Átfogó monográfia a nagyváradi zsidóság történetéről
Igényes, átfogó monográfiaként ajánlotta Lőwy Dániel kötetét az egybegyűltek figyelmébe Mile Lajos főkonzul, mint mondta, leendő történészek, művészettörténészek, kutatók és mindannyiunk egyaránt hasznosan forgathatják; Az úri város zsidó lakosai. A nagyváradi zsidóság története című kiadvány a Magyar Unitárius Egyház gondozásában jelent meg, és hétfőn délután mutatták be a kolozsvári magyar főkonzulátus rendezvénytermében.
Bevezetőjében a főkonzul kifejtette, hogy a szerző szakmája szerint vegyészkutató, tudományos főmunkatárs, a fizikai és kémiai tudományok doktora, emellett helytörténészként tevékenykedik, új könyve révén pedig történészi és írói adottságairól is tanúságot tesz. – Az 560 oldalas monográfiát lapozgatva a 13. századig megyünk vissza az időben, és természetesen szembesülünk azzal, hogy a zsidóságnak mennyire fontos szerepe volt Nagyvárad fejlődésében, főként a 19. században, a millennium időszakában és a 20. század elején. Ha megnézzük például a korabeli szecessziós épületeket, világos, hogy Nagyvárad fejlődése szempontjából meghatározó volt a zsidóság tevékenysége és élete, és ez érvényesült a gazdasági, a kulturális és szellemi élet egészében is – hangsúlyozta Mile Lajos. Hozzáfűzte: Lőwy Dániel munkája alaposan kitér a magyar szellemtörténet és történelem ezen területeire, és természetesen azokra az időkre is, amikor már korántsem volt zavartalan a város fejlődése és a zsidó közösség élete; bátorság és tárgyilagosság jellemzi a szerző hozzáállását, amellyel ezt az időszakot tárgyalja, ez is erénye a kötetnek.
A szerző elsőként arról beszélt, hogy a kötetet az Egyesült Államokban írta, olyan közegben, „ahol más nyelven beszélnek, másként gondolkodnak, sőt másként is éreznek”. – Szigetet képeztem a környezetemhez képest, egyféle belső migrációban éltem. Nyilvánvalóan az otthoni barátok, kollégák segítségére szorultam, hiszen nagyon sok dokumentációs anyaghoz nem volt hozzáférésem. Sokan elektronikus és postai küldemények révén segítettek, ugyanakkor lehetőségem nyílt a Washingtoni Holokauszt Múzeum könyvtárában és levéltárában kutatni. Ott egymillió oldalnyi magyar levéltári anyag kutatható – köztük a nagyváradi csendőrség, polgármesteri hivatal és főispáni hivatal levéltára –, leginkább Radu Ioanidnak köszönhetően. Ő már azelőtt kivitte az anyagot, hogy az amerikai–román szerződés ezt lehetővé tette volna – résztelezte Lőwy Dániel. Örömmel nyugtázta, hogy míg első, a kolozsvári zsidókról írt A Kálváriától a tragédiáig című kötetét az inkább református illetőségű Koinónia jelentette meg, mostani könyve az unitárius egyház kiadójának gondozásában látott napvilágot; bizonyítja ez, hogy egy közösség ügye ténylegesen magyar üggyé válhat.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Román tavasz?
Nyílt titok, hogy a pártversenyre épülő parlamentáris demokráciákban a „szakértői kormány” fából vaskarika. Az alkotmányos monarchia egyes változataiba politológiailag, jogdogmatikailag beilleszthető lenne, de ott, ahol az egész rendszer a törvényhozásra épül – amelytől a kormány is függ, a törvényhozásba pedig a pártoligarchiák versenye alapján kerülnek be a képviselők – a rendszer logikájának mond ellent a szakértői kormány működése.
Úgyhogy lássuk a medvét, nézzük, mennyit tölt ki a Dacian Cioloş vezette kormány a nagyjából egyéves mandátumából. A különböző országokban a tüntetések révén hatalomra került kormányok az utóbbi időben a háttérhatalom bábjainak bizonyultak: a káoszt és vért hozó „arab tavasz” mellett a legdurvább példa erre a forradalomnak aligha nevezhető ukrán puccs volt, melynek vonatkozásában már könyvtárnyi anyag került nyilvánosságra a mindkét oldal embereit az eszkaláció érdekében gyilkoló mesterlövészek bevetésétől a konkrét összegig, amit az amerikai titkosszolgálat a törvényes kormány megbuktatására költött.
Háttérhatalmi ukázra utalhat az is, hogy a pártok nem vállalták a jelöltállítást, így került sor Dacian Cioloş kormányalakítással való megbízására. Az ok egyelőre rejtve marad, hiszen a román „demokrácia” mindkét nagy politikai tömbje engedelmes kiszolgálója volt a globalista háttérhatalomnak, s eme erőközpont első számú nyíltszíni megjelenítőjének, az Egyesült Államoknak. Leszámítva persze a bevándorlás kérdését, amelyben a Ponta-kormány kettős játékot játszott: egyik oldalról kihasználta az alkalmat a magyar kormány szapulására, másik oldalról viszont a román nemzeti érdeknek megfelelően elutasította a kvótarendszer intézményét. Nem elképzelhetetlen, hogy ez volt a román kormányváltás mögött, ha valóban így van, hamar kiderül. A feltételezést erősíti, hogy sokan az új miniszterelnököt Soros György emberének tartják s a miniszterek között is akad, aki a globalista világhatalom valamely nyilvános intézményéhez kötődik.
Még a nemzeti oldalon is szinte általános a vélekedés, miszerint magyar szempontból jó lehet az, ha Románia globalizálódik, ha a románság tudatát is kilúgozza a Soros-birodalom által szimbolizált kozmopolita tudatipar. Mindez azok után nem meglepő, hogy az utóbbi bő százötven esztendőben – beleérve 1848-at is – igencsak megtapasztalhattuk a mélyortodox román nacionalizmus agresszív megnyilvánulásait. Azt viszont aligha remélhetjük, hogy a mi közösségünkre ez a tudatmosás nem fog hatni, hiszen máris tapasztalható, hogy a most felnövekvő nemzedékek nagy része szinte annyira talaj-, érték- és gyökérvesztett, mint a nyugatiak.
Mindazonáltal leszögezhető, hogy a Cioloş-kormány magyar szempontból aligha lesz rosszabb a Ponta-kormánynál. Létezik ugyan olyan pesszimista logika is, miszerint éppen azért, hogy bizonyítsa román nacionalista elkötelezettségét, rajtunk statuál majd példát, ezt látszik alátámasztani a minap megesett rendőri túlkapás az Ismerős Arcok sepsiszentgyörgyi koncertjén. Ezzel együtt úgy vélem, hogy az alapvető töltet is számít. Bármit is mondjon az RMDSZ egykori sztárszenátora, Ponta kezdettől a nyílt magyarellenességre alapozott, és ez akkor is így van, ha kormányra emelte az RMDSZ-t. Cioloş indíttatása, retorikája más, nem véletlen, hogy az RMDSZ is bizalmat szavazott a kormánynak, Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke pedig nyílt levelet írt az akkor még csak jelöltként aposztrofálható miniszterelnöknek, felsorolva, hogy mi mindenben kellene lépni ahhoz, hogy Romániában valódi rendszerváltás történjen.
Valószínűtlen, hogy az új miniszterelnök felvállalná e nyílt levében foglalt ésszerű s valójában a távlati román érdekekkel is egy irányba mutató régióalakítási javaslatot. Amennyiben Trianonban nem olyan nagy a román étvágy és a szövetségeseit hátba támadó ország csak a román többségű területeket kapja meg a nagyhatalmaktól, Románia föderalizációja már jó eséllyel megtörtént volna, hiszen az országot erre predesztinálja történelme, máig létező régiós összetétele, mely világosan követhető mentalitásban, nyelvjárásban, népszokásokban s népművészetben egyaránt. Az Izsák Balázs által megfogalmazott jelmondat, miszerint a régiókat nem kijelölni, hanem elismerni kell, nemcsak a józan ésszel, de a román érdekekkel is egy irányba mutat, s elfogadást nyerne, ha a román központi hatalom nem fogná fel a Székelyföldet potenciális veszélyt hordozó, homogenizálandó, megszüntetendő területként.
Elképzelhető, hogy a kvótaügyben sikerül továbbra is őrizni a kelet-európai konszenzust. Az EMNP elnöke helyesen tette, hogy beillesztette a kérdést nyílt levelébe, mert ennél aktuálisabb s rövid távon lényegesebb probléma nincs. E kérdés mentén történő állásfoglalás arra is választ adhat, hogy mennyire önálló szereplő az új román miniszterelnök, illetve mennyire fogják szoros pórázra a háttérhatalom emberei.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A milkói püspökség és a szászok erdélyi letelepedése
A Kárpátokon túli, a mai Vrancea megyében székelő Milkói püspökség megalapításának időpontja több mint kétszáz éve heves viták tárgyát képezi. 1781-ben teszi közzé Benkő József Lőrincz milkói püspök egy 1096-os levelét. Ezt hosszú időn keresztül vagy hamisítványnak tartották, vagy azt mondták róla, a dátumból spórolt meg a másoló legalább két C-t, azaz latin százast, mivel más dokumentumok szerint csak 1227-ben alapították. Legújabban viszont egy erdélyi szász kutató, Horst Klusch azt állítja, nemzettársai első pillanattól kezdve (11-12. század) a Milkói püspökséghez tartoztak – azaz a levél mégis hiteles. Minket, erdélyi magyarokat azért érdekel e püspökség története, mert a szászok mellett a székelyek jó része is hosszú időn keresztül ennek fennhatósága alá tartozott.
A jelenlegi, általánosan elfogadott nézet szerint a püspökséget 1227-ben hozta létre Róbert esztergomi érsek pápai legátusként a kunok megtérítésére, és mivel a Milkov (Milkó) folyó partján volt a székhelye, milkóinak is nevezték. 1241-ben a tatárok tönkreteszik, majd kísérletek történnek újraélesztésére. Állítólag 1512-ben szűnt meg véglegesen, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek kieszközölte a II. Gyula pápánál a püspökség és az esztergomi érsekség kánoni egyesítését. (Ugyanakkor ismerünk egy 1518-as szinódusi összehívó levelet is.)
Az egyesek által Benkő József hamisítványának tartott levél ezzel szemben 1096-ban arról beszél, hogy Lőrincz milkói püspök felszólítja a kézdi/kézdi(i), orbai/orbói és sepsi/sepsi(i) székelyek papjait, hogy a milkói lerombolt székesegyház még be nem fejezett helyreállítására a néptől adományt gyűjtsenek, s buzdítsák a lófőket és gyalogokat, hogy a Szentföldnek a pogányoktól leendő visszavételére fogjanak fegyvert. Eszerint volt egy korábbi székesegyházuk, amit egyesek szerint a besenyők rombolhattak le az 1070-es években (a püspökség alapítása így tényleg az idők ködébe vesz). Most nem célom e levél elemzése, hanem egy olyan kutatást ismertetek, amely teljesen más oldalról érinti a kérdést.
A Kárpátokon túlról jöttek?
A már említett Horst Klusch (Az erdélyi szászok betelepedéséről. Ford. Szenkovics Enikő. Kolozsvár, Kriterion, 2009) meglepő elméletet fogalmaz meg a szászok erdélyi betelepedésével kapcsolatban. Ennek egyik alappillére az, hogy az erdélyi szászoknak a milkói püspökséghez tartozása csak azzal magyarázható, hogy azok már 1154 előtt e püspökség keretein belül éltek. A szászok nem nyugatról települtek be Erdélybe, mondja Klusch, hanem körülbelül 50 éves ott-tartózkodás után a Déli-Kárpátokon kívülről. Szerinte a szászok erdélyi betelepülése a milkói püspökség 11-12. századi létezésének tételezése nélkül nem magyarázható kielégítően.
Klusch így foglalja össze elméletét: „Az új elmélet azokon a számos dokumentummal alátámasztott tényeken alapszik, miszerint 1096-ban több mint 10 000 német és vallon parasztcsaládot, akik az Amiensi Péter által vezetett keresztes hadjáratban vettek részt, Nišnél (50 km-re délre a Dunától) a bizánci zsoldosok Konstantinápoly felé vonulásukban meggátoltak, és történelmi szempontból kikerültek az ellenőrzés alól. Sok minden szól azon feltevés mellett, hogy ezek a parasztok a következő télen átkeltek a Dunán, a Kárpátok déli lankáin megfelelő településhelyeket találtak, és a római egyház által vezetett milkói (Vrancea vidéke) püspöki székhelynek rendelték alá magukat.
1154-ben a Kárpátoktól délre feltételezhetően letelepedő németek részt vettek a II. Géza által Mánuel bizánci császár ellen vezetett hadjáratban, és mivel a kunok által erősen fenyegetve érezték magukat, elfogadták II. Géza meghívását és áttelepültek Erdélybe. Ehhez pedig az Olt-szoros jelentette a legrövidebb utat, mely télen kocsikkal és szánokkal is járható volt. Habár a később sinki, újegyházi és szebeni székeknek nevezett területekre települtek át, a 15. századig továbbra is a milkói egyházmegyéhez tartozónak érezték magukat.
A kereszténység határán
Arra nézve, hogy szász egyházközségek a milkói püspökséghez tartoztak már jóval 1227 előtt, és miért kell hitelesnek lennie az 1096-os oklevélnek, Klusch számos dokumentumot hoz fel érvként, közülük kettőt ragadok ki:
1.) „A szebeni káptalan 1351-es statútumából is az derül ki, hogy a szebeni káptalani területhez tartozó székek (Újegyház, Sink, Szeben) vallási és világi képviselői, illetve az egész lakosság azt állítja, hogy ez a káptalan eddig a milkói püspökséghez tartozott, és mostantól kezdve, vagyis a bekövetkezett pusztítást követően, az esztergomi érsekségnek rendeli alá magát.”
2.) „1436-ban például Christian szebeni esperes arról tájékoztatja IV. Jenő pápát, hogy az ő egyházközségi körzete, amely a kereszténység határán található, a kezdetektől fogva (ab olim, vagyis a letelepedés óta) a milkói egyházmegyéhez tartozott, »mivel azonban a püspökség a hitetlenek kezében volt, e körzetnek a papjai azért, hogy a hívők ne maradjanak elöljárók nélkül, saját esperest választottak maguknak«, akit az esztergomi érsek is jóváhagyott, és ez az esperes jogainak kibővítését kérte. Az abolim kifejezés Karl Reinerth szerint »egy régmúlt, pontosabban meg nem határozható« időre utal, »egy olyan kezdetre, melyhez nem nyúlhat vissza semmiféle emberi emlékezet.«”
Utánanéztem, hogy az okirattal kapcsolatban merült-e fel a hamisítás lehetősége. A pápai levél, amelyben IV. Jenő pápa hivatkozik Christian szebeni esperes levelére (voltaképp idézi azt), eredetiben megvan a szebeni levéltárban, az eredeti okirat alapján a szövegét közli a monumentális, hétkötetes Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen (Az erdélyi szászok történetére vonatkozó oklevéltár) negyedik kötete, minden jel szerint abszolút hiteles...
Az „átcsatolás” elmélete
Kluschtól teljesen függetlenül egy magyar egyháztudós, dr. Borbély István az erdélyi szászok lutheranizmusáról írva így summáz: „Az egész szász föld egyházkormányzatilag két részre oszlott. A szebeni és brassói káptalan eredetileg a milkói püspökség területe volt; 1441-ben a püspökség elpusztulása után az esztergomi érsek hatáskörébe került, olyképpen, hogy az érsekséget csupán a felügyeleti jog illette meg. A többi szász káptalanok a gyulafehérvári püspök fennhatósága alá tartoztak s dézsmájukat, valamint egyéb egyházi adójukat is annak fizették.”
Ezek szerint szász egyházközségeknek valamikori milkói püspökséghez tartozása kétségtelen. Egyes kutatók ebből nagyon óvatosan csak addig a pontig mennek el, hogy feltételezik, valamikor az 1230-as években ezeket a területeket a milkói püspökséghez csatolták. Ugyanakkor erre az átcsatolásra az égvilágon semmi adatunk nincsen, ha így történt volna, annak valamilyen nyoma mindenképp lenne akár a 13., akár a későbbi századokból. Márpedig a szászok tudatában az van, hogy ők a kezdetektől a milkói püspökséghez tartoznak.
Jómagam ezek után voltaképpen nem is értem, hogy IV. Jenő pápa 1436-os levelének 1937-es, minden próbát kiálló közlése után, az óriási mennyiségű adattal szemben, amely a szebeni prépostságnak a milkói püspökséghez kezdetektől való tartozását alátámasztja (maga Klusch is még számos adatot idéz), miképpen lehet egy átcsatolást akár feltételezni is az 1230-as évekre. Hogy megnyugtató megoldást kapjunk, el kell fogadnunk, hogy a milkói püspökség már jóval korábban fennállott, és a szebeni prépostság első pillanattól kezdve (talán 1154-től) a milkói püspökséghez tartozott (mint ahogy a szászok maguk mondják). El kell fogadnunk, hogy 1227-ben csupán átnevezték a milkói püspökséget kunra, mint ahogy azt Benkő József Milkoviájában első pillanattól megállapítja. Csak hát a történészek malmai lassan, nagyon lassan őrölnek...
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kárpát-medencei vőfélytalálkozót szerveznek nyolcadjára is
Több mint 120 vőfélyt várnak péntektől vasárnapig a Hajdú-Bihar megyei Földesre, ahol már nyolcadik alkalommal rendezik meg a Kárpát-medencei vőfélytalálkozót - közölte a rendezvény sajtóreferense az MTI-vel.
Gönczi Mária tájékoztatása szerint a vőfélyek közel száz régi magyar településről érkezve idézik fel a magyarság lakodalmi szokásainak emlékét a földesi nagyközség Karácsony Sándor közösségi házában. A szervezők igyekeztek úgy összeállítani a programot, hogy a színes lakodalmi szokások bemutatása mellett legyen idő a vőfélyek szakmai továbbképzésére és ismerkedésre is. A vőfélyek szakmai programjának idején a vőfélyfeleségek és a földesi asszonyok csigacsinálással múlatják az időt - tette hozzá.
Az érdeklődő közönség előtt november 28-án, szombaton kora reggel disznóöléssel nyitják a csárdát, és attól kezdve vasárnap hajnalig szünet nélkül, több helyszínen zajlanak az események. A közösségi ház nagytermében vőfélyek, valamint népzenei és néptánc csoportok bemutatkozását, dramatikus népszokások felelevenítését láthatják az érdeklődők, az intézmény előterében pedig kézműves bemutatókkal várják a közönséget. Ezeken kívül lesz még néprajzi előadás, hagyományos lakodalmi sütemények vására, borkóstolás, kopjafa állítása, faültetés, közös fotózás - sorolta a programokat Gönczi Mária.
Hozzátette: a VIII. Kárpát-medencei Vőfélytalálkozó hivatalos megnyitója péntek délután lesz a földesi közösségi házban, majd a vőfélyek bemutatkozására, a lakodalmi rigmusok előadására kerül sor. Szombaton délelőtt a résztvevők kopjafát állítanak, a felső-háromszéki gazdák ajándékát, délután pedig a művelődési ház nagyszínpadán a vőfélyek és a művészeti csoportok önálló és közös műsorára várják az érdeklődőket.
maszol.ro

Tőkés László az Unió bevándorlópolitikáját kritizálta az Európai Parlamentben
Éles szavakkal kritizálta a migránsáradat kezelésére tett lépéseket és tanácskozások eredményeit Tőkés László. Alább az EP-képviselő sajtóirodájának közleménye:
Az Európai Parlament 2015. november 25-i ülésnapján maratoni hosszúságú viták zajlottak a legutóbbi párizsi terrortámadások, valamint a migrációval és menekültüggyel kapcsolatos november 11–12-i vallettai (Málta) csúcstalálkozó és a G20-as csoport november 15–16-i antalyai (Törökország) csúcstalálkozójának eredményei tárgyában. Tőkés László európai képviselő ez utóbbi vitához szólt hozzá.
Közismert, hogy az idén tavasszal, szinte teljesen váratlanul útjára indult és azóta is tovább szélesedő migránsáradat „kezelésére” válságtanácskozások és csúcstalálkozók egész sorát rendezték az Európai Unióban – köztük az említett legutóbbi kettőt. Anélkül, hogy ezen összejövetelek részeredményeit lebecsülnénk, mégiscsak azt a kommunista gyakorlatot idézik emlékezetünkbe, miszerint ha egy problémát nem akartak megoldani, akkor létrehoztak egy bizottságot.
Erdélyi képviselőnk felszólalásában a migrációs válság hatékony rendezésének az elmaradását bírálta, amikor rámutatott, hogy az Unió eddigi erőfeszítései „sehová sem vezettek”, sőt a válság a legutóbbi terrorcselekmények által még csak tovább súlyosbodott.
Az unió vezetői és vezető tagországai mélységes részvéttel mondanak ítéletet a terrorizmus felett, az Európai Parlament pedig rendkívüli gyászünnepélyen emlékezett meg a párizsi merényletsorozat ártatlan áldozatairól – a mérhetetlen gyász és felháborodás közepette azonban jóformán teljesen elsikkad a felelősség. „Kiket terhel a felelősség mindezért?” – tette fel a kérdést Tőkés László, sürgetve ugyanakkor az Európai Unió egészében véve elhibázott migrációs és menekültügyi, valamint terrorizmussal kapcsolatos politikájának a felülvizsgálatát és gyökeres megváltoztatását.
Múlt héten képviselőnk már az EP Külügyi Bizottságában szóvá tette, hogy a migránsáradat hullámain beszüremkedő iszlám terroristákkal is fel kell venni a harcot. Erre reagálva viszont Elmar Brok néppárti (!) bizottsági elnök azt hangoztatta, hogy „a menekültkérdést nem szabad összekeverni a terrorizmussal, hiszen a menekültek is ugyanannak a terrorizmusnak az áldozatai”. Egy másik külügyi értekezleten Cristian Preda román néppárti képviselő rótta fel Jean-Claude Juncker ugyancsak néppárti EB-elnöknek, hogy a migrációt és a terrorizmust egymástól elválasztva semmi okot nem lát az EU eddigi politikai irányvonalán változtatni.
Erdélyi képviselőnk azon politikusok ellenében emelt szót, akik a multikulturalizmus, a „nyitottság” és a „szolidaritás” demagógiájával európai és nemzeti identitásunkat, értékeinket és érdekeinket teszik könnyelműen kockára.
itthon.ma//nagyvilag

Feliratügy: megszólalt az RMDSZ
Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete elfogadhatatlannak tartja, hogy ma Romániában, az Európai Unió egyik tagállamában önkormányzatokat perelnek be azért, hogy eredeti állapotukba visszaállított feliratokat helyeznek el magyar nyelven épületekre és intézményekre, amelyeken ezek mellett az ott székelő intézmények megnevezése az ország nyelvén is szerepel – írja a szerkesztőségünkbe eljuttatott állásfoglalásában az RMDSZ területi szervezete.
„Törvényünk van az anyanyelvhasználatra vonatkozóan, törvényünk van a magyar nyelv napjának ünneplésére, de csupán azért, mert a román szótárban nem találják a községháza szó megnevezését, illetve azért, mert egyesek jelentgetnek a törvényszéken, önkormányzatainkat és az egész csíki közösséget újra meghurcolják. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség fennállása óta azért küzd, hogy olyan törvényeket, jogszabályokat hozzanak, amelyek a közösségünk nyelvi jogait megvédik, illetve keretet teremtenek anyanyelvünk használatára. Mostanában viszont arra szembesülünk, hogy Romániában a törvény nem jelent semmit, azt bármikor meg lehet szegni, ki lehet magyarázni, ha éppen valaki ezt szeretné. Romániában ma mindenhonnan az ömlik, hogy az igazságszolgáltatást nem szabad bírálni, ezzel élve, azaz visszaélve pedig nagyon sok igazságtalanságot éppen az igazságszolgáltatás leple alatt követnek el. Egyházi ingatlanokat vesznek el, közszereplőket hurcolnak meg és nemzeti szimbólumok használatát kifogásolják, egyre gyakrabban” – fogalmaznak.
Az állásfoglalás végén hozzáfűzik, „az országot egymás nyelvének, egymás kultúrájának tisztelete, a másság elfogadása viszik előre. Az RMDSZ Csíki Területi Szervezete eddig is kiállt önkormányzatai mellett, és ezután is ki fog. Minden törvényes eszközt fel fogunk használni az érdekükben, az ügyet, ha szükség az Európai Unió illetékes intézményei elé visszük.”
Székelyhon.ro

Ahol a muzulmánok vannak többségben Romániában
Egy dologban biztos megegyeznek a románokkal. Ők sem kedvelik a bajkeverő magyarokat.
A Konstanca (Constanţa) megyei Dobromir község az egyetlen romániai település, ahol az iszlám vallású lakosság többségben van. Itt évszázadok óta minden nap felhangzik az „Allahu Akbar”, mégsem halt még bele senki.
Romániában 70.000 muzulmán van. Egy részük több száz éve itt él, mások néhány évtizede. Kevesen írtak róluk azelőtt, hogy a radikális iszlám rémületbe ejtette a világot. Az Adevărul egy kampány keretében szeretné felfedni a romániai muzulmánok igazi arcát. Bementünk a házaikba és a dzsámijaikba, hogy megnézzük, miként élnek, imádkoznak és gondolkodnak ezek az emberek, akiket hajlamosak vagyunk oly könnyen megbélyegezni. Találkoztunk iszlámra áttért románokkal, akik továbbra is a keresztény családjuk körében élnek. Beszéltünk üzletemberekkel és vallási vezetőkkel, olyanokkal, akik iszlám alapítványokat hoztak létre és mecseteket építettek. Elmentünk Dobrudzsába, hogy lássuk, miként élnek az ősi közösséghez tartozó muzulmánok és mennyi maradt meg a szokásaikból. Megpróbáltuk megérteni, mit jelent a mai Romániában muzulmánnak lenni.
„Mi is muzulmánok vagyunk”
A dobrudzsai muzulmánok több száz éve élnek a keresztények között. A két közösség eddig sohasem ártott egymásnak vallási okokból. A Konstanca megyei Dobromir községben a muzulmánok többen vannak, mint a keresztények. Ez az ország egyetlen községe, ahol többségben van a muzulmán vallású lakosság: a 3.000 helybéli kb. 60 százaléka török etnikumú román (így! – a szerk.), akik még az oszmán uralom óta maradtak itt, akárcsak a dobrudzsai muzulmánok többsége. Két mecsetük van, iszlám vallást oktató iskoláik, vannak saját hodzsáik, akik a dzsámikban szolgálnak és az a legfontosabb, hogy több száz évnyi tapasztalattal rendelkeznek a keresztény románokkal való békés együttélés terén.
Dobromir központjából nézve az iszlamizálódás veszélye értelmetlen vitának tűnik és Iaşa Remzi, egy testes török a kezével köröz a levegőben, hogy az egész falut átfogja: „Mi, az itteniek, ne lennénk muzulmánok? Mi is muzulmánok vagyunk. Elvágjuk mi valakinek a torkát? Megverünk bárkit? Vagyunk itt románok is, törökök is, cigányok is, mind egy fazékban élünk. Nincs itt semmilyen ellenségeskedés.”
Mehmet Selatin és Matei Vasile munkatársak a polgármesteri hivatalban. Átkarolják egymás nyakát, a török pedig a bajsza alatt mosolyogva néz Vasilére. „Ezt akkor sem gyalázhatnám törökül, ha akarnám. Ismeri a nyelvet, uram, gyermekkorunk óta egymás mellett élünk! Ha disznót vág én is segítek neki. Aztán egy kis bőrke, egy kis pálinka… Segítek neki, miért, verjem talán fejbe?” Vasile is nevet. Megerősíti, hogy jól megérti magát a muzulmánokkal: „Itt nem volt soha semmi.”
Dobrudzsa, a muzulmánok régiója
A hivatalos statisztikák szerint a romániai muzulmánok többsége Konstanca és Tulcea megyékben él, és a legtöbben török és tatár etnikumúak. Több száz éve élnek itt és akadálytalanul gyakorolhatták a vallásukat, a kommunista korszak kivételével, amikor az állam megpróbálta távol tartani őket a dzsámiktól. A Techirgiolból származó, jelenleg egy bukaresti mecsetben szolgáló Osman Aziz imám azt mondja, a kommunisták tilalmai nem riasztották el a muzulmánokat: „A 70-es években Techirgiolban éltem és vallást tanítottam a gyerekeknek. Az ottani polgármesteri hivatal párttitkára azt mondta nekem: «Velem gyűlik meg a bajod, ha folytatod a vallásoktatást». Mire én: «És mit fogsz tenni? Elszeded a kerékpárom elé befogott ökröket?». És folytattam a dolgomat, továbbra is tanítottam a gyermekeket, akik most dzsámiba járó felnőttek.”
Az iszlám a kommunizmus alatt
Senki sem hallott arról, hogy Dobromirban bármikor is lett volna valamilyen vallási jellegű konfliktus. Az itteni emberek nem érnek rá széthúzni, mert a szegénység összefogja őket. Amikor nincs mit enned, nem állsz le azon veszekedni, hogy Istent a templomban, vagy a dzsámiban kell-e keresni. Dobromirban nincs munka, a vizet pedig bödönben kell hordani. A nők április elejétől október végéig a falu közepén, az egész közösséget ellátó kútnál mossák a szennyest. Az utcákon több a szekér, mint a gépkocsi, Ismail Salim kovácsnak pedig még mindig vannak ügyfelei. 800 lejért készít egy szekeret, azonnal befoghatod a lovat elé és elhajthatsz vele. Dobromir község területén tíz évvel ezelőtt volt az utolsó jelentős baleset, amikor frontálisan ütközött két fiatalokat a diszkóból hazaszállító szekér, egyikük meghalt és többen megsebesültek.
Az itteniek szerint a forradalom előtt jobban éltek. Mindnyájan, a törökök és a románok is, a környékbeli TSZ-ekben dolgoztak. Elégedettek voltak, bár a kommunisták arra kényszerítették őket, hogy ne törődjenek annyira a vallással és a szokásokkal. Péntekenként, amikor az iszlámban a legfontosabb ima zajlik, a mecsetek zárva maradtak, mert a muzulmánok kint voltak a földeken. „Otthon azért néha imádkoztunk, mert a mecsetben csak a nagy ünnepeken lehetett, amikor a saját húsvétunkat és karácsonyunkat tartottuk. Akkor otthagytuk még a traktorunkat is és mentünk, akár ki is rúghattak volna bennünket, mert nem dolgozhattunk. Tudta ezt az igazgató is és mindenki, de békén hagytak minket”, mondja Ismail Salim, aki traktorista volt a Dobromiru Deal-i gépállomáson.
Az elrománosítás
A változó idők nyomot hagytak a dobromiri muzulmán közösségen. Az évek során eltűntek egyes szokások. A törökök megőrizték a nyelvüket és a vallásukat, de a román társadalom szokásaihoz is idomultak. „Muzulmánok vagyunk, de Romániában éltünk és átvettük a román szokásokat. Ha már itt élek, mit tehetnék? Csak teázgassak és kávézgassak, mint a törökországiak? Ha nem eszel és iszol, akkor minek élsz ezen a földön? Disznót vágok és megeszem, ez az igazság”, ismeri el Iaşa Remzi.
Dobromirban vegyes házasságok is vannak. A művelődési otthonokért felelős Ali Sari egy ortodox vallású fiúhoz adta hozzá a lányát, de nem bánja: „A fiú tartja a saját vallását is és tiszteletben tartja a feleségéjét is, amikor kell. Ez utóbbi szintén. A gyermekeiket megkeresztelték. Tisztelnek, elégedett vagyok. Egészség legyen!” Mehmet Selatin közbeszól, és előttünk kezd perlekedni vele: „Hiába vagy öreg, akkor is ostobaságokat beszélsz. A lányom egy románhoz akart hozzámenni és tiltottuk tőle. Nekünk megvan a saját vallásunk. Románok vagyunk, Romániában élünk, de a vallásunkat meg kell őriznünk.” Ali röviden letorkolja: „Hát akkor miért eszel disznót, hékás? Ha tartod a vallásodat, akkor miért eszel disznót?” Mehmet feldühödik és égnek emeli a karjait: „Nos, mert Isten engedte, ezért eszem disznót!” A veszekedés hahotázásban ér véget. Dobromirban senkinek sincs baja senkivel.
Mekkát sohasem látott muzulmánok
A muzulmán vallás öt pillérének egyike szerint minden hívőnek kötelessége életében legalább egyszer elmenni Mekkába. A dobromiri muzulmánok ezt a parancsolatot nem tudják betartani, mert túl szegények ahhoz, hogy elutazzanak a messzi Szaúd-Arábiában található szent városba. „Soha nem jutottunk el oda, de még reménykedünk. Szeretnénk elmenni, de itt mindenki szegény és nincs miből elutaznia. A tévében nézzük mi is”, mondja még Iaşa Remzi.
Tolerancia és szegénység
A megamecset és az esetleg Romániába érkező menekültek jelentéktelen témák a dobromiriak számára. A muzulmánok a vállukat vonogatják és nem értik, mi közük lehetne ezekhez a dolgokhoz. „Mi nem más országból érkeztünk, hogy félreállítsuk a románokat, mi itt születtünk, román személyink van.”
Ali Muzechea, a dobromiri közösségét irányító két imám egyike úgy gondolja, hogy az iszlámmal szembeni félelem az ismeretek hiányából fakad: „Az ország egyes térségeiben, ahol nem voltak muzulmánok, nem ismerik az iszlám vallást, és ezért alakulnak ki viták: nem akarunk megamecsetet, nem akarunk muzulmánokat az országban, mert gonoszak és terroristák. De az iszlám vallásnak nincs semmi köze a terrorizmushoz. Tényleg arra kérem a bukarestieket, nyugodjanak meg, mert nincs mitől félniük. Ahogy itt, Dobrudzsában évszázadokig együtt tudtunk élni, ugyanúgy lesz ezentúl is.”
Dobromirban két mecset van, és már senki sem mond semmit. Nemrég fel is újították őket a polgármesteri hivatal pénzéből és néhány török üzletember támogatásával. Eugen Iliescu polgármester azzal dicsekszi, hogy ugyanúgy gondoskodott róluk, mint az ortodox templomokról: „Ha itt lett volna etnikai elkülönülés, akkor belőlem nem lehetett volna polgármester, mert a törökök vannak többségben. Korábban török polgármester volt, most pedig engem szavaztak meg. Felújítottam a dzsámijaikat. Ez számomra normálisnak tűnik. Nem értem, minek vitatkoznak annyit Bukarestben. Ha ott vannak muzulmánok, akkor normális dolog mecsetet építeni nekik, mert nekünk is vannak más országokban templomaink.”
„A menekültekkel bonyolultabb a dolog. Itt is vannak munkanélküliek, olyan fiataljaink, akiknek nem tudunk biztosítani… Most meg jönnek ezek is. Isten tudja, hogy lenne jó!”, Eugen Iliescu, Dobromir község polgármestere.
„Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel”
Dobromir község polgármesteri hivatalában vagyunk, egy emberekkel lassan megtelő szobában. A polgármester időnként bekukkant és győzedelmesen jelenti:„Még egy. Ő is muzulmán.” Összegyűlt a polgármesteri hivatalban dolgozó összes török és mindenkinek van egy története. Ali Sari azt mondta, hogy fiatalabb korában Erdélyben járt és összeveszett egy eladónővel, mert magyarul kérdezte meg tőle, hogy vásárolni szeretne-e valamit. Ali méregbe gurult és románul káromkodott egyet, hogy jól jegyezze meg. „Mi nem olyanok vagyunk, mint a magyarok, fiúk, hogy gondokat okozzunk, mi csendesek vagyunk.”
Ismail Esma, a takarítónő az ablakon keresztül leste meg a gyermekeit, amikor egy labdarúgó mérkőzést néztek. „Románia játszott Törökország ellen és a gyermekek a tévét ököllel fenyegetve kiabáltak: „«Add már, gyerünk! Most!» És akkor megfordult a fejemben, hogy vajon kinek szurkolnak, kiért kiabálnak ennyire? Gondoltam, a törökökkel, azoknak drukkolnak. És bementem hozzájuk: «Kiknek szurkoltok, hékás, a törökökkel?» A gyermekek megharagudtak rám: «Hagyj már lógva, hékás, a törökjeiddel. Romániának szurkolunk, hogy a mieink győzzenek!».”
Török hírek
De a dobromiri törökök nem hagyták magukat teljesen elrománosítani. Sok mindent feladtak, de a nyelvüket semmiképpen nem hagyták. A muzulmánoknál otthon csak törökül beszélnek és a gyermekek úgy kerülnek iskolába, hogy szinte egy szót sem tudnak románul. „Az elemiben megtörténik, hogy a tanárok feladatot adnak a török etnikumú diákoknak és azok semmit sem értenek belőle. A románul úgy, ahogy tudóknak kell lefordítaniuk a többieknek”, mondja Daniel Stroe, a község papja és ugyanakkor az iskola igazgatója.
És van még valami, ami hozzájárul a török nyelv fennmaradásához a közösségen belül. A dobromiri parasztok, szegénységük ellenére, összegyűjtötték a szükséges pénzt és dél felé irányított parabolaantennákat (így! a szerzőknek láthatóan fogalmuk sincs a parabolaantennák és a műholdak helyzete közötti összefüggésről – a szerk.) szereltek a házaik tetejére. Ezekkel több tíz tévéadót foghatnak. Heves viták zajlanak a törökországi hírekről a kocsmában, vagy biliárdozás közben (a falu központjában van egy billiárdasztal). Éppen merénylet volt Ankarában és a parasztok a pusztítás miatt ingatták a fejüket.
Helyi hagyomány: senki sem érettségizik le
Az iskolában nem okoznak gondot a vallási különbözőségek. Az iszlám és az ortodox vallásoktatás párhuzamosan zajlik, a tanévnyitókon pedig a pópák a Biblia, az imámok a Korán szerint kántálnak. Annak viszont katasztrofális következménye van, hogy a török etnikumú diákok későn tanulják meg a nyelvet (így! a szerzők a román nyelvre utalnak, nem túl finoman másodrangúvá silányítva a más etnikumúak anyanyelvét – a szerk.): az utóbbi években a dobromiri középiskola egyetlen diákjának sem sikerült leérettségiznie, sokakat pedig azért zártak ki, mert még a nevüket sem tudták felírni a vizsgalapra (akkor talán mégsem a román nyelvtudás hiánya az ok – a szerk.).
Számukra kevés alternatíva van. A bátrabbak nyakukba veszik a világot és külföldre mennek, Angliába, Németországba, vagy Olaszországba. Egyesek akár Törökországba is, ahol előnyt jelent a nyelvtudásuk, de rosszabbul fizetik őket és negyedévente meg kell újítaniuk a vízumukat. Az itt maradók állattartásból, juttatásokból és szociális segélyből élnek. A muzulmánok nagy hangon azt állítják, hogy dolgoznának, de nincs ki alkalmazza őket. A polgármester tehetetlennek mondja magát: „Tényleg nincsenek munkahelyeink, mert az ipar itt nem tud fejlődni. Távol vagyunk a közlekedési útvonalaktól, az autópályától, a vasúttól, mindentől…” Dobromirban még mobiljel sincs és az embernek olyan érzése van, hogy ha nem is a világ, de legalábbis az ország végén van. A bolgár határ három kilométerre van és a dobromiriak a bolgár falvak parasztjaival szoktak néha-néha találkozni a határ mellett. „Csórók ők is”, állapították meg a mieink.
Neciatin kétségbeesése
Dobromir szélén van egy régi temető, ahol sok nemzedéknyi muzulmán nyugszik. Már senki sem tudja, mióta. A sírkövek lassan belesüppedtek a földbe, a halottak neveit lekoptatta az eső és a szél. Már csak néhány szögletes kődarab áll ki a fűből.
Ezeken túl, ebben a lehangoló tájban áll néhány szegényes ház, ezek egyikében él Ali Neciatin. Inkább egy tapasztott falú putri, de bent nagy a tisztaság, még egy imádkozásra szolgáló sarok is van. Neciatin megmutatja, hol szivárgott be az eső a cserepeken keresztül, a megrepedezett falakat, az elrothadt tetőt. A szeméből kétségbeesés olvasható ki, Stan Vasile, a sógora pedig kíméletlenül megforgatja a sebében a kést: „Télen rád fog omlani, nincs már mit tenni.” Vasile Galac (Galaţi) környéki, de az élet pont Dobromirig vetette, ahol elvette Neciatin lánytestvérét. Módosabb, jobb háza és még kerítése is van. Azzal dicsekszik, hogy elvégezte a középiskolát: „Mi, akiknek megvan az iskolánk, boldogulunk úgy, ahogy.”
Neciatin amiatt siránkozik, hogy nincs hol dolgozni. Azt mondja, a kommunizmus idején egy TSZ-ben dolgozott és öt gyermeket nevelt. Az egyik meghalt, három szétszéledt a világban, egy másik mezítláb sertepertél körülöttünk. Most már semmije sincs, de még mindig reménykedik, hogy valakitől segítséget kap. Vasile vállon ragadja és brutálisan szertefoszlatja a reményeit: „Manapság mindenki magával törődik, Neciatin. Miért nem akarod megérteni, hogy a polgármester, miután megszavaztad, már nem segít rajtad? Számodra nem marad más, mint az, hogy párnába sírd a bánatodat.” Neciatin megdöbben ennek hallatán: „Rendben van, sógor, de amikor megígérte…” Vasile undorral legyint és felénk fordul: „Segítek neki, amennyire tudok, de nekem is megvannak a gondjaim.”
Neciatin kikísér bennünket a gépkocsihoz, kerülgetve a valaha sírkövekként szolgáló köveket. Úgy sír, mint egy gyermek: „Enni sincs mit.” De igazából a reménytelenség miatt szomorú. A Dobromirban esténként megszólaló imára hívások egyre távolibbnak hangzanak. „Allahu Akbar”, Allah nagyságos. Neciatin kicsi a tapasztott putrijában, a vallás pedig nem nyújt meleget ezeken az őszvégi éjszakákon.
adevarul.ro
foter.ro/cikk

Kíváncsinak lenni – megismerni – regényt írni
Márton Evelin új kötetét ismerhették meg az érdeklődők
Romániáról, az itt élő nemzetiségek közötti viszonyokról, generációkról, barátságról, szerelemről, halálról, a máról szól a Szalamandrák éjszakái című regény, erről maga a szerző, Márton Evelin beszélt szerdán délután a Gaudeamus könyvesboltban. Mint mondta, nem voltak világmegváltó szándékai a kötettel, mindössze azokról a dolgokról írt, amelyek nap mint nap körülveszik. Nem akarta újramesélni a körülötte/vele történt eseményeket, az egyes szám első személyű elbeszélő sem föltétlenül ő, mint ahogyan a szereplőit sem kizárólag egyik-másik személyről mintázta a környezetéből. – Az itt jelen lévő nagytatám is benne van a könyvben, de nem ő maga; nem csak róla mintáztam a szereplőt, hiszen benne van egy másik nagytatám, egy hasonló korú ember is. Regényírás közben az ember megpróbál típusokat vagy karaktereket felépíteni, ez hellyel-közzel sikerül, de ugyanakkor igyekszik hitelessé tenni a karakterét. Ezért olyan személyekből indultam ki, akiket ismerek – magyarázta a szerző.
Különböző konfliktushelyzetek jelennek meg a regényben, miként a családi, baráti kapcsolatokban is követik egymást az ilyesmik; „főleg, amikor mély egy kapcsolat, elkerülhetetlen, hogy konfliktushelyzetek alakuljanak ki. Meg lehet-e menteni egy barátságot vagy sem, ez itt a kérdés: ha igen, akkor mi ennek az ára, ha nem, akkor mi a következménye...”.
Szabadság (Kolozsvár)

Muzulmán figyelmeztetés romániai veszélyforrásokra
Léteznek Romániában olyan muzulmán imahelyek, amelyekben ismeretlen vallási eszméket hirdetnek, és amelyek nem kapták meg a Romániai Muzulmán Vallás Muftiátusának engedélyét – áll abban a közleményben, amelyet a muftiátus, valamint a Török–Muzulmán Tatárok Demokrata Szövetsége és a Török Demokrata Szövetség közösen adott ki az Európát fenyegető dzsihadista támadások kapcsán.
A szervezetek azt kérik a bukaresti kormánytól, hogy a jelenlegi feszült nemzetközi helyzet miatt szenteljen nagyobb figyelmet azoknak a problémáknak, amelyekkel a romániai muszlim közösségnek kell szembe néznie, mivel azok az egész társadalom számára súlyos következményekkel járhatnak, ha kikerülnek az ellenőrzés alól.
A közlemény rámutat: a gyanús vallási eszméket hirdető, engedély nélkül működő imahelyek jelentette problémára már korábban is felhívták a hatóságok figyelmét egy, az év elején konstancai parlamenti képviselőkkel megtartott beszélgetésen.
A muzulmán szervezetek azt javasolják, hogy Románia kövesse Nagy-Britannia példáját, ahol bezárják azokat a muzulmán imahelyeket, ahol fundamentalista eszméket propagálnak. Emellett azt is kérik, törvényben szabályozzák a muzulmán imahelyek létrehozását, mivel álláspontjuk szerint minden egyház imahelyét csakis annak az egyháznak az engedélyével szabadna létrehozni, amelyhez tartozónak hirdeti magát. Emellett a prédikációkat tartó személyeknek mind az illető egyház, mind az oktatási tárca engedélyét meg kellene kapniuk.
„Ily módon elkerülhetőek lennének az olyan helyzetek, amikor idegen vagy román állampolgárok a muzulmán közösség képviselőinek állítják be magukat, annak nevében beszélnek, és a román állami intézményeket semmibe véve szertartásokat vezetnek le” – mutatnak rá a közlemény szerzői, akik megjegyzik: mindezt azért tartották fontosnak jelezni, nehogy a franciaországi eseményekhez hasonló fejlemények következzenek be Romániában is, illetve hogy ne váljanak megbélyegzettekké a Dobrudzsában élő, muzulmán vallású törökök és tatárok.
Romániában mintegy 70 ezer muzulmán él, többségük Dobrudzsában. A hivatalos adatok szerint Bukarestben jelenleg egyetlen dzsámi van, ugyanakkor nem hivatalosan 17 muzulmán imahely működik.
Egyébként a magát Iszlám Államnak nevező dzsihadista terrorszervezet szerdán este olyan propagandavideót tett közzé, amelyben minden, az ellenük összeállt nemzetközi koalícióban részt vevő országot – így Romániát és Magyarországot is – megfenyeget.
A képeken 60 nemzet zászlaja látható, amely az Iszlám Állam elleni „globális, ördögi koalíciót” alkotja. A videó szerint az Iszlám Állam számolja a zászlókat, „amely ha eléri a 80-at, akkor – ahogyan a próféta is megmondta – a háború lángjai végül elégetnek benneteket a halál dombjain”.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Középiskolás kutatók konferenciája
Minden erdélyi régióból érkeznek középiskolások a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Gimnázium, ahol november 27. és 29. között szervezik meg a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciáját (Tudek).
A tudományos seregszemlére, amely az Európa ifjúsági fővárosa rendezvénysorozatba illeszkedik, 102 előadás 161 szerzőjét várják a szervezők. Így a kincses város idén nemcsak jelentős ifjúsági, kulturális fesztiválok vagy az első erdélyi magyar középiskolás sportolimpia, hanem egy rangos tudományos konferencia helyszíne is.
Az áprilisban megszervezett XXXII. Országos Tudományos Diákköri Konferencia (OTDK) első határon túli szekciójának fizika, földtudományok és matematika szekciója (FiFöMa) után az Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia (ETDK) kistestvérének tekinthető Tudek résztvevői tapasztalhatják meg Kolozsvár pezsgő ifjúsági életét.
A konferenciára 14 éve a magyarországi Kutató Diákok Országos Szövetségének égisze alatt kerül sor, amelynek tevékenységét Csermely Péter, a budapesti Semmelweis-egyetem professzora kezdeményezte és támogatja. A szervezet elsődleges feladatául tűzte ki a tudományos diákkörök megalakulásának és működésének támogatását. A Tudományos Diákkörök Országos Konferenciájának (Tudok) megszervezésével teret biztosítottak a kutató diákok és tanárok eszmecseréjének, megmérettetésének.
Az első alkalommal 2000-ben tartott rendezvény nyitott a teljes Kárpát-medencei magyarság felé. Népszerűségének növekedése 2002-ben már szükségessé tette regionális konferenciák megszervezését, így született meg a Tudek is, amelynek első helyszíne Marosvásárhely volt, ahol a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium biztosította, hogy az erdélyi konferenciák sora megfelelő színvonalon induljon. 2007-től kezdődően a Tudek a román tanügyminisztérium által elismert, majd egy évvel későbbtől már támogatott versennyé vált. Ugyanakkor a Sapientia-tudományegyetem kolozsvári kara és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem is előnyben részesíti a Tudek díjazottjait a felvételin.
A legnépesebb diák-kutatócsoporttal hagyományosan a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Gimnázium és a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium érkezik. Ezekben az iskolákban több tudományterületen is elkötelezett pedagógusok irányítják a diákok kutatómunkáját, akik az elmúlt évtizedben jelentős eredményeket értek el különböző konferenciákon, a Természet világa folyóirat pályázatain.
Az idei seregszemlén a diákok biológia, környezettudományok, fizika–kémia, matematika–informatika, irodalom- és művelődéstörténet, néprajz, történelem, pszichológia és szociológia–közgazdaság szekcióban mutatják be kutatási témájukat. A zsűri elnöke Sipos Gábor egyetemi tanár, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke. A szekciók három tagú zsűrijét neves egyetemi szakemberek alkotják a Babeş–Bolyai Tudományegyetemről, illetve a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemről.
A konferencia fővédnöke Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja. A megnyitót november 27-én, pénteken 19.00 órakor tartják a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Szombaton délelőtt kerül sor a szekciók üléseire, ahol a diákok 10 perces előadás keretében mutatják be kutatási eredményeiket. A díjkiosztó gálát este 7 órakor tartják a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Aula Magna dísztermében.
Krónika (Kolozsvár)

Bűnbak-ország
Ezt én már megírtam. Többször is. Kivétel nélkül minden alkalommal hiába tettem. Elolvasták, bólogattak, azt mondták, igazam van, aztán folytatták, amit addig: mindegy, kiabálok tovább a pusztába. Eddig sem volt haszna, ezentúl sem lesz. Most éppen Czeglédi Zoltán tegnapi írása miatt kiabálok. Ugyanis felháborító és rosszindulatú irományról van szó, mely csak annyira viseli a tisztesség jelmezét, amennyire egy tanga jelmeznek minősül.
Tulajdonképpen arról szól, hogy a határon túli szavazók ne voksoljanak arra, miszerint Magyarországon vasárnap kötelező legyen a boltokat zárva tartani. Ha ezt mondaná és így, nem is lenne semmi baj, maximum megkérdezné a határon túli szavazó – és a logikusan gondolkodó olvasó is – hogy mi a fityfenének kéne ő pont a zárva tartásra szavazzon. De a szerző tovább megy. Jóval tovább, átlép minden határt, kivéve Magyarország határait – a logikáét és a kultúráét azonban hétmérföldes csizmával hagyja le. Lássuk csak, mit ír.
„Ha lesz népszavazás Magyarországon a vasárnapi boltbezárás kapcsán, határozottan arra kérlek titeket, maradjatok távol ettől. Direkt fogalmazok erősen: a cinikus pofátlanság csúcsa lenne, ha egy pozsonyi vagy kolozsvári kettős magyar megszavazná, hogy nálunk továbbra is legyenek zárva vasárnap a boltok, miközben ő nyugodtan vásárolhat otthon ezen a napon is.
Sokan mondják, hogy Magyarországnak komoly tartozása volt felétek a 2004-es, kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt. Nos, ezt a tartozást tavaly tavasszal letudtuk: ti dönthettétek el, hogy újra kétharmada legyen Orbán Viktornak. Egál. Ha viszont most beleártjátok magatok egy olyan dologba, amihez semmi közötök, ami tényleg nem érint titeket, akkor már azon az oldalon lesz tartozás. Ha csak kísérletet tesztek arra, hogy direkt kiszúrjatok velünk, ha nem értitek meg, hogy egy határon túli kettős magyarnak körömpiszoknyi köze sincs ahhoz, hogy én mikor vehetek itthon krumplit, akkor a vasárnapi boltbezárást gyűlölő, határon belüli magyar társadalom jogos haragját vonjátok magatokra. Itt és most be tudjátok bizonyítani, miért volt hiba nektek szavazati jogot adni. Épp elég baj az, hogy a szavazásra jogosultak veletek megnövelt létszáma miatt a népszavazás érvényességéhez szükséges részvételi küszöb még magasabbra kerül. Legyen világos: ehhez semmi közötök nincsen. Nem a ti dolgotok.”
Akkor vegyük szépen, sorra. Azt mondják, akiknek tetszik – nem tagadom, nagyon nem tartozom közéjük – hogy ez pusztán egy udvarias, logikus kérés. Hát, így nem kérünk semmit és senkitől. Így kizárólag provokálni lehet, méghozzá egy meglehetősen nagy, 1,2 milliós népcsoportot. Sem mentség, sem kifogás, sem magyarázat nem létezik erre a hangnemre, erre a csendőrpertura, engem pedig mentsen az, hogy nem is akarom mentegetni. A szerző egészen egyszerűen egy vastag, sértegetéstől és lealacsonyítástól sem mentes átoközönnel kijelölte, kiket lehet és kell majd hibáztatni, ha tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartásról. Teszi mindezt úgy, mintha analfabéta neandervölgyiekkel tárgyalna, egy brit cirkáló ágyúival a háta mögött. Nem kér: követel és fenyeget.
Azt tetszik mondani, hogy jogos az indulat?
Azt mondom, nem az.
Megelőlegez ugyanis egy kollektív bűnösséget. Ami ellen Magyarország oly sokat és oly hangosan szokott tiltakozni, ha a határain túl történik. Feltételezi, hogy az ügyben nem érintett határon túli magyar választók egyrészt el fognak menni szavazni egy olyan kérdésben, amihez valóban semmi közük, sőt, nekik is kényelmetlenséget okoz, ha erre járnak, másrészt feltételezi, hogy testületileg, kollektíve a zárva tartásra szavaznak.
Miért tennék?
Mert ők „olyanok”? Mert ők rosszindulatúak? Mert ők genetikusan kormánypártiak?
A magyar ellenzék – és minden demokratikusan gondolkodó ember – ordítva szokott tiltakozni az emberi közösségek, csoportok megbélyegzése ellen. Most tapsikál, igaz, nem mindenki, de akadnak szép számmal, akiknek ez tetszik. Azok, akik a mostani kormány gyűlöletkampányára csak ellen-gyűlölettel képesek reagálni, ha a kormány utálja a kisebbségeket, ők keresnek egy olyan kisebbséget, amit elvileg – hangsúlyoznám, elvileg! – kedvel a kormány és azt gyűlölik.
Hát, így aztán Magyarországon minden politikai oldalnak meglesz a maga zsidója, akit mindenért hibáztathat.
Akit üthet.
Aztán meg nem is olyan nagyon biztos, hogy egyáltalán lesz népszavazás ebben az ügyben. A szerző ezt a tényt is megelőlegezi, holott erősen kérdéses, hogy kiírják-e, ha kiírják, azon részt vehetnek-e határon túliak, ugyanis már a tavalyi, szerencsétlen országgyűlési választásokon is csak listára szavazhatott az, aki szavazott.
No, igen. Az, aki szavazott – és ezeknek aránya mintegy tíz százalék.
A rövid írás annak alapján állítja, hogy a határon túliak mindenképpen a zárvatartásra szavaznának, hogy tavaly ezen választók 95,4 százaléka voksolt a mostani kormánykoalícióra. És ebből következően ők hozták a nyakunkra a kétharmadot. Tehát vélelmezhető (jobban mondva, a szerző biztos benne), hogy most is a kormány pártját fognák.
Márpedig ez egészen egyszerűen nem igaz.
Azt, kérem, mint már annyiszor mondtam, az anyaország szavazta meg. Lássuk a számokat!
A 2014-es magyar országgyűlési választásokon 128 429 voksot adtak le külföldön, levélben. (116-tal többet, de nem számolom az érvényteleneket). Ebből a Fidesz-KDNP valóban 122 638-at kapott, tehát látszólag elsöprő többsége volt – de ne feledjük azt sem, hogy mintegy hárommillióan élnek határainkon túl, ezeknek a fele így vagy úgy jogosult szavazni. Nyugaton megnehezítették a voksolást, Keleten könnyítettek volna rajta, ha tudnak, tehát vegyük az egyszerűség kedvéért csak Romániát. Ott körülbelül 1,2 millió magyar él.
Ezeknek mindösszesen a tíz százaléka szavazott a mostani magyar kormányra.
Örülnék, ha az anyaországban is csak ennyien tették volna.
Ezért a tíz százalékért tekintik most bűnösnek, vétkesnek a maradék kilencvenet is, akik távol maradtak a magyar belpolitikától. Ezek miatt skatulyázzák be őket, illetik igaztalan vádakkal – míg meg nem haragszanak, és még a végén tényleg jobbra szavaznak majd páran a sok sértés után. Mind sosem fognak, az biztos – nem általános arrafelé a jobboldaliság, tanúsíthatom.
Az anyaországban ezzel szemben 4 918 934 fő szavazott. Ők választották meg az ellenzék számára maximálisan előnytelen törvény által szabályozott választáson a mostani rezsim vezetését – hogy tetszik azt képzelni, hogy 122 638 ember leszavazhatott volna majd’ ötmilliót? Mi több: ha ezek a választók történetesen az ellenzékre szavaznak, a határon túli voksokkal összebuherált egy, azaz egyetlen egy mandátum nem számított volna annyit sem, mint szúnyogsóhaj a monszunban.
De nem az ellenzékre szavaztak.
Most persze senki sem örül ennek – és elő lehet venni azt a hamis és általánosan elterjedt mítoszt, hogy a határon túliak szavazták meg nekünk a mostani kormányt. Megvan a bűnbak, hála Istennek, nem felelünk semmiért, minket, kérem elárultak… csakhogy ez nem igaz. Nézzünk szembe a tényekkel: mi magunk toltuk el, de nem kicsit, nagyon.
Mellesleg, ha az ellenzék nem kiált már jó előre farkast és keleti, sárga veszedelmet – hiszen számítottak a buktára, a bűnbakképzés már januárban megkezdődött, holott a választások csak április elején voltak – még szavazatokat is szerezhettek volna határon túl. Ha szépen szólnak, és nem ilyen csúnyán. Ugyanis ott sem szereti ám mindenki Orbán Viktort vagy Semjént. Sőt: tőlem, mikor tavaly szeptemberben Váradon jártam, a legtöbben azt kérdezték elsőnek, hogy nálunk mindenki megőrült-e ezzel a nacionalizmussal. Mondtam, hogy nem, nem mindenki, még nem, az majd csak jövőre lesz.
Vátesz voltam.
Nos, vonjuk meg a dolog mérlegét. A HVG tegnapi írása egy még ki sem írt népszavazás esetleg kedvezőtlen eredményéért ostorozza a határon túliakat, keresetlen, sőt, durva szavakkal.
És csodálkozik, ha ezt némelyek sértőnek találják.
Illetve – még csak nem is csodálkozik, az majd ma lesz. Egyelőre nem csodálkozik.
Én úgy gondolnám, ha a mai magyar ellenzék akár csak kicsit is szeretné magát demokratának nevezni, nem kéne a kollektív bűnösség elvét alkalmaznia, ráadásul tudatosan elhintett mendemondák és városi legendák alapján. Amelyeket nem mellesleg a kormánynak köszönhetünk – a magyar kormány tehát elérte, hogy mindenki elfogadja, szalonképesnek tartsa és alkalmazza is az ő nácoid módszereit.
A legendákat cáfolják a fentebb ismertetett számadatok, melyeket hivatalos forrásból idézek.
Ha és amennyiben egyáltalán tartanak népszavazást a vasárnapi zárvatartás ügyében (nem is merült fel eddig, hogy külföldről is részt lehessen rajta venni, sőt, ki sincs írva, én abban is kételkedem, hogy lesz), abban az esetben van arra esély, hogy az ellenzék ezt elbukja így vagy úgy, érdektelenség, passzivitás, hasonlók miatt: ezt a felelősséget hárítja előre a határon túliakra.
Tessék mondani, 2010-ben is a határon túliak választották meg a Fidesz-KDNP-t? Mert 2014-et már meg tetszettek magyarázni. De mi történt négy évvel korábban?
A magyar kormány pedig azt tenné a legbölcsebben, ha békén hagyna mindent, ami a határain túl zajlik, de nem fogja megtenni, míg az ellenzéket ezzel a módszerrel úgy tudja dróton rángatni, ahogy neki tetszik.
Zárszóként annyi: én sem azt mondom, hogy egy magyar belügyet külföldön szavazzanak meg, döntsenek el így vagy úgy. Erre különben esély sincs.
Én csak azt mondom – de azt mondom! – hogy előre eldönteni, ki lesz a vétkes az ügy bukásában, több, mint bűn.
Hiba.
És aki elköveti, így vagy úgy de felelni fog érte.
Legalább oly módon, hogy megbánja.
Szele Tamás
Huppa.hu
Krónika (Kolozsvár)

Testvértelepülések találkozója Csernátonban
Csütörtök délután érkeztek Csernátonba és hétfőn reggel indulnak haza a testvértelepülések második alkalommal megszervezett találkozójának résztvevői. Bólyról, Bogyiszlóról, Kaszaperről, Sármellékről, Törökfaluból (Vajdaság) és Negyedből (Felvidék) mintegy kilencvenen érkeztek a találkozóra Hárs József, Tóth István, Csürhés István, Horváth Tibor, Berze Tibor és Jancsó István polgármesterek vezetésével.
Tegnap délelőtt a felsőcsernátoni Hanna Panzió udvarán a vendégek végigkövethettek egy hagyományos disznóvágást a 250 kg-os jószág feláldozásától és szalmával történő perzselésétől a töpörtyű- és hurkakészítésig. Időközben a vendégek egyik csoportja a Haszmann Pál Múzeumba és Ika várához látogatott, a másik csoport pedig a csernátoni származású Dezső Tibor, a sepsiszentgyörgyi Potio Nobilis pálinkafőzde egyik vezetője által bemutatott pálinkakóstolón vehetett részt. A Hanna Panzió egyik termében Csernáton községet bemutató filmet lehetett megtekinteni. A disznótoros ebéd elfogyasztására a Bod Péter Népházban került sor.
Délután a Hanna Panzióban Mátis Izabella bemutatta a 160 oldalas, Csernáton képes albumát, amiből Bölöni Dávid polgármester egy-egy tiszteletpéldányt ajándékozott a találkozón részt vevő kollégáinak, illetve küldött egy-egy albumot a testvértelepülés polgármesteri hivatalának, könyvtárának és iskolájának. A vendég polgármesterek felidézték a testvértelepülési szerződés aláírása óta eltelt időszakot. Bölöni Dávid elmondta, hogy Bóly volt az első magyarországi település, amellyel aláírták a partneri szerződést, és kiemelte: kevés az a felső-háromszéki község, amelynek ennyi „testvére” van.
A találkozó résztvevői ma Dálnok érintésével Brassóba utaznak, ahol a nagyváros nevezetességeit, illetve magyar vonatkozású emlékhelyeit látogatják meg. Délután kézdivásárhelyi látogatás szerepel a programban, este a For You Klubban retrópartin vesznek részt. Holnap Felsőcsernátonban a római katolikus kápolnában szentmisén, az alsócsernátoni református templomban pedig istentiszteleten vesznek részt, mindkét templomban fellép a bólyi vegyes kar. Délután hajnalig tartó csernátoni hagyományos lakodalmas szokást mutatnak be a Kovács Panzió ebédlőjében. Hétfőn a második találkozó kiértékelése után a küldöttségek hazautaznak.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet lefejezése, 2. (Ötvenhat Erdélyben)
A román kommunista hatalom által a Bolyai Tudományegyetem ellen indított per szerves részének tekintjük a Kolozsvári Egyetemi Fokú Protestáns Teológiai Intézet (ez volt a hivatalos megnevezése!) hallgatói és tanárai megfélemlítésére, ellehetetlenítésére kezdeményezett retorziót, a letartóztatások, bebörtönzések 1958. március 15-e és 1959 novembere közötti sorozatát. Összesen huszonegy teológust, illetve időközben felszentelt fiatal lelkészt ítélt el a Kolozsvári Katonai Törvényszék. Négy csoportban ítélték el őket.
Soós Ferenc (Kolozsvár, 1935 – Kolozsvár, 1998) 1958. július 15-ei letartóztatásakor a Protestáns Teológiai Intézet harmadéves református teológus hallgatója volt. A Kolozsvári Katonai Törvényszék 1958. november 10-én ellenforradalmi terrorista szervezkedés vádjával – halálra ítélte! Fellebbezési kérését elutasították. Az Elnöki Tanács 1959/9-es rendeletével halálos ítéletét életfogytiglani kényszermunkára változtatták. Soós Ferenc 1963-ig a szamosújvári börtönben töltötte a büntetését, majd átkerült a börtön mellett létrehozott bútorgyárba, ahonnan 1964. augusztus 1-jén szabadult. A teológián nem engedték folytatni tanulmányait, 1998-ban bekövetkezett haláláig tisztviselőként dolgozott Kolozsváron.
Böjte Csaba egyedülálló áldozatvállalása, az árva és elhagyott gyerekek megmentése az általa működtetett árvaházak révén édesapja golgotajárásának ismeretében kap valóban történelmi hátszelet. A Csíkszentdomokoson 1932. március 15-én született Böjte Sándor Kolozsváron dolgozott szerszámlakatosként. A Gaál Gábor Irodalmi Körben felolvasott verseiért nagyon hamar a Securitate célkeresztjébe került, 1959. június 3-án tartóztatták le. Rendszerellenes versek írása, terjesztése mellett a másik vádpont ellene: 1957 nyarán Fülöp G. Dénessel és Jancsik Pál költővel székelyföldi kirándulásra indult. Bár a Fülöp G. Dénes 1959. augusztus 29-ei kihallgatásán készült jegyzőkönyv szerint a kirándulás első napjától kezdve az utolsóig nem találkoztak „olyan személyekkel, akikről tudták volna, hogy nacionalista tevékenységet fejtenek ki, sem a magyarországi eseményeket, sem pedig más politikai problémát senkivel meg nem beszéltek”, a székelyföldi kirándulás önmagában „ellenforradalmi tettnek” minősült! (Ezek után csodálkozunk, hogy ma, 2015-ben a román sajtó igen jelentős része „úgynevezett Székelyföldről” cikkezik?) Böjte Sándort hét év börtönbüntetésre ítélték. 1959 novemberében a szamosújvári börtönbe került, majd a börtönhöz tartozó bútorgyárban dolgozott. Böjte Csaba dokumentumfilmekben is rögzített visszaemlékezése szerint a börtönben súlyos hasnyálmirigy-gyulladást kapott, de a fájdalom enyhítésére semmilyen gyógyszert. Olyan iszonyatos és elviselhetetlen fájdalmai voltak, hogy a hüvelykujjával benyomta a hasfalát! Ez okozta a halálát. 1962. november 4-én szabadult, még dolgozott Kolozsváron, majd 1964. január 2-án, harminckét éves korában elhunyt.
Súlyos veszteségek érték a romániai zsinatpresbiteri evangélikus-lutheránus egyházat, amelynek nyolc lelkészét és teológusát tartóztatták le 1958 végén, 1959 elején. Köztük volt Mózes Árpád (Krizba, 1931. július 25. – Budapest, 2013. május 1.), a romániai magyar evangélikus egyház 1992 és 2004 közötti püspöke, Kiss Béla püspökhelyettes, Antal László, Dani Péter, Dohy Árpád, Gödri-Oláh János, Veress Károly. Az elsőrendű vádlott Mózes Árpád, 1956 és 1957 között püspöki titkár, 1958-ban Székelyzsombor megválasztott lelkésze. Azzal vádolták, hogy 1956-ban, amikor egy debreceni diákcsoport a kolozsvári Teológiai Intézetbe látogatott, a kollégiumban nacionalista magyar nótákat és tiltott egyetemista dalokat énekeltek, a magyarországi „ellenforradalom” idején lelkesedéssel fogadták az ottani eseményeket, számtalan esetben rágalmazták a romániai népi demokratikus rendszert, szidalmazták a Szovjetuniót, amiért a magyar kormány kérésére vérbe fojtotta a magyar forradalmat. Mózes Árpád magánbeszélgetések során kijelentette: a nemzetiségi kérdést csak úgy lehet megoldani, ha Erdélyt visszaadják Magyarországnak, még akkor is, ha a románság lélekszáma jelentős mértékben meghaladja az erdélyi magyarságét. A vádlott – olvasható az ítéletben – rágalmazó módon beszélt az erdélyi magyarság helyzetéről, azt állítva: nem örvendenek ugyanazoknak a jogoknak, mint a románok, a jogok formálisak, csak papíron léteznek, valójában minden kulcsfontosságú állásba románokat neveznek ki. Mózes Árpádot 1958. december 16-án Brassóban tartóztatták le, és a társadalmi rend elleni szervezkedés vádjával állították hadbíróság elé. Az 1959. május 15-én tartott tárgyaláson 18 év szigorított fegyházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a Btk. 209. szakasza 2. pontja a) és b) betűje alapján. Kolozsváron, Szamosújváron, a Duna-deltában – Grind, Periprava –, a Brăilai Nagyszigeten – Stoeneşti, Salcia, Luciu-Giurgeni, Ostrov – raboskodott. Az utóbbi megsemmisítő munkatáborból 1964. augusztus 3-án szabadult. Szabadulása után Nagykárolyban, Aradon és Kolozsváron volt lelkész, esperes.
Az evangélikus teológusok perében Antal László tatrangi lelkészt tizenhat, Dani Péter magiszterjelöltet tizenöt, Dohy Árpád és Gödri-Oláh János teológust hat, illetve nyolc, Kiss Béla evangélikus püspöki titkárt kilenc, Veress Károly negyedéves teológust hat év börtönbüntetéssel sújtották. Szabadulásuk után Gödri-Oláh Jánosnak nem engedélyezték a teológiai tanulmányok folytatását, a brassói teherautógyárban előbb segédmunkásként, majd autófestőként, nyugdíjazásáig műhelyvezető mesterként dolgozott. Néhány hónapja hunyt el Négyfaluban. Dani Pétert aradi evangélikus lelkészként valósággal kitoloncolták a hatóságok, Németországban telepedett le, ahol nyugdíjazásáig lelkészként dolgozott. Visszaemlékezéseit a Marosvásárhelyen 2006-ban megjelent Szemtanúk című kötet közölte. Dohy Árpád 1980-ban autóbaleset áldozata lett. Veress Károlynak csak 1974-ben engedélyezték, hogy levelezéssel befejezze félbemaradt teológiai tanulmányai utolsó évét, 1976 és 2001 között bácsfalusi evangélikus lelkész, nyugdíjazása után kitelepedett Magyarországra. Az evangélikus lelkészek és teológusok bebörtönzésével valójában D. Argay György nagy tiszteletnek örvendő evangélikus püspököt s általa az egyházat akarták lehetetlen helyzetbe hozni. A tartományi pártbizottságnál történt kihallgatása során Argay püspök kijelentette: tartóztassanak le engem, de engedjék szabadon a fiaimat! A letartóztatási hullámra az ürügyet az szolgáltatta, hogy a teológusok memorandumban tiltakoztak két tanáruk marxista és dogmatikus beállítottsága ellen és az egyház reformját sürgették.
Amikor Mózes Árpád az utolsó szó jogán megkérdezte az elnöklő Valean Simion hadbíró őrnagytól, mit és mivel vétettek az ország területi integritása ellen, azt a cinikus választ kapta: nem csináltatok semmit, de csináltatok volna, ha lett volna rá lehetőség! A koncepciós perek sajátos koreográfiájának megfelelően, mondvacsinált vádak alapján ítélték el a lelkészeket és teológusokat hat-tizennyolc év közötti börtönbüntetésre.
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bolhacirkusz és szabadság (Beszélgetés Csíky Boldizsár zeneszerzővel)
„Szeretem ahogy lát, ahogy hall, ahogy beszél, ahogy láttat, ahogy hallgattat, ahogy beszéltet” – fogalmazott Kincses Margit zongoraművész Csíky Boldizsár 75. születésnapi köszöntőjében. A kortárs magyar zeneszerzés egyik legelismertebb személyiségével többek között arra kerestük a választ: mi viszi fel az embert a hegy tetejére?
– Szokott fütyörészni, dúdolgatni, ha magában van?
– Nem nagyon, viszont – és ezzel valószínűleg így van a zeneszerzők többsége – majdnem mindig hallok magamban valami zenét. Most, miközben beszélgetünk, éppen a Mozart hegedűre és brácsára írt Simfonia Concertantéjának második tételét. Ha egy képzett muzsikus ránéz egy kottára, azonnal felcsendül benne a zene. Szinte főbe kólintott, amikor egyszer a könyvtárban kezembe adták a Haydn Búcsúszimfóniájának kéziratát, és azt láttam, hogy a mester két vízszintesen elhelyezett kottapapíroldalon szinte fel sem vette a tollát például a brácsaszólam leírása közben. Ami azt jelenti, hogy közben hallotta a többi szólamot. Ez nekem magas, szinte demoralizáló volt. A belső hallás talán részben magyarázza, hogy nem dúdolok vagy fütyörészek, hiszen az a bennem szóló zenével együtt valami zavaros, elviselhetetlen polifóniát gerjesztene. Hacsak nem a saját ötleteimet próbálgatom…
– Milyen partitúra szólal meg önben legkönnyebben?
– Ez jelentős mértékben technikai probléma. Nem vagyok annyira virtuóz kottaolvasó, hogy mondjuk egy óriási zenekart felvonultató Richard Strauss-partitúrát azonnal halljak: azzal kínlódom, baktatok vele. Egy Mozart-szimfóniával vagy Bach-művel könnyebben boldogulok. Ismerek azonban kollégákat, akik harmincsoros partitúrákat olvasnak minden gond nélkül. Éveken át rendeztek például Budapesten egy igen rangos karmesterversenyt, én is zsűriztem ott. A remek ifjú karmesterek között szinte lehetetlen volt különbséget tenni, ezért aztán a legvégén már direkt hibákat írtunk a partitúrába, mondjuk olyan jellegűeket, hogy egy melódiarészletet nem az oboa játszott, hanem a fuvola, és lestük, észreveszik-e? Beismerem, gonosz dolgok voltak ezek, de egy osztrák karmester például mind a tizenkét hibát kiszúrta. A gyakorló karmesterek többnyire jobbak ezekben a dolgokban, mint a zeneszerzők, akik munka közben legfeljebb zongorakontrollt használhatnak.
– A könnyebben megszülető művei egyben a kedvencei is? Évtizedek múltán is éppúgy vállalja az alkotásait, vagy folyamatosan csiszolgatná őket?
– Minden a megszólalás, a visszaigazolás pillanatában dől el. Az ember ideális hangzatokat és hangszerszíneket hall, vet papírra, ám a felcsendülés pillanatában kiderülhet róla: bizony nem szól a legjobban. Ez alól csak a legnagyobbak kivételek, mi, az „alsóbb regiszter” sokszor kínlódunk vele. A műfaji besoroláson túl műveimet stiláris szempontból is elég pontosan lehet csoportosítani. Van egy határozottan népzenei ihletésű csoport, ahová nem csak vokális művek tartoznak – ami pedig logikus volna a magyar nyelv vonzó sajátosságaiból fakadóan. Egy másik csoport annak a huszadik századi, tizenkét fokú szeriális iskolának hatására született, amit az új bécsi iskola képviselői hagytak ránk, de bennem korántsem a rájuk jellemző doktriner formában él. Ezek a műveim sokkal érzelmesebbek és szűkszavúbbak, mint amit ez a zeneszerzési technika feltételezne, mivel mindig féltem tőle, hogy az előadó vagy a közönség egyszer csak arra gondol: ejnye, miért nincs már vége? Aztán vannak olyan műveim, amelyeket egyszerűbb hangvételben írtam, ezek többnyire egyházzenei darabok, kisebb kórusoknak szánva, ahol a technikai szint már-már meghatározza a stílust, hiszen miközben nem lehet túllépni egy bizonyos szintet, nem szabad leereszkedni a tömegdalok nívójára sem. És van a legutóbb születettek kategóriája. Több mint tizenöt éve – amikor a Magyar Rádió kórusa elénekelte egy Balassi-versre írt művemet – éreztem először, hogy na, ez olyan egyéni hang, ami csak én vagyok.
– Inspirálja vagy inkább bénítja az alkotásban, ha felkérésre, határidőre kell zenét írnia?
– A zenei lapzárta is olyan, hogy akkorra valamit meg kell csinálni. Miközben a végterméken nem szabad látszania, hogy bizonyos kényszerítő körülmények között született. A hasonló helyzetek, a fokozott összpontosítás más forrásokat is mozgósít, mint amihez az ember szokványos helyzetekben nyúl. Különleges politikai, társadalmi, családi, érzelmi viszonyok is inspirálóan képesek hatni. Írtam például ’89-ben dühömben, csak azért is egy divertimentót, ami, ugyebár, szórakoztató, könnyed műfaj. Akkoriban óriási nyomás alatt voltam, borotvaélen táncolt a további karrierem, a feszültség ezt hozta ki belőlem. Egy öreg, sokat tapasztalt református lelkész barátom mondta, amikor megszűnt a kommunista világ, hogy most arra kíváncsi, mi következik: bolhacirkusz vagy alkotói szabadság? A bolhaidomítás ugyanis úgy zajlik, hogy az üvegkalitkát egy üveglappal lefedik, hogy a bolhák ne tudjanak kiugrálni belőle. Aztán egy idő után már le is vehetik a lapot, mivel a bolhák időközben megszokják, hogy csak bizonyos magasságig ugorhatnak, másképp beverik a fejüket. És valóban, sok alkotó esetében a rendszerváltozás után a szimbolikus üveglap levétele hihetetlen bénaságokat okozott. – Van kedvenc „megrendelője”? A Maros Népi Együttesnek például sokáig rendszeres szerzője volt.
– Nem az egyetlen, de mindenképpen említenem kell a budapesti Angelica kórust, amelynek a karmestere azt mondta, írhatok nekik, amit akarok. Ettől egy szerző természetesen vérszemet kap, de valóban írhattam bármit, s az Angelica nemegyszer szebben adta elő, mint amilyennek eredetileg képzeltem. Azóta is nagy kedvvel és késztetéssel írok nekik. A visszaigazolás ténye természetesen lehet inspiráló, de hervasztó is. Néha viszont a megrendelőtől függetlenül úgy mélyedtem el a zenei anyagban, hogy gyakorlatilag megszűnt az alkotás megrendelésjellege.
– Általában érdekli az embereket egy-egy mű keletkezéstörténete. Csíky Boldizsár művei – például A Hegy, a Gulág vagy a csellóra írt mise – rendelkezik valami hasonlóval?
– Picit elcsúsztatottnak tartom azt a képet, amely úgy próbálja vonzóvá tenni egy művész pályáját vagy műveit, hogy az életrajzában nagy, a műveket előidéző megrázkódtatásokat keres.
Természetesen van ilyen – gondoljunk csak Verdi Requiemjére –, de nem ez a jellemző. Ha a fentiekre kérdezett, ezeknek éppen van ilyen hátterük. Apám a marosvásárhelyi vártemplom papja volt, ’53-ban halt meg, valószínűleg a stressz következtében, hiszen egy ideig úgy éltünk, hogy sose tudhattuk, hol és mikor áll meg az a bizonyos fekete autó. Ez a hangulat, fenyegetettség végigkísérte az életemet, de nem gondoltam rá, hogy ebből valaha is zenemű születik. Néhány évvel ezelőtt viszont találkoztam egy idős emberrel, aki elkezdte mesélni, hogy a Szovjetunióban az Usszuri folyó mentén lévő uránbányában dolgozott, meg hogy miként sikerült életben maradnia, aztán 11 ezer kilométeren át hazajutnia. Elkezdtem győzködni őt, írja le az emlékeit, de ez csak úgy sikerült, hogy „ráuszítottam” egy újságíró ismerősömet, Máthé Évát. Az ily módon megszületett könyv nyomán sűrűsödött bennem ez a történet zenei élménnyé, született meg a Gulág.
– Milyen hangszeren szólalt meg először ez a dráma?
– Természetesen nagyzenekaron. Írás közben jöttem rá, hogy fel kell oldanom a történetet, nem szabad abban a rettenetes sötét hangulatban hagynom a közönséget, és egy férfikórusra írt egyszerűbb dallammal, egy férfikaron megszólaló De profundisszal zártam, amely – lévén egy Dávid-zsoltár – mondhatni szakralizálta a darabot. A Hegy eredeténél viszont egészen közvetlen élmény áll: egy öreg vadőr hurcolt fel a Kelemen-havasok tetejére. Előzetesen meghallotta, hogy kétségbe vonom, képes-e egyáltalán hatvanévesen felmenni a hegyre. Mit mondjak, úgy meghordozott, hogy alig tudtam felcipelni magamat. A csúcsról szétnézve kezdtem el gondolkodni: mi viszi fel az embert a hegy tetejére? Miért ült bele Kolumbusz azokba a rozoga hajókba? Miért nyúlt bele Fermi a láncreakcióba? A magyarázat: a megismerés kényszere. Ez áll a darab természetleíró, deskriptív álcája mögött. A Hegy tételeinek címei – Körvonalak ködben, Mélységiszony, A csúcs vonzása, Nosztalgia – ezt próbálják érzékeltetni.
– És a csellóra írt mise?
– A Misa Instrumentalisnak nincs különösebb története. Korábban senki sem írt szólócsellóra misét. Engem a liturgikus szöveg hullámverése ragadott meg. A Credóhoz vagy a Dies iraehez, vagy akármelyik miserészhez óriási zenei háttér tapad a nagyszerű művek jóvoltából. Az irodalmat ismerő szerzőre nagy hatást gyakorol a szavak előélete. E gordonkadarab a liturgikus szöveg prozódiáját követi, a hangszer ez alapján szövi a gondolatot. Nagyon nehéz csellóra jó polifóniát írni, bár nagyon igyekeztem, nekem csak egy fugatóra futotta.
– A hatvanas években avantgárd zeneszerzőnek titulálták, mostanában meg konzervatív avantgárdnak. Segítene értelmezni ezt a folyamatot?
– Selmeczi Györgyöt, a kolozsvári operához Budapestről gyakran hazajáró karnagyot, kiváló zeneszerző barátomat idézném, aki nagyon érzékeny a stiláris dolgokra, műveli is az óriási repertoárt a kuplétól a legnehezebb zenekari művekig. Szerinte a hatvanas évek végére kialakult bennem egy Bartókból, dodekafóniából, népzenei háttérből összeállt összegző reflex. Megvolt ez itt nekünk Kelet-Közép-Európában, ebből kiindulva jött egy nagy elrugaszkodás, amely aztán mindenféle kísérletezések és kanyarok után gyakorlatilag ugyanoda tért vissza. Én nem tettem meg ezeket a kanyarokat, jártam a magam útját, s egyszer csak újra találkoztunk a nagyon radikálisokkal is, akik időközben valahol kitombolták magukat. Részemről nem volt ez tudatos, legerőteljesebben talán a gyakorlati zenével való folytonos kapcsolatom alakította így. A zeneakadémia elvégzése után ugyanis a marosvásárhelyi filharmónia művészeti titkárává neveztek ki. Bár ez a munkakör a bőgőhúrok beszerzését vagy a zenészek szállásgondjainak rendezését is jelentette, de állandó kapcsolatot is egy zenekarral. Élőben tapasztalhattam meg, mi az a stiláris határ, amit egy jó zenekar képes elviselni, közben pedig a hangszerek képességeit és korlátait is megismerhettem, és ennek zeneszerzőként ugyancsak nagy hasznát vettem.
Csíky Boldizsár
Zeneszerző, tanár, muzikológus, 1937. október 3-án született Marosvásárhelyen. A Bolyai Gimnázium, majd a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia végzettje. 1961 és 1990 között a Marosvásárhelyi Állami Filharmónia művészeti titkára, majd 1997-ig igazgatója. Fontosabb művei: Concertatio nagyzenekarra, Erdélyi Rapszódia szimfonikus zenekarra, Gulag – symphonic memorial, Divertimento fúvósoktettre, Prelúdium, Fúga és Posztlúdium szimfonikus zenekarra, La quiete di Piazza Dante, szimfonikus kép, Missa Instrumentalis gordonkára, Passacaglia egy Bolyai-képletre, szólóhegedűre, Szillogizmus zongorára, Barcsai-kantáta kórusra és zenekarra, A Hegy – nagyzenekarra. Kitüntetések: a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémia Bartók–Pásztory-díja (1986), A Román Akadémia George Enescu-díja (1980), a Magyar Kulturális Kormányzat Erkel Ferenc-díja (2002), a Magyar Berzsenyi Társaság Berzsenyi Dániel-díja (1999), Marosvásárhely díszpolgára (2003), a Magyar Érdemrend tisztikeresztje (2013), a KÓTA (Magyar Kórusok és Zenekarok Szövetsége) életműdíja (2015). Közéleti tevékenység: a Kemény Zsigmond Társaság elnöke, a Pro Európa Liga társelnöke, a dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és a Teleki Téka kuratóriumának tagja, marosvásárhelyi önkormányzati képviselő (1990–1998). Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bogdán László: Az ördög Háromszéken (Székely Könyvtár)
1952 októberében – néhány magas rangú, kulákok, „jobboldali elhajlók” és imperialista ügynökök után szaglászó elvtárs társaságában – vadászatra érkezik az árkosi, államosított Szentkereszty-kastélyba Emil Bodnăraş román hadügyminiszter. Az eseményen részt vesz Asperján Rebeka egykori tanítónő és Hutera Béla hölgyfodrász is.
Harminchat évvel később, „1988 hulló nyarán”, „amikor az erdélyi falvak ellen megindulnak az emberarcú buldózerek”, ők mesélik el (Diana sósborszeszbe mártott kockacukrot szopogatva vagy a sepsiszentgyörgyi Golgota nevű kocsmában üldögélve) Boticselli Lajosnak, a történet „lejegyzőjének”, mi is történt valójában 1952 októberében, „a vénasszonyok régen ellobbanó nyarán”… De vajon összefoglalható-e így Bogdán László Az ördög Háromszéken című regénye? Nos, ebben egyáltalán nem vagyok biztos („valaki játszott velünk” – hogy a Bogdán-regény egyik kulcsmondatát idézzem). Emil Bodnăraş hadügyér például egyszerűen csak B. tábornokként szerepel a regényben, a Szentkereszty-kastély sem Szentkereszty-kastély, hanem Thuróczy-kastély, Árkos sem Árkos, hanem Felsőtábor („amelyet nem érdemes a térképen keresni, így csak képzeletünkben létezik, hasonlatosan a ló betegségeit rögzítő rajzhoz. Ahogy azon minden lóbetegség szemléletesen megtalálható, úgy Felsőtábor is számtalan, konkrétan is létező háromszéki falu tulajdonságait ötvözi!” – ahogy a regény bevezetőjében olvassuk). Akkor tehát miért fontos (és fontos-e egyáltalán?), hogy az olvasó „valóságalap” után kutasson a történetben? „Szocreál ponyva” – olvashatjuk a regény alcímében a műfaji megjelölést, s ilyen szerzői utasítás után az olvasó bizony óhatatlanul is arra gondol, hogy például a Bogdán-regényben megidézett lázadás, amikor „milicisták és katonák közelednek a körbefogott tömeghez”, lehetne akár a sepsigidófalvi kollektivizálás-ellenes megmozdulás is; hogy a börtönben ülő római katolikus püspök lehetne az 1952-ben valóban börtönéveit töltő Márton Áron is stb. Persze, az olvasó annyit lamentálhat, amennyit akar, de a lényeg mégiscsak az, hogy prózaként hogyan működik Bogdán László regénye. A kérdésre röviden és tömören válaszolva: Az ördög Háromszéken alighanem Bogdán László legjobb regénye. Adott egyetlenegy anekdota (hogy tudniillik a vadászat előestéjén a világhírű illuzionista, Ödön von Boticselli – nem mellesleg a történet lejegyzőjének dédapja –, az elvtársi heccelődésekre válaszul megidézi az ördögöt, aki a megbabonázott hallgatóság minden egyes tagjának elmondja a jövőt), s ez az anekdota kerekedik aztán regényméretűvé, vagy ha úgy tetszik: az 50-es évek eleji Háromszék „szocreál ponyvaregényévé”. A „ponyva” minősítés természetesen nem értékítéletet takar, hanem csak arra utal, hogy Az ördög Háromszéken című regényből hiányoznak a posztmodern prózapoétika kacskaringói, helyettük van viszont szigorú, a magyar prózairodalom legjobb hagyományait követő történetmesélés, utánozhatatlan, Bogdán László-i atmoszférával körítve.
S hogy az ördög románul vagy magyarul beszélt-e román és magyar nemzetiségű áldozatainak? Nos, ez – legalábbis Hutera Béla hölgyfodrász szerint – teljesen mindegy: „Orrunk amúgy sem csak ettől fokhagymás!...”
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Csak előre, csak fölfelé…” (Fekete Vince válogatott versei margójára)
„Amikor még mindent sikerült csodálatosnak / találnunk. Még minden volt, és minden még / feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a / fény. És nemcsak a réseken át.”– kezdi Fekete Vince Szárnyvonal című versét.
A Vak visszhang című válogatott verseskönyv, mintha a két utolsó kötet, a Védett vidék és reprezentatív folytatása, a Vargaváros előzményeit keresné, „fény”, noha a felejtés „résein” át, de megvilágítja ama verseket, amelyek mintha megigazulva a végső változatok felé mutatnának. Mintha ugyanannak a hosszú költeménynek a részleteit írná a költő indulásától, két meghatározó motívumát variálva. (Olvasójának ez kínálja az összehasonlítások semmivel össze nem hasonlítható gyönyörét is.) Egy életfogytiglani szerelem különféle stációi és a titkait őrző hazai táj, olykor komor, fenséges, felidézése variálódik, idegen városok, tájak, utazások a tenger élményeivel keveredve! De a két utolsó „nekifutás” visszatekintő darabjaiból a realitás és irrealitás határán bravúrosan egyensúlyozva már az ironikus s a nosztalgikus visszatekintés is kimarad, helyüket a szenvtelen, távolságtartó leírás veszi át, időnként olyan bravúrosan, hogy szinte belobbannak a már kihamvadt(nak hitt) szenvedélyek. „Úgy ugrott be akkor az autóba, az / anyósülésre, mint egy boldog kamasz, / minden porcikájában reszkető örömmel, / és nem tudta a szemét levenni róla / azon a pár száz méteren, amíg a szállásuk / elé oda nem értek. Nagyon jó, nagyon jó, hallja / és érzi most is azt az illatot, későbbről, és / látja maga előtt az arcát…” (Inkognitó) Itt található egy nem is talányos ajánlás is: Sz. L. és K. E. Nyilván az utolsó évek verseiben oly sokszor kísértő Szabó Lőrincre és a Huszonhatodik évben megírt nagy szerelmére céloz a költő, mérhetetlenül kitágítva a vers, a versek határait. Sok a célzás, az allúzió, az idézés, az átirat, Babits és Kosztolányi, Szabó Lőrinc és Dsida, Kányádi különféle versei, versrészletei kelnek váratlanul életre a rájuk eső fényben. A leggyönyörűbb – kivételesen sok szép és megrendítő vers található a könyv utolsó részében – a Babits Ősz és tavasz között című versére rímelő Film. „És egy árny a reszkető magasból / földre lép és meglepődik attól, / metsző szél fúj, didergeti kedvét, / havon, jégen vére mintha festék, / s oly áttetsző, mint a lenge pára, / vodka gőze, hőt lehelő kályha.” Az utolsó versek között egy harmadik, eddig bujkáló motívum is feltűnik és felerősödik. A fohász. „Segíts meg, kérlek, Szűzanya, úgy szeretnék / még gyermekeimmel hegyek / és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek, / a környező vidék ölén / járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy, / kedvünkre kószálni, menni / örömmel kicsi családommal a hegyre / fel, völgybe le, s elpihenni, / ha jön az éj, a csillagok alatt este.” Ide, azt hiszem, felesleges minden kommentár. Igen, arról is szólnak ezek a versek, ami elvész, elveszhet. „Mert rettenetes – Szabó Lőrincet idézve –, hogy az ember útja oly silány, oly rövid…”
Bogdán László
Fekete Vince: Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015. Sétatér könyvek. Kolozsvár, 2015.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az 1918-as ígéretekre emlékeztették a kormányt Csíkszeredában
Az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Határozat alkotmányba foglalását kéri az erdélyi magyarok nevében az MPP abban a Cioloș-kormánynak írt petícióban, amelyet szombat délután olvastak fel Csíkszeredában, mintegy ötszáz tüntető jelenlétében.
A szombat délután 2 órára hirdetett gyűlésen kivetítővel, román, székely, és magyar zászlóval díszített színpad fogadta az érkezőket. A nagygyűlés résztvevői magyar, román és angol nyelvű bannereken hirdették követeléseiket: „Nem akarunk román gyarmatosítást!”, Területi autonómiát Székelyföldnek!”, „Az autonómia a megoldás!”.
A részvételre való felhívást péntek délután a Csíkszeredai RMDSZ is megosztotta a Facebookján, s a téren is több székelyföldi RMDSZ-es városvezető állt a hallgatóságban. A közel másfél órás, kulturális műsorral kísért programon közreműködött a Maros Néptáncegyüttes, a Volt Politikai Foglyok Szervezete részéről szavalat hangzott el, a felvezetőkkel pedig csíkszeredai színművész és a csíkszeredai városháza munkatársa működött közre.
A bevezető szövegben tételesen felelevenítették az 1918-as történelmi eseményeket. „Akkor, az ott összesereglett románság teljes jogegyenlőséget ígért nagyapáinknak. Ma is ezeket az ígéreteket kérjük számon” – hangsúlyozták a nagygyűlés felszólalói. Elhangzott, hogy olyan országot szeretnének, ahol az adott szónak súlya, az írásnak értéke van, és ahol a magyarok egyenrangú állampolgárok, nem veszélyforrásként tekintenek rájuk.
Mint ismert, az Erdély és a Román Királyság egyesülését követelő Gyulafehérvári Határozat kimondta, hogy az egyesülés nyomán létrejövő új román állam az együtt élő népeknek teljes nemzeti szabadságot biztosít, lehetővé teszi, hogy oktatásukat, közigazgatásukat és bíráskodásukat anyanyelvükön maguk gyakorolják saját képviselőik által, és számarányuknak megfelelően az ország törvényhozásában és kormányzatában is helyet kapjanak.
Aktuális eseményekre is utaltak a szónokok. Elhangzott Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda becsületből lemondott polgármestere neve, valamint a csíkkozmási községvezetés esete, ahol a „Községháza” feliratot bírósági végzéssel levétették az épület homlokzatáról. Mint a rendezvény során többször elhangzott, az 1918. december 1-jén elfogadott elvek kell hogy képezzék Romániában a nemzeti egyenlőség és szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapját.
Lehurrogták a román nyelvű köszöntést
Nagy Benedek 56-os elítélt, volt RMDSZ-es parlamenti képviselő beszédének elején hangos nemtetszésének adott hangot a hallgatóság, amiért a beszélő románul is üdvözölte az egybegyűlteket: „Frați români, frați in suferință de aproape un secol” (Román testvérek, testvéreink a közel évszázados szenvedésben). A hurrogásra reagálva a szónok figyelmeztetett: ez közös ügy. Beszédében az 1918-as események kevésbé ismert összefüggéseit ecsetelte, arra figyelmeztetve, az akkor szerződéses megegyezés történt.
Elhangzott, hogy a magyar, majd román és angol nyelven felolvasott petíció révén az új kormánynak is szeretnék jelezni, hogy a magyar közösséget megilleti minden olyan jog, ami természetes a 21. század Európájában, mert enélkül nem teremthető meg a társadalmi béke.
A Csíkszéki SZNT felhívása nyomán a tömegtüntetés résztvevői követelték a Székelyföld önrendelkezéséről döntő népszavazás kiírását, a magyar nemzetrészt államalkotó tényezőként elismerő új alkotmányt, a nemzeti jelképek használatának engedélyezését, a magyar nyelv jogállásának elismerését, és az 1918. december elsejei Gyulafehérvári Nyilatkozat betartását.
maszol.ro

Történész konferenciát tartottak a Kultúrpalotában
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesülete és a Borsos Tamás Egyesület szervezésében tudományos ülésszakot tartottak szombaton a Magyar Tudomány Napja Erdélyben alkalmából, Marosvásárhelyen.
A 14. fórumot Maros megye és Marosvásárhely történetéből címszó alatt tartották meg a Kultúrpalota kistermében , amelyen elsősorban a marosvásárhelyi történész kutatók ismertették legújabb kutatási eredményeik, de az ülésszaknak gyergyóremetei, kolozsvári és budapesti meghívottjai is voltak.
A fórumot Simon Zsolt, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Marosvásárhelyi Fiókegyesületének titkára és László Lóránt a Borsos Tamás Egyesület elnöke nyitotta meg, majd Pánczél Szilamér a Maros Megyei Múzeum régésze a Maros megye területére eső római limes-szakasz lelőhelyeinek kutatása során felvetődött kérdésekre kereste a választ előadásában. Ezt követően Weisz Szidónia a Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa a somkeréki Erdélyi család közép- és kora újkorban szerzett privilégiumait ismertette. Simon Zsolt a „Gheorghe Şincai” Társadalom- és Bölcsésztudományi Kutatóintézet kutatója az 1616-ban, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem által Marosvásárhelynek adományozott szabad királyi rang mibenlétéről és az ezzel járó kiváltságokról értekezett.
Nemes Gyula helytörténész, a Nagyernyei Református Egyházközség főgondnoka, csíkfalvi Csók János ácsmesternek a 18. század utolsó harmadában kifejtett tevékenységét vázolta, főleg a mesternek a nagyernyei református templom építése alkalmával kifejtett munkájára fókuszálva. Pakot Levente, a budapesti Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi Kutatóintézetének munkatársa, az 1869. évi népszámlálás tíz marosszéki településéről fennmaradt eredeti felvételi ívet elemezte. Pál-Antal Sándor, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, előadásában Bernády György marosvásárhelyi polgármester városrendezési és fejlesztési elgondolásait, programját és azok életbe léptetését vázolta.
Ebédszünet után a tudományos fórum Spielmann Mihály, a Teleki-Bolyai Könyvtár nyugalmazott osztályvezetőjének előadásával folytatódott, aki Fekete Andor marosvásárhelyi ügyvéd két emlékiratáról beszélt a jelenlévő közönségnek. Ezt követően Berekméri Árpád-Róbert, az Erdélyi Református Egyházkerület Marosvásárhelyi Vidéki Gyűjtőlevéltárának levéltárosa a Marosi Egyházmegyében, a két világháború közt tartott egyházlátogatásokról tartott előadást. Nagy József gyergyóremetei hadtörténész, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem doktorandusza a marosvásárhelyi magyar királyi 22. honvéd gyalogezred etnikai viszonyait vázolta a korabeli helyi sajtó tükrében. Tamási Zsolt a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Gimnázium igazgatója, a Marosvásárhelyi Státus Főgimnázium két világháború közötti történetét ismertette.
Murándi János Kristóf a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karának oktatója előadásában a második bécsi döntés után Magyarországhoz visszacsatolt Észak-Erdély legfontosabb magyar politikai formációjának, az Erdélyi Pártnak Maros-Torda vármegyei és marosvásárhelyi szervezetét mutatta be. Hámori Péter, a budapesti Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum kutatója Székelyföldi „Tennesse-völgy”, Észak-Erdély elektrifikálása és gazdaságfejlesztése 1940-1944 címmel tartott előadást. Sárándi Tamás a Maros Megyei Múzeum munkatársa az 1940 őszén a Székelyföldön fennálló közellátás problémáit és annak megoldási módozatait ismertette.
Székelyhon.ro

Figyelmeztető számonkérés Csíkszeredában
Az 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett ígéretek betartását, alkotmányba foglalását követelték a Magyar Polgári Párt felhívására november 28-án, szombaton összegyűlt tüntetők a csíkszeredai Szabadság téren. Biró Zsolt MPP-elnök szerint mintegy kétezer ember vett részt a demonstráción.
„Emlékeznünk kell a be nem tartott ígéretekre" – hangzott el a Szabadság téren feállított színpadon, utalva a 1918. december elsején kihirdetett gyulafehérvári nyilatkozatra. A Maros Művészegyüttes előadása közben ismertették a közel százéves nyilatkozat cikkelyeit.
„Figyelemfelkeltő és figyelmeztető a mai tiltakozás, amely a közös ügy, az erdélyi magyar közösség egyöntetű óhajának kifejezése" – mutatott rá felszólalásában Nagy Benedek történész.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszédében rámutatott, sok dolgot kimondhat az erdélyi magyarság, viszont a kinyilatkoztatástól hosszú út vezet a szabadságig.
A pártelnök kitért a csíki települések Községháza feliratai miatti jogi eljárásokra, illetve utalt a gyergyószentmiklósi, valamint a csíkszeredai polgármester politikai meghurcoltatására is.
Beszédét követően Biró felolvasta pártja – a román kormánynak és Dacian Cioloș miniszterelnöknek címzett – ötpontos petícióját, amelyben a román közösség ígéreteire hivatkozva az erdélyi magyarságot megillető jogokat kéri számon. A dokumentum tartalmát román és angol nyelven is hallhatták az egybegyűltek.
„Többen is eljöhettek volna. Sokan, akiknek itt kellett volna lenniük, nem jelentek meg. Reméljük, hogy lesz eredménye a tüntetésnek" – állapította meg érdeklődésünkre a demonstráción részt vevő dánfavi Ambrus Mátyás Mária. Tudósítóink szerint egyébként az RMDSZ részéről csak Korodi Attila parlamenti képviselő volt jelen.
A demonstrációt követően a Sapientia egyetemen tartott sajtótájékoztatón Biró Zsolt elmondta, ennél több emberre nem számítottak, hiszen adventi időszak van: „Mi 1500–2000 embert vártunk, azt gondolom, ezt a számot túl is teljesítettük." Hozzátette, sikeres akciónak tekinti a megmozdulást, és véleménye szerint az MPP bebizonyította, hogy „erős, életképes politikai alakulat”.
A román nemzeti ünnepen arra a gyulafehérvári nagygyűlésre emlékeznek, amelyiken az erdélyi, bánsági és magyarországi románok – önrendelkezési jogukra hivatkozva – az általuk lakott területek és a Román Királyság egyesüléséről fogadtak el határozatot. A gyulafehérvári nyilatkozat teljes szabadságot, anyanyelvű közigazgatást és igazságszolgáltatást, valamint arányos képviseletet ígért a Romániához csatlakozó népeknek.
Molnár Rajmond
Krónika (Kolozsvár)

Ortodox tornacsarnok
Mint az köztudott, Románia mindig is legendás volt arról, milyen elővigyázatosan bánik a közpénzekkel, illetve arról, hogy az adólejekből megvalósított beruházások rendszerint az ésszerűség és a csakis az állampolgárok javát elsődlegesnek tekintő kormányzati hozzáállás mintapéldái.
Itt van mindjárt a lírai nevű, festői, Kolozs megyei község, Ördöngösfüzes, ahol a bukaresti kormány programja keretében tornacsarnok épült. Az illetékesek pedig meg is találták a létesítmény számára a legmegfelelőbb rendeltetést. De nem ám olyan, a fantázia teljes hiányát jelző rendeltetést, mint például az, hogy a község iskolájának diákjai számára ott tartsák meg a testnevelésórát, vagy hogy kiadják kézilabda-, kosárlabda- vagy teremfocimeccsekre. Erre bárki képes lett volna.
Ördöngösfüzesen azonban akkora a kreativitás, hogy olyan célra használják a tornacsarnokot, amire minden bizonnyal sehol máshol a világon: a falu ortodox pópája itt tárolja a gabonáját. A lépés praktikuma egyértelmű: ha beengedik a csarnokba a sportolni vágyókat, azok összevissza rohangálnak, koptatják a parkettet, esetleg még egy ablakot is kitörnek – ezek pótlása pedig pénzbe kerül.
A község önkormányzatának magyarázata szerint azért nem használják a kormány által felépített tornacsarnokot, mert nincs pénzük a fűtésére, ugyanis túlságosan drágállják a gázt. Ezek után kézenfekvő, hogy a közpénzből épült létesítményt az egyház gondjaira bízták, amely – mint láthatjuk – legjobb tudása szerint hasznosítja azt. Nem is szabadna itt megállni, elvégre az ortodox egyház már több ízben is bizonyította, milyen jól sáfárkodik a neki juttatott közpénzekkel, illetve kormányzati adományokkal.
Ezért az iskolát is neki kellene adni – bizonyára sokkal jobban ki tudná használni, mondjuk istállóként, elvégre milyen ócska dolog már, hogy egy ilyen jó kis épületet arra pazarolnak, hogy írásra, olvasásra, meg mindenféle obskúrus, modern tudományra oktatják benne a gyerekeket. Sőt minden középületet átadhatnának az ortodoxoknak – a bukaresti parlament szörnyű szocreál monstrumát is mennyire megnemesítené, ha a politikai adok-kapok helyett fényes tekintetű ortodox pópák liturgiákat tartanának az üléstermekben. Vagy esetleg a nem kellőképpen biztonságos bankok helyett ott tárolnák az egyház vállalkozásaiból befolyó pénzeket.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

A politika belülről: Kelemen Hunorral a Colectivtől Párizsig
Hogyan zajlik egy egyeztetés Băsescuval, illetve Johannisszal? Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól, és mi köze ennek Csekéhez? Biztonság vagy szabadság?
Két, az ország és Európa sorsát meghatározó tragédia következményeiről beszélgetett Kelemen Hunorral Balázsi-Pál Előd A politika belülről című műsor friss kiadásában. A politika miértjeire és hogyanjaira válaszokat kereső műsor hétfőn, november 30-án 21.35-től nézhető meg az Erdély TV-n, kedden, december 1-jén délután hallgatható meg az Erdély FM-en, kivonata pedig alább olvasható a Transindexen.
Szükségszerű volt-e Ponta lemondása?
Kelemen Hunor szerint a Colectiv tragédiáját követően az embereket a szolidaritás, a felháborodottság és a politikai osztályból való kiábrándultság vitte utcára először, majd megjelentek és megpróbáltak hangadóvá válni a huszonöt éve a politikából élő civil társadalmi szervezetek, illetve ultrák és más csoportok is megpróbáltak rákapaszkodni a tüntetésekre.
„Azt tudjuk, hogy Victor Ponta már készült, várta, hogy abbahagyja a kormányzást, és ez egy olyan pillanat volt, amikor emelt fővel tudott kilépni a kormányzásból, illetve az egész kormány lemondásával vállalta azt a felelősséget, amelyet normális körülmények között nem biztos, hogy a miniszterelnöknek kellene vállalnia.” Az RMDSZ elnöke szerint a társadalomban felgyűlt feszültségből ki lehetett volna engedni, ha például az 5. kerület polgármestere lemondott volna a tragédia másnapján, a belügyminiszter pedig lemondhatott volna két héttel korábban, a kordonját felvezető motoros halála miatt.
Hogyan lehet meghallani az utca hangját?
„A tüntetésekre nem megyek ki ilyen esetben. Nem ott, és nem akkor kell meghallani az utca hangját. Én emberek közt járok nap mint nap. Olyan csoda, üzenet nem fogalmazódik meg, amit én az elmúlt esztendőkben ne hallottam volna azoktól az emberektől, akikkel én nap mint nap szóba állok. Ezért én egy percig sem gondolom úgy, hogy ne hallanám az utca hangját, vagy elszakadtam volna a társadalomtól” – mondta Kelemen annak kapcsán, hogy az államfő az irodájában akarta hallani az utca hangját. Hozzátette: értékelte Johannis gesztusát, hogy ki is ment a tüntetők közé.
Hogyan zajlottak a tárgyalások Băsescuval, és hogyan zajlanak Johannisszal?
Klaus Johannis tisztségbe kerülése óta az államfői egyeztetések intézményes kerete és formai része is teljesen megváltozott – mondta el az RMDSZ elnöke. „Băsescunak az volt a stílusa, hogy egymástól jó messze lévő fotelek voltak, a terem egyik szélén ült ő, a másik oldalon ültek a meghívottak, és közöttük hatalmas távolság volt. Nem egy emberi kapcsolat volt, ez nem volt lehetséges a távolság miatt, és ez nagyon intézményessé, formálissá tette a találkozást. A hangulat viszont nagyon oldott volt, mert olyan volt Băsescu: néha viccelt, néha nem viccelt, ha feldühödött, akkor sokkal inkább hangot adott az érzelmeinek.
Klaus Johannis ezen úgy változtatott, hogy egy asztal körül ülünk, karnyújtásnyira egymástól, egymással szemben, egymás arcát, szemét látjuk, viszont az egyeztetés hangulata sokkal németesebb, és nincs mellébeszélés. Abban, ami a zárt ajtók mögött zajlik, nincsen semmi titok: elmondja mindenki a véleményét, esetleg felteszünk kérdéseket egymásnak, ha úgy érezzük, kérdeznünk kell, és választ várunk. Ezek a találkozók rövidek, 30-35 percesek.
Az én tapasztalatom az, hogy Johannis keveset beszél, de egészen pontosan tudja, hogy mit akar. Amikor valamiről azt mondja, hogy ezt ő így szeretné, ő így döntött, akkor onnan nincsen se balra, se jobbra, se hátra, sem más irányba semmiféle lehetőség elmozdulni: ő azon végig fog menni. Ezt mindig az utolsó precben mondja ki, soha nem ezzel indít, de azt látni kell, hogy ha ő valamit eldöntött, akkor már nem hajlandó változtatni a döntésén” – mesélte Kelemen.
A kormányalakításról
„Dacian Cioloș az az erdélyi típusú ember, aki nem locsog sokat. Elmondja, mit gondol, meghallgatja a partnerét, illetve ha van közöttünk vita, akkor azt normális hangnemben meg lehet vele beszélni. Rendkívül fontos emberi kvalitásnak tartom ebben a pozícióban, hogy nemcsak meghallgat, hanem a véleményedre is kíváncsi, és elmondja az ő véleményét is.”
„Volt a miniszterelnöknek egy olyan szándéka, hogy a régi kormányból két embert továbbvigyen, az egyikkel – Bogdan Aurescu volt külügyminiszterrel – kapcsolatosan mi nagyon súlyos és határozott kifogásokat emeltünk, a másik személlyel kapcsolatosan a liberálisok emeltek kifogást, így aztán mindkettőről lemondott – az egyikről miattunk, a másikról a liberálisok miatt.”
Miért kezdett a sajtó arról beszélni, hogy Cseke Attila miniszter lesz?
„Amikor én élesen elmondtam a véleményem a volt külügyminiszterről, a következő pillanatban beindult egy nagyon erőteljes RMDSZ-ellenes hangulatkeltés az Antena 3-on és a Realitatea TV-n. A szándék az volt, hogy olyan RMDSZ-ellenes hangulatot keltsen, hogy nehogy már magyar legyen a kormányban. Soha fel nem merült, hogy ebbe a kormányba Cseke Attila bemehetne, nem is kérték tőlünk, nem is javasoltuk. Cseke Attilának épp azon a hétvégén volt az esküvője, tehát neki volt fontosabb dolga is. Egyértelműen azoknak volt érdeke egy magyarellenes hangulat keltése, akik nem akarják soha, hogy magyar ember legyen a kormányban, illetve az én Aurescuval kapcsolatos véleményem után a hozzá szorosan kötődő csoportból érkezett a támadás.”
Megszabadulunk-e a székelyföldi prefektusoktól?
„A prefektusokkal kapcsolatosan ne legyenek illúzióink. A prefektus a kormányt képviseli, többnyire a volt belügyminisztertől vagy a hadügyminiszertől kapták az utasítást, nem a saját fejük szerint jártak el. A prefektusokat előbb-utóbb le fogják váltani, csak egy ilyen szakértői kormánynak ehhez több időre van szüksége, mint a politikai pártoknak. A kormányt megyei szinten képviselő első embert nem fogja megtartani egy kormány, ha nem akar vele dolgozni, és ezt el kell fogadni.”
Európa szeptember 11-e lesz-e Párizs?
„Az biztos, hogy Európa nem lesz olyan Párizs után, mint előtte volt. El kell indítani a vitát olyan fontos kérdésekről, amelyekre nincs sok idő, de választ kell adni. Egyenként az EU egyik tagállama sem tud választ adni ezekre a kérdésekre. Teljes mértékben egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy a külső határokat meg kell védeni, és nem kell beengedni, csak azokat, akiknek a külső határon túl az élete veszélyeztetve van. Azt gondolom, ha egy európai uniós konstrukcióban egy politika entitásnak nem sikerül a külső határait megvédenie, akkor előbb-utóbb szétesik. Csak akkor tudjuk ezt a kérdést helyesen kezelni, ha elfogadjuk, hogy több Európai Unióra van szükség, és nem kevesebbre: erősebb integrációra van szükség, határvédelemben, külpolitikában, védelmi politikában, biztonságpolitikában, a szuverenitásból a tagállamok fel kell adjanak.”
„Fölmerül a kérdés: biztonság vagy szabadság – melyik a fontosabb? Azt gondolom, lesznek olyan intézkedések, kezdeményezések, amelyek akár úgy is értelmezhetőek, hogy az emberi jogokat, a szabadságjogokat bizonyos értelemben korlátozzák, és el kell döntenie Európának, hogy ehhez hogy viszonyul. Bizonyos mértékű korlátozás elfogadható egy ideig; biztonság nélkül nincs szabadság sem: ha meghaltál, nem lehetsz szabad.”
Transindex.ro

Rendes feltámadásunkról és a szívünk örökkévalóságáról
November 5-én, csütörtökön a marosvásárhelyi Bernády Házban mutatták be az egykori szovátai diák, dr. Barabás László Az otthonosság gyökerei című, népismereti írásokat, néprajzi tanulmányokat tartalmazó, a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötetét. A néprajztudós munkásságát Bölöni Domokos író méltatta. Itt olvasható Bölöni Domokos baráti köszöntője.
Az ember a szíve mélyén örökké oda való, ahol született, írja Tamási Áron. Ő mondja azt is, hogy a madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. Amikor aztán az egyetlen szülőföldjét is elvitatják tőle, olyanná válhat, mint a szárnyaszegett madár, elveszti istenadta szabadságát. Az erdélyi magyarság életének kétségkívül jelentős korszakaként jegyzi majd az utókor az utóbbi negyed évszázadot. A diktatúra megszűntével nemzetrészünk élete a feltápászkodás, az öneszmélés, a gazdasági, társadalmi, kulturális újjáépülés, az önszerveződés, a közösségépítés és a jövőtervezés jegyében zajlott, miközben politikai té- ren állandó nyílt küzdelmet és bozótharcot is kellett folytatni visszakapott és kivívott, illetve a vissza sem kapott, folyton újra és újra megkérdőjelezett és elvitatott jogaink, történelmi jussunk érvényesítése érdekében. A rendszerváltozás eufóriája és traumái egyaránt megmutatkoztak, mégis, a tények és történések, az okok és okozatok ismeretében kimondható, hogy az erdélyi magyarság rendes feltámadása indult meg, és tart mindmáig. Intézményrendszerünk, szervezési struktúráink kiépítése és megerősítése, érdek- érvényesítő tevékenységünk folyamatos. Nekirugaszkodásokkal és megtorpanásokkal, sikerekkel és buktatókkal is –, de az összefogás és a közös cél, megmaradásunk és önfeladás nélküli boldogulásunk érdekében felülír minden egyéb érdeket. Veszteségeink felmérése nem ért véget, hiszen az a kultúra, amely évszázadok alatt épült erős várrá Erdélyországban, igencsak megrongálódott a közeli és távolabbi múltban. Tárgyi és szellemi örökségünk elorzása és elperlése máig nem szűnt meg, a folyamatos leltárkészítés és az állandó készenlét még sokáig tartozik majd legfontosabb feladataink közé. Nagy költőnk metaforáját idézve be kell hordanunk minden értékünket, egyetlen igekötő, de egyetlen faragott bot és egyetlen árva furulya sem veszhet kárba. Ez a törekvés a kellő időben hívta életre az új művelődési szerveződéseket, egyesületeket, az írott és az elektronikus sajtó megújult, felpezsdült a lap- és könyvkiadás, elfeledettnek hitt, lebecsült, lenézett egykori népszokásokat keltettek életre falun és városon a hivatástudat önkéntesei, pedagógusok és lelkészek, hívek és szülők, ifj ak és diákok, akik nem hagyták el a templomot, sem az iskolát; olyan intézmények támadtak fel vagy jöttek létre, mint az Erdélyrészi Művelődési Egyesület (EMKE), a Kemény Zsigmond Társaság, a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kriza János Néprajzi Társaság, a Marosvásárhelyi Református Kántor-Tanítóképző Intézet, a Sapientia Egyetem – hogy hirtelenjében csak néhányat soroljak. A zenei nevelés, a szépművészeti oktatás fellendülőben, a néprajzi gyűjtést tantárgyként tanulhatják, szakszerűen művelhetik az érdeklődők, és a szaporodó, már-már divattá váló falutalálkozók alkalmával szinte kötelező módon mutatják be, a helység névjegykártyájaként, az ünnepét ülő település falukönyvét, amely a később elkészülő szakmonográfi a alapjául szolgálhat. A dalkultúra, a közös éneklés világi és vallási változata általánossá vált, igen gyakran a világinak mondott kórusok is, nemcsak helyi és országos vagy külföldi fesztiválokon, város- és falunapokon szerepelnek, hanem egyházi ünnepeken, istentiszteletek, misék alkalmával énekben dicsőítve szolgálják az Urat. A néptáncoktatás sosem látott lendületet nyert, a nemzedékek egymásnak adják át a tudást, a hivatásos táncegyüttesek, táncszínházak köré szerveződött oktatás formájában, gyermek- és ifjúsági együtteseket hozva létre. Dal- és táncfesztiválok vonzzák a közönséget néprajzi tájegységeink színpadjai elé. A siker túllépi a földrajzi határokat, a fiatalok előadó körutakon viszik jó hírünket szerte a világba. A magas mű- vészetek, a dalszínház, a hivatásos színházak és társulatok felívelése közben a műkedvelő színjátszás is új korszakát éli, csakúgy, mint a képzőművészet profi és amatőr ága, vagy a népszerűsége csúcsára jutott fotóművészet. A színvonalas előadások, az alkotótáborok, a közös és egyéni tárlatok sosem tapasztalt bőségben kí- nálják a látnivalót az igényes közönségnek. Megnövekedett a minőségi értékek iránti igény, és ez annak ellenére kitapintható, hogy a nagy „műfaji demokráciában” szabadon tenyészhet a giccs is. Nem lehet nem érzékelni és értékelni a hosszú böjthöz, több évtizedes szellemi éhkopphoz szoktatott embert zavarba hozó kultúrdömpinget, és nem lehet eléggé örülni például az irodalmi élet sokrétűségének, a rangos folyó- iratoknak, a felolvasásoknak, vitáknak, az egymást érő könyvbemutatóknak, a nemzetközi jellegűvé váló könyvvásároknak. A rengeteg megnyilvánulásnak, amelyek révén izgalmasan sokszínűvé válnak mindennapjaink. Kissé talán kissé rózsás a kép –, miközben a média folyamatosan sokkoló hírekkel, politikai hercehurcák tálalásával, csoportérdekeket ütköztető csörtékkel, kisstílű csatározások lufi jait pukkasztgatva rombolja amúgy is feldúlt idegrendszerünket. De nem élhetünk folyamatos zaklatottságban, nem élhetünk életszerűtlenül. Nem engedhetjük meg magunknak a borúlátás fényűzését, mert a munkának még nagyonis az elején vagyunk. Akinek pedig nem okoz örömöt az elmúlt negyedszázad kicsiny erdélyi magyar története, minden bajával-bánatával, apró-cseprő bosszúságaival, kisebb-nagyobb elégtételeivel, bármily szerény sikereivel, az nem érdemli meg a nemzethez tartozás semmi mással össze nem hasonlítható örömét, üdvét, boldogságát.
Vannak istenáldotta emberek, akik idejében ismerik fel hivatásukat, és konok kitartással, makacs elkötelezettséggel be is teljesítik azt. Ilyen ember Barabás László. Akit – máiglan – fog a figura. A neves népszokáskutató szűkebb pátriájában, a sóvidéki Alsósófalván úgy tartják, hogy akiket fog a fi gura, azoknak még felnőtt korukra is marad bő kedvük: szeretnek, akarnak, és tudnak játszani. Egyszer-egyszer ünnepélyesen, szertartásosan, halálos komolyan – ha kell, még a halállal is –, máskor bohóckodva „űzik az eszüket”, komédiáznak. Valami nagynagy baj lehet, jegyzi meg a szerző, amikor az embereket nem fogja a fi gura, amikor nem tudunk, vagy nem merünk játszani. Ha elveszítjük homo ludensi minőségünket. Aki így vall önmagáról, azt sok száz gyökér kapcsolja az erdélyi talajhoz, a székely falu világához. Parajd szülötte így emlékezik gyermekkorára: „A hátsó udvarban apám ezermesterkedő ’műhelye’, az árnyékalja körül nem csak forgácsot és kérget, hanem fakígyókat, fasárkányokat, hadvezéri bogbuzogányokat szedhettem össze, és az egyik szerszámnyélben, amit félig készülten a kézvonópadon hagyott apám, ráismertem Kinizsi Pál kardjára. A pajták előtt nem csak a tehénlepényeket és lócitromokat szedegettem lapátra, hanem bebújtam a rönkök és deszkahalmok közé, a méterfarakások mögé, megmásztam terméskőhegyeket és mindig találtam faricskálni való érdekes deszkadarabot, fényes patkószöget vagy rozsdás, de szerencsét hozó lópatkót, kőpásztort és fenyőtoboz-juhokat. A minden heti sepregetéssel, takarítással a kapun belüli világ lassanként az enyém is lett, otthonosan mozoghattam benne.” Új kötete borítóján olvassuk: „Füttyögtetés és asszonyszínház, jávorfából muzsika és lakodalom, gúzsszekér és székely harisnya, eklézsiakövetés és királynékereső, pünkösdi virágozás és csutakhúzás, farsangtemetés és betlehemes játék – megannyi szép és jó szokás, mely mindmind az otthont jelenti. A földet, amelybe belegyökereztünk. Akarjuk vagy nem, érezzük, és mindenüvé magunkkal visszük azt a különös nedvet, amely e gyökereken keresztül átszivárogva életet ad. Olyant, ami más, mint a többi élet. Mert a miénk. Ezt tudja és tárja fel Barabás László mindazok épülésére, akiket még érdekel.” Így válik közérthetővé az új könyv címe: Az otthon gyökerei. Dr. Barabás László címzetes főiskolai tanár, néprajzkutató. László 1947-ben született Parajdon. Szovátán érettségizett 1965-ben. 1970-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. 1976-ig tanárként, majd 1991-ig újságíróként, szerkesztőként dolgozott. 1991- től a marosvásárhelyi KántorTanítóképző Főiskola tanára, 1993–2014 között annak igazgatója, a Károli Gáspár református Egyetem tanára. Gazdagon feltarisznyálva indult a tudásszerzés rögös útjára. Már egyetemista korától érdekelték szülővidéke és a tágabb erdélyi tájak népszokásai, azóta gyűjti, dokumentálja és értelmezi a szokásvilágot. Később fotó- sokkal, filmesekkel szövetkezve rögzítette az erdélyi magyarság gazdag, színes hagyományait. Első népszokás-monográfi ája az 1980-as évek elején elké- szült, de csak a változások után, 1998-ban jelenhetett meg Forog az esztendő kereke – sóvidéki népszokások címmel, melyet a hazai és nemzetközi szakma az utóbbi évtizedek egyik legjobb néprajzos könyveként értékelte. Ezt követte az Aranycsitkók, maszkurák, királynék – erdélyi magyar dramatikus népszoká- sok és a Kapun belül, kapun kívül című kötet 2000-ben, majd 2009-ben a ’nagy könyv’: Akiket fog a fi gura – farsangi dramatikus szokások, népi színjátékok Marosszéken. Barabás László a nyelvjárás, a helyi identitástudat, a csűrök és házak, a székelykapu, a székely harisnya, a húsvéti fenyőág állítás szokásának elterjedése és több más jellemző alapján megállapította, hogy létezik egy közép-erdélyi kulturális régió, amely átmenetet képez a belső székelység és a mezőségi magyarság kultúrája között, ennek két övezete van: a mezőségi és székelyes alrégió – így tehát legutóbb Mezősámsondtól Korondig, Magyarótól Nagykendig vizsgálódott. Összesen 125 településen gyűjtött, 915 népszokás hiteles leírását és társadalmikulturális és identitásbeli összefüggésekbe helyezett elemzését végezte el. Az új kötet értelemszerűen a szülőföldről szóló fejezettel indul, a szerző szépírói véná- ja az emlékezésben, riporteri és filmes beleérzése pedig abban mutatkozik meg, ahogyan maga is „cselekvő részesévé” válik az éppen rögzített szokásnak. Az eseményt: a számbavett s leírt, megjelenített és elemzett szokást nem a tudós kutató hűvös távolságtartásával szemléli, hanem itthoniként, aki maga is hajnalozott annak idején, vagy közvetlenül értesülhetett szüleitől, nagyszüleitől, az öregektől olyan szokásokról, amelyek azóta kihaltak. És ezeket egyik-másik falu hajlamos embereivel mintegy feltámasztják, ismét életre hívják. Úgy, ahogyan régen volt, amiként az emlékezet még őrzi. Dr. Keszeg Vilmost idézzük: „A szokások Barabás László általi megjelenítésében egyszerre látjuk az eseményt s az esemény ’gyűjtését’ mint eseményt. A szerző, a szokás résztvevőjeként és kutatójaként, a szokáspárhuzamok és a szakirodalom ismerőjeként minden nehézség nélkül tud beszélni a hagyományról, a hagyományt megélőkről és a hagyományra összpontosító tudományról. (...) A cselekvők, a résztvevők perspektíváját követve, a szerzőnek új szokáselemeket új megvilágí- tásban sikerült megjeleníteni. A szokásleírásokra jellemző személytelenség, szenvtelenség itt felszámolódik. Középpontban az alkalom áll, nem az eseményről elvonatkoztatott, absztrahált szokásmodell, hanem az ember. Barabás Lászlónak sikerült tetten érnie a kommunikáló, a virtuskodó, a játszó, a hagyomány nyújtotta biztonságban élő-mozgó embert.” Barabás László a marosvásárhelyi és a nagykőrösi főiskolán néprajzi, művelődéstörténeti és ezekkel összefüggő tantárgypedagógiai szakdolgozatok (mintegy 150) témavezetője, 1993 óta szervez egyházszolgálati és népismereti nyári táborokat Erdély különböző vidékein főiskolák hallgatói részére. A főiskolai oktató munka mellett végzett néprajzi gyűjtő- és kutatómunkájának eredménye 6 kötet, 50 tanulmány, 110 néprajzi írás, kisebb közlés, 20 néprajzi kisfilm. Ezekre a munkákra több mint 110 publikáció hivatkozik. Emlékezéseit, riportjait, tanulmányait szaklapokban, -kiadványokban, évkönyvekben, de napi- és hetilapok hasábjain is szívesen tette közzé a szerző. Könyvének szakszerű elemzését elvégzik majd az arra hivatottak. Én csak egy baráti kézfogás és ölelés kapcsán írtam le és olvastam fel ezeket, hogy ne maradjon szó nélkül a találkozásunk. A Tanár úr boldog lehet, mert bár az élet nem kímélte túlságosan, mégis: meghagyta a szárnyait – és az ég felé tágította drága szabadságát. Tamási Áronnal kezdtem, az ő szavaival végzem. „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Tiszta munka ez a kötet, kedves László. Egy tiszta ember tiszta beszédű könyve. Adjon hozzá az Isten sok értelmes és hálás olvasót!
Bölöni Domokos
Szovátai Hírmondó (Szováta)

Figyelemfelkeltő akció Románia nemzeti ünnepén Nagyváradon
Két magyar férfi tartott figyelemfelkeltő akciót Románia nemzeti ünnepén a nagyváradi városháza előtti téren.
December 1-jén, Románia nemzeti ünnepén a magyarországi Jobbik párt Bihar megyei szimpatizáns csoportjának tagjai, Kéki Imre Krisztián és Molnár Csongor egy rövid akcióra készültek délután négy órakor a váradi városháza előtt. Az akció során kifeszítettek egy molinót, melyre az 1918. december 1-jén elfogadott Gyulafehérvári Nyilatkozat 3. cikkelyének két pontja volt felírva román és magyar nyelven. A magyar nyelvű szöveg ez volt: „Az új román állam megalakításának alapelveiként a Nemzetgyűlés kinyilvánítja a következőket: 1.) A teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő nép számára. Minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással.
Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. 2.) Egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot az ország összes felekezetének”. Kéki Imre Krisztián az akció kapcsán lapunknak a helyszínen elmondta: „A Gyulafehérvári Nyilatkozat harmadik cikkelyének két alpontja a kisebbségi jogokról szól, és ezzel teljes mértékben egyet is értenénk, ha betartanák, de mivel nem tartják be, ezért úgy gondoltuk, hogy egy molinóra ezt felírjuk, és kifeszítjük december 1-jén a városháza előtt, ezzel is mutatva, hogy erre kéne figyeljenek”.
Hatósági fellépés
Érdekes, hogy az akciózók éppen hogy csak megálltak a városháza előtt, és még el sem kezdték kitekerni a molinót, amikor felbukkant legalább féltucatnyi csendőr és néhány rendőr, akiket nyilván nem az akció szervezői értesítettek, és az egyik csendőr már messziről odakiáltott nekik: „Ne tekerjék azt ki, mert nincs semmi értelme”. Ezt követően a csendőrök körbeállták a molinót mégis kifeszítő két férfit, akiket igazoltattak jelen sorok írójával együtt.
A csendőrök tanulmányozták a molinót, azt kérdezgették, mit tartalmaz a magyar nyelvű felirat, amire az akciózók azt válaszolták, hogy az nem más, mint az alatta román nyelven olvasható szöveg magyar változata. A csendőrök a molinót összetekertették, majd néhány perc elteltével, miután lefordíttatták a magyar szöveget, és elvégezték a személyi kártyák ellenőrzését, elengedték a két fiatalt, de még ezt megelőzően az egyik csendőr elmondta nekik: amennyiben a jövőben bármilyen köztéri akciót kívánnak tartani, azt előzőleg be kell jelenteniük a csendőrségen.
Pap István
erdon.ro
Erdély.ma

A DIICOT szerint merényletre készült a vármegyés
Robbantani akart egy szélsőséges magyar december elsején Kézdivásárhelyen – adták hírül a román hírügynökségek. A terrorizmusellenes igazgatóság a HVIM-tag férfit őrizetbe vette.
Házi készítésű bombát akart felrobbantani a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) egyik helyi vezetője, Beke István Kézdivásárhelyen a Románia nemzeti ünnepe alkalmából tartandó ünnepségen – jelentette be kedden a Szervezett Bűnözés és Terrorizmusellenes Igazgatóság (DIICOT).
A férfit őrizetbe vették, és az alkotmányos rend elleni cselekedetek elkövetésének a szándéka és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértése miatt eljárást indítottak ellene. A DIICOT szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak voltak arra, hogy román állampolgárokat és azok javait veszélyeztessék.
A DIICOT közleménye szerint „a szélsőségesen nacionalista, magyarországi HVIM azt hirdeti Erdélyben, hogy akár a román állampolgárok és javaik elleni erőszakos támadásokkal is nehezíteni kell, vagy meg kell akadályozni, hogy a román hatóságok az államhatalmat gyakorolják »az úgynevezett Székelyföldön«, ez a tervük pedig része Nagy-Magyarország visszaállításának”.
A DIICOT a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) segítségével derítette fel az esetet, míg az akcióhoz a csendőrség és a rendőrség nyújtott támogatást.
Amint arról beszámoltunk, a HVIM kézdivásárhelyi elnökénél hétfőn házkutatást tartott a DIICOT, majd a férfit Bukarestbe szállították kihallgatásra. Kedden Kézdiszentléleken, egy másik HVIM tagnál is házkutatást tartottak, információink szerint az érintettet tanúként hallgatták ki az ügyben.
Kelemen Hunor: elítéljük az erőszakos cselekedeteket
Az RMDSZ a sajtóból értesült a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete elnökének szándékáról, aki a hatóságok szerint robbantásos merényletre készült Románia nemzeti ünnepén – írja a szövetség keddi sajtóközleményében.
„Az RMDSZ elítél minden erőszakos cselekedetet, és elhatárolódik minden olyan szélsőséges megnyilvánulástól, ami feszültséget kelt a közösségek között. Ebben az országban a békés együttélés, a tolerancia és az egymás iránti tisztelet vihet előre a fejlődés, a jövőépítés útján” – idézi a közlemény Kelemen Hunor szövetségi elnököt.
Az RMDSZ mindig a parlamentáris demokrácia eszközrendszerét, a politikai párbeszédet tartotta és tartja az egyetlen törvényes és járható útnak. Az RMDSZ elnöke bízik abban, hogy a hatóságok korrekt módon végzik a munkájukat, ugyanakkor nyugalomra és higgadtságra intett minden közszereplőt – zárul a sajtóanyag.
SRI: senki sem volt veszélyben
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékese szerint a titkosszolgálat régóta figyelte azt a fiatalt, akit az ügyészség gyanúja szerint házi készítésű bombát akart felrobbantani kedden a román nemzeti ünnep alkalmából szervezett kézdivásárhelyi rendezvényen.
Ovidiu Marincea, a SRI igazgatójának a tanácsadója kijelentette: „mindig a látókörünkben volt (az őrizetbe vett fiatalember), egy pillanatra sem volt veszélyben a román állampolgárok élete vagy épsége”.
A Digi 24 hírtelevízió arról számolt be, hogy a házi készítésű bombát több mint 400 petárdából állították össze, és olyan szerkezettel látták el, amellyel távolról is működésbe lehetett hozni. A hírtelevízió közlése szerint a nyomozók katonai használatra szánt éjszakai látókészülékeket is lefoglaltak a gyanúsítottnál.
Prefektus: az erdélyi magyar politikusok is felelősek
Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva az erdélyi magyar politikusokat is felelőssé tette a szélsőséges megnyilvánulások miatt. „Bátorította a szélsőségesen nacionalista elemeket az, ahogy egyes magyar politikai vezetők viszonyultak az évek során a nemzeti jelképekhez és Románia nemzeti ünnepéhez” – jelentette ki a prefektus. Szerinte szükség van arra, hogy a közösség számára példát mutató magyar politikai vezetők is változtassanak a hozzáállásukon.
Az Agerpres híre szerint a fiatalembert a tavalyi román nemzeti ünnepen Kézdivásárhely főterén kitűzött gyászlobogók ügyében is vizsgálta az ügyészség, de végül ejtette az ügyet. Kézdivásárhelyen egyébként kedden délelőtt, mint minden évben, rendbontás nélkül lezajlott a román nemzeti ünnep keretében szervezett, katonai parádéval egybekötött főtéri felvonulás, amelyen szemtanúk szerint körülbelül ezerötszázan vettek részt.
„Terrorizmus, asszonyom!”
Beke Csilla, a HVIM kézdivásárhelyi elnökének a felesége kedden Facebook-bejegyzésben közölte: az ügyészek saját bevallásuk szerint fegyvereket és pirotechnikai eszközöket kerestek, ehelyett laptopokat, merevlemezeket és más adathordozókat, magyar zászlót, vármegyés pólót, éjjellátót, szirénát, lejárt szilveszteri petárdát és tortára való csillagszórót vittek el.
„Többszöri rákérdezésemre, hogy mi a gyanú, mi a vád, közölték velem – oly módon, mintha tudnom kellene –, hogy »Terrorizmus, asszonyom!«” – írja bejegyzésében Beke Csilla, aki szerint több mint tízórás megfélemlítési akciónak vetették alá a férjét és családját.
„Alávaló módon vitték el Beke Istvánt a városból, egész napos étlen-szomjan tartás után egész éjszakai kihallgatásnak vetették alá. Nem biztosítottak tolmácsot sehol, a jegyzőkönyvek csak románul íródtak, kötekedtek az ügyvéddel, aki nem mehetett vele. (…) A figyelemfelkeltés sikerült a fiktív, koholt vádjaikkal, a megfélemlítés csak undort és gyűlöletet ébresztett” – fogalmazott Beke Csilla, aki férjével együtt egy elektronikus biztonsági rendszerek beszerelésére szakosodott kis céget működtet a céhes városban.
HVIM: folytatásos tragikomédia
A HVIM egyébként folytatásos tragikomédiának nevezte a történteket, a szervezet szerint nevetséges bizonyítékokkal zaklatják a HVIM tagjait Székelyföldön. „Semmiféle gyanúsítást nem közöltek a szervezet kézdivásárhelyi elnökével, és a házkutatási parancson sem szerepelt semmiféle indok. Elképesztőnek tartjuk, hogy a házkutatás során csak olyan tárgyakat foglaltak le, amelyek teljesen törvényesen lehettek nála” – fogalmaz közleményében a HVIM.
„Mivel az érintett személy magyar állampolgár is, így természetesen azonnali konzulátusi segítséget is kérünk, illetve minden jogi eszközt meg fogunk ragadni, hogy a teljességgel indokolatlan, törvénytelen intézkedést fejezzék be” – írják továbbá a HVIM tagjai, akik a nemzetközi sajtóhoz és az Európai Parlamenthez fordulnának az ügyben.
Székelyhon.ro

Fordulat a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében
November közepén egy újságírócsoport tagjaként részt vehettem a Magyar Néppárti Képviselőcsoport delegációs ülésén, az Európa Parlament brüsszeli székházában. Jóleső érzés volt látni, hogy a magyar képviselők soraiban ott ülnek az erdélyi és felvidéki EP-képviselők, köztük Tőkés László és Winkler Gyula is. A delegációs ülés napirendjén szerepelt többek között a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügye, amelynek pozitív fejleményeiről Tőkés László európai parlamenti képviselő nyilatkozott a Nyugati Jelen riporterének.
– Ez már a második próbálkozásunk – mondta Tőkés László EP-képviselő –, évekkel ezelőtt Lomnici Zoltán, a Magyar Legfelső Bíróság volt elnöke, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, valamint Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke intézett petíciót az Európai Parlament illetékes bizottságához. Akkor úgymond befogadták a panaszt, de nem tűzték napirendre. Most egy újabb kezdeményezés történt a kommunista hatóságok által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása érdekében, a Székely Mikó Református Kollégium botrányos ügyére helyezve a hangsúlyt. Ez esetben Lomnici Zoltán és a Királyhágómelléki Egyházkerület volt munkatársa, Antal János egyházügyi szakértő írta alá a petíciót.
Azt mondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló a próbálkozás, mert ebben a második esetben előbbre jutottunk a formális befogadáson túlmenően. A minap a koordinátorok bizottsága, amely az EP Petíciós Bizottsága (Committee on Petitions) munkáját készíti elő, egyhangúlag egyetértett abban, hogy nem veszi le a napirendről a kérdést, hanem további vizsgálatot folytat a panasz tárgyában, a román kormányt kérdezi meg a részletekről és az álláspontjáról, továbbá a petíció szerzőitől is további információkat kér, hogy aztán végképp dönthessen arról, hogy a Petíciós Bizottság napirendjére tűzze a kérdést.
Még egy jó, nagyon jó hírt mondhatok: Csáky Pál képviselő úr javaslatára a bizottság egy közmeghallgatás megrendezését is előirányozta, jövő év februárjára. Ez a közmeghallgatás már egy mérsékelt nyilvánosságot jelent. A Petíciós Bizottság égisze alatt tartjuk meg ezt a közmeghallgatást, ahol nyilvános módon kifejthetik a felek az álláspontjukat. Az elért eredmény annál is értékesebb, mert a román EP-képviselők és a román diplomácia komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megfúrja ezt a petíciós bizottsági határozatot. Mind Amerikában, mind pedig itt Brüsszelben találkoztam azzal a „non-paper” elnevezésű nem hivatalos irattal, amelyet névtelenül terjeszt a román diplomácia, és amelyben a propagandisztikus félretájékoztatás eszközével próbálja hitelteleníteni az említett petíciót.
A „Mikó-ügyben” már egy évvel ezelőtt levelet intéztem John Kerry amerikai külügyminiszterhez, és az ügyben illetékes amerikai államtitkár-helyettes meg is válaszolta ezt a levelet, illetve biztosított arról, hogy a Székely Mikó Református Kollégium ügyének a fejleményeit szorosan követik. Követik az útját a pernek a Strasbourg-i Emberi Jogi Bíróságon és amint tudjuk, az RMDSZ-nek a küldöttsége is Amerikában járt ez ügyben. Az amerikai Külügyminisztérium ismételten felkarolta az ügyet és költségvetési tételt is rendelt mellé. Készülőfélben van egy jelentés a romániai ingatlanügyekről, és a tavalyi amerikai külügyminisztériumi jelentés külön kitér az elkobzott egyházi ingatlanok kérdésére. A Mikó-ügyben két tűz közé került Románia, és ezek a fejlemények pozitív eredményt ígérnek!
– Képviselő úr, Ön felvállalta az erdélyi magyarság autonómia törekvéseinek, a kisebbségi jogok kérdésének brüsszeli képviseletét. Hogyan lehet napirenden tartani az Európában őshonos kisebbségek jogos követeléseinek kérdését a migránsválság és a terrorfenyegetettség idején? – Általában is elmondható, hogy Hamupipőke sors jut a kisebbségi ügyeknek, nem csupán Európában, hanem az érintett országokban is. Most olvasom, hogy két mondatot szentelt az új bukaresti kormányprogram az etnikai és vallási kisebbségeknek. A román kormányok és a kormánypártok mindig is fukarkodtak ebben a kérdésben a programalkotás terén. Nem mondok újat azzal, hogy általában véve háttérbe szorul a kisebbségekkel rendelkező országokban, valamint a nemzetközi politikában a hagyományos kisebbségek ügye. Ezen alig-alig tudunk változtatni.
Már egy dokumentumban egy cikkelynek vagy egy európai jelentésben egy mellékmondatnak rendkívül tudunk örvendeni, noha 70 millió európai polgár ügyéről van szó! Ha ezt összehasonlítjuk a számunkra kevésbé fontos, sőt nem is humán kérdésekkel. mint például az állatvédelem, akkor egyenesen tragikomikusnak tarthatjuk a kisebbségi kérdés nemzetközi megítélését. Most pedig a migráció vonatkozásában még hátrányosabbnak tűnik a helyzetünk. Mert miközben harsányan hirdetik az Európát elözönlő százezrek emberi jogainak a tiszteletben tartását – megjegyzem: törvénytelen határátlépőknek minősülő migránsok emberi jogairól van szó –, senkinek nem jut eszébe, hogy állj meg, vándor, jó, hogyha védjük az ő emberi jogaikat, de ki emel szót a migránsválság által sújtott országok polgárainak a jogai védelmében, nem is beszélve az ezen országokban élő kisebbségek védelméről.
– Képviselő úr, Ön milyen válaszlépéseket vár az Európai Unió részéről a párizsi terrortámadás nyomán? – Anélkül, hogy elfogult lennék, nem kezdhetem mással, mint azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök példás előrelátással jelezte a hónapokkal ezelőtt elkezdődött migrációs áradat várható hatásait és következményeit. Mindvégig riasztani próbálta a politikai döntéshozókat, az Európai Uniót a migránsválság várható következményeivel kapcsolatban. Hogy egy kicsit ironikusan fogalmazzak, az EU és a nyugati politikusok most kezdik utolérni vagy megközelíteni Orbán Viktort ezen a téren. Ma már a párizsi terrortámadás-sorozat nyomán a külügyi bizottság néppárti csoportjának az ülését az az általános vélemény uralta, hogy ez így nem mehet tovább.
Változtatni kell, nemcsak a fenyegető terrorral szemben szükséges összefogni és fellépni, hanem ideje volna a migrációval kapcsolatos politikánkat is felülvizsgálni. Leegyszerűsítve így tevődik fel a kérdés: van-e kapcsolat a migráció és a terrorizmus között, illetve helyes úton járt-e az Európai Unió a migrációval kapcsolatos eddigi politikájában, vagy pedig ezen változtatni szükséges? A megszólalók túlnyomó többsége azon a véleményen volt, hogy a kettőt egymással összefüggésben kell vizsgálni. A legmarkánsabb véleményt Cristian Preda román néppárti képviselő fejtette ki, aki felmutatta Jean-Claude Junckernek a terrorizmussal és a migrációval kapcsolatos nyilatkozatát, amelyben az Európai Bizottság elnöke egymástól teljesen elválasztva beszél a két kérdésről és azon a véleményen van, hogy nem szabad egymással összefüggésben tekinteni a kettőre.
Preda képviselő úr tudathasadásos állapotnak nevezte azt a helyzetet, hogy miközben az Európai Parlamentben és a tagországok részéről is egyre inkább érlelődik a meggyőződés, hogy a migráció egyik közege a terrorizmusnak, ezzel szemben a Bizottság elnöke ettől teljesen távol eső álláspontot foglal el és arra a következtetésre jutottunk, hogy a strasbourgi vitahéten igenis egymással összefüggésben kell vizsgálni a két kérdést, az önvédelmet, Európa biztonságának szempontját helyezve mindkettő elébe.
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

SRI: senkit nem veszélyeztetett a kézdivásárhelyi merényletkísérlet
A Román Hírszerző Szolgálat (SRI) illetékese szerint a titkosszolgálat régóta figyelte azt a fiatalt, akit az ügyészség gyanúja szerint házi készítésű bombát akart felrobbantani kedden a román nemzeti ünnep alkalmából szervezett kézdivásárhelyi rendezvényen.
Ovidiu Marincea, a SRI igazgatójának a tanácsadója kijelentette: „mindig a látókörünkben volt (az őrizetbe vett fiatalember), egy pillanatra sem volt veszélyben a román állampolgárok élete vagy épsége". A Digi 24 hírtelevízió arról számolt be, hogy a házi készítésű bombát több mint 400 petárdából állították össze, és olyan szerkezettel látták el, amellyel távolról is működésbe lehetett hozni. A hírtelevízió közlése szerint a nyomozók katonai használatra szánt éjszakai látókészülékeket is lefoglaltak a gyanúsítottnál.
Sebastian Cucu, Kovászna megye prefektusa az Agerpres hírügynökségnek nyilatkozva az erdélyi magyar politikusokat is felelőssé tette a szélsőséges megnyilvánulások miatt. „Bátorította a szélsőségesen nacionalista elemeket az, ahogy egyes magyar politikai vezetők viszonyultak az évek során a nemzeti jelképekhez és Románia nemzeti ünnepéhez" – jelentette ki a prefektus. Szerinte szükség van arra, hogy a közösség számára példát mutató magyar politikai vezetők is változtassanak a hozzáállásukon. A kedden őrizetbe vett B.I.A.-t egyébként az ügyészség Bukarestbe szállította, ahol a bíróság dönt majd az előzetes letartóztatásáról. Az Agerpres híre szerint a fiatalembert a tavalyi román nemzeti ünnepen Kézdivásárhely főterén kitűzött gyászlobogók ügyében is vizsgálta az ügyészség, de végül ejtette az ügyet.
A romániai szervezett bűnözés és terrorizmus ellenes ügyészség (DIICOT) kedden jelentette be, hogy a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) egyik kézdivásárhelyi vezetője – akit őrizetbe vettek – házi készítésű bombát akart felrobbantani a román nemzeti ünnep alkalmából tartott kézdivásárhelyi rendezvényen.
A DIICOT honlapján közzétett közlemény szerint az illetőt az alkotmányos rend elleni cselekedetek elkövetésének a szándéka, és a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértése gyanújával vették őrizetbe. A DIICOT szerint a házkutatások során lefoglalt eszközök alkalmasak voltak arra, hogy román állampolgárokat és javaikat veszélyeztessék.
MTI
Erdély.ma

A román-magyar viszony aláaknázásától tart az EMNP és az EMNT
A magyar közösség kriminalizálását sérelmezte a székelyföldi terrorizmusváddal kapcsolatban szerdán az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT).
Az MTI-hez eljuttatott közleményében az EMNP aggályosnak tartotta a romániai terrorizmusellenes szervezeteknek a román nemzeti ünnepre időzített kézdivásárhelyi fellépését, mert – mint fogalmazott – „az az etnikai feszültségek elmélyítését eredményezheti". A párt azt kérte a román hatóságoktól, hogy ha bebizonyosodik a Beke István elleni terrorizmusvád, a törvény teljes szigorával járjanak el, addig azonban tartsák tiszteletben az ártatlanság vélelmét.
„Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy az Európában és a világ számos pontján egyre inkább felerősödő terrorizmus és terrorizmusellenes harc álcája mögé bújva, a román hatóságok és egyes véleményformálók – kihasználva a román nemzeti ünnep székelyföldi megünneplésének egyébként is konfliktusos helyzetét – úgy tűnik, az erdélyi magyarok ellen próbálják a hangolni a közvéleményt" – fogalmazott az EMNP elnöksége. A párt úgy vélte, a magyarellenes és kisebbségellenes hangulat nem szolgálja Románia stabilitásának a megerősítését.
„A romániai magyar közösség vezetői évtizedek óta harcolnak jogaikért, és ezt mindig békés, demokratikus eszközök által tették" – emlékeztetett a párt elnöksége. Azt is hozzátette, hogy az állami szerveknek is felelősségük, hogy magyar-román együttélést ne veszélyeztessék. Az EMNP kinyilvánította: felelőtlenségnek tartja a román-magyar kapcsolatok destabilizálását, és higgadtságra, mértékletességre intette a politikai élet szereplőit és a véleményformálókat.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács közleményében arra figyelmeztetett, hogy valóságtartalmában súlyosan megkérdőjelezhető indítékkal hurcolják meg a feltételezett kézdivásárhelyi terrorkísérlet gyanúsítottját. „Ismét egy jól megszervezett, a titkosszolgálatok közreműködését is igénybe vevő akcióról van szó, melynek fő célja a román-magyar viszony aláaknázása, valamint nemzeti közösségünk megfélemlítése" – állapította meg a tanács. Az EMNT szerint a törekvést csak súlyosbítja, hogy az Európában jelen lévő terrorfenyegetettséget használják fel a rendvédelmi szervek vezetői és a közvélemény alakítói akciójuk hitelesítésére. „Elítélünk minden, a román és magyar közösség viszonyának aláásását célzó törekvést, a meghurcoltakkal pedig szolidaritást vállalva ajánljuk fel jogi és politikai segítségünket" – áll az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöksége nevében kiadott közleményben.
MTI
Erdély.ma

Brüsszeli beszélgetés Tőkés László EP-képviselővel
Fordulat a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügyében
November közepén egy újságírócsoport tagjaként részt vehettem a Magyar Néppárti Képviselőcsoport delegációs ülésén, az Európa Parlament brüsszeli székházában. Jóleső érzés volt látni, hogy a magyar képviselők soraiban ott ülnek az erdélyi és felvidéki EP-képviselők, köztük Tőkés László és Winkler Gyula is. A delegációs ülés napirendjén szerepelt többek között a Székely Mikó Kollégium visszaállamosításának ügye, amelynek pozitív fejleményeiről Tőkés László európai parlamenti képviselő nyilatkozott a Nyugati Jelen riporterének.
– Ez már a második próbálkozásunk – mondta Tőkés László EP-képviselő –, évekkel ezelőtt Lomnici Zoltán, a Magyar Legfelső Bíróság volt elnöke, az Emberi Méltóság Tanácsának elnöke, valamint Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke intézett petíciót az Európai Parlament illetékes bizottságához. Akkor úgymond befogadták a panaszt, de nem tűzték napirendre. Most egy újabb kezdeményezés történt a kommunista hatóságok által elkobzott egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása érdekében, a Székely Mikó Református Kollégium botrányos ügyére helyezve a hangsúlyt. Ez esetben Lomnici Zoltán és a Királyhágómelléki Egyházkerület volt munkatársa, Antal János egyházügyi szakértő írta alá a petíciót. Azt mondhatjuk, hogy nem volt hiábavaló a próbálkozás, mert ebben a második esetben előbbre jutottunk a formális befogadáson túlmenően. A minap a koordinátorok bizottsága, amely az EP Petíciós Bizottsága (Committee on Petitions) munkáját készíti elő, egyhangúlag egyetértett abban, hogy nem veszi le a napirendről a kérdést, hanem további vizsgálatot folytat a panasz tárgyában, a román kormányt kérdezi meg a részletekről és az álláspontjáról, továbbá a petíció szerzőitől is további információkat kér, hogy aztán végképp dönthessen arról, hogy a Petíciós Bizottság napirendjére tűzze a kérdést. Még egy jó, nagyon jó hírt mondhatok: Csáky Pál képviselő úr javaslatára a bizottság egy közmeghallgatás megrendezését is előirányozta, jövő év februárjára. Ez a közmeghallgatás már egy mérsékelt nyilvánosságot jelent. A Petíciós Bizottság égisze alatt tartjuk meg ezt a közmeghallgatást, ahol nyilvános módon kifejthetik a felek az álláspontjukat. Az elért eredmény annál is értékesebb, mert a román EP-képviselők és a román diplomácia komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megfúrja ezt a petíciós bizottsági határozatot. Mind Amerikában, mind pedig itt Brüsszelben találkoztam azzal a „non-paper” elnevezésű nem hivatalos irattal, amelyet névtelenül terjeszt a román diplomácia, és amelyben a propagandisztikus félretájékoztatás eszközével próbálja hitelteleníteni az említett petíciót.
A „Mikó-ügyben” már egy évvel ezelőtt levelet intéztem John Kerry amerikai külügyminiszterhez, és az ügyben illetékes amerikai államtitkár-helyettes meg is válaszolta ezt a levelet, illetve biztosított arról, hogy a Székely Mikó Református Kollégium ügyének a fejleményeit szorosan követik. Követik az útját a pernek a Strasbourg-i Emberi Jogi Bíróságon és amint tudjuk, az RMDSZ-nek a küldöttsége is Amerikában járt ez ügyben. Az amerikai Külügyminisztérium ismételten felkarolta az ügyet és költségvetési tételt is rendelt mellé. Készülőfélben van egy jelentés a romániai ingatlanügyekről, és a tavalyi amerikai külügyminisztériumi jelentés külön kitér az elkobzott egyházi ingatlanok kérdésére. A Mikó-ügyben két tűz közé került Románia, és ezek a fejlemények pozitív eredményt ígérnek!
– Képviselő úr, Ön felvállalta az erdélyi magyarság autonómia törekvéseinek, a kisebbségi jogok kérdésének brüsszeli képviseletét. Hogyan lehet napirenden tartani az Európában őshonos kisebbségek jogos követeléseinek kérdését a migránsválság és a terrorfenyegetettség idején?
– Általában is elmondható, hogy Hamupipőke sors jut a kisebbségi ügyeknek, nem csupán Európában, hanem az érintett országokban is. Most olvasom, hogy két mondatot szentelt az új bukaresti kormányprogram az etnikai és vallási kisebbségeknek. A román kormányok és a kormánypártok mindig is fukarkodtak ebben a kérdésben a programalkotás terén. Nem mondok újat azzal, hogy általában véve háttérbe szorul a kisebbségekkel rendelkező országokban, valamint a nemzetközi politikában a hagyományos kisebbségek ügye. Ezen alig-alig tudunk változtatni. Már egy dokumentumban egy cikkelynek vagy egy európai jelentésben egy mellékmondatnak rendkívül tudunk örvendeni, noha 70 millió európai polgár ügyéről van szó! Ha ezt összehasonlítjuk a számunkra kevésbé fontos, sőt nem is humán kérdésekkel. mint például az állatvédelem, akkor egyenesen tragikomikusnak tarthatjuk a kisebbségi kérdés nemzetközi megítélését. Most pedig a migráció vonatkozásában még hátrányosabbnak tűnik a helyzetünk. Mert miközben harsányan hirdetik az Európát elözönlő százezrek emberi jogainak a tiszteletben tartását – megjegyzem: törvénytelen határátlépőknek minősülő migránsok emberi jogairól van szó –, senkinek nem jut eszébe, hogy állj meg, vándor, jó, hogyha védjük az ő emberi jogaikat, de ki emel szót a migránsválság által sújtott országok polgárainak a jogai védelmében, nem is beszélve az ezen országokban élő kisebbségek védelméről.
– Képviselő úr, Ön milyen válaszlépéseket vár az Európai Unió részéről a párizsi terrortámadás nyomán?
– Anélkül, hogy elfogult lennék, nem kezdhetem mással, mint azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök példás előrelátással jelezte a hónapokkal ezelőtt elkezdődött migrációs áradat várható hatásait és következményeit. Mindvégig riasztani próbálta a politikai döntéshozókat, az Európai Uniót a migránsválság várható következményeivel kapcsolatban. Hogy egy kicsit ironikusan fogalmazzak, az EU és a nyugati politikusok most kezdik utolérni vagy megközelíteni Orbán Viktort ezen a téren. Ma már a párizsi terrortámadás-sorozat nyomán a külügyi bizottság néppárti csoportjának az ülését az az általános vélemény uralta, hogy ez így nem mehet tovább. Változtatni kell, nemcsak a fenyegető terrorral szemben szükséges összefogni és fellépni, hanem ideje volna a migrációval kapcsolatos politikánkat is felülvizsgálni. Leegyszerűsítve így tevődik fel a kérdés: van-e kapcsolat a migráció és a terrorizmus között, illetve helyes úton járt-e az Európai Unió a migrációval kapcsolatos eddigi politikájában, vagy pedig ezen változtatni szükséges? A megszólalók túlnyomó többsége azon a véleményen volt, hogy a kettőt egymással összefüggésben kell vizsgálni. A legmarkánsabb véleményt Cristian Preda román néppárti képviselő fejtette ki, aki felmutatta Jean-Claude Junckernek a terrorizmussal és a migrációval kapcsolatos nyilatkozatát, amelyben az Európai Bizottság elnöke egymástól teljesen elválasztva beszél a két kérdésről és azon a véleményen van, hogy nem szabad egymással összefüggésben tekinteni a kettőre. Preda képviselő úr tudathasadásos állapotnak nevezte azt a helyzetet, hogy miközben az Európai Parlamentben és a tagországok részéről is egyre inkább érlelődik a meggyőződés, hogy a migráció egyik közege a terrorizmusnak, ezzel szemben a Bizottság elnöke ettől teljesen távol eső álláspontot foglal el és arra a következtetésre jutottunk, hogy a strasbourgi vitahéten igenis egymással összefüggésben kell vizsgálni a két kérdést, az önvédelmet, Európa biztonságának szempontját helyezve mindkettő elébe.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

A nemzeti ünnepnap nem lehet a megosztás jelképe
A nemzeti ünnepnapot minden polgár magáénak kellene érezze. Sajnos ma olyan Romániában élünk, ahol ez az elv nem érvényesülhet. A nemzeti ünnepnap nálunk nem az egységet, hanem a megosztást jelképezi. December elseje mindaddig megosztja az ország polgárait, ameddig nem biztosítottak a Gyulafehérváron megígért jogok, azaz a teljes jogegyenlőség és az autonómia.
Az 1918. december elsején elfogadott dokumentum harmadik pontjának első bekezdése kimondja: minden nép saját kebeléből való egyének által saját nyelvén fog élni a közoktatással, közigazgatással és igazságszolgáltatással. Minden nép a hozzátartozó egyének számarányában képviseleti jogot fog kapni a törvényhozásban és az ország kormányzásában. A második bekezdés pedig egyenlő jogosultságot és teljes felekezeti szabadságot hirdet az ország összes felekezetének.
Ezzel szemben 2015. december elsején ezek az elvek nem érvényesülnek maradéktalanul sem az oktatásban, sem a közigazgatásban, sem az igazságszolgáltatásban, ami pedig a felekezeti szabadságot illeti, magyar történelmi egyházaink hátrányos megkülönböztetésben részesülnek és elkobzott vagyonuknak is csak töredékét kaphatták vissza.
Ilyen körülmények között elengedhetetlennek tartjuk az ország alkotmányában rögzített nemzetállam fogalmának újraértelmezését, az együttélő nemzeti közösség jogainak alaptörvényben történő szavatolását.
A Magyar Polgári Párt öt pontban foglalta össze alkotmánymódosító elképzeléseit, amely öt pontot december elseje alkalmából ismételten közzéteszünk.
1. Románia szuverén és oszthatatlan nemzetállama a románoknak és az együttélő őshonos nemzeti közösségeknek.
2. A romániai őshonos nemzeti közösségek államalkotói tényezői a román államnak.
3. Az 1918. December 1-ei gyulafehérvári nyilatkozat a Romániában fennálló nemzeti egyenlőség és nemzeti szabadság erkölcsi, történelmi és jogi alapja.
4. Őshonos nemzeti közösségekként elismerendők a Romániában élő azon közösségek, amelyek legalább száz esztendő óta együtt élnek a román néppel. (A modern román állam létrejöttekor már itt éltek)
5. A romániai őshonos nemzeti közösségek jogait sarkalatos törvény szavatolja, az érintett nemzeti közösség erre irányuló legitim módon kifejezett akarata szerint és annak mértékéig, a gyulafehérvári nyilatkozat szellemisége alapján és a vonatkozó európai szabályok és gyakorlatok szerint, Románia területi sérthetetlenségének tiszteletben tartásával.
Ezen elvek szem előtt tartásával fogalmaztuk meg a november 28-án Csíkszeredában elfogadott petíciónkat, melyet eljuttatunk Románia Kormányához és melyről tájékoztatjuk a nemzetközi közvéleményt is.
Marosvásárhely, 2015. december 1.
MPP Sajtóiroda
Nyugati Jelen (Arad)

Ruzitska György műveiből készült CD-felvétel
Ruzitska György (1789–1869) Erdélyben tevékenykedő orgonaművész és zeneszerző összes orgonaművét tartalmazó kottát és CD-felvételt mutattak be Szent András napján a kolozsvári Szent Mihály-templomban. Orgonán közreműködött Potyó István, a Szent Mihály-templom karnagya és Erich Türk orgona- és csembalóművész, zeneakadémiai oktató.
Potyó István először négy Ruzitska-művet, illetve Beethoven Holdfény szonátájának Ruzitska által készített, orgonára írt változatát játszotta el. A népes számú jelenlévőknek elmondta: a Ruzitska-kotta és CD-bemutató a Musica Transilvanica című projekt keretében valósult meg, amelynek célja az erdélyi zene népszerűsítése, majd ismertette Ruzitska életét és munkásságát. Megtudtuk: a CD-felvételen szereplő művek egyikét-másikát azon az orgonán játszották el, amelyen Ruzitska egykor játszott. Az esemény második részében Erich Türk öt Ruzitska-művet tolmácsolt, majd Ruzitska érdemére is rávilágított. – A barokk korban rengeteg, orgonára írt művet komponáltak. A klasszicizmusban viszont sokkal kevesebbet. A barokk szerzőket, így J. S. Bachot is csak a 19. század második felében fedezhette fel újra a hangversenyszínpadok közönsége. Ruzitska érdeme abban áll, hogy klasszikus stílusú műveket komponált orgonára, és az ilyen jellegű művek hiányzanak az orgonairodalomból. Meg kell említenem azt is, hogy Ruzitska húsz évvel korábban komponált J. S. Bach barokk zeneszerzőnek emléket állító B-A-C-H fúgát, mint Robert Schumann és Liszt Ferenc – magyarázta Erich Türk.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)