Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. április 20.
Szövetségben a természettel
Péter Alpár útjai
Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.
– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?
– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.
Kapcsolatban a térrel
– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?
– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.
– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?
– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.
Bikfalva egy kikötő
– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…
– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.
– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?
– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.
– Milyen karrierre vágyik?
– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!
– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?
– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.
Péter Alpár
1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Péter Alpár útjai
Fiatal és elismert képzőművész. Hosszas pécsi tartózkodás után, budapesti feleséggel tért haza Bikfalvára, a 80 négyzetméteres műtermet felváltva egy kisszobára, amelyben a gyermekek hancúroznak. Azokat az erővonalakat, erőket kerestük – és ezeket szeretnénk az olvasóknak is megmutatni –, amelyekhez az életét igazítja, amelyek őt igazítják. Itt és most, Háromszéken 2017. április havában.
– Nemrég került haza a pécsi Képzőművészeti Egyetem doktori iskolájából, ahol hároméves ösztöndíjjal tartózkodott, ideális állapotok között. A jól felszerelt műterem, különböző műhelyek mellett rendelkezésére állt egy szakmai könyvtár és egy kitűnő szellemi közeg is. Most újra itthon. Hogyan éli ezt meg?
– Tudatosan jelentkeztem a képzésre, és éppoly tudatos döntés volt az is, hogy tanulmányaim befejeztével hazatérek Háromszékre. Most ott kell folytassam, ahol 3 évvel ezelőtt abbahagytam, s a mindennapi munka mellett be kell fejeznem a disszertációmat. Szeretném minél hamarabb megírni, mert úgy láttam a szaktársaknál, hogy mikor kiestek abból a közegből, ahol minden a szakmáról szól, és ezer más dolog köti le az embert, sokkal nehezebb. Nagyon jó volt hazatérni, sokat jelent számomra ez a hely, de hiányolom azt a magas színvonalú szakmai közeget, amit ott megszoktam, meg a műtermem, amit a képzés befejeztével vissza kellett adnom. A hazatérés, az újrakezdés sok kérdést vet fel, a hazai művészeti életbe is vissza kell térnem.
Kapcsolatban a térrel
– Pécsi tartózkodása alatt is hazajutottak a hírek Önről, hogy természetművészeti alkotótáborokat rendez, illetve a Közel- és Távol-Kelet hasonló jellegű megmozdulásainak is szerves része. Természet és művészet… Megmagyarázná, mit eredményez e két rokonszenves fogalom násza?
– A kortárs képzőművészetbe mindig otthonosan mozogtam, installációkat és performanszokat hozva létre. Ezeknek sajátosságuk a valós tér és az anyagok használata. Az elmúlt évtizedben egyre tudatosabban léptem ki a természetbe, ez megdöbbentő felismerésekhez vezetett. A műveim lerázták magukról azt a szociális környezetet, amiben születtek, és egy tág, időtlen, kozmikus folyamatba ágyazódtak. Sok mindent újraértékeltem, szellemileg is átalakultam. A folyamat eredményeként megvalósuló művek a 20. század végén jelentkező nature art jellegű kortárs művészeti jelenségekhez köthetők. Ez indokolta a pécsi doktori képzés melletti döntésem is, mivel témavezetőmet, Colin Fostert is foglalkoztatják a természeti tér és a kortárs szobrászat kapcsolódási pontjai.
– Mikor láthatják a háromszékiek is ezeket a műveket?
– Ha sikerül, decemberben a Lábas Házban jelentkezem egy kiállítással, ahol két pécsi művészbarátommal, Tomcsik Judittal és Mészáros Gergellyel közösen adunk ízelítőt egy sokkal nagyobb anyagból. Ez az anyag utána továbbutazik Pécsre, majd Németországba.
Bikfalva egy kikötő
– Ön számára egy 18. századi kúriában van az archimédeszi pont, ahonnan sarkaiból kifordíthatná a világot…
– Nem akarom a sarkaiból kifordítani, forog az magától is, sőt ebből a világgal való együttmozgásból származik a munkáim energiája. Bikfalva egy kikötő, egy töltekezési pont. Becsukom a kaput, és egy elvarázsolt világban találom magam, egy másik tudatállapotban. Ezért szeretik itt annyira a gyermekeim is, és érzik jól magukat a munkáim is a padláson, csendes meditatív állapotukban.
– Háromgyermekes családapa, nagy felelősséggel. Nem kel birokra Önben néha az apa és a művész?
– Vannak művészek, akik lemondanak a családról, pedig mint alkotó embernek ebből is rengeteg energia származhat. Mi a gyerekek révén a születés misztériumát is közösen éltük meg. A mindennapokban feleségemmel, Várallyai Réka művészettörténésszel igyekszünk megtalálni a harmóniát és az egyensúlyt, bár belefolyunk egymás szakmai tevékenységébe. Kicsit én is műemlékvédő lettem, és ő is kortárs művészettörténész. Megértéssel kezeli az utazásaimat, én pedig szelektálok, hogy mikor és hova utazom. Kulturális fővárosként Budapestet hordozom magamban, Réka révén oda is hazamegyek.
– Milyen karrierre vágyik?
– Kérdés, mit nevezünk karriernek… Egy jó értelemben vett művész elsődlegesen nem a megélhetésért alkot, és nem a pénzkeresés áll a fókuszában. Mindegyik mű egy-egy megértési folyamat, ami számomra egy szellemi úttá nemesül. A művész egy olyan szellemi terméket, értéket hoz létre, amelynek nem mérhető pénzügyi mutatókkal a rentábilis volta, de elvárhatja, hogy ennek fejében a közösség biztosítsa az ő megélhetését. Míg egyes művészeti ágakban – például a színház – megoldott a művész megélhetésének kérdése úgy, hogy többnyire nem kell megalkuvást kötnie, a képzőművész nagyon kiszolgáltatott. Hiányzik az az intézményes rendszer, ami nyugodt alkotói körülményeket biztosít. Ez nemcsak lokális, hanem globális probléma. Vannak rezidens programok, rendezvények, amelyek egy hónapra, félévre megoldják a helyzetet, de ezek csak ideiglenes alternatívák. Sokszor veszek részt a kultúrámat képviselve olyan rendezvényeken, amelyek után örülök, ha nullára kijövök. Sokkal másabb a helyzet, mikor kapok egy tiszteletdíjat, és úgy tudok alkotni, hogy nem vonja el más a figyelmem, és nem csorbul háromgyermekes apai öntudatom, mert jut a családnak is!
– Azok a gondolatok, amelyeket szóban és a természetben megfogalmaz, kicsit kilógnak a magyar kultúrkörből. Milyen olvasmányokból ihletődik, csak a saját öröméért teszi, esetleg szakmai vagy személyes fejlődéséért?
– Mondhatnék olyan művészeket, aki tevékenységükkel hatottak rám, de filozófusokat, gondolkodókat is. Ahogy a természetet, mint élő teret látják a keleti kultúrák, úgy az egyenrangú partneri kapcsolat is nagy hatással van rám. A buddhizmus, hinduizmus természetszemlélete, érzékenysége, az iráni perzsa kultúra természetértelmezése, az antik görögök természethez való viszonya, de a régi székely falu természetképe és annak megjelenése a használati tárgyak dekoratív díszítésein szintén fontos inspirációs források számomra. A természetet a nyugati művészet többnyire csak mint tárgyat és anyagot kezeli, vagy környezetvédelmi kérdésként tekint rá. A keleti kultúrák a művész szerepét is másképp határozzák meg. Hisznek abban, hogy a művész változtathat társadalmi, szociális, vagy természeti gondokon, igaz, ha Joseph Beuys művészetére gondolunk, ez nem idegen a nyugattól sem… Művészként egy globális diskurzus részének érzem magam, ami kultúrák és művészek között zajlik, néha átlépve a tér és az idő korlátait.
Péter Alpár
1976-ban született Sepsiszentgyörgyön. Szakmai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban kezdte (1990–1994), a temesvári Képzőművészeti Egyetemen folytatta (1996–2001), majd a Pécsi Tudományegyetem Képzőművészeti Karának doktori iskolájában fejezte be (2013-2016). Kortárs művészettel és annak határterületeivel foglalkozik, művei nonkonformista anyaghasználatú térplasztikák, funkcionális szobrok, installációk, óriási térrajzok.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 21.
Dr. Nagy András könyvének olvasatai
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)
Újból megjelent dr. Nagy András: Lót visszanéz című önéletrajzi munkája. A kétkötetes művet szerdán mutatták be Csíkszeredában, a Városháza tanácstermében. Az alábbiakban Székedi Ferenc könyvismertetője olvasható.
A laikusok által meglehetősen vázlatosan ismert bibliai történet szerint az Úr ítéletet mond a bűnös városok, Szodoma és Gomora fölött, ám felszámolásuk-felégetésük előtt szeretné megmenteni az ott élő, igaznak bizonyuló embereket. Két angyal segítségével Lótot és családját kivezeti a városból, a következő, azóta jelképesnek is tartott üzenet társaságában: ne forduljatok meg, ne nézzetek vissza! Lót felesége hátrapillantott és sóbálvánnyá meredt. Lót viszont a fejét sem mozdította, és két lánya társaságában megmenekült.
Amint végigolvastam dr. Nagy András visszaemlékezéseit, gyakran eszembe jutott: vajon miért is összefoglaló címük, hogy Lót visszanéz? Nos, azt hiszem, megtaláltam a választ. A visszanézéssel a szerző nem a bibliával vitatkozott. A múlt szemrevételezésével nem Lót vált sóbálvánnyá, hanem az időnek egy olyan jelentős szeletét örökítette meg, amely így, a maga immár beteljesedett mozdulatlanságában tarthat számot arra, hogy az utókor, az elkövetkező nemzedékek – nem a történészi vizsgálatok szakszerűségében és nagyvonalúságában, hanem a mindennapi élet sokszínű, apró részleteiben – ismerkedhessenek meg vele. Így mindez sokkal közelebb áll a teljességhez, az emberi szellemhez és lélekhez, az emberi sorshoz, mint bármiféle, óhatatlanul leegyszerűsítő, általánosító tudományos vizsgálat. Ahhoz, hogy mai olvasói szemmel követni lehessen a két kötet minden vonatkozását, föltétlenül szükséges egy rövid, időbeli beosztás. És hadd kezdjem a XIX. század közepével, illetve tekintve a Városházát, hadd fogalmazzak a hely szellemében. Nos, az a Tivai Nagy Imre, akinek manapság a bronzszobrával kíséri a polgármester úr a Pro Urbe-díjak átadását, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverésének az esztendejében született és 1931-ben halt meg. Egész életében közösségének érdekeit figyelembe vevő, őszinte és becsületes közéleti emberként majd mindig ott tevékenykedett, ahol fontos helyi döntések születettek, ugyanakkor pedig kiváló írói és szerkesztői vénával megörökítette korának számos jellemzőjét és jellegzetes alakját, amint azt több, az utókor által is megjelentetett könyvéből megismerhettük. Egyik lányát az 1874–1941 között főként Csíkban élt Nagy Béni jogász vette el feleségül, ő maga is csíki hírlapokat alapított és szerkesztett. Neki a fia, tehát Tivai Nagy Imre unokája a ma esti szerzőnk, dr. Nagy András, aki 1905-ben Csíkszeredában látta meg a napvilágot és 1982-ben Csíkszentkirályon hunyt el. Akár úgy is fogalmazhatnék, a velem nagyjából egy idős nemzedék szüleinek, azaz gyermekeink nagyszüleinek a kortársa, de ugyanakkor, számos vonatkozásban, saját 1989 előtt megélt életünk szemtanúja is. Ezért is követtem olyan nagy figyelemmel az 1905 és 1946, illetve az 1946–1978 közötti évekre felosztott, kétkötetes visszaemlékezéseit, és el kell mondanom, hogy nem csupán kutyafuttában átlapoztam a könyveket, ahogyan azt igen gyakran az ismertetésekre felkért újságírók szokták, hanem alaposan elolvastam – olykor vissza-visszatérve – minden sorukat és hosszasan elgondolkodtam, eltöprengtem értelmezési lehetőségeiken. A következtetéseim pedig többszörösek.
Először is dr. Nagy András szépirodalmi eszközökkel, nyelvi és gondolati gazdagsággal, élvezetes stílussal megírt munkáját nyugodtan nevezhetjük nem csupán csíki avagy székelyföldi, hanem kimondottan izgalmas, huszadik századi erdélyi családregénynek, hiszen nem csupán végigkíséri önmagának, feleségének, öt gyermekének az életét, hanem mindezt cselekményesen beleágyazza azokba az időrendi kapcsolatokba, amelyeket az előzőekben érintettem, illetve azoknak a földrajzi helyszíneknek az átalakuló valóságába, ahol a család élete zajlott, és amelyeket mindegyre megsuhintott a történelem forgószele. Másodszor dr. Nagy András könyve, minden apró részletében is, hiteles kortörténeti dokumentum. Az ötgyermekes család élete ugyanis ezernyi szállal kapcsolódik a két világháborút, több rendszerváltást megélt erdélyi társadalom mindennapjaihoz, mindaz ott kavarog benne, amiről hallottunk, amiről olvastunk, amit átéltünk, és ebben a két könyvben nem valamiféle dogmatikus kinyilatkoztatásokban vagy értékítélet-kimondásokban találkozunk vele, hanem a maga árnyalataiban jelenik meg. Tekintve a mai facebookos nyelvezetet, nem csupán a magam, hanem az eddigi és eljövendő olvasók nevében talán azt is mondhatnám: Je suis, I am Nagy András, azaz én, mi és a saját családunk vagyunk Nagy András. Meglátásai, következtetései ugyanis olyannyira gyakorlatiasak, életismerőek, olyannyira mindig a valóság talaján állnak, hogy szorosan kapcsolódnak a székelység talán így ki nem mondott, de minden rendszerben megélt és átélt parancsszavához: dolgozva megmaradni és itt maradni. Még akkor is, ha ennek a munkának az eredményei nem annyira látványosak, fejlődésben-fejlesztésben, profitképzésben nem annyira hatékonyak.
Ebben a modus vivendiben nyilvánvalóan megtalálható a harmadik következtetés: a dr. Nagy Andrásban kialakult nemzetiség-szemlélet, amelyre a könyvbe foglalt, jóval hosszabb tanulmány mellett én ezt a mondatot találtam a legjellemzőbbnek: „Magyar és erdélyi maradtam minden körülmények között, de nem abban, hogy gyűlöltem volna másokat, hanem abban, hogy szerettem az enyémeket, jobban, mint önmagam értékét, és tudomásul vettem, hogy nemcsak belőlem, belőlünk áll a világ.” Igen, itt tör fel, ebben a mondatban önmagunk megbecsülése, a másság elismerése, a nyitottság igénylése – mindaz, amiről oly sokat koptattuk és koptatjuk a nyelvünket ezekben az években, és amely kidomborítja: nem saját magunk itthoni égig magasztalása és vélt csalhatatlansága, nem az elzárkózás biztosítja a túlélést, hanem a nyitottság, a küzdőképes versenyszellem bátor felvállalása, annak a nagy szavak nélküli természetességnek a tudomásul vétele, hogy bárhol és bármilyen körülmények között, bármiféle megmérettetésben képesek vagyunk embernek és magyarnak maradni. Mindehhez szorosan kapcsolódik a könyv negyedik vonulata. Biztos vagyok benne, ha dr. Nagy András ma élne, valahol ott tevékenykedne valamelyik Katolikus vagy éppen Keresztény Értelmiségi Szövetség vezetőségében. Hiszen majd minden sorát, akárcsak egész életétet, átszövi az elveinek élő, igazi katolikus értelmiségnek az a nem dogmatikus, hanem az istenhit alapjaira épülő, emberszerető szemlélete, amely kizárja a gyűlölködést, amely segít az elesetteken, amely a békét és a megértést keresi a békétlenségben, és soha, semmilyen körülmények között nem mozdul el a szélsőségek, a másokat megtiprók irányába. Ötödször pedig föltétlenül meg kell említenem a szerzőnek azt a gondolkodó, elvonatkoztató, ha úgy tetszik, bölcselő-filozofikus hajlamát, amely képes arra, hogy az emberi életek olyannyira egyedi és másként megélt fordulópontjaiban megtalálja a közös vonásokat, majd azokat roppant érzékletesen elénk is tárja. Hallgassuk csak meg, kissé tömörítve, milyen szívszorítóak, de mennyire igazak az öregedésről megfogalmazott gondolatai: „A világ elhagy, mi is elhagyjuk a világot. (...) Először elhagynak az ifjúkori nyugtalanságok, a világ- és embermegváltó igények. Azután elhagynak a társadalmi akarások. Nem bántanak már a mellőzések és nem irigylem már azokat, akik valamikor elémbe vágtak. És elhagy közben (...) az új dolgok és a változatosság vágya. Elhagy az egészség és a nyugodt álom áldása. Elhagy a természet és tudom, ahogyan a lépcsőn lefelé haladok, annak utolsó előtti fokán, már elég lesz nekem egy ágy, azt bevárni, hogy már arra se legyen szükségem.” Igen, szívszorítóak ezek a szavak, de azért rögtön hozzá kell tennem: az egész könyv nem ilyen, hanem derűs, hangulatos, különösen azok az oldalak, amelyek színes csíki történésekkel és személyekkel-személyiségekkel vannak teletűzdelve. Erőteljes lokálpatriotizmusnak nevezném tehát a könyvnek a hatodik vonulatát, sok-sok oldalon válnak újból élővé egykori események és olyan városlakók, akikről lehet, hogy csupán hallottunk, de az is lehet, hogy akikkel – különösképpen a második kötetben – minden bizonnyal gyakran találkoztunk is. Dr. Nagy András könyve ilyen szempontból is egyfajta csíki memento mori. Szóból állít emlékművet mindazoknak, akik előttünk jártak, és akik megérdemlik az emlékezést, életük és munkásságuk megőrzését nemzedékeken túlmutatva is.
És még csupán néhány mondat. Tekintettel a szerző szakmájára, mesterségére, hivatására, egyértelmű, hogy amolyan hetedik jellemzőként a társadalmi és egyéni orvosi látleletek vissza-visszatérnek a könyvben. Úgy is mint nép- és közegészségügy, úgy is mint egyféle viviszekció, élveboncolás, amikor önmaga betegségeiről szól. De érdemes mindig észrevenni, hogy dr. Nagy András soha nem elszigetelten tekintett az egészségre és a betegségre, a születésre és a halálra, hanem a maguk kapcsolatrendszereiben vizsgálta, elemezte, és így próbált akár az egyénre, akár a közösségre, akár önmagára vonatkozó következtetéseket levonni belőlük. A jól ismert csíki fizikussal, Barabási-Albert Lászlóval szólva: dr. Nagy András már akkor amolyan hálózati összefüggésekben vizsgálta az egészségügyet. És ebből is kitűnik, hogy ma esti könyvünk nem valamiféle ódon traktátum, amelyről mindegyre le kell fújni a port, hanem ízig-vérig jelenkori, korszerű feljegyzés-napló, amely amint nekilátunk az olvasásának, első lapjától az utolsóig magával ragad. Ahhoz, hogy ez így legyen, abban minden bizonnyal nagy része van Sas Péter kiváló szerkesztői munkájának, hiszen az igényes szerkesztés furcsa szerzet: akkor a legjobb, amikor az olvasó még a nyomát sem tudja felfedezni.
A teljesség kedvéért még el kell mondanom, hogy a visszaemlékezéseket szervesen egészítik ki a szerző mindeddig kéziratban maradt tanulmánya, megjelent szak- és közéleti cikkeinek a válogatása, szemelvények közéleti és egyházi levelezéséből, és olyan névmutató, amely lehetővé teszi a gyors visszakeresést. Az újrakiadásra előkészített munkából nem lehetett volna könyv Kovács Sándor kolozsvári főesperes-plébános önzetlen támogatása nélkül. És ha nem létezik dr. Nagy András fiának, Nagy Benedeknek, az elődei hagyatéka iránti tisztelete, konok és következetes átmentő munkája, akkor a Nagy család több nemzedéken átívelő értékes szellemi örökségétől megfosztottuk volna magunkat. Most azonban itt van előttünk, és arra kérem önöket, olvassák, mert a közelmúlt ismerete támpontokat jelent valamennyiünk számára, hogy megkapaszkodjunk, összekapaszkodjunk a jelenben és a jövőben. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. április 29.
Gálfalvi György 75
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)
Bizony, immár ez az évszám állhat a József Attila-díjas író, újságíró, szerkesztő neve mellett. Gálfalvi György április 28-án töltötte a hetvenötöt. Na és?! Íróilag ennyire termékeny, mint az utóbbi pár évben, talán még sosem volt. Szellemileg ugyanolyan friss, fiatal, akárcsak hosszú évtizedekkel ezelőtt, első kötetei megjelenése idején. Hogy ma már emlékiratokat tesz az olvasók asztalára? Ez csak természetes, ez a dolgok rendje. Van mire emlékeznie! Erről meggyőződhettek mindazok, akik olvasták, ismerik a tavaly napvilágot látott Kacagásaink című könyvét. És megbizonyosodhatnak azok is, akik majd fellapozzák a napokban megjelentetett interjúgyűjteményt. A Beszélgetéseink. Emlékirat interjúkban elbeszélve a lakiteleki Antológia Kiadó új kiadványa, válogatás a Gálfalvi Györggyel folytatott beszélgetésekből. A minap mutatták be az író jelenlétében Lakiteleken, a Kölcsey Házban. Szerdán, május 3-án, délután 5 órakor a marosvásárhelyi közönség is találkozhat a kötet és a születésnapi összejövetel főszereplőjével. Gálfalvi Györgyöt a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja és a Látó szépirodalmi folyóirat nevében a Művészeti Egyetem előcsarnokában Kovács András Ferenc és Markó Béla köszönti.
Az ünnepelttel az eltelt években a Múzsában is közzétettünk néhány interjút. Azokból egyik-másik a most bemutatandó könyvbe is bekerült. Ezen a kerek évfordulón érdemes felidéznünk a tíz esztendővel ezelőtt készült beszélgetésből egy-két olyan gondolatot, amely Gálfalvi György emberi tartására, alapállására is rávilágít.
„– Valamikor, a mi fiatalkorunkban azt mondtuk, hogy nem értenek meg bennünket az előttünk járók, de majd mi a magunk során megértjük az utánunk jövő nemzedékeket. Én kíváncsi ember vagyok, és a kíváncsiságomat máig megőriztem, nagyon fiatal emberekkel is gyakran elbeszélgetek, igyekszem megismerni őket, és nincs olyan érzés bennem, hogy mindaz, amit csinálnak, üres, céltalan, nem számol a jövővel vagy a mellettük élőkkel. Nincsenek velük szemben előítéleteim, de kétségtelenül másképp viszonyulnak dolgokhoz, más az ízlésviláguk. Azokban a beszélgetésekben azonban, amelyeket kávéházakban, kocsmákban, a törzshelyeiken, irodalmi köreikben folytatnak, azért mindig ott van, hogy szeretnének tartalmat adni az életüknek, és erre feltétlenül lehet alapozni. Viszont sokkal ingergazdagabb a világuk, több a kihívás, mint a mi ifjú korunkban. Mi annak idején napi kétórás adásban nézhettük volna Ceauşescut, ma meg mi van! Nem beszélve a számítógépről, az internetről, pillanatok alatt a legtávolabbi világokkal teremthetnek kapcsolatot, ami tényleg rendkívül vonzó lehet. Ilyen szempontból tehát nem vagyok elkeseredve, inkább azért aggódom miattuk, mert nem vagyok meggyőződve, hogy másfajta farkastörvények között, mint amilyenek a mi időnkben voltak, valóban megtalálják-e a maguk útját, és értelmet tudnak-e adni az életüknek. És még valami, amiért féltem őket. Én – hogy csak a magam nevében beszéljek – sok tragédiát megértem, de alapjában véve mégiscsak szerencsés ember vagyok, hogy megúsztam az életemet, sok ellenséges indulat, gyűlölködés, veszély vett körül, de elértem a hatvanöt éves kort. Féltem őket, mert lehet, hogy ők már nem fogják megúszni, tartok attól, hogy az ösztöneik már nem fogják segíteni őket a túlélésben.
– A megnyilatkozásaidból általában arra következtethetünk, hogy optimistán pesszimista, illetve pesszimistán optimista vagy. Nem tartasz attól, hogy ha nyugdíjba mész, és részlegesen kivonulsz a közéletből, akkor kimaradsz valami fontosból?
– Nem. Ilyen félsz nincs bennem. Ugyanis nagyon jól tudom, hogy a fontos dolgok nem ott történnek, ahol látszani lehet, vagy ahol a siker van. Az életben az a fontos, hogy az ember legyen azonos saját magával. Én erre törekedtem egész életemben. Van is egy parafrázisom Tamási Áron elhíresült mondatából, elmondtam már nyilvánosság előtt is. Így hangzik: azért vagyunk a világon, hogy azzá váljunk, akik lehetnénk. Ilyen szempontból vallom, mindennél fontosabb, hogy az ember azzá írja magát, aki lehetne. Mert az ember – Márai szavával – nemcsak teremtmény, hanem csinálmány is. Az lesz belőle, amit csinál magából.”
Kívánjunk az írónak, hogy íráskedvét hosszasan megőrizve még sokáig ossza meg gondolatait az olvasóival. Isten éltessen sokáig, Gyurka!
N.M.K. / Népújság (Marosvásárhely)
2017. május 24.
Buday Árpád szülőföldjének szerepe munkásságában
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)
A Buday-emlékév 2017 keretében, Szegeden, május 17–18-án Buday Árpád halálának 80., Buday György születésének 110. évfordulója előtti tisztelgésül az MTA Szegedi Akadémia Bizottság, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, a Néprajzi és Kulturális Antropológia, valamint Régészeti Tanszék konferenciát rendezett. Az MTA SZAB székházának dísztermében hangzott el Sas Péter művelődéstörténész Erdélyre fókuszáló előadása, mely egyúttal főhajtás volt Buday Árpád leánya, Buday György húga, a 100. éve született, családja emlékének átörökítéséért sokat tett Dr. Buday Margit (Baba) tüdőgyógyász igazgató-főorvos emléke előtt is. Az alábbiakban Sas Péter előadását közöljük.
SAS PÉTER
Az Erdélyi Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtárának igazgatója, Pósta Béla régészeti iskolájában formálódott tanítványainak az a kis csoportja, mely a későbbiekben meghatározójává vált az erdélyi régészeti kutatásoknak és folytatta a professzoruk által az Erdélyi Múzeum alapítóinak szellemében elkezdett céltudatos feltáró, gyűjtő és feldolgozó munkáját. A szigorú feltételeknek megfeleltek körébe tartozott az önmagát „triász”-nak nevező társaság, mely Kovács István, Roska Márton és a fiatalon, az első világháborúban elhunyt, oroszlánkörmeit éppen csak felmutatni tudó Létay Balázs hármasát jelentette. Nekik szóló dedikációja alapján a hármas „negyedik” tagjának Buday Árpádot számlálhatjuk, aki gyakornokként, majd osztályarcheológusként, később egyetemi magántanárként két évtizedig dolgozott Pósta Béla keze alatt. Professzora könnyen alakítható és fejleszthető, rátermett tanítványt kapott Buday Árpádban, akinek személyiségét a nagyenyedi Bethlen-kollégiumban Herepey Károly és Bodrogi János, a Ferenc József Tudományegyetemen Márki Sándor, Szádeczky Lajos és Vajda Gyula egyénisége alakította. Pósta Béla nyomdokában járva egész életében azt vallotta, hogy „Erdély magyar múltjának emlékeit minden erőnkből meg kell menteni”. A provinciális római régészetre, a klasszikai archeológiára és a római felirattanra szakosodott, melyek elengedhetetlenek voltak az életműnek is alkalmas erdélyi limes-kutatás megkezdéséhez.
A szerencsésen megindult munkálatokat az 1916-os román betörés megzavarta, Erdély 1918-as megszállása és annak hosszú távú következményei ellehetetlenítették. Karácsony vigíliáján Kolozsvárra is bevonultak a román csapatok. A VI. hadtest hadbírósága hamarosan az állam biztonságának veszélyeztetésével vádolta meg Buday Árpád és Roska Márton egyetemi magántanárokat, továbbá Mancz Albert múzeumi rajzolót. A szerencsésen végződött ügyben az ügyész halálos ítéletkérése ellenére mindhárom vádlottat felmentették. Ebben a történelmi helyzetben hunyt el mestere, aki az általa megteremtett és igazgatott intézet további vezetését egyedül Buday Árpád személyében látta megfelelőnek: három nappal Pósta Béla halála után meg is kapta kinevezését. Megbízatásának öt évig, 1924-ig tudott eleget tenni.
A szakmai lehetőségek további szűkülését jelentette, amikor a nagyszebeni székhelyű Erdélyi Kormányzó Tanács (Consiliul Dirigent al Transilvaniei) megbízottai átvették a Ferenc József Tudományegyetemet. Miután 1918 és 1930 között az Erdélyi Múzeum nem jelent meg – ahogyan Buday Árpád életrajzában megfogalmazta – „a tudomány népszerűsítésére adtam magam s nem lévén tudományos folyóiratunk, ott írok, ahol alkalom kínálkozik reá”. Cikkei a legkülönfélébb erdélyi magyar sajtótermékek – az Erdélyi Irodalmi Szemle tudományos és kritikai folyóirat, a Pásztortűz szépirodalmi és művészeti képes folyóirat, az Ellenzék független politikai napilap, az Ellenzék naptára, a Magyar Nép politikai, gazdasági, szépirodalmi képes hetilap, Az Újság független politikai napilap, A Hírnök keresztény társadalmi irodalmi és művészeti folyóirat, az Erdélyi Közgazdaság társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap vagy a Cipészek Szaklapja – hasábjain jelentek meg. Az elvett magyar egyetem helyett az Erdélyi Református Egyházkerület kolozsvári teológiai fakultása mellett működő és újjászervezett Tanárképző Intézetben, valamint a Marianum Római Katolikus Polgári Iskolai Tanárképzőjében tanította az egyetemes történetet. Ehhez saját tankönyvét használhatta, mely Egyetemes történelem a magyar tannyelvű középiskolák felső osztályai számára. Első kötet: az ókor címen jelent meg. Másik tankönyve, a Románia története a középiskolák VIII. osztálya számára kéziratban maradt, a többszöri átdolgozás ellenére sem engedélyezték megjelentetését, az indoklás szerint „idegen szempontokból nézem az eseményeket”.
Tudományos ismeretterjesztésre szánt írásaiban a politikai jellegű témáktól sem riadt vissza. Az Ellenzék 1922. május 17-i számában Mi lesz Erdély műemlékeivel? címen Gróza Péter erdélyi ügyekért felelős miniszter nyilatkozatát idézve borzolta a kedélyeket, aki kijelentette, hogy fel fogják ajánlani az erdélyi magyar vonatkozású szobrokat és műemlékeket – köztük a kolozsvári Mátyás-szobrot – a magyar kormánynak. Mindebből merészen, de reálisan megfogalmazott következtetést vont le: „Mindez pompásan megfelel annak az ideológiának, mely a magyarságot másodrangú polgároknak tartja.”
Buday Árpád szakmai lehetőségei egyre jobban beszűkültek, ezért 1924-ben elfogadta a három évvel korábban Szegedre költözött Ferenc József Tudományegyetem „bölcsészet-, nyelv- és történettudományi karán megüresedett érem- és régiségtani tanszékre” való kinevezését. Repatriálásáról a kolozsvári lapok közül a Hétfői Újság így tudósított: „A kedvezőtlen körülmények miatt nagyon csenevészedő erdélyi magyar tudományosság egyik legkiválóbb képviselőjét veszíti el a közeli napokban.” A Gyallay Pap Domokos szerkesztette Magyar Nép képes hetilap olyan szerzőjétől búcsúzott, aki Erdély jeles szülöttei címen sorozatot indított, s kutatásai eredményeit „örömmel és boldogan közölte mindenkivel [...] s élvezte munkájának gyümölcsét az egész magyar társadalom”. Erre utalt Buday Árpád halála után Reményik Sándor, amikor 1937. április 13-án kelt részvétlevelében így fogalmazott: „Magamat pedig sok szál fűzött hozzá szintén, az uralomváltozás első idejéből, amikor az egészen megváltozott erdélyi élet erősebben kovácsolta össze a lelkeket.”
1924. július 23-án állították ki a Buday család fényképekkel ellátott hazatelepülési okmányát. A bélyegző lenyomatának tanúsága szerint augusztus 14-én lépték át a román–magyar határt. Szülőföldjétől való elválása természetesen csak testileg következett be, lélekben szinte mindig otthon járt. Ahogyan az Ellenzékújságírója találóan megírta: „viszi magával egy tiszta élet sok szép emlékével annak a földnek és múltnak szeretetével együtt, amelyektől soha elszakadni nem tudott”. A búcsúzó barátok között volt Kelemen Lajos, a katedra nélküli iskolateremtő levéltáros-történész. Naplójában megörökítette utolsó személyes találkozásukat. „Elindulásom napján búcsúztam el Buday Árpád kedves barátomtól. Huszonöt év szép emlékeitől, eddigi életem több mint fele oly sok kedves emlékétől búcsúztam, midőn utoljára voltam vele. Az utolsó napokban kerültem a találkozást is, mert valósággal fájt még beszélni is vele. Úgy jöttem le tőle, mintha az életem egy darabja szakadt volna tőlem el, s mintha betegség húzott volna le a lépcsőkön, midőn szomorúsággal tele lélekkel lassan igazán levánszorogtam a második emeletről, a Régiségtárból, lakásáról. Emlékeink magasságából jöttem én akkor le a jelen mélységébe. Egész úton ezzel volt tele a lelkem. Alig tudtam megírni a Pásztortűzben róla szóló búcsú-megemlékezésemet, melyet Dobokán fejeztem be, s onnan küldtem be György Lajosnak.”
A szülőföldjével való kapcsolattartást, lelki kontaktus fennmaradását elősegítették a barátok, elsősorban a legközelibbnek tartott Kelemen Lajos, aki 1924. november 17–18-án fogalmazott levelében írta: „Látom, hogy bővön van munkád. Annak nagyon örvendek, hogy a Munkásotthonban is előadást tartasz. Hadd sejtsék és tudják ők is a mi törekvéseinket. Igazán helyes és okos gondolat közéjük is oda állani, mívelni, irányítni, vezetni, emelni őket, hogy a nemzeti közösség érzése ne szakadjon meg velük. Végre a tudományt se csak kasztoknak mívelik…”
Buday Árpád Erdélyben töltött életideje cezurájaként az 1919–1924 között kolozsvári lapokban megjelent művelődéstörténeti jellegű cikkeiből és tanulmányaiból Tiszavirágok címen a Minerva kiadónál húszíves kötetet szeretett volna kiadni. A tervezett kötet hirdetéséből tudható, hogy előszavát Kristóf György fogalmazta volna. Személyének kiválasztása érthetőbb lesz, ha idézünk a Buday család áttelepülése előtti napokban, 1924. augusztus 10-én írt leveléből. „Köszönöm jó barátságod s áldom a sorsot, hogy hosszú éveken át egyek lehettünk. Bármennyire eltávolodunk k[ilo]méterek szerint, úgy-e lehetetlen, hogy ezután is egymásra nézve ne a régiek maradjunk.”
Buday Árpád 1926. szeptember 9-én keltezett levelében Kelemen Lajosnál érdeklődött: „Mi van a Tiszavirágok kéziratával?” A publicisztikai kötettel kapcsolatban a következő esztendő március 25-én fogalmazott levele adott további információt. „ATiszavirágok kézirata nálam van. Köszönet és hála a szíves fáradozásért. Nekem azért fáj, hogy nem jelenhetett meg, mert egy lustrumnak érdekes dokumentuma lett volna. Életem legnehezebb öt esztendeje volt az, de szerencsémnek tartom, hogy – ha már az Isten ilyen fordulatot adott nemzetünknek – legalább annyi ideig állhattam a magam kicsiny gátján! Sőt, éppen azt szeretem benne, hogy nemcsak azon a gáton, mely tulajdonképpen az enyém volt. Jól esik visszagondolnom és tudnom, hogy dolgaimban a Ti szerető aggódástok és támogatástok kísért, hogy éreznem volt okom, hogy egy nyomorgó, szerencsétlen, jobb sorsa érdemes náció szerves és méltányolt tagja vagyok. Ez hiányzik nekem itt, ahol mindenki az egyéni érvényesülést keresi.” Ráadásul a hazalátogatás lehetősége sem adatott meg számára. „Engem sajnos, aligha engednek haza, pedig nagyon szeretnék.” Ebből az következik, hogy a fél évvel korábban, 1926. október 30-án írt levele óta ebben az ügyben semmi nem változott. „Abból, hogy most mégis levelet írok, nem nehéz kitalálnod, hogy nem kaptam vízumot. […] nem tartom kormányotok részéről okos eljárásnak, hogy csekélységemet úgy megbecsüli, olyan fontosnak, pláné veszedelmesnek minősíti”. Kelemen Lajos Naplójában megörökítette, hogy barátja levelezését is figyelhették. „Tapasztaltam ugyanis, hogy nehányszor Budaytól jövő leveleim nagyon le vannak ragacsolva, tehát valószínűleg előzetesen felbontották.”
Hazavágyódásának kínjait ugyancsak Kelemen Lajosnak vallotta meg. „Milliószor gondoltam Reád. Amikor mentem újszegedi szállásomra, s a hídról láttam a jégtáblákat, amik a Tisza keleti oldalát ellepik, lelkemben Neked magyaráztam: Nézd, milyen kerekek a táblák, tudod-e mitől? Hát a Maros torkolatánál van egy csomó bolygó, azok addig forgatják, ütögetik egymáshoz a táblákat, amíg szép szabályos sokszögek, vagy köralakú lapok lesznek belőlük, s azután úsznak lefelé.” (1925. január 10.); Álmában Kelemen Lajossal professzortársához, Szádeczky Lajoshoz igyekeztek. „Ha mi ketten, egymást bizdítva az esetet megbeszélve sétálgatnánk délután a Kossuh Lajos vagy Deák Ferenc utcában, milyen egymást megnyugtatóan tudnók egymással versenyezve kidühöngeni magunkat, nem ártva közben senkinek, még magunknak sem! Tudod, ilyen tekintetekben, u[gyan] i[s] az egymást teljesen megértő lelkekben bizony nagy hiányosságban szenvedek itt.” (1925. május 3–4.); „A Pásztortűzben megjelent kis cikk igazán jól esett, mint annak bizonyítéka, hogy nemcsak én tartom magam Hozzátok, hanem Ti is így viselkedtek.” (1925. július 23.).
Honvágytól gyötört lelkének gyógyír lehetett Kelemen Lajos 1925. április 29-én írt levele: „arról akarlak megnyugtatni, még csak gondolni se merj affélét, hogy a szeretetünk fogyott volna meg irántad. Sok ágtól húzott, sokszor fáradt, elcsigázott szegény lelkünkben Te mindig ott vagy s ott maradsz.” Buday Árpád válaszlevelében boldogan igazolta vissza a rendíthetetlen lelki egymáshoz tartozást. „Köszönöm nagyon szép szavaidat, mellyel hozzám való jóságtokról biztosítasz. Bizonyos, hogy én lelkileg mindig Veletek vagyok, s minden dolgotokból kiveszem azt a részt, amihez nem okvetlenül kell a fizikai együttlét. Ezért itt az itteni társaságot is egészen jól nélkülözhetem, mert hiszen én tulajdonképpen az itteni eseményeket is az ottani szempontból ítélem meg.” (1925. május 3–4.) Nagy elfoglaltsága ellenére igyekezett minél gyakrabban levelet fogalmazni, mert „úgy vagyok vele, mikor Neked írok, mintha ép[p]en beszélgetnék Veled.” (1925. szeptember 30.)
1924–1937 között Buday Árpád a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen a régészet tanára és a Régészeti Tanszék vezetője volt, 1931–1932-ben a Bölcsészettudományi Kar dékánja, 1932–1933-ban dékánhelyettese. Közben a Dolgozatok a Ferenc József Tudományegyetem Régiségtudományi Intézetébőlszerkesztője és az Acta Litteraria Szegediensis. Sectio Geographico–Historica társszerkesztője. Társadalmilag és szakmailag sikeres, megbecsült embernek tarthatta magát. Akkor mi késztethette az alábbi mondatoknak a megfogalmazására? „Egyébként megvagyunk, élünk, azaz úgy teszünk, mintha élnénk.” (1926. december 3.), továbbá „az én életem itten, ha nem is szomorú, s ha a folytonos munka eredményei itt-ott meg is látszanak, végkép[p]en nélkülözi azt a meleg, őszinte barátságot, ami ottan maradt Kolozsvárott.” (1928. április 18.) A szónokinak minősíthető kérdésre ugyancsak Kelemen Lajosnak írt levelében kaphatunk feleletet. „Mulatni fogsz rajta, hogy egy banketten a főispánunk – dr. Aigner Ká-roly »gyűtt-mentekként« aposztrofált bennünket. […] S Rupert úr nyíltan hirdeti, hogy az erdélyiek az oka minden bajnak…” (1928. április 18.)
Ellensúlyozás – ha ezt lehetett ellensúlyozni – ismét Erdélyből érkezett, György Lajos irodalomtörténész, a Pásztortűzfőszerkesztője levelében. „Válaszomat nem is kellene várnod, mert az egészen természetes, hogy bármilyen írást szívesen fogadok tőled. A Reinbold Ignácról szólót azonban inkább az E[rdélyi] I[rodalmi] Sz[emlé]-ben adnám, amelynek szerkesztését átvettem. Húsvétra készítem el az első számot. A Pásztortűz számára is legalább egy cikket várok tőled az év folyamán, hiszen minekünk is jól esik, ha hazagondoltok.”
A Pósta Béla szellemében folytatott szegedi munkálkodás nem mindenben növelte Buday Árpád népszerűségét. Az 1925. május 3–4-én keltezett levelében Kelemen Lajost egy ilyen esetről tudósította. „A most lebontott Szent Demeter-templom is kétszáz éves volt mindössze, pedig találtunk benne egy kis tornyot, ami XVIII. sz-i. Azt szét akarták robbantani, s úgy kellett interveniálnunk a polgármesternél. Nagy gondot okoztunk vele, mert ép[p]en útjába esik a kocsifeljárónak, melyet azért akartak és fognak csinálni, hogy a püspök egészen a főbejáratig hajthasson az új székesegyházhoz, amikor a templomba jön. Képzelheted, hogy ez a szempont engem nem győzött meg eléggé és a Műemlékbizottsággal letiltattam a lebontást.” (Jegyezzem meg, hogy a Dóm előtt álló, 12. századi alapokon nyugvó Dömötör-torony ma Szeged legidősebb ékessége.)
Nem hallgathatjuk el, hogy a magyarországi és az erdélyi magyarság egy nyelven beszél ugyan, de gondolkodásmódjuk és helyzetük különbözősége miatt az értelmezések eltolódhatnak. Ennek egyik fontos példája Trianonhoz és következményeihez való viszonyulás. 1926. február 6-án írt levelében Buday Árpád tájékoztatta Kelemen Lajost, hogy „Ő [Szádeczky Lajos] most összegyűjtötte a békerevízióra vonatkozó egész nyugati irodalmat és bő részletezéssel ismerteti. Érdekes olvasmány – nekünk. Ő tehát szerette volna az erdélyieket is ebben a gyönyörűségben részesíteni és rossz néven vette, hogy Te nem válaszoltál ezirányú ajánlatára. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy más az ilyen olvasmányok kritikája ott és más itt.” Egy másik, 1928. február 13-án keltezett levelében hozzátette: „Ahhoz a gondolkodásmódhoz, amely mindenben az egyéni szempontokat helyezi elsősorba, s amely egyszer a felekezet, máskor a faj jelszavával, de mindig önérdekből és a közért való felelősség érzése nélkül, gyűlöletet ordít és követel – nem tudok hozzászokni.”
El nem koptatható emblematikus szlogenünk: „Trianon.” Az 1920-ban eltépett film vetítője azóta is üresen kattogva forog. Az önsanyargató és másokat kárhoztató állapotnál nem tudunk tovább lépni. Megrághatatlanul, lenyelhetetlenül, kiköphetetlenül fulladozunk tőle, az egyszer mindenkire váró Nagy Átkelés sikerének reményében, Káron díjazására nemzeti obulusként ezt visszük magunkkal a nyelvünk alatt. A Trianon-szindróma kapcsán nem esik szó arról, hogy a gazdaságilag halálra ítélt „Csonka-Magyarországon” tovább élők voltak a szerencsésebbek, megmaradhattak egymás között, megmaradtak önmaguknak. A legerőteljesebb beleélési képesség sem elég ahhoz, hogy átérezhesse azoknak a lelkületét, akiknek nem egy kisebbé vált országban lehetett mégiscsak többségi magyarként léteznie tovább, hanem egy idegennek számító hatalom, egy újszerű, korábban soha meg nem tapasztalt uralom alatt kellett továbbélnie mindennapjait. A többségiből kisebbségivé válás traumáját adta vissza a legteljesebb nyelvi, szociológiai és mentális értelemben az 1920-as nyelvújító kifejezés: impériumváltás, vagyis hatalomváltás. Hűségeskü egy ismeretlen uralkodóra, az otthonosság érzetét keltő anyanyelv magától értetődő használata helyett idegen szavak és kifejezések magolása a mindennapi betevő kenyér reményében. (A korabeli lélek-lenyomatnak ma már nincs egykori átélője.)
Az országrészeket magukkal vitt nemzetiségek nélkül, a magára „maradt” magyar rezervátumban a továbbélési reflexeiket el nem veszített transzilvánok – Bethlen István miniszterelnöktől Bánffy Miklós külügyminiszteren keresztül Buday Árpád tanárig – Magyarországon élő erdélyikként lehetőségük szerint, meggyőződésük és hozzáértésük alapján próbáltak továbblépni, valamit tenni. Ahogyan 1925. szeptember 21-én Buday Árpád Kelemen Lajosnak írt levelében jelezte. „Azt hiszem, hogy nem teszek rossz szolgálatot, amikor kissé belevilágítok abba a történelembe, amelyről a magyar közönség olyan keveset hallott eddig, hogy bizony elég kár volt. Olyan keveset, mint amilyen keveset a romániai román közönség hallott a magyar történelemről, ami szintén kár volt, még ha egyelőre rajtunk bosszulódott is meg.” Későbbi, 1933. április 18-án kelt levelében a tárgyilagos történelmi ismeretek helyett, így könnyen manipulálhatókra panaszkodott Kelemen Lajos is: „itt a magyar ifjúság túlnyomó nagy része fajtája történetéről nem tud egyebet, mint amit az iskolákban tanult. E szerint a magyarok itt ezer évig nem csináltak egyebet, mint elnyomták a román nemzetet. Ez ment 1918-ig. A világháborúban azonban a dicső r[omán] nemzet 800.000 embere feláldozásával az egész világon példátlan hősiességgel a maga erejéből megcsinálta Nagy-Romániát. […] A háború alatt felnőtt féltanult és félig fegyelmezett ifjúság – mely még úgy, ahogy elhelyezkedett – az élet küzdelmeiben nem képezte tovább magát. Az pedig, amely azután nőtt fel, már 1922-től teljesen az állami tantervek történelem-emlőjét szívta, legfennebb jól-rosszul saját felekezete történetéből is kapott ízelítőt. Ezzel azonban olyan hatások is kerültek a legtöbbjük lelkébe, melyek a magyarságon belül az elválasztó öntudatot nevelték anélkül, hogy a felekezeteken felül álló összefogó nemzeti és faji öntudatot valaki beléjük nevelte volna.”
Eljött az ideje, hogy Buday Árpád a Pósta Bélától tanultakat a szegedi gyakorlatban is alkalmazza. Ahogyan 1927. június 20-én Kelemen Lajosnak megfogalmazta. „Nekünk most kizárólag a magunk bőrét kell konzerválnunk a legtökéletesebb szász önzéssel. Nem könnyű dolog, de muszáj, mert megmaradásunknak egyetlen lehetősége.” Írásainak, tanulmányainak „másságát”, nézőpontjának a magyarországitól való különbözőségét a szülőföldről hozott megközelítéssel magyarázta. Szerinte az anyaországiak megközelítése más, mert „nincs meg bennük az a lelkük mélyéig hatoló magyarság, vagy – mondjuk erdélyiség – ami akármilyen kis munkájukat értékessé tenné, legalább arra a kis darab földre nézve.” Ezt a módszertant alkalmazva fogalmazta meg egyetemi óráit, szabadelőadásait, valamint ismeretközlő cikkeit, tudománynépszerűsítő tanulmányait, vagy éppen rádiós szerepléseit, mint 1921-ben, az Erdélyi Estek műsor számára a Székely Himnusz szerzője, Csanády György rendező felkérésére A székely mívelődés története című írását. Kelemen Lajos nyári szünidejében, Dobokán, 1925. július 14-én fogalmazott levelében visszaigazolta, hogy az otthoniak szempontjából helyes úton jár. „Mind a két cikket azzal az érzéssel tettem le a kezemből, hogy egy nagy tartozásnak egy részlete legalább most mára törlesztődött. Finály méltatásának elmaradása az EME jubileumi emlékkönyvéből fájdalmas, dissonáns hiányosság volt. Most legalább itt a hiány pótlódott. Póstáról pedig igazán csak tanítványai írhatnak úgy, hogy működését megérthessék. Nehány rugóját az ő működésének és elhatározásának is csak mostani cikkedből értettem egészen meg. […] Ami a folyóiratod cikkeit illeti: én egyenesen helyeslem, hogy helyi és vidéki vonatkozású cikkeket adtok. Hiszen ez a nevelés és érdeklődéskeltés egyik módja és eszköze. […] Az Erdélyi Múzeumnak is ma majdnem azok a legbecsesebb cikkei, melyek Erdélyről s Erdélyből szólnak.” Szabadság (Kolozsvár)
2017. május 26.
Kölcsey Nagydíjjal tüntették ki Bálint Zsuzsát
Hetedik éve annak, hogy a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Bizottsága úgy döntött, olyan díjat alapít, amellyel minden évben jelképesen megköszöni és elismeri egy kiváló, diákoknak és kollégáknak egyaránt példamutató pedagógus munkáját.
"A Kölcsey Nagydíj arany fokozatát az idén egy olyan pedagógus kollégánk kapja, aki egyike azoknak az embereknek, akik ennek az iskolának az alappilléreit képezik. Olyan pedagógus, aki érzékeny, és sok-sok szeretetet ad, aki osztályainak, diákjainak valódi édesanyja. Akihez diákjai visszajárnak beszámolni életük alakulásáról, tanácsot kérni, ha nehézségbe ütköznek. Olyan tanár, aki nemcsak a kiválókkal szárnyal, hanem lehajol a nehezebben haladókhoz, és addig dolgozik velük, míg felveszik az ő lépteinek könnyed ritmusát.
Nyugalma, higgadt ítélőképessége, áldozatvállalása, munkabírása minden kölcseys tanár számára példaértékűvé vált. Nagyon sokat köszönhet neki ez az iskola, diákok és tanárok egyaránt: az az ember ő, aki mindig ott van, ahol szükség van rá, aki alapot biztosít a többieknek ahhoz, hogy egyre feljebb juthassanak. Az iskola elmúlt években elért eredményei, a legkétségbeesettebb helyzetekből való talpraállás sem valósulhatott volna meg nélküle. Az iskoláért együtt eltöltött sok-sok munkaóra alatt, olyan embert ismertem meg a személyében, akit mindig a mások szolgálata, az iskola jövőjébe vetett töretlen hite vezetett tetteiben. Egyike azoknak a pedagógusoknak, akik magát a Kölcseyt jelentik. A Kölcsey Nagydíj arany fokozatának idei kitüntetettje Bálint Zsuzsa tanárnő" - hangzott el a laudációban.
A díjat Zsók Csaba, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Egyesületének elnöke adta át. szatmar.ro
Hetedik éve annak, hogy a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Bizottsága úgy döntött, olyan díjat alapít, amellyel minden évben jelképesen megköszöni és elismeri egy kiváló, diákoknak és kollégáknak egyaránt példamutató pedagógus munkáját.
"A Kölcsey Nagydíj arany fokozatát az idén egy olyan pedagógus kollégánk kapja, aki egyike azoknak az embereknek, akik ennek az iskolának az alappilléreit képezik. Olyan pedagógus, aki érzékeny, és sok-sok szeretetet ad, aki osztályainak, diákjainak valódi édesanyja. Akihez diákjai visszajárnak beszámolni életük alakulásáról, tanácsot kérni, ha nehézségbe ütköznek. Olyan tanár, aki nemcsak a kiválókkal szárnyal, hanem lehajol a nehezebben haladókhoz, és addig dolgozik velük, míg felveszik az ő lépteinek könnyed ritmusát.
Nyugalma, higgadt ítélőképessége, áldozatvállalása, munkabírása minden kölcseys tanár számára példaértékűvé vált. Nagyon sokat köszönhet neki ez az iskola, diákok és tanárok egyaránt: az az ember ő, aki mindig ott van, ahol szükség van rá, aki alapot biztosít a többieknek ahhoz, hogy egyre feljebb juthassanak. Az iskola elmúlt években elért eredményei, a legkétségbeesettebb helyzetekből való talpraállás sem valósulhatott volna meg nélküle. Az iskoláért együtt eltöltött sok-sok munkaóra alatt, olyan embert ismertem meg a személyében, akit mindig a mások szolgálata, az iskola jövőjébe vetett töretlen hite vezetett tetteiben. Egyike azoknak a pedagógusoknak, akik magát a Kölcseyt jelentik. A Kölcsey Nagydíj arany fokozatának idei kitüntetettje Bálint Zsuzsa tanárnő" - hangzott el a laudációban.
A díjat Zsók Csaba, a Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Egyesületének elnöke adta át. szatmar.ro
2017. július 26.
AZ UDVARHELYI KÚTMÉRGEZÉS TITKA
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
TUSVÁNYOSI PROVOKÁCIÓ: EDDIG EZ VOLT A LEGSZÁNALMASABB KORMÁNYELLENES TILTAKOZÁS
Az ellenzéki pártok és a média feszülten leste, milyen konc jut számára az idei Tusványoson. Milyen fincsi is volt az illiberalizmus toposza 2015-ben, hónapokig lehetett csámcsogni rajta. Netán Németh Zsolt ismét idéz egy szakállas góbé viccből és akkor napokig lehet szajkózni, hogy a Fidesz mennyire nem polkorrekt, mondjon le!
Az idén ‒ számukra sajnálatos módon ‒ a miniszterelnök tusványosi beszédébe nem igazán lehetett oly módon belekötni, hogy az szavazatokat hozzon nekik. Nem maradt más hátra, mint fölnagyítani azt a tragikus, katasztrofális és a nemzethalált előrevetítő, apokaliptikus incidenst, miszerint a több ezer ember közül egyedüliként tiltakozó hölgyet egy tahó a hajánál fogva a földre rántotta, majd pedig a biztonságiak kivezették a táborból. Azaz a biztonságiak úgy jártak el a rendbontóval szemben, ahogy az minden fesztiválon szokás.
Azóta ez a főtéma a függetlendemokratikusellenzéki sajtóban. Az i-re a pontot természetesen megint Gyurcsány tette fel: „a magyarokat mindig ott éri támadás, ahol ő megfordul – legyen az a Kossuth tér vagy Tusnádfürdő” ‒ jelentette ki a volt miniszterelnök. Szemrebbenés nélkül, persze, mintha nem az ő nevéhez fűződnének a 2006. őszi véres események.
Ha ugyanilyen intenzitással tiltakoznának, valahányszor a migránsok megerőszakolnak egy-egy európai nőt, akkor már közelebb állnánk a migránskérdés megoldásához. De nem, az más, az természetes, az a migránsok európai integrációjának (nemi) szerves része.
Azon sem csodálkoznék, ha holnapután valamelyik külföldi orgánumban már úgy jelenne meg a hír, hogy a magyar miniszterelnök, hallva a tiltakozó hölgyet, abbahagyta beszédét, fölállt, megkontyolta és megrugdosta ellenzékét, majd dolga végeztével visszatért az emelvényre és folytatta Európa- és világellenes beszédét.
Nem értem ugyanis, hogy miért hibás a miniszterelnök meg a kormánypárt azért, mert egy tahó belekapott egy másik tahó hajába, és miért nem a rendőrség dolga mindez, amennyiben a sértett fél feljelentést tesz fizikai bántalmazásért.
Azt persze értem, miért kell ebből sajtóhisztit csinálni: azért, mert nincs más téma, azért, mert minden idők legszánalmasabb magyar ellenzékének nemhogy egy épkézláb programja, valamiféle víziója, de még a legminimálisabb fantáziája sincs. Mutasd meg az aktivistádat, és megmondom, ki vagy.
Vagy inkább ne mutasd meg! Én ugyanis az Index és a HVG videósa helyében, amilyen hamar csak lehet, töröltem volna az ominózus felvételt, nehogy a világ szeme elé kerüljön ez a szégyen. Mert a videó első momentumaiban kiderül, hogy van egy tahó, aki megrántja az amúgy is magát földhöz vágni akaró aktivista loboncát, de amit aztán láthatunk ‒ a Monty Python Repülő Cirkuszába illő kabaré ‒, nem vet valami pozitív fényt a civil aktivistákra.
Ugyanis a huzavonában a földön fekvő hölgy rámutat a kezében lévő colás ernyőre, majd a következő párbeszéd zajlik le: Aktivista hölgy: – Látják… Ezt a magyar állam csinálta, hogy Udvarhelyen megmérgezte a kutakat… Igen… A magyar állam… Néni: – Igen? És hányan haltak meg belé? Hányan? Aktivista hölgy: – Még nem haltak meg, de hányan fognak!
A megboldogult régi időkben azokat, akik szerint az állam kutakat mérgez, az elmegyógyintézet vette kezelésbe. Manapság a civil szervezetek.
De hadd kövessük az épületes beszélgetést, mely a tábor területéről való eltávolítás után zajlott le, és melynek során a riporter kétségbeesetten próbálja az értelem medre felé terelni a diskurzust, miközben a főszereplő megfogalmazza „ars civilicáját” és megcsillogtatja csodás mentális és retorikai képességeit: Riporter: – Mi a bajod Orbán Viktorral? Aktivista hölgy: – Elsősorban a paksi szerződést nem kell titkosítani, mert ő a vevő, ugye… Remélem, Orbán-koncert után visszajöhetek, me’ azé’ az előadások érdekelnek, főleg a Sipos Zolié… (Megj.: Az Átlátszó Erdély munkatársa, aki a diktatórikus tusványosi szabadegyetemen a tényfeltáró újságírásról értekezhetett.) Akkor tönkretesz mindent, ezzel kezdve, a costa (?) colával, majd mindjárt meg is mutatom… Riporter: – Te erdélyi magyar vagy? (Megj.: Mintha a kiejtésből nem érződne…) Aktivista hölgy: – Igen… Riporter: – Honnan jöttél? Aktivista hölgy: – Lövétei vagyok. Jelenleg Budapesten élek. Riporter: – És a paksi szerződéssel van problémád? Aktivista hölgy: – Azzal, helló… Riporter: – Itt nagyon komolyan megrángatták a hajadat… Aktivista hölgy: – Igen… Római-part… A Dagályt is hogy tönkretették… Semmit… Semmit se… Riporter: – Szóval nagyon komolyan megrángatták a hajadat. Mit szólsz te ehhez? Aktivista hölgy: – El akarták venni… Istenem… Riporter: – Nem baj, hogy így megvertek? Aktivista hölgy: – De most erről… Hadd ne kelljen mondjam az egyértelműt… Vagyis hát tényleg… Csak egyértelmű dolgokat mondanék… Melyikkel kezdjem? Na tehát… Ugye… Már korábban is talán megbeszélték az MVM-nél, hogy majd itt csinálnak ilyen zölderőműveket, és akkor azokat majd az MVM talán átveszi vagy ilyesmi, gondolom, miután a haverok leszedték róla a busás hasznot… Hát nem szedték le a busás hasznot, mert valami történt és nagyon gyorsan átvette az MVM, hogy gondolom, hogy lenyelje… Hogy lenyelje a helyi vállalkozó haver… Riporter: – Egy kicsit zaklatott vagy most? Aktivista hölgy: – Nem… Hogy a helyi vállalkozó haver veszteségeit ő le tudja nyelni, merthogy, gondolom, változott a helyzet, és nem lett túlságosan népszerű azzal, hogy itt tönkretette az Úz völgyét… Meg ilyenek… És akkor persze nyilván politikai támogatást is csak ő kap… Lénárd László… (Megj.: Vajon a Pécsi Akadémiai Bizottság elnökére gondol? Vagy a Metallica Hungarica alapítójára? Esetleg Lénárd Andrásra, az Igazi Csíki Sör tulajdonosára?) Riporter: – Egyedül jöttél? Aktivista hölgy: – Egyedül voltam, igen… Hát meghirdettem Facebookon, de… Szóval nagyon sok negatív válasz érkezett, hogy miért jössz ide, nem is fogsz idejönni, nánáná… Riporter: – Eleve az volt a cél, hogy fütyülsz, majd… Aktivista hölgy: – Hát az is, igen… Hát sok cél volt… De na (felkacag)… Ez valósult meg…
Itt hirtelen vége szakad az Index videójának, bár sokan kíváncsiak lettünk volna a folytatásra, én személy szerint különösen a costa cola és az udvarhelyi kútmérgezések titkára.
Arra, hogy Orbán Viktor személyesen lopózott kútról kútra a csillagösvényes székely ég alatt, vagy pedig a Fidelitast bízta meg a székelyek megmérgezésével? Netán elégedetlen volt azzal, hogy az erdélyieknek csupán a 96 százaléka szavazott rá 2014-ben?
Ha az ellenzék és civil aktivistái folytatják ezt a szellemi magasrepülést, úgy lehet, ez az arány még nőni fog. (Megj.: Mindössze 4 százalékot javított a Fidesz 2014-hez képest ‒ írja majd a függetlendemokratikusellenzéki sajtó.)
Orbán János Dénes / Magyar Idők
2017. július 31.
A magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. július 31.
AZ ANYANYELV FÖLÉRTÉKELŐDÉSE
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány
A PEREMRÉGIÓK MAGYAR IDENTITÁSÁBAN1
Péntek János
az MTA külső tagja, professor emeritus, Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kolozsvár
pentekjku(kukac)gmail.com
Az elmúlt negyedszázadban empirikusan is érzékelhető gyors változás és irányváltás következett be a Kárpát-medencei társadalmi és nyelvi folyamatokban. Különösen feltűnő volt ez a hirtelen változás rögtön 1990 után az anyaországon kívüli régiókban, ahol jelentős számú magyar közösség él. A tízévente egymást követő népszámlálások (1992, 2002, 2011–12) eredményei aztán valósággal sokkolták a közvéleményt, és provokálták a kutatókat. Ebben a helyzetben különösen fontosnak bizonyult, hogy azok a kutatók is, akik az egyes régiókban élnek, és ennél fogva a terep és a téma jó ismerői, csatlakozhattak a magyarországiakhoz, számukra is megadatott a kutatás szabadsága. Szinte valamennyi társadalomtudomány érdekeltnek bizonyult: a demográfia, a társadalomföldrajz, a regionális kutatások, a szociológia és a szociolingvisztika. Az identitás és a nyelv kérdéskörében különösen fontosak voltak a szociológusoknak az 1990-es években végzett, az egész nagyrégióra kiterjedő kutatásai (Gereben Ferenc és munkatársai, Csepeli György és munkatársai), valamint az élőnyelvi, kétnyelvűségi kutatások (Kontra Miklós irányításával). Ilyen jellegű kutatások különböző szinteken azóta is folynak. A nyelvészetiek a külső régiókban az MTA által kezdeményezett és támogatott kutatóállomásokban, azok hálózatában intézményesültek. Ezek egyik résztvevőjeként a továbbiakban a címben megjelölt kérdésre vonatkozó megállapításaimat is elsősorban e kutatások eredményei alapján teszem, némi részrehajlással az erdélyi helyzet iránt. A részrehajlás egyik oka, hogy ebben a nagyrégióban a helyzetek, a folyamatok, a jelenségek mind előfordulnak, a másik, hogy ezek vizsgálatában közvetlenül vagy közvetve, tanítványaim révén magam is részt vettem.
Egyetlen példa arra, milyen kihívást és provokációt jelentettek szakmailag a népszámlások. A 2002. évi romániai népszámlálás a magyarok közel 12%-os, 200 ezres fogyását regisztrálta 1992-höz viszonyítva. A demográfia és a szociológia ennek két okát látta: a születések alacsony számát és az elvándorlást (akkor elsősorban a Magyarországra való áttelepedést). A nyelvi folyamatokra irányuló saját vizsgálataink alapján nem volt kétséges, hogy asszimilációs háttere is van az apadásnak, az asszimilációban pedig jelen van a nyelvi asszimiláció, a nyelvvesztés, a nyelvcsere is. Ezt bizonyította aztán be részletes elemzéssel – az asszimilációs veszteség arányait is jelezve – Szilágyi N. Sándor (2005).
A nyelv szimbolikus többletértékei és a nyelvpolitikai ideológiák
Noha napjainkban sok társadalomtudós azt is kétségbe vonja, hogy lényeges kapcsolat volna az anyanyelv és az identitás között (lásd Kontra 2006), az pedig egyenesen közhelynek számít, hogy a nyugati típusú, államnemzeti identitásnak csak az állampolgárság a meghatározója (legutóbb Romsics, 2013 szerint), magam azon a véleményen vagyok, hogy történetileg változó, kultúránként változatos formában és módon az identitásban valahol mindig ott a nyelv. A kelet-európai identitásokban, általában is a kisebbségek identitásában szimbolikus többletértéke van az anyanyelv varázsának, a látszólag tisztán vallási identitásokban (pl. a muszlimban) a titkokat őrző és közvetítő szakrális nyelv misztériumának. Azoknak a nyelveknek pedig, amelyeknek a státusa államnyelvi, hivatalos nyelvi, az állam által rájuk is átruházott hatalmi helyzetük van. Nyilván sem a szimbolikus többletérték, sem a fölérendelt státus nem inherens eleme egyik nyelvnek sem, hanem a nyelv és a nyelvi közösség történelmi kapcsolatában alakult ki, az államnyelv fölérendeltsége pedig az adott nyelvi csoport hatalmi fölényéből ered.2 Épp emiatt maga a szaktudomány ilyenekkel, mint varázs, misztérium, hatalom, nem tud mihez kezdeni, ezek a társadalomnyelvészet, társadalomlélektan körébe tartoznak.
Az államnemzeti identitásban formailag valóban az állampolgárság a meghatározó, ám a nemzetállamok által kiemelt státusú államnyelv, hivatalos nyelv maga is eszköze a hatalom gyakorlásának, és már eleve alárendeltté tesz minden más, az illető ország területén beszélt nyelvet.3 Az államok pedig kétféle nyelvpolitikai ideológia szerint kezelik az illető ország területén beszélt nyelvek viszonyát: dominánsan a nacionalista, asszimilációs ideológia szerint, kivételesen a pluralizmus, az egyenjogúság szellemében.
Az alárendeltség következményei
Ennek a státusbeli alárendeltségnek, az ezzel összefüggő korlátozásnak, hátrányos megkülönböztetésnek is következménye az anyanyelv fölértékelése a határon túli magyar nemzeti közösségekben. A beszélők államnélküli helyzetüket, veszélyeztetettségüket érzik, a szétszórtságot, felekezeti megosztottságot. Ilyen körülmények között a magyar nyelvben élik meg közösségüket, összetartozásukat, viszonyulásuk tulajdonképpen menekülés a nyelvbe. Ez szüli az olyan szimbolikus-mitikus, már-már szakrális kinyilatkoztatásokat, hogy „A mi hazánk a magyar nyelv.” Az anyanyelv szent céllá válik, miközben a napi döntések (nyelvválasztás, iskolaválasztás) nincsenek mindig összhangban ezzel a kivételes belső értékeléssel.
Szintén a nyelvi alárendeltség, a veszélyeztetettség miatt válik védekezővé, önigazolóvá, esetleg rejtőzködővé ez az identitás, ellenhatásaként annak, hogy vannak offenzív identitások, és hogy a fóbiák is részei a kelet-európai identitásoknak.4 Az egyik jelentős szociológiai kutatás következtetése is az volt, hogy a magyar közösségekben „az anyanyelv […] erős identifikáló szerepe […] védekező, […] identitásvédő…”. (Gereben, 2011, 255.)
A szociológiai és szociolingvisztikai kutatások eredményei egyaránt azt igazolják, hogy a peremrégiókban az anyanyelv fölértékelődik a magyarok, a magyar közösségek önmeghatározásában. Kárpátaljai nyelvészkollégánk, Csernicskó István, felvidéki szerzőtársával, Szabómihály Gizellával közös tanulmányában állapítja meg, hogy nagyfokú korreláció van a magyar nemzetiség és a magyar nyelv bevallása és vállalása (használata) között, a nyelvközösséghez tartozás központi helyet foglal el a közösség etnikai tudatában (Csernicskó ‒ Szabómihály, 2010, 167.). Gereben Ferenc szociológus az általa vezetett, kiterjedt kutatás következtetéseként írja: „…zárt kérdésünk alapján [17 tényező közül] a magyarsághoz tartozás legfontosabb »kellékének« – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a magyar nyelvet tekinthetjük…” (Gereben, 2011, 253.). Ebben a konszenzusban jelentős az – és ez jelenti a fölértékelést –, hogy a fontosság mértéke jóval nagyobb a külső magyar régiókban, mint az anyaországban (Gereben, 2011, 250.). Kolozsvári szociológus kollégánk, Veres Valér grafikusan is ábrázolta az arra a kérdésre adott válaszok megoszlását, hogy „Mi határozza meg leginkább az Ön nemzeti hovatartozását?”. Ez az ábra szintén mutatja a régiók többletét az anyanyelv és kultúra vonatkozásában az anyaországhoz viszonyítva (1. ábra).
Túlságosan kategorikusnak tűnik, mégis el kell fogadnunk Kárpát-medencei vonatkozásban is Lanstyák Istvánnak a szlovákiai magyarokkal kapcsolatos megállapítását: „…a szlovákiai magyarok nemzeti azonosságtudatának a nyelv – a magyar nyelv – nem járulékos, hanem központi eleme. […] azok a szlovákiai magyarok, akik feladják nyelvüket, egyben megszűnnek magyarok lenni. Ezért érdemes a helyzetünket meghatározó tényezők közül azokat kiemelni, amelyek hatással vannak vagy lehetnek a nyelvmegtartásra vagy éppen a nyelvcserére.” (Lanstyák, 2002, 12‒13., kiemelés tőlem, P. J.) Ezt a megállapítást akár súlyosbíthatnánk is azzal, hogy azok közül, akik feladják nyelvüket és asszimilálódnak, némelyek új identitásukban neofitáknak bizonyulnak. De vannak kivételek is. Elsősorban vallási közösségekről tudunk Erdélyben, olyan vallási közösségekről, amelyek a nyelvcsere után is magyarnak vallják magukat, és ezt az is erősíti, hogy a templomban, liturgikus használatban számukra a magyar nyelv szakralizálódott: nem beszélik, de hitéletükben ragaszkodnak hozzá (Borbándról, Óradnáról, Verespatakról, a Déva környéki református falvakból ismerjük ezt a helyzetet). És van egy másik adat is, amely azt jelzi, hogy a Kárpát-medencében és a régiókban is többen vallják magukat magyar anyanyelvűnek, mint magyarnak. 2001‒2002-ben a Kárpát-medencében 300 ezres volt ez a többlet (11,7 millió magyar és 12 millió magyar anyanyelvű; Kocsis et. al., 2006, 30.), 2011-ben Romániában 32 291 (1 227 623 magyar és 1 259 914 magyar anyanyelvű; a román Országos Statisztikai Hivatal adatsorai szerint). Romániában egyébként a magyar az egyetlen olyan nemzetiség, amelynek több az anyanyelvű beszélője, mint ahánynak magyar az etnikai identitása. Ez nyilván nem lemondás, hanem vállalás az előző évszázadokban magyar nyelvűvé vált svábok, örmények, romák, zsidók stb. részéről.
Az identitások szerveződése, átörökítése, átmenetisége, töredezettsége
Kétségtelen, hogy az embereknek és a közösségeknek sokféle identitásuk van. Az identitások sokféleségére való hivatkozás azzal a veszéllyel jár, hogy ezen az alapon relativizálhatók, és akár szembe is állíthatók egymással. Lényegtelennek véljük a közöttük lévő különbségeket, minden kötődést identitásnak tekintünk, és arra sem gondolunk, hogy az olyan alapidentitások, mint az etnikai vagy a nemzeti, részidentitások és kötődések köteléke.
Világosan érzékelhető az identitások függőleges szerveződése egy vertikális kontinuum mentén, az ilyeneké, mint az egyéni identitás → lokális identitás → regionális identitás (székely, palóc stb.) → erdélyi, felvidéki, muravidéki stb. magyar identitás → magyar (etnikai, nemzeti) identitás → közép-európai identitás → európai identitás. Az egyéni és a közösségi identitást a nyelv köti össze, az anyanyelvnek az etnikai, nemzeti szintig van (különleges) jelentősége. Az egyéni, valamint a lokális és regionális identitásnak is van nyelvváltozatbeli megfelelője: a vernakuláris, a helyi nyelvjárás, a nyelvjárási régió. Ez is identitást fejez ki, erősíti a közösségen belüli szolidaritást. Előfordul, hogy kívülről (vagy akár belülről is) manipulatív szándékkal szembeállítják őket (például székelyt a magyarral, erdélyi magyart a magyarországi magyarral), pedig nyilvánvaló, hogy ezek nem alternatívái egymásnak, hanem egymásba épülők, kontinuumot alkotva egymást erősítik.
Mind az egyéni, mind a közösségi identitásban rendszerint több részidentitás, identitáselem, kötődés kapcsolódik össze: az identitások vízszintesen, egy horizontális kontinuum mentén is szerveződnek. Ez már arra az identitásra is érvényes, amelybe az ember családjában, közösségében beleszületik. Ezek mind „független változók”, adottak az ember számára. Egymással szolidáris értékek kapcsolatáról van szó, történelmileg kialakult, valamennyire megszilárdult, emiatt megszokott, kongruens kapcsolódásokról. Gereben Ferenc – mint láttuk – saját szociológiai vizsgálatában tizenhét ilyen tényezőről beszél, a lista azonban nyitott abban a tekintetben, hogy ki mivel, mi mindennel kapcsolja össze saját és közössége egyéniségét, karakterét. Ennek a nyitott listának is vannak alapelemei, például az erdélyi magyar identitásban ilyenek kapcsolódnak össze kongruens módon: magyar nyelv + református/katolikus/unitárius vallás + történelmi hagyomány + magyarságtudat + erdélyiség… stb.
A peremrégiókban, de általában a mai mobilitás körülményei között, a hagyományos, stabil közösségek és az értékrendek felbomlásával sokszor és egyre gyakrabban kérdésessé válik a nyelv és az identitás áthagyományozása, átörökítése. „És mi lesz, ha románnak szület?” – kérdezte jó negyven évvel ezelőtt a maga sajátos nyelvén egy kolozsvári magyar család ötéves gyermeke, miközben testvére születésére vártak. Részéről ez akkor puszta kíváncsiság volt abban az időben, amikor a születés még jóval nagyobb titok volt, mint manapság. Ő már tudta a napköziből, hogy vannak fiúk és lányok, és hogy vannak magyarok és románok, ő maga is már beszélt románul, így joggal tehette föl saját töprengő kérdését. Ez a kérdés aztán egyre inkább relevánssá vált a demográfusok, szociológusok számára, mivel a nyelvileg, etnikailag vegyes házasságok száma egyre szaporodik. A párválasztás korábbi endogám szabályai jelentős mértékben fellazultak. Az is, amely a felekezetileg (vagy etnikailag) vegyes családokban azt írta elő, hogy a lány az anya identitását örökölje, a fiú az apáét. Az pedig – mint látni fogjuk – csak a naiv vélekedésben maradt meg, hogy az anyanyelv gondozója, átörökítője elsősorban az anya. Ez akár identitáskrízisnek is tekinthető a peremrégiókban, különösen a szórványokban, lakótelepi környezetben. Jó esetben már a nyelvtanulás kezdetétől szimultán kétnyelvűvé válhat a gyermek, kettős lehet az identitása. A környezet és az irányított asszimiláció viszont annyira erős, hogy rendszerint ezek korai egyensúlya a felnőtté válás időszakában egyre inkább a többségéhez igazodik. Szilágyi N. Sándor már hivatkozott, az asszimilációval foglalkozó tanulmányában az 1992-es és 2002-es népszámlálási adatok alapján azt állapíthatta meg, hogy „… a magyar nők vegyes házasságaiban […] a gyermekeknek csak 18‒23%-a lett magyar”, a magyar férfiak vegyes házasságaiban pedig ez az érték 35‒40% (Szilágyi N., 2005, 56–57.). Az átörökített identitás és nyelv ebben az esetben tehát kevésbé az anyáé, inkább az apáé, de arányaiban mindenképpen a többséghez tartozó házastársé.
A vegyes családok növekvő száma jelzi, hogy a felfokozott társadalmi mobilitásban a nyelvben és az identitásban is egyre inkább számolni kell az átmenetiséggel, a Kárpát-medencében inkább az átmenetiséggel, mint a kettősséggel. Az identitástényezők megszokott kapcsolódása, köteléke meglazul, megbomlik, szokatlanná, diszgruenssé válik. Ez jól tükröződik a romániai népszámlálásoknak a felekezetiség és az etnikai identitás szokatlan kapcsolódásaira utaló adataiban (1. táblázat).
Magyar román
Református 93,78% 3,29% (19 802)
Unitárius 93,67% 1,80% (1044)
Ortodox 1,65% (26 009) 93,67%
1. táblázat.• A felekezeti hovatartozás és az etnikai identitás „szokatlan” kapcsolatai Romániában (Forrás: Országos Statisztikai Hivatal, 2011, URL1: 14., ill. 16. táblázat)
A mozgásra, az identitáscserére, a három síkon végbemenő asszimilációra utalnak, nagyságrendjüket is jelzik a romániai népszámlások további adatai. (1) nyelvi asszimilációra a román anyanyelvű magyarok (elsősorban, mint jeleztük, vallási közösségekben): 1992-ben 32 949, 2011-ben: 34 203, (2) etnikai asszimilációra a román reformátusok, unitáriusok (mintegy 21 ezren) és a vegyes házasságokban románként bejegyzett gyermekekben jelentkező többlet, (3) felekezeti asszimiláció következménye az ortodox magyar kategória (26 009 a legutóbbi népszámláláskor). Jellemzőnek és viszonylag stabilnak tűnik az átmenetiségnek a 30 ezer körüli népessége. Ezek után az sem meglepő, hogy az 1992–2002 között az asszimilációs fogyást Szilágyi N. Sándor 32 ezerre becsülte, és ez a teljes akkori, tíz évre visszamenő demográfiai apadás (193 152) 16%-a volt (Szilágyi N., 2005, 85.).
Szabadság és méltóság az identitás megválasztásában és megvallásában
A szaktudományok szenvtelen stílusában gyakran jelenik meg az a megállapítás, hogy az identitás helyzetfüggő, érdekfüggő. Ez az eufemizáló szenvtelenség arra a súlyos tényre utal, hogy miközben az identitás megválasztását és megvallását alapvető emberi jognak gondoljuk, a közelmúlt legnagyobb szörnyűsége éppen az volt, hogy milliókat stigmatizáltak, üldöztek, semmisítettek meg vallási, etnikai, nyelvi identitásaik miatt. A szörnyűségek után sem tűnt el a stigmatizálás, a megfélemlítés, és mindenütt sérül az identitáshoz kapcsolódó jog, ahol félelemből kell valakinek elhallgatnia, elrejtenie vagy akár védenie identitását. Az identitás ilyen értelemben szabadságfüggő, méltóságfüggő. Márpedig a peremrégiók magyarsága, személyek és csoportok gyakran kerülnek olyan helyzetbe, hogy félniük kell identitásuk miatt.
A tiltás, a korlátozás, a stigmatizálás elsődlegesen a nyelvre irányul, az irányított asszimiláció, az asszimilációs nyomás elsődleges célpontja az anyanyelv. Nyilván amiatt, mert az asszimiláció irányítói is tudják, hogy a nyelv kulcsfontosságú az identitásban, és azt is, hogy ezen a ponton a leginkább sebezhető: a kétnyelvűség révén, amely létfontosságú a beszélőnek, aki azonban a számára előnyös és fontos, anyanyelvdomináns hozzáadó kétnyelvűség helyett gyakran a felcserélő kétnyelvűségbe kényszerül. Lemond anyanyelvéről. Tulajdonképpen ebben jelölhető meg az integráció és az asszimiláció nyelvi határa: elég megtanulni és tudni az államnyelvet, vagy le is kell mondani az anyanyelvről?
A tiltás, a korlátozás, a diszkrimináció nyelvjogi kérdés, a stigmatizálás az előítéletekhez, sztereotípiákhoz tartozik. A magyar nyelv stigmatizálási skálája nagyon széles, stilárisan is változatos. Néha az önstigmatizálás is tetten érhető. Már a magyar nyelv nehéz voltára való hivatkozás is hamis sztereotípia, aztán következnek a kevésbé durvák, mint a madárnyelv, majd a nagyon durvák, nagyon bántóak: utálatos nyelv, hányingert keltő zagyvaság, az ördög nyelve… Gazdag gyűjteménye található mindezeknek Tánczos Vilmosnál, már legutóbbi könyvének címe is erre utal: Madárnyelven (Tánczos, 2011).
A stigmatizálás Tánczos által idézett példái a magyar nyelv moldvai változatára vonatkoznak. A moldvai magyarok (csángók) nyelvcseréje, asszimilációja mintegy 150 évvel ezelőtt, a román nemzetállam megalakulásától vált intenzívvé, azóta is tart, szemünk előtt ma is zajlik, és úgy tűnik, a végkifejletéhez közeledik. Viszonylag pontosan lehet látni a mechanizmusát, a benne szerepet játszó tényezőket, ezért érdemes közelebbről is szemügyre venni. A történeti források szerint a 13. századtól a 18. század második feléig alapidentitásuknak két erős eleme volt: az, hogy magyarok (magyar nyelvűek, etnikumúak) és katolikusok voltak (ortodox környezetben), etnonimaként a kettő szinonimája volt egymásnak (a környezet román nyelvében is: ungur, catolic). A 18. század második felében az akkor oda nagy számban érkező, menekülő székelyek az ott talált magyar csoportot, nyelvük egyik furcsaságára való utalással a kigúnyoló, stigmatizáló csángó névvel illette (Péntek, 2014). Ez a gúnynév kiterjedt aztán az egész moldvai magyar csoportra, a székelyekre, és végigkísérte további történelmüket. Nyelvjárásukat magyar és román részről is stigmatizálták, hogy aztán ők maguk is kétségbe vonják nyelvük „igaz” magyarságát. Nyelvük háttérbe szorítása azzal erősödött föl, hogy az állami oktatás román nyelven indult el, és folyik ma is, és hogy a liturgikus használatban a római katolikus egyház is feláldozta hívei anyanyelvét az államnyelv javára, noha ez a nyelv számukra mély hitükben a szakralitás misztériumának is őrzője (Szilágyi N., 2006). Soha nem adatott meg nekik önazonosságuk szabad megvallása, emiatt a magyar és a román között hányódva leginkább a katolikust nyilváníthatták ki (ebben implicite a magyar is benne volt), illetve amikor egy igazán kívülálló személy, a finn Yrjö Wichmann nyelvüket kutatta a 19. század elején, ő azt jegyezte le Szabófalván, hogy azok is magyarnak tartják magukat, akik már nem beszélnek magyarul. A 20. században már valósággal üldözöttekké váltak, állandó volt a fenyegetettségük. Közben a magyar kutatók, erdélyi és magyarországi értelmiségiek nyelvhasználatában etnonimává és lingvonimává vált a csángó megnevezés, és úgy tűnt, hogy ez a kettő, a katolikus és a csángó lehet a csoport identitásának jelölője.5 „Újabban a teljesen székely eredetű falvakban és az északi csángók körében is kialakult a csángó tudat, ugyanis Erdélyben és Magyarországon egységesen csángónak nevezték a teljes moldvai katolikus lakosságot.” Ennek a feltételezett csángó etnicitásnak is alapfeltétele „a tényleges és viszonylag jó nyelvtudás.” (Tánczos, 2011, 260., 264., kiemelés tőlem, P. J.) A gúnynévként keletkezett csángó név és a csángó tudat, identitás jó szándékú, kívülről való kreálása, kissé romantikus fölerősítése átmenetinek tűnik. A katolikus identitás és a csángóként megjelölt identitás különbözőképpen, de átmenetileg azt az alapvető tényt fedi el, hogy egy magyar római katolikus népcsoport magyar → román nyelvcseréje és asszimilációja ment és megy végbe.
A folyamatos félelem, megfélemlítés, befolyásolás azt is lehetetlenné tette, hogy a hivatalos népszámlások megközelítőleg is reálisak legyenek az ő vonatkozásukban. Vallásukat bizonyára minden esetben vállalták, a magyart sem nyelvként, sem etnikumként. Az a legutóbbi kísérlet pedig a 2011-es romániai népszámlás alkalmával, hogy szerepeljen a csángó is vállalható etnikai identitásként az etnikumok listáján, mint előrelátható volt, olyan eredménnyel járt, amely groteszk tükörképe magának a népszámlásnak, és a moldvai magyarok helyzetének is.6 Az Országos Statisztikai Hivatal közöl egy olyan táblázatot (URL1: 14. táblázat), amely az egyes etnikumok és a felekezetek kapcsolatának számadatait tartalmazza. Ezen az szerepel, hogy összesen 1536 személy vallotta magát csángónak, felekezeti megoszlásukban közülük 1054 római katolikus, 216 ortodox, 141 muzulmán, 125 pedig egyéb. Az 1536-os nagyságrend – ahhoz viszonyítva, hogy nyelvileg még mindig 40–50 ezer moldvai katolikusnak van valamilyen kötődése a magyar nyelvhez – tükrözi a megfélemlítettséget, de azt is, hogy bizonytalan körükben a csángó identitás elfogadottsága. A csángóhoz szokatlanul kapcsolódó ortodox felekezetiség – még ebben a kis számban is – kétségessé teszi azt, hogy a római katolikus egyház a magyar nyelvről való lemondással hosszú távon ellensúlyozhatná az ortodox egyház nyomását. A 141 muzulmán csángó pedig szinte hihetetlennek tűnik, bár ebből akár arra is következtethetünk, hogy csángó identitásukat legszabadabban a Konstancához közeli, muzulmán és „multikulturális” környezetben élő Oituz telepes falu lakói vállalhatták (ők két hullámban, a két világháborút követően kerültek ide Lujzikalagorból). Ennek alapján az ő körükben feltételezhető a katolikus–muzulmán vegyes házasság, az ilyen jellegű kettős identitás.
Nyelv és identitás: a szakmai megközelítés sokféleségéről
A társadalomtudományok művelőit mélyen megosztják a helyzetek, az érdekek és az ideológiák. Bizonyára magunk sem vagyunk mentesek ettől, befolyásol bennünket saját identitásunk, közösségekhez, közösségünkhöz, nyelvekhez való viszonyulásunk. Az bizonyára elfogultságoktól függetlenül állítható, hogy általánosan érvényes identitásmodell nincs, az viszont etikailag is kifogásolható, ha úgy látjuk, láttatjuk nagy közösségek identitását, hogy az (főként a sajátunkhoz viszonyítva) kevésbé fejlett, kevésbé korszerű. Vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is közösségi identitás, én pedig – és ezzel bizonyára nem vagyok egyedül – úgy gondolom, hogy az egyéni identitásnak nincs értelme a közösségi nélkül. Ami pedig a nyelv szerepét illeti: azt előadásaink szövegében fejtettük ki, cáfolataként is annak a véleménynek, amely azt kétségbe vonja. Mindebben a magyar tudomány ünnepére való tekintettel is indokoltnak érezzük felhívni a figyelmet a scientia mellett a conscientiára, a kettő viszonyára, a tények, a tudás és a tudomány, valamint lelkiismeret és felelősség elvárható egyensúlyára.
IRODALOM
Csernicskó István ‒ Szabómihály Gizella (2010): Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006‒2008. Bp. Köztársasági Elnöki Hivatal, 167‒198. • WEBCÍM
Gereben Ferenc (2011): Az anyanyelv szerepe a határon túli magyarság azonosságtudatában. In: Híres-László Kornélia et al. (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. (A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai.) Budapest–Beregszász: Tinta Könyvkiadó ‒ II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 245‒256. • WEBCÍM
Kocsis Károly – Bottlik Zsolt – Tátrai Patrik (2006): Etnikai térfolyamatok a Kárpát-medence határainkon túli régióiban (1989–2002). Budapest: MTA Földrajztudományi Kutatóintézet
Kontra Miklós (2006): Nyelvi emberi jogi polémiák. In: Benő Attila – Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvi közösségek – nyelvi jogok. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 3.) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 9–29. • WEBCÍM
Kontra Miklós – Szilágyi N. Sándor (2002): A kisebbségeknek van anyanyelvük, de a többségnek nincs? In: Kontra Miklós – Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Budapest: Teleki László Alapítvány, 3–10. • WEBCÍM
Lanstyák István (2002): A magyar nyelv jelene és jövője Szlovákiában. In: Lanstyák István ‒ Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony: Kalligram, 12‒18.
Péntek János (2014): A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről. Magyar Nyelv. 110, 4, 437– 447. • WEBCÍM
Romsics Ignác (2013): A nemzetek típusai és kialakulásuk szakaszai. In: Kántor Lajos (szerk.): Párbeszéd nemzetről, nemzetiségről. Kolozsvár: Korunk–Komp-Press Kiadó, 11–14.
Szilágyi N. Sándor (2005): Asszimilációs folyamatok a romániai magyarság körében. In: Péntek János ‒ Benő Attila (szerk.): Nyelvi jogi környezet és nyelvhasználat. (A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet kiadványai 2) Kolozsvár: Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, 24‒94.
Szilágyi N. Sándor (2006): Nyelvi jogok, egyházi nyelvhasználat. A magyar nyelvű mise kérdése Moldvában. In: Diószegi László (szerk.): Veszélyeztetett örökség, veszélyeztetett kultúrák. A moldvai csángók. Budapest: Teleki László Alapítvány, 107–114. • WEBCÍM
Tánczos Vilmos (2011): Madárnyelven. A moldvai csángók nyelvéről. Kolozsvár: Erdélyi Múzeum-Egyesület
Veres Valér (2008): A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és állampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla (szerk.): Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság, 35–60. •WEBCÍM
LÁBJEGYZETEK
1 A Magyar Tudomány Ünnepének 2016. évi ünnepélyes megnyitóján az Akadémia dísztermében, november 3-án elhangzott előadás utólag megírt szövege. <
2 Ennek ellenére például a többségi, kisebbségi jelző a nyelv mellett – manipulatív szándékkal – gyakran úgy jelenik meg, mintha ilyen inherens értékről volna szó. <
3 Olyan értelemben is szembekerül a többi nyelvvel, hogy például a román közoktatás terminológiájában az anyanyelv csak a kisebbségekre vonatkozik, anyanyelvük csak nekik van, nekik „csak” anyanyelvük van (Kontra – Szilágyi, 2002). <
4 Az identitással szembeni közömbösség gyakorlatilag ismeretlen a peremrégiókban, szemben Magyarországgal, ahol ez a 2001-es népszámláskor abban nyilvánult meg, hogy a lakosság 5,6%-a, 570 ezren nem tartották fontosnak, hogy nemzetiségükről nyilatkozzanak (Kocsis et al., 2006, 22–23.). <
5 Miközben románok számára ez arra volt jó, hogy ezen az alapon is kétségbe vonják a moldvai magyarok magyar voltát, magyar eredetét. <
6 Tánczos Vilmos közvetlen résztvevőként írja le ennek részleteit: Tánczos, 2011, 253–284. <
Magyar Tudomány
2017. augusztus 5.
Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)
2017. augusztus 24.
Szatmárnémeti 80 éves díszpolgárát, Paulovics Lászlót köszöntötték
A Szatmárnémeti Református Gimnáziumban található esperesi hivatalban összeállított ideiglenes kiállításon köszöntötték Paulovics László festőművészt.
A nemrég ünnepelt 80. születésnap alkalmából köszöntötték a festőművészt szerdán Szatmárnémetiben. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke köszöntötte az ünnepeltet, majd Csirák Csaba színháztörténész beszélt Paulovics munkájáról, érintve a díszlettervezéssel töltött hosszú éveket. A művész 70 alkotásából nemrég nyílt tárlat Kolozsváron, ennek kapcsán született benyomásairól beszélt Márton Evelin művészettörténész.
Kereskényi Gábor polgármester egy kis meglepetéssel készült a város díszpolgárának köszöntésére, majd a születésnapos barátai mondtak köszöntőt.
Paulovics László az útról beszélt, melyet követően sokan vándornak tartják. Esze ágában nem volt elhagyni annak idején Szatmárnémetit, de díszlettervezői munkájában olyan eszmei és gyakorlati megkötésekkel szembesült, hogy kénytelen volt az elvándorlás mellett dönteni. Élt és alkotott egyebek mellett Németországban és Hollandiában, most pedig a magyarországi Szentes az otthona - ám Szatmárnémeti mindig ott van a szívében és sok alkotásában.
Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1955-ben Nagybányán a Művészeti Középiskolában végzett, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1961-ben szerez diplomát, majd három év nagybányai kitérő után, 1964-től a szatmári színház díszlet- és jelmeztervezője. Több kulturális folyóirat grafikus munkatársa volt. Festőművészeti munkái egyéni és kollektív tárlatok sokaságán jelentek meg szerte az országban. Az ő keze munkáját dicséri a Szent Lélek római katolikus templom oltárképe is. Paulovics 2015 novemberében lett Szatmárnémeti díszpolgára. szatmar.ro
A Szatmárnémeti Református Gimnáziumban található esperesi hivatalban összeállított ideiglenes kiállításon köszöntötték Paulovics László festőművészt.
A nemrég ünnepelt 80. születésnap alkalmából köszöntötték a festőművészt szerdán Szatmárnémetiben. Szőcs Péter, a Szent István Kör elnöke köszöntötte az ünnepeltet, majd Csirák Csaba színháztörténész beszélt Paulovics munkájáról, érintve a díszlettervezéssel töltött hosszú éveket. A művész 70 alkotásából nemrég nyílt tárlat Kolozsváron, ennek kapcsán született benyomásairól beszélt Márton Evelin művészettörténész.
Kereskényi Gábor polgármester egy kis meglepetéssel készült a város díszpolgárának köszöntésére, majd a születésnapos barátai mondtak köszöntőt.
Paulovics László az útról beszélt, melyet követően sokan vándornak tartják. Esze ágában nem volt elhagyni annak idején Szatmárnémetit, de díszlettervezői munkájában olyan eszmei és gyakorlati megkötésekkel szembesült, hogy kénytelen volt az elvándorlás mellett dönteni. Élt és alkotott egyebek mellett Németországban és Hollandiában, most pedig a magyarországi Szentes az otthona - ám Szatmárnémeti mindig ott van a szívében és sok alkotásában.
Paulovics László 1937. augusztus 15-én született Szatmárnémetiben. 1955-ben Nagybányán a Művészeti Középiskolában végzett, majd a kolozsvári Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait. 1961-ben szerez diplomát, majd három év nagybányai kitérő után, 1964-től a szatmári színház díszlet- és jelmeztervezője. Több kulturális folyóirat grafikus munkatársa volt. Festőművészeti munkái egyéni és kollektív tárlatok sokaságán jelentek meg szerte az országban. Az ő keze munkáját dicséri a Szent Lélek római katolikus templom oltárképe is. Paulovics 2015 novemberében lett Szatmárnémeti díszpolgára. szatmar.ro
2017. szeptember 5.
Nemzeti opera Sepsiszentgyörgyön
Tegnap este indult Sepsiszentgyörgyön a Magyar Állami Operaház nagyszabású vállalkozása, az OperaTúra, mely során Erdélybe hozták Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját és Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből készült balettelőadást. Az alkalomból sajtótájékoztatót tartott tegnap a Bod Péter Megyei Könyvtárban Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója. A Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókirodájának vezetője által szervezett találkozón elhangzottak lapban való megjelenésére – a sajtó természeténél fogva – a Hunyadi László bemutatója után kerülhet sor. A kultúrának nemzetegyesítő ereje van, és ez alkalomból annak teátrális megnyilvánulására számítanak, mondotta a főigazgató. Ókovács Szilveszter elmondta, a Hunyadi László-opera kevert stílusú előadás, amelyben láthatók mai jelenetek és korhű öltözetben eljátszottak is. Az elején feltűnik tucatnyi bőrönd, melyeket mai öltönyös fiatalemberek hordanak. Tulajdonképpen politikai dráma: valaki magához akarja ragadni a hatalmat, ehhez idegen segítséghez folyamodik, de igyekszik úgy feltüntetni, mintha nem ő akarná ezt, hanem az idegen. Nagyon magyar történet, tette hozzá, s folytatta: ezért ez kortalan darab, bármikor elképzelhető. A statiszták behozzák a bőröndöket, s megmutatják azok tartalmát: bennük felségjelvények, egyikben a Szent Korona, másikban pallos, harmadikban gyűrű, következőben lánc stb. Ezeket bezárják, összekeverik, s a következőkben nem lehet tudni, mikor melyikben mi van. Mindig előtűnik valamelyik jelvény, de nem lehet tudni, melyik. Ilyen a mai világ, hogy egyenarcú politikusok jelennek meg, s nem tudjuk, kinek mi van a táskájában. Hunyadi László lefejezése kapcsán az igazgató elmondta, a nagy történelmi áldozatok árnyékában mindig ott van egy lehetőség. Itt a kis Mátyás lehetősége, akiből nagy király lett, és mai létünket neki is köszönhetjük. A fogadtatást megelőlegezve Ókovács Szilveszter úgy vélte, megvan az emberekben a vágy viszontlátni a többi magyart, s egy-egy ilyen alkalommal az impulzusok megsokszorozódnak. Erkel Ferenc egész életében a magyar történelemből választotta operáihoz a témát. A nemzeti opera előadását az együvé tartozás jeleként értelmezi. Várja, hogy rengetegen legyenek. Elővételben tegnap reggelig 9000 jegyet váltottak Erdély nyolc városában. 20 ezer résztvevőre számítanak. Annyi ajándékcsomagot készítettek elő. Tulajdonképpen missziót teljesítenek – fejtette ki a igazgató. A túra februárban a többi határon túli vidéken folytatódik. Terveik szerint jövő ősszel újra ellátogatnak Erdélybe, akkor szabadtéri előadással, és igyekeznek több helyszínre, kisebb városokba is eljutni. Amennyiben az is sikeres lesz, igyekeznek állandósítani a turnékat. Az opera mellett balettet is elhoztak, az kevésbé ismert műfaj, de egyenrangú az operával. A víg özvegy dalai nagyon slágeresek, mókás jelenetek vannak, könnyen nézhető, kecses mozdulatokkal teli a balett, remélik, hogy a közönség tetszésére lesz. A szereposztásban idegen nevek is megjelennek. Ennek az a magyarázata, hogy a világban a gazdasági válság nyomán balettek szűntek meg, a szovjet utódállamokban nagyon komoly balettoktatás folyik. Egy-egy állás meghirdetésekor 600–700-an jelentkeznek az egész világból. A balettnél az számít, hogy minél magasabb legyen a színvonal.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tegnap este indult Sepsiszentgyörgyön a Magyar Állami Operaház nagyszabású vállalkozása, az OperaTúra, mely során Erdélybe hozták Erkel Ferenc Hunyadi László című operáját és Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjéből készült balettelőadást. Az alkalomból sajtótájékoztatót tartott tegnap a Bod Péter Megyei Könyvtárban Ókovács Szilveszter, az Operaház főigazgatója. A Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet sepsiszentgyörgyi fiókirodájának vezetője által szervezett találkozón elhangzottak lapban való megjelenésére – a sajtó természeténél fogva – a Hunyadi László bemutatója után kerülhet sor. A kultúrának nemzetegyesítő ereje van, és ez alkalomból annak teátrális megnyilvánulására számítanak, mondotta a főigazgató. Ókovács Szilveszter elmondta, a Hunyadi László-opera kevert stílusú előadás, amelyben láthatók mai jelenetek és korhű öltözetben eljátszottak is. Az elején feltűnik tucatnyi bőrönd, melyeket mai öltönyös fiatalemberek hordanak. Tulajdonképpen politikai dráma: valaki magához akarja ragadni a hatalmat, ehhez idegen segítséghez folyamodik, de igyekszik úgy feltüntetni, mintha nem ő akarná ezt, hanem az idegen. Nagyon magyar történet, tette hozzá, s folytatta: ezért ez kortalan darab, bármikor elképzelhető. A statiszták behozzák a bőröndöket, s megmutatják azok tartalmát: bennük felségjelvények, egyikben a Szent Korona, másikban pallos, harmadikban gyűrű, következőben lánc stb. Ezeket bezárják, összekeverik, s a következőkben nem lehet tudni, mikor melyikben mi van. Mindig előtűnik valamelyik jelvény, de nem lehet tudni, melyik. Ilyen a mai világ, hogy egyenarcú politikusok jelennek meg, s nem tudjuk, kinek mi van a táskájában. Hunyadi László lefejezése kapcsán az igazgató elmondta, a nagy történelmi áldozatok árnyékában mindig ott van egy lehetőség. Itt a kis Mátyás lehetősége, akiből nagy király lett, és mai létünket neki is köszönhetjük. A fogadtatást megelőlegezve Ókovács Szilveszter úgy vélte, megvan az emberekben a vágy viszontlátni a többi magyart, s egy-egy ilyen alkalommal az impulzusok megsokszorozódnak. Erkel Ferenc egész életében a magyar történelemből választotta operáihoz a témát. A nemzeti opera előadását az együvé tartozás jeleként értelmezi. Várja, hogy rengetegen legyenek. Elővételben tegnap reggelig 9000 jegyet váltottak Erdély nyolc városában. 20 ezer résztvevőre számítanak. Annyi ajándékcsomagot készítettek elő. Tulajdonképpen missziót teljesítenek – fejtette ki a igazgató. A túra februárban a többi határon túli vidéken folytatódik. Terveik szerint jövő ősszel újra ellátogatnak Erdélybe, akkor szabadtéri előadással, és igyekeznek több helyszínre, kisebb városokba is eljutni. Amennyiben az is sikeres lesz, igyekeznek állandósítani a turnékat. Az opera mellett balettet is elhoztak, az kevésbé ismert műfaj, de egyenrangú az operával. A víg özvegy dalai nagyon slágeresek, mókás jelenetek vannak, könnyen nézhető, kecses mozdulatokkal teli a balett, remélik, hogy a közönség tetszésére lesz. A szereposztásban idegen nevek is megjelennek. Ennek az a magyarázata, hogy a világban a gazdasági válság nyomán balettek szűntek meg, a szovjet utódállamokban nagyon komoly balettoktatás folyik. Egy-egy állás meghirdetésekor 600–700-an jelentkeznek az egész világból. A balettnél az számít, hogy minél magasabb legyen a színvonal.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Egy különleges kiállítás
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. október 6.
Összefogtak Gyergyószentmiklós lakói az értelmi sérültek napközijének megmaradásáért
Továbbra is keresik a megoldást a gyergyószéki értelmi sérülteket foglalkoztató és fejlesztő központban. A Gyergyószentmiklóson 20. éve létesült Napsugár az esőben Egyesület által működtetett napközi léte került veszélybe. Sokan összefogtak, hogy a túlélésben segítsék az intézményt.
Legutóbb arról számoltunk be, hogy az a kisbusz is veszélyben volt, amely a környező településekről a sérülteket szállította. A pénzügy kilátásba helyezte a lefoglalását, ugyanis tűzoltósági engedély, működési engedély hiányában az önkormányzatok nem tudtak szerződést kötni, így a sérültek utáni fejkvótát sem tudták utalni az egyesületnek. Az április óta fennálló bizonytalanság, a bérek utáni adó ki nem fizetése sodorta veszélybe a kisbuszt. A szülők gyűjtést szerveztek, ennek eredményeként sikerült kifizetni minden hátrálékot, és így megmarad az értelmi sérült gyerekeket és fiatalokat szállító jármű.
Nehézség a szakemberhiány is
A napközibe beíratott ötven értelmi sérült gyerek és fiatal nem a megszokott módon tölti mindennapjait. A fejlesztésük ebben a felállásban nagyon nehéz. Az egyesületnél az április óta kialakult anyagi bizonytalanság miatt a nyolc alkalmazottból jelenleg két szakember dolgozik a tanfelügyelőség alkalmazásában lévő három pedagógus mellett. A kilátástalan helyzet miatt hat szakember hagyta el a fejlesztőközpontot, ami azt jelenti, hogy a közel ötven értelmi sérülttel tulajdonképpen öten tudnak foglalkozni. Van összefogás, szeretet, jóindulat
Összefogtak a Gyergyószentmiklós és a környező lakói, az intézmények, Hargita megyei cégek, magánszemélyek, a kollégák külföldön élő ismerősei, régi osztálytársak, barátok, és segítettek, az állam felé a tartozást meg tudjuk adni. Jólesett, hogy az emberek felfigyeltek a problémánkra, és jótékonykodtak, amit a gyerekek nevében is nagyon köszönünk” – mondta Csata Kinga, az intézmény vezetője.
„Az összegyűlt 27 300 lejből kifizettük a tartozást a személyzet után, és a kisbuszt megmentettük, sikerült a személyzetnek az elmaradt fizetéseket is kiadni” – számolt be csütörtökön Csata Kinga. „Köszönöm mindenki támogatását, igazából ez adott erőt, hogy ne adjam fel, és a sok szeretet, amivel a városunk lakói körülvettek. Az utcán megállítanak, biztatnak, fontosnak tartják az intézményt. Ez a gyűjtési akció azt is bizonyítja, hogy még van összefogás, szeretet, jóindulat, és segítségnyújtási szándék az emberekben. Nagy támogatást jelent az is, hogy naponta két önkéntes is segíti a munkánkat” – tette hozzá.
A segítségnyújtásra továbbra is szükség van
A válságos helyzetbe került gyergyói fogyatékos gyerekekkel foglalkozó napközi szülői közössége is folyamatosan gyűjtést szervez.
A folytatásról
Az intézmény vezetője a hogyan továbbról is beszélt, mint mondta, sajnos, nincs megoldva hosszú távon a helyzetük, a jelenlegi személyzetből még egy személy felmondott, így csak ketten maradtak, és a fizetésük sincs megoldva ettől a hónaptól. „Nem látom a végét, a tűzoltósági engedélyen dolgozik a helyi önkormányzat, de az nagyon hosszas folyamat, így még mindig ott tartunk, hogy nem tudunk szerződést kötni a szomszédos települések önkormányzataival az értelmi sérültek után járó fejkvótára. Folyamatos anyagi bizonytalanságban nagyon nehéz dolgozni – tette hozzá az intézményvezető. Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
Továbbra is keresik a megoldást a gyergyószéki értelmi sérülteket foglalkoztató és fejlesztő központban. A Gyergyószentmiklóson 20. éve létesült Napsugár az esőben Egyesület által működtetett napközi léte került veszélybe. Sokan összefogtak, hogy a túlélésben segítsék az intézményt.
Legutóbb arról számoltunk be, hogy az a kisbusz is veszélyben volt, amely a környező településekről a sérülteket szállította. A pénzügy kilátásba helyezte a lefoglalását, ugyanis tűzoltósági engedély, működési engedély hiányában az önkormányzatok nem tudtak szerződést kötni, így a sérültek utáni fejkvótát sem tudták utalni az egyesületnek. Az április óta fennálló bizonytalanság, a bérek utáni adó ki nem fizetése sodorta veszélybe a kisbuszt. A szülők gyűjtést szerveztek, ennek eredményeként sikerült kifizetni minden hátrálékot, és így megmarad az értelmi sérült gyerekeket és fiatalokat szállító jármű.
Nehézség a szakemberhiány is
A napközibe beíratott ötven értelmi sérült gyerek és fiatal nem a megszokott módon tölti mindennapjait. A fejlesztésük ebben a felállásban nagyon nehéz. Az egyesületnél az április óta kialakult anyagi bizonytalanság miatt a nyolc alkalmazottból jelenleg két szakember dolgozik a tanfelügyelőség alkalmazásában lévő három pedagógus mellett. A kilátástalan helyzet miatt hat szakember hagyta el a fejlesztőközpontot, ami azt jelenti, hogy a közel ötven értelmi sérülttel tulajdonképpen öten tudnak foglalkozni. Van összefogás, szeretet, jóindulat
Összefogtak a Gyergyószentmiklós és a környező lakói, az intézmények, Hargita megyei cégek, magánszemélyek, a kollégák külföldön élő ismerősei, régi osztálytársak, barátok, és segítettek, az állam felé a tartozást meg tudjuk adni. Jólesett, hogy az emberek felfigyeltek a problémánkra, és jótékonykodtak, amit a gyerekek nevében is nagyon köszönünk” – mondta Csata Kinga, az intézmény vezetője.
„Az összegyűlt 27 300 lejből kifizettük a tartozást a személyzet után, és a kisbuszt megmentettük, sikerült a személyzetnek az elmaradt fizetéseket is kiadni” – számolt be csütörtökön Csata Kinga. „Köszönöm mindenki támogatását, igazából ez adott erőt, hogy ne adjam fel, és a sok szeretet, amivel a városunk lakói körülvettek. Az utcán megállítanak, biztatnak, fontosnak tartják az intézményt. Ez a gyűjtési akció azt is bizonyítja, hogy még van összefogás, szeretet, jóindulat, és segítségnyújtási szándék az emberekben. Nagy támogatást jelent az is, hogy naponta két önkéntes is segíti a munkánkat” – tette hozzá.
A segítségnyújtásra továbbra is szükség van
A válságos helyzetbe került gyergyói fogyatékos gyerekekkel foglalkozó napközi szülői közössége is folyamatosan gyűjtést szervez.
A folytatásról
Az intézmény vezetője a hogyan továbbról is beszélt, mint mondta, sajnos, nincs megoldva hosszú távon a helyzetük, a jelenlegi személyzetből még egy személy felmondott, így csak ketten maradtak, és a fizetésük sincs megoldva ettől a hónaptól. „Nem látom a végét, a tűzoltósági engedélyen dolgozik a helyi önkormányzat, de az nagyon hosszas folyamat, így még mindig ott tartunk, hogy nem tudunk szerződést kötni a szomszédos települések önkormányzataival az értelmi sérültek után járó fejkvótára. Folyamatos anyagi bizonytalanságban nagyon nehéz dolgozni – tette hozzá az intézményvezető. Baricz Tamás Imola / Székelyhon.ro
2017. október 11.
A nemzet mártírja – Szacsvay Imre emlékülés az Országházban
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)
A Magyar Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatósága 2017. október 6-án emlékülést rendezett az Országház Delegációs termében. A konferencia a 2015 októberében indult Az 1848–49. évi országgyűlés mártírjai emlékkonferencia folytatásaként Szacsvay Imre országgyűlési képviselő, a képviselőház jegyzője, az 1848-49-es szabadságharc vértanúja számára kívánt emléket állítani.
A megjelenteket Bellavics István köszöntötte. Az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője kiemelte, hogy külön feladatnak tartják az országgyűlés történetének feldolgozását, konferencia sorozat által, amelynek előadás anyagát utólag publikálják is. Elmondta, hogy az idei rendezvény több szempontból is különleges, hiszen az Országház Delegációs termét helyreállították, Szacsvay Imre pedig az egyedüli volt, aki a népképviseleti Országgyűlésben végzett munkájáért kapta a halálbüntetést, ugyanakkor a 2000. október 24-én kialakított Szacsvay terem, megemlékezési ponttal bővül.
A konferenciát Hiller István, a magyar Országgyűlés alelnöke nyitotta meg. Feltette a kérdést Mi tart össze egy nemzetet? Erre válaszolva kiemelte, hogy az ilyen megemlékezések mélyítik a nemzeti összetartozást, illetve örvendetes hogy az, amit 1999-től az országgyűlés jegyzői elkezdtek ma is több szálon tovább folytatódik.
Az előző évi konferencia előadásaiból létrejött Az első népképviseleti országgyűlés mártírjai: gróf Batthyány Lajos című tanulmánykötetet Velkey Ferenc, a debreceni egyetem docense mutatta be. Ezután Erdődy Gábor, a budapesti ELTE egyetemi tanára, a konferencia levezető elnöke vette át a szót ismertetve a Szacsvay-kutatás mai helyzetét.
Az első előadó Melkovics Tamás egyetemi tanársegéd (ELTE) A bihari „kis Kossuth” címmel tartott előadást. Ebben összehasonlította Kossuth és Szacsvay pályáját, elhelyezve azt a reformkori politikai kontextusban.
Kedves Gyula az Országgyűlési Múzeum szakmai vezetője, Nagyváradról a képviselőházba, avagy választások új tartalommal a régi formák között címmel értekezett. Ebben elemezte azt a hat hetes időszakot, amely alatt a képviselőválasztások végbementek, mivel ezek sorsdöntőnek bizonyultak Szacsvay életében. Aláhúzta, hogy a magyar történelemben először választottak olyan képviselőket, akik maguk dönthettek és nem kaptak előzetes megbízást senkitől.
Pelyach István szegedi egyetemi tanár, előadásának címe Szacsvay Imre a népképviseleti országgyűlés képviselőházában volt. Ebben ismertette Szacsvay képviselői tevékenységét és elhelyezte őt az 1848-1849-es időszak politikai palettáján.
A konferencia szünetében az Országház Szacsvay Imréről elnevezett termében közösen emlékeztek meg a vértanúról. Beszédében Szabó Ottó, a Jegyzői Iroda nyugalmazott vezetője, kitért a 2000. október 24-i kezdetekre és a Szacsvay kultusz előrehaladására. Örömmel újságolta, hogy 2017. október 6-tól ebben a teremben egy állandó Szacsvay emlékpont jött létre, amelynek fő ékessége, a Magyar Nemzeti Múzeumtól áthelyezett Szacsvay Imre eredeti biedermeier íróasztala, amelyen a Függetlenségi Nyilatkozatot is fogalmazta. Szacsvay Imre megható búcsúlevelét Szacsvay László, a Nemzet Színésze olvasta fel.
Az emlékülés második részét Dobszay Tamás egyetemi tanár (ELTE) Jegyzők a képviselőházban – az 1848-1849-es képviselőház szerkezete és működése előadása nyitotta meg. Ebben hangsúlyozta, hogy számos változás volt a törvényjavaslatok tárgyalási módjában, majd részletesen ismertette a jegyzők feladatait, amely az előző ülés jegyzőkönyvének felolvasásával kezdődött és az aktuális ülés jegyzőkönyvének hitelesítésével zárult.
Hermann Róbert egyetemi tanár (Károli Gáspár Református Egyetem) bemutatta az utat, amely a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához vezetett, ismertetve annak jelentőségét. Eloszlatta azt a tévhitet, hogy a magyarok lázadok, lennének, mert a törvénysértések és a béketárgyalások sikertelensége vezetett oda, hogy a magyarok kénytelenek elkezdeni az önvédelmi harcot, amely rövid idő után szabadságharccá fejlődött. Aláhúzta, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat se nem ártott, se nem használt, azt pedig, hogy mennyire volt jogszerű értelmetlen felvetni, hiszen a helyzet a bécsi udvar általi folyamatos törvénysértések miatt alakult ki.
Végül Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, Szacsvay-kutató tartotta meg vetített képes előadását Nagyvárad mártírja – Szacsvay Imre emlékezete címmel. Ebben kitért a 150 éves nagyváradi Szacsvay kultusz fő eseményeire, kezdve a szoborra való gyűjtéssel, majd a Szacsvay-szobor 1907. március 15-i felállításával, annak 1937-1938-as lebontásával, illetve 1942. májusi visszaállításával. Ezután bemutatta a Szacsvay ábrázolásokat, relikviákat, nagyváradi emlékhelyeit.
Kiemelte, hogy Szacsvay Imre emlékének ápolásában 1989 után előnyős változás állt be, szobra a március 15-i és október 6-i nagyváradi, bihari megemlékezések fő színterévé vált, eleinte nagy tömegek részvételével. A kedvező fordulat azonban 1999-ben történt, amikor a vértanú kivégzésének 150. évfordulóján nagyszabású rendezvényt szerveztek Nagyváradon. 2000. október 24-én a Magyar Országgyűlés jegyzői kara kezdeményezésére, Szabó Ottó főosztályvezető szervezésében első alkalommal rendeztek Budapesten Szacsvay Imre emléknapot. 2011-ig összesen 11 alkalommal került sor a közös főhajtásra, évente váltakozó helyszínnel Nagyváradon és Budapesten. Ezekkel, illetve a megjelent három kötettel, főleg Fleisz János Egy tollvonás volt a bűne. Szacsvay Imre az Országgyűlés vértanú jegyzője, Budapesten 2009-ben megjelent monográfiájával sokat sikerült pótolni az elmaradásból, de maradt még adósság bőven, hiszen például Nagyvárad több mint 800 utcájából Szacsvayról ma sincs utca elnevezve.
Ha politikai okokból a közös emlékezések abba is maradtak, más vonalakon a Szacsvay kultusz tovább folytatódott. Ilyen a parlamentben az emlékülés, de ilyen volt például Nagyváradon, már 2011 szeptemberében, amikor a Coşbuc Általános Iskola felvette a Szacsvay Imre nevet, vagy 2014 márciusában a Biharsályiban felavatott Szacsvay Imre mellszobor, illetve legutóbb a nagyváradi Szacsvay szobor felújítása. Az értekezés végén elhangzott: „Remélhetőleg, mindaz, ami az utóbbi több mint tizennyolc évben történt, valamint a megjelent kötetek jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy Szacsvay Imre megkapja méltó helyét nemzetünk nagyjai között, hiszen Szacsvay szabadság- és hazaszeretete a legtisztább példamutatás, amelynek mindig ott kell élnie az utódok emlékezetében”. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. október 25.
25 éves a kolozsvári nyilatkozat
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
A nemzeti kérdésről 2017-ben
1992. október 23-25 között került sor az RMDSZ-küldöttek országos tanácsának (KOT) összejövetelére Kolozsváron, amelyen elfogadták a Kolozsvári Nyilatkozatot a nemzeti kérdésről. A parlament magyar tagjai fogadalmat tettek, amely tartalmazza az önrendelkezésért folytatott harcot. Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke az évforduló alkalmával közzétett közleményében leszögezi: az autonómiáról a szövetség egy pillanatig sem mondott le, ugyanakkor tudatában van annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. „Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk” – fogalmaz a szövetségi elnök.
„Újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát. Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat” (Kiáltó szó, Kós Károly)
„Nekünk, erdélyi magyaroknak az újrakezdés kényszer és lehetőség is egyben. Kényszer, amelyet a történelmi változások szabnak meg számunkra. És lehetőség, mert alkalmat ad arra, hogy megfogalmazzuk céljainkat. Így volt ez 1989 után is: az 1992-es kolozsvári nyilatkozat újfent rögzítette a romániai magyar közösség célkitűzéseit, törekvéseit.
Akkor azt mondtuk, a magyar közösség jólétét a belső önrendelkezés biztosíthatja, hogy ez a gyakorlat Európa demokráciáiban is működőképesnek bizonyult. Az azóta eltelt negyedszázadban több-kevesebb sikerrel érveltünk igazunk mellett. Vállalásainkért legjobb tudásunk szerint küzdöttünk ezekben az időkben: az anyanyelv-használatban jelentős előrelépést értünk el a helyi közigazgatásban, létrehoztuk a magyar nyelvű oktatás teljes rendszerét az óvodától az egyetemig, megteremtettük a magyar kulturális intézményrendszert, hogy csak a legfontosabbakat említsük.
A belső önrendelkezés néhány fontos pillérét sikerült lefektetnünk, annak kiteljesedéséről, az autonómiáról egy pillanatig sem mondtunk le. Tudatában vagyunk annak is, hogy ez csakis a többség támogatásával lehetséges. Nekünk felelős politikai alakulatként sosem szabadott figyelmen kívül hagyni a mindenkori romániai közhangulatot, sosem szabadott kockáztatni, hogy elvegyék tőlünk azt, amiért nagyon sokat dolgoztunk. Mindaddig, amíg nemzetbiztonsági kockázatként, instabilitást előidéző tényezőként tekintenek jogos követelésünkre a román pártok, az autonómiával szembeni indulatok is elevenek lesznek. Jól láthatjuk ezt az elmúlt hónapokban, a 2018-as centenárium kapcsán.
Egy demokráciában csak a többség támogatásával lehet a kisebbségi jogokat érvényesíteni. Bármekkora is legyen az igazunk, annak nem tudunk érvényt szerezni, amíg a többség nem támogatja.
A kolozsvári nyilatkozatban megfogalmazott terveinkről tehát ma sem mondunk le, a 2018-as esztendőhöz közeledve, az elmúlt hónapok történéseinek fényében új célokat is meg kell fogalmaznunk közösségünk számára.
Ha a 1992-es kolozsvári nyilatkozat 25 évének, Románia fennállásának 100 éves mai mérlege az, hogy minden egyes jogért és intézményért újra és újra meg kell harcolni, ha őszintén elfogadjuk, hogy egy eredmény sem jelent biztos győzelmet – mert benne mindig ott lakozik a visszafordíthatóság lehetősége is –, mindennél sürgetőbb feladat a többség-kisebbség viszonyának új alapokra helyezése. Évszázados az a realitás, hogy hiába is kérjük a gyulafehérvári ígéretek teljes körű betartását, ha a mindenkori román politika visszautasítja azt.
Fontos évnek nézünk elébe. A centenárium évében esélyt is lehet teremteni arra, hogy kizökkentsük holtpontjáról a többség-kisebbség viszonyát. Ha mi nem, más nem fogja megtenni helyettünk. Száz éves tapasztalatunk, a kisebbségi lét velejárója, hogy sorsunkat nem kizárólag magunk alakítjuk. Az, hogy a rendszerváltozást követően mikor és mennyit sikerült előre lépni, nemcsak a mi tudásunkon, munkánkon és kitartásunkon múlott, hanem nagyon sokszor a bel- és a világpolitika függvénye is volt.
Beszéljünk világosan és egyenesen, ahogyan azt az elmúlt 27 évben is tettük. Mondjuk el, kik vagyunk mi, 21. századi magyarok, mit akarunk, milyen jövőt képzelünk el közösségünk, gyermekeink és unokáink számára. Párbeszédet kezdeményezünk a román többséggel, a sérelmek kibeszélése mellett az együttélés új alapokra helyezését. Mert közös jövőnket nem a december elsejék megünneplése, hanem az azt követő időszak jelenti. 2019-től is ugyanannak az országnak leszünk az állampolgárai. Nem mindegy, hogy sérelmekkel terhelve vagy a lehetőségek reményével.
2018 kihívása, hogy tudjuk-e büszkén vállalni magyarságunkat, értékalkotó múltunkat egy olyan időszakban, amikor sűrűn támadnak bennünket. Ma a legnagyobb hiba az lenne, ha feladnánk eddigi küzdelmeinket, eredményeinkről lemondanánk, és elhinnénk, hogy nekünk egy éven keresztül csak félni és siránkozni kell. Félelemből és siránkozásból az előttünk járó nagy nemzedékek sem tudtak építkezni. Ők az 1919-es változásokkor, az újrakezdés idején jól tudták, az erő szava ellen csak ésszel és meggyőzéssel lehet és kell is fellépni.
Hisszük, hogy egy ország akkor lehet erős, ha közösségei, így kisebbségi közösségei is azok. A többség felelősségét hangsúlyozva a jövőben is azon leszünk, hogy az erdélyi magyarok ne csak egyénenként, hanem közösségként is erősek legyenek. Az elmúlt 100 év fényében: erősebbek, mint valaha” – olvasható a szövetségi elnök állásfoglalásában”, olvasható az állásfoglalásban.
Az RMDSZ-szenátorok és -képviselők hittétele
Én, …, Románia Parlamentjének népünk akaratából megválasztott tagja, hitünk és egyházaink, országunk és magyarságunk egyetemes közösségében, a mai napon elkötelezem magam közképviseleti munkám, közérdekű szolgálatom és feladataim hűséges teljesítésére választóim akarata és érdekei szerint. A hazai és általánosan érvényes nemzetközi törvényes rend, a jogosság és demokrácia keretei között, szent hivatásomnak fogom tekinteni és minden erőmmel elő fogom segíteni országunk épülését, a köz javának szolgálatát, a társadalmi és nemzeti megbékélés és a demokratikus jogállamiság megvalósítását. Hű magyarként szolgálni fogom népemet, mely bizalmával felhatalmazott, hogy érdekeit képviseljem, harcoljak teljes egyenjogúságáért, közösségi jogaiért és szabadságáért, küzdjek fennmaradásáért, melynek egyetlen szilárd biztosítéka a belső önrendelkezés. Minden erőmmel azon leszek, hogy országunkban és térségünkben egymásra találjanak és megbékéljenek a különböző nemzetek, népi közösségek és vallási felekezetek. Isten engem úgy segéljen! (Szabadság, 1992. október 28.) Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 4.
Hiányos puzzle
Napok óta folyamatosan azon pörög a lefáradt agyam, hogy vajon mikor lehetek végre a családom körében. Hiszen ki ne vágyna arra, hogy a legfontosabb emberekkel legyen, amikor a kolozsvári élet már teljesen felzabálta.
Olyan képek lengik be gondolataimat, ahogyan édesanyámmal sütünk, édesapával tévézünk, a testvéremmel pedig azon vitázunk, hogy ki egye meg az utolsó kocka csokit.
De aztán mindig eszembe jut a szomorú valóság is. Az én családom olyan, mint egy százdarabos kirakó, amelyből mindig hiányzik egy-egy fontos darab. Mindig más darab. Évek óta ünnepnek számít már az is, ha mind a négyen egy asztalhoz ülhetünk le vacsorázni. Valaki mindig külföldön van, vagy Kolozsváron, vagy bárhol, csak nem otthon. Először apa döntött úgy, hogy német földön keres munkát, pont akkor, amikor testvérem Kolozsváron elkezdte egyetemi éveit. Aztán édesanyám is csatlakozott szeretett férjéhez. Akkor teljesen egyedül maradtam otthon, annál rosszabb már nem lehet. Egy évre rá én is elhagytam a családi fészket, testvérem ment külföldre, szüleim maradtak otthon. Bonyolult.
Sokszor hallom rokonaimtól, hogy mindennek az oka az, hogy itthon nem lehet megélni. Talán így van, talán nem, de engem dühít a tudat, hogy a pénzkeresés miatt szinte soha nem lehetünk együtt. Tudom, hogy mindenki a saját életét éli itt vagy ott. Én is boldog vagyok, hogy Kolozsváron tanulhatom azt, amit igazán szeretek. Testvérem is boldog, hogy mérnökként sikeres lehet. A szüleim is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk. Illetve örültek akkor is, amikor noha távolról, de fedezni tudták anyagi terheinket.
De én mégis görcsösen ragaszkodom a régmúlt időkhöz. Amikor még mind egy fedél alatt éltünk, családként. Hiányzik az, hogy tele legyen a ház, hogy a fürdő használatáért sorba kelljen állni. Holnap hazautazom, hozzáadva egy adagot a kirakóshoz. De még mindig ott lesz a negyedik rész, amely hiányosan áll majd. Bartok Barbara / Szabadság (Kolozsvár)
Napok óta folyamatosan azon pörög a lefáradt agyam, hogy vajon mikor lehetek végre a családom körében. Hiszen ki ne vágyna arra, hogy a legfontosabb emberekkel legyen, amikor a kolozsvári élet már teljesen felzabálta.
Olyan képek lengik be gondolataimat, ahogyan édesanyámmal sütünk, édesapával tévézünk, a testvéremmel pedig azon vitázunk, hogy ki egye meg az utolsó kocka csokit.
De aztán mindig eszembe jut a szomorú valóság is. Az én családom olyan, mint egy százdarabos kirakó, amelyből mindig hiányzik egy-egy fontos darab. Mindig más darab. Évek óta ünnepnek számít már az is, ha mind a négyen egy asztalhoz ülhetünk le vacsorázni. Valaki mindig külföldön van, vagy Kolozsváron, vagy bárhol, csak nem otthon. Először apa döntött úgy, hogy német földön keres munkát, pont akkor, amikor testvérem Kolozsváron elkezdte egyetemi éveit. Aztán édesanyám is csatlakozott szeretett férjéhez. Akkor teljesen egyedül maradtam otthon, annál rosszabb már nem lehet. Egy évre rá én is elhagytam a családi fészket, testvérem ment külföldre, szüleim maradtak otthon. Bonyolult.
Sokszor hallom rokonaimtól, hogy mindennek az oka az, hogy itthon nem lehet megélni. Talán így van, talán nem, de engem dühít a tudat, hogy a pénzkeresés miatt szinte soha nem lehetünk együtt. Tudom, hogy mindenki a saját életét éli itt vagy ott. Én is boldog vagyok, hogy Kolozsváron tanulhatom azt, amit igazán szeretek. Testvérem is boldog, hogy mérnökként sikeres lehet. A szüleim is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk. Illetve örültek akkor is, amikor noha távolról, de fedezni tudták anyagi terheinket.
De én mégis görcsösen ragaszkodom a régmúlt időkhöz. Amikor még mind egy fedél alatt éltünk, családként. Hiányzik az, hogy tele legyen a ház, hogy a fürdő használatáért sorba kelljen állni. Holnap hazautazom, hozzáadva egy adagot a kirakóshoz. De még mindig ott lesz a negyedik rész, amely hiányosan áll majd. Bartok Barbara / Szabadság (Kolozsvár)
2017. december 13.
A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro
2017. december 19.
Többszörös jubileumot ünnepeltek
Valódi örömvasárnap Ágyán
Amint azt a Hitélet rovatunkban is meghirdettük, az ágyai református gyülekezetben a település fennállásának 840. évfordulója, a reformáció 500. évfordulóján, a református templom építésének 280. évfordulója alkalmából, illetve a külső- és belső felújítás befejezése okán, december 17-én, vasárnap 16 órától hálaadó istentiszteletet tartottak. Az alkalom ünnepélyességét nagyban emelte, bensőségessé tette az ágyai egyesített református-baptista kórusnak a szolgálata Erdős Bálint polgármester vezényletével, amihez zenei aláfestéssel szolgált villanyorgonán a fia, Erdős Attila. Ezt követően Módi Kinga tiszteletes asszony vezetésével a gyermekkórus szolgált.
Igehirdetés, köszöntők
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke Jakab levele 3. fejezetének 13., 17., illetve 18. verséből kiindulva az igaz Istenhitből származó békesség, illetve szeretet fontosságát ecsetelte Ágya fennállásának a 840. évfordulójával, a templom építésének a 280. évfordulójával, illetve a példás összefogás jóvoltából megvalósulhatott külső és belső felújítás kapcsán. Mert Isten áldása csakis azokon a közösségeken teljesülhet ki, amelyeknek a tagjai Istennel és egymással békességben, szeretetben élnek.
A továbbiakban nt. Módi József esperes, ágyai lelkipásztor köszönte meg az igei szolgálatát ft. Csűry István püspöknek, egyben köszöntötte a püspök urat elkísérő kedves feleségét is. Köszöntötte a nagyváradi Continuo régizene együttes tagjait, Venter Miklós egyházmegyei főgondnokot és feleségét, Brittich Erzsébet és Ódry Mária képzőművészeket, a megyéből érkezett lelkésztestvéreket és kedves feleségeiket, a gyülekezetek főgondnokait, gondnokait és presbitereit, valamint a gyülekezetek küldötteit. Köszöntötte ft. Gróza János kisjenői katolikus plébánost, aki kissé haza is érkezett, hiszen a templomban tartja a szentmiséit az ágyai katolikusok számára. Köszöntötte Faragó Péter parlamenti képviselőt, az RMDSZ Arad megyei elnökét, akinek megköszönte a gyülekezetnek nyújtott segítséget. Köszöntötte Horváth Leventét, a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnökét és feleségét. Köszöntötte Erdős Bálintot, Szintye község polgármesterét és feleségét. Egyben köszönetet mondott a településért tanúsított munkájáért, de megköszönte a vegyes kórus vezetésében vállalt munkáját is. Köszöntötte Kis Anikó iskolaigazgatót, a pedagógustestvéreket, minden résztvevőt. Megköszönte az Egyházügyi Államtitkárságnak és az Arad Megyei Tanácsnak a templom felújításához nyújtott támogatást, ugyanakkor az Egyházkerület vezetőségének és Király Andrásnak, a Szabadság-szobor Egyesület elnökének az ágyai pályázathoz csatolt jó ajánlást. Köszönet a brassói Espresso és a kisjenői Magnita cégeknek a támogatásért. Köszönetet mondott a kivitelező cég vezetőjének, Csapó Ferencnek és munkatársainak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet az esti szeretetvendégségre felajánlott adományokért Székely Attilának és feleségének Évának, valamint az adományozóknak. Köszönet a kórustagoknak, valamint a gyermekeknek a szolgálatért, a gyülekezet tagjainak a sokszor erejük felett vállalt segítségért. Köszönet Erdős Sándor főgondnoknak és Hadi László gondnoknak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet a tiszteletes asszonynak és a presbitérium minden tagjának a segítségért, illetve amiért munkatársakként tudnak szolgálni Isten dicsőségére.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-megyei elnök adott hangot ünnepváró, az ágyai gyülekezet reményteljes jövőjével kapcsolatos gondolatainak.
Horváth Levente, a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségi tagja, Venter Miklós egyházmegyei főgondnok, Erdős Bálint polgármester, Erdős Sándor ágyai főgondnok adtak hangot ünnepi gondolataiknak. Miután Ágya szülötte, Tiba Attila egyetemi tanársegéd, doktorandus hallgató nagy átéléssel szavalta el Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeményét, a nagyváradi Continuo zenekar adott élvezetes reneszánszzene-koncertet, amiért nt. Módi József esperes mondott köszönetet. Ezt követően virágcsokorral kedveskedett a püspöknének, a jelen volt lelkészfeleségeknek és lelkésznőknek, míg a férfi elöljáróknak az ágyai templomot ábrázoló egy-egy linómetszettel kedveskedett. Miután Hadi Sarolta elszavalta nt. Dénes Józsefnek az alkalomra írt, Megújult a templom című költeményét, a jelen lévő 11 lelkipásztor egy-egy igei köszöntőt intézett az egybegyűltekhez. Igei köszöntő helyett Erdős Bálint polgármester könnyekig meghatódva mondott köszönetet nt. Módi Józsefnek és felségének, Kinka asszonynak ágyai szolgálatuknak a 15 évéért, amikor sikerült lerombolniuk a felekezetek közé mások által húzott falat. Felekezeti hovatartozástól függetlenül, az ágyai reformátusokat, katolikusokat és baptistákat sikerült egyesíteniük a krisztusi szeretetben és lelki békességben.
A 90. zsoltár közös megszólaltatásával zárult ünnepi istentisztelettel kapcsolatban említésre méltó: sok más templommal ellentétben, az ágyaiban télen is nagykabát nélkül lehet részt venni az istentiszteleten. Nt. Módi József esperes vezetésével a presbitérium megépítette a fatüzelésű, befúvó rendszerrel működő, igen egyszerű és hatékony fűtőrendszert.
Kiállításmegnyitó, szeretetvendégség
Az istentisztelet után a teljesen megújult kultúrotthonban gyülekeztek, ahol nt. Módi József esperes a 84. zsoltár 2., 3., 4. és 5. verseiből ihletődve köszöntötte az egybegyűlteket, kérte fel Ódry Mária képzőművészt Brittich Erzsébet linómetszeteinek a méltatására. Az Arad megyei református templomokról készült 25 linómetszetének kiállítását, amiben a művész lelkének egy-egy darabkája rejlik. A megye espereseként azért érzi közel magához a templomokat, mert mindhez egy-egy gyülekezet társul, emberi arcok mosolyognak felénk. Nekik sokszor volt részük megpróbáltatásokban, de nagyon sok örömben is, mert mindben jelen van Isten is. Éppen ezért, a mai napról hazatérve, mindannyian vigyük magunkkal a hajlékainkba Istent is, aki a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozta fel értünk – mondta Módi József.
Ódry Mária képzőművész értékelőjén előrebocsátotta: amit ma a templomban látott és hallott, annyira megható volt, hogy keresgélni fogja a megfelelő szavakat. Advent III. vasárnapja külön öröm számára, a Jó Isten a tenyerén hordozza, amiért a maihoz hasonló örömben részesülhet.
Brittich Erzsébetet nem kellett bemutatnia, hiszen a linómetszetei mellett számos fafaragvány, szobor, nagyon sok költemény és keresztrejtvény is fűződik a nevéhez. Mindig ott van, ahol segíteni kell. A linómetszetei folytonos tanúságtételt jelentenek Isten hajlékai mellett, ahol a hívek egybegyűlnek. A 25 fekete-fehér linómetszetben közös a torony, ami messzire látszik, tehát igazodási irányt formál útjainkhoz. A kőből, téglából, fából és cserépből összeálló épület két imára összetett tenyeret formál, ami az égbe továbbítja földi imáinkat, hálánkat, amiért Isten fiaiként élünk.
Ezt követően Brittich Erszébet bevezette hallgatóságát a linómetszet-készítés titkaiba, az alkalmazott technikák szépségeibe.
A kiállításmegnyitó után a részt vevő híveket szeretetvendégségen a meghívottakat vacsorán látták vendégül. Az ágyai ünnepségsorozat szervezőinek, támogatóinak, a vendéglátásban segítőknek köszönet jár, amiért valódi örömvasárnapot szervezve, áldozatvállalásukkal, munkájukkal öregbítették az ágyai vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Valódi örömvasárnap Ágyán
Amint azt a Hitélet rovatunkban is meghirdettük, az ágyai református gyülekezetben a település fennállásának 840. évfordulója, a reformáció 500. évfordulóján, a református templom építésének 280. évfordulója alkalmából, illetve a külső- és belső felújítás befejezése okán, december 17-én, vasárnap 16 órától hálaadó istentiszteletet tartottak. Az alkalom ünnepélyességét nagyban emelte, bensőségessé tette az ágyai egyesített református-baptista kórusnak a szolgálata Erdős Bálint polgármester vezényletével, amihez zenei aláfestéssel szolgált villanyorgonán a fia, Erdős Attila. Ezt követően Módi Kinga tiszteletes asszony vezetésével a gyermekkórus szolgált.
Igehirdetés, köszöntők
Igehirdetésében ft. Csűry István, a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület püspöke Jakab levele 3. fejezetének 13., 17., illetve 18. verséből kiindulva az igaz Istenhitből származó békesség, illetve szeretet fontosságát ecsetelte Ágya fennállásának a 840. évfordulójával, a templom építésének a 280. évfordulójával, illetve a példás összefogás jóvoltából megvalósulhatott külső és belső felújítás kapcsán. Mert Isten áldása csakis azokon a közösségeken teljesülhet ki, amelyeknek a tagjai Istennel és egymással békességben, szeretetben élnek.
A továbbiakban nt. Módi József esperes, ágyai lelkipásztor köszönte meg az igei szolgálatát ft. Csűry István püspöknek, egyben köszöntötte a püspök urat elkísérő kedves feleségét is. Köszöntötte a nagyváradi Continuo régizene együttes tagjait, Venter Miklós egyházmegyei főgondnokot és feleségét, Brittich Erzsébet és Ódry Mária képzőművészeket, a megyéből érkezett lelkésztestvéreket és kedves feleségeiket, a gyülekezetek főgondnokait, gondnokait és presbitereit, valamint a gyülekezetek küldötteit. Köszöntötte ft. Gróza János kisjenői katolikus plébánost, aki kissé haza is érkezett, hiszen a templomban tartja a szentmiséit az ágyai katolikusok számára. Köszöntötte Faragó Péter parlamenti képviselőt, az RMDSZ Arad megyei elnökét, akinek megköszönte a gyülekezetnek nyújtott segítséget. Köszöntötte Horváth Leventét, a Szabadság-szobor Egyesület ügyvezető elnökét és feleségét. Köszöntötte Erdős Bálintot, Szintye község polgármesterét és feleségét. Egyben köszönetet mondott a településért tanúsított munkájáért, de megköszönte a vegyes kórus vezetésében vállalt munkáját is. Köszöntötte Kis Anikó iskolaigazgatót, a pedagógustestvéreket, minden résztvevőt. Megköszönte az Egyházügyi Államtitkárságnak és az Arad Megyei Tanácsnak a templom felújításához nyújtott támogatást, ugyanakkor az Egyházkerület vezetőségének és Király Andrásnak, a Szabadság-szobor Egyesület elnökének az ágyai pályázathoz csatolt jó ajánlást. Köszönet a brassói Espresso és a kisjenői Magnita cégeknek a támogatásért. Köszönetet mondott a kivitelező cég vezetőjének, Csapó Ferencnek és munkatársainak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet az esti szeretetvendégségre felajánlott adományokért Székely Attilának és feleségének Évának, valamint az adományozóknak. Köszönet a kórustagoknak, valamint a gyermekeknek a szolgálatért, a gyülekezet tagjainak a sokszor erejük felett vállalt segítségért. Köszönet Erdős Sándor főgondnoknak és Hadi László gondnoknak a lelkiismeretes munkáért. Köszönet a tiszteletes asszonynak és a presbitérium minden tagjának a segítségért, illetve amiért munkatársakként tudnak szolgálni Isten dicsőségére.
A továbbiakban Faragó Péter parlamenti képviselő, RMDSZ-megyei elnök adott hangot ünnepváró, az ágyai gyülekezet reményteljes jövőjével kapcsolatos gondolatainak.
Horváth Levente, a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségi tagja, Venter Miklós egyházmegyei főgondnok, Erdős Bálint polgármester, Erdős Sándor ágyai főgondnok adtak hangot ünnepi gondolataiknak. Miután Ágya szülötte, Tiba Attila egyetemi tanársegéd, doktorandus hallgató nagy átéléssel szavalta el Ady Endre Köszönöm, köszönöm, köszönöm című költeményét, a nagyváradi Continuo zenekar adott élvezetes reneszánszzene-koncertet, amiért nt. Módi József esperes mondott köszönetet. Ezt követően virágcsokorral kedveskedett a püspöknének, a jelen volt lelkészfeleségeknek és lelkésznőknek, míg a férfi elöljáróknak az ágyai templomot ábrázoló egy-egy linómetszettel kedveskedett. Miután Hadi Sarolta elszavalta nt. Dénes Józsefnek az alkalomra írt, Megújult a templom című költeményét, a jelen lévő 11 lelkipásztor egy-egy igei köszöntőt intézett az egybegyűltekhez. Igei köszöntő helyett Erdős Bálint polgármester könnyekig meghatódva mondott köszönetet nt. Módi Józsefnek és felségének, Kinka asszonynak ágyai szolgálatuknak a 15 évéért, amikor sikerült lerombolniuk a felekezetek közé mások által húzott falat. Felekezeti hovatartozástól függetlenül, az ágyai reformátusokat, katolikusokat és baptistákat sikerült egyesíteniük a krisztusi szeretetben és lelki békességben.
A 90. zsoltár közös megszólaltatásával zárult ünnepi istentisztelettel kapcsolatban említésre méltó: sok más templommal ellentétben, az ágyaiban télen is nagykabát nélkül lehet részt venni az istentiszteleten. Nt. Módi József esperes vezetésével a presbitérium megépítette a fatüzelésű, befúvó rendszerrel működő, igen egyszerű és hatékony fűtőrendszert.
Kiállításmegnyitó, szeretetvendégség
Az istentisztelet után a teljesen megújult kultúrotthonban gyülekeztek, ahol nt. Módi József esperes a 84. zsoltár 2., 3., 4. és 5. verseiből ihletődve köszöntötte az egybegyűlteket, kérte fel Ódry Mária képzőművészt Brittich Erzsébet linómetszeteinek a méltatására. Az Arad megyei református templomokról készült 25 linómetszetének kiállítását, amiben a művész lelkének egy-egy darabkája rejlik. A megye espereseként azért érzi közel magához a templomokat, mert mindhez egy-egy gyülekezet társul, emberi arcok mosolyognak felénk. Nekik sokszor volt részük megpróbáltatásokban, de nagyon sok örömben is, mert mindben jelen van Isten is. Éppen ezért, a mai napról hazatérve, mindannyian vigyük magunkkal a hajlékainkba Istent is, aki a legdrágábbat, egyszülött fiát áldozta fel értünk – mondta Módi József.
Ódry Mária képzőművész értékelőjén előrebocsátotta: amit ma a templomban látott és hallott, annyira megható volt, hogy keresgélni fogja a megfelelő szavakat. Advent III. vasárnapja külön öröm számára, a Jó Isten a tenyerén hordozza, amiért a maihoz hasonló örömben részesülhet.
Brittich Erzsébetet nem kellett bemutatnia, hiszen a linómetszetei mellett számos fafaragvány, szobor, nagyon sok költemény és keresztrejtvény is fűződik a nevéhez. Mindig ott van, ahol segíteni kell. A linómetszetei folytonos tanúságtételt jelentenek Isten hajlékai mellett, ahol a hívek egybegyűlnek. A 25 fekete-fehér linómetszetben közös a torony, ami messzire látszik, tehát igazodási irányt formál útjainkhoz. A kőből, téglából, fából és cserépből összeálló épület két imára összetett tenyeret formál, ami az égbe továbbítja földi imáinkat, hálánkat, amiért Isten fiaiként élünk.
Ezt követően Brittich Erszébet bevezette hallgatóságát a linómetszet-készítés titkaiba, az alkalmazott technikák szépségeibe.
A kiállításmegnyitó után a részt vevő híveket szeretetvendégségen a meghívottakat vacsorán látták vendégül. Az ágyai ünnepségsorozat szervezőinek, támogatóinak, a vendéglátásban segítőknek köszönet jár, amiért valódi örömvasárnapot szervezve, áldozatvállalásukkal, munkájukkal öregbítették az ágyai vendéglátás hírnevét. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
2017. december 19.
RMDSZ, a furcsa királycsináló
Furcsa helyzetbe került az RMDSZ, amelyet a jelek szerint akkor is „királycsinálóként” tartanak számon, ha éppen nincs királycsináló pozícióban.
Míg a szövetség az elmúlt másfél évtizedben gyakran számított nélkülözhetetlen tényezőnek Bukarestben a kormányzóképes parlamenti többség kialakításához, a tavalyi választásokat követően ez elvileg nincs így, hiszen a Szociáldemokrata Párt (PSD) túlnyerte magát, és a korábbi liberális pártvezér-miniszterelnök, Călin Popescu-Tăriceanu vezette szatellitpárttal, az ALDE-val közösen a szövetség nélkül is képes kormányozni. Vagyis az RMDSZ helyét látszólag átvette az ALDE.
De csak látszólag, és csak az első vonalban. Hiszen a kormányoldal bebiztosította a stabil többséget azáltal, hogy parlamenti támogatási megállapodást írt alá az RMDSZ-szel. Cserébe pedig a szövetség megtarthatta két államtitkári tisztségét, illetve ígéretet kapott bizonyos, a romániai magyar közösség jogainak szavatolását célzó intézkedésre – többek között a furcsa körülmények között létrehozott, és gyanús körülmények között felszámolt marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ismételt létrehozására. Csakhogy egyelőre kétségesnek tűnik, hogy amit az RMDSZ, illetve az erdélyi magyar közösség a réven nyerhet ezzel a megállapodással, azt nem veszíti-e el a vámon. Az a vehemencia ugyanis, amellyel az RMDSZ a szakma és az ország külföldi partnerei által is vitatott igazságügyi törvénymódosításokat támogatja, nem csupán a szervezetre üthet vissza, hanem az egész magyar közösségre, amelyet annak ellenére azonosítanak a két MPP-s képviselővel is „felturbózott” RMDSZ-szel, hogy korántsem minden magyar szavazott rá az egy évvel ezelőtti választáson.
A jelek szerint a szövetség vezetői egyelőre úgy értékelik: a lehetséges nyereség ellensúlyozza azt a hihetetlen mértékű presztízsveszteséget, amelyet az okoz, hogy az RMDSZ nem csupán támogatja a széles közvélemény és igazságügyi szakma által is az igazságügyi rendszer gyengítését célzó jogszabályokat, hanem aktívan részt vesz a módosítások kidolgozásában is. Bukaresti sajtóspekulációk szerint a PSD cserébe olyan törvények elfogadását ígérte ugyanis meg, amelyek bővíthetik a magyar oktatási jogokat.
Nos, mindez egyelőre biankó csekknek tűnik, hiszen a szövetség az igazságügyi törvények módosításában nyújtott segítség mellett az ellenzék jogköreinek szűkítésére alkalmas házszabály-módosítást is támogatta, azonban – főleg a bukaresti politikai kultúra ismeretében – nem vennénk rá mérget, hogy cserébe megszületnek, és hatályba léphetnek a magyar közösség számára kedvező jogszabályok.
Mert ha a kormánytöbbség állja is a szavát, még mindig ott van az ellenzék, amely az utóbbi időben túlteljesít a magyarellenesség terén, és bármikor megtámadhatja a jogszabályokat az alkotmánybíróságon. Arról nem is beszélve, hogy a parlamenti együttműködés ellenére a közlekedési miniszter által bejelentett autópálya-építési tervekből ismét csak kimaradt a Székelyföld, vagyis a magyar nemzetiségű adófizetők érdekei továbbra sem számítanak fontosnak a kormányoldal számára.
Persze egy kis párt számára a kormány támogatása révén megcsíphető, mégoly bizonytalan előnyök általában még mindig kecsegtetőbbek, mint az ellenzéki szerep, az ellenzékkel való véd- és dacszövetség. Főleg ha azt olyan alakulatok alkotják, mint a sovinizmust az utóbbi hónapokban túlpörgető legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely még az igazságügyi törvények ügyét is magyarellenes hangulatkeltésre használja, amikor az RMDSZ-t ostorozza, amiért megszavazta a módosításokat. (Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az egyszerű román polgárok többségében ez úgy csapódik le: „a magyarok” támogatták a Nyugat által is bírált átalakításokat.)
Persze tudjuk, amennyiben úgy alakulna a helyzet, hogy a PNL-nek az RMDSZ-re is szüksége lenne egy új kormánytöbbség kialakításához, rögtön ajánlatot tenne. Csakhogy a felmérések még mindig azt mutatják: ilyesmitől egyelőre nem kell tartani. Így az RMDSZ számára két lehetőség adódik: vagy háttérbe vonul, vagy továbbra is támogatja a jelenlegi kormányoldalt. A jelek szerint az illetékesek úgy értékelik, hogy továbbra is az utóbbi variáns a kifizetődőbb, még a hihetetlen mértékű arcvesztés ellenére is. Aztán legfeljebb koppannak egyet, mint idén nyáron, amikor a kormányoldal inkább az ígéretszegést választotta a „nemzetáruló” bélyeg helyett. De legalább megszületett néhány olyan jogszabály, amely alkalmas lehet arra, hogy a korrupciós ügyekbe keveredett politikusok vagy baráti erők megússzák a felelősségre vonást. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
Furcsa helyzetbe került az RMDSZ, amelyet a jelek szerint akkor is „királycsinálóként” tartanak számon, ha éppen nincs királycsináló pozícióban.
Míg a szövetség az elmúlt másfél évtizedben gyakran számított nélkülözhetetlen tényezőnek Bukarestben a kormányzóképes parlamenti többség kialakításához, a tavalyi választásokat követően ez elvileg nincs így, hiszen a Szociáldemokrata Párt (PSD) túlnyerte magát, és a korábbi liberális pártvezér-miniszterelnök, Călin Popescu-Tăriceanu vezette szatellitpárttal, az ALDE-val közösen a szövetség nélkül is képes kormányozni. Vagyis az RMDSZ helyét látszólag átvette az ALDE.
De csak látszólag, és csak az első vonalban. Hiszen a kormányoldal bebiztosította a stabil többséget azáltal, hogy parlamenti támogatási megállapodást írt alá az RMDSZ-szel. Cserébe pedig a szövetség megtarthatta két államtitkári tisztségét, illetve ígéretet kapott bizonyos, a romániai magyar közösség jogainak szavatolását célzó intézkedésre – többek között a furcsa körülmények között létrehozott, és gyanús körülmények között felszámolt marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium ismételt létrehozására. Csakhogy egyelőre kétségesnek tűnik, hogy amit az RMDSZ, illetve az erdélyi magyar közösség a réven nyerhet ezzel a megállapodással, azt nem veszíti-e el a vámon. Az a vehemencia ugyanis, amellyel az RMDSZ a szakma és az ország külföldi partnerei által is vitatott igazságügyi törvénymódosításokat támogatja, nem csupán a szervezetre üthet vissza, hanem az egész magyar közösségre, amelyet annak ellenére azonosítanak a két MPP-s képviselővel is „felturbózott” RMDSZ-szel, hogy korántsem minden magyar szavazott rá az egy évvel ezelőtti választáson.
A jelek szerint a szövetség vezetői egyelőre úgy értékelik: a lehetséges nyereség ellensúlyozza azt a hihetetlen mértékű presztízsveszteséget, amelyet az okoz, hogy az RMDSZ nem csupán támogatja a széles közvélemény és igazságügyi szakma által is az igazságügyi rendszer gyengítését célzó jogszabályokat, hanem aktívan részt vesz a módosítások kidolgozásában is. Bukaresti sajtóspekulációk szerint a PSD cserébe olyan törvények elfogadását ígérte ugyanis meg, amelyek bővíthetik a magyar oktatási jogokat.
Nos, mindez egyelőre biankó csekknek tűnik, hiszen a szövetség az igazságügyi törvények módosításában nyújtott segítség mellett az ellenzék jogköreinek szűkítésére alkalmas házszabály-módosítást is támogatta, azonban – főleg a bukaresti politikai kultúra ismeretében – nem vennénk rá mérget, hogy cserébe megszületnek, és hatályba léphetnek a magyar közösség számára kedvező jogszabályok.
Mert ha a kormánytöbbség állja is a szavát, még mindig ott van az ellenzék, amely az utóbbi időben túlteljesít a magyarellenesség terén, és bármikor megtámadhatja a jogszabályokat az alkotmánybíróságon. Arról nem is beszélve, hogy a parlamenti együttműködés ellenére a közlekedési miniszter által bejelentett autópálya-építési tervekből ismét csak kimaradt a Székelyföld, vagyis a magyar nemzetiségű adófizetők érdekei továbbra sem számítanak fontosnak a kormányoldal számára.
Persze egy kis párt számára a kormány támogatása révén megcsíphető, mégoly bizonytalan előnyök általában még mindig kecsegtetőbbek, mint az ellenzéki szerep, az ellenzékkel való véd- és dacszövetség. Főleg ha azt olyan alakulatok alkotják, mint a sovinizmust az utóbbi hónapokban túlpörgető legfőbb ellenzéki erő, a Nemzeti Liberális Párt (PNL), amely még az igazságügyi törvények ügyét is magyarellenes hangulatkeltésre használja, amikor az RMDSZ-t ostorozza, amiért megszavazta a módosításokat. (Mert ne legyen kétségünk afelől, hogy az egyszerű román polgárok többségében ez úgy csapódik le: „a magyarok” támogatták a Nyugat által is bírált átalakításokat.)
Persze tudjuk, amennyiben úgy alakulna a helyzet, hogy a PNL-nek az RMDSZ-re is szüksége lenne egy új kormánytöbbség kialakításához, rögtön ajánlatot tenne. Csakhogy a felmérések még mindig azt mutatják: ilyesmitől egyelőre nem kell tartani. Így az RMDSZ számára két lehetőség adódik: vagy háttérbe vonul, vagy továbbra is támogatja a jelenlegi kormányoldalt. A jelek szerint az illetékesek úgy értékelik, hogy továbbra is az utóbbi variáns a kifizetődőbb, még a hihetetlen mértékű arcvesztés ellenére is. Aztán legfeljebb koppannak egyet, mint idén nyáron, amikor a kormányoldal inkább az ígéretszegést választotta a „nemzetáruló” bélyeg helyett. De legalább megszületett néhány olyan jogszabály, amely alkalmas lehet arra, hogy a korrupciós ügyekbe keveredett politikusok vagy baráti erők megússzák a felelősségre vonást. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. december 28.
A Bujdosó Biblia az Érmelléken
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az Érmellék nem olyan jelentős tájegység, de annál több különlegességet, híres embert, történelemformáló eseményt, legendás történeteket adott a Kárpát-medencének. Az ottományi uradalmi ház egykori lakóinak eredtünk nyomába.
A reformáció éveinek kezdetén egy középkori, még ma is álló érmelléki kisvárosban, Nagykárolyban látta meg a napvilágot a magyar nyelv legnagyobb bibliafordítója, Károli Gáspár (1529–1591). A nevéhez fűződő 1590-ben megjelent Vizsolyi Biblia egész Európában elhíresült nyomtatvány lett. A szent könyv 800 példányából mára csak 52 maradt fenn, amelyekből 24 a történelmi Magyarország határain kívül található. Egy eredeti példány a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei vizsolyi templomban van kiállítva Magyarországon.
A második bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek (1628–1678) is köze van az Érmellékhez, pontosabban Ottományhoz. Szobra a debreceni egyetem előtti téren őrzi a tudás szellemét: debreceni református tanár, a magyar barokk teológiai irodalom képviselője, a teológia doktora volt.
A Komáromban született tudós dolgozta át a Károli-féle Bibliát, majd halála után hét évvel a 12. margittai zsinat rendelte el kiadását, amit végül halála után Komáromi Csipkés György azonos nevű fia 1718-ban nyomtattatott ki Hollandiában.
1719 elején a szepesi kamara a határon foglalta le a Bibliákat feltételezett katolikusellenes tartalmuk miatt. Erdődy Gábor Antal egri püspök 1720-ban megállapította, hogy a fordítás több helyen eltér a Vulgatától, és engedélyt kért a Bibliák elégetésére. Debrecen városa beadvánnyal fordult az uralkodóhoz, hogy a főbb hibák kijavítása után mégis megkaphassák a szent könyveket. Az uralkodó megadta az engedélyt, de az egri püspök az uralkodó parancsa ellenére sem volt hajlandó kiadni a könyveket. Többségük Kassán pusztult évekig, a megmaradtakat 1754-ben égették el Egerben. Néhány példányt titokban sikerült megmenteni. A kiadvány ezért viseli a Bujdosó Biblia nevet.
Ottományi birtok
Komáromi Csipkés György azonos nevű fia Debrecen főbírája, majd Bihar vármegye alispánja volt (Borovszky Samu írja a Bihar vármegye és Nagyvárad című históriás könyvében). Vagyonos emberként jószágait gyarapítandó, megvásárolta az érmelléki dombok alatt az ottományi birtokot, majd az 1600-as évek végén megépítette a ma is álló kastélyt, amely manapság is igazi látványosságnak számít. A dombok alatti úrilakot nagyon szerette a család, hisz festői környezete messze földön híres volt. A második bibliafordító családja az 1800-as évek második feléig lakta a birtokot, ezután többször is gazdát cserélt, 1938-ban a román állam vette meg.
Ottomány régi uradalmi házának ódon falai történelmi idők tanúi voltak. A bibliafordító fia a Rákóczi vezette szabadságharc aktív résztvevője volt, majd a szatmári békét előkészítő tárgyalásokon is részt vett annak tábornokaival, Pálffy Jánossal, valamint Károlyi Sándorral. Második Komáromi Csipkés György 1731-ben halt meg, de a család ekkor még mindig Ottományban székelt, és a harmadik azonos nevű családtag is öregbítette a település hírnevét, mint Békés vármegye alispánja. Még egy negyedik György nevű leszármazott is élt itt. Felesége Csáki Rozália grófnő, akiről feljegyezték, özvegy éveiben 300 forintot adományozott a falu szegényeinek felruházására. Az egyházzal is bőkezűen viselkedett, kilenc hold földet íratott a templomra. Sütő Éva / Erdélyi Napló (Kolozsvár)