Szent László-szobrot avattak Kézdiszentléleken
Szent István-búcsú a Perkőn
A tegnapi kézdiszentléleki Szent István-búcsú fénypontja volt a Szent László-szobor-avatás. A helybeliekkel együtt ünnepelt a három magyarországi testvértelepülés, Budapest XI. kerülete, Szentgál és Alsónyék küldöttsége is. A Perkőn mondott szentbeszédében Tamás József segédpüspök hangsúlyozta: „Vegyetek példát Szent István királyunktól, aki országát és népét kereszténnyé tette.”
Az egész napos rendezvény szokás szerint a főtéren álló Szent István-szobornál kezdődött, ahol házigazdaként Balogh Tibor, a község polgármestere köszöntötte az egybegyűlteket, a szép számban megjelent helybelieket, a búcsúra határon innen és túlról érkezett zarándokokat, a világi és egyházi elöljárókat, valamint a testvértelepülések küldöttségeit. Az ünnepléshez megfelelő hangulatot az egyházi énekkar és Balogh Mónika Beáta énekes teremtette meg. Az elöljáró rövid beszédében országalapító szent királyunk alakját és történelemalakító szerepét méltatta, majd koszorúzás következett. A szent király kőszobrától a tömeg a templom közelében kialakított Szent László parkhoz és -szoborhoz vonult, ahol Balogh Tibor polgármester mondott elsőként ünnepi beszédet. A szobor két oldalán díszőrséget állt a bélafalvi Tuzson János Hagyományőrző Társaság négy „vitéze”. „Az idei Szent László-emlékév alkalmat teremtett arra, hogy a községünkben kialakított teret elnevezzük róla, azt egy őt ábrázoló mellszoborral ékesítsük. Köszönet Bartalis Béla kőfaragónak a szobor talapzatáért, Todor Elődnek a szobor elkészítéséért, Venczel Róbertnek a park kivitelezéséért, Gál Bélának pedig a villanyhálózat kiépítéséért, valamint minden kollégámnak, a támogatóknak, akik hozzájárultak a terv kivitelezéséhez” – mondotta a polgármester. Tamás Sándor, a megyei önkormányat elnöke párhuzamot vont a két szent király alakja között. „Szent István országépítő nagy művét László király folytatta. Szent László megerősítette a magyar államot, amelyet megvédett minden külső támadástól és belső ármánytól, a hatalmasságok között reálpolitikát folytatva biztosította országunk függetlenségét. Megvédte a magyarokat a nomád népek pusztításától. Bár pontosan tudjuk, hogy Felvidéken és Székelyföldön azért maradt meg több Szent László-emlék, mert az ország többi részén a törökök leromboltak, földig égettek számtalan templomot, mégis arányaihoz mérten Székelyföldön azért van a legtöbb Szent László-emlék, mert mi, székelyek hű katonái voltunk a határvédő lovagkirálynak, és a mai napig is hiszünk legendás élete útmutatásainak. Hisszük a Szent László-pénzek legendáját, hisszük az általa fakasztott források csodatevő erejét. Pontosan tudjuk, hogy a Képes krónika egyik, a szent királlyal kapcsolatos iniciáléjának kucsmás alakja székely hadvezér, sőt, azt is tudjuk, hogy Grigore Ureche moldvai krónikaíró is írt a székelyek élén vívott, tatárok feletti győzelméről. Tehát méltán vagyunk büszkék királyunkra. Székelyföldön belül, Háromszéken Bibarcfalva, Gelence, Gidófalva, Kilyén, Kökös, a kézdiszentléleki Perkő tetején álló kápolna, Sepsibesenyő, Szacsva őrzi kisebb-nagyobb mértékben falfestményeit, emlékképeit a nagy királynak” – hangsúlyozta a megyei tanács elnöke. Csige Sándor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezető konzulja szintén a két Árpád-házi szent király alakját méltatta, augusztus 20-át a magyarság legfontosabb ünnepének nevezve. A vezető konzul hitet, kitartást és állhatatosságot kívánt minden magyar érzelmű embernek, Kézdiszentlélek lakóinak, kiemelve, hogy ez az egyetlen felső-háromszéki település, ahol mindkét szent királynak szobrot állítottak. A szobrot Tamás Sándor és Balogh Tibor leplezte le, majd Tamás József segédpüspök áldása után a szoboravatás koszorúzással zárult. Ezt követően indult a búcsújárók körmenete a Perkőre, útközben minden település és a nagyszámú zarándok elvégezte a segédpüspökkel a keresztúti ájtatosságot a 2012-ben állított emlékjeleknél. Mivel az idei ünnep vasárnapra esett, az előző évekhez viszonyítva a zarándokok száma megkétszereződött. Az ősi kápolna mögötti szabadtéri oltárnál 12 óra után kezdődött a búcsús szentmise, amelynek főcelebránsa Tamás József segédpüspök volt. A nagy meleg ellenére mintegy kétezren vonultak a szabadtéri oltár elé, hogy meghallgathassák a másfél órás ünnepi szentmisét, előtte a Dávid Emil kézdiszentléleki kántor által vezényelt egyházi énekkar szent királyunk emlékét idéző énekeket adott elő. Tamás József szentbeszédé¬ben arra kérte a jelenlevőket, legyenek hűségesek őseink szent hitéhez, nemzetünk gyökeréhez. „Vegyetek példát Szent István királyunktól, aki országát és népét kereszténnyé tette, ő testesítette meg a történelem folyamán legelőször a keresztény királyok eszményképét, ő volt az első olyan király, aki szentté tudott lenni, és népének olyan atyja, akit azóta is tisztelettel és szeretettel vesznek körül és szentként tiszteltnek” – mondotta a főpap, aki négy nagy emberi bűnt – kevélység, kapzsiság, hazugság és erkölcstelenség – sorolt fel, amelyek a mi életünket, keresztény értékeinket próbálják tönkretenni. A szentmise végén Pál Ferenc kézdiszentléleki plébános házigazdaként mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a szentmise megszervezéséhez és lebonyolításához. Áldás után az ünnepi szentmise a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget. Délután három órától a nyeregben Szent István-napi ünnepség kezdődött, amelynek során a kőszínpadon előadták Az államalapítástól Szent László haláláig című bábelőadást, amelyet néptáncfesztivál és hagyományőrző délután követett. A Szent László királynak szentelt idei első őrtüzet 22 órakor a Perkőn gyújtották meg, majd még huszonhárom háromszéki településen lobbantak fel a lángok.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elmulasztott (eszme)történeti esemény a hetvenes évekből
(részlet Szász László bemutatás előtt álló kötetéből)
Szerepvivő emberré lettem
– a szerző műhelyvallomása
A kötetem címébe foglalt „Szerepvivő emberré lettem” megfogalmazás nem tőlem: Kálvintól, a reformátorunktól származik, és egy kényszerűségekkel irányított, hazát váltó életút sűrítményét tartalmazza számomra. Aki mindaddig törekedtem magyar irodalmat tanítani, éjszakai íróként publikálni a szülővárosomban, amíg el nem zavartak onnan (innen). Csaknem negyvenévesen kezdtem újra a szellemi munkát az anyahazában, saját köteteim is csak itt (ott) jelentek meg, s nemrég a Károli Gáspár Református Egyetem docenseként „vonultam” nyugdíjba. Mindennek csupán annyi jelentősége van, amennyi talán a könyv első darabjából kiderül: borzasztó nehéz, de nem lehetetlen egyetlen élet alatt két, teljesen különböző irodalmár-életformát felépíteni. Egyet, mely az Erdélyben csaknem elkerülhetetlen „önkéntes szolgálatelvet”, és egy másikat, mely a „professzionális megfelelés” kényszerét valósítja meg.
Annak ellenére, hogy Sütő András életművét teljes gazdagságában feldolgozták, szinte minden sorát elemezték, munkásságának mégis van egy meghatározó területe, mellyel jószerint nem foglalkoztak: drámáinak egyházi fogadtatásával. Ha a korabeli (akár erdélyi, akár magyarországi) irodalmi kritikákat olvassuk újra, az értő elemzésekben észlelhető az a bujkáló tapintat, ahogyan a politikai megtorlástól óvni szeretnék a szerzőt. Az egykori hatalom bírálatára irányuló dramaturgiai gesztusokat afféle összekacsintó „félre/szólással” mindenki érteni vélte; az egyháziak azonban jobbára valós történeti tényeket kértek számon e műveken, némely vallási dogmák művészi kritikáját pedig zokon vették. Nem szükséges magyarázni, miért nem olvashattunk Erdélyben egyetlen sor nyíltszíni bírálatot sem egyháziak tollából, például a Csillag a máglyánról a hetvenes években: vallási kérdésekről szóló vitának nem volt helye Ceauşescu Romániájában. Viták pedig voltak, sőt, szigorú ítéletek is megfogalmazódtak, csakhogy a háttérben, a nyilvánosságtól elzárva. „Rögtön, ahogy megjelent..., a reformáció szent eszméit és erdélyi eredményeit érezték támadva ebben a darabban. A kolozsvári református egyház a teológiai hallgatókat nem engedte a bemutatón megjelenni” – emlékezik vissza évek múltán a szerző, keserűen. És miközben az irodalmi sajtó mindenütt, azonnal és csaknem egyöntetűen remekműként értékeli Kálvin és Szervét tragikus konfliktusának ábrázolását, a magyarországi egyházi lapok jelentős részben lenyűgöző értetlenséggel és agresszivitással fogadják a darabot. Ti. azt kérik számon egy példázatértékű fikciótól, ami az irodalom természetétől teljességgel idegen: a történelem valóságos tényeit; többen Kálvin alakjának meghamisításával, a szervéti szentháromság-tagadó eszmék túlértékelésével vádolják a szerzőt.
Irodalom (mint kitaláció) és valóság viszonya napjainkban is sokak számára feloldhatatlan ellentmondás, ám épp ezért volna szükséges feldolgozni, tényszerűen és elfogulatlanul, Sütő művének egyházi fogadtatását. A legkiválóbb teológusok ugyan még idejében elvégezték a Csillag a máglyán vallástörténeti értékelését is, csak hát ezek az írások jószerint ismeretlenek. Az Európai Protestáns Szabadegyetem még 1980-ban kis füzetet adott ki Bernben az előző évben lezajlott, igencsak építő, tárgyszerű vitáról (Kerekasztal-beszélgetés Sütő András történelmi drámájának német megjelenése alkalmából. Csak tiszta forrásból, 12.).
Ennél is szomorúbb, hogy máig hozzáférhetetlen a dráma legkiválóbb erdélyi vallástörténeti elemzése. Szerzője Juhász István (1915-1984), a maga korának lenyűgözően nagyformátumú, európai értékrendet képviselő tudós teológusa és (nincs rá jobb szó) diplomata egyházpolitikusa. Az történhetett, hogy a pletykaszinten zajló háttérvitákat az igényes egyetemi tanár megsokallta, és – a kemény diktatúra íratlan törvényeivel is szembeszegülve – az erdélyi magyar református oktatás hagyományaihoz visszafordulva, nyílt disputát szervezett a Csillag a máglyán teológiailag is megragadható jelentésárnyalatairól. Kihívó helyszínen és környezetben: a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet épületében, együttműködve a teológushallgatók önképzőkörével. A világi és az egyházi, a magyar, a román és az egyetemes történetben egyaránt otthonosan mozgó professzor elemzése oly sokirányú megközelítésről tanúskodik, hogy módszertanát nem csupán máig időszerűnek, de példamutatónak tekinthetjük. Ha évtizedekkel korábban birtokunkban lett volna ez a szemléleti perspektíva, bizonyára egyetemesebb érzékenységgel közelítünk Sütő András és kortársai életművéhez is. Talán nem szakad végzetesen ketté minden toleranciát mellőzve a Sütő (s általa két-három írástudó-nemzedék) munkásságát firtató közgondolkodás.
Juhász István előadásának egyetlen, rövidített publikációja található a magyarországi Confessio 1979/3-as számában, Kolozsvári disputa a Csillag a máglyánról címmel, magyarázó kopffal: „A prezidens D. dr. Juhász István professzor volt, a respondensek: Bereczki András, Jenei Tamás, Kató Béla, Kovács István hallgatók voltak”. Furcsamód, a professzor kéziratos hagyatékának gondozói a 2016-os tisztelgő Juhász-kiadványból is kihagyták ezt a jelentős írást. Az alább közzétett – nagyon rövid, de remélhetőleg mégis súlyos üzenetet közvetítő – töredéket nem a Confessióból vettem át: az egykori résztvevők jegyzetei alapján rekonstruált részlet. Jakab László Tibor (jelenleg nagyatádi lelkész) juttatta el hozzám, önzetlenül, szellemi életünk jobbításáért, az általa kézzel lejegyzett teljes szöveget. Amikor számítógépre átmásoltam, megőriztem az előadás enyhén archaikus ízű, egyházi nyelvhasználatát, néhány kifejezés és név eredeti, latinos írásmódját.
Röviden: a szöveg töredék mivoltában is érzékelhető, hogy egy erdélyi, elmulasztott eszmetörténeti esemény tanúi vagyunk.
Kötetbemutató holnap, augusztus 22-én 17 órától az unitárius egyházközség Bolyai téri tanácstermében. A szerző beszélgetőtársa Lázok János, a Művészeti Egyetem tanára.
******
Disputatio
Disputatio: egy tárgy megvizsgálása párbeszéd útján. (…) Ma esti disputációnk irodalom és történelem oldaláról keresi az igazságot. A Calvin és Servet ellentétein felül álló igazságot abban a szabadságban keressük, amelyre egyházaink XX. századi ökumenikus útja mindnyájunkat elindított. (…)
Sütő András drámája szerint Calvin és Servet 1533-ban… barátok voltak, két ellentétes jellemű ifjú. (…) Van-e áthidalás e két ember között, az Isten lényegét kérdező kételkedés és (részletek) az Istenhez forduló imádság között?
Calvin és Servet ellentétét nem lehet az újkori európai történet semmilyen analógiájával magyarázni. (…) A reformátori tant a szabadság egyetemes rendje kiépítésére való törekvés jellemzi, s ennek megfelelően a „szabadság” és „rend” feszültsége határozza meg. A lelkiismereti szabadság Calvin tanítása szerint az egyházi szabadság alapja. A tragikus az, hogy ennek ellenére sem Calvin, sem a reformátorok nem erre a tanra építették koruk egyházának a szabadságát.
(…) Célunk mégis a dráma reformátori tartalmának összefoglalása. Amikor ismételten kifejezzük köszönetünket, nemcsak a mű szépségére, hanem a modern dráma eszközeivel végzett építő munkájára gondolunk.
Arra a kérdésre: miért éppen a Servet és Calvin alakját kellett feleleveníteni – [az író] a reformáció vallomásával felel: „Itt állok, másként nem tehetek”. Újra megszólaltatni azt a példát, mely a reformátorokban szabad szemmel látható: mindhalálig megállni az emberért vállalt legmagasabb célok mellett! – olyan írói vállalkozás, amelyet szeretnünk és becsülnünk kell.
A dráma nem a reformátori szabadság bibliai fundamentumát, hanem annak történeti értékét kéri számon. Hogyan valósította meg a reformáció azt, amit sok európai nép tőle várt: a lelkiismeret szabadságát, a nép szabadságát, a gondolat szabadságát? Válasza nem sűrűsödik egyetlen „Tiborc-monológba”. A szabadság-gondolat kifejezésében részt vesz minden szereplő, sőt maga az olvasó, hallgató is, akinek lelkében tovább élnek a sokszor félig kimondott igék.
Vannak a drámában számunkra olyan elfogadhatatlan pillanatok, amelyek azt az érzést keltik, mintha a szabadságnak egykor Calvin és Servet által közösen vállalt ügyét, miután Genf az inkvizícióhoz hasonult, egyedül Servet vinné tovább. Mivel úgy véljük, nem ez a dráma álláspontja, arra gondolunk, hogy ezek a félreértések – éppen a mű szerkezete és igazsága szerint – elkerülhetők lettek volna. Emlegetésük helyett azonban szeretnénk kiemelni Calvinnak a drámába foglalt olyan szavait, amelyek a reformáció és a szabadság ügyéért vállalt áldozatából fakadtak.
Az egyik az a történeti beszéd, amelyet 1553. szept. 1-én a hatalom nélküli konzisztórium nevében a hatalmat kezében tartó Kistanács előtt mondott, fenntartva a Philibert Berthelier tanácsúr felett kimondott fegyelmező határozatot: „Kezeimet levághatjátok, tagjaimat szétzúzhatjátok, házamat felperzselhetitek, halott gyermekeim csontjait is szétszórhatjátok, de soha semmivel sem fogtok arra kényszeríteni, hogy a szent jegyeket odanyújtsam”. Calvin tiltakozása nem a Kistanács törvényes hatalma ellen irányult, de megvédelmezte a keresztyén gyülekezet belső autonómiáját. Ez volt a genfi példa jelentősége a 16. század egyháztörténetében.
A másik az a szerző által formált Calvin-beszéd, amelyben a reformáció európai mártírjairól szólva felsorolja a Németországban felkoncolt százezer lutheránus parasztot, majd így folytatja: „Nem a reformáció adott fegyvert a kezükbe? Nem a reformáció mondta ki, hogy fejedelmek és minden hatalmasságok Istentől kapott hatalmát fegyverrel kell összetörni, ha letér az igazság útjáról?” E szakasz jelentősége az, hogy nem csak a politikai calvinizmus 16-17. századi útját summázza, hanem belefoglalja annak előzményeként az 1525-ös német parasztforradalmat is. Azt a nagy harcot, amelyet a múlt protestáns történetírása is ki akart tagadni a reformáció közösségéből. Sütő drámájának álláspontja azt az igazságot mondja ki, amelyik az 1975-ös évfordulón megjelent Thomas Münzer-írások feldolgozásával a parasztforradalom vértanú prédikátora theológiájának reformátori jellegét igazolja.
Ennyi gazdag tanúságtétel után kérdezzük: mi az írói állásfoglalás a legsúlyosabb konfliktusban, amelyik a reformáció egyháza szabadsága kérdésében Servet-t és Calvint szembeállította? Azokhoz az olvasókhoz és méltatókhoz csatlakozunk, akik szerint Calvin feleségének a szerepe a kulcs a dráma megértéséhez. Ő is történetietlen, a szerző jegyzete is figyelmeztet, hogy 1553-ban De Bure Idelette már négy éve halott. De a róla szóló feljegyzésekkel egybehangzik az, ahogy őt itt megismerjük. Méltó volt, hogy általa szólaljanak meg a szabadság két szélső pólusát összekötő, a szabadság jövendő útját kifejező igék: „A Megváltó jelent meg előttem. Feltámadásának legelső szavait hallottam: Békesség néktek. Parancsot is mondott: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat, és menj, és békélj meg előbb a te atyádfiával. Most már fényesnek látom arcodat, János. Eltűnt arcodról a Káin-bélyeg. A tiedet is fényesnek látom, te szegény Servet Mihály”.
Conclusio
A disputáció célja az igazság: mindkét részről. Úgy gondoljuk, hogy történet és irodalom valóban egy közös pontra mutat. Arra, mely Bethlen Gábor gyülekezeti törvényei óta erdélyi egyháztörténetünknek is legfényesebb csillaga, s ez a tolerancia.
Valljuk, hogy a tolerancia nem közömbösség, hanem az a szeretet, mely a maguk szabadságát a testvér-egyházak és testvér-hitek szabadsága által védelmezi.
A reformáció korának máglyáin – sem ezen az egyen, sem azon a tizenháromezren, amelyről a dráma beszél – nem égett el a szabadság csillaga. Szikráik a tolerancia csillagképében egyesültek.
Dr. Juhász István / Népújság (Marosvásárhely)

Migránsok integrációja
Egyik barátommal vívtunk szópárbajt nemrégen, ő állította, hogy a migráció nem jelent veszélyt Kelet- és Közép-Európára. Hogy azt felfújják, mert…
Szóval sokan állítják, hogy Európa haldoklik, nincs utánpótlás, hogy az Egyesült Államok is a bevándorlásból biztosítja növekvő munkaerő-szükségletét. Kétségtelen, de egy bizonyos: nem olyan nyelvet nem ismerőkkel, szaktudás nélküliekkel, mint akik Európát elárasztották. (Igaz, Hollai Hehs Ottó barátom minapi írásából is nyilvánvaló: az amerikai elnök fontolgatja a bevándorlás drasztikus csökkentését.)
De térjünk vissza Európára. A minap hallottam egy kimutatást, miszerint a Németországba bevándorolt, s azok közül 150 ezer letelepedést nyert migráns közül az utóbbi fél évtizedben (tessék megfogódzkodni!) mindössze ötszázan helyezkedtek el állandó munkahelyen. A többiek továbbra is segélyből élnek. Nem is beszélve arról a mintegy másfél millió, az országban illegálisan tartózkodó személyről, akik táborokban élvezik a mindennapi teljes ellátást. Rájuk ingyen főznek, mosnak, ők tévéznek, használják az áramot, gázt. És őuraságaik még arra sem hajlandóak, hogy összeszedjék maguk után a szemetet, bevessék az ágyaikat. Arról nem is beszélve, hogy a nyelvet nem akarják megtanulni, így szakképzésre sem járnak.
Barátom azt mondja, majd integrálódnak. Erősen kétlem. Azt hiszem, gyermekeink is nyugdíjasok lesznek, amikor Európa még mindig a migránsok integrációjának kérdésén fog vitatkozni. Inkább az európai országok demográfiai politikáján kellene gyökeresen változtatni.
Ujj János / Nyugati Jelen (Arad)

Csodálatos, bizarr harmóniák Sipos László műveiben
Üvegkoronás királynővel, reneszánsz Madonnával, halas-madaras koronás Krisztussal, bajuszos múzsával, behúzottcipzár-szájú sárgabohóccal, papírcsákós tábornokkal találkozhatnak az érdeklődők Sipos László grafikus, festőművész Arcok – álarcok című tárlatán. A képzőművész kiállítását pénteken, a Barabás Miklós Céh galériájában nyitották meg, a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az alkotásokat Németh Júlia műkritikus méltatta, az est házigazdája Kolozsi Tibor, a Barabás Miklós Céh elnöke volt.
Kolozsi Tibor a megnyitón kifejtette: Sipos László igazi reneszánsz beállítottságú alkotó, ezt már akkor megállapította, amikor először járt a műtermében és látta, hogy a képzőművész nemcsak megmossa az összes ecsetét használat után, hanem be is csomagolja azokat, hogy a szálak ne törjenek meg és azok ne porosodjanak. – Ebből is, meg persze a képekből is látszik, hogy nagyon komolyan végzi munkáját –jegyezte meg a céh elnöke.
– Sipos László értékrendet teremtett. Sajátosat, egyénit, összetéveszthetetlent, múló divatoktól függetlent, amelyben a látszólagos összevisszaság sajátos rendezői elveknek engedelmeskedve teremti meg azt az összhangot, amely alkotásainak sava-borsát adja, és életművének egységét biztosítja – jellemezte a művészt Németh Júlia. – Csodálatos, bizarr harmóniákat láthatunk itt, de feltevődik a kérdés, hogy lehet-e egy harmónia bizarr? Lehet, mert Sipos László nem ismer lehetetlent, ha művészetről van szó – hangsúlyozta a műkritikius, aki szerint a képzőművész megalkotta sajátos, a bizarr harmóniák törvénytárát, amely megalkotásához „gondolati és művészi tisztánlátás egyaránt nélkülözhetetlen”. Munkáit algoritmusokhoz is lehetne hasonlítani, hisz Németh Júlia szerint minden alkotáson minden a helyén van és óraműpontossággal működik.
A tárlatmegnyitón a műkritikus külön-külön is elemezte a kiállított portrékat, így az érdeklődők segítségek kaptak a bizarr harmóniák megfejtéséhez, megérthették, hogyan kapcsolódnak egymásba a különböző portréelemek.
Sarány Orsolya / Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi példaképek: nem a győzelem a fontos
Nemzeti ünnepünk alkalmából ma a Kolozsvári Magyar Főkonzulátuson a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára, Potápi Árpád János nyújtotta át a Külhoni Magyarságért Díjakat az erdélyi kitüntetetteknek. Dobó István egri várkapitány szavait idézte: „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”.
A folytatásban elmagyarázta: a díj elnyerői olyan erdélyi példaképek, akik nem hátráltak meg a nehézségek idején, hanem kiálltak az erdélyi magyarságért. „Ma három olyan ember áll előttünk, akik súlyos küzdelmeket vállaltak és hordoztak magyarságukért. Akik azáltal váltak igazi példaképpé, hogy nem hallgattak, amikor szólni kellett és nem tétlenkedtek, amikor a magyarság ügye cselekvést kívánt.”
„Az igazságért való harchoz ma is, akárcsak közös történelmünk során oly sokszor, az a biztos tudat adhat igazi erőt, hogy bárki is áll ki magyarságáért, lélekben egy emberként áll mögötte az egész nemzet” – jelentette ki az államtitkár, biztosítva a díjazottakat közösségük, nemzettársaik és a Magyar kormány támogatásáról. Ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy más nemzetekkel szemben nekünk, magyaroknak nem az a példakép, aki nyer, hanem aki minden gátló körülménnyel dacolva harcol az igazságért, aki nem futamodik meg a feladat elől, nem ijed meg a támadás erejétől. „A győzelemhez azonban mindnyájunkra szükség van, mert csak együtt teljesíthetjük be a Pál apostoli igét: Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk” – zárta beszédét Potápi.
A három kitüntettet Albertné Simon Edina konzul méltatta, majd az államtitkár rendre Horváth Anna volt kolozsvári alpolgármesternek, Kató Béla református püspöknek és Tamási Zsoltnak, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium igazgatójának nyújtotta át a díjakat.
Balázs Bence / Szabadság (Kolozsvár)

Méltóságteljesen viszonyulni a családi múlthoz, örökséghez
Kolozsváron is bemutatták Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című dokumentumfilmet
1949-ben a román állam gyakorlatilag egy tollvonással megfosztott egy egész társadalmi réteget mindenétől, majd megkísérelték még emlékét is eltörölni. Hogyan gondolnak ma az utódok nagyapáikra, dédapáikra? Csak az ezüst teáskészlet maradt meg esetleg a főúri múlt örökségeként, vagy más, örökérvényű útravaló is? – elsősorban erre a kérdésre keresi a választ Szederkényi Olga Az erdélyi arisztokrácia diszkrét bája című, egyelőre két részből álló, sorozatosnak tervezett dokumentumfilmjében.
A 8. Kolozsvári Magyar Napok keretében a főtéri Bánffy-palotában szervezett dokumentumfilm-bemutatón Hegedüs Csilla, az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke beszélgetett Szederkényi Olgával a film készítésének körülményeiről, tapasztalatairól.
Az első epizód Bánffy Miklósról és leszármazottairól, a második pedig Bethlen Istvánról és utódairól szól. A beszélgetés nagyobbrészt az első rész szereplőire összpontosult, nem utolsósorban azért, mert Bánffy Miklósnak ma két unokája és három dédunokája van, de él egyetlen leánya, Katalin is, aki maga is kiemelt alakja a dokumentumfilmnek. Neki az otthona volt az „erdélyi Versailles”, a visszavonuló német hadsereg által felgyújtott, majd rosszindulatú kezek által minden ingóságában szétzúzott, kifosztott bonchidai kastély.
– A film nagy érdeme, hogy emberközelbe hozza az arisztokratákat, akik valamikor erdélyi magyar sorsunkért felelősek voltak, történelmünket irányították – állapította meg Hegedüs Csilla, aki a koncesszióba vett kastélyegyüttes felújításán jelenleg is dolgozó Transylvania Trust Alapítvány elnöke. Mint mondta, 17 éve ismerkedett meg a kastély örökösével, Bánffy Katalinnal Budapesten; a varázslatos személyiségű idős hölgy ma is hihetetlen derűvel, humorérzékkel képes viszonyulni a világhoz és történéseihez. Apja kívánsága szerint1944-ben hagyta el édesanyjával Bonchidát, hogy Budapesten vészeljék át a háborút; 1946-ban házasodott meg Ted Jelennel, akit aztán az amerikai hadsereg tisztjeként a marokkói Tangerbe helyeztek ki, így Bánffy Katalin új földrészen kezdett új életet, nevelt fel három gyermeket. Bevallása szerint soha nem akar visszatérni többé Bonchidára, mert nem szeretné mostani állapotában látni a kastélyt.
– Hálás volt a sorsnak, hogy ott nőhetett fel; sokat mesélt arról, hogy mennyire szeretett a Szamosban úszni, a különféle egzotikus növényekkel benépesített kastélyparkról. Mint mondta, a főlépcsőház falain az ősök portréi már kamaszkorában azt a nyomasztó gondolatot ébresztették benne, hogy meg fog-e tudni felelni az elvárásnak, amelyet az elődök megvalósításai is alakítottak – mondta el Szederkényi Olga.
A rendező a film kapcsán több interjút készített az idős korában is életszerető és nagyon tevékeny Bánffy Katalinnal. Amikor el kellett hagyniuk Bonchidát, apja megtiltotta, hogy bármit elvigyenek; mint mondta, „a kastély vagy úgy marad meg számukra és az utókornak, ahogy volt, vagy úgy pusztul el”. Mindamellett, Katalin öntörvényű fiatal lány volt akkoriban, és két apró porcellán nippet mégis zsebébe süllyesztett, ennyi maradt meg neki otthona berendezéséből – részletezte Szederkényi Olga. Mindemellett, valamilyen módon, a többezer kötetes Bánffy-könyvtárból valaki kimenekítette az Erdély-trilógia első kiadását, ezt most Bánffy Miklós Párizsban élő unokája őrzi.
Szederkényi Olgát az Erdély-trilógia „varázsolta el”: elmondása szerint 2012-ben fél évig Kolozsváron élt, és Erdély jellegzetességeivel, múltjával foglalkozó könyveket keresve vette kézbe Bánffy Miklós nagy művét, amely azonnal „beszippantotta”. Elolvasta Bánffy Katalinnak az Ének az életből című memoárkötetét is, melynek nyomán egyértelműen úgy érezte, meg kell ismernie ezt a hölgyet, ezt a családot, többet meg kell tudnia róluk.
Bánffy Katalin nem tanította meg gyermekeit, Elisabeth-et, Nicolette-et és Davidot magyarul. A filmben az idős hölgy elmondja: a soknyelvű marokkói közegben nem akarta terhelni gyermekeit még egy nyelvvel, nem gondolta, hogy a kommunizmus valaha véget ér és visszatérnek még Magyarországra. Csak sejteni lehet, hogy a döntés és a kimondott szavak mögött sokkal több rejlik... Mindamellett, gyermekei a tangeri villában Bánffy Miklósnak a budapesti lakásból elvitt rajzai, grafikái, könyvei között nőttek fel, és Katalin rengeteget mesélt nekik életéről, apjának megvalósításairól. A nagyanya, Váradi Aranka maga is ott élt több mint egy évtizedig az unokák mellett Marokkóban.
Amikor visszatérhettek Magyarországra, Bánffy Miklós unokái örömmel tették ezt, meghatottan járták be a helyeket, amelyekhez családjuk története kötődött, büszkék voltak rá. A nagyapai tehetségek egyébként az unokákban is megmutatkoztak, hiszen Elisabeth belsőépítész lett, Nicolette festő és üvegművész, David író és diplomata volt – magyarázta a rendező. A dokumentumfilm forgatásakor Nicolette a rendezővel többek között az Operaházat is meglátogatta. A főigazgatói szobának bútorzata ma is ugyanaz, mint Bánffy Miklós főintendánssága idején volt; Nicolette rendkívül meghatódott, amikor néhány percre beülhetett nagyapja egykori igazgatói karosszékébe – mondta el Szederkényi Olga. Szerényen, gőg nélkül, de méltóságteljesen, a lényeget szem előtt tartva viszonyulnak családi múltjukhoz, annak szellemi örökségéhez, a dédunokák is legalább évente egyszer ellátogatnak Erdélybe, és szeretnek ott lenni – tette hozzá.
Bár magyarul nem tanította meg gyermekeit Bánffy Katalin, azért fordította le angolra az Erdély-trilógiát, hogy ők is elolvashassák. A sors különös fordulata ez, hiszen, ha tudtak volna magyarul, nem látott volna neki a 12 esztendeig tartó hatalmas munkának, amelynek folytán ezeket köteteket már világszerte olvashatják, s azóta tucatnyi más nyelvre is lefordították – fejtette ki a filmrendező.
Mindkét Bánffy-unoka tanul egyébként magyarul, Nicolette alapfokon már társalogni is tud – jegyezte meg Hegedüs Csilla, aki a Bánffy-kastélyban szervezett különféle kulturális programok kapcsán is tartja velük a kapcsolatot. Említést tett arról, hogy Károly walesi herceg is olvasta a trilógiát, sőt, végig akarta járni a benne olvasott helyszíneket is.
– Szorgalmasan kell dolgozni, bízni abban, hogy Isten észrevesz és megsegít minket, a tudást és hagyományt tovább kell adni, a kritikát szerényen viselni, a sorsszerűségben bízni – talán így összegezhető Bánffy Katalin életszemlélete, állapította meg Szederkényi Olga.
A Bethlenekről szóló epizód az előzővel ellentétben nem a múltból, hanem a jelenből indul, Bethlen István dédunokájával, a Rómában élő Stefanoval beszélgetve kezdődik. A rövid bejátszásból kiderül, Stefano Rómában született, édesapjától pedig többször hallotta: Bethlen vagy, ezért több kötelességed van, mint jogod...
Mindkét dokumentumfilm-rész teljesen mást mond a nézőnek, és a filmet mindenekelőtt látni kell ahhoz, hogy üzenetét meg lehessen érteni – hangsúlyozta a rendező. Megtudtuk, Az erdélyi arisztokrácia diszkrét báját már két tévécsatorna vetítette, és különböző fesztiválokra is meghívták, ezért valószínűleg csak jövőre lesz majd a világhálón elérhető.
A rendezővel való beszélgetést követően a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatának részeként a 25 perces dokumentumfilmet le is vetítették egy másik helyszínen, a Sapientia EMTE dísztermében.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)

Potápi a KMN zárógáláján: az erdélyiek irányt mutatnak minden magyar számára
Az erdélyi magyarok kötelességvállalását méltatta a magyar Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára a Kolozsvári Magyar Napok vasárnap esti zárógálája előtt mondott ünnepi beszédében.
Potápi Árpád János az erdélyiség sajátosságait keresve megállapította: az erdélyi magyar közösség minden időben a magyarság többi része előtt járt a szellemi élet számos területén, és a kötelességvállalásban. Amikor már majdnem minden elveszett, amikor kicsúszott a kezünkből az irányítás, akkor a haza áthelyeződött ide, akkor a magyar államiságot a Tündérkert rejtekében őrizték.
Könnyebb lett volna közömbösnek maradni, az erdélyi magyarok azonban mindig készek voltak arra, hogy utat mutassanak a sötétségben, felelősséget vállaljanak az egységes magyar nemzetért” – fogalmazott az államtitkár.
Potápi Árpád János szerint a magyar kormány azzal a hittel támogatja az erdélyi magyar oktatást, kultúrát, gazdaságot, hogy ezzel annak a szellemi bázisnak az életben tartásához járul hozzá, amely irányt mutat minden magyar számára. Arra biztatta ugyanakkor a Kolozsvár főterét megtöltő hallgatóságát, vállaljanak szerepet a közös ügyek irányításában, és hallassák hangjukat a jövő évi magyarországi országgyűlési választásokon.
Az államtitkár a Kolozsvári Magyar Napokat az erdélyi magyarság legnagyobb kulturális eseményének nevezte, amely azt is megmutatja, hogy az itt élők mit adnak hozzá az egyetemes magyar és a román kultúrához, mivel járulnak hozzá a többnemzetiségű régió sajátos képének a kialakításához.
A közönség megtapsolta az államtitkár bejelentését, hogy külhoni magyarságért díjjal tüntették ki Horváth Annát, Kolozsvár volt alpolgármesterét, Kató Béla erdélyi református püspököt és Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatóját.
Oláh Emese, Kolozsvár alpolgármestere beszédében kívánatosnak nevezte, hogy a Kolozsvári Magyar Napok ünnepélyessége a hétköznapok részévé váljon, hogy a nyitottság, a magyarokkal együtt élők egymás iránti tisztelet ne csak egy hétig győzedelmeskedjen, hanem váljon a hétköznapok valóságává.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője a szervezők fáradtságáról beszélve megemlítette: olyan jól eső fáradtság ez, mint a sportolóé, amikor célba ér a maratoni táv végén. Hozzátette: már nem a magyar napok zárórendezvényét várja, mint az elején nyilatkozta, hanem a jövő évi magyar napokat.
Kolozsvári Magyar Napok zárógáláján Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét nézhette meg a közönség a Budapesti Operettszínház előadásában. Krónika (Kolozsvár)

Teltház fogadta, vastaps búcsúztatta Eszenyi Enikőt
Eszenyi Enikő az Északi Színház színpadán buja ritmusokkal kalauzolta a szatmári közönséget a vágyak világába.
A remek színésznőnek és a budapesti Vígszínház igazgatójának, Eszenyi Enikőnek a fellépése volt az idei Partiumi Magyar Napok egyik legjobban várt színházi előadása.
A művésznő, aki a Szatmárnémeti RMDSZ nőszervezetének a meghívására érkezett, nagy szeretettel köszöntötte a közönséget, elmondta: igazán különleges élmény számára a szatmári publikum előtt szerepelni, hiszen ő a közeli Csengerben nőtt fel, nagyszülei viszont Szatmárnémetiben éltek.
A vallomást újabb vallomások követték, de már versben és dalban. A színésznő előadása során folyamatosan kapcsolatban volt a közönséggel, a műsorszámok között pedig sztorizással szórakoztatta a nagyérdeműt. Akik több alkalommal is visszatapsolták a művésznőt - neki pedig mindig volt még a tarsolyában egy újabb vers vagy énekszám.
A Partiumi Magyar Napok színházi előadásainak főtámogatója az Autonet Import kft. szatmar.ro

„Nem egy hétig tartó öröm Kolozsváron teljes jogú magyarként élni”
Oláh Emese alpolgármester a Kolozsvári Magyar Napok vasárnap esti zárógáláján tartott beszédében kívánatosnak nevezte, hogy a véget érő rendezvénysorozat ünnepélyessége a hétköznapok részévé váljon, hogy a nyitottság, a magyarokkal együtt élők egymás iránti tisztelet ne csak egy hétig győzedelmeskedjen, hanem váljon a hétköznapok valóságává.
„Azt hiszem, a mi kolozsvári magyar identitásunk legnagyobb értékét az jelentené, ha nem valamiféle egy hétig tartó, pátosszal átitatott elragadtatással tudnánk reflektálni rá, hanem a hétköznapok valóságává tehetnénk. Ha a két, egymást követő év augusztusa közötti időben is ugyanúgy szeretnénk ezt a várost, mint az ünnepnapjain, ha ugyanannyira fontosnak éreznénk a szellemiségét, amennyire a családunkat szeretjük, amennyire a kedvenc könyvünket, filmünket, virágunkat, vagy – bár nem esik túl közel hozzám, de – a kedvenc focicsapatunkat szeretjük” – mondta Oláh Emese.
Az alpolgármester kiemelte, nem kivételes alkalomként kellene a Kolozsvári Magyar Napokra tekinteni, hiszen nem egy hétig tartó öröm itt teljes jogú magyarként élni. Szerinte a KMN nem annak az eredménye, hogy megtűrik a magyar embereket Kolozsváron, ahol egyébként otthon vannak, hiszen ez az ünnepség alanyi jogon megilleti a közösséget.
Az etnikai feszültségekkel terhelt közelmúlt történései ellenére ma már helyükön vannak a többnyelvű helységnévtáblák, amit egy határozott lépésnek kell tekinteni egy olyan hangulatú város felépítése útján, ahol a magyar közösség köztéri és közéleti jelenléte nem kivételes eredmény, hanem a hétköznapok része, olyan alapvetés, ami szóra sem érdemes – mondta az elöljáró.
Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára az erdélyiség sajátosságait keresve megállapította: az erdélyi magyar közösség minden időben a magyarság többi része előtt járt a szellemi élet számos területén, és a kötelességvállalásban.
"Amikor már majdnem minden elveszett, amikor kicsúszott a kezünkből az irányítás, akkor a haza áthelyeződött ide, akkor a magyar államiságot a Tündérkert rejtekében őrizték. Könnyebb lett volna közömbösnek maradni, az erdélyi magyarok azonban mindig készek voltak arra, hogy utat mutassanak a sötétségben, felelősséget vállaljanak az egységes magyar nemzetért" - fogalmazott az államtitkár.
Potápi Árpád János az erdélyi magyarság legnagyobb kulturális eseményének nevezte, amely azt is megmutatja, hogy az itt élők mit adnak hozzá az egyetemes magyar és a román kultúrához, mivel járulnak hozzá a többnemzetiségű régió sajátos képének a kialakításához.
Megtapsolták a díjazottakat
A közönség megtapsolta az államtitkár bejelentését, hogy külhoni magyarságért díjjal tüntették ki Horváth Annát, Kolozsvár volt alpolgármesterét, Kató Béla erdélyi református püspököt és Tamási Zsoltot, a marosvásárhelyi Római Katolikus Gimnázium volt igazgatóját.
Gergely Balázs, a magyar napok főszervezője a szervezők fáradtságáról beszélve megemlítette: olyan jól eső fáradtság ez, mint a sportolóé, amikor célba ér a maratoni táv végén. Hozzátette: már nem a magyar napok zárórendezvényét várja, mint az elején nyilatkozta, hanem a jövő évi magyar napokat.
A Kolozsvári Magyar Napok záró gáláján Kálmán Imre Csárdáskirálynő című operettjét nézhette meg a közönség a Budapesti Operettszínház előadásában. maszol.ro

Ismét virágkocsik vonultak végig Váradon
Augusztus 21-én, Várad önkormányzatának szervezésében idén is felvonult egy új útvonalon több virágkocsi azok közül, melyeket egy nappal korábban a Debreceni Virágkarneválon lehetett megtekinteni. A menet élő tagjairól a Bihar Megyei Tanács gondoskodott.
A polgármesteri hivatal által működtetett Nagyvárad és Térsége Turizmusát Népszerűsítő Egyesület (APTOR) partnerségben a Szent László Egyesülettel, és együttműködésben Debrecen Önkormányzatával ezúttal négy virágkocsit tett közszemlére a partiumi megyeszékhelyen. A városban zajló közmű-munkálatok miatt a startvonal és a felvonulási útvonal némiképpen megváltozott, így a kompozíciók a Decebal és Dacia sugárút keresztőzésében levő körforgalom közelében várakoztak 11 óra után arra, hogy aztán 14 órától végighaladjanak a Decebal sugárút-Tudor Vladimirescu/Körös utca-Szent László tér útvonalon.
Mihai Jurca, az APTOR ügyvezető igazgatója az indulás előtt azt nyilatkozta: örülnek annak, hogy az előző évekhez hasonlóan idén is sok a résztvevő. „Ez egy fontos ünnepe a városnak, remélem, hogy minél több váradi elkíséri a több mint 350 fős menetet a Szent László térig, ahol szintén kiállítjuk a gyönyörű virágkocsikat” – fogalmazott.
A minden évben fő látványosságot nyújtó és legnépszerűbb kompozíció a Szent Koronát ábrázoló, és arra a tényre alapszik, hogy a korona a magyarok legfontosabb nemzeti ereklyéje, a magyar államiság jelképe. Szent István intelmeinek bizonysága szerint a Szent Korona jelenti az országot, a királyságot, a királyt, a hitet, az egyházat, az uralkodói tulajdonságokat és az erényeket. Fiának, Imre hercegnek azt írja, hogy „az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját”. A kompozíció azonban csak a koronázási jelvényekkel – az országalmával és a jogarral – teljes.
A Nyáját terelő jó pásztor kocsi a két vallási központ, Esztergom és Debrecen megtartó hitéletének közös gyökereit mutatta fel. A kereszt(y)én(y) szimbolikában a bárány a világ bűneit hordozó, a helyettes áldozatot vállaló Megváltó jelképe. Isten Báránya az, aki elveszi a világ bűneit, s megváltásával legyőzi a halált. A zászlós bárány a helvét hitvallást szimbolizáló zászlóra tekintett, s a nyájat terelő Pásztorra. Arra a jó Pásztorra, aki bárányait ismeri, nevükön szólítja őket, az elveszett bárányt sem hagyja elveszni, utánamegy, s a nyájáért életét adja. Ugyanakkor pedig az eget és a földet mintázó cifraszűrben lépdelő pásztor furulyájából úgymond a Teremtő Erő, az Ige szökkentette szárba a virágokat.
Gazdag hagyományok
Az Unió nevet viselő kompozíció arra utalt, hogy a két testvérváros, Nagyvárad és Debrecen gazdag hagyományokkal rendelkezik. A városok közti együttműködés 25 éve fokozatosan erősödik, az összetartozást többek közt a Virágkarneválok alkalmával közösen indított virágkocsik is jelképezik. Az ez évi kompozíció a két régióra jellemző keresztény szimbólumokat helyezte a középpontba, az oroszlán pedig a nomád és pogány népek portyáival szembeni kitartást és bátorságot testesítette meg. A virágkocsi koncepciója Szent László és Luxemburgi Zsigmond egykori sírhelye, a nagyváradi vár újraértelmezésén alapult. Mivel az erődítmény sok-sok éven át a régió kulturális központja volt, így a bástyái voltak láthatóak. A virágkocsi egyik legfontosabb szimbóluma az angyal lábai alatt látható könyv volt, amely a két város kultúra iránti elkötelezettségét, valamint kulturális intézményeit jelképezte.
Az Őslények világa a Fórum Debrecen Bevásárlóközpont virágkocsija volt, mely idén ismét egy újabb kiállításra invitálja szeptember 1-től az érdeklődőket, mely interaktív tárlaton a mamutok és más őslények világába nyerhettek betekintést a látogatók.
Fellépők
A résztvevőkről, illetve a fellépőkről a Bihar Megyei Tanács, illetve a Bihar Megye Turisztikai Desztináció Menedzsment Ügynökség (TDM) gondoskodott, a Nyitott Ablak Európára rendezvény keretében. Az osztogatott szórólapok szerint ezek a következők voltak: nagyváradi Mystique mazsorett és hegyközcsatári Angels mazsorett, a Francisc Hubic Művészeti Iskola Art Group Music csoportja, a váradi Sunshine Dance, a tiszafüredi Dalma Dance, a Tiszafüredi Fúvósok, a zentai Flamenco, a Unique Dance stúdió, a margittai Clevers, a székelyhídi Tini Dance Center, a szalacsi mazsorettek és a szentjobbi huszárok.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ma

Ki vándorol el?
Végre-valahára a nemzetek közti versengésben valamiben mi is az élbolyban szerepelünk. Románia Európában első és világszinten ezüstérmes, azaz második Szíria után a nemzetek kivándorlási versenyében.
Míg Szíria háború sújtotta ország, és az ott uralkodó bizonytalanság és félem miatt vándorolnak ki az emberek, addig Romániából a politikai vezetés és az itt uralkodó kormányok elől menekülnek. Mindez annak kapcsán jut eszembe, hogy a Marosfői Nyári Szabadegyetemen elhangzott: ha erről a vidékről – elsősorban a magyarok miatt – elvándorolnak a románok, „az a román állam sebezhetőségét jelzi, és ez a sebezhetőség nemzetbiztonsági kockázattá válhat”.
Különben a két-három megyéből nagyjából ugyanolyan arányban fogják a vándorbatyut románok is, akár a magyarok. Hogy Marosvásárhelyen viszont 1990 óta rohamosan csökken a magyar lakosság részaránya, az már nem probléma.
Pedig a magyarokra különösen gondot visel a román állam. Most is éppen érdekünkben támadta meg Minority SafePack kisebbségvédelmi polgári kezdeményezés bejegyzését az EU Luxemburgi Bíróságán, amely által egyes kisebbségi jogok EU-s kodifikálását, törvénybe iktatását lehetne elérni. A magyarázat egyszerű: mivel a nálunk létező kisebbségi jogi normák jobbak, uniós átlag fölöttiek, félő, hogy majd az unió által törvénybe iktatott és így kötelezővé váló szabályok a romániaiak szintje alatt lesznek.
Ezért aztán Románia kénytelen lesz a meglevő jogokat uniós normákra visszavágni, amit a magyarokat féltők el akarnak kerülni. A románféltők pedig elgondolkodhatnának azon két nemzetóvó megnyilvánulás között, hogy a románok (és más nemzetiségek) nemcsak Hargita, Kovászna és Maros megyében, hanem egész Romániában szedegetik a sátorfájukat, és indulnak a vakvilágba szerencsét próbálni, munkát keresni.
Az utolsó leoltja a villanyt, és kiírják a határra, hogy leltár miatt zárva? Vagy itthon hagynak néhány őrző-védőt? Nem félnek, hogy az országra rögtön ráteszik kezüket a szomszédok? Mindez nem jelent-e nemzetbiztonsági kockázatot? ENSZ-adatok szerint már 3,4 millió román állampolgár dolgozik külföldön. Az idén a tervek szerint 85 ezren állnak odébb, ami egy közepes méretű város lakossága.
A külföldön dolgozókon néha úgy eluralkodik a honvágy, mint idegbetegen a depresszió. Közülük sokan csak szabadságidejük alatt tudnak látogatóba hazajárni, s itthon szeretett hazájuk gondoskodik arról, hogy honvágyukból végleg kigyógyuljanak. Miután autópályátlan országrészeken és úttalan utakon hazaérkeznek, egyéb kellemetlenségekkel is rásegítenek az arra hivatott hivatalok. Hogy nosztalgiaigényüket kielégítsék, például akkora sorokat kell kiállniuk útlevélért vagy személyi igazolvány-cseréért, akár szüleiknek a Ceaușescu-rendszerben egy kiló puliszkalisztért.
Miután hazaküldik külföldön megtakarított pénzüket, és évente egyszer hazalátogatnak, találkozhatnak a rájuk váró földi paradicsommal. S mivel jóból is megárt a sok, a sokk miatt sokan döntenek úgy, hogy végleg külföldön maradnak. Végignézték már minden párt uralgását és a 27 év alatt elért sikereket. Azt is, hogy nálunk tűzzel-vassal irtják ugyan a korrupciót, amely olyan, akár a hétfejű sárkány, amelynek ha levágják egyik fejét, három nő helyette, és parázs helyett pénzt zabál. A bürokrácia meg allergiás tüneteket vált ki belőlük, mint a parlagfű pollenje. A statisztikák azt mutatják, hogy elsősorban a dolgozni akarók vágynak elhagyni hazájukat, anyagi okokból. Kezdetben az eperszedők mentek, de most már minden szakmában és mesterségben van tőlünk elcsángáló, kezdve a legősibb mesterséget űzőktől a magas képzettségűekig. Az a baj, hogy akik itt dolgoznak, fizetésként segélynek megfelelő összegű pénzt keresnek, akik meg segélyen élnek, azok köszönik szépen, jól elvannak.
Viszont egyes veszteséges, de jól fizető állami vállalatoknál, a közigazgatásban és sok-sok sóhivatalban szépen növekednek a bérek. Ezeknél munkaerőben nem lesz hiány, mert alkalmazottjaik nem kívánkoznak külhonba, ahol a jó pénzért keményen kell dolgozni.
Majd ha ők, valamint a politikai pártok képviselői, pártváltó törzstagságuk, a politizálás többi haszonélvezője elvándorol, és a kormány is emigrációba vonul, akkor lehet némi remény változásra és honfitársaink hazatérésére.
Kuti János / Háromszék; Erdély.ma

Visszakerült a Községháza felirat Korondon
Furfangos megoldással került vissza a kerámiából készült Községháza felirat a korondi polgármesteri hivatal épületére, miután Dan Tanasă pereskedése nyomán a községvezetés kénytelen volt eltávolítani azt. A település vezetősége a magyar helyett a román megnevezést módosította arra, amit a korábbi bírósági ügyeik végzésében a községháza szó jelentéseként határoztak meg
A táblabíróság azzal indokolta a Községháza felirat eltávolításának a szükségességét, hogy annak a román megfelelője nem a „primăria” – a Romániában hivatalos megnevezés –, hanem „casa comunală”, vagy „casa comunei” – részletezte a Dan Tanasă bloggerrel folytatott per után született végzést Katona Mihály, Korond polgármestere. Innen jött az ötlet, hogy ha nem tetszett nekik a románról magyarra történő fordítás, akkor megtesszük ezt fordítva az ők javaslataik szerint. Így került vissza a Községháza felirat az épület homlokzatára, a Primăria helyett immár a Casa Comunală megnevezés fordításaként – fogalmazott.
A Casa Comunală egyébként csak az épület megnevezése, amelyben a polgármesteri hivatal és az önkormányzat is helyet kap. Ezt ugyanakkor jelzik is a megfelelő feliratozással. „Úgy kell elképzelni, mint egy művelődési ház esetében, ahol működhet egy egyesület, egy képtár vagy bármi más odaillő dolog” – részletezte Katona a találékony megoldást. A korondi önkormányzat jelenleg azért pereskedik Dan Tanasăvel, hogy új főbejárata lehessen az intézménynek, amely az utca helyett a hátsó udvarról lenne megközelíthető. Az ügyben az alapfokú döntés a korondiaknak kedvezett, a végleges döntést a táblabíróság hozza majd meg.
Nemcsak a magyar felirathoz, hanem a kerámiából égetett betűkhöz is ragaszkodott a település vezetősége, így a régi feliratból minden lehetséges karaktert felhasználtak az új megnevezés kifüggesztésekor, illetve amire még szükség volt, azt elkészíttette az önkormányzat. A polgármester rámutatott, a feliratot már korábban visszahelyezték az épület frontjára, eddig azért nem nyilatkoztak róla, hogy ne adjanak újabb okot Dan Tanasănak a támadásra. „Noha a mostani jó megoldásnak tűnik, ez nem jelenti azt, hogy biztosan nem támadják meg újból. De mit lehet tenni? Reméljük, hogy nem lesznek gondok, de ha mégis, akkor állunk elébe. Nem akarunk semmi törvényellenességet elkövetni, de amihez jogunk van, azt megtartjuk. Mi ezt a megoldást találtuk ki, hiszen ragaszkodunk a kerámia betűkhöz” – jelentette ki határozottan.
Több településvezetőt ismer Katona Mihály, akik még pereskednek Dan Tanasăval, vagy éppen a kedvezőtlen bírósági döntések nyomán el kellett távolítaniuk a magyar feliratokat. Nekik azt javasolja, hogy ne csüggedjenek, hiszen némi kreativitással mindig lehet megoldást találni a nehézségekre. „Ha nem lehet táblára kiírni a Községháza megnevezést, akkor akár ki is lehet vetíteni a falra, vagy éppen virágokat ültetni, ahogy Csíkkozmáson tették. Megoldás mindig van” – fogalmazott a polgármester.
Szekelyhon.ro; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Közügy az iskolaátszervezés
A befogadó iskola felkészült, a költözés előtt álló tanintézmény keserű szájízzel, de készen áll a váltásra – így jellemezhető a sepsiszentgyörgyi Puskás Tivadar Szakközépiskola és a helyi tanácsi határozattal alárendelt Kós Károly Szakközépiskola vakációs hangulata. Az átszervezés alapján szeptembertől egyetlen pénzügyi központként kell működniük, a tanulólétszám függvényében mindkét iskola veszíthet oktatókat.
Az összevonás során a Kós Károly-iskola tanárai, mérnökei, mesterei mind állást kaptak a Puskás Tivadar Szakközépiskolában, az adminisztrációból többen a sportiskolában helyezkedtek el, a Plugor Sándor Művészeti Líceumban és a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban is alkalmazták néhány munkatársukat.
A helyzetet Komán László, a Kós Károly Szakközépiskola még tisztségben lévő igazgatója ismertette, aki szeptembertől a befogadó iskola aligazgatójaként folytatja tevékenységét. Tudomása szerint az ötvenöt alkalmazott közül senki sem marad munka nélkül, az oktató személyzet helyzete ellenben a IX. osztályos felvételi szeptemberben tartott második fordulója után is változhat, az első szakaszban ugyanis kevesen iratkoztak be a meghirdetett szakiskolai osztályokba. Komán igazgató úgy ítéli meg, ha tanulólétszám miatt kenyérharc alakul ki a pedagógusok, mesterek, mérnök-tanárok között, az mindkét iskolát érinti, hisz ezentúl egyetlen közös központként működnek.
Demeter Dávid, a Puskás Tivadar Szakközépiskola igazgatója lapunknak elmondta, eddig is kabinetrendszer működött az iskolájukban, a diákok a tantárgyaknak megfelelő szaktermekben tanultak az elméleti órákon, és megítélése szerint ez ugyanígy működhet tovább a Kós Károly Szakközépiskola osztályaival együtt is. Arról már korábban döntés született, hogy a Kós Károly-iskola Munkás utcai műhelyeiben továbbra is ugyanúgy működik a szakképzés, mint eddig – mondotta.
Mindez csupán a sepsiszentgyörgyi iskolahálózat átszervezésének egy része, a helyi önkormányzat további módosításokra készül. Köztudott, a jelenlegi Kós Károly-szakiskola helyére egy másik oktatási egységet költöztetnének, de a sok vitát kiváltó módosításról végső döntés egyelőre nem született. Az illetékesek ígérik, augusztus végéig határoznak az ingatlanegyüttes sorsáról, ami azért is fontos, mert a helyi közösség ezt az épületet a sajátjának tudja és közügy, hogy milyen rendeltetést kap az épületcsoport.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szolgálati lakások a magyar államtól
A magyar állam támogatásával felépített orvos- és művészlakásokat adott át tegnap Szatmárnémetiben az erdélyi Studium-Prospero Alapítvány. Az alapítvány által felépített és berendezett ingatlanban három kétszobás és három egyszobás lakást ajánlanak fel olyan fiatal magyar orvosoknak, színészeknek, zenészeknek, akik a szatmárnémeti egészségügyi, illetve kulturális intézményekben vállalnak munkát.
Potápi Árpád, a miniszterelnökség nemzetpolitikai államtitkára az átadóünnepségen elmondta: az államtitkárság 2015-ben közel 90 millió forinttal, 2016-ban pedig további 30 millió forinttal járult hozzá az erdélyi orvos- és művészlakások építéséhez. A sepsiszentgyörgyi, majd szatmárnémeti lakások után Csíkszeredában nyílik lehetőség hasonló lakások építésére. Hozzátette: ezek nagy mértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az általánossá vált elvándorlás körülményei között is maradjanak magyar orvosok az erdélyi városokban, ahol nagy szükség van rájuk.
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök üdvözölte, hogy „kitágult” a magyar nemzetpolitika, és immár ehhez hasonló programokat is kész támogatni. „Fontos, hogy az orvosaink itthon maradjanak, mert óriási az orvoshiány. Kell tudnunk biztosítani az utánpótlást. Kellenek olyan közösségek (…), amelyek megteremtik azokat a körülményeket, hogy egy fiatal orvos házaspár el tudja kezdeni az életét. Ez a nemzetpolitika részét képezi. Ezt folytatni kell. Látjuk, hogy a következő esztendők semmivel sem lesznek könnyebbek, mint amelyekhez hozzászoktatott Románia az elmúlt száz esztendőben” – nyilatkozta, és azt kívánta, hogy „lengje be gyerekzsivaj az átadott épületeket”. Kereskényi Gábor, Szatmárnémeti polgármestere kijelentette: pár évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy munkaerőhiánnyal szembesül a város, de ez az oka annak, hogy jelenleg kevesebb fejlesztést tudnak elvégezni, mint amennyit finanszírozhatnának.
Vass Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő, a Studium-Prospero Alapítvány elnöke elmondta: a most átadott lakások mellett egy hetedik kétszobás lakást is vásárolt az alapítvány a város központjában; azt a szatmárnémeti magyar közösség dönti el, hogy kik költözhetnek be. Az orvosként politizáló Vass Levente szerint az egyetemi városokban – például Marosvásárhelyen – biztosított az orvosutánpótlás, de a Szatmárnémetihez hasonló városok számára az elszármazott szakemberek hazacsalogatása a tét. Megjegyezte: a marosvásárhelyi kórházakban 350 magyar rezidens orvos dolgozik, akik közül 23-an Szatmárnémetiben, heten pedig a Szatmár megyei Tasnádon érettségiztek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy községi néptanács cégtáblájának margójára
Az 1968-as közigazgatási-területi felosztás előtt mi még átéltük a Magyar Autonóm Tartomány (1952–1960), majd Maros Magyar Autonóm Tartomány (1960–1968) korszakait, 1968-tól a megyésítést. Utóbbi célja az iparosítás leple alatt a többségiek masszív betelepítése a magyar tömblakosság lakta megyékbe, városokba, nagyközségekbe. Ennek bizonyítékaként elég, ha belelapozunk a fiatalon elhunyt Varga E. Árpád Erdély etnikai és felekezeti statisztikája (1850–1992) 5+1 köteteinek bármelyikébe, ahol megyékre, városokra, községekre, falvakra lebontva megtalálod 1850-től szinte napjainkig (1992-ig) a helyi lakosság nemzetiségi, vallási, felekezeti hovatartozását. Ennél részletesebb és megbízhatóbb statisztikát nem is találhatsz. Idekívánkozik egy korabeli kétnyelvű tábla, a Maros Magyar Autonóm Tartomány, Udvarhely rajon, Siklód község néptanácsának „cégtáblája”. Nem tudom, hogy az akkori többség toleránsabb volt a mainál, mert nem volt ennyi nemzetféltő, hőbörgő? Talán ezért utaltam előbb az ez idő alatt megváltozott etnikai összetételre, a masszív betelepítésre, mert a tősgyökeres erdélyi román, magyar, székely, szász, roma, cigány az évszázadok során szokva volt az erdélyi nyelvi, vallási sokszínűséggel. Ők érdekeltek voltak, hogy igyekezzenek egymás nyelvét annyira elsajátítani, hogy az üzletbe betérő anyanyelvén kérhesse a kívánt árut, a műhelybe lépő anyanyelvén mondhassa el, mi baja lehet a javításra bevitt szerkentyűnek. Nem kapta azt feleletként, hogy „nu înţeleg, vorbiţi româneşte”. Érdekük volt megtartani a vásárlók és a kuncsaftok körét. Nem lehetett bemázolt, átfestett utcanévtáblákat látni naponta, pedig kétnyelvűen íródtak. Én még jól emlékszem, amikor 1962-ben az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben és a Művészeti Középiskolában beindult a román nyelvű oktatás. Érdekes módon, itt nem vitatkoznak a többségiek, hogy melyik volt hamarabb, a tyúk vagy a tojás? De arról naponta hallunk, hogy Hargita és Kovászna megyében mennyire hátrányos helyzetbe kerültek. Erről utóbb az államelnök, Klaus Werner Johannis is meggyőződhetett székelyföldi látogatásakor Csíkszeredában. Azért itt elővenném a statisztikai adatokat, hogy a vezető funkciókban lévők közül ki kerül mindig előnyös helyzetbe. Erről nem jelennek meg hivatalos statisztikák. Közeleg a 100 éves évforduló, amit a többség ünnepként, mi, kisebbségiek siralomként élünk meg, amit nekik is meg kellene érteniük. Bármilyen háborúban, bárhol a világon a győztesek ünnepelnek, a vesztesek gyászolják emberi, anyagi, erkölcsi és mindenféle sérelmeiket. 99 éve várjuk az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglaltak betartását, egyebek közt a románok teljes jogegyenlőséget és autonómiát ígértek a velük együtt élő népeknek. Ma pedig, ha ígéreteik be nem tartásáért felelősségre próbáljuk vonni, akkor mindenféle irredenta, horthysta, szeparatista jelzőkkel illetnek, ki akarjuk szakítani Erdély szívéből, ebből az ősi román földből az úgynevezett Székelyföldet. Amikor immár 10 éve múlt, hogy nem az általunk választott, hanem a nagyhatalmak által diktált új hazánk, Románia az Európai Unió teljes tagjává, 2004-től a NATO tagjává vált, így a modern kori történetében először szövetségese valamennyi nyugati hatalomnak. Nos, akkor miért az értünk, miattunk lévő aggodalom? Merem remélni, hogy az aggódók is tudatában vannak, hogy az EU-n belül az autonómiának több példája létezik, melyek nem az elszakadást, hanem az illető államon belül maradást jelentik. Javasolnám, hogy a III. évezred második évtizedének vége felé foglalkozzunk azzal, ami az évszázados együttélésünk alatt nem a gyűlöletet szította, hanem az együvé tartozást, az egymásra utaltságot jelentette. Merem remélni, hogy a többség is és mi is ismerünk őseink elbeszéléseiből, de akár napjaink eseményeiből is pozitív példákat, melyek hozzásegítenek egymás jobb megismeréséhez, a kölcsönös bizalom elmélyítéséhez, és akkor az együttélés mindnyájunk számára elviselhetőbb lesz. Csupán annyi lenne az elvárás, hogy ha rólunk akarnak nyilatkozni a külföldnek, akkor minket kérdezzenek, és ne helyettünk „fogalmazzanak” megtévesztő, hamis állításokat!
Szász Károly nyugdíjas / Népújság (Marosvásárhely)

Ratio Educationis
250 éve jelent meg
Kétszázötven éve, 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá Mária Terézia királynő a magyar oktatásügy első átfogó rendezését, a Ratio Educationist.
A 18. század közepén a soknemzetiségű Habsburg Birodalom központosított, abszolutista kormányzásában már a felvilágosodás eszméi is érvényesültek, így az a nézet is, hogy oktatással-neveléssel az egyén életkörülményei és a társadalom működése is jobbítható. Mária Terézia az iskoláztatást már nem az egyes vallásfelekezetek ügyének, hanem állami feladatnak tekintette, amelyben az egyházak az állam felügyelete alatt vehettek részt. Mivel a közoktatás felségjognak számított, nem az Országgyűlés alkotta törvény, hanem királyi rendelet szabályozta (az első magyarországi oktatási törvény csak a kiegyezés után, 1868-ban születhetett meg). A dokumentum teljes címe Ratio educationis totiusque rei literariae per Regnum Hungariae et provincias eidem adnexas – (Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere), Erdély számára négy évvel később jelent meg hasonló tanügyi rendelkezés.
Az uralkodó 1775-ben bízta meg a bécsi udvari kancellárián dolgozó Ürményi Józsefet a szöveg kidolgozásával, aki több szakember segítségét is igénybe vette. (Kevéssé ismert, hogy a Ratio német nyelven íródott, a kinyomtatott latin változat csak fordítás, a német fogalmazvány azonban már nincs meg.) A Ratio a magyar történelemben először kísérelte meg egységes, központi irányítás alatt álló iskolarendszer létrehozását, az iskolák felekezeti jellegének és hagyományos fenntartási módjának megváltoztatása nélkül. Az országot kilenc tankerületre osztották Pozsony, Buda, Besztercebánya, Kassa, Győr, Pécs, Ungvár, Nagyvárad, Zágráb székhellyel, számukat később hatra csökkentették. Az ezek élén álló királyi főigazgatók alá tartozott a tankerület összes iskolája és egy népiskolai tanfelügyelő.
Az iskolák alapszintje a három évfolyamos, egy-, két- vagy háromtanítós elemi vagy népiskola volt, s ekkor írták elő először Magyarországon a tankötelezettséget minden hatéves gyermek számára. Ezt követte az öt évfolyamos gimnázium, amelynek első három évfolyama, a kisgimnázium a latin grammatikát, a két évfolyamos nagygimnázium a retorikát és poétikát foglalta magában. (A kisgimnáziumba csak a tizedik életévüket betöltött, elemi osztályokat elvégzett diákokat vették fel.) A középiskolai képzést két bölcseleti évfolyam fejezte be, ennek sikeres elvégzése után lehetett feljebb lépni az egyetem jogi, orvosi vagy teológiai fakultására. A középszintű tantárgyakat a „hasznosság” szerint csoportosították, így voltak mindenkinek szükséges, egyetemesen hasznos, némelyeknek hasznos tantárgyak. A Ratio a testi nevelés, a játék, a szellemi felfrissülés fontosságát, hasznát is hangsúlyozta.
Az iskolák feladatává tették, hogy minősítsék és rangsorolják a tanulókat, akik félévkor, illetve a tanév végén az összes tárgyban felmutatott eredmény alapján egyetlen összetett érdemjegyet kaptak, classisokba rendezték őket (innen ered a szekunda, mert a rosszabbak nem a prima, hanem a secunda classisba kerültek). A tanítóképzés céljából előírták, hogy a Pozsonyban már működő norma-iskola intézményét mindegyik tankerület székhelyén meg kell szervezni.
Ugyanakkor a rendelet teljesen mellőzte a magyar nyelv oktatását. A tanítás nyelve (kivéve persze az elemiket) a latin lett, s előírta a német nyelv kötelező tanítását, élő idegen nyelv tanítása ezzel került be először magyar iskolai szabályzatba. Az állam semmilyen szerepet nem vállalt az iskolák fenntartásában, a népiskolák anyagi hátterét a települések, a gimnáziumokét és egyetemekét alapítványok biztosították.
A Ratio Educationis közvetlenül csak a katolikus iskolák tanrendjét szabályozta, mert bevezetését a protestánsok elutasították arra hivatkozva, hogy az iskolákról dönteni csak az azokat fenntartó egyházközségeknek van joguk. A rendelet ugyanakkor jelentős hatást gyakorolt a protestáns iskolaügyre is, és egészen a 20. századig meghatározta a magyar oktatás- és nevelésügyet.
MTI; Népújság (Marosvásárhely)

Tárgyilagos mondatok osztálytalálkozókról
„Lehetünk szétvágva harminchét határba
s hordhatjuk a mézet a közös kaptárba,
csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva
új határok felett minden égi tájra.”
(Mécs László)
Még tart a vakáció, messze még a tanévkezdés napja, mégis hangos „diákzsivaj”verte fel 17–18–19-én a Kálvin utcai alma mater augusztusi csendjét.
50 – 25 – 30 éves érettségi jubileumokra szóltak a meghívók.
Néhány nappal korábban két kiváló, 1957-ben végzett, „karakteres” osztály diákjai ünnepelték meg a 60 éve letett érettségi vizsga emlékét.
A fél évszázados jubileumon a 3-as Számú Középiskola 4 román tannyelvű osztálya (XI. A, B, C, D) találkozott; a magyar osztályok (XI. E, F) a szeptember végi (október eleji) Véndiák-találkozóba építik be a fél évszázados érettségi jubileumot.
Nem tudom miért, de a román tagozat „50 éves” jubilánsai sorra kihangsúlyozták, hogy nagyon jól érezték magukat a Kálvin utcai iskolában, mert annak olyan családias és demokratikus szellemisége volt.
A „30 évesek” a 11-es Számú Ipari Líceum diákjaiként érettségiztek, mint „petrólosok”. A leányok kényszerűségből kerültek ebbe az iskolába, ugyanis a Ioan Slavici Líceumban 1985-ben felszámolták a „fél” magyar nyelvű matematika–fizika osztályokat. Tanulmányaikat amolyan ipariskola-tanulókként folytatták. Az „őshonos” korábbi fiúosztályt erősen megtizedelte a X. osztály elvégzése után elrendelt vizsga. Ebben az osztályban magas szinten lehetett tanítani a reáltárgyakat is. Bár nagyon szétszóródtak Közép- és Dél-Európa országaiban, igen jól hasznosítják azt, amit alma matereik útravalójaként tarsolyaikban magukkal vittek. Két év múlva betöltik 50. évüket.
Bárhogyan alakult is az iskola elnevezése és profilja, az 50 és a 30 éves jubilánsok megérdemeltek volna néhány köszöntő szót egy, az iskolát képviselő tantestületi tag részéről.
A negyedszázados jubileumot ünneplő 3 osztály (XII. A, B, C) tagjai a Csiky Gergely Iskolacsoport – mára már Csiky Gergely Főgimnázium – „megalakulása” (1990) után lettek az intézet diákjai. Még nem itt kezdték el középiskolai tanulmányaikat, ők is iskolát váltottak. Sorsuk alakulása az aradi magyar iskolák és tagozatok történetének fontos szakaszát fémjelzi.
Közülük is sokan elhagyták szülőföldjüket. Új hazát, vagy csak jobb munkahelyet keresve, nem mentek messzire, többnyire az anyaországban telepedtek le, de visszajárnak a Maros-parti városba.
Negyedszázad után is bizonyságot tettek egykori vidámságuk, huncutságuk tartósságáról, de beszámolóik előterébe a család, a gyerek és a munkahely került.
E sorok írójának már szokatlan, de örömteli kép ragadta meg a figyelmét: a találkozón részt vevő tanárokból némi ügyességgel egy teljes tanári kart össze lehetne állítani. Igaz, elég magas lenne az átlagéletkor.
Érdemes lenne a találkozókról statisztikákat összeállítani, a közös fotót az elhangzott vallomásokkal lehetne kísérni.
Sok minden más mellett az is kiderülne, hogy a Kálvin utcai iskolának „varázsa” van.
Visszahív!
Megtartó erő!
Érdemes ezt ápolni.
Réhon József / Nyugati Jelen (Arad)

Zajlik a XXII. Inter-Art művészeti alkotótábor Nagyenyeden
Pénteken ér véget Nagyenyeden a XXII. Inter-Art művészeti alkotótábor, amelyhez idén – immár hatodszorra – egy nemzetközi népzene- és néptáncfesztivál is kapcsolódik.
Az alkotótáborban húsz ország mintegy negyven képzőművésze vesz részt. A megnyitón Oana Badea polgármester a hagyományok kialakításának szívós és kitartó háttérmunkáját elemezte, Lörincz Helga alpolgármester pedig a külömböző nemzetek által termelt többletértékekre hívta fel a figyelmet.
Az Inter-Art alkotótábor megnyitójának szerves részét képező mail-art (levélben elküldhető formátumú alkotások) kiállításon, amely idén az „Art vs. Pokémon” címet kapta, idén is számos ország művésze rermekelt. E mellett rendhagyó módon egy diáklány, Anca Sas szárnypróbálgatását jelentő bemutatkozására is sor került.
Az Interart előnye ugyanis, hogy a befutott, neves művészek mellett, induló tehetségek is szóhoz jutnak. A közel két hétig tartó tábort augusztus 26-án, pénteken az együttlét során készült munkákat bemutató kiállítás zárja, emellett néhány egyéni és csoportos kiállításra is sor került.
Gyulafehérváron a Kolozsváron élő, albániai Oriola Kureta Semenescu, illetve az országot a hetvenes években elhagyó, szebeni Gerd Messmann állított ki. Mivel augusztus 20-a egybeesik Balog István, az Interart Alapítvány elnökének névnapjával, ezt az alapítvány galériájában ünnepelték Suzie Veroff kanadai festő első európai kiállításával egybekötve.
Tamás András / maszol.ro

Önkéntesek a Kolozsvári Magyar Napokon: jobb, mint otthon ülni és tévézni
A szervezők munkáját idén 150 lelkes önkéntes segítette a 8. Kolozsvári Magyar Napokon. Ez nem újdonság, hiszen az elmúlt években is folyamatosan láthattuk, ahogyan a színes pólós fiatalok rohangálnak egyik helyszínről a másikra, a raktárból a backstagebe vagy a szemétszedés után át padokat cipelni. Véletlenszerűen választott alanyainkat, Tamást, Mátyást, Annamáriát és Esztert kérdeztük arról, hogy milyen a KMN egy önkéntes szemszögéből.
György Tamás 17 éves, és Marosvásárhelyről érkezett. A rohamcsapatot erősítette, amely röviden arról szól, hogy „mindig készen kell állni”. Felelősségteljes munka ez, bármikor hívhatják, hogy segíteni kell – magyarázta. Tamás volt már a VIBE Fesztivál és a budapesti 17. FINA vizes világbajnokság önkéntese is. A Kolozsvári Magyar Napokra azért jelentkezett, mert egész egyszerűen ki szerette volna próbálni. „Rohamcsapatban még soha nem voltam önkéntes, nekem ez új volt” – mondta.
Mindegyik alanytól megkérdeztük, hogy miért éri meg neki az egyhetes fáradalom. Legtöbbjük azt emelte ki, hogy elsősorban a sok új barátságért érdemes a magyar napokon segédkezni, így Tamás is erről mesélt: „rengeteg új embert lehet megismerni, és az egy hét alatt rengeteg élményt szereztünk.”
Megoldani a váratlan helyzeteket
A rohamcsapat másik tagja, Horváth Kovács Mátyás Tamáshoz hasonlóan 17 éves, és marosvásárhelyi. Ő elsősorban fesztiválokon önkénteskedik, így például a VIBE-on vagy a Double Rise fesztiválon is tevékenykedett. Elmondta, a rohamcsapatban körülbelül negyvenen dolgoztak. „Mindig, amikor egy váratlan helyzet adódott, mi kellett megoldjuk. Egy csomót pakoltunk, beugrottunk a backstagebe, segítettünk a parkolásban. Nehéz munka” – jellemezte az önkéntes a feladatkörét.
Érdeklődésünkree elmesélte a legextrémebb szituációt, amelyben a magyar napok alatt találta magát. Ez Charlie koncertje után történt, amikor a backstage-ben Tamással együtt kellett koordinálnia a tömeget, hiszen rengetegen jöttek az előadóművész biztatására, aki autogramokat osztott, és fényképezkedett a rajongókkal.
A munka megérte, jó hangulatban telt, mert azután „mindig jött a megérdemelt pihenés, egy közös összeülés, egy buli az új barátokkal”. „A társaságról nem lehet rosszat mondani” – összegzett.
„Azon kívül, hogy fáradt vagyok, minden szuper volt”
Máté Annamária kolozsvári, ősszel kezdi a tizenegyedik osztályt. A rendezvényen az Infópontnál dolgozott, ahol a fesztiválozók bármilyen kérdésére tudnia kellett a helyes választ. Ugyanitt lehetett a programfüzeteket is beszerezni, szóval ebben a sátorban nagyon sok ember megfordult naponta. „Tavaly is itt önkénteskedtem, és ez a rész tetszett a legjobban” – indokolta a választását. Emellett beugrott helyszíni felügyeletesnek is, például a szervezőiroda előtt egyszer az autókat kellett meggátolnia abban, hogy oda parkoljanak.
„Azon kívül, hogy fáradt vagyok, minden szuper volt” – fogalmazott, ugyanis volt, hogy napi hét órát is dolgozott, máskor váltásokban négyet-ötöt. Ez egy tinédzser számára nem kevés munka, de az is lehet, hogy egy felnőttet is ugyanígy lefárasztott volna az, hogy ennyi időt töltsön a főtéri vagy a Farkas utcai zsongásban. De Annamária nem panaszkodik, jövőre ismét jelentkezik, immár harmadjára. „Ahelyett, hogy otthon üljek, és tévézzek, inkább eljövök önkéntesnek” – összegezte frappánsan és lényegre törően motivációját.
A főtéri koncertekért bulikkal kárpótolják őket
Annamária szeretett az önkéntes csapat része lenni, és a többiekhez hasonlóan ő is kiemelte, hogy egy hét alatt nagyon sok új embert ismerhetett meg. Szórakozásból sem volt azért hiány, tudomásunkra hozta, hogy minden este „exkluzív” bulikat szerveztek az önkénteseknek. „A főtéri koncertek nem annyira az én stílusom”, magyarázta, de nem volt más választása, mindegyiket végighallgatta az Infópont sátrából.
Annak, aki legalább egyszer már részt vett a Kolozsvári Magyar Napokon, ismerős az a kép, amikor az esti koncertek és bulik után az önkéntesek elindulnak a nagy fekete zsákokkal szemetet szedni. Látványos és dicséretes munka. Annamária erről jókedvűen, talán kissé humorosan is megjegyezte: „a legjobb dolog a szemétszedés, azt minden évben várjuk.”
„Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni”
Nagy Eszter csíkszeredai, 21 éves egyetemista Kolozsváron, közgazdaság szakon, a magyar napokon a KMN logójával ellátott tárgyakat árulta a sétatéri és a főtéri fabódékban. Először vett részt a rendezvényen, és egyből önkéntesnek jelentkezett, amit szerinte jövőre is folyatni fog.
Jellemzően fél- vagy egésznapokat dolgozott. Először az Infóponthoz jelentkezett, de utólag úgy érzi, az árusítás jobb választásnak bizonyult. „Szerettem volna kipróbálni, hogy milyen önkéntesnek lenni. Szerintem nagyon jó tapasztalat, egyszer mindenképp érdemes kipróbálni. Új barátságokat kötöttem, nagyobb lett az ismerősi köröm” – fogalmazott.
Tasi Annabella / maszol.ro

Kolozsvári Magyar Napok: vissza a gyökerekhez
Hogyan maradhat belsőséges és élvezhető egy százezreket vonzó tömegrendezvény? A 8. Kolozsvári Magyar Napok szervezői megmutatták: új helyszínek bevonásával, átszervezéssel téve szellősebbé, bensőségesebbé és élvezhetőbbé az elmúlt években zsúfolttá vált kulturális fesztivált.
A Kolozsvári Magyar Napoknak már nem kell bizonyítani, nyilatkozta Gergely Balázs főszervező a vasárnap zárult kulturális fesztivál idei, nyolcadik kiadása előtt, ezért, mint mondta, az eddigi bővítés helyett a jövőben a rendezvénysorozat bensőségességének, élvezhetőségének a megőrzésére törekszenek. Ami sikerült is: a 8. Kolozsvári Magyar Napok legnagyobb erénye az a visszaszerzett baráti, már-már családias hangulat, mely az első években jellemezte a kincses város magyarságának ünnepét.
De ehhez bővítésre, terjeszkedésre volt szükség, hiszen a magyar programokat nélkülöző kolozsvári városnapok alternatívájának szánt rendezvénysorozat az elmúlt években a Kárpát-medence egyik legnagyobb magyar kulturális fesztiváljává nőtte ki magát, Kolozsvár főtere nem csak a környező magyar falvakból, hanem Sepsiszentgyörgytől Budapestig valamennyi magyarlakta régióból vonzza az ünnepelni vágyókat. És az egyre szűkösebbé vált Farkas utca bizonyította, hogy a népszerűségnek ára van: a tömeg. Ez a tömeget igyekeztek fellazítani idén új helyszínek bevonásával. Sétatéri lazulás A magyar napok kevésbé bejáratott, még kísérleti helyszíneként a Sétatér megfelelőnek bizonyult az alternatív zenei koncertek, gyerekfoglalkozások befogadására, a fesztivál gócpontjának számító Farkas utca ellensúlyozására. Az itt zajló délutáni-esti programok alatt lehetőség nyílt arra, hogy rég nem látott iskolatársakkal váltson pár szót az ember, egy sör mellett belehallgasson a magyar zene teljes skáláját lefedő koncertprogramba, vagy a fák hűvösében, egy nyugágyon pihenje ki az éjszakai buli fáradalmait.
A kultúrára éhezők a Kaszinóban gyönyörködhettek Róth Miksa üvegfestészetének sokszínűségében, melyet „élőben” is megtekinthettek, a magyar napok alatt vezetett séta keretében vált láthatóvá a Román Nemzeti Bank székhelyének a világhírű üvegablak- és mozaikkészítő mester által megálmodott üvegmennyezete. Még a sétatéri tó is kínált új szórakozást: a szokásos vízibiciklizés és csónakázás mellett hajókázásra is alkalmuk nyílt az arra járóknak, az Emese Park hagyományőrzői által itt vízre eresztett viking hajó elsősorban a gyerekek körében örvendett nagy népszerűségnek.
A sörudvartól a borutcáig
Nem állt meg az élet a magyar napok hagyományos, főtérközeli helyszínein, a Farkas utcában, a romkertben, a Fogoly utcában sem. Utóbbi idén a magyar borok készítőit fogadta be, miután a korábbi, egyetem melletti borudvar tavaly szűkösnek bizonyult. A Balatonfelvidéktől Nagyenyedig, Ménestől Krasznabéltekig tucatnyi pincészet kínálta itt eladásra a nemes nedűt, egyfajta találkozóhelyként szolgálva a rég nem látott ismerősök számára, akik egy koccintás erejéig meg is pihentek az asztaloknál, miközben a palatkai cigánymuzsikusok vagy a kolozsvári dzsesszzenészek szolgáltatták a háttérzenét.
A sok bortól megéhezők a Moldovan hentesbolt lacikonyháinál enyhíthették éhségüket, melynek árusai úgy próbálták ellensúlyozni magyar nyelvtudásuk hiányát, hogy piros-fehér-zöld szalagot tűztek kalapjukba. A szép gesztusnak vagy jó marketingfogásnak egyaránt nevezhető húzás nem lehetett nagy áldozat a részükről, hisz aranyáron mérték a karajt, sokszor ledöbbentve áraikkal a rendelőket – anyagi szempontból kétségtelenül ők voltak a magyar napok legnagyobb nyertesei.
Velük ellentétben a Farkas utcai kézművesvásár árusai – akik szintén kolozsvári felárral kínálták ízléses portékáikat – bevételkiesésre panaszkodtak, hiszen a Sétatér vonzása miatt megfogyatkozott a célközönségük. Részben a közeli Farkas utcai színpadon zajlói népzenei bemutatók, operettelőadások kárpótolták őket, részben pedig a magyar napok egyre gyarapodó román közönsége, amely főleg este – miután a tömeg átvonult a főtéri koncertekre – vette szemügyre a későig nyitva tartó bódék felhozatalát. A magyar napok programjai iránt egyre fogékonyabb románok mellett a magyar borok és népművészet a külföldieket is bevonzotta a fesztiváli kavalkádba, más évekhez viszonyítva jóval több angol, francia, spanyol beszédet lehetett hallani. Tényleg Bill a király! A magyarnóta-énekesek és cigánymuzsikusok után a főtér Szentegyház utcai oldalára költöztetett nagyszínpad kínált szórakozást a magyar napok közönségének, a Ghymes első napi regélését Szikora Róbert és az R-GO csikidámja követte, amely után az énekes székelyhimnusz-éneklésre fogta az erre kevésbé fogékony kolozsvári közönséget. Ez másnap Deák Bill Gyula és Hobó közös fellépésével történelmi eseménynek volt tanúja. A magyar napok legjobb zenei produkcióját lelkes énekléssel és vastapssal díjazta a tömeg, főleg az István a király rockopera betétdalainak elhangzásakor vált euforikussá a hangulat. Charlie vérszegény viszkizése már nem kapott ekkora elismerést, ahogy a zárógálának szánt Csárdáskirálynő sem, melyre csak félig telt meg a főtér. Ebben az előadás elején eleredt esőnek is nagy szerepe volt, ráadásul az esernyőrengeteg eltakarta az impozáns díszletet, kevésbé volt élvezhető a nagyszabású produkció.
Az operettre kevésbé fogékonyak ez alatt a Szentegyház utcai sörudvarban kortyolgatták söreiket, a Fóti sörfőzde kézműves termékeit, miközben az elmúlt évtizedek magyar slágereire táncoltak. Az afterparty helyszínként is szolgáló sörudvar szűkösnek bizonyult a nagy számú betérő számára, de a bulizók nem zavartatták magukat a tumultus miatt, még a mosdóban való félórás sorban állás sem szegte kedvüket, esténként fergeteges volt a hangulat. Akárcsak a szomszédos Bánffy-palota udvarán, ahol gitáresten énekelhették együtt a magyar slágereket a különböző generációk tagjai, vagy szabad téren bulizhattak az alternatív magyar rockzene legismertebb dalaira.
Kiállításdömping és irodalmi karaván
A 8. Kolozsvári Magyar Napok legerősebb oldala kétségen kívül a kulturális programok voltak, melyek közül alig tudott válogatni a bőség zavarával küzdő nagyérdemű. A szépművészeti és történelmi múzeumban rangos kiállítások sora várta az érdeklődőket, akik magyar és román nyelvű tárlatvezetést egyaránt biztosítottak, de a számos, sokszor egy időpontban zajló irodalmi est, kerekasztal-beszélgetés közül is alig lehetett egyet kiválasztani. A Bulgakov kávéház teraszán egymásnak adták át a mikrofont az erdélyi és magyarországi kortárs írók, költők, míg más bejáratott helyszíneken a „nagy öregek” emlékeztek a Ceușescu-rezsim sötét éveire, a rendszerváltás eufóriájára.
A programkínálat ellenére a kulturális rendezvények is jellemzően telt házasok voltak, sőt, az is előfordult, hogy nem fért be a terembe a nagy számú érdeklődő, vagy a zsúfoltság és meleg miatt élvezhetetlenné vált a beszélgetés. Ez a jövőben a kulturális kínálat „szelősebbé” tételét indokolná, egy újabb „terjeszkedést”, amikor a vélhetően nagy érdeklődésre számot tartó programok több ember befogadására alkalmas terekbe költöznek. A Kolozsvári Magyar Napok szervezőcsapata ugyanis bebizonyította, hogy az értékmegőrzés mellett a megújulásra is képes, úgy tud hidat verni magyarok és románok, Erdély és Magyarország ünneplésre vágyó magyarsága között, hogy közben bensőséges és élvezhető marad.
Pap Melinda / liget.ro

Büntető, magyarellenesség és ellenféllel ünneplő csapattag keserítette a Sepsi OSK-t Bukarestben
Patrick Petre magára haragította a Sepsi OSK drukkereit a Dinamo ellen Bukarestben elszenvedett Liga 1-es vereség után. A Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat feljelentést tett a magyarellenes rigmusok miatt.
Helyzetszegény mérkőzésen, vitatott tizenegyessel kapott ki Bukarestben 1-0-ra az újonc Sepsiszentgyörgyi Sepsi OSK labdarúgócsapata a találkozót emberhátrányban befejező Dinamótól. Az élvonalbeli bajnokság hetedik fordulójának hétfő esti összecsapásán a házigazdák mindössze egyetlen említésre méltó helyzetet jegyeztek az első félidőben, a jordán Bawab révén, majd a második játékrészben a helyére csereként beálló Hanca próbálkozott gólszerzéssel.
Támadásból szerzett góllal azonban nem tudta legyőzni a háromszékiek kapuját őrző Fejért – a három pontot érő találatot egy olyan büntetőből érték el, amelyet Costache harcolt ki a 66. percben, amikor a tizenhatoson belül elterült a labdára rohanó Ghingával való koccanástól. A hajrában a Sepsi OSK – éppen a Dinamótól – kölcsönkapott játékosa, Patrick Petre járt közel az egyenlítéshez, de Fejér hiába imádkozott térdre ereszkedve, mert a szabadrúgás nem járt sikerrel. A 20 éves középpályásra ugyanakkor nem emiatt haragudtak meg a székely szurkolók: a találkozó lefújása után, mialatt a társai összekapaszkodva tisztelték meg a drukkerek által elénekelt székely himnuszt, Petre inkább dinamós mezben, a házigazdák – magyarellenes rigmusokat skandáló – ultráival ünnepeltette magát. A Gsp.ro-nak úgy fogalmazott, hogy nem akart „feltétlenül" gólt szerezni nevelő együttese ellen, inkább arra törekedett, hogy ne kapjanak ki abban a stadionban, ahová bevallása szerint már nagyon vágyott vissza. „Otthon éreztem magam, az emberek megtapsoltak, nagyon jó érzés volt" – nyilatkozta a fiatal bukaresti focista, aki annak az egykori válogatott Florentin Petrének a fia, aki ugyancsak a klub juniorjai közül nőtte ki magát, hogy aztán 1994 és 2006 között kizárólag a bukaresti piros-kékek színeiben rúgja a gólokat. Feljelentés magyarellenesség miatt A Sepsiszentgyörgi Sepsi OSK elleni mérkőzésen történt magyarellenes megnyilvánulások miatt panaszt emel a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat a Bukaresti Dinamo élvonalbeli labdarúgócsapata ellen. A szolgálat keddi tájékoztatása alapján a Liga 1 hétfő esti mérkőzésén a házigazda fővárosiak drukkerei több alkalommal is skandálták a Ki a magyarokkal az országból! rigmust. Emiatt a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál tesz feljelentést, de írásbeli felszólítással fordul a Román Labdarúgó-szövetséghez is, hogy vizsgálja ki a mérkőzésen történteket, és tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy többé ne forduljon elő hasonló eset. Benkő Erika, a szolgálat elnöke kifejtette: a sportnak a fair play játékmódról kell szólnia. Ezért minden olyan kisebbségellenes cselekedet esetén, melyek félelmet kelthetnek a magyar közösség tagjaiban, megtesszük a szükséges jogi lépéseket” – tette hozzá. A jogvédelmisek hangsúlyozzák, Románia és Erdély egyesülésének jövő évi centenáriumára készülve, a sportban előforduló, etnikailag diszkriminatív megnyilvánulások különösen érzékenyen érintik a magyar kisebbséget, hiszen a legfontosabb elvárás éppen az lenne, hogy a nemzeti közösségek vegyék figyelembe a kisebbségek szempontjait, valamint a magyar közösség tagjai érezhessék, hogy teljes jogú polgárai az országnak.
Vásárhelyi-Nyemec Réka , Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)

Javában zajlik a Vásárhelyi Forgatag
Bár a Vásárhelyi Forgatag már múlt pénteken elkezdődött a Szféra kortárs művészeti műhely programsorozatával, még maradtak olyan programok, amelyekről mindeddig nem ejtettünk szót forgatagos sajtótájékoztatón. Nem csoda, 361 programpont gazdagítja idén a Forgatagot.
Kedden délelőtt Molnár Imola programfelelős elmondta, idén összesen 361 programpont zajlik a rendezvény 9 napján, mindez összesen 51 helyszínen zajlik. Az idei évben a reformáció 500. évfordulóját ünneplik Kárpát-medence szerte, amelyhez természetesen a Forgatag is csatlakozott. A reformációhoz kötődő programokra a Vártemplomban kerül sor, lesz egy előadás a 16. századi reformáció és Marosvásárhely címmel, erdélyi orgonamuzsika lesz hallható, valamint a vasárnapi Istentisztelet is a reformáció megünnepléséről is szól majd. A programfelelős az idei kerekasztal-beszélgetések témáit is ismertette, amelyek a munkaerőpiaci igények, a média, a román-magyar párbeszéd, de a sport és a paraolimpia helyzetét is fogják boncolgatni.
A civil szervezetek programját idén ismét Angi Ágota vette kézbe. A Ligetben szervezett Civil sarok programjai a civil szervezetek éves tevékenységét mutatják be zanzásítva, de nem elméleti bemutató ez: rengeteg interaktív tevékenység, bemutató, és szakmai beszélgetés is lesz majd. Az RMGE például aszaló és sajtkészítő géppel érkezik a Ligetbe, az EKE mini kiállításokat készít, míg a Marx József Fotóklub workshopokat tart – hogy csak néhányat említsünk. Bálint Erika a családi forgatag szervezője, aki idén csatlakozott a szervezőkhöz. Elmondta, az eddigi években résztvevőként volt jelen a Forgatagon, ezért objektív szempontból közelítette meg a dolgokat, amikor a programot állították össze, próbálta pótolni azokat a dolgokat, amelyek hiányoztak neki és gyerekének az előző évek kínálatából. „Nagyon sok aktív civil szervezet van, amelyek lelkesen készülnek a Forgatagra, számos programmal jönnek kicsiknek-nagyoknak nyújtanak tartalmas kikapcsolódást. Új helyszínként az állatkertben látványetetéssel várják a látogatókat, a Milvus csoport jurtával érkezik a ligetbe, de lesz gyermektáncház, gyerekkoncert, zsonglőrködés is” – mutatott rá Bálint Erika.
Kirsch Attila a Marosvásárhelyiek világtalálkozójának szervezője hangsúlyozta, ötödik alkalommal három napos programban próbálják meg összpontosítani, hogy mit is jelent a vásárhelyiség fogalma, de a Bolyais diákok világtalálkozója is rengeteg érdekes előadással, meglepetéssel várja az érdeklődőket. Az augusztus 25-27. között zajló programsorozat péntek reggel fél 9-kor a Bolyai udvarán veszi kezdetét a gyülekezéssel, bejelentkezéssel, ünnepi megnyitóval, aznap inkább a 460 éves iskola kapja a főszerepet, a szombat pedig idén ismét a marosvásárhelyiekről szól, a találkozós program a várban folytatódik, délután pedig a Kultúrpalotában a szokásos gálával. Vasárnap istentiszteletre várják a résztvevőket a vártemplomba, azt követően pedig egy sétára a református temetőbe. A világtalálkozó részletes programfüzetét már a facebookon is lapozgathatják virtuálisan az érdeklődők. Gáspár Botond a gasztronómiai programok felelőse tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy a II. Erdélyi pálinka- és párlatversenyre beküldött mintákat a hétfői nap folyamán már elbírálta a zsűri és meghozta a döntést. Idén kevesebb pálinka és párlat minta érkezett, főként az Erdélyre jellemző gyümölcsökből küldtek a pálinkafőzők, de néhány vadgyümölcs, mint vackor, som, de borpárlat és sörpárlat is érkezett. „A kevesebb néha több, idén is ezt tapasztaltuk, ugyanis minőségileg jobb volt a felhozatal” – mondta Gáspár Botond. A díjátadóra pénteken 20 órától kerül sor a Kultúrpalotában, a nótaestet követően.
A gasztronómiai programok felelőse a Bűvös bogrács főzőversenyről is beszélt, amelyen a sajtó és médiatámogatók, szponzorok csapatai vehetnek részt a kis színpad előtti téren. Az idei versenyen a tárkony és a karalábé a kiemelt alapanyag. Gáspár Botond hangsúlyozta, a kóstolás idén csak a karszalaggal rendelkezők számára lesz nyitott, az is csak a készlet erejéig. Idén is lesz gasztrokvíz és virslievő verseny.
A hivatalos megnyitó is hátra van még, szerdán 18 órától a Kultúrpalota nagytermébe várják a közönséget, ahol az ünnepi beszédek után Zséda és a Kvartett fog koncertet adni. A részletes programot a www.forgatag.ro weboldalon, a Vásárhelyi Forgatag hivatalos Facebook-oldalán és a programfüzetekben találják meg. erdon.ro

PMN könyvbemutató: Bódi Attila, Lázadni veletek akartam
A 16. Partiumi Magyar Napok a könnyed szórakozás mellett a komolyabb hangvételű beszélgetések, politikai talk show-k és könyvbemutatók helyszíne is. A rendezvény egyik kiemelkedő eseménye lesz Bódi Attila, Lázadni veletek akartam című könyvének szatmárnémeti bemutatója is, melyre augusztus 25-én, pénteken 17 órai kezdettel kerül sor a The Dome étteremben.
Bódi Attila szatmári születésű üzletember, író, a magyar színjátszást támogató Mecénástársaság alapítója, a Gyermekközpontú Oktatásért Mozgalom ötletgazdája és vezetője, kinek nevével mindezek mellett a Partiumi Magyar Napok nem kismértékben nőtt össze, lévén ő volt a megálmodója annak, hogy Szatmárnémetiben egy, a magyarság számára fontos, kultúránkat megőrző, de ugyanakkor szórakoztató rendezvényt hozzon létre. Most első könyvével tér vissza szülővárosába.
- Első szervezőként számos nehézséggel nézett szembe, hiszen eddig ismeretlen vizekre evezve vágott bele egy akkor még pár napos, azóta viszont már 10 naposra is bővült rendezvény megszervezésébe. Honnan jött az ötlet, illetve melyek voltak a legnehezebb pillanatok az első Partiumi Magyar Napok megszervezésében?
- Minden bizonnyal nem csak én éreztem már, hogy a közeg, amelyben élünk kezd áttetszővé válni, feloldódni látszik a városlakók közönyében. Láttam, amint az emberek körbebástyázzák magukat, otthonaikba zárkózva a hétköznapi gondjaikkal, nyavalyáikkal. Márpedig a beletörődés: halál. Harminckét éves voltam akkoriban, fiatal, életerős, úgy gondoltam, ha valami rossz vagy rossz irányba megy, azt meg kell és meg lehet javítani. Meg aztán hittem is a közösségünk értékeiben, azokban is, amiket örököltünk, meg azokban is, amik amolyan rejtett erőkként a lelkünkben, az értelmünkben lakoznak. A Partiumi Magyar Napok volt az én válaszom, egy olyan rendezvény, ami felrázza, mozgósítja a partiumi magyarságot. Bár az első PMN csak három napig tartott, de ami az igazi értéket jelentette számomra, az a rendezvényt megelőző kétszáz nap volt. Kétszáz nap, amikor több száz önkéntes szervező, diákok, tanárok, fiatalok és idősek, városiak és a falvaink népe, több százan vállvetve dolgoztak egy ideáért, amit ígéretként súgtam a fülükbe. Ami a legfelemelőbb volt, ezek az emberek, bár nagy részük nem is ismert, mégis hittek nekem, és egyre inkább hinni kezdtek egymásban, önmagukban, hinni kezdtek a PMN szellemiségében. Persze nem mindenki, mert a világ úgy lett kitalálva, hogy kellenek ellenlábasok, valamilyen oknál fogva, kellenek gyávák és árulók is. Most inkább elfelejtem csatolni az ellenlábasok, gyávák és árulók címjegyzékét, talán már el is felejtettem őket, talán nem is érdemelnek mást, minthogy elfelejtsük őket.
- Beszéltünk a nehézségekről, de természetesen nem mehetünk el azok mellett a pillanatok mellett sem, amelyek a legnagyobb örömöt okozták. Hogyan fogadták a szatmáriak a kezdeményezést?
- Mint kelet-európai sivatagban egy hűs Borszék ásványvizet. Sokan azt sem tudták, hogy szomjaznak, mások meg elfelejtették, hogy ők a víz őrzői. Mikor ezek az emberek találkoztak a főtéren, az maga volt a csoda. Egy kisebbségben élő közösség huszonegyedik századi csodája. Tudom giccsesen hangzik, de vállalom.
- Ha ki kellene emelni egy pillanatot, egy emléket, amely a legmeghatározóbb volt az első PMN szervezése idején, mi lenne az?
- Volt egy spontán ötletem. Amikor már sokan, rengetegen voltunk a főtéren, méretes hangszórókból, hangosan, hogy azok is halják, akik nem akarták hallani, kérésemre felcsendült az LGT dala, a Miénk itt a tér. Pillanatok alatt több száz ember énekelte torka szakadtából (na jó lehet, hogy nem torka szakadtából). Akkoriban ez nagy dolog volt, még most is beleborzongok, ha eszembe jut.
- Pár évvel ezelőtt végleg Magyarországon telepedett le, most pedig első regényének bemutatójával tér vissza szülővárosába. Ráadásul egy olyan regénnyel, mely az erdélyi magyar kamaszok pokoljárását mutatja be, azt, ahogy a román kommunista rezsim őket és családjukat miként gyűri maga alá, és mi marad az egykori kamaszokból felnőtt korukra. A Lázadni veletek akartam egy konkrétan ki nem mondott, de régóta várt feltárás könyve. A romániai kommunista terror múltjának teljes bemutatása. Ilyenkor adja magát a kérdés, hogy az író saját életéből, múltjából merítve kezdett bele a regénybe? Illetve, hogyan lesz egy üzletemberből író?
- Minden érzés hiteles, megtörtént, átéltük, de a történet és a szereplők fikciók, még akkor is azok, ha bizonyos dolgok tényleg megtörténtek, de nem így, és nem akkor.
A kérdésre, hogy hogyan lettem író, azt kell mondanom, hogy már tizenhat évesen volt egy kötetnyi versem, csak kellő bátorítás hiányában, mint oly sok talajt vesztett író én is elmentem pénzt keresni. Ha minden igaz, most visszataláltam önmagamhoz.
- A könyv egyik fő motívuma a lázadás. A regényben Szatmárnémetiben megjelent a felirat, hogy „Nincs pénz fagyira”. Innen indul a történet, majd elérkezünk egy 20 évvel későbbi osztálytalálkozóra, ahol az egykori kamaszok nemcsak újraélik régi fájdalmaikat, de magát az egész romániai, erdélyi történelmi helyzet komor, kegyetlen és embert próbáló időszakát is újraelemzik.
- Bár én is csak nemrég hallottam, de ez a felirat tényleg ki volt írva Szatmárnémeti egyik épületének a falára. Hogy valaki forradalmi hevületében festette fel, lázadva a rendszer ellen, esetleg egy elkeseredett gyerek, akinek a szülei nem adtak, nem tudtak pénzt adni, követte el a falfirkát, nem tudom, de szerintem egy zseniális mondat, ami nagyon sok mindent magába foglal. Amolyan regénybe illő gyöngyszem.
Hogy miért a visszatekintés, visszaemlékezés perspektívájából íródott a regény? Fontosnak tartottam, hogy időben eltávolítsam az elbeszélőket a drámai történésektől, mert úgy vélem, hogy nekünk is időre volt szükségünk, hogy feldolgozzuk, értelmezzük azt a kort. Ezt a lehetőséget a főhőseimtől sem akartam megvonni, úgy gondoltam, hogy húsz esztendő perspektívájából valamiféle megoldást is találhatunk az akkori traumák feloldására. Ha megoldás nincs is, talán némi vigasz kijár mindannyiunknak, legalábbis a regény erre tesz kísérletet.
- A mindenkori fiatal generáció mondhatni lételeme a lázadás. Lázadtunk mi is szüleink, tanáraink, sőt talán az egész társadalom ellen, mégis össze sem lehet ezt hasonlítani a regény fiataljainak tetteivel. Ön szerint fel tudják-e fogni egyáltalán a ma fiataljai, hogy mit jelentett a kommunista rezsim ellen küzdeni, szembeszállni vele? Meg tudják-e érteni, hogy egy ilyen egyszerű kijelentés, hogy nincs pénz fagyira, nemcsak a saját, de családjuk életét is örökre megváltoztatja?
- Számukra a kommunizmus csak történelem, ezért, ha nem értik, érzik annak a kornak a személyes vonatkozásait, nem hibáztatom őket. Viszont a lázadás mint feszítő életérzés, ugyanúgy a mai fiataloknak is sajátja, és bár a kommunista diktatúrának vége, de a mai ember is állandó diktatúrában él, legyen az a szülők diktatúrája, vagy a társadalom ilyen-olyan kényszere. Talán a mai fiatalok is érzik, hogy milyen nehéz helyesen dönteni, és azt is érzik, hogy dönteni márpedig muszáj, mert, ha nem mi magunk hozzuk meg a döntéseinket, megteszi azt helyettünk, a mi bőrünkre valaki más.
- Picit kanyarodjunk most át a jelenbe. Még nem mondtuk el pontosan, hogy augusztus 25-én, pénteken 17 órai kezdettel indul a könyvbemutatóval egybekötött közönségtalálkozó. Milyen érzésekkel hozza haza a regényét?
- Csupa jó érzéssel. Jól mondja, hazahozom, oda, ahol a helye van. És bizakodom, hogy szeretettel fogadják majd, hogy befogadják.
- Első regénye igazi közönségsiker lett, közönségtalálkozók és könyvbemutatók sora van már Ön mögött. Tervezi-e újabb könyv írását, illetve amennyiben igen, hasonló témaköröket szeretne bejárni? Van-e már ötlet, elképzelés egy újabb regényhez?
- Dolgozom egy következő regényen, most éppen a nemírom fázisában vagyok. A könyv témájáról nem beszélhetek, mert ha kibeszélem magamból, már nem tudok írni róla. szatmar.ro

Bernády György apja, a mintául szolgáló gyógyszerész
„E percekben jut eszembe, hogy ma 42 éve temettük el szegény áldott emlékű édesapámat. Adjon neki az Úr csöndes nyugodalmat” − írta 1926 augusztusában Bernády György feleségének, a félixfürdői nyaralása közben. Megemlékezése azt jelzi, hogy az igencsak elfoglalt marosvásárhelyi polgármester életére, későbbi pályájára az édesapja mély hatással volt.
Bár elhalálozása hirtelen történt, az éppen jogilag nagykorúvá váló Bernády György számára az addigi apai neveltetés és gondoskodás meghatározta későbbi tevékenységét is. 1912-ben a városi aggmenház részére, édesapjáról elnevezett ágyalapítványt hozott létre. Bár a néhai Bernády Dánielről igencsak kevés információval rendelkezünk, rövid életpályájával és marosvásárhelyi tevékenységével érdemes megismerkedni.
Besztercéről Pestre távozott
Bernády Dániel 1839. május 5-én született Szolnok-Doboka vármegyében, Oláhlápos községben. A szülei áldozatkész neveltetésében részesült, 8-9 éves korában Nagybányára vitték, ahol beíratták a római katolikus gimnáziumba. A vármegyei tisztiorvos édesapját nyugdíjazási kérelmére szolgálatilag Magyarláposra helyezték, ahova családja is követte. A gimnáziumi tanulmányait befejező ifjú Dánielt a szülők a község gyógyszertárába adták gyakornokoskodni. A hároméves gyakornoksága végeztével Besztercére került ugyancsak gyógyszerész-gyakornoknak. Itt a patikában rábízott feladatok mellett a német nyelvet is elsajátította. Szorgalmával, igyekezetével népszerűségre tett szert főnöke és kliensei körében, akik sajnálattal vették tudomásul Pestre való távozását. Az ifjú Dániel ugyanis édesapja támogatásával 1854-ben a Pesti Tudományegyetemen gyógyszerészi tanfolyamot végzett, amely után megkezdte egyetemi tanulmányait.
Egyetemi tanulmányai mellett gyógyszertárban segédkezett, és a „gyógyszerészettan-hallgatók között is kedvelt egyéniség volt.” Több ifjúsági mozgalomban vett részt.
Az egyetlen róla készült ismert fénykép, amelyen díszmagyarban, karddal és sastollasan volt megörökítve, ebből az időszakból származott. A fotót a családja őrizte, viszont az idők során elkallódhatott. A gyógyszerészmesteri oklevelét végül 1860-ban szerezte meg, tanulmányai mellett kapcsolatokat épített a szakmai körökkel is: a Királyi Magyar Természettudományi Társulat 1869-ben rendes tagjává választotta.
Visszatérés Erdélybe
Budapestről Erdélybe visszatérve, több városban is megfordult okleveles segédpatikusként. Ezek közül kiemelendő Kolozsvár, ahol Wolf János gyógyszerésznél, majd Désen, Roth Pál mellett segédkezett. A Kolozsvártól és a szülei lakóhelyétől nem túl messze eső Szolnok-Doboka vármegyei bányavárosban ismerkedett meg Mike Juliannával. A város egyik előkelő családjának húszéves leányával 1863-ban házasodott meg. Ugyanebben az évben jogot kért gyógyszertár nyitására, amelyet rövidesen meg is kapott. 1863-ban nyitotta meg a Megváltó nevű gyógyszertárát a Déstől 26 kilométerre fekvő Bethlen községben. Bernády Dániel így az 1857-től közigazgatásilag mezővárosnak számító, alig 1600 lakosú és etnikailag igen vegyes településen, Bethlenben telepedett le. A településen elsőként nyitott gyógyszertárának forgalmi köre egyre növekedett, ezáltal jó vagyoni helyzetbe kerülve, a város előkelőségei közé tartozott. Bernády Dániel felesége, Mike Julianna a kis György születését (1864) követően gyermekágyi lázban elhunyt. Bernády Dániel ezt követően újranősült, új életet kezdve, családját gyarapítva. Felesége, Johanna (vagy Zsanett), a tehetős bikafalvi (Udvarhelyszék) Máthé családból származott. Bernády Dániel második házasságából két fia, Dániel (1865) és Lajos (1870), valamint egy leánya, Margit (1868) született.
Társadalmi megbecsülés
Bernády Dániel a nyereségesen működő családi gyógyszertár mellett igyekezett a község társadalmi, ipari és kereskedelmi fejlesztését is előmozdítani. Így lett az egyik alapítója, később pedig igazgatója a bethleni Takarékpénztárnak, valamint vezető tagja a községi társalkodó körnek. Társadalmi megbecsülés szempontjából mindent elért, amit gyógyszerészként a módos polgári lehetőségeihez mérten elérhetett, az adott kis község keretein belül. Erre utal, hogy nagyobb városba való költözés lehetőségeit vizsgálta. Szem előtt tartotta gyermekei felsőbb szintű iskoláztatását, amit egy iskolavárosba költözéssel gondolt megoldani, így próbálván kímélni őket az ingázás, vagy a családi háztól való tartós távollét okozta kellemetlenségektől. Első alkalommal Kolozsvárra gondolt, ahol két ottani gyógyszertár megvásárlásával is próbálkozott, sikertelenül. Ez a korabeli gyógyszerész szakma belterjes viszonyaival magyarázható; vidékről nehéz volt betörni a hagyományosan nagyobb települések gyógyszerész-dinasztiái által uralt körzetekbe, a korábbi ismeretségei ellenére is.
A Kolozsvárral való próbálkozás után Marosvásárhely mellett döntött. Ott sikerült kibérelnie, majd megvásárolnia az Aranyszarvas gyógyszertárat. Esküt tett Vásárhelyen
A Bernády család így 1878 júliusa körül költözött Marosvásárhelyre. Ugyanezen év novemberében Bernády Dániel esküt tett, ezáltal bekerült a marosvásárhelyi polgárok közé. A gyógyszertárat augusztustól vette át és rendezte be, és a továbbiakban is gondosan kezelte. Szakmai hozzáértése, a városi orvostársadalommal ápolt jó kapcsolata is kedvezett a patika forgalmának. Előrevitte a környék gyógyszerészettel kapcsolatos dolgait azáltal is, hogy 1878-tól elvállalta a magyarországi gyógyszerészegylet 22. járásának igazgatóságát. Emellett pénztárosa volt a Vöröskereszt-egyletnek, valamint presbiterként szolgálta a városi református egyházat. Városi szinten rövid időn belül népszerűségre tett szert, amit az bizonyít, hogy a város politikai és egyleti életében is tevékenyen részt vett, mint törvényhatósági tag, nőegyleti pénztárnok. Továbbá politikai téren a szabadelvű párt mellett kötelezte el magát, mint a városi választókerületi elnök.
Munkásságát 1884. augusztus 2-án bekövetkezett korai és váratlan halála szakította félbe. Családja, mivel szünidő volt, minden bizonnyal az ifjú Bernády Györgyöt is beleértve, Homoródfürdőn üdült. A 45 éves Bernády Dániel hazahozatalukra igyekezvén lett rosszul, így betért a felesége rokonságához Bikafalvára, ahonnan rögtön értesítették a családot is. Halálának oka fülbajból eredő gyulladás volt, amelynek szövődményeként agyvelőgyulladása lett. Családja bár gyorsan megérkezett, már nem találta életben. Temetése két napra rá, augusztus 4-én, a marosvásárhelyi református temetőben volt. Hatalmas tömeg kísérte utolsó útjára, sírja fölött a gyógyszerészegylet nevében dr. Hintz György kolozsvári gyógyszerész mondott búcsúbeszédet. Síremléke ma is ott található. Akárcsak családjának, a 20 éves Bernády Györgynek is súlyos veszteség volt édesapja váratlan halála, amely sok tekintetben átírta jövőbeli terveit. „Szilárd jellem, rendíthetetlen becsületesség, kitartó szorgalom, páratlan kötelességérzet és végül ritka tapintat és jó bánásmód” − így jellemezte egykori gyógyszerész-pályatársa emlékbeszédében Bernády Dánielt. Minden tekintetben szellemi és morális iránytűként szolgált a város jövendőbeli polgármestere számára édesapja hagyatéka.
Fodor János / liget.ro

Megkezdődött az RMDSZ és a MIÉRT közös politikai edzőtábora
„A mi legnagyobb fegyverünk 2017-ben a tudás és az információ. Mi mind, akik most itt vagyunk, dolgozni és tenni akarunk. Ez a tábor rólunk szól, nektek szól” – hangsúlyozta Porcsalmi Bálint ügyvezető elnök az RMDSZ és a MIÉRT politikai edzőtáborának megnyitóján csütörtökön, Zeteváralján. Mint mondta, a tábor megálmodásakor nem akartak más rendezvénnyel versengeni, egy olyan alkalmat kerestek, ahol a Szövetségben és a MIÉRT-ben dolgozó fiatalok tanulhatnak, gyakorlati tudást szerezhetnek, persze, ahol emellett a szórakozás is főszerepet kap. Ügyvezető elnöksége hat hónapja eredményeit áttekintve elmondta: az elmúlt fél évben munka volt elég, sokat változtattak, léptek előre. A kommunikáció egységes, egy hangon mondják azokat a dolgokat, amelyek számukra fontosak, a területi szervezeteket megerősítették. A következő fél év feladatait megnevezve Porcsalmi Bálint az Európai védelmet jogainknak! – Minority SafePack (MSPI) európai polgári kezdeményezés kampányát említette. Elmondása szerint interneten aláírók sora folyamatosan bővül, bár az emberek nincsenek ehhez hozzászokva, és vannak olyanok is, akik nem érzik az ügyet magukénak. „Azon kell nekünk gondolkodnunk, hogy ezt a kisebbségi javaslatcsomagot úgy artikuláljuk, hogy a Facebookon élő fiatalok is megmozduljanak, aláírjanak” – fejtette ki. Szeptember második felében door to door indul, így kérik az emberek támogatását a MSPI-hez, év végéig pedig célul tűzték ki a 250 ezer aláírás összegyűjtését. Emellett a Szövetség azt is vállalta, hogy segít a magyarországi választások regisztrációjában: „nekünk az az érdekünk, hogy az, aki részt akar venni a választásokon, meg tudja ezt tenni.” Porcsalmi Bálint meghatározó jövő évi momentumnak nevezte 2018-at: „meg akarjuk mutatni, a magyar közösség mivel járult hozzá száz év alatt Románia fejlődéséhez, meg kell tanulnunk elmondani, hogy mi, a magyar közösség mit akarunk.” Szerinte létezik egy erdélyi magyar generáció, amelynek ez a dátum nem mond semmit, nem érdekli őket. Őket is meg kell szólítani, magyarázó, ismertető kampányt kell ennek a generációnak szervezni. „Folyamatosan készenlétben kell lennünk, állandó kampányban vagyunk, összemosódtak a határok: nincs békeidő, amikor építkezni lehet, és külön kampányidőszak, amikor harcolni kell. Most mindennap kell egyidőben dolgoznunk, de harcolnunk és védekeznünk is” – fogalmazta meg a Szövetség munkájára jellemzőket az ügyvezető elnök. „A fiatalok lendülete és tenni akarása, az idősebbek tapasztalata és bölcsessége nagyon fontos a MIÉRT és az RMDSZ viszonyában is. Bízom benne, hogy ez a hétvége a stratégiázásról fog szólni, és úgy megyünk haza, hogy eredményesebb szervezetet tudunk építeni”−hangzott el Oltean Csongor, a MIÉRT elnökének köszöntőjében.
Két hónapja tartó elnökségének eredményeiről így nyilatkozott: megalakították a MIÉRT ügyvezető elnökségét, abban bízva, hogy ezáltal operatívabban és eredményesebben tudnak foglalkozni a MIÉRT és a fiatalok aktuális ügyeivel. Emellett megalakult a jogi, belügyi, gazdasági, sport, külügyi és oktatási és kutatási, valamint mezőgazdaság és vidékfejlesztés kabinet is.
„A külügyi kollegák két héttel ezelőtt részt vettek az Európai Nemzetek Ifjúságának rendezvényén Lengyelországban, mely során kiemelt szerepet kapott Minority SafePack aláírásgyűjtési kampánya. A MIÉRT és tagszervezetei aktívan kiveszik a részüket a munkából, minden MIÉRT-es rendezvényen és tagszervezeteink rendezvényein is gyűjtjük és gyűjteni fogjuk az aláírásokat” – fogalmazott Oltean Csongor, majd eredményként emelte ki, hogy az elmúlt időszakban a párbeszédre építve sikerült egy erőteljesebb kapcsolatot kialakítani a diákszervezetekkel is.
A megnyitón Tamás Ernő, Székelyvarság polgármestere és Nagy Attila, Zetelaka polgármestere is köszöntette és jó tanácsokkal látta el a fiatal résztvevőket. A nap folytatásában a táborlakók szervezeti protokoll és etikett, személyes és szervezeti time-management témájú workshopokon vesznek részt, este pedig régiók közti gasztró-megmérettetésre, majd tehetségkutatóra kerül sor. Erdély.ma

A világ közepén, Kisbaconban
Augusztus első hétvégéjén, a huszadik – ez alkalommal Kisbaconban szervezett – erdővidéki honvédtalálkozót követően, amikor a megemlékezők serege nem oszlott még fel, a művelődési otthon előtt kértük Benedek Mártát, a közeljövőben szakítson rá időt, s meséljen nekünk Benedek Elek falujáról. – Mégis, miről kellene mesélnem? – kérdezett vissza a Baróti Szabó Dávid Szakközépiskolát bő negyven éven át szolgáló Márta néni. – Arról, hogy mit jelent önnek Kisbacon! – Jaj, nekem mindent! – mondotta, s ezzel már bizonyossá vált, szíves-örömest vállalja a feladatot. Márta néni életének hetvenhárom esztendejéből többet is távol élt Kisbacontól, de hiába szakította el a sors vagy az iskola, biztosan tudta, mindez csak ideiglenes – ők egymásnak vannak „teremtve”.
Veszedelmes esztendők
Nem közismert, de Benedek Márta keresztneve valójában Mária. Ezt olyannyira kevesen tudták, hogy férje, Gábor bácsi is csak nyolc év házasság után tudta meg az „igazságot.” Édesanyja a Márta nevet adta volna az 1944. augusztus másodikán született kislányának, édesapja viszont a Máriához ragaszkodott olyannyira, hogy amikor 8-án átment Nagybaconba, hogy a hivatalban bejelentse, saját akaratát érvényesítette. A kislány világra jöttét nem sokáig ünnepelhette a család, mert édesapja a hivatalban a keresztlevél mellé behívót is kapott, s 13-án már be is rukkolt. Nehéz idők jártak akkor Kisbaconban is. Az oroszok szeptember 5-én jelentek meg, érkezésük pedig akkora riadalmat keltett a falu népében, hogy mindenki menekülőre fogta. Hogyha nagyobb lesz a veszedelem, mint gondolnák, s esetleg a csöppség nem élné túl, hát ne pogányként lehelje ki lelkét, gondolkodott édesanyja, s azzal befutott Tompa Zsigmond tiszteleteshez, aki a kút kávájáról levette a csuprot – akkoriban minden ház udvarán volt kút, s rajta csupor, hogy bárki járókelő, ha megszomjúhozik, azt hűs vízzel elolthassa –, elmondott egy miatyánkot, némi vizet löttyintett fejére, s azzal kereszténnyé tette. Az oroszok mondhatni tisztességesen viselkedtek, mindössze boltjuk iható részét pusztították el teljesen – nemcsak a fellelhető nemesebb italokat, de boralját, kék szeszt, kölnit, sőt, hajolajat(!) is –, mehetett az élet tovább. Mindenki nehezen élt, de Márta – mert nem a papír számított, hanem az anyai kívánság – még nehezebben viselte a megpróbáltatásokat: szüntelen azt kérdezte, másnak miért van édesapja, az övé hova lett? Évekig, egészen 1948. május 5-éig kellett hasztalan vágyakoznia, amíg szibériai fogságából kiszabadult atyja.
Szárazajta gondoskodása
A négy elemit Kisbaconban Bardocz Dezső és Tompa Ilona kezei alatt végezte, ötödikben át kellett volna járnia tanulni Nagybaconba, ám Szárazajtán élő nagyszülei kezdeményezésére inkább oda ment. Erre a három esztendőre nagy szeretettel emlékszik vissza. Bár szigorúan fogták, s a munkából is rendszeresen ki kellett vennie részét, nagyon szerették, s jól gondoskodtak róla. Tőlük tanult meg szőni – ma is szívesen ül le dolgozni az öreg osztováta mellé –, tehenet fejni, takarni, gyomlálni és kapálni. Olyan szépen kérték, végezze el a feladatokat, hogy nem is gondolt arra, nem teszi, amit ráróttak. Például szentül elhitte nagyapjának, hogy az a fa, amit ők ketten vágnak fel a harcsafűrésszel, nagyobb lánggal és érezhetően jobban fog égni, mint a másé. Ha betértek egy-egy ismerős házába, a jó öreg még rá is játszott egy kicsit, s csendben intette a leánykát, érzi-e, veszi-e észre, hogy az a fa kevesebb meleget ad, mint az otthoni?
Ott szerette meg a fúvós zenét is. A zene mindennapjaik része volt: nagyapja, Incze Gábor, aki mintegy negyven évig irányította a rezesbandát, rendszeresen vezette a próbákat, készültek a fellépésekre, a kislányt pedig annyira megragadta a látott, halott csoda, hogy mint mondja, ha meghal is rezesbanda kísérje utolsó útjára. Apropó, halál! Halottak napján bármilyen idő is legyen, Márta néni első útja édes nagyszüleihez, Szárazajtára visz, „mert az onnan kapott szeretetet feledni nem lehet, mint ahogy azt elégszer megköszönni sem”. Fiatalként, dolgozóként
Tizennégy esztendősen szeretett volna konfirmálni, de a politika megpróbált közbeszólni: édesapjára, aki akkoriban szövetkezeti elnök volt, az elvtársak rászóltak, nem helyes, hogy egy vezető tisztséget ellátó ember Baróton továbbtanulni kívánó lánya Istenben higgyen, és arról tanúbizonyságot is akarjon tenni. Szülei értették a célzást, ezért hát ismét Tompa Zsigmond tiszteleteshez folyamodtak megoldásért. A lelkész nem kérette sokat magát, az előszobában édesanyja és két tanú jelenlétében feltett három kérdést a kátéból, s azzal megkonfirmáltnak tekintette a leánykát. Az elvtársak bakadólását nem felejtette el édesapja sem, s hiába kérték, sosem állt be párttagnak – mert olyanok közé, akik Istentől tiltanak, nem akart vegyülni. A baróti két tanévet a sepsiszentgyörgyi 2. számú Leányiskolában eltöltött két esztendő követte. A középiskolába nemhogy bejutni, de felvételizni sem volt egyszerű: feltételként szabták, hogy a szünidőben a termelőszövetkezetben száz normát kell ledolgoznia, ha párttitkári jóváhagyást akart szerezni. Egy norma napi nyolc óra munkát tett ki – elsősorban takarást, lennyüvést, kapálást és a krumpli betakarítását jelentette –, de mivel az időjárás nem mindig kedvezett, volt, hogy csak órákat lehetett dolgozni, s úgy bizony többet jelentett, mint száz nap. Az érettségit követően Kiskapuson tanult a vegyészeti technikumban, amit szerződésének megfelelően három év munka követett a Carboxim gyárban. Amint tehette, felmondott, és 1968. szeptember 18-án, jó nyelvtudásának köszönhetően Szárazajtán helyettesítő román szakos tanár lett másfél évre. A Baróti Szabó Dávid Szakközépiskola új épülete akkor készült el, szaklabort is berendeztek, s hívták, foglalja el a képesítésének megfelelő állást. Három évet dolgozott ebben a beosztásban, majd amikor az megszűnt, Boda János igazgató és Ozsváth Gábor matematika szakos tanár nem engedték el, hanem a könyvtárhoz vezették, kinyitották ajtaját, s jó munkát kívántak. A jókívánság bő négy évtizedig, 2013 októberéig kitartott! Munkájában kifejezetten szerette, hogy a gyermekeket útba igazíthatta, mit és hogyan olvassanak, s büszkeséggel töltötte el, hogy firtatás nélkül megnyíltak előtte, megbíztak benne, s kötődtek hozzá. Úgy érezte, nemcsak két gyermeke van – férjével, Benedek Huszár Gáborral 1970-ben kötött házasságot, s nevelték nagy egyetértésben gyermekeiket, Jánost és Mártát –, hanem sokkal több.
Otthon, Kisbaconban
Feledhetetlenek a kisbaconi gyermekkori emlékek.
Az ötvenes években nehéz időszakok követték egymást. A világháború utáni új rezsim könyörtelen és értelmetlen határozatokat léptetett életbe, amelyek szegénységet és nélkülözést hoztak – a termés javát be kellett szolgáltatni, nem volt pardon akkor sem, ha nem termett elég. Az idő viszont sok mindent megszépít...
A mezőre családostól mentek, ahol mindenkinek megvolt a feladata. A gyermekek borvízért a Küpűhöz, azaz a hegyalatti forráshoz mentek, munkájukhoz tartozott a kévék kötése, összehordása és a gereblyézés is. A cséplés több tekintetben is ünnepnek számított. Gabonáját mindenki behordta a csűrbe, s várták, hogy a cséplőgép tulajdonosa, Benedek Péter Dénes betérjen udvarukba. Ilyenkor is jutott feladat a gyermekhadnak: cserépkorsókban borvizet vittek a dolgozóknak, s ők takarították el a szalmatöreket és a polyvát. Csépléskor hagyományosan juhot öltek, húsából tokánylevest készítettek, utána pedig fánkot ettek. Nem lehet feledni a lánykori történeteket sem.
Akkoriban sok bált szerveztek, és még a szilvesztert is együtt ülték meg. Tanítóik, Lakatos Elemér és Irénke minden újévre előadást tanítottak be, amit a művelődési otthonban adtak elő, majd mulatozásba fogtak, éjfélkor átmentek a templomba, hogy a jó Istennek hálát adjanak, azt követően hazamentek, hogy megegyék a hajalt kukoricát és a töltött káposztát, majd fiatal és idős egyaránt visszament a bálba. A lányok a szülők mellett ültek, a fiatalemberek illendő módon kérték fel őket táncolni.
Vasárnap délutánonként a lányok összeültek, piros szegfűt tettek a mellükre, összefogózva és énekelve mentek az utcán egészen az Úrfenyőig, ahol aztán találkoztak az utánuk eredő legényekkel. Az udvarlási szokás része volt az is, hogy a lányok a mezőn át a Suvadás felé mentek borvízért, megtöltötték a korsókat, a szembejövő legények azt elvették, kiöntötték, majd együtt mentek vissza újból megtölteni.
Húsvétkor mindenki elment mindenkihez locsolni, a verseket nem muszájból, hanem tiszteletből mondták, s kicsit büszkék is voltak azok, akik szebbet, találóbbat tudtak, és érződött, készültek az alkalomra.
Kisbaconnak nem voltak kirívóan gazdag családjai, ami békességet és összetartást hozott, ennek hatása ma is érződik. Ha valamit kér az ember, a falu szívesen ad, főleg, ha látja az eredményt. Felemelő volt látni, hogy néhány éve, amikor a feredő készült, mennyien akartak valamiképp hozzájárulni a munka sikeréhez. Sokan jöttek messziről, sokan Erdővidékről, hogy a jó szórakozási lehetőséggel kecsegtető feredő elkészüljön, azoknak pedig enni kellett adni. Akadt, aki olajat, zsírt, fuszulykát, paradicsomot, szalonnát, hagymát, paprikát, krumplit adott, volt, aki juhot vágott. Bőségesen kikerült az ennivaló akkor is, ha mesenapot ültek. Legutóbb háromszázhúsz gyermeket kellett megetetni, de egyikük sem maradt étlen. Sokan vállaltak részt a főzésben. Kora reggeltől készült az étel, az asszonyok melegben, gőzben ültek egész nap, de munkájuk nyomban kifizetődött, amikor látták, milyen jó étvággyal fogyasztott a gyermeksereg. Sütni is szerettek a kisbaconiak – nem hiába nevezik még most is kalácssütőknek őket! Jóformán nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer-kétszer ne készült volna valami tésztaféle, hogy a betérőket mindig legyen mivel megkínálni. Manapság ez a hagyomány akkor látszik leginkább, ha az egyház szervez valamit: a gazdasszonyok felajánlásának köszönhetően nem ritka, hogy akár harminc-negyvenféle süteményből lehet válogatni! Mindannak ellenére, hogy munkája Baróthoz kötötte, Márta néni fejében soha meg sem fordult, hogy Kisbaconból elköltözzön, pedig az ingázás nem mindig volt könnyű. Nem ment volna el semmi kényelemért ebből a jó, összetartó közösségből. Fiatalasszonyként azért imádkozott, ha gyermekei felnőnek, a világ közepét, Kisbacont el ne hagyják, dolgozzanak, boldoguljanak ott, ahol felnőttek. Jól imádkozott: gyermekei messze tanultak, de szülőföldjüktől nem szakadtak el, otthon kerestek megélhetést. Nemcsak családtagjainak, de a mai fiataloknak is csak azt tudja tanácsolni, ne a pénzt és a tisztséget hajszolják, hanem a lelki megnyugvást keressék. Az ötvenes években még hétszázötvenen lakták a falut – ma háromszázzal kevesebben vannak –, ám mindenki megélt, a település ma is eltartja azt, aki bízik benne.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Szent Korona olyan, mint a foci, mindenki ért hozzá
Nem véletlen, hogy a leghajmeresztőbb elméleteket találják ki róla. A téma egyik legjobb szakértője tesz rendet a fejekben.
-es rendszerváltás után a Szent Korona kutatása elszabadult, egészen hajmeresztő elképzelések jelentek meg, főleg az eredetével kapcsolatban, és hatalma mértékben élénkült meg az érdeklődés a magyar államiság és szuverenitás legfőbb jelképe iránt. Így biztosra vettük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Lendület Szent Korona kutatócsoportjának legújabb kutatási eredményeit bemutató film, A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában című doksi iránt is óriási lesz az érdeklődés a Kolozsvári Magyar Napokon. A filmvetítéssel egybekötött beszélgetés a kutatókkal végül három órásra nyúlt, esetenként pedig igen-igen felkorbácsolta az érzelmeket is. Most az esemény legfontosabb koronára vonatkozó állításait foglaljuk össze, kezdve mindjárt a legvitatottabb témával.
De mit lehet biztosan tudni a Szent Korona korai történetéről?
"Az Árpád-korban már ezt használták a magyar király koronázásokon, és a 13. század közepétől nevezik szentnek. Csak akkor lehetett legitim egy uralkodó, ha ez a fejére került. Változhatott a helyszín (Öt koronázó város volt a magyar történelemben, és mindenikben legitim volt a koronázás: Székesfehérvár, Esztergom, Budapest, Pozsony, Sopron - szerk.) és a koronázó személye is, de a korona nem volt helyettesíthető" - magyarázta Pálffy Géza, a kutatócsoport vezetője, a film szakértője a magyar államiság legfontosabb szimbólumáról, ami már az Árpád-kortól Szent Istvánhoz kapcsolt nemzeti ereklyének számított, bár ez a korona biztosan nem jött Rómából.
"A tudományos szakértők 95 százaléka szerint két részből állították össze. Az a biztos, hogy latin és görög feliratos része is van, ami szerint latin és görög részre osztható. Ez nagyon indokolja a két részből való összeállítást. Ha egyszer biztosan kiderül, hogy egy vagy két részből készült, akkor mi leszünk a legboldogabbak" - reagált a történész arra az elméletre, ami szerint az iskolában tanított dolgok, miszerint két részből állították össze, nem igazak. Pálffy elmondta, hogy neki is minden vágya ismerni az eredettörténetét. A kutatócsoport munkáján alapuló film a Szent Korona 1526-1916 közötti történetét dolgozta fel. Pálffy szerint azért koncentráltak a koronázási jelvény mohácsi csata utáni történetére, mert olyan dolgokat akartak mondani, ami biztosnak tűnik. Állítása szerint szinte minden hónapra jut egy friss felfedezés, például így került most elő a legrégebbi koronás országzászló (1618), az első budai koronázás (1792) magyar királyi udvarmesteri pálcája vagy az utolsó pozsonyi szertartáson (1830) használt koronázási cipellő.
Még Kolozsváron is találtak egy dokumentumot a Kemény-család levéltárában, ami a legkorábbi olyan szöveg, amit magyar nyelven írtak egy koronázásról. Az erdélyi fejedelem követének kísérője írta, aki protestánsként "unta a katolikus szertartást", ezért a királynő koronázását még megnézte, de a királyét már nem.
De akkor nincs is esély arra, hogy valaha is többet tudunk majd a korai történetéről?
"Nagyon kevés az esélye, hogy a korábbi történetéről többet tudjunk meg, mert nincsen képi ábrázolása, nincsenek írott dokumentumok. II. Ulászló koronázásról van a legkorábbi részletes leírás, Bonfini írta le. Tehát a késő középkorból egy részletes leírás van, amire ugye nem nagyon lehet egy egész történetet építeni. A 15. századból még várhatók újabb előbukkanó dokumentumok, de a 12., 13. és 14. századból már kevés az esély, legfeljebb olyanra számíthatunk, amelyben megemlítik, hogy mikor viszik ki Magyarországról, mondjuk a tatárjárás idején hogyan menekítik. Egyes dátumokat lehet pontosítani, de a tárgyról konkrétabbat nem nagyon lehet már megtudni. A tárgy történetéhez tudunk hozzátenni, de a fizikai állapotához a középkorból nagyon minimális az esély" - mondta a Transindexnek a kutató.
Pálffy szerint ki kell mondani, hogy vannak olyan dolgok, amire nem tudjuk a választ, ilyen a keletkezéstörténet, és ezért lehet rengeteg elmélet arról, és ezért lehet ez az egyik legvitatottabb téma a koronával kapcsolatában. A másik örök vitatéma a Dukász-lemez cseréje, ami szintén a keletkezéstörténetével függ össze, mert ha II. József cseréltette ki, akkor a korona nem 11. századi, legalábbis a görög része, lehet akár sumer vagy mezopotámiai is. Szerinte mindenféle elméletek vannak ezen a téren, egészen elszálltak is, amiket el lehet mondani, de nem kell foglalkozni velük. Pálffy szerint a korai történetét magából a tárgyból kell kitalálni, ennek viszont sok a buktatója. A harmadik terület, ami kapcsán sok vita van a Szent Korona eszmeisége, mert mindenki másként viszonyul a koronához. Pálffy szerint ezt is mindenképp kutatni, vizsgálni és értelmezni érdemes.
A tudomány nem akarja cáfolni ezeket a mítoszokat?
"A tudománynak nem a mítoszcáfolás, hanem a kérdésekre való válaszolás a feladata. Azzal foglalkozik, hogy próbáljon problémákat rekonstruálni, jelenségeket megoldani, ha ez mítoszcáfolással jár, ha tudunk árnyalni mítoszokat vagy más megvilágításba helyezni, és annak örülünk. Azt ki merem jelenteni, hogy a Kheopsz-piramisnak nincs köze a Szent Koronához, még ha könyvet is írtak róla. Annyira sok a vadhajtás, hogy arra muszáj volt a magyar tudományosságnak válaszolni, mert az sérti a koronát, mint nemzeti ereklyét. A koronához köthető badarságok közlése méltatlan a koronához, a legfőbb nemzeti jelképünk históriájához, eszmeiségéhez" - érvelt a kutató amellett, hogy a kutatócsoportjuk miért nem foglalkozik egyértelműen mítoszcáfolással. "Ha bizonyítékok kerülnének elő, hogy II. József cseréltette ki, akkor én lennék a legboldogabb. Nekem ez nem létkérdés" - mondta a közönségből mindegyre felmerülő vitatott kérdésre, kiegészítve azzal is, hogy a kutatók jelenlegi álláspontja szerint a Dukász Mihály-kép cserélt, de nem II. József cseréltette ki, hanem valamikor valaki a középkorban. Megjegyezte, hogy Révay Péter koronaőr 1613-ban kiadott, a koronát részletesen leíró munkájához - amit a kérdéssel foglalkozók a leggyakrabban szoktak idézni - is érdemes kritikusan viszonyulni, mert sok esetben az sem egyértelmű, például a függők tekintetében mást ír a szöveg és mást mutat az illusztráció, és Révay is megváltoztatta a koronatörténetét a politikai viszonyoknak megfelelően. A módosított művének, amit először posztumusz 1659-ben adtak ki, a magyar és latin nyelvű újra kiadása pedig jövőre várható. Az 1613-as kiadásnak már 1979-ben megjelent a magyarítása, ez utóbbi eddig csak latinul jelent meg.
A kutató szerint azért is nehéz a korona kutatása, mert a bakikat nem hozzák nyilvánosságra. Azt nem írják le, amikor a koronázáshoz kinyitották a jelvényeket őrző ládat, így azt sem, amikor kivették, hogy a leendő király fejéhez készíthessenek megfelelő bélést. A kutató szerint arról is kevesen tudnak, hogy 2000-es parlamentbe történő átszállításakor is történt baki, nem akart kinyílni az azt szállító láda. Az is könnyen megeshet, hogy a kereszt is másik alkalommal ferdült el, mint gondoljuk, mert lehet, hogy még öt alkalommal feltörték a ládát, csak épp még nem tudunk róla.
A korona még mai is politikai kérdés?
"Az lenne furcsa, ha nem lenne az. Egy tárgy, ami a parlamentben van, minden magyar állampolgár személyigazolványán ott van, szerepel a magyar alkotmányban, hát hogyne lenne az. De ez a politikai elit feladata, a történész ezt csak megállapíthatja" - jelentette ki Pálffy a rendre felmerülő politikai vonatkozással kapcsolatban, a beszélgetésen pedig több példát is hozott. Ott van például I. Lipót 1655-ös koronázása, amikor négy korona - ez nem egyedi eset - is szerepelt a szertartáson, amelyről a Kolozsváron talált dokumentum is szólt. Erre kellett a Szent Korona, mert az kell az uralkodó fejére, de mivel Lipót akkor még csak trónörökös volt, az apjának, III. Ferdinánd fejére is kellett egy házi korona, emellett pedig megkoronázzák a királynőt a saját házi koronájával. De mivel a Magyar Királyság trónján a Német-római Birodalom császára ült, ezért a birodalmi felségjelek másolatait is kitették. Mint Pálffy mondta, ez olyan, mint manapság az Európai Unió zászlója, ami ott van a mi ceremóniáinkon is. Az ilyen szimbolikus politika is örök. De vannak személetesebb példák is például a koronázó személyével kapcsolatban. A hagyomány szerint akkor legitim a magyarok koronázása, ha az esztergomi érsek teszi a király fejére a Szent Koronát. De ez azért nem mindig volt így. 1527-ben esztergomi érsek hiányában a rangidős felszentelt püspök koronázta meg a királyt (mind Szapolyai Jánost, mind I. Ferdinándot), de Szapolyai esetében segített neki az ország nádora, Báthori István is, akinek az időtájt nagyon jelentős volt a befolyása. Még úgy is részt akart venni az eseményen, hogy hordszékből kellett koronázzon. Az, hogy ezt Báthori elérte, egyértelműen világi politikai elit ternyerését jelenti. Utána az esztergomi érsekek mindent megtettek, hogy ez ne fordulhasson még egyszer elő, de a világiak egyre több elemet követeltek a szertartáson. Az esztergomi érsek nem volt mellőzhető, de Esterházy Pál nádor 1687-ben elérte egy nála 30 évvel idősebb egyházi vezetőnél, hogy ő is koronázhasson. És ettől még törvényes volt a koronázás. De politikai kérdés az is, hogy hol őrzik a koronát, ahogyan II. Józsefnek is az volt, amikor betette egy vitrinbe, vagy Ferenc Józsefnek is, amikor a megtalálása után csak megnézte, majd visszavitte a magyar fővárosba, és nem koronáztatta meg magát egyből vele. Ahogyan manapság is politikai kérdés, hogy hol őrzik.
Pálffy kérdésre el is mondja, hogy szerinte nem az Országház a legjobb hely a kiállítására. "De azt is megmondom, hogy miért őrizhetjük ott. A Révay Pétertől származó gondolat szerint a korona a rendi nemzetet, a politikai elitet is jelképezi, így lehet a rendi nemzet utódjának, a parlamenti képviselők épületében. Annak ellenére, hogy a magyar parlament épületében soha nem őriztek. 1896-ban, a Millennium évében járt először az épületben, majd 2000-ben vitték ismét oda, utoljára. Ez egy politikai döntés" - mondta a kutató, majd azt is elmondta, hogy miért nem ért egyet a Szent Korona parlamenti őrzésével.
"A parlamentben szállítással a koronázási jelvényeket szétválasztották. Ugye a biztosan Szent Istvánhoz köthető jelvény, a palást nem került át, szerencsére, mert már nagyon rossz állapotban van, és nem élte volna túl. Csak egy filmben tudjuk virtuálisan egyben megmutatni. De a most talált koronázási cipellőnek is ott lenne a helye. És a parlamentbe nem olyan könnyű bejutni. Ha hozzáteszem, hogy az egyházi tárgyakat is látni szeretnénk, akkor el kell menni Esztergomba. Ha az egyéb koronázási kincseket, akkor például ide kell jönni Kolozsvárra, és megnézni az eddig ismert legkorábbi magyar királyné-koronázási érmét, amiből egy példány van. Ha egyszer lenne egy magyar koronázási jelvény kiállítóhely, akkor releváns lenne ott őrizni. Én ezt támogatnám. De a királyi vár azért is indokoltabb lenne, mert kisebb megszakításokkal 1790-től 1944-ig ott őrizték. De ez nem tudományos kérdés" - mondta a történész.
Erdélyi románok is érezhetik magukénak a koronát?
A beszélgetésen szó volt arról is, hogy a Szent Korona alapos művészettörténeti és modern természettudományos vizsgálata még várat magára, de jelenleg még komoly felvételek sincsenek róla. Csak a vetített film hatására készül nemsokára egy olyan részletes felvétel, amit mindenki megnézhet otthon, tanulmányozhatja akár a szegecseléseit is. A kutatással kapcsolatban elmondta azt a tapasztalatukat, hogy a szlovákok is magukénak érzik a koronát, Szlovákiában nagyon jelentős az érdeklődés mind a film (ezért szlovák felirat is készült hozzá), mind a koronakutatás iránt, ami azzal is összefügg, hogy Pozsony koronázóváros volt. Innen vetődött fel az előbbi kérdés, amire a Transindexnek így nyilatkozott az akadémikus.
"Az erdélyi románok felmenői a Magyar Királyság állampolgárai voltak, és így a Szent Korona tagjai is. Mint ahogyan Erdély is a szent Korona tagja volt. Szerintem egyértelmű, hogy aki a történeti Magyarországon élt, és magyar állampolgár volt, annak lehet a legfőbb történeti ereklyéje. Miért ne lehetne egy kolozsvári magyarnak vagy románnak, pláne, ha voltak magyar felmenői, akkor a dédapja vagy a nagyapja a magyar koronát viselő uralkodók alattvalója volt? De nyilván ez egy ambivalens érzés. Az Erdélyi Fejedelemség és a Magyar Királyság történetét egy mai romániai román állampolgár kevésbé fogja magénak érezni" - mondta el. A téma iránt érdeklődők például itt még egy videó, Pálffy Géza előadásával a koronáról, amiben többek között arra is keresi a választ, hogy mikor ferdülhetett el a kereszt a tetején, illetve biztosan nem azért ferde, hogy párhuzamos legyen a Föld tengelyével.
G. L. / Transindex.ro

Borvíznagyhatalom?
Székelyföld borvíznagyhatalom – hangzott el A Kárpát-medence ásványvizei című, immár tizenharmadszor megszervezett, ezúttal Háromszéken tartott nemzetközi tudományos konferencia beharangozóján a megyeházán. A konferencia előadásai ma zajlanak a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi központjában.
Amikor első ízben Székelyszáldoboson jártam, azzal reklámozták az ottani borvízforrást, hogy még Bethlen Gábor fejedelem is annak vizével gyógyította magát. Aztán az olaszteleki Daniel-kastély meglátogatásakor azzal is tarkították a bemutatót, hogy a hátsó udvarházban szállt meg Bethlen Gábor, amikor székelyszáldobosi borvízzel kúrálta baját. Utánanéztem, mikor is lehetett ez. Kiderült, a kezelés után egy hónappal a nagy fejedelem elhunyt. Minden bizonnyal nem a székelyszáldobosi borvíz okozta halálát, csak túl nagy lehetett a nyavalya, és megkésett a kezelés. Háromszék mint ásványvíz- és szén-dioxid-nagyhatalom a címe annak az előadásnak, melyet ma tart Kisgyörgy Zoltán geológus az említett konferencián. Kedves újságíró kollégám és barátom, Zoli bácsi sokat mesél és ír a borvizekről, 2013-ban könyve jelent meg a háromszéki ásványvízkincsről. Főleg a régi nagyságot emlegeti, azt az időszakot eleveníti fel, amikor Háromszéken virult a fürdőélet, palackozták a híres ásványvizeket.
De nézzük a jelent. A kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórháznak és főleg a szív-és érrendszeri betegségek kezelésének és az abban szenvedők rehabilitációjának módszerét kidolgozó névadónak köszönhetően működik a gyógyturizmus Háromszéken. Az eredményekről Tatár Márta szívszakorvos előadást tart. Beindult a népi feredők felújítását célzó mozgalom. A borvíz útja program sokaknak okozott bosszúságot, de mára működik, igaz, nem az eredeti elképzelés szerint. Főleg az előpataki és bölöni központot látogatják, leginkább brassóiak. Hatolykán is éldegél a gyógyturizmus. Gyógyvizeket palackoznak Sugásfürdőn, Málnásfürdőn és Előpatakon, asztali ásványvizet Szentkatolnán. Ezek elenyésző mennyiségek. De mi a helyzet a híres-neves borvizekkel, Bibarcfalván, Bodokon, Málnáson...?! A töltödék idegen kézbe kerültek, utóbbi kettő áll, előbbi éppen döcög, üveges borvizet szotyogtat a brassói piacra.
A jóindulat megvolna, az akarat is, és az is dicséretes, hogy az ásványvíz-konferenciával – de nem csak – Háromszékre igyekeznek terelni a figyelmet. Igen, az ásványvíziparban lenne keresnivaló. Mivel vannak itt kiaknázatlan lehetőségek, ott a potenciális borvíznagyhatalommá válás képe – csak ne délibábja legyen! –, minél szélesebb összefogással ki kellene ezt használni, úgy pezsegjen Háromszék, ahogyan egykoron, nehogy félezer borvízforrásával úgy járjon Kovászna megye, mint Bethlen Gábor fejedelmünk a székelyszáldobosi borvízzel. Túl későn kerüljön saját poharába.
Szekeres Attila / Háromszék; Erdély.ma

Péntektől hét napon át tüntetnek a szülők
A marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége megkapta a szükséges engedélyeket ahhoz a tüntetéssorozathoz, amelyet augusztus 25–31. között szerveznek a városháza előtt azért, hogy az illetékes intézmények és hivatalok vezetői szeptember elsejéig hozzanak döntést a felekezeti iskola ügyében.
Péntektől augusztus 31-ig minden nap 16–17 óra között a városháza előtti parkban, a Latinitás emlékműnél gyűlnek össze a szülők azzal a céllal, hogy civil eszközökkel nyomást gyakoroljanak a tanügyminisztériumra, a tanfelügyelőségre és a város önkormányzatára, hogy minél hamarabb döntsenek a tanintézet diákjainak sorsa felől. Ez azért is fontos, mert kicsivel több mint két hét múlva kezdődik az iskola, de a tanulók még mindig nem tudják, hogy hol és milyen tanintézetben kezdik el az új tanévet.
A szülők szeptember elsejét jelölték meg határidőnek, azaz elvárják, hogy addig az illetékes intézmények hozzanak döntést, hogy a szülőknek legyen idejük tudomásul venni, és megfelelően reagálni arra – nyilatkozta korábban lapunknak Csíky Csengele, a Civilek a katolikus iskoláért szülői közösség képviselője. Noha a tavaszinál nagyobb léptékű tüntetéssorozatra készültek a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnáziumba járó diákok szülei, ezúttal is egy tíz-tizenöt fős csoport állhat kinn a főtéren, de ha kell, ötpercenként váltják egymást. A szervezők várnak mindenkit, aki támogatja az iskola ügyét.
A bizonytalanság elsősorban azért áll fenn, mert az oktatási minisztérium és a Maros megyei tanfelügyelőség halasztgatja az ügyben a döntéshozatalt. A bírósági döntések alapján visszaállhat a teológiai gimnázium megalapítása előtti állapot, azaz az osztályok egy része visszakerülhet – legalábbis papíron – az Unirea Főgimnáziumhoz, ezt a lehetőséget azonban a szülők határozottan elutasítják. A helyzetet bonyolítja, hogy az osztályok nagy része, amelyek az Unireából kerültek át, már végeztek, egy maradt még azok közül, a mostaniak pedig már kivétel nélkül a felekezeti tanintézetben kezdtek. Az illetékes intézményeknek így pontosítaniuk kellene, hogy melyik osztályokra, illetve kikre vonatkozna a visszasorolás.
Csíky Csengele korábban rámutatott, már késő lesz, ha csak szeptember 15-én közlik a szülőkkel a döntést, mert akkor jogilag már besorolták őket egy tanintézethez, és ezen már nem lehet változtatni. A szülői csoport képviselője leszögezte, ha szeptember elsejéig nem határoznak az ügyben, a szülők alkotmányos jogai sérülnek.
Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Nagycsaládban élni jó (Tábor Csomakőrösön)
Első alkalommal szervezett tábort nagycsaládosok számára a Tündérvár Székely Nagycsaládosok Egyesülete. Az egyhetes esemény helyszíne a csomakőrösi Debreczi Panzió, amely közel van Kovásznához, és a tér, a körülmények is megfelelnek a táborozáshoz. Nemcsak háromszékiek éltek a lehetőséggel, Hargita megyéből, sőt, Magyarországról is érkeztek a táborba, összesen ötven fő – tudtuk meg a szervező egyesület elnökétől, Fülöp Csabától.
Az egyesület az idén alakult, így első alkalommal szervezik meg a tábort, de a kezdeményezéssel mindenképpen hagyományt kívánnak teremteni, évente megismételnék az össze¬jövetelt. Az anyagiak előteremtését a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt., Kovászna város helyi tanácsa és a magyarországi Chemark Kft. támogatta. A táborban elsősorban nagycsaládosok – a meghatározás szerint legalább három gyereket nevelők – vesznek részt, de szívesen látott táborozók az egyesület pártoló tagságának kisebb családjai is. Nem feledkeztek meg a fiatalokról, részvételi lehetőséget biztosítottak számukra is, azzal a szándékkal, hogy betekintést nyerjenek a nagycsaládok életébe, felnőttként kedvet kapjanak eme életformához, és általuk is ellensúlyozni lehessen a nemzet fogyását – magyarázta Fülöp. A napi program igen változatosra sikerült. Történelmi délelőtt, kézműves tevékenység, festés, csillagnézés, horgászás, táncház, pónilovazás, íjászat, sportolás mellett kitűnő élménylehetőséget adott a panzió úszómedencéje – igaz, a gyerekek csak felnőtt felügyelete mellett pancsolhattak.
A táborban részt vett családjával a gyergyószárhegyi Ferencz Zoltán képzőművész is. Székelyföldön nem találkozott ilyen jellegű rendezvénnyel – habár Magyarországon egyre több tábort szerveznek kimondottan nagycsaládosoknak –, nagyon pozitív a kezdeményezés – értékelte. Szakmai tudásával kívánt hozzájárulni a táborhoz, a gyerekek számára festőműhelyt szervezett, ahol mindenki kedvére kiélhette művészhajlamát. Hegyeli Attila az egyesület tagjaként érkezett öttagú családjával Csomakőrösre. „Azt mondom, nagyon jó összegyűlni olyan családokkal, ahol három vagy több gyerek van. Közösek a gondjaink, az örömeink. Van olyan előítélet, mely szerint sok gyerekkel sok a baj, a mai világban nem is lehet gyereket vállalni. Mi azt látjuk, nem így van, sok egygyerekes családban több a probléma a gyerekkel, mint nálunk a hárommal. Azt tapasztaljuk: nagycsaládban élni jó” – mondta el érdeklődésünkre.
Konnáth Árpád fiatalként, diákként érkezett a táborba. Nagyon szereti általában a táborozást, a gyerekekkel való foglalkozást, minden nagyon tetszik neki. A programok között igen jó volt a zászlórajzolás, de leginkább az íjászatot várta – mondta el. A Tündérvár-egyesület legközelebb a kovásznai városnapokon mutatkozik be, ahol a gyerektevékenységek lebonyolítását vállalták
Bokor Gábor/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)