Nov. 20-án tartották az EMKE, a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, valamint Adyfalva, Gencs és Tasnád RMDSZ–szervezetei a közös rendezvényt, tizenötödik alkalommal került sor az érmindszenti zarándoklatra. Katona Tamás volt az idei megemlékezés főszónoka. Sagyebó Lászlónak, a Határon Túli Magyarok Hivatala főosztályvezetőjének beszéde után András Gyula és Marcel Mirea színművészek szavaltak Ady–verseket. Az érmindszenti református templomban zajlott a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, a Nagyváradi Ady Endre Társaság és a Nagyváradi Magyar Művelődési Céh Ady–megemlékezése. Tőkés László püspök a magyarság fogyására, az anyaországon kívül élő magyarok egyre súlyosbodó helyzetére hívta fel a hallgatók figyelmét. Kalász Márton budapesti költő és Indig Ottó nagyváradi irodalomtörténész előadása után Melegh Vilmos nagyváradi színművész és a helyi fiatalok szavaltak Ady–, vagy Adyról írt verseket. A templomban a karzat alatt lévő széket, amelyben egykor az Ady család foglalt helyet, Ady–emlékhellyé nyilvánították. /Elek György: Tizenötödik alkalommal emlékeztünk Ady Endrére. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 22./

Nagyváradon írta Ady Endre Fölszállott a páva című költeményét. Halálának 86. évfordulóján, január 27-én ezzel versével emlékeztek, a költőre. Varga Vilmos színművész szavalta a verset a vármegyeház előtti Ady Endre szobornál, majd Szűcs László költő-újságíró az Ady Endre Sajtókollégium vezetője köszöntötte a megjelenteket. Dr. Indig Ottó irodalomtörténész, a nagyváradi Ady Endre Társaság elnöke beszélt arról, hogy a város milyen hatással volt Ady életére. /(Balla Tünde): Ady Endrére emlékeztek Nagyváradon. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 29./

A Református Teológia, illetve az Erdélyi Református Egyházkerület székhelye Kolozsváron található, ezért mindig ott volt papszentelés. Idén azonban Marosvásárhely adott otthont a 18 fiatal lelkész (2 lány és 16 fiú) felszentelésének, és az egyházkerület közgyűlésnek. Június 21-én a templomban Kató Béla püspök-helyettes hirdetett igét, majd 18 kispap letette az esküt, ezután idősebb társaik, köztük a püspök és helyettese, megáldották őket. Az Erdélyi Református Egyházkerületben az 500 lelkipásztorból körülbelül hetven a nők száma. A rendszerváltás előtt korlátozták a lelkészi évfolyamok létszámát, hat tagú évfolyamok is voltak. Évtizedekig többen mentek nyugdíjba, mint ahányat föl lehetett venni. 1990 után egyszerre mindent be akartak pótolni. Volt olyan évfolyam, ahol százan voltak. A „százas évfolyam” – így nevezik az 1995-96-ban végzetteket. Sikerült feltölteni a hiányt. A püspök nem a lelkészhiánytól, hanem a hívek fogyatkozásától tart. /Máthé Éva: Eskütétel a marosvásárhelyi Vártemplomban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 23./

Második alkalommal rendezik meg a Partiumi Írótábort Nagyváradon, jelezte Barabás Zoltán költő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület sajtófőnöke a Magyar kulturális régiók a Kárpát-medencében címmel, Nagyváradon megrendezett 2. Partiumi Írótábor július 4-i megnyitóján. Számos partiumi, magyarországi, erdélyi és felvidéki vendég – többek között Kalász Márton, a Magyar Írószövetség és Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány elnöke – érkezett. Indig Ottó nagyváradi irodalomtörténész szerint a város továbbra is őrzi irodalmi hagyományait. Tőkés László püspöke kifejtette, a cél egy Partiumi Magyar Művelődési Céh létrehozása. Szeretnék újraéleszteni a Partiumot. Pomogáts Béla vitaindító előadásában a régiók fontosságáról beszélt. Koncz Gábor, a Magyar Kultúra Alapítvány igazgatója hangsúlyozta, az általa vezetett intézmény a régiók egymásra találása koncepciójának jegyében dolgozik. /Balogh Levente: Kulturális régiók találkozása. = Krónika (Kolozsvár), júl. 6./

Ötvenéves az Ady Endre Emlékmúzeum Nagyváradon. Az évfordulóra ünnepséggel emlékeztek, többek között Ady Endre publicisztikáiból összeállítottak könyvvel (Ha hív az acélhegyű ördög, Ady Endre Társaság, Nagyvárad). Az épület előtti Ady-szobornál egyházak, civil szervezetek koszorúztak, a múzeumban pedig emlékülést rendezett a helyi Ady Endre Társaság. A tanácskozás meghívottjaiként jelen voltak a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum képviselői, Hegyi Katalin irodalomtörténész, muzeológus, valamint Cséve Anna tudományos titkár. /Ötvenéves Ady-emlékmúzeum. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 24./ A november 22-én tartott emlékülésen Indig Ottó, az Ady Endre Társaság elnöke, majd Tóth János, a múzeum vezetője mondott beszédet. /Gálovits Zoltán: Adyra emlékeztek. = Reggeli Újság (Nagyvárad), nov. 24./

Dr. Indig Ottó, a Nagyváradi Ady Társaság elnöke, a jeles irodalom- és művelődéstörténész, kritikus, publicista és tanár 69 esztendős korában elhunyt /Gertyámos, 1936. okt. 18. – Nagyvárad, 2005. dec. 9./. Több évtizedes középiskolai és főiskolai pedagógusi munkája mellett a Kelet-Nyugat, a Bihari Napló, az Erdélyi Napló, majd a Várad folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett. Irodalom-, sajtó- és színháztörténeti szerzőként tizenegy kötetet jelentetett meg, képzőművészeti kritikusként és műgyűjtőként is nagyra becsült tagja volt a város polgárságának. /A Nagyváradi Ady Társaság: Elhunyt dr. Indig Ottó. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 12./

Nagyváradon a Tolnay című monográfia bemutatóján Meleg Vilmos köszöntötte a megjelenteket, emlékeztek a szerzőre, a december 9-én elhunyt dr. Indig Ottó irodalomtörténészre, színháztörténészre. Tolnay Tibor elsősorban festő, másodsorban színész, a Szigligeti Színház tiszteletbeli tagja. Gittai István költő beszélt az elhunyt szerzőről, a Nagyváradi Ady Társaság elnökéről. Tolnay Tibor önerőből képezte magát, így vált festővé. Tolnay Tibor elsősorban grafikus és tájfestő. /Gálovits Zoltán: Szerzője nélkül mutatták be a Tolnay című monográfiát. = Reggeli Újság (Nagyvárad), dec. 13./

„Az RMDSZ ügyvezető elnökének a feladata a közösségszervezés és fejlesztés.” „Mindig ott vagyunk a háttérben és arra törekszünk, hogy a romániai magyarság érdekeit védjük” – mondta Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke Kisbácson, a Népfőiskolán tartott előadást. Úgy látja, akkor lesz a legnehezebb, ha elfogadják a kisebbségi törvényt. /D. I.: „Közösségszervezés, közösségépítés a feladatunk”. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 24./

Egy olvasó Alburnus álnéven gúnyolódva leintette Barabás Istvánt, aki cikkében elítélte a Háy János Senák című színdarabjában előforduló trágárságot. Alburnus szerint „Erdélyországban még mindig ott tartunk, hogy egyesek képesek még a szart is kicenzúrázni, nehogy már a kivándorlásra kész ifjúság erkölcsi tisztaságán folt essék.” Aburnus kiállt a trágárság használata mellett, azzal érvelve, hogy a trágárság és a káromkodás össznemzeti vonása a magyarnak. /Alburnus: Na, gyermekezd meg! = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./ Előzmény: Barabás István: Fertelmek, ha zengenek. Az erdélyi magyarság még nem áll készen a beszédpornóexport fogadására. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 17./

Kolozsváron 1947-ben, a IV. gimnáziumi osztály elvégzése után letették a kisérettségi vizsgát az Unitárius Kollégiumban, emlékezett Dr. Dezső István. Kolozsváron négy magyar fiúgimnázium volt: Piarista Fiú Főgimnázium, Református Kollégium, Unitárius Kollégium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium, vagy Gyakorló Gimnázium. A négyből kettőt természetesen csak úgy lehetett összevonni, ha kettőt megszüntetnek. Áldozatul esett a nagy diáklétszámú, rangosabb Piarista Főgimnázium és az Állami Magyar Fiú Gimnázium vagy Gyakorló Gimnázium. 1948-ban megszüntették az egyházi iskolákat. A Kolozsváron megmaradt, két elméleti magyar fiúgimnázium közül az egyik, a volt Unitárius Kollégium az 1. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium nevet kapta, a második pedig a volt Kolozsvári Református Kollégium, amiből a 2. számú Elméleti Magyar Fiú Gimnázium lett. 1948-ban a kolozsvári Szekuritáté behatolt a Ferenc-rendiek épületébe, az összes szerzetest elvitték, még azt sem engedték meg nekik, hogy szobájukba felmenjenek, és a létfontosságú dolgaikat elhozzák. A rendházban maradt javak egy részét szétosztották a két magyar fiúlíceum konviktusai között. Dr. Dezső István emlékszik arra, hogy ők, az 1. számú Elméleti Magyar Fiúlíceum bentlakói kis kézi szekérrel mentek, hogy a számunkra megítélt javakat elhozzák. Ez elsősorban a ferencesek élelmiszer raktárából kerülhetett ki. Emellett nagy mennyiségű nyomdapapírt, valamint füzeteket, íróeszközöket is kaptak, itt működött addig ugyanis a Szent Bonaventúra Nyomda. Szigorúan megtiltották a diákoknak, hogy az emeletre is felmenjenek, a szerzetesek szobáiba. 1948-tól a rendházban helyezték el a város zene- és képzőművészeti iskoláját, még mindig ott működnek. 2006. június 3-án a fizika előadóteremben gyülekezett az erősen megfogyatkozott és szétszóratott egykori lelkes diákcsapat, az 1951-ben érettségizett tíz ősz hajú veteránja Fazoli Sándor, egyetlen élő tanáruk, osztályfőnökük és egykori igazgatójuk köré. Tudomásuk szerint 24-en élnek még az osztályból, de a találkozónkra csak tízen tudtak eljönni. Mindnyájukat megajándékozták Brassai Sámuel Elméleti Líceum Évkönyvvel. A tíz hajdani diák életútját mondta el a találkozón. Ajtay Ferenc a Bolyai Tudományegyetemen geológiát végzett, a majd középiskolai tanár lett. Nyugdíjas éveiben könyveket ír, eddig három kötete jelent meg, a következőt az ivóvíz jelentőségéről írja. Ábrahám Ottó a Szovjetunióban végzett bányamérnökit, hazajövetele után a Zsil-völgyi bányák magas vezetőségi posztjait töltötte be. Egyike volt a párt kinyújtott karjának. Nyugdíjasként újra politizálni kezdett, most a román Konzervatív Párt tagja. Fia anyanyelvét elvesztette, ennek ellenére magyarul érez. Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos elhagyta szülőföldjét, az anyaországban próbált beilleszkedni, úgy érzi, sikertelenül. Mihálik András látványos pályát futott be, miután Moszkvából hazatért ukrán feleségével. A romániai 1989-es fordulat után tökéletes orosz nyelvtudását kihasználva állandóan utazott, tolmácsolt, Nagyvárad alpolgármestere lett és Nagyváradon az egyetem építészeti karának professzora, a műszaki tudományok doktora, több találmánya van. Botár Ferenc Tordán dolgozott és ott él családjával ma is. Darvas István Izraelbe, aztán Amerikába ment, de meghalni Budapestre jött. Cozma Károly (Kozma) Kijevben végezte a Diplomáciai Főiskolát, külügyi diplomáciai szolgálata folytán bejárta a fél világot, világnyelveket beszél, 20 évnél több időt töltött külügyi szolgálatban. Széll Kálmán szenvedélyes sakkozó, műgyűjtő, de főleg könyvgyűjtő és magánzó agglegény. Veress Endre egyedül lett ügyvéd az osztályból. 1940-ben az Észak-Erdélyből kivonuló román bosszúállók úgy megverték ügyvéd édesapját, hogy később belehalt sérüléseibe. /Dr. Dezső István nyugalmazott sebész főorvos: Provokatív beszámoló a kolozsvári Brassai Sámuel Gimnáziumban érettségizettek 55 éves érettségi találkozójáról. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28., folyt.: júl. 1./

Az elmúlt napokban némi pánik keletkezett a Szabadság olvasói körében, a lapban megjelent egyik színes, illusztrált reklám miatt. A képen a Mátyás király szoborcsoport látható – némiképpen átkomponált változatban – hiszen a számítógép csodákat művel: királyunk lovastul mindenestül hiányzik a talapzatról. A valóságban még mindig ott, reméljük, soha senki nem fogja onnan elmozdítani. A román lapokban Avram Iancu kolozsvári szobra „szökött meg” az oszlopról, tehát nem a magyarság volt a célpont. /E.-R. F.: A Mátyás-szobrot NEM vitték el. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 16./

Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc utáni megtorlás áldozatául esett – kivégzett, börtönt viselt vagy más módon meghurcolt – protestáns teológiai tanárok, diákok, lelkipásztorok és egyháztagok tiszteletére emlékművet avattak október 28-án Kolozsváron a Protestáns Teológiai Intézet hátsó udvarán. Az emlékműhöz az Illyés Közalapítvány is hozzájárult. Ez az alkotás az intézet udvarára tervezett szoborpark első darabja. Az emlékmű a szovátai Bocskai Vince szobrászművész alkotása. A kőtalapzaton két, félig nyitott ajtóra emlékeztető bronztábla helyezkedik el, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a zsarnokság megszűnt ugyan, de ha nem ügyelünk, könnyen feltámadhat ismét. Ünnepi emlékező beszédében Csiha Kálmán nyugalmazott református püspök a bibliai Nabukodonozornak és későbbi világi diktátor-utódainak esetét említette, akiknek uralkodása idején mindig akadtak előttük meghajolni nem akaró igazi férfiak. A kommunista rendszerben a szamosújvári, jilávai, periplávai, Duna-deltai stb. börtönökben meghurcoltak lelke számára mindig ott lebegett egy láthatatlan ablak, amelyet sosem lehetett bezárni. „Amíg nekünk ilyen ablakunk van, addig lesz számunkra egyház és nemzet” – mondta a volt püspök. Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspök szerint a Trianonban megtaposott, majd 1945-ben a vörös birodalomnak odavetett magyar nemzet, amely azelőtt ezer éven keresztül védelmezte Európát, 50 esztendővel ezelőtt kimondta ősi szabadságvágyát. A felavatott emlékművet az egyházak, a főkonzulátus, helyi magyar szervezetek képviselői, magánszemélyek koszorúzták meg. /Ördög I. Béla: Figyelmeztető félig nyitott/csukott ajtó. 1956-os emlékművet avattak Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

Magyar egyetemet a mi adónkból! Vissza a Bolyai Egyetemet! Földrajzot, történelmet magyarul! Épületet a sepsiszentgyörgyi egyetemnek! Önálló magyar egyetemet akarunk! – lehetett olvasni december 7-én Sepsiszentgyörgyön, a tüntetésen. Az EMI (Erdélyi Magyar Ifjak) helyi szervezetének néhány lelkes tagja – akik nem először állnak ki magyar közösségi ügyért – pontosan fogalmazott. Sepsiszentgyörgyön közel ötszáz magyar pedagógus tanít; évente ugyanennyi szentgyörgyi VIII. osztályos vizsgázik román nyelven az ország történelméből és földrajzából; a városból minden ősszel több mint százan kezdik meg tanulmányaikat azon az egyetemen, amelyen azért üldöznek magyar tanárokat, mert feliratos táblákat tesznek ki a multikulturálisnak hazudott intézményben – melynek sepsiszentgyörgyi tagozatán ezer hallgató folytatja felsőfokú tanulmányait. De ebben a városban nem csak ennyien érintettek az óvodától az egyetemig biztosított anyanyelven tanulás ügyében. Szülők, nagyszülők ezreinek, a magyar választott tisztségviselőknek, politikusoknak, az egyházak képviselőinek, pedagógusok százainak, a magyar diákságnak, egyetemi hallgatóknak lett volna ott a helye a tüntetésen. Nem jöttek el. Csak egy kis töredék, a jóérzésűek, akik mindig ott vannak. Ilyen hozzáállással erőtlen a kiáltás. /Fekete Réka: Érdektelenségből jeles. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 9./

Elhunyt Letanovszky István (Máramarossziget, 1944. ápr. 11. – Nagyenyed, 2008. júl. 13.), a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium tanára 1968-tól, majd 1990–92 között igazgatója. Franciaszakos tanárként órái élményszámba mentek, támogatott minden olyan kezdeményezést, ami a tehetséges diákokat felemelte. Hegyi túrákon vezette diákjait. A nehéz időkben kollégáival együtt, diákszínjátszókkal járta a szórványt, életet vitt a lehangolt közösségekbe. Igazgatóként elsőként szerezte vissza az iskola számára a kollégiumi státust. Részt vett a tanítóképző újraindításában. Azután érdemeit mellőzve leváltották tisztségéből. A meg nem értés áldozata lett. Mindez kiváltotta gyógyíthatatlan betegségét. Többször tett kísérletet arra, hogy visszatérjen a katedra mellé, de idegileg már nem bírta. /Bakó Botond: Letanovszky István emlékére. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./ Halálhíre mindenkit megrázott. Letanovszky István 1968-ban került Nagyenyedre, rá egy évre osztályfőnök, 1990-ben a kollégium igazgatója. Támogatott minden kezdeményezést a tehetséges diákokat illetően. Betegsége kettétörte tanári pályáját, de ha tehette, mindig ott volt a kollégium rendezvényein, érdekelte az iskola sorsa, jövője. „Letanovszky Pistit mindenki imádta, kitűnő francia szakos tanárként ismerték és becsülték nagyra” – hangzott el Kónya Mária aligazgatónő végbúcsú-beszédében. Temetése július 15-én lesz, Máramarosszigeten. /Marosi Júlia: Búcsú a Kollégium tanárától, egykori igazgatójától. = Nyugati Jelen (Arad), júl. 15./

Romániában nyílt titok, hogy a parlamenti mandátumok egy részét a pártok gyakorlatilag eladják, pénzzé teszik. Ez az üzlet annyira nyíltan folyt az eddigi választások előtt, hogy több újság a különböző pártoknál dívó „árfolyamokat" is közölte. Tudott az is, hogy a román politikai pártoknál a központi vezetés, azaz jó esetben is csak tucatnyi személy döntött a listák összetételéről, s ezek feltöltésénél a húzónevek után mindig ott lapultak a névtelen, de pénzüket letevő „politikusok", akik közül aztán kikerült a parlament derékhada, a hozzá nem értő pártkatonák, bólogatójánosok. /Szondy Zoltán: A győztes recept adott... = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 22./

Markó Béla, az RMDSZ elnöke az Élet és Irodalomban elemezte, bemutatta a romániai magyar politika kormányban /vagy kormányzati oldalon/ eltöltött tizenkét évét és felvázolta a jövőben, ellenzékben követendő utat. Szerinte az egész kárpát-medencei magyar kisebbségpolitika – autonómia-politika – esélyeit kellene számbavenni, mert a gondok közösek: Trianon óta a „húzd meg, ereszd meg” utódállami játék folyik. Magyarként nem volt könnyű kormánypártinak lenni Romániában, szögezte le. Egy kisebbségi magyar közösség már eleve a barikád másik oldalán van. A kommunizmus idején még azt is megtorolták rajta, amit nem ő „követett el”, az 1956-os magyar forradalmat és szabadságharcot. Az emberek mindig úgy érezték Erdélyben: a románok, akik ütnek, és a magyarok, akik állják. Tömegével jöttek a román szerencselovagok Székelyföldre, ahol legalább részlegvezető lehetett belőlük. Magyarországon nehéz megérteni, hogy az önfeladásnak, a rejtőzködésnek, a nacionalizmusnak miféle próbatételeit élte át az erdélyi magyar közösség, mindezt a tömbben élő székelyeknek volt a legnehezebb feldolgozni. Ilyen előzmények után alakult meg 1989 decemberében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, és hozta meg azt a döntést, hogy a román pártokkal párbeszédet folytatva próbál a magyar közösség helyzetén változtatni. 1996-ban az RMDSZ kormányra lépett. Markó tizenkét esztendő múltán állítja, hogy eredményes, sikeres korszak ért véget a 2008-as parlamenti választásokkal. Új alkotmányos kisebbségjogi rendelkezéseket fogadtak el, és új törvényeket, kiépítettek egy majdnem teljes anyanyelvű iskolarendszert stb. „Feloldódni látszott az etnikai szembenállás hatalom és közösség között” – Markó szerint. Érzelmileg továbbra is kormányellenes maradt a magyar közösség, ezt „használta ki újból és újból Tőkés László és a Magyar Polgári Párt, de néhány független értelmiségi is, akik folyamatosan támadták kormányzati szerepvállalásáért az RMDSZ-t. ”A legnagyobb eredmény az alapvető közérzeti változás volt, amely végbement a magyar közösségben. Megváltozott a román-magyar viszony a politikában. Ezáltal pedig megváltozott a magyarok közérzete. Az RMDSZ támogatása ma is töretlen. Magyarországról Markó két oldalról kapott kritikát, amikor azt mondta, hogy előállhat egy szlovákiai típusú feszültség. „Nagyon” liberális és „nagyon” konzervatív oldalról bírálták ezért. A liberális oldalon nem hisznek abban, hogy a mai Európában nemzeti alapon is lehet még konfrontálódni, behelyettesítenék a magyar-román szembenállást a jobboldali-baloldali stb. szembenállással; a konzervatív oldalon viszont általában nem hisznek a párbeszédben. Markó számára, aki részese-alakítója is volt az elmúlt két évtizednek, a legfontosabb tanulság: politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, ezeket tartóssá csak úgy lehet tenni, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálnak. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni! Más szóval magyar-román megbékélésre van szükség. A cél az etnikai paktum. Az intézmények vezetésében való kellő magyar jelenlét egy lehetséges etnikai megoldás egyik legfontosabb eleme. Jelenleg Kovászna megyében, ahol a lakosság 75%-a magyar, tizenkét évvel ezelőtt a dekoncentrált intézmények vezetőinek alig 15%-a volt magyar, ma ez az arány 55% körül van. Hargita megyében, ahol a magyar lakosság aránya 85%, ezelőtt 12 évvel szintén 15-20 százalék körül voltak a magyar vezetők, ma pedig 60% fölött vannak. Mint látható, jelentős a javulás. A jövőben etnikai megegyezésre van szükség, egy olyan elv érvényesítésére, hogy a magyaroknak mindig ott kell lenniük a központi kormányzati intézményekben. Szükség van az autonómiára. Ellenzékben az RMDSZ érdekképviseleti-érdekvédelmi szervezetként fog fellépni. /Markó Béla: Kormányból ellenzékbe (A romániai magyar politika tizenkét éve). = Élet és Irodalom (Budapest), jan. 16./ Újraközölte: Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 23./

Szomorú nap volt július 2-a a Marosvásárhelyi Csizmadia Czéh Társulata számára. Ezen a napon kísérték utolsó útjára társulatuk tiszteletbeli elnökét, Horváth Lajos csizmadiamestert, aki június 30-án halt meg, életének 89. évében. Horváth Lajos mindig jó kedélyű, nagy szakmai tudással rendelkező, becsületes, szorgalmas mesterember volt. A szövetkezetesítés után az Unitatea szövetkezetben dolgozott, többi csizmadiatársával együtt. Nyugdíjazása után sem tudott megválni szeretett mesterségétől, mindig ott sorakoztak szerszámai a kisasztalon. Gondja volt arra is, hogy a mesterség fortélyait átadja a fiatalabb nemzedéknek. Két évig pereltek, 1996-tól 1998-ig, hogy egyáltalán megengedjék a Marosvásárhelyi Csizmadia Czéh Társulata újraalakulását és hivatalos bejegyzését. Tizenhárom éve perelik vissza a főtéren levő 1949-ben elvett volt székházukat. /Demeter György okl. üzemmérnök, a Marosvásárhelyi Nemes Tekintetes Csizmadia Czéh Társulatának elnöke: Fogynak a csizmadiák. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 7./

Akinek megérintette a lelkét Erdély
Beszélgetés Sas Péter irodalom- és művelődéstörténésszel
Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a »lelketlen« emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg”. –
„Ez az életem” – mondta Sas Péter, amikor minap munkájáról faggattam. A magyarországi irodalom- és művelődéstörténész legújabb kötetének, a Kós Károly képeskönyv című munkájának bemutatója alkalmával tartózkodott Erdélyben, így Kolozsváron is. Az 1954. október 1-jén Budapesten született művelődéstörténész középiskolai tanulmányait a Kossuth Lajos Gimnázium orosz–latin tagozatán végezte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Bölcsészettudományi Karának magyar–történelem szakán szerzett diplomát. Első munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár, majd a Corvina Könyvkiadó, utóbb a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Történettudományi Intézete volt. A későbbiekben szellemi szabadfoglalkozásúként folytatta az Erdéllyel kapcsolatos kutatói és feldolgozói tevékenységét. Jelenleg az MTA Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, fő kutatási területe a 20. századi erdélyi magyar művelődéstörténet. Portré- és dokumentumfilmet készített a Duna Televíziónak Kelemen Lajosról, Imreh Istvánról, Kós Andrásról, a kolozsvári ferencesekről és az erdélyi piaristákról. Kós Károly életműve kutatásért 2003-ban a debreceni KLTE Történelmi Intézetének Erdélytörténeti Alapítvány díjasa, 2007-ben – az indoklás szerint – „az erdélyi műveltségre, ezen belül különösen Kós Károly munkásságára összpontosuló tudományos kutatói és irodalmi tevékenysége elismeréséül” Kós Károly-díjat kapott.
- Sokan és sokat írtak az elmúlt évtizedekben Kós Károlyról. Eddigi kutatásai során ön is nagy figyelmet szentelt az erdélyi magyar író, építész, grafikus, könyvtervező és -nyomtató, politikus életművének a feltárására. Hiánypótló értékű például a 2003-ban napvilágot látott ön által összegyűjtött, sajtó alá rendezett és szerkesztett, Kós Károly levelezését tartalmazó kötet. Ezen munkák sorát folytatja a csíkszeredai Pallas-Akadémia kiadásban tavaly év végén megjelenő Kós Károly képeskönyv című kötet. Mitől másabb ez a munka, mint a többi, illetve miben nyújt újat az olvasó számára, ami a Kós-életmű feltárását illeti?
– Reményik Sándor hallhatatlan mondatainak egyike, hogy mindenkinek megvan a maga Kolozsvárja. Ezt parafrazálva – kis túlzással – gondolhatom, hogy mindenkinek meglehet a maga Kós Károlya. A róla alkotandó képekben váltakozva lehetnek egyezőségek és eltérések. A Kós-i életműnek néhány szelete – főleg az építőművész és az íróművész – jobban kidolgozott, kimunkált sokoldalú tevékenységének más részeinél. A most kiadott könyvet az életmű egészét átfogó, annak történelmi hátterét kiemelő bemutatásnak szántam, mint a róla korábban megjelenteket. Talán jobban kiviláglik, ugyanazon időszakban hogyan alkotott a különböző területeken, sokrétű, egymásból építkező és az egymást erősítő tevékenységei miatt miért kaphatta munkássága a polihisztor jelzőt, melyet inkább a tudományos életben alkotók szoktak kiérdemelni. Arra törekedtem, hogy minél reálisabban, ne a legendák homályában mutassam be Kós Károlynak mindig a valóság talaján álló, a túlbonyolított belemagyarázások ellenére nagyon egyszerűként, lényegre törekvőként jellemezhető munkásságát. Puritán életvitele, gondolkodásmódja mind építészetében, mind írói, mind grafikusi, képzőművészeti alkotásaiban kerülte a sallangot, az értelmetlen, oda nem illő díszítést. Egyik kedves és meghatározó mondását idézve: „Nem elég egyszerű ahhoz, hogy monumentális lehessen.” Ezért hárítom el azokat a nagyon tetszetősnek tűnő, pl. a Varjúvár elhelyezésével, a nap állásával, beverődési szögével s mifenével kapcsolatos elméleteket, melyek – legalább is szerintem – nem találnak Kós Károly sem fiatalkori, sem öregkori gondolkodásmódjával, jelenjenek meg bármilyen tetszetős és vastag, s drága albumokban. Ugyanígy, a leszármazottak – Dr. Kós Károly néprajztudós és Kós András szobrászművész – segítségével a helyére tehető ugyancsak a legendák ködébe emelt származása, nevének egykori sch-val való írásmódja. Az unokai székelyek közül származik a Kós család, akikből házasságok révén a szász társadalom tagjai lettek, s így „torzult el” nevük szerepeltetése. Úgy gondolom a székely származás tudata sem alábbvaló a hugenotta s más hangzatos eredetkutatásnál. Ha valaki a mai korra jellemző szenzációt keresi, azt Kós Károlynál nem találhatja meg. De megkaphatja, hogy mire képes az elkötelezett, a szülőföldön és a szülőföldért végzett munka, mely a legnehezebb időszakban is meghozta a barátokat, a munkatársakat, a továbblépésre, az újabb munkálkodásra serkentő vitapartnereket, az elismeréseket és a közösségért végzett munka jól eső fáradságát, amelytől lehet csak igazán jól aludni. A képeskönyv nemcsak sok, eddig ismeretlen felvételt tartalmaz, utal egy másik Kós-i alapvetésre, a képben való gondolkodásmódra. Saját bevallása szerint először a rajzok születtek meg s utóbb a hozzájuk fűződő szöveg. Lássuk életművét az általa használatos formában, a kép és a szöveg egységében.
– Ezekben a napokban mutatták be Kolozsváron a Lucius Kiadó gondozásában megjelenő Erdély legendás levéltárosa. Kelemen Lajos és az erdélyi magyar tudományosság című könyvét, valamint a Kriterion kiadásában napvilágot látott Művelődéstörténeti tanulmányok 2. kötetét. Tudomásom szerint az ön által összeállított és szerkesztett előbb említett munkák mellett előkészületben van a Kelemen Lajosról szóló monográfia is. Ez doktori dolgozatának a témája is. Miért irányult figyelme a legendás erdélyi levéltáros életművének a feldolgozására?
– Meglátásomban vannak az erdélyi történelemnek, a honi művelődésnek, a kultúrának – összességében az erdélyi magyar népnek – megingathatatlan, kivághatatlan, őserejű fái. Honnan ez a hasonlat? Transilvania, magyarosan Erdőelve, Erdőntúli terület nyilván valamilyen ősrengeteg lehetett, amelyben a többi fától védetten kifejlődhettek vén fa matuzsálemek, díszei és szimbolikus megjelenítői fa-nemzetségüknek. Képletesen szólva efféle emblematikus megjelenítői a magyarság erdélyi szellemi honfoglalóinak a sokat emlegetett Körösi Csoma Sándorok, Bod Péterek, Mikó Imrék, akikről minden jelző használata nélkül, csupasz nevük olvasása során is kötetnyi adat tolulhat az olvasó emlékezetébe. Ezek sorába illesztem én az általam elképzelt Panteonomban Kós Károly – s még sok más csodálatos és újrafelfedezésre váró személyiség mellett – Kelemen Lajos senki mással össze nem téveszthető egyéniségét. Vélekedésem szerint Kelemen Lajos tekinthető a 20. század Mikó Imréjének, az Erdélyi Múzeum-Egyesület és az erdélyi tudományosság megújítójának, továbbélése legmeghatározóbb személyiségének. Ha Erdéllyel kapcsolatos történelmi könyveket, vagy regényeket olvastam, szinte mindig ott volt a segítségét köszönő mondat. Ma már elképzelhetetlen önzetlenséggel segített mindenkit, akár lemondva saját gyűjtéséről is. Nem önmagát, az elvárt eredményt, patetikusnak tűnő szóval az ügyet tekintette és helyezte előtérbe. Tudta, hogy a témában korábban megjelent könyvek összesítő kötetté kompilálása helyett a forráskiadásra, az újabb eredmények elősegítésének kevésbé látványos, de hathatósabb formájára kellene összpontosítani. Sokan tőle várták Erdély története megírását. Ha az általa elképzelt módon akarta volna ezt megtenni, csak a források felhasználásával tehetett volna eleget a felkérésnek. Ehhez azonban először össze kellett gyűjtenie azokat, bevive, bevitetve a tudomány hombárjának különböző rekeszeibe, a levéltárba. Ehhez a feladathoz és az anyag feldolgozásához nem lehetett elegendő az életideje. Arra azonban elég volt, hogy a levéltár kiépítésével, kiteljesítésével megteremtse a lehetőséget a következő korosztály, korosztályok számára a szintetizálás, a tudományos összesítés lehetőségét. Ha Ő nem lett volna, ma nem forgathatnánk Szabó T. Attila Szótörténeti Tárát, s nem örvendhetnénk Jakó Zsigmond erdélyi okmánytárainak sem. Az egyik legnagyobb erdélyi tanítómester volt, aki saját példájával adta a mintát, s tudományos fokozat nélkül is akadémikusokat nevelt az erdélyi tudományosságnak. Kelemen Lajos naplója és levelezése közreadása után két éven belül szeretném monográfiáját összeállítani és egy kegyes kiadó közreműködésével eldönthetővé tenni, hogy – amint Kós Károly esetében – a legenda tetszetősebb-e, vagy a képzeletet is felülmúló valóság.
– Ugyancsak friss munka a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó által kiadott, ön által szerkesztett Dsida Jenő emlékezete című kötet. Dsida és Kolozsvár című tanulmányában, többek között, arra keresi a választ, hogy Kolozsvár miként vált a szatmári születésű költő városává, milyen volt Dsida Kolozsvár-képe. Kutatómunkáját figyelembe véve, ön is sokat tartózkodik a kincses városban. Mit jelent, mit nyújt Sas Péter számára a kincses város, milyen az ön Kolozsvár-képe?
– Kolozsvár képemnek talán legjellemzőbb vonása az, ami nem látható. A belső Kolozsvár, amely nem a homlokzatokban, a megkopott, vagy talán már el is tűnt csillogásban létezett. A falakon belüli, a lelkekben, a viselkedésekben, az életmódban, a világlátásban meglévő város az én városom. A Krisztus rajzolta kultúrkör átmérőjén belüli, keresztény lelkületet sugalló város. A tudomány, a művelődés tette kincsessé ezt a Szamos parti metropoliszt s különböztette meg másoktól, ezáltal lehetett Transilvaniae Civitas Primaria, Erdély első városa. A könyörtelen sors egyszer ennek a városnak sem fog kegyelmezni, ezért kellene legalább virtuális módon a legtöbbet megőrizni múltjából, épületeiből, sírjaiból, tárgyi és szellemi emlékeiből. Addig őrizzük, szeressük és örökítsük meg ezt a romló, omladozó, pusztuló múlt-foszlányt, amíg – Kelemen Lajos megfogalmazásában – „örökre el nem tűnik az idő mindent megőrlő malmában”.
– Ön is azon magyarországi kutatók – lásd Vincze Gábor, Bárdi Nándor vagy Illésfalvi Péter történészek – sorába tartózik, akik óriási elkötelezettséget éreznek Erdély iránt, rengeteg tanulmányt és forrást közölnek Erdéllyel kapcsolatban, és valósággal otthonuknak érzik azt. Önnek személyesen honnan ered Erdély iránti érdeklődése, csodálata, szeretete, illetve mi késztette arra, hogy főleg „erdélyi témák” kutatásával foglalkozzon?
– Erre a kérdésre nem szeretnék hosszasan válaszolni. Ha erdélyi lennék, magától értetődőnek tartanám a nem „bennszülöttek” rácsodálkozó érdeklődését. Olyan gazdag és olyan lebilincselő az erdélyi művelődés, a transzszilván kultúra, hogy én azon a „lelketlen” emberen csodálkoznék, akinek a lelkét mindez nem érinti meg.
– Kós Károlyt parafrazálva az igaz művésznek (írónak, építőnek, képző- és zeneművésznek) a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja és élete munkájával szülőhazáját és annak népét hűségesen szolgálja. E Kós-idézet egyébként a Kós Károly képeskönyvnek is a mottója. Ön szerint napjaink „igaz művészének” mi a feladata, avagy máig érvényesek és igazak Kós Károly évtizedekkel ezelőtt papírra vetetett sorai?
– Úgy gondolom, hogy örök érvényűek Kós Károlynak ezek a szavai, mondatai mindazok számára, akik ezt a fogalomszerű földdarabot vallják hazájuknak, és nem csupán születésük helyének. Nem kötelező mindenkinek – mint Kós Károlynak – a hűség embere fogalmával azonosulnia, de akkor hogyan gondolja egy adott közösséghez tartozónak magát, s az öncélú, a csupán fogyasztásra és nem teremtésre beállt életével mi értelme lehet létezésének?
PAPP ANNAMÁRIA. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleménye
Emlékeztető Lakatos Péternek
a Temesvári Kiáltvány 8-as pontja és a szekus vagy nem szekus dilemma tárgyában
Március 15-e előtt a nagyváradi magyar körökben egy húsz évet késett vita borzolta a kedélyeket. Középpontjában az a Lakatos Péter állt, akit aránylag későn, „csak” 1999-ben kooptált az RMDSZ a megyei vezetésbe, de aki azután „meghökkentő, egyben gyanús” RMDSZ-es karriert futott be rövid idő alatt: 2001-ben a megyei szervezet elnöke, 2004-ben parlamenti képviselő, majd 2008-ban ismét parlamenti képviselő lett, immáron egyéni választó kerületben. Egyik emblematikus figurája, valóságos „brand”-je ő a Bihar megyei RMDSZ-nek. A vita azt követően robbant ki, hogy Tőkés László, EP-parlamenti képviselő a közelmúltban egyik, a kommunista múlttal való szembenézés fontosságáról tartott sajtótájékoztatóján azt „merészelte” mondani, helyi példával élve, hogy Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő tisztsége összeegyezhetetlen a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjával. Lakatos Péter kikérte magának, pro és kontra vélemények záporoztak ismét vele kapcsolatban, névvel és név nélkül, helyreigazítás címén illetlen mocskolódással és sértegetésekkel körítve, és van olyan internetes félbulvár portál is, amely hatékonyan válogatott, gyomlált (egyoldalúan persze, és bizonyára külső útmutatásra) az elhangzó vélemények között. A gusztustalan „felhajtás” annyit biztosan jelez, hogy egy közérdekű, ámde elvarratlan, a helyi kereteken jóval messzebbre mutató problémáról van szó. 
A Lakatos Péterrel szembeni, mondhatni állandósult „méltatlankodások” annak tudhatóak be, hogy Bihar megyében már a látszatra sem adtak abban a posztkommunista restaurációban, amely egyébként az egész RMDSZ-ben végbement valamilyen formában. Itt ugyanis 2002-ben egyenesen Ceauşescu egyik volt belügyis tisztjét „kérték meg” arra, hogy „áldozza fel magát”, és fogadja el a Bihar megyei RMDSZ elnöki tisztségét. A jogos méltatlankodások nem késtek elhangzani, többek között azt kifogásolván, hogy Lakatos Péter személyében egy volt szekus dirigálja a bihari magyarokat. 
A legújabb erőteljes média kampányra való tekintettel, de megvárva a március 15. ünnepségek elteltét, bekapcsolódunk a vitába, mivel úgy véljük, hogy ma már rendelkezünk az ahhoz szükséges rálátással, hogy tárgyilagosan, indulatoktól mentesen, tisztázó, nem pedig lejáratási szándékkal, érdemben fejtsük ki véleményünket. 
MPP kontra Lakatos – Parlamenti választások 2008.
A mostan zajló vitát megelőzően szervezett formában utoljára a Magyar Polgári Párt Bihar megyei szervezete mondott véleményt Lakatos Péterről, 2008. november 20-án, a romániai parlamenti választások előtt, amikor is egy Felhívás keretében arra szólítottuk fel a magyar választókat, hogy alkalmatlansága miatt ne szavazzanak Lakatos Péterre. Szó szerint idézzük a vonatkozó részt:
„Ne szavazzunk LAKATOS PÉTER-re, aki az RMDSZ parlamenti képviselő jelöltje a kettes számú (Székelyhíd-Szentjános-Telegd) egyéni választási körzetben, mivel: 
- Nincs kötődése az Érmellékhez, az RMDSZ vezetése ejtőernyőzte be ebbe a befutónak számító körzetbe. - Kifogásoljuk, hogy 2002-ben megyei RMDSZ-elnökként az Orbán-kormánytól Érmindszentnek megítélt, egy Ady-emlékhely kiépítésére pályázaton elnyert 320 millió forintot a Medgyesy-kormány segédletével, az eredeti szándékkal szemben egy jellegtelen nagyváradi gyűlésterem felépítésére, részben ismeretlen célokra használta. Etikátlan eljárásával súlyos kárt okozott a sorvadó Érmindszentnek, az Ady-kultusznak, és az Érmelléknek. 
- 2002-ben érmelléki szervezetek (Érmihályfalva, Székelyhíd, Margitta, Berettyószéplak) kezdeményezték a Szövetségi Képviselők Tanácsában az RMDSZ Érmelléki Területi Szervezetének létrehozását, a már működő székelyföldi modell (történelmi székek szerinti felosztás) alapján. Megyei RMDSZ-elnöki minőségében akkor ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott. Akciójával meggátolta, hogy ez a tájegység – a Székelyföld mellett az egyedüli, amelyben a magyarok még számbeli többségben vannak – mikrorégióként fogalmazhassa meg magát, és kihasználhassa ezáltal a magyar identitás megőrzésében és gazdasági téren azokat a lehetőségeket, amelyekre az időközben EU-taggá vált Romániában ma már lehetősége lenne.
- Belügyis múltja közismert. Sajnálatos és aggasztó, hogy a 180000 bihari magyar között Lakatos Péter helyett most sem találtatott egy olyan jelölt, aki mentes egy ilyen múlttól.” 
A politikai cinizmus „megkapó példája”, hogy pontosan abban az érmelléki egyéni választókerületben nyerte el második parlamenti képviselői mandátumát, amelynek „önállósodását” „tűzzel-vassal”, saját kezűleg hiusított meg. Amint a Felhívás is utal rá, belügyis múltján kívül vannak ám egyéb, „frissebb” „sötét foltok” is pályafutásában.
De maradjunk egyelőre a belügyis múltnál. Az erre vonatkozó eddigi hivatkozások (részünkről is) lakonikusak voltak, mintegy megelőlegezve az olvasók jártasságát a témában. Tévedtünk, a kérdés bonyolúltabb annál, mintsem, hogy „szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „ zsánerű leegyszerűsített és provokativ kérdésekkel tisztázni lehetne. A tisztázáshoz abból kell kiindulni, hogy mi is volt a valóságban Ceauşescu Belügyminisztériuma.
Ceauşescu Belügyminisztériuma
Nem lenne érdektelen a Groza-kormánnyal kezdeni, a kommunista diktatúra belügy, és titkosszolgálati gyakorlatát, időbeni változásait akkor követhetnénk nyomon igazán. Elégedjünk meg most az 1968-as kezdettel, amikor is az 1965-ben hatalomra került Ceauşescu, birodalma kiépítésének fontos állomásához érkezett, ekkor szervezi át első ízben egyidejűleg a Gheorghiu Dej-től örökölt két alapvető erőszak szervezetet: a 294/1968 számú törvényerejű rendelettel a Belügyi Tevékenységek Minisztériumát (Ministerul Afacerilor Interne), a 295/1968 számúval pedig az Állambiztonság Országos Tanácsát (Consiliul Naţional al Securităţii Statului), „ saját képmására” alakítva őket. Ma már tudjuk, hogy 1971-es kínai útja után, Ceauşescu elégedetlen volt ennek a két intézménynek a hatékonyságával (az általa közben „megálmodott” új típusú román állampolgár „létrehozása” hatékonyabb ráhatási rendszert követelt meg), ezért 1972-ben egy huszárvágással, a 130/1972 számú törvényerejű rendeletével (amelyet aztán törvénnyel erősített meg) a két intézményt összevonta, (sutba dobva az addig formálisan csak-csak megtartott jogállami látszatot). A létrehozott „új” Belügyminisztérium (Ministerul de Interne) lényege, hogy a politikai rendőrség, közismert nevén a Szekuritáté beköltözött (szó szerint értendő) az addig viszonylag önálló milíciákra, börtönökbe, levéltárakba, útlevél és személyi igazolványokat kibocsátó hivatalokba, és a tűzoltó alakulatokba, az addigi körülményesebb, közvetett parancskiadás és követés egyszerűsödött, közvetlenné vált. Ezt kiegészítve a Belügyminisztérium által szervezett, mozgatott, és felügyelt, az addiginak sokszorosára duzzasztott besúgói hálózattal (és a belügyminisztériumon kívüli többi hálózattal) összeállt az a diabolikus rendszer, amely lehetővé tette, hogy mindenről és mindenkiről mindent megtudjanak, és azok ellen, akikről úgy gondolják, hogy nem a rendszer által meghatározott irányba haladnak, a legváltozatosabb módon felléphessenek. Egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ennek a rendőrállami rendszernek a központja az 1972-ben létrehozott Belügyminisztérium volt, amelyen 1989-ig csak lényegtelen módosításokat eszközöltek. Humán erőforrás szempontjából (mai kifejezéssel élve) a rendszer alapját a Belügyminisztérium tiszti és altiszti állománya képezte. A különféle tevékenységi körök által meghatározott munkamegosztástól függetlenül „egy bogban tartott”, egységes elvek szerint mozgatott társaságról van szó, ez volt tulajdonképpen a rendszer működőképességének az alapja. Hamis az a félrevezetési szándékkal hangoztatott érvelés, miszerint volt belügyis tiszt, de volt annál belügyisebb tiszt is. A rendszer gerincét képező tiszti/altiszti állomány minden tagjának maradéktalanul, habozás nélkül (fără şovăire) kellett teljesítenie a kapott parancsot, annak milyenségétől függetlenül (másképp megnézhették volna magukat). Minőségileg homogén emberi közegről van szó (ahogyan a román szólás mondja: „au fost o apă şi un pământ”), amely alapos szelekció révén a rendszer iránt leginkább elkötelezett káderekből állt össze (cadre îndoctrinate). Az elnyomó gépezet kigondolói gondoskodtak arról, hogy a működési mechanizmusok, forgatókönyvek révén utólag lehetetlen legyen rekonstruálni az egyébként minőségileg homogén tiszti/altiszti közeget alkotó személyek mennyiségi részesedését az emberi jogok megsértésében. A felelősségre vonás elkerülése, az egyéni bűnök pontos meghatározásának lehetetlenné tétele volt a fő mozgató rugója annak is, hogy az 1989-es fordulat ellenére, a volt belügyis állománnyal összefüggő minden fajta adat, információ mai napig titkosítva van. A posztkommunista román hatalomnak maradéktalanul sikerült az elmúlt húsz éven át az ismeretlenség homályában tartani mindent, ami ezzel az intézménnyel kapcsolatos, elodázva ezáltal nemcsak a kommunizmus bűneinek feltárását, de a vétkesek felelősségre vonását is. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, mindazok, akik a rendőrállam fenntartásának, a 23 millió román állampolgár „kézbentartásának” legfőbb biztosítékát képező intézmény hivatásos tagjaként ennek kivitelezésében közvetlenül részvettek, erkölcsi értelemben legalábbis bűnösöknek számítanak.
De hogy a mi témánknál maradjunk, köztudott, hogy a tűzoltóságokat a szigorúan vett tűzrendészeti tevékenységük mellett leginkább információszerzésre, és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel, kihasználva azt az adottságukat, hogy feltűnés nélkül bárhol terepszemlét tarthattak, ellenőrizhettek, bárhova bejuthattak, gyakorlatozhattak, mindig ott lehettek feltűnés nélkül, ahol kellett, beleértve nemcsak az intézményeket, ipari és mezőgazdasági objektumokat, de a civil lakosságot is. Tömegmegmozdulások leverésének forgatókönyvében a tűzoltó egységek bevetése természetesen szerepelt. És rendelkezésükre állt a polgári tűzrendészet szám szerint sem elhanyagolható személyi állománya is (sokatmondó, hogy a polgári tűzvédelmi alakulatok vezetőinek (şef formatie civila PSI) kinevezése csak belügyis jóváhagyással történhetett. Az, hogy ennek a „sajátos” belügyminisztériumnak a keretében (1972-1990), egy tűzoltó tisztnek írásban és szóban kiadott parancsoknak mekkora hányada is lehetett nem a tűzrendészethez közvetlenül kötődő, „más jellegű”, azt csak az érintettek tudnák „felbecsülni”, nekik viszont elemi érdekük volt és az ma is, hogy tagadják, hogy 1972-1989 között „mást” is csináltak volna.
Amit az akkori törvény betűjére és szellemére alapozva teljes biztonsággal állíthatunk, az az, hogy kaphattak, kaptak más természetű parancsokat is, és amikor kaptak, ezeket végre is hajtották, vagy másképpen fogalmazva: egy tűzoltó tiszt olyan mértékben volt „szekustiszt”, amilyen mértékben szekus-jellegű (alapvető emberi jogok elleni) parancsok teljesítésében részvett.
Temesvári Kiáltvány 8-as pontja, Átvilágítási törvény, CNSAS
Mivel lehetetlen megállapítani utólag, hogy a szóban forgó csoportok, az azokat alkotó személyek közük ki mennyire „sáros”, kiről milyen mértékben bizonyítható be az alapvető emberi jogok megsértése, 1990-ben a legtermészetesebb az lett volna, ha a rendszert váltott társadalom egészséges önvédelmi reflexből törvény alkot a Temesvári Kiáltvány 8. pontja alapján, amelyben nyilvánosságra hozza a teljes belügyi állomány névsorát, megtiltva egyúttal nekik, hogy bizonyos ideig közszereplést vállaljanak. Ezt követően pedig, azok fölött, akikről bebizonyosodik, hogy bűnöket követtek el, az igazságszolgáltatásnak kellett volna ítélkeznie. Sajnos nem így történt, tudatosan nem így történt, az ún. rendszerváltás ezért is sikeredett felemásra, ennek a levét issza most is a román társadalom, amelynek nolens-volens mi is tagjai vagyunk. A Ticu Dumitrescu nevéhez kötött, nagy késéssel megszületett átvilágítási törvény az előbbiekben vázolt természetes szándékból semmit sem tudott megvalósítani, abból a „főbűnös” hivatásos belügyis tiszti (és altiszti) állományt szándékosan és teljesen kihagyták, az elővetett bűnökért a felelősséget a sok ezer, többnyire zsarolással és megfélemlítéssel beszervezett „besúgó”-ra hárították, de ezt is nagyon felemás, álságos formában. Így fordulhatnak elő azok a nagy média-felhajtást kiváltó anakronisztikus esetek, amikor közismerten kirívó szekusmúlttal bíró személyek simán megkapták a CNSAS-tól a feddhetetlenségi bizonyítványt (lásd például az egyik legkirívóbbat, Dan Voiculescu esetét, de sokatmondó a milicista őrnagy Aurel Agache esete is, akiről a fia éppen a közelmúltban kérte ki magának, hogy az apja a Szekuritátéval együttműködött volna).
A Temesvári Kiáltvány kisiklatása annyira „jól” sikerült, hogy a főbűnösök nemcsak hogy mindeddig mentesültek a leleplezéstől és az elszámoltatástól, de hatalmukat jórészt át is menthették és pénzzé, tőkévé konvertálhatták, hiszen most ez jelenti igazán a hatalmat. És azáltal, hogy „bogban, egy csoportban” tartva rejtegetik őket a leleplezés elől, azt is elérték, hogy objektív kritériumok alapján differenciálni lehessen őket. Ez nyilván a főbűnösöknek kedvez első sorban.
Teljes mértékben érthető és indokolt a Temesvár Társaság minapi, 20 éves évfordulós megemlékezésén elhangzott újabb Felhívása egy, a kommunizmus bűneinek leleplezését és megbüntetését ténylegesen szabályozó tényleges törvény megalkotására, amely végre normális mederbe terelhetné a kommunizmus idején elkövetett bűnök megítélését. Erre ma is, 1989 után húsz ávvel, nagy szükség lenne. De térjünk vissza Lakatos Péterhez! 
Lakatos Péter 1970-1989 között
Lakatos Pétert a nagyszebeni katonai főiskola (1970-1973) elvégzése után, 1973-ban az előbbiekben ismertetett Belügyminisztérium szerves részét képező Bihar megyei tűzrendészeti alakulathoz helyezték. Tudni kell róla, hogy nagyon fiatalon, már húsz évesen (1972-ben), mondhatni rendhagyóan korán, a Román Kommunista Párt tagja lett, Nagyváradra kerülése után pedig nem sokkal, szintén rendhagyó módon a nagyváradi tűzoltóság alparancsnoki tisztségébe nevezték ki. Mindkét „életrajzi adat” egy tehetséges, becsvágyó, a parancsokat habozás nélkül teljesítő, foglalkozását hivatásnak tekintő, elöljáróinak elismerését bíró fiatal belügyis tiszt alakját jelenítik meg, teljesen összhangban egyébként akkori ismerőseinek visszaemlékezéseivel. Az, hogy az itt eltöltött éveiről csak közvetetten terhelő adatokkal rendelkezünk, az előbbiekben elmondottak fényében magától értetődő. Nem azért volt az akkori Belügyminisztérium a politikai rendőrség által uralt csúcs-szerve Ceauşescu rendőrállamának, hogy onnan terhelő adatok szivároghattak volna ki, az 1989 utáni posztkommunista rezsimnek pedig nem hiába volt egyik legfőbb foglalatossága annak megakadályozása, hogy ennek a Belügyminisztériumnak a viselt dolgai nyilvánosságra kerülhessenek. De az említett közvetett „bizonyítékok” ahhoz mindenképpen elegendőek, hogy rávilágítsanak, hogy Lakatos Péter személyében Ceauşescu Belügyminisztériumának egyik meggyőződéses, hithű, a mundérhoz ragaszkodó tisztjével állunk szemben. Ezen a helyen kell vitába szállnunk egyik minapi kijelentésével, amikor is belügyis múltját kisebbítendő, azzal érvelt, hogy több nyugati (értsd: demokratikus) országban is a tűzoltóság ma is a belügyi tárcához tartozik. Ez így igaz, de (bizonyára szándékosan) elfelejtette azt hozzátenni, hogy az „ő” belügyével ellentétben ezeket nem a politikai rendőrség, hanem jogállami rendszerbe ágyazott civilek vezetik, a kettő között pedig legalább akkora a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között.
Lakatos Péter következő, 1985 utáni munkahelyéről, a Sintezáról már többet tudunk. Tudjuk, hogy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy magyar nemzetisége miatt kellett megválnia az általa annyira szeretett nagyváradi tűzoltó laktanyától. Az az állítása sem igaz, hogy „elbántak volna” vele, amikor megvonták parancsnokhelyettesi tisztségét, és „elölről kellett mindent kezdenie”. A valóság az, hogy egyik családtagja „elfelejtett” visszatérni Magyarországról, amit a rezsim nemcsak neki, de egyetlen hozzá hasonló tisztségben levőnek sem bocsátott meg. De főnökei iránta táplált „nagyvonalúságát” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a valóságban nem „lefokozták”, hanem „előléptették“ akkor, amikor a Sinteza vegyipari vállalatnál a tűzvédelem irányításával bízták meg (coordonator PSI). Erről, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, tudni kell, hogy szigorúan bizalmi, a belügytől függő beosztás volt, és nem is mondvacsinált főnökségről volt szó, hiszen 100 beosztott dolgozott itt a keze alatt. Ha baj lett volna a laktanyában magyar mivoltával, szóba sem kerülhetett volna ez a beosztás a Sintezában sem, és valójában semmit sem kellett újrakezdenie, mert gyakorlatilag a szakmájában maradt, azt folytatta tovább. Egykori munkatársai elmondásából világosan következik, hogy ebben a beosztásában, ha lehet még „megbízhatóbb és együttműködőbb” volt. Köztudott, hogy nem szerette, ha környezetében magyarul beszélnek, és gyakran előfordult, hogy ezt egyenesen megtiltotta. 
Ha igaz az, amit itt elmondtunk, akkor felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ilyen „előélettel” Lakatos Péter is „simán” megkapta a CNSAS-tól 2002-ben a feddhetetlenségi bizonyítványt (amit úton-útfélen lobogtat, és amely amúgy megérdemelne egy tartalom-elemzést, de lényege az, hogy a CNSAS birtokába került dokumentumok egyike sem tanúsítja, hogy szekusügynök lett volna, vagy hogy együttműködött volna a politikai rendőrséggel). Szegény CNSAS! Hogyan is mondhatna mást Lakatos Péter esetében is, amikor a nyilvántartásában egyetlen egy hivatásos belügyis tiszt vagy altiszt sem szerepel (sarkítva: a Ceauşescu-belügy verőlegényei is simán megkapnák, ha kérnék a feddhetetlenségi bizonyítványt, a jelenlegi átvilágítási törvény szerint, hiszen ők sem szerepelnek a Hivatal (CNSAS) nyilvántartásaiban).
„Restauráció" a Bihar megyei RMDSZ-ben 2001-ben
A Temesvári Kiáltvány már régen a süllyesztőbe került, amikor Lakatos Péterrel kapcsolatban először vetődött fel nyilvánosan, 2001 áprilisában az a „költői kérdés”, hogy vajon szekus volt-e, vagy pedig egy munkáját becsületesen végző tűzoltótiszt csupán? Az alkalmat az RMDSZ Bihar megyei szervezetének Küldöttgyűlése szolgáltatta, amikor is a küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy Kapy István után Lakatos Péter, vagy pedig Szilágyi Zsolt legyen-e az elkövetkezőkben a megyei szervezet elnöke. Nem térünk ki a küldöttgyűlés „nyalánkságaira”, tényként mondjuk el, hogy a többség akkor úgy vélekedett, nincsen abban kivetni való, ha a megyei érdekvédelmi szervezet élére a Ceauşescu-rendszer egyik volt belügyis tisztje kerül. Ha a tisztázó vitára nem ma, 2010-ben került volna sor, hanem tíz évvel korábban, valószínű, hogy sokan másképpen szavaztak volna, és az is lehet, hogy Markóék eleve nem mertek volna rábólintani Lakatos Péter jelölésére. De ilyesmi fel sem merült akkor: a szekus-téma még tabutémának számított, másrészt pedig Markóék Bihar megyében egy Tőkés Lászlóval határozottan szembeforduló RMDSZ elnököt akartak. Erre a célra – az azóta eltelt események ismeretében nem nagy kunszt kijelenteni – alkalmasabb személyt Lakatos Péternél keresve sem találhattak volna. Takács Csabának (aki az országos elnökséget képviselte) könnyű dolga volt, a „restauráció” minden nehézség nélkül megtörtént, a Lakatos Péter belügyis múltját kifogásoló felszólalások ellenére is. A tárgyilagos visszatekintés azt mondatja velünk, hogy Lakatos Péter megkoronázásáért legnagyobb „történelmi bűne” a látszat ellenére nem Markó Bélának, Takács Csabának, Kiss Sándornak és Bíró Rozáliának van, hanem Kapy Istvánnak (aki paradox módon akkor „áldozat” is volt egyben), hiszen megyei RMDSZ-elnökként 1999-ben ő „csempészte be” Lakatos Pétert a megyei szervezet vezetésébe. Egy kis rosszindulattal mondhatjuk úgy is, hogy „ő engedte be a farkast a juhakolba”(meg is bánta ezt sokszor azóta). De azok véleményében is lehet igazság, akik állítják, hogy nem Kapy István a „vétkes”, mivel a „ becsempészés” „külső” erők műve volt.
Lakatos Péter elvtársai
Tévednek azok, akik „mondva csinált” ügynek tekintik az egész Lakatos problematikát. Ez kiviláglik abból is, ahogyan a minap Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ másik tótumfaktuma képes volt egy egész választmányi ülést szentelni a témának, azt követően, hogy Tőkés László EP-képviselő a kommunista bűnökkel való szembenézés szükségességét szorgalmazó sajtótájékoztatójának keretében azt az egyszerű és logikus kijelentést „merészelte” tenni, miszerint Lakatos Péter RMDSZ-es közszereplése ellentmond a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának. Ha nem lenne egy komoly problémáról szó, mi indokolná azt a meglepő vehemenciát, amellyel „hősünk elvtársai”, nem csak Kiss Sándor, de Bíró Rozália, Szabó Ödön és Földes Béla is védelmükbe vették Lakatos Péter múltját, úgy állítva be a dolgot, mintha az nem is egy rendőrállami elnyomó szervezetnek, hanem egy angol üdvhadseregnek lett volna a kiszolgálója. De végeredményben ez sem meglepő, hiszen ezek az elvtársak is „ugyanannak a mundérnak” a becsületét védik, ha figyelembe vesszük, hogy ők is, Lakatos Péterhez hasonlóan, ugyanannak a posztkommunista román hatalomnak a „boszorkánykonyháiban” kotyvasztott RMDSZ-nek a kreatúrái, még akkor is, ha életkoruk különbözőségéből eredően, a kommunista „értékek” létrehozásában különböző mértékben vettek részt. Összegzés Az eddigieknél részletesebben foglalkoztunk Lakatos Péter belügyis múltjával, remélve, hogy minden érdeklődő számára érthetővé válik, hogy közszereplése erkölcsileg miért is elfogadhatatlan számunkra. Tiltó jogi szankciókat is megfogalmazó jogszabály hiányában és az „ugyanabban a hajóban úszó”, elvtársainak támogatását még mindig élvezve, egyedül csak a magyar választó polgárok vonhatják meg tőle a bizalmat a soron következő parlamenti választásokon, 2012-ben. 
Nem tértünk ki Lakatos Péter egyéb, már az RMDSZ-ben elkövetett „megvalósításaira”, mivel ezek áttételesen kapcsolódnak csak belügyis múltjához (ott szerzett tapasztalatainak felhasználása révén), annyit viszont tudnunk kell, hogy akár a Bihar megyei RMDSZ restaurációjában, akár az érmindszenti, Ady Endréhez kötődő projekt meghiúsításában, akár az érmelléki területi RMDSZ-szervezet létrehozásának megakadályozásában, akár sok más, kimondottan belügyis módszerekkel végrehajtott akcióban játszott áldatlan szerepe miatt is nagyon sok okunk van annak kijelentéséhez, hogy Lakatos Péter „visszavonultatása” a Bihar megyei magyar közéletből nagyon sokat segítene a tisztulási folyamat elindulásában, fölöslegessé téve a méltatlan töprengést olyan dilemmákon, mint: (1) „Szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „, (2) „Volt-e szerepe külső erőknek Lakatos Péter RMDSZ-be való telepítéséhez, vagy sem?”, (3) „Aktív-e Lakatos Péter ma is, vagy sem? „
Reményeink szerint végül csak megszületik Romániában is a kommunizmus bűneit az igazság és a jogállamiság szellemében elbíráló törvény, amely egy egészen más megvilágításba fogja helyezni a Lakatos-affért is.
Nagyvárad, 2010. március 15. 
A Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi szervezetének elnökségei. Forrás: Erdély.ma

Az erdélyi magyar irodalom hűséges krónikása
Nagy Pál (Mezőkölpény, 1924. január 24.) nyolcvanhat évesen is egyike legmozgékonyabb irodalmárainknak, a szó valós és átvitt értelmében egyaránt. Konferenciákon vesz részt és szólal fel Budapesten, Debrecenben, Kecskeméten és másutt, irodalmi zarándokhelyeken jelenik meg és koszorúz, publicisztikája pedig jelentősen gazdagodott az 1989-es fordulat, a diktatúra bukása utáni esztendőkben. Önálló köteteinek száma elérte a tízet, ezek mind 1990 után jelentek meg, a tizedik éppen most kerülhet az olvasó asztalára (Betűvetés mezején. Írókról, írásokról. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2010). Jelentős a szerző szerkesztői, válogatói, elő- és utószóírói munkássága is, hiszen 1984- től kezdődően tizenegy antológiát állított össze, az utóbbi három kategóriában pedig hetvenhat kiadványon szerepel a neve. Ha csak a Wass Albert-sorozatot tekintjük, akkor is kalapot kell emelnünk Nagy Pál előtt: huszonhét Wass Albert-alkotást sorolhatunk fel, ami a kétkötetes művek okán harminchat könyvet jelent, amelyeket sajtó alá rendezett, és látott el szükség szerint elő- vagy utószóval.
Új könyvében napi- és hetilapokban megjelent rövid recenzióit olvashatjuk, az alcím pontos, valóban írókról, könyveikről, olykor folyóiratokról, szerkesztőségi emlékekről van szó. A kötetbe fölvett szövegek szerzőit számba véve nagyjából kirajzolódik az irányulás is, amelynek mentén a szerző irodalmi ízlésének, az évek hosszú során át egyre gazdagodó, pallérozott műveltségének köszönhetően kritikusi hozzáállása és krédója fölfénylik, jelesen a népnemzeti irodalom nyomon követése és értékeinek fölmutatása. Ezt a hitvallását Nagy Pál sohasem adta fel, hanem dicséretes következetességgel emelte szemléletmódjának fókuszába, valahányszor pennához nyúlt.
A Betűvetés mezején harmincnégy írást tartalmaz mintegy százhetven oldalon, abból hatvan 1989 előttről származik, százöt pedig immár a közlésszabadság józan kötelékében fogant. Tizenhat könyvről szólnak az 1989 előtt megjelent recenziók, szerzőik (a közlés rendjében): Molter Károly, Szenczei László, Horváth István, Szépréti Lilla, Fábián Ernő, Veress Dániel, Szemlér Ferenc, Fodor Sándor, Zágoni Attila, Mikó Imre-Kicsi Antal- Horváth Sz. István (a Balázs Ferenc-antológia szerzőhármasa, Mikó halála után Kicsi Antal írta tovább, az ő elhunyta után a fiatalabb szerző fejezte be a monográfiát), Szabó T. Attila, Tamási Áron, Sütő András, Kemény János, Gellért Sándor, Sipos Domokos, Bözödi György. Nem érzünk semmiféle törést a korábbi és későbbi szövegek között, sem szemléletben, sem stílusban. Kik az 1989 után keletkezett írások szereplői? Kacsó Sándor, Tamási Áron, (az akkor hatvanéves) Ráduly János, Bözödi György, Sütő András, Sipos Lajos (Tamási-monográfia szerzője), Nyirő József, Szász István Tas, (a nyolcvanéves) Fodor Sándor, Wass Albert, Beke György, (a hetvenéves) Páll Lajos, újfent Bözödi (a Termés kapcsán), és az utolsó két méltatás főszereplője ismét Sütő András. Néhány szöveg antológiákról, folyóiratokról, a hajdani Művészetről, illetve a kolozsvári Hitelről szól, egy pedig vitairat: Stefano Bottoni történész tévedéseit igazítja ki, és a marosvásárhelyi írók ötvenhatos szerepével kapcsolatosan tárja fel a tényeket, dokumentummal alátámasztva: Hajdu Győző 25 oldalas feljelentésének közlésével, melynek következtében eltávolították az Utunk hetilap éléről Földes Lászlót. Ezt az írást, benne a rágalmazó "csúcsmunkával" jó volna, ha a tisztességes irodalmi és közéleti portálok fölvennék és fölmutatnák, valahányszor Sütő Andrást és három (az aláírásukat visszavonó) társát mocskolnák azok, akik az Ő "létvégi hajrájában" s halálában sem röstelltek gyűlölettől csepegő szennyhadjáratot indítani ellene egy (azóta "elvérzett") bukaresti magyar hetilapban...
Nagy Pál egész élete során hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Könyvismertetőiben mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe, és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, a személyesség sosem ütközik ki ezekből a párperces olvasásra, olvasói párbeszédre serkentő "monológokból" – inkább a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Tamási a kedvence, Wass Albert a kedvence, Sütő András a kedvence. De hát kinek nem "jön be" az erdélyi magyar irodalomnak ez a pompás triója?! Róluk gyakrabban s bővebben ír – de hát ki tenne másként?! A könyv első írása – Molter Buborékharc című kötetéről – 1981-ből való, az utolsó 2009-ből: a szerkesztő, az ember Sütő Andrásról szól, ez idáig kevéssé ismert életrajzi elemekkel gazdagítva a róla kialakult képet. A két írás némileg marosvásárhelyi "keretet" is nyújt a köztük szövegtelérként meghúzódó gazdag tartalomnak. A könyv utolsó mondatát idézem: "Visszavonulása után nem sokkal – 1989 decemberében – megszűnt az Új Élet. (Rövid ideig Erdélyi Figyelő volt a folytatása.) Az író-főszerkesztő Sütő András öröksége, emléke azonban tovább él olvasóinak, tisztelőinek tudatában. Mert ő egész pályája során tisztességes magyar szavak, tisztességes magyar mondatok teremtését, terjesztését, megőrzését tekintette hivatásának. Így ismerik őt szerte a nagyvilágban mindenütt – mindenfajta határokon innen és túl."
Kissé szomorkás hangulata támad az embernek, ha elgondolja, hogy a kötet csaknem valamennyi szerzője kortársa (volt) Nagy Pálnak, közülük azonban már csak néhányan élnek, írnak. Azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy az erdélyi irodalom tiszta vizű forrásai, bármennyire "bolygatták" is letűnt korok szájzáras politikai kurzusai, nem száradtak ki, apadtak el; olyan természetűek, hogy minél inkább bántják, annál erőteljesebben buzognak – mint azt az elmúlt két évtized fiatal írónemzedékeinek látványos előretörése is mutatja. És voltak, vannak, lesznek Nagy Pálok is, akik segítenek (a világhálós szemrontást előbb-utóbb elunó) olvasóknak a tájékozódásban, a jó művek keresésében, befogadásában és értékelésében.
Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely)

Böjte Csaba tartott „tanévnyitót” Székelyhídon
Bihar megye – Böjte Csaba ferences rendi szerzetes részvételével tartottak úgynevezett tanévnyitó szentmisét Székelyhídon szerda délután a Dévai Szent Ferenc Alapítvány működtette helyi és diószegi napköziknek.
A délután hat órakor kezdődött szentmisén Böjte Csaba atya, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője egyebek mellett arról beszélt a gyerekeknek, hogy érdemes minél többet tanulni, hogy az életben később jó szakemberek legyenek, akik megállják a helyüket. A szerzetes megszokott közvetlen stílusában arra kérte a gyerekeket, hogy legyenek „erősebbek” a tankönyveknél, a matematika feladatoknál, ne hagyák, hogy azok kifogjanak rajtuk. Az alapítvány székelyhídi és bihardiószegi napközijébe járó gyerekek rövid műsort adtak elő, a misén összegyűlt adományokat Bodor Zoltán helyi tisztelendő a Stubenberg kastély javítására ajánlotta fel. (A kastélyt a székelyhídi önkormányzat az alapítvány kezelésébe adta, hogy ott gyerekotthon létesüljön.)
Napközisek a főzőversenyen
A székelyhídi Napraforgó napközit vezető Galamb Erzsébettől megtudtuk, hogy Bokor Erzsébet tanítónővel együtt az elmúlt iskolaévben 44 hátrányos helyzetű gyerekkel foglalkoztak, idén is lesznek legalább 40–en. A tanítónő feladata az iskola utáni foglalkozások szervezése és a tanulás az ovisokkal, illetve az I.–VIII. osztályos diákokkal, míg Galamb Erzsébet takarít, készíti az ételt. Az ennivaló szendvicsből áll, ha van adomány amiből készíteni, akkor melegétel is van. A szerdai eseményen részt vettek olyan támogatók is Debrecenből, akik mindig ott vannak, ha történik valami a gyerekotthonok környékén, sőt, olyan új érdeklődők is voltak, akiket Böjte Csaba „varázsa” vonz a segítők táborába. Galamb Erzsébettől azt is megtudtuk, hogy „csapatával” ott voltak a bihardiószegi községi napon, ahol a főzőversenyen a zsűri különdíjátnyerték el bográcsosukkal, ami a testvértelepülés, a szlovákiai Diószeg 100 eurós jutalma volt. A székelyhídi Érmelléki Ősz megnyitóját követően pedig Szabó Ödöntől, az RMDSZ megyei ügyvezető elnökétől kaptak két nagy csomag tanszert, amit ez úton is szeretnének megköszönni.
Minden segítség jól jön
Bihardiószegen 20 gyerekkel foglalkozik Pongor Éva az alapítvány Kikelet napközis csoportjában. A székelyhídi misén három gyerekkel képviseltették magukat, a csoportot egyébként 3 ovis, 5 elemista és 12 V.–VIII. osztályos alkotja. Náluk nincs főzés, Pongor Éva egyedül készíti naponta a szendvicseket, foglalkozik a gyerekekkel. Sem Székelyhídon, sem Bihardiószegen nem könnyű a nevelők dolga, és nem is lehetne ellátni másképp, mint azzal az elkötelezett odaadással, amivel teszik a dolgukat, amihez minden adomány és segítség jól jön. Csütörtökön délelőtt Böjte Csaba, és az őt munkájában segítő Karda Róbert – a székelyhídi illetékesek társaságában – bejárták a Stubenberg kastélyt, felmérni a teendőket, délután pedig a diószegi napköziseket látogatták meg. erdon.ro

“A templom, az nagy dolog. Olyan, mint a vár”
Ünnepel vasárnap a csíkszeredai református gyülekezet: tíz éve áll a templomuk. A templomépítésről, a templom fontosságáról a gyülekezet életében, illetve az évforduló tiszteletére szervezett ünnepség előtti gondolatairól is kérdeztük Hegyi István templomépítő nyugalmazott lelkipásztort.
Lépjünk vissza az időben úgy 20 évnyit. Miért vágott neki a templomépítésnek? – Azért, mert a gyülekezet megkeresett, hogy templomot kell építeni. Én azelőtt bő három évvel, 1986 decemberében jöttem lelkésznek Csíkszeredába. Akkor már voltak lappangó beszélgetések, hogy templom kellene, hogy kicsi az imaház. Mondtam, hagyjanak békén engem, emberek, ez a nagy lendület úgyis alábbhagy. De nem hagyott alább. Én csak óvatoskodtam, mondtam, ide valami aláírások kellenének, hogy a többi hívek is akarják. Rövid idő múlva hoztak 3000 aláírást. Igaz, hogy aláírta azt református, nem református, a vállalatoknál is gyűjtötték az aláírásokat. Így indultunk el.
– Miért próbálta hárítani ezt a feladatot? Túl nagy fának tűnt? – Sosem voltam az a túlbuzgó, aki valami hősiességet akart volna véghezvinni. Elvégeztem az én papi dolgomat, és kész. Ráadásul tudtam, hogy egy építkezés annyi bajjal jár. Tusnádfürdőn csak egy imaházat javítottunk, állandóan jöttek reánk, hogy milyen engedéllyel, hogy s mint zajlanak a munkálatok? Pénz nem volt, én voltam a malterhordó, egy atyánkfia volt a munkás, szóval jól tudtam, hogy sok baj van az egyházi építkezésekkel. Különösképpen, ha templomot akarunk építeni. Azzal még több van. Gondoltam, könnyebb lesz az életem, ha nem építünk.
– De végül nem volt kiút, muszáj volt nekivágni...
– Édesapámtól azt láttam, hogy ha a gyülekezet valamit kér a lelkipásztorától, és olyant kér, ami a gyülekezet javát szolgálja, akkor oda kell állni, azt a lelkipásztornak kutya kötelessége megtenni. Akkor is csinálnia kell, ha az nincs a kedvére vagy fáradtságot, nehézséget okoz számára, mert nagy dolog, ha a gyülekezet jó kedvvel és örömmel veszi a szolgálatát a lelkipásztornak.
– Az építkezéshez hol talált támogatókat?
– Nagy kételyeim voltak az elején, hogy lesz pénzünk templomépítésre, de végül is ment minden magától. Volt egy összegünk, de ki kellett fizessük a telekkisajátítást, így azt a pénzt odaadtuk. Amikor az alapot kiástuk, kisült, hogy tőzeg van ott, le kell cölöpölni. Az is egy csomó pénzbe került. De amíg a munkálatot elvégezték, a pénz is előkerült. Kaptuk a szállítmányokat Hollandiából – nem egyházi vonalon, hanem egy város lakossága segített –, ezeket értékesítettük az imaház udvarán, és biza ebből elég sok pénzt elő tudtunk teremteni. Körülbelül az építkezéshez szükséges összeg felét. A másik felét pedig a hívek adták össze. Jöttek tehetősebb emberek, ennyit hoztak, annyit hoztak, volt olyan ember, aki azt mondta, tiszteletes úr, én a tanügyben dolgoztam, nem tartoztam az egyházhoz, de most úgy gondoltam, hogy egy bizonyos összeggel támogatom a templomépítést. És egy nagyobb összeget adott. De ott voltak az özvegyasszonyok, akik az összekuporgatott pénzüket hozták örömmel. És amikor látták, hogy kezd épülni a templom, jöttek az emberek, és adakoztak. Emlékszem, egyszer el voltam keseredve, ültem ott az építőtelepen, és egy ügyes falusi bácsi odajött, hogy ugye, el van keseredve, tiszteletes úr? Hát nem olyan öröm itt építkezni most, amikor tudom, hogy mennyit kell fizetni, mondtam neki. Azt mondta: ide figyeljen! Maga ne búsuljon, amit elkezdünk, az úgyis felépül. Az Isten megsegíti az embereket, ne törődjön, mi is imádkozunk azért, hogy magának sikere legyen itt. Pedig ez az ember nem is tartozott a gyülekezetünkhöz, azt sem tudom, ki volt, csak azt tudom, hogy egy ügyes falusi ember volt, aki ismert engem, talán az alcsíki szolgálatomból.
– Volt olyan pillanat az építkezés során, amikor úgy érezte, hogy nincs tovább, nem lehet folytatni?
– Nem volt. Amikor elindult a munka, és az alap már elkészült, azután már olyan volt, mint egy játék. Jött minden magától. Úgy örvendtem! Persze volt olyan, hogy összetűztünk, hogy ez miért így, vagy miért úgy, de én nem fáradtam bele az építkezésbe. Mintha nem is én kellett volna csináljam az egészet, hanem Isten akarja, hogy építsük a templomot, és mondaná, hogy te ne törődj, te csak legyél ott. Én így voltam ezzel a templomépítéssel.
– Tíz éve áll a templom. Milyen érzésekkel megy el a vasárnapi ünnepségre?
– Hát, ejsze úgy, mint minden vasárnap. Olyan különös érzésem nincsen. Nekem élmény volt minden vasárnap odamenni, újra látni a híveket, együtt ülni, énekelni, imádkozni. Amikor jöttünk ki, látni azt a sok ragyogó szemet, hogy miként néznek rám, pedig kicsit gyengélkedek, és nem tudok az emberekkel úgy álldogálni és beszélgetni. Ennek ellenére jóleső érzés volt mindig ott lenni. Én nem szeretem a nagy ünnepségeket. Jóleső érzés, persze, hogyne volna jó érzés, mikor az embernek azt mondják, hogy ügyes fiú, templomot épített, hát ember vagyok én is. De nekem jólesik az is, amikor ránézek a templomra, vagy ha vasárnap elmegyek a templomba. Az ünnep mindennap meglehetne, hiszen templomunk van. És ez a fontos. Mert a templom nagy dolog. Az olyan, mint a vár. Az Ószövetségben azt olvassuk, hogy amikor a nép megérkezett valahová, az első dolguk az volt Mózes idejében, hogy sátrat húztak. Később az, hogy templomot építettek. Mikor a templom megvolt, várat építettek. A templom megvédte a bűntől, a vár megvédte a külső bajoktól. A gyülekezetnek is nagy öröm a templom. Mert sokan voltak úgy, hogy mindig arra emlékeztek, hogy hej, nálunk, otthon a faluban a templom ilyen volt, meg olyan volt. De most már ez a templom az övék. Most már azt mondják, hogy nálunk, Csíkszeredában, a templomunkban.
Forró-Erős Gyöngyi. Hargita Népe (Csíkszereda)

Most tudtuk meg: TGM tehetséges
TGM esete az Intézettel
Lévai Júlia
„Tamás Gáspár Miklós rendkívül tehetséges ember” – hangzott el a vicces mondat a Tudományos Akadémia filozófiai kutatóintézetének igazgatójától, Boros Jánostól, a Bolgár Györgynek adott.
Boros János persze olvasott, művelt ember, aki jól tudja, mi a szerepe a kultúrában az úgynevezett finomszabályozásnak, amely a dolgok illeszkedését hivatott elősegíteni. Ezért gyorsan maga is finomított a mondaton, ezzel: „nemcsak kiforrott és kidolgozott tehetség”. De már késő, TGM addigra menthetetlenül le volt tehetségesezve. (...)
A kérdés persze az, hogy ugyan miért van szükség egyáltalán TGM egészének bármilyen stílusú, minőségű méricskélésére egy olyan országban, amelyben mindenki, de még aki egy árva sort sem olvasott tőle, az is tudja, hogy kiről van szó. TGM ugyanis Magyarországon egész egyszerűen VALAKI, és kész. Ettől kezdve a továbbiakban lehet szeretni, nem szeretni, egyetérteni, nem érteni egyet, de nekilátni colstokkal mérni, hogy akkor most pontosan hány centi ez a valakisága (vagy -sége? Majd Schmitt Pál eldönti, ha fölnézett a napi evangyéliom-olvasásából), és mibe is fér papírilag leigazoltan bele, az akkora baromság, amelynek méréséhez már nincs is eszköz. Vannak maguktól értetődő dolgok, amelyek nem szorulnak igazolásra.
Boros János azzal indokolta a méricskélés szükségességét, hogy „Nem állhat senki a törvény fölött és a szabályok fölött és az akadémia szabályai fölött sem”. Ezen a ponton a filozófiai kutatóintézet vezetője még arra is képes volt, hogy a tapasztalati tudását („TGM több nyelven ír és beszél”) hátrább sorolja az intézeti rendszabályozás iránti tiszteleténél: „Vannak azonban olyan formai kérdések és problémák, amelyek mellett egy a Magyar Tudományos Akadémia intézetének vezetője (...) nem mehet el szó nélkül. Az egyik az, és ezt le is írja az újság, hogy Tamás Gáspár Miklósnak nincs nyelvvizsgája, sőt Tamás Gáspár Miklós valójában mind a mai napig nem mutatta be az egyetemi diplomáját”– mondta.
Értsd: nem az az érdekes, amit mindenki – ő is – tud és ismer TGM nyelvtudásáról és iskolázottságáról, hanem az, hogy vannak bizonyos formai követelmények. Oké, ismerjük el: TGM nem az igazodás nagymestere, sőt. Ám az egyensúly kedvéért állítsuk fel ugyanezeket a formai követelményeket a magyar társadalom elé is, és nézzük, hogy vele kapcsolatban eleget tett-e a legalapvetőbbeknek. Mérlegeljünk.
Magyarországon mindenkinek alapvető joga, hogy a munkájáért megfelelő ellenértéket kapjon, illetve amennyiben ezt nem kapta meg, akkor kárpótlásban részesüljön. Tamás Gáspár Miklós az előző rendszerben tíz éven át nem jutott olyan, intézményesen igazolható munkához, amely a Nyugdíjfolyósító Intézetnél beszámítható lenne a munkában töltött évei közé. Ezért hiába, hogy a rendszerváltás után már volt folyamatos munkaviszonya, a nyugdíjazáshoz szükséges évek számával ma nem rendelkezik.
Tehát: olyan előnyugdíjasnak fogják tekinteni, aki valójában – pro forma – még nem jogosult az öregségi nyugdíjra, ezért annak csak a töredékét kaphatja meg. Boros Jánosnak ezt nem filozófusként, hanem igazgatóként, döntéshozóként kéne tudnia, ám ő vagy valóban nem tudja, vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná. S e nemtudás birtokában meri kijelenteni: „Tamás Gáspár Miklósnak körülbelül ugyanannyi havi jövedelme lesz, mint eddig”. (...)
A dolgok rendje – formája – úgy kívánta volna, hogy a rendszerváltó állam a rendszerváltás és az egyéb kárpótlások idején azért is adjon kárpótlást, ha emberek, TGM-hez hasonlóan, világnézeti-politikai okok miatt hátrányt szenvedtek a munkaviszonyaik terén. Mivel azonban a szóban forgó emberek társadalmi értéke, világnézeti hatása centivel nem mérhető, s nem szokásos, hanem sajátos „piaci termék”-ről van szó, az állam ennek formailag nem tudott eleget tenni.
Tartalmilag azonban igen: a (centivel ugyancsak nem mérhető) szabadság egészének érvényesítését tekintette kárpótlásnak. És ezt az érintettek is elfogadták. A tényleges kárpótlások formai követelményeinek teljesítése ezután az egyes intézményekre van bízva: ott szokás finomhangolással hozzáilleszteni az egyéni értékeket az intézményi lehetőségekhez. Megismétlem: a lehetőségekhez, és nem a szabályok büntető oldalához. Ott szokás belátni, hogy ha valaki tíz évet feláldozott a járulékozható munkaviszonyából – gyakorlatilag a társadalomért és a demokrácia szabadságáért –, akkor a demokrácia szabadságának beálltával azt a tíz évet illik visszaadni neki.
Ismerek olyan helyeket, ahol a nehézségek ellenére is megtették ezt, és az illetőt addig megtartották a munkaviszonyában, amíg el nem érte a bűvös 40 évet. (Ez ma a jogosultság megállapításához figyelembe vehető szolgálati idő.) Így lett viszonylag teljes a kárpótlás mint forma. De ha ez követhetetlen megoldás – mert esetleg valóban mások, produktívabb fiatalok elől vesz el helyet –, akkor a gondot nem közvetlenül az intézményekben, hanem máshogy kell megoldani, de meg kell oldani. Azt pedig mindenképp el kell kerülni, hogy TGM-et bárki a nagy nyilvánosság előtt vállon veregesse.
A helyzet kompenzálása híján lehet bár rendkívül szabályos az eljárás, mégis féloldalassá, vagyis formátlanná, méltánytalanná lesz. S hozzáteszem: egyúttal perverzebbé is. (...)
„Gondoljon bele, hogy ez hova vezet” – kérdezett vissza Boros a riporternek, TGM „deviáns”, lepapírozatlan mivoltára utalva. Nem az a kérdés, hogy ez hová vezet. Az a kérdés: hová vezet, ha egy kormány értelmiségiek egzisztenciájával kezd játszadozni. Oda vezet, hogy például a filozófiai intézet vagy a kulturális tárca kurzuslovagjai saját kezűleg, maguk hívják elő a társadalomban mindig ott lévő, gondolkodás- és értelmiség ellenes szemléletmódot. Oda vezet, hogy a kormány társadalmi-politikai bázisa a nagyon járatlan, nagyon műveletlen és nagyon rosszindulatú állampolgárok buta gyülekezete lesz.
Dehogyis jövő idő, hiszen már most az. Nem „vezet” semmi, rég megérkeztünk. galamus.hu Új Magyar Szó (Bukarest)

Egy elfeledett 19. századi népköltési gyűjtemény*
Olosz Katalin marosvásárhelyi folklórkutató 2009-ben kiadott Erdélyi néphagyományok 1863–1884 című kötetével nemcsak a folklorisztika törlesztette egy régi adósságát, hanem az erdélyi néprajzi kiadványok sorát olyan nagyszabású munkával gyarapította, amely – amellett, hogy fontos tudományos mű – élvezetes olvasmány is. Ezáltal joggal tarthat igényt a szűkebb szakma és a téma iránt érdeklődő művelt nagyközönség figyelmére.
A kötet elsődleges célja a Szabó Sámuel 19. századi folklórgyűjtő munkásságának megismertetése a szélesebb közönséggel, akinek a személye és a gyűjteménye ezidáig csaknem teljesen ismeretlen volt.
Szabó Sámuel 1829-ben született Székelyföldváron, Gábor Áron mellett tüzérként vett részt az 1848-as forradalomban. Az egyetemet Pesten végezte, de ösztöndíjjal Heidelbergben, Göttingenben és Párizsban is tanult, majd 1858-tól tíz éven át volt a marosvásárhelyi református kollégium tanára. Ez idő alatt megrendezte az első magyarországi néprajzi kiállítást Marosvásárhelyen (1864), és vezette a kollégium önképzőkörét, amely 1862 és 1868 között nagy mennyiségű, igen jelentős népköltészeti anyagot gyűjtött össze. A gyűjtés kiterjedt a 19. században hagyományosan népköltési gyűjteményekbe kerülő műfajok (ballada, népmese, népdal) mellett a hiedelmekre, népszokásokra, valamint a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódó szövegekre is. Azonban a marosvásárhelyi diákok által gyűjtött, közel 900 darabot számláló korpuszból csupán Arany János Koszorú című lapjában megjelent balladaanyag vált ismertté, a többi mindeddig kéziratban vagy elszórtan, és nehezen hozzáférhető helyeken publikálva kallódott. Jelen kötet tartalmazza valamennyi, Olosz Katalin által felkutatott népköltési szöveget: azaz 39 balladát és epikus éneket, 10 népmesét, több mint 50 népdalt, 12 szokás- és 3 hiedelem-leírást, valamint 9 olyan szöveget, amely a termelőmunka és árucsere néprajzához kapcsolódik.
Szabó Sámuel később, kolozsvári tanársága idején (1868–1896) sem hagyott fel teljesen a népköltészeti gyűjtőmunkával. Ezt tanúsítják az előkerült magyardolgozatok füzetei, amelyek 21 népdalt, 38 népmesét, 4 mondát és 5 szokásleírást őriztek meg a Kolozsváron tanuló diákok gyűjtéseiből.
Az Erdélyi néphagyományok, amellett, hogy megfelelő jegyzetapparátussal valamennyi fellelhető, és a Szabó Sámuel diákgyűjtőihez kapcsolható folklórszöveget tartalmazza, a töredékes forrásadottságok ellenére is olyan árnyalt képet rajzol Szabó Sámuelről és gyűjtőmozgalmáról, amilyen eddig egyetlen 19. századi gyűjtés kapcsán sem készült el. Ennek oka, hogy a 19. századi folklórgyűjtések alapos filológiai vizsgálata egészen az elmúlt évekig nem jelentett releváns kutatási irányt a folklorisztikában. Különösen kevés figyelem irányult a kánon peremére szorult történeti szövegek, gyűjtők és gyűjtőhálózatok felé. Fontos megemlíteni, hogy még az olyan kiemelkedő jelentőségű, kanonikus gyűjtemények, mint Erdélyi Jánostól a háromkötetes Népdalok és mondák (1846–1848) vagy a Kriza János szerkesztette székely népköltési gyűjtemény, a Vadrózsák (1863) sincsenek még megközelítőleg sem azzal a teljességgel feltárva, mint ami az Olosz Katalin szerkesztette kötetet jellemzi.
Olosz Katalinnak köszönhetjük az első 19. századi folklorisztikai gyűjtőhálózatokkal foglalkozó kötetet, amelyben – összesítő kritikai kiadáshoz méltón – a szövegközlést kiegészíti valamennyi, a gyűjtőhálózathoz kapcsolható dokumentum (így például Mentovich Gyula diákként, a Szabó Sámuel szervezte néprajzi gyűjtőúton vezetett naplója, továbbá a marosvásárhelyi önképzőkör jegyzőkönyveinek kapcsolódó részletei és a gyűjtéssel összefüggésbe hozható levelezés), az összes gyűjtő életrajzának és a gyűjtésben betöltött szerepének ismertetése, valamint egy lenyűgöző alapossággal megírt, minden részletre kiterjedő elemző tanulmány. Ez utóbbi, amely az anyag megtalálásának rejtvényfejtésbe illő, izgalmas történetét is leírja, méltó módon vezeti be és helyezi kontextusba a marosvásárhelyi és a kolozsvári népköltési szövegeket. Ezt a tanulmányt is ugyanaz a filológiai pontosság jellemzi, mint Olosz Katalin korábbi írásait, s szemlélete rokon azokkal a fiatal budapesti folkloristákéval (Gulyás Judit, Domokos Mariann), akiknek eddigi munkássága a történeti folklórszövegek korábbitól eltérő megközelítésére irányult.
Ebbe a paradigmába illeszthető az a tény is, hogy Olosz Katalin olyan gyűjtőt helyezett kutatásának középpontjába, akit a folklorisztika csaknem elfelejtett. Emellett nagy hangsúlyt fektetett a gyűjtőtársak szerepének minél pontosabb bemutatására, ezáltal ellentmondva annak a folklorisztikában hagyományos szemléletnek, amely egyedül a gyűjtés irányítóját tartja szükségesnek megnevezni, a gyűjtőtársakkal azonban nem, vagy csak igen felületesen foglalkozik.
A kísérő tanulmánynak nagy érdeme, hogy az elszórt adatok összefüggő történetté állnak össze, s ezek képesek úgy túlmutatni önmagukon, hogy a teljes anyagot folyamatosan táguló perspektívában láttatják. Vagyis: amikor Olosz Katalin Szabó Sámuelről és gyűjteményéről rajzol pontos képet, ezzel párhuzamosan megjelenik Szabó Sámuel alakján keresztül egy tipikus 19. századi értelmiségi története is, és háttérként mindig ott érzékeljük magyarázatul, kiegészítésül a 19. század második felének Magyarországát, illetve szűkebben Marosvásárhely Világos utáni történelmét.
* Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Budapest–Marosvásárhely, Európai Folklór Intézet, Mentor Kiadó, 2009
SZAKÁL ANNA, Szabadság (Kolozsvár)

Lőrincz Csaba hazatérése
A Pro Minoritate Alapítvány vaskos kötettel — 760 oldal — építi a kortársi köztudatba a közülünk korán, mindössze 49 éves korában eltávozott földink, a sepsiszentgyörgyi születésű Lőrincz Csaba politológus, filozófus, a Fidesz egyik meghatározó egyénisége, a státustörvény alapelveinek megfogalmazója és rendszerbe állítója életművét.
A mérték című kötet témáját szerkesztői — Borsi-Kálmán Béla, Filep Tamás Gusztáv, Zelei Miklós — az ,,Egybegyűjtött írások tőle és róla" mondatba sűrítik. A könyv Lőrincz Csaba összegyűjtött írásait, tanulmányait, előadásszövegeit, cikkeit, fordításait, a vele készített interjúkat tartalmazza, valamint azokat az emlékbeszédeket, amelyek korai halála alkalmával Budapesten és sepsiszentgyörgyi temetésén hangzottak el. A bennünket, székelyföldieket, jelesen a háromszékieket közösségként és kötődései révén személyesen is érintő, csak magas mércével mérhető írások gondolatisága lenyűgöz, és szerzőjük tragikus hirtelenséggel bekövetkezett korai halála meghökkent, mert a kötet mintegy folytatásaként el tudjuk képzelni, hogy ez az így is teljes életmű milyen alkotásokkal gazdagodhatott volna, ha a Sepsiszentgyörgyről induló fiatalember, majd magyarországi letelepedése után magas diplomáciai funkciókat is betöltő férfi még évtizedek múltán is alkothatott volna. A kötetben Lőrincz Csaba írásai révén és ezek mellett a magyar közélet ismerős arcai köszönnek ránk nagy számban úgy is, mint emlékezők, barátok, munkatársak. A könyv törzsanyaga betekintést enged egy olyan férfiú alkotóműhelyébe, aki élete végéig, tőlünk fizikailag elszakadva is, mindig velünk volt, és meghatározó egyéniségévé vált a magyar kisebbségi gondolkodásnak. A magas szintű elméleti munkák, a tanulmányok mellett megtaláljuk azokat az írásokat, amelyek emberközelbe hozzák, személyes ismeretségi körbe vonzzák azt az alkotó embert, akinek élete és életműve olyan modellé, olyan mintává csiszolódott, amely arra példa, hogyan lehet, Sütő Andrással szólva, a hazai fonnivalót, székelyföldiséget, erdélyiséget a magyar nemzet egészének szintjére emelni, a politikai élet központjába állítani. A kötetből nemcsak egy életpálya körvonalai rajzolódnak ki, hanem olyan kortörténeti események is, mint a magyarhoni rendszerváltozás, a pártalapítások története. Németh Zsolt, Lőrincz Csaba barátja, munkatársa, fideszes harcostársa visszaemlékezésében olyan politikai szövetség megalkotásának folyamatát, ennek belső mozgatórugóit, elméleti megalapozását, történelmi kötődéseit és beágyazottságát tárja fel, ami nélkül az utóbbi húsz év története nem értékelhető és nem értelmezhető. Ezeket az elméleti alapozású írásokat olvasói, családi közelségbe hozzák Zelei Miklós Lőrincz Csaba édesanyjával, a sepsiszentgyörgyi Lőrincz Béláné Keresztes Máriával, Lőrincz Csaba öccsével, Lőrincz Tiborral készített interjúi és beszélgetései. A kötet révén mélyen és hitelesen belepillanthatunk azokba a folyamatokba, amelyek egy székelyföldi fiatalembert az ország elhagyására kényszerítenek. A Lőrincz Csaba és a Securitate című fejezet szerzője Borsi-Kálmán Béla, Lőrincz Csaba barátja és munkatársa. A Frank Klárával készített interjú plasztikus rajza annak, hogy ,,embermentési" céllal az átkosban miként köttettek névleges házasságok. Az anyai ágon Nagybaconból származó Lőrincz Csaba távoli rokonai között a kisbaconi Benedek családhoz kötődő szál is kibogozható. Benedek Eleket a ,,hazatérő ember" modelljeként is szokás meghatározni. Lőrincz Csaba hazatérése eme könyv révén útmutatóul is szolgál a kisebbségi magyarság megmaradásáért folytatott küzdelemben. Ez a kötet több, mint tisztelgés valaki emléke előtt. Olyan tükör, amelyben magunkat, közösségünket is láthatjuk. A háromszékieknek különösen izgalmas olvasmány is. Ezzel a kötettel Lőrincz Csaba ismét hazaérkezett, velünk együtt vesz lélegzetet a Székelyföldet reprezentáló uzonkafürdői levegőből, annak a kistelepülésnek az atmoszférájából, amelyet annyira szeretett, és távollétében, vágyakozásaiban mindig jelen volt, mindig ott élt.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Európában példátlan diszkrimináció szűnne meg
Magyar orvosi kar Marosvásárhelyen
Ádám Valérián csángó meseíró és orvos szinte misszionáriusi hittel keresi fel a magyarországi orvosokat, hogy Erdélybe csábítsa őket tanítani. Ugyanis a gyakorlati oktatást kizárólag román nyelven lehet hallgatni.
– A Romániai Magyar Orvos és Gyógyszerész Képzésért Egyesület titkáraként magyar nyelvű orvosi kart alapít. Mi a probléma, nincs magyar nyelvű oktatás?
– Az európai felsőoktatási intézményekben sehol sem fordulhat elő, hogy a gyakorlatot és az elméletet különböző nyelveken oktassák. Ezzel ellentétben az erdélyi egyetemek még mindig ott tartanak, hogy ugyanazon a karon a gyakorlati órát román nyelven, az elméleti előadásokat magyar nyelven oktatják. Ezzel együtt jár az a szomorú tény, hogy a tanszékek 60 százalékán nincs is akkreditált tanár. Pénz és erős érdekérvényesítés hiányában az oktatás tudományos háttere nem valósul meg, ezért döntöttünk úgy, hogy megszervezzük az erdélyi magyar nyelvű orvosi kart. Ennek érdekében az anyaországhoz is fordultunk, hogy a kidolgozott programhoz adjon politikai támogatást.
– Hogyan tervezik, kik fognak tanítani?
– Hatvan anyaországi oktatóra van szükségünk, hogy a román törvényeknek megfelelő oktatói névsort tudjunk összeállítani, amelyek közül oktatót főállásban kell foglalkoztatnunk. Ennek érdekében 260 magyarországi professzort, illetve minősített szakorvost kerestem fel, akiknek többsége ugyan azt ígérte, hogy szívesen segítene, ám a jószándék ellenére sem tartom valószínűnek, hogy az állását kockáztassa valaki az erdélyi egyetemi oktatás érdekében. Ezt mutatják a tapasztalataink is. Az elmúlt időszakban több mint 60 tanár látogatott Marosvásárhelyre, és kiderült, hogy nem mindenki tudná hosszabb távon vállalni ezt a munkát.
– Áthidalhatatlan nehézségekről van tehát szó. Megállnak a munkával?
– Semmiképp, ám az elképzeltnél nagyobb, szélesebb körű összefogásra van szükség. Tavaly az előző kormány a magyar egyetemekről több oktatót is nyugdíjba küldött. E professzorokat szeretnénk elsőként Erdélybe hívni, hogy tanítsanak hosszabb-rövidebb ideig. Ugyanakkor mindenkire igaz, hogy aki eljön hozzánk, semmiképp sem kerüljön hátrányba, ezért főként pénzügyileg kell megszervezni számukra az itteni életet és munkát, illetve el kell érnünk, hogy a jelentkezőket elengedje az anyaországi tanszék, illetve támogassa a kezdeményezésünket.
– Feltételezem, senki sem jár szívesen olyan kezelésre, ahol az orvos egy számára idegen nyelven tanulta a szakmáját...Marosvásárhelyen a magyar kisebbségre mennyire jellemző a román nyelv ismerete?
– A magyarság megtanul románul, de csak alapvető szinten. A tudományos nyelv elsajátítása legtöbb esetben az egyetem után, az orvostanhallgatói évek alatt történik, amikor már az adminisztrációban és a szakvizsgák letételében nincs lehetőség a magyar nyelv használatára. A legtöbb magyarajkú orvostanhallgató, aki anyanyelvű középiskolát végzett, az egyetemen nyelvi nehézségekkel küzd, amely komoly megterhelést jelent a szakmai képzésben.
– A magyar nyelvű kar nemzeti identitási kérdés is egyben?
– A magyarajkú orvos- és gyógyszerész utánpótlás a megmaradás egyik pilléreként is értelmezhető. Csak akkor válik lehetővé, ha mi saját magunk tudunk majd erről gondoskodni. A különálló kar megalakulása ugyanakkor megerősíti bennünk az önbizalmat, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva másoknak.
– Honnan tudnak mindehhez pénzt szerezni?
– Először a jelentkezők számát igyekszünk felmérni. Van olyan professzor, aki már rendelkezik olyan anyagi biztonsággal, hogy szívességből, vagy csupán egy minimális fizetségért is tanítana. A kar finanszírozásának előteremtésével csak akkor tudunk számolni, amikor megvan a teljes oktatói csoport. A források előteremtéséhez elsősorban az erdélyi római-katolikus egyház nyújt számunkra segítséget. A kárpótlási törvények során számos ingatlant kaptak vissza. Olyan épületeket például, amelyek központi, belvárosi építmények, s amelyek hasznosítása a gyógyításban és az orvosi képzésben is nagyon hasznosak lehetnek. De a szervezésben támogat minket a Szülőföld Alap, illetve a nemzetpolitikai államtitkárság is. Az általuk nyújtott két és fél millió forint nem nagy összeg, de elég ahhoz, hogy el tudjuk kezdeni a munkát. A korábbi kormánytól sajnos még ennyit sem kaptunk, pedig több szocialista politikus is tett látogatást Erdélyben az utóbbi években.
– Kikről van szó?
– Vendégünk volt Marosvásárhelyen például Szili Katalin, a parlament elnöke, aki többek között orvostanhallgatókkal, rezidensekkel találkozott. Utána hosszan beszélgettünk arról, hogy mi mindenben fog segíteni az erdélyi magyaroknak. Miután hazament, többet nem hallottunk felőle. Pedig a sajtó – a Duna TV-től kezdve a helyi újságokon át a Népszabadságig – az elnök asszony nagylelkűségéről zengett. Mindannyian csalódtunk, hogy semmi sem történt.
Az interjú kapcsán megkerestük Szili Katalint is, hogy megkérdezzük tőle, mit szól a csalódottságának hangot adó egyesület nézetéhez. Az egykori házelnök válaszlevelében lényegében azt felelte, hogy már nem házelnök, és nem tudja mire vélni kérdésünket.
Horváth Balázs. Mindennapi.hu

A Markó-doktrína
Jelképen innen és túl, a romániai magyarok nagy többsége ugyanígy gondolkodik.
Miután Markó Béla bejelentette, hogy a nagyváradi kongresszuson nem óhajt újból indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni a Markó-doktrínát.
Miután Markó Béla bejelentette, hogy a nagyváradi kongresszuson nem óhajt újból indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni a Markó-doktrínát. Miszerint, ha Markó nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek majd, amíg annak szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják Markó Bélát, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte, és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint az, hogy Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül.
Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit. Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál: mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség. Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Dehát mi is a Markó-doktrína? Bevallom, azzal a szándékkal vettem a kezembe nem a Markó Béla politikai beszédeit, hanem a politika hátterében, két évtized alatt megírt tanulmányaiból, előadásaiból, a lapokban megjelent közéleti írásaiból összeállított kötetet ( Markó Béla. Kié itt a tér, Pallas-Akadémia, 2010), hogy választ kapok erre a kérdésre. És találtam néhány támpontot. Ezeket, saját értelmezésemben, nevezhetjük akár Markó-axiómáknak is.
Az egyik: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni a szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálni a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: amiért nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjén, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította, céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem volt más, mint közel két évtizedes küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért. És hogy miért volt sikeres mostanig a Markó-doktrína? Mert bármilyen szívdobogtató jelképen innen és túl, a romániai magyarok nagy többsége ugyanígy gondolkodik.
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

A Markó-doktrína aktualitása
Nem szeretnék leltárt készíteni, akinek kedve van, felüti az internetet, és rájön arra, hogy a Google-ben Markó Bélának a neve különböző nyelveken több mint száztízezerszer jelenik meg, és közben találkozik valamennyi könyvének a címével is.
Verseskötetekkel ugyanúgy, mint irodalmi vonatkozású esszékkel vagy politikai publicisztikával, készítettek vele interjúkötetet, és megjelent a még mindig kevéssé ismert közös szerző, a Szekuritáté által készített lehallgatási dossziéja is. A címszavak java részében vagy úgy szerepel Markó Béla, mint költő, író, szerkesztő, vagy úgy, mint politikus.
Az első három megnevezés voltaképpen alkotói munkát és értelmiségi létet takar, az utóbbi pedig – hadd nevezzük így – közéleti tevékenységet. A kettő között igen lényeges különbség van. Az alkotó ember egy sorompóit felemelő társadalomban voltaképpen szabad, úgy gondolkodik és azt teszi, amit akar. Hogyha mondjuk ír vagy beszél, akkor olyan szavakat és kifejezéseket, olyan mondatszerkezetet használ és olyan gondolatvitellel építkezik, aminővel a kedve tartja.
A közéleti személyiségnek is nevezett politikus ugyanezt nem teheti meg. Ő ugyanis az intézményi és jogi korlátokon túl sem feledheti, hogy rendszerint nem azonos jellemzőjű, hanem különbözőképpen rétegződött, kisebb-nagyobb közösségekhez szól, és mindannyiuk számára meg kell találnia az őket összefűző szálakat. Ezért a politikusok, még ha szeretnék, sem tudnák elkerülni a közhelyeket, a költők számára viszont belső parancs az eredetiség, a gondolati tömörség, a választékos nyelv.
És a dolgok természeténél fogva létezik még egy igen nagy különbség: miközben a költő rendszerint az egyénnel, az emberrel, annak belső világával foglalkozik, addig a politikus, minél gyakrabban emlegeti az embereket, óhatatlanul annál arctalanabbá válik számára az a tömeg, amelyhez intézi szavait.
Nem látszólagos, nem felszínes, hanem nagyon is valós ellentmondások ezek, és nekem, akár lírai, akár prózai, akár publicisztikai, akár nemzeti-nemzetiségi vagy történelmi vonatkozású szövegeit olvasom Markó Bélának, netán a politikai beszédein töprengek el, mindig eszembe jut ez a kettősség. Alighanem az ember egyazon időben nem lehet költő és politikus is, kötve hiszem, hogy Markó Béla a Szövetségi Képviselők Tanácsa vagy a román kormány ülései alatt, amikor nem éppen ő beszél, verseket vagy irodalmi esszéket írna, mint ahogyan az sem valószínű, hogy egy szonett két sora között következő beszédének az indításán gondolkodna.
Ezért az egyesek számára oly egyszerűnek tűnő, több százszor leírt, költő-politikus, vagy politikus-költő fogalma számomra sem egybeírva, sem kötőjellel nem értelmezhető összevontan, hanem csupán így: Markó Béla életének adott óráiban, napjaiban költő és esszéíró, más órákban és más napokon pedig politikus. Nem a költő politizál és nem a politikus ír verset, hanem ugyanaz a gondolkodó személyiség, ugyanaz az erdélyi magyar értelmiségi áll mindkét önálló cselekvés hátterében.
Megértve ezt a különbséget, egy újra kiadott és egy új Markó-kötetről szeretnék beszélni. Az Erdélyi macska című könyv Szép-literatúrai utazások alcímmel zömében a klasszikus, valamint a jelenkori magyar irodalom több alkotójával, alkotásával kapcsolatos esszéket tartalmaz. Meggyőződésem, hogy nem csupán a magyartanárok, hanem általában az értelmiségiek számára hasznos lehet a Markó Béla tolla irányította újrafelfedezés, amely olykor csupán egy-egy idézetet használ ürügyként ahhoz, hogy – amint azt az 1990 előtti írásokban megszoktuk – a sorok között közösségi üzenetet is hordozzon. A kötet utolsó fejezete pedig már önálló, különálló egység, itt főként a Markó Bélával készített interjúk már ahhoz a politikushoz vezetnek el, aki a Kié itt a tér című összeállítás cikkeit, beszédeit, tanulmányait írta.
Bevallom, én ezt az utóbbi kötetet kimondottan azzal a céllal olvastam el, hogy találjam meg a Markó-doktrínát. Ugyanis miután Markó Béla bejelentette, hogy tizennyolc esztendő után nem óhajt indulni az RMDSZ elnöki tisztségéért, politikai ellenfelei közül nagyon sokan kezdték emlegetni ezt a fogalmat. Miszerint, ha Markó majd nem is vezet, de a Markó-doktrína tovább fog élni, az RMDSZ-ben nem lesz szemléletváltás, mert a Markó-doktrína mélyen meggyökerezett a szervezetben, évek kellenek, amíg a Markó-doktrína szellemét lehántják a megcsontosodott, a doktrínába betokosodott RMDSZ-ről és így tovább.
De voltaképpen mi is ez a Markó-doktrína?
Néhányan azzal vádolják a szövetségi elnököt, hogy megszilárdította a központi vezetést, a döntéseket egy szűk kör kezébe helyezte – és ez a Markó-doktrína.
Mások szerint a Markó-doktrína azt jelenti: Erdélyben nem lehet élet az RMDSZ-en kívül, azaz a romániai magyarságnak politikai egységben kell maradnia és mindig úgy kell táncolnia, hogyan az RMDSZ vezetősége fütyül. Minden más, többpárti kísérlet csökkenti a romániai magyarság politikai és más érdekérvényesítési esélyeit.
Megint mások szerint a Markó-doktrína valamiféle kötéltánc a román hatalom közelében, és arra szolgál, mindegy, hogy mikor, mindegy, hogy kivel, de az RMDSZ mindig ott legyen a romániai hatalomban.
Azután léteznek olyan politikai-ideológiai ellenfelek, vagy a holdudvaraikban éldegélők, akik darabokból próbálják összeállítani a Markó-doktrínát. Például: nincs szükség területi autonómiára, jó helyette a regionalizmus. Vagy: nem önrendelkezési, hanem kisebbségi törvényre van szükség.
Léteznek más megközelítések is. Például: a Markó-doktrína elveti a gyökeres megoldásokat, és a kis lépések híve. Vagy: a Markó-doktrína nem eléggé népi és nem eléggé nemzeti, Magyarországon csak a szocialisták és a liberálisok támogatását élvezi.
Tehát mi is a Markó-doktrína?
Nos, én ebből a könyvből, az utóbbi két évtizedben megírt tanulmányok, előadások, hazai és magyarországi lapokban megjelent közéleti írások gyűjteményéből a következő támpontokat derítettem ki, amelyeket – saját értelmezésemben – akár Markó-axiómáknak, azaz Markó Béla politikai sarkigazságainak is nevezhetünk.
Az első: a romániai németektől és zsidóktól eltérően a romániai magyarok történelmi távlatokban is meg akarnak maradni szülőföldjükön. Nagyobb tömegben sem Magyarországra, sem távolabbra nem óhajtanak kitelepedni, ezért itt kell megtalálniuk a saját egyéni és közösségi létük jobbításához nélkülözhetetlen társadalmi-gazdasági-jogi kereteket.
A második: bár nem is egyszer átemelték feje fölött a határokat, a romániai magyarság nem a jelenlegi Magyarország Erdélybe kivándorolt magyar kisebbsége, hanem egyenrangú összetevője a magyar nemzetnek. Következésképpen kettőjük között bármilyen viszonyrendszer nem alárendelt, hanem csak mellérendelt lehet.
A harmadik: akár tetszik ez nekünk, akár nem, a romániai magyarság jelene és jövője szorosan összefügg Románia jelenével és jövőjével, hiszen a romániai magyarok ennek az országnak a valóságában élik mindennapjaikat.
A negyedik: a romániai magyarság jelenére és jövőjére vonatkozó elképzeléseket nem a harsogó kinyilatkoztatások szintjen, hanem helyi, regionális, országos és nemzetközi szintén végzett következetes munkával lehet véghezvinni.
Az ötödik: a valóban működő és működtethető közösségi autonómiát ezekkel az eszközökkel, a nyitott társadalom biztosította céltudatos és alulról történő intézményépítéssel lehet elérni.
Úgy gondolom, a Markó-doktrína nem más, mint a fenti megfontolásokhoz csatlakoztatott politikai eszközöknek a mindenkori hatékonyság függvényében rugalmasan bővíthető vagy szűkíthető tárháza. A kulcsszó az előző mondatban pedig a hatékonyság. Markó következetes kiállása a romániai magyarság politikai képviseletének és érdekvédelmének egysége mellett voltaképpen nem más, mint folyamatos küzdelem a hatékonyság és eredményesség megőrzéséért.
A politikus Markó a váradi kongresszuson nagy vonalakban a következőképpen vehetné számba a tizennyolc év eredményességet: szabad anyanyelvhasználat a közigazgatásban és a bíróságokon, kétnyelvű törvényes feliratozás, anyanyelvű oktatás óvodától az egyetem utáni képzésig, önálló és egyre inkább általunk irányított iskolai hálózat, a romániai magyarságra szabott és kiemelt költségvetési támogatásokkal egybekötött tanterv.
Kiterjedt föld-, erdő- és ingatlanvagyonok visszaszolgáltatása, erdélyi magyar közösségek intézményépítése, iskolák, templomok, közösségi házak, emlékművek ezreinek felújítása és meglendülő infrastruktúra-fejlesztés az egyre önállóbb döntési jogkörökhöz jutó helyhatóságok irányítása alatt. Olyan magyar művelődési élet, amelyet csak az ötlettelenség, a kezdeményezőkészség és az anyagiak hiánya korlátozhat. Összeségében pedig a romániai magyarság olyan politikai-társadalmi tényezővé való válása, amelyre mindeddig, Románia történelmében még soha nem volt példa.
Persze, tisztában vagyok azzal is, hogy van az éremnek az ország általános helyzetéhez és még el nem ért vágyainkhoz kapcsolódó másik oldala is. Nem feledhetjük ugyanis, hogy még a lehető legszürkébb erdélyi macska is csak addig marad ugyanannál a háznál, amíg megélhetése van, máskülönben önálló és gazdától független. Ezért úgy gondolom, az első könyvcím markói metafórája nem véletlen. A házimacska nem annyira látványos, mint a mifelénk csupán állatkerti ketrecekben vagy cirkuszi porondokon felbődülő más macskafélék, de szabad, szívós, kitartó – túlélő. És ez nem a Macskák című zenés játék. Ez a valóság.
Domokos Géza (Brassó, 1928. május 18. – Marosvásárhely, 2007. június 27.)
Az elemi iskolát Zágonban, a középiskolát Sepsiszentgyörgyön végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen kezdte a bölcsészeti tanulmányait, majd egy év után Moszkvában a Makszim Gorkij Irodalmi Intézetben Pausztovszkij tanítványa lett. Visszatérve Romániába, az Előre, a Pionír és az Ifjúmunkás szerkesztőségében dolgozott. 1961-től a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegének főszerkesztője, 1970-től a Kriterion Könyvkiadó igazgatója lett. Az Irodalmi Könyvkiadónál töltött évek alatt indultak el a Romániai Magyar Írók, a Horizont, és a Forrás könyvsorozatok.
A diktatúra bukása után a születő Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapítója és első elnöke lett. Meghatározó szerepet játszott a szervezet országos intézményeinek felépítésében, a román politikai pártokkal folytatott párbeszéd elindításában, az RMDSZ külföldi megismertetésében, a romániai magyar közösség parlamenti politikájának kialakításában. 1993-tól kezdve visszavonultan élt.
Markó Béla Domokos Gézáról: „Írni is úgy írt, ahogy a régi erdélyiek: dísztelenül, szikáran, pontosan, tisztán, érthetően. (...) Míg mások szép színes metaforái rövid idő alatt romlandónak bizonyultak, az ő munkáinak súlya mintha növekedne, mintha érvényesebb lenne az is, amit a napi politika dilemmáiról papírra vetett. Ellenfeleit bírálja, de nem mocskolja, ellenségeit próbálja megérteni.”
Markó Béla (Kézdivásárhely, 1951. szept. 8.
1958–1970 között a kézdivásárhelyi líceum diákja, itt érettségizett, majd a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán magyar-francia szakon tanult. 1974-ben szerezte meg tanári diplomáját. 1974–1976 között Marosszentannán általános iskolában francia nyelvet tanított. 1976–1989 között Marosvásárhelyen az Igaz Szó irodalmi folyóirat szerkesztője volt.
1989-től főszerkesztője a Marosvásárhelyen kiadott Látó című irodalmi folyóiratnak. Az 1989-es változások után kezdett el politikával aktívan foglalkozni. A Maros Megyei Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) alapító tagja és alelnöke. 1990-ben Maros megyei szenátor, 1990-1991-ben az RMDSZ Országos Elnökségének tagja volt. 1990–1992 között a Szenátus Művelődési Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja, a Román Parlament IPU-küldöttségének tagja.
1991–1992-ben az RMDSZ szenátusi frakciójának elnöke, majd 1996-ig a Szenátus Külügyi Bizottságának és Oktatási Bizottságának tagja volt. 1993 óta a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke és 1996 óta a Szenátus Külügyi Bizottságának tagja. 2004-2007 között a román kormány művelődési, oktatási és az európai integrációs tevékenységeket felügyelő miniszterelnök-helyettese. 2009 decemberétől ismét a román kormány miniszterelnök-helyettese.
Székedi Ferenc, Új Magyar Szó (Bukarest)

Alkotmányos garancia a határon túli magyarság védelmére
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke az RMDSZ zuhanórepüléséről, a magyar-magyar párbeszédről, az anyaország védőhatalmi státusáról és a kereszténység szerepéről az Európai Unióban. – A nemrég lezajlott RMDSZ-kongresszusra önt nem hívták meg, noha 2009-ben az Összefogás Listáján, RMDSZ-színekben jutott be az Európai Parlamentbe. A kongresszuson a leköszönő elnök, Markó Béla keményen bírálta az EMNT-ét, utódja, Kelemen Hunor később párbeszédet ajánlott. 2011-ben milyen a viszony Tőkés László és az RMDSZ között?
– Hogy elkerüljek mindenfajta személyeskedést vagy önérzeteskedést, a kérdést nem az RMDSZ hozzám való viszonyából közelíteném meg, hanem az RMDSZ általános magatartása felől. Nézzük, hogyan viszonyul az RMDSZ a Fidesz Magyar Polgári Szövetséghez, és személyesen Orbán Viktor miniszterelnökhöz. Látnivaló, hogy az RMDSZ magatartásában nagy baj van. Jól kijön a román versenypártokkal, ünnepelteti magát Emil Boc-cal, Crin Antonescuval, Victor Ponta szociáldemokrata pártelnökkel. Miközben felvonul az egész levitézlett szoclib képviselet, ők csak a fideszes Pelczné Gáll Ildikót hurrogják le, neki mondják azt, hogy ne szóljon bele az erdélyi magyarok politikájába. Kiderül: ők mindig függetlenek voltak, és nem tűrték, hogy kívülről diktáljanak nekik, miközben minden elképzelhető tisztátalan román és magyar politikai erővel összeszűrték a levet. Innen kell megítélni, hogy hozzám és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz hogyan viszonyul az RMDSZ, vagy miként tekint a még meg sem lévő Erdélyi Magyar Néppártra? Bármit mondhat Kelemen Hunor, ez az általános viszonyulás nagy kételyeket ébreszt az emberben. Tény, hogy nagyon rászorulnak arra, hogy rendezzék viszonyukat az EMNT-vel, ezért ha fogcsikorgatva is, de belátják: valamit tenniük kell. Ezzel a kényszerhelyzettel magyarázható Kelemen Hunor békülékeny magatartása.
- Az RMDSZ új elnöke az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumot szeretné újjáéleszteni. Újra indulhat-e egy ilyen körülmények között a párbeszéd?
– A kongresszus után telefonon felhívtam Kelemen Hunort és jókívánságaimat fejeztem ki neki. A politikusok nem önérzeteskedhetnek, pláne nem tehetik ezt a magyarság bőrére. Amint már utaltam erre, az RMDSZ részéről megegyezési kényszerhelyzet áll fenn. Az EMNT-nek és nekem is az a meggyőződésünk, hogy együttműködésre vagyunk ítélve. Erről egyetértés alakult ki Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács kihelyezett tanácskozásán. Nem engedhetjük meg magunknak azt a fényűzést, hogy egymással tusakodjunk, egymással viaskodjunk: jó volna, ha a másik fél is így gondolkodna. Látni való azonban, hogy az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumon csak addig működött a párbeszéd, amíg az RMDSZ erre rászorult. Magyarán csak az EP-választások idejére sikerült működésbe hozni a párbeszéd intézményét. Utána megnyugodtak, hogy a választásokon az RMDSZ nem vallott kudarcot, igaz, nagymértékben az EMNT-nek is köszönhetően. Ezt követően már elfeledkeztek az erdélyi magyar összefogásról. Zuhanórepülésében az RMDSZ még mélyebbre süllyedt, és ezt volt hivatott elfedni a kongresszusi feszticizmus. Ma még inkább rákényszerülnek az egyezkedésre, ugyanakkor azt is látni, miként sorakoznak fel a Fidesszel szemben. Mindez azt mutatja, hogy saját kárukra és a magyar közösség kárára is képesek további baklövéseket elkövetni. – A 2012-es választások kopogtatnak az ajtón. Az Erdélyi Magyar Néppárt kezdeményező testülete teljes gőzzel hozzálátott a pártbejegyzéséhez szükséges aláírások összegyűjtéséhez, tehát indulni szeretnének a jövő évi választásokon. Az RMDSZ a parlamentből való kieséssel riogat, közben az is nyilvánvaló, hogy az EP- és a romániai parlamenti választásokon csak a közös lista lehet eredményes. Valamennyi fél részére kényszerré válik a megegyezés… – Kézdivásárhelyen nyitottuk meg nemrég a helyi Demokrácia Központot, ahol közösségi fórumot is szerveztünk. Nagy meglepetésemre néhány tisztességes kételkedő ember még mindig azt firtatta, hogy miért szövetkeztünk 2009-ben az RMDSZ-szel. Türelmetlen és bántóan megfogalmazott felvetésére azt mondtam: önök közül ki vállalta volna azt, hogy az RMDSZ-szel való szembenállás következtében az erdélyi magyarok közül ne jusson be senki az Európai Parlamentbe? Miben vétettem a magyar ügy ellen, hogy ott vagyok és Brüsszelben képviselem az autonómiát? És hellyel-közzel hárman képviseljük… Talán az sem volna tragédia, ha négy évre megszűnne a magyar parlamenti képviselet, ami tisztulást hozna maga után. Csakhogy ez olyan fegyvertény lenne az RMDSZ kezében, amit nem lehet vállalni. Valójában arról vagyok meggyőződve, hogy jobb ott lenni, mint kívül maradni. Ha ezt elfogadjuk egyik abszolút prioritásként, akkor együttműködésre vagyunk ítélve.
– Beszéljünk néhány gondolat erejéig a kormányzati szerepvállalásról. Az RMDSZ kormányzati részvételének sikerét a nemzeti oldalon sokan megkérdőjelezik: szüksége van az erdélyi magyarságnak arra, hogy képviselete mindig ott legyen a román kormányban, vagy annak holdudvarában? – Nehéz azt megállapítani, hogy az RMDSZ politikai prostitúciója nélkül mi lenne ma iskoláinkban, művelődési házainkban, sajtónkban, vagy hogyan élnének a székelyföldi magyarok, és hogyan boldogulna a szórványvilág? Egy nagyon beszédes ellenérvet hoznék fel az RMDSZ sikerpropagandájára. Vegyük az egyházi iskolákat és az egyházi tulajdonok visszaszolgáltatását: e hivalkodó politika ellenére, húsz évvel Ceauşescu halála után, sehol nem állunk. Néhány egyházi iskolát szemszúrásból visszaadtak, de ezek zsákban táncolnak. Alkotmánymódosításkor azzal etették meg az erdélyi magyar választókat, hogy azért kell elmenni szavazni, mert lesz felekezeti oktatás. A mai napig nincs felekezeti oktatás! Egy ösztövér állami-egyházi vegyeskereskedésben mozgunk. Ennek megfelelően iskolaépületeinket úgy adták vissza, hogy visszabérelik számunkra, ami a lehető legrosszabb megoldás. Az állam kiskaput kínál, hogy a román törvényeket – amely nem szabályozza az egyházi oktatást –, látszatszerűen betartsuk. Az iskola, mint intézmény, és mint tulajdon sincs rendezve. A Mikó-kollégiummal, a zilahi református Wesselényi-kollégiummal, az erzsébetvárosi vagy a máramarosszigeti iskoláinkkal ugyanez a helyzet: csúfolkodnak velünk, megvárják, amíg kipusztulunk. Alapvetően rossz irányba megy az RMDSZ kormányzati szerepvállalása. – Brüsszelben, a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács ülését követően megtartott sajtóértekezleten ön azt mondta, hogy Magyarországtól védőhatalmi státust, az utódállamok többségi politikusaitól tárgyalást, az Európai Uniótól az autonómia-törekvések támogatását kéri. Hol tartunk jelenleg autonómia ügyben? – Elvesztegettünk húsz évet, és ezért egyfelől a nacionalista, nemzeti-kommunista politika, a továbbélő titkosszolgálat tehető felelőssé, akik felőrölték, megosztották a magyarságot, beépültek sorainkba. Látom, hogy mi van az egyházamban! Ha az egyházamban ezt tapasztalom, mi lehet a politikai és a civil szférában? Ez a külső ok. A belső ok mi magunk vagyunk. Azzal áltattak bennünket és magukat egyes magyar politikusok, hogy a kis lépések opportunista politikájával nagy eredményt érünk el, és ráterelték a magyarságot az egyirányú útra. Hivatalos magyar politikusaink többé vagy kevésbé minden országban belementek ebbe. Magyarország nem tudott támogatni: ott is a posztkommunista politizálás uralkodott el. Európa meg azt szereti, ha itt csend van. Fájó szívvel várom, hogy mit hoz az idei népszámlálás? Nagyvárad magyarsága az első és a tizedik pártkongresszus között 30 ezerrel csökkent. A meglévő magyarságnak ugyanakkor olyan rossz a korfája, hogy ha valami csoda nem történik, borítékolni lehet végzetes megapadásunkat. De hasonló a helyzet Erdély más részeiben is. – Dél-Tirol autonómiatörekvését az mozdította előre, hogy Ausztria védőhatalmi státust gyakorolt egykori tartományának lakossága fölött. Mai körülmények között elvárható ez Magyarországtól? – Egyelőre megelégszünk Magyarország nem hivatalos védhatalmi politikájával: ez már meglévőnek tekinthető. Természetesen az volna a jobb, hogyha ez valamilyen politikai egyezség formájában is alakot öltene. Ezt most az alkotmányozás rendjén kellene rögzíteni. Az túl gyenge megfogalmazás, hogy Magyarország felelősséget érez a határon túli magyarságért. A felelősségvállalás jobb változat lenne, de ez is csupán frazeológiai szinten mozog. A politikai elköteleztetés erősebb formáját kellene alkotmányos módon megtalálni, mint ahogy a Lisszaboni Szerződésben már egy gyenge kisebbségvédelmi megfogalmazás is nagy eredménynek számít. A tavalyi két neves törvény, a trianoni emléktörvény és a magyar állampolgárság kiterjesztéséről szóló törvény feljogosít a reményre, hogy az elkezdődött folyamatban alkotmányos formát ölt a határon túliakkal szembeni anyaországi védőhatalmi státus. – Az Európai Uniótól milyen segítségre számíthatunk? – Erre a kérdésére nagyon nehéz választ adni. Gondoljunk a ciánügyben elért visszhangos eredményre. Elsöprő többséggel szavazta meg az Európai Parlament a ciántechnológiára vonatkozó tilalom ajánlását. Egyelőre úgy néz ki, hogy az illetékes biztos, és az Európai Bizottság semmibe veszi a kötelező erejű határozatot, és azt a tiltakozást, amit a világ globális elszennyeződése idején az egész világ követel, elvár Európától. Látni való, hogy mennyire erős, kőkemény ellenérdekek működnek: a kisebbségi és regionális nyelvek chartáját sem mindenki írta alá. És az emberjogi keretegyezményt sem! Itt már a szavazatoknál keményebb érvek érvényesülnek. Ezért fűztem hozzá az Európával szemben támasztott követelmények mellé, hogy le kell ülni a többségi nemzetek politikusaival, és kétfelől kell fúrni az alagutat. Itthon kell rákényszerítenünk a politikumot arra, hogy komolyan vegye követeléseinket, de ez nem fog menni ilyen kongresszusi light-menetben, a kormányban való részvételt öncélnak tekintő politizálással. Kacagnak rajtunk: még elélünk öt évig a kisebbségi törvény ígéretével. Az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumban megállapodtunk arról, hogy a kisebbségi törvénytervezet egy kiinduló pont: az RMDSZ urai közben úgy adják el a törvénytervezetet, mintha már itt volna a Kánaán. És akkor még hol állunk az autonómiától. Addig nincs mit beszélni európai segítségről, amíg mi magunk nem vívjuk meg saját harcainkat. Ezért tartom a KMAT összejövetelét rendkívül fontosnak: eddig a legreprezentatívabb formában és mértékben voltunk együtt, de a nagy hiányzó megint az RMDSZ. Hívtuk őket, de nem jöttek el. Mit mondjunk a kongresszusra, ha két napra rá ilyen hamis színben tűnik fel a párbeszédről szóló fogadkozás. – Brüsszelben tárgyaltak a Lisszaboni Szerződés alapján elindítható állampolgársági kezdeményezésről is. Egymillió aláírást kellene összegyűjteni hét országból a székelyföldi autonómiatörekvések támogatására. Milyen hozománya lehet egy ilyen kezdeményezésnek? – Ebben a témában két szintről beszélhetünk. Egyrészt az aláírások puszta megléte óriási siker volna, és a jelképes politizálás szintjén hordozna nagy üzenetet, sőt politikai fegyver lenne az aláírások puszta összegyűjtése is. Ugyanakkor a másik szinten ez még távolról sem jelenti azt, hogy ez a fontosnak mutatkozó politikai eszköz működni fog. Annyi gát van beépítve, olyan sok akadály áll útjában az állampolgársági kezdeményezés érvényesülésének, hogy csupán egy szép politikatörténeti eseménnyé minősülhet. Még ha kedvező minden körülmény, és minden feltételnek eleget teszünk, sőt még ha egy parlamenti közvitán el is tudjuk fogadtatni az érveinket, akkor is azt mondhatja az Európai Bizottság, hogy nem indít törvénykezdeményezést. Ez jogában áll. Mégis el kell indítani a kezdeményezést optimizmussal: tegyük meg azt, ami rajtunk múlik, és a többit bízzuk a Jóistenre. Tudni kell azonban, hogy az állampolgári kezdeményezés ügye kockázatos pálya, eleve el lehet rontani. Óva intem azokat, akik egyeztetés nélkül előre sietnek, és szeretetre méltó voluntarizmust gyakorolnak: egy rosszul megfogalmazott, az európai országokban kételyeket ébresztő kezdeményezés eleve kudarcra van ítélve. Fokozott mértékben szükséges az, hogy a KMAT tagjai, a magyar közösségek egyeztessenek, és a közösségi politikai bölcsesség útján járjunk. Az aláírásokhoz szükséges hét országból öt itt van a Kárpát-medencében. – EP-alelnökként az utóbbi időben sokat foglalkozott az Európán kívüli országok keresztényüldözésével. Ha az Európai Unióban nem is üldözik a keresztényeket, látni kell, hogy minden lehetséges módon igyekeznek őket marginalizálni. Példa erre az Unió idei, 2011-es naptára, amiből szándékosan kihagyták a keresztény ünnepeket. Milyen jövője van a kereszténységnek az Európai Unióban? – Ma Nyugat-Európában nagyfokú képmutatás mutatkozik ezen a téren. Az emberi jogokat elvi szinten védi kiemelten az Európai Unió: ha egy homoszexuális vagy egy fogyatékos embert bármilyen bántódás ér, nagy valószínűséggel nyilatkozat lesz belőle, és tiltakozást vált ki. Ezzel szemben a kereszténység ellen kollektív módon elkövetett visszaélés, hátrányos megkülönböztetés legtöbbször nem éri el az európai törvénykészítők ingerküszöbét. Ha a koptoknak patakban folyik a vére, ez önmagában nem háborítja fel a liberális vagy szocialista képviselőket annyira, mint ha a hamburgi utcán elakasztanak egy mohamedán bevándorlót. Az Európai Parlamentnek kifejezetten van egy keresztényellenes, vagy a kereszténység iránt érzéketlen szárnya. A másik oldalhoz képest ez általában többséget képvisel. Hasonló a helyzet az Európai Bizottságban is. Január 31-én ülésezett Catherine Ashton asszony vezetésével a Külügyi Tanács: hiába szorgalmazták többen is az üldözött keresztények védelmét, a konkrét döntést elhalasztották. A támogatók egy része jó esetben azt mondta, hogy együtt ítéljük el a mohamedánok és más vallások üldözését. Ha világviszonylatban az üldözöttek 75 százaléka keresztény, és vér folyik az alexandriai utcákon, vagy szitává lövik az egyetlen iszlám országbeli keresztény minisztert, Shabhaz Bhattit Pakisztánban, aki egyébként közel állt hozzám, akkor mire várunk? Ha ezt még mindig partikuláris emberjogi kérdésként kezelik, akkor felteszem a kérdést: hogyan állunk a kereszténység védelmével Krisztus után 2000 esztendővel? 2011-ben Krisztus követői még mindig szabad prédává válhatnak, mint az őskereszténység idejében?
Makkay József
Erdélyi Napló. Erdély.ma

Székely családok napja Árkoson
Százharminc család részvételével szombaton Árkoson első alkalommal tartották meg a Székely családok napját, a rendezvényen jelen lévők számos program közül válogathattak.
Én vagyok az életnek kenyere – idézett János evangéliumából Székely János árkosi unitárius lelkész, aki a sepsiszentgyörgyi Diószegi Pékség által felajánlott 23 kg-os pityókás házikenyér megáldása előtt arra emlékeztette a jelenlévőket, az a kenyér, amiről az evangélista beszél, és az, ami valóságosan táplál, mindig ott van a családok asztalán, szűkölködő és bővelkedő időkben is. A székely családok kenyerét Tamás Sándor megyeitanács-elnök szelte meg gyermekek segítségével, majd az Európa Tanulmányi Központ udvarán berendezett Maszattéren mindenki elmajszolt egy szelet zsíros kenyeret, hogy legyen ereje kiállni azokat a próbákat, amelyekre a Caritas családsegítő szolgálatának munkatársai csalogatták a résztvevőket. A nagy érdeklődésre való tekintettel, valamint azért, hogy a gyermekek mindvégig érezzék a szülők közelségét, a család és a mese szerepe a gyermek személyiségének fejlődésében, a család bibliai értelmezése témájú, eredetileg terembe tervezett előadásokat a szabadtéri sátorban tartották meg, a Kelekótya együttes kerti koncertje előtt pedig a százharminc család együtt fogyasztott el egy tál ételt a szervezőkkel (megyei tanács, szociális és gyermekvédelmi igazgatóság, Europe Direct információs központ).
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)