Akadémiai vitafórummal a magyar-román párbeszédért
A Vox populi különkiadására számíthatnak azok, akik ellátogatnak a csütörtökön Sepsiszentgyörgyön sorra kerülő vitafórum harmadik eseményére. A meghívott Szabó Csaba, a Fehér holló (Corbii albi) című internetes portál szerkesztője, koordinátora.
A márciusi vitafórum ezúttal A fehér holló – Egy nem szokványos gondolkodás kihívásai címet viseli. Cziprián-Kovács Lóránd, a vitafórum egyik kezdeményezője elmondta, a Fehér holló internetes portál a magyar-román kapcsolatokat fejtegeti, szerkesztőik között román és magyar anyanyelvű személyek is vannak, akik román nyelven írnak. Nevük a közismert „olyan ritka, mint a fehér holló” közmondásból származik, és provokatív jelleggel bír a két etnikum közti kapcsolatról való párbeszéd elindítását illetően. Mădălin Guruianu, a vitafórum másik kezdeményezője elmondta, ezúttal új helyszínen és új időpontban lesz a közéleti vitafórum. Ennek megfelelően tehát csütörtökön 16 órától magyar, míg 17 órától román nyelven fogják megtartani az eseményt a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Házban, amelyet a kolozsvári televízió (TVR Cluj) élőben közvetít majd.
Előreláthatólag a Plugor Sándor Művészeti Szakközépiskola Campanella kórusa, valamint a Snaps formáció is fellép a kétórás műsorban, valamint különböző szervezetek, és további érdekes meghívottak is megszólalnak benne. A Kónya Ádám Művelődési Ház Pinceklubjában 18 órától az említett portál által szerkesztett kötetek bemutatójára kerül sor csütörtökön. A szervezők elmondása alapján bár a könyvek közül csupán egy íródott román nyelven, a beszélgetések és a vitafórumok ezúttal is több nyelven zajlanak. Guruianu hangsúlyozta, az akadémiai jellegű viták nem lesznek politikamentesek, és azt sem tartják elképzelhetetlennek, hogy idővel politikusok is helyet kapjanak egy-egy felszólalás erejéig. Szándékuk szerint bármilyen téma megvitatható, így tabuk sincsenek, viszont a civilizált vitaformát igyekeznek támogatni.
A vitafórum felépítése a következő: az előadónak 15 perc áll rendelkezésére, hogy kifejtse véleményét az adott témával kapcsolatban. Az eseményen részt vevő közönség is felteheti kérdéseit legfeljebb egy percben. Az esemény zárásaként a meghívott előadó és vita partnerei néhány percben összegezhetik véleményüket az elhangzottakról. A belépés ezúttal is ingyenes.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

A székelyek és a Tarihi Üngürüsz
Létezik egy török nyelvű magyarság-történet, a Tarihi Üngürüsz, amely a kezdetektől egészen a mohácsi vészig mutatja be Magyarország történetét. Több kutató, köztük Hölbling Tamás úgy véli, hogy nagyjából ez lenne az eredeti ősgeszta (vagy annak nagyon közeli másolata), amelyet valaki aztán folytatott, és kiegészített egészen 1526-ig. Ebből a székelyek történetére nézve is érdekes dolgokat tudhatunk meg.
A Tarihi Üngürüsz (ami oszmán-törökül A magyarok történetét jelenti) egy török nyelvű krónika, amelyet Terdzsüman Mahmud (Mahmud Tercüman) (1510–1575), I. Szulejmán szultán bajor származású tolmácsa, diplomatája 1543-ban, Székesfehérvár királyi könyvtárának elégetése után írt meg. Értékét az adja, hogy a tolmács egy olyan iratot mentett meg a tűz elől és fordított le/dolgozott át török nyelvre, amelynek az őstörténeti részéből az összes régi magyar krónika ihletődött.
Felfedezője, Vámbéry Ármin alábecsüli
Hogy miért nem épült be igazából a Tarihi Üngürüsz a köztudatba, miért nem idézik nyakra-főre a történészek, az számomra rejtély, de talán kapcsolatban van a mű krimi elemekben is bővelkedő történetével, mely így néz ki:
– Megíratik az ősgeszta valamikor a 10–11. században, a későbbi krónikák (Anonymus, Kézai Simon, Kálti Márk) kisebb-nagyobb mértékben használják, és folytatják.
– Székesfehérvár 1543. évi elfoglalása után az ősgesztáról nem tudunk semmit, ám Terdzsüman Mahmud lefordítja törökre, és – keleti szokásnak megfelelően – versbe szedett betétekkel toldja meg.
– Terdzsüman Mahmud fordításának egy példányát Vámbéry Ármin turkológus az isztambuli bazárban megvásárolja, hazahozza, és 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozza.
Ami ezután történik vele, nehezen érthető. A krónika felfedezője, Vámbéry Ármin maga vágja el alatta a fát, mondván, hogy „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmud a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát.”
Budenz József 1861-ben részletes ismertetést közölt a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából, az ő következtetése az, hogy a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika (magyarán: nincs elragadtatva a műtől). Aztán nagy csend, a krónikával senki sem foglalkozik, senki nem adja ki, hanem a kézirat tovább hever, most már a Magyar Tudományos Akadémia kézirattárában.
A felvidékiek mentik meg
Az 1970-es években Mindszenty hercegprímás titkára, dr. Zakar András, a felvidéki Geönczeöl Gyula, dr. Sárkány Kálmán és Kolozsvári Grandpierre Endre kalandos úton megszerzik a krónika fénymásolatát, majd Blaskovics József, a prágai Károly Egyetem turkológus professzora lefordítja, felvállalva a magyar kommunista rezsim idején az emiatt járó pereskedést, letartóztatást, zaklatást, szellemi perifériára szorítást.
„1971 nyarán dr. Zakar András bizalmasan közölte velem, hogy tudomására jutott egy feldolgozatlan, ősi irat holléte. Csak azt nem tudta, hogy az Akadémiánál, illetve az Isztambulban őrzött kézirat azonos-e. Az Akadémia bennfentesei Isztambulban elintézték, hogy ottani barátaik zárolják az anyagot” – olvashatjuk Geönczeöl Gyula visszaemlékezésében.
Zakar nem akarta – mivel a Mindszenty-per vádlottjaként már hét évet sínylődött a rendszer börtönében –, hogy neve az MTA-n felbukkanjon, hátráltatva ezzel az ügyet, így felkérte ismerősét, dr. Sárkány Kálmánt, kérjen filmmásolatot az Akadémia Keleti Gyűjteményében elfekvő kéziratról. Szerencsés módon a terv sikerült, Sárkány megkapta a kópiát. A rendkívül nehéz szöveget Blaskovics József fordította magyarra.
„Amikor Pesten kiderült, hogy kezünkben a szöveg, (...) kitört az idegesség az Akadémián. Azonban Illyés Gyula mellénk állott, s vele az Írószövetség tekintélye, és az írók javarésze is. Hiába fenyegette az Akadémia levélben dr. Blaskovicsot, dr. Sárkányt, a filmet nem adtuk vissza, ellenben másolatokat készítettünk róla (…) Józsi bácsi (Prágában – a szerző) a támadások következtében időnként el volt keseredve, de szerencsére elkészült a kézirat teljes magyar fordítása. Közben kiérkeztem Clevelandba, és a Szittyakürtben egy rövid közleményben tudattam, hogy a teljes kézirat nálam van” – mondja Geönczeöl Gyula.
A kézirat azóta két fordításban is megjelent, ám – egy-két kivétellel – igazán komolyan mai napig nem foglalkoztak vele a történészek.
A magyarok őstörténete
A krónika szerint a magyarok és a hunok Nemródtól (Nimródtól) származnak: „A régi időkben a Madzsar törzs nemzetsége Nemród gyermekeitől származott. Nemródnak volt egy Ankisza nevű felesége, s ettől a feleségétől két fia született. Az egyiket Magornak, a másikat Hunornak hívták. Ők voltak Nemród első fiai, és állandóan atyjuk palotájában tartózkodtak.”
Jóval korábbra, időtlen időkre teszi a magyarok (hunok) jelenlétét a Kárpát-medencében, így például a nemzedékekkel Attila előtt Pannóniába költöző hun néprész már szintén azonos nyelvű népet talál itt:
„Amikor abba e tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak nagy számban, sok gyümölcse és bő termése van annak az országnak, és az ő nyelvükön [azaz Hunor népének a nyelvén] beszélnek [az ottani népek]. „Mikor kerül a kezünkbe ennél jobb ország?” – mondták [Hunorék]. Ennél az oknál fogva Hunor népe [békés] megegyezéssel annak az országnak a királyához ment, alattvalójává vált; és az ország különféle helyein letelepedett.”
Egy Kattar (Kádár) nevű fővezér alatt a hunok újra bejönnek: „Végül is a Tiszán átkelő Hunor népe egyesült Hunornak azzal a népével, amelyik Adzsem padisahjával erre a tájra költözött és itt telepedett le.”
Attila lesz a hunok vezetője: „Atiluszt méltónak látták a királyságra, mindnyájan meghódoltak, és engedelmességet fogadtak [neki]. A trónra és a koronára érdemesnek találták, és Nazret-i Iszá időszámítása szerint a háromszáznyolcvanhetedik évben Atiluszt megkoronázták, a szultáni trónra ültették, és királlyá választották. Így tehát Atilusz lett a király, okosan és igazságosan kezdett uralkodni.”
Aladár lenne az első vezetőnk?
A székelyek őstörténete egy kissé másképpen tárul elénk, mint eddig megszoktuk, ennek a történetnek a főszereplői Attila fiai: Kaba (Csaba), a konstantinápolyi királylánytól és Aladár, a német királylánytól.
„Szekizmunduz [kelet-római] királynak volt egy szépséges lánya, holdsarló-szemöldökfa, pézsmaillatú, ciprus termetű, tökéletes arányú, cukorajkú, ezüstszínű tokájú, gyönyörűséges szépség. (…) Ezt a lányát Atilusz királynak adta feleségül. Közben megkötötték a teljes békét. Atilusz királynak Szekizmunduz lányától egy Kaba nevű fia született. Szóval barátságot kötöttek, s azután [Atilusz] Szekizmunduztól elbúcsúzott és visszatért.”
„Atilusz király felesége, aki Kosztantinijje uralkodójának a lánya volt, eltávozott [ebből] a világból. Volt azonban a Nimcse bégek között egy hatalmas bég, akit Szivatapoludnak hívtak. Volt neki egy szép lánya. Atilusz király ezt a lányt vette el, s tőle egy Aladorinusz nevű fia született.”
Attila halála után testvérháború tört ki az örökségért, a hun birodalom birtoklásáért:
„Végül a nimcse sereg győzött, és Kaba serege legyőzetve futásnak eredt.”
A vereség után Kaba Konstantinápolyba menekül:
„A krónikások és hírmondók úgy adják elő tovább, hogy mivel Kaba Kosztantin fejedelmének, Szekizmunduznak a lányától származott, maradék hőseivel útra kelt Kosztantinijje felé, és éjjel-nappal megállás nélkül folytatta útját.”
A székelyek első vezetője Aladár lesz, aki kárpótlásul kapja Erdélyt Pannónia helyett:
„Mivelhogy Kaba (Csaba) vereséget szenvedett és elmenekült, Pannonija tartománya a Nimcse-pártiaké lett. Vincse Laos megérkezése okozta Kaba vereségét, ezért őt találták méltónak a trónra, és a trónra ültették. De a trón és a korona Aladorinuszt (Aladár) illette volna, ezért őt (kárpótlásul) Erdel (Erdély) tartománya bánjává nevezték ki. Abban időben az ő népét Szikulinak hívták.”
Az, hogy a székelyek első vezetője Aladár, a Csíki székely krónikában is ugyanígy jelenik meg: az Irnák (a bolgárok történetében is fontos szerepet játszó Ernach) előtti székely vezető neve Halad.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kétnyelvűségre hívták fel a figyelmet Kovászna Megye Tanácsánál
Kisebb vita alakult ki a Kovászna megyei önkormányzati képviselők között az intézmény kétnyelvű kommunikációjának hiányossága miatt, a keddi soros ülésen. A hasonló esetek elkerülése miatt hamarosan szinkrontolmácsa lehet a háromszéki önkormányzatnak.
Bedő Zoltán, Kovászna megyei önkormányzati képviselő a keddi soros ülés alkalmával a különböző anyagok és határozattervezetek két nyelven való hiányos használatára hívta fel a figyelmet. Azt is sérelmezte a képviselő, hogy a soros és rendkívüli tanácsüléseken „több alkalommal is előfordult, hogy vannak, aki nem használják anyanyelvüket”. Tamás Sándor, a háromszéki önkormányzat elnöke erre reagálva elmondta, úgy érzi, senki nem vádolhatja azzal az elmúlt hat és fél évben őt, hogy a törvényes kereteken belül nem szorgalmazta a kétnyelvűséget a Kovászna megyei Tanácson belüli kommunikációt illetően. Hozzátette, bár akadtak néha problémák úgy a fordítás minőségében, mint annak gyorsaságában, de meglátása alapján Románia más megyéihez viszonyítva tisztességes mértékben megkövetelte a kétnyelvűséget. A háromszéki vezető hangsúlyozta azt is, hogy nem csupán a kétnyelvűség törvényes kereteinek betartását tartotta fontosnak az elmúlt években, hanem annak bővítését is célként tűzte ki.
Tamás Sándor reakciójára Bedő Zoltán a soros ülésen elfogadott egyik határozattervezet anyagát mutatta fel, amelynek csak román nyelvű változata készült, illetve arra is kitért, hogy több alkalommal előfordult: csak román nyelvű meghívót kaptak az önkormányzati képviselők az ülésre. A felvetésre válaszként a háromszéki önkormányzat vezetője úgy fogalmazott: az említett határozattervezet magyar változata valóban nem készült el, ám ennek oka az idő hiánya volt, ugyanis még délelőtt 11-kor szakemberekkel tárgyaltak, a 12 órától kezdődő ülésre csak egy nyelven tudták előterjeszteni. Tamás Sándor, a végig magyar nyelven beszélő Bedő Zoltánt arra kérte, hogy az elhangzottakat foglalja össze románul is képviselőtársainak. Kulcsár-Terza József megyei önkormányzati képviselő a beszélgetéshez annyit fűzött hozzá, amennyiben Kovászna Megye Tanácsa alkalmazna egy szinkrontolmácsot a hasonló esetekre, akkor nem kellene arról vitatkozniuk, amiről a keddi ülésen.
Tatár Márta képviselő mindezt kiegészítve kifejtette: ahhoz, hogy a határozattervezetek és különböző anyagok két nyelven és időben elkészülhessenek, legalább két, vagy három szinkrontolmácsra lenne szüksége a háromszéki önkormányzatnak, amelynek költségeit a kormánynak kellene biztosítania azokban a megyékben, ahol jogos a kétnyelvűség iránti igény. Tamás Sándor a felvetést megköszönve elmondta, még április első hetében levelet írnak a miniszterelnöknek abból a célból, hogy a kormány hagyjon jóvá még öt állást és az azokhoz szükséges pénzforrást az önkormányzat részére annak érdekében, hogy a kétnyelvűséget biztosítani tudják az elkövetkezendőkben.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

Az EME legújabb könyveit ismertették Kolozsváron
A tudósok általában tudósoknak írnak, fegyverük a szakterminológia és a mások számára elérhetetlen szakirodalom, az Emberek és kontextusok sorozat keretében megjelent legutóbbi öt kötet azonban éppen ezt a műhelyt kívánja megnyitni az olvasók számára – fejtette ki Keszeg Vilmos néprajzkutató, egyetemi tanár az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelent kiadványok kolozsvári bemutatóján.
Mint részletezte: a néprajzi kiadványok általában vagy néprajzi gyűjtéseket közölnek, vagy értelmezik azt. A most megjelent kötetetekből azonban az is kiderül, hogy az ember hogyan „használja” a kultúrát.
„A kötetek a kultúrát használó embert akarták láthatóvá tenni, a tudós ember műhelyét nyitják meg a nagyközönség előtt” – magyarázta a professzor. Hozzáfűzte, a tudományos könyvsorozat hat éve indult és évente nagyjából két könyv jelent meg benne.
Az eseményen először Molnár Eszter mutatta be Vajda András Az írás és az írott szó hatalma. Az írás a mindennapokban egy Maros menti településen című kötetét. Ezt követően Vajda Andráson volt a sor, hogy bemutassa Szalma Anna-Mária A fénykép a mindennapi életben. Fényképkorpuszok antropológiai elemzése című könyvét. Czégényi Dóra A mágikus erejű pap. Szerepek és helyzetek című kötetét Tánczos Vilmos mutatta be, majd Jakab Albert Zsolt beszélt részletesen a Keszeg Vilmos által szerkesztett Lokális történelmek. A lokális történelem alakzatai című tanulmánykötetről.
Rostás Péter István Keszeg Vilmos Aranyos-vidék. Honismereti könyv című kötetét méltatta. Cégényi Dóra arra a kérdésre, hogy miért épp A mágikus erejű pap címet adta könyvének, elmondta: a könyv elsősorban azokat a hiedelmeket mutatja be, amelyek a magyar közösségben élnek a román papokról.
„Ha azt a címet adom, hogy: A román pap…, nehezebb lett volna támogatókat találni a könyv kiadásához” – ütötte el tréfával a kérdést a szerző. Hozzáfűzte, a kötet nem készülhetett volna el Keszeg Vilmos segítsége nélkül, összesen 107 ember gyűjtéséből szerepelnek szövegek a könyvben. A szerző eredetileg a szakmának szánta a kötetet, amelyet adatbázisként is használhatnak a kutatók.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Próféta a saját hazájában
Március végén tudóstársak, tanítványok, barátok és népes családja köszöntötte a 80. évét betöltő dr. Brassai Zoltán nyugalmazott belgyógyász professzort, aki életével, pályafutásával azt példázza, hogy akadémikusként, egyetemi tanárként, ismert orvosprofesszorként, szakíróként miképpen lehet karriert építeni és beteljesíteni úgy, hogy az ember a szülőföldjén, a szülővárosában marad. Mindenki lehet próféta a saját hazájában – vallja a MOGYE emeritus professzora, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Tisztségeit, kitüntetéseit hosszú felsorolni, amelyek közül a Román Köztársasági Érdemrend I. fokozatát (2000) és a Magyar Köztársaság Érdemrend tisztikeresztjét (2009)említhetjük az első helyen.
A kémiától a belgyógyászatig
– Beszélgetésünk kezdetén lokálpatriotizmusának forrását firtatom: miből, honnan ered?
– 1935-ben régi vásárhelyi polgári családban születtem, abban a házban, ahol most is lakom. Építhettem volna szebbet, nagyobbat, de ehhez kötődöm igazán, hisz minden nemzedék tett hozzá, bővített rajta valamit. 1940-ben, ötéves koromban külön engedéllyel kezdem el az iskolát, immár a Református Kollégiumban, ahol a nagyapám is tanult. A gyermek- és fiatalkoromban megismert város, a hegyen épült Debrecen a magyar Göttinga volt számomra, amely iránt nagyon erős elkötelezettség alakult ki bennem. A szellemi és kulturális értékeken kívül a boldog gyermekkor színhelyét jelentette. A Ritz- fürdőben nagyokat úsztunk, s a Poklos-patak partján ádáz focimeccseket vívtunk a szomszéd utcabeli fiúkkal. Nem voltam föltétlenül jó gyermek, kicsit mindig kilógtam a sorból. Iskolás koromban Szentgyörgyi Albert volt a példaképem, a kémia a kedvenc tantárgyam. Bár osztálytársaimmal együtt a Bolyai Egyetem kémia szakára készültem, szüleim kérésére a vásárhelyi orvosi egyetemre felvételiztem. Miközben a biokémiai szakkörre jártam, negyedéves orvostanhallgatóként 1956-ban egy hivatalos diákcserével eljutottam Budapestre. A látogatás során döbbentem rá, hogy a marosvásárhelyi egyetem biokémiai laboratóriuma mennyire gyengén felszerelt. A belgyógyászati klinikán viszont a budapestihez képest nem volt nagy a különbség műszerezettség tekintetében. Akkor döntöttem el, hogy nem a biokémiát, hanem a belgyógyászatot választom. A szakköri tevékenység hozadéka, a kutatás iránti érdeklődés azonban megmaradt, ami nagy előnyömre vált a későbbiekben. Ötödéven sikeres "intern" versenyvizsgát tettem, ami az egyetemi pálya kezdetét jelentette volna.
Kizárták és visszavették
– Miért a feltételes mód?
– Mert 1959-ben, amikor már végeztem, elkezdődött a tisztogatás azok körében, akik szimpatizáltak az 1956-os magyar forradalommal, s távoznom kellett az egyetemről. Mivel nem voltam hajlandó önkritikát gyakorolni, kizártak az Ifjúmunkás Szövetségből. Miskolczy Dezső professzor volt az egyedüli, aki szolidaritást vállalt velem, behívatta Andrásovszkyt, a rektort, és azt mondta, hogy ezt a fiút nem szabad elsüllyeszteni. Ezért "csak" az egyetemről küldtek el, s a 40-ágyas gyulakutai kórházba neveztek ki.
– Említette, hogy nem mondott le az egyetemi pályáról. Hogyan sikerült továbblépnie?
– 1960-ban versenyvizsgát hirdettek az akkori Maros Magyar Autonóm Tartományban levő állásokra. A szászrégeni kórházat választottam. A három évből másfelet a marosvásárhelyi 2-es számú belgyógyászaton töltöttem. Mivel szerettem volna visszakerülni az egyetemre, vártam a jobb időket, hogy enyhüljön a nyomás. 1965-ben üzent Csőgör professzor, a rektor, hogy az egyetemen politikai vonalon enyhülés van, versenyvizsgázhatok, s nem kötelező a párttagság sem. Így kerültem tanársegédnek a 2-es belgyógyászatra, Horváth Endre klinikavezető professzor szárnyai alá. 15 évig dolgoztam ott, ezek voltak a legszebb évek az életemben. Horváth professzor kitűnő szervező volt, aki kiválóan tudott csapatot alakítani. A legjobb belgyógyászok alkották az orvosi kart, Olosz Egon, Monoki István, Magyarósi György, Lukácsy József, Hirsch Alíz, Szőts Gábor, s később is nagyszerű közösség alakult ki  Kovalszky Péter, Kikeli Pál, Ferencz László közreműködésével.
Párizsi tapasztalatok
– Eljutott Franciaországba is. A korábbi kellemetlenségek ellenére ezt hogyan sikerült elérnie?
– Angol és francia nyelvterületen meghirdetett ösztöndíjakra ajánlhatott jelölteket az egyetem. 1973-ban sikerült elérnem, hogy javasoljanak egy francia állami ösztöndíjra. Párizsban két évet a Broussais Egyetemi Központ klinikáján dolgoztam két kiváló szakember, Pierre Maurice kardiológus és Émile Housset angiológus mellett. Párizsban tanuló fiatal orvosként is hazavágytam, s a nemzetközi főorvosi vizsga birtokában sem fordult meg a fejemben, hogy Franciaországban maradjak.
– Annyi ága-boga van a belgyógyászatnak, miért szakosodott az érgyógyászatra?
– Kardiológus sok volt, angiológiával Marosvásárhelyen akkoriban nem foglalkozott senki, s úgy gondoltam, hogy meg kell alapozni az érgyógyászatot is. Tudtam, hogy Kolozsváron végeznek érfestést, s a készüléket lemásoltam. Ebben Stefán Károly és Schnedarek István technikus munkatársak segítettek. Franciaországi tartózkodásom alatt rögzítettem annak a berendezésnek a működését, amelyen dolgoztunk, s a rajzok alapján az Elektromaros üzemben készítettek egy angiográfot. Korszerűsítését és távirányítását a már említett kiváló ezermesterek oldották meg. Ezt megelőzően keserű galuskát jelentett, hogy bár kutatási témafelelős voltam, mivel arra számítottak, hogy "reakciósként" nem jövök haza, a kollektívámat feloszlatták. Később az új megyei kórházban sikerült a Kárpát-medence egyik legjobb angiológiai klinikáját kialakítani.
Felfele buktattak
– Hogyan került át az "új klinikára" (ma a Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház)?
– Soha nem volt bennem irigység és bosszúvágy, magányos és független próbáltam maradni. Mégis, mivel mindig megmondtam a véleményem, sok problémám volt. Végül, hogy megszabaduljanak tőlem, elhatározták, hogy felfele buktatnak. Így 1985-ben áthelyeztek dr. Róna László előadótanár helyébe, az 1-es számú belgyógyászati klinikára, amelyet akkor Dudea Corneliu professzor vezetett. Kezdetben tiltakozott ugyan, hogy a helyettese legyek, de később megkedveltük egymást. Nagy kultúrájú, széles látókörű kolléga volt.
A későbbiekben, amikor kilátásba helyeztem, hogy kérni fogom a kitelepedésem Magyarországra, mivel egyre erősebb volt ellenem a diszkrimináció, Gálpál Zsuzsánna állt mellém, aki a megyei pártbizottságban az egészségügyért felelt. 1992-ben lettem docens, 1994- ben professzor, 1998-ban akadémikus.
A magyar oktatás fájdalmas lemaradását látva Vizi E. Szilveszter akadémikussal még 1989-ben tervet dolgoztunk ki a tehetséges fiatal hallgatók képzésére. A célunk az volt, s ebben az Oxfordban dolgozó Somogyi Péter akadémikus is segített, hogy a legjobb diákokat magyarországi és oxfordi tanulmányútra küldjük, hogy felkészülhessenek az oktatói és a kutatói munkára, versenyképesek legyenek, ami meghozta a hozzá fűzött reményeket.
– Átugrottuk a rendszerváltást, holott az sem volt mentes a kellemetlenségektől...
– Oktatóként a rendszerváltás után is konfliktusok egész sorát kellett felvállalnom érdekeink védelmében. Többek között megmondtam a véleményem Pascu Ioan rektornak is arról, hogy míg a magyar diákok a hallgatóknak több mint a 40 százalékát alkotják, a tanszemélyzetben csak 25 százalék a magyar oktatók részaránya. A régi professzorokat nyugdíjba küldték, s fiatalokat nem vettek fel helyettük. Pascu professzor azt állította, hogy a magyar tanszemélyzet 30 százalékot tesz ki, majd elrendelte a dékánnak, hogy mutassa be a bizonyítékokat. Kiderült, hogy nekem volt igazam. Annyira kellemetlen embernek számítottam, hogy négy éven át kiszavaztak az egyetem szenátusából, ahova csak 66 évesen választottak vissza. 1992–1996 között az Általános Orvosi Kar dékánhelyettese voltam.
– Brassai professzorról köztudott, hogy a belgyógyászati klinikán iskolát teremtett.
– Amikor a megyei sürgősségi kórházba kerültem, a belgyógyászaton ketten voltunk, amikor eljöttem, tíz fiatal magyar szakember dolgozott azon a klinikán, amelyet éveken át vezettem. Több fiatal tanítványom előléptetésével sikerült a magyar nyelvű belgyógyászati oktatást megerősíteni. Példaként Puskás Attila előadótanárt, Kelemen Piroska, Török Imola, Szabó Mónika adjunktusokat említhetem. Doktorátusvezetőként is számos magyar kutatót, oktatót tudtam kinevelni, s ma a családom mellett a tanítványaimra vagyok a legbüszkébb.
A mofetták hatása
– Megkérem, foglalja össze a saját kutatási területét.
– A kutatásban az érrendszerrel, a diagnosztikában a keringési rendszerrel kapcsolatosan tudtam újat hozni. Bevezettem a funkcionális angiológiai szemléletet a keringési tartalék meghatározására, a diagnosztikában a szerioangiográfiás módszert, amiért akadémiai díjat, minisztériumi kitüntetést is kaptam. A terápiában országos viszonylatban elsőként alkalmaztam a hemorológiai kezelést, a vérátáramlás javítását célzó különböző, nem sebészi módszereket, elsősorban az oldalági keringés fejlesztését. A klinikai farmakológia vonatkozásában a vérnyomáscsökkentő gyógyszercsoport különböző tagjainak a végtagi érátáramlásra és a vérviszkozitásra gyakorolt hatásával foglalkoztam, amelyet korábban nem vizsgáltak. Ezzel új fejezetet nyitottunk a keringési betegségek, a verőérszűkületek kezelésében, s olyan úttörő jellegű kutatások voltak, amelyekből számos államvizsga és nagydoktori dolgozat készült.
– Mégis a mofettákról szóló kutatási eredmények hozták a legtöbb elismerést.
– A kutatómunkában azt kerestem, hogy innen Erdélyből mi újat tudunk hozni, s így kezdtem el a szénsavas fürdők és mofetták tanulmányozását. Korábban is tudták, hogy jó hatással vannak a szív- és érbetegekre, s például Apafi Mihály fejedelem is Kovásznán kezeltette magát, de nem volt ismeretes, hogy miképpen hatnak. Az erdélyi szénsavas mofetták pontos hatásmechanizmusát modern módszerekkel (izotóptechnikával, infravörös sugarakkal) én dolgoztam ki. A mofetták hatásmechanizmusáról írtam a doktorátusi dolgozatomat. Eredményeimet dr. Hadnagy Csaba főorvossal és dr. Benedek Géza orvos igazgatóval együtt nemzetközi folyóiratokban közöltük. Örömömre szolgál, hogy a kovásznai szívkórház ma már a Benedek Géza nevét viseli.
– A mofetták viszont az akadémiai tagságig "hatottak".
– Valóban erről tartottam a székfoglaló beszédem a Magyar Tudományos Akadémián, amelynek egyedüli orvos kültagja vagyok Erdélyből, Péter Mihály professzor kollégám a biológiai szekció kültagja.
– Közismerten fontos szerepe volt abban, hogy a magyar hallgatók anyanyelvű tudományos fóruma, a TDK (Tudományos Diákköri Konferencia) jelentős nemzetközi eseménnyé nője ki magát. Hogyan kezdődött?
– Az elsőt még 1991-ben, az egyetemen tartottuk. 15 hallgató vett részt, nyolc előadás hangzott el. A következő években néhány magyarországi orvos jött el, nem túl nagy lelkesedéssel. 1993-ban, amikor Vizi E. Szilveszter professzor lett a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, meghívott húsz marosvásárhelyi hallgatót és fiatal oktatót Budapestre, hogy megmutassa nekik az akadémiát. A látogatás idején tartották az akadémia kültagjainak a találkozóját is, amelyen 125-en voltak jelen, külföldön dolgozó magyar származású tudósok, kutatók. Amikor megkérdezték, hogy mit segíthetnének Erdélynek, Attila fiam, mint a küldöttség tagja, azt válaszolta, hogy jöjjenek el Marosvásárhelyre előadást tartani. Megígérték, és be is tartották az ígéretet. A TDK-n előadott Klein György professzor Stockholmból, a Nobel-díj-bizottság tagja, Szentgyörgyi András Bostonból, Somogyi Péter Oxfordból, Balogh Károly Bostonból, Kúnos György Washingtonból és mások. Amikor ennek híre kelt, már kedvvel jöttek a szomszédos országokból is.
A hallgatóknak nagy segítség volt, Fodor Péter, a világhírű plasztikai sebészprofesszor ösztöndíja, amit saját jövedelméből biztosított. Mivel édesapja a szüleimnek barátja volt, felhívott telefonon, hogy szeretne segíteni Vásárhelynek, ahol édesapja orvos igazgatóként dolgozott. Abban egyeztünk meg, hogy ösztöndíjat ad a magyar diákoknak, s öt év alatt 150.000 dollárt küldött erre a célra, amit a diákszövetség döntése alapján osztottak ki az arra érdemes hallgatóknak.
A Sapientia EMTE ma négy lábon áll
– Nem kerülhetem el, hogy a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet ne említsem, hisz tagja volt a Sapientia Alapítvány kuratóriumának, és több éven át vezette a Sapientia Kutatási Programok Intézetét. Milyen eredménnyel?
– A Sapientia Alapítvány kuratóriumának már az alapításkor tagja voltam, néhai Csiha Kálmán püspök kért fel erre a tisztségre, amelyet örömmel elfogadtam, hisz a cél az önálló magyar egyetem megteremtése volt. A magyar kormánypénzekből létrehozott alapítvány eredetileg csak három helyszínben gondolkodott: Partium (Nagyvárad), Közép-Erdély (Kolozsvár) és Székelyföld (Csíkszereda). A legnépesebb magyar város, a székely főváros, ahol egyben a szellemi infrastruktúra is adott volt, kimaradt. Amikor ezt Németh Zsoltnak baráti vitán szóvá tettem, megígérte, hogy újragondolják a dolgot. Az ő érdeme, hogy az Erdélyi Magyar Tudományegyetem ma nem három, hanem négy lábon áll, s a marosvásárhelyi karok színvonalban az egyetem legsikeresebb részlegének bizonyultak.
A Sapientia Kutatási Programok Intézete ugyanekkor kezdte meg működését. Célja az erdélyi magyar tudományos élet fellendítése, kutatási pályázatok támogatása és szakmunkák megjelentetése volt a Scientia Kiadón keresztül. Működése igazi sikertörténetnek tekinthető. Sajnos a Gyurcsány-kormány pénzhiányra hivatkozva megszüntette önálló jellegét és beolvasztotta az egyetemi struktúrába. Hiányát azóta sem sikerült pótolni.
Érdemei mellett kétségtelen, hogy ezt a pályát így csak biztos háttérrel lehetett megélni. Amint Brassai professzor elmondta, ebben felesége, dr. Daróczi Erzsébet volt a segítségére, aki érdemoklevéllel végezte a középiskolát és az egyetemet is, s körorvosként ingázott, majd üzemi főorvosként dolgozott tovább. Három gyermeket neveltek fel, egyik orvosprofesszor, a másik gyógyszerész, a harmadik elismert mérnök lett. Brassai Zoltán akadémikus ugyanis azt vallja, hogy a magyarságért nem szónokolni, hanem tenni kell. A Brassai család ilyen téren is megtette a magáét, s a szülők példáját a gyermekek is követik, hisz amikor összegyűlnek, kilenc unoka népesíti be a régi szülői házat. Ahol a szobákat erdélyi képzőművészek jellegzetes, szép festményei és szobrok díszítik. Kérdésemre Brassai professzor elárulja, hogy hobbija a régi könyvek gyűjtése, s megmutatja a könyvtárszobában azt a könyvszekrényt is, amelyben az erdélyi és magyarországi irodalom és szakirodalom jeles képviselőinek dedikált könyvei sorakoznak. Egy polcot pedig a saját művei tesznek ki, a több mint 350 tudományos dolgozat mellett 16 szakkönyv, amelyek szerzője vagy társszerzője, s amelyek között a legértékesebb a Springer Kiadó gondozásában megjelent Kardiológia és angiológia című.
Bodolai Gyöngyi
(Megjelent a Hány ember Ön, professzor úr című kötetben)
Népújság (Marosvásárhely)

Románok is kérik a többnyelvű táblákat
Nemcsak magyar ajkúak kérik a többnyelvű helységnévtáblák kifüggesztését Kolozsváron, hanem a románoknak is igényük a multikulturalizmus megjelenítése – hívta fel a figyelmet a Musai-Muszáj akciócsoport egyik tagja, Bethlendi András. A többnyelvű helységnévtáblákért másfél hónapja lobbizó akciócsoport csütörtökön újabb kérvényeket, ezúttal hétszázat iktatott Kolozsvár polgármesteri hivatalában. Mint kiderült, a háromnyelvű – román, magyar és német – helységnévtáblák kihelyezését igénylő kérvényeket nemcsak magyar ajkúak írták alá, hanem románok is. "Számtalan kolozsvári román is aláírta ezt a kérvényt, ez is azt mutatja, hogy nemcsak a magyar közösség igénye, hogy kölcsönösen elismerjük egymás kultúráját. A románok számára is fontos, hogy tudják, mellettük elégedett magyarok élnek" – mondta Bethlendi András.
Arra a kérdésre, hogy számszerűen hány román látta el kézjegyével a kérvényeket, az akciócsoport tagja elmondta, most nem tudták a sok dokumentum miatt összeszámolni, de a március 12-én leadott 300 kérvény esetében ez az arány több mint tíz százalékos volt.
"Ez nem azt jelenti, hogy a román ajkúaknak mindössze tíz százaléka támogatja ezt az ügyet, hanem azt, hogy mi elsősorban olyan helyeken gyűjtjük az aláírásokat, amelyeket nagyobb arányban látogatnak magyarok" – tette hozzá.
A magyarok tömegesen írnak alá
Bethlendi András tájékoztatása szerint egyáltalán nem kell a magyarokat győzködni arról, hogy lássák el kézjegyükkel a kérvényeket, az aláírásukat tömegesen ajánlják fel a kolozsváriak, és nemcsak ők. "Úgy néz ki, ma már az emberek bátran felvállalják a többnyelvűség igényét. Meg vagyok győződve, hogy ebből az ezer kérvényből ötezer is lehet, csak azon múlik, hogy mennyire van energiánk megszólítani az emberek az utcán" – tette hozzá az akciócsoport tagja.
Ismét felhívta a figyelmet arra, hogy a dokumentumot nem csak kolozsváriak írhatják alá, hanem bárki, hiszen a nyelvi jogok a városon kívül élőket is megilletik. "Gondoljunk csak bele, egy fenesi gyakrabban látja az egynyelvű helységnévtáblát, mint egy Főtéren lakó kolozsvári" – magyarázta. Az akciócsoport bízik abban, hogy a polgármesteri hivatal előbb-utóbb beadja a derekát, és kihelyezik a többnyelvű helységnévtáblákat. "A polgármesteri hivatal ki fogja helyezi a táblákat. Úgy gondolom, hogy a közösségi akció érv lehet a polgármester számára, amikor esetleg számon kérik a lépését" – tette hozzá Bethlendi András. Arra a kérdésre, hogy mire számíthatunk jövő héten, csak annyit árult el, hogy ma, azaz csütörtök este érdemes bekukkantani a Musai-Muszáj Facebook-oldalára, mert kiderülhet, hogy a polgármesteri hivatal támogat-e egy olyan projektet, amelynek célja az, hogy felmutassa az önkormányzat hibáit.
O. M.
maszo.ro

Hol van Nicolae Teculescu orvosi oklevele?
Néhány nappal ezelőtt alig lehetett adatot találni a világhálón dr. Nicolae Teculescuról, akinek nevét legújabban a kovásznai szívkórház megnevezésében szeretnék megörökíteni. Aki viszont most keresgél, többoldalnyi adatot is talál az egyesek által felkent, mások szerint kétes hírű orvosról. A covasna-voinesti.blogspot.ro blogon jelent meg életrajza – amint látni lehet, ebben a hónapban töltötték fel. Különben az illető oldalon az orvos mellett egyedül Iustinian Teculescu püspökről írnak bővebben, más kovásznai személyiségről nem tesznek említést. Az életrajzi adatok forrásaként a Kovászna város személyiségei (Ioan Lăcătuşu, Luminiţa Cornea, Ioan Luca: Personalităţi ale oraşului Covasna, Eurocarpatica Kiadó, 2009) című kötetet jelölték meg.  Fellapoztuk a könyvet, ahol a 287. oldalon négy sort szentelnek dr. Teculescunak, erre alapozzák az interneten megjelent többoldalas életrajzot. Tovább kutattunk, és megtaláltuk a valódi forrást: Teculescék nemzedékről nemzedékre (Ioan Lăcătuşu, Luminiţa Cornea, Ioan Luca: Teculeştii din neam in neam, Angustia Kiadó, 2008, a Iustinian Teculescu Keresztény és Kulturális Egyesület és a Keleti-Kárpátok Nemzeti Múzeuma gondozásában). Ebben valóban oldalakon keresztül írnak Nicolae Teculescu orvosi és irodalmi tevékenységéről.
A közzétett adatok szerint Nicolae Teculescu 1921. november 28-án született Kovásznán. Az adat helyes, szüleit Alexe és Ana Teculescuként nevezik meg. A hivatalos iratokban viszont Teáka Elek kereskedőként (így, magyar betűkkel, ékezettel) – szül. 1884. május 12-én Kovásznán, meghalt 1965. április 28-án – és Koznyán Annaként – szül. 1896. június 5-én, halála pontos idejét mi nem ismerjük – említik. 1916. november 16-án kötöttek házasságot, négy gyermekük született. Elsőszülöttüket Teáka Jánosként jegyezték be, az őt követő Alexe már Teculescuként szerepel, ugyanúgy Anna, majd Nicolae is.
Nicolae Vajnafalván kezdte meg iskoláit, majd 1940-ben a brassói Andrei Şaguna Líceumban végzett évfolyamelsőként. Ezt követően a bukaresti Katonaorvosi Intézetben végzett. Érdekes módon főiskolai/egyetemi tanulmányainak időszakát, a végzés időpontját nem említi az életrajz. Egyesek szerint azért, mert ugyan megkezdte bukaresti tanulmányait, de soha nem fejezte be, nem diplomázott… Minden valószínűség szerint tárt karokkal várták a katonaorvosi intézetben, ugyanis apai nagybátyja nem volt más, mint a román hadsereg első püspöke, Iustinian Teculescu.
(Akinek jobbján a gyulafehárvári nagygyűlésen ott volt testvére, Alexe, aki később, mint állítják, 14 évig volt Kovászna polgármestere.)
Azt írják, 1952-ben került vissza Kovásznára, a katonaorvosi karriert azért kellett abbahagynia, mert egy síbalesetben elvesztette fél lábát – valóban, Kovásznán a falábú orvosként emlékeznek rá. (Hivatalos iratok szerint 1953-ban Ploieşti-en házasságot kötött Elena Sanda Radianuval, ennek ellenére nőtlenként ismerték Kovásznán.) 
Egy kis kitérőt azonban tett hazajövetele előtt, három évig volt a nagyenyedi és jilavai börtön lakója, állítólag hazafias érzelmei, liberális gondolkodása miatt… Börtönévei után Bukarestben elvégezte a Fizioterápiai és Balneológiai Intézet tanfolyamát, ezután lett orvos a kovásznai kórházban, áll a közölt életrajzban, melyben továbbá nagyon sok orvosi, balneológiai érdemét felsorolják – anélkül viszont, hogy egyetlen tudományos dolgozatát, előadását, könyvét tényekkel, adatokkal alátámasztva ismertetnék. Ennek ellenére nevét tucatnyi alkalommal hozzák kapcsolatba hazai és külföldi orvosok, kutatók munkájával, tudományos értekezletekkel. De konkrétum nélkül – a felületes olvasatban akár az ő érdemének is tűnhet a sok eredmény.
Ívelő karrierjét dr. Benedek Géza akkori kórházigazgató szakította meg – állítja az életrajz –, mivel Teculescu ötéves ténykedése után bezáratta a balneológiai részleget, mert az ottani tevékenység veszélyeztette a betegek egészségét, életét. A döntés igazságtalan volt – szögezik le. Ezt követően Teculescu Szaláncfürdőre költözik, karrierjének megtörése miatt 1972-ben 51 évesen halt meg – írják. Az életrajzban külön fejezetet szentelnek irodalmi tevékenységének, megállapítják magas szintű irodalmi műveltségét is.
Teculescu kovásznai távozásának más okai is voltak. 1961-ben kezdték meg a kovásznai kórház munkaközössége számára kiállítani a munkakönyveket. Ez azt jelentette, hogy az orvosoknak is be kellett mutatniuk a végzettségüket igazoló oklevelet. Mindenki megtette, kivéve Teculescut, ő semmi papírt nem tudott felmutatni. Ezért (is) kellett távoznia a kórházból, ahol ezek után orvosként nem tevékenykedhetett. Mindezt az intézmény akkori, személyzeti kérdésekkel foglalkozó alkalmazottjától tudjuk.
Feltételezhető – de ezek még igazolásra várnak –, hogy megkezdte ugyan orvosi tanulmányait, de lába elvesztése miatt nem diplomázhatott katonai intézményben. Elképzelhető, hogy nem liberalizmusa és nemzeti érzelmei miatt volt börtönben, hanem épp azért, mert diploma nélkül orvosnak adta ki magát, jogtalanul praktizált.
Ma is élők emlékezete szerint a hatvanas években még feltűnt Kovásznán ifjú hölggyel karján, aki folyamatosan azt csivitelte: visszatért a nagy Teculescu doktor, aki időközben a jászvásári orvosi egyetemen befejezte tanulmányait, és Szaláncfürdőn praktizál – ott várja régi és új pácienseit.
Gabriela Cuciureanu jogász, a jászvásári orvosi egyetem főtitkára hivatalos megkeresésre írásban adta (április 9-én): Nicolae Teculescu neve nem szerepel az intézmény nyilvántartásában.
Dr. Romulus C. Busnea, aki a szaláncfürdői kezelőközpont igazgatója volt 1966 és 1970 között, számos tanulmányt, szakkönyvet jelentetett meg a központ történetéről, értékeiről, az ott dolgozókról – de sehol nem említi dr. Teculescut. Felesége, Busnea Rozalia ma is él, de idős kora miatt nem lehet faggatni. Azonban fia, Dan Busnea nyilatkozott Benedek Zsolt megkeresésére: soha nem hallott dr. Teculescuról. A fiatal Busnea Szaláncfürdő – a mennyország egy sarkának története címmel (Slănic Moldova – istoria unui colţ de rai, Magic Print kiadó, Oneşti, 2013) helytörténeti kötetet is kiadott, joggal hihető, hogy ismeri a fürdőhely múltját – így bizonyára nem kerülte volna el figyelmét egy, a kezelőben dolgozó féllábú orvos.
A szaláncfürdői irattárat Aknavásáron őrzik. A nyugati húsvét másodnapján iktattak ott egy kérést, melyben adatokat igényelnek dr. Teculescuval kapcsolatosan. A beadványra eddig nem érkezett írásos válasz, de telefonon közölték: nincsenek adataik az állítólagos Teculescu doktorról – mondta el érdeklődésünkre Benedek Zsolt.
Az életrajza, az abban foglalt orvosi érdemei, eredményes kutatómunkája alapján akár azt is mondhatnánk: dr. Teculescu hozzájárult a kovásznai balneológia fejlődéséhez, a fürdőváros hírének öregbítéséhez. Hogy mindez hiteles legyen, és Teculescu életrajza ne hamisítványnak tűnjön – minden egyéb homályos, tisztázandó részlet, felvetődő kérdés mellett –, legfőképpen végzettségét kellene igazolniuk az őt tisztelőknek: mutassák be orvosi oklevelét. Hol, mikor, milyen tanulmányi eredményeket ért el, hol, mikor, milyen alapon tette le a hippokratészi esküt?
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Életünk szorításában
Székely Ferenc újabb beszélgetőkönyvéről
Úgy tűnik, Székely Ferenc rátalált pennás jellegű hivatására. Jó pár esztendeje beszélgetőkönyveket ad közre, többnyire születési évfordulójukat ünneplő jeles személyiségeket szólaltat meg. Ez az egyetlen "szervező elv". Mint a többiben, ez utóbbi kötetében is az irodalmárok "vezetnek", alanyai között szinte fehér hollónak számít a néprajzkutató, a történész, a fafaragó vagy a festőművész, aki a tollforgatáshoz is ért. Íme a névsor: Albert Ernő, Balla Zsófia, Ana Blandiana, Csire Gabriella, Éltető József, Kedei Zoltán, Kenéz Ferenc, Komoróczy György, Lászlóffy Csaba (alighanem ez az utolsó vele készült beszélgetés), Oláh István, Pál-Antal Sándor, Pethő László Árpád, Pomogáts Béla, Sándor János, Tófalvi Zoltán. Az effajta internetes interjúk kísértő átka a sietség miatti felületesség, ezért a válaszolók aggályosabbja nem is bízza a kérdezőre, hanem mint hajdan Kós Károly, maga olvassa újra és újra, javítgatja, cizellálja válaszait. Sajnos, a terjedelmi korlát miatt mégsem lehet igazán elmélyülni a beszélgetésben. Az interjúalanyok egyike-másika sajnálatosan kiszorult az erdélyi látómezőből, némileg kisétált a nyilvánosságból, vagy a kánon kegyetlensége, a kultúrdivat szeszélye szorította pályaszélre. Kántor Lajos Együtt címmel derűlátó előszót írt a könyvhöz. A címre utalva mondja: "A harangszó messzire hallatszik, és mindenkihez szól. Nincsenek nyelvi határai, csupán földrajziak (távolságok, kilométerekben mérve) – bár a kifinomult fül meghallja, hogy a saját harangjának (a maga szűkebb közösségének) a hangját hozta el a szél, vagy tőle távolabbról harangoznak". Bár különböző világokat képviselnek, alkotó emberekként: a saját világukat – az mégsem idegen a másikétól, hiszen egyazon kultúra körén belül léteznek, teremtenek, kommunikálnak, és ebben helye van a jeles román költő Ana Blandianának, hiszen költészete nem véletlenül szólal meg időről időre magyar fordításban is. (Az interjúk, öt korábbi kivételével, 2014-ben készültek, és megjelentek a romániai magyar lapokban, legtöbbjük a marosvásárhelyi Népújság Múzsa irodalmi-művészeti mellékletében.)
Ízlelgetés kedvéért három idézet a kötetből: "…látom, hogy az erdélyi kultúra – Reményik Sándor nagyszerű képével – mint Atlantisz hever a mélyben. Az öntudatos magyar fiatal nemzedék jó részének fogalma sincs, kik éltek itt előtte, és miket alkottak. Pedig a nemzetiségi létezés egyetlen esélye a kultúra minden hajszálgyökerének a számon tartása." (Balla Zsófia)
"Egykori pálya- és egyéb társaim emlékezetéből rendkívül hamar eltűntem. Ha az emlékezők lajstromokat (régi szerkesztői szlengben: telefonkönyveket) írnak, én azokból régóta kimaradok. Néha eltűnődöm: voltam én egyáltalán?" (Éltető József)
"A művész sehonnan sem tud 'kiszabadulni'. Bármely időben, korban végül is élete szorításában él. Írásbeli értelemben egy cseppet sem érzem magam szabadabbnak most, mint a diktatúra idején, bármily furcsán hangzik is ez. Láttuk, tudjuk: éppúgy megszületnek a diktatúra remekművei, mint ahogy a szabadság fércművei. A gond mindig éppen annak a megírhatatlannak a szorítása, amelyben élünk. De hát nem azért születünk, hogy minél több és több regényt vagy verseskönyvet jelentessünk meg, hanem hogy elmondjuk azt, amiért megszülettünk." (Kenéz Ferenc)
(Székely Ferenc: Harangszó a szélben. Születésnapi beszélgetések. Megjelent a Véghelyzet Kft. Üveghegy Kiadójának gondozásában, 2015-ben)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Öngólt lőnek?
Tegnapi hír szerint az Interpollal kerestetik a restitúciós bizottság képviselői mandátumáról is lemondott egykori tagját. Lehet, ez egy olyan labda, amelyik betör ama kirakaton egy ablakszemet, melyben úgy rendezgetik a díszleteket közel évszázada, mintha a kisebbségek jogai körül minden a legnagyobb rendben lenne e szép hazában.
Mert a kirakatrendezéshez mesterien értenek. Aláírt egyezmények, ratifikált charták szerint szabad, teljes jogú polgárai vagyunk az országnak, amely adóinkat nem szégyelli elvenni, használhatjuk nyelvünket, és a díszletmesterek el is konferenciázgatnak például a kisebbségvédelmi keretegyezmény ratifikálásának évfordulója kapcsán. Diplomaták és a témakörben nem igazán illetékes alkotmányjogászok mondják a szépet a kincses városban, közben száz kilométerrel errébb sok ezer lejes bírság jár a magyar felirat példányáért. És lehetne még sorolni.
A kirakat díszleteinek kiemelkedő darabja a restitúció kérdésköre is, mert papíron tisztelik a tulajdonjogot, viszont a vörös rendszerben egy tollvonással elrabolt javak visszaszolgáltatására kevés volt negyedszázad. És csak a vak nem látja, hogy a korrupcióellenes hadjáratba szépen sikerült becsomagolni a restitúciós folyamat megfékezését. Ugyancsak a kincses városban tartottak egy nem dísz, hanem valódi, a témakörben jártas szakértőket felvonultató konferenciát, ahol kiderült, hogy a Mikó-per óta akadozik a visszaszolgáltatási folyamat, az illetékes köztisztviselők és a bíróságok ott tesznek keresztbe, ahol bírnak. És akkor még nem volt szó arról, hogy amit visszaadtak, azt milyen feltételekkel tudják használni a tulajdonosok, mert a díszletmesterek a már visszaadott ingatlanok használatát is meg tudják nehezíteni.
Most adódott egy fordulat, amit jogászok és diplomaták ügyesen fel tudnának használni, és az európai közvélemény figyelmét felhívni a kirakat díszleteinek csalókaságára. Mert ugyan lehet, hogy a korrupcióellenes ügyészség kiugró népszerűségi indexnek örvend, és regáti erdőügyletek margóján jeles skalpokat ejtett, de az elrabolt kisebbségi vagyonok visszaszolgáltatására a korrupció mázát kenni ugyanolyan aljas fogás, mint az egykori államosítás volt, eddig elmenni alighanem már csak a politikus díszletmesterek egyetértő bólogatása mellett lehet. Ezek viszont értenének a kellő diplomáciai és jogi játszmák nyomán születhető uniós, vagy netán tengerentúli dorgálásból, mert, mint jól tudjuk, kisebbségi jogokat és vagyonvisszaadást illetően törvényeket mindig is külső nyomásra, nem saját jóakaratból alkottak e tájakon.
Benedek István
Népújság (Marosvásárhely)

Előkerült az autonómiastatútum
Bő nyolc hónapos szünet után tegnap ismét összeült az RMDSZ és az MPP közös autonómiabizottsága, feladatuk összegezni a szeptemberben nyilvánosságra hozott statútum módosító javaslatait, kidolgozni a végleges változatot – jelentette be tegnap Bíró Zsolt, az MPP elnöke. Hangsúlyozta, ragaszkodnak hozzá, hogy a tervezet elnyerje végső formáját szeptemberig. Fontos, hogy megtalálják a módját, és az új ülésszak kezdetén a parlament elé terjesszék, nem akarják, hogy Székelyföld autonómiája 2016-ban ismét kampánytémává silányuljon.
Végre sikerült kimozdítani a holtpontról az autonómiabizottság munkáját – jelentette be Bíró Zsolt, aki azt is elmondta, eddig az RMDSZ halogatta különböző indokokkal a testület összehívását, nem tartották időszerűnek a témát. Emlékeztetett, az MPP–RMDSZ együttműködés egyik alapfeltétele volt Székelyföld autonómiaügyének felvállalása, úgy értékelték, 25 éves időhúzás után végre érdemben is lépniük kell. Éppen ezért a tegnapi ülésen ragaszkodtak ütemterv kidolgozásához, és elmondták, ha szeptemberig nem készül el végleges változat, és az nem kerül a parlament asztalára, felfüggesztik tevékenységüket ebben a bizottságban. Elviekben a bizottság RMDSZ-es tagjai – Székely István, Antal Árpád és Márton Árpád – egyetértettek az MPP javaslatával, és Bíró Zsolt bízik benne, a politikai akarat nem fogja ezt felülírni az RMDSZ-ben sem.
A tegnapi ülésen a polgáriak ismertették azt a két módosító javaslatot is, melyekről nem hajlandóak lemondani: be kell kerülnie a népszavazás kiírásának, mert ez sok félreértést eloszlat egyebek mellett Székelyföld határai kapcsán is, és felül kell vizsgálni a prefektus jogkörét szabályozó cikkelyt, mert kiderült, a dél-tiroli statútumból átemelt rész olyan jogkörökkel ruházná fel a kormánybiztost (pl. katonaság bevetése), melyek sokak számára elfogadhatatlanok.
A szeptember végén közvitára bocsátott autonómiastatútumhoz több tucatnyi módosító javaslat érkezett, ezeket vették számba, csoportosították a tegnap. Vannak köztük bizarrabbak is, melyek saját bankrendszer kiépítését, saját pénz bevezetését írnák elő, illetve olyan is, amely saját zászló alatt versenyeztetné a székelyföldi sportolókat a nemzetközi versenyeken, olimpiákon. Akadnak azonban oktatással, nyelvhasználattal kapcsolatos konkrétumok is, ezeket megfontolják, és amit alkalmasnak találnak, beillesztik a szövegbe. Javaslatok érkeztek politológusoktól, egyetemi tanároktól, de ismeretlenektől, sőt, név nélkül is – mondta el Bíró Zsolt. A következő időszak feladata lesz alaposan áttanulmányozni ezeket és megszövegezni a tervezetbe iktatható elképzeléseket.
Bíró Zsolt tegnap délelőtt tárgyalt Tamás Sándor megyei RMDSZ-elnökkel is az őszre tervezett nagyméretű autonómia-megmozdulásról. Részleteket továbbra sem árult el, ha végleges lesz a forgatókönyv, akkor közlik, milyen formában, hogyan képzelik el a közösségi akarat nyomatékosnak szánt kifejezését. Kérdésre válaszolva elmondta, Izsák Balázs SZNT-elnök sem az MPP-t, sem az RMDSZ-t nem kereste meg a szintén őszre tervezett lármafa-állítási elképzelésével, de üdvözölnek minden olyan ötletet, amely közelebb vihet Székelyföld autonómiájának megvalósításához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Jelenkorral foglalkozni nagyon nehéz”
Csütörtökön délután az RMDSZ-székházban került sor Bárdi Nándor Közép-európai rendszerváltások és Erdély, valamint Lehoczky Attila A kisebbségek szerepe az 1989-es forradalomban és az azt követő önszerveződésekben. Arad példája előadásaira. A délután folyamán bemutatták az Együtt és külön. Az erdélyi magyarok önszerveződése (1989–1990) című kötetet is, melyben ez a két tanulmány megjelent, és melynek Bárdi Nándor szerkesztője is. A délután házigazdája Bognár Levente, városunk alpolgármestere volt.
Bárdi Nándor elmondta, hogy a kötet szerkesztésekor és összeállításakor olyan szerzőket kerestek, akik saját városukról írnak. 16 várost vontak be a kutatásba, 12 esettanulmányt és összesen 82 interjút készítettek, valamint átvizsgálták az akkori sajtó beszámolóit is. Az alapcél az volt, hogy lokális helyzeteket tárjanak fel, a kutatást tehát nem centrum irányította, hanem helyi szinten történt. A cím pedig arra utal, hogy bár a magyarok külön kezdtek el szerveződni, a kiváltó ok közös volt.
Ha a kutatásban részt vett városokat tipologizálni kellene, akkor 3 osztályba sorolhatnánk őket: magyar többségű, székely városok, kb. fele-fele arányban megoszló (kritikus) és a kisebbségi, de aktív városok. A továbbiakban átfogó képet festett Erdélyről, összehasonlította a városok helyzetét, és szó esett a környező országok politikai helyzetének befolyásoló tényezőiről is.
Lehoczky Attila előre felhívta a figyelmet, hogy kutatásában igyekezett objektív maradni, és a személyes élmények eltérhetnek az általa leírt eseményektől. Jelenkorral foglalkozni nagyon nehéz dolog. Előadását azzal kezdte, hogy elmondta: 1910-ben Arad benne volt a monarchia 10 legfontosabb városában, és 1930-ban még mindig a magyarok voltak többségben. A szocializmus kezdetén elkezdtek nagy számban betelepíteni, és lassan megszűnt az értelmiségi osztály. A színházat elköltöztették Temesvárra, és az itthoni közönség kénytelen volt vendégelőadókat hívni. Minden téren válságos szituáció alakult ki. A helyzet folyamatos romlását figyelembe véve levonhatjuk a következtetést: Arad számára a forradalom a 24. órában érkezett. Ekkor már nem is lehetett sem magyar, sem román közösségről beszélni, inkább csak lakosságról. A tanulmány további részében részletesen leírja a forradalom menetét és a forradalmat követő önszerveződést, valamint a magyar értelmiségi réteg újraéledését.
A tanulmány és a kötet születéséről Lehoczky Attilát kérdeztem meg. – „Valamikor 2010-ben állt össze egy kutatócsoport, melyet a Kolozsvári Kisebbségkutató Intézet szervezett. Erdély 16 nagyvárosából kért fel helyi történészeket, szociológusokat, társadalomtudósokat, hogy a ‘89-es erdélyi, magyar vonatkozású eseményeket, illetve az elitváltást próbálják meg kutatni. […] A tanulmány végső formában ezelőtt néhány hónappal állt össze, korábban számos lektoráláson és javításon ment át valamennyi. Igyekeztünk minél átfogóbb képet adni arról az eseményről, amely 89–90-ben történt az erdélyi magyar közösségekben.”
A tanulmány egy korábbi formáját már közölte a Transindex, de a kötetben megjelent változat hosszabb és bővebb is. „Egy korábbi változatot kértek tőlünk, kutatóktól, hogy adjuk át a Transindexnek publikálás céljából, egy szűkített változatot, amely az ottani szerkesztőség által elgondolt formában került fel a honlapra. Nyilván nem akkora, nincs benne annyi adat, de ott nem is az volt a cél, hogy tudományos eszmefuttatás legyen, hanem hogy a közönség számára érthető, ugyanakkor pontos információkat tartalmazó írások jelenjenek meg. A végső, kötetben publikált alakjukban a tanulmányokat elsősorban a szakma készítette el, figyelembe véve egy sor kritériumot, hogy megfeleljen a tudományos szempontoknak, ugyanakkor próbáltunk olvasmányosak lenni. Nagyon remélem, hogy sikerült, ezt döntse el az olvasóközönség. […] Örülünk a kritikáknak, ezt hangsúlyozom, mert ez a tanulmányainkat jobbá teszi” – egészítette ki az interjút Lehoczky Attila.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Megbukott a referendum, Nagyvárad nem nő nagyra
Bár az igenek elsöprő győzelmével zárult, érvénytelen volt a Nagyváradon és Váradszentmártonban tartott népszavazás az két település egyesüléséről: a megyeszékhelyen a választási jegyzékben szereplő polgároknak mindössze 19,68 százaléka járult az urnák elé. A községben ez az arány 54,5 százalékos volt. A népszavazás csak akkor lett volna érvényes, ha mindkét településen a választók legalább 30 százaléka leadja a szavazatát. A nagyváradi magyarok számára nagy volt a tét: Váradszentmárton bekebelezésével arányuk a városban lecsökken. Ilie Bolojan polgármester azonban nem adja fel: Facebook-oldalára a vasárnap esti urnazárás után azt írta, hogy várhatóan ismét népszavazást írnak ki az egyesülésről.
A nagyváradiak 95,83 százaléka szavazott igennel és 3,44 százaléka nemmel a két település fúziójára. A váradszentmártoniakat kevésbé lelkesítette a Nagyváraddal történő egyesülés perspektívája: az igenek győztek, de csak 54,5 százalékkal. A népszavazás napján egyik településen sem történtek különösebb incidensek. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Bihar megyei szervezete a népszavazási kampányban távolmaradásra buzdította a magyarokat. Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke az MTI kérdésére csak annyit mondott, hogy a szövetség képviselői a népszavazás kiírásáról döntő nagyváradi önkormányzati ülésen a referendum ellen érveltek és szavaztak. A maszol.ro úgy tudja: az RMDSZ tudatosan nem vett részt a kampányban. „Tudtuk, hogy ha megszólalunk, etnikai színezetet kap a szavazás tétje, ami növelte volna a román lakosság részvételi arányát a referendumon. Így inkább hallgattunk” – nyilatkozta portálunknak egy Bihar megyei RMDSZ-es politikus.
maszol/e-bihoreanul.ro

Átírhatják Gyergyó középkori történetét a legújabb régészeti leletek
Már bizonyos, hogy a feltárt Both vára korábban épült, mint ahogy az első írott források a települést említik. De a Pricske-tetőn állt vesztegintézetnél is izgalmas leletekre bukkantak.
A utóbbi években egyre több híradás számolt be értékes Gyergyói-medencei régészeti leletekről és felfedezésekről. A tudományos eredményeken túl ez azért is érdekes, mert gyakorlatilag a régióban nem volt régész, aki a középkort kutatta volna. A módszeres régészeti kutatás a medencében a 20. század hatvanas éveiben kezdődött el Tarisznyás Márton néprajzkutató kezdeményezésére, ám 2007-ig kellett várni arra, hogy szakképzett régész kerüljön az immár Tarisznyás Márton nevét viselő gyergyószentmiklósi múzeumba.
Demjén Andrea koordinálásával azóta a helyi és más intézmények szakemberei számos kutatást végeztek, amelyek nagy részét Hargita Megye Tanácsa támogatta. A szakember a Transindexnek elmondta: a Gyegyói-medence kutatása esetén beszélni lehet egyrészt a szisztematikus ásatásokról, másrészt leletmentő, megelőző feltárásokat folytattak a környező települések templomaiban, amelyek szintén nagyon jó eredményeket hoztak. A szisztematikus kutatások esetén meg kell említeni a Both váránál történő ásatásokat, a szárhegyi Lázár-kastély környezetében talált gót lelőhely feltárását, illetve a pricskei vesztegintézet öt éven át tartó kutatását.
A Gyergyószentmiklós keleti részén, az ún. Vároldalon található Both vára a Gyergyói-medence egyetlen középkori vára, amellyel kapcsolatban beigazolódott a korábbi sejtés, hogy egy a 13. század végén épült magánföldesúri várról van szó. Székelyföld középkori váraihoz hasonlóan Both váráról sem tesznek említést az oklevelek, első tudományos értékű leírása Orbán Balázshoz köthető. A hagyomány úgy tartja, hogy a 17. század végén Both András, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék alkirálybírája tulajdonában volt a vár, amit 1707-ben Acton osztrák generális csapatai romboltak le, ám történeti források mindezt ezidáig nem erősítik meg.
„2014-ben csontmintákon végzett C-14-es karbonizotópos kormeghatározás megerősítették, hogy a toronyvár építése 1260 és 1290 közé tehető. Fontos, hogy időközben a gyergyószentmiklósi római katolikus templom mellett is ástunk, ahol szintén volt egy temetkezés, amelyből hasonló eredményekre jutottunk. Úgy tűnik, hogy kezd körvonalazódni egy vár illetve egy olyan plébániatemplom léte, amit az írott források nem jeleztek” - magyarázta Demjén. A kerítőfal építési idejét egyelőre nem sikerült meghatározni, de valószínűleg a toronynál jóval később építhették.
Gyergyónak az első írásos említése az 1332-i pápai jegyzékben található. Az 1332-1334-es pápai tizedjegyzékek három, Gyergyónak nevezett településről szólnak Szentmiklósról, Alfaluról és Szárhegyről. „A további írásos emlékek jóval későbbről, a 15. század második felétől származnak, ezért fantasztikus eredménynek számít, hogy kiderült, a településen már legalább hetven évvel korábban egy toronnyal rendelkező földesúri magánbirtok volt, ami jelentős gazdasági-társadalmi potenciált jelent” – fogalmazott a szakember.
A kutatók a város különböző részeit is bejárták, ám a terepbejárások alkalmával nem találták meg a korábbi település nyomait, ám feltételezésük szerint azt feltehetően a mai római katolikus templom környékén kell keresni. A templom környezetében azonban nehezíti a kutatást az, hogy a környéket teljesen beépítették. A szakemberek a további évek kutatásaitól azt várják, hogy pontosabb adatokat kapnak a vár építésére és pusztulására vonatkozóan.
Az ásatás eredményeit rendkívüli jelentőségűnek tartják Gyergyószék történetében, mivel a napvilágra került leletek és vármaradványok az Árpád-kori Gyergyószentmiklós első tárgyi bizonyítékai, és valamelyest betekintést nyújtanak a település korai társadalomtörténetébe.
Arra a kérdésünkre, hogy a környező településeken is találtak-e leleteket az első írásos említést megelőző időszakból, Demjén Andrea elmondta: egyelőre csak Gyergyószentmiklóson vannak tudományosan bizonyított korai leletek. „Az ásatások során felszínre került csontok és falmaradványok természettudományos vizsgálatára lenne szükség a pontos kormeghatározáshoz. Both vára esetén a szénizotópos vizsgálat pályázati pénzből, Hargita Megye Tanácsa támogatásából valósult meg, a vizsgálatokat pedig a Debreceni Atomkutató Intézet végezte el” – tette hozzá.
Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta.
A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni.
A Gyergyói-havasok legmagasabb pontján, a Pricske-tetőn állt vámházak kutatása 2008-ban kezdődött, és mára nemzetközi jelleget is öltött, hisz a szakemberek mellett kanadai, egyesült államokbeli, kanadai és norvégiai diákok is részt vettek az ásatásokban. A vesztegintézetet a 18. század elején építették, rendeltetése pedig az volt, hogy a Moldvából Erdélybe és Erdélyből Moldvába tartó kereskedőket és állataikat ezen a helyen szigorú egészségügyi vizsgálatoknak vetették alá. Normális esetben ez 40 nap kötelező veszteglést jelentett, de járványok esetén akár 90 napot is tölthettek karanténban az utazók.
A vesztegintézet 1773-ban a hivatalos erdélyi látogatáson tartózkodó II. József magyar király is megtekintette, és részletesen beszámolt az általa tapasztaltakról. Leírása szerint a karantén állapota sok kívánnivalót hagy maga után, nincsenek sebészek a területen és börtönöket sem tartanak fenn. Látogatása idején 81 ember tartózkodott a vesztegintézetben.
Felvetésünkre megjegyezte, a leletek kapcsán ugyan szóba jöhet a restaurálás és az állagmegőrzés, viszont valószínűleg a szikláig kell visszabontani a falakat, mert nem tudni mennyit bírnak meg. „Gyakorlatilag az alapozásból 20-30 centiméter maradt meg helyenként, a torony falaiból szinte ennyi se. A toronyvár kerítőfala viszont elég jó állapotban volt az északi részen” - magyarázta.
A szakember megjegyezte: márciusban fejezték be a gyergyóalfalvi templom kutatását, ahol feltárták a gótikus templom hajófalait, amelyek alatt három olyan temetkezést is találtak, amely kapcsán kiderülhet, hogy a leletek egyidősek a Both várával, illetve a gyergyószentmiklósi templomnál talált leletekkel. Az eredményekre 2015 végéig kell várni.
S. I.
Transindex.ro

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Tanulmánykötetek a Partiumról
A mihályfalvi Nyíló Akác Napok keretében a városi könyvtárban szombat délután könyvbemutatóra is sor került. A Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés című kötet bemutatóján házigazdaként és egyik szerzőként dr. Szilágyi Ferenc köszöntötte a mintegy negyven érdeklődőt, majd az elmúlt évek kutatásait és az azokból megszületett köteteket ismertette. Elhangzott, hogy mindenkire szükség van a partiumi identitás erősítésének folyamatában, ezen belül a tudományos élet szereplőinek is ki kell venniük a részüket a munkából. Bemutatásra kerültek azok a kiadványok, amelyek a régió egészének meghatározását hivatottak szolgálni, valamint azok is, melyek egy-egy kistérséget (Érmellék, Hegyköz) ismertetnek, írnak le. A Partiummal foglalkozó tematikus kötetek dr. Szilágyi Ferenc és Zakota Zoltán közös munkájának eredményei. Ennek a tematikus sorozatnak a második kiadványa a Partium – társadalomföldrajz, területfejlesztés címet viseli. (Az első Partium – társadalom és térszerkezet 2013).
A most bemutatásra került kötet egy interdiszciplináris jellegű kiadvány, amely földrajzi, területfejlesztési, közlekedésszervezési, történelmi, vallásföldrajzi, demográfiai, önrendelkezési tanulmányokat foglal magába. A szerzők sorában a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) kutatói mellett, képviselve van az ELTE, a Debreceni Egyetem is. Elhangzott az is, hogy a Partium-kutatás irányában egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik a közeli magyarországi kutatóhelyek részéről, illetve több megkeresés is érkezett a PKE felé közös kutatások beindítása céljából. Zakota Zoltán informatikus-közgazdász (PKE), a kötet társszerkesztője az információs társadalom határ menti helyzetképéről, illetve a jövőbeli tervekről beszélt.
A bemutatásra került kötetek fő célja, hogy tudományos keretet adjon a regionalizálási folyamatnak, mely jelenleg az országban zajlik.
A könyvbemutató végén a megjelentek tehették fel a kérdéseiket.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Elhunyt Barabás Zoltán
Pünkösd vasárnapjának reggelén szülővárosában elhunyt BARABÁS ZOLTÁN költő, újságíró, szerkesztő /Nagyvárad, 1953. ápr. 1. - Nagyvárad, 2015. máj. 24./
Nagyváradon született 1953-ban, a kolozsvári tudományegyetemen szerzett bölcsészdiplomát, 1981-től dolgozott a sajtóban, a bukaresti Előre és a Romániai Magyar Szó, majd a nagyváradi Erdélyi Napló munkatársa volt, közben a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tájékoztatási szolgálatának vezetője és az 1991-ben induló Partiumi Közlöny szerkesztője, majd az egri Agria főmunkatársa. Tagja volt a Tokaji Írótábor kuratóriumának, 2008–2011 között a Partiumi Magyar Művelődési Céh igazgatója, 2004–2014 között a Partiumi Írótábor főszervezője, a Pro Universitate Partium Alapítvány munkatársa. Önálló verseskötetei: Ulysses gúnyájában (1997), Valaki állt a szélben (1998), Hűvös holdfényben (2000), Balkáni szürkület (2002), Pótszavak nélkül – egybegyűjtött versek (2003), Homályhatáron (2004), Kútbanézők (2006), Nem szökhettek meg (2013), Vaksakk (2014).
„Barabás Zoltán – mint képalkotásai is igazolják – sötéten látó költő. Ez a pesszimista szemlélet egész eddigi költészetén végighúzódik. De szavait nem lehet összetéveszteni senki máséval, egyéni minden költői megnyilatkozása. Megtalálta önmaga művészi kifejezését, és méltán foglalja el helyét az új költészetben.” (F. Diósszilágyi Ibolya)
„Akadnak helyek, melyek kiemelt jelentőséggel bírnak az irodalom történetében; gondoljunk csak Esztergomra, hol Balassi utoljára indult rohamra, a fájdalmas emlékű Szárszóra, esetleg Székelykocsárd homályos vasútállomására, s gondoljunk legvégül Nagyváradra, a Körösre, Juhász Gyulára, Adyra és Lédára, a művészvárosra, melyet a huszadik század legvégén ellepett a szemét, a földből pillanatok alatt kinőtt blokkrengetegek, s gondoljunk a lepusztult külvárosra, az omladozó belvárosra. Barabás Zoltán kötete nemcsak Váradról szól, hanem elmúlt szerelmekről, a még mindig jelen lévő, bár rejtőzködő Istenről, pillanatokról, melyek mégis valahogy a városhoz kapcsolódnak. A Kútbanézők cím mintha nem is a kötetet jellemezné, hanem sokkal inkább az olvasót: a könyvben szereplő versek segítségével mi magunk vagyunk azok, akik kútba nézünk, azaz a múltba. Visszatekintünk valamire, ami már rég elmúlt, viszont illatfoszlányai, megkopott házfalai, egy-egy zug ismerős hangulata még mindig itt kísértene.” (Vincze Ferenc). „Emlékterek – írja a költő egyik verse fölé –, valóban költészete az emlékek terét hozza létre, egy sajátos érzelmi-gondolati dimenziót, amelyben az emlékeke (és az álomnak) jóval valóságosabb a jelenléte, mint annak a köznapi valóságnak, amely a versek környezetét adja. Igen, mintha létezne egy imaginárius Nagyvárad: régi költők verseiben, családi emlékekben, templomok homályában, épületek romló vakolata mögött – és most Barabás Zoltán verseiben. Ez a régi város addig létezik, amíg a költészet újra megidézi és életre kelti: amíg versek és szavak állnak őrt a város lelke felett.” (Pomogáts Béla).
Az elhunytat május 27-én 15 órakor kísérjük utolsó földi útjára a nagyváradi köztemetőben.
A Partiumi Magy Művelődési Céh
erdon.ro

Ami nem megy, azt nem kell erőltetni (Egészségügyi kártya)
A múlt szerdai kiesést követő, néhány napig tartó működés után tegnap újból leállt az elektronikus nyilvántartási rendszer az egészségügyben, a betegek órákig vártak a szakorvosi és családorvosi rendelőkben, végül sokan dolgavégezetlenül távoztak. Dr. Antal Álmos, a sepsiszentgyörgyi Dr. Fogolyán Kristóf Megyei Sürgősségi Kórház orvos igazgatója szerint a jelenlegi zűrzavar óriási felelőtlenség a beteg emberrel szemben, és úgy véli, törvényt kellene módosítani az elektronikus kártya kötelező használata tekintetében, nem pedig erőltetni azt, ami nem megy. Az elektronikus kártya használata pluszlépés az ellátás nyilvántartásában, ha nem működik, nem lehet felírni elektronikus receptet, valamint küldőpapírt, a biztosítottak nem tudják érvényesíteni jogaikat. A beteg ember számára az első legfontosabb lépés, hogy megvizsgálják, megszülessen a diagnózis, és ha szükséges, felírják a megfelelő gyógyszereket, amelyeket az egészségbiztosító pénztár által meghatározott támogatottság, kedvezmény alapján kiválthat a patikában – véli az igazgató, aki leszögezte, ha az első lépés, az egyéni elektronikus kártya érvényesítése nem sikerül, az összes többi lépés lehetetlen. Szerinte lennie kellene egy erős kórházszövetségnek, amely ilyen esetekben felléphetne, illetve az orvoskamarának, a családorvosok és a betegek meglévő képviseletének erőteljesebben kellene hallatnia hangját a jelenlegi helyzet orvoslásáért. Az igazgató hangsúlyozta, amíg az egészségügyi minisztérium és a biztosító pénztár átiratokkal szabályozza a kártya kötelező használatának bevezetését, aminek határidejét immár sokadszor elhalasztotta, ezúttal augusztusra, addig az orvosok törvénytelenül járnak el, ha kártya nélkül írnak receptet, küldőpapírt, előfordulhat, hogy utólag a biztosítópénztár nem fizeti ki ezeket a szolgáltatásokat. A hatalom nem mer visszalépni, mert számon kérhetik, hogy miért költötte az adófizetők pénzét nem működő rendszerre, a betegek kiszolgáltatottak és tűrnek, az orvosok pedig nap mint nap azzal szembesülnek, hogy szakmájuk végzése bürokratikus akadályokba ütközik – hangsúlyozta dr. Antal Álmos.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Trianon-pszichózis ellen
Hetvenötödik születésnapja alkalmából köszöntjük KOCSIS ISTVÁN dráma- és történetírót.
Erdélyi magyar sérelmeink, életünk drámai helyzetei mind Trianon következményei! Nem beszélnék róla, ha a történelemkönyvek hitelesen megírnák, mi történt! Csak néhány a legkönnyebben felfogható rejtélyek közül: a békekonferencia döntéseit nem azok hozták meg, akik a nyilvánosság előtt szerepeltek, tehát nem a legaktívabbnak látszók, nem Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, nem Georges Benjamin Clemenceau francia miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Millerand), nem David Lloyd George angol miniszterelnök, nem Orlando olasz miniszterelnök (és nem az őt felváltó kormányfő, Nitti).
Voltak ott hatalmasabb személyiségek, de azok a kulisszák mögül diktálták a béke feltételeit. Folytathatnánk a többi könnyen felfogható rejtély felsorolásával, de előbb fel kellene oldanunk egy ellentmondást: a világháború úgy ért véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba. De az amerikai hadseregnek nem kellett hatalmas csatákban győzedelmeskednie, hogy ellenfeleit, a központi hatalmakat térdre kényszerítse. Azzal győzött, hogy az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Wilson meghirdette azt az örök békét, miszerint nem diktátumok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győztesek és legyőzöttek tárgyalnak majd egymással a béketeremtés asztalainál, hanem egyenrangú nemzetek, amelyeket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önrendelkezési joga
Tulajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket neveznek meg győzteseknek és kiket legyőzötteknek. Bizony, akkor még mindenki tudta, hogy Wilson elnök gyönyörű eszméinek, megnyugtató nyilatkozatainak és tervezeteinek volt köszönhető, hogy elmaradtak a mindent eldöntő, legelkeseredettebb, legnagyobb emberáldozatokat követelő végső ütközetek. De ha az első világháború valóban úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Államok belép a háborúba, akkor kik lehettek erősebbek a háború befejezésekor, illetve a békekötés előkészítésekor az amerikai elnöknél? Mert hogy valakik erősebbek voltak Wilson elnöknél, az bizonyos. De kik? A békekonferencia határozatait már a békekonferencia megnyitása előtt eldöntő hatalmasságok – a kulisszák mögött rejtőzködők? Ha igen, akkor minek köszönhetően? És mekkora volt az ő hatalmuk? Hiszen a legdöbbenetesebb tények egyike, hogy Wilsont még arra is rá tudták venni, álljon be azok közé, akik a békekonferencián az ő béketeremtő eszményeit megcsúfolják… Mielőtt e hatalmasságok közül az egyiknek felfedném kilétét, vegyük tekintetbe azt is, hogy a legfelfoghatatlanabb – természetesen – azoknak a hatalma, akiknek hivatalosan semmiféle hatalmuk nincs. Tomaš Garrigue Masaryknak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Hivatalosan valóban nem volt hatalma, de a bizonyítékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előretolt bábuk (Wilson, Clemenceau és a többiek) mégis az ő akaratát teljesítették. A kulisszák előtt szereplő „nagy államférfiak” urai közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk még fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmányozható források alapján sem nehéz megállapítanunk, hogy Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyakran rendelte alá saját akaratát az övének. Az ő hatására fordul szembe saját eszméivel, tagadja meg nyilatkozatait, tervezeteit, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népszavazás intézménye támogatásáról. De a következő kérdésekre is meggyőzően kellene válaszolnunk: House kinek az akaratából döntött Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy elviselje House felügyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A fináncoligarchiáét? A szabadkőművességét? Másokét? Kik voltak tehát hatalmasabbak, mint a győztes Amerikai Egyesült Államok kongresszusa és kormánya? Ha méltóképpen válaszolunk e kérdésekre, igen félelmetes következtetéseket vonhatunk le. Többek között azt is, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit. (Minthogy e feltételek érvényesülése miatt robbant ki végül a második világháború.) Tulajdonképpen arra a félelmetes ellentmondásra kell itt még felhívnunk a figyelmet, hogy az önrendelkezési jog megcsúfolása mindennapos gyakorlattá vált a békekonferencián, de úgy vált legjobban megcsúfolttá, hogy közben megmaradt a békekonferencia legfőbb és fennen hirdetett alapelvének… Felfogható ez?
Nyilvánvaló, hogy a népek népszavazáson élhetnek az önrendelkezés jogával, de a Párizsban ülésező „hatalmasok” – miközben nyilatkozataikban továbbra is hívei mind a népek önrendelkezési jogának, mind a népszavazás intézményének – már a konferencia kezdetén (sőt, előkészítésekor) úgy viselkednek, mintha sosem hallottak volna a népszavazás intézményéről… És mi határozza meg magatartásukat? Annak a feltétel nélküli tudomásulvétele, hogy a békekonferencia leendő kárvallottjai a konferencia érdemi vitáin nem vehetnek részt, nem is kapnak ezekre meghívást addig, amíg értelme lenne a jelenlétüknek. Miért is hívnák meg őket, ha rájuk nem vonatkozik a legszentebbnek kikiáltott jog: a népek önrendelkezési joga, s így népszavazáson sem nyilváníthatják ki akaratukat… És a forrásokból bizony még az is kitűnik, hogy a békekonferencia előkészítői elmulasztják ezt méltóképpen megindokolni, mert ha nem mulasztanák el, akkor nyíltan vállalniuk kellene a legcinikusabb magyarázatot: minek hallgassák meg a békekonferencia „döntést előkészítő” vitáin azokat, akik érveikkel „a már meglevő döntést” esetleg megcáfolhatnák… És amikor elhatározzák, hogy milyen bizottságok fogják a döntéseket előkészíteni, akkor csak azokat veszik be e döntéseket előkészítő bizottságokba, akik a már meglevő döntés kedvezményezettjeinek a képviselői. Amikor a magyar küldöttséget a békekonferencia megkezdése után egy évvel végül fogadják, sőt, meg is hallgatják, cinizmusban és hamisításban felülmúlhatatlan válaszban fejtik ki, hogy érvelésükből, szempontjaikból, bizonyítékaikból stb. semmit sem vesznek figyelembe…
A trianoni pszichózis a legeslegfelfoghatatlanabb rejtély. A lényege pedig a következő: az igazságtalan békediktátum következményeképpen nem a békekonferencia kárvallottjainak, hanem a kedvezményezettjeinek a gyűlölete bizonyul engesztelhetetlenebbnek… Kialakulnak a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb formái, melyek tulajdonképpen nem is közelíthetőek meg, ha csupán a racionális összefüggéseket vesszük tekintetbe. Legnehezebb éppen annak az oknak a megvilágosítása, amely a mai nem magyar trianoni pszichózisokat meghatározza. Induljunk ki abból, ami köztudomású: a román, a szerb és a szlovák (akkor még csak csehszlovák) politika az utóbbi években is számtalan bizonyságát adta annak, hogy ellenségkép-szükségletét a magyar nemzet és a magyar állam rágalmazásával próbálja kielégíteni. De az újabb és újabb magyarellenes propaganda-hadjáratot, gyűlöletszítást stb. nem lehet pusztán olyan ésszerű okkal megmagyarázni, mint az ellenségkép-keresés. Ha úgy egyszerűsítjük le a kérdést, hogy országuk belső gondjairól akarják elterelni a figyelmet „a bűnbak keresésével”, azaz az ellenségkép-kereséssel, akkor csak a kérdés elhomályosításához járulunk hozzá. Igen, nagy tévedés azt feltételezni, hogy a szlovák, román vagy szerb agresszív nacionalista minden cselekedete mögött ésszerű politikai meggondolás áll. Aki a nem magyar trianoni pszichózisokat nem tanulmányozza elmélyülten, az sose fogja megérteni, hogyan alakulhatott ki a legésszerűtlenebb és legindokolatlanabb gyűlölet: a szomszédos országok nemzeteinek magyargyűlölete. A nemzeti identitás zavarainak – mint amilyen a trianoni pszichózis – tanulmányozása közben felfoghatatlannak tűnő dolgokra is rájöhetünk, például arra, hogy a nemzetek viszonyában az agresszió nem feltétlenül agresszióra válasz, s hogy engesztelhetetlen gyűlölet lelkiismeret-furdalásból is nőhet ki.
A román, szlovák, szerb trianoni pszichózisok kialakulása azzal kezdődik, hogy a politika egyszeriben megtagadja azt az elvet, amelyre legalább annyit hivatkozik a háború előtt, alatt és a béketárgyalások idején, mint a történeti elvre: az etnikai elvet.
Nézzük román vonatkozásban. Eddig a román nemzeti mozgalmak célja a román nemzeti egység megteremtése. E cél 1920-ban megvalósult. Ám nem csak e cél valósult meg. Románia több mint kétszer akkora területet kap 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. (Ők nagyjából az 1940. évi határrevízió, az ún. második bécsi döntés alkalmával meghúzott, etnikainak tekinthető magyar–román határt tartották elfogadhatónak és kiharcolhatónak.) A 137 000 km2-es Románia váratlanul és mindenki, a román politikusok számára is érthetetlenül 295 000 km2-es országgá válik. És az új ország nem nemzeti állam, hanem soknemzetiségű. A románság az összlakosságnak kb. 65 százalékát teszi ki. Igen, Romániának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkozva így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós magyarságnak meghagynak. Megismétlem: kétszer akkora területet kap Románia 1920-ban, mint amekkorára a román irredenták számítottak a világháború előtt. Hát ez az oka a trianoni pszichózisuknak! A szlovákokénak is ez az oka: ők is kétszer akkora területet kaptak, mint amekkorára a pánszláv irredenta számított... A világháború előtti titkos terveiket kell ehhez tanulmányozni, és nem a hordószónoklatokat! Ha figyelembe vesszük azt is, hogy a Trianonban aláírt békediktátumot mindenki – a diktátum kedvezményezettjei is – igazságtalannak tekinti, akkor megvilágosodik előttünk a trianoni pszichózis kialakulásának a legfélelmetesebb magyarázata, melynek lényege:
Az igazságtalanság kedvezményezettjei szükségképpen gyűlölik az igazságtalanság kárvallottjait! Szükségképpen, mert az igazságtalanság kedvezményezettjei lelkiismeret-furdalásából nő ki a gyűlölet kivághatatlan erdeje! És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját! Gyűlöletükben és félelmükben az igazságos rendezéstől meg is akarják semmisíteni az igazságtalanság kárvallottjait. Népirtás végrehajtását tervezik be! Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja is. És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi Trianon kedvezményezettjeinek a politikáját…
Az első világháború és a párizsi békekonferencia legfélelmetesebb rejtélye, hogy a kulisszák mögül éppen azok diktálták a béke feltételeit, akik előkészítették a háborút. A békekonferencia megnyitásakor mintha már el is döntetett volna, hogy legfőbb cél a Hagyományos Európa felszámolása. De e félelmetes következtetéseket csak azért mertük levonni, mert megvilágosítják a megoldás útját… Hiszen a Hazugság és Cinizmus kultuszát csak akkor válthatja fel az Igazság kultusza, ha megszületik Európában a hiteles történelemtudomány… És még valaminek meg kell történnie: érvényesülnie kell az egyenlő esélyek elvének…
A keresztény Európa akkor megmarad, ismét jelentőssé válik. A Kárpát-medencében pedig megszületik a megbékélés… Hiszen mindössze két feltétel teljesítése szükséges ahhoz, hogy az európai nemzetek méltó választ tudjanak adni a nagy kihívásra (azaz méltóképpen szembe tudjanak nézni a nemzethalál rémével):
a) Tiszteletben kell tartani az egyenlő esélyek elvét. Miért oly fontos ez? Az egyenlő esélyek elve, ha hagyják érvényesülni, csodákra is képes: a gyűlöletet szeretetté tudja változtatni, miképpen az egyenlőtlen esélyek elve, ha érvényesül, gyűlöletté változtatja a szeretetet. b) Vállalni kell minden igazság, a teljes igazság kimondását. Azaz meg kell teremteni a hiteles történelemtudományt. (A Kárpát-medencében gondolkodva: Az egyenlő esélyek elve – melyből kinőhet a szeretet virága – miképpen érvényesülhetne az igazmondás vállalása nélkül? A gyűlölködés szelleme a Kárpát-medencében, illetve az egész Trianon meghatározta közép-európai térségben is csak addig uralkodhat, amíg az itt élő nemzetek – magyarok, románok, szerbek, szlovákok és a többiek – nem ismerik meg, illetve nem fogadják el múltjuk és jelenük minden igazságát.
De ha elfogadják, legyőzhetővé válik a legyőzhetetlennek tűnő trianoni pszichózis is.)
Kocsis István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ünneplésre köteleznének
Igen nagy bajban lehet az a társadalom, amelyben köteleznék az állampolgárokat az ünneplésre. Igen súlyos gondok lehetnek a nemzeti öntudattal, ha törvényben írnák elő, mikor és miként kell ünnepelni, himnuszt énekelni, zászlót kitűzni, de még a sajtót, a közmédiát is utasítanák, számoljanak be a parancsra zajlott ünnepségről.
Nehéz ésszerű magyarázatot találni arra, hogy mi jár a kezdeményezők fejében, amikor június 4-ét nemzeti ünneppé akarják nyilvánítani Romániában. Annál is inkább, mert a legfőbb nemzeti ünnep, december 1. ugyanahhoz a történelmi eseményhez, Erdély elcsatolásához kapcsolódik, és annak emlékezetessé tételéről már minden elképzelhető eszközzel gondoskodtak: nagyszabású felvonulásokat, nagygyűléseket, katonai parádét szerveznek országszerte, de törvényben rögzítették azt is, hogy e dátumról utcákat nevezzenek el minden romániai településen.
Nem számított akkor sem, hogy a Romániában élők jelentős hányada számára december elseje nem lehet ünnep, így az állam voltaképpen saját állampolgárait rekeszti ki e közösségi élményből, nyíltan kettős mércét alkalmazva, hátrányos megkülönböztetésben részesítve mintegy másfél millió magyart.
Senkit nem érdekelt, hogy az ország jelentős részében nem öröm és büszkeség tölti el az 1918-as eseményről elnevezett sugárutakon sétálókat – és nem számít mindez most sem, amikor június 4-ét emelnék hivatalos nemzeti ünnepi rangra. Tennék ezt ráadásul tűzzel-vassal, törvényben erőltetve, parancsban elrendelve az ünneplést, hisz a trianoni diktátum dátuma korántsem ivódott bele annyira a román köztudatba, mint december 1.
Nacionalista túlfűtöttség, szavazatszerzési vágy, a budapesti kormánynak adott válasz vagy a provokáció szándéka – bármi legyen is a kezdeményező honatyák indítéka, számunkra felháborító e kezdeményezés, mely ellen minden lehetséges fórumon és minden eszközzel tiltakoznunk kell, rámutatva ismételten arra a nyílt diszkriminációra, megvetésre, amellyel a román államhatalom viszonyul az országban élő magyar közösséghez. Az pedig már nemcsak aggasztó, de elkeserítő, hogy e kezdeményezést a külügyminiszter terjesztette elő, és a román pártok mindenike felvállalta, a szocialisták mellett olyan politikusok is, mint Vasile Blaga vagy Călin Popescu Tăriceanu, akik korábban némi empátiát tanúsítottak a magyarság iránt.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nem tudjuk, mi alapján rangsorolták az egyetemeket”
Nem gondolták át, szakmai szinten sem vitatták meg komolyan a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet - erősítette meg a szakszervezetek és az RMDSZ fenntartásait a PSD oktatási javaslatcsomagjával szemben a Partiumi Keresztény Egyetem rektora.
János Szabolcs szerint csak akkor lenne működőképes egy tanügyi törvény Romániában, ha végre alapos konzultáció után készülne az el, és amelyhez legalább ideig-óráig nem nyúlna senki.
A jelenleg érvényben lévő, folyamatosan módosított tanügyi törvény az oktatási rendszer átmeneti fázisát erősíti, átmenetekre pedig nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót építeni - véli a rektor.
A hatályban lévő jogszabálycsomagról, illetve a közvitára bocsátott tervezetről szóló interjúsorozatunkban most János Szabolccsal beszélgetünk. A Babeș-Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettesével, Nagy Lászlóval készített interjúnkat itt olvashatják. Milyennek találja a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezetet? Munkaanyagnak értékelem. Olyan javaslatokat tartalmaz, amelyek szerintem sem átgondolva, sem komolyan megvitatva még szakmai szinten sincsenek. A tanügyi törvénynek eddig is voltak különböző módosításai, ezekkel is összhangba kell hozni a tervezetet, illetve nyilván le kell folytatni bizonyos szakmai konzultációkat annak érdekében, hogy az egész működőképes lehessen. A BBTE rektorhelyettese, Nagy László szerint a jelenlegi törvény sem tartja be azt a szerinte nagyon fontos alapelvet, miszerint a minőség, a teljesítmény alapján kellene megoldani a felsőoktatás finanszírozását. Mit gondol erről? Ez a rákfenéje az összes ilyen jellegű törvénynek, amely fejkvóta alapú finanszírozásban gondolkodik. Nyilvánvalóan ez is egy érv, tehát azt sem tartom az ördögtől valónak, hogy a beiskolázott hallgatók létszáma valamilyen módon megjelenjen a finanszírozásban. Tény, hogy a minőségi kritériumok, a minőség alapelvei nagyon háttérbe szorultan jelennek meg a törvénytervezetben. Hivatkozik rá többször is, említi, de ez nem jelenik meg az intézmények hétköznapi életében, finanszírozásában például, és ez hiányosság. Ön szerint mivel magyarázható, hogy egy olyan alapelvet, amely Nagy László szerint hozzásegítette volna a rátermett felsőoktatási intézményeket a fejlődéshez, a jelenlegi törvényből is kilúgozták? Ez többtényezős történet. Jól tudjuk, hogy az érvényben lévő oktatási törvényt még a Funeriu miniszter úr idejében fogadták el, aki jó alapelveket képviselt, jó meglátásokkal indult, viszont ezeket, illetve az egész konstrukciót nem hangolták össze a felsőoktatás valóságával. Úgy nagyon nehéz felsőoktatási törvényt létrehozni, hogy az érdemi konzultáció elmarad.
Tehát a törvény rengeteg jó, előremutató elemet tartalmazott, viszont sok olyant, amely abszolút megvalósíthatatlan. Mondok néhány példát. A módosítások előtti törvény szerint irtózatosan nehéz lenne bármelyik egyetemet akkreditáltatni, olyan elveket fogalmaz meg. Vagy az az előírás, amely alapján hirtelen bevezették a nyugdíjkorhatárt elért professzorok azonnali kényszernyugdíjazását. Ezen módosítani kellett, mert doktori iskolák szűnhettek volna meg. Ezekkel nem számoltak. Miután ugye a politikai háttér megváltozott, igyekeztek visszamenőleges hatállyal módosítani a törvényt, emiatt a mostani már nem az a jogszabály, amit elfogadtak. Ha belegondolunk, hogy a most közvitára bocsátott törvénytervezet a Funeriu-féle törvény egy másik, párhuzamosan kidolgozott változata, akkor nyugodtan elmondhatjuk, hosszú-hosszú időre lenne szükség ahhoz, hogy érdemben olyan törvényt alkossanak, amelyhez ideig-óráig nem nyúlnak. És akkor nem is említettem, hogy a hatályban lévő törvény sok cikkelyének alkalmazási módszertana nem jelent meg, pedig erre általában fél évet írnak elő. Csak pár példa. A törvény előírja, hogy az egyetemek szenátusi döntés alapján létrehozhatnak dupla szakokat, kétszakos képzéseket. Ennek metodológiája a mai napig hiányzik, így 2011 óta nem tudjuk, hogyan lehet dupla szakokat létrehozni, mit mivel lehet párosítani stb. Vagy ott a doktori fokozattal nem rendelkező egyetemi oktatók helyzetének rendezése. A törvény értelmében 2015. februárjában szerződést kellett volna bontani az érintett tanárokkal, ezt egy rendelettel elhalasztották 2015. szeptember 30-ig. Nem tudjuk, hogy lesz-e újabb rendelkezés ezzel kapcsolatban, hiszen a közvitára bocsátott tanügyi törvénytervezet ezt a kérdést átalakítja: a tanársegédeknél elég lesz a doktoranduszi státusz, az adjunktusoknál kell a doktori fokozat. Mi, intézményvezetők így egyszerűen nem tudjuk, mit tervezzünk, mit lépjünk. Naiv kérdés, de az egyetemek miért tűrik, hogy ilyen helyzetet generáljon a minisztérium, a kormány, a parlament? Jó kérdés. Nézze, itt különbséget kell tenni magán és állami intézmények között, azok között, akiknek mégiscsak a rendszerben kell mozogniuk, hol jól, hol rosszul. A nagy intézmények valószínűleg kevésbé érzik meg az ilyen helyzeteket, de természetesen mindezek csak feltételezések. A jelenlegi törvényben van egy-két olyan alapelv, előírás, amit mindenképp átmentene a most készülőbe? Én abszolút előremutatónak tartom nem is annyira a törvény egyes előírásait, hanem helyenként a szellemét. Például azt, hogy a külföldön szerzett címeket automatikusan el lehet ismertetni idehaza, nem kell végigjárni a hivatali tortúrát és útvesztőt. De az is előremutató, hogy a törvény jellegéből adódóan mégiscsak megtörtént az egyetemek rangsorolása, a megvalósítása viszont annál rosszabb volt, hiszen senki nem ismerte, milyen kritériumok szerint történt a rangsorolás.
Nem kaptunk visszajelzést például arra vonatkozóan, milyen pontszámot kell teljesíteni ahhoz, hogy egyik kategóriából a másikra kerüljön egy egyetem, mit milyen módon fogadtak el, hogyan értékeltek. A Partiumi Keresztény Egyetemen ez úgy zajlott, hogy eljött hozzánk egy bizottság, aztán közölték, hogy x kategóriába kerültünk, de azt nem, hogy miért. Egyes magánintézmények nem hiába perelték be emiatt a minisztériumot. Ha egy mondatban kellene összefoglalni, a legnagyobb baj az, hogy az elmúlt húsz évben az oktatási rendszerünk folyamatos átmeneti fázisban van. Na most, átmenetekre nem lehet hosszú távú oktatási koncepciót felépíteni. Hogy kétévente változnak a követelmények, rendszerek, minden, csak nem a kiszámíthatóság irányába mutató intézkedés.
Oborocea Mónika
maszol.ro

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv és jegyzőkönyv – könyvheti megnyitóbeszéd
Egy kézzel írt házkutatási jegyzőkönyv került elő nemrég édesanyám költözésének köszönhetően, rajta egy lista azokról a könyvekről, amelyeket elkobozott tőlünk a román belbiztonság két kádere még Marosvásárhelyen, valamikor 1987-ben. Emlékszem, ahogy kissé megilletődve álltak a szüleim négyezer kötetes könyvtára előtt, találomra huzigálták kifele a könyveket az egész falat betöltő könyvespolcról, ami aztán az áttelepülés előtt töredékére zsugorodott, hiszen csak fejenként ötven könyvet hozhattunk magunkkal, és amúgy sem lett volna ildomos magyar könyveket Magyarországra visszahozni Erdélyből.
A könyv akkor már csempészárunak minősült, veszélyes tárgy volt. A hatalom éppen úgy gyűlölte és félte a könyveket, mint a kötelezően regisztráltatott írógépeket, a bezúzott könyvekből vécépapírt csináltak, néha-néha szavak árnyékai tűntek fel az amúgy szintén hiánycikknek számító tekercseken. Úgy tudtuk, a vécépapír felvizezve a parizert alkotó húsmasszába kerül, így válik az ige testté, mondtuk, nevetni próbáltunk, nevettünk.
Sokszor eszembe jut az a pillanat, ahogy ők ketten ott állnak a könyvespolc előtt, és nem tudják eldönteni, hogy mégis mit kobozzanak el. Egyikük fellép a hokedlire is, a legfelső polcon lévő, nehezen elérhető könyvek között is keresgél, lead néhányat a társának, hümmögve forgatják a köteteket, tanácstalanok.
Fájdalmasan szomorú és abszurdan vidám pillanat ez egyszerre, benne van a magát mindenhatónak gondoló hatalom totális arroganciája és teljes kudarca is: bármit elkobozhatnának, csak ahhoz, hogy bármit elkobozhassanak, tudniuk kellene, mi is az a bármi. Keresnek valamit, de nem tudják, hogy mit is keresnek. Csak azt tudják, hogy lennie kell ott valaminek, de hiába van ott a szemük előtt, nem látják, nem veszik észre.
Édesanyám, aki nemcsak tanár, hanem könyvtáros is, azt kérdi tőlük, mit keresnek, hátha segíthet. Megismerem a mondatot, ugyanaz, amit a könyvtárban használ, amivel a tanácstalan kisdiákokat kérdezi, hogy mégis, mit olvasnának. A káderek hárítanak: tudják ők nagyon jól, hogy mit keresnek, hazudják, aztán találomra kihúznak pár könyvet a polcról, közlik, hogy ezeket állambiztonsági okokból elkobozzák, még jegyzőkönyvet is írnak róla, aztán elmennek.
A megtépázott könyvespolcot nézem. Megtanulom életem legfontosabb leckéjét: a hatalom buta, analfabéta, nem tud olvasni, legfeljebb csak úgy tesz, mintha tudna, még ha elolvas valamit, akkor se érti meg, hogy mit olvas, mert igazából csak önmaga érdekli. Mindenben csak saját magát keresi, mindenhol önmaga torz tükörképére vadászik, azt hiszi, mindenhez köze van, pedig valójában önmagán kívül nincsen köze semmihez.
Akkor még előttem van Orwell és Koestler és Szolzsenyicin és Kafka olvasása, a könyvespolcot nézem, és megértem, hogy a polcon a szabadság van, a könyvek gerincei mögött egész világok rejtőznek, olyanok, amiket se megérinteni, se megérteni, se megsemmisíteni nem fog tudni soha a hatalom. Megértem, hogy a világon az írók a legszabadabb emberek, és azt is megértem, hogy utánuk mindjárt az olvasók következnek.
Azóta is ez számomra a szabadság legfontosabb és legelemibb gesztusa, hogy bármit és bármikor választhatok, hogy nemcsak szabadon írhatok, hanem szabadon olvashatok is. Akkor vagyok szabad, ha senki sem szólhat bele abba, amit leírok, és abba se, hogy mit olvasok. Ha szabadon dönthetek, ha a magam számára választhatok, és nem a rám kényszerített hatalom szempontjai szerint kell válogatnom gondolatokat, szavakat, könyveket.
Könyvek között állunk itt, a könyv ünnepén, nem szabad hát elfelejtenünk, hogy a könyvek gerince mögött a szabadság van, hogy a mozdulatban, ahogy bármelyiket kinyithatjuk, a szabadság van, az, hogy bármit és bármikor olvashatunk, a szabadság legkézzelfoghatóbb bizonyítéka. Ha mi nem adjuk, senki tőlünk el nem veheti. Éljünk vele. Olvassunk bátran, olvassunk szabadon!
A könyvhetet megnyitom.
Dragomán György
Elhangzott június 4-én Győrben, az Ünnepi Könyvhét vidéki megnyitóján. A szöveg a József Attila-díjas író honlapján található.
Népújság (Marosvásárhely)

„Szembe kell néznünk a bizalmatlansággal”
Elsősorban a társadalmi párbeszédet hiányolja a Kolozs megyei RMDSZ-ben, és ezen szeretne javítani a szervezet új elnöke. Csoma Botond kifogásolja azt is, hogy gyanakvással kezeltek bizonyos, a civil szférából érkező kezdeményezéseket. Interjú. Miért döntött úgy, hogy megpályázza a Kolozs megyei RMDSZ elnöki tisztségét? Észrevettem egy leépülést a szervezetben az utóbbi időben, úgy éreztem, hogy a Kolozs megyei RMDSZ nincs jelen a közösség életében, ezért indultam. Végül egyetlen jelöltként pályázott a posztra. Hogyan alakult így? A küldöttgyűlésen is elmondtam, hogy egyik potenciális ellenjelöltet sem tettem el láb alól – engem is meglepett június másodikán, amikor bementem a székházba délután kettőkor, két órával a határidő előtt, hogy az egyedüli jelölt vagyok. Nem számítottam erre, és nem is érzem magam kényelmesen ebben a helyzetben, és már csak a társadalmi percepció szerint sem jó: nincs verseny, úgy tűnhet, mintha minden le volna zsírozva. A küldöttgyűlés nem volt feszültségmentes. Egyik küldött kifogásolta, hogy az elmúlt hetekben tömegesen iratkoztak be fiatalok az RMDSZ-be, akik az ülésen MKT-tagnak jelöltették magukat. Tényleg megrohanták az RMDSZ-t a fiatalok? Szerintem ez egy félreértés. Az MKT-tagok jelölésekor le kellett adni egy dossziét, a könyvelőnek pedig ki kellett állítania egy okiratot, miszerint a jelöltnek nincs tartozása a szervezet irányába. A papírokat egyetlen személy intézte több embernek, mert nem volt mindenkinek ideje rá, de azon személyek között is, akik jelentkeztek, nem csak fiatalok voltak, így például beiratkozott Hegedüs Lajos, Somogyi Gyula, és még mások. Lehetséges, hogy voltak személyek, akik nemrég kezdtek el tevékenykedni az RMDSZ-ben, de ebben nem látok problémát, hiszen szükségünk van az idősek tapasztalatára és a fiatalok lendületére is. Luxusszámba megy elvenni a kedvét azoknak, akik tenni szeretnének a közösségért.
Megválasztása után azt nyilatkozta: az utóbbi időben mintha egy kicsit elbizakodtak volna, azt az érzést keltették az emberekben, hogy mindenhez jól értenek. Ezt hogy értette? A társadalmi párbeszéd hiányzott többek között az értelmiséggel, a gazdaság képviselőivel. Egy adott pillanatban az volt az érzésem, hogy nem értünk valós társadalmi folyamatokat, ugyanakkor fenntartásokkal és gyanakvással kezelünk bizonyos, a civil szférából érkező kezdeményezéseket. Tud említeni egy példát? A Musai-Muszáj civil kezdeményező csoporttal szemben hallottam ilyen hangokat. Név nélkül mondom: ért olyan kritika a szervezeten belül, amit a csoport közvitáin való részvételem miatt kaptam. Akkor elmondtam, hogy tíz-tizenöt év alatt sem tudtuk megoldani a többnyelvű tábla kérdését politikai eszközökkel, így nem kellene gyanakodnunk egy civil szervezetre, amely ugyanazt a célt próbálja elérni, mint mi. Egyébként is rossz lett volna a társadalmi megítélés szempontjából, ha az RMDSZ nem vesz részt a közvitákon. Hogyan lehet ezen változtatni? Fel szeretnék állítani egy olyan elnökséget, ügyvezető elnökkel az élen, amely társadalmi párbeszéd folytatására képes, és az RMDSZ társadalomszervezési kapacitását helyreállítja. A múltban létezett ez a képességünk, és újra szükség van rá: ha ugyanis a jövőben azt az érzést keltjük az emberekben, hogy a választásokra való felkészülés egy öncélú cselekvés, hogy egyesek pozícióba jussanak, akkor nem számíthatunk támogatásra. Persze tisztában vagyok az apátiával és a bizalmatlansággal, de ezekkel szembe kell néznünk. Gondolt már konkrét személyre az ügyvezető elnöki tisztségre? Ifj. Deák Ferencre gondoltam, akinek az édesapja RMDSZ-elnök és alpolgármester Kisbácson, és aki régóta dolgozik a szervezetben. A helyi szervezetekért felelős alelnöki tisztséget is létrehozzuk, oda Antal Gézát javaslom, aki a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum (KIFOR) elnöke jelen pillanatba. Miért van az, hogy Kolozsváron a mai napig nincs városi szervezet? Kíván-e ezen változtatni? Mindenképpen kell változtatni, a kérdés csak az időpont – korábban már volt szó a létrehozásáról, akkor egy jelölt betegsége miatt halasztódott el a kérdés. Csak feltételezem, hogy az új hatalmi központ kialakulásától való félelem miatt nem létezett ilyen szervezet, azt gondolták, hogy rivalizálás lenne a városi és megyei szervezet között. Látjuk a marosvásárhelyi példát, ahol akkut konfliktusok alakultak ki, de azt gondolom, hogy ha felnőtt emberek politizálnak, és közös a cél, akkor nem lesznek ilyen problémák. Áprilisban lett a Szabadelvű Kör RMDSZ platform elnöke. Hogyan egyezteti össze a két tisztséget? Az elnöki tisztségemről le kellett mondanom, így a közeljövőben új választásokat írnak ki.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

PARÁSZKÁNAK ANNYI
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias.
Amióta egy teljes oldalon népszerűsítette a verespataki Gold Corporationt, azóta nem szeretek Krónikát olvasni. Most a Tasnádi-Sáhy Péter nyílt levele miatt mégis előkerestem a lap június 16-i számát. Tasnádi-Sáhy az Erdélyi Riportban közölte levelét, címzettje Rostás Szabolcs, a Krónika vezető szerkesztője. Rostás arról írt cikket, hogy „a Marosvásárhelyi Rádió magyar szerkesztőségének 18 főállású tagja közül tizenöten 2013 augusztusában beadványban fordultak a területi stúdió vezetőségéhez, amelyben súlyos szakmai vétségekkel, minősíthetetlen magaviselettel vádolják kollégájukat [Parászka Borókáról van szó], és javasolják külsős munkaviszonya megszüntetését.” A nyílt levél azért született, mert Rostás cikkét átvette akuruc.info, arra buzdítva olvasóit, hogy „írjanak” Parászka üzenőfalára, és telefonon se hagyjanak neki békét, Tasnádi-Sáhy pedig úgy gondolta, mindettől Rostásnak el kellene határolódnia.
Tasnádi-Sáhy Péter feltehetőleg abból indult ki, hogy létezik valamiféle céhen belüli szolidaritás, hogy az újságírók, miként a szabadságért harcoló katonák, egymásnak vetett háttal, egymást védve küzdenek nemes céljaikért. A tények viszont azt mutatják, hogy a kuruc.info brigádjaiban sokkal több a csapatszellem, kakasszóra akcióba lépnek, mint a dénéás maszkácok.
A Rostás cikkéből megismert beadványosok levele jelez ugyan valamiféle csapatszellemet, de a tartalma inkább szórakoztató, mintsem harcias. Olvasom: „a piacon megállított hallgatók” (nem tudni, bevásárlókról és/vagy kofákról van-e szó) „élesen bírálják Parászka műsorát”. Vagy olvasom: „sorban állnak az olyan újságírók az állásért, akik többet letettek az asztalra Parászkánál”.
Tekintsünk az asztalokra. A Látó szerkesztőség könyvtárában itt vannak a Parászka Boróka szerkesztette A Hét bekötött évfolyamai. A ’89 utáni évek egyik legkiemelkedőbb sajtós teljesítménye! Képzőművészetről, színházról, irodalomról, filozófiáról, építészetről, társadalomról, politikáról írnak benne, nemcsak művészek, írók, kritikusok, politológusok, hanem tudósok, kutatók, mérnökök is – friss nevek, friss gondolatok, az ember hetente örülhetett a helynek, ahol élni lehet mégis. És akkor ott vannak a többi asztalok. Jönnek a „sorba állók”, leteszik a maguk életművét, és az asztalok összedőlnek a súly alatt. Ekkor odalép a rádió igazgatója az asztalrogyasztókhoz, és megszorítva valahány kezüket, közli velük, Parászkának annyi, ti kelletek nekünk.
Ismerek én is egy hallgatót, Párizsban él, az ottani piacokon meglelhető. Interneten hallgatja a Vásárhelyi rádiót. Akkor kezdte el hallgatni, amikor Károlyi Csaba rádiókritikáját olvasta az ÉS-ben (Élet és Irodalom, 2013. október 4. – egyébként ez az interneten fellelhető egyetlen kritika a vásárhelyi rádióról). Károlyi dicsérően beszélt a rádió műsorairól, név szerint is említve Parászka Borókát. Párizsi barátom először az ő műsorait kereste ki, de ma már mást is meghallgat, a Jó reggelt, Székelyföldet vagy Agyagási Levente közéleti műsorát vagy Kiss Csaba Naprakészét vagy Kiss Dénes és Kányádi Orsolya Kultúrpresszóját. Miközben továbbra is Parászka a kedvence. Gyakran, nem véletlenül, a legtüskésebb bokor érleli a legfinomabb gyümölcsöt.
Láng Zsolt
Trandindex.ro

Ez is Románia!
Sokat beszéltek, írtak, vitatkoztak "szakértők" és "elemzők" mostanában a parlamenti képviselők arcátlanságáról, arról, hogy semmibe veszik a polgárokat, felsőbbrendűeknek képzelik magukat a "normális" embereknél, és saját semmittevésüket busásan "speciális" nyugdíjakkal jutalmazzák. Miközben a tévéműsorokban arról "értekeznek", hogy vajon miből teremtik elő a gyermeksegély megemelése nyomán "a költségvetést megterhelő" összeget, sokan azt mondják, hogy felesleges intézkedés, úgyis csak az alkoholizmust szolgálja... Újabb téma is akadna, például az, hogy a parlamenti vakáció előtt, nem tudván, mire költsék a pénzüket, ma, amikor mindegyik honatya parlamenti asztalán laptop van, egyebek között 200 doboz irodai gemkapcsot, 800 mappát, 50 radírt, 50 ceruzahegyzőt és egyebeket akarnak vásárolni, aminek a jelenlegi körülmények között, az IT világában semmi haszna és értelme. Ezekről a dolgokról naponta sokan írnak, most azonban a honatyák által egyébként lenézett "népről" szólnánk.
Az országos statisztikai hivatal adatai szerint az év első negyedévében Romániában 7,4 százalékra nőtt a munkanélküliségi ráta, szemben az előző negyedévben jegyzett 6,7 százalékkal. A munkanélküliek száma 655 ezer (a múlt év végén 618 ezer volt). A férfiak körében 8,4, a nők körében 6 százalékos, a fiatalok között a legmagasabb, mintegy 25 százalék a munkanélküliségi ráta.
Miközben tehát növekvőben van a munkanélküliség, vannak, akiknek eszük ágában sincs dolgozni, megelégednek a szociális segéllyel. A sajtóhírek az utóbbi napokban egy Jászvásártól 35 kilométernyire található moldovai faluról szóltak, ahová a megyei munkaelosztó hivatal 300 állásajánlattal érkezett, de senkit sem érdekeltek az állások. Illetve néhányukat igen, de ezek száma nem érte el a tízet. A többiek inkább azt magyarázták el az állást ajánlóknak, hogy miért jobb nekik otthon. Különben se várja el tőlük senki, hogy "15 millió lejnél" kevesebbért munkát vállaljanak! Mondták olyanok, akikről kiderült, hogy életükben nem volt munkahelyük. Egy másik "érdeklődő" nem akart "navétázni" a megyeközpontba, ezért, ha a "városban" vállalna munkát, legalább 2000 lejes fizetést és szállást várna el. Az csak "természetes", hogy semmiféle képzettséggel nem rendelkezik. Viszont, mint a szavaiból kiderült, "mindenhez ért". Ezek szerint akár politikus is lehetne – tehetnénk hozzá.
A szomorú valóság az, hogy az emberek inkább az állami segélyt választották a munka és fizetés helyett.
Bizonyára nem elszigetelt esetről van szó, hiszen nemrég tanúi voltunk, amikor egy – amúgy nyugati kocsival érkezett "segélyezett" – az egyik köztisztviselő arcába nevetett, hogy képes "semmi pénzért" dolgozni. Olyant is láttunk, hogy valaki az uniós élelmiszersegélyét vadonat-új autóján vitte haza. Persze ez nem általánosítható. A lakosság nagyobb része dolgozni akar, és dolgozik is. Azonban sajnos vannak emberek, akik jól "elvannak" a mi adólejeinkből fizetett szociális segélyből. Tetszik, nem tetszik, ez is Románia!
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Nyomul az RMDSZ a médiában
A Nagyváradon megjelenő két magyar nyelvű napilap közül csupán a 2004-ben indult Reggeli Újságban jelenhettek meg az évek során olyan írások, amelyeknek a szerzői nem voltak kénytelenek a Bihar megyei magyar közéletet negyedszázada irányító és uraló RMDSZ politikájához igazodni.
Ez a viszonylagos sajtószabadság és médiapluralizmus 2012-ig, az alapító főszerkesztő, Dénes László távozásáig tartott, akinek helyén az RMDSZ ifjú aktivistája, Borsi Balázs jelent meg a szerkesztőség élén. Ekkortól a Reggeli Újság is besorolt a Bihari Napló mellé, amely az 1989 előtt megyei pártlap jog- és szellemi utódjaként mindvégig egyfajta hivatalos megyei közlönyként állt az új hatalmi struktúrák rendelkezésére. Borsi vezetése alatt az addig nehéz konkurenciális helyzetben és politikai ellenszélben megjelenő Reggeli Újság jelentős térvesztésen is átesett, hiszen az olvasók lassan rájöttek: akár ezt, akár a másik lapot veszik, ugyanazt a tulipános propagandát találják meg benne zömmel. A Bihari Napló sok évtizedes beágyazottsága, reklám- és hirdetési újság, valamint bulvárlap jellege, jól működő terjesztése folytán – egy osztrák tulajdonban lévő kelet-közép-európai médiakonszern részeként – uralta a helyi piacot, miközben a Reggeli Újságot a takarékossági intézkedések gyakorlatilag padlóra küldték. A tapasztalatlan, ifjú főszerkesztő alig két év után felmondott, és inkább visszament pártaktivistának.
Az utóbbi egy évben a lapnak nem is volt főszerkesztője, sőt hozzáértő munkatársa se nagyon, a heti öt megjelenéshez jórészt az internet, a különféle közlemények és hírügynökségi anyagok, valamint képzetlen önkéntes tollforgatók szolgáltatták a tartalmat. A volt főszerkesztő közben az RMDSZ székházából kilőtt virtuális nyilaival ejtett sebeket a hátrahagyottakon, mígnem az ezt megelégelő érmelléki riporter, Sütő Éva, a régi gárda utolsó mohikánja egy hétfőn megjelent írásában ki nem kelt ellene. A kemény, bár kissé indulatos hangvételű, Csak a rend kedvéért című jegyzetében nemcsak Borsi Balázs mesterkedéseit „leplezte le”, hanem a megbízóiét is, akik politikai funkcióik fedezékéből évek óta formálgatják, adjusztálják, okítgatják, „támogatják” (értsd: mellékjövedelemhez juttatják) a bihari újságírókat, vagy épp zaklatják őket, ha nem a szájuk íze szerint írnak-beszélnek. Sütő ugyan nem írta le tételesen volt kollégája nevét – ezért egyes figyelmetlen olvasók az „egykori főszerkesztő” megfogalmazásból a már évekkel ezelőtt távozott alapító főszerkesztőre, Dénes Lászlóra gondolhattak –, de a cikk számos fordulata és jelzője egyértelműsíti, hogy a kudarcos „kétéves főszerkesztőséggel” a háta mögött dicstelenül távozott Borsi Balázsról van szó.
A bomba akkor robbant, amikor a cikk megjelenése után két nappal kiszivárgott: a Reggeli Újság román tulajdonosa – a végelgyengülés kényszerhelyzetében – éppen „a bihari magyar közösség vezetőihez”, azaz az RMDSZ-politikusokhoz fordult támogatásért, akiknek ily módon ismét ölükbe hullott egy sajtóorgánum, sőt még azt a jogot is megkapták, hogy visszahelyezzék a főszerkesztői székbe Borsi Balázst. A hírre Sütő Éva azonnal felmondott, hiszen két nappal korábban ő maga nyilvánította cikkében inkompetens, áskálódó pártkatonának azt, akivel neki együtt kellett volna dolgoznia a továbbiakban.
Sajtóberkekben „a fagylalt visszanyalt” szólást kezdték a fejlemények hallatán emlegetni, míg az olvasók azzal lesznek kénytelenek szembesülni, hogy immár teljesen bezárul annak a lehetősége Biharban, hogy olyan írások kapjanak nyilvánosságot a helyi magyar sajtóban, amelyek netán sértik az RMDSZ és vezetői érdekeit.
itthon.ma/erdelyorszag

39. Unitárius Ifjúsági Konferencia zárónyilatkozata
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid FerencIfjúsági Egylet (ODFIE) idén július 10-122. között Homoródalmáson szervezte meg a XXXIX. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 250 fiatalvett részt. A konferencia istentiszteletekből, áhítatokból, előadásokból, valamint szórakoztató programrészekből állt. A konferencia zárómozzanataként kopjafát avattunk.
A munkálatok összegzéseként az alábbi nyilatkozatot tesszük közzé.
Az 1929–1939 között, majd az 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági konferenciák elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Fekete Levente nagyajtai lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte dr. Czire Szabolcs(Kolozsvár) valláserkölcsi-nevelési előadó-tanácsos, teológiai tanár előadása Jancsi és Juliska a laborban – 12 különbség a férfi és nő között címmel. Este Neslie Nure Turan és Melek Aydin (Törökország) bevezette a résztvevőket a török kultúra zenei életébe, szokásaiba és íz világába.
A szombati előadások párhuzamosan zajlottak, és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Fincziski Andrea (Székelyudvarhely) bevezetett a drámapedagógia alapjaiba, Filer Loránd(Kolozsvár) Milyen színű vagyok? című előadásában az önismeretre fektette a hangsúlyt, Lakatos Sándor (Székelykeresztúr)Szeret Ő? vagy csak szerető címmel tartott előadást, amely a párkapcsolatok témája köré szerveződött. Bardócz-Tódor András(Budapest), Paduraru Vladimir (Homoródalmás), Elekes Zsolt (Brassó) és Magyari Zita (Szentháromság) a Miért lettemunitárius? című előadásnak voltak a szereplői, ezt a beszélgetés Szabó László (Kolozsvár) lelkész vezette.
A szombat délutánt Rácz Norbert (Kolozsvár) A másságról unitárius szemmel című előadása nyitotta, majd rövid szünet után ismét négy program közül lehetett választani. Dr. Zörgő Noémi (Székelyudvarhely-Kolozsvár) testbeszéddel kapcsolatos előadásra hívta a résztvevőket, Antonya Ilus (Székelyudvarhely-Kolozsvár) kézműves-tevékenységeket irányított. Mindeközben az érdeklődő fiatalok Lőrinczi Tamás (Szentábrahám), Fekete Edda (Székelykeresztúr), Jakab Emese (Székelyudvarhely) és Magyari Zita(Szentháromság) vezetésével egyletezhettek és ifjúsági énekeket tanulhattak. A negyedik előadásként a Gondviselés Segélyszervezet és az Erdélyi Mentőcsoport bemutatására került sor. Este is választhattak a fiatalok, hogy tábortűznél gitárszó mellett énekelnek vagy közösen filmet néznek. A napot Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata zárta.
A vasárnap délelőtti záróistentiszteletet Nagy Adél recsenyédi unitárius lelkész tartotta. Ezt követően a rendezvény emlékére kopjafaavatásra került sor, a kopjafát Márton Edit (Homoródalmás) teológus avatta fel. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek zajlottak, a résztvevők a buborékfociban mérték össze tehetségüket. Este az eredményhirdetés és az oklevelek kiosztása után Zsók Levente erdélyi humorista lépett fel. A rendezvényt bállal zártuk.
További részletek a konferencia.odfie.hu honlapon találhatók.
A konferencia fő támogatói a Magyar Unitárius Egyház, a Homoródalmási Unitárius Egyházközség, a Homoródalmási Önkormányzati Hivatal, a Bethlen Gábor és a Nemzeti Együttműködési Alap voltak.
Isten áldása legyen a konferencia résztvevőin, támogatóin és kivitelezőin egyaránt!
Homoródalmás, 2015. július 13.
Az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet elnöksége
Népújság (Marosvásárhely)

Véget ért a 39. konferencia
Közlemény
A magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) július 10–12. között Homoródalmáson szervezte meg a 39. Unitárius Ifjúsági Konferenciát. A rendezvényen az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, illetve a központi szervező csapat tagjaiként 250 fiatal vett részt. A konferencia a következő programokból állt: istentiszteletek, áhítatok, előadások, valamint szórakoztató programok.
Az 1929–1939 között, majd 1991 óta évente megszervezett unitárius ifjúsági értekezletek elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Fekete Levente nagyajtai lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte dr. Czire Szabolcs (Kolozsvár) vallás­erkölcsi-nevelési előadó-tanácsos, teológiai tanár előadása Jancsi és Juliska a laborban – 12 különbség a férfi és nő között címmel.
A szombati előadások párhuzamosan zajlottak, és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. A konferencia záró mozzanataként, a rendezvény emlékére vasárnap kopjafát avattunk Márton Edit (Homoródalmás) teológus közreműködésével. Délután vetélkedőn tettük próbára az egyletes fiatalok kreativitását és tudását. Ezt követően sporttevékenységek zajlottak, a résztvevők a buborékfociban mérték össze tehetségüket. Este, az eredményhirdetés és az oklevelek kiosztása után, Zsók Levente erdélyi humorista lépett fel. A rendezvényt bállal zártuk.
Az ODFIE elnöksége
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Néprajzosok szemináriuma Zabolán
Tizenkettedik alkalommal szervezték meg a Fiatal Néprajzkutatók Szemináriumát a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumban. A táborba a Szilágyságból, Maros-, Udvarhely- és Csíkszékről érkezett néprajz szakosok mellett három háromszéki egyetemista is részt vett. A szemináriumot a zabolai Pro Museum Egyesület és a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézete közösen szervezte a Communitas Alapítvány és a Bethlen Gábor Alap támogatásával.
A szeminárium célja, hogy az egyetemisták megismerhessék a terepmunka módszereit. Múzeumi gyakorlatot végeznek, tárgyakat írnak le, fényképeznek, interjúkat készítenek, kipróbálják mindazt, amit elméletben megtanultak. Ugyanakkor végiglátogatják a székelyföldi, barcasági és moldvai múzeumok néprajzi gyűjteményeit. A szakmai kirándulások alkalmával orbaiszéki népi mesterségeket ismertek meg eredeti környezetükben Kinda István vezetésével. A szemináriumok során egy-egy kiállítást is létrehoznak, idén az Élet a havasi esztenán című tárlat anyagát állították össze. A tematikus kiállítást Szent Illés napján – a zabolai ortodox románság jeles ünnepén –, július 20-án nyitják meg, és két hétig lesz látható a zabolai múzeumban – tudtuk meg a múzeum alapítójától, a szeminárium vezetőjétől, Pozsony Ferenctől.
A tábor egy napját szakmai konferenciának szentelték, összehívták a környéken dolgozó néprajzosokat, művészettörténészeket, történészeket, a fiatalok megtapasztalhatták, hová lehet eljutni a néprajzos szakmával, kapcsolatokat építhettek. Céhes kézművességről, festett templomi faberendezésekről, a mézeskalácsról, népi mesterségekről hangzottak el színvonalas előadások. Ugyanekkor mutatta be Kinda István szerkesztő az Aranykapu – tanulmányok Pozsony Ferenc tiszteletére című kötetet (Kriza János Néprajzi Társaság – Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Székely Nemzeti Múzeum, Kolozsvár, 2015).
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hitélet – Unitárius ifjúsági konferencia a körülöttünk levő sokféleségről
Homoródalmáson szervezte meg július 10-e és 12-e között a XXXIX. Unitárius Ifjúsági Konferenciát a magyar unitárius ifjúság és más felekezetű, szabadelvűen vallásos fiatalok szervezeteként működő Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE).
Az ODFIE helyi egyleteinek képviseletében, valamint a központi szervező csapat tagjaiként, 250 fiatal vett részt az igen változatos tematikájú (istentiszteletek, áhítatok, előadások, szórakoztató tevékenységek, kopjafa avatás) konferencián – írják a szervezők a zárónyilatkozatukban. Az unitárius ifjúsági konferenciák, amelyeket 1929–1939 között, majd 1991 óta évente megszerveznek, elsősorban egy-egy megadott téma feldolgozását célozzák, többnyire olyan területekről, amelyek az ifjúság életében fontos szereppel bírnak. Az idei rendezvény a körülöttünk rejlő sokféleséget kívánta előtérbe helyezni.
A rendezvény megnyitóján Fekete Levente nagyajtai lelkész tartott ifjúsági istentiszteletet, ezt követte Czire Szabolcs (Kolozsvár) valláserkölcsi-nevelési előadó-tanácsos, teológiai tanár előadása Jancsi és Juliska a laborban – 12 különbség a férfi és nő között címmel. Este Neslie Nure Turan és Melek Aydin (Törökország) bevezette a résztvevőket a török kultúra zenei életébe, szokásaiba és ízvilágába. Szombaton az előadások párhuzamosan zajlottak és szünet után megismétlődtek, hogy a fiataloknak lehetőségük legyen több tevékenységen is részt venni. Az előadások témája változatos és közérdekű volt: bevezetés a drámapedagógia alapjaiba; önismeret; párkapcsolatok; unitárius vallás választása. Rácz Norbert (Kolozsvár) A másságról unitárius szemmel című előadást tartott, és további programok közül választhattak a fiatalok: testbeszéddel kapcsolatos előadás, kézműves tevékenységek, egyletezés, ifjúsági énekek tanulása. A Gondviselés Segélyszervezetet és az Erdélyi Mentőcsoportot is bemutatták. Este a fiatalok tábortűznél gitárszó mellett énekeltek, vagy közösen filmet néztek. A napot csendesen zárta Fülöp Júlia ifjúsági lelkész éjszakai áhítata.
Szabadság (Kolozsvár)