Kevesebb magyar osztály indul Kolozs megyében – hosszú távú oktatási stratégia kellene
Kolozs megyében vélhetően két magyar osztállyal indul kevesebb a kilencedik osztályban, azt azonban még nem tudni, hogy melyik intézményeket érinti ez – közölte a Kolozs megyei RMDSZ. Pénteken, Kolozsváron elhangzott: miután az iskolavezetőkkel nem tudtak megegyezni, a főtanfelügyelőség térfelén pattog a labda, amellyel azonban sikerült megállapodniuk egy méltányos döntésben.
Csoma Botond parlamenti képviselő, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke elmondta, az idén komoly gyereklétszám-csökkenéssel kellett szembenézni: nyolcadik osztályban nyolcvan, ötödik osztályban körülbelül száz gyerekkel van kevesebb a megyében. A Kolozs megyei főtanfelügyelővel, Valentin Cuibus-szal folytatott tárgyalások során megállapodtak abban, hogy a vidéken, ahol nincs több magyar osztály, nagyon kis létszámokkal is működhetnek a magyar osztályok, ezt a zeneoktatásra is kiterjesztik. Csoma hozzátette: a kilencedik osztályban Dézsen 21 gyerek gyűlt össze a környező falvakkal együtt, így magyar osztály indul a városban.
A Kolozs megyi RMDSZ vezetői kolozsvári és megyei iskolavezetőkkel, szakemberekkel is találkoztak. Olyan kritériumrendszer kidolgozásáról tárgyaltak, amellyel a létszámcsökkenés kérdését kezelhetik a jövőben. Ezt a rendszert egyelőre nem sikerült kidolgozni – tette hozzá a képviselő. Mint elmondta, az iskolavezetők átadják a mérlegelési és döntési jogot a megyei főtanfelügyelőségnek, és arra kérik, hogy vegye figyelembe a kisebbségi oktatás helyzetét.
A tűzoltó-módszerektől búcsút kell venni – fogalmazott Csoma Botond, ehelyett szerinte fenntartható oktatási stratégiára van szükség. A Kolozs megyei RMDSZ nevében így olyan testület létrehozását javasolja, amely közép- vagy hosszú távon fenntartható oktatási stratégiát dolgozna ki.
Két magyar osztállyal rövidülhet a megye
A nyolcadik osztályos diákoknál ezelőtt két évvel, 612 diák végzett magyar tagozaton, idén 507 lesz – mondta el Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Tavaly ugyan sikerült megtartani a már létező osztályokat, de idén már lehetetlen lesz megtartani ezt a számot – hívta fel a figyelmet. Mivel az iskolavezetőkkel tartott tárgyalás során nem léphettek előre, döntéseket meg kell hozni, így jövő héten a tanfelügyelőségi vezetőtanácsi gyűlésen meghozzák a magyar osztályokra vonatkozó határozatokat.
„Több mint valószínű, hogy két kilencedik osztállyal lesz kevesebb, de nem tudja még senki, hogy kiket érint majd ez” – fogalmazott Török. Hozzátette, a dézsi induló kilencedikkel együtt tulajdonképpen eggyel kevesebb magyar osztállyal kell számolni.
A jelenlegi negyedik osztályokban is száz diákkal van kevesebb, mint tavaly, itt azonban megállapodtak abban a főtanfelügyelővel, hogy ott, ahol levágják a kilencedik osztályt, megtartják az ötödiket. Az előkészítőkről, óvodákról egyelőre nincsenek konkrétumok.
Minden magyar intézmény egyedi eset
Tárkány Erika, az RMPSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke kifejtette, a tűzoltó-módszerek valóban jellemezték az elmúlt éveket, hiszen mindig reménykedtek. „Kolozs megyében minden egyes magyar intézmény egyedi eset, ezért is tartott 6-7 órát a iskolavezetőkkel tartott megbeszélés. Nehéz objektív kritériumrendszert kialakítani” – fogalmazott.
Hozzátette, nem egymás ellen szeretnének dolgozni, hanem egy jövőkép, konkrét adatok tükrében. Az RMPSZ felajánlotta segítségét az RMDSZ-nek, fontos volna ugyanakkor négy évre előre látni a diáklétszámot, támogatni a szülőket abban a döntésükben, hogy gyerekeik a vidéki iskolákban maradjanak.
„Nem vagyunk sem annak a szakmai tudásnak és információhalmaznak, sem erkölcsi alapnak a birtokosai, hogy bármelyik RMDSZ-es tisztségviselő dönthetne az intézmények sorsáról, ezért volt szükség erre a tanácskozásra, és itt kell meghozni a döntéseket” – fogalmazott Horváth Anna. Az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke aláhúzta, az elvi kérdéseket és az ezekből következő későbbi döntéseket kell elfogadni.
Pozitív diszkrimináció mostanáig is létezett vidéki osztályok esetében, de azon el kell gondolkodni, hogy azonos profilú, egymás mellett működő kolozsvári magyar iskolák messze létszám alatt működő osztályaival mi történjen – tette hozzá Horváth rámutatva, román osztályokat, sőt iskolákat is szüntetnek meg.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Trump nemzetbiztonsági tanácsadója értékeli Románia elkötelezettségét
Nagyra értékelte Románia elkötelezettségét és a NATO-ban, valamint a térségben vállalt szerepét Michael T. Flynn, aki Donald Trumpnak, az USA megválasztott elnökének nemzetbiztonsági tanácsadója lesz. Michael T. Flynn ezt a Románia washingtoni nagykövetével, George Maiorral folytatott telefonbeszélgetés során közölte - tájékoztat az Agerpres hírügynökséghez eljuttatott közlemény. Flynn hangsúlyozta, hogy a NATO továbbra is alapvető szövetség marad az Amerikai Egyesült Államok számára, és ezen szövetség minden tagjának együtt kell működnie a közös előnyök érdekekében. A leendő amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó elfogadta a diplomata arra vonatkozó meghívását, hogy látogasson el Romániába. A beszélgetés során Románia nagykövete gratulált Flynn-nek kinevezéséhez és az új vezetést Románia szilárd támogatásáról biztosította. "Románia stabil és biztos szövetségese az Amerikai Egyesült Államoknak, következetesen hozzájárul a terrorizmus visszaszorítását és a közös biztonság megerősítését célzó lépésekhez. Románia elkötelezettsége az Észak-Atlanti Szövetség keretében jelenleg is, és a jövőben is nagyon erős lesz, és összhangban áll az új államvezetés védelemre fordítandó erőforrások növelésére vonatkozó elképzelésével az európai szövetségesek részéről. Ezt bizonyítandó, országunk bruttó nemzeti össztermékének 2%-át a védelemre fogja fordítani' - nyilatkozta a nagykövet. Flynn tábornok köszönetet mondott Romániának, Klaus Johannis államfőnek és a kormánynak az Amerika iránt tanúsított támogatásért, hangsúlyozva: tisztában van vele és nagy jelentőségűnek tartja, hogy Románia lakossága pozitív érzelmeket táplál az Amerikai Egyesült Államok iránt. (agerpres)
Transindex.ro

Mindent az olvasásért
Egyik szemem sír, a másik nevet – mondta Szonda Szabolcs igazgató, mikor a sepsiszentgyörgyiBod Péter Megyei Könyvtár múlt évi tevékenységéről kérdeztük. A sírást a teljesen leállt épületfelújítás okozza, a nevetést, hogy küldetését 2016-ban is jól teljesítette a könyvtár.
Az egykori székház felújításához, könyvtári célnak megfelelő átalakításához még 2012-ben fogtak hozzá, az elképzelés szerint az épületet modulonként korszerűsítették volna olyképp, hogy az intézmény folyamatos működését biztosítani lehessen. A nagy munkálatból csak az egyik szárnyon nagyjából elvégzett módosításra futotta, a művelődési minisztériumnál ugyanis időközben elakadt a pénzforrás, és kilátás sincs arra, hogy egyhamar újrainduljon a finanszírozás – magyarázta Szonda Szabolcs. Ezt a fejezetet kellene lezárni, az épületrehabilitációt meg más módon folytatni – különben ez a szándéka az intézmény fenntartójának, a megyei tanácsnak is. 
Tevékenységét illetően jó évet zárt a Bod Péter Megyei Könyvtár: a beiratkozott olvasók száma növekvő tendenciát mutat, elérve a 9500-as számot, az aktív olvasóké 7500 körüli. Évente 75–80 ezer olvasót szolgálnak ki, a könyvtár 230 ezres állománya is folyamatosan bővül, az új kiadványok beszerzésekor igyekeznek figyelni minden területre, legalábbis egy bizonyos határig, hiszen közkönyvtárként nem a szakirodalom gyűjtése elsődleges feladatuk. Leginkább azokat a kiadványokat vásárolják meg, amelyekre az olvasói visszajelzések alapján érdeklődés mutatkozik: szépirodalmat, magyar és román nyelvű könyveket egyaránt. Adományok révén is gyarapszik a könyvtár, főképp az 1970-es, 80-as évek hazai könyvterméséből, amire viszont nagy szükségük lenne: gyermek és ifjúsági irodalom, abból is főképp a házi olvasmányok – jegyzi meg Szonda Szabolcs. Ezek a könyvek ugyanis a gyakori kölcsönzéstől eléggé megviselt állapotba kerültek, a kiadók meg ritkán nyomják újra.
A Bod Péter Megyei Könyvtár nagy hangsúlyt fektet az olvasásra ösztönző programokra: a könyvkelengye – az újszülötteknek ajándékozott könyvcsomag – még nem elég az olvasói tábor utánpótlásának biztosításához (bár ha a szülők belenéznek a könyvekbe, már az is eredmény), de az óvodásokat, kisiskolásokat felkereső mozgó könyvtár, az elemistáknak szervezett vakációs olvasóklub, az V–VIII. osztályosok számára kiírt vetélkedők és olvasótáborok, nem beszélve az egyedi és nagyon sikeres Varázskuckóról már olyan kezdeményezések, amelyek hosszú távra biztosítják az olvasóközönséget – a Bod Péter Megyei Könyvtárnál ugyanis azt az elvet vallják, hogy az ifjonti kíváncsiságot a könyvek felé kell csatornázni.Alaptevékenysége a könyves közönségszolgálat ugyan, de a Bod Péter Megyei Könyvtár aktív szervezője a sepsiszentgyörgyi-háromszéki irodalmi életnek is. Tavaly közel félszáz saját rendezvényt szerveztek vagy fogadtak be az írott kultúra szűkebb-tágabb területéről, és ezt a tevékenységet idén is folytatni szándékoznak. Hogy kik lesznek jelen a közönségtalálkozókon, arról korai még beszélni, a szervezés sikere ugyanis nemcsak tervezésen, de nagyon az embereken és az állandó készenléten múlik. Olykor többéves távlatokban is kell gondolkodni, Nádas Péterrel például négy éve van kapcsolatban a könyvtár, és még nem tudtak időpontot egyeztetni – de érdemes türelemmel lenni, mondja Szonda Szabolcs. Megjegyzi, van valami ezzel a várossal, a meghívottak – akár jártak már itt korábban, akár nem – jól érzik itt magukat, szívesen visszajönnek később is. És ez az, amiért az egyre bonyolultabb adminisztráció közepette érdemes naphosszat dolgozni a szervezéssel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Főhajtás a hősök előtt
A 74 évvel ezelőtt a Don-kanyarban lezajlott Voronyezs környéki harcok, tragikus, katasztrofális események kitörölhetetlenül mindörökre nemzetünk történetének részévé váltak, és ezek ismerete főhajtás a bajtársaink előtt, akik kötelességük teljesítése közben estek el – hangzott el a sepsiszentgyörgyi köztemetőben a Vitézi Rend erdélyi törzskapitánysága megemlékezésén.
A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjében, a rend kopjafájánál mindössze páran, a rend tagjai dacoltak a hideggel és hallgatták meg Székely Zsolt főkapitány rövid visszatekintőjét, melyben az elmúlt években előkerült új, a veszteségeket más megvilágításba helyező adatok foglaltak el központi helyet. A szerény megemlékezés imával, valamint a kegyelet koszorújának elhelyezésével zárult.
Nagy D. István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A színház kiterjedése
Igen, a színház kiterjedése folyamatban van. Vagy nem? Gáspárik Attila esszéket, tanulmányokat, párbeszédeket tartalmazó új könyve* több szempontból is példázza a kiterjedés folyamatosságát, de számos kérdést is felvet a színházi jelenséggel kapcsolatosan. Tárgyszerűen, szókimondón, érdekesen, általánosítva és specifikusan, múltba visszatekintve és jelenbe ágyazódva, kellő távolságtartással és nem titkolt egyéni látásmóddal. Teheti, hiszen kívülről, belülről volt/van rálátása a honi és nemzetközi színházi életre, az azt meghatározó társadalmi jelenségekre. Évtizedek óta színészként bizonyíthatja tehetségét, színészpedagógus, olykor rendez is, egyetemet szervezett, épített, bővített, színházat vezet, elmélyült a színháztörténetbe, médiába, a tanulást, önképzését nem tekinti befejezettnek, szerteágazó a kapcsolatrendszere, és ha mondandója akad, hajlandó tollat is ragadni, illetve leülni a komputer elé. Jól teszi. Kevés nálunk a színházi kötet, az olyan pláne, amelyben a jelenségbe beépült, gyakorló színházi ember szólal meg, próbálja kifejteni véleményét, továbbadni tapasztalatait. És nem úgy, ahogy általában a színházelmélettel foglalkozó szerzők szólnak, bonyolult szakmai nyelven a szakmának. Ez a könyv érthető a laikus számára is, olvastatja magát. Nyilván vannak olyan fejezetei, amelyeket bizonyára nagyobb kíváncsisággal olvas a mezei színházlátogató, a besúgásról, titkosszolgálati vonatkozásokról szóló oldalak például, és olyan kijelentések, sommás megállapítások is, amikkel vitába száll, ám annál érdekfeszítőbb lehet az olvasás. Elvégre, akárcsak a színházban, olvasáskor sem jó ómen a közömbösség. Egyébként a kiadvány elsősorban adatokra, dokumentumokra és nem szubjektív benyomásokra alapoz. A recenzens sem azért említette konkrétan a szeku és a színház viszonyának múltjára, jelenére fókuszáló tanulmányt, mert őt az a többinél jobban érdekelné, hanem azért, mert a Besúgókkal, besúgók nélkül című fejezet egyik releváns adata szerint „Maros megyében a rendszerváltás előtt megközelítőleg 4 ezer besúgó jelentéseire számíthattak, ami a város lakosságának mintegy 4%-a”. A téma tehát sok ember érdeklődését felkeltheti. És ma? Manapság hányan jelentenek a titkosszolgálatoknak? – fogalmazódhat meg egy-kettőre a kérdés az olvasóban. Számbeli válasszal a szerző nem tud szolgálni, de fejtegetéseiben semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a besúgások, (fel)jelentések szövevénye ne élte volna túl a rendszerváltást. És még sok koloncot hordoz magával Thália honi magyar közössége. Megannyi téren van még számos tennivaló, derül ki a kötetből. Hiányoznak például a Mesterek, akik példát nyújthatnának, utat mutathatnának. Ilyen értelemben legnagyobb súlya a kötetnyitó dolgozatnak van, amelyben Gáspárik a nagy előd, a mindinkább feledésbe merülő Kovács György színművész Súgó nélkül című szövegére alapozva értekezik színházról, világról, nemzedékekről. És igen tanulságos a Taub János rendezővel folytatott beszélgetés is. Külön fejezet részletezi az erdélyi, romániai hivatásos magyar nyelvű színjátszás történetét, színház és irodalom viszonyrendszerét, a hazai színházi kritika helyzetét, állapotát. Visszatérő téma a színészképzés, amelyről Parászka Miklóssal folytat párbeszédet a szerző. Több írás 2010-es keltezésű, van azonban frissebb interjú is Gáspárikkal, akinek a minap újították fel öt évre a marosvásárhelyi vezérigazgatói kinevezését. Folytathatja tehát azt a munkát, amellyel a tavaly elérte, hogy a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előadásait 65 ezer néző tekintse meg. Ez a város jelenlegi lakosságának a felét teszi ki. Valahol előbb azt olvastam tőle, hogy Románia lakosságának csupán 1 százaléka jár színházba. Ezek szerint mi, itteniek jól állunk. Tényleg jól? A kötet olvastán ezt is mérlegelhetjük. Kételyeinek a szerző is hangot ad. Madách Tragédiájának négy sorát kétszer is idézve figyelmeztet arra, hogy alaposan átgondolva, óvatosan kell kezelnünk az adatokat, értelmeznünk a véleményeket, nyilatkozatokat, mendemondákat. „Minden dolognak oly sok színe van,/ Hogy aki mindazt végigészleli,/ Kevesbet tud, mint első pillanatra,/ S határozatra jőni rá nem ér.” Ettől persze a kiadvány mit sem veszít jelentőségéből. Amit az is hangsúlyoz, hogy a budapesti PONT Kiadó Gáspárik Attila könyveivel kezdi nemzetközi CONFLUX sorozatának színház felé nyitását.
N.M.K.
* Gáspárik Attila: A színház kiterjedése. Esszék, tanulmányok, párbeszédek. Pont Kiadó, Budapest, 2016
Népújság (Marosvásárhely)

A Koinónia Kiadó könyvajánlója Van-e élet az autonómia után?
A Székelyföldi autonómiáról már sokszor olvashattunk, de talán mindig csak egy-két megvilágításból. A Van-e élet az autonómia után? című interjúkötet kulcskérdése: milyen változásokat hozhat Székelyföld területi, valamint kulturális autonómiája a mindennapokra nézve. A szerző, Borbély Tamás tizenegy szakembert – közgazdászt, szociológust, antropológust, történészt, politológust, színházi rendezőt – kérdez a romániai magyarság autonómiájáról. A megkérdezettek román és magyar, pártfüggetlen közéleti személyiségek: Juhász Jácint, Szilágyi N. Sándor, Bakk Miklós, Stefano Bottoni, Csutak István, Gabriel Andreescu, Salat Levente, Bocsárdi László, Smaranda Enache, Bárdi Nándor, Biró A. Zoltán. A közéletben, de főként a választási kampányok idején gyakran felbukkanó – már-már varázsszóként működő – fogalom az autonómia, a társadalmi önszerveződés folyamata. A kötetben felszólalók – akik valamilyen formában érintettek a témában – saját szakterületük szemszögéből tárgyalják e politikai cél gazdasági életképességét, hatásait, veszélyeit. Az izgalmas beszélgetésekből összeálló kötet célja tisztázni, alaposan körbejárni az autonómia fogalmát olyan szakvélemények által, melyek nem tartoznak semmilyen politikai retorikához. A megkérdezettek olyan kérdésekre keresik a választ, mint például a Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó tervek megalapozottsága, a régió önfenntartása jövedelemadókból, hatalommegosztás a román közösséggel, az autonómia esélyei a gazdasági válságban, vagy Székelyföld területi autonómiájának következménye a kultúrára nézve. A rendszerváltás után az előző mintegy huszonhárom esztendőben romániai magyar értelmiségiek kezdeményezésére több autonómiatervezet is született Romániában, ezek közül nem egy feledésbe merült. Bár a politikusok gyakran hivatkoznak egy-egy külföldi autonómiamodellre, egyelőre még elég homályos, hogy az autonómia fogalma mögött milyen tartalom áll. Az interjúkban történelmi példákkal, autonómiatervek forrásaival is találkozunk. A Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Van-e élet az autonómia után? című könyv könyv megtalálható Marosvásárhelyen a Kobak és a Gutenberg könyvesboltban, vagy kedvezményesen megrendelhető a konyvter.ro honlapon.
Sajó Enikő
Népújság (Marosvásárhely)

Jövő héten döntenek a magyar osztályok számának csökkentéséről
Újra lesz magyar tannyelvű kilencedik osztály Désen
A Kolozs megyei gyereklétszám csökkenése miatt már biztos, hogy kevesebb magyar ötödik és kilencedik osztály lesz a 2017/2018-as tanévben – nyilatkozta az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének székházában megtartott sajtótájékoztatón Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes. Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke oktatási stratégia kidolgozását szorgalmazta, amely által elkerülhetőek lennének a „tűzoltás-szerűen”, azaz a gyorsan és rövid idő alatt, a határidő szorításában meghozott megoldások. Ugyanakkor az oktatási törvényt módosító javaslat kidolgozása is felmerült, amelynek értelmében a nemzeti kisebbségek esetében a gyereklétszám ne számítson döntő tényezőnek. Miután az RMDSZ, a pedagógusszövetség megyei szervezete és a magyar iskolaigazgatók nem tudtak megegyezni az osztályok megszüntetéséről, ebben a kérdésben végül a Kolozs megyei tanfelügyelőség dönt jövő heti igazgatótanácsi gyűlésén.
Kolozs megyében elkerülhetetlen a magyar tannyelvű ötödik és kilencedik osztályok számának csökkentése, mivel a jelenlegi negyedikes és nyolcadikos tanulók száma közel százzal kevesebb, mint tavaly. Egy héttel korábban Csoma Botond, mint az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke, Tárkányi Erika, a pedagógusszövetség megyei szervezetének elnöke, tanfelügyelők stb., több mint hat órán át tartó megbeszélést folytattak a Kolozs megyei magyar tannyelvű iskolák igazgatóival, illetve a magyar tagozattal rendelkező tanintézetek aligazgatóival, de nem sikerült egyezségre jutni, hogy melyik iskolában milyen osztályt „vágjanak le”. Így a Kolozs Megyei Tanfelügyelőség vezető tanácsára maradt a döntés ebben a kérdésben.
– Nem rendelkeztem mandátummal arra nézve, hogy kifejtsem, hogyan történjen az osztályösszevonás. Mivel az iskolaigazgatókkal nem sikerült megegyezni, a döntés a tanfelügyelőségre hárul. Az intézményvezetőkkel való hosszas egyeztetés tanulsága az volt: megengedhetetlen, hogy „tűzoltás-szerűen” próbáljunk minden évben megoldást találni a létszámhiány miatti gondokra, osztályok összevonására vagy megszüntetésére. Ezért javasolom szaktestület létrehozását, amely legalább négy évre előremutató stratégiát dolgozna ki, amely magába foglalná az osztályösszevonásokat is, és ezt minden iskolának be kellene tartania – magyarázta Csoma Botond, az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke.
– Ilyen létszámcsökkenés mellett lehetetlen megtartani az osztályokat. A tárgyalás során minden iskolaigazgató az általa vezetett tanintézmény érdekeit védte, ezért nem sikerült döntenünk. A tanfelügyelőség jövő szerdán vagy csütörtökön fogja meghozni helyettünk a szomorú döntést – mondta Török Zoltán főtanfelügyelő-helyettes.
– Minden magyar tanintézmény helyzete egyedi eset, ezért nehéz az osztálycsökkenésre vonatkozó objektív kritériumrendszert felállítani. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ) a közeljövőben javasolni fogja a tanügyi törvény módosítását, hogy a nemzeti kisebbségek esetében az osztálylétszámot ne úgy szabják meg, hogy az teljesíthetetlen legyen, valamint pozitív diszkriminációt javasolnak a kisebbségi osztályok esetében. Az iskolaigazgatók is nehéz helyzetben voltak, amikor az osztálycsökkentés felmerült, hiszen a szülők kívánságára is oda kellett figyelniük – vélekedett Tárkányi Erika, az RMPSZ Kolozs megyei szervezetének elnöke.
 Horváth Anna, az RMDSZ kolozsvári szervezetének elnöke a közösségi szolidaritás fontosságát hangsúlyozta, amelynek fényében „mindannyiuknak túl kell látni a személyes, intézményes szempontokon”.
Ami az ötödik osztályokat illeti, nem olyan vészes a helyzet, mivel a Waldorf Líceumban nincs magyar negyedik osztály, ezért ötödik biztos nem indul, a Báthory-líceumban pedig az eddigi három ötödik osztály helyett csak kettőt kértek, mivel a negyedikbe 66 kisdiák jár.
A Szabadság kérdésére Apáczai-líceum beiskolázási tervével kapcsolatosan Horváth Anna elmondta: értesülése szerint egyetlen ötödik osztályt kértek, de ebből fele intenzív angol és fele képzőművészeti profilú lenne. Most már a tanfelügyelőségen a sor, hogy elfogadja vagy sem ezt a javaslatot.
A tanügyi törvény ugyan nem tiltja többprofilú osztály működtetését, de a sajtótájékoztatón jelenlevők elmondták: ilyenre csakis kilencedik osztályban volt eddig példa.  
Jó hírt is közölt Török Zoltán: 21 dési magyar nyolcadikos gyerek szülője kérvényezte a magyar kilencedik osztályt, ezzel kifejezve azon óhaját, hogy gyermekeiket szülővárosukban anyanyelvi oktatásban akarják részesíteni, tehát lesz magyar kilencedik osztály Désen. Török Zoltán szerint az osztályösszevonásoknál odafigyelnek arra, hogy ahol ötödik osztály szüntetnek meg, a kilencediket ne számolják fel és fordítva.
Szabadság (Kolozsvár)

Szijjártó Péter: Schengen nem halhat meg
A Die Welt című konzervatív német lap interjút közölt szombaton Szijjártó Péter magyar külgazdasági és külügyminiszterrel Schengen nem halhat meg címmel.
Az anyaországi miniszter arra a kérdésre, hogy miként fér össze a szigorú határvédelem a belső határellenőrzés nélküli schengeni övezet melletti kiállással, kiemelte, hogy a magyar gazdaság "nagyon nyitott".  Ezért a belső határoknak nyitottnak kell lenniük, "ha meghal Schengen, meghal a nyitott gazdaság" - húzta alá Szijjártó Péter. A Magyarországon működő nagy ipari cégek, amelyek mindenekelőtt Németországból érkeztek, szorosan ütemezett, úgynevezett percre kész (just-in-time) termelésszervezési rendszerben dolgoznak, és ez a rendszer nem működik, ha a kamionokat ellenőrzik a határon és sorok alakulnak ki az átkelőknél. A logisztikai szakemberek ilyen körülmények között nem tudnak dolgozni - fejtette ki a miniszter.
Érthetetlen a Magyarországgal szembeni bírálat, amiért kerítéssel biztosítja külső határát, amely egyben a schengeni övezet külső határa, hiszen a személyek és áruk szabad mozgása az övezeten belül csak az uniós külső határok biztosításával lehetséges - tette hozzá Szijjártó Péter.
Arra a felvetésre, hogy ezzel az állásponttal szembefordul a német szövetségi kormánnyal, amely más országokkal együtt februárban meg akarja hosszabbítani az ideiglenesen visszaállított belső határellenőrzést, a miniszter azt mondta, hogy megérti a német kormányt, és Magyarország a külső határa védelmével Európát, így Németországot is védi.
"Magyarországon keresztül egyetlen illegális migráns sem jut Németországba" - mondta Szijjártó Péter.
Ha ismét állandó, standard eljárás lesz az ellenőrzés a belső határokon, akkor "megsemmisítjük Schengent és ártunk a gazdaságnak" - tette hozzá. Az lenne a legjobb, ha Németország nem hosszabbítaná meg az ellenőrzést, de ehhez arra van szükség, hogy valamennyi érintett ország "úgy védje az uniós külső határokat, ahogy mi" - mondta a miniszter.
Ha senki sem bátorítja az  embereket arra, hogy jöjjenek, akkor nem is kell őket szétosztani - mondta arra a felvetésre, hogy Magyarország számára nem a menekültek uniós tagországok közötti igazságos elosztása a legfontosabb aktuális téma, hanem a külső határok hatékony védelme.
A magyar kormány kezdettől fogva azt az álláspontot képviselte, hogy fel kell számolni az illegális bevándorlást, és nem a problémákat kell behozni Európába, hanem a segítséget kell elvinni oda, ahol baj van. Az embereknek a hazájukban, vagy hazájuk közelében kell segíteni, hogy a háború végéig emberi körülmények között tudjanak élni, és a konfliktus lezárása után visszatérhessenek hazájukba - mondta Szijjártó Péter.
Arra a kérdésre, hogy miért nem nyújtanak védelmet a szerb-magyar határnál lévő migránsoknak, akik szenvednek a hidegtől, azt mondta, hogy inkább az a kérdés, hogy ebben a hidegben miért nem mennek a szerbiai befogadóállomásokra, és miért várakoznak a magyar határnál, amikor a kormány mindig világosan jelezte, hogy nem tűri el az illegális beutazást.
A miniszter igennel válaszolt arra a felvetésre, hogy most emberéletek megmentéséről van szó. Éppen ezért kellene a migránsoknak regisztráltatniuk magukat Szerbiában és elmenniük a befogadóállomásokra, de sokan nem akarják ezt, mert később egy másik országban akarnak menedékjogot kérni - tette hozzá.
Nem tartozik az alapvető emberi jogok közé, hogy tömegek vonuljanak keresztül biztonságos származási országokon és kiválasszák, hogy melyik országban akarnak élni - jegyezte meg.
Az Oroszországhoz fűződő viszonyról elmondta, hogy a magyar kormány soha nem támogatta igazán a szankciókat, de nem emelt vétót, hogy ne gyengítse Európa pozícióját. Aláhúzta, hogy a büntetőintézkedések bevezetése óta nem történt előrelépés, és ezt az EU-nak tudomásul kell vennie. Ugyanakkor az is látszik, hogy az európai vállalkozások töretlenül érdekeltek oroszországi tevékenységük folytatásában.
A szankciók "cinikusak és hatástalanok", olyanok, mint egy bumeráng, ártanak az európai gazdaságnak. Azonban semmiképpen nem lehet elfogadni, hogy Oroszország megsértette Ukrajna területi szuverenitását - emelte ki Szijjártó Péter.
Arra a kérdésre, hogy miként lehet egyszerre megálljt parancsolni Oroszországnak Ukrajnában és enyhíteni a szankciókat, a miniszter elmondta, hogy a kormány szerint már régen meg kellett volna vitatni ezt a kérdést, és az uniós állam-, és kormányfőknek végre elemezniük kell a szankciók hatásait. Ez lenne az első lépés, amely azonban továbbra is várat magára, és helyette az történik, hogy "Putyin csatlósának bélyegeznek minket".
Arra a felvetésre, hogy egy másik kérdésben tavaly Magyarország és Kelet-Európa álláspontjára helyezkedett Európa, így már a német kormány is elismeri, hogy a macedóniai határ lezárása jelentős hozzájárulás volt a menekültek számának csökkentéséhez, Szijjártó Péter aláhúzta: a  kormánynak kezdettől fogva az volt a célja, hogy minél korábban lezárja a migrációs útvonalat, a macedón-görög határ lezárása pedig elkerülhetetlen volt, mert nem volt és továbbra sem biztosított az uniós külső határ védelme. Azt azonban nem lehet mondani, hogy Németországban mindenkit meggyőzött a szigorú határvédelem melletti magyar kiállás, annak ellenére sem, hogy Németország erősen profitál a menekültek számának csökkenéséből - mondta a magyar külgazdasági és külügyminiszter.
Szijjártó Péter az interjúban arról is beszélt, hogy a rekord alacsony munkanélküliség új kihívásokat is jelent, a beruházók már azt kérdezik, hogy van-e elég képzett munkaerő az országban. Azonban "nincs szükségünk migrációra, vannak még tartalékaink" - jelentette ki a miniszter.
MTI
Szabadság (Kolozsvár)

Biharban és Hajdú-Biharban közösen ünneplik a magyar kultúrát
Nagyvárad és Berettyóújfalu 16. alkalommal ünnepli közösen a Himnusz születését. A kezdeményezéshez tavaly csatlakozott Debrecen és Margitta is: a négy város idén ismét közösen ünnepel, minden helyszínen többnapos programsorozattal várják az érdeklődőket.
A határon átívelő ünnepségsorozat programjairól Kolozsvári István, Berettyóújfalu kulturális menedzsere, dr. Papp Csaba, Debrecen magyar-román határon átnyúló kapcsolataiért, a testvérvárosi együttműködésért felelős tanácsnoka, Szabó Ödön, a Bihar megyeiRMDSZ ügyvezető elnöke és dr. Kahler Ilona, a Debreceni Törvényszék elnöke tájékoztatott.
Berettyóújfaluban január 17-én kezdődik a rendezvénysorozat, a civil szféra képviselői a reformáció 500. évfordulójának szentelik a napot, a legtöbb program január 21-én, szombaton lesz náluk, többek között a Tibor Ernő Galéria alkotóközössége állít ki, bemutatkozik Petrás Mária képzőművész, iparművész, ő fellép az esti gálán is a Muzsikás Együttessel. Háromévente adják át az Erdélyi Gábor-díjat, a város közművelődési és kulturális díját, ennek átadása szintén aznap lesz. A programsorozat január 24-én az Arany-emlékév jegyében zárul, egy nappal előtte, január 23-án rendhagyó konferenciát is tartanak a városban A jogszolgáltatás története Berettyújfaluban címmel, erről dr. Kahler Ilona beszélt részletesebben.
A január 18-án kezdődő debreceni programokat dr. Papp Csaba ismertette, ő beszélt a debreceni Latinovits Színházhoz kötődő, 12,5 millió eurós projektről: az épületben kulturális inkubátort alakítanának ki, a projekt részekéntpedig a nagyváradiSzigligeti Színházban forgószínpadot építenének és felújítanák a zsinórpadlást. Szó esett arról is hogy Debrecen megpályázta a 2023-as Európa kulturális fővárosa címet, ebbe is bevonnák a bihari megyeszékhelyet.
A nagyváradi és margittai programokat Szabó Ödön ismertette. Margittán január 18-án Borbély László könyvbemutatójával kezdődik az ünnepség, de lesz közös Himnusz-szavalás, plakát- és fotókiállítás, valamint táncház is. Nagyváradon január 19-én kezdődik a program, a Szacsvay Imre-iskola diákjai skype-on beszélgetnek Szacsvay Lászlóbudapesti színművésszel (Szacsvay Imre rokona), és többféle rendezvény is lesz  a január 22-én megtartandó gálaestig, mikor is átadják A magyar kultúráért-díjakat és plaketteket.
Az ünnepségsorozat fővédnökei Kelemen HunorRMDSZ-elnök és Halász János államtitkár.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

Kolozsvári tanulságok
Erdély és az erdélyi magyar városok az 1918–1920-as, az 1940-es és az 1944–1947-es nagy átalakulások után egy újabb „metamorphosis Transilvaniae” korszakát élték meg az elmúlt húsz évben, és ez a változás radikálisan átalakította az erdélyi városok magyarságának helyzetét, amely amúgy ennél is radikálisabban alakult át az ötvenes évek közepén, a beinduló etnopolitikai „gőzhenger” következtében, amely egy évtized leforgása alatt nagyjából felszámolta az erdélyi városok hagyományosan magyar és kisebb mértékben német etnikai karakterét.
A mögöttünk lévő közel két évtizedben, a romániai rendszerváltozás után, mondhatni, havi rendszerességgel fordultam meg Erdély városaiban: irodalmi és tudományos tanácskozásokon, könyvbemutatókon, kulturális és egyházi összejöveteleken. Nagyjából egy kerek esztendőt töltöttem (néhány napos adagokban) Erdélyben. Kolozsváron, Nagyváradon, Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyenyeden, Brassóban, Marosvásárhelyen, a székely városokban. Igen sok tapasztalatot szereztem, vannak közöttük elkeserítők és felemelők, kiábrándítók és reményt adók.
A magyarság fogyatkozása
Az erdélyi magyarság etnikai ereje számottevően csökkent a mögöttünk lévő évtizedekben. A kivándorlás megnyíló lehetősége, a Magyarországra történő átköltözés, és kisebb mértékben a többségi nemzet asszimilációs törekvései több százezerrel csökkentették az erdélyi magyarság létszámát. A hivatalos népszámlálások tükrében ez a fogyatkozás nagyjából negyedmillió embert jelent, de ha arra gondolunk, hogy a nyolcvanas évek közepén a demográfusok különböző számításokra, mindenekelőtt az egyházi anyakönyvek adataira alapozva közel kétmillióra tették a romániai magyarság létszámát, akkor a veszteség, figyelembe véve a jelenlegi alig másfél milliós lélekszámot, még fájdalmasabbnak tetszik.
A magyar etnikai erő hanyatlása mindenekelőtt a városokban érhető tetten, és ez nemcsak az erdélyi magyarság számára jelent igen szomorú, de reméljük, egyszersmind elgondolkoztató és ellenállásra mozgósító tapasztalatot, hanem a nemzet egésze, és így a magyarországi társadalom számára is. Az erdélyi magyar városok ugyanis a magyarság több mint ezeréves történelme során mindig is a nemzeti élet otthonai, műhelyei és erőközpontjai voltak, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk. Ezért az erdélyi városok magyarságának és történelmi tradícióinak védelmét abban a szellemi, illetve politikai térben kellene elhelyezni, amelyben a magyar nemzeti stratégia és nemzetpolitika alakításának kellene működnie.
Voltak idők, nem is olyan régen, még a huszadik század elején, midőn a mértékadó hazai közvélemény a magyar és az erdélyi városokban látta a Kárpát-medencei magyar jövő zálogát, és a történelmi ország fennmaradásának ügyét olyan városokra kívánta bízni, mint Kolozsvár, Nagyvárad, Arad, Marosvásárhely, Szabadka, Kassa és Pozsony. Hadd idézzem itt fel Ady Endre 1911-es Városos Magyarország című írásának a jövő iránt érzett bizalomtól áthatott szavait: „Ma Magyarország a városok, a készek és a leendők, ők a kultúra, ők a magyarság, sőt a nemzetiségi kérdést is csak ők jogosultak és nobilisak megoldani. A városos Magyarország, talán utolsó lehetősége és kerete egy lehető Magyarországnak, ébredjen, eszméljen egy kicsit.[…] A magyar városok lássák meg, hogy ellenük nincs szervezhető mezei had, s már a legkulturálatlanabb, pópás nemzetiségi tömegekkel akarnak az ő fejlődésükre, életükre, szóval a lehetséges kultur-Magyarországra törni. A városos Magyarország döntse el, mert csak ő döntheti el, a demokrácia, a kultúra s – ha úgy tetszik – a magyarság sorsát.”
Etnopolitikai erőszak
A vesztes első világháború után ennek a „városos Magyarországnak” adott végzetes döfést a trianoni diktátum. Az elszakított területek magyar városainak etnikai aránya radikális módon megváltozott, ez a változás mindazonáltal, legalábbis a két világháború között, mi több, még a háborút követő egy-két évtizedben sem számolta fel igazán a hagyományosan magyar erdélyi városok etnikai karakterét. Az utolsó, 1910-es magyar (osztrák–magyar) és az első hivatalosnak és hitelesnek tekinthető, 1930-as román népszámlálás tanúsága szerint az Erdély területén városi státust élvező negyvenkilenc település lakosságának mérlege a következőképpen alakult: 1910-ben a városi lakosság 62,7 százaléka magyar, 18,9 százaléka román, 1930-ban ugyanennek a lakosságnak 39 százaléka magyar, 31,1 százaléka román volt. Mellettük erős volt a németek, 1920 után pedig a magyarságról rendeleti úton leválasztott zsidók arányszáma, ez utóbbiak különben döntő többségükben magyar anyanyelvűeknek tartották magukat, és a magyar kultúra körében fejezték ki identitásukat.
Jóllehet a két világháború közötti korszakban a magyarság igen sokat veszített etnikai erejéből, és a mérleg másik serpenyőjében a románság számottevő gyarapodást könyvelhetett el, az erdélyi nagyvárosokban egészen az ötvenes évek végéig a magyarság etnikai fölénye érvényesült.
Ezt az etnikai fölényt rombolta le az ötvenes évek közepén kibontakozó románosítási politika, amely igen alaposan végiggondolt és következetesen érvényesített nemzetpolitikai stratégia nyomán látott hozzá az erdélyi városok etnikai jellegének és szerkezetének átalakításához. Ennek a stratégiának több eszköze is volt. Először is nagyarányú betelepítésekkel, hatalmas tömbháztelepek építésével változtatta meg a városok etnikai szerkezetét, ennek keretében sok százezer, az adatok szerint több mint egymillió Kárpátokon túlról érkezett románt telepített le az erdélyi városokban. Másodszor, ezzel egyidejűleg, igyekezett felszámolni vagy legalább hatásuktól megfosztani az erdélyi városok magyar intézményeit; ez utóbbi politikai akaratnak esett áldozatául a kolozsvári magyar egyetem (és később a marosvásárhelyi magyar orvosi egyetem), veszítette el nemzeti (nemzetiségi) szerepét számos magyar kulturális intézmény, iskola, sajtótermék, és váltak kiszolgáltatottakká és üldözöttekké az erdélyi magyar egyházak, amelyek a történelem során mindig - és különösen Trianon óta - a magyar nemzeti identitás védelmezői voltak.
Ki lehet jelenteni, hogy a kommunista diktatúra, amely különben mindenütt a közép-európai térségben lerombolta a nyugati mintákat követő polgárosulás értékeit és vívmányait, és erőszakosan felszámolta a térség társadalmainak nyugati karakterét, Romániában egyszersmind az erőszakos elnemzetlenítés és beolvasztás eszköze volt. Vagyis két irányból is támadta az erdélyi magyar városokat: egyrészt mint a polgárosulás kereteit és intézményeit, másrészt mint a magyar népesség településeit.
Kolozsvár példája
Csupán egyetlen népességstatisztikai adatsort idéznék fel itt: Kolozsvár etnikai szerkezetének arra az adatsorára gondolok, amelyet az erdélyi népességstatisztikai szakirodalom eddigi (és bizonyára ez utáni) legnagyobb korpusza, a Varga E. Árpád által összeállított Erdély etnikai és felekezeti statisztikája című munka 2001-ben közreadott negyedik kötete tartalmaz. Ezek szerint Kolozsvár összlakossága 1850-ben 19 612 volt, ebből magyar 12 317, román 4116, német 1587; 1910-ben 62 733, ebből magyar 51 192, román 8886, német 1678; 1920-ban 85 509, ebből magyar 42 168, román 29 644, német 2075, zsidó 10 638; 1941-ben 114 984, ebből magyar 100 172, román 11 523, német 1842, zsidó 832; 1956-ban 154 723, ebből magyar 74 155, román 74 033, német 990, zsidó 4530; 1992-ben 328 602, ebből magyar 74 871, román 258 572, német 1149, zsidó 344.
Ezek a számsorok jól szemléltetik a város etnikai képének igen radikális átalakítását, és hasonló számsorokkal lehetne szemléltetni a többi erdélyi nagyváros etnikai átformálását is. Mindez valóban egy minden korábbinál hatalmasabb és végzetesebb „metamorphosis Transilvaniae” képét vetíti elénk, azt a képet, amely különben a második világháború után – gondoljunk a német Danzig (Gdansk) és Breslau (Wroclaw) vagy a lengyel Lwów (Lemberg) és Wilno (Vilnius) sorsára – korántsem volt ritkaság, és korántsem csupán a magyarság veszteségeit mutatta.
Az erdélyi városok magyarságának számaránya, láthattuk, mindenütt igen kedvezőtlenül alakult, és a Trianon után még nagyjából négy évtizeden át tartó magyar számbeli fölény az ezt követő négy évtizedben radikálisan csökkent, néhány városban, például Aradon, Temesváron és Brassóban szinte összeomlott. A városlakó magyarság abszolút száma ugyan szinte mindenütt megmaradt, számaránya viszont a nagyarányú lakótelep-építkezés és a betelepítés következtében mégis a korábbiakhoz képest drámai módon megfogyatkozott.
A fogyatkozás ma is tart: Kolozsváron, mindenekelőtt a szélsőségesen soviniszta és magyargyűlölő korábbi polgármester erőszakoskodása következtében, a magyarság igen nagy teret veszített, Marosvásárhelyen az etnikai arányok veszedelmes megváltozása – és persze az ottani magyar politikai tényezők hibás taktikája miatt – több alkalommal is román polgármestert választottak (részben a magyarok szavazataival).
Van remény
Mindez, amit idáig elmondtam a mérleg egyik serpenyőjében található, és a mára kialakult helyzet egyik „dimenzióját” világítja meg. Szerencsére azonban van a helyzetnek egy másik oldala, a mérlegnek egy másik serpenyője is. Az elmúlt másfél évtizedben egy budapesti irodalmár gyakorlatához képest igen sok időt töltöttem Erdélyben, éspedig éppen olyan összejöveteleken, amelyek némi biztatással szolgálnak az imént vázolt drámai fejleményekkel szemben, és az erdélyi városok egy másik, most kibontakozóban lévő magyar életét és arculatát mutatják fel. Azokra a reményt keltő szerveződésekre gondolok, amelyek azt ígérik, hogy az „erdélyi magyar város” történelmi képzetének a jelenben is van és a jövőben is lehet valóságos értelme.
Egyetlen város, Kolozsvár példájával szeretném megvilágítani ezeket a biztató tapasztalataimat. A mögöttünk lévő nehéz évtizedek során talán a kolozsvári magyar közösség veszítette a legtöbbet: a kommunista diktatúra időszakában megfosztották intézményeinek egész sorától, közéletét és művelődését beolvasztották a zsarnokság mindent maga alá gyűrő rendszerébe, múltját meghamisították, etnikai jellegét megváltoztatták, történelmi épületeit, emlékeit kiszolgáltatták az enyészetnek, még hagyományos nevét, hagyományos román nevét is félig megváltoztatták. A rendszerváltozás után mindazonáltal lassanként magára talált, annak ellenére, hogy a rossz emlékű polgármester: Funar nevéhez fűződő korszak igencsak mostohán bánt a város magyarságával. A városi struktúra - az épületek, az útvonalak, a közlekedés - drámai módon bekövetkezett romlásával szemben nem adhattak kárpótlást a többnyire minden ízlés nélkül felhalmozott köztéri emlékművek, amelyek amúgy sem azért kerültek a helyükre, hogy gazdagítsák a város karakterét, hanem azért, hogy nagyromán soviniszta tömegérzelmeket keltsenek!
Nos, a „magyar Kolozsvár” mindezek ellenére mintha magára talált volna: igen hamar új életre keltek a város hagyományos kulturális intézményei és szervezetei, közöttük az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és az Erdélyi Múzeum-Egyesület, színvonalas sajtótermékek jelennek meg, közöttük a Korunk, a Helikon, a Művelődés és a Szabadság, a kolozsvári magyarságnak mára értékes színházi és képzőművészeti kultúrája, televíziós stúdiója és rádiója van. Szabédi László egykori lakóházában ígéretes irodalmi múzeum létesült, tevékeny könyvkiadók szolgálják az egyetemes magyar kultúra ügyét, részben újjászületett a magyar iskolarendszer, tartalmas oktatómunka színhelye a kolozsvári egyetem, és főként mozgalmas kulturális élet, közélet ad szinte hetente több alkalommal is szellemi táplálékot nemcsak a kolozsváriaknak, hanem a más vidékekről, akár Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és a nyugati világból érkező magyaroknak.
Remélhetőleg a város magyar szellemiségének és hagyományainak teljesebb kibontakozását fogja hozni a néhány esztendeje (elsősorban Kántor Lajosnak, a Korunk korábbi főszerkesztőjének kezdeményezésére) létrejött Kolozsvár Társaság. Ennek éppen az lesz a küldetése, hogy a város magyarságának szervezőereje, egy kulturális „új honfoglalás” kezdeményezője legyen.
Személyes felelősségvállalás
Felidézhetném nagyváradi, szatmári, aradi, brassói és természetesen székelyföldi tapasztalataimat is. Mindenütt személyes áldozatokat vállaló, küldetést teljesítő magyar értelmiségiekkel: tanárokkal, újságírókkal, lelkészekkel, mérnökökkel találkoztam. A személyes vállalkozásról, felelősségről és kezdeményezésről beszélek, Erdélyben mindenütt azt tapasztaltam, hogy ez a személyes feladatvállalás lehet az erdélyi városok magyar jövőjének záloga. Minden városban és minden kisebb településen a nemzeti felelősségük tudatában, elkötelezetten tevékenykedő értelmiségiek - írók, szerkesztők, tanárok, tudósok, művészek, zenészek, lelkészek kezében van ez a jövő – sok esetben kellő pénzügyi támogatás és intézményes háttér nélkül.
Ahogy ez a magyar történelemben nemegyszer volt tapasztalható, az emberi minőség tarthatja meg az erdélyi városok történelmi magyarságát. Erdélyben ma, hogy Németh László találó kifejezését vegyem kölcsön, valóban a „minőség forradalma” zajlik, és ennek a szellemi újrakezdésnek és mozgalmasságnak lehet az eredménye, hogy valami, minél több, megmaradjon abból a történelmi, művelődéstörténeti fogalomkörből, amelyet az erdélyi magyar városok hagyománya jelent.
Ennek az áldozatos alkotó- és szervezőmunkának az eredményeként erősödhet meg az erdélyi magyarság belső demokráciája, mi több, a romániai demokrácia, gyorsulhat fel az erdélyi magyarság nemzeti integrációja az egyetemes magyarságon belül és európai integrációja az Európai Unión belül. Ahogy Ady Endre imént idézett vallomása mondotta volt közel egy évszázada, a „városos Magyarország”, azaz a mi esetünkben a „városos Erdély” döntheti el az erdélyi magyarság sorsát. Az erdélyi városok magyar életének, kultúrájának, intézményrendszerének védelmében és kiteljesítésében következésképp mindannyiunknak össze kell fognunk, éljünk Erdélyben vagy Magyarországon, Kolozsváron vagy Budapesten.
Pomogáts Béla
Népszava

Megbeszélés a katolikus iskoláról
A marosvásárhelyi tanács január 13-i rendkívüli ülésén Csíki Zsolt, az RMDSZ-tanácsosok frakciójának vezetője számonkérte, hogy a polgármesteri hivatal miért nem továbbította a pénteki határidő lejártáig a beiskolázási tervezetet a tanfelügyelőségnek. A továbbiakban azt kérte, hogy a hivatal képviselői, a tanfelügyelőség vezetői és a városi tanács tagjai ma délelőtt tartsanak megbeszélést, amelyen kiderül, hogy miért nem tett eleget kötelességének a polgármesteri hivatal iskolaügyekkel foglalkozó igazgatósága, és mi a tanfelügyelőség álláspontja a katolikus iskola ügyében, amelyet állítólag nem soroltak be a város tanintézmé- nyei közé. A megbeszélésen az álláspontok mellett azt is tisztázni kellene, hogy miért indított pert a polgármesteri hivatal is a katolikus iskola ügyében. Ez az eljárása ugyanis szöges ellentétben van azzal, amit a polgármester a novemberi tanácsülésen a Római Katolikus Teológiai Líceumot képviselő szülőknek mondott, éspedig, hogy nincs semmi veszély, és számíthatnak az ő támogatására. A pénteki rendkívüli tanácsülésen a szülőket képviselő Civilek a katolikus iskoláért csoport tagjai Ne játsszatok gyermekeink sorsával! magyar és román feliratos pólókban tiltakoztak a kialakult helyzet ellen. A hétfői tanácskozáson értesüléseink szerint már az új főtanfelügyelő vesz részt, tanügyi berkekben ugyanis úgy tudják, hogy Raţă Nadiát Kozak Mioara román szakos tanfelügyelő váltja a megyei oktatásügy élén.
Népújság (Marosvásárhely)

Ne legyenek illúzióink!
A legmorbidabb történeteknek is vannak humorosnak mondható mozzanataik. Ami most zajlik a SRI és a DNA környékén, ahhoz nem a morbid jelzőt célszerű használni, bár a mocsárban sosem lehet tudni, melyik lépés bizonyul végzetesnek. Na igen, a humor. Ilyen „betéttel” tette valamelyest derűsebbé a légkört az elnöki hivatal szóvivője: megjelent a sajtó képviselői előtt, hogy közölje a közvéleménnyel: semmiről nem tud semmit. Illetve, hogy annyit igen: az elnök valóban találkozott Florian Coldeával, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőhelyettesével, akiről mostanság furcsábbnál furcsább dolgok látszanak felszínre kerülni. Ennyit tudott mondani az eseményről a szóvivő, ami joggal váltotta ki a sajtósok kárörvendő élcelődését. Legyünk azonban megértőek. Képzeljük el, hogy az elnöki hivatalban hetelő sajtó joggal válhat türelmetlenné, így rendre kérdéseikkel zaklathatták a szóvivőt, aki tehetetlenségében mindegyre rányitotta az ajtót Klaus Johannisra, hogy hát érdeklődik... S ez ismétlődött újra meg újra, amíg az elnök türelmét vesztve rámordulhatott a hölgyre: ha még egyszer benyit, úgy kivágja, mint..., mint..., mondjuk, hogy a lába sem éri a földet! A hölgy pedig kénytelen-kelletlen kiállt a mikrofon elé, s közölte, eddig és ne tovább: nem tud semmiről semmit! A terebélyesedő botrány egy klasszikusnak számító mondással is jellemezhető: egy bolond akkora követ dobhat a kútba, hogy azt tíz okos sem képes kivenni. Sebastian Ghiţă természetesen nem bolond, sőt. A szóban forgó ügyhöz pedig szerintem száz okos sem elég. De hagyjuk a humort. Komolyra fordítva a szót, és úgy, hogy mi sem tudunk semmit, jogunk van kombinálgatni az információmorzsákat, amelyeket kellő türelemmel naponta kihámozhatunk a parttalan locsogóműsorokból, az írott meg az internetes lapok bennfentes vagy annak tűnő fejtegetéseiből. Azt mindjárt látni, hogy Coldea „mélységes” titkok tudója, s az elnököt joggal érdekelhette, hogy felfüggesztése esetén mit kezd ezekkel a mostanra tarthatatlanná vált helyzetben. Vagyis alku folyhatott kettőjük között. A jól értesültségüket fitogtatók azt is emlegetik, hogy Coldea és Codruţa Kövesi esetleg zsarolhatják Johannist. Ez sem kizárt, bár Johannis szempontjából könnyen ledolgozható a hátrány, amivel esetleg sarokba szorítható. Eléggé nevetséges lenneugyanis valamiféle házügyön lebukni... Így inkább Coldea látszik érdekeltnek valamilyen alkuban a SRI-ben fontos feladatokat ellátó felesége (ugyancsak tábornoki rangban) érdekében. Közben a SRIhez köthető más rokoni szálak is felmerültek, ami tovább bonyolítja kényesnek mondható helyzetét. Érdemes arra figyelni, hogy vajonmerről próbálnak meg mentőövet nyújtani neki. Ami azonban, feltételezésem szerint, nagyobb bizonyossággal szóba kerülhetett a „történelmi” beszélgetésen: mi az, aminek semmilyen körülmények között nem szabad kiderülnie, bármerre is kanyarogjanak a nyögvenyelősen elindult vizsgálódások szálai. Ez pedig az, hogy a pillanatnyilag célkeresztbe került Coldea és Kövesi milyen külföldi érdekek szolgálatában jártak el munkájuk során. A Ghiţă-féle videosorozatban a botrányt önleleplezésével kiváltó egykori s még talán mai „belsős” ügynök több esetben is utalást tesz erre. Mintegy ezzel indokolva, hogy a hosszú ideje tartó cinkossá- gát feladva otthagyta a szerinte Románia gazdasági érdekei ellen dolgozó SRI–DNA párost. Ez a pillanatnyilag feloldhatatlan dilemma! Amiből kimaradni látszik az új kormányzat, de világos, hogy nem maradhat egyszerű szemlélője a fejleményeknek, s Liviu Dragnea, na jó, Grindeanu kabinetjének is óvatosan kell eljárnia. A fölös (ki)fecsegés alaposan belerondíthat a PSD–ALDE-tervekbe. Mi a kiút? Hogy lakhat jól a kecske is és maradhat meg a káposzta is? Például éppen akkor, amikor hivatalba készül lépni Amerika új elnöke, Donald Trump. Aminek egyszerre kell örülni azzal, hogy (állítólag) a sokszor különös szerepben feltűnt Hans Klemm marad a nagykövet... Az ügyben mindegyre feltűnő Traian Băsescu szerepéről csupán annyit mondanék, hogy máris perbe foghatnák azért, amit most művel: majdhogynem kedélyesen adja a világ tudtára, hogy Románia mai állapotában maffiaállam. S a haja szála sem görbül. Mit nem mondok, hiszen kopasz... A mélyebben rejlő titkok dolgában szamárság lenne okoskodni. Engem ezeknél jobban foglalkoztat, hogy mit kezd a parlament, az elnök, a kormány azzal a káosszal, azzal az erkölcsi rombolással, amit a korrupcióellenes harc leple alatt elkövettek. Az intézmények iránti bizalmi index zuhanása jól jelzi a hitelvesztést, a helyzet tarthatatlanságát. De hát az „index” mit sem tehet ez ellen. A legfontosabb, hogy a parlament, de mindenekelőtt a PSD–ALDE szövetség sorra vegye mindazokat a törvényhozási teendőket, amelyekkel lehetetlenné teszik bármilyen hatalmi önkény eluralkodását a bűnüldözésben és az igazságszolgáltatásban. Erre elsősorban Călin Popescu Tăriceanuban látok garanciát. Az elnök? Bizonyos szempontból ő látszik a „leggyengébb láncszemnek”. Pedig most már megemberelhetné magát, s körülményeskedés (pas cu pas) nélkül sorra kirugdoshatná a különböző hivatalokból az általa jogszerűen – ne találgassuk, milyen alkalmi meggondolásból – kinevezett meg az elnöki hivatal „farvizén” belobbizott, visszaélésekkel gyanúsítható törtetőket. Akkor is lépni köteles, ha netán bármilyen jó szolgálattal férkőztek is a kegyeibe! Ha pedig az igazságszolgáltatás bonyolult építménye ebből biztatást merít, s érzékeli, hogy van erő és akarat a változtatásra, bizonyára maga képes lesz elkezdeni a – másnak nem nevezhetem – nagytakarítást. Újraolvasva mindezt, legtöbb, amit mondhatok, hogy ne legyenek illúzióink! Ez még messze nem az igazság pillanata. Nemrégiben még azt írtam volna, hogy erre várni egy degenerált társadalomban merő illúzió. Most inkább azt gondolom, hogy egy minden rendű és rangú gazemberektől meggyötört társadalomban talán nem egészen reménytelen....
Makkai János
Népújság (Marosvásárhely)

Amikor nincs megoldás
Mi tagadás, keserű szájízzel jöttem el pénteken az RMDSZKolozs megyei szervezeténél a 2017/2018-as tanév beiskolázási számairól tartott sajtótájékoztatóról. Az, hogy egyre kevesebb a gyermek, az szomorú, mindenki által ismert tény. Hogy az 1990-es évek végétől mostanáig, létszámhiány miatt hány kolozsvári lakónegyedi iskolában szűnt meg a magyar tagozat, arra jobb már nem is gondolnunk. Most ott tartunk, hogy van két általános iskolánk (egy-egy a Monostoron és a Györgyfalvi negyedben) öt színmagyar és két tagozatos líceumunk Kolozsváron (a Donát negyedi Ghibu-líceum és a zenelíceum).
Akármennyire is szeretnénk, ha évfolyamonként közel százas nagyságrendű fogyást „produkálunk”, akkor nem kaphatunk annyi osztályt, amennyit akarnánk. És itt kezdődik a kötéltánc, a tojástánc, a késélen való táncolás … hogy akkor honnan „vágjanak le” egy osztályt.  Ahogy az a sajtótájékoztatón elhangzott, a kolozsvári magyar iskolaigazgatók, a több mint hat órán át tartó ülésen sem tudtak megegyezni egymás közt, hogy milyen osztályokról mondjanak le. Mindenki körömszakadtáig védte azt az iskolát, amelyet vezet. Mi a végkövetkeztetés? Majd a megyei tanfelügyelőség dönt. Miért jó ez? Azért, mert az iskolaigazgatók azzal „takarózhatnak” a tanárkollégák és a szülők előtt, hogy a „csúnya” tanfelügyelőség, amelynek vezető tanácsa főleg többségiekből áll, levágta a magyar osztályokat. Méltán haragudhatunk rájuk. Miért rossz? Mert rávilágít arra, hogy pár magyar ember, aki ugyebár régről ismeri egymást, nem tudott megegyezni, és lemond döntési jogáról, visszaadja azt a tanfelügyelőségnek. Nem azért, mert nem látja a valós helyzetet (tudniillik, hogy iskolájában egyre kevesebb a gyermek), hanem joggal tart attól, hogy ha iskolaigazgatóként (ha nem is „önként és dalolva”) vállalja azt, hogy egy osztállyal kevesebb induljon, akkor első sorban az odajáró gyerekek szüleinek haragjával kell szembenéznie. És ez az, amit egyetlen iskolaigazgató sem vállal fel.
A gond a mai oktatási rendszerben keresendő, ami a tanintézmények támogatását fejkvóta szerint szabja meg. Minél több gyerek jár egy iskolába, a fejkvóta annál nagyobb. Ezért vannak bajban a kis létszámú iskolák és osztályok, az ingyenes állami művészeti oktatás, ahova jóval kevesebb gyerek jár. Olyan hazug állapotban létezünk, amikor huszonhét éve, pártpolitikai színezettől függetlenül minden kormány habzó szájjal hirdeti, hogy az oktatás nemzeti prioritás, de évek óta késélre menő harcot kell folytatni, minisztériumba kell rohangálni minden olyan osztályért és képzésért, ahol a létszám alsó határát súrolják a jelentkezők, vagy alig érik el.  Gondolom, a többségiek esetében könnyebben, a nemzeti kisebbségek esetében nehezebben oldhatóak meg. Legalábbis ezt mutatja a több éves szomorú tapasztalat.
Tény, hogy a gyereklétszám egyre csökken. Sajnos alig látok esélyt arra, hogy az osztálylétszámra vonatkozó, a tanügyi törvényben megszabott kritériumokat megváltoztassák, mert ez első sorban és mondhatni kizárólag minket, a nemzeti kisebbségeket érint, és a többségnek nem fűződik hozzá érdeke. És mivel nem fűződik hozzá érdeke, a problémát kíméletlenül lesepri az asztalról.
Akár tetszik, akár nem, szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy az elkövetkező tíz évben további magyar osztályok fognak létszámhiány miatt megszűnni. Mi mivel maradunk? A szomorúság és a tehetetlenség mellett az egymást közti acsarkodással, haraggal, viszállyal.
Nagy-Hintós Diana

Lutri, lelkesedés, vastaps – avagy Légy jó mindhalálig
Számos gyermeket és fiatalt vonultatott fel a produkció
Megérte keményen dolgozni és hinni abban, hogy minden a legjobb úton halad a Légy jó mindhalálig című musical próbafolyamata során: perceken át tartó vastapssal honorálta a közönség a végeredményt szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Olyan előadást láthattunk, amely helyenként mulatságos, máskor szomorkás vagy éppen szívszorongató, de kétségkívül tanulságos pillanatokat szerez gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, amelyekből elraktározhatunk a hétköznapokra. A Nyilas Misit játszó Ábrahám Gellért mellett a 28 gyermek és fiatal is remekült helyt állt, ugyanakkor a színészek teljesítményében is láthattunk emlékezetes alakításokat. Büszke lehet a teljes alkotócsapat – köztük Béres László rendező, Jakab Melinda koreográfus és Horváth Zoltán korrepetitor –, hogy „megcsinálták, sikerült”, remélhetőleg a bemutató után is sokan kíváncsiak lesznek az előadásra. Március végéig öt alkalommal tekinthető meg. (Fotók: Biró István)
– A történet olyan üzenetet fogalmaz meg nekünk, felnőtteknek, ami miatt talán nehezebb ünnepelni önmagunkat. Azért vagyunk itt, hogy a gyerekeket ünnepeljük, akik nagyon szép munkát végeztek – hangsúlyozta a bemutató után, az emeleti előcsarnokban tartott fogadáson Visky András, a színház művészeti vezetője. Elsőként a szülőknek mondott köszönetet, akiknek a támogatása nélkül nem jöhetett volna létre a próbafolyamat: elhozták gyerekeiket a szereplőválogatásra, bizalommal tették ezt, és a gyerekeknek bizonyos értelemben otthona lehetett a színház a felkészülés során. Ugyanakkor az iskolaigazgatóknak, tanítóknak, tanároknak is megköszönte, amiért „nagyvonalúan elnézték, hogy a gyerekek olykor talán jobban szeretik a színházat, mint az iskolát”, valamint a színészeknek, akik nagy szeretettel és odafigyeléssel dolgoztak együtt a társasággal.
Visky hozzáfűzte: a műszak és a teljes színházi stáb érdeme is, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott a felkészülés idején, és a gyerekek örömüket lelhetik mindabban, ami az elmúlt három hónap kemény munkájának eredményeként létrejött. Béres László rendező mellett, aki nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel foglalkozott a kis tehetségekkel, Jakab Melinda koreográfus, Horváth Zoltán korrepetitor, Veres Emőke rendezőasszisztens, Ledenják Andrea jelmeztervező és Csíki Csaba díszlettervező érdeme is, hogy megszületett az előadás – szakmai tudásukat megköszönve azt tanácsolta a gyerekeknek: „vigyétek el az élményeket, örüljetek a szüleitekkel és az egész várossal együtt, ahogyan mi is örülünk annak, amit láthattunk a teljes csapattól a színpadon”.
Béres László felidézte, hogy amikor még a folyamat elején találkozott a szülőkkel, úgy fogalmazott: nem szeretné, ha az aranyos jelzőt társítanák az előadáshoz, amiért gyerekek szerepelnek benne; inkább arra törekszik, „hogy mindenki attól döbbenjen meg, hogy ezek a gyerekek mire képesek. Bízom abban, hogy beváltottam ezt az ígéretemet, és azt kérem a csapattól, hogy mindig ezt tartsák szem előtt”.
Ábrahám Gellért lapunknak elárulta, hogy az előadás elején ugyan kicsit még izgult, de aztán nagyon hamar elmúlt ez az izgalom. A végén, amikor mindenki sírt, nevetett, jó érzéssel töltötte el, hogy „megcsináltuk, sikerült”.
Laczkó Vass Róbert színművész verssel kedveskedett barátjának, amelyet egy órával a bemutató előtt tett közzé a Facebookon, Gellért csak akkor szerzett tudomást az ajándékról, amikor leültünk beszélgetni. Először négy évvel ezelőtt, a Kolozsvári Magyar OperaValahol Európában című musicalében dolgoztak együtt, majd tavaly A kétbalkezes varázslóban láthattuk őket Fitzhuber Dongóként és Éliás Tóbiásként. A színésznek ezúttal egy erőteljesen negatív szereplőt, Gyéres tanár urat kellett megformálnia, a kettejük közötti barátság viszont korántsem gyengült emiatt. A darab összefüggésében Laczkó Vass Róbert kifejtette: nem hiszi, hogy napjainkban a gyerekek élete olyan zavartalan és laza, „gyerünk a jégre” történet lenne, mint annak idején, az egy sokkal szebb időszak volt. – Ma már annyi furcsa behatás éri őket minden területről, iskolából, moziból és egyéb helyekről, hogy az érettségi fokuk teljesen másmilyen, mint száz esztendővel ezelőtt. Talán ezért is van az, hogy ennyire lazán és könnyedén tudják a színpadon kibontani, holott ez egy kegyetlen, embertelen történet. Kellemetlen is lehetett volna számukra, mint ahogy az Európa története is, de a munkamódszer révén sikerült beléjük csöpögtetni a történet lényegét. Megértik, és a maguk 21. századi lazaságával tudják ezt megfelelő módon tálalni – magyarázta a színész.
Büszkén nyugtázták Ábrahám Gellért szülei, hogy kisfiuk ezúttal is remekelt. Édesanyja, Gizella megjegyezte: ismerték ugyan ezt a fajta, Nyilas Misiéhez hasonlatos lelkületét, viszont nem gondolták volna, hogy ez ennyire meghatja a közönséget. – Meglepődtünk, amikor láttuk, hogy mit hozott ki magából. Egy évvel ezelőtt még azt mondtuk, hogy A kétbalkezes varázslóban minden tökéletes, a mostani alkalom viszont még azt is felülmúlta – tette hozzá az édesapa, Ábrahám Tibor. Szerencsésnek tartja, hogy – akárcsak aValahol Európában – a gyerekek mellett a felnőtteket is arra ösztönzi a produkció, hogy időről időre visszatérjenek a színházba, jó ennyi gyereket látni egyszerre a színpadon.
Kántor Melinda (Viola) arról beszélt, hogy mindannyian nagyon szeretni valóak, egytől egyig komolyan, elszántan, becsülettel végezték a dolgukat, a színészek számára is öröm volt ezt megtapasztalni. Ábrahám Gellért tehetsége mellett a két Doroghy Sanyikára is kitért: Rancea Alex-Krisztián és Bodor Kristóf is telitalálat a szerepre: „nyilván, nem ennyire felnagyítva, de valahol mindketten Doroghy Sanyikák, olyan vitalitás, egészséges csintalanság van bennük, amit nagyon jól lehetett használni. Még hasonlítanak is egymásra, ügyesek, egymástól is sokat tanultak”.
Ezt a gondolatot fűzte tovább Dimény Áron (Igazgató): a színpadi munkához való hozzáállás, öröm, vidámság és végtelen sok energia tekintetében is sokat lehet tanulni a gyerekektől, emberként és színészként egyaránt. – Nagyon megérintett sokszor az, ahogyan a gyerekek dolgoznak, sokszor a profikat megszégyenítő koncentrációval, jelenléttel, fegyelemmel tudnak jelen lenni – mondta.
Az előadás legközelebb január 21-én, szombaton este 7 órától nézhető meg, majd a továbbiakban január 28-án, február 18-án, valamint március 5-én és 26-án is látható.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

„Aki megtöri a diót, talál benne finomat”
INTERJÚ – Kocsis Tünde drámapedagógus a színházoktatásról, bibliodrámáról és arról, hogy nem kell félteni a fiatalokat.
– Már harmadik alkalommal, illetve évadban szervezi meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház az ESziK vagy isszák? elnevezésű projektet, amelynek keretében különböző korosztályba tartozó csoportoknak tartanak színházi különórákat. Miben tér el az aktuális kiadás a korábbiaktól?
– Úgy döntöttünk, hogy ezúttal középiskolásokat, egész osztályközösségeket szólítunk meg, mivel a korábbi alkalmakkor nehezen tudtuk mozgósítani ezt a korosztályt azokon a fórumokon, amelyeken meghirdettük. Próbáljuk ugyanakkor sajátos formában megvalósítani a tevékenységet, mégpedig az osztályfőnöki órákkal összhangban. Vannak osztályfőnökök, akik nem tudják, esetleg nem akarják tartalmasan kitölteni ezt a tanórát, holott az oktatási minisztérium számos, a középiskolásokat érintő témát javasol, amelyet különböző módon ki lehet bontani a diákokkal. Persze a projekt nemcsak nekik szól, hanem azoknak a pedagógusoknak is, akik fontosnak tartják, hogy diákjaik a színház világából is gazdagodjanak.
Az ajánlott témák átnézése után – sorra vettük a kolozsvári színház előadásait, és felkínáljuk az osztályfőnököknek a lehetőséget, hogy egy-egy ilyen tanórát ezzel a tevékenységgel töltsenek ki. Sok múlik a pedagógusokon, hiszen ők kezdeményezik a projektet a szülők és a tanulók számára. A szülők úgy jönnek a képbe, hogy a színházi különóracsomaghoz ugyan kedvezményesen lehet hozzájutni, hiszen a tevékenységekért nem kell fizetni, de a színházi előadás jegyét ki kell váltaniuk a résztvevőknek. A foglalkozás szerkezete egyébként nem változott: egy felkészítővel kezdünk, majd megnézzük az előadást, és tartunk egy feldolgozó találkozót – mindezt a közösen kiválasztott téma mentén.
Kocsis Tünde
1983-ban született Marosvásárhelyen, az Unirea Főgimnáziumban érettségizett. Elvégezte a kolozsváriBabeş–Bolyai Tudományegyetem néprajz–magyar nyelv és irodalom szakát, 2010-ben a vásárhelyi Művészeti Egyetem színházrendezői szakán is oklevelet szerzett. Drámapedagógusi és bibliodráma-vezetői képesítéssel is rendelkezik. 2016 elejétől a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkára, 2015-től pedig drámapedagógusi tevékenységeket vezet a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Magyartanárként is dolgozott, bibliodráma-csoportokat vezetett, 2010-ben pedig ŐszinTe versszínház néven alapított társulatot. Írásokat közölt a Korunk, a Művelődés, a Székelyföld és a Látó folyóiratban, recenziókat és kritikákat írt a Játéktérnek, illetve fesztiválriportot az Art Limes művészeti lapnak.
– Mekkora az érdeklődés a diákok részéről?
– A kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium és a Báthory István Gimnázium volt nagyon nyitott, de amikor a korábbi évadokban gyerekekkel is foglalkoztunk, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból érkeztek a legtöbben. Változó, hogy éppen kik érdeklődnek.
A pedagógusok mozgósítóereje azért is fontos, mert a legutolsó projekt során például csak olyan középiskolások jelentkeztek, akik a korábbi években már részt vettek a tevékenységben. Ezért gondoltuk úgy, hogy most egész osztályközösségeket szólítunk meg (a programot a napokban hirdette meg a Kolozsvári Állami Magyar Színház – szerk. megj.), így nem teljesen önkéntes alapon működik, hanem mondjuk választhatóan kötelező színezetet kap.
Vagyis ha a csapat többsége igent mond, mindenkinek jönnie kell, ami azért is jó, mert így olyanok is eljutnak színházba, akik számára ez a világ még idegen.
– Hogyan zajlanak ezek a foglalkozások?
– Sok technikát vegyítek, összeadódnak az évek során szerzett képzettségeim, és mindig próbálok alkalmazkodni az előadáshoz, az adott korosztályhoz és a közösen meghatározott témához. Különféle drámapedagógiai eszközöket variálok, néha önismereti irányba is elkanyarodunk, de nem merülünk el túlságosan, mert egyszerűen nincs hozzá elég idő. A másfél óra csak annyira elég, hogy – jó hangulatban – megnyíljunk egymás felé, egy téma kapcsán játsszunk és beszélgessünk. Az már nem annyira rajtam és a kollégáimon múlik, hogy egyesek a játék élményével, mások a kibontott témával kapcsolatban vagy az előadást érintő gondolatok némelyikével maradnak, esetleg saját magukkal kapcsolatban fogalmaznak meg valamit.
Mi inkább a keretét biztosítjuk annak, hogy ki-ki a saját módján közelítse meg a témát, és a saját nyelvén bontsa ki a látott színházi előadást. Ha van is a beszélgetéseknek önismereti jellege, csak akkora mértékben, amennyire a résztvevők belemennek. A felkészítőkön, amiket én vezetek, inkább a játék a fontos, majd erről a közös játékról beszélünk – arról, hogy mi történt, hogy érezték magukat, mit gondolnak, miért történt valami úgy, ahogy. A résztvevők összefüggéseket, magyarázatokat keresnek saját megnyilvánulásaikra, és saját élethelyzeteket hoznak kapcsolatba a témával. Előfordul az is, hogy egymásra reagálnak, visszajeleznek, de én inkább azt szeretem, amikor közösen játszanak ugyan, de mindenki csak a saját dolgaira reflektál. Így amikor reagálunk a történtekre, látottakra, akkor senki sem okosabb a másiknál, és ami elhangzik, az az illető személy önmagára érvényes és hiteles véleménye. Ezért van, illetve lehet önismereti hozadéka is ennek a tevékenységnek.
– Mennyire nyitottak a középiskolások az ilyen közös színházi foglalkozásokon?
– Rendkívül nyitottak, de őszintén szólva nincs olyan korosztály, amellyel ne lehetne jól dolgozni. A kisgyerekekkel olyan szempontból nehezebb, hogy az energiájukat úgy kell irányítani, a játékokat úgy kell beosztani, hogy mozgósítva is legyenek, de amikor leülünk beszélgetni, akkor már ne pörögjenek, és legyen türelmük figyelmesen meghallgatni egymást. Tanulják meg, hogy a társakkal nemcsak versengeni lehet, hanem mindenkitől lehet valamit tanulni is, vagy rácsodálkozni egyik ismert kollégára, hogy egy szokatlan helyzetben milyen érdekesen reagált. Nekem inkább ez jelent nehézséget, megtalálni az elemi iskolások és a még kisebbek dinamikáját. Most egyébként a Légy jó mindhalálig című előadás kapcsán ennek a korosztálynak is hirdetünk foglalkozást.
A kisgyerekekkel minimális mértékben kanyarodunk az önismeret felé, számukra főként a játék és az élmény a fontos. De arra azért törekszünk, hogy próbáljanak meg kicsit tudatosabban tekinteni egy előadásra. Ez mondjuk, a felnőttek esetében is igaz, hiszen hajlamosak vagyunk megnézni a produkciót, és nyomban el is engedni. Pedig nem kell sok erőfeszítés ahhoz, hogy egy, akár számunkra nem tetsző előadásnak pozitív hozadéka legyen. Melyek azok a jelenetek, szereplők, amelyek és akik nagyobb hatással voltak rám, vagy amiket ki nem állhattam, milyen típusú üzeneteket találtam, miért pont ezek jutnak el hozzám? − és így tovább, rengeteg kérdést tehetünk fel magunknak. Ez a kisgyerekek számára még túl sok, de bennük is el lehet indítani valamilyen nézőtudatosító „folyamatocskákat”, illetve már az is eredmény, ha meg tudják fogalmazni a véleményüket, tudnak érvelni mellette.
– Ezek a foglalkozások, noha most valamilyen szinten kapcsolódnak az oktatási rendszerhez, nem működnek intézményesített formában, és talán nincs is esély arra, hogy ez egyhamar változni fog, hogy a színházi nevelésnek valahogyan teret engednek a tantervben.
– Nagyon sajnálom, hogy a közoktatás nem ad intézményesített keretet, nem honorálja az ilyen típusú foglalkozásokat. Holott nagy szükség lenne rá. Például úgy tudom, hogy a színművész szakos hallgatók pedagógusi képzettséget is szerezhetnek, tehát azok a végzett fiatalok, akik nem kapnak állást egy színházban, tudnának drámaórákat tartani, előadásokat létrehozni a tanulókkal. Tudom, hogy vannak olyanok, akik ezt szívesen végeznék, de nincs kitalálva ennek a formája, nem lehet alaposan megszervezni. Én is a tanügyben kezdtem ezt a fajta tevékenységet, a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban Solymosi Zsolt aligazgató kérésére a diákokkal megrendeztük előbb Háy János A Gézagyerek című drámáját, majd egy kortárs lengyel drámát vittünk színre, ezért viszont a szülők fizettek. Megvolna ennek a törvényes módja is, de annyira bonyolult és meg nem fizetett, hogy annak, aki hivatásszerűen csinálná, nem éri meg.
Mindez azért van, mert az ilyen jellegű oktatásnak nincs meg a státusa, és az is nehézséget jelent, hogy ugyanazoknak a kritériumoknak kellene megfelelni, mint egy hagyományos tantárgy esetében, például egy padokkal túlzsúfolt osztályteremben egy személynek 30 diákkal kellene dolgoznia ötven percen keresztül. Ez így nem működik, legalábbis az én elképzeléseim szerint. Holott úgy érzem, óriási igény lenne erre a diákok részéről, mert egész személyiségüket mozgósítja ez, a hagyományos iskolaitól eltérő tevékenység, amely, mivel egyfajta kreatív tanulás, kiegészíthetné a jelenlegi minimális művészeti oktatást.
Mindez nem is föltétlenül egy előadás létrehozásáról szól. Sokkal fontosabb a közös, felszabadult játék és annak a tudata, hogy ezen a helyen mindenki egyenlő mértékben kap lehetőséget saját véleménye megfogalmazására. Ezek a foglalkozások nagyon sokrétűen fejleszthetik az embert, például az érzékelést, az expresszív kifejezésmódokat, a mozgáskoordinációt vagy az egymásra figyelést. A színházi oktatás ugyanakkor sok mindenhez köthető, kiindulhatunk irodalmi művekből, konkrét személyekből, filmekből, majdnem bármiből, és a legkeményebb témákat is megközelíthetjük.
– Mit gondolsz, valós az előítélet, miszerint a fiatalokat ma már nem vonzza a színház, csak a mozgókép képes lekötni őket?
– Úgy gondolom, hogy a fiatalokat nem kell félteni, nincs velük semmi különösebb probléma, pontosabban a helyükben mi sem lennénk ügyesebbek, jobbak. Adekvátan reagálnak a mai kor kihívásaira és problémáira. Aki pedig megérzi, megtapasztalja a színház – nem akarom azt mondani, hogy katartikus erejét, mert az túl nagy szó, de – lényegét, azt hogy a színpadon is rólunk, akár az egész emberiségről vagy személyesen róla van szó, az előbb-utóbb visszatér. Inkább az a lényeges, hogy egy előadás, lehetőleg az első, amivel a színházban találkoznak, megfogja őket, ezért tartom nagyon fontosnak a jó gyerekelőadásokat.
Nekem is életem egyik legelső színházi élménye tizenhárom évesen egy Légy jó mindhalálig előadás volt Marosvásárhelyen, emlékszem, sírva rohantam haza, hogy milyen kegyetlen és szép az élet. Nehezen lehet kiszámítani, hogy egy gyerek mennyire nyitott vagy érett egy-egy színházi előadásra, de ha a szülők vagy a pedagógusok évente egyszer-kétszer elhozzák őket, nagy valószínűség szerint középiskolásként, majd felnőttként vissza fognak térni.
– A térségben azért elég hiánycikknek számítanak a gyermek- és ifjúsági előadások.
– Valóban, Kolozsváron nagyon sok felnőtteknek szánt, kemény tartalmú előadást rendeznek, viszont ezek az alkalmak pont azt teszik lehetővé, hogy beszéljünk a felvetett nehéz témákról, és feldolgozzuk ezeket. A kimondottan gyermekeknek, illetve fiataloknak szánt produkciók terén nagy űr van, mint ahogy a musicalek szempontjából is, de most éppen úgy látom, hogy mind a kolozsvári opera, mind a színház évente legalább egy-két produkció erejéig kezdi komolyan venni ezt a korosztályt is. Úgy gondolom ugyanakkor, hogy egy tizenegyedikes, tizenkettedikes fiatal már olyan szinten van, hogy a legdurvább tartalmakat is be tudja olyan mértékben fogadni, hogy ne legyen rá veszélyes.
– Tehát a szülőknek, pedagógusoknak nem kell félteniük a tinédzsereket a komolyabb tartalmaktól?
– Már az interneten is ugyanilyen vagy még durvább tartalmak jönnek szembe velük, gondoljunk csak az aleppói harcokkal kapcsolatos megosztásokra. Csak kinyitjuk a szemünket, és már áradnak felénk a borzasztó képek, az pedig a realitás. A színház ugyan a való életből táplálkozik, de azért fikcióról beszélünk. Úgyhogy én nem féltem őket a színháztól ebből a szempontból. Aki megtöri a diót, talál benne finomat és táplálót. Én különben is inkább vagyok híve annak, hogy beszéljünk komoly dolgokról, aztán kacagjunk, minthogy rózsaszín felhőket eregessünk. De nem a komédiák ellen beszélek, a jó kortárs komédia is hiánycikk, egy pár kivételtől eltekintve. Lenne igény arra is, hogy komoly drámákat komédiaként vigyenek színre, Csehov- vagy Ionesco-darabokat például. A remek rendezők mind a mai napig a kemény drámákat is humorosan tálalják.
– Mi a helyzet a bábszínházzal? Lassan egy éve dolgozol a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozatának irodalmi titkáraként, tapasztalataid szerint van igény az ilyen előadástípusra?
– A bábszínház fontos lépcsője és módja a nevelésnek mind esztétikai, mind a nézővé válás szempontjából. Igény is van rá, de a szülők nagyon megválogatják, hogy hová viszik gyermekeiket, a kincses városban pedig rengeteg lehetőség, alternatíva adott. A 2016-os év folyamán a magyar tagozat fele lecserélődött, új világosító, hangosító, díszletmunkások, közönségszervező és tagozatvezető, valamint két új színész került a csapatba, és én is tavaly januártól vagyok bábszínházas. Úgyhogy most egy jó, friss, lelkes csapat dolgozik, igyekszünk építkezni, pályázati forrásokra is támaszkodni, frissíteni mind arculati, mind tartalmi szempontból.
Nekem is vannak terveim és persze kötelezettségeim, például egy félszobányi archívum vár arra, hogy valaki lajstromolja, rendszerezze, digitalizálja. Nagyon szeretném látni azt is, hogy a bábszínházi kritikaírás beindul Erdélyben, ennek érdekében lépéseket is tettünk, és azon vagyunk, hogy egyre több gyermek- és bábelőadásról szülessenek írások. Fontos, hogy némiképp rálátást nyerjünk arra, hogy a különböző helyszíneken, Erdély-szerte milyenek a mai bábszínházi előadások.
– Erdélyben és a Partiumban hol működik magyar bábszínház?
– Nagyváradon ott van a Lilliput Társulat, Temesváron a színház keretében működik egy külön bábszínházi csapat, Marosvásárhelyen működik az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház, Sepsiszentgyörgyön pedig a Cimborák Bábszínház. Emellett rengeteg magántársulat van, például Gyergyószentmiklóson, Szatmárnémetiben, de Kolozsváron is legalább 4–5 magyar magánbábos alkot rendszeresen, ezek általában egy-két személyes társulatok. Ők többnyire turnéznak, kiszemelnek egy szórványvidéket, megszervezik, körbejárják a településeket. Magánemberként nagyon örülök annak, hogy léteznek, hisz a konkurencia a minőség javára válik, és a bábszínházi paletta is színesebb a sokféle stílusnak és játékmódnak köszönhetően.
– Foglalkoztál versszínházzal is, rövid videókat rendeztél, ez a projekt hogy áll most? És pontosan hogyan kell elképzelni egy ilyen produkciót?
– A koncepció az, hogy valaki mond egy verset, de a néző nem az előadót látja – az a klasszikus versfilm –, hanem asszociatív képeket, amelyek kapcsolódnak az elmondottakhoz, de nem ábrázolják azt. Inkább hangulatokat jelenítünk meg, de az is megtörténik, hogy ellenpontozunk. Adott például egy nagyon szerelmes vers, közben a képeken húst vágnak és potyolnak. A néző elgondolkodhat azon, hogy mi is tulajdonképpen egy kapcsolat, milyen más, árnyékoltabb vetületei vannak a szerelemnek. Az értelmezési sík tágul, teljesebb lesz a kép. A csapattal, amely különböző végzettségű versmondó fiatalokból, verskedvelő színisekből, illetve színészekből áll, eddig 12-13 alkotást hoztunk össze. Sajnos nincs időnk rendszeresen foglalkozni ezzel, mindenkinek sok munkája, családja, akár gyerekei vannak.
Az elején egyébként sokat hibáztunk: vagy nagyon konkrétan ábrázoltuk a verset, vagy túlságosan eltávolodtunk attól. De lassan megtaláltuk a hangunkat. A produkciók többsége egyelőre nem nyilvános, mert terveztük, hogy elküldjük ilyen-olyan fesztiválokra, de azt tapasztaltuk, hogy a szervezők nem igazán tudják hova tenni ezeket a két-három perces felvételeket. Tartottunk viszont egy versfilmes estet Kolozsváron, a Györkös Mányi Albert Emlékházban, és nagyon jó visszajelzéseket kaptunk, nemcsak pozitív, hanem építő kritikát is. Egy tanárnő azt is megjegyezte, jó lenne eljuttatni pedagógusokhoz ezeket a felvételeket, hogy lássák: így is meg lehet közelíteni az irodalmat.
Az egyik legközelebbi tervünk tehát az, hogy a videókat feltöltsük az internetre, és oktatási fórumokon jelezzük a tanároknak, hogy létezik ilyesmi, illetve nyitottak vagyunk, mi, név szerint az ŐszinTE versszínház többféle együttműködésre is. Az elmúlt hetekben egy versszínházi előadás terve is megfogant ben

Beszélgetés Dr. Borsodi L. László tanárral – Olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani
Kötelező házi olvasmányok helyett a tanárok által ajánlott irodalmat olvasnak az általános és középiskolai diákok. A könyvcímeket a pedagógusok határozzák meg, iskolánként, osztályonként változik, hogy mit olvasnak a diákok. Több kérdés felmerül tehát: a „kötelező” feloldásával többet és szívesebben olvasnak-e a fiatalok? Milyen műveket ajánlanak a tanárok? – többek között ezekről beszélgettünk dr. Borsodi L. László magyar nyelv és irodalom szakos tanárral.
– Az oktatási minisztériumnak a 2006-ban jóváhagyott magyar nyelv és irodalom oktatását szabályozó tanterve a tanuló készség- és képességfejlesztését helyezi előtérbe. A szövegelvű irodalom befogadására összpontosít: eltörli a kötelező házi olvasmányokat, helyette a tanár ízlésére és szakmai érveire alapoz, megengedi, hogy a pedagógusok kortárs szövegeket, ajánlott olvasmányokat emeljenek be a munkatervbe. Ezek ismeretében Ön milyen művek olvasását követeli meg a diákjaitól?
– Az, hogy a tanár határozhatja meg, milyen művek elolvasását kéri, nem új keletű, és csak részben igaz, hiszen a kialakítandó képességekhez, illetve a már meglévők fejlesztéséhez a tanterv tartalmaz egy javasolt minimumot, amelyet nem érdemes, nem szabad figyelmen kívül hagyni, és amelynek a követése jótáll azért, hogy alapművek ne maradjanak ki a diákok úgynevezett általános műveltségéből. Tekintettel arra, hogy – meglátásom szerint – a tanterv által biztosított szaktanári szabadságot jelentős mértékben ellehetetleníti a kimeneti követelmény, ezért igyekszem úgy összeállítani a házi olvasmányt képező, illetve a tanóra keretében közösen elolvasandó művek listáját, hogy abban klasszikus és kortárs művek egyaránt helyet kapjanak. Az otthonra felhagyott olvasmánylistát (tizedik osztálytól kezdve) két részre tagolom: van azoknak a műveknek a listája, amely – mert nem szabad kötelezőnek nevezni – szigorúan ajánlott, hiszen minimális olvasás nélkül lehetetlen irodalmat tanítani és irodalmi műveltségre szert tenni, és van egy olyan lista, amely a szó szoros értelmében ajánlott. Abból azok olvasnak, akik kedvet éreznek hozzá, illetve akik rászorulnak, mert például jobb jegyet szeretnének.
Törekszem arra, hogy a klasszikus művek mellett kortárs művek is megjelenjenek a palettán – és itt nincs lehetőség, de érdemes lenne tisztázni a kortárs fogalmának különböző jelentéseit –, de legalább ekkora kihívást látok abban, hogy a klasszikusokban felfedeztessem tanítványaimmal azokat a kérdéseket, amelyek rokonságot mutatnak az övékéivel, vagy azokat a válaszokat, amelyeket (ha eljutunk idáig) ezek a művek tettek fel nekik. Az is célom, hogy a klasszikus művek által felismertessem és elfogadtassam – nevezzük toleranciára való nevelésnek – a régi és a mai, a klasszikusnak mondott és a kortárs közti különbséget, azt, hogy más értékrendeknek is van létjogosultságuk a sajáton kívül (ha egyáltalán meg lehet határozni ezt a sajátot).
– Egyetért azzal, hogy az irodalom megértésének kulcsa a művekkel való személyes találkozás, ugyanakkor tanári tapasztalata azt mondatja önnel, hogy a diákok többségén egyre inkább eluralkodó vásárlói szemlélet elszólítja a fiatalokat a könyv mellől. Mennyit olvasnak a diákok?
– A mai diákok olvasás szempontjából nem mindenevők, ma már nem sok olyan diák van, akik válogatás nélkül falnák a könyveket, főként a szépirodalmat. Az utóbbi évtizedek digitális technikai vívmányainak, eredményeinek köszönhetően sokuknak nem a könyv az elsődleges információszerzési forrás, nem a szépirodalom olvasása a(z) (szabad)idő kitöltésének fő formája. Ehhez még hozzájön az, hogy – enyhén szólva – kevesen látnak jó példát otthon vagy a tágabb környezetükben, hiszen most nőtt fel egy olyan szülőgeneráció, amelynek jelentős része szintén nem olvas, tehát nem olvastat, és így nem is áll jogában olvastatni.Annak ellenére, hogy az én diákjaim is az imént körvonalazott világ fiai, leányai, sokan vannak, akik olvasó lények. Egy részük olyan környezetből jön, ahol az olvasásnak hagyománya van, ezért maguk is gyakorlott olvasók, akik iskolait is, mást is vagy csak mást olvasnak, ami egyáltalán nem baj. Másik részük az általam alkalmazott módszerek (pl. közös megbeszélés, előzetesen megadott szempontok alapján a diákok által tartott kiselőadás formájában történő interpretáció stb.) hatására kezdenek el rendszeres(ebb)en olvasni, kezdetben kisebb-nagyobb félreértésekkel, szövegértési nehézségekkel küszködve, de sok akarattal, odafigyeléssel és jó szándékkal elindulnak a fejlődés útján, és látványos eredményt érnek el a négy év végére. És vannak olyanok, akik úgy járják végig a középiskolát, hogy ügyeskedéssel, internetes tartalmak segítségével hallomáskultúrára tesznek szert, már most, fiatalon életelvvé avatva a sine nobilitate magatartást.
Világos, hogy nincs hatékony irodalomoktatás a diákok olvasása nélkül. Szükség van tehát a tanulói hozzáállásra és nyitottságra, az akarásra, ennek ébren tartásában pedig a szülői segítségre. Ugyanakkor körülmények ide, követelmények oda, az olvasóvá nevelésben a felelősség jelentős része a tanítóké és tanítónőké, illetve a miénk, irodalom- és nyelvtanároké.
– A tanterv megengedő az ajánlott olvasmányok számával, a pedagógus maga dönti el, hogy hány és milyen művek olvasását követeli meg a tanítványaitól. Ön hogyan jár el ebben, hány könyv elolvasását hagyja fel a középiskolásoknak?
– Kilencedik osztályban három regényt és két drámát kell elolvasniuk a diákoknak, de ebben nincsenek benne a részletek, a rövidebb terjedelmű epikai alkotások, és ez vonatkozik mind a négy tanévre. Tizedik osztályban négy regényt és három drámát, tizenegyedik osztályban öt regényt és egy drámát, tizenkettedikben pedig három regényt és egy-két drámát kérek a tanítványaimtól. Ez a felsorolás – az elmúlt évek követelményeihez képest – egy minimumot tartalmaz, amit a diákok teherbírásának csökkenése és szövegértési képességük romlása, tehát a szövegolvasás tempójának lassulása magyaráz. A mennyiségi szempont helyett tehát sokkal inkább az a célom, hogy kevesebb művel és lassú olvasással neveljem értő irodalomolvasóvá a rám bízottakat. Aki meg többet szeretne olvasni, annak van lehetősége: ott az ajánlott lista és a korlátlan lehetőségeket ezen a téren is nyújtó nagyvilág.
– Tanóráin a kortárs művekkel is ismerkedhetnek a tanulók…
– A kortárs művek felsorolásába a költőkét is belevenném, mert az olvasóvá nevelésben ugyanolyan szerepük van a lírai szövegek értelmezésének, mint az otthon elolvasott művek interpretációjának. Íme, néhány szerző (a teljesség igénye nélkül), akivel foglalkozunk: Baka István versei, Bodor Ádám: Sinistra körzet, Verhovina madarai, novellák, Dobai Bálint versei, Esterházy Péter Esti, Pápai vizeken ne kalózkodj!, Garaczi László: Arc és hátraarc, Kertész Imre: Sorstalanság, Kaddis a meg nem született gyermekért, Kovács András Ferenc versei, Ottlik Géza: Iskola a határon, Székely János versei, Szilágyi Domokos versei, Tánczos Vilmos: Elejtett szavak stb. A felsoroltakon kívül a kortárs fogalmát tágabban értve Franz Kafka-, Albert Camus- és Örkény István-műveket, illetve József Attila-, Pilinszky János-költeményeket is értelmezünk órán.
A tanórákon kívül a Márton Áron Főgimnáziumban az irodalomtanárok munkaközössége időről időre rendhagyó irodalomórákat és írókkal, költőkkel való közönségtalálkozókat is szervez. Az utóbbi egy-két tanévben tanulóink így találkozhattak Fekete Vince és Lövétei Lázár László költőkkel, Lőrincz Csongor irodalomtudóssal, Balázs K. Attila, Zsidó Ferenc írókkal és Bálint Tamás költővel, valamint Tompa Andrea íróval, a Fejtől s lábtól szerzőjével.Meggyőződésem, hogy az olvasóvá nevelésben a klasszikus művek olvasásának éppúgy szerepük van, mint a kortárs műveknek, a napi munkának éppúgy, mint a rendhagyó kereteknek. Ha ezzel a belátással, sok türelemmel és a szakma iránti alázattal végezzük teendőnket, talán értő fülekre és szívekre talál a diákoknál az, hogy miről is beszélnek az irodalomtanárok, és főként, hogy mi az irodalom célja és értelme ezen a Földön.
Pál Bíborka
Hargita Népe (Csíkszereda)

Marosvásárhelyen főként a boldogító da-t lehet kimondani
Nem lehet minden hétvégén magyarul is kimondani a boldogító igent a Marosvásárhelyen tartandó polgári esküvőkön, mert a polgármesteri hivatal nem tud ehhez magyar vagy magyarul is beszélő hivatalnokot biztosítani. Arra biztatják a jegyeseket, hogy módosítsanak az időponton, ha magyarul is kérik a szertartást. Körbejártuk a témát.
Az év eleje a tervezések és ügyintézések ideje. A marosvásárhelyi városházán nagy a sürgés-forgás az anyakönyvi hivatalban is, hiszen azok, akik idén tervezik a polgári esküvőket, igyekeznek időpontot kérni. Legtöbben hétvégén tartják az egyházi szertartást, így aznap vagy egy nappal korábban szeretnék az állam képviselője előtt is kimondani a boldogító igent.
A szerkesztőségünket felkereső panaszostól megtudtuk: hidegzuhanyként érte őket az anyakönyvi hivatalban, hogy nem minden hétvégén lehet magyarul is elmondani a polgári eskü szövegét. Azt mondták a fiatal párnak, hogy a kért időpontban nem tudnak magyar vagy magyarul is beszélő hivatalnokot biztosítani, így ha magyarul is szeretnék a szertartást, akkor válasszanak más időpontot. Az anyakönyvi hivatalban ugyanis csak egy magyar alkalmazott van, és ő nem vállalja minden hétvégén a polgári esküvők megtartását. „Van, aki ennek hatására módosít a rég leszögezett időponton, van, aki lemond a magyar polgári esküvőről. Mi még tanácstalanok vagyunk, reméljük, hogy nyárig a városháza megoldja ezt a helyzetet, s biztosítani tud magyar hivatalnokot a polgári esküvőnkre” – fogalmazott a házasulandó fiatal.
Diszkriminációnak minősülő nyelvtudás
A marosvásárhelyi városháza sajtószóvivője, Cosmin Blaga a Vásárhelyi Hírlap érdeklődésére elmondta, az anyakönyvi hivatalban a napokban alkalmaztak egy magyar anyanyelvű személyt, de ez nem oldja meg általunk jelzett problémát, hiszen a másik magyar alkalmazott felmondott.
„Diszkriminációnak minősül, ha az álláshirdetésben a magyar nyelv ismeretéhez kötjük a jelentkezők alkalmazását. Most szerencsére magyar személyt alkalmaztunk. Amennyiben az anyakönyvi hivatal vezetője úgy látja, hogy nem tudja a kéréseket megfelelően ellátni, és szükségesnek tartja, hogy újabb személyt alkalmazzunk, akkor a hivatal megteszi, de nincs garancia arra, hogy az magyar lesz. Ismétlem, ha a hivatal vezetője szükségesnek tartja, s kéri. Ellenkező esetben a meglevő alkalmazottakkal oldjuk meg a munkát, a lehetőségek függvényében” – mondta a sajtószóvivő.
A pénteki rendkívüli tanácsülésen az RMDSZ frakcióvezetője, Csiki Zsolt a napirend előtti felszólalásában többek között kitért a magyar fiatalokat érő diszkriminációra is. „A polgármesteri hivatalnak biztosítania kell az állampolgárai számára, hogy anyanyelvükön mondhassák ki a boldogító igent. 2017-ben képtelen a város polgármestere és az illetékes osztályvezetők biztosítani ezt a törvény által szavatolt jogot, hogy fiataljaink anyanyelvükön tehessenek fogadalmat?” – tette fel a kérdést Csiki Zsolt, akitől megkérdeztük, hogy a hivatalos felszólaláson kívül mit tesz az RMDSZ az ügyben. Az RMDSZ frakcióvezetője elmondta: reméli, hogy a felszólalás nyomán megoldódik a kérdés, ők továbbra is figyelemmel kísérik a helyzetet.
Feljelentést tesz a CEMO
A Civil Elkötelezettségi Mozgalom (CEMO) vezetője, Szigeti Enikő szerint a magyar fiataloknak alkotmányos joga, hogy anyanyelvükön is lebonyolítható legyen polgári esküvőjük, így a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalban senki nem hivatkozhat személyzethiányra, s nem tagadhatja meg tőlük ezt a jogot. „Az anyakönyvi hivatal vezetője tudja, hogy hány alkalmazottja van, hányra van még szüksége, hogy az állampolgárok jogait biztosíthassa. Kérnie kell újabb személyek alkalmazását, ha ebből hiány van, s addig kell versenyvizsgát szerveznie, amíg megtalálja a megfelelő személyt. Valóban nem lehet beírni az álláshirdetésbe, hogy magyarul is tudnia kell beszélni, de ennek ellenére nem hiszem, hogy egy ekkora városban ne találjanak megfelelő személyt. A hivatalnak kötelessége ezt megtenni, és ez számonkérhető” – mondta Szigeti Enikő. Az aktivistától megtudtuk, hogy elsősorban az érintett magyar fiatalok kell beadvánnyal forduljanak a a hivatalhoz, hogy oldják meg a felmerülő problémát, s biztosítsanak a kért időpontban magyar hivatalnokot. A CEMO segít a beadvány megírásában, ahogy ezt már számtalanszor megtette. Amennyiben a fiatalok ezt valamiért nem teszik meg, a napokban a CEMO fogja beadványban kérni, hogy biztosítsák az állampolgárok jogait, ne diszkriminálják a marosvásárhelyi magyar fiatalokat.
Szigeti Enikő azt is elmondta, hogy a CEMO-nak volt már hasonló beadványa, amiben azt kérte, hogy a marosvásárhelyi városháza közönségszolgálati irodájába alkalmazzanak a meglevő egy mellé több magyar vagy magyarul is beszélő alkalmazottat. Ezt hosszas levelezés és feljelentések sorozata után sikerült elérni, jelenleg három magyarul is beszélő személy dolgozik ott, így nyugodtan lehet magyarul is kérdezni, ügyet intézni.
Székelyhon.ro

Magyar megyei tanácselnökök találkoztak Váradon
Öt megyei tanács RMDSZ-es elnöke találkozott az elmúlt héten Nagyváradon: Péter Ferenc (Maros megye), Borboly Csaba (Hargita), Tamás Sándor (Kovászna), Pásztor Sándor (Bihar) és Pataki Csaba (Szatmár). A közös csütörtök délutáni sajtótájékoztatón Cseke Attila, a Bihar megyei RMDSZ elnöke volt a házigazda.
Történelmi lépésnek nevezte Cseke Attila, hogy ilyen felállásban öt megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke tart sajtótájékoztatót, továbbá hangsúlyozta, hogy a politikai színpadon Romániában az RMDSZ a harmadik legerősebb csapat, hiszen a szociáldemokrata és a liberális párt után az RMDSZ-nek van a legtöbb megyei tanácselnöke. Hozzátette, hogy háromnapos találkozójuk alkalmával kiszállásaik lesznek a megyében. A cél a tapasztalatcsere. „Sok minden van, ami közös, hiszen ugyanolyan megyei önkormányzati struktúránk van, de azért vannak sajátos kihívások is, és vannak olyan pályázatok, amelyekben mi úgy gondoljuk, hogy jó egymás tapasztalatait megosztani, sőt vannak olyan projektek is, amelyek más megyében kezdődtek, és itt Biharban folytatódtak, illetve fordítva” – tette hozzá Cseke.
A sajtótájékoztatón minden megyei elnök szót kapott. Egy-két olyan témát vezettek fel, amely megyéjük sajátossága, de azért „összerdélyi”, magyar közösségi téma, és amelyekből mindannyiuknak van tanulnivalójuk.
Tamás Sándor, aki a ’90-es években másfél évig Nagyváradon is élt, elmondta, hogy végre politikai döntéshozóként Erdélyt egészében látva tehetnek az erdélyiekért, és ez alatt nem csak a magyarságot értette. Kiemelte a decentralizációt, hangsúlyozta, hogy Romániában jelenleg nem decentralizáció, hanem recentralizáció zajlik, melyet az új kormány folytat. „Azt remélem, reméljük, hogy vissza fog térni a decentralizáció” – fogalmazott, hozzátéve, hogy egyetlen pozitív példája volt ennek, amikor Cseke Attila egészségügyi miniszterként elérte, amit egy miniszter és egy kormány sem tett meg, hogy több mint 370 kórház decentralizációját valósította meg. „Jobb gazdái vagyunk a megyei és városi kórházaknak gazdasági és döntéshozási téren, mint valamikor az állam volt” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy 2010 óta jobban működnek a kórházak. „Naponta látjuk, mit és hogyan lehetne jobban csinálni, de a lehetőségeink be vannak határolva, mert azokat Bukarestben korlátozzák” – figyelmeztetett.
Borboly Csaba kifejtette, hogy akkor tudunk fiataljaink számára alternatívát nyújtani, ha egy jó közigazgatási rendszer mentén, akár a kisebb ajánlatok megpályázása révén segíteni tudjuk a vidékieket, lehetőséget teremtve fiataljaink számára a kisgazdaságok fejlesztésével, a gazdasági élet serkentésével, továbbá a vidékfejlesztéshez szükséges a korszerű tömegközlekedés fejlesztése is. „Ha öt megyének van egy közös érdeke, akkor több lehetőség van céljaink elérésére” – fogalmazott.
Péter Ferenc az autópálya-építés fontosságát hangsúlyozta, továbbá kifejtette, mit jelent, ha egy megye – jelen esetben Maros – körbe van véve gazdaságilag erős megyékkel, amelyek a gyengébbet „megfojtják”. Éppen ezért úgy véli, fontos a régiók átszervezése, hogy Erdélyben minden megye lehetőséget kapjon a fejlődésre. „Tudunk közösen hatni a területfejlesztési koncepciók átszervezésére” – vélte.
Pataki Csaba Szatmár megyét az ország nyugati „zsákmegyéjének” nevezte. Több határon átnyúló programban is benne vannak (Magyarországgal, az ukránokkal és a szlovákokkal). Biharral az Érmellék is közös. Arra is kitért, hogy Magyarország, amennyiben elkészül az észak-erdélyi autópálya, csatlakozni fognak hozzá. Jelenleg viszont csak a magyar oldalon, Szatmár megye határáig van kész a sztráda. Azt is elmondta, hogy sok Szatmár megyei költözött át Magyarországra, és ingázik haza dolgozni. Úgy véli továbbá, hogy a decentralizáció gazdasági fejlődést hozna, a központosítást pedig ellenzi, mert ez az ügyintézést – pénzügyek, építkezési engedélyek stb. – ellehetetleníti.
Pásztor Sándor azt hangsúlyozta, hogy az elkövetkező négy évben az ország észak-nyugati régiójának fejlesztését tervezik. Olyan projekteket szeretnének elnyerni, amelyek érintik Bihar és Szatmár megyét is. Hozzátette, hogy e három nap alatt a tapasztalatcserén túl megvitatják terveiket, problémáikat, továbbá találkoznak polgármesterekkel, magyarországi miniszterekkel, hidat építve ahhoz, hogy a hangjuk eljusson Budapesttől Bukarestig.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Belvárosi elemi iskolát alapítanának (Sepsiszentgyörgyi oktatás)
A sepsiszentgyörgyiKós Károly Szakközépiskola jelenlegi épületében új belvárosi elemi iskolát hozna létre a helyi önkormányzat, ez azt jelentené, hogy a Székely Mikó Kollégium és a Mikes Kelemen Elméleti Líceum 2018 őszétől feladná a szóban forgó osztályait, és az új létesítményben indulnának a kezdő osztályok. Ezt tegnap Antal Árpád polgármester jelentette be az érintett két iskola több mint harminc tanítójának jelenlétében tartott találkozón.
A pedagógusok egyetértettek a jelenleginél jobb körülmények kialakítása miatt hozott döntéssel, de nem mondanának le a nevezett iskolákhoz tartozásról, ragaszkodnak a Székely Mikó és a Mikes Kelemen név szellemiségéhez, ugyanakkor féltik a katedrájukat, tartanak az őket érintő bizonytalanságtól.
A polgármesteri hivatal gyűléstermében tartott találkozón Szőcs Levente, a megyei nevelési és erőforrásközpont vezetője és Brassai László, a megyei nevelési tanácsadó központ igazgatója ismertette a nemrég készített felmérés eredményét, miszerint a megkérdezett sepsiszentgyörgyi diákok, szülők és pedagógusok egyformán negatívnak értékelték a belvárosi iskolák szűkös udvarát, tornatermét, a nagy létszámú osztályokat, legtöbben a jelenlegi helyzet változtatása mellett tették le voksukat. Keresztély Irma korábbi főtanfelügyelő, a találkozó moderátora elmondta, a helyi önkormányzat nem saját fejétől javasol változtatást a helyi oktatási rendszerben, hanem szakemberektől kért vélemények alapján.
Antal Árpád polgármester hat pontban foglalta össze a javaslat pozitívumait: ha az érintett két iskolának nem lenne elemi tagozata, akkor tarthatna felvételit az V. osztályba, ami azt jelentené, hogy felvehetne olyan gyermekeket is, akik korábban nem voltak az iskola tanulói, és faluról is bejuthatnak a jól felkészült diákok; a jelenleginél jobb körülményeket tudnak biztosítani a gyermekeknek, tágasabb tantermeket és udvart; az érintett két iskolában felszabadult termekben laboratóriumokat tudnak berendezni; nem lesznek összezárva a 6 és a 18 éves gyermekek egy intézményben, ami főként a mellékhelyiségek használatánál fontos; könnyebb a megközelíthetősége a park fölötti iskolának, mint a jelenlegieknek, és több a parkolási lehetőség; az összevont elemi iskola vezetésében tanítók vennének részt, ami pozitívan hatna ki az egész intézményre. A városvezető azt javasolja, az átalakítást 2018 őszén kezdjék, amikortól nem indítanának elemi kezdő osztályokat a nevezett két iskolában, és az új intézmény viselné a Kós Károly Belvárosi Elemi Iskola nevet.
A jelen lévő tanítók aggályaira, kérdéseire válaszolva Antal Árpád elmondta: a szóban forgó épületet az igényeknek megfelelően alakítanák át, a harminchárom osztályból, amennyi jelenleg működik a két iskola elemi tagozatán, annyi maradna meg, amennyire igény van, de arra gondot fordítanának, hogy mindenképpen 300 fölött legyen a diáklétszám, hogy önálló iskolaként működhessen. A városvezető arról biztosította az érintett pedagógusokat, az átszervezés miatt senkit nem ér veszteség, ha van elegendő gyermek, ugyanannyi előkészítő osztály indulhat az új iskolában, mint a jelenlegi kettőben együttvéve.
A tanítók többsége nem értett egyet azzal, hogy új elemi iskola jöjjön létre a jelenlegi felállás helyett, mert féltik a presztízsüket, szerintük nem mindegy a szülőknek, hová íratják a gyermekeiket, és a tanítóknak is fontos, hogy milyen iskolanévvel vesznek részt a versenyeken. Sokan attól tartanak, az összevonás leépítéssel is járhat, azt pedig többen vallották, túl korai a gyermekeket a IV. osztály végén felvételiztetni, mások azt vetették fel, a szóban forgó átalakítás miatt a szülők jó hányada már kezdettől a város egy másik I–VIII. osztályos iskolájába íratná gyermekét, hogy a folytonosság biztosított legyen legalább nyolcadik végéig.Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója azt hangsúlyozta: minden gyermek fontos, minden gyermeknek meg kell adni az esélyt, hogy V. osztálytól a Székely Mikó Kollégiumban vagy egy másik neves iskolában tanulhasson, ezért támogatja a felvételit elemi után. Már István, a Mikes Kelemen Elméleti Líceum igazgatója jelen lévő pedagóguskollégáihoz hasonlóan  ragaszkodna a Mikes-iskola önállóságához előkészítőtől tizenkettedikig, de a tantestület azt nem tartaná rossz ötletnek, hogy az egyik városközponti nagy iskola elemi tagozata átköltözzön a Kós Károly tervezte épületbe, a másiknak pedig tágasabb tér maradna a jelenlegi épületen belül és kívül.Sem az érzelmi megközelítés, sem az a javaslat, hogy – önállóságukat megtartva – a két iskola elemi osztályai költözzenek a jelenlegi Kós Károly Szakközépiskola helyére, nem életképes, mert nem működhet két intézmény egy födél alatt – szögezték le a városvezetés jelen lévő tagjai, a polgármester ellenben megígérte, legközelebb a helyszínen mutatja be az átszervezés konkrét lehetőségeit, előnyeit.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mellettünk élő értékteremtő (Búcsú László Attilától)
Alig másfél évvel ezelőtt, amikor az általa alakított Cantus Firmus vegyes kar fennállásának harmincötödik évét ünnepeltük, e hasábokon megjelent bő interjú elején magyarázkodnom kellett: miért is nem a KARNAGY (így, nagybetűvel) születésnapján köszöntjük László Attilát, a mestert?
Most, amikor csendben távozol közülünk, döbbenek rá, hogy az sem történt véletlenül. Hiszen legtöbbször épp a mellettünk, velünk együtt élő és alkotó egyéniségek válnak oly mértékben minden- és ünnepnapjaink részévé, hogy észre sem vesszük: kondult egyet az idő órája felettük. Pedig ők azok, akik elöl járnak, elöl állnak. Az „elöl állásnak” minden hozadékával. Márpedig László Attila egész aktív életében szó szerint elöl állt, az általa (is) teremtett közösségek előtt. Közösségeket, és nem kórusokat írok, mert ő már kora ifjúsága óta tudta, hogy az együtt éneklés nem csupán az éneklők, hanem a hallgatók között is láthatatlan hálót fon, közösséget teremt. Még akkor is, ha a kötelező penzum miatt a lélek óhajától messze eső repertoár kényszerét elkerülni nem lehet.
Most, amikor Attila bácsi fölött a végső földi óra kondult, mi is tudjuk: ez csak a tanár, a szervező, a karnagy, a zeneszerző termékeny életútjának a vége, ami ebből fakadt és fakad, nem földi idővel mérhető. Leginkább az általa vezetett kórusokban él tovább a „vezérdallam”, de minden olyan együttesben is, amely – közvetve vagy közvetetten – az ő szervező- és művészi munkájából (is) fakad. Hiszen abban, hogy Háromszék és jelesen Sepsiszentgyörgy talán – bár ilyen statisztikát bizonyára nem vezetnek – a négyzetméterre eső kórusok tekintetében világelső, László Attila úttörő szerepe meghatározó. 
Így most nem csupán az általad évtizedekig irányított Magyar Férfidalárda és az általad alapított Cantus Firmus közössége búcsúzik, hanem mindenki, aki a kóruséneklés vírusától „megfertőződött” szűkebb és tágabb pátriánkban. Isten nyugtasson minden, általad is búcsúztatott dalos társaddal együtt. 
Bár e nyugalom is viszonylagos, hiszen bizonyára az égi mezőkön is tovább éneklitek a Jeligét...
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A székely címer éve (Kétéves az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület)
A székely címer éveként értékeli a 2016-os esztendőt a hivatalos bejegyzésének második évfordulóját január 16-án ünneplő Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület, ugyanis a sepsiszentgyörgyi székhelyű szervezet elnöke, dr. Szekeres Attila István heraldikus 2016-ban a világ és az ország szakembereivel is megosztotta a székely címer történetét.
Az év legkiemelkedőbb eseménye a skóciai Glasgow-ban 2016. augusztus 10–13-a között rendezett 32. Genealógiai és Heraldikai Világkongresszuson való részvétel. Az egyesület elnöke A székely közösség címerének alakulása annak megjelenésétől addig, amíg a legnagyobb romániai nemzeti kisebbségi közösség, a magyarság autonómiaharcának jelképévé vált címmel tartott gazdagon illusztrált angol nyelvű előadást. Ennek magyar változatát bemutatta a VII. Székelyföld Napok keretében október 20-án Sepsiszentgyörgyön a Bod Péter Megyei Könyvtárban. A székely közösség címereiről értekezett az elnök a május 12–14-e között Jászvásáron megrendezett 17. Országos Genealógiai és Heraldikai Kongresszuson. Ugyanott Keöpeczi Sebestyén József (1878–1964) heraldikusról is előadást tartott. Ez alkalommal tartották Szekeres Attila István Kovászna megye címerkincsét feldolgozó, gazdagon illusztrált, az árkosi Tinta Kiadónál román nyelven megjelent könyvének – Patrimoniul heraldic al județului Covasna – „ősbemutatóját”. A kötetet Tudor R. Tiron bukaresti heraldikus méltatta. A nap és a holdsarló a székely heraldikában címmel tartott előadást Szekeres Attila István a Fogarasföld Múzeuma által szeptember 22–23. között szervezett éves nemzetközi tudományos ülésszakon. Ugyanott bemutatta a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét, melyet Constantin Ittu nagyszebeni heraldikus méltatott. 
És hogy a székely címer témájának körüljárása teljessé váljék, a Székely Nemzeti Múzeum tavaly megjelent legfrissebb évkönyve, az Acta Siculica 2014–2015-ös kötete tartalmazza Szekeres Attila István 2013. november 22–24-e között Kijevben tartott 4. Nemzetközi Pecséttani Konferencián bemutatott, A nap és a holdsarló a székely közösség pecsétjében című angol nyelvű előadásának szerkesztett változatát. Ugyanabban a kötetben jelent meg a szerző Gödri Ferenc szerepe Sepsiszentgyörgy címerének alakulásában című tanulmánya is. Székely jelképek Románia 20. századi heraldikájában címmel tartott előadást Szekeres Attila István február 16-án Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeumban a Székely jelképek pecséten, címerben című tanulmánykötet bemutatóján, február 29-én Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban, március 1-jén Székelyudvarhelyen a Haáz Rezső Múzeum Képtárában, április 12-én Marosvásárhelyen a Bernády-házban. 
A fentiek után méltán tekintik a székely címer évének a tavalyi esztendőt – áll az egyesületnek az évforduló alkalmából tegnap kiadott közleményében.
Címerek a marosvécsi református templomban címmel tartott előadást az egyesület elnöke Marosvásárhelyen november 26-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület által meghirdetett, Magyar Tudomány Napja Erdélyben 15. fórumán. A kerelőszentpáli Mária-kápolna síremlékeinek címereiről az október 6–9. között Jászvásáron megszervezett 18. Műemlék – hagyomány és jövő című nemzetközi műemlékvédelmi konferencián beszélt. Címeres emlékek Marosszentgyörgyön címmel a heraldikus július 12-én Marosszentgyörgyön az Öreg tölgyfák árnyékában című tanulmánykötet bemutatóján tartott előadást.Szekeres Attila István két helyszínen két nyelven mutatta be a Háromszék címerkincsét feldolgozó könyvét Sepsiszentgyörgyön: magyar nyelven a Székely Nemzeti Múzeumban június 13-án, valamint román nyelven az Árkosi Kulturális Központban június 23-án. Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című kötetét Csíkszeredában a Kájoni János Megyei Könyvtárban február 9-én mutatta be.
A kétéves évforduló előestéjéig a Facebook közösségi oldalon az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület magyar nyelvű profilját 764-en, a románt (Asociația de Heraldică și Vexilologie din Transilvania) 845-en, az angolt (Transylvanian Heraldic and Vexillological Association) 604-en kedvelték.
(M. I.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Kultúra Napja – rendezvények a bukaresti Balassi Intézet háza táján
Különböző eseményeket szervez a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet január 17-e és 23-a között, a Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva. A rendezvények fókuszában a diszpóra áll, ehhez igazodva fotóművészeti performanszt, irodalmi esteket, zenei és filmes programot is tartanak – derül ki a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményből. Olyan kultúrateremtő személyekre fókuszálnak, illetve művészeket, irodalmárokat hívnak meg, akik valamilyen formában kötődnek a diaszpóra magyarságához.
A naptári év első eseménye idén is Szathmáry Pap Károly fényképész, festőművész, címerfestő, az első fotoriporterek egyikének születésnapjához kapcsolódik a Balassi Intézetnél. Ma, január 17-én, kedden este 7 órától kettős esemény zajlik a Fotóművészet Napjához igazodva, amely egyben a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat nyitóeseménye is. Alfred Schupler bukaresti operatőr, fotográfus gyűjteményéből régi fényképezőgépeket állítanak ki, és a gépek szerkezetéről készített fotókat mutatják be. A tárlatmegnyitón Radu Igazság képzőművész, fotográfus, animációs rendező, egyetemi tanár vezetésével vakufotó-performansznak lehetnek tanúi a résztvevők: kiderül majd, hogy milyen az egyidőben vakuval fényképező gépek interakciója. A projekt Duschamp ready-made koncepciójából indul ki, és vizualizálja a fényképezőgép pályáját a művészetalkotó, reprodukáló tárgytól a fényképezőgép műalkotás jellegéig. Az esemény a fényképezőgép kettős állapotát hivatott kiemelni, a tárgy és gyakorlati funkciójának különválasztására fektetve a hangsúlyt. A kiállított fotók a fényképezőgép belsejének dinamikáját ábrázolják, a játékot, ahogyan a gép eltávolodik a tárgyaktól és a jelenségektől, hogy megfigyelhető jelenség-tárggyá váljon.
Január 18-án, szerdán este 7 órától Égi-földi párbeszédek címmel Szonda Szabolcs költő, műfordító beszélget Dan Lunguval, a kortárs román irodalom egyik legkedveltebb és legsikeresebb írójával. ATyúkok a mennyben (Raiul găinilor) című regény négy hónapig vezette a francia Jacqueline Chambon Kiadó eladási listáját, a Hónap Könyve volt Németországban, több kiadást megért. Szlovénul, olaszul, lengyelül, spanyolul, bolgárul, illetve Szonda Szabolcs fordításában, a Pont Kiadó gondozásában magyarul is olvasható.
Január 19-én, csütörtökön délután 6 órától az évtizedeken át Bukarestben élő és alkotó Horváth Andor esszéíró, műfordító, szerkesztő kötetét ismerhetik meg az érdeklődők. A Carte de vizită. În care autorul povesteşte cum a devenit maghiar (Névjegykártya. Amelyben a szerző elmeséli, hogyan lett magyarrá) címmel publikált kötetét Andrei Pleşu író, esztéta és művészettörténész mutatja be a szerző jelenlétében.
Január 20-án, pénteken este 7-től a bukaresti magyarság egy másik jelentős kulturális személyiségére, Bács Lajos karmesterre, pedagógusra és zeneszerzőre emlékezhet, akinek a munkássága rányomta bélyegét a román zenetörténelem utolsó félévszázadára, kimagasló egyénisége meghatározó módon befolyásolta a bukaresti magyar közösség szellemi életét is. Az emlékkoncert Bács Lajos Adagio című művével indul, majd a Kodály-év felvezetéseként Bács Lajos egyik kedvenc zeneszerzője, Kodály Zoltán műveit játssza Andrei Kivu gordonkaművész és Verona Maier zongoraművész, vendégmeghívottak közreműködésével.
Az események helyszíne: Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet székhelye, Bukarest, Gina Patrichi u. 8 szám).
Több romániai városban nagy sikernek örvendett tavaly a Balassi Intézet filmtörténeti vetítéssorozata, amelyet azzal a céllal indítottak el Bukarestben, hogy az éppen 120 éves magyar filmművészet kiemelkedő alkotásaira felhívják a figyelmet. A sorozatot idén további erdélyi városokba is elviszik. A Magyar Kultúra Napjához kapcsolódva, a Híd Kulturális Egyesülettel partnerségben január 20-án és 21-én vetítik az első három filmet a nagyszebeni Habitus Könyvesboltban: Uher Ödön Mire megvénülünk (1916), Janovics Jenő: Az utolsó éjszaka (1917), Korda Sándor Aranyember (1918) című alkotását nézheti meg a közönség. Január 23-án, hétfőn Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetemen látható Uher Ödön és Janovics Jenő filmje, és közben folytatódnak a vetítések Székelyudvarhelyen és Marosvásárhelyen.
Szabadság (Kolozsvár)

Előtérbe kerültek a fiatalok – a múlt évet összegezte a MIÉRT
Két választáson, kampányokon, fontos rendezvényeken van túl a Magyar Ifjúsági Értekezlet. A tavalyi évet a MIÉRT elnöke, az RMDSZ Máramaros megyei képviselője és ifjúságért felelős alelnöke értékelte kedden Kolozsváron.
Antal Lóránt, a MIÉRT elnöke elmondta, 12 települést látogattak meg a múlt év elején, hogy felmérjék a tagszervezetek állapotát és igényeit. Ekkor készültek el az ifjúsági törvényt érintő javaslataikat is. Februárban a területi RMDSZ-elnökökkel találkoztak, hogy lobbizzanak az ifjúsági jelöltekért az önkormányzati választásokat megelőzően. Az ifjúsági törvényről szóló módosításaikkal március elején jártak a parlamentben, abban a hónapban megtartották rendes küldöttgyűlésüket is az "500 fiatalt a közösségért" szlogennel.
Áprilisban indították el a Rólad szól! konzultációs karavánt, összesen 1566 résztvevővel, 13 megyét, 30 települést látogatva meg. Ebben a hónapban indultak el az önkormányzati választásokkal, urbanisztikai, közbeszerzési, költségvetési kérdésekkel kapcsolatos képzések is Székelyföldön, a Partiumban és Közép-Erdélyben. A Civil Információs Centrumok elindítását májusban jelentették be.
Júniusban zárult a kampány, a MIÉRT több polgármestert, megyei tanács-alelnököt, városi és megyei tanácsost juttatott be az önkormányzati választásokon. „Azt gondolom, hogy az erdélyi magyar fiatalok rácáfoltak arra a közhellyé vált kijelentésekre, hogy a fiatalokat nem érdekli a politika” – fogalmazott Antal.
Júliusban szervezték meg az ötnapos EU Tábort, amelyre meghívták többek között Nagy-Britannia bukaresti nagykövetét is, aki a brexit utáni kérdéseket taglalta. Augusztusban a Kolozsvári Magyar Napokon jelentkeztek ifjúsági pavilonnal a tagszervezetek és egyházi ifjúsági szervezetek részvételével.
Ősszel újrakezdték a Róla szól! kampányt, Antal Lóránt részt vett az Európai Néppárt Ifjúsági Szervezetének (YEP) találkozóján, ahol a fiatalok ingyenes vasúti utazását szorgalmazta. Eközben gyakornokokat toboroztak Winkler Gyula EP-képviselő irodájába. Az országos választásokon öt jelöltet indítottak, erős kampányt folytatva – hangzott el a sajtótájékoztatón. Antal szerint olyan témákat ragadtak meg, amelyekkel az új kormány is aktívan foglalkozik.
Tavaly vállalkozói konferenciát is szerveztek a magyarországi IKSZ-szel közösen, erdélyi és magyarországi fiatalokat ismertetve meg egymással. A rendezvény második megállóját valószínűleg február végén, Kolozsváron szervezik meg. Szorgalmazzák fiatal vállalkozók kereskedelmi kamarájának elindítását is. A MIÉRT két kiadványt jelentetett meg 2016.ban: az önkormányzati kisokost és egy a pályázati lehetőségeket összegző kiadványt. 15 pályázatot nyertek az év folyamán.
Több teret kapott az ifjúság
Az IT-bizottság, illetve a védelmi és közrendészeti bizottság tagja lett a parlamentben Apjok Norbert. Az RMDSZ Máramaros megyei képviselője elmondta, az egynapos cégbeíratás, a szakoktatás támogatása, a vidékfejlesztés különböző területei fontosak számára, emellett az adócsökkentés munkatapasztalattal nem rendelkező fiatalokat alkalmazó cégek számára, illetve a vidéki internet-hozzáférés és IT-hálózat lefedettségének javulása. Probléma szerinte, hogy kevés a magyarul tudó rendőr magyar többségű településeken, így ennek az aránynak a javítása is cél.
Geréd Imre, az RMDSZ ifjúságért felelős ügyvezető alelnöke arról beszélt, a fiatalok folyamatosan előtérbe kerültek a kampányok alatt. A máramarosi jelölt kampányának vezetőjeként elmondta, szűkös térben mozoghattak, de Apjok Norbertnek sikerült bejutnia a parlamentbe.
A Rólad szól! koordinátoraként Geréd Imre elmondta, egy nem túlpolitizált, nem megszokott projektet akartak elindítani. Egy felmérés során kiderült, a középiskolások különösen érdeklődnek a Rólad szól! iránt, ezért is szervezték meg két ízben is tavaly ezt a kampányt.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Meglátni a lehetőségeket Alfaluban
Kevés hírt vert nagydobra az elmúlt évben az alfalvi községvezetés. A polgármester úgy tartotta, nem kell kérkedni a megvalósítással. A tavalyról és idei kilátásokról adott számot a Gyergyói Hírlapnak Gáll Szabolcs polgármester.
– Gáll Szabolcs polgármesteri tevékenységében változatosságot hozott a tavalyi választási időszak. Mennyire bolygatta meg ez a községlakókat, voltak-e klikkesedések, egymással szembefordulások?
– Mi maximálisan arra törekedtünk, hogy a megosztás, mint fogalom, ne kerüljön be a kampányba, úgy próbáltuk megszervezni, hogy a nézőpontkülönbségek csak akkora sáncot képezzenek az emberek között, amelyet könnyedén át lehet lépni, ne legyen szükség később pallók lerakására, felszedésére. Tanulság volt a négy évvel ezelőtti időszak, akkor nagyon rossz közhangulat alakult ki, ezt akartuk elkerülni. Akár azzal is, hogy meghirdettük, bárki jelentkezhet tanácsosnak, és hogy előválasztást is tartottunk. Így senki sem maradt ki és a közösség dönthetett, kit, mennyire támogat szándékában.
– Az embereknek újévi fogadalmaik szoktak lenni. A polgármesternek volt-e mandátumkezdeti fogadalma?
– Igen, és az volt, hogy folytatom, amit elkezdtem. Amikor négy éve polgármesternek választottak, elmondtam, közép- és hosszú távú terveim vannak. Ezeknek a kivitelezését folytatom, és bízom benne, hogy sikerül. Persze, ez sok mindentől függ, mert a nagyobb terveket uniós pályázatokból lehet megvalósítani, és azok elég jól meg vannak késve.
– Az új mandátumban történtek közül mire büszke Gáll Szabolcs Alfaluban, Borzonton?
– Mi folyamatosan a pályázati lehetőségek kiaknázására koncentrálunk. Minden aláírt finanszírozási szerződés, ami az infrastruktúra fejlesztését szolgálja, egy sikertörténetként csapódik le bennem. Úgy néz ki, hogy aszfaltozáshoz láthatunk, a község még aszfaltozatlan utcáit is burkolni szeretnénk. Már a közbeszerzési eljárásnál tartunk. A szennyvízhálózat bővítésének kapcsán is lehetőség nyílik a régi vezetékek kicserélésére. Nagyon fontos ez, hiszen a kilencvenes években lefektetett vezetékeken nagy a beszivárgás, így esős időben feltelnek, a szennyvizet nem tudják befogadni, ami folyamatosan elárasztja a mezőt, a mellékvezetékekben pedig gyakoriak e miatt a dugulások. Most a csőcsere mellett mosatóautót is fogunk vásárolni a vissza nem térítendő támogatásból. Sikertörténet az is, hogy a központi óvodánkat hamarosan korszerűsíteni tudjuk, így meg fog felelni a közegészségügyi működési elvárásoknak. De szívesen említem azt is, hogy a művelődési ház egyik nagy hiányosságát sikerült pótolni korszerű illemhelyekkel. És van újabb letett pályázat is a kultúrházban előadóterem, színpad és nézőtér kialakítására is egyebek mellett.
– Mi okozott bosszúságot önnek az elmúlt időszakban?
– Nagy nehézség még mindig a birtokviszonyok rendezése. A földterületek kimérésével sehogy sem tudunk előre haladni, az utolsó tíz százaléknyi terület kérdése megoldatlan. Nem elég, hogy a tisztázás önmagában is bonyolult, még a törvénykezés sem ad neki lendületet. Szeretném, hogy a végére járjunk ennek, és a gazdák is elkezdhessék a fejlesztést, a területek tagosítását. Ennek is elengedhetetlen feltétele a telekkönyveztetés, mint ahogy a támogatásigénylés kapcsán is. Ez egy országos probléma, ember, pénz, idő és jóindulat kell hozzá fentről.
– Mire céloz a jóindulatot említve?
– Nem tapasztalok segítőkészséget ebben az állam részéről. Tavaly ősszel például megjelent a kormányprogram, azt ígérték, fedezik a telekkönyvezési költségeket azokra a területekre, amelyekre parcellázási terv van összeállítva. Olyan kicsi összeget szabtak meg ezekre a munkálatokra, ötven lejt hektáronként, hogy azt földmérő szakember nem vállalta. Tizenhat cégnek küldtünk felkérést, mindenki visszautasított. Gondoltunk arra, saját költségvetésből különítünk erre pénzt, de akkora összegekről van szó 15-16 ezer hektárnál, hogy megbénítaná az egyéb fejlesztéseket.
– Az Általános Rendezési Terv elfogadásával is problémák adódtak...
– Minden szakhatósági láttamozás megvan hozzá, a Transelectrica jóváhagyása hiányzik. Pert kellett indítsunk. A Bucsin-tetőn lévő meteorológiai állomás egy része az Electrica védelmi zónáján belül van. 25 méteres sávszélességben semmilyen építmény nem szabadna legyen, még kerítés sem. Az állomás viszont ott volt, és ma is ott van. Az Electrica azt mondja, el kell költöztetni, a meteorológiai állomás erre akkor hajlandó, ha az önkormányzat egy ugyanolyan feltételekkel ellátott épületet tud biztosítani. Így elakadt a község Általános Rendezési Tervének (PUG) a véglegesítése, és ez gátolja a villanyhálózat-fejlesztési elképzeléseinket is. Mert ott is változtak a szabályok, a kéréscsomagban benne kell legyen a PUG is.
– A külső nehézségek ellensúlyozásaként belső, helyi kezdeményezés indult útjára ezelőtt három esztendővel. Mi van az önkormányzat feketeribiszke-ültetvényével?
– Azt mondhatom, a legtöbb reményem a feketeribizliben van. Annak ellenére, hogy még nem sikerült szüretelnünk, a tavalyi termést elvitte a fagy, meggyámbászta az árvíz is, de nagy terveink vannak, újabb hektárokat szeretnénk beültetni, a kombájnt is megvásárolni a szüretig. Egyelőre még várjuk a lehetőséget, hogy pályázhassunk feldolgozóra, de addig is van, ahová fordulni feldolgozás érdekében. Utánanéztünk annak is, milyen feldolgozás lenne az igazi, kiderült, nem a pasztörizálás, mert a magas hőfok nem kedvez minden elemnek, hanem van egy újabb, az ultrahangos csírátlanítás. Ebben is, akárcsak a kombájn beszerzésében testvértelepülés nyújt segítséget. Én hiszem azt, hogy ez olyan beruházás tud lenni, amelyik tényleg megtermi gyümölcsét a jövőre nézve, és meghozza a fiatalok kedvét, hogy beruházzanak, gazdálkodjanak, inkább ezt az útját válasszák a jövőjüknek, mint az elvándorlást. Azt látom, türelemre van szükség, időre, amíg az elképzelésből megvalósítás lesz. Példa erre a Kultúrcentrum története is, amely az elején úgy működött, hogy a hivatal alkalmazottai ebédeltek ott, a széle hosszát alig ütötte. Mára annyi rendezvény van, hogy az elmúlt évet 60 ezer lejes nyereséggel zárta, és nyolc alkalmazottja van az önkormányzati cégnek.
– Többféle gyümölcsöt is szüretelnek idén, amint a beszélgetésből kiderül. Mit kér a polgármester a lakosságtól, hogy miben „kalákázzanak”?
– Arra vágyom, hogy lássák meg a lehetőségeket. És most a feketeribizli-termesztésre gondolok. Az önkormányzat visszahozta, igazolni akarjuk, hogy ezen a vidéken teremni tud, komoly jövedelmet adhat. Szeretném, ha az emberek ráhangolódnának arra, hogy ha megvan bennünk az akarat, és e mellé kitartás társul, akkor ennek meglesz a hozadéka. Nem kell egyszerre akarni mindent, csak higgyenek abban, hogy képesek rá, hogy érdemes célokat kitűzniük maguk elé. Ha ez a lendület meglesz a lakosságban, ez lehetne a község motorja. Mi megteremtjük azokat az infrastrukturális feltételeket, melyek szükségesek egy vállalkozás beindításához, működtetéséhez, de annak örvendenénk, ha hozzá vállalkozói kedv is társulna a lakosság részéről. Én nem vagyok annak híve, hogy munkahelyet teremtsek, inkább a megélhetési lehetőség alapját kell adjuk, és mindenki arra építse a kicsi, saját vállalkozását, ahol ő a saját főnöke és alkalmazottja is. Ebben látom a jövőt, itthon, az alfalvi fiatalság számára.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro

Lecserélné Horváth Annát a PSD
A kolozsvári önkormányzat szociáldemokrata párti (PSD), valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő tanácsosai azt kérik az RMDSZ-től és a nemzeti liberális párti (PNL) városatyáktól, nevezzenek ki más személyt az alpolgármesteri tisztségbe Horváth Anna helyett, aki ellen befolyással való üzérkedés miatt vádat emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). 
Dan Morar, a kolozsvári tanács PSD–ALDE-frakciójának vezetője keddi sajtóközleményében azzal érvel, hogy a polgármesteri hivatalban három hónapja kettő helyett egy alpolgármester dolgozik, ami akadályozza az intézményt a feladatok ellátásában. Dan Morar szerint ugyanakkor nem tesz jót a városháza megítélésének, hogy a DNA által bíróság elé állított, hatósági felügyelet alatt álló alpolgármester töltse be ezt a tisztséget. Az ALDE-t képviselő Adrian Mureşan megerősítette: a polgármesteri hivatal egészséges működése érdekében támogatják, hogy az önkormányzati képviselőtestület más személyt nevezzen ki Horváth Anna helyett az alpolgármesteri tisztségbe.
Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen befolyással való üzérkedés és pénzmosás miatt emelt vádat a DNA december 20-án. Az alpolgármester hatósági felügyelet alatt van, és nem láthatja el tisztségével járó feladatait. Ugyanebben az ügyben befolyás megvásárlása és pénzmosás vádjával bíróság elé állították Fodor Zsolt üzletembert is, aki szabadlábon védekezhet. Horváth Anna október 13-án jelentette be, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki mindaddig, amíg eljárás folyik ellene, mivel nem tartja korrektnek, hogy úgy vegye fel fizetését, hogy közben nem dolgozik.
A vádhatóság szerint Horváth Anna alpolgármesterként ez év februárja és májusa között befolyását felhasználval közbenjárt a kolozsvári önkormányzat alkalmazottjainál annak érdekében, hogy sürgessék meg a másik vádlott, Fodor Zsolt egyik ingatlanprojektjével kapcsolatos engedélyek és jóváhagyások kibocsátását. A DNA szerint Horváth Anna szolgálataiért cserébe két fesztiválra szóló 60 bérletet kért, összesen 20 ezer lej értékben. A belépőket a helyhatósági választás kampányában tevékenykedő önkéntesek között osztotta szét az alpolgármester. Az ügyészek szerint a vádlottak a Fodor Zsolt által vezetett egyik cég, illetve egy Horváth Anna által megjelölt társaság közötti támogatási szerződéssel próbálták a törvényesség látszatát kelteni. A közleménye arra is rámutat, hogy a DNA zár alá vett egy, az alpolgármester tulajdonában levő kolozsvári ingatlant.
kronika.ro
Erdély.ma

Bolgárok fogságában Csertőn (A szentkatolnai Szigeti Gyárfás emlékezik)
Az általunk tíz esztendő alatt felkutatott mintegy ötven felső-háromszéki egykori hadifogoly közül – mára már alig tucatnyian élnek – a szentkatolnai kilencvenkét éves Szigeti Gyárfás az egyetlen, aki nem szovjet és nem nyugati, hanem bolgár hadifogságban volt. A 3. Ukrán Front alárendeltségében harcoló és a Dél-Dunántúlt ellenőrző 1. Bolgár Hadsereg 1944 decemberében és 1945 januárjában három gyűjtőtábort hozott létre: Pécsen a Ferencz József-laktanyán, Kaposváron a Baross-laktanyán és Szigetvártól északra 2,5 km-re, Csertőn (Csertő-pusztán), gróf Festetics Domonkos uradalmán. Szigeti Gyárfásnak nagy szerencséje volt, hogy a bolgárok nem adták át a szovjeteknek, így nem került Szibériába.
Pisztoly a kenyérben
Gyafi bácsi, ahogy a faluban ismerik és szólítják, 1924. október elsején született Szentkatolnán. Tizenhét évesen sorozták be a magyar hadseregbe, akkor került az árkászokhoz Sepsiszentgyörgyre. Rövid kiképzés után a frontra vezényelték, előbb Sósmezőn harcolt a szovjetek ellen, majd onnan visszavonultak Torján keresztül. Erdélyből Csáktornyára, az ottani csapattesthez került hat erdélyi bajtársával együtt. Csáktornyán partizánok őrzésével bízták meg őket, huszonnégy órás szolgálatot teljesítettek. 
– Egyszer én voltam szolgálatban ott, ahol a partizánokat őriztük. Jött egy néni és egy bácsi. Odajöttek az ablakhoz, köszöntek és megkérdezték tőlem, hogy ismerem-e ezt és ezt a fehérnépet. Egy huszonnyolc éves tanárnő volt az illető, az ő lányuk. Mondtam, hogy ismerem, mire arra kértek, hogy küldjem ki. Mondtam nekik, hogy tiltja a szabály. Erre fel arra kértek, hogy adjak át egy csomagot és mondjam meg neki, hogy a legközelebbi viszontlátásra. Bevittem a csomagot és mondtam az őrmesternek, hogy nekem nem tetszik ez a csomag. Egy nagy, domború kenyér volt benne. Azt javasoltam az őrmesternek, hogy vágjuk kétfelé. Az őrmester azt mondta nekem, menj el te székely góbé, ilyesmit miért akarsz csinálni? Ragaszkodtam hozzá, hogy szeljük meg a kenyeret. Az őrmester elővette a kést, és nekifogott kétfelé vágni, de a kés éle valamibe megakadt. Megfordítottuk a kenyeret, és próbáltuk a másik felét elvágni. Ott is kemény valamibe akadt a kés éle. Amikor kétfelé törtük, akkor láttuk, hogy pisztolyt rejtettek el a kenyérben. Mondtam az őrmesternek: lássa, hogy jó volt az elővigyázatosság, mert az első golyó a magáé lett volna, majd szerre lőttek volna le minket, és a partizánok mind elmenekültek volna. Akkor értettem meg igazán, miért üzente a lányának, hogy a legközelebbi viszontlátásra.
Ez volt az első tettem. A második szintén Csáktornyán történt. Bombáztak minket a szovjet repülők. Az egyik földet ért, de nem robbant fel. Az ezredes azt mondta nekünk, hogy a bombát valaki vigye el onnan, és a lejtő mellett eressze bé. Senki nem jelentkezett önkéntesen. Én jelentkeztem egyedül, hogy elviszem. Felvettem a vállamra, elvittem és beeresztettem. Amikor visszaértem a csapatomhoz, negyven méterre tőlünk felrobbant a bomba. Az egyik szilánk a sapkámat vitte le a fejemről, de szerencsére nem sebesültem meg. Az ezredes nem győzött dicsérni, hogy hányan haltunk volna meg, ha én nem viszem el onnan a bombát.
Csokoládé a repülőről
− Szigetvárra vezényeltek át. Ott folyt a Dráva. Szigetvárhoz nagyon közel, Csertőre Festetics gróf birtokára vittek bennünket. Ott is huszonnégy órás szolgálatra osztottak be Nyáguly Béla falumbelivel. Volt még velem egy csegődi fiú és az őrvezető. A motorcsónak keresztülvitt minket a Dráván, és egy óra tájt megérkeztünk a horvát határ mellé. Átjött hozzánk négy horvát. A falu a határtól tíz méterre volt. Mondták nekünk, hogy menjünk velük és ebédeljünk. Bementünk egy csárdába, ahol két asztalt összehúztunk, az egyik felén ültek a horvátok, a másik felén mi. Kipakoltuk az asztalra, ami nálunk volt. A horvátok kértek egy-egy deci rumot. Azt megittuk, majd ellegettünk, és mi is kértünk két liter bort. Nyolcan azt is megittuk. Ekkor már öt óra felé járt az idő. Elbúcsúztunk egymástól, ők jöttek a román határ felé, mi pedig mentünk visszafelé. Közben pihenőket tartottunk, de mentünk tovább. Már tíz óra lehetett, amikor a fejünk fölött három repülőgép cirkált. Kértem a társamtól egy piros rakétát, amit fellőttem. Erre a repülőgépek megtértek, és alacsonyra leereszkedve ejtőernyőkkel kezdték kidobigálni a repülőkről mindazt, amit magukkal hoztak. Egy láda egy nagyobb csutakra hullott és szétesett. Tábla csokoládék voltak a csomagban. Egyet-egyet mi is elvettünk. Kérdezte tőlünk az őrvezető, hogy melyikünk megy jelenteni az ügyet. Mondtam neki, hogy én és Nyáguly lemegyünk. El is mentünk. Úgy tizenegy óra lehetett akkor. Kiabáltunk át a Dráván, hogy költsék fel a motorcsónakost, jöjjön utánunk, és vigyen át minket a folyón. Felköltötték, és át is szállított minket. A nálam levő csokoládét átnyújtottam a csónakosnak, hogy adja oda a gyermekeknek, Nyáguly Béla pedig a cimboráinak adta.
A törzsőrmester volt éppen szolgálatban. Beszámoltam neki a történtekről. A törzsőrmester azonnal felhívta Csáktornyát, hogy küldjenek három autót, és legyen minden járművön nyolc katona. Megrakodva jöttek vissza, de a felét sem tudták felrakni a kocsikra. A törzsőrmester ismét felhívta Csáktornyát, és azt kérte, hogy most már négy járművet küldjenek. Azokra már sikerült felrakni a repülőkből ledobott élelmet. Megérkezett Csáktornyáról az ezredes. Azt mondta nekem a törzsőrmester: na, Szigeti, te most meséld el az ezredes úrnak, hogy történt, mi történt. El is mondtam neki mindent. Megdicsért és azt mondta, hogy másnap jön a szabó és tiszta új ruhát kapunk mind a négyen, az őrvezetőt előléptetik őrmesterré, belőlem szakaszvezető lesz, a másik kettő pedig tizedes. 1945-ben húsvét napján lesz a vitézzé avatás – mondotta az ezredes. Eljött húsvét napja, de a vitézzé avatásunk elmaradt, akkor éjszaka megszálltak minket a bolgárok.
Bolgárok fogságában
− A bolgár katonák összeszedtek vagy ötvenünket, és elvittek Csertőre, a grófi uradalomra. A bolgár hadifogságot ott töltöttem le. Volt négy nagy istálló, mi, a foglyok a padláson háltunk. Volt közöttünk tanár, ügyvéd stb. és mindenféle mesterember. Jó életünk volt, nem panaszkodhatom. Minden napra a hús megvolt, aki szivarazott, az napjára kapott tíz darab cigarettát dobozkákban. Nyáguly Béla nem volt dohányos, de ajánlottam neki, mondja azt, hogy ő is szivarazik, így nekem minden napra húsz cigaretta jutott. Szóval, jó életünk volt a bolgár fogságban, amikor hazakerültem, kilencvenöt kilogrammos voltam.
1945 októberében érkezett a táborba egy szovjet komisszió, felmérték, hogy hány fogoly van, mert azt mondták, hogy pénteken visszajönnek és visznek minket a Szovjetunióba. Húsvéttól októberig voltam bolgár fogságban. Amikor elmentek a szovjetek, fel kellett sorakozzunk. A bolgár kapitány nagyon rendes ember volt. Tolmács segítségével ismertette, a szovjetek mit akarnak velünk, el akarnak vinni Szibériába, de ő úgy döntött, hogy elenged minket. Azt kérte, hogy mindenki mondja meg a pontos címét. Heten voltunk háromszékiek. Ez volt kedden, szerdán reggel ismét sorakozni kellett. A bolgár kapitány tartott egy szép beszédet, majd felolvasta a nevünket sorra. Amikor elébe mentünk, a bal kezét a bal vállunkra tette, a másikkal kezet fogott és sok szerencsét kívánt. Azt tanácsolta tolmács által, hogy vigyázzunk magunkra, és ha szovjet katonát látunk, meneküljünk el, mert ha elfognak, lágerbe kerülünk. 11 órakor egy nagy hajrát kiáltottunk, megnyitották a lágerkaput, és mindenki elindult hazafelé. A csertői lágerből egy emléktárgyat is őrzök, a zabolai Kozma Dénes bajtársam egy fa fokost készített számomra, aminek az egyik oldalára a „Sz. Gy. 1945. VI. 15.”-t, nevem kezdőbetűit és egy dátumot, a másik felére pedig „A csertői táborból” feliratot véste. 
Román katonaság
– Bementünk Szigetvárra, ahol vonatra szálltunk, és Budapestig utaztunk. Pesten sok orosz volt, féltünk, hogy ismét fogságba esünk. Egy szerelvény Dédára indult. Arra felültünk, aztán Dédán szálltunk le. Este tíz óra körül jött egy vonat, amelyik Sepsiszentgyörgyre és Brassóba ment. Felültünk arra a szerelvényre. Amikor eljöttünk Málnásig, ellenőrt kaptunk. Heten voltunk a fülkében, és mindegyikünknek egyforma papírja. Az ellenőrök azt kifogásolták, miért nem mentünk a magyar hatóságokhoz, hogy adjanak más igazolványt. Leszállítottak a vonatról, és jegyzőkönyvet írtak. Délután folytattuk az utunkat hazafelé egy másik vonattal. Falumbeli, Luka Sanyi bácsi, akivel Málnáson véletlenül összetalálkoztunk, és ő előttünk hazaért, hírt adott az érkezésünkről, ezért nagyon sokan vártak a szentkatolnai állomáson. Az udvaron is sokan voltak. Mondtam édesanyámnak, adjon tiszta ruhát és mosdóvizet, hogy feküdjek le. Jól esett végre vetett ágyban pihenni.
1946-ban román katona is voltam Bukarestben. Az én korosztályomat akkor hívták be katonának, de az nem volt jó élet. Nem volt, mit enni. Csak az élt jobban, akinek pénze volt. A román fehérnépek árulták a málépitánt, amiből megvettünk egy darabot, és azt ettük. Amikor a román hadseregből leszereltem, már nem kilencvenöt, hanem csak hatvanhét kilós voltam. 1949-ben megnősültem, három lányunk született, azokat férjhez adtuk. Sajnos, csak a jobb szememmel látok, a ballal semmit, még az ujjaimat sem. Vitéz sem lett belőlem azóta sem. Veteránpénzt csak havi 120 lejt kapok, össze-vissza a rokkantsági nyugdíjjal együtt 458 lejt hoz a postás. Akikkel együtt voltam bolgár fogságban, már mind elhunytak, csak egyedül én élek.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház
Az unitarizmus a reformáció radikális ágaként alakult ki Erdélyben. Reformátora és egyházalapítója Dávid Ferenc, aki nyugati tanulmányútjairól hazatérve kiváló elméjével, teológiai és egyházszervezési felkészültségével az erdélyi reformáció szolgálatába szegődött. Reformátori tevékenysége beilleszkedik az erdélyi reformáció fejlődéstörténetébe. Erdélyben először a lutheri reformáció vert gyökeret az 1540-es években, melyhez a szász közösség csatlakozott. 1557-ben Dávid Ferencet a magyar lutheránusok püspökévé választották. Az 1550-es évek végén a lutherinél radikálisabb helvét – sacramentarius – reformáció jelentkezett, a magyarság többsége a hitújulásnak ezt a formáját fogadta el. Ennek lett püspöke 1564-ben Dávid Ferenc. Az új vallási helyzetet fejezte ki az 1557. és 1564. évi tordai országgyűlés, midőn a reformáció lutheri és helvét irányát bevett vallásnak nyilvánította és követőinek szabad vallásgyakorlatot biztosított. Dávid Ferenc dogma- és egyházkritikájában a „semper reformada” – az állandó reformáció – elvét hirdette. A hitújítást nem tekintette befejezettnek a lutheri és helvét iránnyal, az általuk elért reformokat elégtelennek tartotta. A reformációt kívánta folytatni, midőn a Biblia alapján, az értelem segítségével vizsgálta a keresztény vallás dogmáit és tanításait. Ezekből csak azokat tartotta meg, amelyeknek bibliai alapjuk van, és az értelem által elfogadhatók, így a lényegében és személyében egy Isten lesz reformációjának alapállása és ismertetője. Dávid Ferenc tevékenységét a kolozsvári szószéken, hitvitákon, a gyulafehérvári fejedelmi udvarban és kiadványai útján fejtette ki. Nevéhez fűződik az 1568. évi híres erdélyi országgyűlési határozat előkészítése, amely a világon először addig sehol nem ismert mértékben foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot, pontosabban fogalmazva, a gyülekezetek számára a szabad lelkészválasztást. Az 1568. január 6-13. között, Tordán tartott országgyűlés vallásügyi határozata: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezött, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik. Ezért penig senki az superintendensök közül, se egyebek az prédikátorokat meg ne bánthassa, ne szidalmaztassék senki az religióért senkitől, az elébbi constitutiók szerént, és nem engedtetik ezt senkinek, hogy senki fogsággal, avagy helyéből való priválással fenyögessön az tanításáért, mert a hit Istennek ajándéka, ez hallásból lészön, mely hallás Istennek igéje által vagyon.” Mindez az egyetlen erdélyi alapítású magyar történelmi egyház állami elismeréséhez vezetett, ugyanakkor e törvénynek köszönhetően Erdély a korabeli vallásszabadság és felekezeti türelem földjévé vált, menedéket nyújtva az akkori Európa türelmetlenebb országaiból eretnekség vádjával elüldözötteknek is. A türelem hirdetése és gyakorlása azóta is kulcsfontosságú az unitáriusok számára. Az erdélyi ellenreformáció hajnalán az országgyűlés Dávid Ferencet hitújítás vádjával elítélte, és meghatározatlan idejű várfogságra ítélte. 1579 novemberében a dévai várbörtönben halt meg. Az 1570-es évek elejére Erdély legtöbb magyarok lakta falujában és városában otthonra talált az unitárius vallás. Az új hit Magyarországra is kisugárzott, nevezetesen az Alföldre, a Partiumra és Baranyára. Az erdélyi protestáns egyházszervezeti formát átvéve kormányzatunk zsinat-konzisztóriumi jellegű, ami azt jelenti, hogy az egyház kormányzása az 1579-ben megszervezett s 24 tagból álló consistorium feladata volt, élén a püspökkel. A Radecky Bálint püspök és munkatársai által 1626-ban összeállított első Egyházi rendtartás (Disciplina Ecclesiastica) szerint már intézményes formát öltött a Sancta Synodus Generalis, vagyis a Zsinat és a Generale Consistorium, azaz a Főtanács. A 18. század első felében ebből alakult ki az unitárius egyház mai központjának a csírája. Ez a központ az egész egyház ügyeinek az intézésével foglalkozik mind a mai napig, és élén egy vezető testület áll, amelynek Egyházi Képviselő Tanács a neve. Az ellenreformáció súlyos csapást mért a protestáns felekezetekre, különösen az unitárius egyházra. A kolozsvári unitárius egyházközség például elvesztette templomát (1716), iskoláját (1718) és más természetű javait. Mindez arra indította az unitárius főurakat, hogy az egyház jövőjének a biztosítása érdekében éppen ezt az egyházközséget erősítsék meg. Mivel a kolozsvári városi tanácsban az unitáriusok háttérbe szorultak, a kolozsvári unitárius egyházközség vette át az iskolai nevelés szellemi és anyagi támogatását. Amint már említettük, kulcsfontosságú volt ennek az egyházközségnek a megerősítése. Az unitárius főurak 1718-ban felhívást bocsátottak ki, amelyben adakozásra szólították fel az egyház híveit. Ennek a lépésnek egyházszervezeti jelentősége is volt: korábban az egyház kormányzásában a világiak nem vettek részt, ettől kezdve azonban az esperesek mellé világi felügyelő gondnokokat, a püspök mellé pedig két világi főgondnokot választottak. Ezzel az egyház belső szervezete megerősödött, és a kor viszonyainak megfelelően alakult. Mindennek ellenére a rekatolizáció következtében az unitárius egyházközségek és a hívek száma tovább csökkent. Ezek a támadások az egyház befelé fordulását eredményezték. A papság és a tanítók szorosabbra fűzték híveikkel a kapcsolatot, és a lelkigondozás korábban példátlan módon megerősödött. Az egyház továbbra is fenntartotta és táplálta a művelődési igényét. Ezt igazolja például az iskolák fejlesztése és a tehetséges ifjaknak továbbra is külföldi egyetemekre küldése. II. József uralkodása és az 1781- ben kiadott türelmi rendelet következtében egyházunk történetében a megújulás és a fejlődés korszaka kezdődött el. A cenzúra enyhülésével, 150 éves kényszerhallgatás után, 1778-ban végre megjelenhetett az első unitárius könyv Szentábrahámi Mihály: Summa Universae Theologiae Christianae Secundum Unitarius címmel. A hívek áldozatkészségéből mintegy 50 templom és iskola épült. A nagy építkezések mozgatója Lázár István püspök és Petrichevich Horváth Ferenc főgondnok volt. A kolozsvári főiskola mellett a 16. században alakult iskolák közül csak a tordai középfokú iskola és torockói partikula maradt fenn. Az egyház ama régi törekvése, hogy a Székelyföldön is létesítsenek középfokú iskolát, 1793-ban valósult meg, amikor a Homoródalmáson tartott zsinat elhatározta egy középfokú iskola felállítását Székelykeresztúron. A tordai és székelykeresztúri iskolák tehetséges tanulói Kolozsváron folytatták tanulmányaikat. Népiskola minden egyházközségben működött. Az 1785. évi Főtanács elrendelte, hogy minden egyházközségben keblitanácsot, azaz presbitériumot szervezzenek. Ez a világiakból álló testület a gyülekezet vezető és igazgató szerve lett. A 19. század elején egyre sürgetőbbé vált az oktatás megreformálása is. A tanügyi reformok Brassai Sámuel nevéhez fűződnek. Reformtervezetét az 1841-ben Korondon tartott zsinat elfogadta. Ennek értelmében az oktatás addigi latin nyelve helyett a magyart vezette be, az osztályrendszert a szakrendszerrel cserélték fel. Ezzel párhuzamosan felállították a nevelésügyi bizottságot is, amely szerv mind a mai napig működik. Ekkor kezdődik el az önálló intézményes lelkészképzés megszervezése is. 1845-ben a Főtanács elrendelte kétéves teológiai tanfolyam bevezetését azok számára, akik lelkészi pályára készülnek. Kriza János vezetésével 1847-ben indult a teológiai tanfolyam, amely a főiskola keretében a filozófiai kurzus elvégzése után következett. 1859-ben a kétéves teológiai tanfolyam időtartama három év lett. Egyházunk történetében fontos mozzanat volt az angol unitáriusokkal való kapcsolat felvétele 1821-ben, amely levelezéssel kezdődött, majd a kölcsönös látogatások megerősítették. Erre az időszakra tehető az amerikai unitáriusokkal való kapcsolatfelvétel is, amelyet Bölöni Farkas Sándor kezdeményezett 1831-ben, amikor az „új világban” járt. Európa történetében a 19. század eleje a forradalmak ideje. A magyar szabadságharc vívmányai közé sorolhatjuk a vallásügy korszerű rendezését és ezen belül az unitárius vallás törvényessé nyilvánítását Magyarországon. Ez a jog addig csak az erdélyi unitáriusokra korlátozódott. A szabadságharc leverését követően 12 évig tartó küzdelem kezdődött az abszolutizmussal szemben. AranyosrákosiSzékely Sándor püspök halála után, 1852-től a bécsi kormány kilenc évig nem engedte meg a püspökválasztó zsinat összehívását. Az egyház vezetését akkor Káli Nagy Elek főgondnok, Székely Mózes főjegyző-püspökhelyettes, Mikó Lőrincz főiskolai jogtanár és Fejér Márton ügyvéd vette át. Az abszolutizmus hanyatlását kihasználva az unitárius egyház 1861-ben Tordára püspökválasztó zsinatot hívott össze, amelyen Kriza Jánost választották meg főpásztornak. A kiegyezést követően hat évtizednyi szabad korszak következett egyházunkra, melyben az állam és az egyház közötti viszony megerősödött és egyházunk állami támogatást kapott. Kedvező körülmények között indulhatott meg az alkotómunka. 1861-ben Nagy Lajos tanár kezdeményezésére teológiai folyóiratot alapítottunk Keresztény Magvető címmel, amely az első ilyen jellegű vállalkozás volt Erdélyben. Azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig megjelenik a folyóirat. Egyházunk 1868-ban ünnepelte fennállásának 300. évfordulóját, és ez volt az első alkalom, hogy megemlékeztek az 1568-as tordai országgyűlésről és Dávid Ferenc egyházalapítóról. 1876-ban, Kriza halála után Ferencz Józsefet választották püspöknek. Az ő élete és munkássága összefonódott az egyház háromnegyed százados történetével. Püspöksége idején és közreműködésével alkották meg 1899, 1902 és 1904-ben az egyház zsinatpresbiteri rendszerű új szervezeti szabályzatát, és alakult át az egyházközségeiben és hívei adakozásából élő decentralizált egyházunk erős központi egyházzá. Ez az időszak kedvezett az unitárius eszmék szabad terjedésének. Ennek eredményeképpen több egyházközség alakult, főleg városon, Brassóban, Székelyudvarhelyen, Fogarason, Petrozsényban, Lupényban, Sepsiszentgyörgyön, Segesváron, Nagyenyeden. A budapesti egyházközség mellett más Királyhágón túli területeken is szerveződtek egyházközségek: Hódmező- vásárhelyen, Orosházán, Füzesgyarmaton, Dévaványán, Polgárdiban, Mezőberényben. Ezekből az egyházközségekből 1902-ben megalakult a Duna-Tiszamenti egyházkör.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
(Folytatása következik)
Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció A magyar unitárius egyház (II. rész)
Boros György tanár kezdeményezésére a rohamosan teret hódító materializmus mérséklésére, a valláserkölcsi élet fejlesztésére 1885-ben létrehozták a Dávid Ferenc Egyletet, nőszövetségi és ifjúsági tagozattal. Az egylet első elnökéül Brassai Sámuelt választották, aki 12 évig töltötte be ezt a tisztséget. Az egylet kiadásában jelent meg Kolozsváron 1888-ban az Unitárius Közlöny című havilap, amely a vallásos élet és művelődés céljait szolgálta. Boros György sokat küzdött a teológiai oktatás fejlesztéséért is, és mai színvonalra emelésében tekintélyes része volt. Az 1896-97-es tanévben az unitárius egyház megalkotta a Papnevelő Intézet első önálló szervezetét és rendszabályait. A teológiát 1915-ben akadémia rangjára emelték, és 1948-ig az Unitárius Teológiai Akadémián folyt a lelkészképzés. A kolozsvári Belső Magyar utcai, 1806-ban épített főiskola a 19. század végén már szűknek bizonyult, és 1899-ben hozzáfogtak Pákei Lajos tervei alapján az új, immár negyedik főiskola építéséhez, amelyet 1901-ben fejeztek be. Ez a mai János Zsigmond Unitárius Kollégium. 1914-re felépült az új székelykeresztúri iskola is, a mai Berde Mózes Unitárius Gimnázium, a régi épületet pedig bentlakássá alakították át. A tordai unitárius algimnáziumból 1878-ban állami polgári fiúiskola lett, majd 27 év eltelte után 1905-ben újból visszaállították az algimnáziumot. Miután a magyar állam főgimnáziumot létesített a városban, 1907-ben az algimnázium működése ideiglenesen szünetelt. 1919-ben újra megkezdődött az oktatás, de csak 1922-ig folyt, mivel akkor a román állami hatóságok be- szüntették. A 19–20. század fordulóján, 1900-ban Bostonban megalakult az Unitárius és Szabadelvű Vallások és Egyházak Világszövetsége. Eme világszövetség egyik kigondolója Boros György volt, aki személye- sen részt vett az alakuló gyűlésen, és alapítóként a Magyarországi Unitárius Egyházat képviselte. Az I. világháború után a vesztesek oldalán levő Erdélyt 1918. december 1-jén Romániához csatolták. Az új politikai viszonyok között meg kellett tanulnunk a többi erdélyi magyar történelmi felekezettel, hogy mit jelent kisebbségben élni. Egyházunknak kétszeresen is nehéz helyzete volt, mert nemcsak nemzetiségként, hanem egyházként is kisebbségben volt. Ez a kettős kisebbségi lét azóta is jellemzi egyházi életünket. Az erdélyi magyarságnak és vele együtt az Unitárius Egyháznak – a területileg Magyarországon maradt Duna-Tiszamenti Egyházkör kivételével – kis megszakítással a román állam keretében kellett és kell élnie és harcolnia megmaradásáért. 1918-ig az erdélyi magyarságnak nem volt érdekvédelmi szervezete, ezért az erdélyi történelmi magyar egyházak vezetői már 1918. november 15-én püspöki találkozót szerveztek, amelyen az egyetértés és az összefogás jegyében tanácskoztak. Talán nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy a négy történelmi egyház közötti három és fél évszázados ellenségeskedés után 1918 végére Erdély olyan helyzetbe került, amikor magyar egyházainak főméltóságai első ízben „együttesen bocsátották ki a nehéz és sorsdöntő napokban és napok által ténnyé vált testvéri szeretetnek egy szép bizonyítékát: a közös pásztorlevelet”. Az összefogás még szorosabb lett, és Ferencz József unitárius püspök kezdeményezésére 1920. július 24-én megalakult az Erdélyi Magyar Egyházak Felekezetközi Központi Tanácsa, amely egybehangolta és irányította egyházaink közös fellépését jogaink védelmében. Az új állam kereteibe való beilleszkedés erdélyi magyar egyházaink szervezeti életében is változásokat idézett elő. Világi híveink mellett több egyházi vezetőnket is igen könnyen „beinternálták” és börtönbe juttatták a hadbíróságok. Egyleteink működését beszüntették, gyülekezési jog híján egyházi összejöveteleink elmaradtak. Megkezdődött az unitárius egyház jövedelmét biztosító alapítványi birtokok kisajátítása, melyeket majd a II. világháború utáni „kollektivizálással” a teljes egyházi vagyon államosítása követett. A nehéz anyagi körülmények miatt 1922-ben az iskolák megmentésére egyházunk a többi felekezettel együtt bevezette az egyetemes adót, és a szegénység ellenére a hívek lehetőségeikhez képest teljesítették az egyház kérését. Ennek eredményeként az 1930-as években 36 elemi, két középiskolát, a Teológiai Akadémiát és egy leányotthont, valamint egy diákbentlakást mű- ködtetett az egyház. Ezek mellett Székelykeresztúron 1932-ben megalapítottuk a Téli Gazdasági Iskolát. A két világháború között intenzív belmissziói munka indult meg. Fellendült a tevékenység az újjászervezett Dávid Ferenc Egyletben, a Nőszövetségben, az Ifjúsági Egyletben. Széles körű munka indult meg ugyanakkor a nép művelése érdeké- ben: olvasókörök és népkönyvtárak létesültek, Balázs Ferenc mészkői lelkész a 30-as években népfőiskolát szervezett. Gazdasági téren különböző szövetkezeteket létesítettek, hogy a falu gazdasági helyzetén segítsenek. A Nőszövetség szociális feladatok ellátását vállalta magára, és szegény, árva, öreg, testi fogyatékos embereket gondozott. Megerősödött a szórványban élő hívek pasztorálása. Az unitárius egyházi irodalom és sajtó is fejlődésnek indult. Több munka jelent meg a gyakorlati teológia, egyház- és jogtörténet köréből. 1921-ben megalakult az Unitárius Irodalmi Társaság az egyházi irodalom támogatása és könyvkiadás céljából. Létrejött a Sajtó és Iratterjesztő Iroda, amely vallásos témájú munkákat jelentetett meg és terjesztett. Ebben az időben a lelkészek, a tanítók és a tanárok figyelemre méltó tehetségmentési munkát végeztek. Felkutatták a tehetséges szegény gyermekeket, és továbbtanulásukat biztosították. A háború miatt megszakadt külföldi kapcsolatokat egyházunk már 1919-ben felelevenítette. Angol és amerikai unitáriusok látogatták meg Erdélyt, hogy személyesen is tájékozódjanak az itteni körülményekről, és segítségünkre legyenek. 1924-ben minden erdélyi unitárius egyházközséget testvéregyházközséggé fogadott egy-egy amerikai unitárius gyülekezet, hogy erkölcsi és anyagi támogatásban részesítse. Az egyház újból lelkészjelölteket küldhetett az angol és amerikai unitárius teológiai intézetekbe. A második bécsi döntés értelmében 1940-ben Magyarországhoz került Erdély északi része 65 unitárius egyházközséggel, kb. 60.000 lélekszámmal, az iskolahálózatból pedig 33 elemi, két közép- és egy gazdasági iskola, valamint a Teológiai Akadémia. Dél-Erdélyben 53 unitárius egyházközség maradt 10 elemi iskolával, de a román állami hatóságok diszkriminációs intézkedései megbénították azok működését. A dél-erdélyi egyházközségek vezetését Gál Miklós főgondnok mint világi elnök és Árkosi Tamás esperes mint egyházi elnök irányításával az ottani tagokból alakult Egyházi Képviselő Tanács vette át. A II. világháborút lezáró békeszerződés értelmében visszaadták Romániának Észak-Erdélyt, ezzel a dél-erdélyi egyházközségek újból bekapcsolódtak az Unitárius Egyház szervezetébe. A Duna-Tiszamenti Egyházkör önálló intézményként élt tovább, majd 1971-ben püspöki szervezetté alakult át, létrehozva a Magyarországi Unitárius Egyházat. 1945 után az Unitárius Egyház minden téren arra törekedett, hogy hagyományaihoz híven folytassa tevékenységét. A háborúban megrongálódott templomokat és iskolákat felújítottuk. 1945-ben az Unitárius Egyház Ipari Leány Líceumot alapított, amely egyedülálló volt a romániai magyar iskolahálózatban. 1947-ben a királyság felszámolásával és a népköztársaság kikiáltásával kezdetét vette a román szocializmus építése. A román állam megfosztotta az Unitárius Egyházat is anyagi alapjaitól. Iskolahálózatunkat a tanügyi reform keretében számolták fel. 36 elemi, három középiskolát, egy gazdasági iskolát, egy leányotthont, egy diákbentlakást, valamint művelődési (kultúrházak) és népjóléti (árvaház, aggmenház, napközi otthon) intézményeinket kártalanítás nélkül államosították. Ezzel párhuzamosan az Unitárius Teológiai Akadémia és a Református Teológiai Fakultás egyesítéséből létrehozták az Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézetet református, unitárius és evangélikus tagozattal. 1959-ben az állam a tagozatokat megszüntette, hogy az új, „egységes” intézetben még hatékonyabban ellenőrizhesse a lelkészképzést. A teológiai hallgatók létszámának állandó csökkentésével az állam nagyfokú lelkészhiányt idézett elő. Könyvtárainkat, levéltárainkat államosították, anyakönyveinket elkobozták, kiadói munkánkat korlátozták, az iskolai vallásoktatást megszüntették, a hitéletet a templom falai közé szorították vissza. Emellett erősödő nyomás nehezedett valamennyi magyar egyházra, így az unitáriusra is, az anyanyelv, kultúra és népünk azonosságtudatának megőrzésében betöltött szerepünk miatt. Mindezek ellenére egyházunk élt, jelen volt az országban és szolgálta híveit és népünket, ahogy lehetett. Kiss Elek és Kovács Lajos püspökök látogatták a gyülekezeteket, új egyházközségek szerveződtek, a templomokat, egyházi épületeinket igyekeztünk meg- őrizni, karbantartani. 1968-ban, a kolozsvár-tordai zsinaton megünnepeltük az Unitárius Egyház fennállásának 400. évfordulóját, majd 1979-ben egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc halálának 400. évfordulójáról emlékeztünk meg. Az 1989-es forradalom után kialakuló helyzetben egyházunk életében új feladatok és lehetőségek jelentkeztek. Újraindítottuk az 1948-ban megszüntetett Nőszövetséget, a Dávid Ferenc Egyletet, az Ifjúsági Egyletet, majd egyházunk szeretetszolgálati feladatának betöltésére létrehoztuk a Gondviselés segélyszervezetet. A Keresztény Magvető mellett megjelentetjük az Unitárius Közlöny című havilapot és különböző egyházi kiadványokat. 2012. június 28-án az Erdélyi Unitárius Egyház és a Magyarországi Unitárius Egyház egyesülésével újraalakult a Magyar Unitárius Egyház. A Magyar Unitárius Egyháznak jelenleg a hat erdélyi egyházkörben, illetve a magyarországi egyházkerületben 127 anyaegyházközsége, 41 leányegyházközsége és 26 szórványa van. Unitárius egyháztagjaink száma kb. 60.000, melyet 136 lelkész gondoz gyülekezeti lelkészi, valamint más minőségben (kórházlelkész, ifjúsági lelkész, vallástanár). A lelkészképzésünk a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben folyik, ahol jelenleg az unitárius teológiai hallgatók száma a hat évfolyamon összesen 28. Egyházunk főhatóságainak, püspöki hivatalának, egyháztársadalmi szervezeteinek, valamint belső intézményei nagy részének székhelye Kolozsváron van. Honlapcímünk: www.unitarius.org. Egyházunk hivatása Isten és ember szolgálata. A Magyar Unitárius Egyház hirdeti Isten egységét, Jézus példájának és tanításainak kö- vetését, a teremtett világ, az élet és a család tiszteletét, az ember eredendő jóravalóságát, egyéni felelősségét és a jellem általi üdvözülését, az örök életet, a hit, az értelem és a lelkiismeret fontosságát. Hirdeti és gyakorolja a lelkiismereti és vallásszabadságot, a vallási és világnézeti különbözőségek megismerése iránti nyitottságot, valamint a felekezetközi türelmet és a társadalmi igazságosságot. Ezt a hivatást kívánjuk betölteni unitáriusként, magyarként, jézusi tanítványként hitünkből fakadó cselekedetekkel, elődeink példájából merített erővel és Atyánk gondviselő szeretetében nyugvó reménységgel.
Bálint Benczédi Ferenc püspök
Népújság (Marosvásárhely)

Születésnapi beszélgetés Albert Ernő néprajzkutatóval
Csak a fiatalok látnak öregnek
Néhány nappal ezelőtt, január 14-én ünnepelte 85. születésnapját Albert Ernő tanár, néprajzkutató, nyugalmazott iskolaigazgató. Csíkdánfalván született, az egyetem elvégzése óta Sepiszentgyörgyön él. Munkássága Csíkhoz és Háromszékhez egyaránt kötődik. Albert Ernő e-mailen válaszolt kérdéseimre.
– 85 év – sok vagy kevés? Elégedett, ha visszatekint?
– Ha a számot nézem, azt mondom, sok. Ha visszatekintek eddigi életemre, terveimre, megvalósításaimra, akkor kevésnek tartom. Azért tartom kevésnek, mert végzős diákként, kezdő tanárként bőven jelöltem meg magamnak feladatokat, de abból keveset tudtam megvalósítani. Pedig igyekeztem. Amikor Konsza Samu, az iskola volt tanára és igazgatója, egyben néprajzkutató 80. születésnapját ünnepeltük tanárokkal és diákokkal együtt, akkor 35 éves voltam, és azt gondoltam: tanárként, kutatóként mily eredményesen dolgozott, dicsőséget szerzett az iskolának, a megyének, illő méltó módon köszönteni – bár sem tanítványa, sem tanártársa nem voltam. Azt is megállapítottuk: milyen szép kort élt meg, megérdemli a pihenést, hisz öregember. Aztán karjába vett az idő, gyors léptekkel száguldott velünk is, s amikor bekopogtunk a 80 évesek ajtaján, azt mondtuk, mi nem is vagyunk olyan öregek, mint akit akkor ünnepeltünk. S még ráadatott most újabb öt év, s most is azt mondom – bizonyára a fiatalok látnak öregnek, magunkat nem érezzük annak.
– Minden interjúalanyomtól megkérdezem: honnan az indíttatás? Milyen családban született? Mi határozta meg csíkdánfalvi gyermekéveit?
– Édesapám nagycsaládban született, tizenketten voltak testvérek, kilencen hetven éven felüli életkort éltek meg. Nagyanyám gyakran siratta a három korán elhalt gyermekét. Amikor 74 éves korában, 1947-ben nagyapámat temettük, a rokonok, a barátok, az ismerősök mellett ötvenkét unokája és dédunokája kísérte az utolsó útra. Az elemi iskolában, a mi osztályunkban hárman tanultunk unokatestvérekként. Amikor csépléskor a rokonság összegyűlt nagyapóék udvarán, nagy ricsajt csaptunk, szaladgáltunk, kicsi volt számunkra a nagy udvar. Nagyobb unokatestvéreim sok mindenre megtanítottak. Szüleim iparosok voltak, közvetlenül nem éltem a földműves emberek életét, annál inkább tetszett, amikor megismertem a kialakított szokások törvényeit. Mert Dánfalván, és a többi felcsíki községben is, kialakított életforma szerint éltek az emberek, s annak betartását egymástól is megkövetelték. Dánfalvától soha nem szakadtam el teljesen, a mindennapjait mindig is követtem. Most elszomorít a népesség csökkenése: 1977 és 1992 között a község lakossága 212 fővel lett kevesebb.
– Ön többször, több helyen is vallott életéről, ezért minden életszakaszáról nem kérdezek most részleteket, de a gimnáziumi éveiből – ha tegyük fel, öt mondatban kellene megfogalmaznia, mit emelne ki?
– Csíkszereda s a gimnázium számomra a város megismerését jelentette. Dánfalván petróleumlámpa fényénél tanultunk, a bentlakásban eleinte rácsodálkoztunk a villany fényére. Aztán a nagy épület titkaiba is bepillanthattunk. Később a nagyobb diákoktól hallottunk a népi írókról, magunk is egymásnak adtuk azokat a könyveket, amelyeket városi osztálytársainktól kaphattunk. E könyvek hatására egyszerre másként kezdtünk látni a világba. Utolsó éveinkben szerveztük az iskola kultúréletét: soktagú tánccsoportunkat Kovács Dénes tanár úr tanította. Színdarabokat tanultunk be, külön magyar és külön világirodalmi kört alakítottunk. Irodalmi törvényszéken ismertettünk ifjúsági regényt. Magunkkal viaskodtunk a hirtelen jött átalakulási folyamatokban. De mindenképpen alkotni, tenni akartunk. 1950-ben úgy búcsúztunk az iskolától, hogy senki azt sem mondta: fél kalap! Régi, úri, elavult szokásnak tekintették a kicsengetési ünnepséget, pedig előző évben még szépen búcsúztak a diákok, mi is nagyon készültünk rá. Nem számoltam meg az öt mondatot. De legalább még néhány ezer hátravan, ha mindent el kellene mondani arról, mit jelentett számomra Csíkszereda s a gimnázium.
– Kacérkodott az újságírással is, végül magyartanár lett, testvére, Albert Antal viszont újságíró volt. Az Önök ifjúkorában, az 1950-es években nem az volt az újságírás, mint korábban, vagy mint mondjuk 1968 vagy 1990 után. Mi az, ami vonzhatta vagy eltántoríthatta a fiatalt?
– Érettségi után újságírónak készültem. Felvételi jellegű cikk után értesítettek, hogy induljak Bukarestbe, a Magyar Szó szerkesztőségébe. A reggeli vonattal Szeredáig utaztam, onnan a késői gyorssal számítottam Bukarestbe jutni. Alig szálltam fel a vontara Dánfalván, levél érkezett a bátyámtól, amiben azt írta, hogy jobbnak látná, ha egyetemen tanulnék, állásban van, ő is tud segíteni. Édesanyám, hogy megakadályozza továbbutazásomat, gyalog indult utánam a 20 kilométeres távolságból, s amikor Szeredában megtalált, mutatta bátyám levelét. Nem akartam szószegő lenni, de édesanyám annyira sírt, hogy nem engedhettem egymagára haza, így a Dánfalva felé induló vonaton melléje ültem. A további körülményekre most nem térek ki. Egy hét múlva indultam Kolozsvárra felvételizni a magyar szakra. Az egyetemen új világ tárult elénk. Az előző év hallgatói határozott új ifjúságnak mutatkoztak be, mindent tudtak az új világról, mi pedig nem találtuk helyünket. Közben céduláztam a nyelvészeti katedrán a moldvai nyelvjárást Domokos Pál Péter A moldvai magyarság 1941-ben kiadott könyve felhasználásával. Négy éven át pénzt is kaptam érte. Néptáncok, népköltészet gyűjtésébe is bekapcsolódtunk, az egyetem tánccsoportját szerveztem. Közben éjjelenként vagonokból áruk kirakására vállalkoztunk. A bentlakási szobánk kis szemináriumi estéket jelentett. Egy szobában laktunk Szabó Gyulával, Kányádi Sándorral. Viták vitákat értek: bíráltunk, elégedetlenkedtünk, lázadoztunk. Az egyetem elvégzésekor Faragó József ajánlására felvettek volna a Folklór Intézetbe, de én tanítani akartam. Szívem szerint a moldvai csángómagyarokhoz mentem volna, de ott éppen akkor, 1954-ben szüntették meg a magyar iskolákat, így végül Sepsiszentgyörgy mellett döntöttem.
– Mit jelentett az Ön számára a tanítás?
– Az első pillanattól kezdve örömet találtam az irodalmi, nyelvtani órákban. Tanárságom során végig arra törekedtem, hogy térjek el a kialakított sablonoktól, a kérdező, a felelő, a jegyadó, az összefoglaló mozzanatoktól. Arra törekedtem, hogy tanulóim önálló feladatok elvégzésére vállalkozzanak. Lehetett látni, hogy nekik is örömet jelent az ilyen kihívás. Bevezettük, hogy mindegyik tanuló készítsen nagyobb lélegzetű dolgozatot kedvelt írójáról, vagy írja meg a szülőfalujában látottakat, szokásokat. A feladatot év elején beszéltük meg, a dolgozatnak év végére kellett elkészülnie. Dolgozat született ily módon például Háromszék várairól és vártemplomairól. Két tanulóm végigkerékpározta a megyét, fényképeket, rajzokat készítettek, a várak történetéhez adatokat gyűjtöttek, két év alatt négy kötetben mutatták be alkotásukat. Egy másik tanuló Bethlen Gáborgyergyószárhegyi gyermekkoráról készített dolgozatot. Jó alkalomnak kínálkozott a város utcáinak névadói című dolgozat készítése arra, hogy egyrészt a tanulók megismerjék jelentős személyiségek életét, róluk fényképeket keressenek, és a város térképét is elkészítsék. Bár hosszú időn át egy vagy két osztályban tanítottam, az évek során közel ezer dolgozat készült el. A jelenkori írókról szóló dolgozatok készítői íróktól kértek segítséget írásaik elkészítéséhez. Az írók pedig szívesen írták életrajzukat, tanácsaikat. Fokozatosan mintegy száz ilyen levél gyűlt össze, amely jelentős dokumentuma a XX. századi irodalomnak. Közöttük található Illyés Gyula, Passuth László, a L’Umanité egyik szerkesztője, Kós Károly, Horváth István, Sütő András, Kányádi Sándor és még sok író és művész levele. Gyakran emlegettük az iskola diákfolyóiratát, a Gyökereket. Ez a folyóirat 1966-ban jelent meg, és 1980-ban a 47. szám után betiltották. Jó lehetőséget kínált a tanulók önálló megnyilatkozásaira, mindennapi életük bemutatására.
– Hosszú ideig volt – kisebb megszakítással – az 1-es számú Líceum (Székely Mikó Kollégium) igazgatója. Hogyan jutott ideje a kutatásra, a gyűjtésre?
– Elsősorban tanárnak, majd igazgatónak kellett lennem. De már egyetemi hallgató koromban hozzákezdtem szülőfalum népköltészetének összegyűjtéséhez. A gyűjtőmunkát Sepsiszentgyörgyre érkezésemtől kezdve folytattam, és ebben segítettek tanulóim is. Amikor az iskolának az ötvenes évek végén sikerült magnetofont szereznünk, azzal végeztük a gyűjtést. Hatalmas népköltészeti anyag gyűlt össze. Mintegy háromezer felvételünk található hangszalagon. Ezt Budapesten 150 CD-re másolták át. Sikernek tekinthetjük a Háromszéki népballadák és A halálra táncoltatott leány című köteteket, az Édesanyám sok szép szava címűt, Albert Mátyás és Tamás Katalin gyimesi csángók életrajzát, meséit, hiedelemmondáit, a Dánfalváról és Felcsíkról szóló három kötetet, az 1848-as forradalomról és a madéfalvi veszedelemről szólót. Készítettem két szöveggyűjteményt is a középiskolák magyar irodalmának tanításához. Összesen huszonöt kötetem, mintegy százötven tanulmányom és számos kisebb írásom jelent meg.
– Van kedvenc balladája?
– A Kőmíves Kelemen balladát kedvelem a leginkább, még ha nehéz is választani. Talán azért emelném ki, mert gyűjtéseink során azt tudtuk gazdagítani a leginkább, és új elemek létezését is be tudtuk mutatni. 1902-ben Horger Antal azt írta, hogy Csíkban senki nem ismeri. Öt év múlva Bartók Béla több új változatát vette fonográfra, lejegyezte Kodály Zoltán is. Magam egészen 1971-ig folyamatosan kutattam hollétét, ekkor Ditróban csodálatos szépségű változatára bukkantam. Később Háromszéken a cigányok őrizte változatokkal lehetett bővíteni ismereteinket. A részletek kerülésével azt írom le csupán, hogy míg 1973-ig a népköltészeti kutatás az egész magyar nyelvterületen 46 változatát ismerte, amelyek között Csíkból 13, Háromszékről két szöveget és dallamot jegyeztek le, addig napjainkban Csíkból 22-t, Háromszékről 30-at ismerünk. Így tehát 2016-ra a változatok ismeretének száma 99-re emelkedett, nagyrészt a csíki és háromszéki gyűjtések eredményeként. Két eddig ismeretlen motívumra is sikerült rátalálnunk: az egyik háromszéki szöveg szerint a kőművesek bécsi tornyot építenek, néhány változatban pedig az építők kardot húznak, és úgy esküsznek, hogy kinek felesége hamarabb érkezik, feláldozzák.
– Hogyan telnek nyugdíjaséként a napjai?
– Folytatom a kutatásokat. Ehhez ma már a számítógép kezelése nélkülözhetetlen. Amíg korábban napok elteltek, amíg például Daczó Katalinnal közös dolgainkról beszélgethettünk, addig az üzenet két perc alatt megérkezik, s a következő két percben már a válasz is szállhat Csíkszereda felé. De ugyanez mondható mondjuk Kanadáról. Ott folyóiratot szerkesztő volt tanítványom, ha cikket kér, még aznap lebonyolítható, ő pedig amikor megjelenik az írás, azonnal postázza a világhálón. Vagy: a nyolcvanas években, ha szükségem volt valamely itt nem található könyvre, Kolozsvárra kellett utaznom, hogy jegyzeteljek. De az 1940-es években megjelent nyelvészeti folyóiratot még az egyetemi könyvtárban sem adták a kezünkbe – az évszám nem tetszett. Mostanság, ha valamit el kell olvasnom, a világhálón megkereshetem. Hajnalonként a számítógép segítségével elolvasom a háromszéki, csíki, kolozsvári, magyarországi újságokat. Gyakran dühöngök, amikor pert indítanak például a székely zászlóért, a kétnyelvű hivatalos iratok kibocsátásáért is vagy a községházáért. Talán azért is, hogy tudjanak rólunk, mostanság gyakran leírom: Székelyország. Ha megrettennek az autonómia hangoztatásától, akkor idézhetjük az 1506-os évet, amikor Székelyországnak nevezték területünket. Vagy arról nem hallottak, hogy 27 000 lakosú terület külön országként szerepel? De más teendőm is van. Feleségem három éve eltörte a lábát, azóta a bevásárlás rám vár. Addig azt sem tudtam, merre van az üzlet, most már az elárusítók mind ismernek…
– Min dolgozik most?
– Szeretném megjelentetni a Gyergyóditróban gyűjtött népköltészetet – külön kötetben, valamint a madéfalvi veszedelemhez kapcsolódó, eddig ismeretlen, közel száz levéltári iratot. Naponta dolgozom egyik kedves emléket idéző könyvön, amelyben az 1694-es tatárbetörést szeretném megörökíteni. Amikor a tatárok megtámadták Csíkot, és fel akarták gyújtani a csíksomlyói templomot és scholát is, mintegy 200 csíki diák élet-halál harcra vállalkozott. Ők a lakossággal közösen sikerrel akadályozták meg ezt. Ezt szeretném megírni.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Az ártatlanság vélelmét kéri számon az RMDSZHorváth Anna ügyében
A kolozsvári tanács szociáldemokrata párti (PSD), valamint a Liberálisok és Demokraták Szövetségét (ALDE) képviselő tanácsosai azt kérik az RMDSZ-től és a nemzeti liberális párti városatyáktól, nevezzenek ki más személyt az alpolgármesteri tisztségbe Horváth Anna helyett, aki ellen befolyással való üzérkedés miatt vádat emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA). 
FRISSÍTÉS: "Nem jár el tisztességesen ebben az ügyben a szociáldemokrata párt. Amennyiben Lia Olguţa Vasilescu miniszteri posztot tölthet be a kormányban, vele szemben működik tehát az ártatlanság vélelme, akkor ez érvényes kell legyen Horváth Annával szemben is" – közölte a Maszollal Csoma Botond, a Kolozs megyei RMDSZ elnöke szerdán.
Dan Morar, a kolozsvári tanács PSD+ALDE frakciójának vezetője keddi sajtóközleményében azzal érvel: az önkormányzat három hónapja egyik alpolgármester hiányában működik, ami akadályozza az intézményt feladatai ellátásában. Dan Morar szerint ugyanakkor nem tesz jót a városháza megítélésének, hogy a DNA által bíróság elé állított, hatósági felügyelet alatt álló alpolgármester töltse be ezt a tisztséget. 
Az ALDE-t képviselő Adrian Mureşan szintén azt nyilatkozta, hogy "a polgármesteri hivatal működése érdekében" alakulata támogatja azt az indítványt, hogy mást személyt nevezzenek ki az alpolgármesteri tisztségbe Horváth Anna helyett.
Horváth Anna nem láthatja el tisztségével járó feladatait
Kolozsvár alpolgármestere, Horváth Anna ellen befolyással való üzérkedés és pénzmosás miatt emelt vádat a DNA december 20-án. Az alpolgármester hatósági felügyelet alatt áll, és nem láthatja el tisztségével járó feladatait. Ugyanebben az ügyben befolyás megvásárlása és pénzmosás vádjával bíróság elé állították Fodor Zsolt üzletembert is, aki szabadlábon védekezhet. 
Horváth Anna október 13-án jelentette be, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki mindaddig, amíg eljárás folyik ellene, mivel nem tartja korrektnek, hogy úgy vegye fel fizetését, hogy közben nem dolgozik. 
A vádhatóság szerint Horváth Anna alpolgármesterként 2016 februárja és májusa között befolyását felhasználva közbenjárt a kolozsvári önkormányzat alkalmazottjainál annak érdekében, hogy sürgessék meg a másik vádlott, Fodor Zsolt egyik ingatlanprojektjével kapcsolatos engedélyek és jóváhagyások kibocsátását. A DNA szerint Horváth Anna szolgálataiért cserébe két fesztiválra szóló, 60 bérletet kért, összesen 20 ezer lej értékben.
A belépőket az önkormányzati választás kampányában tevékenykedő önkéntesek között osztotta szét az alpolgármester - állítja a DNA. Az ügyészek szerint a vádlottak a Fodor Zsolt által vezetett egyik cég, illetve egy Horváth Anna által megjelölt vállalat közötti támogatási szerződéssel próbálták a törvényesség látszatát kelteni.
maszol.ro