Önkéntesek Petrozsényban
Lelkesen, a szeretet jegyében
Idén a Gyulafehérvári Egyházmegye Caritas szervezete Petrozsényt választotta helyszínül önkéntes táborának megszervezéséhez. E hét elejétől 160 fiatal munkálkodik a város szépülésén, a helyi közösség épülésén.
Kedd reggel a Szent Borbála templomban szentmisével indult az Ausztriából, Németországból és Erdély egész területéről érkezett önkéntesek idei tábora. – Arról beszéltem a fiataloknak, hogy az önkéntesség mögött mindig ott a lelkesedés. És ez a görög eredetű kifejezés azt jelenti, hogy van bennünk valami Istenből és ezt örömmel fejezzük ki. Nyitottak vagyunk a reményre és a szeretet megélésével kívánjuk elérni a teljességet – mondta ft. Szász János plébános kanonok.
A szentmisén jelen volt Tiberiu Iacob Ridzi petrozsényi polgármester is, aki örömmel köszöntötte a fiatalokat, köztük közel 40 petrozsényi önkéntest is. – Büszkeséggel tölt el, hogy vendégül láthatunk benneteket. Előre is hálásan köszönöm mindazt, amit a városunkért, közösségünkért tesztek. Igaz, hogy minden jó kezdeményezés Istenben gyökerezik. És köszönöm, hogy ti időt szakítottak az életetekből arra, hogy eljöjjetek, segítsetek nekünk és példát mutassatok – fogalmazott Ridzi.
A tábort megnyitó szentmisén jelen volt egy 55 fős várpalotai küldöttség is, amely a két település közti testvérkapcsolat keretében látogatott Petrozsényba.
A Gyulafehérvári Egyházmegye területéről (Csíkból, Udvarhely környékéről, Marosvásárhelyről, Brassóból stb.), illetve az Ausztriából és Németországból érkezett fiatalok egy héten keresztül tevékenykednek a városban, illetve a környéken. – A fiatalok számos munkát bevállaltak. Például a piac melletti park bútorzatának újrafestését, a stadion padjainak, kerítésének felújítását, a kórház egyik részlegének kimeszelését, a 4-es iskola, illetve egy óvoda kerítésének, épületének szépítgetését. Külön csoport tevékenykedik a Páreng-hegység takarításán és néhány fiatal a kolónia negyedi szegény, idős embereknek segít kitakarítani, kimeszelni, rendbe szedni a házaikat – ismertette az egy hetes tevékenységet Szász János plébános.
A fiatalok a helybeli Caritas házban, illetve a 4-es iskola sporttermében vannak elszállásolva, étkeztetésüket az egyetemi kantinban oldották meg. A munkálatokhoz szükséges eszközöket a petrozsényi önkormányzat biztosítja.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Dolgozni tilos! Konspirálni nem?
Amikor a vendégoldal után még az "aktuálist" is meg kellett írnom, tegnap reggel az jutott az eszembe, hogy nem jó: a végén még elkapom a pestist. Ugyanis a tegnapi román sajtó azzal ijesztgette a népet, hogy aki július 27-én dolgozni mer, halálbiztos, hogy elkapja a pestist, sötét idők következnek rá, és búcsút mondhat a családi békének is.
Arról már nem szól a fáma, hogy milyen munkát nem szabad végezni. Nem mondták meg, hogy például írni-olvasni szabad-e, hogy veszekedni, rágalmazni lehet-e, az összeesküvéselmélet-gyártás a munka kategóriájába tartozik-e. Nem egyébért, csak mert a jelek szerint a politikusok – románok és anyaországiak –, vállalva a pestisveszély ódiumát, tegnap sem tartottak szünetet a sárdobálásban. Hol a magyar, hol a román miniszterelnökkel foglalkoztak. Előbbivel azért, mert úgymond szélsőséges nacionalista, revizionista és ki tudja még milyen "ista" jelképeket tett ki a "fészbukjára", a románnal meg azért, mert az utóbbi időben ő lett a "sláger", rájár a rúd, ha tesz valamit, azért, ha nem csinál semmit, azért.
Ilyenkor, nyár közepén a magyar kormányfő "hagyományosan" kiveri a biztosítékot a román nacionalisták és ellenzéki honfitársai körében egyaránt. A hét végén a román külügyminisztérium O. V. saját közösségi oldalára kitett, a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen készült képeit, az úgymond "revizionista jelképek népszerűsítését" kritizálta, amely szerinte ellentétben áll az 1996-os magyar–román alapszerződés és a 2002-ben megkötött 21. századi stratégiai partnerség szellemével, és "semmiképpen sem járulnak hozzá" annak a bizalmi légkörnek a helyreállításához, amelyet a magyar miniszterelnök szombaton javasolt. Ennél is "cifrábbakat" mondtak a magyar ellenzéki pártok, odáig menve, hogy egyesek szerint nem is a bevándorlóktól kell félteni Európát, hanem a kormányfőtől.
Tehát mindenki mondja a magáét, ahogy ilyenkor szokás. A képtelen konspirációs elméletek sem hiányoztak: szinte tényként fogalmazták meg, hogy Orbán Bálványosról Erdéllyel a zsebében akart hazatérni. Még szerencse, hogy idejében "leleplezték".
A konspirációelmélet mindig otthon volt a politikában. Tulajdonképpen a kijelentések, helyzetek stb. önkényes értelmezése, ami, sajnos, elég gyakran vezet (politikai) sikerhez.
Most azonban nem az elméletet szeretnénk fejtegetni: a fő kérdés az, hogy dolog-e a rágalom és a politikai csatározás? Mert ha igen, még a végén az összes politikust elviszi a pestis. Vagy csak dolgozni nem volt szabad, konspirálni igen?
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kányádi maga a vers
Ünnepélyes keretek között adták át szerdán Kányádi Sándornak a csíkszeredai Kriterion Házban a 2014-es Kriterion Koszorút, amellyel a Kriterion Alapítvány kuratóriuma a költő és közéleti személyiség sok évtizedes irodalmi, szerkesztői, műfordítói munkáját jutalmazta.
Kányádi Sándor életművének három kulcsszava van: a Vers, a Közösség és az Emberség. Kányádi Sándor mindenekelőtt maga a Vers – fogalmazott laudációjában Székedi Ferenc kuratóriumi tag.
„A szavakkal történő alkotásnak az a hihetetlen csodája, amely immár hosszú évtizedek óta a maga tömörségével, a maga utolérhetetlen értelmi és érzelmi ötvöződésével, a minden nemű és rangú közhelyek kerülésével, a bármiféle világi hatalom előtti hajthatatlanságával és ez irányú következetességével képes arra, hogy önmagát minden nemzedék, minden korosztály számára megossza, mégis mindig, ezernyi olvasás után is, újnak, frissnek, sziporkázónak hasson.”
A méltatásban Székedi kiemelte, hogy akárcsak Domokos Géza, a Kriterion Alapítvány létrehozója, Kányádi Sándor is mindig ott és akkor segített, ahol és amikor szükség volt rá, ott és akkor emelte fel a szavát, amikor úgy érezte, hogy megsértik, megtapossák az embert vagy alkotását, közösségi létét, rátelepednek hagyományaira.
Kányádi Sándornak Ferencz Imre kuratóriumi tag nyújtotta át az oklevelet és a koszorút, Szarka Gábor konzul Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében köszöntötte a kitüntetettet. Kányádi Sándor Domokos Gézára emlékezett, néhány közös történetet osztva meg a jelenlevőkkel. Elmondta, nincs olyan hét, nap, hogy ne gondolna az ő jó barátjára, ugyanakkor szorgalmazta egy Domokos Géza Alapítvány létrehozását. „Egy méltó, anyagiakban is megbecsült dolgot kellene létrehozni, egy Domokos Géza Alapítványt. Én az első lépést megteszem, ezt, amit itt kapok – nem a koszorút, hanem még egyéb is van –, felajánlom alapítóösszegnek. Ezzel hozzájárulok, és amíg erőm lesz, máshol is megpróbálom ezt segíteni” – hangsúlyozta a kitüntetett.
A Kriterion Alapítvány 2007-ben elhunyt alapító elnökének, Domokos Gézának a kezdeményezésére húsz éve jutalmazza Kriterion Koszorúval az erdélyi magyarság azon kiemelkedő személyiségeit, akik értéket teremtenek és ezáltal a világ szellemi áramlataiba is bekapcsolják ezt a közösséget.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Segített az eligazodásban (Búcsú Nagy Páltól)
Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak, ismerősének, barátjának tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következik a sorban.
A kilenc évtized mérlege most, napnyugtakor mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt Mezőkölpényi Nagy Pál: irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő- és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életműsorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízléspreferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is.
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben született. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat.” Töretlen volt az a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült – feltehetően – a szóban forgó időszak itthoni történéseiről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról egyet-mást megörökítenie a nyomtatott betűk mezején. Kötetekben sorjáznak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, méltatásai s két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. A kötet immár színháztörténeti jelentőségű.
Munkálkodását méltatva írta Sütő András: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Nos, az „eligazító” írástudó, Nagy Pál távoztával egy letűnt nemzedék után zárul a kapu. Azt a fajta irodalmat már nemigen művelik; az érthető, egyenes, tiszta beszéd valahogy nem „trendi”. Őróla legalább annyi bizonyosan megmarad, hogy egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a szerkesztői támogatását igénylő s élvező fiatalabb korosztályok is nagyra becsülték. Pali bácsi a jól végzett munka örömével térhet barátai körébe, Urához – hiszen a rá bízott tálentumokkal jól sáfárkodott.
Béke Vele!
Bölöni Domokos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
Lapunk elkövetkező hétvégi számaiban a kiváló erdélyi író tizenegy esz­tendővel ezelőtt bekövetkezett halálával félbeszakadt, így kéziratban marad utolsó könyvéből közlünk részleteket a Székelyföld folyóirat nemrégiben megjelent publikációja nyomán. A szépirodalmi igényű emlékirat – mely a tízéves fiú szemével idézi a történelmi eseményeket – címét az író, felcímét a napilapolvasó könnyebb eligazodásáért mi adtuk.
Az irredentizmus mámora (Kicsi magyar világ Homoródalmáson)
A szülőföld kaszálóhatárának egyik pontján egy augusztus végi napon egyesegyedül voltam, „meddig a szememmel láttam”, kaszálónk tájkörében. Végeztünk ott is szénacsinálással, a pénteki napra már a hétvége következett, s úgy volt, hogy másnap apám ismét fordul otthonról a tehénszekerünkkel vissza Hosszúmezőre, s egy újabb szekér szénával költözünk végleg a Hegyről „bé a Ligaton”, a veszélyes meredeken lejtős úton, ahol helyeként tartani kellett a tengelyvéget egyik vagy másik oldalon, hogy ne dőljön fel a szénásszekér, habár nagy dőlés abból sem lehetett volna, mert az utat olyan mély mederré járták hosszú időn át a szekerek, hogy legtöbb helyen embermagas martjai voltak. A hétvégék a kaszálókon is általában némi „szussza­nót” jelentettek a hétköznapok látástól vakulásig tartozó fáradozásai után, mert vasárnapra a sok nép „hazavonult” vasárnapozni – tisztálkodni, férfirenden borotválkozni, templomba menni, kocsmában koccintani, fehérneműt váltani stb. –, hétfőn korán pedig vissza, az „odahátra maradtakhoz”, akik vasárnap nemigen kaszáltak, de a szénák „kerek rendjét” szárasztották s takarták buglyába. Most, az augusztus végi Hosszúmezőn nagyjából az egész szénakaszáló időszak a végét járta, ott is már buglyákban állt a széna a lekaszált mezőkön, s így én is már csak a másnapra várva „őriztem” a holminkat egyszál magamban, alig jó tíz nap híján kerek tízesztendős gyermekfejjel... Valami összeszedni való vékony rend még maradt volt dologként az egyik hosszan-keskeny kaszálópántlikánk végén, ahol a sima erdei út két keréknyomos vonala átszelte a tagunkat, mintha egy határvonallal átszakítottak volna egy darabocskát a mienkből az „Istókék” jóval nagyobb területéhez, s én éppen ott „jártam” a gereblyémmel, estefelé a langyos melegidőben, amikor egy idősebb bácsi mendegélt „felazon” egy tarisznyával s szerszámmal a vállán. Megpillantva engem, mindjárt szólt is hozzám, anélkül, hogy megállt volna: „Hát te mit csinálsz itt egyedül? Otthon akkora öröm van a faluban, hogy viszi el a helyet!” Már szájamon volt a kérdés, hogy mitől a nagy öröm, de arra jött a magyarázat is: „magyarok lettünk, fiam! Eridj te es hamar hazafelé!” Az a szó, hogy „magyarok lettünk” úgy ért ott engemet, hogy valósággal „megütött”, s kis híján elsírtam magam. Ahhoz hasonló örömet soha addig nem éreztem. Tudtam egyből, mitől „lettünk magyarok”, mert egész nyáron abban a nagy várakozásban töltöttük a napokat-heteket, hogy nemsokára „visszaadnak minket, Erdélyt” Magyarországnak. A „felvidéki magyarság visszatérése” óta bennünk is felfokozott reménységgel és várakozással „visszhangzott” az a vágyteli „követelés”, hogy „Mindent vissza!”, s éppen most a hátunk mögött hagyott nyár a kaszálókra is lengette a híreket Besszarábia orosz visszafoglalásáról éppúgy, mint az Erdélyre vonatkozó román–magyar tárgyalásokról. A hírmondó bácsi közben már tovahaladt az úton, több szót nem mondott semmi a „világváltozásról”, de nekem annyi is elég volt ahhoz, hogy még a helyet, Hosszúmezőt is más színben lássam mindjárt, mintha egyszerre valami örömfény ömlött volna szét mindenfelé az alkonyi napsugárban. Azzal együtt „elkapott” nyomban a lázas izgalom is, hogy akármennyire sietek hazafelé – a villát-gereblyét pillanatok alatt elraktam, s szinte futva indultam lefelé az úton –, minden lépéssel „lemaradok” az otthoni „boldogságról”, s kivált, ha magam előtt néztem, hogy milyen végtelenül hosszú az út Hosszúmezőtől a falu legalsó szélén lévő házunkig – alá a völgybe, ki Merkére, el a tetőről a faluig, s végig a falu hosszán, még ha rövidítve is a dimbes-dombos Falumezején át –, akkor már-már bénaságot éreztem a lábaimban, hogy „soha nem érek hazáig!”... Merke útján – erről is, túl is, ki a hágón, s alá a lejtőn – most külön jó volt érezni, hogy az útkanyarokat végig „egyenesítő” gyalogösvények milyen jól „segítik” a haladást, belsőleg pedig az volt a „jó hátszél”, hogy teljes gyermeki valómmal úgy éreztem: ettől a naptól kezdve boldogság lesz az egész életünk, mert vége a gyűlöletes „román világnak”... Szinte hihetetlen volt arra gondolni, hogy az új esztendőt az iskolában már magyarul kezdjük, nem kell folyton énekelni a „Tatăl nostru”-t, a román Miatyánkot, s a királyéltető román himnuszt, amit olyan hosszan fújtunk mereven kitartott jobb kézzel „Trăiască regele in pace şi onor!”, hogy olykor a ballal támasztottuk a hónaljunknál tisztelgő kart, amiért számíthattunk egy-egy leckéztető pálcaütésre, de ami legtöbbször a „mi himnuszunkat” juttatta eszembe, az abban lévő kart: „Isten, áldd meg a magyart / Jó kedvvel, bőséggel, / Nyújts feléje védő kart, / Ha küzd ellenséggel...” Milyen „más világ” lesz most az iskolában is, ha a mi himnuszunkat énekelhetjük, s ahol vége lesz annak, hogy osztálytársammal, Fülöp Évával, tanítónk leányával ketten mint „román gyermekpár”, piros-sárga-kék szalagos „oláh népviseletben” szerepeljünk a falu színe előtt szavalásainkkal, ahogy tavasszal kellett a legnagyobb román ünnepen, „zecse máj”-kor, május 10-én, mert Tódor papék által románnak térített családok gyermekei között nem találtak román versmondásra alkalmasakat, de ingyen „nemzeti ruhát” azok a gyermektársaink kaptak, és így vehettem kölcsön én is a szavalásomhoz Jáné-patakáról az Isztojka Lajiét, akivel „talált a növésünk”... Egyedül kutyagoltam a hosszú úton hazafelé, úgy, hogy szinte fájt, amint elképzeltem a házunkat, a szomszédságot, hogy ott Sanyi, a szüleim s mindenki mekkora boldogságban lehet „nálam nélkül”, közben azonban én egymagamban is úgy „örvendeztem hazafelé”, hogy szívemben s fejemben egészen átforgott a „nagy változás”, mintha valóságosan gyalogoltam volna a hosszú utammal egyik „világból” a másikba.
A faluba érve, Falumezeje felmagasodó útján – akkor már lámpafényeket gyújtó esteledés volt – kitértem a sűrű házak felszegi s középszegi fő útjáról alszeg felé, de még úgy is feltűnt, hogy a nagy örömnek semmi „hangját” nem hallottam, még inkább mintha nagyobb csend lett volna a szokottnál, valami hallgató „elülés”, mint a tyúkoké ilyentájt a tyúkpajtába. A Homoród hídján át a zsákutcánk fejéhez érve sem láttam az ablakok fényén „túl” más „életjelt”, nálunk pedig az alig háromkapus kis utcánk fenekén még sötét is volt, ami akkor már szinte úgy hatott, mintha a falu, a családunk, a szomszédság mind „elfutott volna” valahova azzal a hihetetlen örömhírrel, hogy „magyarok lettünk”... Benyitva a sűrű sötétbe, végül is ott találtam „házőrzőként” papót, akitől éppen sok „újságot” nem remélhettem, de a legfontosabbat még az ő némasága is tudta „mondani”, mert házunk néma beszédének jeleivel jámbor papónk lelkes buzgósággal mutogatta, hogy „a románok mennek”, „a magyarok jönnek”, a többiek a háztól pedig Daradicséknál vannak. Mindez a „hírmondás” itt úgy „hangzott el”, hogy papónk előbb két kézzel a román katonasapka elöl-hátul csúcsos formáját mutatta a fején – jobbjának feltartott tenyerét homlokához emelve, bal tenyerét meg szembe vele hátul a fejebúbjánál – s egy intéssel mindjárt egy elmenő legyintést tett, aztán külön a baljával (balog lévén) mutatta a homloka fölött a magyar katonasapka elöl-hegyesedését, amit egy jövő-mozdulattal toldott meg, apámékról pedig (akik nyilván ugyanezzel az egyensapkás mutogatással avatták be őt a nagy örömbe) a legpontosabban közölte, hogy Daradicséknál vannak, miután csupros formán tartott bal kezét egy „ivó”-gesztussal a szájához vitte (a Malom-utca elején, a malomárok „vize” mellett lakó Daradics keresztapáméknak a papónk keresztelése szerint ez volt a „nevük”)... Ennek a jó tájolásnak a nyomán már félig futva fordultam vissza a zsákutcánk fenekéről, s tértem be a „célbaérés” megkönnyebbülésével a Farkas Domokos molnárék malomárka által „kanyarított” keskeny utcába, ahol keresztapámék második háza már a falu vége volt az utca mentén majdnem a malomig nyíló kerttel. „Daradicséknitt”, amikor végre benyitottam az ajtón, egyből belecseppentem abba a bódult-mámoros hangulatba, amit Hosszúmezőtől hazáig a hosszú úton magam elé képzeltem. Tele volt a ház felnőttel-gyermekkel, zsivajogtak, mondtak, kacagtak, pálinkáztak, virított az arcokon s csillogott a szemekben az „álom rég várt beteljesülése”, amiről lassan én is mind többet tudtam meg azon a két szón túl, hogy „magyarok lettünk”. Rádió alig volt akkor a faluban, de egy éppen Farkaséknál volt a malomban, apámék is előzőleg ott hallgatták a „bécsi döntés” torokszorító híreit, az „új erdélyi határvonalat”, néhányan a szomszédságból még mindig ott ültek a molnárék rádiója mellett, s később én, az „elkésett” sem nyughattam, míg átszaladva oda valamit nem hallhattam a „saját fülemmel” Budapestről, a „fővárosunkból”, és amikor később éjjel – amikor már énekszóra is fordult a „határtalan” kedv – „oszlottunk hazafelé”, a fejemet is alig bírtam már a Hosszúmezőtől tartó „nagy út” végén, úgy tele volt az úti fáradtság s az örömteli izgalmak „súlyán” felül mindenféle névvel-hírrel: Horthy, Teleki, Hitler, Mussolini, Ribbentropp, „Csiánó”, a kettévágott Erdély, fele Romániának, fele Magyarországnak, „nem adták vissza az egészet szép Magyarországnak”, ahogy halkan magunk között már fújdogáltuk egy idő óta a „Tisza-énekekben” („A kanyargós Tisza partján nem jó, nem jó elaludni”, szólt az egyik, s benne aztán az, hogy „Miért nem adják vissza kincses Erdélyt szép Magyarországnak”, a másikkal meg úgy „intéztük el” a trianoni katasztrófát, hogy „Beszélhetnek Párizsban, mit akarnak, / De a Tisza minden cseppje mindörökre csak megmarad magyarnak”, mert „tudtuk”, hogy „a legmagyarabb folyónak” hiába csatolták el a forrásvidékét az egyik országhoz, a torkolatszakaszát a másikhoz, a Tisza úgy magyar „minden cseppjével” továbbra is, ahogy az ezeréves Magyarországon „mindig” az országhatáron belül eredt Máramarosban és torkollott a Dunába „Titelnél”), s most egyszerre az lett a „keserű cseppünk” az „édes mámorunkban”, hogy a tőlünk alig négy faluval „bemondott” határvonallal szülővidékünk két Homoródjának is „lecsonkázták” az egybefolyását, hogy a színtiszta székely két víz vége „Romániában maradjon”...
Szabó Gyula
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Barabás László új könyvének bemutatója
Otthon lenni önmagunkban
Füttyögtetésről és asszonyszínházról, királynékereső pünkösdi virágozásról és csutakhúzásról, farsangtemetésről és betlehemes játékról mesél egyebek mellett dr. Barabás László néprajzkutató Az otthonosság gyökerei című új könyvében, amelyet péntek délután a 25 éves marosvásárhelyi Kántor- Tanítóképző Főiskola jubileumi rendezvénysorozata keretében mutattak be a vártemplomi diakóniai otthon Bocskai-termében. Az erdélyi szokásvilágot körbejáró könyvről Káli Király István, a kötet kiadója beszélgetett a szerzővel.
– Barabás László saját jó hagyományaihoz zárkózott fel, ez ugyanis a negyedik kötete, amely a régi-új Mentor Kiadó gondozásában jelent meg. Bevallom, ez a kötet tűnt számomra a legérdekesebbnek – mondta elöljáróban Káli Király István, majd a maga változatosságában is egységes, négy fejezetre osztott gyűjtemény szerkezetéről szólt, amely régebbi és új tanulmányokat, illetve riportszerű írásokat is magába foglal. Ennek kapcsán a méltató arra is felhívta a figyelmet, hogy Barabás László a nyolcvanas években egészen más szempontrendszer szerint viszonyult egy szokásrendhez, mint a 21. század első és második évtizedében, és ez így is van rendjén.
– Hihetetlenül közel hozza azt a világot, amit mi is ismerünk, de amelyet nem voltunk képesek megközelíteni – tette hozzá Káli Király István, majd arról faggatta a szerzőt, hogy miért találta fontosnak elvinni olvasóit ebbe a világba?
– Elég sokat jártam a falvakat, és azt tapasztaltam, hogy a városiakat is érdekli ez a világ. Ezt az érdeklődést nem is fogjuk levetkőzni, Kányádi szavaival élve viseljük, "akár a bőrt a testemen".
A beszélgetőtárs a továbbiakban a kötet egyes figuráinak, jeleneteinek felidézésére kérte a szerzőt. Szó esett Andrásról, aki a Szováta környéki erdőben úgy közvetített füttyszóval gondolatokat, érzelmeket, hogy a néprajzkutató úgy vélte, akinek ilyen tudása van, "azzal valami nagy dolog lesz az életben".
A farsangi játékok kapcsán a figyelem az alsósófalvi asszonyszínházra terelődött, amely egyedinek számít a maga nemében, a télűző felvonulást ugyanis nemcsak nálunk, de más kultúrákban is rendszerint férfiak rendezik, nőknek is ők öltöznek be. Alsósófalván akkor vették át az asszonyok ezt a szerepet, amikor az 1950-es években, a kollektivizálás időszakában a férfiaknak elment a kedvük a mulatozástól, már "nem fogta őket a figura". Így végre az asszonyoknak is lehetett egy napjuk – fejtette ki a néprajzkutató.
A székelyföldi asszonyok "szen- vedéstörténeténél" maradva, a beszélgetés izgalmas mozzanatát képezte a szolgálni szegődő székely leányok felidézése, akik igen keresettek és megbecsültek voltak az elit román, sváb és zsidó családok körében. Ha anyagilag nem volt rászorulva a család, akkor is elküldték a lányokat szolgálni, hogy tanuljanak, világot lássanak – tette hozzá Barabás László, majd arról is szólt, hogy nagyon érdekes megfigyelni, ahogy a zsidóüldözés éveiben a zsidó családoknál szolgáló lány megsajnálja kenyéradóját, és lassan ő maga kezd gazdaként viselkedni vele.
A beszélgetés utolsó perceiben a Nyárádtőtől Sáromberkéig terjedő történelmi, illetve a sokkal tágabb értelemben vett néprajzi Marosszékről is szó esett. A kötetben Kriza János és Petőfi Sándor nevével is találkozhatunk. A nagy költővel kapcsolatosan a szerző megjegyezte, hogy a Biblia mellett a Petőfi-kötet is mindig ott van a falusi ember ágya mellett, a magyarói fonóban pedig a János vitézt énekelték boldogságra vágyó lélekkel, úgy, hogy a patakparti jelenet után rögtön Tündérország következett.
– Fog-e még minket a figura? – kérdezte legvégül Káli Király István, Barabás László korábbi munkájának címét idézve.
– Azt hiszem, igen. Amíg imádkozva, vagy úgy, hogy "űzzük az eszünket", le tudjuk a bánatunkat gyűrni, ez így is marad – mondta a néprajzkutató.
A könyvből kiáradó világ hangulatát erdélyi népdalokat énekelve Diós Brigitta, a Kántor-Tanítóképző Főiskola III. éves diákja teremtette meg a bemutató előtti percekben.
– Ez a kislány otthon van a tájban és önmagában, és szimbolizálja mindazt, amit a könyv jelent – jegyezte meg Káli Király István. A rendezvény előtti beszélgetésünkkor Barabás László elmondta, hogy a főiskola diákjait néprajz szakos tanárként évről évre népismereti táborokba, tanulmányutakra viszi a tömbmagyarság és a szórvány falvaiba, hogy megtanulják, megtapasztalják, hogy a mi erdélyi világunk sok kis világból lesz egységes egész.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Márton Árpád 75
Két ünnepi könyv
Márton Árpád egy interjúban megfogalmazta a művészeti kiadványok célját: az alkotásokat el kell juttatni a közönséghez, mert az irántuk való érdeklődés függvénye lehet az alkotó művészeti hitvallásának is.
A kiállítások általában behatároltak, ritka a gyűjteményes kiállítás, ami átfogó képet ad a művész pályaképéről, életútjáról. Ha az elmúlt egy hónapra gondolok, úgy látom magam előtt Márton Árpádot, mint aki lót-fut a műterme, a múzeum, a nyomda és a szerkesztőség között. Készíti, készítjük az ajándékot a művész hetvenötödik születésnapjára. Kiállítás és könyv születésnapi meglepetés kellene hogy legyen a művésznek, de ez kivitelezhetetlen. Nem surranhattunk be a műterembe fotózni a katalógushoz, nem hozhatjuk ki a képeket a tudta nélkül… így aztán ő rendezi a mintegy százhúsz alkotást a Csíki Székely Múzeum öt kiállítótermében. Mint mindig, most is ő ajándékoz meg bennünket. Ezalatt a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia Könyvkiadó a Gutenberg Nyomda segítségével két könyvet is készít az ünnepre.
A Csíkszereda Kiadóhivatal katalógust, ami hamar túlnő a műfaji kereteken, album lesz belőle. A szöveges rész két köszöntőt tartalmaz: Antal Attila alpolgármester és Gyarmati Zsolt tollából, aztán olvashatunk benne rövid idézeteket műelemzésekből, vallomásokat a művésztől, életrajzi adatokat jelzésszerűen. A szöveges rész legfontosabbika az a mélyinterjú, amit Sarány István készített Márton Árpáddal: összefoglaló a művészi pályaképről, életútjáról közéleti személyiségként, tanárként, a családról, ami biztonságos és szerető háttérként mindig ott volt, segített. A kérdésekre adott válaszokban, vallomásaiban nyilvánvaló a közösségi elkötelezettség fontossága, meghatározó ereje.
Ez ível tovább a másik könyvhöz is, ami a Csíkszereda Kiadóhivatal és a Pallas-Akadémia közös kiadásában jelent meg: Illusztrálta Márton Árpád. A 75 éves művész 75 rajzát tartalmazza, válogatást jeles költők Erdély-verseihez: Ady Endre, Áprily Lajos, Babits Mihály, Jékely Zoltán, Juhász Gyula, Reményik Sándor, Sík Sándor, Vári Attila, Bogdán László, Farkas Árpád. Manapság egyféle divat élcelődni az úgynevezett "erdélyi lélek" fogalmán. Ez a könyv bizonyítja, hogy márpedig van, létezik és sokunk számára fontos. Nehéz megmagyarázni, de meg lehet énekelni versben és le lehet rajzolni.
A két szép könyv a csíkszeredai Gutenberg Nyomda lelkiismeretes, szakmailag elhivatott munkáját dicséri.
Isten éltesse Márton Árpádot!
(Elhangzott 2015. október 3-án a Csíki Székely Múzeumban, Márton Árpád jubileumi kiállításának megnyitóján.)
Kozma Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Szacsvay Imrére emlékeztek Nagyváradon
A forradalmi országgyűlés mártír jegyzőjéről, Szacsvay Imréről is megemlékeztek október 25-én a nagyvárad-olaszi református templomban a vasárnap délelőtti istentiszteleten. Az ifjú váradi ügyvédet, politikust, országgyűlési követet 1849. október 24-én hajnalban végezték ki a pesti Újépület melletti fatéren.
Igehirdetésében Tőkés László váradolaszi lelkipásztor az október hónaphoz köthető jeles – örömteli vagy tragikus – történelmi eseményeket idézte fel az újszövetségi részlet kapcsán: „Mert jobb, ha jót cselekedve szenvedtek, ha így akarja az Isten akarata, hogynem gonoszt cselekedve.” (1Pt 3,17). A sok szenvedésen átesett magyar népünk igazán elmondhatja magáról: a jézusi tanítás mentén mindig igyekezett a békesség kötelékében élni és megmaradni, ám folyton arra kényszerült, hogy félelmét leküzdve érvényre juttassa igazságérzetét, akár konfliktusok árán is. A szabadságért, az igazságért, a jogainkért töretlenül küzdöttünk és küzdünk, el-ellankadva bár, de újult erővel vettük és vesszük fel a harcot, álltunk és állunk helyt – egyen-egyenként és közösségben – magyarságunkét, népünkért, nemzetünkért, hitünkért. Krisztus útján járva követjük a nagy elődök példáját, hajtunk fejet áldozatuk előtt. Az igehirdető a hegyi beszédből idézett boldogságmondások antitézispárjai kapcsán a valós és látszólagos ellentmondások hátterét megvilágítva figyelmeztetett: Jézus Krisztus válaszaiban mindig ott van a választás lehetősége. A Teremtő ugyanis az embernek eleve megadta a jó és a gonosz közötti opció lehetőségét, megalkuvásaink és kiállásaink ebből adódóan saját felelősségünkön múlnak. A Megváltó élete és tanítása híven tükrözi ugyanakkor az emberi lélek és sors komplexitását, hiszen miközben ő maga is a békesség hirdetője volt, aközben megtorlást és vértanúságot szenvedett az igazságért. Márpedig „boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa” (Mt. 5,10).
A prédikációt követően Tőkés László európai képviselőként és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökeként is szólt a gyülekezethez, az utóbbi idők néhány olyan nemzetközi és nemzetpolitikai eseményéről számolva be röviden, amelyeknek tevékeny részvevője lehetett. Európa megvédésének követelménye az egyik legvitatottabb kérdés a régióban a migránsinvázió napjaiban, ehhez pedig szervesen kapcsolódik az az önvédelmi és önrendelkezési küzdelem, amit a magyarság folytat a Kárpát-medencében. Míg Magyarország a saját határait kénytelen védeni, addig például a székelység a saját történelmi határait világítja ki őrtüzekkel, önnön létét igazolva és jövőjét fürkészve. Az október 24-i, nem csak a Székelyföldön történt lármafagyújtás ékesen példázta ama nemzeti szolidaritást, amire oly nagy és gyakori szükség lenne Dévénytől Vereckéig, a Partiumtól Háromszékig – utalt rá erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban Fleisz János történész, egyetemi tanár, Szacsvay Imre életének és munkásságának monográfusa mondott emlékbeszédet, rövid szintézisét adva a mártír jegyző politikai pályafutásának, kiemelve: a függetlenségi nyilatkozat – amelynek Kossuth mellett társszerzője volt – aláírásával ugyan főbenjáró bűnt követett el a császári hatalom szemében, ám nem „csak egy tollvonás volt bűne”, hiszen bár fegyvert nem fogott, Szacsvay egyike volt a magyar szabadságharc kiemelkedő személyiségeinek, akit hazaszeretete, kiállása, radikalizmusa és hajthatatlansága predesztinált a vértanúságra. A kivégzése előtti napon öccséhez írt búcsúlevelét Török Sándorolvasta föl, ebben írja: „Meghalok, ha kell, lelkem nyugodt, vétek sohasem terhelé, minden bűnöm az, hogy képviselői kötelességemet elébe tettem saját személyemnek.” Két évtizedig jeltelen sírban nyugodott, 1870-ben kerülhetett végső nyughelyre a Kerepesi úti temetőben kilenc társával együtt. Ma is álló, impozáns nagyváradi emlékszobrát, Margó Ede alkotását 1907. március 15-én leplezték le az Ezredévi Emléktéren. 1937 júniusáig tűrték meg az új román hatóságok, ekkor lebontották, de szerencsére nem verték szét, múzeumban leltározták. 1942. május 5-én a visszatért magyar adminisztráció ismét felállította régi helyére. Soós István polgármester akkor beszédében figyelmeztetett: „Midőn Nagyvárad város közönsége nevében újból átadom a kegyeletnek és tiszteletnek Szacsvay Imre szobrát, teszem ezt abban a reményben, hogy ez a szobor most már örökké és véglegesen megtartja helyét, és Nagyvárad magyarsága elég erős lesz, hogy ezt a szobrot és vele együtt a magyar érdekeket bármikor, bárkivel szemben megvédelmezze.”
A szoborkompozíció apjainkban is a régi helyén áll, jelenleg éppen felújítás alatt, bár a munkálatokra közpénz nem került. A Ceaușescu-diktatúra bukása után a szobor a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált. 1999. október 24-én – 1942 óta először – emlékeztek meg szélesebb keretek között Nagyváradon Szacsvay Imréről, újjáéledő kultusza méltó közösségi összefogásnak volt az előszele, ám mára a többségi hatalom által legitimált romániai magyar politikai kurzus rátelepedett erre is. Fleisz doktor jelezte: nemrég felvillant a lehetősége, hogy a Magyar Országgyűlés közreműködésével a nemzeti összefogás rendszerében kapjon új lendületet a Szacsvay-kultusz.
tokeslaszlo.eu/cikk

Kelet-közép európai szolidaritás
A Közép-kelet-európai és a nyugat-balkáni országok szolidaritására van szükség a migránsválság ügyében, jelentette ki Nagyváradon Tőkés László.
Hétfői nagyváradi sajtótájékoztatóján Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke felhívást intézett az erdélyi magyarokhoz azt kérve tőlük, hogy támogassák aláírásukkal a Fidesz által a migráns ügyben kezdeményezett petíciót, mellyel az itteni magyarok is nemet mondanának a kvótarendszerre. A sajtótájékoztatón Tőkés László kifejtette, hogy folyik a migránsoknak a megsegítése Európában, de senki sem teszi fel azt a kérdést, hogy mi lesz Európával értékeivel. Ebben a vonatkozásban újszerű az Orbán Viktor magyar miniszterelnök képviselte irányvonal – közölte Tőkés. „Ha az Európai Unió csak a demokratikus közakarat szavából ért, akkor fel kell mutatni neki ezt a közakaratot” – tette hozzá.
Keleti szolidaritás
Tőkés László a sajtótájékoztatón megelégedéssel nyugtázta, hogy a migránskérdésben példás a visegrádi országok – Lengyelország, Csehország, Szlovákia és Magyarország – összefogása és szolidaritása, és Victor Ponta román miniszterelnök lemondása után Románia is felhagyott a Magyarországgal szembeni agresszív, konfliktuskereső magatartásával. Sőt, Áder János és Klaus Iohannis bukaresti találkozása után körvonalazódik egy pozitív elmozdulás az együttműködés irányába Románia és Magyarország között. A visegrádiak szolidaritásához kapcsolódhat a Románia, Bulgária és Szerbia által akotott csoport, ugyanakkor a várható politikai változások nyomán Horvátország és Szlovénia is, fejtette ki Tőkés László.
Érdekegyensúlyt
A politikus saját tapasztalataira hivatkozva kiemelte: Nyugat-Európa csak a migránsok érdekeit védi, viszont az Európai Parlament és az Unió más intézményei saját tagállamaiknak, és saját állampolgáraiknak az érdekeit is szem előtt kellene tartaniuk. „A migránsok és az európai polgárok érdekeinek szem előtt tartása minimum egyensúlyban kellene legyen az Unióban” – hangsúlyozta Tőkés László.
Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke a sajtótájékoztatón felhívást intézett Klaus Iohannis államfőhöz, hogy zárja le a román-szerb zöldhatárt, mert már megjelentek Romániában az első embercsempészek, és várhatóan migránsok nagy tömege fog Romániába is érkezeni. Amennyiben pedig Magyarország lezárja a magyar-román zöldhatárt a bánsági szakaszon, akkor félő, hogy a migránsok Romániában maradnak. A kvótarendszer egy elhibázott döntés, ami semmit nem old meg, sőt, csak súlyosbítja a helyzetet, hiszen migránsok tömegei érkezhetnek Európába a közeljövőben, akik meghívásnak tekintik a kvótarendszer bevezetését – mondta Szilágyi Zsolt.
Pap István
KÖZLEMÉNY
Tőkés László és Szilágyi Zsolt közös sajtótájékoztatójáról
November 9-én a nagyváradi EP-irodában tartott magyar és román nyelvű sajtótájékoztatót Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Elöljáróban Tőkés László mélységes sajnálattal idézte fel a Bukarestben történt tragédiát, részvétéről biztosítva az elhunyt fiatalok hozzátartozóit, együttérző reménységgel bízva a súlyosan sérültek felépülésében. Megértését fejezte ki „a dühös utca” iránt, amely már torkig van a mai Romániában uralkodó közállapotokkal. A Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát című politikai nyilatkozatában így fogalmazott: „Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.” Ugyanakkor kifejtette: állhatatossággal és kitartással övezett polgári attitűddel, tudatos számonkéréssel kell elérnie az ország népének azt, hogy meginduljon a „második rendszerváltás”. Hiszen 26 évvel 1989 szabadító karácsonya után még mindig ott tartunk, hogy a poszkommunista ellenforradalmi berendezkedés igáját nyögjük, miközben hovatovább az ország egész népe látja: új rendszerváltozásra van szükség. „Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink »tűzáldozata« szintén változásért kiált!” – áll a nyilatkozatban.
A migránsválság kapcsán erdélyi EP-képviselőnk kifejtette: üdvös az összmagyar és a körvonalazódó kelet-közép-európai szolidaritásvállalás, amely mind a nemzeti, mind az összeurópai érdekeket tartja mindenekelőtt szem előtt, miközben természetes és dicséretes az a szolidaritás, ami kontinentális szinten megmutatkozik az üldözött, elesett, háborúságot szenvedettek iránt. Ám miközben a nyugat-európai politikai körökben mindenki az Európát elözönlők sorsa és helyzete mentén aggodalmaskodik, senki nem kérdezi: mi lesz Európával, mi lesz az európai népekkel, nemzetekkel, érdekekkel és értékekkel. EP-képviselőként Tőkés László maga is azt tapasztalja, hogy mintha háttérbe szorulna azoknak a véleménye, akik választópolgárokként védelmet várnak a bizalmat kapott politikai osztálytól. E tekintetben inkább a balkáni és közép-európai államok együttműködése tűnik előremutatónak, ezen belül is üdvözlendő a román–magyar nézetazonosság. Gátat kell vetni az Európába történő beözönlésnek, nem megoldás az illegálisan bevándoroltak kvóta-rendszerű szétosztása és letelepítése, s ezzel Szilágyi Zsolt is egyetértett, mondván: nagymértékben biztonságpolitikai kérdés is a migráció, nem csupán társadalmi és humanitárius probléma. Az EMNP elnöke figyelmeztetett: újabb és újabb migrációs kihívások elé néz kontinensünk és az Unió, mivel eddig rossz válaszokat adott a felmerült kérdésekre.
Tőkés László ezt aláhúzva méltatta Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítva azt. Közös felhívásban kérik az erdélyi magyarok csatlakozását a bevándorlási kvóták elleni Fidesz-petícióhoz, amelynek címe: Védjük meg az országot! „Azt mondom, védjük meg a nemzetet, védjük meg értékeinket, védjük meg Erdélyt és Romániát, védjük meg őshonos nemzeti közösségeinket, és csatlakozzunk ehhez a felhíváshoz. Azt hiszem, hogy a demokratikus EU csak a demokratikus közakaratból ért. Nagy szakadék van a politikai osztály és a polgári társadalom között. Ezt a szakadékot be kell tömni, át kell hidalni” – magyarázta Tőkés László. Az unió vezetőihez intézendő Fidesz-petícióhoz való csatlakozás technikai részleteiről ezután döntenek.
Szilágyi Zsolt a bukaresti tűzvészre visszatérve kijelentette: szomorú, hogy egy ilyen tragédia kell ráébressze az országot a mai tarthatatlan állapotokra. Látszik ugyanakkor, hogy a hatalom ismét csak saját átmentésével van elsődlegesen elfoglalva, a különféle lemondások csak az elégedetlenségi hullám és a népharag lecsillapítását szolgálják. De még ha meg is szabadulnánk a Ponta-féle rezsimtől, ez csak egy esély lenne arra, hogy a szükséges változások beinduljanak, hiszen a romániai társadalmat a legmélyebb rétegekig megfertőzte és áthatja a korrupció, az inkompetencia, az erkölcsi válság. A konkrétabb intézkedéseket és politikai szándékokat firtató újságírói kérdésekre mind Tőkés László, mind Szilágyi Zsolt azt válaszolta: a politikai osztály teljes leváltását követelő demonstrálók nyilván tisztában vannak azzal, hogy itt azok menesztéséről és elszámoltatásáról van szó, akik az elmúlt negyedszázadban egymásnak adták a kilincset a különféle állami intézményekben, a közigazgatásban, a hatalmi struktúrákban. A kívánt rendszerváltozásnak egy alapos államreformmal kell párosulnia Romániában. Klaus Johannis államfőnek döntő szerepe lehet a kívánt folyamatok elindításában – vélte az EMNT elnöke.
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája
N Y I L A T K O Z AT
Gyászoljuk fiataljainkat, gyászoljuk országunk siralmas állapotát
„Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal” – ezekkel a keresetlen szavakkal buzdít Pál apostol a felebarátaink iránti együttérzésre és empátiára. (Rm 12,15)
1989 szabadító karácsonyán minden okunk megvolt az együttörvendezésre. Azóta azonban örömünk keserű csalódásra fordult – különösképpen mostanra, mikor egy egész ország gyászolja a bukaresti Colectiv-klubban tűzhalált halt fiataljainkat.
Victor Ponta bukott miniszterelnökünk a vádlottak padjára került. Vele együtt azonban az egész posztkommunista politikai osztályt vádolja az utca népe, amely – negyed század után – az állampolitikai rangra emelkedett „gyilkos korrupció” áldozataival együtt jobb sorsra érdemes országunk siralmas állapotát is gyászolja.
Ennek a mérhetetlen tragédiának kellett bekövetkeznie, hogy a román forradalom szelleme újból feléledjen, és a román nép újból feleszméljen.
Nem volt elég Ceaușescutól megszabadulni – hogyha rossz szelleme tovább kísért a román társadalomban. Maholnap Iliescu és Mǎgureanu is a vádlottak padján találja magát – de mit érünk vele, hogyha a korrupt posztkommunista rezsim tovább marad?!
Amiképpen Václav Havel mondta volt: új rendszerváltozásra van szükség, a posztkommunista ellenforradalmi berendezkedésnek is buknia kell! A román „Nemzeti Megmentési Front” politikai örököseivel együtt magyar szövetségeseiknek sincs keresnivalójuk egy igazi demokratikus Romániában.
Az 1989-es forradalom harcosainak és hőseinek az áldozata kötelez. Ifjaink „tűzáldozata” szintén változásért kiált!
Pál apostol szavai értelmében most „együtt sírunk a sírókkal”. Vigaszunk csak az lehet, hogyha kezünkbe vesszük és változtatunk a sorsunkon, hogy közös gyászunk közös örömre forduljon. Így legyen!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László
Tőkés László és Szilágyi Zsolt erdélyi EP-képviselők N Y I L A T K O Z A T A Nemzeti és kelet-közép-európai szolidaritásvállalás a migráció ügyében
Az Európai Unió országai példás együttérzést és szolidaritást tanúsítanak a mostoha sorsú háborús menekültek és a hazájukból elüldözöttek iránt.
A migránsválság által sújtott országoknak viszont az egymás iránti szolidaritásról sem szabad megfeledkezniük. Európa az önfeladás árán nem válhat a törvénytelen határátlépők és a migránsok inváziójának áldozatává.
Ezt szem előtt tartva, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt teljes támogatásáról biztosítja Magyarország és az Orbán Viktor miniszterelnök vezette kormány migrációval kapcsolatos politikáját, ennek részeképpen pedig azt a cselekvő szolidaritást, mely országaink szuverenitásának, európai és nemzeti értékeinek a védelmében a Visegrádi Négyek, Románia és a nyugat-balkáni országok között formálódik.
Mélységes sajnálattal vettük tudomásul, hogy az EU belügyminisztereinek szeptemberi értekezlete minősített többségi szavazással további 120 ezer menekült kvóták szerinti elosztásáról döntött a tagállamok között. Magyarország, Csehország, Szlovákia és Románia akkori ellenszavazatával egyetértésben, nem tartjuk elfogadhatónak a kötelező betelepítési kvóta alkalmazását. Osztjuk a Fidesz azon álláspontját, hogy a betelepítési kvótarendszer ellentétes magyarságunk, valamint az Unió érdekeivel, jogtalan, mert ellentmond a nemzetközi egyezményeknek, értelmetlen, mivel meghívást jelent a további migránsoknak, végső soron pedig nem jelent megoldást a kialakult válságra, hanem csak tovább súlyosbítja azt.
Ennek megfelelően – a kvótarendszert visszautasító országok, köztük Románia álláspontjával összhangban – a Fidesz által útjára indított aláírásgyűjtéshez való csatlakozásra hívjuk fel erdélyi magyarságunkat. Polgári akaratnyilvánításunkkal ezenképpen védelmezzük mi is nemzeti és európai érdekeinket és értékeinket!
Nagyvárad, 2015. november 9.
Tőkés László, az EMNT elnöke
Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke
erdon.ro

Beszélgetés dr. Túsz Ferenccel
„Ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen!”
– Beszélgessünk egy kicsit!
– Ha én egyszer elkezdek mesélni...
– „Ha én egyszer kinyitom a számat...”
– Nem szeretném, hogy dicsekvésnek vegyék, amit elmondok.
– Ne szerénykedj! November 15-én ünnepeled 75. születésnapodat. Biztosan sok mindenen átmentél életed során. Kezdjük elölről a visszaemlékezést. Hogy indult?
– Egész életem „peches események” sorozata. Itt, Aradon születtem 1940-ben. Apám – pincér volt – menekült az oroszok elől, és átmentünk Nagyváradra, ott született az öcsém. Amikor jött a front, elmenekültünk egészen Németországig. Apám állandóan részeg volt, anyám a gyerekekkel... Nagyon hiányzott neki az anyja, és visszajöttünk. Magyarországról szöktünk Romániába. De elkéstünk: már eltemették a nagymamát. Azt hiszem, jobban jártunk volna, ha Németországban maradunk...
– Elkezdtél iskolába járni.
– A Vegyes Líceumba írattak. Három év után kipakoltak onnan a Fürj utcai „akadémiára”. Negyediktől hetedikig oda jártam.
– Utána líceumba mentél?
– Ahhoz nem volt pénzünk. De itt volt a Fa- és Fémipari Szakközépiskola. Felvételi után felvettek az utolsó eresztésű magyar tagozatra. Épp hogy bekerültem; én voltam a huszadik. A félévi vizsgán már én lettem az első. Volt egy rajztanárunk, a Mureșan, az aztán megtanította a technikai rajzot. A mai napig nagy tisztelettel emlékezem erre az emberre... Az első év után aztán jött a minisztériumi határozat: a Fa- és Fémipari megszűnik. Döntenem kellett, hogyan tovább. Ott maradtam az inasiskolában. Rosszul tettem. Borzasztó gyenge praktikatanárunk volt.
– Hogy kerültél a líceumba?
– Bebolondítottak, hogy lépjek be az UTA evezősklubjába, tizenhét évesen. Abban az évben megnyertük az országos bajnokságot. Közben rájöttünk, hogy jó lenne, ha leérettségiznénk. Beiratkoztam az esti líceumba. Ott volt a Ficzay meg a Fábián... A Fábián szuper ember volt; a Fa- és Fémipariban is tanított. Otthon ki sem kellett nyitnom a tankönyvet, olyanok voltak az órái.
– Én is tőle tanultam meg a fizikát... A tanulás mellett dolgoztál is?
– Az inasiskola elvégzése után bementem a vagongyárba. Héttől háromig a gyár, egytől kettőig a sportkantinban bezabáltam, háromkor felültem a biciklire, következett az evezés a Maroson a Hármas-szigetig és vissza, öttől kilencig az esti líceumban. Soha sem hiányzott senki! Mindenki mindig ott volt az órákon.
– Az estiben.
– Ma meg sokan a délelőtti órákra sem mennek el... Mi negyvennégyen érettségiztünk és tizenöt közülünk főiskolát végzett. A lányomék is negyvennégyen végeztek, nappaliban. És ketten kerültek be.
– Hogy érezted magad a gyárban?
– Én ott nagyon boldog ember voltam. Apám elintézte, hogy a szerszámműhelybe vegyenek fel. Abban a műhelyben rengeteget tanultam. Ott dolgozott a gyár melósainak a krémje. Most is azt tartom, hogy mindenkitől lehet tanulni valamit, nem számít, hány osztálya van... Három évig maradtam ott. És leérettségiztem.
– Onnan mentél egyetemre.
– Egy barátommal átutaztam Temesvárra, hogy felvételizzek az elektromechanikára, levelezésire. Románul kellett vizsgáznom, én magyarul tudtam az anyagot. De hát fizikából meg matekból nincs sok szöveg, inkább képletek, levezetések, rajzok...
– Nem volt túl nehéz levelezésin elektrotechnikát végezni?
– Ment a dolog keményen. Harmadévben kihoztak egy rendeletet: megszűnik a levelezési. Át kellett iratkoznom a nappalira. Letettem tíz különbözeti vizsgát, és elvégeztem az utolsó három évet. Szerencsémre a gyártól kaptam havonta 875 lej ösztöndíjat; anyám hétszázat keresett. Fociztam is; onnan is jött egy kis pénz. Nem voltak anyagi gondjaim.
– Az államvizsga után visszajöttél a vagongyárba?
– Az nem volt olyan egyszerű. Paroșeni-re helyeztek. Pedig az aradi vagongyár ösztöndíjasa voltam. Visszautasítottam a felajánlott lakást, és a katonai szolgálat befejezése után elintéztem, hogy visszakerüljek Aradra.
Gépesítés, robotizálás, automatizálás
– Hogyan kerültél kapcsolatba a hegesztéssel?
– Először a szerszámműhelyből felkerültem a tervezési osztályra. Rengeteg újítást adtam be. Egyszer nagyra becsült főnököm, Chevereșan, hogy fizetésemelést adhasson, bejelentette, létrehoznak egy hegesztési főosztályt, amelynek én leszek a technológus irodafőnöke. Nagyobb fizetéssel. Nekem viszont fogalmam sem volt arról, hogyan kell hegeszteni. Elkezdtem lejárni a hegesztőkhöz ellesni tudományukat, majd elvégeztem egy egyetem utáni hegesztő szakmérnöki képzést, Temesváron. Hamarosan kineveztek hegesztési főmérnöknek.
– Utána továbbléptél.
– Nem tudtam nyugodni, és elkezdtem kicsit komolyabb dolgokkal foglalkozni: gépesítés, robotizálás, automatizálás. Szerencsém volt, hogy amikor terveztem egy robotot, azt meg is építettük, és működött. Akkor felbátorodtam, és elvégeztem a robottechnika egyetem utáni képzést, Temesváron, Kovács professzornál. Letettem az államvizsgát. Este felhívott az öreg és felajánlotta, hogy iratkozzam be a doktorátusra. Akkor én már tanársegéd voltam a vagongyár mellett működő üzemmérnökin. Addig győzködött az öregúr, míg beadtam a derekamat, és jelentkeztem a felvételire. Sikerült.
– Nem lehetett könnyű dolgod.
–Nyolc évet kínlódtam, míg sikerült elnyernem a műszaki tudományok doktora címet. Közben tanítottam a Vlaicu Egyetemen; szükségük volt hegesztési szakemberre. Kilencvenháromtól teljes normával átmentem az egyetemre. 2006-ban nyugdíjaztattak. És utána megszűntették a hegesztés szakot.
– Hogy sikerült megkapnod a professzori címet?
– Miután ledoktoráltam, docens lettem. Több publikációm és tíz szakkönyvem jelent meg. Két évre rá versenyvizsgáztam, és professzor lettem.
„Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam”
– Hogy telnek nyugdíjas éveid? Méla nyugalomban, vagy aktívan?
– Közvetlenül nyugdíjazásom után rettentően éreztem magam.
– Én is. De kezdem megszokni.
– Az járt a fejemben, hogy már nincs rám szükség; mi a túrót fogok csinálni egész nap?... Három nap múlva felhívtak a Feroneriától. Szakmai tanácsra volt szükségük. Utána még többször kérték a segítségemet. És hívtak hidat építeni Nagyváradra, hegesztett szerkezetet kiegyengetni Ploiești-en, vagy vagonoldalfalakat kijavítani Pașcani-ban. Ezenkívül, régóta szerződésem volt a Nemzeti Hegesztési Intézettel; Aradon és a megyében én tesztelem a hegesztőket. De jelenleg is óraadó tanár vagyok a Kolozsvári Műszaki Egyetemen. Temesváron, a Nemzetközi Hegesztőmérnöki Kurzuson tanítok; akkreditált vizsgáztató vagyok. És elnöke az Aradi Magyar Kis- és Középvállalkozások Fejlesztési Központjának. (CEDIMMAR).
„Sohasem vizsgáztattam írásban”
– Úgy tudom, hogy a sport sem áll távol személyedtől.
– 1970-ben beszálltam az úszóversenyek szervezésébe. Addig nemigen volt ilyesmi. Hamarosan én lettem a szakosztályvezető, aztán a Megyei Úszó- és Vízilabda-szövetség elnöke és vízilabda-játékvezető is... Egyszer Nagyváradon kiürítettem a nézőtér első három sorát. Kérdezte a válogatott edzője, miért tettem ezt. Egyszerű volt a válaszom: „Azért, mert a negyedik sorból nem tudnak leköpni...”
– Azt hallottam, hogy az egyetemen rendkívül igényes, szigorú tanár voltál, a vizsgáidon nem mentek át simán a diákok...
– Az volt az elvem, hogy ha belekezdesz valamibe, annak eredménye is legyen. Nem az volt az érdekes nekem, hogy elvégezzék az egyetemet azok, akik oda jártak, hanem az, hogy mi lesz belőlük. Van olyan egykori tanítványom, aki az Egyesült Államokban doktorált, a másik meg a legnagyobb kanadai vagongyár hegesztési-robot részlegének az igazgatója.
– Hogy folytak ezek a kemény vizsgák?
– Sohasem vizsgáztattam írásban. Mindig azt mondtam, hogy a képletek, a diagrammák beszélnek. Csak meg kell tudni szólaltatni őket... A szigorúsággal azt értem el, hogy egyre kevesebben jelentkeztek a hegesztésre.
– Szerintem, ebben a szülők is ludasok voltak.
– A szülőnek úgy kell irányítania a gyereket, hogy azt csinálja, amit szeret. Mert akkor nagyobb a hatásfok. Másodsorban, azt kell sugallni a gyereknek, hogy abban, amit szeret, ő legyen a legjobb. Akkor sohasem lesz munkanélküli.
Büszkén vállalom, hogy magyar vagyok”
– Beszélgetésünk következő témaköre: közélet, politika. Voltál alprefektus, háromszor municípiumi tanácsosnak választottak... Jó volt ez neked? El tudtál- e érni vele valamit?
– Mint kisebbségi, mindig úgy éltem és dolgoztam, hogy olyasmit csináljak, amire azt tudja mondani a többség, hogy azt csak az a „bozgor” tudja megcsinálni. Így akartam népszerűsíteni a magyarságomat. Mert büszkén vállalom, hogy magyar vagyok.
– Mikor iratkoztál be az RMDSZ-be?
– Még az elején, amikor neves szakembereket gyűjtöttek össze oda. Azért, hogy harcoljunk valamiért, hogy elérjünk valamit... Nem szeretek sokat dumálni, de ha elkezdem a dumát, legtöbbször kitör a balhé... Első konfliktusom akkor pattant ki, amikor Z. elvtárs írt egy újságcikket a Vatra Românească nacionalista szervezet nevében, ellenem. Mert a gyárban aláírattam a kollégákkal egy nyilatkozatot, amely szerint „a magyar iskola a magyaroké”. Válaszoltam egy mérsékelt hangú cikkben. De nem hagyták abba a szemetelést; még hónapokig tartott a támadássorozat. S következtek az éjszakai telefonhívások, fenyegetések... A hatalmas stressz hatására a feleségem cukorbeteg lett.
– Nem törtél meg, tevékenykedtél tovább a politikában.
– ’96-ban államtitkárnak akartak kinevezni, nem mentem. Majd elvállaltam az alprefektusi állást, itthon. Azt mondta akkor Tokay: „Mi nem azért hozunk ide embereket, hogy doktorok legyenek, mi azokat nevezzük ki, akiknek már megvan a doktorátusa.”
„Nem voltak nagyravágyó törekvéseim”
– Jelenleg milyen közéleti tevékenységet végzel?
– Elnöke vagyok a Kulturális Autonóm Tanácsnak (KAT). Rengeteg a kérdőjel… Azt gondolom, egy kis felvilágosító, népszerűsítési munkát kellene végeznünk a románság részére, hogy kiderüljön, kik vagyunk, milyen a történelmünk, kik a tudósaink, milyen íróink, költőink vannak.
– A tanügyi bizottságnak nem vagy tagja?
– Dehogynem! De nemigen hívnak el a gyűléseikre. Részt vettem az új tanügyi stratégia kidolgozásában is. Elméletben… Az iskoláról most ennyit…
– Más… Álmaid, amelyek megvalósultak, álmaid, amelyek nem valósultak meg?
– Sohasem voltak álmaim. Nem voltak nagyravágyó törekvéseim. Szerettem minél jobban megcsinálni azt, amibe belefogtam. Sohasem utasítottam vissza senkit.
– Hogy állsz az egészségeddel?
– Nyomom minden reggel az 50-50 fekvőtámaszt, illetve hasizom-gyakorlatot. Az örömfocizást nemrég abbahagytam. Pedig nagyon élveztem. Régebben jó volt a társaság.
– Akarsz-e valamit említeni a családodról?
– Minden évben egyszer-kétszer kocsiba ülünk, vagy repülőre szállunk, lányomékkal, unokáimmal együtt. És önfeledten vakációzunk. Mindenki mindenkit szeret. Remélem!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Silviu Brucan almacsutkák alatt
Beszélgetés Nick Thorpe angol újságíróval, a BBC közép-európai tudósítójával A nyugati újságírók felelőssége is, hogy ma Kelet-Közép-Európa – és benne a magyar kisebbség – helyzete alig téma Nyugat-Európában. Így tartja Nick Thorpe, aki a BBC közép-európai tudósítójaként 1986 óta követi figyelemmel a volt kommunista térség átalakulását.
– Milyen véletlen folytán fedezte fel ezt a régiót?
– Úgynevezett politikai turistaként jártam először, még 1983-ban Magyarországon. Az akkoriban egyre aktívabb Dialógus békecsoportot próbáltam megkeresni Budapesten, amelynek atomellenessége az amerikaikat és a szovjet atomfegyverkezést egyaránt célozta. Bátor cselekedet volt, hiszen nekünk Nyugat-Európában könnyű volt tüntetni mindenféle környezetvédelmi ügyekben, de Magyarországon ez akkor még roppant veszélyes dolognak számított. Nevek és címek nélkül érkeztem, az angol partnerek ugyanis nem akartak nehézségeket okozni a csoport magyar tagjainak, ezért aztán semmiféle elérhetőséget nem adtak ki. Az érkezésemet követő első napon a barátnőmmel egy budai borozóban ültünk, amikor bejött egy férfi egy gyerekkel, kabátján a Dialógus jelvényével, körülnézett és kiment. Erdély Dániel volt és a fia, Mátyás, ma neves operatőr, fotós. Persze, ez csak azt követően derült ki, hogy utánuk mentem, leültünk, összebarátkoztunk.
– Ezért választotta Budapestet első újságírói állomáshelyének?
– Részben. Akkoriban sokat utaztam mindenfelé, 1984–85-ben angoltanárként dolgoztam Finnországban, s amikor ’85 márciusában a finn nemzeti eposz, a Kalevala összeállításának 150. évfordulóját és a szerzőt, Elias Lönnrotot ünnepelték, arra gondoltam, milyen érdekes lenne Lönnrot sínyomain átmenni a szovjet oldalra. A szovjet-karéliai Petrozavodszkból aztán Szentpétervárra – akkor még Leningrádba – készültem átvonatozni, az éjszakai indulás előtt pedig még színházba akartam menni. Az előadás azonban elmaradt, mert aznap halt meg Konsztantyin Csernyenko szovjet pártfőtitkár. A hálókocsifülkében egy fiatal párral utaztam együtt, s mivel a folyamatosan játszott gyászzene nem engedett aludni, beszélgettünk, barátkoztunk. Tőlük hallottam először, hogy egy ismeretlen fiatal politikus, bizonyos Mihail Gorbacsov lesz az utód, és minden megváltozik a Szovjetunióban. Azon az éjszakán döntöttem el, hogy újságírásba kezdek. A Szovjetunióhoz nem volt kedvem, Budapesten viszont már voltak barátaim.
– A BBC azonnal vevő volt a cikkeire?
– Azért ez sem volt ennyire egyenes vonalú. Elmentem a BBC-hez, bejelentettem, hogy 1986 februárjától Magyarországra megyek, s ha igénylik, szabadúszóként küldhetek cikkeket. Párhuzamosan a The Economist, a The Guardian, a The Financial Times is jelezte, hogy érdekli a dolog. Szerencsémre senki sem volt kíváncsi a szakmai előéletemre, mert nem lett volna, mit bemutatnom. Igyekeztem azért tanulni, felvettem a BBC rádiós világszolgálatán sugárzott riportokat, majd legépeltem, hogy ismerkedhessek az anyagok szerkezetével. Közben pedig tanultam a magyar nyelvet, igyekeztem felfedezni az országot. Az első nagy sztorim 1986. március 15-tel kapcsolatos, amikor háromezer ember vonult az utcára, s mivel a hatóságok nem tudták kezelni a váratlan tömeget, meglehetősen nagy botrány lett belőle. A BBC és a The Financial Times hozta le az ott készült anyagomat. – Mit gondolt akkoriban, még meddig marad fenn a kommunista tábor?
– Roppant izgalmas időszak volt, egy újságíró számára pedig maga a paradicsom. Minden exkluzív volt, amit írtam, hiszen sokáig az egyetlen nyugati tudósító voltam Magyarországon. 1989 tavaszán úgy tartottam, hogy talán öt év alatt mehetnek végbe lényegi változások, bár a kommunista blokk országaiban, Csehszlovákiában, Kelet-Németországban utazgatva érződött, hirtelen mennyire felgyorsulnak az események. Hogy mennyire rosszul ítéltem meg a helyzetet, igazolja az is, hogy 1988 nyarán hazamentem Angliába pihenni egy kicsit. Fárasztó két év volt mögöttem, arra gondoltam, lazítás közben könyvet írok a változásokról – amelyek bekövetkeztéig, mint mondtam, akkor még öt évet adtam. Ezért aztán nem voltam jelen Nagy Imre újratemetésén, de augusztus már újra Budapesten talált.
– Románia „munkaköri kötelességként” került az érdeklődése fókuszába?
– Korántsem, először egy kis Polski Fiat utasaként, magánemberként jöttem Romániába 1986-ban, kis falvakat látogattunk magyar barátaimmal, akkor szerettem bele Erdélybe. Egy évvel később húsvét tájékán már újságíróként, egy jászvásári diáktüntetés hírére indultunk újra Romániába egy rádiós kollégával az Amerika Hangjától, két hét alatt bejártuk Moldvát, Bukarestet, Erdélyt, mindig egy vagy több autó „kíséretében”. Fél év múlva, ’87 novemberében egy amerikai kollégával utaztam Bukarestbe. Szerencsénk volt: már megvolt a vízumunk, amikor érkezett a hír a brassói teherautógyári tüntetésekről. A hatóságoknak bejelentett terveink között rutininterjúk szerepeltek a nemzeti bank elnökével, a Scînteia, az Agerpres főszerkesztőjével, igazából azonban a diktatúra arculatáról akartunk riportot írni. A brit nagykövetség klubjában sörözés közben az egyik diplomata diszkréten egy névjegykártyát csúsztatott oda hozzám, s jelezte, fordítsam meg. A másik oldalon egy név – Silviu Brucan – és egy telefonszám állt. Akkor még fogalmam sem volt, ki az a Silviu Brucan, de azért felhívtam. Egy öregúr válaszolt nagyon jó angolsággal, elmondtam, hogy a BBC és a The Independent részéről keresem, kollégám a UPI hírügynökségtől van, mire ő megadta a lakcímét.
– Kivel-mivel találkoztak Brucan lakásában?
– Elsősorban John Kennedyvel és Gerald Forddal készített közös képekkel. Brucan rögtön rákérdezett: tudják, ki vagyok én? Mire mi bevallottuk, hogy nem. Számítottam rá, készültem, folytatta Brucan, itt van két papír, először ezeket olvassák el. Az egyiken egy jelentős karriert maga mögött tudó nagy kommunista életrajzát olvashattuk. A másik iratban teljes támogatásáról biztosította a brassói munkásságot, s figyelmeztette Ceaușescut, hogy ha nem következnek be lényegi változások, a Román Kommunista Párt lengyelországi társa sorsára juthat. Nagyon féltette a pártot.
– Brassóban milyen állapotok fogadták önöket?
– Elsősorban egy teljesen újrafestett, újraüvegezett pártközpont. Mivel egészen szorosan követtek bennünket, azt találtuk ki, hogy térképpel a kezünkben sétálunk a Fekete-templom körül, s fiatalokat állítunk meg útbaigazításért, akikről feltételeztük, hogy beszélnek angolul vagy németül. A többség menekült előlünk, de azért akadtak olyanok is, akik – miközben mondták, hogy egyenesen, majd balra – beleszőtték azt is, hogy tízezer ember tüntetett, legalább egy meghalt, a viszontlátásra. Találtunk viszont egy olyan férfit is, aki megkérdezte, hol lakunk, és találkát adott nekünk este nyolcra a szállodánk előtti buszmegállóban. Valóban ott találtuk, de nem szólítottuk meg, csak utolsó pillanatban felszálltunk a buszra, és követtük a lakására, ahol aztán hajnali kettőig beszélgettünk. A férfi jól beszélt angolul, és a tüntetésen is jelen volt.
– Megúszták? Nagyon megjárhatták volna...
– Már akkor tisztában voltunk, mekkora szerencsénk van. Az esti vonattal készültem visszaindulni Budapestre, s bár az indulásig próbáltam még másokkal is kapcsolatba lépni, a szekusok már éberebbek voltak. De a sztori megvolt, plusz a Brucan-beszélgetés, már csak egy feladat várt ránk: kijutni Romániából. Mivel tartottam tőle, hogy keresik majd nálam azt a papírt, előbb úgy gondolkodtam, hogy megtanulom a tartalmát, majd megsemmisítem az iratot, de aztán meggondoltam magam. A vonat nagyon zsúfolt volt, 36 órás állandó készültségi állapot után mélyen elaludtam. Egyszer arra ébredtem, hogy valami csöpög a fejemre. Megtapogattam, vér volt. Egy újságpapírba tekert csomag csöpögött, kérdeztem több embertől, kié, de senki nem tudott róla. Gyorsan leszedtem, átvittem a szomszéd fülkébe, bevágtam az ülés alá. Az újabb ájult alvásomból már a határon ébredtem, s még mindig ott volt a zsebemben Brucan írása. Szerettem volna megmenteni, bementem hát a vécébe, megpróbáltam a tükör mögé rejteni, amikor valaki berúgta az ajtót, majd elnézést kérve elment. Mivel nem tudtam, látta-e a még csak félig elrejtett papírt, visszamentem a fülkébe, bedugtam a kukába néhány almacsutka alá. Abban a pillanatban berontottak a szekusok, és keresni kezdték a papírt a zsebeimben, majd elvitték a csomagjaimat. Egy óra múlva visszajöttek, csak a jegyzetfüzetemet tartották meg, amelyben azonban minden saját titkos kódom szerint szerepelt, telefonszámok nélkül. De semmi sem számított már: szabad voltam.
– Gondolom, egy ideig nem nagyon volt kedve Romániához.
– Dehogynem: 1988-ban interjút kértem Ceaușescutól. Behívtak a budapesti román nagykövetségre, egy Gheorghe Albuț nevű konzul fogadott, aki kávé és cujka mellett értésemre adta: Ceaușescu elvtársnak nem szokása börtönben interjút adni. Márpedig ha beteszem a lábam Romániába, rögtön letartóztatnak. – Hol érték a ’89-es események?
– Egy angliai kisvárosban. Előzőleg forradalomról forradalomra utaztam Európában, a temesvári események híre Berlinben ért utol. December 18-án Londonban a BBC egyik adásában már megkockáztattam, hogy Ceaușescu nem éri meg a karácsonyt, amit nagyon nem akartak elhinni nekem. Aztán a barátnőm, Andrea december 25-én hívott, hogy Ceaușescunak vége. Másnap vissza is repültem Budapestre, 27-én pedig indultam Temesvárra.
– Mennyiben változtatta meg az életét, a munkáját a kommunista tábor megszűnése?
– Azóta minden más. Ennek ellenére csodálkoztam, hogy a nyugati kollégák többsége már 1990 tavaszán kezdett körülnézni, hol ígérkezik a következő forradalom. Én maradtam, immár arra kíváncsian, hogy mi lesz a továbbiakban ezekben az országokban. Idealista voltam: arra számítottam, hogy a német egyesítés mintájára valamiféle európai egyesítés következik. Nem gondoltam volna például, hogy Magyarországnak 2004-ig, Romániának 2007-ig kell várnia a csatlakozásra.
– Milyen mértékben figyel ma a nyugati közvélemény a kisebbségi kérdésekre, a romániai magyarságra? – Ma ez csak nagyon kis mértékben téma Nyugaton. Cinikusan hangzik, de így igaz: míg nincs botrány körülötte, addig nem az. Összességében Magyarország, de Románia is csak mérsékelten érdekes 1990 óta. Pedig sikersztori is lehetne, hogy a románok és a magyarok nem harcolnak egymással, hogy lehet magyarul tanulni. Talán nekünk, nyugati tudósítóknak is többet kellett volna tennünk ennek érdekében. A baszk, a katalán, a koszovói példa tematizálása segíthetne az ügyön. A skót függetlenségi népszavazás viszont nem, mivel egészen más ott a történelmi háttér, sokkal több idő állt rendelkezésre a sebek begyógyulására. Amit viszont kijelenthetek: ha Skóciában élő angol lennék, a skót függetlenségre szavaznék, hiszen Anglia és mi, angolok nem leszünk kevesebbek ettől.
CSINTA SAMU
Nick Thorpe
az angliai Kent megyében fekvő Upnor településen született 1960-ban. Egyetemi tanulmányait Reading egyetemén végezte modern nyelvek szakon. Posztgraduális tanulmányokat folytatott a szenegáli Dakar, valamint a németországi Freiburg im Breisgau egyetemén. 1983-ban érkezett Magyarországra egy béketüntetésre, aztán ott telepedett le, magyar feleségével és öt fiával azóta is Budapesten él. 1986-ban lett a BBC budapesti állandó tudósítója, munkaterülete 1996-ban kibővült más kelet-közép-európai országokkal, így Romániával és Bulgáriával is. 2009-ben könyvet jelentetett meg a kelet-közép-európai rendszerváltozásokról Befejezetlen forradalom címmel. A Duna című kötete, amelyben a Fekete-tengertől a Fekete-erdőig járja végig a folyót, 2015 októberében jelent meg. Dokumentumfilmeket is készített a Duna Televízió és az MTV számára.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Piros Dénes nyugalmazott kémiatanár mesél iskoláról, sportról, életről, Aradról
„Szép nyugodtan átsétáltam az életen” (I.)
– Azt hallottam, hogy Piros Dénes világpolgár és ha „fellapozzuk”, egy valódi enciklopédia tárul elénk.
– Túlságosan jól emlékszem sok mindenre, ami 1930 óta történt. Érdekes dolgokról tudok mesélni.
– Aradi?
– Tősgyökeres. Apám is, nagyapám is az volt.
– Úgy látom, külsőleg jó formában van.
– Januárban leszek 86 éves. A nagyobbik lányom 47.
– Járt hozzám fizikaórákra.
– Elvégezte Temesváron az orvosit. Most fogorvos Heilbronnban. A kisebbik lányom textilmérnök, de most egy projektmanager állásban dolgozik Esslingen mellett a B.O.S. cégnél, amelynek itt, Aradon is van leányvállalata.
– Kérem, meséljen egy kicsit iskolás éveiről. Hova járt elemibe?
– A Kultúrpalota alagsorában volt egy remek román elemi iskola. Oda jártam. És jól megtanultam románul. Apám, szegény, szörnyen beszélte a nyelvet, annak ellenére, hogy Váradon román tisztiiskolát végzett. Megmondtam neki: „Apuka, te nem tudsz jól románul, én meg akarok tanulni.” Abba az elemibe sok magyar és zsidó gyerek is járt.
– A negyedik elemi után hogyan folytatta az iskolát?
– Átmentem a Katolikus Gimnáziumba, magyar iskolába. Akkor még Fischer Aladár volt az igazgató. Szenzációs ember! Gyönyörűen tanította nekünk a latint. A ’43–44-es tanév elején halálos betegen átment Pestre, és ott halt meg. Berthe Nándor lett az új igazgató. 1940–48 között jártam a Katolikus Gimnáziumba, abba a kis iskolába, amelyet 1923-ban építettek az aradi magyarok. Mert az egykori Királyi Főgimnáziumból elkergették őket. Az első gimnáziumban és az utolsóban tanultunk ott. Első év után szétszórták a tanulókat. A másodikat a minorita kultúrház melletti kis teremben végeztük. ’41-ben a Katolikus Gimnázium épületébe, egyedül a város iskolái közül, betelepítettek egy német katonai kórházat – háború volt. Aztán a Flórián utcába kerültünk, harmadikban és negyedikben. ’44 őszén bejöttek az oroszok, előtte a magyarok – tíz napra. Megszűnt az iskola felső tagozata. A tanév csak januárban kezdődött. A Moise Nicoarăba jöttem, ahol a kisérettségin jól kiszelektálták a magyar osztályokat: 45-ből nyolcunkat vették fel oda. ’45-ben és ’46-ban újra a Flórián utcába helyeztek. Azért oda, mert szovjet katonai kórházat létesítettek a Gimnáziumban. Akkorra már lett felső tagozat. És együtt jártunk a lányokkal.
– Addig csak fiúiskola volt?
– Igen. És aztán ’47-ben elmentek az oroszok, felépültek a sebesültek. Összeálltak a szülők, és a Magyar Népi Szövetség támogatásával rendbe hozták az iskolát. Az utolsó gimnáziumi évet ismét a K.G. épületében jártuk. A ’47–48-as tanév volt életem egyik csúcspontja. Akkor éreztem először, hogy érdemes élni. Csomó sikerélmény a sportban, ragyogó, nyílt érettségi Nagyváradon a premontrei gimnáziumban – Ficzay jött velünk, Réhon ott ült mögöttem... ’48-ban fejeztük be a gimnáziumot. Június 11-én következett az államosítás. Előtte két nappal, a tanévzárón én tartottam a búcsúbeszédet. Szabadon. Olyan szépen mondtam el, hogy osztályfőnökünk, az „öreg” Schweitzer is megkönnyezte.
Milyen sportsikerei voltak?
– Három ifjúsági országos bajnokság teniszben, ’46–48 között. Vásárhelyen, Kolozsváron, Bukarestben. Veretlenül.
– Milyen színekben szerepelt?
– Az ITA volt a csapatom. A Szövetség rá akart beszélni, hogy maradjak Bukarestben. Akkor alakultak a katonaklubok, a Dinamo, a Steaua... Mondtam, én inkább tanulnék. Ha aláírtam volna a szerződést, nem mehettem volna egyetemre. Kaptam volna a vállamra két csillagot – lökték ki a régi tiszteket, kellettek az újak.
– Akkor hazajött.
– Maradtam még pár napot Bukarestben. Szállodában laktam, sétáltam sokat, rengeteg ismerősöm volt, szép lányok... Aztán véletlenül kifogtam egy román–magyar nemzetközi tenisztornát. A magyar válogatott játékosa, Asbóth József volt akkor Európa legjobb teniszezője. Párizsból jött, ahol megnyert egy fontos versenyt. Minden időmet velük töltöttem, tolmácsoltam, nagy élményeket szereztem.
– Egy tizennyolc éves fiatalembernek ezzel kezdődött a felnőttkora.
– Pár nap múlva jött Bukarestbe a magyar labdarúgó válogatott: Puskás, Kocsis, Kubala. A Lóránt és a Tóth III. itt játszottak Aradon, az ITÁ-ban. Őket ismertem itthonról. Pecsovszky Csalával pedig pertuban voltam; ő azonban a román válogatottban játszott. Felkerestem őket az Athenée Palace Szállodában: épp ők hárman, az aradiak beszélgettek egymással. Nagy szeretettel üdvözöltük egymást.
– Most már csak következett az egyetem. Hol?
– Kolozsváron, a Bolyain.
– Kémiát tanult.
– Igen. De megmondhatom, hogy tulajdonképpen pályatévesztett voltam. Nagyon jól tanultam, minden érdekelt. A sport is. Szerettem a történelmet, a földrajzot is... Apámék orvost akartak volna faragni belőlem. De viszolyogtam a vértől, a betegektől... Olyan szakra akartam menni, ahol sokat kell tanulni, mint a kémia, a fizika. Akkoriban az orvosira a gyengébbek mentek, akik jól tudtak magolni... A kémia „úri” szak, azt mondták. Igazából soha sem tudtam megszeretni.
Szülei mivel foglalkoztak?
– Édesapám a textilgyár központi lerakatában dolgozott, a kis Neuman-palotában, ahol régen a Porțelanul üzlet volt. Ott halmozták fel az árut, és oda jöttek a kereskedők vásárolni. Apám vezette a lerakat teljes tevékenységét. Nem is dolgozott sohase máshol, csak Neuman bárónál... Jómódúak voltunk, sosem voltak anyagi gondjaink. A harmincas évek végén nyitott apám édesanyámnak egy nagyon szép cukrászdát, a korzón. Egy olasztól vettük át. Anyám nővére cukrász volt. Apám hozatott Olaszországból egy presszógépet. Óriási szenzáció volt. Aradon senki sem tudta akkoriban, mi az a presszókávé, addig csak frank kávét ittak az emberek. Az alapanyagot is Olaszországból hozták. A mi cukrászdánk vezette be tulajdonképpen Aradon a valódi presszókávét... Öt évig volt miénk a cukrászda.
– Miért kellett lemondaniuk róla?
– ’40-ben szűnt meg. Akkor már problémák voltak Erdélyben. Észak-Erdély átadása, a Vasgárda megjelenése Aradon… Rengeteg tüntetés volt, törtek-zúztak, a korzón minden üzlet rollóját sokszor le kellett húzni. Mind kisebbségi tulajdonosok voltak, zsidók és magyarok… Egy délelőtt bejött a cukrászdába egy regáti származású tiszt. Anyám és a felszolgáló lány, akik a cukrászdában voltak, nem tudtak románul. Óriási botrány… Felfordította az asztalokat, hívta a szigurancát, az akkori szekuritátét, átjöttek a nyomozók… Anyám rögtön küldött az apámért. Nyomban megjelent. Telefonált a bárónak, ő is közbelépett. De azt mondta apám: „Itt nem lesz semmiféle botrány, leállítunk mindent”. Azonnal elment egy német cukrászhoz, a Klemenshez, akinek egy kis üzlete volt, és mindenképpen be akart kerülni a központba… Délután aláírták a szerződést. Átadtunk mindent.
– Klemens bácsi készítette az esküvői tortánkat. Mint nyugdíjas, bedolgozott akkoriban az Astoriába.
– Másnap új, német cégtáblát tettek ki. És a német repülőtisztek, akik akkoriban már Jugoszlávia ellen készültek, és itt voltak az aradi repülőtéren itták a presszókávét és ették az oroszkrémtortát, a cukrászda specialitását.
Következett az egyetem.
– Történt egy kisiklás. A fejembe mégis Bukarest ütött szeget. Sportsikereim nyomán oda vágytam. És túl szépek voltak a bukaresti lányok... A textilmérnökire mentem. Ötszázan voltunk ötven helyre. Szeptember helyett novemberben volt a felvételi. Akkor volt a tanügyi reform. Átmenő jegyet értem el, de a vonal alatt. Átmentem Kolozsvárra. Ott már csak a fizika–matematikán maradt hely. Azt mondtam, minthogy matematikatanárnak tanuljak, akkor inkább pap leszek. A matematikának nem voltam barátja. Visszajöttem Aradra, a textilgyárba, gyakornokként. Közben teniszeztem is. ’49-ben aztán felvételiztem Kolozsváron a kémiára.
– A tenisszel foglalkozott ezután is?
– Nyaranta hazajöttem, edzésekre jártam. Az ITA nevét megváltoztatták: Flamura Roșie (Vörös Zászló) lett. Azután 1958-ban a klub megkapta az UTA nevet.
– Visszavágyott Aradra?
– Akkoriban ebben a városban fantasztikusan jó volt a hangulat.
– Miért volt jobb, vagy miért volt rosszabb abban az időben Aradon élni, mint máshol?
– Már a háborús években, ’40–44 között sem volt kibírhatatlan itt élni. Volt ’44 júliusában egy angol bombázás, szeptemberben „beugrottak” tíz napra a magyar csapatok, az oroszok már Lippán voltak. Aztán bejöttek az oroszok. És kész! Jött ’45, ’46. Hihetetlen, micsoda hangulat volt itt, Aradon. Mindenki helyben maradt. Románok, magyarok, németek, zsidók, szerbek… Olyan volt, mint a ’30-as évek Aradja. A háború után Európa fő gondja az élelmezés lett. Angliában meg a franciáknál jegyrendszert vezettek be – a győztes hatalmak is bajban voltak. Aradon remekül éltünk. A strand tele. Este kimentünk a korzóra – hétvégeken 1500-2000 ember sétált. Ott mindenki mindenkit ismert. Olyan volt, mint egy nagy család. Kerthelységek, zenekarok, kellemes légkör... Magyarországról sokan átjöttek ide – enni. Hatalmas piac volt. A Szabadság téren ott volt a Czmór hentes, az üzlet tele hússal, Újaradról a svábasszonyok hozták a sok zöldséget... Csodás volt az akkori Arad!
– Magyarországi rokonaink sokszor mesélik, hogy szüleik Aradra jártak át élelmiszerekért...
– Akkor, ’45 tavaszán jutott eszébe Neuman bárónak, hogy alakítson egy focicsapatot, az ITÁ-t. Hozott jó játékosokat Váradról, Kolozsvárról, felépíttette az új stadiont, Szömörkényi Rudolf tervei alapján. A báró Manchesterben végezte a textilmérnökit és Arsenal-drukker volt. Ez a kis stadion hasonlított a londoni Arsenal-stadionra. Akkoriban Romániában vidéken egyetlen beton-stadion sem volt, minden tribün fából készült. A gyepszőnyeget angol fűmaggal alakították ki. A közönség tódult a meccsekre. Nők is kijöttek, elegáns társaság gyűlt össze. Minden mérkőzés rendkívüli társadalmi eseménynek számított. Mintha koncertre mentünk volna. Remek hangulat. Egyik siker a másik után. Az első bajnoki győzelem, a második… Megnyerték a Kupát… És akkor ’48-ban beütött az államosítás. A báró máról-holnapra eltűnt. De ’48 nyarát még itt töltötte. Engem személyesen ismert a teniszpályáról. Sokszor megsimogatta a fejem, és mondta: „Csak így tovább, kis Piros, reklámozzad csak a gyárat!”
– Beszélt magyarul a báró?
– Csak magyarul! Nagy magyar volt. Imádta az operettet, a magyar irodalmat. Tudott angolul, franciául, de gyengén beszélt románul.
– Mi történt Neuman báróval az államosítás után?
– Amikor jöttem haza a váradi érettségimről, kérdeztem apukámat: „Hol a báró?” „Ne beszélj róla!”, mondta az apám. „Nem szabad erről beszélni, Dini.” Bujdosnia kellett. Ki kellett költöznie a Széchényi (mai Horia) utcából. Augusztusban aztán, egy éjszaka, egy pécskai parasztcsalád kiszöktette az országból. Átkerült Magyarországra, feleségül vett egy magyar nőt, a híres villamosmérnök, Kandó Kálmán unokáját, Kandó Kittyt. Negyvenéves korában, Bécsben tartották az esküvőt.
– Utána Bécsben maradtak?
– Nem, mert a Kandóék is eljöttek Pestről, nekik sem tetszett a szocializmus. Kimentek Amerikába.
– Úgy tűnik, hogy Piros Dénes jobban érezte magát a régi Aradon, mint most...
– Amikor a tenisszel lementünk játszani Bukarestbe, aradiak, kolozsváriak, temesváriak, ránk erdélyiekre nagy tisztelettel, szeretettel tekintettek a bukarestiek. Jó ajánlólevél volt az, hogy erdélyi vagy. Az utcán lépten-nyomon lehetett magyar szót hallani.
– Bukarestben felnéztek az erdélyiekre.
– Ugyanez történt aztán, amikor nyolc év múlva, ’56-ban, Budapestre mentem. Mindenkinek volt erdélyi rokona. Ellepték a magyar fővárost az erdélyi magyarok. A háború után nagyon sokan elmentek innen.
– Egyelőre térjünk vissza ’53-ra, amikor befejezte az egyetemet.
– Huszonhárom évesen visszakerültem Aradra, friss diplomával a zsebemben.
– Iskolába? Tanítani?
– Annak ellenére, hogy pedagógiai képzésem volt, nem az iskolába, hanem a gyárba mentem, különleges engedéllyel. És egy évet lenyomtam ott. Azonnal kineveztek a fehérítő részleg főnökévé, ahol 400 ember dolgozott. Sokat számított, hogy volt egyetemi diplomám. Utána elég zűrös volt az eljövetelem a gyárból. De el kellett jönnöm, mert nem jutott időm a teniszre.
– Hol folytatta?
– A textiliskolába kerültem, a tanügybe. És nem bántam meg. Szerettem a tanárkodást. A kémiát nem annyira.
– Meddig maradt a textiliskolában?
– Tizennégy évig. Odahoztam a feleségemet is. Aztán eszembe jutott a bárónak egy mondása: „Férj, feleség ne dolgozzon ugyanazon a munkahelyen!”... Átmentem a 2-es számú Ipari Iskolacsoportba.
– Akkor már Czeglédi József volt az igazgató?
– Nem. Ő a Vasile Roaită inasiskolát vezette.
– A 2-es iskolacsoportból ment nyugdíjba...
– Igen. De még közbejött egy négyéves marokkói kiruccanás, ’74–78 között.
– Előtte azonban ’56-ról meséljen valamit, kérem.
– 1945–1955 között, tíz évig nem lehetett kimenni az országból. Nekem minden rokonom Pesten volt. Trianon után költöztek át Aradról. ’56-ban, az első adódó alkalommal, átmentem Pestre. Egy hónapig lehetett maradni. Viszontláttam a nagynénimet, nagybácsimat, unokabátyámat... ’56 nyarán Pesten fantasztikus hangulat volt. A háború utáni aradira hasonlított. Kellemes nyár, mindenki szórakozott, éjszakai élet. Volt egy aradi származású jazz-zongorista barátom, Szegő Laci, aki a Rózsa Presszóban játszott, a József körúton. Éjjel 11-kor befejezte a munkát. Utána együtt jártuk egész éjjel a szórakozóhelyeket… Rengeteg ismerőse volt. Nekem is bemutatta őket. Sportolókat, újságírókat, énekeseket, színészeket… A fiatal Darvas Ivántól kezdve… És Pest készülődött a melbourni olimpiára. A magyar sport akkor elsők között volt a világon több sportágban. A margitszigeti uszodában nagy úszóverseny volt. Lenézek a tribünről, meglátom Halász Gézát, a Kolozsvári Magyar Színház bonvivánját, aki átkerült Magyarországra. Ő vitte át Kolozsvárról Bara Margitot. Jól ismertem Gézát. Kolozsváron, míg egyetemre jártam, ugyanaz a borbélyunk volt, mindig ott találkoztunk. Átöleltük egymást. Éreztem, hogy valami nem stimmel vele. Kiderült, hogy ő színészként nem tudott befutni Pesten. Bara Margit, az a gyönyörű nő, viszont befutott! Az író, Darvas József „segítette”. Géza, a jóképű, fiatal, tehetséges színész két év múlva öngyilkos lett.
– A forradalom idején már Aradon volt.
– Szeptemberben visszajöttem, elkezdődött az iskola, és októberben kitört a forradalom. Akkor összeomlott minden. Eszembe jutott, hogy nyáron egyszer Pesten elmentem a Petőfi Kör gyűlésére. Ott mindenki mondta a magáét, tiltakoztak, követelték a reformokat, a politikai változást. Hogy ott miket mondtak a rendszer ellen!? Érezni lehetett a forradalom előszelét.
– Folytatódott itthon a tanári pálya és a sportkarrier.
– Sajnos ’57-ben Bukarestben egy versenyen összeszedtem egy sárgaságot. Egy hónapig kórházban feküdtem, aztán egy évet kihagytam. Hamarosan abbahagytam a versenyszerű teniszezést. Edzőm, Grünwald is meghalt 44 éves korában, fehérvérűségben.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

A felnőttben is ott van a gyermek – Rendhagyó irodalomóra KAF-fal
Nyitott, érdeklődő fogadtatás, őszinte kérdések, jól megírt és felolvasott házi feladatok, szépen előadott versek, megzenésített szövegek – így jellemezhető röviden a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnázium negyedik osztályában kedd délelőtt tartott rendhagyó irodalomóra, ahová Kovács András Ferenc költőt hívta meg Pop Ágnes tanítónő.
A Kossuth-díjas költőt, a Látó folyóirat főszerkesztőjét (képünkön) először Bálint István iskolaigazgató köszöntötte, aki kiemelte Pop Ágnes tanítónő évekre visszanyúló kezdeményezésének jelentőségét is – hiszen Kovács András Ferenc nem az első irodalmár volt, akit a pedagógus elhívott diákjaihoz.
A gyerekség lényege
A rendkívüli magyaróra a házi feladatok ismertetésével vette kezdetét. A negyedik osztályos tanulóknak köszöntőt kellett írniuk Kovács András Ferenchez. Néhányan fel is olvasták a fogalmazásaikat, amelyekből kiderült, hogy melyik a kedvenc KAF-versük, vagy miért örvendenek, hogy ilyen jeles vendég érkezik az osztályukba, sőt még egy rövid verselemzés is elhangzott.
Pop Ágnes elmondta, közös megegyezéssel előre hozták a magyar kultúra napját (január 22.), hogy „az egyik legnagyobb magyar költővel” ünnepelhessék azt meg. Miután valamennyi gyerek elmondott egy-egy verset, László József furulyatanár irányításával pedig énekeltek és zenéltek is, a meghívottnak adták át a szót. A költő negyedik vagy ötödik alkalommal vett részt abban az osztályteremben hasonló rendezvényen, mint mondta, mindig más és más arcokat lát, és az utcán is megszólítják néha azzal, hogy „ismerem a költő bácsit, a Pop Ágnes tanító néni osztályában találkoztunk”.
A felnőttben mindig ott van a gyermek – mondta Kovács András Ferenc, aki azt is elmagyarázta a hallgatóságának, hogyan is van ez, hol rejtőzik a „gyerekség lényege”? „Szívben, fejben, agyban? Vagy tán a szemben, a pillantásban, a mozdulatban, az emlékezetben? Mindezekben benne lehet a gyermeki lény, ahogyan a nyitottságban, a kedvben, a humorban, a kacagásban, abban, ahogy önmagán tud nevetni az ember” – magyarázta.
Miből lesz a vers?
A gyerekeket sok minden érdekelte a költővel kapcsolatban, rengeteg kérdést feltettek. Például arra voltak kíváncsiak, hogy miért ír olykor álnéven? Miért kezdett írni és hány évesen? Mikor jelent meg az első kötete? Honnan ihletődik a versek megírásakor? Miből lesz vers? Miért ír állatokról? Van-e kedvenc állata, és melyik az? Miért van a gyermekversekben annyi nehéz szó?
Végül egy feladványsort is meg kellett fejtenie a költőnek a gyerekek felkérésére: a kiállított rajzaikról ki kellett találnia, hogy melyik milyen verséből ihletődött, mit ábrázol. A rendkívüli óra egy rövid felolvasással végződött: Kovács András Ferenc a legutóbb megjelent verseskötetéből, az Egerek könyvéből olvasott fel három verset.
Érdeklődésünkre, hogy milyen hozadéka van egy ilyen magyarórának, Pop Ágnes elmondta, az olvasás megszerettetését szolgálja elsősorban. Szerinte a gyerekek attól a költőtől vagy írótól, akit személyesen is megismernek, sokkal többet és sokkal nagyobb kedvvel olvasnak. Kovács András Ferenc úgy fogalmazott, hogy számára is élmény egy-egy ilyen találkozó, ahol a gyerekek nyitottak, érdeklődőek és őszinték.
Antal Erika. Krónika (Kolozsvár)

Gondolatok a kultúráról – A kultúra valódi értékei 
A kultúra tág értelemben a természetnek az a része, amely immár az ember végleges otthonának tekinthető. Szűkebb értelemben a társadalom szellemi szféráját tekintjük a kultúrának, még szűkebben: a művelődés területét. Nos, a kultúra mindhárom értelemben válságban van. Ennek következtében válságban van az egyén, a nemzet, az emberiség.
A fő ok talán az, hogy a tömegkultúra elterjedése nem demokratizálódáshoz, hanem elüzletiesedéshez vezetett. Ez minden értéket megkérdőjelez. Nem lehet tudni, melyek egy kultúra valódi értékei, illetve hová tartoznak, az amerikanista vagy az européer gondolkodás- és magatartásformákhoz. Ez azt is jelenti, hogy elmosódott a határ az alacsony (és olcsó) és a magas (és akkor megfizethetetlen) kultúra között. Mi több, a katarzis (a kultúra alapeleme) kezd kivonulni a mindennapi kultúrából. Ráadásul a kultúra fogyasztása elképesztő mértékben vált szellemi kábítószerré, azaz a valóságtól való menekülés eszközévé.
A nem objektivált alanyi kultúrát a globalizmus egyetemes szűrőként működő, kíméletlen cenzúrája fenyegeti. Az objektivált tárgyi kultúra lassan visszacsúszik a futószalagon gyártott giccs keretei közé. A folyamat a nemzeti kultúrák felszámolásának irányába halad, egyre gyorsabb ütemben. Újabban elmondható, hogy a kereszténység is veszélyben van. Ez különösen nagy probléma, hiszen a kultúra politikai irányítása, a kultúrpolitika sokszor globális háttérerők játékszerének látszik.
Annak, aki ma használni akar a magyar kultúrának, tudatosan fel kell vennie a harcot az elnemzetlenítés következményei ellen. Ez komoly áldozatkészséget követel, egyfajta, ma már kihalófélben lévő szellemi igényességet. A nemzedékek közötti egészségesebb kommunikációt. A jobbulás alapja lehetne az otthoni nevelés és az iskolai oktatás tényleges korszerűsítése, oly módon, hogy az egyszerre bátorítaná a személyiség és a hagyomány szerepének erősítését, az alkotói törekvések kibontakozását, méghozzá minden területen.
Külön kérdés a kisebbségi kultúrák helyzete. Az erdélyi magyarság kulturális megmaradásáért magunk vagyunk felelősek. Sokszor a semmiből kell világot teremteni, ahogy Bolyai János mondta és bizonyította. Sokszor a magát mindennek mutató álkultúrát kell lebontani, feltéve, ha van hozzá bátorság és képesség. Ez a mai Szatmárnémeti magyar kultúrájának egyik központi kérdése, s a vele való szembenézést nem lehet sokáig halogatni. A másik nagy kihívás természetesen kisebbségi kultúránk folyamatos balkanizálódása. Számunkra az igazi veszély mindig ott van, ahol a magyar kisszerűség és a balkáni provincializmus testvériesen összefognak.
Kereskényi Sándor
irodalomtörténész, muzeológus. frissujsag.ro

A román állam nyomul, az RMDSZ lapít a Batthyáneum ügyében,
A gyulafehérvári Batthyáneum ügyében hallgatta meg Vlad Alexandrescu kulturális minisztert a képviselőház kulturális bizottsága. A látszólag kompromisszumot kereső román álláspont tiszta és világos, az RMDSZ-től csak a szokásos asszisztálásra futja.
Vlad Alexandrescu miniszter a meghallgatás során kijelentette: a Gyulafehérvári Táblabíróság elfogadta, hogy a kulturális tárca is belépjen a Batthyáneum tulajdonjogáról szóló perbe, és védje a román állam érdekeit. A miniszter azt is hozzátette, hogy az Európai Unió forrásaiból ötmillió euróig terjedő összeget fordíthatnának az épület felújítására, de ezt lehetetlenné teszi a tulajdonjogról szóló, 18 éve tartó pereskedés – jelentette az Agerpres román hírügynökségre hivatkozó MTI.
Vagyis a román álláspont szerint nem a katolikus egyházat, legkevésbé az erdélyi magyar közösséget illeti meg a felbecsülhetetlen hagyaték, hanem a megannyi magyar kulturális értéket kisajátító, azt az elmúlt majd' száz évben tudatosan románnak felmutató, és örök időkre bebiztosító államot. Ha az állam ultimátuma nem ínyére való a magyar közösségnek, akkor még mindig ott van a teljes elpusztulás esélye, hiszen Alexandrescu egyértelművé tette: a hagyaték érdeke, hogy a román fél számára előnyös megállapodás szülessen, mert így véget érhet a könyvtárban őrzött anyag pusztulása.
Mindeközben az RMDSZ sem hallgat, a román kompromisszum elfogadásának szálláscsinálói már-már cinikus hangnemet ütnek meg, kevés teret engedve ezáltal a román jogrendszer csapdájába belekeveredő, és onnan kikászálódni képtelen párttársaiknak. Ezt a jelenséget példázza Márton Árpádnak, az RMDSZ képviselőjének, a parlamenti kulturális bizottság tagjának érvelése, aki kijelentette: a román állam képviselői a provincia szót Erdélyre értik, és úgy tekintik, hogy Erdély és Románia 1918-as egyesülése után a román államot illeti meg a tulajdonrész. Pedig a végrendeletben a provincia inkább(!) az egyházmegyére vonatkozhatott.
Márton Árpád még hozzátette: a bizottsági felszólalásában világossá tette, hogy a két világháború között soha fel sem merült, hogy a román állam is tulajdonosa lenne a könyvtárnak. Batthyány Ignác végrendeletét akkor kezdték értelmezni, amikor vissza kellett volna szolgáltatni az egyháznak a tőle elvett ingatlant, és a benne található gyűjteményt. Hozzátette: a miniszter is arról beszélt a meghallgatáson, hogy csupán a könyvtár adminisztrálásában kellene valamiféle szerepet biztosítani a római katolikus egyháznak.
Győzni látszik a román szándék, miszerint a Batthyáneum ügyét román-vatikáni vitává silányítják, kihagyva ezáltal a valódi, eredetileg is egynek és oszthatatlannak számító jogutódot: az erdélyi magyarságot. Ez a taktika román részről sikerrel kecsegtethet, tudva, hogy a Vatikán milyen 'nagylelkűen' kezeli a majdnem ezeréves erdélyi magyar katolikus közösséget és annak érdekeit (nem is csoda ez annak tükrében, hogy az elmúlt évtizedek pápái nem tartották személyükhöz méltónak meglátogatni erdélyi híveiket, minden bizonnyal a ország belügyeinek tiszteletben tartása érdekében.)
Márton Árpád még hozzátette, a könyvtár anyagának részleges, vagy teljes elköltöztetése is felmerült a bizottság egyes tagjainak részéről, ez a megoldás azonban pont Batthyány Ignác végrendeletének szellemébe ütközik, aki egyértelművé tette (nem meglepő módon), hogy a könyvtárnak Gyulafehérváron kell működnie. „Annyi biztos, hogy a román állam a tulajdon egészére semmiképpen nem tarthat igényt, legfeljebb csak a tulajdonjog felére, és Gyulafehérvárról egyetlen könyvet sem szabad elvinni” – derült ki Márton szavaiból, aki így jelezte, hogy az egyébként teljesen jogosan semmiféle kompromisszumnak helyt nem adó egyházi álláspont, amit az Emberi Jogok Európai Bírósága is támogat, vita tárgya lehet, nehogy a Batthyáneum ügye éket verjen az egyébként perspektivikusan fejlődő román–magyar viszony alakulásában.
Varga Tímea Beáta
itthon.ma//erdelyorszag

Beke István családját is ellehetetleníti a román titkosszolgálat
Beke Csilla nyílt levelében számol be arról, hogy milyen eszközökkel igyekszik ellehetetleníteni és megfélemlíteni a koholt vádak alapján fogva tartott Beke István családját a román titkosszolgálat.
Egy tollvonással tönkretenni céget, családot, életeket!
Fél éve tapasztaljuk nap mint nap, hogy a titkosszolgálatok tolakodó szeme és füle nem ismer határokat, és úgy gondolják, nincs az a hatalom, ami túl nagy lenne számukra. Persze, gondolják ők, mindezt a mi védelmünkben! A módszeres, alattomos, nyilvános tönkretétel Isti irányában az emberek kiállásába ütközött, és Ő, mi, maradtunk a nekünk szánt úton! E kemény hónapok alatt minden törvényes lehetőséggel élve támogattam Istit, a családot, neveltem gyerekeinket, próbálva kicsit Apa helyett Apa lenni, és vezettem cégünket!
Azt a céget, amely 1999 óta foglalkozik biztonságtechnikával, melyet nagyon sok munkával építettünk fel, magunk, kollégáink és nem utolsó sorban megrendelőink, beszállítóink segítségével.
Az eltelt idő alatt soha nem kaptunk semmiféle büntetést biztonságtechnikai szakterületen, folyamatosan képeztük magunkat, embereinket, és mégis célponttá váltunk. A román titkosszolgálat bármilyen indoklás hiányában visszavonta előzetes beleegyezését működésünket illetően, ez pedig egyenértékű a működési engedélyünk semmisségével biztonságtechnikai szakterületen.
Ennyi! – Mi ez, ha nem merénylet a család megélhetése ellen? Ez már nem csak Isti ellen van! Kiveszik a gyerekek, a család, az alkalmazottak szájából a kenyeret? Tudatosan tönkreteszik és veszélyeztetik a megélhetésünket? Miért?
Mert amit „csináltam”, „csináltunk” az jó volt, netán túl jó? Biztonságos alapokon tettük a dolgunkat, klienseinkben mérve pedig sohasem dolgoztunk nemzetiségi, vagy politikai alapon. A céget nem négy évre tettük fel! 18 éve piacon vagyunk, ezt kell egy tollvonással tönkretenni???
Megtehetik! És nincs aki ezt számon kérje! Nemet mondtam a cég eladására, amivel az eltelt hónapokban „bombáztak” ,nemet mondok ma is, és holnap is azt fogok! Nekünk a cégünk életformává vált! Szeretjük amit csinálunk! Ebből élünk! Ehhez értünk!
Feladni nem fogom, és nem fogjuk! Küzdeni fogunk a végsőkig, és azután is! Közvetett módon az Isti biztonságos hátterének tönkretétele a cél, nem számít, hogy a „járulékos veszteség”, ártatlan gyerekek, ártatlan emberek személyében merül ki!
Kitartok! Bízok önmagunkban, hiszem azt, hogy a nehézségek között mindig ott van a lehetőség, és Isten segítségével élni fogok vele! Nagyon szeretném, ha minél többen tudnának ez újabb ocsmányságról!
Köszönöm!
Beke Csilla
itthon.ma/erdelyorszag

A három, bennünk élő Nagyvárad…
Bár a világ különböző pontjain élnek, más-más élményeket és emlékeket hordoznak, az egyik kérdésre mindannyian ugyanazt a választ adták: ha bárki megkérdezi őket, azt vallják, nagyváradiak… Idén is megszervezték az elszármazottak találkozóját, a vár pincetermében.
Mi, váradiak félszavakból is megértjük egymást, tizenöt-húsz év olyan, mintha meg sem történt volna, ezek a kapcsolatok nem tudnak megváltozni, mondta bevezetőként Boros Zoltán filmrendező, zeneszerző, televíziós szerkesztő a vasárnap délelőtti találkozón, a kellemesen hűvös pinceteremben. A találkozót a három, bennünk élő Váradnak szenteli, tette hozzá. Az egyik az irodalmi Várad, Ady és a Holnaposok Váradja, a verseké, melyekkel felnőttünk; a másik az a Várad, ahol most vagyunk, a harmadik pedig, mely szintén bennünk él, élményeink, emlékeink Váradja, az épületeké, melyek mesélhetnének. „Az élményeket pedig főleg tőletek fogjuk hallani” – jelentette ki az esemény házigazdája, aki a későbbiekben Juhász Gyula, Ady Endre, valamint Emőd Tamás váradi vonatkozású verseiből is megosztott részleteket a jelenlévőkkel.
Slágerek
Később Trifán Lászlót konferálta be, az egykori, váradi Metropol együttes oszlopos tagját. Mint elmondta, a Metropol az egyedüli hazai együttes, mely bekerült a budapesti rockmúzeumba. A későbbiek során Trifán László régi slágereket énekelt, melyeket – mint ahogy azt a nagyváradi közönség már megszokhatta – gitáron és szájharmonikán ő maga kísért. A találkozó során elhangzott a Dalnok, valamint Az autóstoppos című szám, melyek szövegét Mácza Gyula szerezte, továbbá a Sárga villamos, melynek szövegszerzője Tóth Ágnes.
Az énekszámok között a műsor házigazdája Váradról elszármazottakkal beszélgetett – például a Budapesten élő Kovács Tiborral, aki egyetemistaként élte át a rendszerváltást, s ott volt a Mária-téren, amikor „románok, magyarok, németek, szerbek összefogtak, hogy a Securitate ne vigye el Tőkés Lászlót”. Kovács Tibor a hazai egyetemekben felgyűlt szellemi tőkéről is említést tett, melyet később annyian tudtak külföldön kamatoztatni.
Váradiak maradtak
Miközben Villányi Zoltán szerkesztő-riporter Nagyváradról szóló dokumentumfilmje ment a háttérben, a műsor házigazdája Ausztráliában, New Yorkban, Svédországban élő váradiakkal beszélgetett. Molnár Turcu Julianna elmondta, minden látogatáskor nagyon nehéz itthagynia otthonát, váradi szülőházát. Markó László arról szólt, hogy milyen magyarnak lenni Ausztráliában, a Svédországban élő Tóth Kati pedig többek között arról tett említést: az ember „kétéltűvé” válik, egy idő után hazavágyik, itthon pedig pár hét múlva érzi, hogy mehetnékje van… Kérdésre válaszolva Szilágyi Ágnes is felszólalt, aki férjével együtt, Szilágyi Zsolttal, aki Tőkés László EP-képviselő irodavezetője, nyolc éven keresztül Brüsszelben élt, de amikor eljött az idő, örömmel jött vissza Váradra. Szilágyi Ágnes egyébként, Brugós Anikóval együtt népdalokat is előadott – egy gyimesi keservest, egy lassú magyarost és egy csárdást. A New Yorkba emigrált Kajcsa Lajos elmondta: bár az egész család Amerikában él, mindhárom lánya és két unokája is beszéli a magyart. „Nincs itt senkim már, de a szívem az itt van” – tette hozzá. Bár a világ különböző pontjain élnek, más-más élményeket és emlékeket hordoznak, az egyik kérdésre mindannyian ugyanazt a választ adták: ha bárki megkérdezi őket, azt vallják, nagyváradiak…
Boros Zoltán Indig Ottó színházi történész, művészettörténész és helytörténész Váradról szóló szavaival zárta a találkozót.
Visszahódítani
A találkozó utolsó része során a Váradról elszármazott, Bukarestben élő és külföldön is hírneves blues-zenész, Weinberger Attila – művésznevén A. G. Weinberger – vallott saját magáról, Váradról. Mint mondta, vissza szeretne jönni Váradra – pontosabban vissza szeretné hódítani Váradot a jövevényektől. „Nagyon fáj, hogy a jövevények ellopták Váradot, itt alakult ki a lelkiismeretem, ebben a városban, s én olyan vagyok mint egy sas, fentről nézem a világot, az Univerzum a tenyeremben van, s nem fogom megengedni, hogy az Univerzum súlya a vállamra nehezedjen” – vallotta az előadóművész, aki a húszas évekből származó blues-számot, egy régi amerikai balladát, majd Stevie Nicks Landslide című számát adta elő. Mint hozzátette, úgy érzi, itt Nagyváradon megállt az idő, a város saját tehetetlen frusztrációjának csapdájában él, s ráhagyatkozott a körülményekre – de hát miért nem e város társadalma alakítja a körülményeit? – tette fel a kérdést. A későbbiekben Trifán Lászlóval együtt adtak elő blues-számokat, teljes összhangban.
Neumann Andrea
erdon.ro

Szeretné, de nem tudja itthon tartani a fiatalokat Bokor Sándor
Beruházások terén Alsó- és Felsősófalvára koncentrál az elkövetkező években Bokor Sándor. Ez idő alatt Parajdon sem áll meg a munka, ott főleg turisztikával kapcsolatos fejlesztéseket tervez.
– Ez önnek a negyedik mandátuma. Meddig tervez polgármester lenni?
– Teljes határozottsággal mondhatom, hogy ez lesz a befejező mandátumom. Ideje átadni a stafétát a fiataloknak. Ezután nyugdíjba megyek, de továbbra is szeretnék a közösségért dolgozni, ahogyan ezt első megválasztásom előtt is tettem.
– Milyen kihívásokkal szembesül munkája során?
– Parajd Hargita megye legnépesebb községe, nagyjából hétezren lakják, ami nagy felelősséggel jár. Az infrastrukturális és egyéb fejlesztések mellett mindig ott vannak az emberek egyéni és nagyobb közösséget érintő problémái, amivel foglalkozni kell. Ilyenek például a szociális gondok, amelyeknek egy része a nagyszámú roma közösséget érinti, vagy akár a tulajdonjogviták. Ez egy olyan munka, amelyet odaadással, szerénységgel, tisztességgel, következetességgel és eredményességgel kell végezni. Minden polgármester azt szeretné, hogy az általa vezetett település a lehető legjobban fejlődjön, a kivitelezés az, ami egy göröngyös út.
– Mi az, amit nagyon szeretett volna megvalósítani a községben mandátumai alatt, ám mostanáig nem sikerült?
– Sokszor elhangzik a munkahelyteremtés szó, vagy az, hogy itthon kell tartani a fiatalokat. Ezek eléréséhez nincs túl sok eszköze a polgármesternek, maximum adókedvezményekben részesíti a vállalkozókat, vagy mielőbb kiadja az engedélyeket azoknak a fiataloknak, akik hazatérnek és építkezni szeretnének. Szeretnénk munkahelyeket teremteni, illetve azt is, hogy ne kelljen külföldre menniük fiataljainknak, de sajnos ez nem megy. A birtokleveleket ugyan sikerült kiadni a község nagy részén, viszont vannak még problémák. Ezt mindenképp szeretném megoldani, hiszen a tulajdonjogok tisztázása az egyik legfontosabb teendő. Ugyanakkor úgy érzem, a hivatal kommunikációján is javítani kell. Fontos elérni, hogy a közösség együtt dolgozzon, cselekedjen.
– Mire a legbüszkébb megvalósításai közül?
– Büszkeséggel tölt el, hogy Parajd Hargita megye legnagyobb lélekszámú községe, illetve a leggazdagabbnak is számít. Azok a megvalósítások is fontosak, amelyeket tizenkét év alatt nem az adófizetők pénzéből finanszíroztunk, hanem pályázatok révén. Összességében tizenhárommillió eurót sikerült behozni a községbe, amiből egyebek mellett ivóvíz- és szennyvízhálózati rendszert alakítottunk ki, kultúrotthonokat javítottunk fel, utakat, iskolákat modernizáltunk, illetve létrehoztuk a wellnessközpontot. Utóbbit közel 100 ezren látogatják egy év alatt. Arra is büszke vagyok, hogy lassan évi 600 ezer turista fordul meg Parajdon.
Életrajzi adatok
Bokor Sándor 1950. április 11-én született Parajdon. A középiskolát Szovátan végezte el, majd Petrozsényban tanult tovább a bányaszati technikumban. Ezek után több mint három évtizedig a sóbányában dolgozott vezető beosztásban. Időközben önkormányzati képviselői tisztséget is vállalt a településen. 2004-ben választották először polgármesterré, azóta ő tölti be a tisztséget.
– A turizmus szempontjából két-három hónap az, ami csúcsidőszaknak számít Parajdon. Tervezik-e, hogy a szállásadókat bevonva megoldást találnak arra, hogy máskor is szívesen jöjjenek turisták?
– A turistaszezon június 15-én kezdődik és szeptember 15-éig tart. Láthatóan összeköthető az iskolák által meghatározott vakációs időszakkal. Az, ha nő a turistaszezon, mindenkinek jó, ezért is építettük például a wellnessközpontot. Egységes és versenyképes idegenforgalmi rendszer kialakítása a cél, ebbe kell beágyazni a turisztikai ösvényeket, látványosságaink (sósziklák, sópatak, iszapfürdők), illetve örökségünk bemutatását. Parajd vonzáskörében két sípálya is van a Bucsin-tetőn. Oda például áramot szeretnénk kivezetni. Ebbe a munkába bevonnánk a turizmusban érdekelt vállalkozókat is.
– Milyen nagyobb beruházásokat tervez mostani mandátumában?
– Nagyobb infrastrukturális fejlesztéseket tervezünk Alsó- és Felsősófalván: az ivóvíz- és szennyvízhálózatok kialakítását, az utak leaszfaltozását, illetve a járdák kiépítését. Parajdon a wellnessközpont bővül kinti medencével és elszállásolási egységgel, valamit másfél kilométeren aszfaltozunk a Bánya utcában, és az iskolát is renováljuk. Ezeken kívül két hidat fogunk építeni a Korond patakon. Az ivóvíz árát csökkentenénk Parajdon azáltal, hogy a gyűjtőgátat valamivel magasabb részen építenénk újjá, így szabadeséssel mehetne a víz a háztartásokhoz. A sóbánya a turizmus alappillére, az ipari termelés azonban csökkenő tendenciát mutat, ezért azt is meg kell erősíteni. Fejlesztések tekintetében Békástanyáról sem feledkezem meg.
Fülöp-Székely Botond
Székelyhon.ro

Székely János: A nyugati hadtest (Székely Könyvtár)
1973-ban Székely János egy hosszú tanulmányban konstatálja a költészet halálát, azt állítva, hogy „Ars poétikám a hallgatás... Versem: a csend.” Valójában saját költészetének elapadásától jut erre a következtetésre, menti magát a „kétségbeeséstől”. Majd eltelik hat év, és megjelenik A nyugati hadtest című kisregénye, amelynek végén ott áll A vesztesek, a huszadik századi magyar költészet egyik legkatartikusabb remekműve. Akár egy mikrocsip, totálisan sűríti magába a magyarság kudarcot kudarcra halmozó, majd mindent veszejtő huszadik századát. E záró verssel a szerző tulajdonképpen megkoszorúzza az öt páros történetből eggyé ötvözött kisregényt, a zsenge kamasz, a hadapród Székely János Odüsszeiáját a második világháború vérzivataros színterein.
Szinte magam előtt látom a 13 éves Székely Jánoskát, amint a Marosvásárhelyi hadapródiskola lovardájában szemben áll a legyesszürke, betörhetetlen katonalóval, Pálinkással, napjainak megkeserítőjével. A ló a kiskatonát százegyedszer is ledobta magáról, s ha az netán mégis a nyeregben mAradt, ellenőrizhetetlen, őrült vágtákba kezdett, amelyek akár végzetesek is lehettek volna. Idők teltén derül ki, hogy Pálinkás, egy korábbi gerincsérülés miatt, teljesen alkalmatlan volt a hátasló szerepére. „...tökéletesen szörnyű volt és szörnyűségesen tökéletes”, maga is áldozat, mindenkit gyűlöl és el akar pusztítani, „Teljes életében arra kényszerítették, amire sosem volt képes.” A nyugati hadtestet akár novellafüzérként is olvashatjuk, páros történetekből – tézis és antitézis – áll össze kerek egésszé. A második párosítás – Amikor nyakon öntöttek és a Kripli – a közösségről szól, amelyből kiválni se le, se felfelé nem ildomos. A főhőst azért öntik nyakon társai, mert matematikaórán (talán mert restellte magát, „az évfolyam kollektív butaságát”, hogy a háború kellős közepén senki sem tud semmit) jelentkezik, és választ ad a feltett kérdésre. Azaz: kitűnt a szürke átlagból, és ez lett a veszte: a közösség kiutálja soraiból. A másik oldalon ott áll Monoki, az antikatona, aki soha semmire sem jó, semminek sem tud eleget tenni, akinek bűnei miatt a közösségnek számtalanszor viselnie kell a kollektív bűnhődést. Ő ezért lesz megbélyegzett, az alázattól a gyalázatig üldözik. „Két tűz között állasz, két út áll előtted, mindössze kettő, s hogy kedvedre választhatsz, a rossz meg a rosszabb között – ez épp a szabadság.” A következő történetpárban a szerző az emberséget és az embertelenséget állítja szembe egymással. Az Emberbarátok és A kutyás német a háború Janus-arcát vetíti elénk. Az első történet arról szól, hogy a tábori csendőrök elfognak egy katonaszökevényt, akit a hadbíróság halálra ítél, s akin az ítéletet saját bajtársainak kell végrehajtani. A kivégzőosztag megtagadja a parancsot, s a szakaszt vezénylő Cseke hadnagy – el akarván kerülni a parancsmegtagadók megtizedelését – saját kezűleg végzi ki az elítéltet, s ezzel háborús bűnössé válik. A háború végén önként jelentkezik a bíróságon, amely el is ítéli, hiszen megszegte a szolgálati szabályzatot, azért öl, hogy a többieket megmentse. Az emberség ütközik össze az embertelenséggel, feloldhatatlan, pAradox módon. „Mondják meg, kérem, mit tettek volna, ha a helyében vannak?” – teszi fel a megválaszolhatatlan kérdést a szerző, amelyre neki sincs válasza. Mint ahogyan A kutyás német hősének precíz, pontos parancsteljesítésre is csak rákérdezni tud. A visszavonuló hadapródiskola a lengyel hómezőkön a munkaszolgálatosok erőltetett menetével szembesül, akik megállás, pihenés nélkül vonszolják magukat, tucatjával dőlnek ki a sorból. Nyomukban motorbiciklijével, kutyájával az „értelmes arcú német”, aki az árkok partjára zuhantaknak megadja a kegyelemlövést. Miért teszi mindezt – kérdezi a felháborodott szerző –, mikor ezeknek a szerencsétleneknek a pusztulása befejezett tény, amikor már senki sem ellenőrzi a parancs végrehajtását, amikor már a parancs kiadói sincsenek sehol? A német rejtélyét Székely János a világot igazgató „fortélyos félelemben” véli megtalálni, az kényszeríti hóhérkodásra az embert, „mert mindenki fél valakitől, mert mindenkitől fél valaki”...
A negyedik novellapár, a Füstök és a Mi a szerencse?, akár háborúvégi tájképként is olvasható. Az általa látott füstök leírásával az író alapjában véve zseniálisan ábrázolja a háború lényegét, mindent pusztító komplexitását. „Füstök a lengyel síkságon, füstök a tenger felett, füstök a Dunántúlon, Bergenben, Poroszországban; ...a téboly füstjei – hányféle füstöt nem láttunk mi egykor a füstbe ment Európában!” A Mi a szerencse? már az Északi-tenger parti hadifogolytáborral szembesít, az unalommal, az éhezéssel, az őrültebbnél őrültebb helyzetekkel és egy borzalmas, orosz ruletthez hasonlatos szerencsejátékkal, amelynek a tétje egy pár új bakancs, s amelyet nem a „mindig-nyertes” nyer el, akinek nevét legelőször húzzák ki, hanem a balszerencsés, a legutolsó. Székely János pedig nem lenne az, aki, ha nem őt érné el ez a „balszerencse”: az övé lesz a bakancs. „Mindig úgy nyerek én, ha veszítek; úgy leszek első, ha utolsó leszek” – zárja ezt a fejezetet, s ezzel el is érkezünk a Sorok a gondviselésről felcímet viselő, filozofikus vétetésű töprengéseihez. Ezekben az elmélkedésekben jut el arra a felismerésre, hogy ő valójában mindent a háborúnak, a katonaságnak, a veszteseknek köszönhet: a rendszeretetet, a fegyelmet, tartást, belső autonómiát, szellemi képességeinek felismerését, Európa bejárását, megismerését... Áldássá változott „minden egyéni és kollektív tragédiám”... Szellemi épülése szempontjából a legfontosabbakat és a legkiválóbbakat kapja meg a hadifogolytáborban. Az, aki sohasem olvasott, első olvasmányként kezébe kapja „a legrosszabb körülmények között a legjobbat”, a világirodalom remekét, a Háború és békét. Megismerkedik Szervátiusz Jenővel, a Kolozsvári szobrásszal, aki megtanítja rajzolni, mintázni, rávezeti a képzőművészet értelmére, formanyelvére. A fogolytábor szomszédságában lévő kis német falu temploma által megismerkedik Európa építészeti stílusaival, ahol a pontot az i-re egy nagynevű, szintén hadifogoly művész, a kölni dóm orgonistája által adott hangverseny teszi fel a Bach-fugákkal. „Mindenből a legjobbat – és mindent épp idejében!” – ezt kapta Székely János a vesztesek hadseregében, s élek a gyanúperrel, hogy ez tette őt íróvá. Amint ő fogalmaz, vesztesből győztessé. A nyugati hadtest a huszadik századi magyar irodalom egyik remekműve. Mint ahogy remekmű Az árnyék és a Soó Péter bánata is. De említhetném az Irgalmas hazugság, a Caligula helytartója, a Protestánsok, a Vak Béla király és a Mórok című drámáját is. Prózai, drámai művei mélyén mindig ott találjuk a költőt, a költészetet, amely minden jóslata ellenére sem halt meg...
És mégis... Jelent(ek) meg olyan magyar irodalomtörténeti nagy monográfia(ák), amely(ek)ben Székely János nevét a futottak még kategóriában sem említik.
„Rendetlen, sűrű tömegben Okádják őket a völgyek. Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban – Hogy lehet az, Hogy a vesztesek útján Örökké sár van? Ázott posztóbűz gőzöl utánuk, Köpenyük fejre veszik. Hogy lehet az, Hogy a vesztes egéből Mindig esik?” (Székely János: A vesztesek)
Ferenczes István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Gondolatok a Honismereti Akadémiáról
A Honismereti Szövetség 44. alkalommal szervezte meg Csongrád megyében, Makón az Országos Honismereti Akadémiát, mintegy 150 résztvevővel.
Amióta csak lehetőség van rá, a szervezők minden alkalommal meghívják a határokon túl működő honismerettel (is) foglalkozó személyeket.
Erdélyből, Délvidékről mindig jelen vannak legalább négyen-öten, sőt az előző helyről többen is, de a Felvidékről ezen az évi egy alkalommal rendezett egyhetes, igen tartalmas programon az utóbbi tíz évben csak egyedül veszek részt. (Azelőtt még a Lévai járásból két-három megszokott és megszállott személy ott volt).
Pedig hát én is a drága szabadidőmet (és az utóbbi években már a pénzemet is, mivel fizetni is kell) áldozom rá, de hiszem és tudom, hogy ezek nélkül az egyhetes nyári továbbképzésnek is nevezhető programok nélkül már lehet én is lemondtam volna az itthoni honismereti teendőimről.
Nemcsak óriási élményt ad a négy napon keresztül reggeltől estig tartó konferencia, majd a mindig más megye nevezetességeinek megtekintése, de a kapcsolatokon kívül főleg ismereteket szerezhet az ember az évente mindig más történelmi, honismereti tudománytárból.
Mindig csodálattal és elismeréssel tapasztalom, hogy az anyaországban nemcsak megyei, de helyi szinten is mennyire fontos a honismereti mozgalom bővítése, generációktól generációknak való átadása. A Honismereti Szövetség ugyanis ezen a nyári programon kívül minden évben őszi háromnapos tematikai találkozókat is szervez, és ifjúsági programmal, vetélkedőkkel, pályázatokkal mozgósítja a fiatalokat, középiskolásokat, egyetemistákat. Természetesen ide is hívják a határon túli diákokat is (és itt sem nagyon veszünk részt).
Megvallom, itt döbbentem rá – sok évvel ezelőtt – hogy számunkra mennyire fontos lenne a honismereti mozgalom szerveződése, következetes felvállalása. Jómagam is ennek hatására indítottam el a regionális honismereti társulást 15 éve (kezdetben kulturális társulás céllal). Azt is tudatosítottam, hogy a honismeretbe – a mi helyzetünkből kiindulva – szinte minden beletartozik, amit magyar, nemzeti vonalon teszünk, de mégis tudatosabb átgondolással kellene megalapozni honismerő ismereteinket. Mire is gondolok?
Falvainkat járva szomorúan tapasztalom, hogy még a települések „legfontosabb emberei” (tanító, pap, polgármester) sem ismerik a falujuk, városuk történetét, értékeit, múltját. Helytörténeti kiadványok szempontjából pedig tényleg nagyon szegények vagyunk. Pedig talán mindennek ez az alapja: az egészséges önbecsülésnek, az identitástudatnak, a lokálpatriotizmusnak.
Persze, kivételt képeznek itt a jó példák, mert azért vannak, például ahol már megmentik a község kultúrájának értékeit (tájházak, kiadvány, jelképek, stb.), ott már tettek valamit azért, hogy a múltra alapozva a jövőt is építsék, bármilyen kis településen is.
Nos, ezeken a fenti gondjainkon mindig eltöprengek, hogy miként is lehetne változtatni. Vannak programjaink is, akár országos viszonylatban is, de nem elég pár jó példát elmondani.
S ilyenkor mindig előjön az oktatás, hogy talán ott kellene elkezdeni a honismerettel való foglalkozást. Nem vagyok pedagógus, mégis mindig ott kötünk ki ennél a témakörnél is, hogy mit tesz az iskola, mert ott még fogékonyak a gyermekek az ilyen ismeretekre is.
Sajnos, itt sem dicsekedhetünk. Mi évente szervezünk honismereti vetélkedőt, általában helytörténeti témával is, de míg a Párkányban megszervezett vetélkedőre a vágsellyei magyar iskolából eljönnek, a párkányiak nem jelentkeznek, a környékről pár iskola ha részt vesz, pedig csodálatos dolgokat tárnak fel a diákok, s élvezettel teszik. Hogy a legjobb példát említsem, az érsekkétyi egyházi alapiskola felső tagozatos diákjai nemcsak helytörténeti anyagot dolgoztak fel már, de az I-II. világháború emlékeit is, méghozzá a nagyszülőktől, dédszülőktől, de van, hogy helyi egyházi levéltárból is.
A pedagógusok gyakran azzal mentik ki magukat, hogy ilyen vetélkedőre nem kapnak kreditpontot. Na itt kérdezem meg, hogy akkor kit hibáztatunk, hogy gyermekeink, felnőttjeink, értelmiségünk egy része még a szűkebb szülőföldjét sem ismeri, tiszteli, becsüli? Persze, nem szabad és nem lehet csak a pedagógusokra hárítani mindent. Valamennyiünknek feladata van ezen a téren. Nem szabad a magyar kultúránkat kipipálni egy falunapi rendezvénnyel, fesztivállal.
Az írásom apropóját az Országos Honismereti Akadémia adta, de sajnos itt is tapasztaltam megdöbbentő dolgot. Részt vettem azon a szekcióülésen, ahol a magyar történelem oktatása volt a téma határokon innen és túl. Az egyik nagyvárosi szakközépiskola tanára arról is beszélt, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek történetét hová vezetik vissza. Az ott élő szlovákokról ez hangzott el: a IX. századtól élnek együtt a Felvidéken a magyarokkal, ezt így tanítják. Azt hittem, nem jól értem az alig 40 körüli középiskolai tanárnőt. Ezután az erdélyi, majd egy hazai magyar gimnázium pedagógusa következett. Ők a realitásnál mAradtak, sőt a szegedi tanár nagyon szép példáját hozta fel az összetartozás gyakorlati megvalósításának, amit nem a tankönyvekre alapoznak. Jómagam nem pedagógusként nem szólaltam meg, de az adrenalinszintem igen magasra szökött. Csak akkor nyugodtam meg valamennyire, amikor Székely András Bertalan kisebbségkutató, egykori államtitkár helyretette a nagyon téves információt, erős kritikát mondva a még mindig kommunista oktatásról Magyarországon. Tőlünk egy ipolysági tanár levelét ismertették, aki viszont a történelemtanítás hazai valóságát tárta az érdeklődők elé.
Mindebből az következtethető, hogy van mit tenni odaát is, de nálunk még inkább, mert sajnos itt az idő, az érdeklődés, a feledés, és a beolvadás órája gyorsabban ketyeg.
Dániel Erzsébet -
Felvidék.ma

Negyven év az örökkévalóságból…
Halála és búcsúztatása kerek évfordulójáig napok vannak még hátra. De mert elkezdődik a Csíkszereda iránti tisztelgő eseménysorozat, úgy vélem, városunk egyik legkiválóbb személyisége, néhai Nagy Imre festőművész halálévfordulójának megemlékezését ennek műsorrendjébe kell illeszteni. Szabó András írása.
1976. augusztus 25-én mindkét – magyar és román nyelven –, Csíkszeredában megjelenő napilapot ugyanaz a két közlemény uralta:
1. – Hargita megye Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottságának nekrológszerű gyászjelentése: „… augusztus 22-én reggel 8 órakor, hosszas és nehéz szenvedés után elhunyt NAGY IMRE festőművész, a Művészetek Érdemes Mestere.” A gyászjelentés, amely Nagy Imre művészi életútját meghatározó minden köztudomásra érdemes fontos évszámot és eseményt felsorakoztatott, az alábbi végkövetkeztetéssel zárult: „Nagy Imre halála pótolhatatlan vesztesége a hazai képzőművészeti életnek.”
2. – A temetést szervező bizottság közleménye:
„Nagy halottunktól utolsó búcsút veszünk 1976. augusztus 25-én, 13 órakor, a zsögödi emlékháznál.
A ravatal melletti végső tisztesség augusztus 25-én, 9 és 12 óra között róható le.”
Mindkét megyei napilap másnapi száma szóra-egyező, szerző nélküli cikkekben számolt be a búcsúztatásról, amelyet teljes egészében idézek:
„Zsögöd, Csíkszereda, Hargita megye lakosai 1976. augusztus 25-én örök búcsút vettek Nagy Imre festőművésztől, a Művészet Érdemes Mesterétől.
A csíkzsögödi »Nagy Imre Galériában« elhelyezett ravatalnál nagyszámú lakos, közéleti személyiség rótta le utolsó kegyeletét. Virágkoszorúkat helyeztek el Hargita megye néptanácsa, a Központi Szocialista Nevelési és Művelődési Tanács, a Csíkszereda városi néptanács, a Hargita Megyei Szocialista Nevelési és Művelődési Bizottság, a Hargita és Informaţia Harghitei című napilapok, a Székelyudvarhelyi, Csíkszeredai, gyergyószentmiklósi, toplicai és székelykeresztúri municípiumi, illetve városi szocialista nevelési és művelődési bizottságok, a Csíkszeredai múzeum, a Csíkszeredai 1. számú és a művészeti iskola, valamint más művelődési intézmények, közéleti személyek részéről, akik a gyászoló családnak részvétüket nyilvánították.
A 13 órakor kezdődött gyászszertartáson részt vettek Hargita megye néptanácsának, a Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsnak, egyes Hargita megyei, valamint Kolozs, Maros és Kovászna megyei művelődési és művészeti intézményeknek a képviselői, Csíkszeredai dolgozók. A gyászgyűlésen Pataki Imre, a megyei néptanács Végrehajtó Bizottságának első alelnöke, Mircea Popescu, Románia Szocialista Köztársaság Szocialista Nevelési és Művelődési Tanácsának vezérigazgatója, Ana Lupaş, a Képzőművészek Országos Szövetsége Kolozsvár-Napoca-i Fiókjának elnöke, Gaál András, a Képzőművészek Országos Szövetsége Csíkszeredai Fiókjának elnöke, Kovács Zoltán, a Képzőművészek Országos Szövetsége vezetőtanácsának tagja búcsúztatták az elhunytat. Búcsúztató beszédeikben méltatták Nagy Imre egyéniségét és munkásságát, emberi és művészi példáját, akinek halálával pótolhatatlan veszteség érte a hazai képzőművészeti életet.
A gyászszertartás után az örök emlékű festőművész holttestét – végakarata szerint – Bukarestbe szállították elhamvasztás végett.”
Mindkét, illetőleg mindegyik, más-más lapban megjelent közleményből, cikkből kimAradt, hogy Csíkszereda nagy halottját nemcsak politikai, hanem a család – kifejezetten a néhai Zsuzsika – Nagy Imre neveltlánya (1930-ban gyámságba fogadott unokahúga) –, követelésére egyházi szertartás keretében is elbúcsúztatják, elbúcsúztatták. Önéletírásában Zsuzsika erről így emlékezett vissza: „A város saját halottjának tekintette, de az akkori politikai helyzetnek megfelelve, egyházi szertartás nélkül akartak búcsút venni Imre bácsitól. Mikor ez tudomásomra jutott, nagy felháborodással jelentettem ki, hogy az ősök tisztelete nem engedi, hogy Imre bácsi pap nélkül legyen eltemetve, akkor inkább én, az unokahúga vállalom a temetést. Végül olyan egyezségre jutottunk, hogy először a Csíkszeredai elöljáróság részéről történik a búcsúztatás, ezt követi az egyházi szertartás. Így is lett.” (Kuruczné György Zsuzsanna: Amikor Csíkba’ megszülettem. Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda, 2007, p. 69–70.)
2006-ban, A bőfény forrása – Zsögödi Nagy Imre monográfiám bemutatója alkalmával Kányádi Sándor költő nagyon plasztikusan előadva – ha hallanák! – a következőképpen mesélte az eseményt: „Amikor már mindenki elmondta a magáét, egyszer csak valahonnan hátulról felhangzott: »Az Atyának és Fiúnak és a Szentlélek nevében…« – és mindenki megkönnyebbült.”
A gyászszertartást Márton Áron püspök képviseletében dr. Erőss Lajos Gyulafehérvári kanonok koncelebránsa, Fr. Écsi János csíksomlyói ferences rendházfőnök tartotta.
„Fájó szívvel vesszük körül a mi Imre bácsink koporsóját. Szeretettel és mélységes tisztelettel búcsúzunk a nagy művésztől, akit szívébe zárt szülőföldje és az egész ország művészgárdája, ismerősei, jó barátai. A zsögödi otthon, ahol magába szívta az alkotóerő energiáit még átkarolja nagy fiának porhüvelyét, hogy aztán művei hirdessék szellemének nagyságát az utókor számára.
A történelem legnagyobb tanítómestere Jézus Krisztus, mielőtt megváltó áldozatával lezárta volna rövid földi életét, főpapi imájában így fordult mennyei Atyjához: »A művet, melynek elvégzését rám bíztad, véghezvittem. Én megdicsőítettelek Téged a földön, most Te dicsőíts meg engem Atyám…« Kedves Imre bácsi, mielőtt a halál megtörte csodálatos színeket és formákat látó érzékelő szemed fényét, megkötötte nyelvedet és megbénította az utolsó időkig a festői ecsetet szorgalmasan kezelő, dolgos kezedet, Te is mint Isten gyermeke, aki a keresztség szentségében beleoldódtál a nagy Istengyermekbe, Jézus Krisztusba, nyugodt és bízó lélekkel elmondhattad: »Atyám, a feladatot, amelynek elvégzését mint hivatást reám bíztad, befejeztem.« Imre bácsi, a tehetséget, Istentől kapott talentumaidat nem rejtetted véka alá, nem ástad el, hanem erős akarattal, szüleidtől örökölt munkabírással, sok belső vajúdással és feszültséggel, színekben és formákban sokszorosan kamatoztattad. Lelked mélyéből a szépségnek olyan kincseit hoztad napvilágra, a zsögödi tájak és a benne nyüzsgő-mozgó élettől kezdve az egyetemes emberi érzések kifejezéséig, amelyek nemzedékeket ragadtak szemlélődésre és visznek közelebb a teremtetlen örök Szépséghez, Jósághoz és Igazsághoz. Mert minden művésznek, írónak, költőnek, festőnek, szobrásznak, a hangok mesterének fáklyát adott a kezébe az Úr. Fényhordozóknak teremtette őket az Isten, akiknek hivatása apostoli, prófétai: megismerni emberfeletti küzdelemben és szenvedésben az igazságot és a szépséget és azt a kifejezőerő gazdagságában továbbadni, másokkal is megismertetni, hogy általuk szebb legyen a föld, nemesebb az ember.
Nagy Imre mester, egyéni életében és művészetében sajátos utat járt: tele erővel, a munka hősies szeretetével, kötelességtudattal, amelyből nem hiányzott a misztikum, a hit, a természetfeletti világ létének tudata és annak elismerése. Gondoljunk csak egyik munkájára; a kereszten függő Krisztus lábánál leboruló koldusra, amelyben a művész érzékeltetni akarja a megváltás valóságát és azt, hogy mennyire rászorul a koldus, a művész és minden ember az Isten-ember keresztáldozatából fakadó életre. Vagy gondolok arra a kedves vászonra, amelyet a nagyközönség nem ismer – a nagy halott, Márton Áron püspök úrnak ajándékozta. Ebben a képben a művész csodálatos színekben fejezi ki a zsögödi temető halottak esti világítását: a sírokon meggyújtott gyertyák fénye tűzpirosra vonja a látóhatárt, a felhőket, és a gyertyák pislákoló lángján a holtak birodalmából hittel nézünk át a halhatatlan lelkek országába, az örökkévalóságba. Amit Nagy Imre megfestett, az lélekből pattant ki, hitének, meggyőződésének őszinte kifejezője.
Kedves Imre bácsi, amikor búcsút veszünk Tőled, ezt azzal a tudattal, hittel tesszük, amelyet a kinyilatkoztatás hirdet számunkra: a lélek nem hal meg, a lélek él és találkozik. Szíved megszűnt dobogni, nem nézed többé tágra nyílt szemekkel a zsögödi tájat, nem hallgatod a Hargita rohanó patakjainak csobogását, nem gyönyörködsz a cikázó pisztrángokban, nem térsz vissza minden tavasszal a szülői otthonba, ahonnan művészi pályádra indultál, de hittel hirdetjük Juhász Gyula versével:
»Valahol lenni kell egy lakomának, hová hivatalos, / kit idelenn halálba űzött éhség, reménytelen szerelem. / Valahol lenni kell egy palotának, hová bejáratos, / kit idelenn minden örömből és fényből kizártak és elhullt a rögös útfélen. / Valahol lenni kell egy orgonának, amelyen majd egykor / befejezhetem a dallamot, mely halálba bágyadt s mely az élet nekem.«
Imre bácsi, mi hiszünk ebben az orgonában, mi hisszük, hogy a színekben tomboló dallamos életet, a nagy művet befejezted, amit az Úr reád bízott, s mint Istenhez hanyatló árnyék, lelked megtért az örök partokra, minden színek és formák végtelen skálájához, aki jóságosan, irgalommal tekint le a kereszt tövében térdeplő művész-szolgájára, aki Michelangelóval zengi:
»Nyugtot nem ad már se ecset, se véső. / A szív csak égi szerelemre vár, / mely a kereszten int, kitárja karját.«
Irgalmas Jézus, Nagy Imre művészgyermeked a rábízott művét befejezte, adj neki nyugodalmat a béke és szeretet honában.
Imre bácsi, Isten veled, a viszontlátásra!”
Nagy Imre haláláról többen is megemlékeztek, majdnem mindegyik lapban megjelent búcsúhangulatú vagy búcsúztató, jelenleg fel nem sorolható írás. Közülük a Kolozsvári humorista, Bajor Andor érzékeny hangvételű búcsúszavait választottam közlésre. A szerző szomszédja volt a mesternek, ismeretségük alapos, lelki-baráti volt.
„Nagy Imre boldog órája
A világon a legjobban Édes anyját szerette, a róla készített egyik rajza mindig ott függött az ágya fölött. Ennek a rajznak nem volt címe, csak igéje: »Eljött a boldog órája«.
És a lapon ott volt az Asszony, aki hajdan világra hozta; öregen, zihálva emelkedett ki a párnák közül, arcát betöltő vékony orral.
Nekem látnom kellett a festőt, amikor fölvette a legjobban szeretettnek a végső ábrázatát, darabos székely katona arca megsárgult és a koponya alakjához igazodott; orra természetellenesen megnőtt, szemében szunnyadni készült a mindig eleven fény.
A betegség már megtámadta az idegeket – mondta még mindig panasztalan, tárgyilagos hangon. Ami azt jelentette, hogy körülvették a halál borzalmai és az elmúlással néz esendően szembe.
Eltitkolt riadalommal magyaráztam neki lényegtelenségekről, és ő ötperces látogatásom alatt kétszer is elaludt, egy ízben válasz közben.
Ki kell menni a Hargitára, ott most bújnak elő a gombák, az ösvényekről a víz hamar leszalad…
Ezt mondta, nem búcsú, hanem a világ örök újulására való utalásképpen. Szelíd parolája után ellopakodtam, mint aki bűnt követett el.
Tudta, hogy többé nem látom; még mindég gazdag tervei nem tartoznak a történelem tervei közé.
Régi és nehezen fölfogható szavait idéztem: »A halálon is túl kell lennünk, mint a születésen.«
Sajnáltam magamat és mindazokat, akiket itthagy. Ezentúl nem húzza el a függönyt az ablakáról, mint eddig minden délelőtt, jelezve, hogy fény van és képet sző a sugarakból. Munkájának rabszolgája volt, mint Tyro1, akit ura a gyorsírásért tartott. Fáradhatatlanul, az elhivatottak szenvedélyes szakszerűségével és újító kedvvel művelt mindent, amit elkezdett: földet, állattenyésztést, méhészetet; büszke volt rá, hogy az Olton ő halászott először villantóval. Sürgette a hóesésben el-elakadozó gépkocsivezetőt: »Még fényben érjünk haza, mert most látható az a fehér, ami nekem kell.«
Szánkázó gyerekeket ábrázoló képhez kellett a hó friss árnyalata, és ez a tiszta szín az utcán csak órákig él. A múlásból kimentett színein mi is szánkózó gyermekként ujjonghattunk alá, vagy lábalhattunk fölfelé. A lét évszakainak örömét kínálja nekünk és utódainknak.
Látásával mindent megőrzött, amit néznie volt érdemes, az ember gazdagságát, a természet bőkezűségét, régi és átalakuló tájakat, az élet harsány dáridóját. Szülőföldjének, Csíknak életét és új balladáját gyűjtötte be, mint gazda a termést, vagy mint egy új Noé, aki az életet maga-készítette bárkáján az Ararát csúcsára viszi. Szeretett földjét látta az egyetemességben, helyünket a világban. A legnagyobbakhoz méltó egészet alkotott, mert mindent elmondott a látott világról és megélt életformákról. Színek és alakzatok enciklopédistája volt Ő.
Festette a falut, a hegyet, a krumpliszedőket, az erdőt, az ölyv fenyegető körözését, a nagyidő haragját, tenyésző gombákat, gyümölcsök szüretelőit, a test szépségét, széttöréstől formált fákat, építőket, leomlott várakat, az álom édességébe feledkezett lányokat, padon reggeliző öregasszonyt, kiállítási pavilont, fűszálat, Don Quijotét, látványt és látomást; a világot.
Úgy gondolom, a legszívesebben a kezet rajzolta és festette, építő lényegünk kifejezőjét; hogy eljuttassa eljövendő koroknak a történelmet megillető hírt: két világháború alatt – közben és után – nem ördögök és nem istenek serénykedtek a földön, hanem valóságos szép és darabos emberek. Ők élték az élet nagyszerű vagy nehéz pompáját, a mindennapot járták, a tündöklő és fáradalmas tündérkertet, ami örökké friss színekben ragyog. A sok ezer kéz eljövendő korok felé nyúlik, készen a kézfogásra.
Művének birtokában olyan gazdagnak tudhatjuk magunkat, mint egy keleti olaj-sejkség. Nem ok a töprengésre, hogy ebben a gazdagságban határainkon kívül alig kívánnak osztozni. A művész mindig óvakodott a zajos hírnévtől. Nemcsak szemérmességből, hanem a hírnév veszedelme, hamisságra kész alakja, kísértése miatt. Londonból a világhírnév elől menekült haza – nem hogy a sikert elutasítsa, de művészi forrásainak megőrzésére. Tartott a dübörgő visszhangtól is, mert ismeretlen sziklafalakat gyanított mögötte, ami kifejezésének értelmét eltorzítja. Nem háborította fel még egy főúrian dilettáns bírálata sem. Sőt, örült, mint a gyermek, aki illetéktelenek elől eredménnyel rejtette el a titkot.
Most a halál – Illyés Gyula drámájából vett szóval – meghúzta a vonalat a számoszlopok alatt. Sokan fognak kísérletezni a számok összeadásával, és mindég növekedni fog a végösszeg. Jelezvén, hogy az előző próbálkozó a számoszlopból kihagyott valamit.
Vagy a sors most találta a munkát befejezettnek. Eltávolította a tornyok és falak közeléből az építőt és gondos állványait.
A mű szempontjából nem történt semmi: nincs vég, változás. Velünk esett meg a szörnyűség: elveszítettük Őt, idegen maszkba rejtőzött előlünk és annyiféle arca közül – számunkra indokolatlanul és menthetetlenül – fölvette a személyétől elutasítót s műre utalót, a véglegest. Holott akik ismerték, azokat eddig a mű vezette Feléje, személyét kerestük az ecsetvonások között.
Most minden átfordul bennünk és körünkben. Köznapi arca: emlék; gondjainak emléke egyre távolodik; élete halállá, halála halhatatlansággá lesz. A mi szomorú óráink az Ő boldog órája.” (Bajor Andor: Nagy Imre boldog órája. Utunk, 1976. augusztus 27.)
Emléke legyen áldott, mert ő hozta haza és honosította meg itthon a tanult képzőművészetet, nélküle nem lenne csíki, Csíkszeredai képzőművészet; tiszteletének mindenkorinak kell lennie! Művészutódai megsokasodtak, számosságuk és előtérben valóságuk enyhe homályt is vet néhai nagy mesterünk emlékére – egyúttal élteti is azt.
Tiszteletünk jeléül tehát, a szombat este fél kilenckor kezdődő képtárbeli emlékestet követően helyezzük el koszorúinkat az emlékház műteremtraktusának fala melletti síremléknél, mert Nagy Imre mester 40 esztendőt letudott ugyan az örökkévalóságból, mégis a teljes örökkévalósággal kell továbbküzdenie!
Hogyan készült Nagy Imre halotti maszkja?
Kolozsvári Puskás Sándor azon kevesek közé tartozott, akit Nagy Imre barátjául fogadott. Az idős mester őt kérte fel, hogy készítse majd el halotti maszkját. Erről az eseményről számol be Kolozsvári Puskás Sándor a Kapcsolatom Nagy Imrével, a zsögödi festővel című írásában, amelyet Nagy Miklós Kund tett közzé a Kolozsvári Puskás Sándor című monográfiájában.
"A hetvenes évek elején történt. Egy igen sikeres nap után bandukoltunk hazafelé. Halat is szépen fogtunk, a festés is jól ment. Egy-két képet cipeltünk. Mikor az Olt hídját elhagytuk, Imre bácsi megszólalt: – Te, Sanyi, aztán ha meghalok, a halotti maszkomat megöntöd-e? – Te jó isten, Imre bácsi, hogy is jut eszébe ebben a szép estében a halotti maszkja?! – szörnyülködtem. – Ne mind beszélj annyit! Megöntöd vagy nem? – Természetesen megöntöm. Bár ilyesmit még sohasem csináltam, de elméletben ismerem az eljárást. – Akkor megegyeztünk – fejezte be a témát. Erről többet szó nem esett… Közben Zsögödfürdőn én is építettem egy műtermes házat. Gyönyörű onnan a kilátás. Az volt a szokásom, hogy ha Kolozsvárra, majd később Marosvásárhelyre indultam haza, Imre bácsihoz bementem elköszönni. Így történt 1976-ban is, nyár elején. Imre bácsi a szobája ajtajában fogadott: Ide figyelj – mondta –, itt van ez a mérleg. Minden reggel ráállok, és látom, hogy mindennap fél kilóval kevesebbet mutat. Az orvosok mondhatnak nekem, amit akarnak. Még lett volna egy pár dolog elintéznivalóm, de úgy látszik, erre már nem jut idő. Úgyhogy amint megegyeztünk, a maszkot megöntöd… Én nyeltem egy nagyot, és csak annyit mondtam, igen. Elköszöntem, és többé már nem láttam Imre bácsit élve… Azon a nyáron hosszabb ideig nem mentem Zsögödre. Marosvásárhelyre áttelepedve sok volt a tennivalóm. Egy albérleti szobát béreltem, és ha nem esett az eső, az udvaron mintáztam a szobraimat. Végre sikerült egy víz áztatta, romos épületet kapnom. A hetvenes árvíz óta nem lakott benne senki. Megígérték, hogy ha saját költségemen felújítom, kiutalják nekem. A Képzőművészeti Alaptól felvettem egy nagyobb összeget, beindult a teljes átalakítás, hogy műterem és lakás is legyen belőle, ez foglalta le minden időmet. 1976. augusztus 22-én reggel 10 órakor kerestek a Csíkszeredai kórházból, hogy Imre bácsi 8 órakor meghalt. A gépkocsik, amiket a barátok korábban ígértek, nem voltak elérhetők. Késlekedni nem lehetett, a halotti maszk készítése időhöz kötött. A feleségemmel felültünk hát a kicsi motorbiciklinkre és elindultunk. A korondi tetőn elkapott egy máriás eső, bőrig ázva, átfázva délután 5 órára értünk a kórházba. Dr. Jeszenszky Ferenc főorvos azonnal felvitt a második emeleti különszobába. Imre bácsi ott feküdt citromsárgán. Önkéntelenül az ablakhoz léptem, hogy becsukjam, akkor eszméltem rá, hogy ő már nem fázhat meg. Egy darabig csak álltunk némán, aztán lementünk az irodába. A doktor úr megkérdezte, mivel segíthet. Azt feleltem, hogy pálinkával. Vasárnap délután ilyen kérés egy kórházban?! A nővérek mégis szereztek valahonnan szilvapálinkát. Kitöltöttem egy vizespohárnyit, és megittam, mint a borvizet. Aztán elmondtam, mire van szükségem. Szerencsére minden került. Mehettünk. Szomorú ígéretemnek eleget tettem, a két kezét is leformáztam… Aztán hazamentünk a zsögödi házunkba. Másnap megöntöttem a pozitíveket.”
Hargita Népe (Csíkszereda)

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen Hunor: mindig birkózás van a parlamenti helyekért
A kvótanépszavazás erdélyi vonatkozásairól, az RMDSZ jelöltlistájáról, a helyi szervezetek elégedetlenségeiről és a választási érdektelenségről beszélgettünk A politika belülről műsorban.
- A magyarországi kvótanépszavazás a választókorú erdélyi magyaroknak mintegy 15-20 százalékát érinti közvetlenül – ennyien szerepelnek a választói névjegyzékben, tehát ennyien élhettek a szavazati jogukkal. Körülbelül a felük, mintegy 60-70 ezer személy élt ezzel a jogával. Ezeknek a számoknak a tükrében nem érzi úgy, hogy túldimenzionált volt a kvótanépszavazás tematizálása Erdélyben? 
- Ennyien gondolták úgy, hogy élni fognak a szavazati jogukkal, és mindig annak van igaza, aki elmegy szavazni, hiszen aki nem megy el, annak a véleményét nem ismeri senki. Aki elmegy, annak a véleményét ismerjük, akár egy politikai szavazásról van szó, akár egy referendumról. Ennél tovább én nem szoktam a választásokat és a szavazásokat kommentálni. Én azt tartom jónak, ha a szavazati jogát használja az ember, és él vele mindannyiszor, amikor erre szükség van, de természetesen ez egy személyes opció. 
Akinek nincs magyar állampolgársága, azt nem szabad ebbe beleszámolni, mert nem szabad a vadkörtét összekeverni a naranccsal. 
- A választókorú erdélyi magyarok 15-20 százaléka szavazhatott, ehhez képest hetekig csak erről szólt a közélet.
- Nyilván az tud erre a kérdésre válaszolni, aki fölnagyítja és ezt tematizálta. Én, amikor megkérdeztek, akkor véleményt mondtam, és az én véleményem ezzel kapcsolatban nem változott, vagyis, hogy a szavazati joggal élni kell. Nyilván a politikai elemzőknek a dolga eldönteni, hogy ez a szám sok volt vagy kevés. Én ezt nem akarnám túlkommentálni és felnagyítani, de minimalizálni sem ennek a jelentőségét. 
- Hamarosan azonban lesz egy választás, amely minden választókorú erdélyi magyart érint: a december 11-i parlamenti választások. Összeállt az RMDSZ végleges jelöltlistája a befutónak számító helyekre, és kívülről úgy tűnt, hogy elég nagy birkózás volt ezekért a helyekért.  - Minden alkalommal az van, legalábbis 1997-től, amióta jobban belelátok, vagy 2000-től különösen, amikor én is részt vettem egy előválasztáson, amikor a csíki régió két befutó helyéért kilencen – ha szabad így mondani – birkóztunk az előválasztáson. Mindig verseny volt valamelyik régióban, nem mindig egyforma verseny, de az a jó, hogy van verseny. És az a jó, ha egy versenyt követő helyzetet úgy lehet kezelni, hogy azok, akik nem kerültek befutó helyre, nem nyertek választást, továbbra is a csapat tagjai maradnak és a csapattal együtt dolgoznak. Ez nem mindig sikerül, de ilyen a politika, ilyen a verseny, akár a belső versenyről, akár a külső versenyről beszélünk, én nem tartom ezt egy katasztrófának, nem látom bajnak. 
Azt viszont én is látom, hogy a sok évi állapotokhoz képest ma nagyon nehezen lehetett jelölteket találni, mert mi az országban mindenütt jelölteket fogunk állítani. Több mint 200 ezer aláírást összegyűjtöttünk és mind a 41 megyében, illetve a külföldi választókerületekben is jelölteket fogunk állítani: ez azt jelenti, hogy Brăilán, Suceaván és Iaşi-ban is lesznek jelöltjeink. Eddig sokkal könnyebb volt jelölteket találni ezekre a nem befutó helyekre. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy aki ezt vállalja, az segíti a szövetséget, hogy legyen még erősebb a képviselet, azáltal, hogy ott is gyűlnek szavazatok. Tudja mindenki, hogy nem lesz ott képviselő belőle, de hozzájárulását adja a politikai választáshoz. Most nagyon nehéz embereket találni erre, mert a politikai osztálynak, a parlamentnek, a pártoknak a megítélése megromlott egyrészt, másrészt mondhatják azt, hogy mi segíteni akarunk, de miért hoztok olyan helyzetbe, hogy az életünket kitárjuk, és utána pedig halljuk, hogy ilyen vagy olyan megjegyzésekkel illetnek. Mert az természetes, hogy annak, aki bejut az önkormányzati testületbe, vagy bejut a parlamentbe, a vagyonnyilatkozata, az összeférhetetlenségi és mindenféle állapota a nagyközönség előtt, nyitott könyvként ott álljon, olvasható legyen, viszont annak a kérdése, aki nem szerez mandátumot, jogos. Ez a két oka annak, hogy sokkal nehezebben találunk jelölteket, ezt el kell készséggel ismerni, nem kell úgy tenni, mintha ez nem egy valós helyzet lenne. Én a belső versenyt Erdélyben a befutó helyekért nem tartom problémásnak, és fontosnak tartom, hogy van ilyen. 
- A SZÁT több esetben is átírta a helyi döntéseket. Miért volt erre szükség?
- Figyelembe kell venni a szövetség érdekeit, és nekem, mint az RMDSZ elnökének az a feladatom, hogy mindenekelőtt a közös érdeket, a szövetségi érdeket vegyem figyelembe, és ez felülírja időnként a partikuláris, helyi érdekeket. A közös érdeket kell figyelembe venni, és ebben a pillanatban három szempontot tudok mondani: az egyik, hogy évek óta azt mondják a választóink, hogy fogjatok össze a parlamenti választásokon, ne vitatkozzatok, nem az érdekel bennünket, hogy hogy tudtok ti, politikusok egymással vitatkozni, hanem, hogy a közösség dolgaira, a közös ügyekre találtok-e közös válaszokat. Ezt nevezik ők összefogásnak, nem mondják meg, hogy hogyan kell, hogyan akarják, ennek a technikai részleteivel nem foglalkoznak, de az empirikus tapasztalati tények és a kutatások is azt mutatják, és erre valamilyen választ kell nekünk adni. Mert nem elég azt mondani, hogy persze, persze, összefogunk, de a gyakorlatban nem valósítjuk meg. 2014-ben elindítottuk ezt az összefogást, és az aki velünk együtt akart dolgozni, annak lehetősége volt, hogy ezt az összefogást erősítse. A Magyar Polgári Párt erre vállalkozott, nekik sem volt könnyű, és nekünk is nagyon nehéz volt túllépni sok-sok esztendőn és sok helyzetből adódó konfliktuson és egyéb más ügyeken. És az az igazság, hogy sem a csíkszentdomokosi kultúrotthonban és sem a karcfalvi sarki kocsmában még olyan vitát nem hallottam a helyi közösségben, hogy egykulcsos legyen az adó vagy többkulcsos adórendszert akarnak, ez egy ideológiai vita lenne, de nem az ideológia osztja meg az embereket. Így aztán elindultunk az összefogás mentén, és elérkeztünk 2016-ba, amikor gyakorlatba kell ültetni ezt, és ez parlamenti helyeket is jelent, és azt gondolom, hogy nekünk a társadalmi elvárásra adott válaszunk a legfontosabb.  A másik, ami legalább ennyire fontos, hogy a belső szolidaritást erősíteni kell, mert el lehet mondani, hogy Marosvásárhely vagy Maros megye nélkül nincs meg az öt százalék, el lehet mondani, hogy Udvarhely vagy a Partium nélkül nincs meg az öt százalék, hiszen egyik a másik nélkül ma már nem életképes politikai értelemben, vesztes lesz, ha nincs meg a belső szolidaritás. Ugyanígy a szórvány nélkül sincsen öt százalék. 2012-ben volt 52 ezer szavazat, amely olyan megyékből jött, ahonnan nem sikerült képviselőt küldeni a parlamentbe az elmúlt években, de ezek a szavazatok mindig a kosárba mennek. Én azt mondtam, hogy a belső szolidaritást is erősíteni kell, mert ezek mindannyiunk érdekeit képviselik, nem egy partikuláris érdeket elégítenek ki, és azt mondtuk, hogy 27 év után eljött az ideje annak, hogy egy szórványképviselőt biztos befutó helyen kell jelölni, és ezt Hargita megye vállalta. 
Hargita megyének sem volt ez könnyű, hiszen két ilyen újítás volt 2016-ban, vagy ha nem is újítás, de mindenképp más döntést hoztunk, mint amihez hozzá volt eddig szokva a szervezet. A szövetség szervezeti kultúrája az volt, hogy alulról építkezik, alulról jön a döntés, azt mindenki elfogadja, és abba nem szól senki bele. A külső kritikusaink azt mondják, hogy ez nem jó, hisz így időnként sérül a nagy érdek, most meg azt hangoztatják, hogy miért nyúltunk bele. Ez a két vonat nem ártana, ha összeütközne a fejekben, és ebből valamiféle megvilágosodás születhetne.  Ezt a két érdeket említeném, a másik egy szakmai típusú szempont. A frakcióknak le kell tudniuk fedni minden szakbizottságot a szenátusban és a képviselőházban egyaránt, ez a szenátusban sokkal nehezebb, ugyanis ott kevesebb ember van, és mindenkinek két szakbizottságot kell vállalni. Nos, nem mindegy, hogy kit küldesz be a szenátus oktatási bizottságába, hiszen a szenátus oktatási kérdésekben döntőház. Mert mindannyian jártunk iskolába, néhányan egyetemre is, van több diplománk, de ez nem jelenti azt, hogy az oktatási kérdésekhez értünk. Nem mindegy, hogy kit küldesz a jogi és a közigazgatási bizottságokba, de lehetne sorolni az összes bizottságot, ezt is figyelembe kell venni. Egy nagy frakciónál, ahol ül 70-80 vagy 100 ember, ez nem probléma, de egy kis frakciónál, ahol van 18-20 ember, a szenátusban 9 ember kell lefödje a szakbizottságokat, ez óriási kihívás. Ezért előzetesen konzultáltam a megyei szervezetekkel, és megkértem őket, hogy ha tudjátok, akkor alakítsátok úgy a jelöltlistát, hogy szükségünk van ilyen és olyan típusú emberekre, és az esetek többségében a kollégák megértőek voltak, és értették azt a közös érdeket, amely bennünket vezérelt, és ilyen döntéseket hoztak. 
Minden jelöltállítást, jobbról vagy balról, felülről vagy alulról ér bírálat, ezt tudtuk, ez nem lepett meg bennünket, én azt hiszem, hogy jó döntéseket hoztunk a közösség és a közjó érdekében. 
- A SZÁT második körben úgy döntött, az MPP-elnök Biró Zsolt végül Maros megyében indul képviselőként, és a szenátusi listába is beleszóltak. Miért? 
- Maros megye ebben az esztendőben egy teljesen atipikus eset, mert mindenki a régi szenátorok és képviselők közül visszavonult, de nem volt előkészítve ez a visszavonulás. Nyilván ezt elsősorban nekik maguknak kellett volna előkészíteni és az utolsó száz méteren volt egy elég nagy fokú kapkodás. A Maros megyei helyzetet ismerve tudtam, hogy előállhat ilyen feszültség, és azt gondolom, hogy a lehetséges változatok közül még mindig a legjobb módon oldotta meg ezt a szervezet.  Az én javaslatom valóban az volt, hogy a Magyar Polgári Párt jelöltjét Maros megye adja. Az elmúlt két esztendőben Maros megye az együttműködésből példát mutatott, összmagyar előválasztást szerveztünk a polgármesteri választás előtt, ebben mindenki részt vett és nem hallottam egy Maros megyei kollégát sem, aki ezt kifogásolta volna. Maros megyében a megyei önkormányzati választáson indult a Magyar Polgári Párt, nem volt verseny, mint ahogy volt Hargita és Kovászna megyében. Kolozs megyében sem volt, ez a két megye az együttműködést kipróbálta, működtette, és mindkét megyében bejutott egy-egy MPP-s jelölt a megyei önkormányzatba. 2012 és 2016 között Maros megyében volt 13 képviselőnk, az együttműködésnek köszönhetően most van 15. Kolozs megyében volt eddig öt, most, hogy az MPP az RMDSZ listáján indult, van hét. Mindkét esetben a hetedik és a tizenötödik jelölt az MPP jelöltje. És lehet azt mondani, hogy nem az összefogás miatt van több képviselőnk, de a tények azt mutatják, hogy ott, ahol együttműködtünk, több képviselőnk van, és azt gondolom, hogy ott, ahol megvan az ilyen együttműködésnek a gyakorlata, ott kell ezt erősíteni, és az elmúlt két esztendőben Maros megyéből más hangot nem hallottam, csak azt, hogy össze kell fogni. 
A szenátusi listával is voltak mindenféle kifogások. Akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy a Magyar Polgári Párt a Maros megyei harmadik helyet megkapja, akkor felmerült a lehetőség, hogy azt, akit harmadik helyre soroltak a képviselői listán, vigyék át a szenátusi lista második helyére. Én azt gondolom, hogy ez megint csak egy olyan döntés, amely a közös döntésünk volt, és ez egy elfogadható és jó döntés. 
- Három szervezet is elégedetlenkedik, egyrészt Udvarhelyszéken volt egy felhördülés, amikor első körben az a döntés született, hogy Biró Zsoltot az ottani helyen indítsa az RMDSZ, Maros megyében is voltak zúgolódások a lista átalakítása után, majd Bukarestben is. Hogyan lehet ezeket kezelni? 
- Párbeszéddel, nyugodtan, higgadtan, és amellett érvelve, hogy ezek a döntések a közös ügyet szolgálják. És lehet, hogy egy-egy partikuláris érdeket, sokszor egy-egy személy érdekeit sérthetik, de a közös ügyet szolgálják. 
- Az MPP esetében hatványozottan igaz, hogy konfliktusok vannak az országos és a helyi vezetés között. Sikerül majd mozgósítani az MPP-nek azokat a szervezeteit is, amelyek nincsenek jó viszonyban a központi vezetéssel? 
- Nem ismerem a belső viszonyaikat annyira, hogy én ezt taglalni tudjam, azt gondolom, hogy nekik is, és nekünk is a mozgósítást a legjobb tudásunk szerint, a legjobb szándéktól vezérelve kell végeznünk. Bízom abban, hogy több szavazat lesz, mintha nem együtt indultunk volna, és azt is tudom, hogy az adófizető polgárok nem tárgyak, nem szabad így nézni, hogy annyi szavazat ott volt, és az egy az egyben áttehető ide, mint ahogy az sem igaz, hogy a szavazókat egy az egyben össze lehet pakolni. Ilyen nincsen, és én azt gondolom, hogy az együttműködésnek és a közös ügy szolgálatának a lehetősége és a megvalósítása többeket mozgósíthat, mintha vita, feszültség és konfliktus lenne. 
- Nemcsak a magyar pártokat tartja lázban a közelgő választás, hanem a román politikum egészét is. Itt is elég sok változás történt, elég ha csak arra gondolunk, hogy Vasile Blagának le kellett mondania a PNL társelnöki tisztségéről, vagy ha arra gondolunk, hogy Klaus Johannis államfő egyre többet udvarol Dacian Cioloş miniszterelnöknek. Mi lehet Johannis fejében, amikor arról próbálja győzködni a miniszterelnököt, hogy jó lenne, ha részt venne a választásokon? 
- Bizonyára, hogy az az igény, vagy az az elképzelés vezérli, hogy legyen egy olyan lehetséges miniszterelnök-jelölt, akiről azt gondolja, hogy az ország kormányzását el tudja látni. De nem tudom, nem beszéltem Johannisszal, így nem szeretnék spekulálni. 
Számomra nem az a kérdés, hogy ki kinek mennyit udvarol, egyik vagy másik román párt hogy próbálja felkészíteni a szervezetét a választásra. Azt gondolom, hogy számunkra az a legnagyobb tét, hogy a választások után a politikai döntések visszakerülnek vagy sem a parlamentbe. Az a tét, hogy a politikai döntéseket a pártok és a parlament hozzák meg, vagy valahol egy nem egészen látható helyen születnek majd a döntések. A parlament vissza tudja szerezni az őt megillető helyét, akár a törvényhozásról beszélünk, mert ma a törvényhozásról beszélni nem biztos, hogy szabad és érdemes, hiszen nagyon sokszor kaotikus, és sürgősségi kormányrendeletek vitája és a populistábbnál populistább törvénytervezetek elutasítása történik. Hogy a végrehajtást ellenőrzi-e a parlament vagy sem, hogy be tudja-e ezt a funkcióját tölteni, mert ma nem ellenőrzi. Azért a parlamentáris demokráciában mégiscsak a parlamentnek kell ellenőriznie a végrehajtást és az erőszakszervezeteket. És az is tét, hogy a harmadik funkcióját, a reprezentativitást, a képviseletet el tudja-e látni. Ha ezeket nem tudja, akkor jogállamról és parlamentáris demokráciáról csak nagy fenntartásokkal beszélhetünk..  Ez az igazi nagy tét, mert 2017-től kezdődően, tetszik vagy nem tetszik, lesznek olyan változások, amelyek alapvetően meghatározzák Románia hosszú távú társadalmi folyamatait, és lesz egy centenárium, lesz egy európai uniós soros elnökség, és ezek mind olyan döntéseket feltételeznek, amelyekből ki lehet ugyan maradni, de ha rossz döntéseket hoznak, akkor ezt nem lehet mindennap újragondolni, megváltoztatni. Teljesen átírható mindaz, ami az elmúlt huszonhat esztendőben történt.  Én azt szoktam mondani, hogy az első negyedszázad után jelennek meg a tünetei annak a betegségnek, amellyel minden új demokratikus berendezkedés szembesül. És Romániában ez tapasztalható, mert akárhogy nézzük, Romániában az elmúlt szűk száz esztendőben nem volt még huszonöt esztendő úgy, hogy folyamatosan parlamentáris demokráciáról beszéljünk. Mert 1918-tól 1938-ig volt egy szűk húsz esztendő, amiben negyven kormány váltotta egymást, valódi parlamentáris demokráciáról abban az időszakban nem lehet beszélni, utána jött a királyi diktatúra, a második világháború, majd a kommunista diktatúra. Egy társadalom életében huszonöt esztendő nagyon kevés ahhoz, hogy az értékek megszilárduljanak, hogy a demokratikus berendezkedés működjön, hogy a fékek és egyensúlyok rendszere működjön. Igazából ez a kérdés, hogy milyen irányba fogja a következő parlament az országot irányítani, ott születnek a döntések vagy sem. 
- A közvélemény kutatások szerint nagyon kevesen, a jogosultak kevesebb mint egyharmada akar élni a szavazati jogával. Mit lehet ezzel tenni? 
- Egyszer az okait kell megérteni, hiszen ez nem egy romániai sajátosság, sajnos így van a térségben mindenhol. Az elmúlt huszonhat évben az emberek sok mindenből kiábrándultak és sok mindenben csalódtak. Egy hatalmas düh van az emberekben. Nyilván, ha azt nézzük, hogy hogyan éltünk 89 előtt, akkor a változás óriási, de ha azt nézzük, hogy milyen elvárásokkal indultunk neki a demokráciának, akkor kevés: mindenki azt gondolta, hogy ha nem is a bajor, de legalább a burgenlandi életszínvonalra sikerül feltornázni magunkat, és ez nem sikerült. A politikusok gyakran többet ígértek, mint amit meg lehetett valósítani, és az emberek csalódtak. Ehhez hozzá kell adni még egy gazdasági válságot és néhány korrupciós ügyet, amelyet láttak az emberek, és kell látni azt a leszakadó társadalmi réteget, amely jelentős mifelénk is, nemcsak Közép-kelet-Európa más államaiban.  Ha ezeket az okokat látjuk és értjük, és a politikusok ezt elismerik, és alázattal odafigyelünk, szolgálunk, mert ez a politika, a politikusoknak a közjót kell akarniuk, akkor azt gondolom, hogy előbb-utóbb ebből a hullámvölgyből ki lehet kerülni, de nem egyik napról a másikra.  A magyar részvétel az önkormányzati részvételhez hasonlóan alakulhat, nem hiszem, hogy sokkal fölé lehetne vinni, de természetesen meg kell próbálni. Hogy milyen lesz a romániai részvétel, ebben a pillanatban valóban alacsonynak ígérkezik, de megint csak azt tudom mondani: aki elmegy szavazni, az dönt arról, hogy milyen lesz a politikai osztály. 
- Hogyan módosul a törvényhozás dinamikája, ha többszereplős lesz a parlament? 
- Nem tudom, hogy hány szereplős lesz, ebben a pillanatban ezt nem lehet megmondani. Az biztos, hogy a két nagy párt, a PSD és a PNL ott lesz, sőt biztos, hogy ott lesz az RMDSZ is. A PSD-nek az az érdeke, hogy az ALDE ott legyen, a PNL-nek, hogy az USR ott legyen. Azt látni kell, hogy a Dan Nicusor vezette USR-nek még nem sikerült összegyűjteni az országos induláshoz a szükséges aláírásokat. Másrészt azt gondolom, hogy a PMP nem fog bejutni, ott lesz a határon, de nem fog bejutni.  Sok mandátum kerül majd visszaosztásra, és ez kiegyenlítheti a versenyt. Én nem vagyok politikai elemző, nekem a célom, hogy az RMDSZ az erdélyi magyarságnak az arányos képviseletet biztosítsa. Utána meg azt gondolom, hogy elboldogulunk. Az önkormányzati választások előtt is eltemettek bennünket, jobbról is, balról is, aztán kiderült, hogy azzal az eredménnyel, amit elértünk, képesek voltunk úgy tárgyalni, hogy az önkormányzati képviseletünk megerősödött. Szóval bármit lehet mondani, de hogy az öt kevesebb, mint a kettő, azt elég nehéz mondani. 
- Az alternatív küszöbnek köszönhetően az RMDSZ mindenképpen bejut. Ilyen körülmények közt nincs akkor jelentősége az öt százalékos küszöb elérésének. Mennyire lesz hangsúlyos az öt százalékos küszöb emlegetése a kampányban? 
- Nem ezzel fogunk kampányolni, nem ez az üzenet, mert az erdélyi magyar embereknek a problémáira kell választ adni. Nyilván fontos, hogy az öt százalékot átlépjük, hogy az arányos képviseletet biztosítsuk, ezért szegmentált üzeneteink lesznek egyrészt, másrészt az erdélyi identitásnak, a transzilván értékeknek az előtérbe helyezése meg fogja határozni a kampányunkat és a politikai programunkat. 
De ismétlem: szegmentált üzeneteink lesznek, mert nem elég ma már azt mondani, hogy a magyar embernek a magyar pártra kell szavazni. Kell tudni valamit mondani a fiataloknak, a vállalkozóknak. Az erdélyi magyarok 49 százaléka ötezer lakosúnál kisebb településen él, tehát gyakorlatilag vidéki típusú választókkal kell nekünk valamilyen értelemben elfogadtatni azt, hogy szükség van a parlamentáris típusú berendezkedésre, s még mindig ott van legalább 15 százalék, azok az erdélyi magyar választók, akik 25 ezer lakosnál kisebb településeken élnek, tehát Keresztúrtól Kézdivásárhelyig, Gyergyószentmiklósig, Nagyszalontáig. Ezt is figyelembe kell venni, illetve azt is, hogy nagyon sokan mezőgazdaságból élnek, és hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelynek a szocializációja teljes egészében ’89 után történt, amelynek a viszonyítási alapja teljesen más, neki nincsen semmilyen közvetlen tapasztalata a diktatúra utolsó éveiről. 
- Ha már a különböző településtípusok szóba jöttek, van a Ciolos-kormánynak egy fontos dokumentuma, amelyet a napokban fogadott el a kormány, ez a területfejlesztési stratégia. Melyek azok a pontok, amelyeken gondok lehetnek ezzel a stratégiával? 
- Még mi sem láttuk a dokumentumot. Ez a technokrata kormány bájossága, hogy elfogad bármit anélkül, hogy a parlamenttel konzultálna. A parlamenti pártok nem látták, csak hallottak róla, ami bekerül a kormányülésre, arról lila gőze sincs senkinek. Hogyha abból indulunk ki, ami fel volt téve a minisztérium honlapjára, akkor az számunkra elfogadhatatlan, és nem fogjuk megszavazni, és ha lehetőségünk lesz változtatni, akkor meg fogjuk változtatni. 
Ugyanis a statisztikai hivatalból kivett adatokra épített reform elfogadhatatlan, nem veszi figyelembe a földrajzi, a történelmi, a társadalmi hagyományokat. Lehet azt mondani, hogy ötezer lakos alatt nem lehet közigazgatási egység, de akkor jó lenne, ha a statisztikai hivatalból vagy a minisztériumból valaki autóba ülne, és elmenne megnézni az udvarhelyszéki, a máramarosi vagy a szilágysági településszerkezeteket. Nem lehet úgy kezelni a társadalmat, hogy a statisztikai hivatalból kiveszem az adatokat, és körzővel és vonalzóval meghúzom a vonalat. De valaki megnézte, hogy például Udvarhelyszéken egy ötezer lakosú közigazgatási egység mekkora földrajzi területet fog felölelni?  Ezért is fontos, hogy politikai kormány legyen, amelyiknek van többsége és ellenzéke, és nem azért, mert így illik, hanem mert másképp nem működhet a parlamentáris demokrácia.  Ez a parlament már semmiképp nem fog dönteni erről a kérdésről, de másról sem, mert azt kell látni, hogy azok, akik nem lesznek befutó helyen, azok nem járnak már a parlamentbe. Azok pedig, akik befutó helyen lesznek, rövidesen elkezdik a kampányt. Ettől a parlamenttől már nem kell várni semmit, ez már a mandátuma végénél tart, néhány hét múlva lejár a mandátuma, alapvető stratégiai kérdésekben biztos nem fog dönteni. Transindex.ro 

Nézmesterek
Gyermekkorom egyik megrázó élménye volt, amikor porig égett második szomszédunk hatalmas gazdasági épülete és részben a lakóházuk teteje is. Történt mindez télvíz idején, a rendszerváltás előtt nem sokkal, amikor kétszer akkora eseménynek számított egy falusi disznóvágás, mint manapság. Ez főként a rokonság proteinháztartása miatt volt így.
Klasszikusan mindig ott voltak "a közelebbiek", a mindig szolgálatos nagymamák, menyecsketársak, sógor bácsik véres tálat fogni, hurkát vakarni, májast, kolbászt tölteni, csipkehájba göngyölni a tűrthúst. A disznótoros hangulatnak persze kötelező eleme volt a köményes pálinka. Még az is megtörtént, hogy a kora hajnali pálinkázás miatt félreszúrt a böllér, a disznó pedig azon véresen elszabadult a gyermekek nagyobb örömére, hogy vörösre permetezze a szűziesre behavazott udvart. Ahol viszont hajnalban kezdődik a pálinkázás, ott előbb-utóbb megbosszulja magát a disznó. Émika néniék disznaja csúfosan röfögött vissza a másvilágról. A csűr és a lakóház között sorakozó fészer, fáskamra, nyárikonyha környékén zajló disznótoros pálinkázások elaltatták a paraszti éberséget, a mosztos kályha pedig, amely nem égett volt ki teljesen, valahogy lángra lobbantotta a nyárikonyhát.
Az emereket hajnali négy órakor riasztotta édesapám, aki buszsofőr lévén kora hajnalban vitte volna környékbeli gyárakba a váltást. A nyomorúságos jármű, amely a ház előtt parkolt éjszakánként, még csak nem is köhögött a mínusz fokokban. Kanócolni kellett. Kemény fagyok idején bizony az egész család kivette a részét a kanócolásból. Benne volt a pakliban, hogy aznap hajnalban is korán költenek emiatt, előbb azonban édesapámnak kellett fölmérnie a terepet, így ő vette észre, hogy a szomszédban szikrázik a padlás. Tíz perc alatt legalább harminc ember volt kint lapáttal, csákánnyal, vödrökkel, az asszonyok menekítették az értékeket a házból, hordták a vizet, locsoltak, ki-ki a maga helyén. Ám akkor is voltak úgynevezett "nézmesterek", bizonyos Pali bácsi például, aki nagyszerű sopánkodással tudta dirigálni a felfordulást, a vödör fülét vagy a lapát nyelét azonban meg nem fogta volna. Minket persze bezártak a házba, de a nagyablakból alaposan megfigyeltünk mindent. Mire nagysokára megérkezett a tűzoltóság - az 1980-as évek derekán alig volt még vezetékes telefon az Új utcában! -, akkorra porig égett a hatalmas, zsúfolásig tömött gazdasági épület. Széna, szalma, deszka, borona, szerszámok, szekér és lábasjószág: mind odaveszett. Megsemmisült a nyárikonyha, meg fészer és a fáskamra, minden - a házon kívül. Már a szomszédos épületeket locsolták a népek, le ne égjen a fél utca, mert közel építkeztek egymáshoz az emberek. A kétkezi erőfeszítés látszólag kevésnek bizonyult a hatalmas tűz megfékezéséhez, mégis minden fontos érték megmenekült, ami az élet újrakezdéséhez kell. Ha tétlenül a tűzoltókra vártak volna, szomszédaink földönfutóvá lesznek. Apám napokig rákvörös volt a dühtől, amikor otthon szóba jött a csudát látó Pali bácsi, attól féltünk, ha legközelebb találkoznak, fényes nappal megveri az utcán a magatartása miatt.
Szombaton a főtéri tüntetésen úgy éreztem magam, mint aki 30-40 ezer Pali bácsi Kolozsvárjának üres piacterén ácsorog, miközben odaát, a "frontvárosnak" számító Marosvásárhelyen - a magam részéről oda is jóval több embert vártam a megmozdulásra! - éppen beletörlik valakik a lábukat a kínkeservesen elért eredményeinkbe. Mindkét unokahúgom a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Gimnázium kisdiákja. Szeretnek ebbe az iskolába járni, Dodó tantárgyversenyeket nyer a maga korosztályában, Deli pedig, mint előkészítős csemete, már német nyelvű dalokat is énekel, kifogástalan muzikalitással. Nekem ezért is fontos, hogy ezt az iskolát ne illesse ártó szándékkal senki emberfia! De nem maradhat senki közömbös csak azért, mert történetesen egy másik városban, másik iskolában tanul a gyermeke, netán már lediplomázott. És végképp nem maradhathatna közömbös az a korosztály, amelynek ínségesebb időkben forradalmat is tudni kellene csinálni... Maroknyi magyarsággal viszont nyomást gyakorolni sem lehet egy olyan ügyben, ahol a legtöbbet éppen a következő nemzedék veszítheti. Az eseményt biztosító rendőrség diszkrét elszivárgása sajnos rólunk állít ki rossz bizonyítványt. Minek ennyi emberhez felügyelet?
Jódolgunkban sikerült kikapcsolni magunkban egy egész közösség immunrendszerét. Mennyire tudok e pillanatban örülni annak az ötven csíkszeredai diáknak, akik épp aznap jöttek ide tanulmányi kirándulásra, és valamennyien ott voltak a téren! Tudnánk mi, kolozsváriak tízezren is lenni, ha Mátyás tövében felütnék a lacikonyhát és ingyen csápolhatnánk egy nosztalgiazenekarra! De most csak Pali bácsik voltunk, pedig amikor a szomszéd háza ég, vödröt kell ám ragadni, nehogy holnap a saját házunk tetején táncoljanak a lángok! Lesz akkor majd sírás és fogcsikorgatás!
Laczkó-Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár)

Írók és vallomások
Lakatos Mihály, Molnár Vilmos, Szonda Szabolcs és Tamás Kincső volt a vendége annak az irodalmi estnek, amelyet az Írók a Sétatéren című rendezvénysorozat részeként tartott Sepsiszentgyörgyön a könyvkiadóként működő kolozsvári Sétatér Kulturális Egyesület. A négy szerzővel Fekete Vince költő beszélgetett a könyvtár Gábor Áron Termében.
A rövid felvezető után mindössze egy kérdésre válaszoltak a meghívottak, mert az ezután következő felolvasások miatt további beszélgetésre már nem maradt idő. Azonban a rendezvény így is elérte célját, a feltett kérdés ugyanis a Helikon folyóirat egykori bemutatkozó rovatának ki vagy te? kérdése volt, amelyre a meghívottak elmondhatták mindazt, amit magukról fontosnak tartanak, a felolvasott versek és rövid prózai szövegek pedig ugyancsak reprezentatívak voltak írói egyéniségük szempontjából. Szonda Szabolcsot, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatóját jól ismeri már a sepsiszentgyörgyi irodalomkedvelő közönség, de azt bizonyára nem mindenki tudja róla, hogy az ezredforduló környékén három verseskötete is megjelent, és ugyanabban az időszakban a Romániai Magyar Szó munkatársaként rövidprózát is írt. Jelenleg a könyvtár igazgatása és a sepsiszentgyörgyi irodalmi élet szervezése mellett román prózaírókat fordít. Mint mondta, próbál következetes maradni önmagához mindenben, amit tesz.
Molnár Vilmos csíkszeredai író bemutatkozásában mesélt a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium padlásáról – amelynek fontos szerepe volt az életében, ugyanis a lógásai alatt mindig ott olvasott –, majd részletesen kifejtette, hogy Bodor Ádám karcolatai hatására kezdett el írni, de nem túl termékeny szerző, hogy fiatalkorában a hegyekbe való kirándulás jelentette számára a mindennapok problémái elől való menekülés lehetőségét, és hogy íróvá válásában a Szamosnak is volt némi szerepe. Tamás Kincső, aki idén jelentkezett első prózakötetével, ugyancsak csíkszeredai származású, és saját bevallása szerint már nagyon fiatalon érdekelte az irodalom, ugyanis egész mappányi oklevelet gyűjtött össze szavaló és prózamondó versenyeken, végül mégis gyógyszerészeti egyetemet végzett. Többnyire családi okok miatt költözött Sepsikőröspatakra, de már elvált, megjelent kötete pedig arról szól, hogy hogyan lehet vígan élni férfi nélkül az erdő szélén. Később megtudtuk, hogy verseket is ír, és további három regénye vár kiadásra. Lakatos Mihály neve szintén ismerős a szentgyörgyieknek, ugyanis a közelmúltban négy évig ő volt a Balassi Intézet – Magyarország Kulturális Központja sepsiszentgyörgyi irodájának vezetője, ezúttal azonban írói, költői minőségében volt jelen a beszélgetésen. Egy Fekete Vincével folytatott rövid baráti csipkelődés után elmondta, sok minden történt vele az elmúlt ötvenkét év alatt, de a halállal továbbra sem ért egyet, Woody Allenhez hasonlóan ő sem csak az emberek emlékezetében szeretne továbbélni, hanem a nappaliban is.
Nagy B. Sándor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Írástudók szabadsága
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek.
Meghívót kaptam az idei Gaudeamus könyvvásárra, amelyet a bukaresti kiállítási csarnokban rendeznek minden évben. Már többször szerepeltem szerzőként ezen a könyvvásáron, most viszont az egyik neves román irodalomkritikus, Daniel Cristea-Enache kért meg, hogy mutassam be frissen megjelent publicisztika-kötetét, és hirtelenjében nem nagyon értettem, miért éppen rám esett a választása. Régről ismerjük egymást, de még így is furcsa volt, hogy miért nekem kellene beszélnem Bukarestben egy román könyvről. Talán politikusi tapasztalatomra gondolhatott, amikor alkalmasnak vélt egy publicisztika-gyűjtemény méltatására. Aztán rákérdeztem, hogy rajtam kívül kik vesznek még részt a bemutatón, és kiderült, hogy egy másik román irodalomkritikus, Alex Ștefănescu, meg a Romániai Zsidó Közösségek Szövetségének köztiszteletben álló elnöke, Aurel Vainer parlamenti képviselő lesz még ott, hárman fogjuk ismertetni a könyvet, amelynek címét valahogy így fordítanám magyarra: Majdnem szabadon. Ezek szerint ez a kényes ízlésű román értelmiségi, Daniel Cristea-Enache patikamérlegen egyensúlyozta ki a könyvbemutatóját is: nyilván azért hívott meg egy román, egy zsidó és egy magyar személyiséget, hogy érzékeltesse, lehetséges olyan értelmiségi szolidaritás, amely átlépi az etnikai határokat. Mi tagadás, Don Quijote jutott eszembe, de természetesen igent mondtam a felkérésre, miközben nem sokat tudtam Daniel Cristea-Enache publicisztikájáról, annál többet kritikusi igényességéről, alaposságáról, megbízhatóságáról. Belelapozva a könyvbe, láthattam, hogy egyrészt saját internetes folyóiratában, másrészt a legolvasottabb hetilapokban jelentek meg ezek a romániai közéletet ostorozó indulatos írások. Mi tagadás, elszégyelltem magamat. Hogy miért?
Egyre többet hangoztatom mostanában, hogy bűnt követnek el azok az alkotó értelmiségiek, akik visszahúzódnak a közélettől, és elefántcsont-tornyukba zárkózva nem hajlandók vállalni a felelősséget azért, ami körülöttük, de immár nélkülük történik. Sokszor elmondom, hogy tulajdonképpen a politikus, a bête politique, a „politikai bestia” érdeke, hogy elhitesse, olyan „szakrális” terület a politika, ahol csak a beavatottaknak lehet keresnivalójuk. Ez a manipuláció az egyik rákfenéje közéletünknek, és emiatt esnek át újabban ezek a friss demokráciák a ló túlsó oldalára, a „szakrális” politikával szemben ezért menekülnek a populizmusba, a népszavazások demagógiájába, és ezért hagyatkoznak a korhangulathoz gyorsan igazodó vezetők a közvélemény-kutatások GPS-ére vezetés közben, nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem akár Amerikában is. Ám be kell ismernem, nagy hiba csakis az értelmiségieket megtenni bűnbaknak, és letagadni, hogy már rég nem figyelünk rájuk igazán. Hiszen itt van ez a szakmájában méltán nagyra tartott író, akinek a könyvét jegyzetelem, és közben szégyenkezem, mert nem ő tehet róla, hogy publicisztikájából, majdnem egy évtized terméséből szinte semmit sem olvastam eddig. Pedig ha olvasom, és nemcsak őt nyilván, hanem másokat is, akikre szintén nem figyelünk eléggé, talán nem hárítom a bűnt az értelmiségiekre, talán próbálok én is már régebb belegondolni abba, hogy miért lett, hogyan lett nevetségesen divatjamúlt az a krédó, amelyet a szerző előszavában így fogalmaz meg: „Nem tartozik az irodalomkritikusi mesterséghez, de úgy gondoltam, hogy állampolgári kötelességem”. Ugyancsak ő teszi fel a kérdést egy másik írásában: „Miben különbözik egy román politikus és egy román értelmiségi, még akkor is, ha néha ez a két kategória fedi egymást (...)? A különbség a számító opportunizmusban és a naiv jóhiszeműségben van.”
Igen, a „naiv jóhiszeműség”. Elgondolkoztató és józanító meghatározása egyfajta értelmiségi magatartásnak. Olvasom tovább a gyűjteményt, és hamar rádöbbenek, hogy miért hívtak meg engem erre a könyvbemutatóra. Hiszen ez egy elkésett – tényleg elkésett? – kiáltvány a toleranciáért. Egy olyan társadalomért, amelyről a kilencvenes években álmodtunk Romániában, és amely a kétezres évek elején aztán beérni látszott, de mára már alig hiszünk benne, és aki mégis propagálja most is, 2016-ban, azt megmosolyogjuk: „Lehet, korrupt nálunk a demokrácia, ha úgy tetszik, a velejéig, de akkor is jobb megoldás, mint a totalitárius, kommunista vagy antikommunista, szélsőbal vagy szélsőjobb »gyógyulás«, amit váltakozva lebegtetnek a szemünk előtt, a demokratikusan szavatolt, szabad véleménymondás jegyében.” Másoktól eltérően ideológiai hovatartozását is a tolerancia jegyében határozza meg: „Az én antikommunizmusom nem rasszista meg xenofób, nem a magyarokban és romákban látom minden rossz okozóját Romániában. Ellenkezőleg, az én antikommunizmusom arra sarkallt, hogy a legutóbbi választásokon ezekre a kisebbségiekre szavazzak, és nagyon is büszke vagyok erre a döntésemre.”
Megint egy valóságtól elrugaszkodott széplélek, mondhatná valaki. Itt van a nyakunkon a funkcionális analfabéták, a trágár írástudatlanok és a mögöttük meghúzódó ravasz manipulátorok rémuralma, és akkor mi ezt az erőtlen szépelgést, ezt az értelmiségi nyavalygást sírjuk vissza? Igen, ezt. A „naiv jóhiszeműeket” olvasva, be kell ismernem, igazán kár világunk újkeletű romlásán keseregni, mert ezzel úgymond csak annyit bizonyítunk, hogy csecsemőnek minden vicc új. Akkor már jobb korszerűtlennek lenni, horribile dictu, akár Petőfi Sándor pátoszával felfegyverkezve. Azzal a pátosszal, amelyet azóta is próbálnak kiparancsolni sokan az irodalomból, a tizenkilencedik századi poéta dilemmáját irodalmon kívülinek ítélve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd. // Pusztában bujdosunk, mint hajdan / Népével Mózes bujdosott, / S követte, melyet isten külde / Vezérül a lángoszlopot. / Ujabb időkben isten ilyen / Lángoszlopoknak rendelé / A költőket, hogy ők vezessék / A népet Kánaán felé” (A XIX. század költői). Régmúlt agitátor verse ez, afféle verses publicisztika, nagy tehetséggel megírva, magas hőfokon természetesen, ahogy csak ez a zseniális költő tudhatta megcsinálni? Így van, én sem gondolom, hogy a mai értelmiségi - akár alig pislákoló politikusok között is - „lángoszlop” lehetne, vagy hogy egyáltalán erre kellene törekednie, de ahogy Petőfi propagálja az irányzatos költészetet, és próbálja elkötelezni az írástudókat, ugyanúgy száz esztendővel később József Attila is költészeten túli szerepet szán a költőnek, öngyilkossága előtt nem sokkal egyébként: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” (Születésnapomra). És még azelőtt volt persze Ady! Meg aztán az aktivizmussal igazán nem vádolható Babits, hát ő is ezzel a szerepvállalással küszködik, amikor Julien Benda könyvét (Az írástudók árulása) előszavazza, és az ideológiák melletti elkötelezettség helyett nem az alkotó függetlenségéért emel szót, hanem egy másfajta elkötelezettségért, az ”Igazság és Erkölcs” szolgálatáért: „»előttem nincs igazság, nincs erkölcs, a hazám javán kívül« – mondja a magyar írástudó is, szinte automatikusan. Érthető fölkiáltás talán a szenvedély pillanataiban: de rosszul hangzik az Igazság és Erkölcs hivatásos őreinek ajakáról. Űzött vad morálja lehet ez: nem egy méltatlanul bántott méltóságos nemzet legnemesebb szellemeié. Nem is említve, mily rossz szolgálat a Hazának, melynek igazát kompromittálja, azt a gyanút keltve, mintha minden igazsága csak érdekigazság volna.”
Azt sem gondolhatja senki komolyan, hogy csak újabb korunk fejleménye az erkölcstelen hatalom és erkölcstelen vezér. Legfeljebb a kifejezések újak, mint például a „populizmus” vagy ezzel szemben a „képviseleti demokrácia”, illetve a „politikai korrektség”. Nem Babitsot, nem Petőfit, talán nem is Shakespeare-t, hanem egyenesen a régi görögöket kellene újraolvasni, hogy lássuk: a politikai opportunizmus örök, mint ahogy valószínűleg örök az írástudók „naiv jóhiszeműsége” is. Itt van például a szintén nem túl erkölcsös Meneláosz kegyetlen jellemzése fivéréről, Agamemnonról Euripidész drámájában: „Jól tudod, mint áhitoztál, hogy hadunk vezére légy, / bár a látszatát kerülted, vágytad véghetetlenül; / mindenkinek mily szerényen kulcsoltad kezét körül, / s tárva-nyitva volt az ajtód, bárki jött a nép közül, / meghallgattad sorra mindet, még ha nem kivánta is, / hogy nyájas viselkedéssel megvásárold rangodat. / És mikor már birtokoltad, máris más lett jellemed, / nem voltál barátaidnak jóbarátja, mint előbb, / hozzáférhető is ritkán, otthon is alig. Bár a derék / bizony meg nem változtatja, rangra jutva jellemét” (Iphigeneia Auliszban. Devecseri Gábor fordítása).
Csupán arra az unt közhelyre figyelmeztet ez az évezredekkel ezelőtti idézet is, hogy az ember tulajdonképpen ugyanaz volt Euripidész korában is. Tudom, ez a kilátástalannak tűnő változatlanság depresszióba taszíthatja a változásban reménykedő értelmiségit. Meg aztán ennél is nagyobb baj, hogy amíg csak itt, Európának ebben az ideológiailag, etnikailag, történelmileg is zavaros szögletében ütötték fel a fejüket kis helyi „agamemnonok”, és míg mindezt errefelé a több évtizedes diktatúra fel-feltámadó örökségének lehetett tekinteni, addig volt egy fénysugár a keletről nyugatra tartó alagút végén. De mostanában mit lehet kezdeni a brit Brexittel, a francia szélsőjobb veszéllyel, vagy azzal, ahogy a népszavazást szervező olasz miniszterelnök éppen beleszaladt egy hatalmas pofonba? Netán beszéljünk inkább az amerikai elnökválasztásról? Hát nincsen remény, hát lidércfény van csak az alagút nyugati végén is? – kérdezhetné a „naivan jóhiszemű” írástudó. Így is fel lehet fogni az egészet. De el lehet jutni az ellenkező konklúzióra is: hogy a diktátorokkal, hamis prófétákkal, demagóg szemfényvesztőkkel szemben mindig ott volt az írástudók igazsága: az Euripidészé, a Shakespearé, a Petőfié is, a József Attiláé, a Babitsé, és folytathatnám a sort. Végül is csak egyetlenegy döntést kell mindannyiunknak újból és újból meghoznunk: velük vállalunk-e szolidaritást, vagy pedig a hatalom megszerzésén és megtartásán munkálkodó „vezérekkel”? Ha tényleg hiszünk az Erkölcsben és Igazságban, így nagybetűvel, akkor nem olyan nehéz meghozni ezt a döntést.
Ezért volt hát számomra olyan megszégyenítően időszerű annak a román irodalomkritikusnak a gyermekien ártatlan és divatjamúltan bölcs ötlete a könyvbemutatóval: egy román, egy zsidó és egy magyar együtt hajol az ő könyve fölé, együtt beszélnek róla, és ezáltal arról a világról is, amely éppen elfojtani igyekszik ezeket a különbözőségeket Bukaresttől Budapesten át Washingtonig. A könyvbemutató egyébként jól sikerült, sokan voltak, hosszan dedikált a szerző, nem is tudtam megvárni a végét, indulnom kellett vissza Marosvásárhelyre, mert ezúttal csak ezért autóztam le Bukarestbe. Megérte: némi madáchi következetlenséget is vállalva, valamivel optimistább lettem utána. Persze, attól tartok, nem sokáig, hiszen amint mondtam, minden ismétlődik. De hátha mégsem egészen ugyanúgy!
Hátha előbb-utóbb megértjük, hogy az értelmiségi felelőssége és szabadsága nem zárja ki egymást, mert ahogy román írókollégám könyvének befejező passzusában kifejti: „Rá kell jönnöm, hogy szabadságom nem teljes és nem tökéletes (...) Nem hazudhatok, nem lophatok, nem csalhatok, nem tehetek rosszat, nem gázolhatok át felebarátomon szabadon. (...) Nem érzem hát szabadnak magamat, csak majdnem szabadnak, és ez a »majdnem« éppen olyan fontos lett már számomra, mint maga a szabadság.”
Markó Béla Népszava

Ki kicsoda a Grindeanu–Dragnea-kormányban? (1.)
Összeállt Sorin Grindeanu kormánya. A kijelölt miniszterelnök kabinetje a kormányfővel együtt 27 miniszterből áll, ez öttel több, mint a Cioloș-kormány tárcavezetőinek száma. A Călin Popescu Tăriceanu vezette Liberálisok és Demokraták Szövetsége négy miniszteri tárcát kapott. Nagy túlélők, titkos befutók, milliomosok és luxusnyugdíj-élharcosok népesítik be Sorin Grindeanu szerdán frissen felkent kabinetjét. Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt elnöke már Grindeanu nevesítésekor kimondta, és a kormánynévsor is azt tükrözi: számára a lojalitás volt a legfontosabb szempont a miniszterek kiválasztásakor.
Távközlési miniszterből kormányfő
A miniszterelnök, Sorin Grindeanu 43 éves, karánsebesi születésű, matematikus-informatikus. Korábban (2014. december és 2015. november között) távközlési miniszter volt az utolsó Ponta-kormányban. 2004 és 2008 között önkormányzati képviselő Temesváron, 2008 és 2012 között Temesvár alpolgármestere, 2012-től az SZDP parlamenti képviselője. 2016 nyara óta a Temes megyei tanács elnöke, húsz éve tagja az SZDP-nek. Sorin Grindeanunak a Temesvár közvetlen szomszédságában lévő Gyüregen van egy telke 2005 óta, 2007-ben épített rá egy 200 négyzetméteres házat. Ezenkívül a Bánlakhoz tartozó Karátsonyifalván örökölt egy közel háromhektáros telket, illetve Temesváron 2011-ben vásárolt egy 270 négyzetméterest. 49 négyzetméteres lakását tavaly adta el 30 ezer euróért. 2009 óta van a birtokában egy Linhai márkájú quad, autója nincs. A deBanat.ro portál szerint legutóbb karácsony előtt nyilatkozta, hogy semmiféle miniszteri tisztségért nem hajlandó feladni a megyei tanács vezetését.A tökéletes helyettes: Sevil Shhaideh
Sevil Shhaideh neve akkor robbant be a köztudatba, amikor két hete Liviu Dragnea őt nevesítette a miniszterelnöki posztra. Klaus Iohannis államfő azonban úgy döntött, nem nevezi ki. 1987-ben végzett a bukaresti közgáz Gazdasági és Kibernetikai Tervezés karán, 1991-ig programozó volt egy mezőgazdaságot gépesítő konstancai cégnél. 1991-ben váltott át a közigazgatás területére: a megyei tanács munkaügyi igazgatóságán menedzselte az informatikai rendszereket 1993-ig, 2007-ig a teljes megyei tanácsban igazgatta a területet, 2007-ben pedig átnyergelt a tanács uniós pályázatokat kezelő igazgatóságához. Ő irányította a Romániai Megyei Tanácsok Országos Szövetségének munkáját, a Mediafax szerint pedig fő tevékenysége a helyi közigazgatás működését szabályozó törvények módosításának előkészítése volt. 2012-ben  Liviu Dragnea, a regionális fejlesztések frissen kinevezett minisztere felhívta Bukarestbe államtitkárnak. 2015-ben beugrott egyenesen Dragnea helyére a bársonyszékbe, aki azért volt kénytelen lemondani miniszteri tisztségéről, mert jogerősen két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték választási csalás miatt. Tökéletes helyettese olyan jól összenőtt a minisztériummal, hogy nem távozott a Ponta-kormány 2015 végi bukásakor, azóta is miniszteri tanácsadóként segíti Vasile Dîncu tárcavezető munkáját a technokrata kormányban. Vagyonbevallása szerint 1994-ben vásárolt egy 47 négyzetméteres lakást Konstancán, férjének pedig három ingatlana van Szíriában.
Daniel Constantin, aki mindig talpra esik
A Liberálisok és Demokraták Szövetsége (LDSZ) színeiben miniszterelnök-helyettesi posztot, illetve a környezetvédelmi tárcát megszerző Daniel Constantin 38 éves. Politikai karrierjét Dan Voiculescunak, a Konzervatív Párt (KP) alapítójának köszönheti, 2006-ban lépett be a pártba, s mentorához köti majd 300 ezer eurós tartozás is.  2011-től a KP és az NLP által alakított  szövetséget vezeti Crin Antonescuval közösen, majd a Szociálliberális Unió (SZLU) vezetőségi tagja. Végzettsége szerint mérnök, többek között Skóciában és Írországban szerzett képesítést. 2003-ban tanácsadóként alkalmazta a mezőgazdasági minisztérium európai integrációs államtitkársága. A Ponta-kormány idején mezőgazdasági miniszter. Ahogy karrierjének ívéből is kitűnik, mindig ott van, ahol a párt szakad. Állítólag a mostani választások után átigazolt volna az LDSZ-ből a liberálisokhoz, mert elégedetlen volt a Călin Popescu Tăriceanu által kialkudott pozíciókkal. Úgy tűnik, egy miniszterelnök-helyettesi tisztséggel sikerült maradásra bírni.Shhaideh jobb keze: Mihaela Toader
Az európai forrásokért felelős tárca nélküli miniszter, Mihaela Toader korábban is vezető pozícióban volt a minisztériumnál. Gyakorlatilag Sevil Shhaideh beosztottja lesz, és a régiófejlesztési minisztériumnál fog tevékenykedni. Ennek rendelik alá ugyanis az európai forrásokért felelős tárcát. 2013 márciusában, Eugen Teodorovici mandátuma idején került a minisztériumhoz. Az utóbbi időben gyermeknevelési szabadságon volt. Mihaela Toader jogot végzett a Nicolae Titulescu magánegyetemen, majd mesteri képzésen vett részt az európai tanulmányok szakon.
Teodor Meleșcanu, a nagy túlélő
Karrierdiplomataként a forradalom előtt és után is mélyen be volt ágyazva a Dâmbovița-parti politikába, és közel állt a titkosszolgálatokhoz, az egyiket még vezette is. Töretlen politikai karrierje töredékmandátumokon, törpepártokon és kamikaze vállalásokon át ívelt az utóbbi évtizedben. Legrövidebb megbízatását botrányok közepette vette át és adta vissza: mindössze nyolc napig volt külügyminiszter Victor Ponta kormányában. Furcsa volt az is, hogy 2014 szeptemberében lemondott a külföldi hírszerző szolgálat vezetéséről, amelyet 2012 februárjában vett át, csak azért, hogy eleve vesztesként induljon az államelnök-választáson.Diplomatakarrierje 25 éves korában, 1966-ban indult, 1992-ben nagykövetté nevezték ki, ugyanazon év novemberében pedig külügyminiszterré Nicolae Văcăroiu kormányában. Ezután háromszor választották meg szenátorrá mindig más párt színeiben: 1996-ben a Szociáldemokrata Párt, 2000-ben a D.A. Szövetség, 2008-ban az NLP listáin indult. Másfél évig, 2007 áprilisa és 2008 decembere között a Tăriceanu-kabinet védelmi minisztere, 2008. január 15. és február 29. között ideiglenes igazságügyi minisztere volt.Ion Mihai Pacepa, a Securitate Amerikába szökött tisztje szerint Meleșcanu azok közé a titkos szekus tisztek közé tartozott, akik a forradalom után átvették a belföldi (SRI) és a külföldi (SIE) hírszerzés, valamint a külügy irányítását, és megtartották Ceaușescu nagyköveteinek 80 százalékát.Akit csak majdnem vittek el: Alexandru Petrescu
A gazdasági minisztérium élére javasolt Alexandru Petrescu 2014 júniusától egy olyan időszakban igazgatta a Román Postát, amikor a legnagyobb román munkáltatók egyikének számító állami vállalat berkeiben az egyik legnagyobb korrupciós botrány érlelődött. A távközlési minisztérium tavaly augusztusban jelentette az Országos Korrupcióellenes Ügyészségnél, hogy rendellenességeket találtak néhány közbeszerzési eljárás kapcsán. Szintén az ő vezetése alatt büntette meg a versenytanács 7,4 millió euróra a postát, amiért megsértette a versenyszabályokat. Ennek ellenére Petrescu bruttó 135 418 lejt vett fel jutalomként. Alexandru Petrescu egyébként egyszerre román és brit állampolgár. Gazdaságot tanult a University of Wales-en, majd Londonban a bankszektorban töltött be vezető pozíciót.Iliescu embere a kulturális tárca élén
A 40 éves, megrögzötten baloldali Ioan Vulpescu ortodox teológiát végzett, majd filozófiából doktorált. 2004-től Ion Iliescu volt államfő kulturális tanácsadója. A Ponta-kormány idején – 2014 decembere és 2015 novembere között – már vezette a kulturális tárcát. 2012 és 2016 között parlamenti képviselő. Azt megelőzően különböző kulturális intézményekben és testületekben vállalt szerepet. Minisztersége idején politikai ellenfelei lemondását követelték, mert nem juttatott elegendő pénzt a kulturális intézmények fenntartására és az országos jelentőségű fesztiválok megszervezésére, és nem szentelt kellő figyelmet a nemzeti kisebbségek kulturális értékeinek megőrzésére. A neki szánt tárca nevét most kibővítik a nemzeti identitás védelmével is.
Hrebenciuc jó barátja kapja az oktatási tárcát
Az oktatási tárca élére javasolt Pavel Năstase az oktatási rendszer egyik legjobban fizetett vezetője. A 65 éves Năstasénak a vagyonbevallása szerint három ingatlanja, két telke, egy Audi típusú gépkocsija, 1,5 millió leje, 135 ezer eurója és 35 ezer dollárja van, mindezt állami fizetésekből és EU-s alapokból sikerült összehoznia. Korábban a bukaresti gazdasági egyetem rektora volt, jelenleg a felsőoktatási intézmény szenátusának elnöke. A több korrupciós ügyben is gyanúsított Viorel Hrebenciuc egyik régi barátja, akinek fiát úgy juttatta katedrához az általa vezetett egyetemen, hogy a férfinak (mármint Hrebenciuc fiának) korrupciós ügyeit még tárgyalta a bíróság. Egyébként ügyviteli informatikát tanít az egyetemen, melyen ő maga is végzett. 1968-ban doktorált gazdasági informatikából. 
Ana Birchall, a milliomos szuperjogász
Ana Birchall 1973-ban született a Prahova megyei Mizilben. Jogot végzett, majd a Yale Egyetemen doktorált pénzügyi jogból és csődeljárásból, és a Wall Street egyik ügyvédi irodájában dolgozott. 2003-ban tért vissza Romániába, 2005 óta a bukaresti SZDP tagja, a párt progresszista fórumának vezetője, jelenlegfőtitkárhelyettese. Ügyvédként és egyetemi tanárként is dolgozik, a Dimitrie Cantemir Egyetem oktatója.
Rövid ideig Mircea Geoană volt külügyminiszter és Victor Ponta volt kormányfő tanácsadója is volt. 2012 óta képviselő, mandátuma alatt az európai ügyek bizottságát vezette, de az oktatás és esélyegyenlőség kérdései is foglalkoztatják. Az egyik legintenzívebben kommunikáló romániai politikus, napi szinten ontja a közleményeket, blog- és Facebook-bejegyzéseket.Férjével, Martyn Birchall üzletemberrel együtt öt lakása van, kettő az Egyesült Államokban. Külföldi befektetéseik 23 millió euróra rúgnak.
Belügyminiszter Dragnea hátországából
Az 1970-ben született Carmen Dan a pártelnök Liviu Dragnea megyéjében, Teleormanban vált általános iskolai titkárnőből belügyminiszterré – írja az Adevărul. 1989-ben érettségizett, egyetemi diplomát viszont csak 2000-ben, 30 évesen szerzett: a rendőrakadémiát végezte el. Korábban járt a teljesen ismeretlen Ökológiai Egyetem jogi karára. Érettségi után hat évig volt a 11 ezer lakosú Videle városka egyik általános iskolájának titkárnője, majd az Agricola, később a Raiffeisen Bank helyi kirendeltségén dolgozott. 2002-től 2012-ig jogtanácsos, majd ügyvezető igazgató volt a Teleorman megyei tanácsnál. Alprefektus, majd 2016 márciusa és októbere között a megye prefektusa volt. A tisztségről azért mondott le, hogy az SZDP szenátori listájának élén induljon az idei parlamenti választásokon. A szenátus jogi bizottságának elnökévé választották.
Petre Daea, a honatyák luxusnyugdíjának élharcosa
Az 1949-ben született Petre Daea agronómus végzettségével 1989 előtt a Mehedinți megyei agronómiában, utána a megyei tanácsban szintén agrárvonalon építgette hivatalnoki karrierjét. 2001 óta tagja az SZDP-nek, 2004 júliusa és decembere között, a Năstase-kormány utolsó félévében annak mezőgazdasági minisztere, korábban államtitkára volt. Nyomozás is indult ellene, mert köze lehetett az ország legtermékenyebb földterülete, a brăilai Nagy Sziget koncesszionálásához. A koncesszió haszonélvezője, Culiţă Tărâţă azóta elhunyt. 2004 óta három mandátumot nyert a törvényhozásban, a mezőgazdasági bizottságokban tevékenykedett. Emellett ő kezdeményezte a honatyák luxusnyugdíját lehetővé tevő törvényjavaslatot.(folytatás holnapi lapszámunkban)
(forrás: Főtér.ro,  HotNews, a News.ro és az Adevărul)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Még mindig ott élünk a romantikában”
Bemutatták Lövétei Lázár László Alkalmi című verseskötetét
Bár sokan csak legyintenek az alkalmi költészetre, az alkalmiság korántsem ördögtől való: valamilyen apropója mindig van annak, hogy az ember hozzáfog egy újabb vers megírásához. Az értékét pedig egyáltalán nem csökkenti az, hogy az alkalom szülte, kiváló példa erre Vörösmarty Mihály A vén cigány című költeménye, amely a magyar irodalom legeslegnagyobb verse – vallja Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője, akivel a Sétatér Könyvek sorozatban megjelent Alkalmi című kötete bemutatóján találkozhattak a kolozsváriak.
A Bulgakov kávézóban szombat este tartott rendezvényen a szerző kifejtette: alaposan végiggondolta az elmúlt időszakban, hogy a magyar irodalomban vajon kire vonatkozhat a romantikából megörökölt értelmezés, miszerint sokan médiumként tekintenek a költőre. – Lehetne akár Weöres Sándor, akit a valaha élt legnagyobb költőnek tartok világviszonylatban. Költői léte tényleg egy hihetetlen, szemkápráztató és felülmúlhatatlan tűzijáték, olyan, mintha a feje körül folyamatosan csillagszórók pattannának és robbannának. Csakhogy ez sem igaz. Éppen ő az, aki A vers születése című doktori disszertációjában mérnöki pontossággal leírja, hogy szó sincs erről; elvégre tudás, érzés, tapasztalat, élmény szükséges, és egy kis tehetség sem árt… Mindennek együtt kell működnie ahhoz, hogy egy vers megszülessen – magyarázta Lövétei Lázár László.
Három olyan esetre tért ki, amelyek ma is elevenen élnek benne. Mindhárom igazolja az alkalmiság helyénvalóságot, Magánzsoltárcímű verse születésekor például esküvőre készültek. – A feleségem már rég kivasalta az ingemet, én pedig továbbra is ott ültem, és gyönyörködtem, hogy milyen szép a vers. Jött magától. Az Ötödik ecloga esetében a súgó mindössze annyit mondott: most kell leülni és megírni – elevenítette fel. Ugyanígy pontosan emlékszik a mostani kötetbe is bekerült Ködök keletkezésének körülményeire: eredetileg csak annyit tudott, hogy verset kell írnia Király László költő hetvenedik születésnapjára, de fogalma sem volt arról, hogy miről szólna majd a költemény. – A feleségem Pestre ment konferenciára, és én levittem Domokoson a vasútállomásra. Sűrű köd volt. Adott pillanatban beugrott egy kép a Fény hull arcodra, édesem című Király László-novellából készült filmből, amikor a lovasok elővágtatnak a ködből. Elvittem a kölköket iskolába, oviba, és mire beértem a szerkesztőségbe, már kész volt a vers. Ez is alkalomszerű, előhívta valami – fejtette ki.
Az Alkalmit Király Zoltán költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnökének felkérésére állította össze, ez a folyamat teremtett lehetőséget arra, hogy az alkalmiságon és a mai ember romantikához való viszonyán eltűnődjön. – Még mindig ott élünk a romantikában. Állítólag már rég véget ért, de szerintem ez nem így van. Most talán véget fog érni, de ebben sem vagyok egészen biztos – fűzte hozzá, és bízik abban, hogy lesznek olyan olvasók, akik a kötet forgatása során vele együtt elgondolkodnak ezeken a dolgokon. A költőt sem kell piedesztálra emelni, ugyanolyan ő is, mint bárki más, lehetne sorolni a hétköznapi eseményeket, történéseket, amelyek ezt alátámasztják: „hazamegyek, elviszem a gyermekeket óvodába vagy iskolába, ahogy kitavaszodik, remélem, hogy bárány is születik, lekaszálom a kertet… És lesz néha vers, jobb, rosszabb, ennyi.”
Két ciklusba (-nak/-nek és -ról/-ről) rendezte a verseket, hexameterek és képversek, gyermekversek és balladaszerű költemények egyaránt szerepelnek a könyvben. Nem véletlen a műfaji változatosság, hiszen eleve mindegyik vers kéri a maga formáját, az sem meglepő, hogy egyik-másik haikuban íródott. Lövétei Lázár László szerint, ha az ember belekényszeríti magát a nagyon hideg sablonba vagy az amúgy biztonságos öntőformába, „az eleve olyan is lesz”.
Az est folyamán Egyed Péter filozófus részletesen kielemezte a szerző által füzetnek titulált kiadványt, a megfelelő szerkesztettség mellett erényének nevezte azt is, hogy megmutatja: miként „van benne ez az ember szűkebb és tágabb világában, Csíkszentdomokosában, és Csíkszentdomokos a nagyobb pátriában. Ugyanakkor saját lelkiségét is elénk tárja, valamint kapcsolatát ezzel a néha ellenséges, néha barátságos környezettel”. – Túl azon, hogy kitűnő líra olvasói lehetünk, azt a pályát is megtaláljuk, ahol az Arany János-i nyelv és bizonyos értelemben a versideál összetalálkozik a mai nyelvhasználattal – hangsúlyozta a filozófus.
Szabadság (Kolozsvár)

A rendszerváltás mérnöke – Borbély Imre halálára
Erich Honecker német és Todor Zsivkov bolgár kommunista pártvezér bukása után, 1989. november vége felé Borbély Imre egy temesvári baráti beszélgetésen kijelentette: most Nicolae Ceaușescu következik. 
Azt is hozzátette, hogy ha Ceaușescu hatalma nem dől meg még az 1989-es év vége előtt, a pártvezér akár hosszú évtizedekre is hatalmon maradhat. Ez tudniillik azt jelentené, hogy a román diktátor tanult a magyarországi, csehszlovákiai, kelet-németországi, bulgáriai eseményekből, és megtette az intézkedéseket hatalma bebiztosítására.
Nehéz idők voltak. Szorult a hatósági hurok Tőkés László körül. A temesvári lelkésznek, az őt körülvevő presbitériumnak, baráti körnek és a temesvári református gyülekezetnek egyre nehezebb kihívásokkal kellett szembenéznie. A parókiát a Szekuritáté megpróbálta hermetikusan elzárni a külvilágtól, a lelkészt körülvevő csoport tagjait egyenként próbálták eltávolítani Temesvárról, Tőkés Lászlóra álarcos, késes betörők támadtak a lakásában. A bíróság elrendelte a kilakoltatását. A gyülekezet tagjai, és a hozzájuk más vallásúként csatlakozók – amilyen Borbély Imre is volt – már a vasárnapi istentiszteletekre is milicisták sorfalai között juthattak be.
Ebben a nyomorúságban teljesen valószerűtlennek tűnt a Ceaușescu küszöbön álló bukásáról szóló jövendölés. A kommunista kor szülötteinek többsége nem látott túl a rendszer határain. Általános érzés volt: ebbe születtünk bele, és ebben is fogunk meghalni. Tőkés László küzdelme a megsemmisülés felé tartott, a Szekuritáté nap mint nap jobban bekeményített. Az eseményeket egy koordinátarendszerben bejelölve, és a jelöléseket összekötve szinte ábrázolni lehetett volna a megtorlás fokozódását. A vektort meghosszabbítva pedig meg lehetett volna nézni, mikor metszi a megtorlás vektora az idő tengelyét, ki lehetett volna számítani, hogy mennyi van még hátra. De ez nem volt ok arra, hogy ne tegyen meg mindenki mindent, amit megtehet.
Borbély Imre nem tartozott a közhalandók közé. Ő mindenkinél tájékozottabb volt a világ dolgaiban: látta az összefüggéseket, stratégiát alkotott a Szekuritátéval való küzdelemre. Tájékozottságának, politikai éleslátásának fontos forrásai voltak a Nyugat-Németországba disszidált barátai, akik a legsötétebb időkben is ellátták folyóiratokkal, német nyelvű stratégiai, politológiai tárgyú szakirodalommal. Kiemelkedett a temesvári ellenállás kemény magjából a diktatúrák természetéről, határairól, és a határokon túli szabad világról felhalmozott tudásával. Azt azonban még ő sem gondolta, hogy éppen a temesvári ellenállási mozgalom vezet el a diktatúra bukásához. Azt sem gondolta, hogy neki és családjának is oroszlánrésze lesz a temesvári népfelkelés kibontakozásában, közvetve pedig abban, hogy Ceaușescu nem éli már meg az új évet.
A beteljesedett jövendölés
Mindenki megtett mindent, ami tőle telt. Imre részt vállalt abban, hogy a temesvári lelkészről szóló hírek Magyarországra jussanak. Ha sikerült találkoznia Tőkés Lászlóval, a hadviselés stratégiájából merített tanácsokat adott neki, esténként pedig – amikor a takarékosság jegyében – az egész városban lekapcsolták a villanyt, a sötétség keltette dermedtség pillanatában kinyitotta belvárosi lakása ablakát, és tele torokból felkiáltott: „Ceaușescu, România!” A pártgyűlések szlogenje elé a kiáltás körülményei tettek negatív előjelet. Aki csak hallotta, megértette, hogy kinek kell köszönni a sötétséget, a rabságot, a nélkülözést.
December 15-én este nagy csomag gyertyát küldött a Tőkés László kilakoltatása ellen tüntetőknek. 16-án ott volt a lelkész védelmére összesereglett tömegben, majd bent járt a parókián, tanácsokat adott. Talán az sem a véletlen műve, hogy testvére, Borbély Zoltán állította le három társával a villamosforgalmat a templom mellett, hogy a Ceaușescu-diktatúra és a kommunizmus elleni tüntetéssé alakítsa a lelkész melletti szolidaritástüntetést. Imre még akkor sem bízott abban, hogy Temesvárról indul a romániai rendszerváltozás, amikor az első sortüzek eldördültek a városban. Hazament, és leborotválta a szakállát, hogy a Szekuritáté ne ismerje fel. Átalakulása olyan jól sikerült, hogy amikor felesége, Viki a város főterén szembement a szakáll nélküli férjével – mint később elmesélte –, az volt az első gondolata: „ezt az embert már láttam valahol”. Időben menekült egy barátjához. A Szekuritáté a munkahelyén és a lakásán is kereste.
A német nyelvű középiskolai tanulmányok és a német kulturális beágyazottsága később is hasznosnak bizonyult. 1990 januárjában, amikor Hans-Dietrich Genscher nyugatnémet külügyminiszter Temesváron kereste fel Tőkés Lászlót, Imre készítette fel barátját a tárgyalásokra, és ő is tolmácsolt a felek között.
Szimbólumok és jövőtervezés
Borbély Imre elkötelezett magyar volt, aki a nemzeti érzései, a nemzeti szimbólumok kérdésében nem ismert tréfát. Egyszer elmesélte, hogy kamaszként hogy verte végig Zoltán öccsével a német iskola bozgorozó táborát, és hogy kapta meg a maga részét az érettségi után az iskola igazgatója is, aki nem védte meg a diákjait az etnikai alapú csúfolódástól.
1992-ben (vagy 1993-ban) az aradi október 6-ai megemlékezésre egy tekercs tenyérnyi széles piros-fehér-zöld szalaggal a zsebében érkezett, ezt tűzte az RMDSZ-elnökség koszorújára. Amikor a szövetség helyi vezetői – megriadván az esetleges következményektől – megpróbálták levenni, a testi erejét is latba vetve állt őrt a koszorú mellett. Szikrázott a szeme, látszott, hogy mindenre elszánt a szalag védelmében. Így kezdődött a nemzeti színek használata az RMDSZ-ben. De ő állította fel az aradi vértanúk tiszteletére a román parlamentet is egyperces néma csendet parancsolva, és 1994-ben elsőként szólalt fel magyarul a képviselőházban március 15-én.
E példák ellenére sem volt a múltba révedő politikus. Íróasztala mellett folyamatosan a jövőt tervezte. Gyártotta az elméleteket az RMDSZ állammodelljéről, amelyben az ügyvezető elnökség lesz a kormány, a platformok lesznek a pártok, és a belső választások eredményeként felálló Szövetségi Képviselők Tanácsa (SZKT) lesz a parlament. Elmélkedett az erdélyi magyarok társnemzeti státuszáról, a háromszintű autonómiáról, Románia föderalizálásáról és a külhoni magyar állampolgárságról. Dolgozatot írt a szubszidiáris nemzetstruktúráról, amelyben a határon túli magyarok olyan erőt adnak hozzá az anyaország erejéhez, mint a világ zsidósága Izrael államéhoz. Olyan helyzetet teremtett 1992-ben, amelyben a kételkedők is megszavazták a kolozsvári autonómianyilatkozatot, és fel is esküdtek rá a város főterén álló Szent Mihály-templomban. Parlamenti képviselő volt, de nem érezte otthon magát a bukaresti törvényhozásban. Eleve kudarcra ítélt szélmalomharcnak tekintette azt a küzdelmet, amelyet egy-egy törvénycikkely kedvező átalakításáért vívott a szövetség frakciója. Az RMDSZ kormányra lépését pedig csak azzal a feltétellel támogatta, ha a magyarság áttörést hozó jogokat kap cserében. Már 1996-ban kijelentette: a hatalom korrumpálja a politikai vezetőket. Olyan romániai magyar érdekképviseletet áhított, amelynek vezetői elkötelezettek a közösség iránt, és sem rovott múltuk, sem pedig korrupt viselkedésük okán nem zsarolhatók.
Tenni, amit kell
Borbély Imrét nem szerette az RMDSZ vezetése. Féltek tőle, veszélyesnek tartották. A szövetségben a kis lépéses politika hívei voltak hatalmon, ő pedig nagy lépéseket javasolt. Sohasem abból indult ki, hogy mit lehet, hanem abból, mit kell tenni a kitűzött cél eléréséért. Még az általa bevezetett kifejezések is szitokszóvá váltak. Egy bukaresti magyar rendezvényen az egyik RMDSZ-es képviselő azzal mentegetőzött a másik előtt: „engem aztán igazán nem lehet helyzetteremtő politikusnak nevezni...”
1996-ban maga is látta, hogy megosztja a romániai magyar politikai elitet, ezért nem vállalta a szövetségen belüli megmérettetést az államelnökjelölti tisztségért. Azt azonban hozzátette, ha ő lenne az RMDSZ jelöltje, Románia föderalizálásának programjával szállna versenybe. Féltek tőle, ezért kiszorították az RMDSZ vezetéséből. Ő pedig csalódott volt. Azt érezte: többet tehetne a közösségéért, de nem tartanak rá igényt. Így 1996-tól már csak a Magyarok Világszövetségében kereshetett terepet a nemzetstratégiai gondolatainak. Munkája eredményeit akkor láthatta, amikor nem a magyar érdekképviseleten, nem a romániai viszonyokon múlt elméleteinek a megvalósítása: a jobboldali budapesti kormányoknak köszönhetően megtörtént a magyar állampolgárság kiterjesztése, és elindult a határon átívelő nemzetegyesítés. Hogy miben is volt más, mint a többiek? Abban, hogy racionálisan gondolkodott. Tiszták és rendezettek voltak a gondolatai, melyek mögül rendre felsejlett a tudás, a kreativitás és a bátorság. Amit állított, a mögött mindig ott volt a bizonyosság. És más volt abban is, hogy a személyes sérelmeit mindig félre tudta tenni a képviselt ügyek szolgálata érdekében.
A szabadság kulcsa
Úgy adódott, hogy nagyon közel kerültem a Borbély családhoz. 1989 nyarán, Tőkés László emlékezetes tévéinterjúja után a lelkésztől kijövet az utcán állt meg mellettem a fekete autó. A fél napom a Szekuritáté egyik vallatótermében telt. Próbáltak megfélemlíteni. László figyelmeztetett ezután, hogy nem szerencsés egyedül laknom, és ha már egyedül bérelek lakást, legalább annyit tegyek a biztonságomért, hogy napi rendszerességgel jelentkezem valakinél, akinek kulcsot is adok. Borbély Imre kapta meg a lakásom kulcsát. Neki kellett volna szétnéznie a lakásomban, ha egy nap nem jövök. Így váltam mindennapos vendéggé és félig-meddig családtaggá Borbélyéknál. Vittem-hoztam a híreket, és a sokat beszélgettem Imrével, Vikivel és a fiaikkal. A beszélgetések pedig afféle szabadegyetemmel értek fel. Szívtam magamba a tudást a hatalom természetéről, azokról a szempontokról, amelyek alapján a hatalmon lévők meghozzák a döntéseiket, és arról a világról, ami a szögesdróton túl van. Több olyan esetre emlékszem, hogy legyintettem egy-egy gondolatra, amit mástól hallottam. Amikor azonban Imre mondta ugyanazt, akkor már nem lehetett legyinteni rá.
Mert ő soha nem mondott olyant, amit előzőleg ne rágott volna meg alaposan, aminek ne nézett volna utána, aminek a szakirodalmát nem ismerte volna. Borbély Imre tudása, tiszta gondolkodása, elkötelezettsége, bátorsága nagyon fog hiányozni az egész Kárpát-medence magyar közéletéből.
Gazda Árpád |
kronika.ro

„Reményteljes jövőt tervezek”
Az Erdélyi Református Egyházkerület legnagyobb, 1965 lelket számláló vidéki gyülekezete Kovács Tibort, a Kolozsvári Református Kollégium korábbi iskolalelkészét és a kollégium keretében működő szakiskola igazgatóját választotta lelkészének. Féléves tapasztalat után a gyülekezeti életről és a tervekről beszélgettünk vele a szépen felújított parókián. – Kolozsváron a teendőim két- harmada már nem lelkipásztori munka volt, hanem adminisztráció és irodavezetés. Azonban bennem mindig ott élt, hogy Isten engem arra hívott el, hogy lelkipásztorként szolgáljak. Tavaly a panitiak meghívtak az imahétre, aztán megkérdezték, hogy eljönnék-e ide lelkipásztornak? Nem volt könnyű dönteni. Van egy bibliai ige (Jeremiás 29:11), ami folyamatosan visszatért az életünkbe: „Csak én tudom, mi a tervem veletek, nem romlást, hanem reményteljes jövőt tervezek.” Úgy érzem, hogy Kolozsváron mindent sínen hagytunk. – Milyennek találja a lelkipásztori munkát Mezőpanitban? – Most megváltozott a munkám jellege, eddig többnyire fiatalokkal foglalkoztam, nem kellett temetni, keresztelni, esketni. A panitiak viszont éppen az ifjúsági munkára fókuszáltak, s olyan lelkészt kerestek, aki ehhez ért, hiszen az ifjúság a jövő. Nagy kihívás volt számomra, azonban a presbitérium, a gyülekezet százszázalékosan támogatott. Az elmúlt fél évben próbáltam fel- térképezni a gyülekezetet, azokat a munkaterületeket, ahol több bevetésre van szükség, s próbáljuk beütemezni azt a munkát, amit a következő öt évben el kell végezni. Nagyon hálás vagyok, s ezt az elődömnek, Pitó Antal tiszteletes úrnak is meg kell köszönnöm, hogy az egyházközség infrastruktúrája ki van építve. Rendben kaptuk a templomot, a gyülekezeti házat, mindent. Nagyon aktív, fiatal, tettre kész presbitériumunk van. Mindenki őszinte, tiszta ragaszkodással végzi a feladatát. A lelkipásztornak szinte csak a lelki munkára kell koncentrálni. Közismert, hogy Panit egy kegyes lelkületű gyülekezet. Van olyan vasárnap, hogy négyszázan gyűlnek össze isten- tiszteletre. Nagyon nagy igény van az igehallgatásra és az igényes szolgálatra. 110 év alatt három lelkésze volt a falunak, s ez a három lelkész nagyon mélyen meghatározta a gyülekezet lelkiségét, természetesen pozitív értelemben. – Milyen igényeket fogalmazott meg a gyülekezet? Milyen új szolgálatra lesz szükség? – A közösségnek vannak igényei, és jó, hogy vannak! Az egyház és a haladás kérdése nem lehet tabutéma Mezőpanitban sem. Elterveztem, hogy meglátogatok minden ágyhoz és házhoz kötött beteget. Eddig száz családhoz jutottam el. A polgármesterrel, akiben egy nyitott, lendületes, hívő emberre találtunk, eldöntöttük, hogy közösen beindítjuk az intézményes házi beteggondozást, hiszen szociális szolgáltatás nincs a faluban. Most zajlottak az állásinterjúk, két személyt alkalmazunk a meglévő diakónusunk mellé, és havonta ötven betegről fogunk gondoskodni községszinten. A diakonisszánk egyedül nem győzi el- látni a munkát. Azt szeretnénk, ha a betegeink párhuzamosan testi és lelki ápolásban részesülnének. Aztán idős személyeknek egy napközi otthont szeretnénk beindítani, ahová házhoz kötött időseket fogunk behozni. Igény fogalmazódott meg arra is, hogy egy új közösségi teret bizto- sítsunk a gyülekezetnek, főleg a fiataloknak, akik istentisztelet után maradnának még beszélgetni. Ehhez a templom melletti kertben egy parkot, grillkonyhát, társalgás- hoz alkalmas tereket alakítunk ki, hiszen fontosnak tartjuk az ifjúság igényeit is. – Nemcsak új lelkésze, hanem új kántora is van a gyülekezetnek. – Igen, 46 év után nyugdíjba vonult Pálfi Lajos kántor. Helyébe egy ügyes fiatal kántort tudtunk alkalmazni, aki Krasznáról költözött ide. Jakó Sándor új színfolt a gyülekezet életében, vezetésével megújult a gyülekezeti éneklés, az orgonajáték és a kórus élete is. – A reformáció 500. évfordulóját ünnepeljük idén. Milyen „mutatókkal” és tervekkel áll a gyülekezet ennek küszöbén? – A mezőpaniti református egy- házközség életképes gyülekezet. Tavaly 19 keresztelés és 22 temetés volt. A beköltözésekkel együtt gyarapodást jegyeztünk. Idén húszan konfirmálnak. Az elmúlt 45 évben száz lélekkel apadt a gyülekezet, ami nem sok, mert máshol felére, negyedére csökkent a lélekszám. A mutatók jók, de motiválni kell a fiatalokat, hogy vállaljanak gyermekeket, érezniük kell ebben az egyház támogatását. A tiszteletes asszonytól óvónőként sok segítséget kapok az ifjúsági és a nőszövetségi munkában. Kiépült a házasok csoportja is. Szerteágazó az érdeklődési kör, emiatt úgy alakítjuk ki a gyülekezeti csoportokat, hogy mindenki megtalálja a magának megfelelőt és szívesen jöjjenek a gyülekezetbe. Hétfőn reggel istentiszteletet tartunk, kedden nőszövetségi alkalom van, szerdán kóruspróba, csütörtökön gyülekezeti bibliaóra, pénteken házas bibliaóra, szombaton vallásórák és kátéórák vannak. A vasárnap az ifjúságé. A szerdai napon terepen vagyok, családokat látogatok. Tehát mindent megteszünk, hogy életképes közösségként ünnepelhessünk. Idén nagyon sok rendezvényünk lesz. Közösen ünnepelünk a test- vérgyülekezetekkel, szórványba látogatunk, elkezdtünk egy kátémagyarázatos igehirdetés-sorozatot, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy felmutassuk és megerősítsük református értékeinket. Itt van például a parókia előtt a székely kapu, amely A kategóriás műemlék 1787-ből, idén szeretnénk felújítani, s megújultan szeretnénk kinyitni a következő 500 évre – fogalmazott Kovács Tibor lelkipásztor.
Népújság (Marosvásárhely)