A Mezőség kulturális örökségének megóvásáról tartottak konferenciát Budapesten
MTI - A Mezőség középkori szakrális építészetének feltárása érdekében folytatott kutatások eredményeiről és terveiről számoltak be szakemberek a budapesti FUGA Építészeti Központban rendezett konferencián és műhelytalálkozón csütörtökön.
A Mezőség településein a magyarság aránya egyre csekélyebb, azonban a jelentős részben szórványnak számító vagy teljesen kihalt gyülekezetek templomai nagyon sok kincset rejtenek. A területeken folyó kutatások elsődleges célja, hogy az ott végzett munkák eredményei széles körben ismertté váljanak, ezek segíthetik, hogy az emlékek fennmaradjanak annak ellenére, hogy a létüket befolyásoló körülmények egyre romlanak - hangsúlyozta Kollár Tibor a rendezvényt szervező Möller István Alapítvány képviseletében. A konferencia apropóját az a felfedezés adta, hogy Giotto di Bondone egy elpusztult mozaikjának a hű freskómásolatát találták meg az alapítvány örökségvédői az erdélyi Kiszsolna romos középkori templomának falán.
Kollár Tibor hangsúlyozta: az alapítvány célja a műemlékek kutatása, megóvása és ismertté tétele, hiszen az ismertség az egyik legfontosabb eszköze annak a folyamatnak, amellyel megakadályozható, hogy a kiszsolnai templomhoz hasonló épületek teljesen megsemmisüljenek.
Papp Szilárd művészettörténész elmondta, hogy az eredeti Giotto-mozaik a 17. században semmisült meg, így a róla készült másolatok különleges értékkel bírnak. A Giotto-mű elkészülte utáni száz évből eddig csak három ilyet másolatot ismertek: egyet Firenzéből, egy másikat Pistoiából a harmadikat Strasbourgból. Közülük egyedül a firenzei az, amelyik nemcsak alapvonásaiban, hanem részleteiben is másolta Giotto képét, pontosan úgy, ahogyan a most előkerült, nagyjából a firenzeivel egyidős kiszsolnai falfestmény is. A művészettörténész beszámolt arról is, hogy a templom évtizedek óta használaton kívül, romosan áll, boltozatai részben már beomlottak és mára a teljes összedőlés fenyegeti annak ellenére, hogy a templom még ma is jelentős értékekkel bír.
A program további részében Szakács Béla Zsolt Északkelet-Erdély Árpád-kori szakrális építészetéről tartott előadást, Weisz Attila a Mezőség műemlékeinek kutatásairól értekezett, Marosi Ernő pedig Egy új feliratos kő Kercen címmel tartott előadást. A programot a pusztuló mezőségi emlékek sorsáról és megmentési lehetőségeiről szóló kerekasztal-beszélgetés zárja. maszol.ro

Ughy Levente: Alfa és Omega
Képzőművészeti kiállítás nyílik február 25-én, csütörtökön 17 órakor a történeti és régészeti múzeum várbeli kiállítótermében.
Szobrok és domborművek, grafikák és festmények, faragott tárgyak és üvegek – mind Ughy Levente marosvásárhelyi képzőművész fantáziájának szüleményei, amelyeket  a Maros Megyei Múzeum az alkotó egyéni kiállításán mutat be.
Ughy Levente 1974-ben született Marosvásárhelyen. Gyermekkora óta érdeklődik a művészetek iránt. Később népművészeti szakiskolát végzett grafika szakon, majd éveken át egy díszműüvegező cégnél dolgozott, ahol az ólomüvegezést is elsajátította. A munkáin fellelhető gazdag motívumvilág a székely mintákhoz, valamint a biblikus témákhoz vezethető vissza.
A fafaragást a kilencvenes évek végétől műveli. A fa iránti szenvedélye azóta töretlen.
Most kiállított szobrai az elmúlt három évben készültek. Ughy Levente Alfa és Omega című kiállítása tematikáját illetően egységes, és a Jelenések könyvéből inspirálódik. Az alkotások érett, letisztult formában jelennek meg, de gazdag szimbolikával és jelentéskörrel bírnak, amelyben sikeresen ötvözi többek között az ősi és futurista jegyeket is.
A kiállítás március 23-ig látogatható. Népújság (Marosvásárhely)

Minden év február 25-én főhajtással adózunk a kommunista rendszer mártírjai és megnyomorítottjai előtt. Ennek jegyében Erdélyben és a Partiumban is emlékeztek azokra, akik ennek a gátlástalan, torz hatalomnak az áldozataivá váltak.
Azonban lehet-e manapság nyugodtan beszélni a kommunizmus emléknapjáról Erdélyben vagy a Partiumban, ahol még mindig ennek a förtelmes, szégyent nem ismerő, az emberi méltóságot lábbal tipró korszaknak a módszereivel tesznek tönkre emberéleteket, üldöznek el fiatalokat, bélyegeznek meg közösségbomlasztó jelzővel minden másképp gondolkodót, fosztanak meg idős embereket az utolsó talpalatnyi földecskéjüktől, következmények, felelősségre vonások nélkül? 
Sokan azt mondhatnák erre, az erdélyi magyarok elvándorlásának kifejezetten gazdasági okai vannak, ám ez a dolog egyáltalán nem ilyen egyértelmű. Nem mondok semmi újat, ha azt állítom, az elmúlt évtizedekben olyan többszázezres nagyságrendű erdélyi magyar munkaerő, köztük az értelmiségiek színe-java távozott el szülőföldjéről – minden bizonnyal véglegesen –, akiket egyszerűen ellehetetlenítettek azok az érdekhajhász klikkek, akiknek jelszava a „vagyunk mi és vagytok ti, akik nem tartoztok az egykori dogmában kinevelt új generációhoz, így már csak természetes, hogy a mieinket promoveáljuk”. 
A többieknek pedig jutott a legrosszabbul fizetett állás – az is jó esetben –, övék volt az ingázás, övék az örök kilincselés a megélhetést pótló talpalatnyi parcelláért, amelyet már az ötvenes években amúgy is megszenvedtek az ősök, gondolok itt a nagy román pusztára (Baragán), övék volt a verés a több ezer hektáron gazdálkodó klikkbéli újgazdagtól, majd a büntetések sorozata is az utóbbit védő karhatalomtól. Attól a nép nyakán ülő kommunista kövülettől, aki ezekért a kiváltságokért nem átall mind a mai napig fontos megyei vagy országos tisztséget betölteni a mindenkori román állami közigazgatásban. Sőt, egyesek odáig süllyedtek, hogy magas rangú tartalékos tisztjei lettek az államhatalomnak „pár dollárral többért”, na meg némi plusz befolyásért. Ők azok, akik a legújabb márkájú dzsippel, fegyverrel és harci kutyákkal grasszálnak a határban. Mert ugye, ami nem illeti meg az embert, azt őrizni kell...
Lehet-e beszélni Erdélyben és a Partiumban emléknapról, amikor nemzedékek élik meg ugyanannak az önmagát is pusztító eszmének minden átkát, mint ezelőtt ötven-hatvan esztendővel, amikor példának okáért a gondolkodó értelmiségi ember a rendszer ellensége volt, a legbugyutább pedig gyárigazgató?
Manapság a helyhatósági választások apropóján csak végig kell olvasni a partiumi településeken frissen összeállított RMDSZ-es tanácsosi listákat, illetve vissza kell nézni a választmányi tagok lajstromát, hogy lássuk: nem változott semmi. Ugyanazok a nímandok, ugyanazok a funkcionális analfabéták, erőszakos könyöklők hada követel magának vezetői szerepet, mint teszem azt hatvan esztendővel ezelőtt. A lista nyitott mindenki számára – mondják. Hát persze, hogy nyitott. Csakhogy ki lenne az a tisztes értelmiségi, aki lesüllyed ezeknek a semmiháziaknak a szintjére? Hiszen ezek még a többé-kevésbé demokratikus úton megszavazott listát is képesek felülírni, ha a klánról van szó, mint 2012-ben Érmihályfalván.
Az áldozati generációk egymásutánisága pedig egyre csak folytatódik. A kártékonyság örök korszakában, ahol „szép lehetsz, de okos nem, mert kötelező a hit / És ellenség lesz mindenki, aki kételkedik” – tolmácsolja Bródy János magyarországi popénekes a manapság nagy port kavaró Ezek ugyanazok című dalában. 
Summa summarum, Erdélyben és a Partiumban minden törekvés ellenére még mindig maradt egy olyan értelmiségi „rizikófaktor”, mely elévülhetetlen ellensége annak a magyarul beszélő román pártnak, amely a kommunizmus „bukása” után még huszonhat esztendő múltával is saját népével hadakozik. S hogy ebben a harcban már csak vesztesek lehetünk mindannyian, nem kétséges. Erdély és a Partium lassan kiürül, és egy koldus nép koldus királyai regnálnak majd a romokon, amelyet ők maguk teremtettek, hosszú, kártékony munkával.
Az igaznak viszont emlékezete áldott – áll a Példabeszédekből vett idézetben Sass Kálmán 56-os mártírnak, a meggyilkolt mihályfalvi református lelkésznek az emlékoszlopán. Február 25-én néhány helybéli presbiter fákkal övezte az obeliszket, mintegy jelképként, hogy 1956 után  is „lefejezték” az erdélyi, illetve az érmelléki értelmiséget, de új hajtások teremtek. Újra és újra, mint ahogyan a fák is ki fognak hajtani az emlékparkban. 
Sütő Éva 
itthon.ma//erdelyorszag

A Bekecs és a nyárádmenti táncmozgalom
Nyolcszáz gyermek és fiatal kapcsolódott be
Amikor rázendítenek a zenészek, s elődeink népviseletébe öltözött derék fiatalok vonulnak a színpadra, kisimul az arcunk, elillan a lelkünk mélyén szunnyadó szomorúság, s valami őserejű vidámság lesz úrrá rajtunk. Ez az érzés kerít hatalmába, amikor a Bekecs néptáncegyüttes elkezd táncolni. Népszerűségük nemcsak Maros megyében, hanem Erdély-szerte töretlen. A Felszállott a páva televíziós népzenei és néptánc-tehetségkutató verseny hozott számukra még nagyobb hírnevet és ismertséget a Kárpát-medence tánckedvelői körében. Az együttest Benő Barna vezeti, vele beszélgettünk a Bekecsről, a néptáncról s a néptáncoktatás mozgalmáról, amelyet az egész Nyárádmentén felvállaltak. Munkájuk révén e térségben 800 gyermek tanulja a néptáncot és élteti a hagyományt.
– Tízéves koromtól táncolok, negyedik osztályos voltam, amikor Füzesi Alberttel a Napsugár néptáncegyüttesnél elkezdődött a táncoskarrierem. A Napsugárnál hét évig táncoltam, aztán tizenhét éves koromban a Maros Művészegyütteshez szegődtem, ahol öt évig voltam alkalmazott. Ezzel belekerültem a táncos "körforgásba". Már a napsugaras időszakban hívtak tanítani, három-négy évig tanítottam a Folk Center által működtetett marosvásárhelyi táncházban, akkoriban a művészeti líceummal szemben, ami jelenleg a dzsesszklubban működik. Abban az időben már majdnem minden táncoskolléga foglalkozott néptánctanítással. Ennek is köszönhető, hogy azóta több táncház létesült Marosvásárhelyen. Először Mezőbergenyében volt csoportom, utána Marosugrán rövid időre, azt követően kerültem Nyárádszeredába. A Bekecsnél Szabó Erikával kezdtük, akinek a férje nyárádszeredai volt.
– A Bekecs néptáncegyüttes már létezett akkoriban.
– Igen, a Bekecs együttest 1998-ban Veress Kálmán hozta létre. 2002-ig működött az ő vezetése alatt, utána Farkas Sándor vette át, aztán különböző okok miatt megszűnt a tevékenység, és 2007-től kezdtük újra az oktatást. Először a Bocskai István Elméleti Líceum tánccsoportjaként, a líceum diákjai táncoltak benne, a helyiek és a környékbeliek, egyesek lemorzsolódtak, mások bekapcsolódtak. A Bekecs nevet 2008- ban vettük fel. Felhívtam telefonon Veress Kálmánt, megkérdeztem, hogy beleegyezik-e, merthogy ezt a nevet ő találta ki. Beleegyezett. Az új Bekecs együttesnek nagyon kevés köze volt az előzőhöz, tulajdonképpen egy teljesen megfiatalított együttes jött létre ugyanazzal a névvel. Az együttesben jelenleg nyárádszeredai és környékebeli, marosvásárhelyi, sőt még gyergyói fiatalok is táncolnak.
– Bekecs néptáncegyüttesről beszélünk, amelyben több csoport, több generáció táncol.
– Jelenleg öt generáció táncol Nyárádszeredában, kétévente igyekeztünk újabb táncosnemzedéket indítani. Van egy játszóházunk, oda óvodáskorú gyermekek járnak, egy Morzsa-Bekecsünk, amely a harmadik–hetedik osztályosok generációját fogja át, van egy Apró-Bekecsünk, amelyben a hetedik–tizedik osztályosok, a Kis-Bekecsünk, amelyben a tizenegy–tizenkettedik osztályosok és elsőéves egyetemisták, és van a Nagy Bekecs, amelyben a "vének", a 18-30 év közötti korosztály táncol, s amelyben én vagyok a legidősebb.
– Adatközlő hagyományőrzők táncolnak-e a Bekecsben?
– Nem sikerült őket bevonni. Azonban meg kell említenem, hogy a felsoroltakon kívül még van három csoportunk Nyárádszeredában. Kezdő tánccsoportokat indítottunk a líceumban és van egy felnőttcsoportunk is. Oda vártuk vissza a fiatal házasokat. Több-kevesebb sikerrel működik ez a csoport, ugyanis a családosok hobbiszinten művelik a táncot, nem profi együttesről van szó. Viszont a Nagy Bekecsben hivatásszerűen űzzük a táncot. Jelenleg 12 fiú és 13 lány tagja az együttesnek.
– Rengeteg tánccsoportot említettél, jelenleg hányan kapcsolódtak be ebbe a mozgalomba?
– Nyárádszeredában 170-en táncolnak az említett csoportokban, ehhez hozzáadódnak a környékbeliek is, pontosabban – egy község kivételével – az egész Nyárádmente. Ezeken a településeken a Nagy Bekecs 16 táncosa oktat néptáncot. Minden községben van legalább egy tánccsoportunk. Az is előfordul, hogy egy községben három tánccsoport működik, mert a községet életerős, nagyobb falvak alkotják. Ákosfalván például a községközpontban, Harasztkeréken és Székelyvajában van csoportunk. A község kilenc falujából ebbe a három faluba hozzák be a gyermekeket. Dózsa György községben két tánccsoport, Karácsonfalva községben három, Gálfalva községben két, Nyárádszeredában hét, Székelyberében két, Nyárádmagyaróson egy, Csíkfalva községben két, Nyárádremetén két, Koronkában két tánccsoport működik. Jedden, sajnos, már nincs akit oktatni. A Nyárádmentén összesen 800 gyermek részese a néptáncoktatásnak.
– Kizárólag a néptáncoktatást vállalta fel a Bekecs, vagy a népi kultúra más szeletét is?
– Nyárádszeredában nagyon fiatal, zsenge korú fiataloknak indítottunk népi hangszeres oktatást, a gyermekek hegedűn, citerán és furulyán tanulnak játszani. A furulyásokat brácsára és bőgőre szeretnénk "áthangolni". Úgy gondoljuk, hogy egy ilyen nagyszabású mozgalomnak saját zenekarra is szüksége van, legalább házi használatra. Valahol el kell kezdeni a népzeneoktatást is. Ebből Bartis Zoltán, a prímásunk veszi ki a részét, aki szárhegyi származású, de Vásárhelyre nősült, s az Üver zenekart vezeti. Ezzel a zenekarral léptünk fel a Felszállott a páva vetélkedőn is, ahol a legjobb határon túli előadó különdíjjal illettek.
– Ha már a Pávánál tartunk, melyek voltak a Bekecs legemlékezetesebb és legnagyobb sikerei?
– Móron volt egy olyan szabadtéri előadásunk, ahol tízezernél is többen voltak a közönség soraiban. Itt a Csík zenekarnak voltunk az "előzenekara". Számomra a Bekeccsel ez volt a legnagyobb élmény, hiszen óriási közönségnek táncolhattunk. A Páván tudtuk, hogy több mint egymillió ember néz a Duna tévében, de a teremben csak 200-an voltak. Az élő előadások nyújtják a legkiemelkedőbb élményt. Tavaly augusztus elsején is volt egy élménydús előadásunk, amikor a nyárádszeredai kistérségi napokon az Attila Fiai társulattal az István, a király című rockoperából adtunk elő részleteket. Egyedi élmény volt. Jó hír, hogy május 27-ére Szovátára hívták meg őket, s ott is lesz közös előadásunk. Élőben hallani a nagy slágereket az eredeti előadókkal s az előadás részesének lenni nagyon intenzív, nagy élmény.
– Évente hány kiszállást, turnét, fellépést vállal az együttes?
– Tavaly nyolcvan előadásunk volt. Ahogy telnek az évek, egyre több előadásunk van. A Páva előtt körülbelül 65 volt, viszont az ott elért sikernek köszönhetően még tíz előadásunk volt. Azt gondolom, hogy a népszerűségünk inkább annak köszönhető, hogy sohasem csalódott bennünk a közönség, s emiatt hívnak vissza. Lépésről lépésre építettük ezt az együttest, s kialakítottuk a kapcsolatrendszerünket. Az együttesnek hat saját nagy műsora született. A Hamupipőke előadásunkkal megfordultunk Budapesten a Hagyományok Házában, Kolozsváron a Magyar Operában, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban és több kisebb településen is Maros megyében. Marosvásárhelyen március 30- án 10 órától láthatja a közönség az utolsó előadást a Maros Művészegyüttes termében. A Hagyatékok folklórműsorunk több mint 100 előadást ért meg, amit Erdélyben és Magyarországon színházakban, szabadtéri színpadokon és kisebb művelődési házakban adtunk elő.
– Mit táncol szívesen a Bekecs?
– Néptáncot. Olyan tág a paletta! Minden táncnak megvan a maga szépsége és különlegessége. Minél jobban belemélyülünk, minél részletesebben tanuljuk meg, annál inkább rájövünk, hogy mit miért és hogyan kell táncolni. A néptánckutatás olyan szakaszba jutott, hogy egy táncról nem azt jelentjük ki, hogy ez kalotaszegi tánc, hanem megnevezzük a falut és az adatközlőt. Például Bogártelkéről a Poncsa tánca. A készülő új műsorunkban a táncosok stílusát, karakterét mutatjuk be, s próbálunk rájönni az összefüggésekre, mitől is egyedi az adatközlő tánca. Nem imitációról van szó, hanem a táncfolyamat miértjeit próbáljuk megérteni. Sokan kiemelik a gesztusokat, de ezen túlmenően sok olyan apróság van, amire érdemes odafigyelni. A színpadi néptánc fejlődésének folyamata végig követhető, ez letisztulóban van, s ebben próbáljuk mélyebbre ásni magunkat. Itt tart a néptáncvilág. Vannak, akik nem ezt művelik, a román együttesek teljesen másként táncolnak, mint mi.
– Ejtsünk szót az együttesek finanszírozásáról. Ki támogatja a Bekecs együttest?
– 2009-ben létrehoztuk a Bekecs Táncegyesületet, jogilag ez a működési keretünk. Próbálunk több lábon állni. Biztos támogatónk a nyárádszeredai önkormányzat, a költségvetésünk 15 százalékát biztosítja. A többi kialakul. A nyárádmenti polgármesteri hivatalok pártfogolnak még, velük szerződést kötöttünk a táncoktatásra vonatkozóan, ez részleges támogatás. Ezenkívül vannak a pályázatok. Leveleket is írunk, tavaly a magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárságnak és a kultúráért felelős államtitkárságnak írtunk. Pozitív volt a válaszuk, segítettek bennünket. Nagy álom válna valóra, ha biztosítanák a költségvetésünket. Hosszú távon ez lenne a jövő. El kellene különítsük az oktatási programunkat a Nagy Bekecsétől. Ez utóbbi valószínűleg hamarosan különálló intézmény lesz, az ügyintézés folyamatban van. Az oktatási rész további támogatására is nagy szükség lenne. Ezért kéréssel fordultam a megyéhez, de a törvények nem teszik lehetővé a támogatást. A román tanügyi törvény szerint csak heti egy órában oktathatunk néptáncot, s azt is csak hetedik osztályig. Heti egy órában nem lehet minőségi művészeti oktatást végezni. Minden egyes új szakág bevezetéséért nagy harcot kell vívni. Azt próbáljuk, hogy a harminc csoporttal működő oktatási rendszerünk működtetését a magyarországi oktatási rendszer mintájára szervezzük meg. Azt szeretnénk, ha az egész átlátható lenne, leszögeznénk, mit tanítunk, hogy tanítjuk, és milyen módszer szerint.
– Most is kiszállásra készül az együttes…
– Igen, Dubajba, fesztiválra. De erről majd akkor beszélünk, amikor hazaérkeztünk.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Egy nemesasszony a haza szolgálatában
A Makk-Várady-féle összeesküvés és a sepsizoltáni Benkő-kúria 
Az Olt folyó völgyében, a Gidófalva és Sepsibodok között rejtőzködő kis székely falu, Sepsizoltán értékes műemléke a Benkő-kúria. Mai tulajdonosa, a Zágoni család az épületet helyre kívánja állítani, és múzeumot szeretne berendezni benne. Ugyanis a kúria fontos események színhelye volt az 1850-es évek elején, a Bach-korszakban. Úrnője, Benkő Rafaelné e házban rejtegette a Makk-féle összeesküvés háromszéki vezetőjét, Várady Józsefet, és támogatta őt hálózata kialakításában.
Az országos műemlékké nyilvánított, 1832-ben épült kétmenetes kúria arányaiban, formavilágában még jelenleg, kissé romos állapotában is legteljesebben képviseli a háromszéki udvarház-építkezés hagyományait a klasszicizmus korában. Építtetői – egy keresztgerendába vésett felirat alapján – nemes altorjai Benkő János, felesége, Bara Mária és fia, Benkő Rafael voltak.
Benkő Rafaelné, leánynevén dálnoki Lázár Rozália, Lázár Mihály huszárszázados húga, rajongott a 48–49-es eszmékért, Magyarország és Erdély szabadságáért. Az 1849-es háromszéki harcok idején zászlót hímzett a 85. székely zászlóaljnak – ezt ma a Hadtörténeti Múzeumban őrzik. 1852-től bátran vállalt szerepet a Makk-féle összeesküvésben is.
Rejtekhely a kúria a falában
Várady József 26 éves bánpataki, Hunyad megyei ügyvédet, huszárszázadost Kossuth Lajos megbízottja, Makk József volt honvéd ezredes küldte bukaresti székhelyéről Háromszékre, az osztrák uralom megdöntésére irányuló székelyföldi összeesküvés ottani hálózatának kialakítására. Tevékenységét Várady a marosvásárhelyi központi összeesküvés lebukása után, 1852-ben kezdte. Ehhez nagy vakmerőségre és makacsságra volt szükség, amivel ő rendelkezett is. Sepsizoltáni tevékenységéről a következőket írja Bálint Áron 48-as honvéd, akit Benkő Rafaelné adott Várady mellé segítőnek, szolgának:
1852 július utolsó napjainak egyikén… az öreg udvarbíró bejött hozzám, és így szólt: – Te Áron, én az éjszaka egy magyar tisztet vezettem be az udvarba, a kenderesen át. – Látta magukat valaki? –kérdeztem. – Senki sem. – Jól van – folytattam, nekem kend megmondhatja, hogy kit vezetett be, de másnak ki ne fecsegje, mert asszonyostól együtt felakasztják. Harmadnap Benkő Rafaelné hozzám jött az istállóba, és így szólott: Áron, a kapukat ezután este 9-kor magad zárd be, és a kulcsokat hozd fel hozzám, hogy hírem nélkül senkit be ne bocsássatok. Így is történt. Pár nap múlva felhívatott az asszony, és azt parancsolta, hogy csináljak egy jó rejtekhelyet. – Minek azt? – kérdezém kíváncsian. – A szegény Várady itt van – mondá az asszony –, mint emisszárius jött be Törökországból, és nekünk jutott a feladat, hogy gondját viseljük. – Hát kicsoda ez a Várady? – kérdezém. – Egy előkelő családból való fiú Hunyad megyéből, Bányapatakáról, aki mint huszárszázados szolgált a magyaroknál.
Ezt megtudva, többet nem kérdezősködtem, hanem hozzáfogtam a rejtekhely kialakításához, mégpedig kettőnek, melyeknek később hasznát is vettük. Az egyiket az árnyékszékbélés mögötti falba, jobb és bal felől, a másikat egy ágy alatti padló alá. A két rejtekhely elkészülvén, Várady elkezdte hálózatépítő tevékenységét. Mindenekelőtt egy biztos levélhordó embert kellett szereznünk, és bibarcfalvi Borbáth László úr közbenjárására nem egyet, hanem hármat is kaptunk, úgy mint bibarcfalvi Szabó Áront, Bartalis Ferencet (ez utóbbit később Váradyval együtt Sepsiszentgyörgyön végezték ki) és Bogyor Sámuelt, kiknek feladatuk volt a leveleket Bukarestbe Makk ezredeshez szállítani… Ezzel a levelezés Várady és Makk között megkezdődött. Makk arra buzdította Váradyt, hogy mindenáron pénzt teremtsen, és küldjön neki. Akkoriban azonban mindenhez lehetett jutni, csak pénzhez nem. Annyira, hogy Váradynak nem volt egyetlen krajcárja, hanem Benkőné asszony tartotta benne a lelket…”
Szabadcsapat szerveződik
Később Várady beteg lett, és Baróton gyógyították meg. Majd visszatért Sepsizoltánba, de addigra az egyik beszervezésre kiszemelt személy feljelentette. Egy nap, amikor Benkő Rafaelné éppen Dálnokra kocsizott, Kovács sepsiszentgyörgyi rendőrkapitány razziát tartott a kúriában. Bálint Áron így ír erről:
„A rejtekünkbe szépen becsúsztunk. Onnan hallottuk jól, hogy Kovács kapitány a törvény nevében az egész épületet felkutatni szándékozik. Össze is kutattak mindent, még a párnákat is egyenként kikutatták, de eredmény nélkül. Éppen közvetlen a rejtekünket takaró ajtó között megállván, Kovács kapitány így szólott: – Itt valahol rejteknek kell lenni! Igaza volt, mert ha hosszadalmasabban állott volna az ajtó között, még a szívünk veréséről is észrevehetett volna minket az ajtó bélése között. Kovács kapitány nem találván meg, akit keresett, a csendőrökkel eltávozott, és mi előjöttünk rejtekünkről. Azonban néhány óra múlva hallottuk, a szakácsné és a cselédek keservesen sírnak, hogy a nagyságos asszonyt a csendőrök elfogták, és Kézdivásárhelyre vitték, ami valószínűleg Dálnokról jőve, útközben történhetett”.
Így aztán Várady és Bálint Áron a továbbiak során még rejtekükben sem érezhették magukat többé biztonságban. Kénytelenek voltak távozni Sepsizoltánból. A szervezés Bibarcfalván folyt tovább. 1853. október 2-án Várady József ötvenfőnyi szabadcsapata élén Bibarcfalváról Csíkba indult. A terve az volt, hogy a csíkszentkirályi erdőben bevárja a reményei szerint Háromszékről és Csíkból érkező csatlakozókat, majd megtámadja a csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi adóhivatalokat, a pénztárakból szerzett pénzzel növeli és erősíti az önkéntes alapon szerveződő székely haderőt, amit aztán egyesít a külföldről várt, Makk ezredes által vezetett sereggel.
Útban az Őrkő felé
Azonban mindez csak vágyálom volt. A csapat tagjai egy élelmezési célból történt ökör-rekvirálás miatt összetűzésbe keveredtek a csíkszentkirályiakkal, akik számára ismeretlenek voltak az ő céljaik, és közönséges rablóknak nézték őket. A csíkszentkirályi bíró jelentette az esetet, így a csíkszeredai katonai kerület parancsnoksága tudomást szerzett a portyázók jelenlétéről. 1853. október 6-án katonaság vonult fel a szabadcsapat ellen, amely a meglepetésszerű, nagy túlerejű támadás nyomán feloszlott. Várady és bajtársai fejére az osztrák hatóságok magas vérdíjat tűztek ki. Hamarosan kézre is kerültek.
Őt és elfogott társait több hónapos vizsgálat nyomán, 1854. április 6-án a marosszéki törvényszék halálra ítélte. Az elítéltek közül többnek –így az eseményeket később leíró Bálint Áronnak is – a bécsi udvar kegyelemből 18 év sáncfogságra változtatta az ítéletét, ezt a büntetést nehéz vasban kellett letölteniük. Négy halálos ítéletet végrehajtottak. Várady Józsefet 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön végezték ki. Az őrkői vesztőhelyre vezető út során az egykori huszárkapitány vidáman beszélgetett a mellé adott pappal. Egy szemtanú szerint katonás léptekkel felment a bitófához vezető lépcsőn, és szorosan a faoszlop alá állva várta, hogy a hóhér a kötelet a nyakába tegye.
Benkő Rafaelné három év fogságot szenvedett. Várady és Bálint Áron elfogásukkor még idejében össze tudtak beszélni, és mindketten hallgattak róla a vizsgálat során. Ha nem így cselekszenek, az asszonyra sokkal súlyosabb büntetés várt volna. Akár veszélybe kerülhetett volna élete is, hiszen komoly szerepet vállalt az összeesküvésben.
Benkő Rafaelné a szabadulása után is mindvégig a magyar szabadság híve maradt. Élete vége felé bátyjával, dálnoki Lázár Mihály negyvennyolcas huszárszázadossal együtt Aldobolyba költözött, de halála után visszaszállították Sepsizoltánba, és a családi sírboltba, férje mellé temették.
---
Benkő Rafaelnéről, illetve a tragikus történetről, a huszárszázados és a szabadsághős nemesasszony kapcsolatáról a nép körében romantikus elképzelések is születtek, amelyek balladák formájában terjedtek. A székely lányok többek között a következő szomorú dalokat énekelték egymás között:
Rofajiné (Benkő Rafaelné)
„Várom, várom, addig várom,
Míg szememre jön az álom, 
Ha szememre jön az álom, 
Ajtóm-kapumat bezárom. 
Váradit is kieresztem, 
Széket adok, leültetem,
Míg panaszim elmesélem,
Jó hajnalban felserkentem,
S egy pár csókkal eleresztem.”
Ballada Várady József elfogásáról
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
„Hová, hová, hadnagy uram?”
„Lovagolok, édes fiam!”
„Ez sem igaz, hadnagy uram,
Aki megyen lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő.”
„Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni. 
Nagyot vétett urak ellen, 
De én hozom a kegyelmet. 
Nem tudod-e, merre leve?
Váradi az igaz neve.”
„Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott, a falu felső végén,
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.”
Hadnagy uram tovább halad, 
Pásztorlegény úton marad.
A kicsi ház ott fehérlik,
Abban lakik Rofajiné,
A Váradi szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
„Szép jó estét, Rofajiné!”
„Adjon Isten, vitéz uram”!
„Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam!”
„Ha ihatnék, megitatom, 
Ha ehetnék, megetetem.”
Megy a hadnagy a szobába,
A Váradit ott találja.
„Add meg magad, te gazember!”
A katonák megrohanják,
Kezét-lábát megvasalják.
Hát ez a fa miféle fa,
Hogy betűjel sincsen rajta?
Ez a fa bíz aféle fa,
Váradit akasztják rajta.
Fiúk, lányok, ügyeljetek,
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.”
Benkő Mihály. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A „neoceauşiszta” ideológia feltámadása
Ami az úgynevezett „nemzeti kisebbségek” védelméről szóló nemzetközi és nemzeti normák romániai be (nem) tartását és meg (nem) valósítását illeti, a 2015-ös év kimondottan szégyenteljes volt. Több tucat nyilvánvalóan önkényes közbelépés és döntés született kormánymegbízottak, polgármesteri hivatali felügyelők, bírók stb. részéről –alkotmányos szlogenekkel („Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam”) alátámasztva, de teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a Románia által évekkel ezelőtt aláírt és ratifikált szerződéseket és chartákat –, melyek különösen az erdélyi és még inkább a székelyföldi magyarok közösségében szinte általános elégedetlenséget és a központi hatóságok képviselőivel szembeni növekvő feszültségeket okoztak.
A kérdéses visszaélésekről gyakorlatilag semmit sem írnak a román nyelvű központi sajtóban, ezzel szemben számos inkrimináló anyag jelenik meg a magyarok jogos óhajairól. Ebből a nacionalista propagandaízű médiacenzúrán/embargón és egyoldalú „tájékoztatáson” alapuló publicisztikai gyakorlatból az következik, hogy a médiában és a közhatóságoknál nincs elég információ a „nemzeti kisebbségekkel” kapcsolatos sajátos jogszabályokról. Továbbá nincs elég publicisztikai vagy politikai akarat, hogy az etnikai közösségeket úgy mutassák be, amilyenek: történelmi nyelvi és kulturális közösségekként, melyek gyökeret vertek az általuk jelenleg lakott térségekben, több száz vagy akár több mint ezer éves közösségekként (mindegyikük régebbi vagy sokkal régebbi mint maga… Románia), melyeknek – ebből következően – számbeli arányuktól függetlenül elméletben és a gyakorlatban is ugyanolyan jogokkal és kötelezettségekkel kellene rendelkezniük, mint a többi etnikai közösség. Mi lenne ha...
Ha Románia átültetné a gyakorlatba a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartáját, a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezményt és a Románia és Magyarország közötti jó szomszédságról és együttműködésről szóló szerződést – melyeket már több éve aláírtak és ratifikáltak –, akkor az erdélyi etnikumok közötti kapcsolatok képe összehasonlíthatatlanul jobban festene. Konkrétan:  – szinte kivétel nélkül két-, három- vagy négynyelvű felirataink lennének az összes (németek/szászok vagy magyarok által alapított és más nemzetiségek által is lakott) erdélyi városban és számtalan faluban/községben; – az összes nemzetiség nyelvét, kultúráját és történelmét az iskolákban minden etnikai csoportnak tanítanák; – a köztisztviselők a rendőrség kötelékében, a titkosszolgálatoknál, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban, a kihelyezett szolgáltatásokban mindenféle nemzetiségből származó alkalmazottak lennének, akik beszélik a „kisebbségi” és regionális nyelveket, a kérdéses nyelvek használata pedig a mindennapos gyakorlat része lehetne;
– az állami médiában arányosan jelennének meg a „kisebbségi” témák; a filmekben, a tévésorozatokban, a zenedarabokban stb.; 
– a magyar nyelvű egyetemek/karok tényként léteznének és nem csak óhajként vagy viszály okaként (lásd a marosvásárhelyi magyar nyelvű orvosi egyetem létrehozásának elutasítása);
– a nemzetiségek jelképei (zászlók, címerek) és ünnepnapjai szabadon megjelenhetnének és nem kellene tartani a kormánymegbízottak, bírók és/vagy nacionalista bloggerek és bérkommentelők zaklatásától; – azonnal véget érnének a nacionalista diverziók, az etno-demográfiai ügyködések, a médiamanipulációk és a „laboratóriumi” gyűlölet, melyeket a titkosszolgálatokon vagy más „hard” intézményeken (rendőrség, hadsereg stb.) belüli nacionalista és etnokratikus csoportok utasítására találnak ki és terjesztenek;
– összességében az (igazi kölcsönös megismerésen, tiszteleten, egy többetnikumú társadalmon belüli jogokkal és kötelezettségekkel kapcsolatos konszenzuson alapuló) egyetértés élvezne elsőbbséget;
– nagyrészt megszűnnének az egyes „kisebbségiek” részéről tapasztalható nacionalista megnyilvánulások, lásd például azokat a székely fiatalokat, akik jelenleg bizonyos nacionalista, potenciálisan irredenta magyarországi mozgalmak körül csoportosulnak; Kik a kerékkötők?
Ne bújjunk az ujjunk mögé: némi érzékelhető előrelépés ellenére Románia még mindig messze áll attól, ami akkor lehetne, ha átültetné a gyakorlatba a vonatkozó nemzetközi és nemzeti kötelezettségek összes rendelkezését – és, sajnos (mások számára „szerencsére”), nem is tűnik úgy, hogy olyan állammá szeretne válni, amely tényleg minden lakosát képviseli. Vajon kik azok, akik általában ellenzik azon normák alkalmazását/betartását, melyekről itt szó van? Azt hiszem, nagyrészt azokról van szó, akik más, különösen a politikai pluralizmussal, az emberi jogokkal, a részvételi civil társadalommal, a korrupcióellenességgel, a diszkriminációmentességgel, a Közép- és Kelet-Európával való szinkronba kerüléssel kapcsolatos területeken is ellenezték vagy ellenzik a törvények alkalmazását.
Másképp mondva – és a múltba is visszatekintve: azoknak van a „magyarokkal” „valami bajuk”, akiknek hajdanán a szászokkal/svábokkal is gondjuk volt, amíg még többen voltak, akiknek 1990-ben gondjuk volt az Egyetem téri tüntetőkkel vagy akár azokkal is, akik 1989. december 17–22-én és az ezt követő napokban és hónapokban kivonultak az erdélyi/bánsági városok és Bukarest utcáira. Míg a demokratizálás és a politikai pluralizmus terén némiképp javult a helyzet – bár még mindig vannak gondok a jogállamiság működésével –, a „nemzeti kisebbségek” védelme terén még viszonylag az út elején, vagy legjobb esetben is a felénél járunk, és számos jel arra mutat, hogy a román hatóságok NEM akarnak annál előrébb lépni, mint ameddig eljutottak. Ellenkezőleg, szemmel láthatóan hajlamosak visszavonni a már megadott (indokolt) vagy megvalósításra váró jogokat. Mottójuk: Ha amúgy sincsenek szankciók, akkor miért tartanánk be az ígéreteinket? Hová vezet ez?
Ugyanúgy, ahogy az emberi jogok korlátozása és a közvélemény fontos döntések meghozatalában való részvételének elutasítása, például a nagy (a környezetre és a helyi közösségekre nézve felesleges és ártalmas kulcsszavak: Verespatak, Chevron, Schweighofer, Kronospan stb.) beruházások esetében utcai megmozdulásokhoz, kollektív elégedetlenséghez, valamint az érintettek diskurzusainak és szándékainak radikalizálódáshoz vezetett, a „nemzeti kisebbségekre” vonatkozó normák betűje és szelleme hű betartásának elutasítása elkerülhetetlenül ugyanolyan következményekkel fog járni, vagy jár máris. 
Ugyanolyan ok ugyanolyan hatást vált ki.
Más szóval: aki azt várja el, hogy a magyarok ne merészeljék kifejezni elégedetlenségüket/felháborodásukat a nacionalista-magyarellenes mátrixszal szemben, amelybe számos közhatóság és a média egy része belekényszeríti őket, ugyanígy azt is követelhetné, hogy Newton törvényét kizárólag az almákra alkalmazzák, a körtékre nem…
És most azoknak, akik őszintén azt hiszik, hogy Románia állítólag „modell” a „kisebbségek” ügyében. Közismert, hogy Romániában egyetlen területen SEM tartják be a törvényeket a betűjüknek és szellemüknek megfelelően, amikor a nem alkalmazásuk (jogtalan) előnyöket biztosíthat egyes kiváltságosoknak (lásd a fentebb említett cégek gazdasági tevékenységeit). Akkor, kérdezem, miért hiszik, hogy a törvényeket éppen a „kisebbségek” esetében alkalmaznák következetesen, sőt, példás módon?  Sőt: Alapos okunk van azt hinni, hogy a „kisebbségek” és a történelmi régiók ügye az utolsó helyek valamelyikén szerepel a politikai-közigazgatási döntéshozók prioritásainak listáján. Egy „neoceauşiszta”/„neoszekus” áramlat feltámadásának és érvényesítésének vagyunk tanúi, amely afelé tendál a törvények megsértésével, hogy megvalósítsa a nemzeti-kommunista korszak fő etnodemográfiai projektjét: a többetnikumú régiók, különösen Erdély etnikai megtisztítását, illetve asszimiláción és emigráción keresztül az elrománosítását. Mondom ezt, látván: 
– hogy Kolozsváron egy régi-jelenlegi polgármester, volt KISZ-vezető (Kommunista Ifjak Szövetsége – a szerk.) elkeseredetten ellenzi kétnyelvű táblák elhelyezését a város bejáratainál, ugyanakkor kollektív skizofrén módon megpályázza „Cluj-Napoca” nevében az „európai” kulturális fővárosi címet; – hogy Marosvásárhelyen az „importált” polgármester azzal büszkélkedik, hogy az etnikai mérleget sikerült a magyarok rovására kibillenteni (a Magyarországgal kötött szerződés egyértelmű rendelkezéseinek megsértésével!);
– azokat az etnikai-demográfiai statisztikákat, melyek azt mutatják, hogy a magyar lakosság legalább 20 százalékkal (!) csökkent az utóbbi 25 évben, miközben a románok aránya „csak” 10 százalékkal lett kevesebb;
– hogy Csíkszeredában megtartanak a tisztségében, rendőrkapitánnyá neveznek ki és rekordméretű bért fizetnek egy volt nemzeti-kommunista pribéknek, Moldovan Radu Sandunak;
– hogy 2015-ben, szintén Csíkszeredában, börtönérett politikusok egy csoportja – Mircea Duşă, Gabriel Oprea, a már „híres” Moldovan Radu Sandu – jelentős anyagi és emberi forrásokat, különleges csapatokat, a honvédelmi minisztérium járműveit és buszait mozgósította azért, hogy néhány ázott katona menetelése közben felhúzzák „Hargita megye legnagyobb trikolórját”! …
Mindezt akkor, amikor a Kovászna megyei kormánymegbízott bepereli azokat a polgármestereket, akik Románia zászlója mellett(!) ki merik tűzni a székely zászlót is;
– mert olyan félkatonai alakulatok jönnek létre, mint Bogdan Diaconu politikai etnoimposztor Karóbahúzó Vlad Gárdája, melyeknek kimondottan Székelyföld is a célpontjuk;
– látva, hogy Déván (!) lebontották egy hajdani magyar fejedelem nemrég felállított köztéri emlékművét – mindezt „banális adminisztratív okokból”, hogy egy élő klasszikust idézzek (utalás Klaus Iohannisra – a szerk.), egy „jóakaró” polgár közbenjárására;
– Dan Tanasă nacionalista-troll blogger tevékenységét – meglepetések meglepetése! – éppen a szekus-kleptokrata Dan Voiculescu alapítványa részesíti jutalomban.
És tovább lehetne folytatni a mindennapos zaklatások sorát, melyek a „Beszélj románul, mert Romániában vagy!” szlogennel kezdődnek…
A fentiekből az következik… szigorúan LOGIKUSAN, hogy a „kisebbségi” jogrend betű- és szellemhű alkalmazása Románia számára is a jogállamiság megerősítését, a törvény uralmát, polgáriságot, európaiságot, meritokráciát jelenti – az ország minden lakójának javára. Ugyanakkor, szintén szigorúan LOGIKUSAN az is következik, hogy az erdélyi (és nem csak itteni) őshonos nemzetiségek legitim és szükséges jogaiért való szerepvállalás jogos és szükséges polgári, európaiassági és jogállamvédelmi lépés.
Én magam szerepet vállalok ebben (is), és azt tanácsolom más polgárjogi aktivistáknak is, hogy hatoljanak be erre a kevésbé feltárt, de mindnyájunk számára nagyon is releváns területre: a kollektív identitások, a „fejlett szintű” etnikumok közötti megértés és együttélés, regionalizmus, politikai transzilvanizmus terepére. Ez távolról sem annyira nehéz és „aláaknázott” terület, ahogy azt azok az etnoimposztorok sugallják, akik kisajátították e témában a tömegeknél fogadókészségre számító diskurzust (szemben a tudományos, „elit”, a történelmi igazsággal és a mai tényhelyzettel szinkron és összeegyeztethető diskurzussal, ld. Boia, Mitu, Djuvara). A megoldás továbbra sem más, mint az írott és íratlan törvények – jóhiszemű – alkalmazása, aminek révén csak nyerhetünk – mindnyájanuár Regionalizmus = európaiasság = polgáriság = hazafiság – íme, ez a mágikus képlet „Erdély kérdésére” – és talán egész Romániára vonatkozóan is.
Hans Hedrich
(neuerwEg.ro/Főtér.ro) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Támaszt nyújtani önerőből
Tőkés Attila fiatal lelkipásztorként került 2007-ben a Havad községhez tartozó, félreeső, elöregedő Gegesbe. Jól szervezett szociális hálót alakított ki: már van támaszuk az időseknek és fiataloknak egyaránt.
A semmiből nem teremtett új világot, de kiépített egy olyan helyi szociális programot, amely minden korosztályát felkarolja a kétszáz lelkes településnek. Ma a falu bármely gyereke, fiatalja zenét és idegen nyelvet tanulhat otthon, a diákok tanszertámogatást kapnak, aki műtétre szorul, annak anyagi segítséget nyújtanak, de megoldották az óvodai oktatás, otthoni beteggondozás kérdését is a sok egyéb mellett. Mindezt helyi munkaerővel, hittel, szeretettel – gegesiekkel a gegesiek érdekében.
Látva, hogy nagyon sok az idős – főleg férfi –, aki nem tud főzni, akinek gyerekei messze költöztek és ritkán járnak haza, az egyházközségben 2010-ben elindítottak egy ebédszolgáltatási programot, azaz hetente kétszer meleg ételt szállítanak ki az igénylőknek. Az anyagi háttér megteremtése érdekében külföldi támogatóknál pályáznak, emellett a helyiek is besegítenek terményekkel. A jövedelmet próbálják kiegészíteni tombolázással és használt ruhák kiárusításával is, hogy mindig kikerüljön a főznivaló. A „kedvezményezettektől” nem várnak el fizetséget, hiszen olyan személyekről van szó, akiken segíteni kell. Ezek az emberek évente egyszer adományozhatnak lehetőségük szerint, egy borítékba névtelenül betett összeggel. Jelenleg tizenhét idősről gondoskodnak. Hogy ki kaphat ingyen ennivalót, azt az egyházközség keretében működő héttagú diakóniai bizottság dönti el, ők vizsgálják meg a kérelmeket.
Két éve nagyobb anyagi megterhelést jelentő program is indult a faluban. Jelenleg hat helyi egyetemista fiatal tanulását segítik, erre külön alapot nyitottak, és legalább öt évre megoldottnak látszik támogatási rendszer működése. Hosszú távon és folytonosságban gondolkodnak, ezért a hallgatóktól nem várják el, hogy tanulmányaik után visszafizessék a támogatást. Azt viszont írásban felvállalják a fiatalok, hogy amikor már keresnek, megállnak a saját lábukon, támogatni fogják egy másik gegesi fiatal továbbtanulását.
Egyházi beteggondozást is folytatnak a faluban, egy helyi alkalmazott hetente négy-öt alkalommal látogatja meg és látja el lakhelyükön a betegeket. A szolgáltatás jogi hátterét egy éve átengedték a Diakónia Keresztyén Alapítványnak, de a szakképzett alkalmazott fizetését az egyházközség biztosítja.
Ugyanakkor a legkisebbekre is figyelnek. Mivel kevés a gyerek, csak fél állásban fizeti az állam az óvónőt, ezért bérének felkerekítésével megoldották, hogy ne csak kétnaponta járhassanak a gyerekek óvodába. Tavaly az elemisek számára délutáni oktatást, a másnapi iskolára való felkészülést is biztosították.
Gligor Róbert László. Székelyhon.ro

Nem adnak receptet a háziorvosok
Péntektől nem írnak ártámogatott és ingyenes recepteket, küldőpapírokat, beutalókat a háziorvosok, mivel április elsejétől már nincs érvényes szerződésük az Országos Egészségbiztosító Pénztárral (CNAS).
Az eddig érvényben lévő szerződés csütörtökön járt le, és bár az egészségügyi minisztériummal lezajlott egyeztetések során megegyeztek abban, hogy ezt meghosszabbítják, erről egyelőre nem született hivatalos dokumentum.
Soós-Szabó Klára, a Hargita Megyei Háziorvosok Szövetségének elnöke a Krónikának elmondta, hogy az egészségbiztosító még ki sem tűzte az új vagy a meghosszabbított szerződés aláírásának időpontját. „Ha szerződés nélkül írunk recepteket, végzünk szolgáltatásokat, utólag okirat-hamisítással vádolhatnak bennünket. Nem vállaljuk a törvénytelenséget a hozzá nem értő, hanyag döntéshozók miatt. Nem vállalhatjuk annak a kockázatát, hogy vádat emel ellenünk a korrupcióellenes ügyészség, mert szerződés nélkül dolgozunk" – indokolta a döntést a háziorvos.
Visszafizettették a recept értékét
Soós-Szabó Klára szerint több precedens is van arra, hogy az orvossal visszafizettették a felírt recept értékét, vagy az elvégzett szolgáltatást amiatt, hogy a vény megírásakor nem működött az informatikai rendszer. Elmondta, csütörtök délutánig még egyetlen orvost sem hívtak be szerződéskötésre, és ha erre pénteken sor kerülne, akkor Hargita megyében 153 háziorvosnak kell sorban állni, aláírni a dokumentumot.
A háziorvosok egyébként azt is nehezményezik, hogy nem készül el időben a szerződés, mindig visszamenőleg íratják alá velük az egyoldalúan rájuk kényszerített feltételeket. „A minisztérium honlapján közvitára bocsátott tervezetet nem írjuk alá, azokat a feltételeket nem fogadhatjuk el, a finanszírozással és a rendszer működésével is elégedetlenek vagyunk. Alkotmányos, polgári jogunk, hogy szerződő félként csak azt írjuk alá, amivel egyetértünk" – jelentette ki. Soós-Szabó Klára azt is felháborítónak tartja, hogy a hatóságok manipulálni próbálják a közvéleményt, és úgy állítják be a helyzetet, mintha az orvosok a betegek ellen fordulnának, azért nem írnának receptet.
„Hibás a rendszer"
Soós-Szabó Klára rámutatott, az elektronikus egészségügyi rendszer nem megfelelő működése gondok láncolatát vonja maga után, ráadásul a tavalyi évhez képest csökkent az alapellátásra elkülönített keretösszeg is, továbbá nagyobb adókat is kiróttak a háziorvosi rendelőkre. „Hagyják, hogy gyakoroljuk a szakmánkat, gyógyítsunk, és az emberekkel foglalkozzunk, ne a számítógépekkel! Félreértés ne essék, szó sincs róla, hogy egy átlátható informatikai rendszer ellen lennénk. Arról van szó, hogy a jelenlegi rendszer rossz, hibás, ráadásul aránytalan büntetésekkel jár" – jelentette ki a szakember.
Rámutatott, ha nem oldódik meg a helyzet, az a betegellátásra is kihat, ha nem lesz szerződéskötés, a betegnek kell fizetnie az ellátás költségeit, amiről nyugtát kap, és amelyet elszámoltathat a biztosítónál. De hosszú távon a biztosítási rendszer alapszolgáltatás nélkül marad, így a háziorvosok vagy magánúton folytatják praxisukat, vagy egyéni szerződést kötnek a pénztárral, vázolta a lehetőségeket Soós-Szabó Klára.
Bukarestben folytatódott az orvostiltakozás
Csütörtökön a munkaügyi minisztérium székháza előtt folytatódott a kisebb egészségügyi szakszervezetek által múlt héten indított tiltakozássorozat. Délben mintegy 200 egészségügyi dolgozó vonult a szaktárca bukaresti székháza elé, az egységes bérezés bevezetését és a befagyasztott állások feloldását kérve.
A Hippokratész Szakszervezeti Szövetség és a Promedica Szakszervezet küldöttségét a minisztérium egyik államtitkára fogadta, akinél az egyes kórházakban a személyzethiány miatt alkalmazott hosszú ügyeleti idő miatt emeltek panaszt. Az illetékes megígérte, ellenőrzésekkel próbálják majd megszüntetni az illegális gyakorlatot. Az említett szakszervezetek tagjai – mintegy 12 ezer alkalmazott – március 21-én kezdtek tiltakozás-sorozatba, ennek forgatókönyve szerint a múlt heti japánsztrájk után április 7-én az egészségügyi minisztérium székháza elé vonulnak, majd 11-e és 17-e között napi kétórás figyelmeztető sztrájkba lépnek.
Amennyiben a hatóságok nem teljesítik követeléseiket, április 18-ára általános sztrájkot robbantanak ki. A legtöbb egészségügyi alkalmazottat tömörítő Sanitas szakszervezeti szövetség „önfényezésnek" minősítette az akciót, rámutatva, ennek nincs tétje, hiszen az egészségügyi tárcával folytatott korábbi tárgyalásaik nyomán a kifogásolt problémák hónapokon belül megoldódnak.
Bíró Blanka, Dávid Anna Júlia, Pap Melinda
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségben: Oktatási reform a Balkánon
Dr. Murvai László oktatásügyi szakember látogatott a közelmúltban Nagyváradra, ahol a Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozott. A beszélgetés fontosabb kérdésköreit ezúton közöljük.
Nemrég alkalmam adódott arra, hogy a Nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskola pedagógusaival találkozzam. Ők kérdeztek, én megpróbáltam legjobb tudásom szerint válaszolni. Jó két órát beszélgettünk. Miután visszatértem Bukarestbe, felötlött bennem a gondolat: mi lenne, ha a beszélgetésünk fontosabb kérdésköreit közzé tenném, hiszen az egyik nagy városunk eredményekben gazdag iskolájának pedagógusai kérdeztek. Az ő problémáik közérdeklődésre is számot tartanak. Másnap ebben a vonatkozásban az iskola igazgatónőjétől, Pásztor Gabriellától megerősítést kaptam. Ő is hozzám hasonlóan gondolkodott, ami bizonyára nem véletlen, hisz őt is a tanítványaim közé sorolom, bár a mindennapok oktatási gyakorlatában, nem az egyetemen tanítottam. Válaszaimat, itt és most, szerkesztett formában adom közre. Íme:
Pásztor Gabriella, magyartanár, igazgató
1. Dr. Murvai László oktatásügyi szakember, aki négy évtizede dolgozik a Tanügyminisztériumban, úgy , hogy a 70-es években, magyartanárként, csak egy kis időre hívták fel a fővárosba….. Mesélj kérlek mi változott azóta az oktatásunk házatáján!
Rögvest olyan kérdés, amelyről könyvet lehetne írni. A válasz már ezért sem lesz könnyű, de azért megpróbálkozom vele. Első feladatom a minisztériumban az volt, hogy a középiskolások számára készítendő magyar nyelv és irodalom tantervek és tankönyvek elkészítésének munkálatait koordináljam. Persze, a feladat megoldására egy esztendő nem volt elég. Röviden így lett belőlem bukaresti lakos. A minisztériumban az évek során voltam szaktanfelügyelő, osztályvezető, vezérigazgató, majd pedig néhai Kötő József, később Pásztor Gabriella államtitkárok tanácsosa. Gondolom, nincs miért külön hangsúlyoznom, hogy az államtitkár Pásztor Gabriella és az Önök igazgató asszonya egy és ugyanaz a személy.
Jelenleg Király András kisebbségi államtitkár tanácsosa vagyok. 2007-ben Maros megyébe költöztem. Kis megszakítással azóta is ingázom Bukarestbe és – több-kevesebb – sikerrel kisebbségi oktatási ügyekben tevékenykedem.
Ami a tanügyben történt változásokat illeti, voltak bőven. Elsőre
az oktatás politechnizálása
ötlik az eszembe. Ennek a feladatnak a megoldására a Bukaresti Politechnikai Egyetem rektorát, Suzana Gâdeát kérték fel, miután az akkori tárcavezető, Paul Niculescu-Mizil, nem volt hajlandó ezt a feladatot teljesíteni. Őt emiatt meg más okokból is, amelyeket most nem részletezek, mellékvágányra állították. Nekem, sok más véleménnyel ellentétben, Paul Niculescu-Mizil minisztériumi tevékenységével kapcsolatban csupa jó tapasztalatom van. Azon kevés miniszter közé sorolhatom, aki nem akart minden áron változtatni a tanügy menetén. Főképp azért nem, hogy ezzel „érdemeket” szerezzen. Kisebbségi hozzáállását illetően pedig csak egy példát mondok. Amikor a minisztériumba jött, az egész akkori vezetőség előtt kijelentette, hogy Hargita és Kovászna megyébe csak olyan minisztériumi kiküldött mehet, aki jól ismeri a magyar nyelvet. Ez az álláspont ma is példa lehetne, mert sajátos demokráciánkban már nem mindig volt jellemző.
A középiskolai oktatás átszervezésére
a legfelső pártvezetés adott Suzana Gâdeá-nak, írd és mondd, három egész hónapot. Vagyis időben behatárolva, júniustól szeptembeig. Nyilvánvaló, hogy a technológiai líceumok fölszerelése testvérek között is legalább pár évet igényelt volna. Azt is fölvetettük az újonnan kinevezett miniszter asszonynak, hogy a tantervek és a tankönyvek elkészítése sem megy máról holnapra. Mindhiába. Mert a Balkánon vagy azonnal belevágnak valamibe, vagy az a valami addig húzódik, amíg elpusztul.
Az „eredmény” nem sokat váratott magára. Szeptember elsejére a romániai elméleti líceumok 50%-a „átalakult” ipari líceummá. Mondanom sem kell, hogy valójában csak az iskolák átkeresztelése valósult meg. A szaktantárgyak oktatására a szaktárcának csak évek múlva sikerült tanterveket és tankönyveket biztosítania. Anyagi felszereltséget pedig ennél is később, ha egyáltalán sikerült. De a „pártfeladatot” a miniszternő teljesítette. Egyébképp az oktatás politechnizálását, bár a Suzana Gâdea égisze alatt, a legfelsőbb pártvezetés irányította. A minisztérumnak kevés beleszólása volt ebbe. Néhány év múltán viszont azt vettük észre, hogy a nem ipari középiskoláink országos líceumi hálózata, mind a román, mind a magyar líceumoké, 15%-ra zsugorodott. Nekünk magyar nyelven például csak két tanítóképző tagozatot sikerült megmentenünk. Az egyiket Székelyudvarhelyen, a másikat pedig Nagyváradon. Nagy hagyománnyal rendelkező elméleti líceumaink alig maradtak. Sorra ipari líceumokká alakultak.
Aztán elkövetkezett a nagy fordulat éve 1989. Sok minden az oktatásban is pozitív irányba mozdult el. Tartalmi és szervezési szempontból egyaránt. Rendre visszaszereztük nagymúltú iskoláinkat. Bukaresti román kollégáimat elég nehezen tudtam meggyőzni arról (ha egyáltalán elhitték ezt nekem), hogy a mi alma mater-jeink négy-öt évszázada nyitották meg kapuikat. Magyar alternatív osztályok alakultak, egyházi iskoláink, elméleti líceumjaink, szakiskoláink újra oktatni kezdtek. Ez utóbbiakkal ugyan volt egy kis gond,
hiszen az 1989 utáni oktatási kormányrendeletek, majd a 84/1995-ös tanügyi törvény azt írták elő, hogy a szaktantárgyakat a magyar iskolákban is románul kell tanítani. Ezeket és az ezekhez hasonló tiltó intézkedéseket aztán állami, politikai és civil szervezeteink nem kis erőfeszítéseinek eredményeként, csak a 36/1997-es Sürgősségi Kormányrendelet tudta helyrehozni. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy 1996 és 2000 között az RMDSZ kormányon volt, ami az ügyintézésben igen megérződött. Ilyenkor a minisztériumban nekünk is súlyunk volt.
Az oktatás fontosabb tartalmi vonatkozásában az alternatív tankönyvek megjelenését említem, amelyeket a kilencvenes évek elején-közepén a Világbank finanszírozott. Ami akkor furcsának tűnt, az az volt, hogy ezek a tankönyvek a régi tantervek követelményrendszerére épültek. Így aztán volt is meg nem is tartalmi reform, de azért valami csak megmozdult ezen a téren. És a könyvek maguk mégis csak újak voltak…
A felsőoktatásban az önálló magyar egyetem újraindítása volt a kitűzött cél. Erről a hatalom hallani sem szeretett, de kompenzálásként a felsőoktatási hálózatunk gyarapítása terén engedményekre volt hajlandó. 1993-tól egyre több magyar nyelven működő csoport, kar, oktatási vonal alakult, és ezáltal a magyarul tanuló egyetemisták száma is növekedett. Az 1/2011-es új tanügyi törvény pedig előírta a multikulturális egyetemek alakulásának/alakításának törvényi kereteit. Az a tény, hogy ez csak részben vált valóra (lásd a marosvásárhelyi orvosi helyzetét, amely a mai napig sem oldódott meg), azt a romániai helyzetet tükrözi, amelyben a törvényes előírások helyett sok esetben kiskapus megoldásokat szorgalmaznak. A törvények alkalmazására készülő metodológiák pedig ahelyett, hogy bezárnák a lehetséges kiskapukat, nem teszik ezt meg. Sőt, sokszor a törvény szelleme ellen irányuló megoldásokat sugallnak. Több ilyen példát említhetnék, de itt és most csak a versenyvizsgák szervezésének ellentmondásos voltára utalok (lásd erről bővebben: Murvai László: Versenyvizsgák és versenyvizsgák. In: Oktatásunk háza táján. Magister Kiadó. Csíkszereda. 2014.67-72.). A tanügyben, akár a közoktatást, akár a felsőoktatást nézzük, „reform” címen az elmúlt 26 esztendő fő jellegzetessége a kapkodás
volt. Ennek bizonyítását, gondolom csak az kérné számon, akinek nem volt az utóbbi 26 esztendőben iskolás gyermeke, rokona vagy ismerőse. Azért néhány szempontot csak tisztelt figyelmükbe ajánlok. 1990 óta 23 tanügyminiszter fényesítette az iroda kilincsét. Kis túlzással azt mondhatnám, hogy minden kalendarisztikus év meghozta a maga miniszterét. A tevékenység általában azzal kezdődött, hogy kicseréltették a bútorzatot, a tapétát. Azután igyekeztek valamit szorgosan és gyorsan, de főként látványosan lépni, hogy a párt, amely őket oda küldte, „értékelhesse” munkájukat. Azzal általában nem törődtek, hogy az elődjük milyen „reformot” indított el. Az érettségi vizsga megreformálása sokuknak az egyik elsődleges célja volt. Vagyis az „input” helyett az „output”. Miért? Mert másként nem lett volna annyira látványos, meg kiderült volna, hogy valójában az oktatás tartalmával kapcsolatban volna több megoldandó feladat, ami ugye, máról holnapra nem megy. Kevésbé látványos, mint az érettségi „megreformálása”.
Egyetlen alkalommal történt meg, hogy a miniszternek a kormánnyal szemben elvárásai voltak. Pontosítsunk. Hangzatos követelmények, főként a kormány kegyeit kereső televíziók képernyőjén, a tárcavezetők megfogalmazásában sokszor elhangzottak.
Kinevezése előtt a 23 miniszter közül egyedül Mircea Miclea fogalmazta meg azt a feltételt, hogy az ország költségvetéséből a tanügynek a törvényesen járó összeget adják meg. Amikor a költségvetési terv vitája során kiderült, hogy ez nem fog megtörténni, Mircea Miclea számon kérte az ígéretet és beadta lemondását. Pedig tőle az oktatási a rendszer hosszabb távon sokat várhatott volna. A romániai tanügynek építő és nem látszat tevékenységekbe burkolódzó vagy egyenesen romboló egyénisége volt és marad.
De mindez még a múlt.
Vessünk néhány pillantást a jelenre, mert a jövőt ebből sikerül vagy kevésbé sikerül kibontanunk. Miket tapasztalunk ma az oktatás házatáján? Sajnos nem sok pozitívumot sorolhatok, mert a tantervek követelményrendszerét még ma is a legjobb tanulóknak írják. Annak a 15-20%-nak, akik bármit képesek megtanulni. Az, hogy az elsajátított ismeretek szolgálják-e a tanulók testi vagy szellemi fejlődését, fölhasználják-e azokat az életben valaha, az nemigen merül fel. Másodszor pedig még mindig az oktatásban felgyülemlett információ özönt érzékeljük. Ezen változtatni, sajnos, 26 éve egyetlen „reform” vagy minisztercsere sem volt képes. Önök, akik általános iskolában tanítanak, egyet fognak érteni velem abban, hogy már ezen a szinten a tantervekben és a nagyon régen vagy újabban írott vagy újra kiadott tankönyveinkben olyan, többnyire fölösleges információs anyagmennyiség halmozódott fel, amivel a tanulók 50-60%-a nem tud, vagy csak részben tud, mit kezdeni. Innen az 54%-os funkcionális analfabetizmus, amelyet Romániában a PISA felmérések regisztráltak. Hogy ezeket a tanulókat ilyen vagy olyan formában elveszítjük? Nagy hiba lenne úgy tenni, mintha minket, oktató-nevelő szakembereket ez nem érdekelne.
Megbízható forrásokból arról értesülünk, hogy az általános iskola elvégzése után a tanulók 15-20%-a elhagyja az iskola padjait. Hogy ezeknek a gyerekeknek mi lesz a sorsuk? Azt csak találgatni lehet. Jó irányba azonban feltehetően kevesen fejlődnek majd. És még így is marad a középiskolások 40-45%-a, aki csak azért jár iskolába, mert más is jár, mert a szülei ezt jó szemmel nézik. Az órákon unatkozik vagy szorong és azért könyörög önmagában, hogy feleltetés nélkül megússza. Azt is el szeretném mondani Önöknek, hogy mindezért koránt sem ők a hibásak, hanem az az oktatási rendszer, amelyik nem a tanulók érdekeit tekinti elsődleges dolognak.
Tudjuk, hogy a tanügyhöz, mint a háborúhoz, három dolog szükséges.
Pénz, pénz és pénz.
Erről nem szeretnék külön értekezni, mert szorosan nem tartozik a fölvetett kérdéshez. Annyit azonban mégis el szeretnék mondani, hogy szerintem pénz az oktatásra a jövőben sem lesz több, mint eddig. Azt tudjuk, hogy a törvényes előírások szerint a nemzeti jövedelem 6%-a illeti meg a tanügyet. Azt Önök közül már bizonyára kevesebben tudják, hogy eddigelé ennek a százaléknak kb. a felét sikerült a tanügynek megkapnia. Ez pedig még a jelenlegi helyzet konzerválására sem igen elég. És akkor hol marad a fejlesztés? Lehangoló adatok ezek, de naivitás lenne figyelmen kívül hagynunk őket. Ugyanilyen naivitás lenne az igazság elhallgatása is. Persze azt tudnunk kell, hogy sikeres pályázatok révén európai pénzeket is nyerhet az iskola. Erre nem árt odafigyelnünk.
2. Ebben a tantestületben voltak és vannak tankönyvírók, nagyon jó potenciál van az alkotó munkára. Éppen ma derült ki, hogy egy olyan szerzőpáros tankönyve lett sikeres, akik közül Zahu Valéria a mi tanítónénink. Mi a helyzet a tankönyveinkkel?
Kezdjük a pozitívumokkal. Az elemi iskola számára az új tantervek elkészültek. Köztük a magyar gyerekeknek szánt sajátos román tantervek is, amelyek szerint a román nyelvet nem úgy tanítják, mint a román gyerekeknek, hanem a törvényes előírások szerint, mint „nem anyanyelvet”. Tehát az elemi iskolákban sajátos tantervek és tankönyvek alapján tanítják a román nyelvet. Ennek így kell folytatódnia az V-VIII osztályokban, majd pedig a líceumokban is. A tantervek új, kompetenciákra épülő követelmény rendszere biztos alapot jelentett az új tankönyvek kimunkálására. Így az első osztályos magyar gyermekek padjára került két új magyar ábécés könyv Magyar anyanyelvi kommunikáció címen és két sajátos román tankönyv. A másodikos gyerekek számára szintén elkészültek a fent említett tankönyvek.
A III. és IV. osztályok számára az új tantervek mellé az új tankönyvek csak készülőfélben leledzenek. Azt el kell mondanunk, bármennyire fájó is, hogy új matematika és környezetismeret tankönyvek még nincsenek a gyermekeink kezében. Tudomásom szerint a fordítások elkészültek, de a kiadók és a tankönyvekkel foglalkozó intézet közötti pénzügyi huzavona miatt késnek. Nincsenek új, sajátosan magyar gyerekek számára előirányzott Zene és mozgás illetve Vallás oktatására szánt új tankönyveink sem.
Itt egy kis kitérőt engedjenek meg nekem. A tankönyvek kérdése, amint arról már tettem említést, igen szerteágazó valami. Tudományos, didaktikai, meg főleg anyagi vonzatai vannak. Az elemi oktatás számára a tankönyvekkel foglalkozó országos hivatalnak sok esetben azért nem sikerült időben új tankönyveket biztosítania, mert a jogi belemagyarázásokat lehetővé tevő metodológia miatt mindenki mindenkit perelt.
A perek pedig, tudjuk, időigényesek, függetlenül attól, hogy az igazságot kinek ítélik majd. Az iskola pedig, akár létezik a per, akár nem, szeptemberben kezdődik. Mi megtettük, amit emberileg meg lehetett tenni. Javító javaslatokat fogalmaztunk meg, szóban és írásban egyaránt. Ezzel nem a „bizonyítványunkat” magyarázom, bármennyire is úgy tűnik, hanem csak a tényeket szerettem volna közölni Önökkel.
Egy dolgot azonban sehogyan sem sikerült elérnünk. Arról van szó, hogy 2012-ben egy Remus Pricopie nevű miniszter kötelezővé tette az új tankönyveink egészének a románra fordítását. Még a versekét, az énekekét vagy a népdalokét is. Sem 1989 előtt, sem 1989 után eddig erre nem volt példa. Több szinten is elpanaszoltuk többen is az ügyet. Szóban és írásban egyaránt. Király András államtitkár úr ebben az ügyben a miniszterrel többször beszélt. Politikai támogatottságot is igényeltünk. A kérdést azonban mind a mai napig nem sikerült megoldanunk, pedig Pricopie már régen nincs a minisztériumban, és a megoldás is kézenfekvő lenne. Arról van szó, hogy a tankönyveket értékelő bizottságokban minden licitre nevesítünk olyan pedagógusokat, akik mind a magyar nyelvet, mind a románt ismerik és a többi, rájuk háruló feladat megoldása mellett tájékoztatják a kollegáikat a magyarul írott tankönyvek tartalmáról is. Még egyszer mondom, így volt ez 1989 előtt és után, amíg 2012-ben a miniszter be nem keményített. A kérdés azért bonyolult, mert a tanítók, amíg meg nem kapják a tankönyveket, – akarva-akaratlanul – valahogy azok nélkül is boldogulnak. De mi lesz a eljövendő tanévek gimnazistáival?
Ha a tankönyvlicit változatlan marad, vagyis a magyar nyelvű könyvek román fordításától nem tekintenek el, az V. osztálytól elkezdve, nem lesznek új, magyar nyelvű tankönyveink.
Sajnos ebben a hajmeresztő állításban nincs egy piciny kis túlzás sem… Ezt az áldatlan állapotot még tovább fokozza az a tény, hogy az egyik miniszter, nem ismétlem a nevét, ugyancsak 2012-ben előírta azt, hogy a nyomtatott tankönyveknek digitális változata is legyen. Ez, ugye, első látásra igen tetszetősnek tűnik. Azonban a rendelkezés ugyanakkor a többszörösére emelte a kiadók licitre való jelentkezésének a díját. A befektetés, ugye, csak akkor térül meg, ha a liciten a kézirat nyer. A reszkír viszont megvan. Ne értsék félre, nem a technikai haladás ellen érvelek, de jelenleg a digitális tankönyveket éppen a technikai akadályok miatt, talán az iskolások 10%-a használhatja. Akkor érdemes már reszkírozni?
Addig is, amíg az elemisták új tankönyvei elkészülnek, a régieket 50%-ban újranyomták. Tudom, hogy ez kevésbé nyugtatja meg a tanítónőinket, mert a tantervek újak, követelményrendszerük kompetencia központú, más, mint az eddigi tankönyvek, de sajnos, jelenleg ez a helyzet.
3. A mi iskolánkban nagyon sok tevékenység zajlik. Jövő héten néhány ezekből egymásra is tevődik. A helyettesítések fontosságát kell hangsúlyoznunk akkor is, ha ez természetes, ám meg kell előzni bármely hibát, ami fennakadást okozhat. Ez olyan mint a törvénybe, szabályzatba foglaltak alkalmazása: betartjuk a törvényt, avagy kiskapukat keresünk.
Igen. Ezek szerint nemcsak a diákok túlterheltek.
A pedagógusok is. Erről legutóbb a Szabó Ödön képviselő úr tollából olvastam érdekes írást. Tökéletesen egyet lehet vele érteni abban, hogy a pedagógusok a tanítás mellett rengeteg olyan adminisztrációval birkóznak, amely mondjuk 10 évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt. Országos és helyi felmérés felmérést, értékelés értékelést követ és ebből adódóan töméntelen a kimutatás, a fölösleges adminisztráció. Még ha az eredmények ezáltal javultak volna… Született viszont az illetékesek tollából néhány olyan országos beszámoló, amelynek adatrendszere jobbára formális, kivitele mutatós ugyan, de semmit sem javít a tanügy minőségén.
A helyettesítéseket az embereknek meg kell oldaniok, mert a gyerekek nem maradhatnak felvigyázás nélkül. Fel tudom tételezni, hogy egy helyettesítő, alkalom adtán, mondjuk két osztállyal foglalkozzon. Meg aztán az elmaradt órákat pótolni illik.
Persze én nem szeretnék itt recepteket megfogalmazni. Önök jobban tudják, mint egy külső intézmény képviselője, hogy mit és hogyan kell helyben megoldaniuk. Hogy ez így van, az a tény is bizonyítja, hogy az iskola épülete, a tantermek, az udvar rendezettek, tiszták. A gyermekek bizonyára már ezért is szívesen járnak ide. Az osztálylétszámok viszont talán emiatt nagyok. Sok harmincon felüli osztályt láttam. Ez két dolgot is jelent/jelenthet. Egyrészt azt, hogy a szülők a gyerekeiket szívesen íratják a „Szacsvay”-ba, ami jó dolog. Másrészt viszont harminc vagy ennél több tanulóval dolgozni nem könnyű.
Kecse Gabriella, magyartanár, aligazgató:
A szociológia választható tantárgyból érettségiző diákoknak nincs magyar nyelvű tankönyvük.
Ami a románból fordított és kevés példányszámú tankönyveket illeti, általában az a baj, hogy nagyon sokba kerülnek. Gondolom, a szociológia vonatkozásában, is az a helyzet, hogy a kis példányszám miatt a tankönyvek ára a csillagos égig emelkedne, és a kiadók a mi „vad” kapitalizmusunkban nem vállalják a ráfizetéses munkát. Ezért még el sem ítélhetjük őket.
De azért azt is gondolom, hogy a szociológia tanára bizonyára talál megoldásokat a tanítványai számára. Például egy hozzáférhető szakbibliográfia összeállítását és használatát lehetővé teszi. Tudom, hogy a tankönyv hiánya természetesen többlet munkát igényel mind a tanártól, mind a diáktól. Addig amíg a kérdés megoldódik, jobb híján azt is el lehet képzelni, hogy tankönyv ügyben egy biharkeresztesi vagy debreceni iskola segít.
Részemről annyit ígérhetek, hogy az első adandó alkalommal tudatom a problémát a minisztérium vezetőségével. Hátha találunk elfogadható megoldást.
Alföldy Andrea, tanítónő:
A MESÉK SZÁRNYÁN- XVII. MESEVETÉLKEDŐ idén bekerült a támogatott versenyek közé. Sajnos a verseny napjáig nem küldték el a megszavazott költségvetést.
Az én egypár évtizedes gyakorlatomban arra nem volt példa, hogy egy államilag finanszírozott versenyt a szaktárca pénzügyekkel foglalkozó osztálya ne fizetette volna ki. A pénzt bizonyosan megkapják. Remélem ez alkalommal a szervezőknek lesz annyi hitele, hogy az illetékesek részéről haladékot kapjanak. Különben azt megígérem, hogy megsürgetem a pénzügyek rendezését a minisztérium gazdasági osztályán. Ha megengedi, azt tanácsolom, hogy ha a jövőben szerveznek versenyeket, igyekezzenek a tavaszi vakációra vagy kissé utána időzíteni. Akkor nem fognak ilyenszerű csúszások előfordulni.
Ha már a versenyeknél tartunk, engedjék meg, hogy itt, így „szűk körben”, elmondjam ezekről a saját véleményemet. Megértem, hogy a pedagógusoknak jól fognak azok az írásbeli elismerések, amelyek arról tanúskodnak, hogy tanítványaik eljutottak egy verseny döntőjére és az méginkább, hogy ott díjakat is szereztek. Az még jobb, hogy ezek a díjak egy idő óta már jelentős anyagi juttatásokkal is járnak mind a tanulók, mind felkészítő pedagógusok részére.
Az én problémám csak az, hogy jelenleg a különféle versenyek száma már az év napjainak a számával vetekszik. Úgy hiszem, hogy nem fogják elhinni nekem, de összesen 317 iskolai versenyt számoltam össze. Mindez hiteles forrásból: a Tanügyminisztérium országos és nemzetközi, iskolák számára kiírt olimpiák és versenyek 2015—2016-os kalendáriuma szerint. Azt, hogy ezek közül hányat szerveznek magyar nyelven, már meg sem mertem számolni.
Először is, léteznek a minisztérium által finanszírozott versenyek. Ezekből 66 iskolás olimpiát szerveznek. Az iskolai, megyei, országos és nemzetközi szakaszt már nem is számítottam be a 317 versenybe. Pedig ezek a szakaszok több ezer tanulót foglalkoztatnak. Másrészt, ugyancsak finanszírozott, de már csak országos versenyt 70-et számoltam össze. Szerveznek azután ún. nem finanszírozott versenyeket is. Országos szinten 107-et. Az utolsó kategóriába a nem finanszírozott megyei vagy regionális versenyek tartoznak. A Kalendárium szerint ezekből 74-et lehetett azonosítani. Tegyük fel, hogy a versenyek javarésze nem megy a tanítás rovására, hiszen a tanulók ezek révén gyarapíthatják készségeiket, fejleszthetik adottságaikat, képességeiket. Csak azt nem tudom, hogy a gyerekeknek mikor jut fizikai idejük a tantervek követelmény rendszere szerint tanulni – illetve a pedagógusoknak tanítani?
És végül még egy vonatkozás: tapasztalataim szerint, ezeken a versenyeken az osztálynak mindig ugyanaz a 10-15%-a vesz részt. Akkor miről is beszélünk? Az osztály egy részét a versenyekre készítik, a többiek viszont tanulnak?
Fekete Erika, tanítónő:
Kérdésem az altenatív tanítási módszerrel (Step by step) dolgozó tanítók időszakos képzésére vonatkozik. Lehetséges-e magyar nyelven, magyar képzők előadását hallgatva, részt venni a képzéseken? (Kezdetben kielégítő lenne, bár egy modult elvégezni anyanyelven) Az értékelő füzetekkel kapcsolatban az alternatívában
(Step by step) írásos értékelést biztosítunk a tanulóknak – sajátos, egyéni értékelő füzet alapján-, bekerülhet-e az anyanyelvhez a magyar nyelvű kompetenciaszintek leírása? Az új program szerinti kompetenciaszintek fordítása elkészült és azokat a nagyváradi képzők rendelkezésére bocsájtottuk. Azzal is megelégednénk kezdetben, ha mellékletként szerepelne, egységesen az egész országban, akik step by step tanítási módszerrel dolgoznak.
Az alternativ oktatás
gyakorlatilag 1990 óta került be a romániai oktatási rendszerbe. A leggyorsabban a Waldorf oktatás külföldi hívei léptek. Megalakították a romániai szövetségüket. A részletek tisztázása végett szerződést kötöttek a minisztériummal. Magam is lelkesen támogattam az alternatív oktatási formák bevezetését, és ezeken belül a magyar osztályok elindítását, mert általuk az állami oktatás merev kereteinek a feszegetését véltem fölfedezni.
1990-ben Mihai Șora miniszter urat nem volt nehéz meggyőznünk az alternatív oktatási formák hasznos voltáról, hiszen ő amúgy ízig-vérig européer. Így rövid egy-két év alatt beindult az alternatív osztályok egész sora, köztük a Step by step is. Ez utóbbit azért szerette a tanító és a szülő egyaránt, mert egy osztály számára két tanítót biztosított. Vagyis a gyerekek délelőtt és délután egyaránt tanultak. Ma már bizton mondhatom, hogy nem csalódtam az oktatási alternatívákban.
Sajnálattal hallom, hogy a továbbképzést nem sikerült magyarul is megszervezniök. Pedig ennek törvényes akadálya nincs. Idézem az 1/2011-es Tanügyi Törvény 59/5-ös, erre vonatkozó cikkelyét: (5) „Az alternatív oktatási csoportokban vagy osztályokban tanító pedagógusok számára a megyei tanfelügyelőségek és az Oktatási, Kutatási, Ifjúsági és Sportminisztérium elismerik az illető oktatási alternatívát országos szinten fejlesztő szervezetek, egyesületek vagy szövetségek által szervezett felkészítést és továbbképzést.”
Sehol nincs arról szó, hogy a továbbképzést csak románul szervezzék. Márpedig, amit a törvény nem tilt, azt lehet.Vagyis Önnek a Step by step szövetséghez kell fordulnia a magyar nyelvű továbbképzés ügyében. Amennyiben ez valamilyen akadályba ütközik, szívesen segítek.
Reméljük, hamarosan beindul az a továbbképző intézet, amelyet a minisztérium éppen a magyar pedagógusok továbbképzésére szeretne létrehozni. Itt Váradon. Ha a Step szövetséggel tárgyaltak, az új váradi intézetet biztosan meg tudják majd győzni tevékenységük fontosságáról.
Csak érdekességként említem, hogy a kormányhatározat tervezet már a Munkaügyi Minisztériumnál van aláírás végett. Az ő kérelmeiket sikerült megoldanunk. Marad még a pénzügy. Aztán a miniszterelnök jóváhagyása következik, de az, szerintem, formaság. Ezzel feltehetően nagyot lépünk előre a minőségi munka biztosítása terén.
Lassan, de biztosan.
Azért mondom, hogy lassan, mert a továbbképző központ létrehozásához szükséges kormányhatározat-tervezet első változatát még 1997 elején, tehát majd húsz évvel ezelőtt, a Béres András államtitkár úr megbízásából, én írtam. Ezután legalább 16-szor fogalmaztam én vagy valamelyik kollegám azt újra, mert ennyiszer jött Virgil Petrescu után új miniszter. Mindeniknek volt a Központtal kapcsolatos javaslata. Aztán, mire minden aláírást megszereztünk, vagy a kormány bukott meg, vagy a minisztert váltották le. A biztosat pedig azért említettem, mert a többször is átfogalmazott, egyeztetett, stb. Kormányhatározat-tervezet immár a célegyenesbe érkezett. Reméljük, ezúttal semmiféle akadály nem jön közbe. Megalakulhat egy olyan intézet, mint amely 1989 előtt Kolozsváron a magyar iskolák jobbításával foglalkozott. Olyan tudós munkatársai voltak, mint Péterfy Emília, Kuszálik Piroska vagy Balla Sára.
Csorba Krisztián, történelemtanár:
A kisebbségi magyar történelem tanítása nem szerepel a közzétett kerettanterv változatok egyikében sem. Ezután nem taníthatjuk ezt a tantárgyat?
Erről szó sincs, hiszen ahhoz, hogy ezt a tantárgyat kivegyék a tanmenetből, törvénymódosításra lenne szükség. Az új kerettantervet pedig csak miniszteri rendelettel fogják jóváhagyni, ami nem változtathat meg egy kétharmados törvényt. Idézem az 1/2011-es törvény 46/6. cikkelyét: (6) „A közoktatásban az anyanyelvet és az anyanyelvű irodalmat, az adott nemzeti kisebbség történelmét és hagyományait, valamint a zenét az illető nemzeti kisebbség nyelvét és kultúráját jól ismerő szakértői csoport által kidolgozott és törvény szerint jóváhagyott külön tantervek és módszertan alapján kell tanítani.”
Az történt, hogy a kerettanterv két variánsát kidolgozó munkacsoport a sajátos kisebbségi tantárgyakat, köztük a kisebbségek történelmét, a végül elfogadásra kerülő kerettantervhez akarta hozzá illeszteni. Ezért nem szerepeltek a kisebbség történelmét előíró órák a közzétett tervezetek között. Ezzel természetesen sem mi, sem a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, de sok gyakorló pedagógus sem értett egyet. Közösen külön kerettanterv-változatot készítettünk és juttattunk el a munkacsoporthoz, annál is inkább, mert a hatályban lévő curriculumban is létezik a kisebbségi nyelven működő általános iskolai osztályok sajátos kerettanterve. A mi kerettanterv-változatunkban természetesen benne van a kisebbségi történelem, mint tantárgy, mind a VI. mind pedig a VII. osztály számára.
De ha már itt tartunk, engedelmükkel elmondok erről még egy-két dolgot. Amint már mondottam, az általános iskolák számára most készülnek az új kerettantervek. Itt szeretném megköszönni, hogy az Önök tantestülete érdemben hozzászólt azokhoz a kerettanterv változatokhoz, amelyeket a Neveléstudományi Intézet szakemberei a minisztérium honlapján tettek közzé. Az önök javaslatait a többi építő jellegű ötlettel együtt átküldtük a szerzőknek. Remélhetően ezekből is okulnak majd.
Sajnos, amint a sajtóból is értesültek az új, V—VIII. osztály számára készítendő, kompetencia alapozottságú curriculum helyett a neveléstudományi szakemberek által közvitára bocsátott kerettantervek nem többek heti órarendeknél. A curriculumnak első sorban azt kellett volna tartalmaznia, hogy milyen képességeket sajátítottak el a gyerekek az I—IV. osztályban, hogyan lehet arra építeni az V—VIII. osztályban, mire kell megtanítanunk az általános iskolában a tanulókat, hogy ne maradjanak funkcionális analfabéták, hogy az érettségi vizsgát ne csak a jelentkezők 50%-a tegye le sikerrel. Továbbá, olyan heti óraszámokat tártak elénk, amelyek épp annyi órát írnak elő hetente mint eddig. A parlament oktatási szakbizottsága pedig a kerettantervekbe újabb tantárgyakat betonoz be.
De ez még mindig a kisebbik baj. Félő, hogy a különféle tantárgyak új tantervei, akár az érvényben levők, túlterhelik majd a gyerekeket. Jobbára fölös információkkal. Tenni fogják ezt azért, hogy a tantárgyuk fontosságát illetve az azok számára biztosított órakeretet bizonyítsák. A matematika azért fontos, mert, a román, mert… és így tovább. Még, ha igazuk lenne, akkor is ebből egyenesen következik majd az a tény, hogy az az általános iskolás tanuló, aki napi 6-7 (hat-hét) órát eltöltött az iskolában, otthon még tanuljon három-négy órát. Magánórákra járjon. Vagyis a szüleinél többet dolgozzék. Fenntartásainkat szóban is közöltük és írásban is eljuttattuk a szaktárca vezetőségéhez. Sikernek mondható, hogy javaslatunkra a kötelező tantárgyak óraszámának rovására megnövekedett az iskolák számára fenntartott, ú.n. „opcionális” óráknak a száma. Ha szándékukban áll az iskoláknak, ílymódon sajátos profilt alakíthatnak.
Jelenleg ott tartunk, hogy a kerettanterv változatokat, amelyekbe a szerzők állítólag az országból érkezett 18000 javaslatot beépítették, egy ún. validáló bizottsághoz juttatják el. Bizonyára azon a szinten is lesznek majd észrevételek. Remélhetőleg. Mert, példának okáért, az eddigi kerettanterv javaslatok semmibe vették a törvény azon előírását, miszerint az oktatásban már a VI. osztálytól alkalmaznunk kell a transzdiszciplinaritás elvét. És még sorolhatnám a problémákat, de félek, negativistának tartanak majd.
Azt pedig csak halkan kérdezem meg, mert Önök ezen nemigen tudnak segíteni, hogy a tanárképzés berkeiben a transzdiciplinaritás problematikája megtalálta-e az őt megillető teret?
Dr. Murvai László
erdon.ro

Tízéves az erdélyi Mária Rádió
Tízéves idén az erdélyi Mária Rádió, amelynek első, nagyváradi stúdióját 2006. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén szentelték fel.
A katolikus rádió munkaközössége és a római katolikus hívek ünnepi rendezvény keretében emlékeznek a jeles alkalomra, amelyet jövő pénteken, április 8-án tartanak a Körös-parti városban.
A születésnapi program 10.45-kor kezdődik a székesegyház más településekről érkező vendégek számára történő bemutatásával, ahol 11 órától ünnepi szentmise veszi kezdetét. Ezt követően 13 órától a püspöki palotát és kápolnát tekinthetik meg az érdeklődők. 15 órától pedig kulturális programmal folytatódik az egész napos ünnep, a színházban tartandó jótékonysági est meghívottja Érdi Tamás budapesti zongoraművész.
Az erdélyi Mária Rádió a nemzetközi hálózat részeként jött létre, 24 órás adásidővel sugároz, román, illetve magyar nyelven. 2007 októberétől a Székelyföldön indulhatott el 24 órában a magyar adás, a 89,7 FM frekvencián, a másik nagy leadóállomás, amely Zilah vételkörzetében sugároz román nyelven a 92,5 FM frekvencián.
A nagyváradiak csupán napi 12 órában hallgathatják a magyar nyelvű adást a 102,2 FM frekvencián. Ellenben a Mária Rádió több helyi kábelszolgáltató csomagjában is megtalálható, illetve műholdon és interneten 24 órában hallgatható magyar nyelven.
Legfontosabb feladatának azt tartja, hogy eljuttassa a Szűzanya üzenetét a világ legtávolabbi sarkaiba is. Nonprofit szervezetként reklámokat nem sugároz, bevételei kizárólag a hallgatók támogatásaiból származnak. Legfontosabb műsorai közé a napi szentmise- és rózsafüzér-közvetítések tartoznak, ugyancsak nagy fontossággal bírnak a katekézisek és a katolikus egyház hivatalos mondanivalója, tanításai is.
Krónika (Kolozsvár)

Nagy szükség van bátorításra (Külhoni fiatal vállalkozók támogatása)
Sepsiszentgyörgyre érkezett múlt héten a magyar miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkársága koordinálta, a külhoni vállalkozók segítését célzó előadás-sorozat, amely során mentorok segítségével célirányos fejlesztési konzultációk zajlanak. A sorozat az államtitkárság által idénre meghirdetett tematikus év része, egy pályáztató rendszert is magában foglal, célja hosszú távon fenntarthatóvá alakítani az illető vállalkozásokat.
A Magyar Állandó Értekezlet múlt év decemberében született döntése nyomán idén a támogatások vonatkozásában a gazdaságfejlesztésre esett a hangsúly, ennek nyomán hirdették meg a fiatal vállalkozók évét – tájékoztatott Hajnal Virág, a program felelőse. A mostani tulajdonképpen egy újabb „fordulója” a 2012-ben elindított tematikusév-sorozatnak, amely során kiemelt aktualitású területet céloznak meg, illetve próbálnak valós segítséget nyújtani az érintetteknek (a korábbi években az óvodák, majd a szakoktatás fejlesztése volt napirenden). Idén összesen 750 millió forintot áldoznak a tematikus évre. A programot úgy építették fel, hogy mind szakmai, mind anyagi támogatásra lehetőség nyíljon, ezért első fordulóban tizennégy kárpát-medencei településen szerveznek konzultációkat a magyarországi Design Terminál kreatívipar fejlesztésével foglalkozó ügynökség szakemberei segítségével. A mentorok általános vállalkozásfejlesztési témákban értekeznek, illetve válaszokkal is szolgálnak a vállalkozók kérdéseire, felvetéseire.
Hosszú távú tervezés szükséges
Az előző állomásokhoz hasonlóan a háromszéki fiatal vállalkozók Zeisky Ákos vállalkozói karrierfejlesztéssel foglalkozó szakember segítségével a vállalkozói életformát, míg Varga Sára marketing-tanácsadótól a brandépítés és marketing tudományának fontos részleteit ismerhették meg. Mészáros Anita bankszektori szakértő, a kis- és középvállalkozások banki finanszírozási és hitelezési lehetőségeit, illetve az üzleti tervezést mutatta be. Végül az értékesítési tervezésről Jónás László beszélt. A program másik összetevője az anyagi támogatás, a teljes keretösszegből 525 millió forintot pályázati célra fordítanak, így 3–6 millió forint támogatást kaphatnak a vállalkozások. Két célcsoportot határoztak meg: a már működő vállalkozásokat, illetve a jó ötletek megvalósítását is támogatnák. A feltételek között szerepel, hogy 1976 után születettek és magyar állampolgárok (vagy azt igénylők) legyenek a pályázók. A kiírás április elejére várható. Hajnal Virág ugyanakkor elmondta, arra ösztönzik a vállalkozókat, hogy ne csak egy pályázat kedvéért vágjanak bele, mivel a vállalkozói egyéniség kialakulása nem csak egy ilyen projekttől függ. Próbálják rávezetni őket, hogy a hosszú távú tervezésre alapozzanak, igyekezzenek elképzelni az egész folyamatot, illetve a termékeik fejlesztési stratégiáját is alaposan tervezzék meg, mivel ezek fontos feltételei a sikernek.
Ugyanazok a problémák
Az eddigi tapasztalat azt mutatja, hogy a Kárpát-medence különböző térségeiben nincs számottevő különbség a vállalkozói kedv, valamint a hozzáállás tekintetében, nincs nagy eltérés a képességek, a tenni akarás vagy az ötletek minőségében – állapította meg a programfelelős. Ezért ez a konzultációsorozat inkább arra összpontosít, hogy biztassa, ösztönözze azokat, akik már belevágtak, hogy jó úton haladjanak. Elmondható, hogy az erdélyi fiatal vállalkozók is nagyjából hasonlóan hatékony és jó elképzelésekkel, stratégiákkal jelentkeznek, mint a magyarországiak. Jónás László mentor is hasonlóan fogalmazott. Szerinte a vállalkozások világára is érvényes a megállapítás: nagyjából ugyanazokkal a problémákkal, akadályokkal szembesülnek majd mindenhol azok, akik belevágnak. A pénzügyi, folyamati működést segítő rendszerek kidolgozásával foglalkozó szakember szerint nem tapasztaltak lemaradást az erdélyi fiatal vállalkozók esetében az innovatív, kreatív fejlesztés terén, ezen információk manapság könnyen elérhetők, és erre a hajlandóság is megvan. Hasonlóan teszik azt Londonban, Bécsben vagy Budapesten is. A tanácsadásra mégis szükség van, elsősorban a tájékozódást elősegíteni, nem feltétlenül az új irányvonalak megismertetése, inkább azok alkalmazási lehetőségei, formái terén.
Folyamatos munka
Folyamatos közös munkára építették fel a sorozatot, mely nem csak a tematikus évre korlátozódik, a pályázatok esetében például hároméves fenntarthatóságot írnak elő, illetve a mentorokkal való állandó kapcsolattartás is része a kezdeményezésnek. Újabb szakemberek bevonása is lehetséges a Design Terminál révén – mondta el Hajnal Virág a program várható utóéletét illetően. A támogatás, tanácsadás ugyanakkor egyfajta hidat is próbál építeni a generációk között, így például kisebb vállalkozások számára utat mutatnak, miként lehet a fiatalokat bevonni a szülők által indított valamely hagyományos tevékenységbe (például méhészet), illetve miként egyeztethető össze az innováció, a kreativitás ezekkel a területekkel.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mihálycsa Erika: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek”
Ma van a költészet napja. 1964 óta József Attila születésének napján, azaz április 11-én ünnepeljük a magyar lírát. Feltehetően ritkábban jut eszünkbe, hogy ez a nap nemcsak a költőkről szól, hanem a műfordítókról is, hiszen a világirodalom költészetét – ha csak nem beszélünk számtalan idegen nyelven – rajtuk keresztül ismerhetjük meg, és sajnos, elég gyakran előfordul, hogy nem is tudjuk, ki fordította kedvenc angol, francia, olasz, vagy más anyanyelvű költőnk egy-egy versét. Idén tehát Mihálycsa Erikát, a kolozsvári Babes– Bolyai Tudományegyetem angol tanszékének oktatóját kértem fel egy interjúra, akinek műfordításai és egyéb írásai többek között a Látó, a Kalligram, a Korunk, a 2000, és a Jelenkor című kiadványokban jelentek meg.
Mi számít nagyobb kihívásnak számodra: egy vers, vagy pedig egy prózai mű lefordítása?
– Nem tudnám eldönteni – azt hiszem, ez igazából a fordított szöveg nyelvi megmunkáltságától függ. Egy próza- vagy színházi szövegnek is lehet olyan sűrűségű és energiájú nyelve, amiről leginkább a költészet jut eszünkbe. Ilyennel találkozni megoldhatatlan és gyönyörű feladat, ezekért érdemes fordítani (olvasni, írni). Leginkább magasfeszültségű vezetékhez tudnám hasonlítani: a nyelv legmagasabb energiaállapotát nevezném, jobb híján, „költészetnek” – függetlenül attól, versben íródott-e (sok ilyen mondat van például a Kaddis a meg nem született gyermekért, vagy A kudarc című regényekben – az általam ismert legmagasabb feszültségű magyar mondatok). Tegyem hozzá gyorsan: kötött formájú verset nem fordítok, mert nincs ehhez szükséges tudásom és versérzékem; a költők, akiket fordítok, leginkább „félszabad”, vagy „megtöretett” formákban írnak.
Paul Celan azt írja a Meridiánban: a költészet a művészet és a nyelv radikális megkérdőjelezése, a művészet – és vele az esztétizáló öntetszelgés és önfeledés – felfüggesztése. Lélegzetváltás, a szabadság aktusa, amely mindig előttünk tart. Ezt ő maga két Büchner-drámán, a Woyzecken és a Danton halálán demonstrálja. De nekünk persze elsősorban versek jutnak ilyenkor eszünkbe.
A legnagyobb kihívás talán valami olyan (vers)nyelvnek, hangnak a megszólaltatása, ami mindentől különbözik, amit korább olvastam vagy fordítottam, ahol nincs előzetes tudás, amire támaszkodhatnék. (És győzelem sincs, hiszen ha a fordító „győz”, akkor elnyomta az eredetit, elmismásolta, meghamisította.) Celan szerint a vers magányos, az otthontalanság felé tart; aki írja (és az is, aki fordítja, tenném hozzá én), útitársul adatik mellé. El kell kísérni a verset (prózát,...) az idegenbe. Ha jó útitárs vagyok, jól fordítottam.
– Tudtommal több idegen nyelvet is ismersz, milyen nyelvből fordítasz legszívesebben verseket?
– Verset eddig angolból és németből fordítottam, újabban magyarról; szívesen próbálkoznék a románból és olaszból fordítással. Ez szerintem elsősorban attól függ, mennyire „olvastál be” egy nyelvet. Egy ideje úgy alakult, hogy többet fordítok magyarról angolra, mint fordítva, ami nagy kaland, mert egy elég jól „beolvasott”, de mégiscsak idegen nyelv a célnyelv, ahol másfajta konvenciók működnek, illetve hát a legtöbb versnyelvvel kapcsolatos konvenció, ami magyarul túlélte az elmúlt fél századot, angolul könnyen avíttnak tűnhet. Másképp működik az alulretorizált, prózának ható versnyelv is, és különösen könnyű a, versben néha megkockáztatott és a vers által hitelesített, erős, ha úgy tetszik: pátoszos állításokkal elcsúszni. A legszívesebben és legkevesebb hibaponttal angolról magyarra fordítok, bár azt azért nem mondanám, hogy biztonságosan mozognék ezen a terepen.
– Elvesztődik-e a versből valami a fordításnál? Mennyire nehéz visszaadni magyar nyelven például az angol költők verseit?
– A szavaknak valamiféle, már-már sorsszerű elrendezettsége az, ami elvész: az érzés, hogy ezt csakis így lehetett, kellett, megírni (magyar példával mondjuk, a „vándorló fájdalomként // mozdít bokát és térdet” Radnóti-sor sajgás-ritmusa ilyen). Ez persze minden eredeti sajátja, szemben a fordítással, amely őrjítően fakultatív, de remekműveknél igazán mellbevágó. A fordíthatatlanságok a mondatszerkezettől kezdődnek: gyakran a laza, többféle viszonyt megengedő angol mellérendelő szerkezetekkel, amiket a magyar mondat egyértelműsít, vonatkozó névmásokkal lát el, obligát vesszőkkel választ le. A rendkívül hajlékony angol mondat ráadásul képes a legnagyobb fokú (szintaktikai) meghatározatlansággal dolgozni, szemben a toldalékoló magyar szerkezetekkel, ahol a (személy-, birtok stb.) viszonyoknak a ragokból ki kell derülniük. A meghatározatlanságokat fenntartani és az üres helyeket be nem tölteni sokszor nyaktörő feladat.
A magyar költészeti hagyomány, és így a magyar fordításhagyomány is, nagyon későig megmaradt egyfajta nyugatos esztétikánál. Mai napig érezhető, hogy a magyar versfordítások felülretorizálnak, díszítményeznek, átesztétizálnak – a nyelvi lecsupaszítottság a közelmúltig nem tartozott bele a magyar olvasó vers-tapasztalatába. Ezzel szemben a versnyelv „irodalmiasságának” – vagy irodalmiaskodásának – a kiakolbólítása, a versnyelvnek a köznyelviesítése angolul már a századelőn, az angol modernekkel – T.S. Eliottal, William Carlos Williams-szel, Mina Loy-jel, Hilda Doolittle-lel stb. – elkezdődik. A 20. század valószínűleg legradikálisabb költőjének, a német Paul Celannak a magyar fordításai szinte tünetszerűek: ahol a nyelvnek szilánkokra kellene törnie, az magyarul kliséízű modorosságokká domesztikálódik, és ahol emberin túli, üres terek nyílnak meg, ott egy Kosztolányin, Tóth Árpádon nevelkedett költő diszkrét alliterációi boronganak. Kisebb mértékben, de sokszor hasonló történik a 20. század második felének angolul író költőivel is – számomra jóleső kivétel a nemrég elhunyt Nobel-díjas ír költő, Seamus Heaney Hűlt hely című válogatott kötete, egyenletesen kiváló fordításokkal, amelyek manírok nélkül mutatják meg a Heaney-versek sűrű anyagszerűségét, az anyagból kiásott (Heaney maga hasonlította az írást tőzegásáshoz) költészetet.
– Milyen arányban vagy benne költőként egy vers lefordításakor?
– Sosem gondoltam magamra költőként. Fordítóként persze mindenestől benne vagyok, a bennelevésem már a szerző- és versválasztással elkezdődik. Azt szokták mondani, a fordító társszerző: ez hozhat többletet, de „kevesebbletet” is – akárcsak a színészek, akik a saját testüket és hangjukat viszik színre, mi is csak saját anyagból tudunk dolgozni, bármennyit is tanulunk. A hang az enyém. De nem mindegy, hogy tisztában vagy-e vele, hogy éppen tanult, vagy máshol bejáratott sémákból dolgozol, ilyenkor ugyanis nagy az esélye, hogy magad alá gyűrd, elszépelegd, túlokoskodd-vicceskedd stb., a szöveget.
– Nemcsak műfordítással foglalkozol, saját verseid is megjelentek, például a Látóban. Mikor kezdtél el verset írni?
– Kamaszkoromban, ahogy szokás. Komolykodó, apokaliptikus verselményeket. Aztán pár éve kísérletezni kezdtem egy félre-félrecsúszó keveréknyelvvel, és mivel a szavakkal még boldogultam úgy-ahogy, de a mondatokkal és a mondatok közti kapcsolattal már nem, egy idő után meghúztam ezeket a kis szövegeket. Úgy tűnik, a végeredmény inkább versre, mint prózára hasonlít.
– Ki a kedvenc kortárs magyar költőd?
– Nincs kedvencem, illetve hát több is van. Tandori Dezsőt megkerülhetetlennek tartom – ahogy a két éve halott Borbély Szilárdot is. Kiemelten fontos számomra Takács Zsuzsa, az ő magányos, halkszavú, magasfeszültségű test-, szerelem-, betegség-, gyász-verseit sokadszorra is ugyanazzal a megindultsággal olvasom. A betegség, a halálközelség, a gyász tapasztalatáról a magyar költészet viszonylag keveset beszél, akárcsak az intimitásról, miközben ezek a leginkább elbeszélhetetlen, ugyanakkor valószínűleg a legfontosabb megélnivalóink. Takács Zsuzsán kívül Schein Gábornak az utóbbi években született pontos, sallangmentes, mélyen személyes verseit olvastam megrendültséggel. Vannak költők, akiket időnként jó újraolvasnom, Mesterházi Mónika például ilyen. Más hangfekvésben Kovács András Ferenc: az Überallesbadeni dalnokverseny című kötetét például minden évben a szöveg (kitörő) örömével járó összes tünettel olvasom újra. Ijesztő, hogy egyre aktuálisabb, holott részben a Ceauşescu-diktatúra alatt íródott: már megint szöllent a szellős propabanda, a kor passzent: a korpa szent, s az Idő haladva megy hátra.
– És nem kortárs?
– Úgy három évvel ezelőtt egy nyáron végigolvastam az Ady-összest. Nem vonz az a fajta irodalom, ami az én meghosszabbításaként működik, nem vonzanak az alanyi költészet pózai – ennek ellenére éppolyan kivédhetetlen, zsigeri, megrázó élmény volt, mint kamaszkoromban. Nem a „kedvenc” magyar költőm, de jó volt újra felfedezni, mekkora költő.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Washingtoni bírálat magyarellenesség miatt
Keményen bírálja Romániát a korrupció miatt az Egyesült Államok tavalyi évre vonatkozó emberi jogi országjelentése. A dokumentumból a magyar közösség sérelmei sem maradtak ki.
Felrója Romániának a magyar közösséggel szembeni diszkriminatív intézkedéseket – többek között a székely jelképek elleni román hatósági hadjáratot is – az Egyesült Államok külügyminisztériumának az emberi jogok témájában összeállított, 2015-re vonatkozó éves jelentése, amelyet helyi idő szerint szerdán délután hoztak nyilvánosságra.
A jelentés azt is leszögezi: a korrupció, különösen a hivatalos személyek körében tapasztalható korrupció továbbra is problémát jelent Romániában, a törvénytelenül szerzett vagyonok elkobzása még mindig nehézkes, és számos akadályba ütközik.
A magyar közösség kapcsán a jelentés, amelyben az RMDSZ által összeállított dokumentumokat is felhasználtak, megállapítja: folytatódott az anyanyelvhasználat korlátozása a bíróságokon és a közigazgatásban, és az önkormányzatok egy része nem hajlandó kétnyelvű feliratokat kihelyezni. Kitér arra is, hogy a bíróságok megakadályozták a magyar nyelvű lapok önkormányzati finanszírozását, és hogy a kormány továbbra is elutasítja a magyar nyelvű állami egyetem létrehozását. Emellett a magyar nyelvű kulturális intézmények számát is kevesli.
Felrója a nemzeti, főleg a székely jelképek használatának korlátozását, és azt is, hogy tavaly a marosvásárhelyi önkormányzat betiltotta a március 10-re tervezett székely szabadság napi menetelést. A jelentés kitér a moldvai csángók helyzetére, amelynek kapcsán megjegyzi: egyes teleüléseken kormánytámogatással tartanak magyar órákat, más településeken azonban a hatóságok megtagadták a magyarórák megtartását.
A dokumentum a restitúciós ügyekben tapasztalható hiányosságokra is kitér: a magyar panaszok közül a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítását rója fel. A restitúció témájában egyébként megemlíti azt, hogy egyes esetekben a helyi hatóságok hátráltatják az ingatlanok visszaszolgáltatását, bár annak felgyorsítására korábban a parlament kidolgozta az úgynevezett pontrendszeres eljárást. Felrója a dokumentum, hogy a görög katolikus egyház még mindig nem kapta vissza minden ingatlanát.
Mindemellett a romák és a fogva tartottak jogainak megsértése, a szexuális kisebbségek elleni diszkrimináció és a sajtószabadság megsértése miatt elmarasztalja Romániát.
Korrupció minden szinten
A jelentés egyúttal hosszasan ostorozza a korrupciót. „Bár a jogszabályok bűnügyi felelősségre vonást írnak elő a korrupción ért hivatalosságok számára, a kormány nem ültette hatékonyan gyakorlatba a törvényeket, a hatóságok képviselői, beleértve a bírákat is, pedig anélkül keveredtek korrupciós ügyekbe, hogy elnyerték volna büntetésüket" – áll a jelentésben.
A dokumentum rögzíti, hogy a mentelmi jog, amit azon jelenlegi és volt kormánytagok élveznek, akik parlamenti mandátummal rendelkeznek, egyes esetekben megakadályozta a nyomozás folytatását. Kitér arra is, hogy a kenőpénz adása továbbra igen elterjedt az állami szektorban, különösen az egészségügyben.
A korrupciós ügyekben lefolytatott perekről a jelentés megállapítja, hogy az ítéletek gyakran következetlenek voltak, hasonló jellegű bűncselekményekben jelentős eltérés mutatkozott köztük. A meghozott ítéletek gyakorlatba ültetése ráadásul eljárásjogi problémákba ütközött, különösen ami a vagyonelkobzásokat illeti. Az összeférhetetlenség, az etikai követelmények semmibe vétele és az, hogy a közigazgatás tagjai továbbra is gyakran büntetlenek maradnak, mindhárom hatalmi ág, a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom körében is problémát okoz. A jelentés külön felhívja a figyelmet, hogy a korrupcióval leginkább fertőzött terület a közbeszerzéseké.
Késlekedő vagyonelkobzás
A dokumentum rámutat: a törvény értelmében a törvénytelenül szerzett vagyonokat el kell kobozni, ám a bírák és ügyészek ezt rendszeresen elmulasztják elrendelni, a hatóságok pedig amúgy is nehezen képesek ezeket a vagyonelemeket azonosítani.
Az adóhivatalnak, amelynek a bűncselekményekből származó vagyonok elkobzása, kezelése és felszámolása lenne a feladata, sem elegendő személyzete, sem forrásai nincsenek. Ráadásul az elkobzás folyamata maga nehézkes és nem hatékony.
Bár a törvények nyilvános hozzáférést írnak elő a kormányzati döntéshozatali folyamatra vonatkozó adatokhoz, a jogvédő szervezetek és a sajtó gyakran panaszkodnak arra, hogy a kormány következetlenül alkalmazza a jogszabályt. A kormány és a parlament nem átlátszó módon alkotott meg és fogadott el törvényeket, és a kormány továbbra is túl sok, a parlament által nem ellenőrzött rendeletet dolgoz ki, ami növeli a törvényhozói hatalmát. A washingtoni külügyi tárca ennek nyomán megállapítja: a hatóságok gyakran nem tartják tiszteletben a döntéshozatali folyamatok átláthatóságára vonatkozó előírásokat.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma évente ad ki jelentést a világ országaiban tapasztalható emberi jogi helyzetről. A mostani jelentésben megjegyzik: továbbra is a világ számos országában tesznek olyan lépéseket kormányszinten, amelyek sértik az alapvető jogokat. John Kerry külügyminiszter a jelentés ismertetésekor úgy fogalmazott, hogy a demokratikus értékeket ért támadások azt jelzik: az irányításban világszerte válságjelenségek mutatkoznak.
„A világ összes régiójában azt tapasztaljuk, hogy kormányzati és kormányon kívüli szereplők növekvő mértékben korlátozzák a civil társadalom mozgásterét, korlátozzák a média és az internet szabadságát, megpróbálják kiszorítani az ellenzék hangjait, egyes szélsőséges esetekben pedig embereket ölnek meg vagy kényszerítenek otthonuk elhagyására” – hangoztatta Kerry.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Az elpusztított Szászavinc
Az Érchegység egyik falucskája Szászavinc, amelyet elpusztított a román iparosítás, s a térség egyik ismert településcsonkjává vált. Egykori templomát elöntötte a szomszédos veresvölgyi rézbánya iszapja, tornya néhány évtizede felkiáltójelként mutat az égre a színes zagytározóból. A település sorsa némiképp Bözödújfaluéhoz is hasonlítható, de az elmúlt években inkább a Verespatakra tervezett cianidos aranybánya kapcsán emlegették, ám a romániai falurombolás előzményének is tekinthető.
A rézbánya hordalékával elárasztott falu több, bányászati szempontból ismert település közelében húzódott, Verespatak és Abrudbánya mellett. A trianoni békeszerződés előtt Magyarországhoz, Torda-Aranyos vármegye Torockói járásához tartozott – írja az Amiről a történelemkönyvek nem írnak című blog. Legtöbben a kommunista bányaipar tündöklése idején lakták, mára alig pár lélek maradt. Egyike azoknak a falvaknak, amelyek a falurombolási tervek között is szerepeltek, de a kegyelemdöfést még a „szisztematizálás” hivatalos bejelentése előtt megadta a szomszédos veresvölgyi (Roşia Poieni) rézbánya. Ez gigantikus, amfiteátrumszerű külszíni kitermelés – a Verespatakért tüntetők ezért is teremtenek analógiát a két helyszín között –, lévén hogy Veresvölgy Románia egyik legjelentősebb rézlelőhelye. A bánya nyitását Nicolae Ceauşescu engedélyezte 1977-ben, annak eleinte a helybeliek is örültek, jól fizetett munkahelyeket remélve. Ám számukra végül falujuk pusztulását eredményezte, a rézbánya megnyitása miatt a Szászavincen élő négyszáz családból háromszáznak el kellett hagynia otthonát, mert házaikat, földjeiket 1986-tól kezdődően bányahordalék árasztotta el, noha akkor még ezernél többen laktak a településen. Az akkori illetékesek úgy oldották meg a keletkezett meddő okozta problémát, hogy azt bevezették abba a völgybe, amelyben a falu is húzódott. A kitermelést vezénylő elvtársak számára ez lehetett a legkézenfekvőbb megoldás. Hogy megérte-e az áldozat? Ha a pusztítást nézzük, bizonyosan nem. Amikor a gazdasági következményeket tekintjük, érdemes szem előtt tartani, hogy közvetlenül a rendszerváltást követő években, amikor már szakmai körökben lehetett beszélni, illetve elkezdődött a bányaipar haláltusája, geológusok elmondták, a bányák egy része már a szocializmus idején veszteségesen működött, egy másik rézbánya esetében például egy lej nyereségért az államnak hét lejt kellett elköltenie. A veresvölgyi bányában 1989 előtt több mint 3000 ember dolgozott, a források 2010 tájékán mintegy kétszáz alkalmazottról tesznek említést.
Az egykori település helyén most egy mérgező tó, pontosabban zagytározó húzódik. Mementóként csak az ortodox templomtorony látszik, amely egykor dombon díszelgett, magasan a falu fölött. A több mint százhektáros kénsavas zagytározó színe sárga és vörös, nehézfémekkel szennyezett; a savas víz a veresvölgyi rézbányából folyik a völgyzáró gáttal kialakított mesterséges tóba. A környezetvédelmi minisztérium korábbi becslése szerint mintegy 15 millió euró kellene a katasztrófa sújtotta terület megtisztításához és teljes helyreállításához, ám merő illúzió, hogy valaha is rehabilitálni lehetne Szászavinc elpusztított környékét.
A korábban ott élőknek, illetve onnan elszármazottaknak a pusztítás mellett még azzal is szembe kell nézniük, hogy sokan még elhunyt hozzátartozóikat sem tudják exhumálni a temetőből, többségük még mindig a mérgezett tó alatt nyugszik. „Az első rossz jel az volt, amikor a meggy és a cseresznye elszáradt. Érezték a mérget, amely akkor még csak a föld alatt volt. Ezután a patakok vörösek lettek, mintha vérré vált volna a vizük” – emlékezett Szászavinc tragédiájára a néhány éve még a helyszínen élő Nicolaie Praţa. A témáról Florin Cofar temesvári fogorvos 2013-ban drámai rövidfilmet forgatott, a háromperces filmecske a verespataki bányaberuházás elleni tiltakozások kapcsán született. A szászavinci rettenetről számos fotó is tanúskodik, emlékezetes a Mediafax fotóriportere, Dan Tăuţan döbbenetes sorozata. Ha csak a színek számítanának, érdekes, tónusokban bővelkedő tájképekről beszélhetnénk, ám e kolorit a vöröslő romániai földi pokol sokatmondó tükre.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiss Székely Zoltán könyvbemutatója
A botanika és a költészet találkozása
Csütörtök délután mutatták be Kiss Székely Zoltán Az anyanyelv keresztje című kötetét. Az esemény házigazdája, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője beszélgetett a szerzővel, aki rendkívül szerényen nyilatkozott teljesítményéről.
Kiss Székely Zoltán eredetileg botanikus és tanár. Összesen 14 iskolában tanított – ezt összeszámolta egy alkalommal, mert karrierje során szüksége volt néhány adatra. Az igazi kérdés azonban inkább az, hogy a botanika és a költészet hogyan fér össze. A közönség rövid választ kapott a kérdésre: szinte sehogy. Két külön világ ez. Néha azonban, a verseket olvasva, észrevehetően előtérbe kerül a lírai én botanikus oldala is.
A diákjainak is megmutatja néha verseit. Van ugyanis irodalmi kör, és az irodalmi körben olyan tagok, akik maguk is írnak, publikálnak, esetleg már verseskötetük van. Nekik, és az irodalmi körre járó diákjainak meg szokta mutatni verseit. A szerző úgy fogalmazott: „azoknak mutatom meg, akik megérdemlik.”
A költő székelyföldi születésű, de bármennyire is szereti szülőföldjét – ez a szeretet több verséből is visszaköszön –, fia egészségének, illetve gyógyulásának feltétele volt a Magyarországra költözés. A másik opció, Kanada, nem nagyon jöhetett szóba. Mivel azonban az 1989 előtti rezsim nem nézte jó szemmel az áttelepedési kérelmet, egy ideig hazaárulóként is számon volt tartva.
Tudni kell továbbá, hogy volt periódus, mikor nem írt vagy közölt verseket. Az Ifjú munkásnevű lap hirdetett egyszer egy pályázatot Szülőföld, haza, testvériség címen, amelyre Kiss Székely Zoltán is beküldte verseit. A tervek szerint a legjobb munkákból antológiát készítettek volna, ez azonban nem sikerült, szinte biztosan a pályázat címében szereplő „testvériség” szó miatt. Az idő multával azonban ismét tollat ragadott. Egy csizmavásárlás során összehozta a sors Bölöni Domokossal, aki publikációra biztatta, az ő hatására kezdett el megint írni és publikálni.
Arra a kérdésre, hogy mikor gondolt először saját verseskötetre, érdekes választ kaphatott a hallgatóság. „Az az ember, aki ír, arra is gondol, hogy megjelenik egy antológiában, esetleg lesz saját kötete” – nyilatkozta Kiss Székely Zoltán, de hozzátette, ő nem nagyon gondolt ilyesmire. Csak az elmúlt egy-másfél évben keresték fel ezzel az ötlettel, és már-már el is felejtette, amikor jó híreket tartalmazó levelet kapott. Összegyűlt a pénz egy kötet kiadására!
Mint minden költőnek, neki is vannak kedvencei saját költeményei között. Ezek egyike Az utolsó pohár, melyet Áprily Lajos egyik versének hatására írt. A kötet előszavában is az olvasható, hogy Áprily és Reményik voltak rá a legnagyobb hatással, de ez verseit olvasgatva is kiderül az olvasó számára.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Gazdasági szakíró műveit összefoglaló kötetet mutatnak be Sepsiszentgyörgyön
Április 29-én, pénteken 18 órától a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében bemutatják Vita Sándor Erdélyi gazdaság – erdélyi politika. Tanulmányok, cikkek, dokumentumok (1933–1946) című kötetét.
Vita Sándor a két világháború közötti Erdély egyik legkiemelkedőbb gazdasági szakírója volt. Tanulmányai napjainkban is a korszak egyik legjobb forrásai, összefoglalói. Az itt tárgyalt témák, úgy mint Erdély és Székelyföld gazdasága, a szövetkezeti típusok vagy az erdélyi magyar társadalom és politikai közösséghez kapcsolódó kérdések ma is komoly aktualitással bírnak.
A Polis Könyvkiadónál megjelent kötetet bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel Sárándi Tamás történész látta el. A könyvről a bemutató alkalmával Sárándi Tamás (Maros Megyei Múzeum) és Tóth-Bartos András (Székely Nemzeti Múzeum) fognak beszélni.
maszol.ro

Beszélgetés Bognár Leventével – nyakkendő nélkül
Bírni kell cérnával
– Tősgyökeres aradi vagy.
– Igen. Aradon születtem, itt jártam iskolába, itt dolgozom, itt élek. Óvodától érettségiig aradi oktatási intézmények padjait koptattam. Az elemit az 1-es számú általános iskolában, az V–VIII. osztályt a 2-esben, a középiskolát pedig a 3-as Líceumban. Azután Temesváron a Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karát végeztem el.
– Iskolai éveid során voltak-e kedvenc tanáraid?
– Meghatározó tanáraim voltak, akik a hozzánk való viszonyukkal nyomatékosan befolyásolták, mennyire tudtunk közösségben gondolkozni. Egyikük Erdélyi Károly, aki osztályfőnökünk volt. Nagyon jó közösségi osztályszellem alakult ki nálunk. Szintén meghatározó volt Kovách Géza szerepe, akivel osztálykirándulásokon vettünk részt, együtt nótáztunk, meglátogattunk jelentősebb, erdélyi történelmi emlékeket...
– Ki tanította a kémiát?
– Az iskolában Urbán József volt a kémiatanárom, de vakációkban foglalkozott velem Réhon József is: laboratóriumi gyakorlatokat végeztünk együtt, országos olimpiára készültem vele. Tehát nekem a kémia jutott, pedig rajzolgattam is, és kacsingattam a műépítészet felé. Végül is engem érdekelt mind a makro-, mind pedig a mikrokozmosz. És a kémia arról szól, hogy miből áll az anyag, hogyan épült fel a természet...
– Manapság jut még időd nyomon követni a kémia legújabb eredményeit?
– Elfoglaltságom miatt, sajnos, nincs túl sok időm erre, de szívesen nézek a tévében ismeretterjesztő műsorokat. Mindig felkapom a fejem, amikor valami új, korszakalkotó felfedezésről ad hírt a média. Az ember kultúrájához tartozik, hogy ismerje környzetét, azt a világot, amelyben él.
– Hogy érezted magad a Temesvári Műszaki Egyetemen?
– Számomra egyfajta csalódás volt az egyetem. Az anyagszerkezet érdekelt molekuláris szinten, viszont a műszaki egyetem inkább technikai információkat közölt. Hamar rájöttem, hogy az akkori tanítás nem eléggé ösztönözte a kreativitást. A kommunizmusban eléggé beszűkült típusú intézmény volt az egyetem. Ez a felfedezés először megdöbbentett.
– Nem okozott nehézséget a román nyelvű egyetemen az, hogy iskoláidat magyarul végezted?
– Nem volt borzasztó nehéz az átmenet. Igaz, hogy felkészülésem során kénytelen voltam sok román nyelvű szakkönyvet, szaklapot, példatárat lapozgatni. Mondhatnám, hogy az iskolában kétnyelvű volt a felkészülésem. És ez mindenképpen előnyömre szolgált.
– Nehéz volt az egyetem?
– Előtte a kilenc hónap katonaság volt számomra rendkívül nehéz. Az értelmetlen idővesztés teljesen lehangolt. Pozitívumként mondhatom, hogy ott sok mindent sikerült megszoknom, nőtt a tűrőképességem...
– Hova helyeztek az egyetem elvégzése után?
– A temesvári egyetem szigorúbb osztályozása miatt Aradra, a Vegyipari Kombinátba a Kolozsváron végzettek kerültek, akik általában nagyobb jegyeket kaptak, és így magasabb átlagokat értek el. Aradiaknak nem járt elsőbbség. Így nekem Craiova jutott. Egyébként, az Aradra helyezettek sem akartak itt maradni... Rövid idő után megkaptam az áthelyezésemet, hazajöttem a Vegyipari Kombinátba. Hamar szembe találtam magam a rideg valósággal. Mivel megszakítás nélküli termelés folyt, olykor reggeltől-reggelig kellett dolgozni. Nagy felelősséggel járó munka volt. Marosvásárhelyen láttam egyszer egy ittenihez hasonló berendezés robbanását; akkor megértettem, mire képes a 160 atmoszféra. A fizetés is gyenge volt, mindent a párt felügyelt, sokszor nem volt gáz, nem lehetett termelni, messze is volt otthonomtól a kombinát. Négy év után, az első adódó alkalommal eljöttem onnan. Annak ellenére, hogy Romániában a legjobban felszerelt ammóniagyár volt. Egyes berendezések magasabb technikai színvonalúak voltak, mint azok, amelyekről az egyetemen tanultunk.
– Az egészségre nem volt ártalmas ott dolgozni?
– Erős volt az ammóniaszag, nagy volt a zajszint. Végül átlyukadt orrsövénnyel jöttem el. Az óragyárban folytattam, a galvanizálásnál. Érdekes munka várt ott is. Tetszett, csak az volt a gond, hogy a kommunizmus vége felé export minőséget kellett létrehozni teljesen minősíthetetlen anyagokból.
„Mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára”
– Azt tapasztaltam, hogy szívügyednek tekinted a Csiky Gergely Főgimnázium támogatását, rendkívüli módon kötődsz az iskolához. Mi késztetett erre?
– Elsősorban egykori alma materem emléke. Mi mindig tisztelettel néztünk fel az iskolára. Aradon a magyar iskola jelkép is. Fontosnak tartottuk, hogy arra a szintre hozzuk fel, amilyennek lennie kell Aradon egy középiskolának… Ezt az iskolát meg akarták szüntetni, lépésről-lépésre leépítették, elvették a státuszát… Arra gondoltunk, hogy annak idején, Trianon után, miután elvették a magyar oktatási hálózatot, elődeink a semmiből teremtettek egy iskolát. A forradalom után, bízva a szabadságban és a lehetőségekben, mint tisztségviselő, feladatomnak tekintettem, hogy ezen a területen a lehető legtöbbet tegyük meg. Kezdve az iskola státuszának a kérdésétől az épület belső és külső modernizálásáig, hogy azt mondhassuk, ez az oktatási intézmény, amelyhez kötődünk, minden szempontból vonzó és megfelel a modern kor követelményeinek. Azért harcoltunk, hogy az egyedüli aradi magyar iskola egy bizonyos szintet képviseljen. Elsődleges feladat volt: az oktatás, a kultúra és az egyházak támogatása. Hisz ezek a közösség tartópillérei, amelyek meghatározzák identitásunk megmaradását.
„Nagyon bíztunk a változásokban”
– Hogy kerültél kapcsolatba a politikával?
– Először is az a kérdés, hogy mit nevezünk politikának. Azt mondom, hogy az is politika, ha az ember megvallja a magyarságát. A ’89 előtti nacionalista–kommunista helyzetben népszámláláskor vagy a magyar rendezvényeken kisebbségi politikai hozzáállásunkat fejeztük ki. Avval is, hogy magyar iskolába adtuk gyerekeinket.
– ’89 előtt párttag voltál?
– Nem voltam párttag, de voltak élményeim. És nem pozitívak. Volt alkalmam megutálni a diktatúrát, az elnyomó rendszert, amely nem a szabadságról szólt.
– Értek kellemetlenségek?
– ’74-ben, amikor a 125 éves megemlékezés volt a Vesztőhelyen, amikor először hallottam köztéren a magyar himnuszt, amikor elhelyezték a vértanúk földi maradványait a Vesztőhelyen, végzős diákként, mi is kimentünk oda, majd este be akartunk jutni a Kultúrpalotában tartott ünnepi rendezvényre, amelyre a színészóriás, Bessenyei Ferenc is eljött Budapestről. Nem engedtek be. Egy ismerősünk azt mondta, be tudunk menni hátulról is. Megpróbáltuk. Megjelent a rendőrség. Leigazoltattak, és azzal fenyegettek meg, hogy ha nem húzzuk el azonnal a csíkot, a rendőrségen fogunk aludni... Akkor jöttem rá, hogy – bár betöltöttük a 18. évet – nem hagyják, hogy szabadon mozogjunk. Később, a katonaság idején, majd az egyetemen rájöttünk, milyen módon kell bizonyos dolgokat elfogadnunk. A párttag kollégáknak, például, előnyeik voltak; még a kihelyezésnél is plusz pontokat kaptak a párttagok.
– Politizáltál az egyetemen?
– Volt egy mai napig tartó baráti kapcsolatom egy görög fiatalemberrel, csoporttársammal, aki úgy jött ide Görögországból, hogy ott harcoltak a katonai diktatúra ellen, és megbuktatták azt. Elindult náluk a demokratizálódás. Legalább ezer görög egyetemista tanult akkoriban Temesváron. El is mentem egy ülésükre; elnököt kellett választaniuk. Alkalmam volt látni, hogyan működik egy valódi demokrácia. Kiabáltak is, ütköztették a véleményeket, és mindenki érvelt... Éjszakába nyúló beszélgetéseink voltak, amelyeken kifejtettük, mit kellene tenni, hogy egy diktatúrát meg lehessen buktatni, hogyan kéne működnie egy demokratikus társadalomnak, milyen elvek alapján, hogyan kéne lebonyolítani a választásokat? Tehát már egyetemista koromban kialakult egy elképzelésem a demokráciáról... Görög barátom meggyőződéses kommunistaként jött Romániába. Amikor hazament, megmondta, hogy látta, mit jelent a kommunizmus, és visszaadta a pártkönyvét; nem akart részt venni abban, ahogy tönkreteszik az országát. Tisztán látta nálunk, hogy hova vezetett a kommunizmus.
– Ezenkívül milyen események alakították politikai fejlődésedet?
– Sokat hallgattuk a Szabad Európa Rádiót. A csehszlovák események idején, ’68-ban még kicsi voltam, a lengyelországi megmozdulásokat már egyetemistaként éltem meg, azután volt nálunk, Brassóban a munkásfelkelés… Nagyon bíztunk a változásokban. Egy demokráciát szerető embernek két alternatívája volt: vagy elmegy az országból, vagy várja a pillanatot, amikor ő is beleszólhat…
– Hogy élted meg ’89 decemberét?
– Az óragyárban ért a változás kezdete. December 21-én reggel, amikor lőni kezdtek, bezárták a gyár kapuját, senkit sem engedtek ki. Bentről úgy hallatszott, hogy több ezren haltak meg az utcán. Kitódultunk az ablakokon keresztül, vagy átugorva a kerítést, óriási eltökéltséggel. Rendkívül optimisták voltunk. Az óragyárban a város első vállalati szakszervezetét én jegyeztettem be. Már akkor láttuk, hogy Iliescuék elkezdik maguk alá gyűrni az országot. A gyáron belül is megjelentek az Iliescu-féle párt emberei. Ők akkor azt ígérték, hogy nem vesznek részt a választásokon. Amikor láttuk, mennyire nő a befolyásuk, ellenszervezkedésbe kezdtünk. Jóba lettem az akkori mérőműszergyár képviselőjével és más román meghatározó személyekkel, akikkel eldöntöttük, hogy a Temesvári Kiáltvány szellemében harcolni fogunk a valódi változás eléréséért. Azután a tragikus marosvásárhelyi pogromot látva, megállapítottam: ahhoz, hogy változás legyen országos szinten, mindenkinek saját helyén kell dolgoznia a változásért.
– Megalakult az RMDSZ...
– Az első napokban beiratkoztam az RMDSZ-be, úgy mint több ezer ember Aradon. Arra gondoltam, hogy együtt kell működni a románokkal, nem tekinthetjük kizárólag sajátunknak a forradalmat, ha egyáltalán az volt. Fontosnak tartottam, hogy ne szigetelődjünk el.
– ’92-ben részt vettél az első szabad helyhatósági választásokon.
– Akkor kezdtem komolyabban odafigyelni a feladatokra, és tanácsosjelöltként indultam, Moisescu volt a polgármesterjelölt. Közös listát indítottunk a román pártokkal, én is rajta voltam a sor vége felé óragyári mérnök minőségben. Sokat dolgoztam együtt kollégáimmal azért, hogy ne az Iliescu-párt jelöltje, hanem Moisescu nyerjen. És ő nyert. Annak ellenére, hogy a második fordulóban megjelentek a városban olyan szórólapok, amelyek szerint: „aki Moisescut támogatja, az a magyar tankok bejövetelére szavaz”. Kiéleződött a harc, mert mi is ott álltunk Moisescu mellett, aki igazi demokrata volt; számomra ő volt a helyi demokrácia szimbóluma.
– Akkor tanácsos lettél?
– Nem lettem tanácsos. Év vége felé Cziszter Kálmán, az RMDSZ Arad megyei elnöke felkért, hogy jelentkezzem a megyei ügyvezető elnöki választásra. Én is jelentkeztem a megmérettetésre, és odakerültem. Ki szeretném hangsúlyozni, hogy ez nem annyira politikai, mint inkább kisebbségpolitikai feladat, érdekvédelmi munka volt. Lévén hogy akkor 15% (ma már csak 10%) a magyarság aradi jelenléte, a harcunk nem szólhatott a hatalom megszerzéséről. Mindig el szoktam mondani, hogy a tisztség nem hatalom, hanem közösségi szolgálat, egy felvállalt felelősség.
– Milyen feladatokat kaptál?
– Mint ügyvezető, a szervezési feladatokat vettem át, ami az egész megyét átfogta, ezen kívül Hosszú Zoltán szenátori irodáját vezettem ’96-ig. Később az Arad megyei RMDSZ elnöki tisztét is elfoglaltam 2011–2015 között.
– Ott kellett hagynod az óragyárat.
– Nem volt könnyű döntés. Két hét gondolkodási idő után történt meg. Nem volt akkor már felhőtlen a feladat. De arra gondoltam, hogy elődeink nehezebb körülmények között is vállalták a magyarságért való kiállást. Akkor, ha most ezt elvárják tőlem, ne zárkózzam el. Nekünk, értelmiségieknek, akik változást akarunk, felelősséget kell vállalnunk a közösségért.
– Hogyan folytatódott pályád?
– Amikor eljött a Constantinescu-éra, azt gondoltam, most már biztosan elért Romániába is a változás szele.
– Többször éreztük így az utolsó évtizedek során...
– Országos szinten is kormányzati felelősséget vállalt az RMDSZ. Akkor lettem alprefektus. ’96-tól 2000-ig foglaltam el ezt a tisztséget. 2000-től városi tanácsos vagyok és alpolgármester.
– Nem lehet könnyű feladatod.
– Nem egyszerű. A tanácsban két szavazattal a 23-ból nem mi vezetjük ezt a várost. De mindig próbálunk olyan megoldásokat találni, hogy lépésről-lépésre el tudjuk érni kisebbségi céljainkat.
– Úgy tudom, hogy mint alpolgármester, elsősorban a város kulturális életével foglalkozol.
– Is, mert nincsenek annyira leosztva a feladatok. Hozzám tartozik a költségvetés végrehajtása, a vagyonkezelés is bizonyos szempontból és egyéb társadalmi szektorok felügyelete.
– Milyen politikai sikereket értél el eddig?
– Úgy érzem, az a siker, ha a közösség asztalára le tudunk tenni valamit. Az a siker, ha a munkának eredménye van.
– Felsorolnál néhány konkrétumot?
– Megemlítem elsősorban, hogy hosszú küzdelem után sikerült önállóvá tenni, és fejleszteni a magyar iskolát, de megjegyezném, hogy a kerületi tanintézményeket is korszerűsítettük. Kulturális örökségünk szempontjából pár dolgot megmentettünk, illetve helyre tettünk. Sikerült jobban kihangsúlyoznunk azt, hogy még mindig itt vagyunk, és ez a város azon értékek összessége, amelyeket különböző etnikai és vallási közösségek hoztak létre, és ebben az aradi magyarság fontos szeletet mondhat magáénak. De több olyan kezdeményezésem volt, amit már az önkormányzatban megvalósítottunk, ami a városfejlesztésére vonatkozik és uniós pályázati finanszírozást nyert, vagy már hagyománnyá vált sport- és kulturális rendezvények.
– Nevezz meg, kérlek, néhány konkrétumot!
– ’99-ben, több éves előkészületek után, kihoztuk a várból a Szabadság-szobrot, a Szabadság-szobor felállításának folyamatában is megtettem a kötelességemet. Ne felejtsük el a Szentháromság-szobor visszaállítását, a Nepomuki Szent János-szobor megmentését. Megemlíteném, hogy harcoltam azért, hogy magyar utcaneveket fogadjanak el, emléktáblákat helyeztünk ki, szobrot állítottunk Fábián Gábornak, Salacz Gyulának, felújítottuk az újaradi Szentháromság-szobrot, kialakítottuk a gáji Gizella teret és el is fogadtattuk ezeket. Mindig fontosnak tartottam meggyőzni polgártársaimat, és bebizonyítani, mennyire fontos személyiségei voltak a városnak ezek az emberek. Ezért is hangoztatom gyakran, hogy értékeinket kétnyelvű kiadványokban kell megismertetnünk a többséggel. Annak is nagyon örülök, hogy október elsejétől sikerült viszontlátni a múzeumban a ’48–‘49-es ereklyéket. Huszonöt éves munka van e siker mögött. Ez csapatmunkát igényelt.
– Szerintem említést érdemel az Aradi Kamaraszínház is.
– Mindenképpen. Az Aradi Kamaraszínház egyik aradi sikertörténetünk, amely a lelkes aradi fiatal színházi szakemberek hozzáértését dicséri. Biztosítani kellett a magyar színjátszás támogatási kereteit. Itt mondanám el, mennyire fontosnak tartom, hogy a magyar adófizető polgárok pénzéből jusson a mi kultúránkra is. Ehhez politikai lobbi kell. Szerintem addig, amíg a mi identitásunkat a kultúra határozza meg, ezt a feladatot a továbbiakban is nagyon fontos felvállalni.
– Hogy érzed, mennyire becsülik meg a munkádat?
– Nekem az az igazi elismerés, ha egy-egy rendezvényre sokan eljönnek. Ez lehet a jól végzett feladat nyugtázása. És mindenképpen közösségi élmény, ha tudunk együtt örülni.
– Milyen rendezvényekre gondolsz?
– Majális a gokartpályán, magyar bál az Expóban, iskolai ünnepélyek, egy-egy színházi előadás, könyvbemutató vagy képzőművészeti kiállításmegnyitók, templombúcsúk, szoboravatás, és még sorolhatnám civilszervezeteink rendezvényeit.
– Vannak díjaid is. Nemrég kaptad meg, elsőként, az EMKE Kötő József-díját.
– A sor elején áll a Fényes Elek-díj, amelyet a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság ítél oda. A Pécsi Pro civitate, a Gyula Város díszpolgára cím vagy a tavaly átvett magyar állam által adományozott Magyar Érdemrend tisztikeresztje is igen megtisztelő. A legfontosabb azonban az, hogy a közösség legyen megelégedve. A közösséget szolgálni csak a közösséggel együtt lehet.
„Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit”
– Mi az, ami legjobban köt ehhez a városhoz? Miért szereted Aradot?
– Először is szülővárosom. Nagyon sok emlék köt hozzá, az értékek, amelyek a városképhez tartoznak, egyedi, gyönyörű homlokzatú épületei. Ebben a városban minden kő és tégla jelent nekem valamit. A hangulatos Maros-part, ami immár aradikum. Ezek tettek engem aradivá. Ezáltal azonosulok a városommal. Ez talán több mint szeretet.
– Milyen utakon jutnak el hozzád az állampolgárok visszajelzései?
– Ma is volt fogadóórám, voltam kint egy kerületben is. Részt szoktam venni kerületi találkozókon, ha szünet van a színházban vagy bálban vagyunk, az emberek kérdezgetnek, beszélgetünk...
– Jellemzi-e az aradiakat a lokálpatriotizmus?
– A lokálpatrióta magáénak érzi a várost. Az a jó, ha az emberek nem a városból, hanem a városért élnek. Ahhoz, hogy jól működjön a város, szükség van az elhivatott lokálpatriótákra, s úgy látom, még szép számban vagyunk.
– Milyen a viszonyod általában az emberekkel? Tisztelnek?
– A kölcsönös tiszteletnek vagyok híve. Tiszteletet csak akkor várhatsz el, ha te is tiszteled a másikat. Fontos, hogy az ember állandó jó viszonyt tudjon ápolni a közösség tagjaival.
– Vannak példaképeid?
– Mindig az elhivatott és az elvhű embereket tiszteltem.
– Vannak-e igazi barátaid?
– Az az igazi barát, aki önzetlen. Az egyik például Görögországban él, kollégám volt az egyetemen. Néhány volt osztálytársammal nagyon közeli kapcsolatban vagyok; rendszeresen találkozunk. És több igazi bajtársam van, akikkel együtt dolgoztunk, dolgozunk a közösség érdekében. Mások, sajnos, már nincsenek az élők sorában.
– Vannak irigyeid?
– Nem tudom, de lehet, akadnak olyanok, akik nem tudják elképzelni sem, milyen sokrétű munkát kell végeznem. Benne van a pakliban, hogy egyesek egyenlőségjelet tesznek a felelőtlen és az elhivatott politikus között. Sajnos sok a rossz példa napjainkban. Az alázattal végzett feladat megóv az irigyektől.
– Érzel tiszteletet az aradiak részéről?
– Különböző alkalmakkor, amikor találkozom az emberekkel, azt látom, hogy nem fordulnak el tőlem, el tudunk beszélgetni, tisztelettel tudunk szót váltani egymással, megkérdezik, hogy vagyok...
– Románok részéről érzel rokonszenvet?
– Egyesek részéről igen. Van olyan eset, amikor kimondják, jó hogy itt a Bognár, mert vele meg fogjuk oldani a problémánkat. Hallottam már olyan véleményt, hogy „habár magyar, de rendes ember!” Ebben a tisztségben, amit az ember elvállalt román közegben, feltételezhető, hogy rajta keresztül a magyarságról is képet alkotnak, beazonosítják. Kisebbségi sorban az embernek tudnia kell, hogy mikor mit engedhet meg magának.
„Nem kötöm magam egyfajta ideológiához”
– Politikai beállítottságod?
– RMDSZ-es politikusként élek a köztudatban, de számomra a szövetség egy érdekvédelmi szervezet. Nem kötöm magam egyfajta ideológiához. A magyarság érdekei melletti kiállás eleve nemzeti vonal. Egyébként demokratikus beállítottságú ember vagyok. Úgy érzem számunkra fontos a nemzeti középvonal.
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Más a hétköznapi politika nálunk, és más például Svájcban, pedig ugyanazon a kontinensen élünk. Nálunk a kommunizmus után bekövetkezett szabadságot sokan szabadosságnak élik meg. Az átmeneti időszak nem fejeződött be, folytatódik. Nem kristályosodott ki az az értékrend, amit vártunk. Ebben az országban nem mondható el, hogy a politika megóv minket. Adott pillanatban mindegyik párt kijátssza a magyar kártyát, eleresztik a bennünket támadó nyilakat. Mi, aradiak, ebben a városban kell hogy megkeressük azokat a partnereket, akik megértik, hogy mit akarunk. Nemzetközi szinten jelenleg az a legfontosabb kérdés, hogy Európa hogyan tudja megőrizni identitását és ebben az Európában mi is. Ehhez előbb el kell érni azt, hogy földrészünk mindegyik szegletében ugyanazt a civilizációs szintet hozzák létre. Az integrált Európa-kép szerint, mindegy, hol vagy, mindenütt jól kéne érezned magad. Amíg ilyen nagy különbségek vannak életszínvonalban, életminőségben és mentalitásban, addig ez elég nehezen kivitelezhető.
„A korzózás is nagy élményt jelentett”
– Következik a család. Elárulnál-e valamit róla?
– Szüleim pedagógusok voltak, engemet is tanítottak. Nem volt ez egyszerű helyzet számukra. A szülő–gyerek viszony más az iskolában és más otthon. Éreztem, hogy az iskolában nagyobb az elvárás irányomban. Nagyon tiszteltem őket, mert amit felvállaltak a közösség érdekében – édesanyám tanítóként, édesapám iskola-aligazgatóként, tanfelügyelőként is – kötelességtudattal végezték. Munkám során azt próbáltam én is átadni, amit otthonról kaptam, az erkölcsi hozzáállást, a tisztességet. Nem volt könnyű dolog a jelenlegi társadalmi közegben, mert igencsak felhígultak ezek az értékek.
– Munkád során megkapod családodtól a megfelelő megértést, segítséget?
– Egyértelműen. El kellett fogadni, hogy keveset vagyok otthon. Sokszor reggeltől estig lefoglal a közigazgatási, a közösségi munka. A családnak, feleségemnek is áldozatot kellett hoznia.
– Gyerekeidről?
– Két fiam van: Zoltán és Endre. Zoltán Kolozsváron dolgozik, társadalmi feladatokat is vállal, Endre még tanul.
– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, élményeid, amelyek nyomot hagytak szívedben?
– Különleges hangulata volt annak, amikor lementünk fürödni a Marosra. A cukorgyártól átmentünk a komppal a Port Arthurhoz, a szabad strandra. Szintén kellemes emlékeim közé tartoznak a kirándulások a Csálai erdőbe. A korzózás is nagy élményt jelentett. Közösségi élet volt a városban. Az emberek köszöntek egymásnak, ha bementem nagyapámmal egy üzletbe, kalapot emeltek, úgy köszöntöttek.
– Hiányzik ez a hangulat?
– Ez a város már nem az a város. Pedig akkor kommunizmus volt.
– Vajon nem a lakosság felhígulásának tudható be ez?
– Dehogynem! Viszont a város hangulatát mi a fiatalabb generációkkal együtt alakíthatjuk úgy, hogy mindannyian itthon érezzük magunkat benne...
„Vannak még terveink”
– Hogy állsz egészségileg? Úgy látom, jó bőrben vagy.
– Rendben vagyok. Üzemképes állapotban.
– Mintha lefogytál volna egy kicsit az utóbbi években.
– Őrzöm az ideális testsúlyomat... A napokban itt járt Oxfordból Gróf László térképtörténész, aki elmesélte, hogy Angliában van egy olyan város, ahol a polgármestert mérlegre állítják tisztség előtt és tisztség után. Ha meghízott, azt mondják, hogy nem dolgozott eleget a közösség érdekében. Ez nálam nem merül fel. Bírni kell cérnával, van gyűrődés. Bízom benne, hogy folytatni tudom; vannak még terveink...
– Milyen a viszonyod a polgármesterrel?
– Kölcsönös tiszteleten alapszik. A többségi politikusokkal igyekszem korrekt kapcsolatot tartani. Ez néha kompromisszumokkal is jár. Számomra a cél mindig a város és közösségünk érdeke.
– Ha megvan az egészség, biztosan vannak terveid.
– Bízom benne, hogy folytatni tudom, és még egy mandátumot végigviszek. Van néhány olyan terv, amelyet beindítottunk, de még nem sikerült megvalósítani. Meg kell várni a megfelelő konjunktúrát. Nekünk nagyon fontos lenne, hogy sikerüljön létrehoznunk Aradon egy magyar kulturális intézményt, multifunkcionális céllal, mert a magyarságnak – fiatalnak, idősnek – találkozási hely kell, például táncház, de kellene egy állandó színjátszó terem... Ideális lenne a Studió mozi termét erre a célra átalakítani. Ehhez önkormányzati jóváhagyás szükséges, dolgozni, egyeztetni kell... Beindítottuk az „egészséges város” programot. Azt szeretnénk, hogy mindenki egészségesen éljen ebben a városban. Kevesebb legyen a stressz, megoldódjék a közlekedés, létesítsünk újabb zöldövezeteket. Régi terv a történelmi belváros felújítása. Folytatni kell az iskola régi épületének a felújítását. Jól szeretnénk együttműködni az egyházakkal; arányos támogatástkieszközölni. Fontosnak tartom, hogy a támogatásokat mindig százalékarányunknak megfelelően osszák le.
– Melyek azok az álmaid, amelyek még nem valósultak meg?
– Mindig álmodtam egy olyan társadalomról, amely az értékekre épül, és a kölcsönös tiszteletre... Olykor mérleget készítek, és azt látom, hogy többet akartunk, de lassabban mennek a dolgok. De hát, amíg élünk, remélünk! És álmodozunk. Mert álmok nélkül nem lehet jövőképünk.
– Egy politikusnak, közéleti személyiségnek szüksége van-e Istenre, általában a hitre?
– Hit nélkül nem lehet élni. Ez egyértelmű. Olyan családból származom, amelyben ez értékrend volt. Én is kötődöm ezekhez az értékekhez.
– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?
– Kikapcsolódásként, ha összejön, kimegyek a kutyámmal sétálni a Maros-partra. Friss levegőt szívok, lazítok. Szívesen megiszom társaságban egy jó pohár bort, és próbáljuk megoldani a világ dolgait...
– Pihenőszabadságra szoktál menni?
– Igen, de rövidre. Huszonvalahány napom van még, amelyeket nem tudtam kivenni. Mindig egyeztetnem kell a polgármesterrel meg a másik alpolgármesterrel. A hivatalban mindig kell lennie valakinek.
– Hogyan telnek szabad szombatjaid?
– Ha kerül szabad szombatom, akkor arra használom, hogy bepótoljak valamit abból, amit a hét folyamán nem tudtam otthon elvégezni. Vannak olyan feladatok a családi ház körül, amelyeket más nem csinál meg. Szeretek kiülni a kertbe a fenyőfák alá, és hallgatni a madarakat, olvasgatni. Van ott egy zöld szigetünk, ami betonmentes övezet.
– A majálisról jut eszembe: szeretsz rövidnadrágban, nyakkendő nélkül járni?
– Igen, jólesik néha levenni a „munkaruhát”.
– Szereted a zenét?
– Amikor van egy kis időm, bekapcsolom a CD-lejátszót és hallgatom a zenét. Fiatal koromban is gyűjtöttem a klasszikus zenét, még megvannak a bakelitlemezeim is. Szívesen járok koncertekre. Sokat jelent számomra a klasszikus zene.
– Ismersz Beatles-számokat?
– A klasszikus zene mellett vannak még nagy élményeim, mint az LGT, az Omega. És a Pink Floyd, amely szerintem a csúcs a hozzám eljutott könnyűzene területén. A Beatlesről annyit, hogy azért szeretem őket, mert számaik nem csak ritmust, hanem érzelmeket is közvetítenek.
– Láttalak már sirtakit táncolni, cigánytáncot ropni bálokon, hallottalak nótázni. Szeretsz mulatni?
– Ha elmegyek feleségemmel egy közösségbe, ahol szórakoznak, rá kell hangolódnom az ottani hangulatra. Ez fontos. Meg kell élni az élményt! Egy görög bölcs szerint, az élet szórakozás nélkül olyan, mint egy hosszú út pihenők nélkül.
– Jut-e időd tévénézésre? Milyen műsorokat kedvelsz?
– Kötelezően megnézem-hallgatom naponta a híreket mind a román, mind pedig a magyar tévében. Mi, aradiak a Kossuth Rádión nőttünk fel: „Moha bácsi, a törpe”, „Nyitnikék”, „Miska bácsi levelesládája” – ezek olyan műsorok voltak, amelyekre most is szívesen emlékezem vissza. A tévében jól emlékszem a „ Tenkes kapitányára”, a „Híradót” mindig megnéztem, nem felejtettem el a „Panorámát”, hiányolom a „Deltát”... A mai műsordömpingben nehéz választani, de egy jó Oscar-díjas filmet szívesen megnézek. A humoros filmeket is kedvelem, ha jut rá idő.
– Sportközvetítéseket szoktál nézni?
– Inkább csak az európai és világbajnoki küzdelmekre szoktam időt szakítani.
– Szoktál kijárni focimeccsekre?
– Odafigyelek. Egy meccs végignézéséhez idő kell, és ez ritkán jön össze.
Kötéltánc az ellenszélben
– Standard kérdés: Milyen a hangulatod mostanában?
– Vegyes. Úgy tűnik olykor, hogy amit csinálok, kötéltánc az ellenszélben. De igyekszem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz.
– Optimista vagy?
– Úgy mondanám, hogy probléma-, feladatmegoldó vonalon gondolkozom. Ha van egy feladat, meg kell rá találni a megoldást, ha van egy kérdés, azt meg kell válaszolni. Ehhez, persze fel kell mérni a valóságot, tudnunk kell, hol állunk. Különben az elindított folyamat kudarcba fullad. ’89 óta egyfolytában optimista vagyok...
– Mennyire vonz a képzőművészet?
– Szeretem, mert magam is rajzoltam gyerekkoromban. Nyolc évig tanultam a Művészeti Népiskolában. Rajzolni Lia Cott, agyagozni pedig Ioan Tolan tanított. Európaiságunkhoz hozzátartozik a képzőművészet, az alkotás. Ezt szem előtt tartom a testvérvárosi kapcsolatok terén is.
– Mostanában már nem rajzolgatsz?
– Nem jut rá időm. Meg a megfelelő hangulatom is hiányzik. De szívesen elmegyek kiállításokra.
– Jut időd olvasásra?
– Régebben sokat olvastam. Ma kevés időm jut irodalomra.
– Napilapokat és folyóiratokat lapozgatsz?
– Rendszeresen.
– Papíron vagy online formában, interneten?
– Is, is. Nosztalgiával forgatom a nyomtatott sajtótermékeket, szeretem az illatukat. De a lexikonokat csak olykor veszem le a polcról, a Google átvette szerepüket... Rohanó világunkban ritkán akad alkalom a könyvolvasás intim pillanataira.
– Amikor hazaérsz, kikapcsolod a telefonodat?
– Soha. A hivatali telefonom állandó készenlétben áll. Bármi történik bárhol, hívhatnak, tudnom kell róla.
– Van-e hiányérzeted általában tevékenységeddel, környezeteddel, munkatársaiddal kapcsolatban?
– Miután húsz évet eltöltöttem a közigazgatásban, látom, hogy sok olyan terület van, ahol javítani kéne. Túlságosan bürokratikus az adminisztrációnk, rengeteg időt vesz igénybe. Sokszor órák hosszat kell ülnöm az irodámban, hogy aláírjak különféle iratokat. És nem jut elég időm kimenni az emberek közé. Egyébként nagyon kevés a motivált ember bent a hivatalban, mert kicsik a fizetések. Nehéz ott tartani a megfelelő munkatársakat. Megtörténik, hogy kiadok egy utasítást, és nem történik semmi. Megesik az is, hogy kiírnak valamit közbeszerzésre, jelentkezik több cég, az egyik megnyeri, a többi meg óvást nyújt be. Emiatt áll az egész. Odajutunk, hogy nincs, aki levágja a füvet, nem tudjuk befejezni időben a különféle köztéri munkálatokat, és így tovább. Ezek a kellemetlenségek őrlik az embert. El szoktam mondani, hogy én senkinek sem vagyok az alkalmazottja a hivatalban; az én főnökeim az aradi választó polgárok. Nagyon lassan haladnak a munkálatok a Megbékélési parkban is; hasonló, égbekiáltó, bürokratikus okok állnak a háttérben. Ilyen és hasonló problémák miatt van hiányérzetem.
– Jogállamban léteznek törvények, szabályok, amelyeket be kell tartani. Nemde?
– Nálunk a törvényeket és a jogszabályokat lépten-nyomon módosítják, nem világosak és ellentmondóak. Felteszem a kérdést, hogy nálunk, Aradon 16 000 magyar miért nem használhatja anyanyelvét a közigazgatásban akkor, amikor egy 2000 lélekszámú község 500 magyar anyanyelvű lakosának joga van hozzá? Mert ott, a községben a magyarok a lakosságnak több mint 20%-át teszik ki, és ennek alapján kijár. Ilyen anomáliák vannak az alkotmányban az említett jogok és a gyakorlat között.
– Van-e még valami, amit ennek a beszélgetésnek a végén hozzátennél az elmondottakhoz?
– Azt kell tevékenységem során elfogadtatni a környezetemben, hogy én a magyar közösséget képviselem és természetesen a várost mi is fontosnak tartjuk. Például azokat a fejlesztéseket, amelyek a mi jólétünket is elősegítik messzemenően támogatom. Mi, városalapítók is és városalakítók is vagyunk. Politikai hitvallásom mindenképpen az: Ne tegyek olyasmit, amiért azelőtt másokat bíráltam, s ha már nem leszek tisztségben, bárkivel bátran szembe tudjak nézni, tetteim bármikor felvállalhatók legyenek, maradjon meg emberi méltóságom!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar ügyek amerikai szemmel
A Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és a proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel – állapítja meg legfrissebb, az Egyesült Államok külügyminisztériumának a Kárpát-medence országairól (Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia) kibocsátott éves emberi jogi jelentéseit összehasonlító elemzésében a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet.
Az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma éves rendszerességgel mutat be jelentéseket az emberi jogok állásáról a nagyvilágban. Ezek a jelentések egy általánosan alkalmazott sablonra épülnek, szerkezetük azonos, és ugyanazokat az emberi jogokat vizsgálják – természetesen az adott ország sajátosságainak ismeretében egyik-másik témára kevesebb vagy éppenséggel több figyelmet fordítva.
Az elemzés célja áttekinteni a legnagyobb Kárpát-medencei magyar közösségek országaira vonatkozó jelentéseket, tekintettel azok időbeli alakulására is. Éppen ezért megvizsgáltuk az elmúlt öt esztendő (2011, 2012, 2013, 2014 és 2015) Szlovákiára, Ukrajnára, Romániára és Szerbiára vonatkozó országjelentéseit. A jelentések közös vonása, hogy a legtöbb esetben a magyarságra vonatkozó kitételek a harmadik fejezetben (kisebbségek részvétele a politikai életben), valamint a hatodik fejezetben (etnikai alapú diszkrimináció, kisebbségek helyzete) olvashatók. Egyes országok esetében külön pontként jelenik meg az ingatlan-visszaadás kérdése, ezekről a jelentések első fejezetében olvashatunk.
Fontos az aktív külpolitika
Az Egyesült Államok külügyminisztériumának éves emberi jogi jelentéseit áttanulmányozva megállapítható, hogy ezek foglalkoznak a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak érvényesülésével, ám az egyes ügyek láthatósága nagyban függ azok közvélemény előtti megjelenítésétől, az amerikai diplomácia tájékozódási forrásaitól és a civil szervezetek tevékenységétől.
Fontos aláhúzni, hogy az egyes országokban élő magyar közösségek legnagyobb, reprezentatívnak tekintett, parlamenti képviselettel rendelkező érdekvédelmi szervezeteinek állásfoglalásai és tevékenysége jelentik azt a hivatkozási alapot, amelyre ezek a jelentések a leginkább támaszkodnak. Így kijelenthető, hogy mindennél fontosabb az egyes magyar szervezetek aktív külpolitikai tevékenysége, hiszen amennyiben ezek nem vetik fel a gondokat és jogsértéseket, akkor a legtöbb esetben nemzetközi szinten láthatatlanok és értelmezhetetlenek maradnak a közösség életére és jövőjére nagy hatással bíró intézkedések vagy éppen azok elmaradása.
Szlovákia tekintetében a politikai képviselet kapcsán a jelentések visszatérően kizárólag a Most–Híd parlamenti mandátumait említik, arra való hivatkozással, hogy a törvény tiltja az etnikai alapú adatgyűjtést. A 2015-ös jelentés ráadásul már nem is tartalmaz a kisebbségek politikai képviseletére vonatkozó megállapítást. A Most–Híd szerepét egyébként úgy értékeli, hogy az „közeledést hirdet a magyar és a szlovák közösségek között". A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben minden évben megjelenik a Malina Hedvig-ügy: az Emberi Jogok Európai Bírósága által jóváhagyott megegyezéssel kezdődően, a pszichiátriai vizsgálatokon át a hamis vallomástétel vádjáig és ennek a vádnak az ejtéséig. A jelentések visszatérő megfogalmazása szerint a Malina Hedvig-ügy változatlanul a médiafigyelem középpontjában van.
A jelentések visszatérő eleme továbbá az információk kötelező módon szlovák nyelven történő közléséről szóló törvény (szlovák nyelvtörvény), amelynek rendelkezéseivel szembeni magyar tiltakozásokat minden évben megemlíti. A legutóbbi kettő, a 2014-es és a 2015-ös jelentés valamivel bővebben foglalkozik a nyelvhasználat kérdésével, megemlíti, miszerint a magyar közösség kifogásolja, hogy akadályozzák a magyar nyelv használatát a hivatalos ügyintézésben, és hogy nem engedélyezik a vasútállomások kétnyelvű feliratozását. Érdekessége a 2012-es évi jelentésnek, hogy Robert Fico kormányfőt úgy mutatja be, mint aki szakított a korábbi nacionalista, magyarellenes retorikával, és sokkal békésebb hangnemet üt meg a szomszédsági viszonyban. Erre példát is ad, megemlítve a Fico–Orbán-találkozót Pilisszentkereszten, ahol közösen nyitották meg a magyarországi szlovákok új kulturális központját.
Némileg meglepő az is, hogy a legutóbbi öt év szlovákiai jelentései közül mindössze a 2013-as foglalkozik azokkal a szlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarokkal, akik megkapták a magyar állampolgárságukat: megemlíti, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elutasította két ilyen személy panaszát, hiszen amikor ők a magyar állampolgárságot kérvényezték, a szlovák állampolgársági törvény rendelkezéseinek tudatában tették ezt, amely kimondja, hogy egy más állampolgárság megszerzése a szlovák elvesztésével jár. Itt az emberi jogi jelentés is pontatlanságot tartalmaz, mivel a bíróság nem elutasította a kérelmet, hanem elfogadhatatlannak nyilvánította a panaszt.
Fehér folt a kárpátaljai magyarság
Ukrajna tekintetében az USA emberi jogi jelentései az elmúlt öt esztendőben alig foglalkoznak a magyarság jogaival. Ez alapvetően az ukrán belpolitikai helyzetnek tudható be, hisz Timosenkotól a Krímig minden emberi jogi szempontból értelmezhető problémával foglalkoznak – sőt 2014-től kezdődően az USA az államokéval azonos formai és szerkezeti követelményeknek megfelelő külön emberi jogi jelentést készít a Krímről. A magyar közösség jogaira vonatkozóan mindössze a 2012-es évi jelentés tartalmaz egy kitételt, amikor megemlíti, hogy a 2012-ben elfogadott kisebbségi nyelvhasználati törvény kibővíti a jogokat azokban a régiókban, amelyben a kisebbségi lakosság aránya eléri a 10 százalékot.
Szerbia kisebbségi kérdései ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatják az USA külügyminisztériumát. A 2011-es év kivételével évről évre visszatérő kérdés itt az ingatlanrestitúció, külön megemlíti az egyházi javak visszaadásának ügyét is. Ezekben a tartalmakban nincs érdemleges minőségi változás, csupán azt jegyzi meg, hogy a visszaszolgáltatási ügynökségnek mennyi időre van még szüksége a döntések elbírálásához, valamint azt, hogy a kormány újabb és újabb halasztásokat fogad el a pénzbeni kártérítések kifizetésére. A nemzeti kisebbségek politikai képviselete kapcsán szűkszavúan és változatlan megfogalmazásban annyit jegyez fel évről évre (kivéve a legutolsó, 2015-ös esztendőt), hogy a parlamentben kisebbségi képviselők is vannak, köztük magyarok, bosnyákok és albánok, akik etnikai vagy mainstream szerb pártok listáin jutottak mandátumhoz.
A kisebbségek helyzetéről szóló alfejezetben fokozatos változás észlelhető évről évre. A 2011-es és a 2012-es csupán a kisebbségi tanácsokat említi és azok széles kompetenciáit az oktatás, kultúra, média és anyanyelvhasználat terén. A 2013-as és 2014-es ennél többet is megjegyez: megemlíti, hogy a kormány a kisebbségek hátrányos helyzetének leküzdése érdekében a kormány mellett működő önálló Emberi Jogi és Kisebbségi Hivatal a vallásórák alternatívájaként a polgári nevelési órát vezetett be a másodfokú oktatásban, amelynek keretében a kisebbségek kultúráját és a nemzetiségek közötti toleranciát is tanítják. 2015-ben még ennél is többet tartalmaz a jelentés: az EBESZ támogatásával megalkották a szerb nyelv nem anyanyelvként történő oktatásának kereteit. A jelentés megemlíti azt is, hogy Szerbiának a 2015-ös EBESZ-elnöksége kapcsán egy civil szövetség véleménye szerint továbbra is sérül az országban a szabad identitásválasztás joga, és a kisebbségi jogok védelme sem megfelelő, és mindezért a szerb kormány politikája a felelős.
Egyre terjedelmesebb az erdélyi magyarok dossziéja
Románia kisebbségi jogi gyakorlata mindig is kiemelt figyelmet élvezett az USA emberi jogi jelentéseiben. Ez nemcsak a romakérdés részletes taglalásából, de az antiszemitizmusra vonatkozó kitételekből és a más alapvető emberi jogok érvényesülésére vonatkozó megállapításokból is kiolvasható. Annak ellenére, hogy a jelentések túlnyomó részben a romaüggyel foglalkoznak, érezhető az is, hogy fokozatosan teret nyernek a magyar közösség gondjai is. A 2011-es és a 2012-es évre szóló jelentésekben a magyar közösségre vonatkozó megállapítások között nincs különbség. Mindkettőben arról írnak, hogy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó különleges választási szabályoktól eltérően a magyar közösség parlamenti képviselete az 5 százalékos küszöb elérésével valósul meg.
A kisebbségi jogok alfejezetben mindkét jelentés a moldvai csángó közösségek magyaroktatására vonatkozó gondjaira hívja fel a figyelmet (a moldvai csángókra vonatkozó megállapításokat mind az öt vizsgált jelentésben megtaláljuk). Egyetlen pont van a 2012-es jelentésben, ami nincs a korábbiban: a bevezetőben megjegyzi, hogy továbbra is lassú az ingatlan-visszaszolgáltatási folyamat. A kisebbségek politikai képviseletéről szóló rész egyébként négy éven át ugyanazt a tényt állapítja meg, 2015-ben viszont már utal az új párttörvényre és választási törvényre. Ebben azt kifogásolja, hogy miközben a pártalapítási feltételek jelentősen enyhültek (3 fő alapíthat pártot), ezzel szemben a választásokon részt venni kívánó kisebbségi szervezetek regisztrációs feltételei ugyanolyan szigorúak maradtak.
A kisebbségi jogok helyzetéről szóló részek egyre terjedelmesebbek a 2013-as évvel kezdődően. A 2013-as jelentés már két igen jelentős jogsértésről számol be. Az egyik a Kovászna megyei prefektus által indított hadjárat a székely zászló ellen. Ebben az ügyben megemlíti azt is, hogy a bíróság jogerősen megsemmisítette a Kovászna megyei zászlóra vonatkozó határozatot. A jelentés kitér továbbá az RMDSZ – valójában azonban a frissen megalakult Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat háromszéki csoportja által kidolgozott – magyarellenességről szóló jelentésére is, kiemelve, hogy a magyar közösséget számos jogsértés éri az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználattól a szimbólumok elleni hadjáratig, az egészségügyben tapasztalható diszkriminációtól az oktatási gondokig.
A 2014-es országjelentés szerint a magyar közösség továbbra is diszkriminációra panaszkodik, kiemelve az igazságszolgáltatási anyanyelvhasználat, a kétnyelvű feliratok hiányát és a székely zászló elleni hatósági fellépést. Megemlíti továbbá, hogy a magyar közösség diszkriminatívnak tartja azokat a bírósági döntéseket, amelyek szerint nem lehet a magyar nyelv ismeretét feltételként szabni a közszférában történő alkalmazásoknál, valamint azt, hogy a csak magyar nyelvű kiadványok finanszírozását a hatóságok a más nemzetiségűekkel szembeni diszkriminációnak minősítik.
Kitér a jelentés arra is, hogy a diszkriminációellenes tanács elutasította az RMDSZ beadványát, melyben a Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóságot (ARACIS) panaszolta be, mert egy levelében azt kéri, hogy a gyakornok orvosok a betegekkel csak románul beszéljenek. A 2015-ös jelentés ismételten kiemeli, hogy továbbra is komoly gondok vannak az anyanyelvhasználat terén. Megemlíti az RMDSZ által előkészített árnyékjelentést a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának alkalmazásáról (nem összetévesztendő a Kisebbségvédelmi Keretegyezményhez kapcsolódó, nemrég bemutatott árnyékjelentéssel – szerző megj.), amelyben számos kétnyelvű felirat hiányát kifogásolja, valamint azt, hogy nem lehet használni a magyar nyelvet a bíróságokon és a közigazgatásban.
Ugyancsak az árnyékjelentésre hivatkozva jelzi a megoldatlan magyar nyelvű állami egyetem kérdését, a magyar nyelvű kulturális intézmények és magyar nyelvű irodalmi alkotások kellő mennyiségű fordítását is. A jelentés továbbá kitér a szimbólumok használatának akadályozására, és kiemeli, hogy a marosvásárhelyi hatóságok megakadályozták a székely szabadság napjának megszervezését.
Külön kiemelve jelennek meg a restitúciós kérdések. A 2014-es jelentés megállapítja, hogy az előző jelentés óta az egyházi restitúciós bizottság mindössze négy alkalommal ülésezett, visszaadott 9 ingatlant a volt tulajdonosoknak, ugyanakkor 64 kérelmet elutasított. A 2015-ös évi jelentés felhívja a figyelmet, hogy a ploieşti-i táblabíróság döntése nyomán a sepsiszentgyörgyi helyi önkormányzat visszavette a Székely Mikó Kollégium épületét, melyet a kommunista rendszer a református egyháztól vett el. A visszaállamosítást követően a református egyház az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult. A jelentés ugyanakkor ismételten megjegyzi, hogy a visszaszolgáltatási folyamat nagyon lassú.
Élénkül a nemzetközi figyelem
Összefoglalva mindezeket megállapítható, hogy az Egyesült Államok külügyminisztériuma kellő figyelemmel követi a Kárpát-medencei magyar közösségek jogainak állását. Az is megállapítható, hogy az egyes jelentésekben a problémák megjelenítése nagymértékben függ attól, hogy egyrészt milyen forrásból és milyen mennyiségű információt gyűjt össze az amerikai diplomácia, másrészt attól, hogy a jelzett problémák mennyire erőteljesen jelennek meg a közösségek életében, a médiában, független jelentésekben, esetleg európai politikai körökben.
Ebből egyértelműen következik az, hogy a Kárpát-medencei magyar közösségek valós gondjaira való figyelemfelkeltéshez szükségesek az erőteljes civil és politikai kezdeményezések és proaktív hozzáállás, a gondokat meg kell ismertetni az európai és amerikai közvéleménnyel, valamint a diplomáciai körökkel, hangsúlyosan meg kell jeleníteni a médiában, illetve a magyar érdekvédelmi politikának kellő hangerővel és következetességgel kell azokat felmutatnia. A roma közösség intenzív lobbija ezért vált sikeressé, és ezért sikerül nekik évről évre kitölteni a jelentések kisebbségi fejezeteinek nagy részét.
Abban a pillanatban tehát, hogy például a romániai magyarság külföldön is reprezentatívnak tekintett érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ elkezdett komolyabban foglalkozni azzal, hogy a nemzetközi közvéleményt, a diplomáciai testületeket tájékoztassa a romániai jogsértésekről, a romániai kisebbségpolitika visszaeséséről, és ezekről elkészítse saját jelentéseit is, a nemzetközi figyelem is élénkebb lett – és a témát nem tudja már megkerülni az amerikai diplomácia sem.
Nemzetpolitikai Kutatóintézet, Budapest
Krónika (Kolozsvár)

Miről írnak államvizsgát a Sapientián?
Több kutatást is készítettek államvizsga-dolgozatukhoz a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának Szociológia és Kommunikáció szakos hallgatói, többek között a fiatalok külföldi munkavállalásának okait tárták fel.
A hároméves egyetemi képzést a Sapientián egy államvizsga-dolgozattal zárják le, ennek megvédése egy oktatókból álló bizottság előtt történik. A dolgozat kell tartalmazzon egy elméleti részt, amelyben olvasmányaikra hagyatkoznak a hallgatók, és egy gyakorlati részt, ahol az adott témában valamilyen kutatást végeztek. Idén március végéig adhatták le a dolgozat 80 százalékát, a végleges változatot pedig június 1-jén védik meg.
Téma: külföldi munkavállalás
Szabó Zsuzsanna szociológia szakos végzős hallgató a külföldön dolgozó fiatalokról ír. Témaválasztását azzal indokolja, hogy szülőfalujában, Nagybaconban „sokan mennek ki külföldre munkát keresni”. Érdekelte, hogy miért jutnak erre a döntésre, miért érzik úgy, hogy itthon nincs lehetőségük, és ha már rászánták magukat, akkor hogyan is zajlik egy ilyen folyamat, mi történik velük Nyugaton. Kutatásából az derült ki, hogy a megkérdezettek már 18 évesen, iskolavégzés után kiutaznak, és többségében valamilyen mezőgazdasági munkát vállalnak. Olyan tervekkel indulnak útnak, hogy körülbelül 5-6 év után hazatérnek, és itthon költik el a megkeresett pénzt. Nagyon kevesen képzelik el külföldön a jövőjüket.
Internethasználat az iskolában
Páll Zelinda végzős, kommunikáció szakos hallgató az Általános iskolákban oktató pedagógusok az IKT (információs és kommunikációs technológiák) eszközök iskolai hasznosításáról elnevezésű témát választotta, amelyben azt kutatja, hogy a tanárok mennyire használják fel a tanításban a modern kor eszközeit. Szerinte azért van szükség erre, mert megváltoztak az igények, a gyerekek már nem motiválhatók a régi eszközökkel, mint például a táblára írt vázlat vagy a tananyag lediktálása, sokkal inkább az internetre kellene támaszkodniuk az oktatóknak. A terepmunka során interjúkat készített különböző csíkszeredai általános iskolákban. Kutatása alapján arra a következtetésre jutott, hogy négyféle pedagógus létezik. Az első, aki szerint csökkenteni kellene a tananyagot, ugyanakkor szívesen beépítene az internethasználatot a tananyagba, az órai munkába. Egy másik típus kisebb, de kötelező, internethez kötött feladatot ad, például olyant, amely keretén belül interneten keresgélve kell beszélniük a diákoknak bizonyos személyekről, országokról, esetleg csapatban kell feladatokat megoldaniuk. Egy másik típus az, aki nem szívesen használja az internetet vagy az IKT eszközöket, mivel szerinte nem illik a tantárgyához. A negyedik típus szerint saját erőből kell felkészülni és meg kell tanulni a kompetenciákat. Az internetet felkészülésre, feladatok megszerkesztésére, bemutatók készítésére használja leginkább.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Szóra bírták az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltját
A Péter házaspár Marosvásárhely díszpolgárai
Aprólékos, minden részletre kiterjedő figyelemmel és türelemmel vallatják a múltat: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, az Erdélyi Múzeum- Egyesület történetét, az erdélyi gyógyszerészet, fogorvoslás gyökereit és fejlődését, az erdélyi gyógyítók életét és munkásságát. Kutatásaik helyszínei könyvtárak, levéltárak, múzeumok a határokon innen és túl, leszármazottak, magánszemélyek, s végszükség esetén akár a temetők is. Gyűjtenek, rendszereznek, lajstromokat készítenek, majd könyveket írnak, hogy egyetlen, még felderíthető információ se vesszen kárba. Teszik ezt olyan egyetértésben, energiával és szenvedéllyel, ami ritkán adatik meg egy házaspárnak. Munkájuk eredményeként szinte minden jelentős szakmai kitüntetést átvehettek az évek során. Dr. Péter Mihályt, a MOGYE nyugalmazott emeritus professzorát, az MTA külső tagját és feleségét, dr. Péter H. Mária nyugalmazott egyetemi adjunktust, gyógyszerészt az elmúlt héten városunk díszpolgáraivá avatták. Ennek tiszteletére közöljük a velük készültbeszélgetés szerkesztett változatát a Hány ember Ön, professzor úr? című kötetből (Studium Kiadó, 2013)
A vírus
– Először is azt kérdeztem a Péter házaspártól, hogy miként fertőződtek meg az orvos- és gyógyszerésztörténeti kutatás "vírusával"?
– Diákkoromban a történelem-földrajz tanári pálya vonzott – mondja Péter professzor, majd a választ felesége egészíti ki: a Gyógyszerészeti Kar dékáni tisztségét betöltő Rácz Gábor egyetemi tanár mellett a Farmakognózia Tanszéken dolgozott, amikor Spielmann József orvostörténész professzortól azt a felkérést kapták, hogy a készülő Romániai magyar irodalmi lexikon gyógyszerészeti szakirodalom szócikkét megírják. A feladatot teljesítették, majd Dávid Gyula kérésére a 42 éven át szerkesztett lexikon 47 (Péter H. Mária), illetve 31 (Péter Mihály) szócikkét állították össze. Az első felkérés volt tehát a "vírus", amely az erdélyi orvoslás és gyógyszerészet múltjának és jelenének a feltérképezésére, számbavételére sarkallta őket.
– Kevesen tudják, hogy Péter Mihály professzor második keresztneve a Heinrich. Életrajzi adatai alapján német az anyanyelve – tekintünk vissza regénybe illő életének kezdeteire.
– Édesapám 13 gyermekes csíkpálfalvi székely családból származott, édesanyám Nösner Elwine Katherine, az első Beszterce környéki (Nösnerland) szász telepesek leszármazottja, és 13. testvére születése után maradtak árván. Édesapám, aki Marosvásárhelyen végezte a jegyzői tanfolyamot, Abafájára került gyakornoknak, és Szászrégenben ismerte meg édesanyámat. A kisebbik bátyámmal (hat gyermekükből négyen nőttünk fel) én már Sóváradon születtem (1929-ben). Családunknak gyakran kellett költöznie, attól függően, hogy édesapámat hova helyezték. Az első két elemit Vajdaszentiványon végeztem, majd a szászrégeni német iskolába jártam négy éven át. Tanulmányaimat a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Fiú-főgimnáziumban folytattam, ahol a bátyám is tanult. 1948-ban, az utolsó évfolyamon érettségiztem.
– Hogyan lett a történelem-földrajz szakból orvosi egyetem?
– A bátyám már oda járt, s mivel csak egy télikabátunk volt, hogy felváltva viselhessük, kénytelen voltam én is az orvosi egyetemre iratkozni.
"Telefonkönyvet" érdekesen
– Miért választotta a mikrobiológiát?
– Az egyetemet 1954-ben érdemoklevéllel végeztem, ami azt jelentette, hogy hat hónapos körorvosi munka után visszatérhetek gyakornoknak. Kezdetben Bögözben voltam körorvos, majd Mezőcsávásra helyeztek át. Bár a fertőző betegségek klinikáját kértem, az egyetem rektorával megegyeztünk, hogy három évet a bakteriológián töltök, ami hasznos lesz a későbbi infektológusi munkámban. A három évből 43 lett. Közben megszerettem a tantárgyat. Valószínűleg azért, mert igazából nem akartam orvos lenni, s a tanításhoz nagyobb kedvet éreztem. Úgy gondolom, sikerült megtalálnom hallgatóimmal a hangnemet, s a bakteriológiát, amit telefonkönyvhöz hasonlítanak, úgy tudtam előadni, hogy a hallgatóság nem aludt el az órán. Az egyetemi hierarchia minden fokát megjártam, 1990-ben professzor, 1991-től tanszékvezető lettem. A Fogorvosi és az Általános Orvosi Karon tartottam az előadásokat és a gyakorlatot, 1962-től román nyelven is. 1962-ben mikrobiológus szakorvosi, 1965-ben főorvosi vizsgát tettem Bukarestben, 1971-ben Iasi-ban megszereztem az orvostudomány doktora fokozatot, s az évek során hazai és külföldi szakképzéseken vettem részt. 1999-ben, hetvenévesen mentem nyugdíjba.
– Említette, hogy a kutatás mindvégig különösen érdekelte. Mire irányult a tanszéken folyó kutatómunka?
– A bakteriológia, a vírustan és a mikológia több területét ölelte fel. Új módszert dolgoztam ki az urethritisek (húgycsőgyulladások) laboratóriumi kórjelzésére. Eredeti eljárást javasoltam a száj mikroflórája biocönózistípusokba való besorolására, kimutattam a veleszületett, illetve az immunspecifikus védelmi mechanizmusok szoros összefüggését a szájüreg mikroflórájával. Bizonyítottam, hogy egyes sarjadzó gombák és baktériumok kölcsönösen erősítik kórokozó képességüket. Foglalkoztam Maros megye felületi vizeinek mikrobás szennyeződésével és azok szennyező forrásaival, eredeti megfigyeléseket tettem egyes kórokozóknak a létfeltételeik alsó határán történő túlélésére nézve. Részt vettem a vírusos hepatitisek kóroktanának kutatásában. Munkatársként a Gyógyszerészeti Karon vizsgált több magasabb rendű növény kivonatának antimikrobiális hatását mutattuk ki. Hazai és külföldi kongresszuson ismertettem az eredményeket. A szakmai munkásságommal párhuzamosan céltudatosan foglalkoztam az erdélyi magyar orvos- és fogorvosképzés történetével, valamint az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvosi Szakosztályának százéves történetével.
– Érdeklődéssel olvastam a baktériumok és vírusok változatos világáról írt, az átlagolvasó számára is közérthető könyvet, és tudom, hogy régi iskolájáról sem feledkezett meg Péter Mihály professzor.
– A Kórokozó mikroorganizmusok című kötetet (Dacia Kiadó, 1988) László János professzor kollégámmal közösen írtuk, Páll Gézával A marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium emlékkönyve címen jelentettünk meg két kötetet (Lyra Kiadó, Mvhely, 2002-2003).
Tanítás, kutatás
– Beszélgetésünk során elhangzott, hogy feleségének a biztatására kapcsolódott be a Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkeinek az összeállításába. Dr. Péter Horváth Mária nyugalmazott egyetemi adjunktustól a MOGYI Gyógyszerészeti Karáig vezető útról érdeklődöm.
– Temesváron születtem, a nagyváradi 2. Sz. Leánylíceumban (volt Orsolya-zárda) érettségiztem, a MOGYI Gyógyszerészeti Karán 1958-ban kaptam gyógyszerészi, 1973-ban gyógyszerészdoktori oklevelet és főgyógyszerészi címet. Egy éven át a nagyszalontai kórház gyógyszertárában dolgoztam, majd 1959-től foglaltam el a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar Farmakognózia Tanszékén levő üres állást. Bár 1986-ban már elkezdődött a kar felszámolása, adjunktusként a végzős évfolyamra járó magyar hallgatóknak 1988-ig még tartottam az előadásokat. 1990-ben újraindult a gyógyszerészképzés, de nem tértem vissza tanítani, nyugdíjazásomig a tanszék mellett létrehozott kutatócsoportot vezettem. A kutatómunkában a gyógynövények és illóolajos növények mikroszkópi, fitokémiai és antibiotikus hatásának a vizsgálatával foglalkoztam, valamint azok termesztési kísérleteiben is részt vettem. Jelentős eredmény volt a hivatalos levéldrogok mikroszkópiai azonosításának kidolgozása, amit már a VIII. Román gyógyszerkönyv is bevezetett. Több népgyógyászatban használatos növény addig "kísérletesen" ki nem mutatott antibiotikus hatását igazoltam.
1994-ben Nyárádszeredában beindult a budapesti Szent István, később Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának Határon Túli Levelező Tagozata, ahol kezdettől fogva oktattam. 2011-ben, az 50. tanítási évemben elismerő oklevéllel tüntettek ki.
A további könyvek csírája
– Időközben a lexikon szócikkein is tovább dolgoztak.
– Miután Dávid Gyula átvette a szerkesztését, megkeresett minket, és megbízott a további szócikkek megírásával. Mivel több adat gyűlt össze, mint amennyire szükségünk volt, az anyagot feldolgozva és kiegészítve megírtuk az Adatok a romániai magyar orvosok és gyógyszerészek munkásságáról című munkát szerzőtársainkkal (Bocskay István, Brassai Zoltán, Rácz Gábor egyetemi tanárokkal, Mózes Magda előadótanárral és Péter Zoltán orvossal) közösen, ami a Genersich Antal- emlékkönyvben látott napvilágot. Az emlékkönyvet a kiváló kórbonctanprofesszornak szentelték, aki Kolozsváron, majd Budapesten volt egyetemi tanár. Születésének 150. évfordulóján a Genersich Alapítvány és az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya adta ki az emlékkönyvet 1994-ben. Az utódai által létesített alapítvány rangos kitüntetését, a Genersich Antal-díjat azóta kétszer vehettük át.
– A több mint százoldalas munkában már benne volt a további könyvek csírája. Mi volt a következő?
– 1995-ben jelent meg a fehér könyv, A marosvásárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés 50 éve, amelyet a Magyarságkutatás könyvtárában dolgozó Barabás Bélával közösen szerkesztettünk.
Olvasmányos gyógyszerészettörténet
– A koncentrikusan bővülő kör két önálló könyvvel folytatódott. 2002-ben jelent meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadásában Péter H. Mária gyógyszerészettörténeti munkájának – Az erdélyi gyógyszerészet magyar vonatkozásai – első, majd 2013-ban a második, bővített kiadása.
– Megkérem, foglalja össze, hogy milyen témákra tagolódik a vaskos kötet!
– Az első fejezet az erdélyi gyógyszertár- hálózat kialakulásáról szól, a tábori patikáktól a fejedelmi, egyházi patikákon át a városi gyógyszertárakig. A második fejezet az erdélyi gyógyszerészképzést térképezi fel az 1700-as évektől a marosvásárhelyi Gyógyszerészeti Kar 1948-2000 közötti történetén át, a doktori fokozat elnyerésének lehetőségeit számba véve. Az erdélyi gyógyszerészek két világháború közötti rendkívül gazdag egyesületi életéről, a szakma képviselői által kiadott folyóiratokról, szakirodalomról és szépirodalomról, a nők szakmai térhódításáról szól többek között a harmadik fejezet, a negyedik pedig erdélyi származású, illetve Erdélyben tevékenykedett neves patikáriusok és gyógyszerészdinasztiák életútját mutatja be. Tanulságos volt számomra, hogy a két világháború között mennyire aktív társadalmi életet éltek a gyógyszerészek, akiknek könyvek, folyóiratok, sőt naptárak kiadása mellett arra is volt gondjuk, hogy a gyógyszerészözvegyeken és - árvákon segítsenek.
– Visszaemlékszem elkeseredésére, amikor hűséges társát, a Tico autót kellett eladnia, hogy Az erdélyi fogorvoslás történetéből című könyvét támogatás hiányában a saját erejéből kiadja (2006, Mentor). Holott ezúttal is egy értékes és olvasmányos könyv született – fordulok újra Péter professzorhoz.
– Számba vettem a fogorvoslással kapcsolatos magyar nyelvű irodalom kezdeteit Erdélyben, az erdélyi származású neves fogorvosokat, a fogorvostudomány oktatását, a magyar nyelvű és magyar nyelven közlő szakfolyóiratokat Erdélyben 1919-40 között.
Receptek fogfájásra
– Ma már megmosolyogtató, hogy a régi orvosi könyvek, amelyeknek fogorvosi vonatkozásait aprólékosan feldolgozta, milyen recepteket ajánlanak a fogfájásra. Érdekes lenne idézni egy-két különleges "gyógymódot".
– "Holló gané, kigyóbőr fözete, földi giliszta hamúja jó a fogfájásra", vagy "hernyóférget ted az fájó fogra vagy orrvérzére: Tsalán levet Szamár ganéval elegyítsed öszve, szárazd meg, törd porrá s tedd mikor orrod vére indul".
– A két önálló kötet után egy újabb közös könyv következett. Mindketten aktívan részt vettek az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának az újraindításában, vezetésében és munkájában. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztályának százéves tevékenységét bemutató kötetüket 2006-ban az egyesület adta ki. Megint egy nagy pontosságot igénylő, sziszifuszi munkát vállaltak. Miért tanulságos ez a történet?
– 1906-ban alakult meg az Erdélyi Múzeum-Egyesület Orvostudományi Szakosztálya, 1919-ben megszűnt, 1921-ben újraalakult, és a két világháború között folyamatosan működött 1940-ig, majd 41- től 48-ig, amikor beszüntették. Hosszú szünet után, a rendszerváltást követően alakult újra. 1906-1919 között az erdélyi magyar orvosok hetente tartottak tudományos összejöveteleket, a legeseménydúsabb azonban 1990 után volt a szakosztály munkája. A Függelék egy adattár, amely az 1906 és 2000 között megjelenő Értesítők tartalomjegyzékét foglalja magába, a dolgozatok címét, szerzőjét és azt, hogy melyik Értesítő hányadik oldalán olvashatók.
Az erdélyi tudományosság centenáriumára kiadott Hivatás és tudomány ( Kolozsvár, 2009) c. kötet számára megírták a Szepesszombati Genersich Antal (1842-1918) életművét bemutató fejezetet. A Feszt György professzor szerkesztette kötetben (Fejezetek az erdélyi magyar orvostudomány történetéből: kutatások 1945-1990 között), amelyik 2010-ben jelent meg, újabb két tanulmány olvasható a Péter szerzőpárostól.
Bernády György gyógyszerészeti tevékenységéről, valamint Csőgör Lajos életéről egy-egy tanulmányt írtak a marosvásárhelyi személyiségekről szóló Teremtő életek című könyvben (Mentor Kiadó, 2011).
Még felsorolni is hosszú a különböző szakfolyóiratokban megjelent cikkeket, tanulmányokat, így hát az elismerést jelentő okleveleket, bronzplaketteket, domborműveket vesszük számba, a Péter Mihály professzornak adományozott Munkaérdemrendtől, a külön-külön mindkettőjüknek átadott elegáns Arany János-emlékérmen át (2004, 2016) a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjéig (2009, 2014). A Magyar Orvostörténeti Társaság a Zsámboky-díjjal (2006) ismerte el munkájukat, az EME a Mikó Imre-díjjal (2009), s mindkettőjüket a Magyar Orvostörténeti Társaság is tiszteleti tagjává választotta az idén – soroltunk fel néhány elismerést a hosszú sorból. S ha valaki dicsekvésnek vélné, hogy mennyire büszkék ezekre az elismerésekre, tegyük hozzá, hogy annak a hihetetlen mennyiségű munkának, amit vállaltak és elvégeztek, a megjelent könyvek mellett ennyi a kézzelfogható hozadéka.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Gergely Balázs: a tábla mi magunk vagyunk
A barikádok mögül kikiabálni nem ér sokat ér, az asztalt ököllel csapkodni sem vezet megoldáshoz – vélekedik Gergely Balázs, aki a magyar egyházak felkérésére foglalta el az RMDSZ kolozsvári tanácsosi listájának befutó, második helyét. Az egykori EMNP-s politikus szerint a kincses városban a magyarságát megélő 15-20 ezer ember mellett még 30 ezer olyan magyar él, akit meg kell szólítani, azonban nem politikai szlogenekkel.
2013 óta háttérbe vonult a pártpolitikai porondról, részben családi, részben egyéb okokból, amelyeket inkább nem feszegetne, mondta el Gergely Balázs pénteki sajtóreggelijén. Ahogyan nem volt néppártosként sem fő jellemzője az RMDSZ „rugdosása”, ezt az EMNP-vel szemben sem tenné meg – tette hozzá. „Szurkolok azért, hogy a politikai pártjaink magukkal is meg tudjanak küzdeni, legyőzhessék saját szellemeiket” – fogalmazott.
Korábbi visszavonulásának felülvizsgálata az egyházfők megkeresése után következett be, amikor egy termékeny és komoly beszélgetés zajlott a három protestáns felekezet és a katolikus egyház részvételével. Finom unszolással vehették rá őt, hogy vállalja a szerepet – hangzott el. Szerepvállalásának másik fontos oka Horváth Anna alpolgármester személye volt: „az elmúlt 25 év összevetésében azt kell mondanom, hogy ő egy más sebességben mozog, mint az elődei vagy a társai”, jelentette ki.
Amikor elvállalta a felkérést, a végső választ a Néppártra bízta, ők pedig elfogadták a döntését. „Úgy mondtam igent az egyházfőknek, hogy azt gondoltam, a nemet a Néppárt fogja kimondani” – fogalmazott.
Gergely kiemelte, politikai pluralizmusra szükség van, ezzel az eszközzel azonban óvatosan kell bánni, vannak régiók, ahol több kárt okoz, mint jót. Az, hogy az EMNP elindult a kolozsvári választásokon, nem rossz, sőt, hiszen van egy réteg, aki semmiképp nem szavazna az RMDSZ-re, és így az ő szavazatuk elveszhet.
Hozzá kell járulni a fejlődéshez
A választási programokról elmondta, eddig sem az ötletgyártással, hanem a megvalósításokkal volt gond, neki éppen ezért az a kihívás jut, hogy azt a plusz energiát, amivel ő bír, kamatoztassa a városi tanácsban.
A vak is látja azt a robbanásszerű fejlődést és változást, amin a város átmegy, és míg a magyarság gyakran hangoztatja, hogy a románoknak alig van közük Kolozsvár megépítéséhez, az ilyen jellegű barikád mögé bújva kikiabálás nem ér sokat: „én és politikai közösségeink, de a közösség is a jelen és jövő Kolozsvárjának építéséhez hozzá szeretnék járulni”.
„A tábla mi magunk vagyunk”
Beszélt a magyar jellegű kérdésekről is, a tábla-ügyekről, flashmobokról, pereskedésről: „én is sérelmezem a hiányosságokat, de azt kell mondanom, hogy nincs az a súlyos ököl és törékeny asztal, amely találkozása elvezethet a megoldáshoz”.
A bírósági ügyek iránti bizalmát elvesztette, ezért egy másik útra van szükség. Amikor néhány éve a Kolozsvári Magyar Napokon felszólalt, akkor szembenézve a magyar emberek tömegével úgy érezte, „a tábla mi magunk vagyunk”, ugyanakkor azt érzi, hogy jelenleg szétesőben a magyar közösség, ezen pedig változtatni kell. 15-20 ezer ember van, aki megéli magyarságát, a további harmincezer megszólítására kell kísérletet tenni, de nem politikai jelszavakkal, mondta el.
Városszépítő Egylet reloaded
A kampány ideje alatt megtartják az első találkozót. Azt szeretné, hogy a következő négy évben megalakuljon egy olyan egylet, amely mozgalmi módon szakértői, intézményi, vállalkozói segítséget nyújtana nemcsak a magyar, de a teljes városi tanácsnak.
1883-ban alakult meg a Kolozsvári Városszépítő Egylet, amelyet akkor azzal indokoltak, hogy nem lehet minden megoldást a városi tanácstó várni – ez a fajta társadalmi hozzájárulás ma nincs becsatornázva, pedig szükség volna rá, hangzott el.
Fontos kérdés, hogy hány szavazatot kapnak a magyar jelöltek, illetve milyen mozgósítással bírnak a román párátok. Növekedő pályára kell állítani a képviseletet, azzal azonban vitázna, hogy ok van optimizmusra: annak örvendene már, ha a zuhanórepülésben levő tendenciát meg lehetne állítani, és megfordítani. Egy plusz mandátumot már bravúros eredménynek tekintene – jegyezte meg Gergely Balázs.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

A csíksomlyói búcsú kapcsán
Csak örvendhetünk annak, hogy a csíksomlyói búcsú a világ magyarságának össznemzeti találkozóhelyévé és ünnepévé nőtte ki magát. Annyira, hogy a magyarság vezető személyiségei évről évre rendszeresen részt vesznek a búcsún.
Csak örvendhetünk annak, hogy Csíksomlyón minden év pünkösd szombatján százezrek imádkoznak együtt a szülőföldünkön való megmaradásért, nemzetünk jogaiért, nemzetünk egységéért.
Csintalan László tiszteletbeli kanonok, tiszteletbeli főesperes, csíkdelnei plebános, az idei mise főszónoka szívünkhöz szóló beszédet mondott – főleg nekünk, székelyeknek, erdélyieknek –, amikor a szülőföldünkön való megmaradásról beszélt. Szavai időszerűek, a lelkünkbe markolnak: „ne maradjon beszegezett ház, gyerek nélküli iskola, megfogyatkozó falu és város, megfogyatkozó ország és szülőföld. Be kell töltenünk életterünket.” Mi, unitáriusok is ezt akarjuk, ez az egyik legnagyobb célja nemzetszolgálatunknak.
A Krónika 2016. május 17-i számában hozta le a beszámolót a csíksomlyói búcsúról. A beszámolóval egyetértünk, kivéve az utolsó mondatot: „Csíksomlyón 449 éve gyülekeznek pünkösd szombatján a zarándokok annak emlékére, hogy a csíki székelyek a tolvajos-tetői csatában legyőzték János Zsigmond csapatait, amikor a fejedelem protestáns hitre próbálta kényszeríteni a székelyeket”. Az idézett mondatban több csúsztatás, történelmi valótlanság szerepel. A csíksomlyói búcsú eredete nem 1567-re, hanem 1444-re nyúlik vissza, amikor IV. Jenő pápa – azért, hogy a csíki katolikus hívek lelkesen segítettek a Ferenc-rendiek templomának felépítésében – ettől az évtől engedélyezte, hogy Csíksomlyón búcsút tartsanak. Tehát a csíksomlyói búcsú nem 449, hanem 572 éves.
Az 1567-es Tolvajos-tetői csatáról semmiféle hiteles történelmi feljegyzés nincs. Borsos Sebestyén és Nagy Szabó Ferenc a Chronica az világnak lett dolgairól című munkájukban év szerint beszámolnak János Zsigmond fejedelem uralkodásáról. Az 1567-es tolvajos-tetői csatát egy szóval sem említik. Vajon elkerülte volna mindkettejük figyelmét? Nem. Azért nem írnak róla, mert ilyen csata nem volt.
Mi, unitáriusok az erdélyi fejedelemség szellem- és vallástörténeti csúcsának tartjuk a vallásszabadság törvényének kimondását 1568-ban a tordai országgyűlésen, János Zsigmond fejedelem hathatós támogatásával. Nehezen hihető, hogy az a fejedelem, aki egyfelől kimondatta a vallásszabadság törvényét, másfelől erőszakos hittérítő hadjáratot vezényelt volna a Csíki-medencébe.
Nem kell bizonygatnom, hogy a protestáns egyházak mit tettek a magyar nyelvért, a magyar kultúráért, a magyar nemzetért. A csíksomlyói búcsút illetően jó volna a történelmi tények alapján maradni – ezen az alapon könnyebb a közös hang megtalálása. Ha valamikor, akkor ma szükség van arra a keresztény szeretetre, mely képes egybeölelni minden magyar keresztény embert, vallásra való tekintet nélkül.
Kedei Mózes
A szerző székelyudvarhelyi unitárius lelkész-esperes
Krónika (Kolozsvár)

Biztonságot tiszta lappal
Miközben a választási törvény szigorításai miatt az utcáról és a közterekről kiszorult a helyhatósági választási kampány, a pártoknak és jelöltjeiknek elsősorban a nyomtatott sajtó és az internet maradt, emiatt sok választópolgár jóval nehezebben szólítható meg. A magyar pártok esélyeiről Toró Tibor politológust kérdeztük.
Az internetes felületeken minden eddiginél intenzívebben folyik a helyhatósági választások erdélyi magyar kampánya, ami a viszonylag kis példányszámban megjelenő nyomtatott lapokat kiegészítve próbálja meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy melyik párt jelöltjeire szavazzanak. Mivel a nyomtatott és elektronikus médiafelületek választási üzenetei csak bizonyos célközönséghez jutnak el, a választási törvény szigorításai miatt elmaradó utcai hirdetések visszaszorították a kampány eddig megtapasztalt látványelemeit. A polgármester- és tanácsosjelöltek idén már nem osztogathatnak reklámkütyüket vagy egyéb választási ajándékokat, az eddig megszokott és romániai viszonylatban sikeresnek ítélt kampánymódszerek tehát átalakulóban vannak. Az egyéb kommunikációs csatornák közül a pártoknak a választópolgárokkal megtartható gyűlés, találkozó maradt, ezek azonban kevés embert mozgatnak meg, az ilyen rendezvényekre nincs tömegigény
Az erdélyi magyar pártok kampánya sem annyira látványos tehát, mint az elmúlt években. Toró Tibor politológussal, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári oktatójával az idei helyhatósági kampányról beszélgettünk.
Új szlogenek
Míg a Magyar Polgári Párt az RMDSZ-szel kötött országos választási szövetsége miatt elveszítette önálló arculatát, az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sajátos szlogenekkel lépett választói elé. Az újratervezésként meghirdetett RMDSZ-arculatváltás keretében a kampányra készülőKiállni, képviselni, kiharcolni szlogennel a szövetség csúcsvezetősége nem bizonyult túl sikeresnek, az internetes körökben kialakult viták miatt jobbnak látták a Biztonságot a közönségnek jelszóra váltani. „Ezzel a váltással az a baj, hogy míg az első szlogen egy proaktív üzenet volt – amely azt feltételezi, hogy a párt valami újat akar hozni –, a második egy jellegzetesen defenzív, védekezésre berendezkedő jelszóra sikeredett” – fogalmaz a politológus.
Ezzel szemben a néppárt szlogenje – a Tiszta lappal! – a politikából kiábrándultak nagy közösségét próbálja megcélozni. Kérdés, persze, hogy ez mennyire sikeres egy olyan országban, ahol a lakosság egyre nagyobb része csömörlött meg a politikától és politikusoktól, miközben a kiábrándultak hatalmas táborában számarányához képest sokkal nagyobb súllyal van jelen a magyar közösség, mint a románság. Toró szerint a választási kampány utolsó felében is nehéz megítélni a különböző szlogenek hatékonyságát, mert nem tudjuk, milyen célközönséghez jutnak el, és az üzenetek milyen mobilizációs eszközzel bírnak. Erről Amerikában a szakemberek pontos kimutatásokat készítenek kampányok idején, nálunk azonban csak a választási eredmények ismeretében mérhetik le a pártok, hogy mennyire voltak sikeresek.
A romániai választási terep azért is nehezebb, mert a létező pártokból kiábránduló választópolgárok inkább otthon maradnak, és nem szavaznak senkire. Míg Nyugat-Európában a hagyományos ideológiáktól eltérő, rendszerint baloldali vagy jobboldali radikális mozgalmak a kiábrándultak egyre nagyobb táborát hódítják meg (a legismertebb példa Ausztria, Németország vagy Franciaország esete) nálunk nem jelentek meg az alternatívát nyújtó új román pártok. Toró Tibor szerint ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a populizmus már rég beépült minden pártba, újat ezen a téren sem lehet már mondani...
Romániai magyar viszonylatra lefordítva a helyzetet: az RMDSZ által rohamléptékben elveszített, százezres nagyságrendű szavazatmennyiség eddig jórészt a többi magyar párt számára is elveszett voksnak számított. „Aki valamiért megharagudott az RMDSZ-re, az rendszerint abban csapódott le, hogy nem ment el szavazni. Nem az történt, aminek történnie kellett volna, hogy akkor a másik két párt valamelyike mellett teszi le a voksát. Kérdés, hogy ezen a trenden sikerül-e változtatni 2016-ban. ” – fogalmaz Toró.
Hiányzó jelöltek
Négy év alatt lényegesen nem változtak a három erdélyi magyar párt erőviszonyai. Az RMDSZ megmaradt a legnagyobb erdélyi magyar pártnak, amely idén is szokásos formáját hozza. Az MPP gyakorlatilag erre erősített rá, amikor elnöke országos választási szerződést írt alá az RMDSZ-szel. Az MPP és az RMDSZ között lényegi versengés nincs. Sok helyen a polgáriak RMDSZ-listán indulnak, máshol az RMDSZ támogatja a néhány befutóesélyes polgármester-jelöltjüket. Ahol mégis megméretkeznek, ott a versengésnek különösebb tétje nincs. A politológus úgy látja, a két székelyföldi megyében a néppártnak mégsem sikerült élnie a felkínált lehetőségekkel.
Az EMNP számottevő növekedést három megyében – Maros, Kolozs és Bihar – ért el. Hargita és Kovászna megyében igazából két kisvárosban és néhány községben alakulhat ki számottevő versenylehetőség: az EMNP–MPP-koalíció egyedül Székelyudvarhelyen működik, és itt esélyük is van nyerni, míg Kézdivásárhelyen megfelelő kampánnyal a néppártos polgármesterjelölt is labdába rúghat. „Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a néppárt számára már mérhető eredmény lehet, ha bejut a helyi önkormányzat képviselő-testületébe. De ugyanez érvényes a többi, magyarok lakta erdélyi nagyvárosra is, mint Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyváradra vagy Szatmárnémeti” – fogalmaz Toró.
A politológus szerint az erdélyi magyarság számára hosszú távon semmi jóval nem kecsegtetne, ha a június 5-i helyhatósági választások után megerősödne az RMDSZ egyeduralma, azaz az egyetlen ellenzéki pártként működő néppárt további teret veszítene a Székelyföldön. A politikai versenyhelyzetnek a hazai közéletre gyakorolt pozitív hatása többek között abból is lemérhető, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt sok településen kontrolltevékenységet fejt ki, illetve jelenlétével arra kényszeríti az RMDSZ-t, hogy minőségi jelölteket állítson. Kérdésemre, hogy akkor miért nem nőtt látványosan Hargitában és Háromszéken a néppártos jelöltek száma, a politológus több okot fogalmazott meg válaszként. Az egyre több polgármestert érintő bűnvádi eljárás miatt nehéz megfelelő jelölteket találni. Ez nemcsak a néppártnak, hanem az RMDSZ-nek is komoly gondot okozott. „Kevés olyan ember van, aki elég bátor a közéleti szerepvállalásra és semmiben nem függ az RMDSZ-től. Egy faluban egyre nehezebb olyan jelöltet találni, aki úgy gondolja, hogy ebből hosszabb távon nem származik hátránya. Közben a három párt egymástól szívja el a jobb jelölteket. Jellegzetes példa erre Sepsiszentgyörgy, ahol a néppárt jelöltje a volt MPP-s alpolgármester, míg az MPP jelöltje egy volt néppártos politikus. Ma már gyakori az átjárás a három párt között” – magyarázza a jelöltállítás nehézségeit a szakember.
Mozgósítás nélkül Vásárhely esélytelen
Megkerülhetetlen téma Marosvásárhely ügye. A politológus nem akar jóslásokba bocsátkozni, de azt mondja: egyértelműen több esély van ma Szatmárnémeti magyar polgármesteri székének a visszaszerzésére, mint Marosvásárhely esetében. Ez annak ellenére igaz, hogy Szatmárnémeti magyarsága arányaiban jobban zsugorodott, mint Marosvásárhelyé. A közvélemény-kutatási adatok szerint a helyi magyarság körében 15 százalékkal kisebb a választói hajlandóság, mint a románság soraiban, ami tovább csökkenti az immár 42 százaléknyira zsugorodott magyar közösség erejét.
Soós Zoltán közös polgármesterjelölt gyakorlatilag az RMDSZ-es belharcok áldozatává vált. Azzal, hogy függetlenként indult, nem láthatóak a mögötte álló támogatók. „Sokkal indokoltabb lett volna a hárompárti koalíciós jelölés. Függetlenként nem lehet a pártok anyagi támogatására alapozni, ennek hiányában pedig nehéz ütőképes, mozgósító kampányt folytatni. Sok logisztikai kérdést kell megoldani a pártok és a független jelölt között, ami egyáltalán nem könnyű feladat. Ha komolyan gondolták volna Marosvásárhely visszaszerzését, eleve egy koalíciós megoldás születik, de ezt az RMDSZ tudatosan elkaszálta” – magyarázza Toró.
Ma hiába van négy román jelölt, mert a háttérből a nagy román pártok egyértelműen a több bűnvádi eljárás alatt álló, ezért függetlenként induló Dorin Floreát támogatják. Az ellene indított jelöltek ismeretlenek, egyetlen markáns román kihívója sincs, ami nem véletlen. A közvélemény-kutatások szerint román ellenfelei közül Dan Maşca, a rendszerváltás óta először nyíltan vállalt interetnikus párt, a Szabad Emberek Pártja színeiben induló jelölt kapna legtöbb, mintegy tíz százalék voksot, de ez nem ingatja meg a közel 40 százalékos népszerűségnek örvendő Floreát. Toró a néhány magyar húzónevet is tartalmazó, de lényegében román pártként induló marosvásárhelyi kezdeményezést azért tartja érdekesnek, mert távlatilag ez lehet egy interetnikus párt erdélyi sikerének a fokmérője: ha magyarok is tömegesen rászavaznak, akkor legközelebb más településeken, sőt országosan is megpróbálják életbe ültetni az új román receptet.
Marosvásárhelyen egyértelmű az etnikai szavazás. Míg román szavazók szinte soha nem szavaznak magyar jelöltre, román jelöltek rendszeresen kapnak 2–4 százalék voksot a magyaroktól.
Magyar polgármester megválasztásában csak úgy lehetne reménykedni Marosvásárhelyen, ha a magyarság a számarányát meghaladó módon járulna az urnák elé. Kérdés, hogy a független jelölt kampányát eddig vérszegényen felvállaló három magyar pártnak sikerül-e mozgósítania az erdélyi magyarság talán legjobban kiábrándult választóközönségét, a marosvásárhelyit. Ha ez nem jön össze, akkor Toró Tibor szerint Florea nem csak öt százalék különbséggel fog nyerni a közös magyar jelölttel szemben...
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Cselekvő közösségi ember
"Azt hiszem, Székely Ferencet közösségének az az ösztönzése késztette írásra, amelyet Sütő Andráshoz intézett édesanyja: – Írhatnál rólunk is valami könyvet!" (Keszeg Vilmos)
A Mezőség szülötteként felcseperedett szerzőt a Kis-Küküllő mentére vezérelte sorsa. Munkahelye Erdőszentgyörgyhöz kötötte, lakhelye a közeli Vadasd. Ez a település azzal büszkélkedhet, hogy ott született Jakab Ödön (Vadasd, 1854. július 26 – Budapest, 1931. március 5.) költő, író, drámaíró, irodalomtörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1924), aki kora irodalmának egyik legnépszerűbb alakja volt, népi-nemzeti irányú verseinek, prózai és színpadi műveinek köszönhetően a 19–20. század fordulójának legkedveltebb szerzői közé tartozott. És ott szolgált valaha a kereken száz éve született Nagy Ödön (1914. május 31 – 1995. szeptember 1.) református lelkész, néprajzi író, Nagy Olga bátyja. Majd, valamivel később, ott született Molnár Dénes (1947. július 22 – 2000. február 19.) grafikus, festőművész.
Sütő András unokaöccse, az Anyám könnyű álmot ígér című könyv Székely, azaz Gyümölcsoltó Gergelyének hetedik gyermekeként világra jött Székely Ferenc ( Pusztakamarás, 1951. június 5.) a közösségi érdeklődést, az irodalom szeretetét a családi környezetből hozta magával, istenadta székelyföldi lakhelyén pedig csakhamar kedvet kapott a néprajzi kutatómunkához, és tanulmányokban, könyvekben gyümölcsöztette az így megszerzett tudást, tapasztalatot. A lapszerkesztés sem áll távol tőle, hiszen az Erdőszentgyörgyi Figyelő című kiadványnak is szorgos munkatársa, szerkesztője. A riporteri munka, a tájolás mellett mindenekelőtt közösségi érdeklődése hozta kapcsolatba megannyi jeles személyiséggel az évek során. Jószemű méltatója, Véghelyi Balázs költő, az Üveghegy Kiadó vezetője meg is jegyzi, hogy Székely Ferenc született közösségi ember, abból a fajtából, aki nemcsak aktív részese, hanem szervezője is tud lenni egy közösségnek, munkásságában ez a törekvés jellemzi.
"Az interjú a kedvenc műfajom – vallja A szülőföld ölében című kötet egyik kérdezettjeként a marosvásárhelyi rádiós és lapszerkesztő, Nagy Miklós Kund. – Nemcsak azért, mert szép és érdekes feladat őszinte megnyilatkozásra, olykor önmaga előtt is titkolt problémák kimondására késztetni a beszélgetőtársat, hanem azért is, mivel a világra, az emberi jellemekre, sorsokra, érzelmekre nyitott, valóban kíváncsi kérdező saját magáról is vall az olvasóknak." Ezt akár Székely Ferenc is elmondhatja magáról, hiszen az utóbbi években valóságos szenvedélyévé vált ez az izgalmas műfaj, 2012- től kezdődően megjelenő beszélgetőkönyveiben olyan személyiségeket, művészeket, tudósokat, alkotó embereket szólaltatott meg, mint Csávossy György, Fodor Sándor, Kusztos Endre, Lászlóffy Csaba, Páll Lajos – akik már nincsenek közöttünk… És olyanokat, akik változatlan szenvedéllyel dolgoznak, alkotnak, írnak: Ablonczy László, Ana Blandiana, Ambrus Lajos, Balla Zsófia, Beder Tibor, Czegő Zoltán, Cseke Péter, Király László, Kocsis István, Köntös-Szabó Zoltán, Jókai Anna, Józsa János, Lőrincz György, Molnos Lajos, Pál-Antal Sándor, Pomogáts Béla, Ráduly János, Szávai Géza, Szász István Tas, Tófalvi Zoltán, Vinczeffy László… A névsor korántsem teljes.
Székely Ferenc úgy szereti már választott faluját, Vadasdot, hogy sosem felejti Pusztakamarást. Az általa összeállított, Templomra szállt bánatmadár című 2011-es kötet kapcsán Pozsony Ferenc néprajzkutató ezt írta: "Pusztakamarás elsősorban Sütő Andrásnak, másodsorban pedig Kemény Zsigmondnak köszönhetően a Mezőség jelképévé vált. Hiszek abban, hogy a faluról és a nagyjairól nemrég megjelentetett könyv a helyben élők és az innen elszármazottak önbecsülését is emelni fogja. Sütő András halála óta szinte minden évben, szeptember- október fordulóján számos magyar értelmiségi találkozik az író szülőfalujának református templomában. Az őszi emlékünnepségek jelképes üzenetét és funkcióját elsősorban a sajtó közvetíti és forgalmazza a nagyvilág felé. Ugyanakkor a helyben élő maroknyi, 129 lelket számláló református magyarság a rövid ünnepségek után rendszerint önmagára marad hétköznapi problémáival, néma küzdelmeivel". Megrögzött hazajáróként Székely Ferenc egyik lelkes szervezője a találkozásoknak, hiszen ugyanazt vallja, mint a néprajztudós, jelesen hogy: "a faluban élő magyarság életét csak akkor tudnánk, a hajdani mecénásokhoz hasonlóan, jelentősebb mértékben befolyásolni, ha olyan befektetéseket tudnánk helyben elindítani, melyek Kemény Zsigmond és Sütő András kultuszához kapcsolható kulturális turizmust tudnának Pusztakamaráson kibontakoztatni."
Kevesen tudják róla, hogy mélyen érző, lírai alkata versben is megnyilvánul. Az öregekről például így ír: "Mennek,/ jaj, de keservesen mennek/ az öregek a hegynek/ ezen a napon,/ kutyasikálta/ kaptatón,/ szájuk szélén imával;/ találkoznak a halállal.// Kopjafán angyalok,/ kezükben fehér bot".
Alaptermészete mégsem barátkozik a szomorúsággal. Életvidám, energikus, cselekvő ember. Ez a hatvanöt esztendő csak annyi, mint egy mérkőzés első félideje (némi hosszabbítással).
A java még ezután jön.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

A Facebook hálója átformálja és archiválja az életünk
Péntek este a várban folytatódott a RODOSZ-Café előadássorozat. A meghívott Szász István Szilárd, a kolozsvári BBTE Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza volt.
Az érdeklődőket Tőtős Áron, a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezetének elnöke köszöntötte, majd Szász István Szilárd, a kolozsvári Babeş- Bolyai Tudományegyetem Hungarológiai Tudományok Doktori Iskola végzős doktorandusza tartott prezentációt, A Facebook hálójában címmel, melyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a Facebook hálózatba köt, miközben behálózza mindennapi életünket. Ugyanakkor előadása során néhány gondolatébresztő kérdést vetett fel a közösségi oldalak kutatásával kapcsolatban. Mit kezdhet, mit kezdjen a társadalomkutató, néprajzos, antropológus az online világgal? Hogyan használható a Facebook idővonala forrásként egy élettörténet, netán egy csoporttörténet megírására? Mi tudható meg rólunk a profilunk alapján? Arra hívta fel a figyelmet: a közösségi háló egyszerre áldás és veszélyforrás, hiszen bár a demokrácia és a szabad véleménynyilvánítás egyik szimbóluma, azért számos veszélyt is rejt magában. Például aki szélsőjobb beállítottságú, az azáltal, hogy a hírfolyamában sok, egyre több személyre szabott információ, hír és reklám jelenik meg, önbeteljesítő jóslatként nem lesz liberálisabb vagy normális gondolkodású, hanem még inkább neonácivá válik.
Mit hoz a jövő?
Azt, hogy a Facebook mennyire meghatározza az életünket, mutatja, hogy egy kimutatás szerint 1.650.000.000 aktív havi felhasználója van (ezek 90 százaléka okostelefont használ), 4,5 milliárd lájk születik naponta, illetve körülbelül 300 millió fényképet töltenek fel, és amíg Önök most az erdon-t böngészik, 12 ezer új profil keletkezik, 13 millió állapotfrissítés történik, és 23 millió hozzászólást írnak be. Az alig több mint tíz éve létező Facebook tulajdonképpen átformálja és archiválja az életünk, sőt, ha netalán megfeledkeznénk róla, rendszeres időszakonként emlékeztet bennünket arra, hogy mi történt velünk X évvel ezelőtt. Sőt, még a migrációs folyamatokat is befolyásolhatja azáltal, hogy egy vonzó poszt vagy kép miatt, valaki úgy dönt, hogy kivándorol. Az újabban bevezetett élő FB-közvetítésnek betudhatóan napjainkban eljutottunk odáig, hogy egy fiatal lány úgymond élőben közvetítette a saját halálát, és több ezren követték nyomon, ahogy a vonat elé ugrik. Lekövethető általa, hogy kik a barátaink, és éppen hol vagyunk. Tematizál, és valójában akkor istájékoztat valamiről, ha információhiányba ütközünk a használatakor.
Összemossa a nyilvános és a privát életünk, transzparenssé teszi a létünket, és hogy ez mennyire így van, jelzi, hogy egy algoritmusos kísérlet szerint 300 lájk után a gép jobban tisztában a személyiségjegyeinkkel, mint a saját párunk. A rendezvény főtámogatója az RMDSZ Communitas Alapítványa volt.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro,. 2016. máj. 29.

Botránylavina
Még el sem ült a hamisított fertőtlenítőszer botránya, az egészségügyben újabb korrupciós esetekre próbálnak fényt deríteni az ügyészek. Tegnap az ország 16 megyéjében összesen 31 kórházban (köztük a Marosvásárhelyi Sürgősségi Kórházban is), 26 orvosi rendelőben és öt egészségügyi profilú kereskedelmi társaságnál tartott házkutatást a rendőrség. A felmerült gyanú ezúttal is súlyos: törvénytelenül végzett, valamint fiktív gyógyszerkísérletek, amelyekbe a pácienseket tudtukon kívül vonták be, illetve a tanulmányokat meghamisították. Mindkét esetben súlyosak lehetnek a következmények: életekbe kerülhet a korrupció, a felelőtlenség, a megalkuvás. A fentiek mellett ott van még az onkológusok ellen indított bűnvádi eljárás, akik a DNA szerint 2012-ben egy gyógyszercég pénzén üdültek családtagjaikkal Indiában, ellenszolgáltatásként a cég által forgalmazott gyógyszereket írták fel daganatos betegségben szenvedő pácienseiknek.
Bevett szokás az orvosok konferenciáztatása, azaz kongresszusokon, értekezleteken, tanulmányi utakon valórészvételük szponzorálása, ami etikai kérdésnek is tekinthető. Egyesek szerint elfogadható az ilyenszerű támogatás, mely nélkül a Nyugaton praktizáló társaiknál jóval szerényebb fizetéssel rendelkező orvosaink nem tudnák magukat továbbképezni, ami szakmai fejlődésükhöz elengedhetetlen. Mások szerint a jövedelem nem tévesztendő össze a fizetéssel, és teljességgel elfogadhatatlan, hogy gyakran a konferenciák leple alatt való üdültetésért cserébe kizárólag egy-két gyógyszert írjanak fel a pácienseknek, így hálálva meg a támogatást. Dániai orvosprofesszortól tudom, mennyire komolyan veszik a legboldogabbnak tartott nép országában az ilyen ügyeket. Kínosan vigyáznak arra, hogy a korrupció halvány árnyéka se vetüljön a szakmai konferenciákon való részvételre, szigorúan ellenőrzik, hogy ki hova, mikor, mi célból és milyen költségen utazik. Ott nem történhetett volna meg, hogy 77 orvost, egy részüket családtagjaikkal, meghívnak egy indiai orvosi konferenciára, amelynek helyszínétől több száz kilométerre szállásolják el őket, költségeik fedezésére a piacból egy kis szeletet hasítani akaró cég pedig félmillió eurót fizet ki egy utazási irodának. Ez esetben a megvesztegetést jelentő összeget 416 ezer euróra becsüli az ügyészség. A vádhatóság szerint cserébe a doktorok egy bizonyos orvossággal kezelték pácienseiket.
A fentiekhez képest már csak apró kis "nyalánkságok", hogy beutalt betegek nevére végeztetnek drágalaboranalíziseket, betegnyugdíjaztatás céljából fiktív diagnózissal utalnak kórházba személyeket, a kórházvezetők esetenként nem funkcionális berendezéseket vásárolnak, elhunytak nevére írnak ki orvosságokat stb.
Nemhiába mondják, hogy manapság az egészségügy a legnagyobb biznisz, a gyógyszercégek és orvosi műszereket gyártók tartják kézben az egészségügyet, és még csak szándék sincs arra, hogy szigorú, a korrupció lehetőségét kiküszöbölő szabályzókat fogadjon el a törvényhozó. Amíg ez így marad, addig az egészségügy a korrupció csábító melegágya marad, amelyben nehéz megmaradni lelkiismeretes, elkötelezett gyógyítónak.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Magyarország támogatná a romániai sztrádaépítést
A romániai autópálya-építésnek kíván új lendületet adni Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő azáltal, hogy Nagyváradra hívta Tasó László közlekedéspolitikáért felelős budapesti államtitkárt, aki bejelentette: Magyarországon legkésőbb 2018 végéig befejezik autópályáik kiépítését a partiumi megye határáig.
Az államtitkár szerdán emlékeztetett, hogy már 2009-ben létrehozták azt a román-magyar társulást, ami előkészítette a szeptemberben megnyíló új európai támogatási forrásokra a közös pályázatokat, ám ezek többségéhez elengedhetetlen a megfelelő infrastruktúra. Tasó szerint közlekedéspolitikában Magyarországon mindig is politikai konszenzus volt, így nem véletlen, hogy a határ túloldalán a beruházások is ütemszerűen haladnak.
„Gátló okokat mindig lehet találni, de ha egy ország autópályát akar építeni, akkor azt meg is építi" – szögezte le. Mint jelezte, az anyaországi kormány többmilliárdnyi forintot különített el, hogy a Gyula felé vezető szakaszt kiépítsék, de jövő héten már átadják a területet Debrecen déli részén is, ahonnan Berettyóújfalu irányában Nagyváradig kiépítik azt a szakaszt, amely nemcsak az M3-sal, hanem az M4-sel is összekötésben lesz. Ezzel párhuzamosan Miskolcnál észak felé haladnak majd, hogy végül megvalósuljon a via-Karpatia folyosó Románia, Magyarország, Szlovákia és Lengyelország között. Megerősítik a Debrecent Érmihályfalvával összekötő útszakaszt is, a határátkelő pedig emelt szintűvé válhat.
Ugyancsak idén folytatódnak a határ túloldalán a vasút- és hajózásfejlesztési beruházások, amelynek részeként többek között 2019-ig megvalósulhat a Debrecent Biharkeresztessel öszszekötő vasútszakasz villamosítása. „Ahol autópálya és gyorsforgalmi út van, az a térség fellendül. Minden méter és kilométer autópályának és vasútnak megvan a haszna" – vallja az államtitkár. Hangsúlyozta, nekik is érdekük, hogy a romániai oldal kiépítse úthálózatait, ezért térségtől függetlenül korlátlan támogatásukat ajánlotta fel. Rámutatott, hogy ők már tavaly elfogadtak egy olyan törvénycsomagot, amely egyharmadára csökkentette a nagyszabású projektek előkészítési időtartalmát, míg a kivitelezésre átlagosan „kettő, maximum három nyarat" írnak elő.
Cseke Attila emlékeztetett rá, hogy Dan Marian Costescu szállításügyi miniszter megígérte, hogy április végén elkezdenek végre dolgozni az autópálya Bors– Berettyószéplak-szakaszán, de a projekt változatlanul stagnál. Magyarázatot erre még nem kaptak a tárcavezetőtől, de május elején Szatmár megyei képviselőtársaival meghívást intézett Dacian Cioloş kormányfőhöz, hogy június folyamán látogasson el Váradra az észak-erdélyi autópályáról egyeztetni.
„Keressük az összes lehetőséget, hogy ez megvalósuljon, mert senkinek sem állhat érdekében Romániában, hogy 2018-ra ne csatlakozzunk autópályával az európai hálózatba" – szögezte le a Bihar megyei képviselő. Szerinte most két lehetőség van: vagy szerződést bontani a kivitelezővel és új versenytárgyalást kiírni a munkára, vagy közös megegyezésre jutni a spanyol konzorciummal, amelynek azonnali hatállyal el kellene kezdenie az elviekben egy év múlva átadható építkezést.
„Nem akarunk arra ébredni, hogy Magyarország befejezte az ő részét, nálunk pedig még nincs kész" – tette hozzá Cseke. A képviselő egyébként a vasútfejlesztést ugyanilyen fontosnak tartja, és figyelmeztetett: szerdától megnyíltak az ezt célzó uniós alapok, a masterplanban pedig szerepel a Nagyvárad– Kolozsvár-szakasz régóta tervezett modernizálása és villamosítása is.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Székelyhon.ro

A máért és a holnapért, magunkért! – Szavazz a magyarra!
A máért és a holnapért, magunkért!
Holnaptól, szombattól kampánycsend. Vasárnap választás.
Az utóbbi hetekben, hónapokban sokan és sokféleképpen mondták el, miért fontos nekünk, magyaroknak elmennünk, és a pecsétet a tulipán jelére tennünk. Miért fontos a bizonytalanokat, kétkedőket, a fiatalokat is meggyőznünk, hogy érdemes ott lennünk, véleményünknek, érdekeinknek szavazatunkkal is súlyt adni.
Mert minden egyes szavazatnak súlya van!
Súlya van, mert eldönti, hogy képviselve leszünk-e a helyi tanácsokban, hogy lesznek-e polgármestereink vagy sem.
Minden egyes szavazatnak súlya van, amikor a választások utáni egyeztetések, tárgyalások folynak az alpolgármesteri tisztségekért, a többségi koalíciók kialakításáért.
És fontos, hogy ott legyünk, hogy legyen, aki kiálljon iskoláinkért, kultúránkért, múltunkért, jelenünkért és jövőnkért!
Mert ha nem vagyunk ott, a mi gondjainkat, problémáinkat senki sem fogja felvállalni, senki nem fog tenni a magyar iskolákért, senkinek sem fog fájni szobraink, műemlékeink sorsa, senki sem fog kardoskodni, hogy történelmi ittlétünk nyomai ne sikkadjanak el.
Ha múltunk nyomait veszni hagyjuk, ha jelenünkhöz érdektelenséggel viszonyulunk, jövőnket, gyermekeink és unokáink jövőjét, identitását kompromittáljuk.
Szavazz a magyarra! – írta Böszörményi Zoltán négy évvel ezelőtt. Az akkor megfogalmazottak nemhogy nem veszítették aktualitásukat, de talán nagyobb nyomatékkal bírnak, mint bármikor. (Bege Magdolna)
Szavazz a magyarra!
Szórványban az erő! Ott a legnagyobb!
Amikor minden félelmet levetkőzünk és hiszünk önmagunkban, magyarságunkban, szórványban erősödő sorsunkban.
Hányszor és hányszor halljuk a pesszimisták szájából: minek bajlódni a gondokkal, úgyis tornyosulnak, tengernyi bánatban és megalkuvásban múlik életünk, morzsolódik sorsunk. Itt már csak egy csoda segít.
Hiszek a csodákban, mert a csoda mi vagyunk. Azzal, amit nap mint nap a magyar jövőért cselekszünk. Amikor nem mondunk le magyarságunkról és gyermekeinket magyar iskolába íratjuk, amikor táltos erőként a magyar szó beragyogja szellemi egünket, amikor nem a látszatkeserűség épít fészket lelkünkben, hanem a hit, hogy vagyunk, és erősek vagyunk. Nem a lemondás fészkelődik gondolatainkba, hanem a sikerérzet higgadtsága építi bennünk magyar létünk katedrálisát.
Sikeresnek kell lennünk, mert siker nélkül senkik sem vagyunk!
Most itt az idő erre! Mutassuk meg még egyszer, mint annyiszor történelmünk folyamán, hogy egy az erőnk, egyek vagyunk!
Ne hallgassunk senki lemondó szavára, semmilyen bánat és sérelem hangjára, a bennünk feszülő egyéni akaratok olvadjanak össze hangorkánná: győzni akarunk!
Győzünk, ha egyet akar magyar a magyarnak!
Szóljunk a szomszédnak, szóljunk az elkeseredetteknek, szóljunk azoknak, akik már hinni sem akarnak, szóljunk a meghátrálóknak, szóljunk a lemondani készülőknek, szóljunk az életkedvüket elveszítetteknek, szóljunk a közöny leplébe öltözötteknek, hogy itt az idő, újra itt van!
Hallassuk szavunkat!
A mi magyar jövőnkért ezen a földön!
Menjünk el szavazni a magyarokra!
Böszörményi Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Bővül a kínálat
Új szakok indulnak a római katolikus középiskolában
Ősztől három kilencedik osztályba várja az általános iskolák végzős tanulóit a Marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Líceum. A katolikus teológiai és a természettudományok–intenzív angol-német osztályok mellett társadalomtudományok–intenzív angol- német szakos osztályt is indítanak, mivel az Unirea Főgimnázium lemondotta kezdő magyar osztályról. Egy negyedik ajánlattal is várja a jelentkezőket az iskola, tizedik osztálytól esti tagozaton közigazgatási technikusi szakra lehet beiratkozni – tájékoztatott dr. Tamási Zsolt, az iskola igazgatója.
Az indulás sohasem könnyű, de az iskolának sikerült olyan szellemi és tárgyi környezetet kialakítania, amely lehetőséget nyújt a minőségi oktatásra, a diákok különböző képességeinek a kibontakoztatására. Az önálló tanintézmény 13 osztállyal és több mint 350 diákkal 2015 szeptemberében költözhetett be újra annak az iskolának az épületébe, amelyet a Római Katolikus Státus építtetett a keresztény értékekre alapozó versenyképes oktatás helyszínéül. Az 1948-as államosítás által megszakított folyamat az idén ősztől folytatódik az újraalakult intézmény által beiskolázott cikluskezdő osztályokkal, továbbá azokkal a diákokkal, akik vállalták, hogy a katolikus iskolában tanulnak tovább, és az érettségiig a Bolyai Farkas középiskolában működő római katolikus osztályokkal.
A kezdeti nehézségekre gondolva fordítottunk több figyelmet ebben a tanévben az iskolára, és vontunk mérleget a napokban az elért sikerekről az intézmény vezetőjével, aki egy sor jó eredményről számolt be, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy valóban versenyképessé váljon az iskola.
Először is elmondta, hogy a felajánlott támogatásokból, valamint a pályázatok révén sikerült jól felszerelni az épületet. Biztonsági riasztórendszert, térmegfigyelő kamerákat szereltek fel bent és kint is, s az ötmillió forinttal járó PADOC- pályázatot megnyerve digitális vetítővel, számítógéppel láttak el minden osztályt, 80 százalékban lehetővé tették a vezeték nélküli internetes rendszerre való csatlakozást, hordozható számítógépeket, kép- és hangfelvevőket vásároltak, s a kicsi és nagyobb gyermekek igényeinek megfelelően újították fel a mellékhelyiségeket. Az informatika szakterem mellett a legkorszerűbb felszereléssel rendezték be a fizika, kémia, biológia laboratóriumot, amelyben hat csoport tud párhuzamosan kísérletet végezni. Adományként több ezer könyvet kapott az iskola, feldolgozásuk folyamatban van.
Az anyagi támogatás mellett olyan közösség alakult ki, amelynek tagjai szívesen vállalják az önkéntes munkát, s kérés nélkül is felajánlják a segítségüket – hangsúlyozta dr. Tamási Zsolt. Majd hozzátette: jó érezni az összefogás, a közösség erejét, hiszen az iskola személyzethiánnyal indult. Nagy Emese Hajnalkának kellett vállalnia az adminisztráció és ügyintézés minden feladatát, ami reményeik szerint két személy alkalmazásával megoszlik az ősztől.
A tanulmányi eredményekkel kapcsolatosan az igazgató elmondta, hogy nagyon elégedettek, különösen azoknak az osztályoknak a munkájával, akiknek diákjait már az új tanintézmény iskolázta be, s reményei szerint, ahogy haladnak előre, a jó teljesítmény általánossá válik. Diákjaik sikeresen szerepeltek a különböző tantárgyversenyek megyei, országos és nemzetközi szakaszán. Első díjat nyertek a Mikes Kelemen tantárgyverseny országos szakaszán és a nemzetközi szakaszon is szavalatból, előkelő helyezést értek el az Öveges József –Vermes Miklós fizikaverseny minden szintjén, a Curie környezetvédelmi emlékverseny Kárpát-medencei döntőjén. Egyéniben és csapatban is első és második helyet szereztek a Disputa vetélkedő Kárpát-medencei szakaszán Debrecenben, egy második helyezést hoztak haza a Zrínyi Ilona matematikaverseny kecskeméti fordulójáról.
Mindez nem múlt el eredménytelenül, hiszen a kilencedik teológiai osztályba vallásból 37-en tettek képességvizsgát, és jelek szerint túljelentkezés lesz a többi cikluskezdő osztályban is. Ennek ellenére dr. Tamási Zsolt határozottan kijelentette, hogy egyetlen diákot sem írnak be a törvényesen megszabott létszámon felül (0–IV. – 25, V–XII. – 30), mert komolyan veszik azt az alapelvet, hogy minden iskolának meg kell élnie, és a körzeti iskolák jól felkészítik a diákokat. Jó hírnek számít, hogy ősztől bentlakást tudnak biztosítani a vidéki tanulóknak a Szent Imre-kollégiumban.
Terveikről, elképzeléseikről érdeklődve elmondta, hogy a jövő tanévtől a diákok érdeklődésének megfelelő szakköröket indítanak. Ahogy a gyermeknapra szervezett közös rendezvényen, továbbra is fontosnak tartják a konzorciumba tartozó másik két iskolával, a Bolyai líceummal és a Református Kollégiummal való együttműködést. Jó kapcsolatot ápolnak a partneriskolákkal is, mint a csíkszeredai Segítő Mária, a bukaresti Sfântul Iosif római katolikus kollégium, a kisvárdai Szent László római katolikus szakközépiskola és a munkácsi Szent István római katolikus teológiai líceum.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

Mentor – Már 250 éve tartunk tőle, de nem fog eltűnni az irodalom
T. Szabó Leventével félelmekről, sztereotípiákról, lehetőségekről
Csodabogárnak tűnt még 15–20 évvel ezelőtt, amikor irodalomtörténettel kezdett foglalkozni. T. Szabó Levente a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának nemrég megválasztott, tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese, beszélgetésünkre is éppen egy megbeszélésről érkezett. Mostanában a dilettantizmus irodalmi vonatkozásairól ír, szabad perceiben Nobel-díjas könyvet olvas. Meglátása szerint egy új üzleti modell fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot.
– Szabó Levente szerzői neve T. Szabó Levente. Mi ez a T?
– Az utóbbi 10-15 évben sokan kérdezték, hogy kinek vagyok a rokona (senki híresnek egyébként). Össze is tévesztettek különböző nevűekkel, mivel az irodalomtudományban, bölcsészettudományban vannak még Szabók, már sok embernek a „rokona” lettem. Egyszerűen csak arról volt szó, hogy a bentlakásban, ahol mesterisként, doktoranduszként laktam, volt egy hasonló nevű – egyébként szintén publikáló – srác. Egyértelmű volt, hogy nem én vagyok az egyetlen Szabó Levente a világon. Közvetlenül meg kellett tapasztalnom, hogy mi a szerzői név, a művésznév, az írói név. Elkezdtem ezt így használni. A szakmámban még vannak azonos nevűek, a szerzői névvel különböztetik meg magukat egymástól. Semmi titok, semmi rejtély nincs ebben, de jól szórakozom azon, amikor szerkesztők, kollégák, diákok ezt a T-t néha ide-oda bújtatják.
Az irodalom mindennapi használatban
– Mi a kutatási területe?
– Ha azt mondom, hogy a klasszikus magyar irodalom, a 18–19. század magyar és világirodalma foglalkoztat, akkor ez kevés. Valójában van egy sajátos szemléletmód, amivel ezekhez a szövegekhez közelítek. A 18–19. századi szövegek vizsgálatakor az érdekel, hogy ezekre milyen társadalmi jelentések rakódtak rá, hogyan használták ezeket, milyen társadalmi környezetben hogyan értették őket. Ez a fajta irodalomtudomány, irodalomértés azt próbálja megértetni, hogy az irodalom valójában nem valamiféle történetietlen, örökérvényű dolog, hanem folyamatosan használatban, működésben van. Egyének, csoportok, közösségek különböző céloknak, sokszor ideológiáknak a szolgálatába állítják. Ugyanaz a műalkotás sokszor eltérő dolgokat jelenthet, eltérő célokra használhatták akár ugyanabban a történelmi időszakban is. Szokás ezt irodalom- és művészetszociológiának vagy az irodalom társadalomtörténetének nevezni, ezek persze nem teljesen ugyanazt fedik. De javarészt ez a cél: az irodalom történetét mozgásban, használatában megragadni és megérteni azt, ahogyan az irodalom része a társadalomnak, a mindennapjainknak.
– Mi foglalkoztatja mostanában?
– Az elmúlt héten épp az utolsó simításokat végeztem egy olyan, több éve készülő tanulmányon, amihez rengeteget céduláztam. Ez azt vizsgálja, hogyan jelent meg a dilettantizmus modern fogalma a magyar irodalomban. Ez kapcsolódik ahhoz, amiről mostanában írok: nemsokára megjelenik egy könyvem, amelyben egy évtizedes munka van, s ami arról szól, hogy hogyan lett modern szakma az irodalomból. Ennek egyik következménye, hogy átalakult a dilettáns jelentése, azzal együtt, ahogy megjelentek a profik, a munkájukból élő, a hivatásuknak élő, modern értelemben vett irodalmárok. Látható a tágasabb probléma, ami mostanában érdekel, ami nem más, mint a modernizáció. Ez egyébként sok tudományterületet foglalkoztat manapság, az irodalomtudományban ez egy elhanyagolt terület.
Ezelőtt szinte 20 évvel, amikor elkezdtem irodalomtörténettel foglalkozni – ez nagyon sok tekintetben Cs. Gyimesi Évának volt köszönhető –, akkor egy kicsit szégyenkezve csináltam, nem volt „menő” olyan kérdéseket kutatni, mint irodalom és társadalom viszonya. Időközben ez megváltozott és egy népszerű, párbeszédképes területté vált. Le tudunk ülni beszélgetni egy, a közgazdaságtan történetével foglalkozó kollégával, de egy szociológus kollégával is, és érteni fogjuk egymást. Ilyen szempontból ez szerencsés fordulat az életemben, hogy valami, ami 20 évvel ezelőtt csodabogárságnak tűnt, az az utóbbi években errefele is elismert lett. A hivatásosodás, a modern szakmák története is ilyen, s számos irodalmi szerzőt és szöveget másként fogunk tudni érteni, ha e felől a társadalomtudományos probléma felől nézzük.
Azokat a szakmai munkákat kedvelem, amelyek valamilyen problémában, nem pedig témában gondolkodnak. Ha valaki azt mondja, hogy Vörösmartyval vagy Arannyal foglalkozik, számomra még nem mond sokat. Az érdekel, hogy mit kezd ezekkel a dolgokkal, hogyan lesz probléma ezekből.
Évszázados fóbiáink: elit és populáris irodalom viszonya
– Azt mondta, hogy a mindennapok része az irodalom. Dinamikáról beszélt, társadalmat formáló irodalomról. Manapság a „magas” irodalom mellett egyre népszerűbb a populáris irodalom. Egyre többkönyvből később film, sorozat készül. Megjelenik a fanfiction: a hétköznapi ember az interneten kezdi újraírni ezeket a történeteket, amelyeknek néha nagyobb az olvasottságuk, mint egy szépirodalmi alkotásnak. Hol van az irodalomnak a helye ma a társadalomban?
– Azért szeretem ezt a kérdést, mert nagyon jól megjeleníti azokat a hétköznapi, irodalmár és nem irodalmár fóbiákat, amelyek benne vannak az irodalmi és kulturális modernizációban. 200-250 éve ugyanezeket a kérdéseket teszik fel: például, hogy mit csináljunk a populáris irodalommal, milyen az elit és populáris viszonya, féljünk-e ettől. Azért tudunk nehezen beszélni erről, mert erős érzelmek, indulatok, fóbiák kapcsolódnak ehhez. A legnagyobb fóbia, hogy el fog tűnni a kultúra, az irodalom. Meg kell nyugtatnom mindenkit: Kazinczytól kezdve Arany Jánosig még kétségbeesettebben panaszkodtak, hogy milyen kevés olvasójuk van és bezzeg a frissen létrejövő bestseller kultúrában mennyire sok olvasója van egy-egy kevésbé értékes szerzőnek, miközben persze ma nem mindig ezekre az emberekre emlékezünk.
Ha olvasóként kérdezne, akkor azt mondanám, hogy nagyon sokfajta olvasás van, nagyon sok olvasói rétegnek megvan a maga helye. Úgy látom, hogy az oktatásban néha azt hisszük, hogy ha a hallgatók nem csak azt olvassák, amit a kezükbe adunk, ha népszerű irodalmat is olvasnak, akkor vége van a világnak. Történetileg ezek hosszú távú fóbiák, és azáltal, hogy belátjuk, ezek nem csak a mi kérdéseink, belátjuk azt is, hogy ezeknek a fóbiáknak egy része alaptalan. Ja, és nem gondolom, hogy el fog tűnni az irodalom, dehogy fog.
Például, Amerika a világ egyik legizgalmasabb könyvpiacát termelte ki és tartja fönt, és nagyon örülnék, ha eljutnánk oda, hogy Romániában is lennének olyan népszerű beszélgető show-k, könyves műsorok, mint ott például az Oprah Winfrey-é. Ha itt is volnának olyan népszerű irodalmárok, mint amilyenek az amerikai televíziózásban vannak, akik esetenként meghatározhatják akár egy elnökválasztás kimenetelét is.
Örülnék, hogyha mondjuk az Amazon által képviselt üzleti modell eljöhetne ide, mert jobban fölboríthatná végre a kelet-közép európai könyves piacot és láthatóvá tenné, hogy mekkora hatalmas potenciál van benne. Nem az olvasók hiányoznak, hanem az olvasásnak az intézményesültsége. Miközben rettentően sokat panaszkodunk azzal kapcsolatban, hogy nem olvasnak eleget az emberek, elfelejtjük, hogy az olvasásra való ránevelés mindig intézményes folyamat.
Mi lenne, hogyha jobban fölszerelnénk a könyvtárainkat? Hogyha kitalálnánk azokat a kultúraközvetítő intézményeket, amelyek a könyvhöz elvezetik az olvasókat? Mi lenne, hogyha minden napilapban rendszeresen lenne beszélgetés szerzőkkel, mesterolvasókkal vagy akár kevésbé mesterolvasókkal arról, hogy mit olvasnak, hogyan olvasnak, mit ajánlanak? Mi lenne, hogyha komolyan vennénk a létező intézményeket?
– Szépirodalmat is ír vagy csak a szépirodalomról ír?
– Nem, nem írok szépirodalmat. Szerintem időben ismertem föl, hogy nem lennék jó szépíró. Úgy gondolom, hogy mesterséges elvárás az irodalomtudománnyal foglalkozókkal szemben, hogy ők írjanak szépirodalmat. És fordítva is igaz, néha nagyon fals dolgok jönnek ki abból, ha szépírók úgy gondolják, hogy ők ugyanolyan minőségi módon tudnak beszélni vagy gondolkodni az irodalomról, mint ahogyan szépirodalmat írnak. Azért sem írok szépirodalmat, mert azt látom, hogy néha a szépirodalmat és a tudományos munkát kijátsszák egymás ellenében. Úgy gondolom, hogy ezek nagyon eltérő írásmódokat, gondolkodásmódokat igényelhetnek.
Egyébként látom, hogy van, aki jól csinálja ezt a kettőt, irigylem is kellőképpen, csodálattal olvasom ezeket az embereket, de én örülnék, ha azt a dolgot, amiben úgy látom, hogy sikeres vagyok, azaz a tudományos munkát jól tudnám csinálni és esetleg ott írnék jó, meggyőző szövegeket.
Jóga, kávé, cigiszünet helyett olvasószünet
– Mit olvasott mostanában?
– Legfrissebben épp az utolsó oktatási hetek hajszájában pihenésképpen Orhan Pamuk Hó című regényét olvastam újra. Hogyha nagyon sok órám van, sok értekezletre kell mennem, és van 10-15 perc időm, akkor az olvasással szakadok ki a hajszából. Más jógázik, van, aki kávézik, kimegy cigarettaszünetre. Én ha kijövök óráról, akkor szünetben olvasok.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Megrögzött színházlátogató vagyok. Olyan is van, hogy ugyanazt az előadást, ha nagyon szeretem, megnézem négyszer-ötször. Volt olyan, aki azt hitte adott pillanatban, hogy kritikát akarok írni. A családom, a két gyerekem mellett próbálok rengeteget kertészkedni. Nemcsak amiatt, hogy kiszellőztessem a fejemet, hanem azért is, hogy újabb ötleteim támadjanak. Úgy gondolom, hogy a tudományos munkához is nagy szükség van a kreativitásra. A tudomány mára kreatív iparág lett és ennek meg kell adni a módját, meg kell teremteni a helyzeteit. Van, hogy a legjobb ötleteim nem olvasás, hanem kertészkedés közben jönnek, amikor kilazítok.
T. Szabó Levente
• irodalomtörténész, egyetemi docens, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának tudományos ügyekért felelős dékánhelyettese
• 1977. április 30-án született Ozsdolán
• számos, a 18–19. századi magyar és világirodalommal foglalkozó magyar és idegen nyelvű publikáció szerzője
• 2009-ben az MTA Martinkó-díját nyerte el az év irodalomtörténeti publikációjáért a klasszikus magyar irodalom tárgykörében
• 2014-ban megkapta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar legjobb oktatójának járó Excellentia-díjat
• megjelenés előtt áll a modern magyar irodalmi szakmák társadalomtörténetéről szóló könyve és az első nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratról készült angol nyelvű monográfiája
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)