Lejárt a nyolc szűk esztendő – Szőcs Géza számára az egész magyar kultúra fontos
Szőcs Géza kolozsvári költő, az Orbán-kormány kultúráért felelős államtitkáraként vett részt Csíkszeredában a hatodik Filmdok fesztivál díjkiosztó ünnepségén. A díszvendéggel székelyföldi látogatása alkalmából a napi politikáról, erdélyi kapcsolatairól, a magyar össznemzeti kultúra jövőjéről és kilátásairól beszélgettünk.
A filmdok fesztivált eddig csak távolról követtem, soha nem volt alkalmam személyesen is jelen lenni az eseményen. Ettől függetlenül felfigyeltem rá és sajnálattal vettem tudomásul, hogy egy adott pillanatban úgy tűnt, magyar állami támogatás híján a rendezvény kimúlik. Az új kormány hivatalba lépésével örömmel tapasztaltam, hogy van remény és lehetőség a filmdok feltámasztására. Megtettük a megfelelő lépéseket, és azért is jöttem örömmel az eredményhirdetésre: kicsit úgy érzem, a fesztivál a mi gyermekünk is, vagyis az új kulturális minisztérium államtitkárságáé.
Mennyire érte meglepetésként, amikor felkérték a miniszteri ranggal bíró, kultúráért felelős államtitkári poszt betöltésére?
Többször elmondtam már: meglepetés volt és mégsem. Eredetileg egy elméleti koncepció kidolgozása lett volna a feladatom. Pontosabban az, hogy miként lehetne helyrehozni azt a tudatrombolást, amelyet az elmúlt évek, évtizedek okoztak a magyar lelkületben. Miután ezt a felkérést elfogadtam és igyekeztem eleget tenni a kihívásnak, beleástam magam a kulturális intézményrendszer valóságába. Bevallom, elrettentő kép tárult elém. Amikor felkértek a szakterület irányítására, fenyegető hangokat hallottam magamban: ebbe csak belebukni lehet, ne vállald el. Közben annyi bizalmat éreztem és annyira megtisztelő volt a felkérés, hogy csak igent mondhattam. Pedig jó ideje eldöntöttem már, hogy nem fogok visszatérni a politikába: sem a parlamentbe, sem a végrehajtó hatalomba.
Valószínűleg sok támadás éri kolozsvári származása miatt, ugyanakkor az erdélyiek minden bizonnyal több odafigyelésre számíthatnak az anyaország részéről.
Örömmel hallok az erdélyiek bizalmáról, de el kell mondanom, hogy sok fanyalgást, sőt egyenesen rosszindulatú nyilatkozatokat is láttam ebből az irányból kinevezésem óta. Ennek dacára csak azt ígérhetem, amit az én helyzetemben bárki más ígérne: a határon túli magyarság a legjobbra és maximális támogatásunkra számíthat. Egységesen fogjuk kezelni a magyar kultúrát: a továbbiakban elképzelhetetlen a diszkrimináció és a hátrányos helyzet tudatos kialakítása vagy fenntartása. Nem egy tízmilliós, hanem egy tizenvalahány milliós közösség kultúrájáról, értékeiről, feladatairól, intézményi működéséről lesz szó. Ezt könnyű kijelenteni, de megvalósítani a legjobb szándék ellenére is nehéz.
Megnevezne néhány akadályt?
Most hívott fel valaki a frankfurti könyvvásárról: kiderült, a magyarországi könyvterjesztők cinizmusa folytán, a határon túli kiadók nem jutottak felülethez. Kérdem én: milyen más lehetősége van az erdélyi, a felvidéki vagy a délvidéki magyar kiadónak bemutatkozni a nemzetközi porondon? Nemrég néhány kiadó értesítést kapott: ha vannak Frankfurtban kiállítandó kötetei, néhány napon belül elküldhetik. Ezt tekintsük naiv és komolytalan ügykezelésnek. A Magyarország határain kívüli magyar kiadók átgondolt és előkészített bemutatása megoldatlan, bár én személyesen minden magyar műhely helyzetbe hozását támogatom, ez a saját felelősségem is. Azzal a kínálattal kellene megjelennünk, amit a közel tizenötmilliós lehetőségünk határoz meg. Más ügyek vonhatták el a figyelmünket, nem foglalkoztunk kellőképpen a vásárral, mert azt hittük, minden megy a maga jól bejáratott útján. Tévedtünk.
Beszéljünk a magyarországi sajtótámogatásról is: az elmúlt években a hazai ellenzéki, vagy ellenzékibb média teljesen kikerült az RMDSZ pénzosztásából. Lesz-e változás?
Helyzetem eleve nehéz, mert elfogultnak és ellenzékinek számítok, pontosabban RMDSZ-ellenesnek állítanak be. Időnként feltételezett vendettáimról röppennek fel teóriák, és sorolhatnám. Éppen ezért óvatosan közelítem meg a kérdést. Véleményem már sok évvel ezelőtt megfogalmaztam egy tanulmányban, amely a Magyar Kisebbség című folyóiratban jelent meg, Az RMDSZ faszarizmusa címmel. Már akkor jeleztem, hatalmas koncepcionális gondok vannak a kisebbségi területekre eljuttatott pénzek elszámolásával kapcsolatban. Konkrétan: ki és milyen elvek alapján osztja el a magyar adófizetők pénzét? Miután a világon semmi nem homogén, az erdélyi magyar közösség preferenciái sem írhatóak le homogén képletekben. Tömbmagyarságtól és szórványtól függetlenül nem lehet minden elvárásnak eleget tenni. Kétségtelen viszont, hogy valamiféle monopóliumot kiépíteni és megőrizni még eredményessége esetén is reménytelen dolog. Akinek jól megy, az a pénzcsapnál tolong, aki meg nem fér oda, az rosszul jár: így még az a hatásfok sem érhető el, amit a rendszer működtetői feltételeznek. Végtelenül differenciáltan, nagy odafigyeléssel és felelősségtudattal kell megtalálni a valóban támogatandó kulturális célokat. Ezeket a szándékokat nem írhatja felül a napi politika, nem válhatnak annak játékszerévé.
És a sajtó?
Nyilván a sajtó is a kultúra része, de egy napilap önmagában nem kulturális termék, csak hordozója annak. Ebben a dologban nem én vagyok a kompetens, hanem a Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által irányított struktúra, amit jelenleg Répás Zsuzsa államtitkár vezet. Az általános vélemény az, hogy véget kell vetni mindenféle hegemóniának. Nyilvánvalóan van átjárás és konzultáció a tárcák között, ez nem is lehet másként. Megkockáztatom azt az állítást, hogy az erdélyi magyar sajtóra jobb napok várnak a nyolc szűk esztendő lejártával. Bár az ország anyagi-pénzügyi helyzete olyan amilyen, biztos, hogy a meglévő forrásokból az erdélyi magyar média teljes palettájának részesülnie kell.
Sokszínűbb lett az erdélyi magyar politika: kivel és milyen szinten tartja a kapcsolatot?
Örök életemben pártellenes voltam. Az átkosban is inkább elszenvedtem a párton kívüliség hátrányait, de nem léptem be. Annak idején az RMDSZ-nek is azért lettem tagja, mert vezetővé választottak, és ezzel automatikusan együtt járt a tagság. De – ideértve a Fideszt is – soha semmilyen más pártnak nem voltam tagja. Meggyőződésem, hogy a világ egyetlen országa, ahol a pártok a maguk valós és kívánatos fontossága szerint vannak jelen a társadalom életében, az Svájc. Rendkívül károsnak tartom, hogy barátságokat, sőt családi viszonyokat mérgez meg a pártpreferencia. Igyekszem emberi kapcsolataimat függetleníteni attól, hogy ki milyen színekben nyilvánul meg a közéletben. Az RMDSZ-szel például nincsenek intézményes kapcsolataim, de jó kapcsolatban állok néhány vezető képviselőjükkel, ugyanakkor vannak barátaim az MPP-ben és Tőkés Lászlóval az élen az EMNT-ben is. Ennek továbbra is így kell maradnia, mert a politikai zászlók cserélődnek, de a barátságok megmaradnak.
Kultúráért felelős államtitkárként globálisan tekint Erdélyre, vagy vannak kedvencei, például színház, vagy bármi más?
Alig van olyan terület, ami – ha szóba kerülne – ne lenne rendkívüli fontosságú. Kiemelt helyet érdemel a műemlékvédelem, a színház, az irodalom, a zene, a film, a sajtó. Szinte komolytalannak tűnik, hogy minden nagyon fontos, de valóban az: ez az értékvilág, amelyen belül az erdélyi magyar meg tudja élni, és kifejezésre tudja juttatni hovatartozását.
Jakab Lőrinc, Erdély.ma

Markó visszavonulna – Kelemen az esélyes utód?
Markó Béla nem pályázná meg az RMDSZ elnöki tisztségét az érdekvédelmi szervezet jövő évi tisztújító kongresszusán – írta tegnapi számában a Gândul című napilap. Belső forrásokra hivatkozva a lap úgy tudja: az RMDSZ jelenlegi vezetője Kelemen Hunor (képünkön) ügyvezető elnököt, illetve művelődési minisztert látja utódjaként. Lehetséges szövetségi elnökként felvetődött még Borbély László (képünkön) környezetvédelmi miniszternek, Borboly Csabának, a Hargita Megyei Tanács elnökének és Olosz Gergelynek, az RMDSZ képviselőházi frakciója vezetőjének a neve is.
„Markó Béla vissza szeretne vonulni. Ez a jelenlegi helyzet, ami persze, a jövőben még változhat” – írja a lap. Kiszivárgott hírek szerint abban az esetben, ha Markó Béla úgy ítéli meg, hogy támogatottjának kevés az esélye, akkor mégis vállalni fogja a jelölést.
A lap úgy tudja továbbá, hogy Borbély László komolyan pályázik az elnöki tisztségre, ennek érdekében már el is kezdte a kampányt a szervezeten belül. A Gândul által idézett források szerint a környezetvédelmi miniszter a közelgő kongresszuson a Demokrata Liberális Párttal (PD-L) való koalíció felbontását indítványozná, s a Szociáldemokrata Párttal (PSD) és a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) való közös kormányzást javasolná.
A Gândul kitér arra is, hogy a Fidesz Borboly Csabát vagy Olosz Gergelyt látná szívesebben az érdekvédelmi szervezet élén. Az RMDSZ vezetői állítólag rossz néven vették azt, hogy Schmitt Pál magyar államfő bukaresti látogatásán nem találkozott az RMDSZ vezetőivel. Szabadság (Kolozsvár)

A Nagy Testvér figyel!
Calin Popescu Tariceanu, a liberálisok képviselőházi frakcióvezetője csütörtöki sajtótájékoztatóján azt nyilatkozta, hasznos lenne, ha a parlament szakbizottságai kihallgatnák a titkosszolgálatok vezetőit, hogy lássák, "hogyan szivárogtak ki" a sajtóba a Vîntu-jegyzőkönyvek.
Kifejtette, meg kell nézni, ki hagyja jóvá és kinek a kérésére jegyzőkönyvezik a telefonbeszélgetéseket, főleg, hogy a sajtóban megjelent jegyzőkönyveknek semmi közük nincs Sorin Ovidiu Vîntu ügyéhez.
Tariceanu kifejtette, "porhintés" az ügyészek magyarázata, miszerint azért rögzítették a beszélgetést, hogy elkészítsék a vádlott profilját, tisztában vannak azzal, hogy átlépték hatáskörüket.
"Feltesszük a kérdést: mi történik Romániában, az igazságszolgáltatás Big Brother-mintára működik? Nem tartják tiszteletben az állampolgári jogokat és a szabadságot. Vannak felvételek újságírókkal folytatott beszélgetésekről, amelyek nem tartoznak az ügyhöz" mondotta Tariceanu.
Véleménye szerint az adott beszélgetéseket nem a Vîntu-ügy miatt rögzítették, így akarják azonosítani a "nép ellenségét", akik veszélyeztethetik "a bölcs kormányos" hatalmát.
"Kérdem én, miért három éve? Amíg Vîntu teljes erejéből támogatta Basescut, ilyen dolgok nem történtek? Hirtelen, akkor kerülnek elő, amikor kirobban a Basescu-Vîntu harc. Akkor kevésbé volt vétkes Vîntu mindazért, ami a FNI-nél történt? Valószínűleg nem. Basescu értékelte újra, ugyanúgy, mint sok más esetben" – fejtette ki Tariceanu.
Tariceanu azt is elmondta, nincs kétsége afelől, hogy lehallgatják a telefonját; hangsúlyozta, az ilyen dolgok "nem jellemzők" egy jogállamra, sérti az emberi és magánéleti jogokat.
Kiemelte, nem kíván Vîntu ügyvédje lenni, a magánélethez való jog liberális elvét, a jogállamiságot védelmezi és a korrekt igazságszolgáltatást pártolja.
"Ezeket a titkosszolgálatokat hatalmi eszközként használják egy olyan országban, amely gyors léptekkel halad a diktatúra irányába. Hangsúlyt kell fektetni a jogállamra, a magánélethez való jog tiszteletben tartására, egy olyan igazságszolgáltatásra, amely nem az éppen hatalmon levők érdekeit szolgálja. Ami történik, az politikai zsarolás, az állami intézmények segítségével", mondotta Tariceanu.
Kifejtette, ha valaki vétkes a nemzetbiztonság veszélyeztetéséért, vonják felelősségre, de igazságtalan, ha a jelenlegi hataloméval nem megegyező véleménye miatt válik a titkosszolgálatok célpontjává.
Tariceanu szerint szükséges a vonatkozó törvények módosítása, hogy ne legyen mód "a jegyzőkönyvek ilyen jellegű kiszivárogtatására", és a felelősök elnyerjék büntetésüket.
Cristian David, szenátor a titkosszolgálatokat ellenőrző bizottság tagja reményét fejezte ki, hogy a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) kivizsgálja az eljárás során kiszivárogtatott bizonyítékok ügyét.
David elmondta, lehetséges, hogy kérik majd a SRI igazgatójának kihallgatását. Népújság (Marosvásárhely)

Nyilatkozat
„Rendkívüli késedelemmel, két nappal (!) a királyhágómelléki egyházkerületi tisztújító közgyűlést megelőzően, 2010. október 20-án – végre – összeült az Egyházkerületi Választási Bizottság (EVB), és véglegesítette a jelöltek listáját. Az egyházmegyei jelölések elbírálásához képest előrelépésnek számít, hogy - az elhangzott bírálatokat figyelembe véve - az EVB ez alkalommal nem mulasztotta el a beterjesztett óvások kivizsgálását. Ennek ellenére azonban: az „eredmény” ugyanaz. A Szűcs Ottó vezette testület a megelőző ténykedéséhez hasonló, elvtelen pártossággal seperte le az asztalról a benyújtott óvásokat, teljességgel figyelmen kívül hagyva a törvényerejű Választási Szabályzat (VSZ) kötelező előírásait.
1.Varga Attila egyházkerületi főgondnok-jelölt vonatkozásában a VSZ egyértelmű előírása az irányadó: akik tisztségükről „önkényesen és elfogadhatatlan módon lemondanak, azok egyházi tisztségekbe nem jelöltethetők.” (2. szakasz, 3. bekezdés).
Márpedig nevezett magyar nemzetiségű román parlamenti képviselő 2003 februárjában „elfoglaltságára hivatkozva lemondott egyházkerületi jogtanácsosi tisztségéről” – olvashatjuk az Igazgatótanács 2003. február 21-i ülésének jegyzőkönyvében (lásd a 7.1/2003. számú határozatot). A püspöki elnöklésemmel megtartott ülés hivatkozott napirendi tárgyának adalékaként felidézhető, hogy nevezett Varga Attila jogász éppen a legnehezebb időszakban vált meg hűtlenül tisztségétől, mikor is, röviddel annak előtte, 2003. február 1-jén, Egyházkerületünk korszakos jelentőségű nemzeti felelősségvállalással állt ki az erdélyi autonómia RMDSZ által elszabotált ügye mellett - éspedig azon az emlékezetes szatmárnémeti egyházkerületi közgyűlésen, mellyel egy időben a jogtanácsos-képviselő úr pártja, az RMDSZ szégyenletes szatmárnémeti kongresszusát tartotta. Az eset összefüggésében rá kell mutatnunk a hivatalos RMDSZ jó ideje tapasztalható és az idei választások alkalmával felerősödő egyházi előrenyomulására. Erre nézve elégséges megemlítenünk a nemrég lezajlott erdélyi egyházkerületi főgondnok-választás kimenetelét, valamint a nagykárolyi egyházmegye esperesének - Moldovan Ilie – volt kollaboránsnak, a Szatmár Megyei Tanács RMDSZ-es tagjának - , valamint Seres Dénes zilahi egyházmegyei jogtanácsosnak - RMDSZ-es parlamenti képviselőnek - a frissen történt megválasztatását. Ide illik még az a körülmény, hogy a zilahi református iskola ügy - nevezett – sírásója legutóbb azt nyilatkozta a Graiul Sãlajului című lapnak, hogy a határon túlra kiterjesztett magyar állampolgárságot nem fogja igényelni.
Az Egyházkerületünk területéről elindult romániai rendszerváltozás, másfelől az általunk magasra emelt nemzeti önrendelkezés szellemében vissza kell utasítanunk a nevezett személyek egyházi tisztségvállalását.
Az sem mellékes körülmény, hogy nevezett parlamenti és megyei RMDSZ-funkcionáriusok milyen társadalom- és magyarellenes politikát támogatnak és rendelkezéseket szavaznak meg a román kormányzat tagjaiként.
2.Mike Pál kéci lelkipásztor, egyházkerületi ifjúsági előadójelölt vonatkozásában a VSZ ekképpen fogalmaz: nem ajánlott a szektás irányt képviselő egyháztagok jelölése (CE Szövetség stb.). (uo.).
Nevezett atyánkfia bevallott módon annak a CE Szövetségnek az aktív tagja és vezető képviselője, mely egyesület nem része Református Egyházunknak, és magára nézve nem ismeri el egyházunk jogi
fennhatóságát. Közel két évtizede tartó, következetes erőfeszítéseink ellenére a CE szervezet mindmáig nem hajlandó beilleszkedni Egyházunk törvényes rendjébe, hanem éppen ellenkezőleg, állandó ellenséges propagandát folytat vele szemben. Egy szektás elhajlású CE-s lelkész pártos választási konjunktúrának .köszönhető. ifjúsági előadóvá való kinevezése nem jelentene mást, mint hogy .kecskére bíznánk a káposztát..
Az RMDSZ hivatalosaival párhuzamosan előre nyomuló CE-s térhódítás szintén ellene szól Anyaszentegyházunk kálvini, ékes és szép rendjének..
Strasbourg, 2010. október 20.
Tőkés László, Reggeli Újság (Nagyvárad)

1956 – Te csillag!
A forradalomra emlékezett a városi RMDSZ
Az 1956-os forradalomra emlékezett az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete csütörtök este a Kultúrpalota kistermében, amelyre meghívták az 1956-os politikai elítélteket Marosvásárhelyről és a megyéből.
A megjelenteket Benedek István, a városi szervezet elnöke köszöntötte. Novák Zoltán történész a forradalom erdélyi vonatkozásairól tartott előadást, Kelemen Kálmán volt politikai elítélt letartóztatása körülményeiről és börtönéveiről beszélt. Előadása végén arra kérte a megjelent fiatalokat, őrizzék meg tiszta lelküket, ne sajnáljanak az igazságért áldozatot hozni.
Az ünnepi megemlékezésen Ciuchina Barbara és Horváth Hajnal Jókai Anna Ima Magyarországért című versét adta elő. Buta Árpád zenetanár és énekes magyar népdalt, illetve Erkel Ferenc Bánk Bán című operájának nagyáriáját énekelte, zongorán kísért Móriczy Margit. A rendezvény befejezéseképp a Református Kollégium kórusa a székely és a magyar himnuszt adta elő. Vezényelt Enyedi Csaba lelkész-tanár.
Ha újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám
Lapunk kérdésére Kelemen Kálmán elmondta: – Visszagondolok azokra az évtizedekre, amikor munkahelyet sem kaptam a letöltött hét esztendő – három év börtön, kétszer két év kényszerlakhely – után, mert még a napszámosok között is megbízhatatlannak minősültem. Miután nagy nehezen gyári munkássá verekedtem fel magam, tanfolyamokat végeztem, fémforgácsoló lettem. Az évek teltek, és a volt letartóztatóm, Morariu Ioan Vásárhelyre került szekus aligazgatónak. Behívatott és bocsánatot kért, hogy, úgymond, eltúlozták a büntetéseket és segítséget ígért. Aztán úgy "kisegített", hogy két év múlva próbáltam az orvosira felvételizni, de még a jelentkezők közül is kidobtak. Végül elvégeztem a műegyetemet, így lettem gépészmérnök. A szomorú az volt, hogy bárhová kerültem, "kiderült", hogy politikai elítélt voltam, és hiába bizonyítottam szakmai vonalon, mindig visszanyomtak. A Metalotehnicában akartam kopástanból ledoktorálni, hogy ne legyen benne ideológia, de akkor a káderes szerint nem is lett volna jogom a vállalatnál dolgozni, mert ott tervezési államtitkok vannak, amit nem bízhatnak rám.
Hogyan éltem meg? Gyakorlatilag nem haladhattam, hiába bizonyítottam, gyanús elemnek számítottam. Viszont ezeknek az éveknek a pozitívuma, hogy a börtönben visszanyertem azt a hitemet, amit annak idején a darwinizmus meg a molekuláris elmélet megingatott, és egy olyan keresztény hittel rendelkezem, ami abban gyökerezik, amit a legnehezebb időszakban írtam gondolatban a börtönben, egy 100-110 szakaszos verset, mert ha egy ceruzavéget találtak nálad, véresre vertek a porkolábok. A vers lényege: Emlékem otthon már nem fájó,/ belenyugodtak, hogy már nem vagyok,/ mert temetőre omló alkonyatok méla bújával/ lelkem hazajár láthatatlanul....
Nem folytatom, csak azt teszem hozzá, hogy az a hit, amely bennem megerősödött, hogy a jó Isten elszámol majd a kínzóimmal, egyszer felelősségre vonja a néphitegetőket.
– Ha még egyszer hasonló helyzetbe kerülne, újra azt tenné, amit 1956-ban tett?
– Ha, isten őrizz, újra olyan helyzet alakulna ki, újra vállalnám.
Az '56-os elítéltek a megyéből és Marosvásárhelyről: Kelemen Kálmán, Horváth Matild, Tatár Péterfi Irén, Rendes Lajos, Szilágyi Domokos, Schuller Jenő, Varga László, Veres Zoltán (Segesvár), Szántó János, Molnár Mihály (Szováta), Gráma János, Veres Sándor, Nagy Géza.
Mózes Edith, Népújság (Marosvásárhely)

A Magyarországon kivégzett 1956-os erdélyi mártírok
Maros megye, Marosvásárhely véráldozata (részletek)
A magyar forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulója tiszteletére Dávid Gyula irodalomtörténész, egykori politikai elítélt szerkesztésében megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956-1965 című kötet – e sorok írója is egyik munkatársa a kiadványnak – közel 1500 elítélt életútjának személyi adatait, periratának, ítéletének, börtönből való szabadulásának legfontosabb ismertetőit közli. Ezzel végérvényesen megdőlt minden olyan lekicsinylő, elbagatellizáló állítás létjogosultsága, hogy 1956-ban Erdélyben, a Partiumban, a Bánságban, a történelmi Máramarosban, néhány szervezkedési kísérletet leszámítva, valójában nem volt semmi. Az említett régiókban valóban nem dörögtek a fegyverek, az utcákon nem dübörögtek a tankok, azonban az erdélyi magyarság – Illyés Gyulával szólva – már 1956. október 23-án este meghallotta "a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát". A kommunista diktatúrát kiszolgálókat leszámítva szinte egy emberként álltak a forradalom eszméi mellé.
Az akkori Magyar Autonóm Tartomány a forradalommal való együttérzésben a legelső helyen állt. Ezt bizonyítják a periratok, a rendkívül súlyos ítéletek. Ahogyan Pál-Antal Sándor történész, akadémikus írja: "A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség iratai alapján – amelynek hatásköre 13 ezer négyzetkilométer területen élő 731 ezer személyre terjedt ki – megállapíthattuk, hogy a Tartományban 1956. október 26-a és 1965 decembere közötti időszakban több mint 1089 személy ellen folytattak politikai jellegű bűnvádi vizsgálatot. Ezek közül a katonai ügyészség 826 személyt állított bíróság elé (akik közül adataink szerint a törvényszék 8-at felmentett, de ez a szám ideiglenesnek tekinthető)."
A 821 bíróság elé állított közül 306 városi (36,5 %) és 520 falusi (63,5 %). Közülük 620 magyar (75,1 %), 184 (22,5 %) román, 18 (2,1 %) német anyanyelvű. Az adatok nem véglegesek, hiszen újabb és újabb elítéltekről szerzünk tudomást.
Külön kategóriát alkotnak a nyom nélkül eltüntetettek. A napokban jelentkezett nálam Holló Kázmér egykori csíkszeredai, majd marosvásárhelyi jégkorongozó, aki a Csíkszeredában 1957. február 8-án letartóztatott, majd minden nyom nélkül eltűnt édesapja, Holló Béla földi maradványainak felkereséséhez kért segítséget. Hátha az egykori elítéltek, túlélők közül valaki emlékszik rá, együtt raboskodott az édesapjával.
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is! – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia.
Eörsi László történész, az 1956-os Intézet munkatársa 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelő címmel, Szentpétery Tibornak Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a "társaságában", a Rubicon Könyvek-sorozatban – betűrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az Olvasó elé az 1956. november 4-ét követő retorzió során kivégzett mártírok névsorát.
Saját, 1956-hoz kapcsolódó kutatásaim során, megjelent köteteim rendjén magam is többször leírtam: a szovjet tankokkal és szuronyokkal hatalomra segített Kádár-rezsim első kivégzettjei erdélyi származásúak voltak! A Marosvásárhelyen született Dudás József és a Krassó-Szörény vármegyei származású Szabó János, a Széna tér legendás parancsnoka perében 1957. január 19- én, a fellebbezési jog megtagadásával, a legelsők között hajtották végre a halálos ítéletet. Az is közismert, hogy a Corvin-közi harcok meghatározó egyéniségei, a magyar örmény származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélyből, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, művészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különböző régióiban. Az író, építész Kós Károly, aki éppen Budapesten élte át a forradalom és szabadságharc napjait, élete "legnagyobb és legmegrázóbb élményének" nevezte az 1956. október 23-a és november 4-e közötti időszakot.
A Bolyai Tudományegyetem perének kutatójaként (az 1000 oldalasra tervezett kötetemhez a periratokat már lefordítottam magyar nyelvre) az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fűzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetőségébe. Visszatértekor a magyar-román határon tartották fogva. 1956. november végén tért vissza Kolozsvárra, a határ román oldalán kékre verték a körmeit.
Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-tól november 3-ig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyűlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bőröndben átcsempészte a határon az általa összegyűjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az első sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel "jutalmazta" a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A Gyimesbükkön 1921. március 20-án született Nagy Lakatos János motorszerelő volt Marosvásárhelyen. 1958. február 13-án tartóztatták le Marosvásárhelyen. A vádirat szerint 1956 őszén hivatalos útlevéllel turistaként tartózkodott Magyarországon. Sátoraljaújhelyen részt vett a forradalmi harcokban, azzal vádolták, hogy az ottani helyőrség parancsnoka volt. Életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Szamosújváron raboskodott, 1964. augusztus 4-én szabadult. Marosvásárhelyre tért vissza.
A forradalmat megelőző napokban utazott Budapestre Kusztos Endre festőművész és felesége, a népzenekutató Kusztosné Szabó Piroska. Kusztos Endre a diáktüntetésektől kezdve rajztáblát ragadott a kezébe és megörökítette a fegyveres harcok, a pusztítás eseményeit. Az akkor készült rajzokat a csíkszeredai Székelyföld is közölte. Az Eörsi László 2006-ban megjelent kötetében felsorolt 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyi származásúak. Vagyis a kivégzettek közel négy százaléka! Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján Romániában kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítő táborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlőttek mindmáig nem pontos adatait, akkor egyértelműen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányához viszonyítva is a legnagyobb véráldozatot hozta a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért!
Ezúttal azokat méltatjuk – a forradalom kitörése óta eltelt ötvennégy év során ilyen formában először tisztelgünk az emlékük előtt! –, akik Budapesten, Magyarország különböző településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk!
1. Balla Pál. 1919. január 5-én született Aradon. Foglalkozása szerint fakitermelő volt. 1957. október 25- én végezték ki.
2. Balogh László csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én.
3. Berecz György gépkocsivezető. 1924. május 11- én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten.
4. Bokor János vasesztergályos. Gyergyóújfaluban született 1919. október 5-én. Budapesten végezték ki 1958. november 6-án.
5. Dudás József technikus, mérnök. 1912. szeptember 22-én Marosvásárhelyen született. Olyan kortársával is találkoztam, aki úgy tudta, hogy Dudás József Gernyeszegen vagy Marossárpatakon született. Gernyeszegen van ugyan Dudás család, de a községi anyakönyvben nincs nyoma annak, hogy a Telekiek egykori fészkében született volna.
A szervezkedés vezetésének vádjával, fellebbezési lehetőség nélkül 1957. január 14-én halálra ítélték. Az ítéletet 1957. január 19-én hajtották végre.
6. Preisz Zoltán szerszámlakatos. 1925. szeptember 27- én született Marosvásárhelyen. 1957. január 2- án tartóztatták le. 1957. május 7-én a Legfelsőbb Bíróság Molnár László elnökletével fellebbezési lehetőség nélkül első fokon halálra ítélte.
7. Szabó János gépkocsivezető. 1897. november 17- én a Krassó-Szörény megyei Zaguzsénben született. Eörsi László albumában tévesen Zaruzsény szerepel.
Szabó János a Széna téri felkelőcsoport legendás vezetője.
1956. november 4-e után is folytatták a fegyveres harcot a szovjet csapatokkal. Amikor a Széna teret nem tudták tartani, a Hűvösvölgy és Solymár irányába vonultak vissza.
Az SZKP Elnökségének delegációja Szabó Jánost is az azonnal hadbíróság elé állítandók közé sorolta. 1956. november 19-én tartóztatták le. A Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma Ledényi Ferenc ezredes elnökletével a fellebbezés lehetősége nélkül 1957. január 14-én halálra ítélte. Az ítéletet 1957. január 19-én végrehajtották.
8. Szabó János gépkocsivezető. A névazonosság teljesen véletlen, akárcsak a foglalkozás. Szabó János Szamosardón született 1928. július 1-jén. 1960. március 2-án végezték ki Budapesten.
Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizetett a legnagyobb véráldozattal: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron, a Szekuritáté börtönében 1958. szeptember 1- jén Orbán Károly földbirtokost, dr. Kónya István-Béla ügyvédet, az 1949-ben marosvásárhelyi kényszerlakhelyre hurcolt báró Huszár Józsefet végezték ki.
Tófalvi Zoltán, Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os hősökre emlékeztek
Nagyvárad – Az 1956-os magyarországi forradalom hőseire emlékeztek szombaton Nagyváradon is a Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában.
A szombat délelőtti koszorúzással egybekötött megemlékezésen beszédet mondott dr. Fleisz János történész, a Bincisz elnöke, aki hangsúlyozta, hogy 1956 október 23-a tanulsága, és egyben a magyar forradalmi hagyomány üzenete az, hogy nem a népnek kell felelnie a hatalom gyakorlói előtt, hanem a mindenkori hatalomnak kell elszámolnia a nép előtt. Így lehetett 1956 üzenete a demokrácia üzenete, így lehet 1956 eszméje ma is érvényes. Nagy József Barna az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke beszédében szintén 1956 jelentőségét hangsúlyozta, mert mint mondta „1956-ban a pesti srácok példát adtak nekünk arról, hogyan kell végletekig szeretni a nemzetet.” A forradalmat aktuálpolitikai eseményekhez kötve kijelentette: a magyar nemzet 2010-ben vértelen forradalommal jelölte meg azt az utat, amelyen járni kíván. Ebben az összefüggésben a közelmúlt magyarországi és a jelenlegi romániai magyar politikai döntéshozóinak elszámoltatásának szükségessgét hangsúlyozta.
Elszámoltatást! Az utolsó szónok Tőkés László az Európai Parlament alelnöke volt, aki elmondta: „hiába mondjuk el, hogy szabadság csillaga volt hajdan a magyar, ha ma már maga sem tudja, hogymit akar”, idézte Babits Mihály gondolatát. „Sajnos az üneplés és a valóság nagyon mélyen elszakad egymástól, mert a komunistáknak nemcsak arra volt gondjuk, hogy leverték a forradalmat, hanem még az emlékét is próbálták kitörölni. (…) A megalkuvás árnyéka vetül ezekre az ünnepkre, mert akik elmennek a Kempynszkibe koccintani, azok fogadják a hazugság őszödi bajnokát” – utalt itt a politikus az RMDSZ és a Magyar Szocialista Párt vezetőire, majd így folytatta: „amikor pedig jött a trianoni évforduló, szinte a régi kommuista tanfelügyelőség rendszerét követve elrendelték, hogy minden elemista diák rajzpályázaton vegyen részt. Szegény gyerekek azt se tudták, miről készül a rajz, a tanítónőknek küldték az instrukciót az RMDSZ részéről, hogy kötelező részt venni.”
Színvallást!
Ezt követően Tőkés László arra hívta fel a figyelmet, hogy véleménye szerint az RMDSZpolitikájában a következő kongresszuson a nemzeti kurzus fog lábra kapni, majd kiemelte: „Legyen vége a megalkuvás politikájának és annak nemzeti alapon való hitelesítésének, az autonómia kompromitálásának! Ennek a kettős játéknak kell véget vetnünk. Elkezdődött ez Magyarországon, és nekünk is csatlakoznunk kell a magyarországi rendszerváltás folytatásához, és a hazugokat, a Pilátusokat végre ki kell taszítani a magyarság köréből! És mindenki valljon színt: mondja meg, hogy kivel tart: Gyurcsánnyal vagy Krisztussal!? Orbánnal vagy Pilátussal!? Ha ezt nyíltan megmondjuk, akor nem lesz hiábavaló az emlékezésünk, akkor hiteles magyar képvisletre juthatunk” – fogalmaott Tőkés. A beszédek után a különböző szervezetek képviselői elhelyezték koszorúikat a forradalom emléktáblájánál, majd gyertyákat gyújtottak és lángokkal a kezükben énekelték el a Himuszt.
Pap István, erdon.ro

Bizalmatlansági indítvány: nem szavaz a PDL és az RMDSZ
A kormánykoalíciót alkotó pártok tegnapi tárgyalásán döntés született arról, hogy azt javasolják a koalíciót támogató parlamenti alakulatoknak, ne vegyenek részt a holnapi bizalmi szavazáson. Adriean Videanu, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) első alelnöke közölte, ez csupán ajánlat a koalíció részéről.
A PDL és az RMDSZ mindenesetre már döntött: előbbi alakulat frakciói vasárnap este, utóbbié tegnap döntöttek arról, hogy a szavazáson részt vesznek ugyan, de voksolni nem fognak. Videanu szerint az ellenzék csupán politikai okokból nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormány ellen, és a rendszerváltás óta először azt akarja, hogy a parlament helyett az utcán „vitassák meg” a kormánybuktató dokumentumot.
Hogy ezen mit értett, azt Gheorghe Flutur, a párt alelnöke magyarázta el, aki szerint a PDL-nek információi vannak arról, hogy a Szociáldemokrata Párt (PSD) utcai erőszakra bujtogatja szimpatizánsait a bizalmi szavazás napján. Flutur szerint a PSD megyei szervezetei arra készülnek, hogy a párt többbusznyi és -vonatnyi szimpatizánsát utaztassák Bukarestbe szerdán. A politikus szerint a PSD vezetői a kezdetektől tudják, hogy a bizalmatlansági indítványnak nincs esélye, ezért a bizalmi vitát ki szeretnék vinni az utcára, „ami sajnálatos lépés egy magát európainak tartó párt részéről”. A PSD által szervezett bukaresti megmozdulások kapcsán tegnap Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere közölte, a rendfenntartó erőkkel együtt figyelemmel követik a tüntetők mozgását, és felkérte a szakszervezeti vezetőket, viselkedjenek felelősen. Emellett arra kérte az öregeket és a kisgyerekes családokat, hogy holnap maradjanak távol azon útvonalaktól, ahol a tüntetések zajlanak.
Nem szavaz a két kormánypárt és a kisebbségi frakció sem
A PDL egyébként végleg eldöntötte, hogy nem vesz részt a holnapi szavazáson: a párt honatyáinak és vezetőinek vasárnap esti ülésén arról határoztak, hogy a PDL-s képviselők és szenátorok jelen lesznek ugyan a voksoláson, de nem fognak szavazni. Az RMDSZ tegnap ugyanígy döntött: a szövetség frakcióülésén elhatározták, hogy az RMDSZ szenátorai és képviselői nem vesznek részt a voksoláson.
Markó Béla szövetségi elnök közölte: az ülésen a PDL-hez hasonlóan részt vesznek, de szavazni nem fognak a honatyák. Mint kifejtette, erről a frakciótagok többségi szavazata alapján döntöttek. „A bizalmatlansági indítvány benyújtása politikai aktus, így a mi válaszunk is politikai. Ott leszünk a bizalmi szavazáson, de voksolni nem fogunk” – hangoztatta Markó. A többi kisebbség képviselőit tömörítő frakció sem áll az ellenzék mellé: Varujan Pambuccian frakcióvezető este közölte, nem szavazzák meg az indítványt, sőt a szavazáson sem vesznek részt.
Ponta: gazemberség a PDL döntése
A kormánypárti döntés alaposan kihozta a sodrából Victor Pontát, a PSD elnökét: tegnapi nyilatkozata szerint a PDL lépése „az elmúlt húsz év legnagyobb gazembersége”. A politikus úgy vélte, a PDL „túszul ejtette” saját képviselőit. Mindemellett arról is beszámolt, hogy míg más ellenzéki vezérek tíz televíziós műsorban léptek fel, a PSD tíz kormánypárti voksot szerzett meg az indítványhoz azáltal, hogy befogadta a pártjukból kilépett PDL-s honatyákat. Az ellenzék egyébként is rendkívül aktív a kormánypárti honatyák csábításában, elsősorban az RMDSZ-re „utaznak”.
Crin Antonescu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) elnöke ugyanakkor némileg árnyalta tegnap Radu Moldovan, a PSD szóvivője által még pénteken mondottakat, miszerint amennyiben az RMDSZ átáll, a következő kormányban is megtarthatja jelenlegi tisztségeit. Antonescu szerint az ajánlat kissé még korai, mivel az ellenzéki pártoknak előbb tárgyalniuk kellett volna az RMDSZ-szel. A pártelnök egyébként úgy vélte, azáltal, hogy a kormánypárti honatyák nem szavazhatnak, csökkent annak az esélye, hogy a bizalmatlansági indítványt elfogadja a parlament.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Az erdélyi ügy 1956-ban (2.)
A Dobai csoport nem az egyetlen, mely Erdély sorsán, népünk sorsán, jövőjén rágódott.
Egész kisgyerek korom óta tudtam arról, hogy édesapám foglalkozik egy olyan megoldással, amelyet ő akkor elfogadhatónak tartott elvben a románok és a magyarok részéről is, diákkora óta ehhez gyűjtötte az anyagokat, úgyhogy én ezt tudtam. Véglegesítette ezt a javaslatot Márton Áron püspökkel háromszor egyeztetve. '56-tal ez úgy kapcsolódik, hogy '56 körül egyeztetett Márton Áronnal, s akkor tartóztatták le. Aki betette a lábát a gyulafehérvári püspökségre, mindenkit követtek, azt remélték, hogy '56 kapcsán Erdély kérdése valamilyen formában megint időszerűvé válik, '56-ban sokan bizakodtak a nyitásban. Ezért kapcsolódik '56-hoz. Évtizedekig tanulmányozta gazdasági, népismereti, közlekedési és minden szempontból Erdély helyzetét, és neki az volt a véleménye, hogy nem egymásba ékelődve és egymással összekeveredve tud a magyar és a román együtt jól meglenni, hanem mint jó szomszédok, akik egymással nem összekeveredve élnek. Az volt a véleménye, az lenne tisztességes, hogy határkiigazítás történjen Románia és Magyarország között, de lakosságcserével, s ne egy éles beékelődéssel. Ez volt az ő javaslata szerint az a megoldás, ami tisztességes lehetett volna mind a két részről. Ő ezt kidolgozta térképen is, dokumentumban, meghatározta, hogy minden átköltöztetett helység hol találja meg azt a gazdasági és minden egyéb környezetet, amely legközelebb áll a jelenlegi helyzetéhez. Ha valakit átköltöztetünk egyik helyről a másikra, az legyen minél hasonlóbb ahhoz, ahonnan elment. Ezt is meggondolta. Nagyon sok elképzelés volt mindvégig Trianon óta. Volt olyan is, amelyik ilyesmiben gondolkodott. Ő azt szerette volna, hogy ne legyenek ezek a beékelődések, ezért lett volna szükség lakosságcserére. Ez volt az egyik felfogása. A másik pedig az, hogy ezt elfogadhatják, vagy remélte, biztos eljön az az idő, amikor ez megint aktuális lesz. Meg volt győződve, hogy ez a rendszer nem lesz végleges, s a határok sem. Ő megjárta a Szovjetuniót mint fogoly. Sok mindent előre látott. Például megmondta, hogy a Magyar Népi Szövetség igyekezete, hogy kiegyezzen a románokkal, ez is zsákutca lesz. Az is volt. Ő úgy látta, hogy a kérdés rövidesen megint időszerűvé fog válni, és legyen akkorra már egy elképzelés. (Fodor Imre, 1937, Marosvásárhely) Az elképzelések megvoltak hát, s a vélt út is: kijuttatni az emlékiratokat az ENSZ-ülésre, ott előtárni azt a háború utáni helyzetért felelős testületnek. És azelőtt szinte természetes volt, hogy minden út az erdélyi Rómába, Gyulafehérvárra vezetett, Márton Áron püspökhöz, az erdélyi magyarság legnagyobb egyéniségéhez, élő lelkiismeretéhez. A tiszta emberhez, akinek tisztaságát még ellenségei sem vonták kétségbe. Mind Dobai István, mind Fodor Pál akkor bukott le, akkor került a szekuritáté kezébe, amikor felkeresték Márton Áront. Ezt még megengedte a hatalom, hiszen Márton Áron ellen is kellett a ,,terhelő dokumentumokat" gyűjteni. Olyanszerűek ezek a vélemények, hogy vagy egyénileg vagy a testületeknek számított a véleménye, és ezek között a végén nem volt, aki Márton Áronnal beszéljen, hát menjek én. Jól ismertem Márton Áront, már azelőtt jártam nála, még a forradalom előtt, és szóval Márton Áronhoz elviszem én. Ez volt március 20-án, és hát... (Dobai István, 1924, Nagyvárad) Jöhetett és jött is a megtorlás. Dobainak és csoportjának, s jött Fodor Pálnak és mindenkinek, aki tudott az általuk végzett munkáról, kidolgozott tervről. Mert hogy is tűrhette volna el a hatalom, hogy az erdélyi magyarság nemzetközi fórumhoz forduljon az ő problémáival? Hiszen boldogságban éltünk, a legnagyobb boldogságban, mely a történelem során ráragyoghatott az emberiségre. Építhettük a szocializmust, hogy megteremtsük, megteremthessük a majdan virágzó kommunizmus alapjait, mely itt, Románia területén csak a trikolór színei alatt volt elképzelhető. Akkor már elkezdődött a parasztság beterelése a ,,boldog életbe", a kollektív gazdaságokba, már készen állt a rabszolgarend modellje, ahol a legnagyobb bűnnek számított ellentmondani a mindentudó és mindent látó, legtökéletesebb hatalom akaratának. És még ennél is nagyobbnak, ha gondolkodni mertél. És ha népedért akartál tenni valamit. Ők ezt akarták, s kis híján életükkel fizettek ezért. Amikor Márton Árontól hazafelé jöttem Gyulafehérvárról, '57 március 20-án letartóztattak az állomáson, és a szekuritátéra vittek, egyszer hat hónapra, aztán pedig háromszor vagy négyszer visszavittek újabb és újabb vizsgálatokra, háromszáz napot voltam a szekuritátén. Halálos ítéletet kértek, ha jól tudom, háromszoros életfogytiglanra ítéltek. Kényszermunkára. Hát ez nem érdekes, ha nem végzik ki az embert, én jogász vagyok, tudtam, mi van... (Dobai István) És a rendszer dühöngővé vált. Elindultak a fejvadászok. Fejüket kellett venni azoknak, akik egy kicsit fölébe emelkedtek az átlagnak. Ugyanazon éjszaka tartóztatták le Páskándi Gézát, Dávid Gyulát meg engem. Jöttek a vádak. Az a memorandum, amit ismertettek ott, az egyetemen... Kikerült külföldre. Megvolt a kapcsolatunk. (Bartis Ferenc, 1934, Gyergyószárhegy)
És azoknak is, akik esetleg valamikor fölébe emelkedhettek volna, legyenek azok akár tizenéves gyermekek. Mert ugye a boldogság birodalmát nem lehetett, nem szabadott megzavarni. És ami azután következett, azt a történelem szégyenének is nevezhetnénk. Amikor a börtönök megteltek kínzásra, megtorpanásra kiszemelt tízezrekkel, s amikor ,,az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak haraggal!" Ötvenhat ébredését a terror újabb, ebben a szörnyű korban nehéz lenne leírni, hogy ,,sohasem látott" dühöngése követte. Mert a módszerek már megvoltak, itt, ezen a földön szabadon lehetett agyonverni, agyonlőni embereket, akár ítélet nélkül is. És ítélet? Mit számított az! Lehetett gyártani szükség esetén tonnaszámra is. Nem kellett ahhoz sem tény, sem ok, sem semmi. Csak szándék és utasítás. Amiként a vádanyagot is lehetett gyártani. Az Igazság volt az, ami legkevésbé érdekelte ama hatalom urait. A cél — letörni a szabadság akarásának még a gondolatát is, belefojtani a szót és a szuszt is azokba, akik a nemzetükért akartak tenni bármi keveset is — szentesítette az eszközöket. Oda voltam bilincselve, s úgy ütött. Csinálta azt is, hogy kitépte a két kicsi lábujjam körmét. Mikor a fadarabot beverte a fülembe. Olyan is volt, hogy önmagát hergelte... Tizenkilenc csonttörésem volt. Rájöttem arra, hogy az egészet mondvacsináltan fogalmazták meg, neveket tettek be ártatlanul. Nagyon jól tudták az írást is utánozni... Bevittek a tárgyalásra... Ott volt Várhegyi, Demény, Kiss Kálmán... Én akkor voltam azon a tárgyaláson, a bíróság elrendelte az orvosi kezelést, s akkor engem elvittek Văcăreşti-be, a rabkórházba, ott hónapokon át kezeltek, akkor vissza a börtönbe... A szüleim, édesanyámék fellebbeztek. Bukarestből is kijöttek, az már nem a régi bíróság volt... Nagy Tibor, a kolozsvári ügyvéd, amikor kezdett védeni, hogy elvtársak, politikai dolgok, olyan a vérmérséklete, a bíró rászólt: Felhívom a védelem figyelmét, neki is biztosítunk egy cellát Szamosújváron. Rá volt írva a dossziéra, hogy kinek mit kell adni, és azt fent, Bukarestben döntötték el. Oda mentek a szálak, ezek eszközök voltak, pribékek. Én kereken és pontosan öt évet voltam a szamosújvári börtönben... (Bartis Ferenc)
Aztán elszedték a szemüvegemet, mindenütt nekivitt a falnak, valahogy legurultunk a pincébe, ott a betegekkel ugyanabban a kabinban, s azt mondja, Ia scoateţi scaunul! Vegyem ki a széket. Mikor vettem ki a széket, azt mondja: Mi van, meg akarom ütni? Úgy pofon vágott, hogy annál nagyobb pofont azelőtt soha nem kaptam. S akkor a falnak állított, s rám öntött egy veder vizet, úgyhogy már másnap nagyon de nagyon rossz állapotban voltam, másnap reggel már reszkettem, már gyomorgörcseim voltak, már nem tudtam józanul gondolkozni sem a félelemtől, és a fázástól sem, főleg az idegességtől. Ilyen körülmények között aztán felvittek egy cellába, ott voltam vagy két órát, ott találkoztam az első politikai fogollyal, hasonlóképpen, frissen megverve éppen úgy, olyan gyenge állapotban. Alig mertük egymásnak a nevünket elmondani, gyanakodtunk egymásra, s akkor már a kihallgatáson az a szöveg hangzott el, hogy félre voltunk vezetve mi, fiatalok a reakció által, s amit ők évekig építenek, mi pár nap alatt tönkretesszük, meg ilyen szövegek. (Lay Imre, 1938, Brassó) De akkor már olyan fáradt voltam, hogy elmentem, s lefeküdtem. Lefeküdtem egy vasrácsra, mert nem volt szalmazsák. Takaróm se volt, úgy átfáztam reggelre, hogy a hónom alatt is hideg volt. Mondom a társaimnak, nézz oda, én is lefeküdtem... Ha lenne élelmem! Ha lenne ruhám! Kapnék rendes ágyat! Közben én nagyon erős voltam, tornásztam, atletizáltam, erős voltam. Addig. De nem kapok semmit, csak akkor, amikor már minden késő lesz. Ez volt novemberben, a következő év márciusában megállapította Cserna Feri orvos, rabtárs, hogy ez tébécé s tüdőgyulladás, már akkor nem tudtam se beszélni, semmi, járni még kevésbé, feküdtem a vasrácson, és... és... nahát — úgy tűnt — mentség semmi. (Dobai István) Az őrök azt mondták, hogy ti nem azért vagytok idehozva, hogy életben maradjatok, hanem hogy megsemmisítsünk. Ez a megsemmisítő osztály. Kb. 1430-an voltunk átvíve, és ebből fele, ha életben maradt. A többiek meghaltak... (Kelemen Imre, 1935, Szováta) Hát így. A pokol útjai szinte kimeríthetetlenek voltak. És a bűnöd az volt, hogy nem voltál bűnös. Vagy még egyszerűbben, hogy embernek születtél. Embernek, s esetleg magyarnak is
Gazda József, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„A népmesék legkisebb királyfia” – Szobor a tizenötödik véranúnak Érsemjénben
Kazinczy Lajos 1820-ban született Széphalmon (Magyarország), a költő és nyelvújító Kazinczy Ferenc legkisebb gyermekeként. A tizenhárom kivégzett tábornok, illetve Ormai Norbert honvédezredes mellett a magyar szabadságharc tizenötödik aradi vértanújaként tartják számon. Vasárnap a déli órákban emlékművet állítottak tiszteletére a Kazinczy Ferenc, Fráter Lóránd, Csiha Kálmán Emlékmúzeum udvarán. Kazinczy Lajost, mint lázadó ezredest huszonkilenc éves korában, azaz 1849. október 13-án teljes vagyonának elkobzására és golyó általi halálra ítélte a hadbíróság. Az ítéletet az aradi várkapu előtti sáncban hajtották végre október 25-én. Semjéni születésű édesapjára való tekintettel a helyiek a maguk mártírjuknak tekintik. A helyi önkormányzat, valamint a Székesfehérvári (Magyarország) Krajcáros Alapítvány kezdeményezte, hogy a szabadságharc semjéni gyökerekkel rendelkező mártírjának, Kazinczy Lajos honvédezredesnek szobrot állítsanak kivégzésének 161-ik évfordulóján. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Közmeghallgatás az Európai Parlamentben
A csángók – egy veszélyeztetett kisebbség Európában
Megrázó hírek olvashatók arról, hogy évenként több tucatnyi nyelv, kivesző nyelveket beszélő népcsoport pusztul ki a világon. E közösségek utolsó tagjai halálukkal anyanyelvüket is a sírba viszik. Drámai esetük sokkoló erővel irányítja figyelmünket a kisebbségi közösségek mostoha sorsára, a kevesek által beszélt nyelvek vagy a saját állammal nem rendelkező népek tragikus helyzetére, sajátos problémáira.
Az etnikai és vallási kisebbségek sorvadásának és pusztulásának egyik leggyakoribb okozója a kulturális genocídium, melynek mindenekelőtt a kollektív dimenziójára kell rámutatnunk. Ebben a megközelítésben a nemzetközi téren általános, valamint az Európai Unióban is szinte kizárólagos módon használatos – egyéni – emberi jogok mégoly következetes érvényesítése sem célravezető. A közösségi létükben veszélyeztetett embercsoportoknak valójában egyedül a kollektív jogok biztosítása jelenthetne hatékony védelmet. Éppen ezért az európai kisebbségvédelemnek ebbe az irányba kellene haladnia és továbbfejlődnie.
A puszta megmaradásában fenyegetett moldvai csángó-magyaroknak is kizárólag ez a fajta kisebbségpolitika nyújthatna esélyt a túlélésre. Ez a Románia Kárpátokon-túli, keleti részén élő, római katolikus közösség a több évszázada reá nehezedő asszimilációs nyomásnak, nem utolsósorban pedig a Ceaușescu-diktatúra által állampolitikai rangra emelt, ún. homogenizációs politikának tulajdoníthatóan mára már a teljes identitásvesztés határára került.
Az Európai Parlament épületében különleges szeretettel üdvözlöm Pusztina település küldötteit, akik még ahhoz az ötven-hatvan ezernyi csángó-magyarsághoz tartoznak, amely az időközben elrománosított, mintegy kétszázezer csángó testvérükkel szemben – katolikus hitükkel együtt – ősi nyelvüket is mindmáig megőrizték.
Soraikban külön is köszöntöm jeles szellemi és polgári vezetőiket – mai előadóinkat –, nevezetesen Solomon Adrián elnököt, a Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének vezetőjét, Nyisztor Ilona énekművészt, a szövetség kulturális alelnökét, valamint Hegyeli Attila székelyföldi tanárt, a kiváló csángómentő oktatási program – és iskolai rendszer – irányítóját. Az ügy iránt elkötelezett előadóink között nagy megbecsüléssel fogadhatjuk körünkben továbbá Tytti Isohookana-Asunmaa volt finnországi miniszter asszonyt, az Európa Tanács egykori jelentéstévőjét, akinek döntő szerepe volt abban, hogy közel tíz évvel ezelőtt az ET Parlamenti Közgyűlése határozatban fogadta el 1521/2001. számú Ajánlását (Recomandation 1521/2001) a moldvai csángók kisebbségi jogainak védelmében, valamint közösségi önazonosságának megőrzése érdekében. A finn politikusnő az idők folyamán hasonló módon lépett fel az uráli kultúrák, illetve az oroszországi finnugor közösségek – példának okáért a marik – védelmében.
Odahaza, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, valamint ideát, az Európai Parlament keretében az erdélyi magyarság és Székelyföld autonómiájával együtt, kezdettől fogva következetesen kiállunk a csángó-magyarok közösségi jogai mellett – nem feledkezve meg ugyanakkor más veszélyeztetett népcsoportok, köztük a puszta létjogukban megkérdőjelezett szerbiai románok („vlahok”), valamint a görögországi makedónok tarthatatlan helyzetéről.
A csángók erőltetett asszimilációja enyhült formában ugyan, de mindmáig tovább folytatódik. Haló poraiban maga a nacionálkommunista diktátor, Nicolae Ceaușescu is elégedett lehetne a dolgok jelenlegi állásával. A nagy erdélyi költő, Reményik Sándor modell-értékű versét felidézve: a moldvai csángók templomaikban nem használhatják anyanyelvüket, és magyar iskoláik sincsenek – márpedig a templom és iskola, hagyományos módon, egy nemzeti közösség identitásának a legfőbb tartópillérei. A román egyházpolitika és oktatásügy továbbra is valóságos nacionalista „kurzust” folytat a beolvasztásra ítélt csángók anyanyelve és kultúrája ellen.
Manapság Európa-szerte, sőt világviszonylatban kitüntetett elsőbbséget élvez a természetvédelem. Méltó volna, hogy a flórához és a faunához hasonlóan a humán szférának – ennek részeként pedig a közösségi emberi jogok, illetve a veszélyeztetett kisebbségek védelmének – is kellő figyelmet szenteljünk.
Az is tarthatatlan, hogy miközben az Európai Unión kívüli, ún. harmadik országok viszonylatában az emberi, a nyelvi és a vallási jogok kérdése abszolút prioritásnak számít – ezzel szemben viszont saját tagországaink hasonló problémáira alig vannak megfelelő eszközeink, és a diszkriminatív szlovákiai államnyelvtörvény vagy a saját pusztuló kisebbségeink esetében az Európai Közösség szinte tehetetlen. Az Európa Tanács kisebbségvédelmi mintáit követve és joganyagát átvéve, ezen a téren is mihamarabb meg kellene keresnünk a megoldást. Ebben a tekintetben a bécsi Alapjogi Ügynökséget biztató kezdetnek tarthatjuk.
A cigányság helyzete kapcsán azt is látnunk kell, hogy a mélyszegénység nem csupán egy adott népcsoport vagy etnikum kizárólagos „kiváltsága”. A moldvai csángók régiójának és településeinek mérhetetlen elszegényedése, ennek következtében pedig a csángó férfiak masszív kiáramlása és nyugati munkavállalása ugyanebbe a jelenségkörbe tartozik. Éppen ezért a közös Európa irántuk is kiemelt felelősséggel tartozik. Ebben a gondolatmenetben: a romániai csángók ügye nem csupán emberi jogi és kisebbségvédelmi, hanem gazdasági szempontból is közös európai ügynek számít – és éppen ezért, szokványos formalizmussal nem utalható vissza az illetékes tagország, vagyis Románia kizárólagos hatáskörébe.
Az ilyenkor szokásos jókívánságok mellett – az 1956-os évforduló jegyében – hadd zárjam megnyitóbeszédemet a jeles sportember, Schirilla György „hitvallásával”, aki a magyar szabadságharc tiszteletére idén az annak helyszínei közötti pályát futotta be, annak előtte pedig a római pápához gyalogolt el:
„Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna,
s cselekedj úgy, mintha minden rajtad állana!”
Ezzel a nemes hittel és áldozatossággal imádkozzunk és cselekedjünk csángó Testvéreinkért és a világ elnyomottaiért!
Tőkés László, EP, Brüsszel

Tanulmánykötet az erdélyi magyar oktatásról
Az erdélyi magyar felsőoktatás hátterét feltáró gazdasági-, munkaerőpiaci-, valamint közép- és felsőoktatási elemzéseket tartalmazó tanulmánykötetet mutattak be Budapesten. A cél egy egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia megalkotása 2011-ben.
A magyar nemzetpolitikai államtitkárság MTI-hez eljuttatott hétfői tájékoztatása szerint az elmúlt 10 év tapasztalatai alapján elindult az erdélyi magyar felsőoktatás középtávú stratégiai elemeinek kialakítása. Ennek a munkának első lépéseként a Bolyai Kezdeményező Bizottság egy évvel ezelőtti indítványára és az OTP Bank támogatásának köszönhetően készült a tanulmány.
A szakmai munka célja, hogy 2011-ben megszülessen az egységes erdélyi magyar felsőoktatási stratégia minden lényeges alapeleme.
A szakemberek feltérképezték a romániai magyar közép- és felsőfokú oktatást a gazdasági és társadalmi sajátosságok tükrében, s azt látták, hogy egy igen átgondolt összehangolásra van szükség.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem csíkszeredai Gazdaság- és Humántudományok Kara által készített, 255 oldalas tanulmány többek között kitér arra, hogy a felsőoktatási kínálatnak, ezen belül az erdélyi magyar felsőoktatásnak legalább három követelmény keresztmetszetében kell kialakulnia. Figyelembe kell venni a jelenlegi és jövőben valószínűsíthető munkaerő-piaci igények mellett a felsőoktatási keresletet, amely sok esetben nem igazodik a munkaerő-piaci kereslethez.
Kitérnek arra is, hogy Romániában 144 középfokú magyar nyelven is oktató intézmény működik 9 688 magyar helyet kínálva, továbbá 10 felsőfokú alapképzést biztosító egyetem működik, 5978 magyar helyet hirdetve.
Az állam által oktatásra szánt összeg elmarad az európai átlagtól és diákok és szüleik elvárásaitól is. A középfokú képzés szakirányai és az egyetemi képzési ágak között nincs megegyezés, ám a diákok választási preferenciáit tekintve sem feltétlenül van szoros a kapcsolat aközött, hogy milyen szakon járt középiskolába egy fiatal és hogy milyen profilú egyetemen tanul tovább.
Az utóbbi három évben az figyelhető meg, hogy a magyar érettségiző korban lévő fiatalok 70 százaléka érettségizik, ami közelít az európai átlaghoz. Körülbelül minden ötödik magyar gyerek nem magyar nyelvű, hanem román nyelvű felsőoktatási intézményben kezdte vagy kezdi el tanulmányait – olvasható a tanulmányban.
A romániai felsőoktatásban nagy változást hozó jelenség az egyetemek kihelyezett tagozatainak elterjedése, minden kisvárosban van már egyetemi oktatás, nagy román egyetemek képeznek itt „szakembereket”. Erdélyben a magyar nyelvű képzést nyújtó szakok nagyon különböző oktatási minőséget képviselnek és eltérő stratégiát követnek. A tanulmány készítői az elfogadható minőségű képzést sem nyújtó „diplomagyárak” nagy részesedését tartják a romániai magyar felsőoktatás és társadalom egyik legnagyobb problémájának.
Kitérnek arra is, hogy a romániai magyarok létszámának fenntartását egy összetett népességpolitikai stratégiával lehet elérni. Szabadság (Kolozsvár)

Ötölés-hatolás ellen: A Hét
Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas (...) főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el.
Amikor a Pro Minoritate című kisebbségpolitikai szemle tavaly felkért, hogy írjam meg a romániai magyar sajtó történetét, örömmel tettem eleget, hiszen számos jelentős lappal ismertethettem meg az Erdélyen kívüli olvasókat.
Az Erdélyi Múzeummal – amelyről feljegyezték, hogy Kazinczy Ferenc az első kötetét az utcán lapozgatva önfeledt gyönyörűségében orra bukott -, a Brassói Lapokkal, a Helikonnal, a Korunkkal, és sorolhatnám. Örömömbe csupán akkor vegyült üröm, amikor A Hét társadalmi szerepéről kellett szólanom.
Arról, hogy Gheorghe Gheorghiu Dej halálával és Nicolae Ceauşescu hatalomra kerülésével az RKP elfogadta, vagy inkább csak mímelte a kulturális nyitást, s ezzel lehetővé vált értelmiségieknek szánt lapok indítása is.
A szocializmus időszakának legjelentősebb folyóirata, A Hét első száma 1970. október 23-án (azaz negyven éve) jelent meg a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács társadalmi-politikai-művelődési hetilapjaként Bukarestben. Alapító főszerkesztője Huszár Sándor volt.
A romániai magyar sajtó történetében ez az első (és mindmáig utolsó) olyan hetilap, amely rendszeresen foglalkozott a társadalmi és politikai élet, az irodalom, színjátszás, film, zene, képzőművészet mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kísérte a legfontosabb vitákat és megjelenő műveket a művészetek, a tudományok minden területéről.
Ilyen sokirányú lap legfőbb szerkesztési problémája az egyensúly biztosítása volt, ám évfolyamait olyan egység jellemzi, amelynek összhangját a munkatársak egyéni véleménnyilvánítása, szabad vizsgálódása, szemléleti és stiláris különbözősége adja meg – vallotta Huszár Sándor főszerkesztő. Méliusz József, aki tekintélyével támogatta a lap törekvéseit, a Román Televízió magyar nyelvű adásában úgy jellemezte a lapot, mint amelyik mindig meg tudja találni a maga helyét a változó időben.
A tízéves évfordulón Huszár Sándor főszerkesztői számvetése a lap fő erényét abban látta, hogy az „a társadalmi cselekvés egy modelljének kifejezője.”
A lap társadalmi szempontból legjelentősebb rovata a Fórum volt, amely az olvasói véleményeket közölte. A romániai magyar sajtóban legkövetkezetesebben közölte az olvasói visszhangokat, amelyekből valós társadalmi problémákat felmutató, elemző és megvitató viták bontakoztak ki.
A Hét statisztikái szerint évente mintegy 1000–1500 levél érkezett a szerkesztőségbe! Szintén újdonság és példanélküli volt a szocializmus erdélyi magyar sajtójának a történetében, hogy a romániai magyar és a román szerzők mellett mintegy félszáz külföldi, köztük számos magyarországi munkatársat is foglalkoztattak.
A lap érdeme, hogy magyar nyelven közlő tudományos szerzőgárdát alakított ki egy olyan korszakban, amikor az RKP célja egyértelműen a magyar nyelvű felsőoktatási és értelmiségi képzés felszámolása volt.
Az RKP szemléletéhez mérten túlságosan is liberális lapot, előbb lefejezték, főszerkesztőjét leváltották, majd a nyolcvanas évek végére a pártpropaganda eszközévé züllesztették le.
Eddig a Pro Minoritatéban megjelent vonatkozó szövegrész, ami mint mondtam, némi szomorúsággal töltött el. Mert A Hét ma már nincs, noha lehetne. Mi több, lennie kellene, mert semmire sincs nagyobb szüksége az erdélyi magyar társadalomnak, mint egy olyan hetilapra, amely rendszeresen foglalkozik a társadalmi és politikai élet, a művészetek mellett a közművelődés, történelemtudomány, műszaki és természettudományok időszerű kérdéseivel, nyomon kíséri, levezényli, kanonizálja a legfontosabb értelmiségi vitákat, segít a társadalom(át)építésben.
Lehetne ötölni, hatolni, hogy miért szűnt meg A Hét, de talán hasznosabb lenne újraindítani. Gondos előkészítéssel, a munkatársak megválogatásával, alkalmas, a különböző társadalmi rétegek, generációk, gondolati irányzatok párbeszédét-vitáját kelteni és levezetni képes főszerkesztő megtalálásával a siker sem maradna el. Az a csekély anyagi ráfordítás pedig jelentős szellemi tőkefelhalmozást jelentene, amelyre szüksége van az erdélyi magyar társadalomnak.
Ambrus Attila, Új Magyar Szó (Bukarest)

A csángók védelme közös európai ügy
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke a pusztinai csángók egy csoportját, valamint a Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének vezetőit látta vendégül az Európai Parlament brüsszeli székhelyén. Kedden, 2010. október 26-án többek között nyilvános közmeghallgatás keretén belül ismertették a csángómagyarság helyzetét.
Megnyitóbeszédében Tőkés László EP alelnök arról a kulturális genocídiumról beszélt, amely a világ több országában élő kisebbségeket sújtja, és amely a közösség nyelvi és kulturális identitásának eltűnését eredményezheti. A több évtizedes asszimilációs politika következtében a nyelvvesztés tragikus méretűvé vált. A csángó-magyarok sem a templomban, sem az iskolában nem használhatják szabadon anyanyelvüket, az elnyomatás az „önkéntes asszimiláció” megjelenését eredményezte.
Tytti Isohookana Asunmaa, az Európa Tanács (ET) Parlamenti Közgyűlése kulturális bizottságának volt elnöke az általa 2001-ben elkészített 1521/2001-es jelentés alapján tartotta meg előadását. A csángók helyzetét az Oroszországban élő mari közösségéhez hasonlította. Rámutatott: az ET Parlamenti Közgyűlése által 2001-ben megszavazott jelentés és ajánlás oktatási, kulturális és szociális intézkedéseket kér a román államtól a csángó kultúra védelmében. A volt finn miniszter kijelentette: amennyiben a román állam álláspontja nem változik, és nem támogatják a csángómagyarok megmaradását, akkor kultúrájuk és nyelvük eltűnik. Példaként hozta fel, hogy Finnországban a pozitív diszkrimináció elve alapján a kisebbségi kultúrák és közösségek nagyobb támogatásban részesülnek az állam részéről, mint a többség. Végezetül hozzátette: az Európai Parlamentnek monitorizálnia kell a csángók helyzetét, Romániának pedig pozitív hozzáállást kellene tanúsítania.
Solomon Adrian, a Moldvai Csángó-Magyarok Szövetségének elnöke saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, amennyiben ragaszkodik anyanyelvéhez. Így előfordul az is, hogy sok esetben a nagymama, aki alig tud románul, nem tud értekezni unokájával, aki már csupán románul beszél. Az ET ajánlása alapján a tanügyi törvény által adott lehetőségekről a csángó szülőket tájékoztatni kellene, sorolta a csángó-magyarok vezetője, a magyar nyelvű misét ne csak a vendégcsoportok látogatásakor engedélyezzék, és a népszámlálás alkalmával a civil szervezeteket is be kell vonni a kérdőívek összeállításánál. Utóbbi esetében talán azt is érdemes lenne megfontolni, vetette fel Solomon, hogy közösségük tagjai csángónak vallhassák magukat.
A soron következő előadó bemutatása előtt Szilágyi Zsolt moderátor, Tőkés László kabinetfőnöke, aki több évig volt a csángók megbízott romániai parlamenti képviselője, arról szólt, hogy a félelem légköre nem szűnt meg Csángóföldön. Az elmúlt években volt pap, aki az ördög nyelvének nevezte a magyart, a magyar nyelv oktatását igénylő szülők gyerekeit pedig több helyen nyilvánosan megalázták. Hegyeli Attilát, a csángó oktatási program vezetőjét pedig többször névtelen sms-ben fenyegették és félemlítették meg. Néhány évvel ezelőtt a bákói tanfelügyelőt és prefektust még arról kellett győzködni, hogy tartsák be, tartassák be a tanügyi törvény előírásait a magyar nyelv fakultatív oktatása terén.
Hegyeli Attila, az MCSMSZ oktatási alelnöke, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: „szerencsésnek” mondhatják magukat, ugyanis a Bákó megyei tanfelügyelőség által 2000-ben indított, szervezetük bírósági felszámolását célzó keresetének 2003-ban a brassói bíróság nem adott helyt, az oktatási programot tehát folytathatták. Jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban. A csángó falvak lakosai megtanultak együtt élni a környező falvak román lakosságával, emelt ki Hegyeli, a csángó-magyarok mindenkor toleranciáról tettek tanúbizonyságot, nem keresik a konfliktust, ellenben elvárnák a toleráns hozzáállást az állami intézményektől is.
A pusztinai Nyisztor Ilona, aki a szervezet kulturális alelnöki tisztségét is ellátja, a pusztinai közösségi házban végzett munkájáról beszélt. „Tanítsuk vissza énekeinket, nyelvünket” – fogalmazta meg lelkesült beszédében.
A hozzászólások rendjén Gál Kinga néppárti európai parlamenti képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az általa vezetett Intergroup üdvözletét tolmácsolta. Kiemelte az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait. Mint mondta, az EU-nak át kellene vennie az ET vonatkozó dokumentumait, ugyanis pozitív hatásuk bizonyított már. A megfélemlítésnek, meghurcoltatásnak nincs helye Európában, a magyar nyelvű mise és oktatás természetes igények a 21. században.
Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángó-magyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez? Ha pedig a kormánykoalícióban részt vevő RMDSZ nem tud megoldást találni, akkor lépjenek ki a kormányból, ironizált a jelenleg Romániában ellenzékben lévő párt képviselője. A posztkommunista utódpárt prominense ezek után egy francia történésznek „a moldvai katolikus kisebbségről” írott könyvét reklámozta, amelyből néhány példányt át is adott az előadóknak és a hallgatóságban ülőknek.
Tőkés László zárszavában európai védelmet sürgetett a csángó magyarok védelmében. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a gazdasági nyomor következtében pedig a fiatalság menekül a térségből.
Hozzátette, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elkötelezte magát a csángómentés mellett. Újságíróknak az EP-alelnök arról is beszélt: személyes véleménye szerint nem érzékelhető, hogy van már alapjogi biztosa az uniónak. Mint mondta, a nyelvtörvénynél például az Európai Bizottság és az EP is „lebénult”.
Tőkés olyan monitorozást, felülvizsgálati módszereket szorgalmazott, amelyek mellett „nem ülhetnek páholyban a nyilvánvaló törvény- és jogsértők”.
Tőkés László beszédét mellékeljük.
Brüsszel, 2010. október 27.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája

A csángókról tartottak közmeghallgatást az EP-ben
Az Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László a csángók helyzetéről tartott brüsszeli közmeghallgatáson. A népcsoport jelenlegi helyzetéről új jelentés készül, melyet februárban mutatnak be az EP-ben.
Megvédenék őket. Az EP-ben tartott közmeghallgatáson a moldvai csángó népcsoport is képviseltette magát
Az Európai Uniónak hatékony eszközöket kellene találnia az emberi jogokkal, azon belül a kisebbségekkel kapcsolatban fennálló problémák megoldására – hangoztatta Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke azon a kedd délutáni brüsszeli közmeghallgatáson, amelyen a moldvai csángók helyzetéről tájékozódtak az EP-képviselők.
Az erdélyi magyar politikus veszélyeztetett kisebbségnek nevezte a csángókat, akiknek – mint fogalmazott – „az elrománosítása az utóbbi húsz évben is folytatódott”. „Ha az erdőket és a medvéket védjük, akkor méltó, hogy ezt a jobb sorsra érdemes magyar nemzeti közösséget még inkább védelemben részesítsük” – fogalmazott Tőkés.
Unióban tehetetlen az EU?
Tőkés kifogásolta, hogy az Unióban élő kisebbségi közösségek problémáinak kezelésében az EU „szinte tehetetlen”, miközben a kívül élő csoportok ügyét határozottan képviseli. Példának hozta a felvidéki magyarság ügyét a szlovákiai államnyelvtörvény esetében, de említést tett a szerbiai románok, valamint a Timok-völgyi vlachok és a görögországi macedónok nehéz helyzetéről is. A kolozsvári egyetem ügyében húsz év alatt szintén csak apró lépéseket sikerült megtenni. „Jó, hogyha a média ingerküszöbének szintjére tudjuk juttatni ezeket a problémákat” – fogalmazott.
Több más EP-képviselő mellett részt vett és felszólalt a meghallgatáson Tytti Isohookana Asunmaa, aki az évtized elején az Európa Tanács jelentéstevője volt a csángók kérdésében. Tőkés úgy fogalmazott, hogy eddig a finn politikus érte el a legnagyobb eredményt a csángók védelmében. Mint mondta, fontos lenne, hogy az EU átvegye az Európa Tanács joganyagát az emberi jogi kérdésekben. Elmondta, hogy a csángók közül a korábbi 250 ezerrel szemben ma már csak mintegy 50 ezren beszélik a nyelvet, a nehéz gazdasági helyzet következtében pedig a fiatalság menekül a térségből. A csángókat többek között Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke, valamint Hegyeli Attila alelnök képviselte. Jelen volt Nyisztor Ilona alelnök, énekművész, aki csángó népdalokkal is megismertette a hallgatóságot.
Solomon Adrián saját életútjának bemutatásán keresztül érzékeltette azt az állami nyomást, amelynek következtében sok csángó elveszíti anyanyelvét. Mivel mind anyanyelvük, mind pedig vallásuk alapján a csángók különböznek a többségi román nemzettől, ezért sok szülő attól fél, hogy gyermeke egész életében hátrányos megkülönböztetésben fog részesülni, ha ragaszkodik anyanyelvéhez.
Hegyeli Attila oktatási alelnök, aki mintegy tíz éve vezeti az oktatási programot, elmondta: jelenleg 992 gyermek vesz részt ebben a programban, ebből félszázan nem az iskolák épületében, a hivatalos tanórák után, hanem magánlakásokban, közösségi házakban tanulhatnak heti három órában magyarul. Felméréseik szerint kellő támogatás biztosításával további 7500 magyarul tudó gyermek vehetne részt a magyar nyelv elsajátítását célzó programban.
Gál Kinga néppárti EP-képviselő, a Kisebbségi Frakcióközi Munkacsoport elnöke az Európa Tanács ajánlásának fontosságát, annak pozitív hatásait hangsúlyozta. Victor Boştinaru román szocialista képviselő hozzászólásában leszögezte, hogy a problémát nem Brüsszelben, hanem Bukarestben kell megoldani, és feltette a kérdést: a csángómagyarok miért nem fordulnak az RMDSZ minisztereihez problémáikkal?
Újabb jelentés készül
A moldvai csángómagyarok helyzetéről egyébként újabb jelentést készít a Romániai Helsinki Bizottság (Apador CH) és a Pro Europa Liga. A két szervezet 2002-ben kiadott jelentését aktualizálja, melyben elítélték a helyi és állami hatóságokat, illetve a római katolikus egyház képviselőit a csángómagyar népcsoportra gyakorolt asszimilációs nyomás miatt. A dokumentum aktualizálása céljából október közepén Bákó megyébe látogatott a Pro Europa Liga egy küldöttsége, hogy a helyszínen győződjék meg a csángóföldi magyarok jelenlegi helyzetéről, a magyar nyelvű oktatás és misézés terén beállt változásokról.
A Smaranda Enache, a Pro Europa Liga társelnöke, Románia finnországi hajdani nagykövete, illetve az emberjogi szervezet két marosvásárhelyi munkatársa, Kacsó Judit-Andrea jogtanácsos és Szikszai Katalin néprajzkutató alkotta delegáció több településen találkozott a helyi hatóságok és civil szervezetek képviselőivel. A Bákó megyei tanfelügyelőségen és prefektúrán tárgyaltak az intézmények vezetőivel, majd háromnapos tartózkodásuk során Nagypatakra, Forrófalvára, Klézsére, Budára, Külsőrekecsinbe, Lujzikalagorba, Gajdárra és Pusztinára látogattak az MCSMSZ vezetőinek kíséretében.
A Pro Europa Liga képviselői az itt látottakat egy jelentésben foglalják öszsze. Smaranda Enache a Krónikának elmondta, a dokumentum készül, Gabriel Andreescuval közösen írják, és egyelőre nem tudnak részleteket elárulni róla. A dokumentumot jövő év februárjában mutatják be az EP frakcióközi ülésén, melyet az MCSMSZ 20 éves fennállása alkalmából szerveznek Sógor Csaba EP-képviselő kezdeményezésére.
Újabb impulzusra várnak
Bartha András, az MCSMSZ alelnöke a Pro Europa Liga képviselőinek látogatása kapcsán kiadott közleményében úgy fogalmaz, hogy több településen az elmúlt években pozitív változások történtek. Nagypatakon idén beindult az iskolai oktatás, sőt a polgármester jóvoltából saját kabinetben zajlanak a magyarórák. Klézsén ellenben gondok vannak, fogalmaz az alelnök, aki szerint mind az iskola, mind a helyhatóság képviselőinek változtatniuk kellene felfogásukon.
Lujzikalagorban szintén a helyi hatóságok ellenkezése miatt nem indulhatott be a magyarnyelv-oktatás az állami iskolában. Bartha András kifejti, azt remélik, hogy a most készülő jelentés „újabb impulzust ad a romániai hivataloknak, hogy jobban figyeljenek, segítsék a csángó kultúra megőrzését szorgalmazó nonprofit szervezeteket, támogassák nyelvmegőrző tevékenységüket”. Krónika (Kolozsvár)

November 5-én hat év után ülésezik a MÁÉRT
A magyar kormány nevében Orbán Viktor miniszterelnök november 5-ére összehívta Budapestre a Magyar Állandó Értekezletet (MÁÉRT), amelyen minden bizonnyal szóba kerül majd a kettős állampolgárság ügye és a külhoni magyarok szavazati joga is.
A Magyar Állandó Értekezlet 1998 novemberében az előző Fidesz-kormány idejében kormányhatározattal létrejött tanácsadói és végrehajtás-technikai, politikai testület. Ezzel a döntéssel a Horn -kormány alatt 1996-ban először megtartott magyar-magyar csúcsértekezlet intézményesült. Tagjai a magyarországi parlamenti pártok és olyan kárpát-medencei magyar szervezetek képviselői, amelyek az adott országokban parlamenti vagy regionális – közlegitimitást élvező – képviselettel rendelkeznek. A MÁÉRT-nak a kormányhatározat szerint léteznek szakmai bizottságai is. A 2002-ben megtörtént kormányváltás után megváltozott a MÁÉRT jellege. Ettől kezdve nem a kormánynak a nemzetpolitikai elképzeléseit alakító testületeként működik, hanem a kormány elképzeléseit hivatott közvetíteni az érintettek felé. A jogosult résztvevők köre is megváltozott mivel a részvételi jogosultság nem a képviseleti legitimitástól függ, hanem a pártpolitikától. A szakmai bizottságok egy ideig még esetlegesen működtek.
A MÁÉRT utolsó ülésére 2004. november 11-én került sor. Az ülésen Gyurcsány Ferenc miniszterelnök konfliktusba került a határon túli magyar vezetőkkel a kettős állampolgárság ügyében kiírt népszavazás miatt, s ezután az értekezletet többé nem hívták össze.
A 2004. december 5-i népszavazás után, Kasza József szabadkai politikus kezdeményezésére, 2005. január 7-én a MÁÉRT határon túli tagjainak részvételével – és a magyarországi parlamenti pártok mellőzésével – megalakult Szabadkán a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma (HTMSZF) azaz a „kis-MÁÉRT”. Ez az egyértelműen politikai okból alakult találkozási és vitafórum részint a MÁÉRT csődje miatt megfeneklett eszmecsere folyamatosságát volt hivatott szolgálni. Összehívására az okot mindenkor „a határon túli magyarság és a nemzet közös ügye” teremti meg. A HTMSZF soron következő ülését június 12-én tartotta Bécsben, ahol a MÁÉRT kárpát-medencei határon túli tagjai felvették a fórum teljes jogú tagjai sorába a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségét, az Észak-amerikai Országos Magyar Szervezetek Szövetségét, a Latin-amerikai Magyarok Országos Szervezeteinek Szövetségét. E tagfelvétellel a Határon Túli Magyar Szervezetek Fóruma a világ magyarságának legátfogóbb keretévé vált. A kis-MÁÉRT legutóbbi, és talán utolsó ülésére Pécsett került sor a trianoni békediktátum 90. évfordulójára emlékezve.
Az Orbán-kormány közel hat évnyi mellőzés után hívta össze újra a MÁÉRT-et. Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a magyar polgármesterek VIII. világtalálkozójának második napján, Gödöllőn már bejelentette, hogy július 19-e előtt összehívják a Magyar Állandó Értekezletet, erre mégsem került sor. Semjén Zsolt július elején levélben fordult a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) eddigi résztvevőihez azzal a kérdéssel, szükségesnek tartanak-e változtatásokat a szervezetnél, és ha igen, milyen jellegűeket. A legszélesebb nemzeti együttműködési rendszerében az a helyes, ha az összehívás előtt megkérdezik a MÁÉRT-ben valaha résztvevő szervezeteket, hogy ők hogyan látják, milyen szervezeti változtatásokat szükséges végrehajtani - mondta akkor Semjén.
A MÁÉRT-nek megvan a világos statútuma, magyar pártok, politikai szervezetek vesznek részt benne, ez a magyar szervezetek fóruma. Aki részt akar venni benne, annak el kell fogadni a MÁÉRT statútumát, amely szerint a szervezetnek azok lehetnek tagjai, akik önmagukat magyarként definiálják - szögezte le Semjén Zsolt, a KDNP elnöke arra a felvetésre még június végén, a szlovákiai parlamenti választások után, hogy meghívják-e a MÁÉRT ülésére a Bugár Béla által alapított Most-Híd pártot. A Most-Híd elnöke erre úgy válaszolt: a párt a választóknak akar bizonyítani, nem a magyar politikának. „Egy párt nem attól válik ilyenné vagy olyanná, hogy mit bizonygat, hanem attól, hogy mit cselekszik. Mi a választóinknak akarunk bizonyítani, nem Semjén Zsoltnak, és nem Magyarországnak” – szögezte le Bugár. Megjegyezte, a Híd nem vazallusa egyetlen magyarországi és szlovákiai pártnak sem. „A labda Magyarországon pattog. Mi nem fogunk bizonygatni semmit, nekik kell dönteniük arról, hogy akarnak-e tisztességes partneri kapcsolatot a Híddal vagy nem“ - mondta a pártelnök.
Információink szerint Szlovákiából csak a Magyar Koalíció Pártja kapott meghívást a Magyar Állandó Értekezlet november 5-i ülésére. Felvidék.ma

Egy váradi történész agitátori csúsztatásai
Egy bizonyos Gabriel Moisa, aki a történelemtudományok doktoraként a Nagyváradi (román) Egyetemen oktat, a minap politikai töltetű eszmefuttatást tett közzé az egyik helyi lapban A történelem nem ismeretének lehetséges következménye címmel. Bár ne tette volna. Mert egyrészt „tudós emberként és tanárként” nem tett egyebet, mint a román olvasókat a magyarok ellen hergelte, másrészt történészként sikerült lebőgetnie önmagát, kollégáit, az őt foglalkoztató és fizető intézményt egyaránt. Legkevésbé persze a cikkét közlő lapot, amely amúgy is naponta ontja a magyarfaló-gyalázó cikkeket. A legérthetetlenebb az, hogy miért kell egy fiatalnak mondható, a kommunista rezsim agymosodáit vélhetően koránál fogva is elkerült váradi román értelmiséginek azzal bizonygatnia „jó románságát”, hogy a manipulál, csúsztat, uszít? Miért érzi vajon önmagára kötelezőnek azt, hogy pl. Tőkés Lászlót írásban rugdossa s ezzel jó pontokat szerezzen magának... de ki előtt? Önkéntelenül is arra gondol a külső szemlélő, hogy ezek az önjelölt „publicisták” nem is önjelöltek, hanem talán fizetett szellemi agresszorok...
Mert mit csinált G. M.? Tudálékosnak, tanárinak, kioktatónak szánt, „akadémikus” mázba csomagolt írásában azt igyekezett bizonygatni a váradi román olvasónak, hogy a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem – noha nem szerepel a világ első ötszáz felsőoktatási intézményének minőséglistáján – egy kiváló, európai szintű és modellértékű intézmény már csak azért is, mert Angela Merkel német kancellár a minap ott járt. S ottjártában – miközben díszdoktorrá avatták – agyba-főbe dicsérte az egyetemet és annak „valódi” multikulturalizmusát. Nem is tehetett mást szegény Angela, hiszen a dísztoktori laudációt saját anyanyelvén, németül mondták el neki, mégpedig a zsidó származású Gyémánt László. Teljes multikulti: egy magyar zsidó németül a román egyetemen, quod erat demonstrandum. Moisa elsőként itt csúsztat. Elolvasva a német kancellár köszönőbeszédét – amit a cikkíró talán elmulasztott – kiderül, hogy Merkel ki sem ejtette a multikulturalizmus szót a száján, csupán a három erdélyi nemzet (német, magyar, román) békés együttélését dicsérte, miközben egy merőben protokolláris szöveget mondott el teljesen semleges történeti és kulturális utalásokkal megtűzdelve. Aztán hazautazott, és pár nap múlva előállt azóta is sokat tárgyalt, nagy botrányt kiváltó kijelentésével, miszerint a multikulturalizmus Németországban megbukott, mivel ennek a lózungnak az örve alatt pusztán arra törekedett a többség, hogy a kisebbségeket asszimilálja. Akárcsak a kolosvári egyetemen és szerte Romániában. (Lásd a keretes írást.)
Tőkés László erdélyi európai képviselő, az EP alelnöke – ismerve a német kancellár romániai útját és programját – jó előre sietett felvilágosítani őt levélben a BBTE hamis multikulturalitásáról, illetve emlékeztetni a volt erdélyi magyar tudományegyetem erőszakos felszámolására. Tudván tudta, hogy Merkelnek Kolozsváron a kozmetikázott képet fogják mutatni, a kirakatot, majd pedig a magyarbarátnak nem mondható Andrei Marga és a román sajtó őt magát is ebbe a kirakatba fogja pakolni. Tőkés levelét – hogy, hogy nem – csak egy hetes késéssel szivárogtatta ki a román média (vagy titkosszolgálat?), miután már a német kancellárral kifényeztették a BBTE-et. Utólag Tőkés László „szélsőséges sovinizmusának” bizonyítékaképpen kolportálták a levelet, mondván: képviselőnk be akarta feketíteni az egyetemet a rangos külhoni vendég előtt.
A váradi történész még ennél is tovább megy cikkében: szerinte Tőkés szavaira senki rá sem hederít, lám, Angela Merkel is valósnak látta a hamis multikultot. Majd a román nemzetpolitikai propaganda diadalát zengve tovább rugdossa Tőkést, mondván: történelemhamisítást követ el Merkelhez írt levelében. Erre már felkapja a fejét a román olvasó, hiszen egy történész mondja, aki csak ért hozzá, nem? Moisa szerint ugyanis Nicolae Ceauşescunak semmi köze nem volt és nem lehetett a Bolyai Egyetem beolvasztásához a Babeşbe, mivel 1959-ben csak bukaresti pártmunkával foglalkozott. Tőkés viszont azt írta: „Nem felel meg a valóságnak, hogy a BBTE »multikulturális« egyetem volna. Az annak idején Nicolae Ceauşescu néhai diktátor által levezényelt »egyesítés« óta ugyan valamelyest javult a helyzet, s a magyar és a német hallgatók anyanyelvű oktatása terén ugyan történt némi előrelépés – mindez azonban mit sem változtat a lényegen: az egykori magyar intézmény brutális és jogszerűtlen megszüntetésén. A román kirakatpolitika a felszínes többnyelvűség javára tett engedményeivel csupán egy Európának tetsző látszatot táplál, miközben továbbra is a többségi – román – nacionalizmus szellemében diszkriminálja a kisebbségi oktatást. Erre nézve igen jellemző eset annak a két jeles magyar egyetemi oktatónak – Hantz Péternek és Kovács Lehelnek – az állásukból való jogellenes eltávolítása, akik a létező román feliratok mellé magyar és német nyelvű feliratokat próbáltak elhelyezni a tanintézetben.” Az idézet második felében szereplő látleletet politikailag lehet vitatni, de a két oktató kirúgása tény, továbbá az is – és ez Gabriel Moisa nagyváradi egyetemi tanárra, történészre nézve rettenetes blama –, hogy a Román Kommunista Párt központi bizottsága valóban az ifjú pártaktivista és egyben katonatiszt Ceauşescut küldte le Kolozsvárra 1959-ben az egyetemegyesítést nyélbe ütni. Ennek ma már alaposan dokumentált irodalma van, ez történeti tény. Ezt egy általános iskolai történelemtanárnak is tudnia kell. Ha nem tudja, mert annak idején nem tanulta, nézzen utána! Hogyan tanítja, ha rosszul tudja? Így?
G. M. akkor is „hibázik”, amikor Tőkés Lászlónak felrója a nacionálkommunista fogalom használatát, mondván, hogy az ötvenes években ez nem volt jellemző, hanem majd csak 1965 után. Egy történész ne tudná, hogy Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után nem sokkal már meg is kezdődött Romániában az ún. desztalinizáció és deszovjetizálás, amely 1958-ra gyakorlatilag lezárult? A „virtigli mezei román” Ceauşescu gyors felemelkedése épp ennek, azaz a honi nacionálkommunizmus szárba szökkenésének tudható be, ami a Csehszlovákiába való be nem vonulásban kulminál 1968-ban, majd ezt követően kezd paroxisztikus elemekkel telítődni egészen 1989. december 16-áig, amikor is a tőkési ellenállással szolidarizáló tömegakaratot meglovagolva a reformkommunisták és a Securitate patrióta szárnya fordulatot idéz elő. Megszabadulva a kommunizmustól, de átmentve a nacionalizmust. Ami, lám, történészi berkekben is máig virul...
Dénes László
Bíró Béla sepsiszentgyörgyi-brassói publicista Multikulti – sok vagy kevés? című nemrég megjelent cikkében kifejti: „Angela Merkel a CDU és a CSU fiataljai előtt egy héttel ezelőtt kimondta azt, ami a Theo Sarrazin könyve körül folyó vitában már ott lappangott: megbukott az a multikulturális megközelítés, miszerint egyszerűen csak élünk egymás mellett, és boldogok vagyunk egymástól. Hogy miről is van szó, azt a párt más funkcionáriusai, akiket nem terhel kancellári felelősség még világosabban kifejtették: az idegeneknek a német társadalomba egyénenként-egyénekként és nem közösségekként kell ’integrálódniuk’. Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül! (...) Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet. (...) Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint ő, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint ő? (...) Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést. Hargita Népe (Csíkszereda)

Házi feladatának tekinti az RMDSZ az oktatás megreformálását
Vonzóvá kell tenni a tanári pályát a kezdő szakembereknek is
A szövetség a gyermekközpontú, minőségi oktatás megteremtéséért folytatott kezdeményezései mellett a pedagógusok érdekeit is szem előtt tartja – fejtette ki Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke pénteken.
Az RMDSZ a december 11-i parlamenti választást megelőző kampányidőszak elkövetkező heteiben nagy hangsúlyt kíván helyezni az oktatás forradalmasításának témájának. A szövetség politikusai úgy vélik, az erdélyi magyarok számára létkérdés, hogy gyermekeink magyarul tanulhassanak, ezzel is erősítve identitásukat. „Jobb iskolákat kell építenünk, jobb képzést kell biztosítanunk a magyar gyermekeknek. Ezt csakis úgy tudjuk elérni, ha változtatunk az iskolák állapotán és elérésén, javítunk a tanárok jövedelmi viszonyain és versenyképessé tesszük a tananyagot. Tudjuk tehát, hogy mi a házi feladatunk!” – vélekedett Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselőjelölt. Szabadság (Kolozsvár)

BBTE: rivalizálás a magyar feliratokért
Versenyt fut egymással a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar szimbolikájának megteremtéséért az intézmény magyar tagozata és az önálló állami magyar egyetemért küzdő Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB). Miközben a BBTE magyar tagozatának vezetősége diplomáciai sikerként és előrelépésként könyveli el, hogy csütörtökön sikerült elhelyezni a Bolyai Egyetem rektorainak arcdomborművét a meglévő román rektorok képei mellett, „aktív polgári engedetlenségi akciója” keretében a BKB pénzdíjat és jutalmat ajánlott fel azoknak, akik különböző magyar feliratú táblákat helyeznek el az egyetem épületében.
Kincses városi felsőoktatási intézmény rektori hivatalának folyosóján csütörtökön elhelyezték az 1959-ben beolvasztott Bolyai Egyetem rektorainak arcdomborművét is a meglévő román rektorok képei mellé, miután az egyetem magyar tagozata többször sérelmezte, hogy csak az intézet román rektorainak állítanak emléket a Farkas utcai arcképcsarnokban. A BBTE vezetőségével folytatott tárgyalások nyomán Csőgör Lajos orvostudós (1945 és 1948 között töltötte be a rektori tisztséget), Balogh Edgár publicista és kisebbségpolitikus (1948–1949), Nagy István író (1950–1952), Bányai László történész, kisebbségpolitikus (1952–1956) és Takács Lajos (1956–1959) gipszdomborműves arcmását az egyetem készítette el fényképek alapján. Magyari Tivadar rektorhelyettes szerint a magyar tagozat régebbi, nem kiemelt prioritású, de fontos kérése teljesült az arcképek felszerelése révén, amelyet a szimbolikus elemekről szóló korábbi tárgyalások során tisztáztak a román tagozattal és Andrei Marga rektorral.
„Abban egyeztünk meg, hogy a rektori hivatal folyosóján a legközelebbi tatarozáskor bontjuk meg a román rektorok domborművének időrendi sorát, és a Bolyai Egyetem rektorai is méltó helyükre kerülnek ebben a sorrendben. Nos, ennek most jött el az ideje, mert újrafestették a falakat. Az akciót nem hoztuk nyilvánosságra, mert nem akartuk, hogy a korábbiakhoz hasonlóan xenofób románok fellépése tántorítsa el az egyetemet, de főleg azt nem, hogy az egyetem magyar tagozata normalizálásában ellenérdekelt agitációs magyar csoport bizonytalanítsa el a helyzetet, mint pár évvel ezelőtt. A következőkben folytatjuk azt az akciósorozatot is, amely folyamán az egyes épületekben tudós magyar elődökről elnevezett amfiteátrumokat avatunk” – nyilatkozta a magyar tagozat vezetője.
Ezzel egy időben a Bolyai Kezdeményező Bizottság – Magyari Tivadar vélhetően a szervezetre utalt az „agitációs csoport” emlegetésekor – ugyancsak csütörtökön „aktív polgári engedetlenségi akciót” hirdetett a BBTE magyar feliratozása érdekében. „A Babeş–Bolyai Tudományegyetem multikulturálisként határozza meg önmagát, de magyar feliratokat csak mutatóba tűr meg a falain. A magyar akadémiai közösséget fejlődésében akadályozzák, és nyelvi jogaiban súlyosan megsértik” – szerepel a bizottság elnökségének felhívásában, amelyből kiderül: a szervezet pénzdíjat és különböző jutalmat ad azoknak, akik elhelyezik a BKB által elkészített magyar feliratokat az egyetem épületében. A BKB kolozsvári irodájában igényelhető táblák elhelyezéséről a vállalkozó szellemű jelentkezőknek fényképfelvételt kell készíteniük.
Első díj (50 euró és egy kétszemélyes sétarepülés a Dunakanyar fölött) jár például azért, ha valaki a BBTE főépületének kapusfülkéjétől jobbra elhelyezkedő „Informaţii” felirat alá magyar feliratot helyez el. Második díjból (40-40 euró, továbbá tetszés szerint egy kétszemélyes gyertyafényes vacsora vagy két rövid sétarepülés) kettőt osztanak ki azoknak, akik egy-egy aranyszínű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét bárhol a BBTE főépületében, harmadik díjból (30-30 euró és egy-egy uszodai merülés könnyűbúvár-felszerelésben) pedig hármat osztanak ki azoknak, akik egy-egy ezüstszínű „Fumatul oprit!” felirat alá elhelyezik annak magyar megfelelőjét a BBTE bármely épületében, és a felirat legalább félórán át a helyén marad.
A BKB különben vállalja, hogy nemzetközi gyűjtést szervez, ha valakit pénzbüntetésre ítélnének a történtek miatt, ugyanakkor a lehetséges retorziókra tekintettel nem ajánlja a felhívásban való részvételt a BBTE hallgatóinak. A Krónika kérdésére, miszerint nem minősíthető-e törvénytelenségre, kihágásra való felbujtásnak az akció, a BKB elnökségének egyik, neve elhallgatását kérő tagja úgy fogalmazott: „Európa egyetlen nemzeti kisebbségének sem sikerült kivívnia jogait kéremszépenre”. Mint ismeretes, Hantz Pétert és Kovács Lehelt, a BBTE egykori oktatóit – a BKB alelnökeit – 2006-ban éppen a magyar feliratok elhelyezése miatt zárták ki a kolozsvári felsőoktatási intézmény tanári karából.
Rostás Szabolcs, Krónika (Kolozsvár)

Hogy került a csizma az asztalra? Avagy miért foglalkozik tankönyvekkel az RMDSZ Oktatási Főosztálya?
Jogosan vetődhetett fel a kérdés minden jóhiszemű olvasóban, midőn Péntek János professzor úr megnyilatkozásait olvasta a Krónika október 1-jei számában B. Kovács András tollából (Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek, Szempont).
Egy kis emlékeztető a nyilatkozatból: „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét. A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel”.
A fentiek alapján akár fel is háborodhatna a tisztelt olvasó, de a helyzet az, hogy a minden kétséget kizáróan igazolható események és kordokumentumok komolyan cáfolják az idézett állítások igazságtartalmát, megkérdőjelezve hitelességüket. Számomra fölöttébb bizarr, mi több, groteszkbe hajló, hogy a professzor úr annak az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsnak a kizárásával vádolja az RMDSZ-t, mely az Ügyvezető Elnökség kezdeményezésére jött létre 1993-ban és Péntek Jánost választotta kuratóriuma elnökének.
Az első időszakban (1993–1997 között) a Fiser Fülöp Ildikó és Cs. Gyímesi Éva (mindketten az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnökei voltak) által bejegyeztetett Collegium Transsylvanicum Alapítvány keretében tevékenykedett, majd ezt követően a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetség szaktestületeként fejti ki tevékenységét. Az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács megalakulását követően az Ügyvezető Elnökség két munkatársat foglalkoztatott az anyanyelvű oktatásunkkal kapcsolatos problémák megoldása érdekében. Fóris-Ferenczi Rita a tanügyi reform, oktatási programok, míg Székely Győző a magyar nyelvű tankönyvkiadás kérdésköréért felelt.
De hagyjuk a korai előzményeket, térjünk vissza a közelmúlthoz. Kezdjük ott, hogy a Péntek professzor úr által említett miniszteri rendelet (OMEC nr. 3950) nem 1999-ben, hanem 2005. április 25-én jelent meg, az RMDSZ igen erélyes fellépésének köszönhetően. Ebben az időszakban az oktatási minisztériumot Mircea Miclea vezette, az RMDSZ képviseletében pedig Kötő József töltött be államtitkári funkciót. A 9 cikkelyt magában foglaló – ma is érvényben levő – rendelet szabályozza a kisebbségek nyelvén folyó oktatásban, a kötelező oktatás szintjén használható tankönyvek ügyét. Néhány fontosabb kitétel:
A kisebbségi oktatásban használhatóak az anyanyelven megírt és engedélyeztetett tankönyvek. • A magyar kisebbség számára minden tantárgyból legkevesebb 2 alternatív tankönyvet kell biztosítani. • Az anyanyelvű oktatásban – államközi protokoll alapján – lehet alkalmazni az anyaországban használatos tankönyveket. • A kisebbségi tankönyvkiadást a kötelező oktatás szintjén az állami költségvetésből finanszírozzák. • A román nyelvből fordított tankönyvek csak a minisztérium Kisebbségi Főosztálya jóváhagyását követően nyomtathatók ki.
Ez utóbbi rendelkezés befoglalását az RMDSZ pontosan azért szorgalmazta, hogy lehetőség nyíljon a silány minőségű fordítások kiiktatására. A rendelet mellékletében a fordítások szakmai ellenőrzésének lebonyolítására az RMDSZ-t és az RMPSZ-t (Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége) nevesíti. A rendelet megjelenését követően, mint az Ügyvezető Elnökség Oktatási Főosztályának vezetésével frissen megbízott ügyvezető alelnök megbízatást kaptam a szakmai szervezetek és a magyar érdekeltségű tankönyvkiadók vezetőivel folytatandó érdemi tárgyalásokra annak érdekében, hogy mihamarabb találjunk megoldást a rendeletben foglalt jogosítványok gyakorlatba ültetésére. Az első közös megbeszélésre 2005. május 28-án került sor Kolozsváron, az Ügyvezető Elnökség Majális utcai székházában.
Hogy milyen fontosságot tulajdonított az RMDSZ a tankönyv-problematikának, gondolom, egyértelműen jelzi, ha közlöm a tanácskozásra általam meghívott és ott megjelent személyek névjegyzékét: Markó Béla – szövetségi elnök, miniszterelnök-helyettes, Takács Csaba – ügyvezető elnök, Kötő József – oktatásügyi államtitkár, Asztalos Ferenc – képviselő, a parlament oktatási szakbizottságának elnöke, Lászlófy Pál – az RMPSZ elnöke, Péntek János – professzor, az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács kuratóriumának elnöke, Gyenge Csaba – egyetemi professzor, P. Dombi Erzsébet – docens, Fóris-Ferenczi Rita – adjunktus, Veres Valér – adjunktus, Balla Júlia – középiskolai tanár, Székely Győző – tankönyvszerkesztő, Tőkés Elek – a Stúdium Kiadó igazgatója, Szikszai Ildikó – az Ábel Kiadó igazgatója, Varga Károly – a Corvin Kiadó igazgatója és Tulit Zsombor – a T3 Kiadó igazgatója.
A többórás tanácskozáson a jelenlevők egyhangúlag elfogadták Lászlófy Pálnak, a pedagógusszövetség elnökének javaslatát. „Az én javaslatom az, hogy a közoktatás általános problémáinak és ezen belül a tankönyvellátás gondjainak megoldására hozzuk létre a Romániai Magyar Közoktatási Tanácsot (RMKoT – a felsőoktatási Tanács mintájára), amely legyen egy hárompillérű testület: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletével. (Az idézet az ülésen készült jegyzőkönyvből származik.)
A tanácskozás végén Markó Béla szövetségi elnök megbízott, mint oktatásért felelős ügyvezető alelnököt, hogy egy héten belül dolgozzam ki az RMKoT szervezési és működési szabályzatát, és Lászlófy Pállal közösen készítsük elő a testület következő ülését. Folyamatos információcseréket és egyeztetéseket követően került sor az RMKoT az év július 9-i ülésére, ugyancsak a Majális utcai székházban.
Ez alkalommal közösen egyeztettünk a románból történő tankönyvfordítások minőségi ellenőrzésének procedúráját illetően. A 9 tagú testületből e sorok íróján kívül jelen voltak: Kötő József államtitkár, Asztalos Ferenc képviselő, Dáné Károly, az Országos Tankönyvkiadó igazgatója, Lászlófy Pál RMPSZ-elnök, Székely Győző, az Erdélyi Tankönyvtanács képviselője és Tulit Zsombor a Magyar Tankönyvkiadók Egyesülete képviseletében. Döntések sorát hoztuk meg arra vonatkozóan, hogy kiket kérünk fel a már lefordított és a kiadók által lektoráltatott tankönyvek újralektorálására, milyen mértékű legyen az elvégzett munka honoráriuma, hogyan történjen a kapcsolattartás és információcsere a szerzők-kiadók-oktatási főosztály-szaklektorok-minisztériumi Kisebbségi Főosztály- láncolatban. Néhány név azon személyek közül, akiket az Erdélyi Magyar Tankönyvtanács és a magyar tankönyvkiadók javaslatára kért fel az RMDSZ Oktatási Főosztálya a fordítások ellenőrzésére: dr. Gyenge Csaba – műszaki tudományok, dr. Kerekes Jenő – gazdaságtudományok, dr. Ágoston Katalin – műszaki tudományok, dr. Orbán Béla – matematika, dr. Lányi Szabolcs – ipari kémia, dr. Makkai Ferenc – kémia, dr. Csibi Vencel – mérnöki mechanika, Darvay Béla – fizika, dr. Ráduly-Zörgő Éva – pszichológia, dr. Péntek Imre – pszichológia, dr. Ionescu Klára – informatika, dr. Robu Judit – informatika, Vincze Zoltán – történelem. Kötelességem, hogy ez alkalommal is megköszönjem mindegyikük felelősségteljes és magas szakmai igényességgel végzett munkáját. Tekintettel arra, hogy az RMPSZ anyagiak hiányában nem tudta teljesíteni előzetesen vállalt pénzügyi kötelezettségeit, 2005. augusztus 30-i dátummal a Communitas Alapítvány együttműködési szerződést kötött az RMPSZ-szel, mely alapján átvállalta a költségtérítések 60 százalékát.
Nos, a fenti – egyértelműen dokumentálható – tények ismeretében úgy érzem, jogos a kérdésfelvetés: hogyan beszélhetett kizárásról Péntek professzor úr megnyilatkozása során? De azt hiszem, erre a választ nem nekem kell megadnom!
A történelmi hűség kedvéért kell megemlítenem, hogy a „pártirodának” titulált Oktatási Főosztály 2008-ban arra is mert vállalkozni, hogy a CENTA Közép-európai Tanárakadémia együttműködésében Tankönyveink megújításáért címmel továbbképzést indított romániai magyar tankönyvszerzők számára. Tavasszal a Kolozsváron megszervezett képzésen mintegy 200-an vettek részt, és többek között olyan szakmabeliek tartottak előadást, mint: dr. Hoffmann Rózsa – egyetemi docens, dr. Vass Vilmos – egyetemi docens, Csapó Benő – egyetemi tanár, Antalné Szabó Ágnes – egyetemi docens, Valaczka András – tankönyvszerző, a Nemzeti Tankönyvkiadó Zrt. vezetője, Kojanitz László – a Tankönyvkutató Intézet igazgatója, Horváth Zsuzsanna – az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet főmunkatársa. A képzés folytatására ősszel került sor Budapesten azon 40 személy részvételével, akik teljesítették az előzetes megállapodás értelmében elfogadott feltételeket. A hallgatók két nap alatt külön csoportokban vettek részt a saját szakterületükre vonatkozó előadásokon és képzéseken. Az sem mellékes, hogy a két program lebonyolításához szükséges 160 ezer lejt (1,6 milliárd régi lej) szintén az Oktatási Főosztály „járta ki”, pályázva a Communitas Alapítványnál, a romániai és magyarországi oktatási minisztériumoknál.
Végezetül szinte félve merem leírni, hogy „pártirodaként” arra is volt bátorságunk, hogy magyar nyelvű tankönyvek megírására írjunk ki pályázatot a Communitas Alapítványon keresztül, és elkészülhetett hat olyan hiánypótló tankönyv, melyek elnyerték a szakemberek elismerését. Arról, hogy a folyamatosan megjelenő tanügyi törvénytervezetek elfogadtatására való hivatkozással az oktatási minisztérium évek óta nem ír ki pályázatot új tankönyvek megírására és ennek következtében az általunk megíratott tankönyvek nem kerülhettek a tanulók padjára, mi nem tehetünk. Amit viszont sikerült megtennünk, az, hogy az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala (DRI) és az RMDSZ által létrehozott Communitas Alapítvány támogatásával az elmúlt kilenc évben – pályáztatási rendszerben lebonyolítva – több mint 92 ezer tankönyvet osztottunk ki ingyenesen 11. és 12. osztályos diákjainknak.
Hogy került tehát a csizma az asztalra? A legkézenfekvőbb válasz: odatették! Miért foglalkozik az RMDSZ tankönyvekkel és egyáltalán oktatással? Hát azért, mert egyrészt a választópolgárok szavazatokban kifejezett bizalma odatette és erre kötelezi, másrészt tudjuk, hogy helytálló a magyar közmondás, miszerint: segíts magadon, Isten is megsegít.
Lakatos András, az RMDSZ oktatásért felelős ügyvezető alelnöke, gyakorló tanár, iskolaigazgató.
Előzmény:
Krónika (Kolozsvár), 2010 október 1.
Használhatatlan, csapnivaló tankönyvek
A Krónika kiemelt helyen foglalkozott a román nyelv oktatásának évtizedek óta vajúdó kérdésével, lévén annak megoldatlansága a kisebbségi oktatás egyik legégetőbb gondja.
Kimutatta: nem egy esetben ideológiai elfogultság siklatta ki a pedagógiai meggondolásokat, a didaktikailag indokolt elvek érvényesítését, s amikor a helyzet jobbra fordulhatna, a soros tanügyi reform elakadt, a legújabb törvénytervezet politikai időhúzás áldozataként a szenátusban vesztegel. No de az adott jogi lehetőségek kihasználásával is adósok vagyunk, miként az kiderül Péntek János nyelvészprofesszornak, az MTA kolozsvári akadémiai bizottsága és az erdélyi tankönyvtanács elnökének megállapításaiból. Az egyetemi tanár a tankönyvkiadás és a nyelvtanítás elvi szempontjai, az aktuálpolitikai helyzet beható ismeretében pontos diagnózist tud felállítani, és a bajok orvoslásához megoldásokat is sugall.
Alternatív tankönyvválaszték
Az alábbiakban a professzor úrnak a Sapientia- egyetem csíkszeredai karán a kétnyelvűségnek szentelt konferenciáján elhangzott előadásából vett gondolatokat szerkesztettük egybe egy, a témában folytatott beszélgetéssel.
Péntek János azzal kezdi, hogy még Andrei Marga minisztersége idején, 1999-ben a magyar tankönyvek ügyét rendeletben rábízták az RMDSZ-re, hogy az a Romániai Magyar Pedagógusszövetséggel karöltve gondoskodjék az új tankönyvek megírása fölötti felügyeletről. Ez Péntek János szerint nem valósult meg, illetve ami megvalósult belőle, azt mutatja, hogy e törvény adta lehetőséggel egyáltalán nem éltünk, illetve egyesek visszaéltek vele. Súlyos a vád, íme az indoklás. „A pályázatokra valóban elkészültek az alternatív tankönyvek. Kötelező módon több tankönyvnek kell lennie minden tárgyból, így a román tantárgy számára is több készült. Nos, én úgy látom, hogy ami ezek közül a leggyengébbnek bizonyult, amit nem mertek bevinni a román iskolákba, arra ráütötték, hogy jó lesz a kisebbségi oktatásnak – magyarázza a kolozsvári egyetemi professzor –. Látnivaló, ezeknek a tankönyveknek a szerzői kizárólag román anyanyelvűek, a kisebbségi nyelvekről nem tudnak semmit, ezek a tankönyvek egyáltalán nem kapcsolódnak semmilyen kisebbségi nyelvhez.
Kiegészítették ugyan őket magyar szójegyzékkel, de abból is látni, fogalmuk sincs, kinek készült, ugyanis a főnév mellé oda van írva, milyen nemű az a főnév, holott az a magyarban képtelenség. Találtam benne olyan feladatot: adjál példát a te nyelvedből arra, hogy a hangsúly alapján jelentős különbség keletkezik a szavak között. A hazai kisebbségek közül a magyarban, a szlovákban, a lengyelben stb. kötött a hangsúly, a feladat tehát abszurd elvárással lép fel.”
Magam is tanúsíthatom, hogy általam ismert kisebbségi iskolában elutasították e könyv használatát, nem a kisebbségeknek szánt, hanem inkább a kimondottan románoknak írott tankönyvet választotta a romántanár, mert azt tartja didaktikailag jobbnak. „Könnyebb belőle oktatni a magyar tanulókat is” – indokolta döntését a pedagógus. Ma tehát Romániában nem igaz, hogy a kisebbségi gyerekek nyolcadikig számukra készült románkönyvekből tanulnak, illetve nem úgy igaz, ahogy gondolnók.
A szakembernek lesújtó a véleménye ezekről a tankönyvekről, szerzőiket több szarvashiba elkövetése miatt is elmarasztalja. Mindenekelőtt képtelenségnek tartja, hogy „a kisebbségeknek” mint olyanoknak készítsen valaki tankönyvet. Annak ugyanis anyanyelv-specifikusnak kellene lennie, azaz valamennyit a diákok anyanyelvéből kiindulva kellene megalkotni, ráépítve az anyanyelvi tudásra azt, amit a másik nyelvből neki meg akarunk tanítani. Tehát nem lehet egy kalap alá venni olyan különféle szerkezetű és szemléletű, eredetű nyelveket, mint például a szlovák, a török, az ukrán, a magyar vagy a szerb. E kérdés megoldásához tehát még csak hozzá sem láttak nálunk, bár az oktatási minisztérium nemzetiségi osztályának mindig magyar volt a vezetője, s bár a törvényes lehetőség már tíz éve adott lenne hozzá.
Esélyegyenlőtlenség
Péntek János professzor elmondja, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács elé került ügy hasonlóképpen fájó és újabb fonákságra vet fényt. „Hátrányos megkülönböztetés, ha ugyanolyan vizsgakövetelményeket támasztunk a román és nem román anyanyelvűekkel szemben. Mert bármilyen jók lesznek, ha javulnak majd a román oktatás tantervei és a könyvei, akkor sem fogadható el, hogy érettségi vizsgán ugyanazokat a tételeket kapják a magyarok, mint a többségiek, és ugyanazon pontozással bírálják el teljesítményüket – állapítja meg a neves nyelvész –. Ott vannak a parlamentben az idegen nyelveket beszélő képviselők.
Vajon mit szólnának hozzá azok, akik azt állítják magukról, jól beszélnek franciául, ha odaállítanák egy francia anyanyelvű mellé őket, hogy együtt vizsgázzanak vele? Helyt tudnának-e állni egy ilyen vizsgán? Képtelenség. Ezt nem lenne szabad megengedni! Ezzel nyilvánvaló, hogy hátrányos helyzetbe hozzuk a gyermekeket. És nem csupán a vizsgáról van szó. Évente kimutatják statisztikailag, hogy románból hány magyar iskolás bukik meg, hogy mindez mennyit nyom átlagos osztályzatukban. Az egyetemi bejutás ma sok helyt pontozás alapján folyik, az érettségieredményeket is beszámítják, és ettől függ az is, hogy tandíjas lesz-e, vagy sem a diák. Ha átment ugyan románból, de a jegye gyenge, akkor ez méltánytalan hátrányba taszítja… És ennek orvoslására nem kell semmilyen előkészítés, mert a tantervi és tankönyvreformhoz több idő szükségeltetik, ez viszont egyszerű politikai döntést kíván csupán. Azaz más tételeket kell kidolgozni a magyar iskolák számára és kész!”
Péntek professzor úgy véli, az alternatív tankönyvek meglétét előíró paragrafus máig sem működik Romániában. Szerinte legalább két nyelvi szituációból kiindulva kellene az alternatív tankönyveket kidolgozni. „Az egyik az, amikor a gyerek viszonylag jól tud románul már korábbról, mert környezeti nyelve a román, a másik pedig, amikor gyengén vagy egyáltalán nem tud. Mint például a Székelyföldön. Ezeket a helyzeteket külön kellene kezelni. A törvény pedig megengedi ezt, mivel úgy fogalmaz: legalább két tankönyvnek kell léteznie a kisebbségi oktatásban minden tárgy esetében.
Ez tehát megoldható, és akárcsak a magyar oktatásában, a román esetében is az lenne a célravezető, ha minden osztály számára legalább két tankönyvünk lenne. Nem abból kell kiindulni, hogy a tankönyvszerzőnek mi van a fejében, hanem abból, hogy a tanulónak milyen a nyelvi környezete. Szórványban, esetleg olyan vidéken él-e, mint például Kolozsvár, ahol már hoz tudást magával az iskolán kívüli világból, vagy tömbvidéken, a Székelyföldön, ahol nem hoz. Tudnunk kell, merre akarjuk irányítani a gyermeket akár magyarból, akár románból. A lényege ugyanis az, hogy a kétnyelvűség fontos ugyan, de a hangsúlyok külön figyelmet érdemelnek, arra kell ügyelnünk, hogy az anyanyelv maradjon az elsődleges.
A kétnyelvűségnek magas szintűnek és jól hasznosíthatónak kell lennie, de úgy, hogy a második nyelv ne szorítsa háttérbe az anyanyelvet, különben a dolog elcsúszik a nyelvcsere fele. A második nyelv dominanciája a kétnyelvűségben asszimilációhoz vezet” – figyelmeztet Péntek János. A professzor egyrészt külön tantervet tart szükségesnek minden kisebbségnek (az anyanyelv-specifikusság elve alapján), legalább két tankönyvet szorgalmaz románból úgy, hogy az egyik a szórványnak, a másik a tömbnek készülne (a területspecifikusság elve), és ennek megfelelően külön vizsgatételeket és elvárásokat javasol.
Az egyetemi tanár egyébként felhívja a figyelmet az ún. törpe kisebbségekre, amelyek között akad nem egy, amelynek nem anyanyelvén folyik az oktatása, csak anyanyelvi óráik vannak a különben román tannyelvű iskolákban. Nos, esetükben a mai rendszer nem alkalmas a nyelv megőrzésére, fontos lenne számukra a külön nyelvi revitalizációs programok kidolgozása. Ismerős a probléma: a csángók hasonló kezelést igényelnének, külön nyelvélesztő oktatásra lenne szükségük. Ennek ma a jogi keretei, taneszközei is hiányoznak. Bár a Moldvai Magyar Csángószövetség és az ottani magyar nyelvoktatásban részt vevők rendkívüli erőfeszítései minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, ők sem az őket megillető szakmai segítséget, sem a jogi támogatást nem kapták meg eddig – miként még legalább tíz másik romániai kisebbség sem.
Vívmánnyá feltupírozott hamis megoldások
Péntek János úgy látja, a nyelvoktatásban nemcsak, hogy nem sikerült új jogi garanciákat hozni, de még az adott lehetőségek kiaknázása sem következett be, s miként az ún. „kisebbségieknek szánt” tankönyv mutatja, módszertanilag és színvonalát tekintve egyaránt elvétett „megoldás”. „Amikor 1999-ben a miniszteri rendelet a kisebbségi szervezetekre bízta a tankönyvek ügyét, akkor az RMDSZ ebből kizárta az Erdélyi Magyar Tankönyvtanácsot, a pedagógusszövetség szakmai szervezetét.
A miniszteri rendelet a tankönyvek szakmai ellenőrzési jogát biztosítja, e munkába a tankönyvtanácsot nemhogy nem vonták be, hanem gyakorlatilag kizárták. Kuratóriumi elnökként kijelenthetem, hogy a tankönyvtanácsot a mai napig nem hozták olyan helyzetbe, hogy szakmai szervezetként legyen valamilyen kompetenciánk. Beszélni beszélhetünk róla, de szavunknak nincs foganatja. A tankönyvüggyel gyakorlatilag ma az RMDSZ-irodák, a kolozsvári oktatási főosztály foglalkozik. Márpedig sehol a világon nem történt még meg, hogy egy politikai párt irodájában folyjanak az úgymond szakmai munkálatok, ráadásul az általam már vázolt eredménnyel” – panaszolja Péntek János nyelvész.
B. Kovács András

Borbély-vizit Budapesten – Magyarország támogatja Románia mielőbbi belépését a
Magyarország mindent megtesz annak érdekében, hogy Románia mielőbb csatlakozhasson a schengeni egyezményhez – jelentette ki Németh Zsolt külügyi államtitkár tegnap, Borbély László romániai környezetvédelmi miniszterrel folytatott budapesti megbeszélése után. Németh Zsolt hangsúlyozta: a két ország közötti határellenőrzés megszüntetése a magyarság elmúlt száz évének kiemelkedő eseménye lesz, megvalósulására pedig már Magyarország soros európai uniós elnöksége alatt, vagyis a jövő év első felében is reális esély van.
Magyarország mindent megtesz annak érdekében, hogy Románia mielőbb csatlakozhasson a schengeni egyezményhez – jelentette ki Németh Zsolt külügyi államtitkár tegnap, Borbély László romániai környezetvédelmi miniszterrel folytatott budapesti megbeszélése után. Németh Zsolt hangsúlyozta: a két ország közötti határellenőrzés megszüntetése a magyarság elmúlt száz évének kiemelkedő eseménye lesz, megvalósulására pedig már Magyarország soros európai uniós elnöksége alatt, vagyis a jövő év első felében is reális esély van.
Borbély László emellett szintén történelmi jelentőségűnek nevezte a romániai tanügyi törvény következő napokban várható elfogadását, amelynek révén az erdélyi magyarság anyanyelven történő teljes körű oktatása valósulhat meg.
A magyar kormány képviselője megköszönte Romániának a vörösiszap-katasztrófa utáni helyreállításra felajánlott jelentős támogatást. Németh Zsolt szerint a korábbi esetekhez hasonlóan ez a legutóbbi tragédia is azt mutatja: a két ország között magas fokú érzékenység alakult ki az egymás problémáiban való segítségnyújtás területén.
Borbély emlékeztetett arra: a román kormány korábban egy külön alap létrehozását kérte Brüsszeltől annak érdekében, hogy hasonló katasztrófák esetén azonnali segítséget kaphassanak az érintett tagországok. A két politikus egyaránt kiemelkedő fontosságúnak nevezte az országaik által közösen indított Duna-stratégiát, amely elmondásuk alapján újfajta makroregionális építkezést biztosíthat a folyó mentén. Németh Zsolt megjegyezte továbbá, hogy Románia rendkívül empatikusan fogadta a határon túli magyarok kedvezményes honosításának lehetőségét.
Biztatóak a magyar–román környezetvédelmi kapcsolatok
A jövőre nézve is biztatóak a magyar–román környezetvédelmi kapcsolatok – mondta Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter azután, hogy tegnap megbeszéléseket folytatott Borbély László romániai környezetvédelmi és erdészeti miniszterrel Budapesten. Fazekas megköszönte Romániának a magyarországi iszapkatasztrófa következményeinek elhárításához nyújtott eddigi segítségét, továbbá a mostani adományt.
Románia ugyanis 250 ezer porálarcot adományozott a katasztrófa után Magyarországnak, amit a romániai miniszter tegnap személyesen adott át Devecser és Kolontár térségében. Borbély is megköszönte magyar kollégájának az iszapkatasztrófáról adott napi rendszeres tájékoztatást, aminek jelentős szerep volt a romániai közvélemény korrekt tájékoztatásában. A katasztrófának nincs a határon átnyúló hatása – szögezte le Borbély. Új Magyar Szó (Bukarest)

Szamizdatok új kora jön?
Beszélgetés Kuszálik Péter bibliográfussal a Tőkés Lászlóról írt könyvéről
Egy évvel a Sütő Andrásról szóló, Purgatórium című kötete után újabb munkájával ismét „meredek” témát ostromol interjúalanyunk, a csípős hangvételéről is ismert marosvásárhelyi bibliográfus és pamfletíró. A forradalom szikrája címmel sokszorosított kiadványt – amolyan szamizdatot – terjeszt baráti körben, amely Tőkés László forradalmi szerepéről és politikai tevékenységéről szól.
Újabb dokumentumkötetet írt, ezúttal Tőkés Lászlóról. Mi motiválta megírását?
Hangzatosnak, ám hamisnak tűnne, ha azt mondanám, hogy az igazság érvényesülése érdekében tettem. Az összeállítás csupán a „másik oldal” látószögéből kívánja bemutatni az utóbbi húsz év bizonyos eseményeit, azok véleményét összegezi, akik Tőkésben nem az Új Messiást látják, hanem egy botcsinálta politikust, akinek erősen vitatott az eddigi közéleti tevékenysége.
A kötet összehordását az anyag bősége motiválta, s az a kényszerű helyzet, hogy betegnyugdíjasként időmilliomos lettem. Minden találgatás elhárítása végett már most leszögezném: semmilyen érdekcsoport nem áll a hátam mögött, a kötetet nem megrendelésre írtam.
Milyen forrásokból dolgozott?
Elsősorban a sajtóból. Bibliográfusként sok újságot végiglapoztam, s rengeteg hírt, közlést mazsoláztam ki az évek folyamán. A Tőkésről 1990-ben megjelent két kötet, az Íme az ember és a Temesvár ostroma is jó forrásnak bizonyult, nemkülönben az internet. Hihetetlen mennyiségű anyag kering a világhálón, de ezek egy része minősíthetetlen hangvételű, tehát vizsgálatnak kell alávetni minden gyanús információt.
Két bukaresti szerzőnek a forradalmat elemző kötetét is feldolgoztam, egy kevés levéltári anyaghoz is hozzájutottam, de a legfontosabb forrást, a titkosszolgálati Tőkés-dossziékat nem tanulmányozhattam.
Sokszorosított, spirálozott füzetként terjeszti a közel kétszáz oldalas anyagot, a címlapon nem szerepel szerző, viszont ott áll a „szamizdat” szó. Úgy gondolja, hogy ismét a szamizdatok korát éljük?
Kezdetben úgy képzeltem, hogy egy erdélyi kiadónál jelenik meg, szabályos könyvként, de a kötet véglegesítése idején, a kézirat egyik bírálójának tanácsára a sokszorosítás mellett döntöttem. Ennek két fő oka van. Az egyik gazdasági: ha nyomdában készül, a terjedelme 450 oldal, az ára pedig közelítené az ötven lejt. Ennyi pénzt nem lehet elkérni egy ilyen könyvért.
Sokszorosított füzetként nincs befektetői kockázat és eladatlan példány, az ára pedig megfizethető. A másik ok politikai. A jobb erdélyi kiadók a magyar kormány támogatásától függenek, s ha kiadnak egy ilyen könyvet, utána lehúzhatják a redőnyt. A Tőkés-barát Fidesz-kormány embargóját senki sem szeretné kipróbálni. Ilyen alapon elmondható, hogy néhány évig, a Fidesz–KDNP-koalíció teljhatalmú kormányzása idején még visszatérhet a szamizdatok divatja.
Egy kényelmetlen szerző, aki szeretné megmenteni a kiadókat a kellemetlenségektől...
Nem tagadom, néhány embernek valóban kényelmetlen vagyok, ezt sokan a szememre is vetik, viszont a drukkereim száma jóval nagyobb. Öt-hat pamfletkötet után megszoktam azt, ami amúgy is normális jelenség: mindenki vérmérséklete és pártállása szerint viszonyul az írásaimhoz. Tavaly ősszel eléggé nagy visszhangja volt a Sütőről írt, Purgatórium című kötetnek, a marosvásárhelyi és országos magyar lapok egyaránt írtak a kötetről és a róla szóló vitaestről; a kritikák hangja pedig hű tükre volt a szerzők személyiségének.
A vita végül elcsitult, s én azzal a tanulsággal maradtam, hogy márpedig demitizálásra szükség van. Természetesen ez is csak egy vélemény, amit bármely klub, grémium, egylet leszavazhat. A legjobb úton megyünk afelé, hogy Sütőnek szobrot állítsanak Marosvásárhelyen. Nem történt semmi különös, csak nem az én véleményem győzött. Akár ötöt is állíthatnak, nem érdekel. Bronzot, rezet viszont ne kérjenek tőlem, a nagyanyám mozsarát már odaadtam egy másik szoborhoz.
A forradalom szikrája is a mítoszrombolás szándékával íródott?
Teljes mértékben. Akár szerzői programnak is lehet tekinteni, de itt véget is ér a sor, nincs több kipécézett személy, akiről könyvet írhatnék. A mai erdélyi közélet alakjai között csupán Sütő és Tőkés az, akit rajongók kába serege kísért és dédelgetett. Mivel Szent Ferenc nyomán vallom: senkit sem lehet dicsérni, míg le nem zárult az életpályája, ezért mindkettejükről összeszedtem azokat az adatokat, amelyek megpróbálják árnyaltabbá tenni a róluk festett, túl rózsaszín képet.
Mindkettejük sorsában vannak hasonló körülmények, szerencsés konstellációk, amelyeknek köszönhetően a hívek kicsiny csoportja eljuttatta őket a kritikátlan imádat csúcsaira. Az én szerepem csupán annyi, hogy ezeket a lebegő alakokat visszahozzam a földre. No de úgy látom, túl korán zártam le a kéziratot, mert íme, újabb szép akciót készít elő László atyánkfia: autonomista pártot készül alapítani. Közmondásos szerénysége viszont tiltja, hogy pártelnök legyen.
Az EMNT ügyvezető elnöke szerint „Tőkés Lászlónak a pártok fölött álló politikai személyiségnek kell maradnia a magyar és az európai politikában”. Érdekes szerep, kíváncsian várom, mi lesz belőle. A kristálygömbben viszont csak egy lufit látok, nem a magasban, hanem a járda aszfaltján, cafatokban.
Milyen hatása van vagy lehet ennek a demitizálásnak az erdélyi kisebbség szempontjából?
Itt is megoszlanak a vélemények. Amikor 1993-ban Balogh Edgárról szerzettem egy őszinte írást, többen felszisszentek. Akkor arra biztattam Edgár atya védelmezőit, írják meg, miért nem jó, amit írtam, de senki sem tette. Hát akkor tessék elviselni, hogy valakinek nemcsak véleménye, hanem tolla is van.
Vannak, akik a „zászlóvivők” fontosságát hangsúlyozzák, de az én meglátásom szerint nem egy Bábel-díjas építésvezetőre van szükségünk, hanem tízezernyi hozzáértő pallérra, akik a saját helyükön fölényes biztonsággal oldják meg a felmerülő feladatokat. Az 1990-es kivándorlási hullám viszont komoly vérveszteséget jelentett, amit azóta sem lehetett pótolni.
Itt maradtunk „a Kárpát-medencei magyarság tiszteletbeli elnökével”, mint örökös zászlóvivővel, aki mögül viszont elfogyott a sereg. Úgy vélem, a dolgok ilyen állása mellett mégiscsak jogos a demitizálás. Tévedés ne essék, én nem kívánok seregeket vezetni, csupán annyit tehetek, hogy szólok: ez és ez a személy nem alkalmas zászlóvivőnek.
Ki hát akkor az erdélyi magyarság vezéralakja, aki mögé felsorakozhatnak a választópolgárok?
Én nem alakot, csupán egy vezéreszmét neveztem meg másfél évtizede: az össznemzeti okosodást, de senki sem figyelt rám. Elhiszem, mert a tanulás kiment a divatból. Véleményem szerint az univerzális nemzetstratégia egy ötbetűs szó: tudás. Tessék a japán példát követni.
Kuszálik Péter (1949, Kolozsvár)
Mérnök, bibliográfus, szerkesztő. 1973-ban diplomázott a Kolozsvári Műegyetem gépgyártás-technológia szakán, azóta Marosvásárhelyen él. 1990-ig a Metalotehnica gépgyár mérnöke, azóta volt már szabadúszó lexikonmunkatárs, sajtóbibliográfus és alapítványi adminisztrátor, 2001-től könyvkiadói szerkesztő. 1992-től van jelen a hazai sajtóban, meghívott publicistaként rovatai voltak a Népújságban, Krónikában, 1998–2005 között a Romániai Magyar Szóban.
Leveleskönyv című regénye a stockholmi Erdélyi Könyv Egylet pályázatán díjat nyert, sajtóbibliográfusi munkájáért Joseph Pulitzer Emlékdíjat kapott (2002). Könyvei közül: Erdélyi hírlapok és folyóiratok 1940–1989 (1996, Teleki László Intézet, Bp.); Mörfi. Följegyzések a 20. század végéről (1996, Mentor); Mörfi újabb szövegei (1998, Pro-Print); Mörfi a köbön (1999, Pro-Print); A romániai magyar sajtó 1989 után (2001, Teleki László Intézet – Erdélyi Múzeum-Egyesület); A hátsó udvarban. Széljegyzetek az erdélyi sajtó és irodalom történetéhez (2001, Pro-Print); Kós Károly emlékkönyv (Mentor, 2003).
Térjünk vissza a kötet hősére. Milyen a viszonya Tőkés Lászlóval?
Egy iskolába jártunk Kolozsvárott, ő három vagy négy évvel utánam végzett. Két bátyját ismerem közelebbről, András – Marosvásárhely egyik legjobb fizikatanára – vett rá 1979-ben arra, hogy szakórákat vállaljak a Papiu Líceumban, amikor a sokoldalúan fejlett szocialista rendszer egyik programjaként bevezették a középiskolákban is a magyar nyelvű szakmai oktatást.
Óriási haszna ennek a munkának az volt, hogy megtanultam a magyar műszaki nyelv gépgyártással foglalkozó fejezetét. Lászlóval nem volt semmilyen kapcsolatom, éveken keresztül írtam róla is a Morfondír rovatomban, róla meg a Reform Tömörülés rebellis ügyeiről, de közvetlen kapcsolatunk nem volt. Tőkés Lászlónak elismerem az érdemeit, de a politikai tevékenységét – sem úgy általában, sem részleteiben – nem tudom dicsérni, körülbelül erről szól az a szamizdat, amiről beszélünk.
Kiállna Tőkéssel egy nyilvános vitára?
Nem tartozunk ugyanabba a kategóriába. Ő kiváló prédikációkat tart és tüneményes sérelmi beadványokat fogalmaz, én csak egy sima pamfletíró vagyok. Ő lebilincselő szónok, én csak papír előtt tudom összehozni a mondanivalóm. Különben még nem volt rá példa, hogy valamely kritikusát vitára invitálta volna.
Bíróság elé viszont nem egy megtévedt bárányt idézett az eddigiekben. Az én kétszáz oldalas magánlevelem viszont nem bírósági ügy, legfennebb az újságíró-egyesület etikai bizottsága mondhat róla véleményt.
A kötetben több utalás esik a Szentírásra. Ön keresztény emberként vitatkozik Tőkéssel?
A politikai opcióm elvileg a kereszténydemokrata irányba húz, de inkább saját pártot alapítottam, a Mörfi Barátai Frakciót, de e kis tömörülés aktivitása nem éri utol az EMNT-ét. Írásomban néhai Ágoston Albert szokását követem, ő presbiterként olvasta a fejére László atyánkfiának azokat a bibliai igéket, amelyekről időközben megfeledkezett.
Hogyan látja a politika és az egyház viszonyát a 21. század eleji Erdélyben?
Évszázadokon át folyt a harc az egyház és a hatalom szétválasztására, kár lenne most ismét összemosni a kettőt. Tőkés példája igazolja a legszebben, mi lesz abból, ha a politikusok zsoltárokat idéznek a parlamentben, s a papok hirdetik az autonómiát.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Az 1956-os forradalom hatása Háromszéken, a Magyar Autonóm Tartományban
Már-már székely karakterológiai jegyeket is felfedezhettünk abban, ahogyan a Székelyföld egyes régiói reagáltak a magyar forradalom és szabadságharc különböző eseményeire. Háromszéken, ahol az 1848—1849-es forradalomnak, önvédelmi harcnak kitörülhetetlen emlékei vannak, az elsők között indul el a szervezkedés.
Ugyanúgy a Csíki-medencében is, ahol a ,,forrófejű” székelyek az első híradásokra azonnal reagálnak. Nem véletlen, hogy Szoboszlay Aladár az 1956. október 26-a és november 2-a közötti fantasztikus útja során elsősorban Háromszéken és Csíkszeredában építi ki a bázisát, és a ,,főhadiszállása” — ha szabad ezt a kifejezést használnom — a háromszéki Torján van. Marosvásárhely, Szováta, a Sóvidék, a Gyergyói-medence, de Szászrégen környéke is a különböző szervezkedési kísérletek színtere. A mindig óvatosan és megfontoltan építkező Székelyudvarhelyen viszont nincs — legalábbis a Szekuritáté nem tudott róla — szervezkedés. Azok az ötvenhatos politikai elítéltek, akik a gyergyószárhegyi Páll László vezetésével a Volt Politikai Foglyok Szövetségének egyik erős szervezetét működtetik, a börtönből való szabadulás után telepedtek le a székely Athénban. E sorok írója tudatában van annak, hogy már-már a lehetetlenre vállalkozik, amikor egy rövid sorozatban próbálja összegezni mindazt, ami 1956. október 23-a és november 4-e között az akkori Magyar Autonóm Tartományban, illetve a ma Háromszék megyeként ismert kisrégióban történt. Éppen ezért csupán a legfontosabb, az olvasók által talán kevésbé ismert történésekre szorítkozom. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc — a hat év börtönbüntetésre ítélt, később Kossuth-díjjal kitüntetett Páskándi Géza író szerint: nemzeti szabadságharc — jelentőségét hatalmas, szinte áttekinthetetlen irodalom méltatta és méltatja. ,,Az 1956-os magyar forradalom — írja Békés Csaba történész — nemzeti történelmünknek az az eseménye, amely Magyarországot egész évszázadunkban a legnagyobb világpolitikai szerephez juttatta. Másfelől soha olyan nyilvánvaló nem volt, mint azokban a drámai hetekben, hogy Magyarország sorsa, jövője döntő mértékben a világpolitikától, elsősorban a nagyhatalmak erőviszonyától és a köztük folyó küzdelmektől és egyezkedésektől függ.” ,,Imponáló volt akkor — mondotta e sorok írójának az életfogytiglani kényszermunkára ítélt dr. Dobai István kolozsvári nemzetközi jogász, az 1956 erdélyi mártírjai című, a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelent sorozatom harmadik kötetében bemutatott ENSZ-memorandum szerzője —, ahogy a világ a magyarokról beszélt. Számomra legemlékezetesebb a francia kommunisták viselkedése volt: a nemzetközi kommunista mozgalomból ismert nevű emberek egymás után léptek ki a pártból, mert nem tartották a párt politikáját a magyar ügyhöz méltónak. Hát nekünk ide kell csatlakoznunk! Mi is juttassuk el kérésünket, javaslatunkat, beadványunkat az Egyesült Nemzetek Szervezete közgyűléséhez vagy a Biztonsági Tanácshoz. Hogy megoldást találjanak az erdélyi kérdésre is, párhuzamosan a magyarországival.” Az 1956-os magyar forradalom valóban a határokon átívelő nemzeti összefogás legfelemelőbb példája volt, hiszen minden magyar — függetlenül attól, hogy éppen a világ mely részében és társadalmában élt — a másik helyett is hajlandó volt cselekedni, tenni. Ez volt az a világtörténelmi jelentőségű nóvum, amelyre addig alig volt példa az emberiség históriájában. A pragmatikus Nyugat, amikor határtalan lelkesedéssel fogadta a kétszázezer magyarországi menekültet — többnyire fiatalokat — nem csak a saját lelkiismeretét nyugtatgatta, amiért magára hagyta a magyar forradalmat, hanem egyben a csodálatát is így akarta kifejezni: egy kis nép szembe mert szállni a legyőzhetetlennek hitt Góliáttal, és halálos sebet ütött rajta! A mereven dogmatikus Nagy István író büszkén mesélte, hogy Olaszországban még a cipőpucoló is ingyen fényesítette ki a cipőjét, amikor megtudta, hogy magyar, még akkor is, ha erdélyi magyar. Olaszország számos városában utcákat neveztek el Magyarországról, a magyar forradalomról. Szükségesnek tartottam mindezt hangsúlyozni, hogy a háromszéki magyar olvasóban is tudatosodjék: csak egyetemes magyar forradalomról beszélhetünk, és joggal lehetünk büszkék mindarra, ami Magyarországon, az akkori Magyar Autonóm Tartományban, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, illetve vonzáskörében történt! Az erdélyi magyarság nagy-nagy odafigyeléssel és érzékenyen követte azt az erjedési folyamatot, amely Magyarországon 1953-tól az első Nagy Imre-kormány intézkedéseivel elindult, és törvényszerű volt, hogy a szovjet csapatok beavatkozásának hírére azonnal meghallották — az Illyés Gyulának tulajdonított találó metaforával szólva — ,,a tigris karmaiba esett énekesmadár sikolyát”. Szülőfalumban, Korondon tizenkét éves gyerekként életem egyik legnagyobb élményeként éltem meg a magyarországi forradalmi események váltakozó alakulását. A nagyközség lakói éjjel-nappal azon a néhány rádiókészüléken csüngtek, amely recsegve közvetítette a Szabad Kossuth Rádió és a Szabad Európa Rádió adásait. Az esti fonókban a frontot, szovjet hadifogságot megjárt férfiak arról beszélgettek: hogyan lehetne átszökni a román—magyar határon, hogy akár fegyverrel a kezükben részt vegyenek a forradalom védelmében. Az 1989. decemberi rendszerváltás után a maga teljességében mutathattam be — dokumentumfilmben, tanulmányban —, hogy négy, 15—16 éves baróti középiskolás diák, Moyses Márton, Bíró Benjámin, Józsa Csaba, Kovács János 1956. november elején valóban megpróbált átszökni a román—magyar határon. Közülük Józsa Csaba és Bíró Benjámin sikeresen át is jutott, elvergődtek Debrecenig. A szovjet tankokkal és fegyverekkel hatalomra juttatott Kádár-rezsim első döntéseinek egyikeként 1957. március 15-én — hogy örökre emlékezetükbe véssék az időpontot — visszaadták a román hatóságoknak. Gyorsított eljárással Bíró Benjámint három és fél, Józsa Csabát három év börtönbüntetésre ítélték. Moyses Mártont és Kovács Jánost kizárták az iskolából. Akkor még működött az erdélyi magyar értelmiség szolidaritása, dr. Kozma Béla, a Bolyai Farkas Gimnázium egykori legendás igazgatója és Szilágyi Margit tanfelügyelő a humán tárgyakból és reáliákból egyaránt kiváló Moyses Mártont valósággal átszöktette a 400 éves Református Kollégiumba. Itt érettségizett, I. éves kolozsvári egyetemi hallgatóként 1960. november 22-én előadás közben tartóztatták le. A rendszerellenes versei miatt 144/1960. szám alatt összeállított bűnügyi dosszié alapján a Kolozsvári Katonai Törvényszék 1961. július 14-i tárgyalásán hét év börtönbüntetésre ítélte. Moyses Márton az egyetlen politikai elítélt talán az egész világon, aki — azért, hogy a smasszerek ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle — a rabruhájából kitépett erősebb szálakkal levágta a nyelvét. A periratban három cellatársa is saját kézzel írt vallomásában összegezte mindezt. Moyses Márton 1970. február 13-án Brassó főterén, a tartományi pártbizottság székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát, így tiltakozott az erdélyi magyarságot és őt ért jogsértések ellen. Három hónapig tartó iszonyatos szenvedés után hunyt el. Az erdélyi magyarság a magyarországi erjedési folyamat fontos mozzanataként értékelte, hogy a budapesti központi pártlapban, a Szabad Nép 1956. szeptember 9-i számában megjelent Pándi Pál Közös dolgaink című beszámolója a romániai útjáról. Bár egyfajta idilli állapotról írt, a gondok egy részét sem hallgatta el: ,,A problémák jelentős része a Magyar Autonóm Tartomány státusával kapcsolatos. Ez ideig még nem jelent meg az autonóm terület alkotmánya, érezhetően nem alakult ki még ennek a politikai egységnek a végleges profilja. (...) Egy helyen például arról panaszkodtak, hogy a szabad nyelvhasználat szempontjából egyik legfontosabb helyen, a bíróságon több felelős beosztású hivatalnok nem ért magyarul, ami erősen akadályozza a tárgyalások zavartalan menetét. (...) Méltányos lenne a feliratok, hirdetmények, cégtáblák kétnyelvűségét biztosítani Kolozsvárott s mindenütt, ahol jelentős tömbben élnek magyarok. (Ma már ott tartunk: Kolozsváron a világ legtermészetesebb dolgának tartják, hogy az erdélyi magyarság szellemi központjának ki- és bejáratainál — arra hivatkozva, hogy a magyarság részaránya nem éri el a lakosság húsz százalékát, csak 19 valamennyi százalék! — még szemszúrásból sincs magyar névtábla! — T. Z.) Itt tárták fel a kolozsvári Bolyai Egyetem különféle nehézségeit s azt a nem egészséges jelenséget, hogy falvakban és kisvárosokban gyakran mutatkozik aggodalom a magyar szülőkben, hogy vajon gyermekeiket magyar iskolába adják-e.” ,,Sokfelé panaszkodtak arról, hogy igen kevés magyar újságot, folyóiratot, könyvet küldünk a Román Népköztársaságba” — írja Pándi Pál. Akár ma is beutazhatná Erdélyt, s bizony számos területen nemhogy előrelépést, hanem súlyos gondokat tapasztalna. A Bolyai Tudományegyetemet felszámolták, Kolozsváron csak magyar intézményeken, lelkészi hivatalokon láthatunk magyar feliratot. Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet összefoglalója szerint a Pándi Pál-cikk nagy visszhangot keltett a román politikai körökben. Lefordították román nyelvre, eljuttatták a számottevő politikai személyiségekhez, a Román Munkáspárt központi vezetőségében ankétszerűen is megtárgyalták az írást. ,,A román elvtársak — írja Keleti Ferenc nagykövet — a nemzeti kérdést általában megoldott problémának tekintik a Román Népköztársaságban. Azt elismerik, hogy helyi problémák adódhatnak az alsóbb szervek helytelen intézkedése következtében, de a Magyar Autonóm Tartomány s általában a romániai magyarság problémái elvileg helyes megoldást nyertek. E kérdések feszegetését a magyar sajtóban nem tartják helyesnek. A cikkel kapcsolatban már történtek konkrét intézkedések is...” Ugyancsak Keleti Ferenc nagykövet számolt be arról, hogy a Pándi-cikk nyomán az RMP központi vezetősége bizottságot küldött Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a Bolyai Tudományegyetem három fiatal tanárának, Tóth Sándor filozófusnak, Papp Sára irodalmárnak és Weiszmann Endre fizikusnak a nagy vihart kavart jelentését, amely ugyan a címében a korszak kliséit idézte — A magyar értelmiségi körökben jelentkező burzsoá-nacionalista befolyások elleni harc néhány problémája —, valójában tételesen megfogalmazták: Kolozsváron felütötte a fejét a régi/új nacionalizmus, amelyet a Román Munkáspárt nemcsak nem mérsékel, hanem hallgatólagosan támogat is. A három fiatal tanár azt is megfogalmazta: a Magyar Autonóm Tartomány 1952-ben történt megalakítása nem vezetett a magyar nemzeti kisebbség jogainak kiszélesítéséhez, ezzel szemben ,,bizonyos körök a Magyar Autonóm Tartomány létrehozását megkísérlik olyan törekvések takarójául felhasználni, amelyek például Kolozsvár kétnyelvű jellegének, Kolozsvár történelmileg kialakult magyar kultúrcentrum jellegének felszámolására irányulnak”. A jelentés szerint az 1951—52-es ideológiai tisztogatások a Bolyai Egyetemet nagyobb mértékben sújtották, mint a Babeşt, ez jelentős mértékben gyengítette a magyar oktatás színvonalát. Az aránytalanságok még a fizetésekben is jelentkeztek: egy magyar könyvtáros fizetése egyharmadával maradt el a román kollégájáétól. 1956 szeptemberének utolsó napjaiban az RMP központi vezetősége Miron Constantinescut, Fazekas Jánost, Pavel Ţuguit és Tiberiu Ardeleanu főcenzort küldte Kolozsvárra, hogy kivizsgálja a jelentésben foglalt állítások valódiságát. Kiszálltak a Bolyai Egyetemre, a magyar középiskolákba, a Magyar Színházba és más magyar intézményekbe. A három magyar oktató nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, fenntartották, hogy a párt hibákat követett el. Az állítás nyomán Miron Constantinescu nagyon indulatosan jelentette ki: a párt nem követ el hibákat, legfeljebb erélytelen. A letolásnak nem voltak súlyosabb következményei.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jelentős ünnep helyszíne ma Nagyvárad
Kihirdetik Bogdánffy Szilárd vértanú megyéspüspök boldoggá avatását
Az egész magyar katolikusság számára fontos ünnep helyszíne lesz ma Nagyvárad, ahol a Szent László nevét viselő székesegyházban kihirdetik Bogdánffy Szilárd egykori nagyváradi vértanú megyéspüspök (képünkön) boldoggá avatását. Nagyváradon legutóbb 1192-ben tartottak hasonló ceremóniát, amikor a templom névadóját, László királyt emelték a szentek sorába.
Az esemény fontosságát növeli, hogy Romániában még nem volt boldoggá avatás, hiszen sokáig csak Rómában lehetett megtartani az ilyen szertartást. A boldoggá avatási dekrétumot XVI. Benedek pápa küldötteként Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa olvassa fel. A 11 órakor kezdődő ünnepi szentmisét Erdő Péter bíboros, prímás, Esztergom-budapesti érsek mutatja be.
Az eseményen számos egyházi és világi személyiség is részt vesz. Jelen lesz többek között Ioan Robu bukaresti érsek, aki a romániai katolikus püspöki konferencia elnökeként még májusban kijelentette, hogy a teljes romániai katolikus egyház számára örömet jelent az 1953-ban elhunyt nagyváradi püspök boldoggá avatása, hiszen a hitéért vállalt vértanúsága és kitartása mindenki számára példaértékű.
A bukaresti érsek emellett októberi körlevelében a romániai katolikus egyház ünnepének nevezte a boldoggá avatás kihirdetését, és azt kérte a papoktól, hogy a bukaresti érsekség területén lévő valamennyi templomban szombaton délelőtt 11 órakor negyed órán keresztül szóljanak a harangok.
A romániai katolikus egyház magában foglalja az országban található római katolikus, görög katolikus, örmény katolikus és bolgár katolikus egyházmegyék összességét. A püspöki konferenciát valamennyi részegyház és felekezet vezetői közösen alkotják.
Bogdánffy Szilárd a volt kommunista diktatúra romániai vértanúi közül az első, akit a katolikus egyház boldoggá avat. 1934-ben szentelték pappá, a második világháború idején számos zsidó üldözöttet mentett meg Nagyváradon. 1949 szeptemberében Patrick O’Hara érsek titokban szentelte nagyváradi püspökké a bukaresti apostoli nunciatúra kápolnájában. Röviddel ezután letartóztatták a püspököt, aki megfordult több börtönben is. A nagyenyedi fegyházban tüdőgyulladást kapott, nem kezelték, s 1953. október 2-án meghalt.
B. T. Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Szórványvidéken jártunk – Balázsfalvától Magyarlapádig
Élni akaró, magyarságukat őrizni kívánó közösségeket kerestünk fel, mindennapi életükkel, gondjaikkal ismerkedtünk október 2-ai Fehér megyei barangolásunkon.
Elsőként a Kis- és Nagy-Küküllő egyesülésénél fekvő Balázsfalvára, a húszezer fős kisvárosba látogattunk, ahol 1700 magyar él. A csaknem nyolcszáz éves település legjelentősebb műemléke a 16. században épült várkastély, melynek utolsó magyar tulajdonosa Apafi Mihály fejedelem volt. Itt írta alá 1687 októberében Teleki Mihály, Erdély kancellárja és Lotharingiai Károly a balázsfalvi szerződést, amelynek értelmében Erdély Habsburg fennhatóság alá került. A kastély 1738-tól a görög katolikus püspökség, illetve a később megalakuló érsekség székhelye lett. Azután építették az impozáns, barokk stílusú görög katolikus székesegyházat. A ma is álló református templomot alig több mint száz éve építette a település magyar közössége. A helybéli református lelkész mutatta be a templomot, szívesen kalauzolt a városban is, hiszen, mint mondta, ritka vendég errefelé a turista, de nemcsak a turisták nem jutnak el ide, hanem a magyar sajtótermékek, amatőr színjátszó csoportok sem, pedig a helyiek igénylik a magyar kultúrát.
Utunkat a Kis-Küküllő mentén folytatva érkeztünk el Bethlenszentmiklósra. Az Árpád-kori település eredeti neve Szent-Miklós volt, a Bethlenek megjelenése után vette fel a Bethlen előnevet. Az 1400-as lélekszámú falu lakosságának fele magyar, unitáriusok és reformátusok. A 14. században épült templom ma az unitáriusoké, a reformátusoknak gróf Bethlen Gergely építtetett templomot 1750-ben. Az igazi érték azonban az 1668–1683 között épült kastély, amelyet az olasz hatású erdélyi késő reneszánsz egyik legszebb építészeti alkotásának tartanak. Építtetője Bethlen Miklós (1642–1716) emlékíró, a 17. század második felének egyik legtanultabb főura, Udvarhelyszék kapitánya, 1690 után Erdély kancellárja. Sajnos ma már nagyon leromlott állapotban van az egykor gyönyörű kastély, melyet nemrégiben vásárolt meg a küküllővári Bethlen kastély új tulajdonosa – megtörténhet, hogy rövidesen ezt sem látogathatjuk.
Továbbra is a Kis-Küküllő mentén haladva érkeztünk meg Küküllővárra, a 11. században már létező településre. Földvárát a tatárok pusztították el 1241-ben. Templomtornya is a 11. századból származik, ehhez építették hozzá később a templomot. A település egykor Küküllő vármegye székhelye, első egyháza a küküllői esperesség központja volt. A dombtetőre épült várat Bethlen István építtette át reneszánsz várkastéllyá a 17. század elején, ma a jidvei pezsgőgyár tulajdonosáé, nem látogatható, mi is csak a kerítésen kívülről csodálhattuk meg. Kirándulásunk legtávolabbi pontjáról visszatértünk a Kis-Küküllő, majd a Küküllő mentén, azután a Maros túloldalán látogattuk meg Boroskrakkót és Magyarigent. Mindkettő II. András 1206-ban kiadott, a Rajnán túlról betelepített szászok kiváltságait biztosító oklevelében szerepel először. Mára már szász lakosság egyáltalán nincs, magyar is csak kevés, templomai viszont műemlékek, a magyarigeni református lelkész mutatta be mindkettőt. A boroskrakkói Erdély egyik legrégibb temploma, a 12–13. században épült, román és gótikus stílusjegyeket fedezhettünk fel rajta. A 15. században a török támadások ellen gyilokjárós kőfallal, bástyákkal vették körül, ez részben még ma is megvan. Alapos javításra szorulna, amire a szűkös anyagiak miatt aligha kerül sor.
Magyarigenben a várfallal körülvett középkori templomot 1781-ben lebontották, és olasz mesterekkel újat építtettek helyébe, ez a protestáns barokk építőművészet egyik legszebb emléke. Neves lelkésze volt Bod Péter (1712–1769), az erdélyi művelődés egyik legkiválóbb képviselője, neves irodalom- és egyháztörténész, Árva Bethlen Kata udvari lelkésze. Barokk síremléke, kopjafája és családjának sírköve a templomkertben látható.
Kirándulásunkat Magyarlapádon sajt- és borkóstolóval fejeztük be, a Pirospántlikás zenekar teremtette jó hangulatban. Erdélynek ezen a részén eddig ritkábban jártunk, jelen kirándulásunk során viszont kedvet kaptunk a vidék felfedezésére, ezért tavasszal újból ellátogatunk ide, sőt ez lesz majd a jövő nyári vándortábor egyik honismereti túrájának is az útvonala.
KOVÁCSNÉ DIÓSZEGI ZSUZSA, Szabadság (Kolozsvár)

Példát adott a fiataloknak és mindannyiunknak
Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek október 30-án 11 órakor a nagyváradi székesegyházban avatta boldoggá a 99 éve született vértanú püspököt, Bogdánffy Szilárdot.
A boldoggáavatási dekrétumot XVI. Benedek pápa küldötteként Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa olvasta fel.
Bogdánffy Szilárd 1911. február 21-én született a Torontál vármegyei Feketetón (a ma Szerbiához tartozó Crna Barán). Édesapja, az örmény nemesi származású Bogdánffy Ignác a falu tanítója volt, édesanyja Welebny Aranka. Tanulmányait Torontálkeresztesen (Cruceni, Románia), édesapja új állomáshelyén kezdte meg, majd a temesvári Piarista Főgimnáziumban folytatta, ahol 1929-ben érettségizett.
Még 1929 nyarán felvették a nagyváradi Teológiai Akadémiára, ahol már tanulmányai első két évében kivívta a szeminárium tanári karának osztatlan elismerését. A mindenben kiválónak talált és tanári pályára szánt növendéket elöljárói a Budapesti Központi Papnevelő Intézetbe küldték, ahol a kor kiváló tanáraitól tanulhatta meg a lelkipásztorkodáshoz szükséges alapismereteket. Budapesti professzorai hamarosan felfigyeltek a nemcsak „buzgalmáról és szerénységéről”, hanem „komoly lelki életéről és elmélyült biblikus érdeklődéséről” is tanúságot tevő Bogdánffyra.
Tanulmányai befejezését és a kisebb rendek felvételét követően 1934 nyarán visszatért Nagyváradra, ahol június 29-én Fiedler István püspök pappá szentelte az újonnan épített váradőssi Lisieux-i Szent Teréz-plebániatemplomban. A következő másfél évtizedben a katolikus ifjúság oktatása és lelki nevelése állt életének középpontjában. Felszentelése évében a szatmári papneveldében kezdte el szolgálatát helyettes tanárként és tanulmányi felügyelőként. Egy évvel később hittanári kinevezést kapott a nagyváradi Gojdu Líceumba, párhuzamosan pedig a helyi püspöki konviktus, a Szent József Intézet tanulmányi felügyelője és lelki vezetője lett. 1938-ban az Orsolya-rend Tanítóképző Intézetének hittanári és lelkészi teendőit is magára vállalta. Ezzel szinte a teljes nagyváradi katolikus diákság szellemi és lelki gyarapodását irányította, beleértve a város területén szétszórtan tanuló és a Szent József Intézetben elhelyezett váradi kisszeminaristákat is.
A tanuló ifjúság körében hamar népszerűvé vált fiatal papot 1939 novemberében a román hatóságok a Rongyos Gárda szervezésében való részvétel koholt vádjával letartóztatták, megkínozták, majd állampolgárságától megfosztva kitoloncolták Magyarországra. Kilenc hónapon át a Ranolder Intézet hitoktatójaként és spirituálisaként működött, majd a magyar hadsereget követve 1940. szeptemberben visszatért Nagyváradra, ahol elöljárói a szeminárium lelki vezetésével és az erkölcstan oktatásával bízták meg. Mindeközben 1936 és 1943 között a budapesti Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karán végzett felsőbb tanulmányokat, majd 1943-ban megvédte A szinoptikus apokalipszis című doktori értekezését.
A második világháború vége felé a szemináriumi katedrája mellett Bogdánffy Szilárd a nagyváradi katolikus középiskolai oktatás újraindításán dolgozott. Részt vett a Premontrei Gimnázium és az Orsolya-rendi leánygimnázium újjászervezésében. A háborúban elhurcolt tanárok helyett 1945 és 1947 között nem csak hittant, de szükség esetén latint, franciát és matematikát is tanított. 1945 őszén az Orsolya-rend lelki vezető nélkül maradt növendékei számára pápai jóváhagyással megalapította a Merici Szent Angéla harmadrendet.
1947 tavaszán Scheffler János püspök kérésére tanári működését félbeszakítva Szatmárra költözött, ahol tanácsosi és püspöki titkári minőségben a püspöki aula sokoldalú és nélkülözhetetlen tagja lett. A papneveldék 1948. évi államosítását követően a papi utánpótlás biztosítására Felsőbányán és Színfaluban titkos szemináriumot szervezett.
János püspök bizalmasaként 1947-től Bogdánffy Szilárd lett a szatmári és váradi egyházmegyék, valamint a bukaresti apostoli nunciatúra összekötője. A kommunista Romániában egyre fokozódó keresztényüldözés közepette Gerald P. O’Hara nunciatúrai régens 1949. február 14-én titkos püspökké szentelte. A román állambiztonsági szervek alig két hónappal később, április 5-én letartóztatták. Négy éven keresztül minden jogalap nélkül tartották fogva és kínozták a korszak rettegett börtöneiben (Jilava, Capul Midia, Máramarossziget). Koncepciós perére csak 1953 áprilisában került sor: 12 évnyi kényszermunkára ítélték. Bár családjának és ügyvédjének sikerült elérnie az ítélet megsemmisítését, még perének újratárgyalása előtt, 1953. október 2-án a nagyenyedi börtönben belehalt az elszenvedett kínzásokba. 1992 márciusában Tempfli József akkori nagyváradi megyéspüspök indította el Bogdánffy Szilárd boldoggáavatási ügyét.
Irgalmas Istenünk,
te Boldog Szilárd vértanú püspöknek erőt adtál,
hogy bátor lélekkel kitartson
a szenvedés gyötrelmei között
és élete feláldozásával tegyen tanúságot
Egyházadhoz való hűségéről.
Alázatosan kérünk,
közbenjárására adj erőt nekünk is,
hogy földi életünk gyötrelmei után
választottaid seregében örökké örvendezhessünk.
A mi Urunk Jézus Krisztus a te Fiad által,
aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben
Isten mindörökkön örökké. Ámen. MKPK Sajtószolgálat, Budapest

Boldoggá avatták Bogdánffy Szilárd vértanú püspököt Nagyváradon
Boldoggá avatták Bogdánffy Szilárd egykori vértanú püspököt október 30-án Nagyváradon a partiumi város székesegyházában tartott ünnepi mise keretében.
A szertartáson Böcskei László nagyváradi megyéspüspök kérte Bogdánffy Szilárd boldoggá avatását, majd ismertették a vértanú püspök életútjának főbb mozzanatait. Ezt követően Angelo Amato érsek, a Szenttéavatási Ügyek Kongregációjának prefektusa felolvasta a boldoggá avatásról szóló apostoli levelet. Ebben XVI. Benedek pápa kifejti, hogy Bogdánffyt ezentúl boldognak tisztelhetjük, és ünnepe megtartható minden év október 3-án. Ezt követően került sor az új boldog arcképének leleplezésére.
Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom-budapesti érsek szentbeszédében kifejtette: Közép-Kelet-Európában Bogdánffy Szilárd személyisége és vértanúsága arra tanít, hogy minden mártíriumnak van előtörténete, ugyanis a szorgalmas diák, a minden egyházi megbízatását szívesen elvállaló papnövendék és fiatal pap, aki nem bizakodik el, nem könnyelműsködik, nem lázad fel a rá záporozó sokféle feladat ellen, a kegyelem rendjében érett meg lassan a vértanúságra.
Bogdánffy Szilárd boldoggá avatása - mondta Erdő - megtöri az évtizedek hallgatásának csendjét, a liturgia fenségével és titokzatos erejével indítja el azok hosszú sorának nyilvános tiszteletét, akik vértanúként vagy hitvallóként szenvedés árán is helytálltak Krisztus és az egyház igazságáért. Emlékeztetett arra, hogy Magyarországon is csak egy éve emelték oltárra Boldog Meszlényi Zoltán vértanú püspököt, elsőként a korszak katolikus mártírjai közül. Felidézte a prímás azt is, hogy Bogdánffyt másfél hónappal püspökké szentelése után már letartóztatták. Különböző börtönökben kegyetlen kínzásokat szenvedett, kőbányában, ólombányában dolgozott, akárcsak az ókeresztény kor vértanúi - mondta a bíboros, aki szerint Szilárd püspök vértanúsága „a remény forrása számunkra”. Mint mondta, szenvedésével és halálával igazolta, hogy olyan örömre, olyan boldogságra kaptunk hivatást, ami nagyobb, mint ez a földi élet.
A szertartáson képviseltette magát az ortodox egyház is, és jelen volt többek között Tőkés László volt református püspök is, az Európai Parlament alelnöke.
Bogdánffy Szilárd a volt kommunista diktatúra romániai vértanúi közül az első, akit a katolikus egyház boldoggá avat. 1934-ben szentelték pappá, a második világháború idején számos zsidó üldözöttet mentett meg Nagyváradon. A nagyenyedi fegyházban tüdőgyulladást kapott, és 1953. október 2-án halt meg. Magyar Rádió

Gyertyák Kiss Edének
Egy boroszlánfához rögzített kopjafa, és egy újrafaragásra váró, elhasadt táblácska jelzi, hogy Kiss Ede őrmester a csíkszentimrei temetőben pihen. Sok elesett honvédétől eltérően, sírjára minden esztendőben virág kerül, és gyertyát gyújtanak érte.
A falubeliek azt mondják, nem tudják, hogy ki volt Kiss Ede. Állítólag Aklostetőn sebesült meg, s Csíkszentimrén hunyt el. Ennyit tud róla sírjának gondozója, a hófehér hajú, nyolcvanegyedik éves Poszti Regina is. „Az uram harminc éve, a fiam több mint egy éve halt meg. Az uram szüleinek a sírja ott van a honvédé mellett, s így régóta én gondozom. – magyarázza Regina néni. – Ahogy tudtam, ősszel árvácskát, máskor is valamilyen virágot raktam rea. Egy öregembert megkértem, hogy hozzon keretet. A kopjafa ki volt rothadva, azt kikötöztem, hogy legalább maradjon meg. Nem tudja senki, ki állította, pedig sokan érdeklődtek, próbáltak utánajárni, hogy vannak-e hozzátartozói. Csathó Andrásné is mondta, hogy érdeklődtek, de nem jutottak semmire.”
Az elhasadt táblácskát a sír gondozója László Józsefnek adta oda, akinek szándékában áll újrafaragni (László József hívta fel figyelmünket a honvédsírra is).
Ki volt Kiss Ede?
„Kiss Ede/ őrmester/ A hazáért 1917/ Aklostető/ A magyar nemzet kegyeletibe 1945. május 30.” – ez a felirat állt a hasadt táblácskán. Megpróbáltunk utánanézni az adatoknak. Amint megtudtuk, a Hadtörténi Intézet és Múzeum - Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartásaiban Kiss Ede őrmester nem szerepel. Aklos környékén 1944. augusztus 30-a körül zajlottak a harcok, így esetleg az is elképzelhető, hogy a táblán téves adatok szerepelnek.
Ők is a mi halottaink
Dr. Szőts Dániel adatai szerint az 1944. augusztus 26. és szeptember 11-e közötti harcokban vidékünkön kb. 2000 magyar katona halt meg.
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartása a történelmi Magyarország területén elhunyt 42000 magyar katona és munkaszolgálatos nevét tartalmazza, akiknek temetési helyéről és halálának körülményeiről a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár adatokkal rendelkezik. “Az összes, mindenre kiterjedő kísérlet ellenére több ezerre tehető azon hősi halottak száma, akik beazonosítását nem lehet elvégezni – véli Dr. Bús János hadtörténész. Ők a háború ismeretlen halottai maradnak, akiket feltehetően eltűntként tartanak nyilván.”
Az ismeretlen Kiss Ede sírján minden esztendőben gyertyák égnek, s vele együtt sok csíki faluban gyújtanak gyertyát ilyenkor mindazokért a honvédekért, akik nálunk találtak végső nyugodalmat, s egyben a háborúk és forradalmak azon csíki halottjaiért, akik idegen földben nyugszanak.
Daczó Katalin, Székelyhon.ro

Antonescu-kultusz a marosvásárhelyi iskolában?
?Az 1991-ben kiadott Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet ékesíti a marosvásárhelyi Serafim Duicu kéttagozatos általános iskola vitrinjét. A kötet – borítóján a háborús bűnös marsall portréjával – a főbejárattal szemben álló kirakat közepén kapott helyet. Radu Botez iskolaigazgató azzal mentegetőzött, hogy a könyv az iskola névadójának munkásságát képezi, ráadásul a vitrint így „örökölte” elődjétől. Dumitru Matei főtanfelügyelő a Krónikának megígérte, hogy eltávolíttatja az iskolából a Duicu özvegye által adományozott kötetet. Ion Antonescu és a Vasgárda népszerűsítése a fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendelet előírásaiba ütközik.
Miután a legtöbb településen a hatóságok alkalmazkodtak a 2002/31-es számú sürgősségi kormányrendelethez és eltávolították a háborús bűnösöknek emléket állító szobrokat és emléktáblákat, megváltoztatták az utcák, terek és intézmények nevét, Marosvásárhely egyik általános iskolájában előkelő helyen, a főbejárattal szemben elhelyezett vitrinben díszeleg a Ion Antonescu şi Garda de fier (Ion Antonescu és a Vasgárda) című kötet – tudósít a Krónika.ro. A háborús bűnösnek nyilvánított marsall könyvborítóra nyomtatott képe az erdélyi román történelem kiemelkedő személyiségei, Gheorghe Şincai, Petru Maior, Alexandru Papiu Ilarian, Octavian Goga társaságában tekint a belépőre.
A kötet közel húsz évvel ezelőtt, Serafim Duicu irodalmár és közíró és az iskola későbbi névadójának tollából, a Rom-Edition Kiadóházban látott napvilágot. Szerzője, aki az 1990-es évek elején mind a közéletben, mind a helyi Cuvântul Liber napilapban számtalanszor tett tanúbizonyságot nacionalista eszméiről, tisztára mossa Ion Antonescut, akit nemzeti hősként állít be. Ezelőtt tizennégy évvel bekövetkezett haláláig Duicu számos kisebbségellenes cikket írt, Maros megye művelődési főfelügyelőjeként pedig nemcsak a magyarokat, hanem az európai gondolkodású románokat is megpróbálta lejáratni, vagy legalábbis háttérbe szorítani. Halála után előbb iskolát, majd – az RMDSZ-tanácsosok döntő szavazataival – utcát neveztek el róla Marosvásárhelyen.
A gyerekeket nem zavarja
A Bodoni utcai iskola folyosóin a gyerekek, pillantást sem vetve a vitrinre, rohangálnak az épület egyik végéből a másikba. Amikor a Krónika újságírója találomra egyikükre rákérdezett, hogy tudja-e, ki az a katonatiszt, akiről könyvet írtak, képe meg ott díszeleg a borítón, nemet int. Aztán, hogy ne tűnjön teljesen tudatlannak, kiböki, hogy „biztos valami hős”. Elmondja, hogy ő a román tagozat hatodikosa, szereti nézni az akciófilmeket, de eddig egyikben sem látta Antonescut. Társa viszont magabiztosan állítja, hogy „egy nemzeti hős, akivel Románia megnyerte a második világháborút”.
Egy náluk valamivel nagyobb magyar fiú is a világégéshez kapcsolja Antonescu nevét. „Valamit hallottam róla, hogy állítólag Hitlerrel meg Horthyval együtt vívták a világháborút. A nagytatám mesélte, hogy nagyon sok zsidó életéért felelős. De egyszer az egyik román katona- vagy rendőrtiszt szomszédunk azt mondta, hogy ebből semmi sem igaz, a zsidókat csak a németek meg a magyarok ölték. Ezek után fogalmam sincs, hová tegyem ezt az embert” – mondja a tizenhárom éves fiú, megvallva: eddig meg sem fordult a fejében, hogy Romániának is vannak háborús bűnösei.
Az illetékesek csak csodálkoznak
Radu Botez iskolaigazgató szerint a Ion Antonescu şi Garda de fier című kötet eddig nem keltette fel senkinek a figyelmét, alulírott az első, aki szóvá teszi. „Félreértés ne essék, mi nem Antonescunak szeretnénk emléket állítani. A vitrinbe iskolánk névadója munkái kerültek, azok a könyvek, amelyeket Serafim Duicu özvegye adományozott nekünk. Ha valakit zavar – és valóban zavarhat is –, minden további nélkül kivehetjük onnan” – fejtette ki a Krónikának az igazgató. Mentségül Botez hozzáfűzte, a könyv sokkal régebbről ott van, mint amennyi ideje ő vezeti az iskolát, és megígérte, hogy hamarosan ő is elolvassa.
A Krónika.ro kérdésére, hogy mi a véleménye a kiállított tárgyról, Dumitru Matei főtanfelügyelő is meglepődésének adott hangot. Kijelentette: nem tudott arról, hogy a kötet ki van állítva, de utánanéz a történteknek és eltávolíttatja onnan. „Egyértelmű: egy ilyen kötetnek nincs mit keresnie az iskola vitrinjében” – szögezte le a főtanfelügyelő, megköszönve az értesítést.
Szucher Ervin, Krónika (Kolozsvár)

Magyar iskolát eredményezhet az összefogás Szalontán

Bihar megye – A Bihar megyei Tanfelügyelőség már jóváhagyta, hogy Szalontán a következő tanévtől önálló, I.–XII. osztályos magyar iskola kezdjen működni. Az engedélyek most a szaktárcánál várnak aláírásra. Helyi illetékeseknél érdeklődtünk az ügy részleteiről.
Szalontán jelenleg három tanintézmény működik: az Arany János nevét viselő általános iskola, az ugyancsak a város legnagyobb szülöttjéről elnevezett főgimnázium, illetve egy mezőgazdasági szakiskola. Valamennyi vegyes tannyelvű, és az új iskola létesítésével a vegyes iskolák szétválasztásáról beszélhetünk, fogalmazott Török László polgármester, a helyi RMDSZ elnöke. A szalontai magyarság egy „szigetet” képez a környező román ajkú települések között. A városban az általános iskola tekintetében tartják a létszámot, ám a középiskolában már megkétszereződik a román anyanyelvű diákok száma, mivel a környékről is bemennek a tanulók a városba. Ebben a helyzetben hiába van a magyarság57%–os többségben városi szinten, az iskolában más a helyzet, ahogyan az elöljáró fogalmazott, csorbul az érdekvédelem a tanári kar és az iskolaszék összetételében is. Török László idézte a Nagyváradi Egyetem professzorának, Adrian Hatoşnak szociológiai tanulmányát, miszerint a gyerekek szocializációjában meghatározó tényező a kisebbségben való lét, ez rányomja bélyegét a további életükre. A jelenlegi helyzet nem ideális a nevelésre, a magyar diákokat és pedagógusokat „egyenrangusítani” kell, utóbbik szakmai tudásukat is jobban kibontakoztathatják majd, vélte az elöljáró, hozzátéve: „nagyon jó nevelőink vannak, akik most a rendszer hálójában sínylődnek”.
Mint minden válás…
Szemes Sándor mint szülő, és mint a képviselő–testület RMDSZ–frakciójának vezetője mondta el, hogy mint az egykori nagyváradi Al.Moghioroş Liceum (ma Ady) végzettje tudja, tartást ad az embernek, ha magyar iskolában végezheti tanulmányait. A Helyi Tanács a román tanácsosok beleegyező szavazataival adta elvi jóváhagyását az iskola létrehozásához, mondta el a frakcióvezető.
Az iskola szétválasztása – mint minden válás – fájdalmas lesz, fejtette ki Fábián Boglárka. Az Arany János Főgimnázium aligazgatója úgy véli, ha lesz vita, akkor azt az épületek elosztása fogja okozni. A létesülő Arany János Iskolacsoportnak (a főgimnáziumi rangot a megmaradó iskola örökli) 40 tanteremre lesz szüksége, emellett a kiegészítő (pl. laboratóriumok) helyiségekre. A gyereklétszám az előre látható 3–4 évben biztosan nem fog csökkeni, sőt, növekedés várható, ha sikerül bentlakással „bevonzani” a környék magyar, tanulmányait egyébként román osztályban folytató diákjait. Az iskola érdekében 3025aláírást is gyűjtöttek, a napokban pedig egy gyűlést tartottak a szülők és pedagógusok részvételével, ahol mindenki elmondhatta a véleményét. A két és fél órás fórumot így összegezte az aligazgatónő: a nevelés és oktatás témájában egy felé nézünk, csak nem mindenkivel látjuk ugyanazt.
Sajátos szellemiséget
A szalontai RMDSZ és a városvezetés a református egyházzal együtt kívánja ma már létrehozni az iskolát, úgy, hogy az egyházé volt az első lépés. Arra jutottak, hogy az egyházi iskola magában nem érne célt, gyengülne a magyar jelenlét a megmaradó állami iskolában, ezután döntöttek az összefogás mellett. Bődi Kálmán, az egyházközség gondnoka 39 évig állt a katedra mellett, és úgy gondolja, hogy a román tagozat előnyben van a vegyes iskolában. Azt is elmondta, hogy több kollégája nem ért egyet a szétválással, ez szerinte „kenyérkérdés”, mert félnek, csökkenhet az óraszámuk. Szerinte szakítani kell a túlzottan liberális szemléletű iskolarendszerrel, ahol „divat” lett, hogy nem kell tanulni, sem viselkedni. Ezzel ellentétben az eredményes munkához fegyelem kell, a nevelés pedig nem fér össze az úgynevezett „ideológiamentes” felfogással. A reformátusságot senkire nem kényszerítik rá, ellenben a törvényes előírásokat betartva egy sajátos szellemiségetalakítanak ki, melyben nem csak a diákokat, de a fiatal pedagógusokat is lehet „nevelni”, fejtette ki Bődi Kálmán.
Megértő lelkülettel
Az egykori református vegyes iskolát 1846–1847–ben építették, Arany János jegyzősége idején, és 1948–ban államosították, mondta el Mikló Ferenc tiszteletes. Az épületben időközben is iskola működött, mely sportpályával tornateremmel bővült. Az egyház 2007márciusában kapta vissza, jelentős felújítást hajtott végre, de bérleti díj ellenében továbbra iskola működik benne. A presbitérium 2009–ben határozta el, hogy az épületébenvisszaállítja a református iskolát egy első osztály indításával, ami aztán 2012–ig minden évfolyamra kiterjed. Már idén tavasszal, a beiratkozásokkor kiderült, két osztályra való jelentkező is lesz. A Tanfelügyelőség illetékese megfelelőnek tartotta a körülményeket, ellenben a városban kialakult az a vélemény, hogy a református iskolával „megosztják” a helyi magyarságot. Ezt követően indult meg az egyeztetés az RMDSZ–szel. Mikló Ferenc felsorolta, milyen feltételekkel vállalták az együttműködést: az iskolába vallástól és akár nemzetiségtől függetlenül is bármilyen gyerek járhat, de ott „református szellemiség” kell uralkodjon; a nevelést a „megértő lelkület, a gyerek és a szülő felé fordulás” kell jellemezze; havonta legyen családnap; hangsúlyt kap a román nyelv és irodalom oktatása; legyen zenei (néptánc, népdal, hangszeres) képzés és sportolási (ide értve a túrázást is) lehetőség; a református egyházközség tesz javaslatot az igazgató személyére. Az iskolában – mint az élet gyökere – a hit, az erkölcs és a szorgalom kell főszerepet kapjon, fejtette ki Mikló Ferenc szalontai lelkész, a Bihari Egyházmegye esperese.
Aláírásra várva
Érdekesség, hogy Arany János nevét többször felvették, majd „elvesztették” szalontai iskolák. Legutóbb, 2007–ben már a 7. névadásra került sor az idők folyamán, akkor a főgimnáziumra tehették ki a névtáblát. Mint arról beszámoltunk, a margittai Horváth János Iskolacsoport nemrégiben kapta meg a tanügyminisztériumi jóváhagyást arra, hogy a következő tanévtől megkezdhesse működését. Hasonlóra vár pillanatnyilag a szalontai Arany János Iskolacsoport. erdon.ro