Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. december 20.
Gyanús jóhiszeműség
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu
A Securitate – akaratán kívül – jelentésében rendkívül kedvező képet festett Domokos Gézáról.
Domokos Géza egyike azoknak, akikkel kapcsolatban a titkosszolgálati irattárak megnyitása után sem kell megváltoztatnunk a véleményünket – mondja D. Lőrincz József politológus, aki tavasszal kapta kézhez a 2007-ben elhunyt író, szerkesztő és politikus megfigyelési aktáit. Az egyelőre nem publikált iratokból kirajzolódó Domokos-kép alapján érthetővé válik, hogyan lett az egykori kommunista blokk országaiban is egyedülálló jelenséggé az idén 45 éves Kriterion Kiadó.
Az erdélyi magyarság számára a Kriterion több volt kiadónál. Pedig kirakatintézménynek készült. A Nicolae Ceausescu és a magyar értelmiségiek között létrejött alku eredményeként, 1970-ben alapított intézményt főleg a kortárs és elsősorban a román művek kiadására szánták. Ennek ellenére a Kriterionnál olyan klasszikus és két világháború közötti magyar, illetve világirodalmi alkotások is napvilágot láttak, amelyek a magyarországi kiadók kínálatából is hiányoztak.
De a legizgalmasabb kérdés az, hogy miként vált a Kriterion gyakorlatilag a teljes erdélyi magyar értelmiséget átkaroló informális hálózattá, és hogyan tudott fennmaradni a mindenható állampárt egyre fokozódó nyomása ellenére. A válaszokhoz fontos adalékokkal szolgálhatnak Domokos Géza megfigyelési aktái, amelyekbe a Lőrincz D. József kolozsvári kutatóval, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Politológia Karának adjunktusával folytatott beszélgetésünk révén kaptunk betekintést.
A 33 kötetből álló Domokos-dossziéban az első jelentés 1975-ből származik, majd 1979-től szinte minden évben részletes elemzést készítettek róla. Az iratokat elemezve szembeötlő, hogy mennyire szoros kapcsolat van a nyilvános és a korábban titkos információk között. Vagyis a dossziékban fellelhető általános kép Domokos Gézáról mint emberről megegyezik azzal, ami értelmiségi körökben kialakult róla.
– Egész biztos, hogy nem volt együttműködő, hogy egy széles látókörű értelmiségi volt. Hogy teljesen jóhiszeműen megpróbált segíteni azokon a kisebbségi közösségeken is, amelyek kulturális szempontból a magyar vagy a német közösségnél nehezebb helyzetben voltak. Hogy a jóhiszeműségét úgy látták, ahogy ez megnyilvánult, tehát nem képzelt senki mögé rejtett érdeket, például hogy valamilyen magyar érdek vezeti, amikor megpróbál tatár vagy zsidó könyvet kiadni – sorolja Lőrincz. Vannak nyomok legalább két helyen arra, hogy a Securitate ezt döbbenetesnek találta. Világosan megfogalmazták, hogy a magyar vagy a német könyvkiadás még indokolható – mert ezek népes kisebbségek, és a kultúrájuknak valamelyes nemzetközi súlya van –, de azt végképp nem értették, hogy miért kell lipován vagy tatár, vagy szlovák könyvet kiadni. Domokos Gézát ez gyanússá tette, ez volt az egyik ok, amiért javasolták a megfigyelését.
A Securitate panaszainak a jelentős része Domokos Gézával kapcsolatban arra vonatkozik, hogy nem tartja magát ahhoz, hogy ő egy szerény kisebbségi könyvkiadó igazgatója, amelyik főleg azzal foglalkozik, hogy román szerzőket fordít magyarra, és kiadja a lehetőleg vonalas kortárs magyar szerzők műveit. A másik probléma az író-olvasó találkozók kapcsán merült fel. És ekkor fogalmazódik meg a vád, hogy tulajdonképpen hálózatot épít. Nem egyszerűen elviszi mindenhova a szerzőket, akik beszélgetnek az olvasókkal, hanem találkozik a helyi értelmiségiekkel. Ezt ugyancsak nagyon veszélyesnek tartották, és egy idő után a találkozókat mindenhol figyelték.
Egy másik kifogás, ami az aktákban gyakran megfogalmazódik, hogy Domokos Géza a magyar ügy képviselőjének „képzeli magát". Alaposan dokumentálták az utókor számára, hogy Domokos Gézát állandóan foglalkoztatta a „népszolgálat" kérdése – vagyis kéretlenül, önkényesen úgy határozta meg magát, mint a magyar ügy védője, szolgálója, támogatója. Holott a Securitate szempontjából ő erre semmilyen felkérést, felhatalmazást nem kapott!
Lőrincz szerint Domokos tényleg másként viszonyult a funkciójához. Úgy tartotta, másoktól eltérően, hogy a tisztséget maximálisan ki kell használni. Ezt jól szemlélteti a „hatok leveléről" – amelyben magas rangú állami és pártfunkcionáriusok 1989 tavaszán nyíltan bírálták a rezsimet – formált véleménye.
– Úgy tartotta, hogy ha egy ilyen hatalommal állsz szemben, és ez a hatalom valamilyen cselekvési lehetőséget ad a kezedbe, akkor azt ki kell használni. És ő ezt meg is tette, szerintem – mutatott rá Lőrincz.
A dossziéból nem derül ki, hogy a megfigyelési aktákat továbbküldték-e, és ha igen, hova és kinek. A Román Kommunista Párt archívumában Lőrincz tudomása szerint mindössze néhány oldalnyi irat foglalkozik Domokos Géza tevékenységével, holott egyértelmű, hogy a jelentések „feljebb" mentek. Ez látszik abból, hogy egyes iratokat nagyobb karaktertípussal gépeltek, amiből sejthető, hogy a legmagasabb szintre szánták őket, vagyis Ceausescu kabinetjének.
(A diktátor látása gyenge volt, de nem használt szemüveget, ezért a neki szánt iratok speciális írógépeken készültek.) Egészen furcsának tartja ugyanakkor, hogy Domokost nem távolították el a funkciójából, annak ellenére, hogy egészen korán elmarasztaló jelentések láttak róla napvilágot.
– A Securitate javasol, de a párt nem lép.
A magyar diplomatákkal való kapcsolatai miatt volt egy nagyon kemény beszélgetése az akkori belügyminiszterrel 1987 decemberében. Ekkor nagyon keményen figyelmeztették, hogy ne találkozzon magyar diplomatákkal. Ehhez képest két nap múlva látták beülni Magyarország nagykövetének az autójába.
Domokos Géza megengedte magának, hogy egy csíkszeredai író-olvasó találkozó előtt a kultúrház faláról levétesse a diktátor portréját. Az akták szerint erre intenzív levélváltás kezdődött, a csíkszeredai Securitate pedig leírta, hogy a találkozón jelen volt a megyei propagandatitkár, és elfogadta Domokos érvelését, miszerint nem politikai gyűlésről lévén szó a főtitkár elvtárs portréjának ott nincs semmi keresnivalója.
Hasonló „élményekről" számoltak be a Kriterion korábbi szerkesztői egy májusi bukaresti konferencián, amelyet éppen Domokos Géza születésének 87. évfordulójára időzítettek. H. Szabó Gyula, a Kriterion korábbi szerkesztője és jelenlegi igazgatója úgy vélte, Domokos Géza azért engedhetett meg magának többet másoknál, mert elsősorban politikus volt, jó rétor, és a kommunista pártvezetés bármelyik tagját meg tudta győzni. – A beszélgetés általában elvtársi szemrehányással kezdődött, és azzal ért véget, hogy Domokos elvtársnak igaza van – idézte fel. Helen Diatcu-Schmidt, a német szekció szerkesztője szerint Domokos nagyon jól ismerte a párt dokumentumait, érvelését pedig gyakorta arra építette fel, hogy azokat rosszul értelmezik.
Mindez azért rendkívül fontos, mert a Kriterion jóformán kezdettől fogva a hatalommal való állandó „egyezkedés" révén működhetett, illetve maradhatott fenn.
– A romániai magyar írótársadalomban akkoriban teljesen egyértelmű konszenzus volt arról, hogy a Román Szocialista Köztársaság politikai berendezkedése totalitarizmus, amelyben az asszimilációs törekvések durvák és a végkifejlet felé közelednek. Én ezt akkor is éreztem, később is megfogalmaztam: kulturális genocídium készült. Erről nem is volt mit beszélni. Ezt annyira tudta mindenki, hogy még a nómenklatúra magyar képviselői is tudták.
Ennek a konszenzusnak az ereje és a konszenzus megléte természetessé tette azt, hogy mindenki valamilyen módon védi ott azt a valamit, ahol védeni tudja – idézi Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész megjelenés előtt álló tanulmánya Egyed Péter írót, a kiadó egykori szerkesztőjét. A „genocídium" – amelyre Bartha szerint Domokos irattárának dokumentumai is utalnak – már a hetvenes évek közepétől készült: „már 1973-ban le akarják állítani a Horizont sorozatot, 1974-ben példányszám-korlátozást írnak elő, a nyolcvanas években folyamatosan meg kell harcolni a példányszámokért, 1984-ben a művészeti kiadványok kiadási jogát is elvitatják a Kriteriontól, amelyet ekkor sikerül megvédeni".
Hogy a támogatónak nem mondható közeg ellenére a kiadó fennmaradhatott és kiemelkedő kulturális tevékenységet folytatott, abban az egykori munkatársak szerint hatalmas szerepe volt annak, hogy Domokos Géza kiválóan ismerte a bukaresti és erdélyi viszonyokat, és rendelkezett azokkal a képességekkel és tudással, amelynek révén el tudta fogadtatni magát.
Lőrincz D. József érdekesnek találja, hogy Domokos Géza eltávolítása a kiadó éléről konkrétan csak 1989 nyarán fogalmazódott meg. Az utolsó részletes jelentés 1989 májusából való. Ebben a politikai rendőrség tisztjei jelzik, hogy a megfigyelési alany „ellenséges" magyar nacionalista nézeteket terjeszt, magyar és amerikai diplomatákkal találkozgat, akiknek „téves adatokat" ad a romániai magyarság helyzetéről, érdeklődik a román írók rendszerellenes tevékenysége iránt, sőt magyar írókat hasonlókra ösztönöz. Feltűnik az is, hogy kiadói munkája során a tisztségét arra használja, hogy „értelmezhető és ellenséges tartalmú" műveket jelentessen meg, köztük a két világháború között született irredenta szerzők munkáit, és úgy gondolja, hogy ezzel „az erdélyi magyarok ügyét szolgálja".
– A Securitate akaratán kívül – mai szemmel – rendkívül kedvező képet fest Domokos Gézáról – jegyzi meg a kutató. – Miközben egyre több személyiség múltja megkérdőjeleződik, miközben egyre több esetben jutunk arra a következtetésre, hogy bizonyos elemek nem nagyon férnek meg ugyanabban az életműben, Domokos Gézáról elmondható, hogy a titkosszolgálati iratok megismerése után sem kell megváltoztatnunk róla a véleményünket.
Negyvenöt év
A ma Kolozsváron működő, kizárólag magyar nyelvű munkákat megjelentető Kriterion a rendszerváltás előtt kilenc nyelven adott ki könyveket, a legtöbbet, 1987 címet magyarul, összesen 22,9 millió példányban. Klaus Johannis román államfő novemberben a Kulturális Érdemrend lovagi fokozatával tüntette ki a 45 éve alapított intézményt, a kisebbségek nyelvének és kultúrájának ápolásában játszott meghatározó szerepéért, valamint a kisebbségi és a román kultúra kölcsönhatásának előmozdításáért.
Szőcs Levente
nol.hu
2015. december 20.
A TEMESVÁRI MEGEMLÉKEZÉSRŐL ÉS KONFERENCIÁRÓL
MÁÉRT - 2015. december 20.
Huszonhat évvel a kelet-közép-európai rendszerváltozások megindulása után a romániai forradalom szikravárosában, Temesváron – akárcsak az előző években – felemás módon emlékeztek meg az 1989. decemberi eseményekről. A Ceaușescu-diktatúra bukásával hatalomra került posztkommunista főhatóságok a domináns állam- és nemzetpolitika szája íze szerint emlékeznek és emlékeztetnek másokat az akkori történésekre, szerte az országban, mintegy igazolva azt a közvélekedést, hogy a forradalmat gyakorlatilag ellopta egy puccsista politikai-katonai-rendőri klikk. Temesvár sem lóghat ki a sorból, a helyi hatóságok és a fővárosból érkező hivatalosságok itt is rendre szelektíven emlékeznek az egykori neves és névtelen hősökre, a református gyülekezet hitbeli kitartására, a belvárosi református templomból kiindult és onnan tovahullámzó ellenállásra, a soknemzetiségű és sokvallású városnak, majd az egész országnak a zsarnokság elleni lázadására és szabadságharcára. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését, egybekötve az elmúlt negyedszázad fejleményeinek mérlegelésével. A 2015. december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezésnek voltak sajátosan magyar, általános romániai és specifikusan európai vonatkozásai. Péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával. Meghatódva idézte fel az akkori forradalmi hangulatot, korabeli filmkockák vetítésével pedig a helyszíneket. A mai magyar közmédiának a nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire, s ebben a hallgatóság soraiban ülők is segítségére siettek. A hangulatos, bensőséges találkozón az egykori ellenállókra, az áldozatokra és meghurcoltakra is visszaemlékeztek. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia keretében a Temesvár Társaságnak a Teréz-bástyában található Vega-szalonjában. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen előbb premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanuk maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori részvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Ciolo?-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosság feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legföljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az európai nemzetek közössége évek óta súlyos válságokkal és kihívásokkal kényszerül szembenézni. Ebben akarva-akaratlanul osztoznak a volt kommunista országok – köztük Románia. Minden bizonnyal nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a sokrétű gazdasági válság, az ukrajnai háborús helyzet, a migráció és a terrorizmus mellett – hogy csak néhány példát említsek – a kommunista múlttal való szembenézés is azon, prioritásnak számító, egyetemes gondjaink közé tartozik, melyekre csak közös erővel, európai összefogással találhatunk megoldást. Az eltelt negyed század, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását (1), valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását (2).” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform cseh igazgatója elmondta, hogy noha a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja, eddig nem folyamodtak erre irányuló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseik iránt több európai kormány is nyitottnak mutatkozott, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál. A konferencia részvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz kérvén a 89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett a Platform vezetői, valamint az ahhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke is aláírja. A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „A mai évfordulós napon a romániai forradalomról is méltó módon meg kell emlékeznünk. A temesvári népfelkelés, a városunkból az egész országra kiterjedő forradalom szabadságharcosainak, hőseinek és áldozatainak a kiontott vére az az aranyfedezet, amelyből az utókor, a rendszerváltozás elkötelezett hívei és harcosai mindmáig „gazdálkodhatnak”, akiknek példája, hite, hűsége és bátorsága ezután és mindenkor erőt ad számunkra – a folytatáshoz. Eszmei téren pedig az ő szellemi tőkéjük az a kimeríthetetlen tartalék, amelyhez huszonhat év után ma is nyúlhatunk. „Temesvár szelleme” jelenti azt a lelki erőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neo-nómenklatúra, az újraalakult Szekuritáté és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
Tőkés László EU-képviselő
kms.mtva.hu
MÁÉRT - 2015. december 20.
Huszonhat évvel a kelet-közép-európai rendszerváltozások megindulása után a romániai forradalom szikravárosában, Temesváron – akárcsak az előző években – felemás módon emlékeztek meg az 1989. decemberi eseményekről. A Ceaușescu-diktatúra bukásával hatalomra került posztkommunista főhatóságok a domináns állam- és nemzetpolitika szája íze szerint emlékeznek és emlékeztetnek másokat az akkori történésekre, szerte az országban, mintegy igazolva azt a közvélekedést, hogy a forradalmat gyakorlatilag ellopta egy puccsista politikai-katonai-rendőri klikk. Temesvár sem lóghat ki a sorból, a helyi hatóságok és a fővárosból érkező hivatalosságok itt is rendre szelektíven emlékeznek az egykori neves és névtelen hősökre, a református gyülekezet hitbeli kitartására, a belvárosi református templomból kiindult és onnan tovahullámzó ellenállásra, a soknemzetiségű és sokvallású városnak, majd az egész országnak a zsarnokság elleni lázadására és szabadságharcára. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését, egybekötve az elmúlt negyedszázad fejleményeinek mérlegelésével. A 2015. december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezésnek voltak sajátosan magyar, általános romániai és specifikusan európai vonatkozásai. Péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával. Meghatódva idézte fel az akkori forradalmi hangulatot, korabeli filmkockák vetítésével pedig a helyszíneket. A mai magyar közmédiának a nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó alkalmát is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire, s ebben a hallgatóság soraiban ülők is segítségére siettek. A hangulatos, bensőséges találkozón az egykori ellenállókra, az áldozatokra és meghurcoltakra is visszaemlékeztek. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia keretében a Temesvár Társaságnak a Teréz-bástyában található Vega-szalonjában. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen előbb premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanuk maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori részvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Ciolo?-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosság feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legföljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az európai nemzetek közössége évek óta súlyos válságokkal és kihívásokkal kényszerül szembenézni. Ebben akarva-akaratlanul osztoznak a volt kommunista országok – köztük Románia. Minden bizonnyal nem tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy a sokrétű gazdasági válság, az ukrajnai háborús helyzet, a migráció és a terrorizmus mellett – hogy csak néhány példát említsek – a kommunista múlttal való szembenézés is azon, prioritásnak számító, egyetemes gondjaink közé tartozik, melyekre csak közös erővel, európai összefogással találhatunk megoldást. Az eltelt negyed század, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását (1), valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását (2).” Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platform cseh igazgatója elmondta, hogy noha a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja, eddig nem folyamodtak erre irányuló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseik iránt több európai kormány is nyitottnak mutatkozott, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál. A konferencia részvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz kérvén a 89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett a Platform vezetői, valamint az ahhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke is aláírja. A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „A mai évfordulós napon a romániai forradalomról is méltó módon meg kell emlékeznünk. A temesvári népfelkelés, a városunkból az egész országra kiterjedő forradalom szabadságharcosainak, hőseinek és áldozatainak a kiontott vére az az aranyfedezet, amelyből az utókor, a rendszerváltozás elkötelezett hívei és harcosai mindmáig „gazdálkodhatnak”, akiknek példája, hite, hűsége és bátorsága ezután és mindenkor erőt ad számunkra – a folytatáshoz. Eszmei téren pedig az ő szellemi tőkéjük az a kimeríthetetlen tartalék, amelyhez huszonhat év után ma is nyúlhatunk. „Temesvár szelleme” jelenti azt a lelki erőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neo-nómenklatúra, az újraalakult Szekuritáté és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
Tőkés László EU-képviselő
kms.mtva.hu
2015. december 21.
Ott kell segíteni, ahol és amivel tudunk
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma
Pál atya ferences rendi szerzetes – polgári nevén Bakó Béla – alázattal mesél életéről és szolgálatáról. Azt mondja, hogy életelvét Assisi Szent Ferenctől „kölcsönözte”: tettei Isten dicsőségét, az emberek javát és saját üdvösségét szolgálják. Nemrég Orbán Balázs-díjjal tüntették ki. – Milyen volt a gyerek- és ifjúkora?
– Marossárpatakon születettem 1954-ben, nagyszüleim asztalosmesterek voltak, amit édesapám is folytatott. Közben gazdálkodtak: gyerekkoromban cigány napszámosok jöttek hozzánk dolgozni. Sárpatakon, a családban megtapasztaltam, hogy mit jelent szegényeken, egyszerű emberek segíteni. Arra tanítottak, hogy ha élelmet vagy ruhát meg tudsz osztani másokkal, akkor add azoknak, akiknek erre szükségük van. Édesanyám a Ditró melletti Orotváról származik. Anyai nagyanyám bábaasszony volt, nagyapám pedig munkavezető a vasútnál. Orotvai nagyanyámtól megtanultam a növényvilág értékét, a gyógynövényeket, mivel mit lehet gyógyítani. Isten szeretetét nagyszüleim oltották belém. Sárpatakon és Szászrégenben tanultam: a gyerekkori tanulási vágy most is kísér. 1973-ban érettségiztem, utána két évet dolgoztam a marosvásárhelyi kábelgyárban, mert nem voltam annyira biztos, hogyan tovább.
– Mikor fogalmazódott meg önben, hogy római katolikus pap szeretne lenni?
– Igazából a kábelgyárban döntöttem el, hogy Isten szolgálatát szeretném végezni. Nagyon fontos a meghívás és az arra adott válasz. Az én életemben nem tudom konkrétan megfogalmazni ezt a hívást: a jelekből következtettem arra, hogy Isten hívott az ő követésére, a szeretet, az emberek és a jó cselekedetek szolgálatára. Nyilvánvaló, hogy ez nem ilyen simán történt, hiszen sok kétség és bizonytalanság volt bennem, 1975-ben felvételiztem Gyulafehérvárra, a teológiára. A teológiai évek sem voltak zökkenőmentesek: nem a tanulással volt a baj, hanem időnként hivatáskrízisek álltak elő. – Az ilyen kétségeket hogyan fogadják egy papnövendéktől?
– A teológián van lelki vezető atya. Természetemtől fogva meg tudtam nyílni előtte, és el tudtam mondani, hogy mi az, ami nekem nehézséget okoz, milyen kétségeim vannak. Lelki vezetőm egy ferences atya, majd a mostani püspök volt, az irányításuk alatt kristályosodott ki az utam. A teológián elsősorban az volt a fontos, hogy találjam meg a helyemet, álljak egyenesen, tudjam, hogy afelé az út felé haladok, amit reményeim szerint vállalni tudok nemcsak megosztásban, hanem egészen. A teológiai évek alatt kristályosodott ki az, ami most is elvem: amit teszek, azt Isten dicsőségére, az emberek javára és a magam üdvösségére tegyem.
– Miként döntött a ferences rend mellett?
– A teológián határoztam el, hogy lehetőleg ferences rendi szerzetes leszek. Első lelki vezetőm, Anaklét atya segítségével megismertem Szent Ferenc életét, a rendet, annak lelkiségét és felujjongattam, hogy ez a lelkiség és életforma az én természetemnek való. A szegények, az egyszerű emberek között lenni, őket felpártolni, velük empátiában élni, mindezt Krisztus követéseként, az evangélium szellemében. Nem bántam meg soha, hogy így indultam útnak a teológiáról. Az érintett meg, hogy a ferencesek ott segítenek, ahol és amivel tudnak. Assisi Szent Ferenc evangéliumon alapuló gondolata ez: a testvérek dolgozzanak, és ha valaki nem tud, akkor tanuljon meg. Ha így sem tudnak megélni, akkor menjenek az Úr terített asztalához, azaz koldulni, kérni. Csak a rendszerváltozás után volt lehetőségem belépni a rendbe. Ez idő alatt egyházmegyés pap voltam: Csíkszeredában kezdtem, utána Déva mellett Bradon, majd édesanyám szülőfalujában, Orotván. 1990 augusztusában kértem a felvételemet a ferences rendbe. Szeptemberben kerültem Marosvásárhelyre. – Önt bízták meg a cigánymisszióval: mekkora kihívás volt ez?
– A cigánypasztorációt 1991-ben kezdtem el. A marosvásárhelyi Hidegvölgy negyedben már volt ennek előzménye, hiszen Lestyán főesperes rendszeresen kijárt oda. Előnyömre vált az is, hogy beszéltem cigányul, ezt otthon tanultam meg és ösztönösen rám ragadt. A napszámos cigányasszonyok gyerekekkel jöttek, velük játszottam. Ránk, gyerekekre a családban egy cigányasszony vigyázott, férje a lovainkat rendezte, a cigányasszony meg hozta a gyermekét, így kezdtem megérteni a beszédüket. Az asszony végig a családunknál maradt, a kommunista időkben is velünk együtt szenvedett. Közben a teológián találtam egy cigányszótárt, amiből megtanultam a rendszerezett nyelvtant. Később egy kis katekézist is kiadtam cigány nyelven számukra.
– Mennyire voltak fogékonyak a cigányok a Biblia tanításaira?
– A Hidegvölgyben megtapasztaltam, hogy nyitottak az evangéliumra, csak meg kell találni a módját a hozzájuk való közeledésnek. Nekünk nehéz azt felfogni, hogy ők teljesen másképp gondolkoznak, hiába vannak már nyolcszáz éve itt, Európában. Egészen más a beállítottságuk, másak a génjeik, a családi mentalitás, a gyermeknevelés, a hittel kapcsolatos felfogásuk. Nem állítom, hogy nagy eredményeket értem el, de sikerült közülük egy hitoktatót kinevelni, aki nagy segítségemre volt. Elek lelkesedett és lelkesített, de sajnos, hirtelen elhunyt. A Szent Pál-i módszert akartam alkalmazni a Hidegvölgyben: kis közösségbe menni, ott lenni közöttük, életformájukat felvenni, ott kinevelni egy magot és egy kis közösséget, amelynek tagjai tovább viszik Krisztus és az evangélium ügyét. Társak is akadtak volna – nem feltétlenül egyháziak –, de Elek elhalálozásával ez megakadt. 2003-ig jártam fel közéjük, végeztem az egyházi szolgálatokat, a keresztelést és temetést. Ezzel párhuzamosan 1994-ben itt, Marosvásárhelyen, a Milcovului utcában a ferences rendi szerzetesek létrehoztak egy szegénykonyhát. Azért beszélek ferences szerzetesektől, mert a rendben mindig többes számot használunk, nem egy ember, hanem a közösség munkája áll mindenben. A szegénykonyha ma is működik, de az anyagi lehetőségeink megcsappantak. – Ön börtönmisszióval is foglalkozott. Egyházi szempontból milyen világ az?
– A börtönmisszió 1994-ben kezdődött, oda is heti rendszerességgel jártam, főleg hitoktatást végeztem, a Szentírást magyaráztam. Hiába miséztem volna, ha nem értik meg a mise rendjét, hiszen ehhez sok előkészület kell. Olyan részletek, amit kell érteni, hogy a misének értelme legyen. Ha valaki úgy vesz részt rajta, hogy nem érti, miért fontos a keresztvetés vagy más mozzanat, akkor elidegenedik. Szép évek voltak ezek, a rabok nagyon igényelték a munkám, szívesen jöttek a hitoktatásra. A vezetőség részéről is sok pozitív tapasztalatot kaptam: Szőllősi igazgató csodálatos ember volt, nemcsak börtönparancsnok és katona, hanem lelki, hívő ember is egyben.
– Önt Marosvásárhelyen az árva gyermekek felkarolójaként ismerik. Hogyan alakult munkájának ez a vetülete?
– 1998-ban jött létre a Szent Erzsébet Társulás, először a ferences rend keretében, aztán önállósult. Célunk az volt hogy családi légkörben, családi típusú házakban neveljük azokat a gyermekeket, akiknek ez a lehetőség nem adatott meg. Ez a tevékenység most, december 8-án lesz 17 éves. Jelenleg tíz házunk van, hat Sárpatakon és négy Marosvásárhelyen, ahol összesem 36 gyerek és fiatal lakik: a legkisebb 5 éves, a legnagyobb 24. Nálunk nincs sem alsó, sem felső korhatár, mint ahogy a családban sincs: addig maradhatnak nálunk, amíg szükségük van támaszra, amíg el nem tudnak indulni az önállósodás útján. Isten segítségével és áldásával végezzük munkánkat.
Isten része mellé nekünk is oda kell tennünk a magunk részét. Isten mindig rendel segítőket és segítséget. Amióta elkezdtük, a szegénygondozás és gyermeknevelés terén is mindig azt tapasztalatom, hogy a gondviselésnek kézzel fogható jelenléte van. Jönnek tehetősebb és kevésbé tehetős emberek segíteni. Vannak, akik miután megkapják a nyugdíjukat, hoznak két liter olajat, két kiló lisztet, cukrot, és azt mondják, ennyit tudunk adni, és szívesen tesszük. Ez a továbbiakra is erőt és lelkesedést ad. Mi szívesen fogadunk bármit, nálunk semmi nem megy kárba. Fáj, amikor azt látom, hogy az utcán a szemetesekbe kerül a kenyér, vagy egy konferencián, összejövetelen a terülj-terülj asztalkán milyen pazarlás történik.
– Nevelőként mit tanácsolna a szülőknek, mire figyeljenek oda?
– Vegyük figyelembe a gyerek személyét, éreztessük meg vele azt, hogy ráfigyelünk. A gyermek és fiatal érezze azt, hogy mellette vagyunk, tudja, hogy ha szüksége van, akkor segítünk. Tudja, hogy számíthat ránk. A gyermeknevelésnek is vannak buktatói, de nyilvánvaló kell legyen a dicséret és a számonkérés. A szeretettel lehet előbbre haladni, és előbbre vinni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig ideálisak a kapcsolatok a családi házainkban. Az az elvünk, hogy mentsük, ami még menthető. Nem kínlódni kell a gyermekekkel, és nem büntetni, hanem nevelni. A módszerek személyre szabottak.
– Adventi időszakban vagyunk. Mire figyeljünk?
– Adventben a Krisztus-várásunk akkor lehet igazán élményszerű és nyomot hagyó, ha életszerű is. Fontos, hogy adventben nyissuk meg szívünket. Ez azt is jelenti, hogy eldöntöm, szeretném megtapasztalni Krisztus jelenlétét, Krisztus megszületését az én életemben. Meg kell értenünk és el kell fogadnunk a Krisztus-szeretetből fakadó áldozatot, ami nem más, mint hogy eljön hozzánk, eljön az emberhez. Én ezt mivel viszonozom? Nekem csak az áll módomban, hogy én is adjam önmagam neki. Hogyan adhatom? Cselekedeteimmel, mindennapi tetteimmel, amelynek a legfőbb mozgatóereje a szeretet. Szeretet nélkül nincs jócselekedet. Tetteink Isten dicsőségére, az emberek javára és önmagunk üdvösségére, örömére kell szolgáljanak. Ha nyílt szívvel várjuk Krisztust, akkor elengedhetetlenül bekövetkezik az, hogy megérezzük, megtapasztaljuk karácsony Krisztusát.
– Nemrég kitüntették Orbán Balázs-díjjal. Ez mit jelent önnek?
– Nem vagyok megszokva a kitüntetésekkel. Munkámat, szolgálatomat nem a nagy nyilvánosság kedvéért teszem, de örvendek a díjnak. A kitüntetésben ott volt a ráfigyelés, az értékelés és ez hálaadással tölti el a lelkemet, hálával Isten irányába. Ferences szerzetesként természetes számomra mások segítése: nem gondoltam, hogy erre figyelnek. Az Orbán Balázs-díj lendületet is ad ahhoz, hogy végezzem tovább a munkám, embereken, életeken segítsek, örömteljesebbé, jobbá, szebbé tegyem életüket.
Simon Virág
erdelyinaplo.ro
Erdély.ma
2015. december 21.
Soós Zoltán a magyar pártok koalíciójának lehet a marosvásárhelyi polgármesterjelöltje
A magyar pártok koalíciójának a jelöltjeként mérkőzhet meg a marosvásárhelyi polgármesteri székért a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – állapodott meg hétfőn Kolozsváron Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak az EMNP által tett javaslatnak az elfogadását, hogy a marosvásárhelyi pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi, és a Maros megyei képviselőtestületre is.
Az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat" – áll a szövetség közleményében. A közlemény szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: az RMDSZ akkor tud közös marosvásárhelyi képviselőjelölt-lista állításán gondolkodni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az MTI-nek úgy vélekedett, éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette, a 2009-es európai parlamenti választásokon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás" – jelentette ki Szilágyi Zsolt.
Szilágyi Zsolt aránytalannak tartotta az RMDSZ feltételét, hogy az EMNP ne induljon a 2016 őszén tartandó parlamenti választásokon. „Bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges" – jelentette ki Szilágyi Zsolt. Hozzátette: ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
MTI
Erdély.ma
A magyar pártok koalíciójának a jelöltjeként mérkőzhet meg a marosvásárhelyi polgármesteri székért a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – állapodott meg hétfőn Kolozsváron Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak az EMNP által tett javaslatnak az elfogadását, hogy a marosvásárhelyi pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi, és a Maros megyei képviselőtestületre is.
Az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat" – áll a szövetség közleményében. A közlemény szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: az RMDSZ akkor tud közös marosvásárhelyi képviselőjelölt-lista állításán gondolkodni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke az MTI-nek úgy vélekedett, éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette, a 2009-es európai parlamenti választásokon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás" – jelentette ki Szilágyi Zsolt.
Szilágyi Zsolt aránytalannak tartotta az RMDSZ feltételét, hogy az EMNP ne induljon a 2016 őszén tartandó parlamenti választásokon. „Bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges" – jelentette ki Szilágyi Zsolt. Hozzátette: ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
MTI
Erdély.ma
2015. december 21.
Mindent a gyermekekért (Csaba testvér Kézdivásárhelyen)
Böjte Csaba ferences szerzetes és háromszéki gyermekei karácsonyváró műsorukkal immár harmadik alkalommal léptek fel telt ház előtt szombat este a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében.
A több mint kétórás rendezvényen felléptek a kovásznai Apor Vilmos Gyermekotthon HANGfoglalás együttesének tagjai, valamint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett felső-háromszéki – torjai, kézdialmási, esztelneki, lemhényi és kézdiszentléleki – napközi otthonok gondozottjai, akik karácsonyi műsort, székely táncot, kis karácsonyfás jelenetet, Márton Áron püspök emlékét idéző előadást mutattak be.
Csaba testvér elmondta: arra kérte a jó Istent, hogy minden egyes magyar család karácsonyfája alatt legyen egy-egy aranyos kisbaba, gyermek, amelyik lehet édes- vagy befogadott gyermek, unoka, keresztgyermek, unokahúgocska – mindegy, a lényeg az, hogy kacagó, vidám, jókedvű gyermek legyen. A 21. század egyik legnagyobb problémája nemcsak Székelyföldön, a Kárpát-medencében, hanem egész Európában az, hogy kevés gyermek születik. Kevesen tudják, hogy Európában évente egymillió emberrel több megy nyugdíjba, mint aki munkát vállal. Iskoláinkat, óvodáinkat nem valami idegen hatalom zárja be, hanem mi magunk, ha nincs elég gyermek, akkor ezeknek vége – hangsúlyozta a ferences szerzetes.
Csaba testvér arról is beszélt, miként lett ő szerzetes. 1983-ban, huszonöt évesen, amikor még bányában dolgozott, bejelentette az édesanyjának, hogy pap akar lenni. Édesanyja aggodalommal fogadta tervét, hiszen férjét versei miatt börtönbe zárták, és nem akarta, hogy szókimondó fiára is ez a sors várjon. Csaba testvér megírta levelét az érsek atyának, amelyet átadott édesanyjának, hogy olvassa el, aludjon egyet rá, és ha úgy gondolja, tépje össze, ha nem, akkor adja vissza. Másnap az édesanyja kezébe adta a sorsát, és áldását adta fiára. 1993-ban édesanyja Dévára költözött, és fia első számú munkatársa lett, sok száz gyermek nagymamája, Jucika nénije. Csaba testvér elmondta: egy gyógyíthatatlan betegséggel való nyolchetes viaskodás után szeretett édesanyja elhunyt, és éppen előző nap, pénteken temették. „Nem hiszem, hogy a világon lenne egy olyan dolog, amiért én eljöttem volna ma ide – mondotta –, de a gyermekekért igen. Még a síromból is felkelnék, hogy a gyermekeket szolgáljam, megérdemlik.” Az előadás bevételét a Csaba testvér alapítványa által működtetett gyermekotthonok fenntartására fordítják.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Böjte Csaba ferences szerzetes és háromszéki gyermekei karácsonyváró műsorukkal immár harmadik alkalommal léptek fel telt ház előtt szombat este a kézdivásárhelyi Vigadó színháztermében.
A több mint kétórás rendezvényen felléptek a kovásznai Apor Vilmos Gyermekotthon HANGfoglalás együttesének tagjai, valamint a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által működtetett felső-háromszéki – torjai, kézdialmási, esztelneki, lemhényi és kézdiszentléleki – napközi otthonok gondozottjai, akik karácsonyi műsort, székely táncot, kis karácsonyfás jelenetet, Márton Áron püspök emlékét idéző előadást mutattak be.
Csaba testvér elmondta: arra kérte a jó Istent, hogy minden egyes magyar család karácsonyfája alatt legyen egy-egy aranyos kisbaba, gyermek, amelyik lehet édes- vagy befogadott gyermek, unoka, keresztgyermek, unokahúgocska – mindegy, a lényeg az, hogy kacagó, vidám, jókedvű gyermek legyen. A 21. század egyik legnagyobb problémája nemcsak Székelyföldön, a Kárpát-medencében, hanem egész Európában az, hogy kevés gyermek születik. Kevesen tudják, hogy Európában évente egymillió emberrel több megy nyugdíjba, mint aki munkát vállal. Iskoláinkat, óvodáinkat nem valami idegen hatalom zárja be, hanem mi magunk, ha nincs elég gyermek, akkor ezeknek vége – hangsúlyozta a ferences szerzetes.
Csaba testvér arról is beszélt, miként lett ő szerzetes. 1983-ban, huszonöt évesen, amikor még bányában dolgozott, bejelentette az édesanyjának, hogy pap akar lenni. Édesanyja aggodalommal fogadta tervét, hiszen férjét versei miatt börtönbe zárták, és nem akarta, hogy szókimondó fiára is ez a sors várjon. Csaba testvér megírta levelét az érsek atyának, amelyet átadott édesanyjának, hogy olvassa el, aludjon egyet rá, és ha úgy gondolja, tépje össze, ha nem, akkor adja vissza. Másnap az édesanyja kezébe adta a sorsát, és áldását adta fiára. 1993-ban édesanyja Dévára költözött, és fia első számú munkatársa lett, sok száz gyermek nagymamája, Jucika nénije. Csaba testvér elmondta: egy gyógyíthatatlan betegséggel való nyolchetes viaskodás után szeretett édesanyja elhunyt, és éppen előző nap, pénteken temették. „Nem hiszem, hogy a világon lenne egy olyan dolog, amiért én eljöttem volna ma ide – mondotta –, de a gyermekekért igen. Még a síromból is felkelnék, hogy a gyermekeket szolgáljam, megérdemlik.” Az előadás bevételét a Csaba testvér alapítványa által működtetett gyermekotthonok fenntartására fordítják.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 21.
Ne legyenek titkosak a forradalom dokumentumai (Megemlékezés Temesváron)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosításának feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket a forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített.
A résztvevők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a ’89-es dokumentumok titkosságának feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának vezetői, valamint a platformhoz csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
Tőkés László sajtóirodájának közleménye részletesen beszámolt a hétvégi temesvári eseményekről. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László EP-képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését. A december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezés során péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával.
Balogh László a mai magyar közmédia nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó részét is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia során. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanul maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amely a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevésbé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosításának feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Cioloş-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosítás feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legfeljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását.” A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „Temesvár szelleme jelenti azt a lelkierőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neonómenklatúra, az újraalakult Securitate és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
A kézdivásárhelyi diverzióról
A temesvári konferencián elhangzott beszédében Tőkés László kitért a kézdivásárhelyi történésekre is. „Sokak számára nem kétséges, hogy a mostani kézdivásárhelyi terroraffér mögött ugyanazok az erők állnak, akik a vásárhelyi »fekete március« magyarok ellen irányuló forgatókönyvét is megírták. Nevezetesen arról a Román Hírszerző Szolgálatról van szó, amely a Securitate csausiszta gyakorlatát folytatva, időről időre előhúzza a »magyar kártyát«, és az 1989–1990-es »magyar szeparatizmussal« való riogatás vagy a Har–Kov-jelentés diabolikus szellemében a magyar, illetve a székely közösség kriminalizálása és a közvélemény velük való szembeállítása által próbálja leplezni a posztkommunista rezsim romlottságát, és elterelni a figyelmet a romániai társadalom valós problémáiról és válságáról” – fejtette ki. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a célt szolgálta az a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás is, amely a székelyföldi román civil fórum és a vasgárdista Új Jobboldal hathatós közreműködésével, valamint konstancai, buzăui, prahovai és bukaresti vendégünneplők „importálásával” provokálta a város magyar többségű lakosságát. Ezzel kapcsolatban találóan állapítja meg egy román újságíró, hogy Románia nemzeti ünnepén Kézdivásárhelyen „nem proromán, hanem antimagyar felvonulásra került sor”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosításának feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket a forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített.
A résztvevők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a ’89-es dokumentumok titkosságának feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának vezetői, valamint a platformhoz csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
Tőkés László sajtóirodájának közleménye részletesen beszámolt a hétvégi temesvári eseményekről. Idén is az egykori parókus lelkész, Tőkés László EP-képviselő irodája, a református egyház és a hajdani felkelők Temesvár Társasága vállalta magára a forradalmi kezdetek hiteles felidézését. A december 18–19-én a Bánság fővárosában tartott megemlékezés során péntek délután Balogh László rendező-operatőr, volt országgyűlési képviselő, a Közszolgálati Közalapítvány kuratóriumi elnöke számolt be 26 évvel ezelőtti élményeiről, amikor is az elsők egyikeként érkezett meg Szegedről Aradon át Temesvárra gyógyszersegély-rakománnyal és kamerával.
Balogh László a mai magyar közmédia nemzetegyesítésben játszott szerepéről is beszélt az Új Ezredév Református Központban tartott közönségtalálkozón, amelyen Csallóközi Zoltánnal, a magyar miniszterelnök-helyettes főtanácsadójával együtt vett részt. A Baráti esték című hagyományos rendezvénysorozat idei utolsó részét is itt tartották meg, ezen Bodó Barna szórványszakértő szolgált rövid bevezető helyzetjelentéssel, majd Tőkés László próbált visszaemlékezni egykori küzdőtársa, Gazda Árpád újságíró kérdései mentén a negyedszázaddal ezelőtti történések bizonyos részleteire. Szombaton az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának Justice 2.0 című projektjét mutatták be egy konferencia során. A Szilágyi Zsolt néppárti politikus, Tőkés László kabinetvezetője által moderált rendezvényen premierként vetítették le a hasonnevű dokumentumfilmet, amely egyes kelet-európai kommunista diktatúrák emberellenes, máig megtorlatlanul maradt cselekményeiből tárt fel néhányat. Ezt követően a platform vezetői, Göran Lindblad elnök és Neela Winkelmanova igazgató elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amely a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Tőkés László emlékeztetett, a Temesvár Társasággal közösen már évekkel ezelőtt kezdeményezte: a kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye éppen Temesváron legyen. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevésbé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Mi több, Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője azzal lepte meg a hallgatóságot, hogy még mindig titkosak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es romániai forradalom napjaiban a Securitate, a rendőrség és a katonaság készített. Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosításának feloldása. Az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független technokrata Cioloş-kormány idején talán esély mutatkozhat a titkosítás feloldására.
Többször elhangzott: a Justice 2.0 projekt címében a számok arra utalnak, hogy a kelet-európai társadalmak nem számíthatnak a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek felderítésében, ezért a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni. Lindblad platformelnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta: Nyugat-Európa politikai és akadémiai elitjében is mindmáig meghatározó befolyással rendelkeznek a marxisták és neoliberálisok, a domináns baloldali értelmiség kettős mércét alkalmaz a totalitárius rendszerek megítélésében. Szilágyi Zsolt erre erősített rá, mondván: a nácizmus megfelelőjeként legfeljebb a sztálinizmust fogadják el, de már a posztsztálinista rezsimek bűncselekményeit, emberiségellenes, népeket és közösségeket megtizedelő és megnyomorító politikáját enyhébb elbírálás alá vetik. Tőkés László hangsúlyozta: az emberiség és emberiesség elleni bűnök nem évülnek el.
Az EP-képviselő Igazságot Romániának! című felszólalásában egyebek mellett kifejtette: „Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását.” A temesvári megemlékezés a belvárosi református templom falán lévő emléktáblák megkoszorúzásával ért véget. Tőkés László ezt megelőzően kifejtette: „Temesvár szelleme jelenti azt a lelkierőt és nemzeti-nemzetiségi-felekezeti egységet, amelyet ellenforradalmi mesterkedések és diverziók által meggyengített, de új erőt gyűjtő táborunk a posztkommunista visszarendeződés, az országot kifosztó, korrupt álprivatizáció, a tovább garázdálkodó neonómenklatúra, az újraalakult Securitate és a nacionálkommunista gyűlöletpolitika erőivel szegezhet szembe.”
A kézdivásárhelyi diverzióról
A temesvári konferencián elhangzott beszédében Tőkés László kitért a kézdivásárhelyi történésekre is. „Sokak számára nem kétséges, hogy a mostani kézdivásárhelyi terroraffér mögött ugyanazok az erők állnak, akik a vásárhelyi »fekete március« magyarok ellen irányuló forgatókönyvét is megírták. Nevezetesen arról a Román Hírszerző Szolgálatról van szó, amely a Securitate csausiszta gyakorlatát folytatva, időről időre előhúzza a »magyar kártyát«, és az 1989–1990-es »magyar szeparatizmussal« való riogatás vagy a Har–Kov-jelentés diabolikus szellemében a magyar, illetve a székely közösség kriminalizálása és a közvélemény velük való szembeállítása által próbálja leplezni a posztkommunista rezsim romlottságát, és elterelni a figyelmet a romániai társadalom valós problémáiról és válságáról” – fejtette ki. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ezt a célt szolgálta az a december elsejei kézdivásárhelyi felvonulás is, amely a székelyföldi román civil fórum és a vasgárdista Új Jobboldal hathatós közreműködésével, valamint konstancai, buzăui, prahovai és bukaresti vendégünneplők „importálásával” provokálta a város magyar többségű lakosságát. Ezzel kapcsolatban találóan állapítja meg egy román újságíró, hogy Románia nemzeti ünnepén Kézdivásárhelyen „nem proromán, hanem antimagyar felvonulásra került sor”.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 21.
Információs központ és honlap a népszerűsítéshez
A turizmusra épít a Nyárádmente
A nyárádmenti polgármesterek, vállalkozók jelenlétében pénteken ünnepélyesen megnyitották a Leader- pályázatból Nyárádremetén létesített turisztikai információs központot, amely a Nyárádmente értékeit hivatott népszerűsíteni. Emellett létrehoztak egy honlapot, amely a turistáknak útbaigazítást nyújt arról, milyen látványosságok, szálláshelyek, illetve sajátos, a vidéki mindennapokba betekintést nyújtó programlehetőségek vannak a térségben.
A Nyárádmente Kistérségi Társulás régóta munkálkodik azon, hogy a turisztikai potenciált, amivel a térség rendelkezik, minél hatékonyabban kiaknázzák. Ebben történt nagy előrelépés a két uniós projekt révén, amelyeknek köszönhetően Nyárádremete község egy turisztikai információs központ létesítésére nyert támogatást, valamint a Nyárádmente és a Marosmente Kistérségi Társulások összefogásának eredményeképpen sikerült több olyan, színvonalas, minőségi fotókkal ellátott albumot összeállítani és kiadni, amelyek bemutatják a turistáknak a térségeket és ezek értékeit. Antal Zoltán, a Nyárádmente Kistérségi Társulás vezetője rámutatott, valójában hármas célja volt a Remetén pénteken megszervezett eseménynek, egyrészt megnyitották a turisztikai információs központot, másrészt pedig ismertették a kiadvány-csomagot, valamint bemutatták a www.nyaradmente.ro turisztikai honlapot, ahol a turisták számára egy helyen elérhetővé válik a Nyárádmente összes látványossága, szálláshelye – online foglalási lehetőséggel -, gasztronómiai kínálata, szabadidő-eltöltési lehetőségei, programcsomagok, térképekkel és a szükséges útbaigazítással együtt. A honlapon a hasznos információk mellett gazdag fotókínálat is várja a turistákat, a vidéki ember mindennapjait megörökítő életképek, ahogyan megdolgozzák a földet, kézműveskednek, a falusi hagyományok egy-egy mozzanata által elevenedik meg a Nyárádmente az oldalra kattintók előtt. A nyárádmenti információs rendszer össze van kapcsolva a többi székelyföldivel, így azok éppen aktuális kínálatait is láthatja a turista. Antal Zoltán szerint a lehetőség adott, a továbbiakban az jelent majd kihívást, hogy élettel töltsék meg a rendszert, azaz a vendéglátók is odafigyeljenek arra, hogy mindig naprakész információk álljanak a turisták rendelkezésére, illetve hogy kellőképpen ki tudják majd szolgálni az idelátogatókat.
A táj és az emberek természet- közelsége jelenti a vonzerőt
Az eseményen jelen lévő Farkas Balázs konzul szerint a turizmus fellendítését célzó projekt a környező települések hatékony összefogásának a kiváló példája, és a nyárádmenti csapat az ország legsikeresebb Leader-akció-csoportjává nőtte ki magát. Mint mondta, a nyárádmenti prioritások fontos pillére a turizmus, hiszen az idegenforgalom által termelt bevétel helyi kisvállalkozóknak segít a megélhetésben, de emellett ösztönzi a hagyományos gazdálkodás megőrzését, és hozzájárul a helyi gazdasági fejlődéshez. – A Székelyföld vonzerejét a táj és a falusi emberek természetközelsége, vendégszeretete képezi. Ezt a turista számára eladhatóvá kell tenni, viszont úgy, hogy ne essen csorba az eredetiségben, hiszen ez esetben éppen a lényeg veszne el – mutatott rá a konzul, aki arra biztatta a helyi kisvállalkozókat, igyekezzenek minden uniós, illetve anyaországi támogatási lehetőséget kihasználni. A turisztikai kiadványokba és a honlapra felkerülő minőségi fotók elkészítésében oroszlánrészt vállalt Kósa István, aki egy éven át járta a vidéket, hogy elkészítse a felvételeket, amelyek által a térséget népszerűsítik a külföldiek előtt. A fotós beszámolója során nem lehetett nem észrevenni, mennyire elvarázsolta a nyárád-menti táj. Mint mondta, a külső hatások ellenére a Nyárádmente a mai napig olyan hely maradt, ahol az ember el tudja képzelni, milyen volt az a világ, amikor kizárólag földművelésből éltek a vidékiek. – Ahhoz, hogy egy turista ellátogasson a térségbe, tudnia kell, hogy mit talál itt, ezért tartom hiánypótlónak ezeket a kiadványokat. A legérdekesebb a Nyárádmentén az emberek és a táj harmonikus együttélése és a biodiverzitás, ami annak köszönhető, hogy évszázadokon keresztül sok kis parcellát sajátos módon dolgoztak meg az itt élők. Mindennek a megőrzésében a legfontosabb, hogy az emberek meg tudjanak élni, és ebben tud segíteni a turizmus – adott hangot véleményének Kósa István.
Az esemény zárómozzanataként dr. Köllő Gábor nyárádremetei plébános Isten áldását kérte az ötletesen megtervezett, parasztházhoz hasonló turisztikai irodára és az ott dolgozók munkájára. A Nyárádremetén, a megyei út mentén álló információs központban Péterfi Csilla és Nyulas Piroska fogadják majd a turistákat, és ők gondoskodnak a honlap működtetéséről is, hogy az idelátogatóknak naprakész információk álljanak a rendelkezésére.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
A turizmusra épít a Nyárádmente
A nyárádmenti polgármesterek, vállalkozók jelenlétében pénteken ünnepélyesen megnyitották a Leader- pályázatból Nyárádremetén létesített turisztikai információs központot, amely a Nyárádmente értékeit hivatott népszerűsíteni. Emellett létrehoztak egy honlapot, amely a turistáknak útbaigazítást nyújt arról, milyen látványosságok, szálláshelyek, illetve sajátos, a vidéki mindennapokba betekintést nyújtó programlehetőségek vannak a térségben.
A Nyárádmente Kistérségi Társulás régóta munkálkodik azon, hogy a turisztikai potenciált, amivel a térség rendelkezik, minél hatékonyabban kiaknázzák. Ebben történt nagy előrelépés a két uniós projekt révén, amelyeknek köszönhetően Nyárádremete község egy turisztikai információs központ létesítésére nyert támogatást, valamint a Nyárádmente és a Marosmente Kistérségi Társulások összefogásának eredményeképpen sikerült több olyan, színvonalas, minőségi fotókkal ellátott albumot összeállítani és kiadni, amelyek bemutatják a turistáknak a térségeket és ezek értékeit. Antal Zoltán, a Nyárádmente Kistérségi Társulás vezetője rámutatott, valójában hármas célja volt a Remetén pénteken megszervezett eseménynek, egyrészt megnyitották a turisztikai információs központot, másrészt pedig ismertették a kiadvány-csomagot, valamint bemutatták a www.nyaradmente.ro turisztikai honlapot, ahol a turisták számára egy helyen elérhetővé válik a Nyárádmente összes látványossága, szálláshelye – online foglalási lehetőséggel -, gasztronómiai kínálata, szabadidő-eltöltési lehetőségei, programcsomagok, térképekkel és a szükséges útbaigazítással együtt. A honlapon a hasznos információk mellett gazdag fotókínálat is várja a turistákat, a vidéki ember mindennapjait megörökítő életképek, ahogyan megdolgozzák a földet, kézműveskednek, a falusi hagyományok egy-egy mozzanata által elevenedik meg a Nyárádmente az oldalra kattintók előtt. A nyárádmenti információs rendszer össze van kapcsolva a többi székelyföldivel, így azok éppen aktuális kínálatait is láthatja a turista. Antal Zoltán szerint a lehetőség adott, a továbbiakban az jelent majd kihívást, hogy élettel töltsék meg a rendszert, azaz a vendéglátók is odafigyeljenek arra, hogy mindig naprakész információk álljanak a turisták rendelkezésére, illetve hogy kellőképpen ki tudják majd szolgálni az idelátogatókat.
A táj és az emberek természet- közelsége jelenti a vonzerőt
Az eseményen jelen lévő Farkas Balázs konzul szerint a turizmus fellendítését célzó projekt a környező települések hatékony összefogásának a kiváló példája, és a nyárádmenti csapat az ország legsikeresebb Leader-akció-csoportjává nőtte ki magát. Mint mondta, a nyárádmenti prioritások fontos pillére a turizmus, hiszen az idegenforgalom által termelt bevétel helyi kisvállalkozóknak segít a megélhetésben, de emellett ösztönzi a hagyományos gazdálkodás megőrzését, és hozzájárul a helyi gazdasági fejlődéshez. – A Székelyföld vonzerejét a táj és a falusi emberek természetközelsége, vendégszeretete képezi. Ezt a turista számára eladhatóvá kell tenni, viszont úgy, hogy ne essen csorba az eredetiségben, hiszen ez esetben éppen a lényeg veszne el – mutatott rá a konzul, aki arra biztatta a helyi kisvállalkozókat, igyekezzenek minden uniós, illetve anyaországi támogatási lehetőséget kihasználni. A turisztikai kiadványokba és a honlapra felkerülő minőségi fotók elkészítésében oroszlánrészt vállalt Kósa István, aki egy éven át járta a vidéket, hogy elkészítse a felvételeket, amelyek által a térséget népszerűsítik a külföldiek előtt. A fotós beszámolója során nem lehetett nem észrevenni, mennyire elvarázsolta a nyárád-menti táj. Mint mondta, a külső hatások ellenére a Nyárádmente a mai napig olyan hely maradt, ahol az ember el tudja képzelni, milyen volt az a világ, amikor kizárólag földművelésből éltek a vidékiek. – Ahhoz, hogy egy turista ellátogasson a térségbe, tudnia kell, hogy mit talál itt, ezért tartom hiánypótlónak ezeket a kiadványokat. A legérdekesebb a Nyárádmentén az emberek és a táj harmonikus együttélése és a biodiverzitás, ami annak köszönhető, hogy évszázadokon keresztül sok kis parcellát sajátos módon dolgoztak meg az itt élők. Mindennek a megőrzésében a legfontosabb, hogy az emberek meg tudjanak élni, és ebben tud segíteni a turizmus – adott hangot véleményének Kósa István.
Az esemény zárómozzanataként dr. Köllő Gábor nyárádremetei plébános Isten áldását kérte az ötletesen megtervezett, parasztházhoz hasonló turisztikai irodára és az ott dolgozók munkájára. A Nyárádremetén, a megyei út mentén álló információs központban Péterfi Csilla és Nyulas Piroska fogadják majd a turistákat, és ők gondoskodnak a honlap működtetéséről is, hogy az idelátogatóknak naprakész információk álljanak a rendelkezésére.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 21.
Akkor és most – visszatekintés 1989-re
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)
„Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt”
Az Új Ezerdév református központban a hét végén a romániai rendszerváltozást elindító temesvári népfelkelés forró pillanataira emlékeztek a temesvári magyarok, a Tőkés László európai parlamenti képviselő irodája által szerevezett temesvári rendezvény keretében. Az Akkor és most – visszatekintés 1989-re című, filmvetítéssel összekötött előadáson és az azt követő beszélgetésen részt vett Tőkés László EP-képviselő, a temesvári forradalom „szikrája”, Gazda Árpád újságíró, akkori harcostársa, valamint Balogh László, az MDF alapító tagja, aki premierben mutatta be a romániai forradalomról 1989-ben készített megrázó dokumentumfilmjét.
A megemlékezés résztvevőit, köztük Tőkés László EP-képviselőt és EMNT-elnököt, Szilágyi Zsolt EMNP-elnököt és Toró T. Tibor alelnököt, Halász Ferenc Temes megyei RMDSZ-elnököt, a hős református gyülekezet tagjait a házigazda Gazda István lelkipásztor köszöntötte, aki felidézte a 26 esztendővel ezelőtti adventi csodavárás hangulatát. Ezután a szegedi Balogh László rendező-operatőr, a Közszolgálati Közalapítvány Kuratóriumi elnöknek Akkor és most – visszatekintés 1989-re című izgalmas előadását hallgathatták meg a jelenlevők, amelyből érdekes részleteket tudtunk meg a temesvári események magyarországi fogadtatásáról és az első segélyszállítmányok kalandos célba juttatásáról az akkori zavaros körülmények között. Balogh László elmondta, hogy valójában a romániai menekültek fogadását készítették elő Szegeden 1989 decemberében, hiszen senki sem hitte, hogy egyik napról a másikra megbukhat Ceaușescu diktatúrája. Amikor eljutott a híre a temesvári csodának Szegedre, Balogh László azonnal útra kelt egy temesvári kórházaknak szánt segélyszállítmánnyal egy francia barátja kíséretében. Első alkalommal láthattuk a már akkor is a magyar közmédiának dolgozó magyar operatőr Aradon és Temesváron forgatott 5 órás dokumentumfilmjének rövidített változatát, amely hűen illusztrálta az 1989-es román–magyar egymásra találás eufórikus pillanatait, ugyanakkor néhány megrázó képsort láthattunk a temesvári kórházakban uralkodó állapotokról és egy agyonlőtt forradalmár azonosításáról. Balogh László 1989. december 22-én elsőként lépte át Nagylaknál az addig lezárt magyar–román határt, és Aradon keresztül érkezett Temesvárra. Aradon a városháza előtt 30-40 ezres tömeg éltette a Panoráma műsor szerkesztőit és a magyar televízió képviselőjét – azokban a napokban jó volt magyarnak lenni Romániában! Temesváron már a diktátor elmenekülését követő zavaros helyzet fogadta Balogh Lászlót, aki a Gyerekkórházban leadta a segélyszállítmányt, majd mindent lefilmezett, amit látott maga körül. Láthattunk egy magyarul csak alig tudó forradalmárt, aki saját elmondása szerint napok óta nem aludt, és koffein fiolákon élve szervezte a rendszerváltó erőket, és láthattunk egy december 22-én éjjel agyonlőtt, a kórházba még élve beszállított fiatalembert, aki időközben meghalt, és a kamera előtt azonosították. Balogh László kamerája még sok izgalmas pillanatot rögzített a járműveket ellenőrző, botokkal felfegyverzett forradalmár csapatokról, szekusok elfogásáról, a terroristák számlájára írt lövöldözésekről. A magyar operatőrnek és francia barátjának másnap Jugoszlávia felé kellett elhagynia az országot, mert nem tudták szavatolni a biztonságát a Temesvár–Arad–Nagylak útvonalon (ott lőtték agyon – pontosabban Aradon – a segélyszállítmánnyal érkező hódmezővásárhelyi fiatalembert). Balogh László azt is elmondta, ezt a dokumentumfilmet többször felajánlotta a román médiáknak, de eddig senki sem volt rá kíváncsi. A film levetítése nyomán a jelenlevők – többen közülük a temesvári forradalom aktív résztvevői voltak – felidézték a 26 évvel ezelőtti forró pillanatokat, és részben azonosították a dokumentumfilm szereplőit. Szilágyi Zsolt EMNP-elnök azt javasolta, hogy gyűjtsük össze az „ellopott forradalom” dokumentumait, amilyen az imént látott dokumentumfilm, írjuk meg mi a forradalom történetét, mert Bukarest soha sem fogja megbocsátani, hogy nem onnan indult el a forradalom és nem egy ortodox pópa volt a forradalom szikrája, hanem egy magyar református gyülekezet lelkipásztora.
A megemlékezés második részében, a Baráti estéksorozat keretében Gazda Árpád újságíró tett fel izgalmas kérdéseket egykori harcostársának, Tőkés Lászlónak. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, a rendkívüli Baráti esték rendezvény szervezője hangsúlyozta: a temesvári forradalomról 26 év után is beszélni kell, hiszen ez „a mi forradalmunk volt”. Gazda Árpád a Tőkés Lászlót ért hazaárulás és szekus kollaboráns vádak hátterét igyekezett tisztázni, mert szerinte ezek a vádak nem kis mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy elsősorban a román közvélemény előtt lejáratták az 1989-es forradalom hősét. A visszatérő hazaárulás és kém vádakkal kapcsolatban Tőkés László elmondta, hogy beperelte Theodorescu és Talpeș volt titkosszolgálati vezetőket, akik egy televíziós műsorban tették közzé ezeket a képtelenségeket. Az állítólagos beszervezésről pedig kiderült, hogy 1975-ben a frissen végzett teológust, Tőkés Lászlót valóban behívatták a Securitate-ra, és fenyegetések közepette nyilatkozatokat írattak vele, majd végül lediktáltak neki egy „Angajament” című szöveget, amelynek aláírását a fiatal lelkipásztor elutasította. Ezt a dokumentumot közölte 1990 után egy temesvári napilap, méghozzá egy aláhamisított aláírással együtt. „A 2000-res években kikértem a szekusdossziémat, és benne van az Angajament, amely ma sincs aláírva, bárki megnézheti” mondta Tőkés László, aki így summázta az elmúlt 26 év történéseit:
„Ellopták a forradalmat, ez egy közszájon forgó megfogalmazás, ennek a mélységét szeretném most megmutatni. Azért nem érdekli már az embereket és a gyülekezetet sem, a temesvári magyarokat sem – tisztelet a kivételnek –, hogy mi történt 1989-ben, mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni. A legszebb dolgok ebből az időből azok az emberi erények, a bátorság, a hűség, az odaadás, az emberség, a szolidaritás, az összetartás, amelyek, amikor nagy volt a veszély, megmutatkoztak, most pedig, amikor nem vagyunk veszélyben, alig lehet mozgósítani az embereket. Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt.” Tőkés László arra is emlékeztetett, hogy a forradalom templomának építését is eltérítették, és így történhetett meg, hogy 26 év után még mindig épül az Új Ezredév központ. „Valahogy így épül a mi jövendőnk is, mint ez a központ, de csak felépítjük” – mondta Tőkés László, amit a házigazda Gazda István azzal egészített ki, hogy az elszabotált templom helyett épülő magyar központ sokkal nagyobb szabású és jobb projekt, mint a régi. Gazda Árpád pedig arra emlékeztetett: a 26 esztendővel ezelőtt történt temesvári csoda bizonyítja, hogy a legreménytelenebb helyzetben sem szabad feladni a harcot, mert van remény és megtörténhet az, amiben erősen hiszünk.
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 21.
Nemzetközi színtérre vinnék az 1989-es forradalom ügyét
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián jelenlévők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannishoz az ügyben, hiszen az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Raluca Prună igazságügyi miniszter is a nemzetközi nyomásgyakorlásban bízik.
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es forradalom napjaiban a Szekuritáté, a rendőrség és a katonaság készített.
A konferencia résztvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a '89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői, valamint a platformhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
A konferenciát követő sajtótájékoztatón Göran Lindbad, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának svéd elnöke elmondta, hogy a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja. Neela Winklemanova, a platform cseh igazgatója rámutatott, hogy eddig nem folyamodtak hasonló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseiket több európai kormány is támogatta, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Hozzátette, az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független, technokrata Cioloş-kormány idején van esély a titkosság feloldására. A civil aktivista elmondta, a temesvári Justice 2.0 konferencia címében a számok arra utalnak, hogy a romániai társadalom nem számíthat a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, így a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni.
„Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását" – hívta fel a figyelmet Tőkés László EP-képviselő.
A konferencián az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Tőkés arra emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen évekkel ezelőtt kezdeményezte: a Kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye Temesváron legyen.
A forradalom dossziéjának titkosítása kapcsán Raluca Prună igazságügyi miniszter is megszólalt, rámutatva: meggyőződése, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán a hazai igazságszolgáltatás egyformán kezeli majd a forradalom és a bányászjárás dokumentumait. A tárcavezető ezt azután jelentette ki, hogy pénteken találkozott Teodor Marieşsel, a 21 Decembrie 1989 Egyesület elnökével. Utóbbi elmondta, a miniszter időt kért, hogy tájékozódhasson az ügyészségen a forradalom dossziéjáról, a következő találkozóra január 5-én kerül sor.
Temesváron egyébként a hétvégén is tartottak a megemlékezések – vasárnap a szirénák is megszólaltak, emlékeztetve a 26 évvel ezelőtti eseményekre.
Krónika (Kolozsvár)
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián jelenlévők megszavazták: levélben fordulnak Klaus Johannishoz az ügyben, hiszen az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Raluca Prună igazságügyi miniszter is a nemzetközi nyomásgyakorlásban bízik.
Az 1989-es forradalom dokumentumai titkosságának a feloldását kezdeményezték szombaton egy temesvári évfordulós konferencia résztvevői. A Justice 2.0 konferencián Eugen Gherga, a forradalom egykori résztvevője, Temesvár díszpolgára sérelmezte, hogy még mindig titkosítottak azok a filmek és fotók, amelyeket az 1989-es forradalom napjaiban a Szekuritáté, a rendőrség és a katonaság készített.
A konferencia résztvevői megszavazták, hogy levélben fordulnak Klaus Johannis államfőhöz, kérvén a '89-es dokumentumok titkosságának a feloldását. A levelet Tőkés László európai parlamenti képviselő mellett az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői, valamint a platformhoz egy hónapja csatlakozott Temesvár Társaság elnöke, Florian Mihalcea is aláírja.
A konferenciát követő sajtótájékoztatón Göran Lindbad, az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának svéd elnöke elmondta, hogy a kommunizmus bűneit rejtő archívumok megnyitását a platformot alkotó 51 európai szervezet és kutatóintézet mindegyike támogatja. Neela Winklemanova, a platform cseh igazgatója rámutatott, hogy eddig nem folyamodtak hasonló kérésekkel az országokhoz, de korábbi kezdeményezéseiket több európai kormány is támogatta, és ezért reménykednek abban, hogy szavuk Romániában is meghallgatásra talál.
Florian Mihalcea, a Temesvár Társaság elnöke hozzátette, Romániában az államfő által elnökölt Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) hatáskörébe tartozik a dokumentumok titkosságának a feloldása. Hozzátette, az akkor készült titkos dokumentumok közül eddig csak a hadsereg 1989-es operatív naplói váltak kutathatóvá. Úgy vélte, a pártoktól független, technokrata Cioloş-kormány idején van esély a titkosság feloldására. A civil aktivista elmondta, a temesvári Justice 2.0 konferencia címében a számok arra utalnak, hogy a romániai társadalom nem számíthat a hazai bíróságokra a kommunizmus bűneinek a felderítésében, így a problémát a második, nemzetközi szintre kell emelni.
„Az eltelt negyedszázad, valamint a legutóbbi hazai fejlemények is azt bizonyítják, hogy a kommunizmus átkos örökségeként reánk nehezedő romániai válság nemzetközi szövetségesek és segítség nélkül szintén nem oldható meg. Más szóval szólva, előbb vagy utóbb, végre igazságot kell tennünk a kommunista múlt ügyében. Ez egyként jelenti a kommunista korszak történetének és bűneinek a valóságnak megfelelő, hiteles feltárását, valamint a történelmi, erkölcsi igazságtételt, lehetőleg pedig az elkövetők megbüntetését és az áldozatok iránti jóvátételt, ezeknek rehabilitálását" – hívta fel a figyelmet Tőkés László EP-képviselő.
A konferencián az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformjának a vezetői elmondták: 11 európai állam képviselőiből munkacsoportot hoztak létre, amelyik a kommunizmus bűneiben illetékes nemzetközi bíróság létrehozását készíti elő. Sajnálkozva állapították meg, hogy a nyugat-európai országok kevéssé mutatkoznak érzékenynek a téma iránt. Tőkés arra emlékeztetett, hogy a Temesvár Társasággal közösen évekkel ezelőtt kezdeményezte: a Kommunizmus bűneit feltáró nemzetközi bíróság székhelye Temesváron legyen.
A forradalom dossziéjának titkosítása kapcsán Raluca Prună igazságügyi miniszter is megszólalt, rámutatva: meggyőződése, hogy az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntései nyomán a hazai igazságszolgáltatás egyformán kezeli majd a forradalom és a bányászjárás dokumentumait. A tárcavezető ezt azután jelentette ki, hogy pénteken találkozott Teodor Marieşsel, a 21 Decembrie 1989 Egyesület elnökével. Utóbbi elmondta, a miniszter időt kért, hogy tájékozódhasson az ügyészségen a forradalom dossziéjáról, a következő találkozóra január 5-én kerül sor.
Temesváron egyébként a hétvégén is tartottak a megemlékezések – vasárnap a szirénák is megszólaltak, emlékeztetve a 26 évvel ezelőtti eseményekre.
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 21.
Hatott a befolyásos külföldi bankárok „zsarolása”?
Sajtóértesülések szerint nem hajlandó kihirdetni, és visszaküldi a parlamentnek Klaus Johannis államfő a fizetés nélküli teljesítésről szóló törvényt.
A Realitatea Tv szerint az elnöknek azért nem tetszik a jogszabály, mivel abból a nagy ingatlanhiénák húznának hasznot. Az Agerpres hírügynökség eközben arról számolt be, Johannis azt kifogásolja, hogy nincs összhang a törvény cikkelyei és egyes fogalmak meghatározása között. A kiszivárgott információk szerint az államfő úgy véli, hogy a jogszabály a polgári törvénykönyv túl sok cikkelyét hagyja figyelmen kívül.
Már voltak híresztelések
A hírtelevíziók által idézett, ám meg nem nevezett források egyébként nem mondtak újdonságot, már a hét első felében az szivárgott ki a parlament berkeiből, hogy Klaus Johannis visszaküldheti a parlament elé a fizetés helyetti teljesítés törvényét – ugyan egyetért az intézkedéssel, de meglátásában a törvény szövegében bizonyos dolgok tisztázására van szükség.
Éppen ezért parlamenti források szerint a PNL vezetősége úgy döntött, hogy kérni fogja a két ház együttes házbizottságát, hogy hívják össze a költségvetési és a jogi bizottságokat, hogy meghallgassák a jegybank vezetőit. Utóbbiak részletekkel szolgálhatnának a törvény és annak várható hatása kapcsán. A meghallgatásokról azután születik döntés, miután Johannis elnök visszaküldi a parlament elé a jogszabályt. A döntéshozók téli szünetének közeledtét figyelembe véve, az intézkedés újratárgyalására és a bizottsági meghallgatásra már csak jövő év elején kerülhet sor.
„Zsaroló” bankok
Eközben szerda este a Hotnews hírportál birtokába jutott egy olyan levél, amelyben négy, külföldi tőkéjű, romániai pénzintézet anyabankjának vezetője kérte az államfőtől, hogy ne hirdesse ki a hitelek ingatlanokkal való törlesztését lehetővé tevő törvényt, ellenkező esetben perekkel fenyegetőznek.
A dokumentumot Andreas Treichl, a BCR anyabankja, az Erste Group elnök-vezérigazgatója, Carlo Vivaldi, az Unicredit Group kelet-közép-európai vezetője, Frederic Oudea, a BRD anyabankja, a Societé Generale elnök-vezérigazgatója, aki egyben a Bankok Európai Szövetségének elnöke, valamint Karl Sevelda, a Raiffeisen Bank International elnök-vezérigazgatója látta el kézjegyével.
Rögtön léptek
A négy nagy európai pénzintézet vezetője december elsején küldte el a levelet Klaus Johannis államfőhöz, miután a képviselőház november 25-én elfogadta a fizetés nélküli teljesítésről szóló törvényt. Mint ismeretes, ennek értelmében egy magánszemély, aki bankhitelt vett fel, és már nem tudja törleszteni adósságát, a bankra írathatja a jelzálogot képező ingatlant, a pénzintézet pedig nem tarthat igényt további javakra vagy jövedelmekre.
A jogszabályt a nemzeti liberális párti (PNL) Daniel Zamfir kezdeményezte, kidolgozásában segédkezett Gheorghe Piperea ügyvéd, a törvénykezdeményezés aláírói között pedig egyaránt találunk liberális, szociáldemokrata párti (PSD), RMDSZ-es, ALDE-s honatyát, vagy a nemzeti kisebbségek képviselőjét.
A bankárok és szervezeteik keményen bírálták a törvényt, mondván, az veszélybe sodorja az ingatlanhitelek piacát, mivel drasztikusan korlátozza a finanszírozáshoz való hozzáférést, és kihat az ingatlanfejlesztőkre és az építőiparra is. A Román Nemzeti Bank (BNR) illetékesei már bejelentették, hogy az alkotmánybíróságtól kérnek jogorvoslatot, mivel a törvény hatályba lépése nyomán fennáll a bankok csődbejutásának kockázata.
Sikerben reménykedtek
A nyilvánosságra került levélben a négy bankvezér azt kérte Johannistól, hogy előzze meg azt, amit ők „valós kárnak” neveznek, és amit a törvény – ami lehetővé teszi, hogy a jelzáloghitellel rendelkezők átadják a hitelintézetnek az illető ingatlant, és így nem kell pénzben törleszteniük – nekik okozna.
„Szerintünk még elég idő van annak megakadályozására, hogy a törvény valós kárt okozzon a pénzintézeteknek és Románia gazdaságának, ami elkerülhetetlen módon megtörténne. Bízunk abban, hogy Románia megvédi a hosszú távú befektetőket a méltánytalan és helytelen bánásmódtól, ami jelentős kárt okoz. Arra kérnénk önt, gondolja újra ezt a törvényt, hogy meg lehessen előzni Románia alapvető és alkotmányos elvei, valamint az európai törvények megsértését. Őszintén reméljük, hogy aggodalmaink meghallgatásra találnak, és megfelelőképpen kezelik” – üzente a négy bankvezér Klaus Johannisnak.
Ellenkező esetben perelnek
A levél aláírói arra figyelmeztették ugyanakkor Románia elnökét, hogy „törvényes lépéseket” fontolgatnak. „Szeretnénk elkerülni, hogy arra kényszerítsenek bennünket, hogy meghozzuk a következő lépéseket romániai befektetéseink védelme érdekében, törvényi lépéseket tehetünk Romániában, kétoldalú szinten (a hatályban levő kétoldali befektetői megállapodások értelmében), illetve európai szinten. Tisztelettel arra kérnénk önt, hogy vegye figyelembe véleményünket, mi pedig állunk az ön rendelkezésére bárminemű konzultációra és egyeztetésre” – írják a pénzintézetek vezetői.
Szerintük „több mint valószínű, hogy egy hasonló beavatkozás a már fennálló kereskedelmi szerződésekbe sajátos módon oda vezethet, hogy igazságtalanul, kárpótlás nélkül megfosztanak valakit egy tulajdontól, megsértik a tőke szabad mozgásának jogát, illetve azt a jogi alapelvet, ami tiltja, hogy egy jogszabályt visszamenőleges hatállyal alkalmazzanak”.
Milliárdos károktól tartanak
„Úgy gondoljuk, hogy ezeknek a jogi alapvetéseknek a megsértése komoly aggodalomra ad okot a törvény alkotmányosságát illetően is. A Román Nemzeti Bank előzetes becslései szerint a törvény hatása a bankok kárára lenne, milliárd eurós nagyságrendű veszteséget okozna. A kezdeményezés nélkülöz minden gazdasági és szociális kritériumot, nem képes segítséget nyújtani a bajba jutott állampolgároknak, hanem alkalmazható minden jelzálog-megállapodás esetében, anélkül hogy figyelembe venné a tulajdon eredeti értékét, a hiteltörlesztő jövedelmét vagy az illető ingatlan fajtáját. A jogszabály veszélyt jelent az ingatlanhitelek piacára nézve, drasztikusan viszszaszorítva a finanszírozáshoz való hozzáférést. Hatással van az ingatlanfejlesztőkre és az építőiparra is” – állítják a levél aláírói.
Felhívják ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a már létező hitelek esetében alkalmazott egyoldalú intézkedések „fokozhatják a külföldi és hazai befektetők aggodalmát” a romániai jogrendszer működőképességét illetően. Így veszélybe kerülne „Románia, mint működőképes és megbízható üzleti partner, hitelessége”, és „a pénzügyi szektor abbéli képességét, hogy finanszírozni tudja a stratégiai befektetéseket egy olyan országban, ahol a bankok kulcsszerepet játszottak a gazdasági fejlődésben”.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)
Sajtóértesülések szerint nem hajlandó kihirdetni, és visszaküldi a parlamentnek Klaus Johannis államfő a fizetés nélküli teljesítésről szóló törvényt.
A Realitatea Tv szerint az elnöknek azért nem tetszik a jogszabály, mivel abból a nagy ingatlanhiénák húznának hasznot. Az Agerpres hírügynökség eközben arról számolt be, Johannis azt kifogásolja, hogy nincs összhang a törvény cikkelyei és egyes fogalmak meghatározása között. A kiszivárgott információk szerint az államfő úgy véli, hogy a jogszabály a polgári törvénykönyv túl sok cikkelyét hagyja figyelmen kívül.
Már voltak híresztelések
A hírtelevíziók által idézett, ám meg nem nevezett források egyébként nem mondtak újdonságot, már a hét első felében az szivárgott ki a parlament berkeiből, hogy Klaus Johannis visszaküldheti a parlament elé a fizetés helyetti teljesítés törvényét – ugyan egyetért az intézkedéssel, de meglátásában a törvény szövegében bizonyos dolgok tisztázására van szükség.
Éppen ezért parlamenti források szerint a PNL vezetősége úgy döntött, hogy kérni fogja a két ház együttes házbizottságát, hogy hívják össze a költségvetési és a jogi bizottságokat, hogy meghallgassák a jegybank vezetőit. Utóbbiak részletekkel szolgálhatnának a törvény és annak várható hatása kapcsán. A meghallgatásokról azután születik döntés, miután Johannis elnök visszaküldi a parlament elé a jogszabályt. A döntéshozók téli szünetének közeledtét figyelembe véve, az intézkedés újratárgyalására és a bizottsági meghallgatásra már csak jövő év elején kerülhet sor.
„Zsaroló” bankok
Eközben szerda este a Hotnews hírportál birtokába jutott egy olyan levél, amelyben négy, külföldi tőkéjű, romániai pénzintézet anyabankjának vezetője kérte az államfőtől, hogy ne hirdesse ki a hitelek ingatlanokkal való törlesztését lehetővé tevő törvényt, ellenkező esetben perekkel fenyegetőznek.
A dokumentumot Andreas Treichl, a BCR anyabankja, az Erste Group elnök-vezérigazgatója, Carlo Vivaldi, az Unicredit Group kelet-közép-európai vezetője, Frederic Oudea, a BRD anyabankja, a Societé Generale elnök-vezérigazgatója, aki egyben a Bankok Európai Szövetségének elnöke, valamint Karl Sevelda, a Raiffeisen Bank International elnök-vezérigazgatója látta el kézjegyével.
Rögtön léptek
A négy nagy európai pénzintézet vezetője december elsején küldte el a levelet Klaus Johannis államfőhöz, miután a képviselőház november 25-én elfogadta a fizetés nélküli teljesítésről szóló törvényt. Mint ismeretes, ennek értelmében egy magánszemély, aki bankhitelt vett fel, és már nem tudja törleszteni adósságát, a bankra írathatja a jelzálogot képező ingatlant, a pénzintézet pedig nem tarthat igényt további javakra vagy jövedelmekre.
A jogszabályt a nemzeti liberális párti (PNL) Daniel Zamfir kezdeményezte, kidolgozásában segédkezett Gheorghe Piperea ügyvéd, a törvénykezdeményezés aláírói között pedig egyaránt találunk liberális, szociáldemokrata párti (PSD), RMDSZ-es, ALDE-s honatyát, vagy a nemzeti kisebbségek képviselőjét.
A bankárok és szervezeteik keményen bírálták a törvényt, mondván, az veszélybe sodorja az ingatlanhitelek piacát, mivel drasztikusan korlátozza a finanszírozáshoz való hozzáférést, és kihat az ingatlanfejlesztőkre és az építőiparra is. A Román Nemzeti Bank (BNR) illetékesei már bejelentették, hogy az alkotmánybíróságtól kérnek jogorvoslatot, mivel a törvény hatályba lépése nyomán fennáll a bankok csődbejutásának kockázata.
Sikerben reménykedtek
A nyilvánosságra került levélben a négy bankvezér azt kérte Johannistól, hogy előzze meg azt, amit ők „valós kárnak” neveznek, és amit a törvény – ami lehetővé teszi, hogy a jelzáloghitellel rendelkezők átadják a hitelintézetnek az illető ingatlant, és így nem kell pénzben törleszteniük – nekik okozna.
„Szerintünk még elég idő van annak megakadályozására, hogy a törvény valós kárt okozzon a pénzintézeteknek és Románia gazdaságának, ami elkerülhetetlen módon megtörténne. Bízunk abban, hogy Románia megvédi a hosszú távú befektetőket a méltánytalan és helytelen bánásmódtól, ami jelentős kárt okoz. Arra kérnénk önt, gondolja újra ezt a törvényt, hogy meg lehessen előzni Románia alapvető és alkotmányos elvei, valamint az európai törvények megsértését. Őszintén reméljük, hogy aggodalmaink meghallgatásra találnak, és megfelelőképpen kezelik” – üzente a négy bankvezér Klaus Johannisnak.
Ellenkező esetben perelnek
A levél aláírói arra figyelmeztették ugyanakkor Románia elnökét, hogy „törvényes lépéseket” fontolgatnak. „Szeretnénk elkerülni, hogy arra kényszerítsenek bennünket, hogy meghozzuk a következő lépéseket romániai befektetéseink védelme érdekében, törvényi lépéseket tehetünk Romániában, kétoldalú szinten (a hatályban levő kétoldali befektetői megállapodások értelmében), illetve európai szinten. Tisztelettel arra kérnénk önt, hogy vegye figyelembe véleményünket, mi pedig állunk az ön rendelkezésére bárminemű konzultációra és egyeztetésre” – írják a pénzintézetek vezetői.
Szerintük „több mint valószínű, hogy egy hasonló beavatkozás a már fennálló kereskedelmi szerződésekbe sajátos módon oda vezethet, hogy igazságtalanul, kárpótlás nélkül megfosztanak valakit egy tulajdontól, megsértik a tőke szabad mozgásának jogát, illetve azt a jogi alapelvet, ami tiltja, hogy egy jogszabályt visszamenőleges hatállyal alkalmazzanak”.
Milliárdos károktól tartanak
„Úgy gondoljuk, hogy ezeknek a jogi alapvetéseknek a megsértése komoly aggodalomra ad okot a törvény alkotmányosságát illetően is. A Román Nemzeti Bank előzetes becslései szerint a törvény hatása a bankok kárára lenne, milliárd eurós nagyságrendű veszteséget okozna. A kezdeményezés nélkülöz minden gazdasági és szociális kritériumot, nem képes segítséget nyújtani a bajba jutott állampolgároknak, hanem alkalmazható minden jelzálog-megállapodás esetében, anélkül hogy figyelembe venné a tulajdon eredeti értékét, a hiteltörlesztő jövedelmét vagy az illető ingatlan fajtáját. A jogszabály veszélyt jelent az ingatlanhitelek piacára nézve, drasztikusan viszszaszorítva a finanszírozáshoz való hozzáférést. Hatással van az ingatlanfejlesztőkre és az építőiparra is” – állítják a levél aláírói.
Felhívják ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a már létező hitelek esetében alkalmazott egyoldalú intézkedések „fokozhatják a külföldi és hazai befektetők aggodalmát” a romániai jogrendszer működőképességét illetően. Így veszélybe kerülne „Románia, mint működőképes és megbízható üzleti partner, hitelessége”, és „a pénzügyi szektor abbéli képességét, hogy finanszírozni tudja a stratégiai befektetéseket egy olyan országban, ahol a bankok kulcsszerepet játszottak a gazdasági fejlődésben”.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 21.
Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2015. december 21.
Böjte Csaba az élet vállalására biztatott
Édesanyja elvesztése ellenére is találkozott gyerekeivel
Az előző évekhez hasonlóan az idén is a gyerekek elfogadásáról, az élet értelméről beszélt Böjte Csaba szombat este a Vigadóban. Az Isten angyalaival köszöntünk című előadás idején nemcsak örökérvényű igazságokat hallhattunk, hanem a környékbeli Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban nevelkedő fiataloknak is tapsolhattunk karácsonyváró műsorukhoz. Az est hangulatára rányomta bélyegét az a szomorú tény, hogy Csaba testvér egy nappal korábban temette el édesanyját, Jucika nénit, aki a gyerekmentő szolgálatban nemcsak támogatta fiát, hanem az árvák felkarolásában is szerepet vállalt.
Böjte Csaba felvezetőjében a magyarságot sújtó alacsony születési számra hívta fel a figyelmet, ezért minden magyar ember karácsonyfája alá egy mosolygós kisgyereket kívánva köszöntötte a zsúfoltságig megtelt nézőtér hallgatóit. Nehéz beszélni az édesanyáról, akit egy nappal korábban temetett el, mondta elcsukló hangon, és alig hiszi, hogy lenne a világon más dolog, amiért ebben a lelkiállapotban útra kelne, de a gyerekek sorsa iránti törődés kötelezi, hogy megjelenjen egy olyan rendezvényen, ahol mindenkit arra biztathat, támogassák az elesett kicsinyeket, és vállaljanak saját gyereket.
A gyász napjaiban számos levelet kapott régi növendékeitől, akik Böjte Julianna elvesztése fölötti gyászban osztoztak, ezekből is hallhattunk részletet. A gyerekmentő szolgálatban ugyan háttérben maradt az édesanyja, ám híressé vált fia jobb kezeként nagyon sok támogatott gyerek számára azt a nagymamát jelentette, aki gondoskodott a ruháztatásukról, élelmezésükről, és egyben lelki támaszukként is szolgált. Az édesanya, akinek férjét halálra verték a román titkosszolgálat pribékjei, sosem különböztette meg a gyerekeket sem vallási, sem nemzetiségi hovatartozásuk alapján, mondta Böjte Csaba, hiszen minden gyerek Isten ajándéka. Ezt a gondolatot folytatva hozzáfűzte: a manapság oly sokat emlegetett migránsok gyerekei előtt is ki kell nyitnunk a szívünket, hiszen a kicsinyek Isten angyalai.
Előadása közben több megható történetet is elmesélt hallgatóinak, meggyőzően szemléltetve, hogy az élet a szegénység, a megpróbáltatások ellenére is elsőbbséget élvez. Ezért hozták létre Árkoson az egyedülálló, magukra maradt anyákat támogató központot, amellyel kapcsolatban megjegyezte, szeretné, ha ennek létezéséről minél többen tudomást szereznének, hogy mindenek ellenére az élet megtartása mellett dönthessenek. „Annyiféle öröm van a földön, de az élet felvállalásának öröme mindent felülmúl”, mondta Csaba testvér. „A gyerekvállalás isteni parancs, és aki ennek nem veti alá magát, hiába várja a Fennvaló segítségét” – tette hozzá.
Ugyanakkor az egykézés ellen is felemelte szavát, kifejtve, az elkényeztetett kicsinyeket az a veszély fenyegeti, hogy nem találják meg a helyüket a társadalomban, és így sok család úgynevezett terroristákat nevel, akik önzésük miatt nem tudnak beilleszkedni, és ha nem is robbantanak bombát, de elhagyják azt a közeget, ahol felnevelkedtek, mert telhetetlenségre, békétlenségre szoktatták őket.
Az est folyamán karácsonyi műsorral léptek színre a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyerekotthon, valamint a torjai, kézdiszentléleki, lemhényi, esztelneki családi házak növendékei.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
Édesanyja elvesztése ellenére is találkozott gyerekeivel
Az előző évekhez hasonlóan az idén is a gyerekek elfogadásáról, az élet értelméről beszélt Böjte Csaba szombat este a Vigadóban. Az Isten angyalaival köszöntünk című előadás idején nemcsak örökérvényű igazságokat hallhattunk, hanem a környékbeli Dévai Szent Ferenc Alapítvány gyermekotthonaiban nevelkedő fiataloknak is tapsolhattunk karácsonyváró műsorukhoz. Az est hangulatára rányomta bélyegét az a szomorú tény, hogy Csaba testvér egy nappal korábban temette el édesanyját, Jucika nénit, aki a gyerekmentő szolgálatban nemcsak támogatta fiát, hanem az árvák felkarolásában is szerepet vállalt.
Böjte Csaba felvezetőjében a magyarságot sújtó alacsony születési számra hívta fel a figyelmet, ezért minden magyar ember karácsonyfája alá egy mosolygós kisgyereket kívánva köszöntötte a zsúfoltságig megtelt nézőtér hallgatóit. Nehéz beszélni az édesanyáról, akit egy nappal korábban temetett el, mondta elcsukló hangon, és alig hiszi, hogy lenne a világon más dolog, amiért ebben a lelkiállapotban útra kelne, de a gyerekek sorsa iránti törődés kötelezi, hogy megjelenjen egy olyan rendezvényen, ahol mindenkit arra biztathat, támogassák az elesett kicsinyeket, és vállaljanak saját gyereket.
A gyász napjaiban számos levelet kapott régi növendékeitől, akik Böjte Julianna elvesztése fölötti gyászban osztoztak, ezekből is hallhattunk részletet. A gyerekmentő szolgálatban ugyan háttérben maradt az édesanyja, ám híressé vált fia jobb kezeként nagyon sok támogatott gyerek számára azt a nagymamát jelentette, aki gondoskodott a ruháztatásukról, élelmezésükről, és egyben lelki támaszukként is szolgált. Az édesanya, akinek férjét halálra verték a román titkosszolgálat pribékjei, sosem különböztette meg a gyerekeket sem vallási, sem nemzetiségi hovatartozásuk alapján, mondta Böjte Csaba, hiszen minden gyerek Isten ajándéka. Ezt a gondolatot folytatva hozzáfűzte: a manapság oly sokat emlegetett migránsok gyerekei előtt is ki kell nyitnunk a szívünket, hiszen a kicsinyek Isten angyalai.
Előadása közben több megható történetet is elmesélt hallgatóinak, meggyőzően szemléltetve, hogy az élet a szegénység, a megpróbáltatások ellenére is elsőbbséget élvez. Ezért hozták létre Árkoson az egyedülálló, magukra maradt anyákat támogató központot, amellyel kapcsolatban megjegyezte, szeretné, ha ennek létezéséről minél többen tudomást szereznének, hogy mindenek ellenére az élet megtartása mellett dönthessenek. „Annyiféle öröm van a földön, de az élet felvállalásának öröme mindent felülmúl”, mondta Csaba testvér. „A gyerekvállalás isteni parancs, és aki ennek nem veti alá magát, hiába várja a Fennvaló segítségét” – tette hozzá.
Ugyanakkor az egykézés ellen is felemelte szavát, kifejtve, az elkényeztetett kicsinyeket az a veszély fenyegeti, hogy nem találják meg a helyüket a társadalomban, és így sok család úgynevezett terroristákat nevel, akik önzésük miatt nem tudnak beilleszkedni, és ha nem is robbantanak bombát, de elhagyják azt a közeget, ahol felnevelkedtek, mert telhetetlenségre, békétlenségre szoktatták őket.
Az est folyamán karácsonyi műsorral léptek színre a kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyerekotthon, valamint a torjai, kézdiszentléleki, lemhényi, esztelneki családi házak növendékei.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely
2015. december 22.
Soós koalíciós jelölt lehet (RMDSZ–EMNP-megállapodás)
A magyar pártok koalíciójának jelöltjeként indulhat a marosvásárhelyi polgármesteri székért az RMDSZ-t képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – erről állapodott meg tegnap Kolozsváron Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Szilágyi Zsolt EMNP-elnök.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak a néppárti javaslatnak az elfogadását, hogy a magyar pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi és a Maros megyei tanácsra is: Kelemen Hunor csak akkor hajlandó ezt fontolóra venni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. A szövetség közleménye szerint az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat”. Szilágyi Zsolt ezt a feltételt abszurdnak és aránytalannak tartja. Kijelentette: „bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges”, ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni. Az EMNP elnöke szerint éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette: a 2009-es európai parlamenti választásokon az EMNT és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik, sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás” – jelentette ki.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg, az EMNP jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A magyar pártok koalíciójának jelöltjeként indulhat a marosvásárhelyi polgármesteri székért az RMDSZ-t képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese – erről állapodott meg tegnap Kolozsváron Kelemen Hunor RMDSZ-elnök és Szilágyi Zsolt EMNP-elnök.
Az RMDSZ ugyanakkor feltételekhez kötötte annak a néppárti javaslatnak az elfogadását, hogy a magyar pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi és a Maros megyei tanácsra is: Kelemen Hunor csak akkor hajlandó ezt fontolóra venni, ha az EMNP nem indul az országos parlamenti választásokon. A szövetség közleménye szerint az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat”. Szilágyi Zsolt ezt a feltételt abszurdnak és aránytalannak tartja. Kijelentette: „bármilyen együttműködés az arányok betartásával lehetséges”, ha a parlamenti választásokon az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is az egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni. Az EMNP elnöke szerint éppen a magyar pártok – közös marosvásárhelyi és Maros megyei jelöltlistájában is megnyilvánuló – összefogása maximalizálhatná az RMDSZ-es Soós Zoltán nyerési esélyeit. Hozzátette: a 2009-es európai parlamenti választásokon az EMNT és az RMDSZ összefogása csaknem négy képviselőt juttatott a brüsszeli testületbe, míg 2014-ben az RMDSZ-nek egyedül csak két képviselője szerzett mandátumot. „A választók jelentős részét sem az egyik, sem a másik párt nem tudja megszólítani, ők csak akkor mennek el szavazni, ha van magyar összefogás” – jelentette ki.
A hétfői tanácskozás végén a felek megállapodtak abban, hogy január második felében ismét egyeztetnek. Az októberi marosvásárhelyi előválasztáson Soós Zoltán a szavazatok 62,04 százalékát szerezte meg, az EMNP jelöltje, Portik Vilmos 28,9 százalékos támogatottságot ért el. A harmadik jelöltre, a független Barabás Miklósra a választók 8,83 százaléka szavazott. Marosvásárhelyen él az erdélyi városok között a legnagyobb, mintegy 58 ezer fős magyar közösség, amely a 2011-es népszámláláson az összlakosság 43 százalékát tette ki. A korábban magyar többségű városban a magyarság az 1990-es etnikai konfliktus által gerjesztett kivándorlási hullám nyomán került kisebbségbe. A város élére 2000-ben került először szabadon választott román polgármester az azóta háromszor újraválasztott Dorin Florea személyében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 22.
Huszonhat év után
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Népfelkelés, forradalom, államcsíny vagy a külföldi titkosszolgálatok összeesküvése volt, ami 1989 decemberében történt? Kik lőttek a fegyvertelen emberekre? Kik voltak a terroristák? Ezek azok a kérdések, amelyek vitákban, elemzésekben vagy csak "sima" beszélgetések során is gyakran elhangzanak. És amelyekre máig sem kaptunk választ.
Tény, hogy a forradalom szikrája Temesváron pattant ki. 1989. december 16-án Temesváron felháborodott tömeg akarta megakadályozni Tőkés László református lelkész kilakoltatását. A következő napokban a megmozdulások átterjedtek az ország más városaira is, és forradalommá nőve elsöpörték Ceausescu uralmát. A hatalom és a román politikusok Temesvár szerepét az utóbbi 26 évben folyamatosan igyekeztek csökkenteni, mellőzni. A tankönyvekben vagy az állami szintű megemlékezéseken évről évre kevesebb szó esik arról, hogy egy temesvári magyar lelkész parókiájánál kezdődött az a megmozdulás, amely a rendszerváltozást elindította.
26 év után Tőkés László úgy látja, ellopták a forradalmat. Véleménye szerint azért nem érdekli már az embereket, hogy mi történt 1989-ben, "mert annyira ellopták, hogy már nem hiszünk abban, amiben akkor annyira hittünk, hogy képesek voltunk kockáztatni az életünket és a bőrünket vásárra vinni". (…) Úgy ellopták a forradalmat, hogy híre-hamva nem maradt".
Tegnap délelőtt Marosvásárhelyen maroknyi forradalmár gyűlt össze a városháza előtt, hogy elhelyezzék az emlékezés koszorúit a forradalom napjaiban elesett harcostársaik emlékművénél. Sajnálatos módon, a hivatalosságokon kívül alig pár érdeklődő lézengett a téren.
A forradalmárok több mint negyedszázad óta ugyanazokat a kérdéseket fogalmazzák meg konokul, újra és újra, egyre reménytelenebbül. Hiszen lezárták a forradalom dossziéját. Kérdésünkre sorolták is sérelmeiket: "Nem tudjuk, hogy kik lőttek ránk, nem tudjuk, kik a tettesek, rengeteg halottunk van, rengeteg sebesült, és felelősök nincsenek. 26 év után, úgy látjuk, visszarendeződtek a dolgok, a szekusok és a kommunisták vagy azok utódai vezetik az országot".
Másvalaki megkérdezte: látja, milyen kevesen vagyunk, mit gondol miért? És a választ is megadta: mert senki nem beszél az akkor történtekről. Az iskolában nem mondják meg, mi volt a kommunizmus, mit csináltunk mi, és mit kockáztattunk abban az időben. Minden esély megvan arra, hogy a valós demokráciából egyre távolabb kerüljön ez az eredeti demokráciánk. Azért mégis érdemes volt, de az, hogy a dolgok rossz irányba haladnak, a politikusok hibája.
Valaki megjegyezte: 26 év után az az érzése, hogy a forradalom nem ért véget. Ellopták azt, ami eredetileg elkezdődött, sok csaló beférkőzött a pártokba és az állami szervekbe, a forradalmárokról elfelejtkeztek. Felelősök pedig nincsenek. Mégis van még remény, hogy jó irányba folytatódik, nem fegyverekkel, hanem mentalitásváltozással, másfajta politizálással.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 22.
Karácsonyváró ünnep a Kultúrpalotában
Semmire nem vágyunk jobban ebben az elidegenült, csak külsőségekben pompázó feslett és békétlen világban, mint a szeretet legapróbb jelére, a törődés és az egymás iránti tisztelet kinyilatkoztatására. Ilyen lelkülettel állunk itt az adventben, útban a betlehemi jászol felé, várva, hogy számunkra is bekövetkezzék a csoda.
A csodavárás egyik mozzanatának lehettünk részesei vasárnap este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, ahol a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által szervezett Adventi ének című imádságos, zenés-verses műsor élményével lettünk gazdagabbak.
Minden családba gyermeket vigyen az angyal
Böjte Csaba ferences szerzetes részvétele a marosvásárhelyi adventi rendezvényen azért is rendkívül dicséretes, mert a héten temették el az édesanyját, mégis szakított időt és merített erőt arra, hogy elmondja adventi gondolatait. Elsőként gratulált e bölcs kezdeményezéshez, hogy jókedvűen, békességben, szeretettel le tudunk ülni, hogy Jézus Krisztus születésének ünnepére készüljünk. A ferences atya hozott "szemléltetőeszközt" is, a szovátai Szent József Gyermekvédelmi Központ négy neveltjét, akik székely ruhában énekeltek a színpadon.
– Írtak-e levelet az angyalnak? – tette fel a kérdést Csaba testvér. – Jézus azt mondta, aki nem kér, nem kap. Neki kell állni levelet írni az angyalnak, még van három nap. Hogy súgjak, segítsek, elmondom, hogy én írtam az angyalnak. Mit kértem? Azt kértem, hogy Marosvásárhelyen, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében, egész Európában minden ünneplő család karácsonyfája alá "szottyantson" az Isten egy kisgyereket. Lehet az édesgyermek, lehet az unoka, dédunoka, keresztgyermek, árva gyermek, mindegy, csak baba legyen! Élet legyen benne! Igen, több mint 2000 évvel ezelőtt az emberiség gondjaira a nagy megoldásért imádkozott. Isten egy kisbabát küldött Betlehembe. Az angyalok azt kérdezték, milyen válasz ez? Mindössze 3 kilogramm 20 deka. Ez volt Isten válasza: gyermek. A XXI. századi Európának, de a magyarságnak és a románoknak is gyermekre van szüksége. Egymillióval kevesebb fiatal áll munkába, mint amennyien nyugdíjba mennek Európában. Nem azért kell gyermek, hogy eggyel többen legyünk, hanem azért, hogy a gyermek születésével egy édesanya és egy édesapa szülessen, aki lehozza a csillagot az égből a családjáért. Egy gyermek lavinát indít el a családban. Élettel, erővel, fénnyel tölti be a családot. Azt hiszem, hogy a gyermek olyan, mint az orvosság. Aki a gyermekkel foglalkozik, garantáltan tíz évvel tovább él! Ezt a receptet már sok embernek elmondtam. Egészséges módszer, szabadalmazott gyógyszer. Működik. Adja az Isten, hogy merjünk az élet, a gyermekek, a család mellett dönteni – mondta Böjte Csaba, aki több mint ötezer gyermeket fogadott be, s aki tudja, mit jelent a gyermeknevelés. Egy gyermekről sem lehetett elmondani, hogy kár volt befogadni. Az élet mellett dönteni a legnagyobb csoda. Az asztalfőhöz ülni, a gyermekek társaságában finom húsleves mellett imádkozni felemelő érzés, férfiúi büszkeség tölti el mindannyiszor a szívet. Jó dolog a szeretteidről gondoskodni, enni adni a gyermekeknek, látni, hogy azért vidámak és jókedvűek, mert értük küzdöttünk, és legyűrtük a nehézségeket.
Az atya bevallotta, ilyenkor ül, és potyognak a könnyei. – Olyan tiszta, becsületes öröm, ami megmarad örök életre. A Jóisten ezt az örömet szeretné mindannyiunkkal megosztani, hogy minden férfi ott üljön az asztalfőn, gondoskodjon a családjáról, megterítse az asztalt, hogy tudjanak együtt örülni. Adná az Úr, hogy ezt az örömet mindannyian megkóstoljuk!
A legnagyobb problémánk, hogy fiataljaink elmennek
Böjte Csaba hangsúlyozta, a politikusoknak többször elmondta, hogy félrevert harangok zaja mellett nem lehet családot alapítani, gyermeket vállalni. Csak bőröndöt lehet csinálni, jegyet venni, s elmenni. Marosvásárhelynek, Erdélynek a legnagyobb problémája, hogy a fiataljaink elmentek és elmennek. Ennél nagyobb tragédia nincsen! A politikusoknak valahogy ezt kellene megérteni, hogy meg kell az embereket nyugtatni. Hála istennek lehet álmodni, lehet tervezni, lehet imádkozni!
Azt is meg kell érteni, hogy az a magyar ember, aki nem tiszteli a román szomszédját, az nem jó magyar ember, az hosszú távon nem a javát akarja Erdélynek és a Kárpát-medencének! Az a román, aki nem tiszteli a vele együtt élő magyarokat, székelyeket, cigányokat, zsidókat, az nem jó román ember! Az nem javát akarja Romániának! Ezt a gondolatot kell fontolóra venni! Egy parancsot adott Isten, a szeretet parancsát! Ez tudná kihúzni a sárból ezt az országot!
– Leéltem 56 évet, de nem a románokkal van bajom, hanem azzal a hóval, ami nincs eltakarítva az utcáról, a kiürült iskolákkal van bajom, azzal, hogy a kórházaink nincsenek kifűtve, felszerelve. A betegeinket el kell vinni messzire. Ezek olyan nagy bajok, hogy összefogás nélkül nem tudjuk kikü- szöbölni. Közösen küzdve tudjuk megoldani. Ha egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad! Itt a Kárpát-medencében sem a magyarok, sem a románok, sem szlovákok, sem a szerbek, sem a németek, sem a zsidók nem tudnak külön-külön kis Isten országát építeni. Csak együtt, közösen és összefogással, mert külön nem fog menni. Merjünk az élet mellett dönteni, tudjunk egymás mellett dönteni, merjünk Isten országa mellett dönteni, s ezt építsük fel becsületes munkával! Én ebben a hitben nevelem a gyermekeimet, s 25 év után merem állítani, hogy működik. Fel kell ajánlanunk irgalmas szeretetünket, mert így érdemes élni! Merjük elmondani egymásnak három szál virággal a kezünkben, hogy szükségem van rád! Üres a ház nélküled, semmit nem ér. A héten temettük el édesanyámat, üres a ház... Szeressük egymást! Egy napot, egy percet sem szabad haraggal, gyűlölettel tölteni! – monda Böjte Csaba, akinek bátorító és felemelő szavait őszinte tapssal jutalmazta a közönség. Meg is jegyezte, papot nem szoktak visszatapsolni, de ha már így történt, másodszor is színpadra állt, s az irgalmasságról szólt, amelynek évét Ferenc pápa hirdette meg.
Ének, vers és orgonajáték
Ezt követően a vendégművészek léptek fel: Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze, Szalóki Ági Artisjus- és Fonogram-díjas énekesnő és Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Előadásukban adventi és karácsonyi énekek, orgonaművek és versek hangzottak el.
Ioan Chiorean műsorvezető elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal azt szeretné, ha hagyománnyá válna a húsvéti és a karácsonyi koncert, hiszen gazdagra és szegényre egyformán néz Jézus, ilyen élményben mindenkinek része kell legyen! Örül, hogy a városban megkezdődött a párbeszéd és az építkezés. Chiorean köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak az est szervezéshez és sikeréhez.
Az est közös énekléssel, a Mennyből az angyallal, az Úr imádságával és Csaba testvér áldásával ért véget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
Semmire nem vágyunk jobban ebben az elidegenült, csak külsőségekben pompázó feslett és békétlen világban, mint a szeretet legapróbb jelére, a törődés és az egymás iránti tisztelet kinyilatkoztatására. Ilyen lelkülettel állunk itt az adventben, útban a betlehemi jászol felé, várva, hogy számunkra is bekövetkezzék a csoda.
A csodavárás egyik mozzanatának lehettünk részesei vasárnap este a marosvásárhelyi Kultúrpalotában, ahol a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal által szervezett Adventi ének című imádságos, zenés-verses műsor élményével lettünk gazdagabbak.
Minden családba gyermeket vigyen az angyal
Böjte Csaba ferences szerzetes részvétele a marosvásárhelyi adventi rendezvényen azért is rendkívül dicséretes, mert a héten temették el az édesanyját, mégis szakított időt és merített erőt arra, hogy elmondja adventi gondolatait. Elsőként gratulált e bölcs kezdeményezéshez, hogy jókedvűen, békességben, szeretettel le tudunk ülni, hogy Jézus Krisztus születésének ünnepére készüljünk. A ferences atya hozott "szemléltetőeszközt" is, a szovátai Szent József Gyermekvédelmi Központ négy neveltjét, akik székely ruhában énekeltek a színpadon.
– Írtak-e levelet az angyalnak? – tette fel a kérdést Csaba testvér. – Jézus azt mondta, aki nem kér, nem kap. Neki kell állni levelet írni az angyalnak, még van három nap. Hogy súgjak, segítsek, elmondom, hogy én írtam az angyalnak. Mit kértem? Azt kértem, hogy Marosvásárhelyen, Erdélyben és az egész Kárpát-medencében, egész Európában minden ünneplő család karácsonyfája alá "szottyantson" az Isten egy kisgyereket. Lehet az édesgyermek, lehet az unoka, dédunoka, keresztgyermek, árva gyermek, mindegy, csak baba legyen! Élet legyen benne! Igen, több mint 2000 évvel ezelőtt az emberiség gondjaira a nagy megoldásért imádkozott. Isten egy kisbabát küldött Betlehembe. Az angyalok azt kérdezték, milyen válasz ez? Mindössze 3 kilogramm 20 deka. Ez volt Isten válasza: gyermek. A XXI. századi Európának, de a magyarságnak és a románoknak is gyermekre van szüksége. Egymillióval kevesebb fiatal áll munkába, mint amennyien nyugdíjba mennek Európában. Nem azért kell gyermek, hogy eggyel többen legyünk, hanem azért, hogy a gyermek születésével egy édesanya és egy édesapa szülessen, aki lehozza a csillagot az égből a családjáért. Egy gyermek lavinát indít el a családban. Élettel, erővel, fénnyel tölti be a családot. Azt hiszem, hogy a gyermek olyan, mint az orvosság. Aki a gyermekkel foglalkozik, garantáltan tíz évvel tovább él! Ezt a receptet már sok embernek elmondtam. Egészséges módszer, szabadalmazott gyógyszer. Működik. Adja az Isten, hogy merjünk az élet, a gyermekek, a család mellett dönteni – mondta Böjte Csaba, aki több mint ötezer gyermeket fogadott be, s aki tudja, mit jelent a gyermeknevelés. Egy gyermekről sem lehetett elmondani, hogy kár volt befogadni. Az élet mellett dönteni a legnagyobb csoda. Az asztalfőhöz ülni, a gyermekek társaságában finom húsleves mellett imádkozni felemelő érzés, férfiúi büszkeség tölti el mindannyiszor a szívet. Jó dolog a szeretteidről gondoskodni, enni adni a gyermekeknek, látni, hogy azért vidámak és jókedvűek, mert értük küzdöttünk, és legyűrtük a nehézségeket.
Az atya bevallotta, ilyenkor ül, és potyognak a könnyei. – Olyan tiszta, becsületes öröm, ami megmarad örök életre. A Jóisten ezt az örömet szeretné mindannyiunkkal megosztani, hogy minden férfi ott üljön az asztalfőn, gondoskodjon a családjáról, megterítse az asztalt, hogy tudjanak együtt örülni. Adná az Úr, hogy ezt az örömet mindannyian megkóstoljuk!
A legnagyobb problémánk, hogy fiataljaink elmennek
Böjte Csaba hangsúlyozta, a politikusoknak többször elmondta, hogy félrevert harangok zaja mellett nem lehet családot alapítani, gyermeket vállalni. Csak bőröndöt lehet csinálni, jegyet venni, s elmenni. Marosvásárhelynek, Erdélynek a legnagyobb problémája, hogy a fiataljaink elmentek és elmennek. Ennél nagyobb tragédia nincsen! A politikusoknak valahogy ezt kellene megérteni, hogy meg kell az embereket nyugtatni. Hála istennek lehet álmodni, lehet tervezni, lehet imádkozni!
Azt is meg kell érteni, hogy az a magyar ember, aki nem tiszteli a román szomszédját, az nem jó magyar ember, az hosszú távon nem a javát akarja Erdélynek és a Kárpát-medencének! Az a román, aki nem tiszteli a vele együtt élő magyarokat, székelyeket, cigányokat, zsidókat, az nem jó román ember! Az nem javát akarja Romániának! Ezt a gondolatot kell fontolóra venni! Egy parancsot adott Isten, a szeretet parancsát! Ez tudná kihúzni a sárból ezt az országot!
– Leéltem 56 évet, de nem a románokkal van bajom, hanem azzal a hóval, ami nincs eltakarítva az utcáról, a kiürült iskolákkal van bajom, azzal, hogy a kórházaink nincsenek kifűtve, felszerelve. A betegeinket el kell vinni messzire. Ezek olyan nagy bajok, hogy összefogás nélkül nem tudjuk kikü- szöbölni. Közösen küzdve tudjuk megoldani. Ha egymás torkának esünk, akkor kő kövön nem marad! Itt a Kárpát-medencében sem a magyarok, sem a románok, sem szlovákok, sem a szerbek, sem a németek, sem a zsidók nem tudnak külön-külön kis Isten országát építeni. Csak együtt, közösen és összefogással, mert külön nem fog menni. Merjünk az élet mellett dönteni, tudjunk egymás mellett dönteni, merjünk Isten országa mellett dönteni, s ezt építsük fel becsületes munkával! Én ebben a hitben nevelem a gyermekeimet, s 25 év után merem állítani, hogy működik. Fel kell ajánlanunk irgalmas szeretetünket, mert így érdemes élni! Merjük elmondani egymásnak három szál virággal a kezünkben, hogy szükségem van rád! Üres a ház nélküled, semmit nem ér. A héten temettük el édesanyámat, üres a ház... Szeressük egymást! Egy napot, egy percet sem szabad haraggal, gyűlölettel tölteni! – monda Böjte Csaba, akinek bátorító és felemelő szavait őszinte tapssal jutalmazta a közönség. Meg is jegyezte, papot nem szoktak visszatapsolni, de ha már így történt, másodszor is színpadra állt, s az irgalmasságról szólt, amelynek évét Ferenc pápa hirdette meg.
Ének, vers és orgonajáték
Ezt követően a vendégművészek léptek fel: Szamosi Szabolcs, a pécsi bazilika orgonaművésze, Szalóki Ági Artisjus- és Fonogram-díjas énekesnő és Eperjes Károly Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész. Előadásukban adventi és karácsonyi énekek, orgonaművek és versek hangzottak el.
Ioan Chiorean műsorvezető elmondta, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal azt szeretné, ha hagyománnyá válna a húsvéti és a karácsonyi koncert, hiszen gazdagra és szegényre egyformán néz Jézus, ilyen élményben mindenkinek része kell legyen! Örül, hogy a városban megkezdődött a párbeszéd és az építkezés. Chiorean köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik hozzájárultak az est szervezéshez és sikeréhez.
Az est közös énekléssel, a Mennyből az angyallal, az Úr imádságával és Csaba testvér áldásával ért véget.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 22.
Marosi Barna
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)
(1931–2015)
1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).
1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.
1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tólszabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.
Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.
Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979)
ELHALÁLOZÁS
Az élet fájdalmas rendjét szomorúan tudomásul véve osztjuk meg ismerősökkel, barátokkal és tisztelőivel a hírt, hogy MAROSI BARNA nyolcvannégy éves korában, hosszas betegség után, december 21-én, hétfőn hajnalban csendesen megpihent. Egy nehéz kor krónikása volt, aki íróként, publicistaként és a Duna Televízió alelnökeként mindig az érték megőrzésére törekedett. Temetéséről a későbbiekben intézkedünk. A gyászoló család. (-)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 22.
Családias karácsonyváró előadás Nagyiratoson
A nagyiratosi Forray Népdalkör nem véletlenül választotta vasárnap esti műsorához a Karácsony küszöbén címet, hiszen elérkeztünk az adventi időszak végéhez. A községháza üléstermében, szép számú néző előtt előadott műsoruk célja az volt, hogy a közönséggel együtt álljanak meg egy kicsit az előkészületek forgatagában, és próbáljanak ráhangolódni a közelgő ünnepekre a zene és a vers segítségével. A műsor alatt szebbnél szebb karácsonyi versek és népdalok csendültek fel. Köszönet a műsorban fellépett Nagy Rebekának, Kovács Letíciának, Dani Noelnek, Kocsis Fruzsinának, Dani Grétának, Kocsis Dorotinak, Kristóf Benjáminnak, Kovács Cyntiának, Juhász Alexandrának, Dani Adélnak, amiért a Népdalkör vezetőségének a felkérésére, szavalatokkal készültek. A műsor végéhez érve, Nagy Melinda megköszönte a nézők figyelmét, majd továbbmaradásra kérte őket, hiszen a műsor véget ért ugyan, de az est nem – a versen és az éneken kívül finom bejglivel, zserbóval, hájas tésztával, virslis tekerccsel, szendviccsel, illetve forralt borral kedveskedtek a nézőknek. A műsor végén a gyerekek egy-egy kisebb csomagot kaptak, amit a Népdalkör tagjai állítottak össze részükre. A műsor alatt és utána is meghitt családi-baráti hangulat uralkodott, ezért a helyszínen is megtették, de a Forray Népdalkör nevében Nagy Melinda ezúton is békés, boldog karácsonyi ünnepeket kíván minden nézőnek, nagyiratosinak, illetve népdalszerető embernek. Egyben megköszöni mindazoknak a segítségét, akik bármit is tettek a vasárnap esti meghitt, karácsonyi hangulatért, a családias, baráti együttlét sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
A nagyiratosi Forray Népdalkör nem véletlenül választotta vasárnap esti műsorához a Karácsony küszöbén címet, hiszen elérkeztünk az adventi időszak végéhez. A községháza üléstermében, szép számú néző előtt előadott műsoruk célja az volt, hogy a közönséggel együtt álljanak meg egy kicsit az előkészületek forgatagában, és próbáljanak ráhangolódni a közelgő ünnepekre a zene és a vers segítségével. A műsor alatt szebbnél szebb karácsonyi versek és népdalok csendültek fel. Köszönet a műsorban fellépett Nagy Rebekának, Kovács Letíciának, Dani Noelnek, Kocsis Fruzsinának, Dani Grétának, Kocsis Dorotinak, Kristóf Benjáminnak, Kovács Cyntiának, Juhász Alexandrának, Dani Adélnak, amiért a Népdalkör vezetőségének a felkérésére, szavalatokkal készültek. A műsor végéhez érve, Nagy Melinda megköszönte a nézők figyelmét, majd továbbmaradásra kérte őket, hiszen a műsor véget ért ugyan, de az est nem – a versen és az éneken kívül finom bejglivel, zserbóval, hájas tésztával, virslis tekerccsel, szendviccsel, illetve forralt borral kedveskedtek a nézőknek. A műsor végén a gyerekek egy-egy kisebb csomagot kaptak, amit a Népdalkör tagjai állítottak össze részükre. A műsor alatt és utána is meghitt családi-baráti hangulat uralkodott, ezért a helyszínen is megtették, de a Forray Népdalkör nevében Nagy Melinda ezúton is békés, boldog karácsonyi ünnepeket kíván minden nézőnek, nagyiratosinak, illetve népdalszerető embernek. Egyben megköszöni mindazoknak a segítségét, akik bármit is tettek a vasárnap esti meghitt, karácsonyi hangulatért, a családias, baráti együttlét sikeréért.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 22.
„Önállóságra, függetlenségre vágyakoztam és törekedtem kora ifjúságom óta”
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkipásztor és történész önéletrajza
Százöt évvel ezelőtt, 1910. szeptember 6-án hunyt el Szilágyi Farkas, akinek alapvető történelmi munkái a mai napig, sőt az elkövetkezendők során is nélkülözhetetlenek maradnak mindazok számára, akik az enyedi, valamint az alsófehérmegyei 1848–49-es eseményekkel, a helybéli református egyház történelmi múltjával foglalkoznak. Élete, életműve példaértékű református egyházunk, lelkészeink számára, most, amikor lassacskán haladunk a Reformáció 500 éves évfordulója felé, s amelynek megünneplése komoly felkészülést, alapos egyházi munkát igényel. Egyházközségeink múltjának feltárása, jeles személyiségeinek felkutatása fontos lenne az elkövetkezendőkben. Ugyanakkor a karácsony közeledtével, ezekben az adventi napokban adózzunk kegyelettel egyházaink mindenkori fenntartóinak, támogatóinak s a harangok hívó szavára gyülekezzünk minél többen örvendező szívvel hálát adni kicsi fehér templomainkban az Úr Jézus Krisztus megszületésének. E keretben tartom méltónak és érdemesnek fölidézni, sajátkezűleg lapra vetett emlékezése alapján, egykori enyedi református lelkipásztorunk életútjának legfontosabb vetületeit. Bárcsak minél több, hozzá hasonló erdélyi református lelkészről készülne hasonló feltárás, megemlékezés, tiszteletteljes főhajtás a továbbiak során. Alábbiakban közöljük Szilágyi Farkas önéletrajzát, amelyet a szerzőnek 1910. szeptember 6-án bekövetkezett halála után pár hónappal Jancsó Sándor enyedi református lelkész és teológia tanár helyezett el a Bethlen Könyvtárba. (Győrfi Dénes)
„Születtem Alsófehérvármegyében, Csekelakán 1839. évi október 20-án. Atyám Kövesdi Szilágyi Károly régi alsófehérvármegyei birtokos, nemes családból származott, anyám farczádi Sándor Zsuzsánna. Tanulásomat Nagyenyeden kezdettem a Bethlen Kollégium mellett 1847-ben, mint magántanuló. Magántanuló társaim voltak Antal Géza és Antal János, Antal László jónevű enyedi főorvos fiai, Antal János erdélyi református püspök unokái. Tanítónk Incze János később nagyenyedi s még később szászvárosi pap. Mint magántanulók gyakran a püspök lakásán, a szép tavaszi és őszi napokon pedig lakásának díszes kertjében tanultunk. Tanulásunkkal 1848. év tavaszán már annyira előre voltunk haladva, hogy az azon évi szeptember hóban megnyílandó tanévben a harmadik, vagyis a »gimnazista classisba« lettünk volna felvehetők. Azonban, mint tudjuk, 1848. szeptember hóban a közbejött nagy események miatt az enyedi Bethlen Főiskola is zárva maradt. Magántanulásunkat sem folytathattuk, mert tanítónk, Incze János belépett a Zeyk Miklós enyedi tanár által szervezett és vezényelt »Szabad csapat«-ba s mint katonának nem volt ideje arra, hogy minket tanítson. Az 1848-ik év nyarának nagyobb részét Csekelakán töltöttem szüleim körében.
A vármegyei magyar birtokosság helyzete Alsófehérvármegyében azon év október hóban annyira rosszra fordult, hogy a falvakból menekült, aki csak tehette. Szüleim is menekültek Csekelakáról s Enyeden vonták meg magukat itteni rokonaik körében. Enyedről november 8-án sietve elvonult az összes magyar véderő. Az elvonult véderővel menekült a magyarajkú polgárságnak legalább 2/3-ada.
FOLYTATJUK
Szabadság (Kolozsvár)
2015. december 22.
Csíkszereda hősi halottjára emlékeztek
Katonai tiszteletadással, valamint ortodox és katolikus szertartás szerint is megemlékeztek kedden délelőtt a 26 évvel ezelőtt hősi halált halt csíkszeredai Müller Antal Lászlóra.
Az 1989-ben 18 éves kiskatona Brassóban veszítette életét a december 23-ról 24-re virradó éjszaka. Halála után alhadnaggyá léptették elő, és a forradalom hősi halottjának nyilvánították. Az utcát, ahol lakott, róla nevezték el Csíkszeredában.
A megemlékezésen a csíkszeredai Szentlélek utcai temetőben családtagok, barátok és hivatalosságok, az erdőalji hegyivadász-alakulat és katonazenekar vett részt. A csíkszeredai önkormányzat részéről Antal Attila és Füleki Zoltán alpolgármesterek helyezték el a kegyelet koszorúját, az RMDSZ városi szervezete részéről pedig Veress Dávid önkormányzati képviselő.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
Katonai tiszteletadással, valamint ortodox és katolikus szertartás szerint is megemlékeztek kedden délelőtt a 26 évvel ezelőtt hősi halált halt csíkszeredai Müller Antal Lászlóra.
Az 1989-ben 18 éves kiskatona Brassóban veszítette életét a december 23-ról 24-re virradó éjszaka. Halála után alhadnaggyá léptették elő, és a forradalom hősi halottjának nyilvánították. Az utcát, ahol lakott, róla nevezték el Csíkszeredában.
A megemlékezésen a csíkszeredai Szentlélek utcai temetőben családtagok, barátok és hivatalosságok, az erdőalji hegyivadász-alakulat és katonazenekar vett részt. A csíkszeredai önkormányzat részéről Antal Attila és Füleki Zoltán alpolgármesterek helyezték el a kegyelet koszorúját, az RMDSZ városi szervezete részéről pedig Veress Dávid önkormányzati képviselő.
Péter Beáta
Székelyhon.ro
2015. december 22.
Leltárt készítenének az udvarhelyi magyar értékről
Megalakult a Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottság, amely koordinálja a helyi érték-javaslatokat, illetve felterjesztheti azokat a Magyar Értéktárba is – hangzott el az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székhelyén. Nagy Pál, az udvarhelyszéki szervezet elnöke elégedetlen a magyar érdekvédelmet ellátó szervezetek fellépésével.
Arra buzdítják a székelyudvarhelyieket, hogy javasoljanak elfogadásra helyi értékeket a nemrégiben alakult Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottságnak – jelentette be a kedden tartott sajtótájékoztatón Nagy Pál, az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szarvas Zsuzsa udvarhelyszéki elnökségi tag. Az értéktárbizottság megalakulását a magyar kormány magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényének idei módosítása tette lehetővé. A magyarországi mintára létrehozott erdélyi értéktárak koordinálásáért a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tagszervezetei, így az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is felel. Az udvarhelyszéki EMNT felkérte a székelyudvarhelyi politikai szervezetek elnökeit, hogy jelöljenek olyan személyeket, főként szakembereket, akiket a székelyudvarhelyi bizottságban látnának. A bizottság egyébként csak irányítja a tevékenységet, illetve felterjesztheti az értékjavaslatokat a Magyar Értéktárba, ezért szakembereket várnak a helyi bizottságba, többek között Hermann Gusztávot, Róth András Lajost, Lőrincz Zsuzsannát, Pálfalvi Pált és Miklós Zoltánt is szívesen látnák tagként.
Az udvarhelyszéki EMNT a városi költségvetés felhasználására is gyűjtött ötleteket, egyebek közt javasolnák a városi minifocipálya újragyepesítését, a tanácsi határozatok magyar nyelvű közlését nyomtatásban, a Malom utcai fahíd felújítását és kiszélesítését. Továbbá a vendéglátóipari egységek éves működési engedélyének illetékén is változtatni kellene az EMNT szerint. Mivel az nem differenciált, aki félév végén nyit egységet, annak ugyanúgy ki kell fizetnie a 2000 lejes illetéket, mint aki év elején indítja egységét – indokolták a javaslatot.
Az évek óta nem működő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívását kezdeményezi az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is. Nagy Pál szerint novemberben és decemberben a magyar közösséget folyamatosan „igazságtalan vádakkal dobálták”, ezért kellene összehívni az egyeztető fórumot. „Az, hogy minden párt kiad egy nyilatkozatot, nem elég arra, hogy a büntetések befejeződjenek, és hogy ne vigyenek el újból koholt vádakkal magyarokat” – véli Nagy Pál.
Veres Réka
Székelyhon.ro
Megalakult a Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottság, amely koordinálja a helyi érték-javaslatokat, illetve felterjesztheti azokat a Magyar Értéktárba is – hangzott el az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács székhelyén. Nagy Pál, az udvarhelyszéki szervezet elnöke elégedetlen a magyar érdekvédelmet ellátó szervezetek fellépésével.
Arra buzdítják a székelyudvarhelyieket, hogy javasoljanak elfogadásra helyi értékeket a nemrégiben alakult Székelyudvarhelyi Magyar Értéktár Bizottságnak – jelentette be a kedden tartott sajtótájékoztatón Nagy Pál, az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke és Szarvas Zsuzsa udvarhelyszéki elnökségi tag. Az értéktárbizottság megalakulását a magyar kormány magyar nemzeti értékekről és hungarikumokról szóló törvényének idei módosítása tette lehetővé. A magyarországi mintára létrehozott erdélyi értéktárak koordinálásáért a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) tagszervezetei, így az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is felel. Az udvarhelyszéki EMNT felkérte a székelyudvarhelyi politikai szervezetek elnökeit, hogy jelöljenek olyan személyeket, főként szakembereket, akiket a székelyudvarhelyi bizottságban látnának. A bizottság egyébként csak irányítja a tevékenységet, illetve felterjesztheti az értékjavaslatokat a Magyar Értéktárba, ezért szakembereket várnak a helyi bizottságba, többek között Hermann Gusztávot, Róth András Lajost, Lőrincz Zsuzsannát, Pálfalvi Pált és Miklós Zoltánt is szívesen látnák tagként.
Az udvarhelyszéki EMNT a városi költségvetés felhasználására is gyűjtött ötleteket, egyebek közt javasolnák a városi minifocipálya újragyepesítését, a tanácsi határozatok magyar nyelvű közlését nyomtatásban, a Malom utcai fahíd felújítását és kiszélesítését. Továbbá a vendéglátóipari egységek éves működési engedélyének illetékén is változtatni kellene az EMNT szerint. Mivel az nem differenciált, aki félév végén nyit egységet, annak ugyanúgy ki kell fizetnie a 2000 lejes illetéket, mint aki év elején indítja egységét – indokolták a javaslatot.
Az évek óta nem működő Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum összehívását kezdeményezi az Udvarhelyszéki Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács is. Nagy Pál szerint novemberben és decemberben a magyar közösséget folyamatosan „igazságtalan vádakkal dobálták”, ezért kellene összehívni az egyeztető fórumot. „Az, hogy minden párt kiad egy nyilatkozatot, nem elég arra, hogy a büntetések befejeződjenek, és hogy ne vigyenek el újból koholt vádakkal magyarokat” – véli Nagy Pál.
Veres Réka
Székelyhon.ro
2015. december 23.
Mindenki az ernyő alá vágyik?
Az elmúlt hét híre, hogy választási együttműködési paktumot kötött az RMDSZ és az MPP. Az eset – különösen a polgáriak 2012 után folytatott önfeladó politikájának ismeretében – egyáltalán nem hatott meglepetésként. Az egyezség szerint a helyhatósági választásokon az MPP jelöltjei az RMDSZ listáin indulhatnak, kivételt képeznek azok a helyek – többnyire Székelyföldön –, ahol a verseny nem érinti hátrányosan a magyar jelöltek esélyeit, nem veszélyezteti az önkormányzati képviselőtestületi jelenlétet. Cserében az MPP egy-két jelöltjének bejutó helyet biztosítanak az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin. Szavazóbázisának folyamatos erodálódása, az erdélyi magyarok politikától való elfordulása miatt a paktum az RMDSZ számára volt a fontosabb. A regionális pártoknak kedvező alternatív küszöb – négy megyében húsz-húsz százalék – „átugrása” esetén is biztosított bejutása a törvényhozásba, csakhogy ez igen jelentős presztízsveszteséggel járna, amit nehezen lehetne megmagyarázni, győzelemként eladni a választóknak. Az MPP önveszélyes simulékonysága arról árulkodik, hogy a folyamatos és visszafordíthatatlan lemorzsolódás okán a párt annyira kiürült, hogy esetleges feltámasztásában már vezetői sem hisznek, ezért látszólagos önállóságukról is hajlandók lemondani egy-egy biztos önkormányzati, illetve parlamenti mandátumért cserébe.
A hét elején aztán újabb találkozásról kaptunk hírt: ezúttal az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal tárgyalt Kelemen Hunor. Ezek szerint mindenki az RMDSZ-ernyő alá vágyik. Az RMDSZ ismertetett elképzelése szerint Soós Zoltán, a vásárhelyi előválasztások győztese az RMDSZ-MPP-EMNP színeiben indulna, az önkormányzati képviselői helyekért pedig a magyar politikai pártok külön-külön állítanának jelöltlistát. Az esetleges közös vásárhelyi jelöltlistáért cserébe az RMDSZ elnöke azt kérte, hogy a parlamenti választásokra a Néppárt egyetlen megyében se állítson jelöltlistát. Szilágyi abszurdnak és aránytalannak nevezte Kelemen feltételét, aki minden bizonnyal kevesebbel is beéri majd, ha eléri célját, hogy a Néppárt ne induljon a jövő évi parlamenti választásokon. Kérdés: megéri-e ez az EMNP-nek?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó
Erdély.ma
Az elmúlt hét híre, hogy választási együttműködési paktumot kötött az RMDSZ és az MPP. Az eset – különösen a polgáriak 2012 után folytatott önfeladó politikájának ismeretében – egyáltalán nem hatott meglepetésként. Az egyezség szerint a helyhatósági választásokon az MPP jelöltjei az RMDSZ listáin indulhatnak, kivételt képeznek azok a helyek – többnyire Székelyföldön –, ahol a verseny nem érinti hátrányosan a magyar jelöltek esélyeit, nem veszélyezteti az önkormányzati képviselőtestületi jelenlétet. Cserében az MPP egy-két jelöltjének bejutó helyet biztosítanak az RMDSZ parlamenti jelöltlistáin. Szavazóbázisának folyamatos erodálódása, az erdélyi magyarok politikától való elfordulása miatt a paktum az RMDSZ számára volt a fontosabb. A regionális pártoknak kedvező alternatív küszöb – négy megyében húsz-húsz százalék – „átugrása” esetén is biztosított bejutása a törvényhozásba, csakhogy ez igen jelentős presztízsveszteséggel járna, amit nehezen lehetne megmagyarázni, győzelemként eladni a választóknak. Az MPP önveszélyes simulékonysága arról árulkodik, hogy a folyamatos és visszafordíthatatlan lemorzsolódás okán a párt annyira kiürült, hogy esetleges feltámasztásában már vezetői sem hisznek, ezért látszólagos önállóságukról is hajlandók lemondani egy-egy biztos önkormányzati, illetve parlamenti mandátumért cserébe.
A hét elején aztán újabb találkozásról kaptunk hírt: ezúttal az EMNP elnökével, Szilágyi Zsolttal tárgyalt Kelemen Hunor. Ezek szerint mindenki az RMDSZ-ernyő alá vágyik. Az RMDSZ ismertetett elképzelése szerint Soós Zoltán, a vásárhelyi előválasztások győztese az RMDSZ-MPP-EMNP színeiben indulna, az önkormányzati képviselői helyekért pedig a magyar politikai pártok külön-külön állítanának jelöltlistát. Az esetleges közös vásárhelyi jelöltlistáért cserébe az RMDSZ elnöke azt kérte, hogy a parlamenti választásokra a Néppárt egyetlen megyében se állítson jelöltlistát. Szilágyi abszurdnak és aránytalannak nevezte Kelemen feltételét, aki minden bizonnyal kevesebbel is beéri majd, ha eléri célját, hogy a Néppárt ne induljon a jövő évi parlamenti választásokon. Kérdés: megéri-e ez az EMNP-nek?
Szentgyörgyi László
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2015. december 23.
Tulipános rulett
Vastag, gyapjúzokni, de mondjuk az legalább saját. Ünneprontó ugyan nem lennék, elásom jövőre, jövő ilyenkorra, addig meg kérek egy kávét és hátradőlök.
Végignézem a kör négyszögesítését, a fából készülő vaskarika munkafolyamatait, még egy adag erdélyi magyar karaktergyilkosságot vagy legalábbis szánalmas próbálkozást a versenytársak egymás közti lejáratására. Eközben mindhárom magyar párt hangoztatni fogja az összefogás szükségességét.
Merthogy éppen elkezdődött a show.
Hétfőn kiderült, hogy a magyar pártok koalíciójának a jelöltjeként mérkőzhet meg a marosvásárhelyi polgármesteri székért a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese. Erről Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke állapodott meg Kolozsváron.
Hiányérzetem akkor kezdett berzenkedni, amikor idáig jutottam az erről szóló híradás elolvasásában. Nagyobb összeget tettem volna fel ugyanis a tulipánmintás erdélyi rulettasztalon arra, hogy ennek a hátterében jókora RMDSZ-es biztosítékok állnak.
Persze, nincs politikai alku feltételek nélkül, de a szövetség hasonló esetekben gyakorolt leereszkedését ismerve, nem voltak illúzióim a részleteket illetően. Ezek pedig így festenek: az RMDSZ feltételekhez kötötte annak az EMNP által tett javaslatnak az elfogadását, hogy a marosvásárhelyi pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi és a Maros megyei képviselő-testületre is. Az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat” – áll a közleményében, amely szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: az RMDSZ akkor tud közös marosvásárhelyi képviselőjelölt-lista állításán gondolkodni, ha az EMNP nem indul a jövő őszi parlamenti választásokon. Tiszta sor, nem?
Az RMDSZ látszólag mindent megtesz azért, hogy Marosvásárhelynek végre magyar polgármestere legyen, de ennek ódiumát már nem vállalja magára. Azt azonban, hogy a majdani elöljáró munkáját milyen magyarok ellenőrizzék a képviselő-testületben, már nem adja olyan könnyen. Mint ahogy a magyar parlamenti mandátumok elosztását is maga kívánja meghatározni – azzal nem számolva, hogy e magatartásával éppen az összefogást hiúsítja meg.
Nem mellékesen szólva, szavazó legyen a talpán, aki ennyi szédületes üzérkedés után még kedvet kap elbillegni a szavazófülkéig ahelyett, hogy vargányát szedne a fenyőfák közt, amit jó pénzért még el is adhat az utcája végében kamionokkal ácsingózó olasz importőröknek.
Na, de vissza a szavazatvadászat prérijére.
Szilágyi Zsolt EMNP-elnök aránytalannak tartja az RMDSZ feltételét, hogy az EMNP ne induljon az országos választásokon. Azzal érvel, ha a parlamenti mandátumokért egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni.
Hol itt a hiba?
El lehet ezen gondolkodni, de megspórolom az olvasó idejét: ebben hiba nincs. Igazságos és méltányolandó felvetés. Főleg annak tükrében az, hogy tegnap ugyancsak az összefogás felkiáltásával sajtótájékoztatót tartott az egykor még az RMDSZ ellenében létrehozott, aztán nem sokkal később ezer, de legalábbis tucatnyi rokoni szállal a szövetség szatellitjévé, kevésbé magasztos megközelítésben pincsikutyájává silányított Magyar Polgári Párt elnöke is.
Beszédes, hogy Biró Zsolt máris a kerítésen belülről üzente: 2016 a magyar összefogás éve kell, hogy legyen. Felidézte, hogy a 2015-ös év legfontosabb eseményeinek számbavételekor főleg az a keretmegállapodás érdemel említést, amelyet pártja az RMDSZ-szel kötött december 18-án. A dokumentum szerinte azt teszi lehetővé, hogy minél több erdélyi településnek legyen magyar polgármestere, és az önkormányzati testületekben minél több magyar képviselő legyen.
A kerítés belső feléről pedig csak ennyit: Biró azt is megemlítette, hogy pártja jövőre parlamenti párttá válik. Jelöltjei ugyan az RMDSZ választási listáján indulnak, a szövetséggel kötött megállapodás azonban teljes szabadságot biztosít az MPP számára az RMDSZ frakción belül.
Az eb és a zoknim itt van elásva. Mert vagy kutya leszek vagy zoknit eszem, ha ezt az EMNP elfogadja, netán tényleg lesz magyar összefogás.
Készítem is a pórázt.
Kristály Lehel
magyarhirlap.hu
Erdély.ma
Vastag, gyapjúzokni, de mondjuk az legalább saját. Ünneprontó ugyan nem lennék, elásom jövőre, jövő ilyenkorra, addig meg kérek egy kávét és hátradőlök.
Végignézem a kör négyszögesítését, a fából készülő vaskarika munkafolyamatait, még egy adag erdélyi magyar karaktergyilkosságot vagy legalábbis szánalmas próbálkozást a versenytársak egymás közti lejáratására. Eközben mindhárom magyar párt hangoztatni fogja az összefogás szükségességét.
Merthogy éppen elkezdődött a show.
Hétfőn kiderült, hogy a magyar pártok koalíciójának a jelöltjeként mérkőzhet meg a marosvásárhelyi polgármesteri székért a 2016 nyarán tartandó önkormányzati választásokon a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) képviselő Soós Zoltán, az októberben tartott magyar előválasztás győztese. Erről Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke és Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke állapodott meg Kolozsváron.
Hiányérzetem akkor kezdett berzenkedni, amikor idáig jutottam az erről szóló híradás elolvasásában. Nagyobb összeget tettem volna fel ugyanis a tulipánmintás erdélyi rulettasztalon arra, hogy ennek a hátterében jókora RMDSZ-es biztosítékok állnak.
Persze, nincs politikai alku feltételek nélkül, de a szövetség hasonló esetekben gyakorolt leereszkedését ismerve, nem voltak illúzióim a részleteket illetően. Ezek pedig így festenek: az RMDSZ feltételekhez kötötte annak az EMNP által tett javaslatnak az elfogadását, hogy a marosvásárhelyi pártok összefogását terjesszék ki a marosvásárhelyi és a Maros megyei képviselő-testületre is. Az RMDSZ a városi és megyei jelöltlisták esetében „a magyar politikai szervezetek versenyét ajánlja, különös tekintettel az EMNP azon elvére, amelyet megalakulása óta képvisel: a versenyhelyzet mozgósítja az erdélyi magyar szavazókat” – áll a közleményében, amely szerint Kelemen Hunor szövetségi elnök megismételte: az RMDSZ akkor tud közös marosvásárhelyi képviselőjelölt-lista állításán gondolkodni, ha az EMNP nem indul a jövő őszi parlamenti választásokon. Tiszta sor, nem?
Az RMDSZ látszólag mindent megtesz azért, hogy Marosvásárhelynek végre magyar polgármestere legyen, de ennek ódiumát már nem vállalja magára. Azt azonban, hogy a majdani elöljáró munkáját milyen magyarok ellenőrizzék a képviselő-testületben, már nem adja olyan könnyen. Mint ahogy a magyar parlamenti mandátumok elosztását is maga kívánja meghatározni – azzal nem számolva, hogy e magatartásával éppen az összefogást hiúsítja meg.
Nem mellékesen szólva, szavazó legyen a talpán, aki ennyi szédületes üzérkedés után még kedvet kap elbillegni a szavazófülkéig ahelyett, hogy vargányát szedne a fenyőfák közt, amit jó pénzért még el is adhat az utcája végében kamionokkal ácsingózó olasz importőröknek.
Na, de vissza a szavazatvadászat prérijére.
Szilágyi Zsolt EMNP-elnök aránytalannak tartja az RMDSZ feltételét, hogy az EMNP ne induljon az országos választásokon. Azzal érvel, ha a parlamenti mandátumokért egész Erdélyre vonatkozó megállapodást szeretne az RMDSZ, akkor az önkormányzati választásokon is egész Erdélyre vonatkozó megállapodást kell kötni.
Hol itt a hiba?
El lehet ezen gondolkodni, de megspórolom az olvasó idejét: ebben hiba nincs. Igazságos és méltányolandó felvetés. Főleg annak tükrében az, hogy tegnap ugyancsak az összefogás felkiáltásával sajtótájékoztatót tartott az egykor még az RMDSZ ellenében létrehozott, aztán nem sokkal később ezer, de legalábbis tucatnyi rokoni szállal a szövetség szatellitjévé, kevésbé magasztos megközelítésben pincsikutyájává silányított Magyar Polgári Párt elnöke is.
Beszédes, hogy Biró Zsolt máris a kerítésen belülről üzente: 2016 a magyar összefogás éve kell, hogy legyen. Felidézte, hogy a 2015-ös év legfontosabb eseményeinek számbavételekor főleg az a keretmegállapodás érdemel említést, amelyet pártja az RMDSZ-szel kötött december 18-án. A dokumentum szerinte azt teszi lehetővé, hogy minél több erdélyi településnek legyen magyar polgármestere, és az önkormányzati testületekben minél több magyar képviselő legyen.
A kerítés belső feléről pedig csak ennyit: Biró azt is megemlítette, hogy pártja jövőre parlamenti párttá válik. Jelöltjei ugyan az RMDSZ választási listáján indulnak, a szövetséggel kötött megállapodás azonban teljes szabadságot biztosít az MPP számára az RMDSZ frakción belül.
Az eb és a zoknim itt van elásva. Mert vagy kutya leszek vagy zoknit eszem, ha ezt az EMNP elfogadja, netán tényleg lesz magyar összefogás.
Készítem is a pórázt.
Kristály Lehel
magyarhirlap.hu
Erdély.ma
2015. december 23.
A nagy álom: erdélyi szociális és információs központ
Átfogó tervekkel várja az új évet a Telefonos Szeretetszolgálat – újságolta örömmel a hangjában Sajó Norbert teológushallgató, aki a szolgálat alapításától kezdve részt vesz annak tevékenységében és irányításában. Kolozsváron hét, Marosvásárhelyen négy éve működik a telefonos segítségnyújtás az alulról való építkezés alapján.
– Régóta dédelgetett álmunk, hogy valahol Erdély szívében létrehozzuk az erdélyi szociális és információs központot, amely alkalmas lesz a kérések és felajánlások nyomán felgyűlő hatalmas mennyiségű információ befogadására. Az előző évek tapasztalatai egyértelművé tették számunkra, hogy embertársaink szociális helyzete szorosan összefügg az információhoz való hozzáféréssel. Mindezeken túl azért is szükséges ebben a nagy tervben gondolkodni, mivel a Kolozsváron és Marosvásárhelyen elért jó eredményeink ellenére egyik városban sincs önálló irodánk. A Kereskedelmi Bank által felkínált lehetőség nyomán álmunkat megvalósíthatjuk. A Jóság Börzéje elnevezésű programba való beválasztásunk lehetővé teszi, hogy november végétől február 17-ig adománygyűjtő kampányt folytassunk. Ennek lényege, hogy azok a személyek, akik hitelkártyával és internettel rendelkeznek, néhány kattintással 5–1000 lej közötti összeget adományozzanak a Telefonos Szeretetszolgálatnak.
Az erdélyi szociális és információs központ megvalósítása nagy terv. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet egyik évről a másikra kivitelezni. De a felkínált lehetőség jó kezdet lehet arra, hogy az összegyűjtött adományokból egy Marosvásárhely vagy Kolozsvár vonzáskörében levő ingatlant vásároljunk, és következő lépésként ott alakíthassuk ki a szociális központot. Ez alkalmas lenne a már meglévő és a következőkben megnyíló irodáink munkájának összehangolására, a befutó információk összesítésére. Ugyanakkor raktározási felületet is biztosítana, továbbá a szolgálat jelenlegi programját jelentős mértékben bővíthetnénk.
A Telefonos Szeretetszolgálat legújabb elképzeléséről és az adományozással kapcsolatos bővebb információkról a 0753-565-656-os számon vagy a szolgálat Facebook oldalán lehet tájékozódni – tette hozzá Sajó Norbert.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
Átfogó tervekkel várja az új évet a Telefonos Szeretetszolgálat – újságolta örömmel a hangjában Sajó Norbert teológushallgató, aki a szolgálat alapításától kezdve részt vesz annak tevékenységében és irányításában. Kolozsváron hét, Marosvásárhelyen négy éve működik a telefonos segítségnyújtás az alulról való építkezés alapján.
– Régóta dédelgetett álmunk, hogy valahol Erdély szívében létrehozzuk az erdélyi szociális és információs központot, amely alkalmas lesz a kérések és felajánlások nyomán felgyűlő hatalmas mennyiségű információ befogadására. Az előző évek tapasztalatai egyértelművé tették számunkra, hogy embertársaink szociális helyzete szorosan összefügg az információhoz való hozzáféréssel. Mindezeken túl azért is szükséges ebben a nagy tervben gondolkodni, mivel a Kolozsváron és Marosvásárhelyen elért jó eredményeink ellenére egyik városban sincs önálló irodánk. A Kereskedelmi Bank által felkínált lehetőség nyomán álmunkat megvalósíthatjuk. A Jóság Börzéje elnevezésű programba való beválasztásunk lehetővé teszi, hogy november végétől február 17-ig adománygyűjtő kampányt folytassunk. Ennek lényege, hogy azok a személyek, akik hitelkártyával és internettel rendelkeznek, néhány kattintással 5–1000 lej közötti összeget adományozzanak a Telefonos Szeretetszolgálatnak.
Az erdélyi szociális és információs központ megvalósítása nagy terv. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet egyik évről a másikra kivitelezni. De a felkínált lehetőség jó kezdet lehet arra, hogy az összegyűjtött adományokból egy Marosvásárhely vagy Kolozsvár vonzáskörében levő ingatlant vásároljunk, és következő lépésként ott alakíthassuk ki a szociális központot. Ez alkalmas lenne a már meglévő és a következőkben megnyíló irodáink munkájának összehangolására, a befutó információk összesítésére. Ugyanakkor raktározási felületet is biztosítana, továbbá a szolgálat jelenlegi programját jelentős mértékben bővíthetnénk.
A Telefonos Szeretetszolgálat legújabb elképzeléséről és az adományozással kapcsolatos bővebb információkról a 0753-565-656-os számon vagy a szolgálat Facebook oldalán lehet tájékozódni – tette hozzá Sajó Norbert.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. december 23.
Cellát rendeznek be a vár alagsorában
Ellenállás és megtorlás Bihar megyében a címe annak annak az állandó jellegű kiállításnak, mely a kommunizmus elítéltjeinek kíván emléket állítani. Kedden ünnepélyes megnyitó volt.
Dumitru Sim, a polgármesteri hivatalnak a várt adminisztráló hivatalának vezetője elmondta: a jelenlegi kiállítás egy első lépés a Vármúzeum megalakításában, a félig rehabilitált alagsori helyiségeknek az eredeti projekt szerint lerakatnak kellene helyet adniuk, de mivel ezek hosszú időn keresztül börtöncellákként, átmeneti lágerként voltak használva, nem is lehetett volna jobb helyet találni a kommunizmus áldozatait bemutató tárlatnak.
Vigyük a hírét
Huszár István alpolgármester arról szólt: egy parlamenti felszólalást hallgatott, melyben arról volt szó, hogy nem engedhető meg a forradalom dossziéjának a lezárása és hogy nincs egy múzeum, mely emléket állítana a kommunizmus áldozatainak. Ennek alapján úgy tűnik, a felavatás híre nem jutott el oda, ahová kellett volna, pedig fontos lenne, hogy elvigyük a hírét, hiszen nagy jelentősége van annak, hogy Nagyvárad teret biztosított ennek a kiállításnak, s köszönet illeti azokat, akik ilyen irányú erőfeszítéseket tettek. Lucian Silaghi, a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság vezetője kihangsúlyozta: a vár felújításáról mintát lehetne venni, nagy hozzáértéssel végezték el, s fontos, hogy a volt politikai foglyok egyesületének is itt lesz a székhelye, ez további tárlatok megszervezésének kedvez, hogy ne vesszen el azoknak az időknek az emléke. Nem tudni, véletlen-e vagy sem, hogy a volt politikai elítéltek napja pont az a nap, amikor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Mindez egyúttal a reményre is utal, hiszen mostantól a fény lassan átveszi a hatalmat a sötétség fölött, közeledik a tavasz.
Cellák
Alin Mureşan, a Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCMER) igazgatója elmondta: boldog, hogy mindez pont szülővárosában, Nagyváradon vette kezdetét és hogy van helyi kezdeményező készség – a fővárosból nagyon nehéz lehet koordinálni egy helyi létesítményt. Ez csak egy első lépés, sok még a tennivaló, a belső berendezések terén is. Mint megjegyezte, az államnak kellene főszerepet vállalnia az ilyen jellegű múzeumok létesítésében. Cristina Puşcaş történész, újságíró, aki az IICCMER-rel közösen szervezte a kiállítást, arról szólt: ezt a tárlatot elismerésként szánták a volt politikai foglyok tiszteletére, hogy amíg a Jóisten életben tartja őket, örülhessenek neki. A helyszínt Dumitru Sim segítségével kapták meg, s a tárlat anyaga nagyon jól illik ebbe a környezetbe, mely sokak szerint meglepően hasonlít a Jilava-i börtönhöz. A tíz cella egyike az általános történelmi kontextust mutatja be, egy másik a politikai megtorlások Bihar megyei történelmi hátterét, a harmadik a várnak a szerepét mutatja be a megtorlások időszakában, a negyedik a Securitate intézményének van dedikálva, az ötödik a Nagyváradi Börtönnek, a többi pedig volt politikai foglyok arcképeiből áll. Az ünnepélyes megnyitón megjelentek között egyébként volt politikai foglyok is voltak, akik saját arcképüket is megtekinthették. A szervezők tervei közé tartozik, hogy az egyik cellát úgy rendezzék be, mint azok egyikét, ahová egykor a politikai foglyokat helyezték.
Két tárlat
A felszólalásokat követően a jelenlévők megtekintették a tíz kis alagsori helyiségben berendezett kiállítást. A már említett tárlat mellett egy hasonló témájú kiállítás is helyet kapott itt, ez utóbbinak a címe A szenvedés emléke, s a Jelenkori Történelem Kutatóközpontja a Hanns Seidel alapítvánnyal közösen hozta létre. A vár alagsorában lévő két tárlat az ünnepek után lesz ismét látogatható, a nyitva tartással kapcsolatos részletek még nincsenek megállapítva.
Neumann Andrea
erdon.ro
Ellenállás és megtorlás Bihar megyében a címe annak annak az állandó jellegű kiállításnak, mely a kommunizmus elítéltjeinek kíván emléket állítani. Kedden ünnepélyes megnyitó volt.
Dumitru Sim, a polgármesteri hivatalnak a várt adminisztráló hivatalának vezetője elmondta: a jelenlegi kiállítás egy első lépés a Vármúzeum megalakításában, a félig rehabilitált alagsori helyiségeknek az eredeti projekt szerint lerakatnak kellene helyet adniuk, de mivel ezek hosszú időn keresztül börtöncellákként, átmeneti lágerként voltak használva, nem is lehetett volna jobb helyet találni a kommunizmus áldozatait bemutató tárlatnak.
Vigyük a hírét
Huszár István alpolgármester arról szólt: egy parlamenti felszólalást hallgatott, melyben arról volt szó, hogy nem engedhető meg a forradalom dossziéjának a lezárása és hogy nincs egy múzeum, mely emléket állítana a kommunizmus áldozatainak. Ennek alapján úgy tűnik, a felavatás híre nem jutott el oda, ahová kellett volna, pedig fontos lenne, hogy elvigyük a hírét, hiszen nagy jelentősége van annak, hogy Nagyvárad teret biztosított ennek a kiállításnak, s köszönet illeti azokat, akik ilyen irányú erőfeszítéseket tettek. Lucian Silaghi, a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság vezetője kihangsúlyozta: a vár felújításáról mintát lehetne venni, nagy hozzáértéssel végezték el, s fontos, hogy a volt politikai foglyok egyesületének is itt lesz a székhelye, ez további tárlatok megszervezésének kedvez, hogy ne vesszen el azoknak az időknek az emléke. Nem tudni, véletlen-e vagy sem, hogy a volt politikai elítéltek napja pont az a nap, amikor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Mindez egyúttal a reményre is utal, hiszen mostantól a fény lassan átveszi a hatalmat a sötétség fölött, közeledik a tavasz.
Cellák
Alin Mureşan, a Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCMER) igazgatója elmondta: boldog, hogy mindez pont szülővárosában, Nagyváradon vette kezdetét és hogy van helyi kezdeményező készség – a fővárosból nagyon nehéz lehet koordinálni egy helyi létesítményt. Ez csak egy első lépés, sok még a tennivaló, a belső berendezések terén is. Mint megjegyezte, az államnak kellene főszerepet vállalnia az ilyen jellegű múzeumok létesítésében. Cristina Puşcaş történész, újságíró, aki az IICCMER-rel közösen szervezte a kiállítást, arról szólt: ezt a tárlatot elismerésként szánták a volt politikai foglyok tiszteletére, hogy amíg a Jóisten életben tartja őket, örülhessenek neki. A helyszínt Dumitru Sim segítségével kapták meg, s a tárlat anyaga nagyon jól illik ebbe a környezetbe, mely sokak szerint meglepően hasonlít a Jilava-i börtönhöz. A tíz cella egyike az általános történelmi kontextust mutatja be, egy másik a politikai megtorlások Bihar megyei történelmi hátterét, a harmadik a várnak a szerepét mutatja be a megtorlások időszakában, a negyedik a Securitate intézményének van dedikálva, az ötödik a Nagyváradi Börtönnek, a többi pedig volt politikai foglyok arcképeiből áll. Az ünnepélyes megnyitón megjelentek között egyébként volt politikai foglyok is voltak, akik saját arcképüket is megtekinthették. A szervezők tervei közé tartozik, hogy az egyik cellát úgy rendezzék be, mint azok egyikét, ahová egykor a politikai foglyokat helyezték.
Két tárlat
A felszólalásokat követően a jelenlévők megtekintették a tíz kis alagsori helyiségben berendezett kiállítást. A már említett tárlat mellett egy hasonló témájú kiállítás is helyet kapott itt, ez utóbbinak a címe A szenvedés emléke, s a Jelenkori Történelem Kutatóközpontja a Hanns Seidel alapítvánnyal közösen hozta létre. A vár alagsorában lévő két tárlat az ünnepek után lesz ismét látogatható, a nyitva tartással kapcsolatos részletek még nincsenek megállapítva.
Neumann Andrea
erdon.ro
2015. december 23.
Az idei évről és a 2016-os kihívásokról kérdeztük Kelemen Hunort
A 2018-as év, az egyesülés centenáriuma közeledtével az RMDSZ elnöke egyre fontosabbnak tartja a többség-kisebbség paktum létrejöttét. Kelemen Hunor szerint a következő időszakban folyamatosan emlékeztetni kell a román társadalmat arra, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. A politikust a 2015-ös évről és 2016 kihívásairól kérdeztük.
A menekültválság és a terrorizmus elleni küzdelem meghatározta a 2015-ös nemzetközi évet. Menekültügyben az EU nagyon nehezen mozdult, első lépésként bevezették a kötelező befogadási kvótákat. Helyesen járt-e el Románia, amikor szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott?
Helyesen. A RMDSZ-es EP-képviselők is nemmel szavaztak az Európai Parlamentben az Európai Bizottság kvótatervére. Sok-sok indok szól Románia álláspontja mellett, és ez nem jelenti a rászorulókkal szembeni szolidaritás hiányát. Az Európai Unió ugyanis képtelen a külső határait megvédeni. A menekültek normális ellenőrzési mechanizmus nélkül lépnek be az EU-ba, átjönnek több olyan országon, ahol az életük már nincs veszélyeztetve. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy pontosan hányan érkeznek, mert addig, amíg a külső határok védelme nincsen biztosítva, számuk folyamatosan nő. Ugyanakkor ezeknek a bevándorlóknak a nagy többsége nem is akar Romániába jönni. Ilyen körülmények között értelmetlen kötelező kvótáról beszélni. Van a kérdésnek több jogi vetülete is. Semmilyen európai uniós alapszerződésben nincs benne, hogy a kötelező kvótát el kell fogadni, másrészt a román alkotmány is tiltja különböző közösségek kényszerített betelepítését az országba. Ugyanakkor nem tudja senki garantálni, hogy ha Romániába küldenek mondjuk 4000 menekültet, regisztrálják őket és érvényes papírokkal rendelkeznek, ezek az emberek a következő nap nem utaznak el, nem mennek el Nyugat- vagy Észak-Európába. Hiszen Romániában nem lehet táborokba zárni őket. A kötelező kvóta bevezetése tehát politikailag, jogilag, szervezésileg, logisztikailag is problémás. Ám ismétlem: ez egy percig sem jelenti azt, hogy a szolidaritást fölülírnánk, és akinek az élete veszélyben van, nem kellene hogy megkapjon minden segítséget.
Romániának végül el kellett fogadnia a kötelező kvótákat, és a kormány új menekültállomások létesítését jelentette be. Az egyik ilyen központot Tasnádon nyitnák meg, ami ellen az RMDSZ elsőként tiltakozott. Miért?
Egyrészt a kötelező kvóta érvényesítése még nem biztosított, mert az Európai Bíróságon megtámadta legalább két tagállam, és ha sikerrel járnak, esik a brüsszeli terv. Másrészt pedig egyelőre van egy kötelező érvényű döntés, amire még akkor is fel kell készülnie az országnak, ha ezt Románia nem támogatta. Azt se feledjük, hogy tavasszal a menekülthullám újabb lendületet kaphat, és nem biztos, hogy az útvonala elkerüli Romániát, az embercsempészek erre terelhetik őket. Tehát fel kell minderre készülni, például menekültközpontok kialakításával. Ezt meg tudjuk érteni. Azt viszont kifogásoljuk, hogy a helyi hatóságok megkérdezése nélkül fognak bele ilyen típusú előkészületekbe. Ez ugyan az állam feladata, ám az önkormányzatiság elve mégiscsak megkövetelné, hogy a helyi önkormányzattal, a helyi közösséggel konzultáljanak, egyeztessenek, kikérjék a véleményét, s azután hozzanak döntést egy menekültközpont helyszínéről. Ez az elv nem csak a Tasnádra érvényes.
Más településekre is terveznek menekültközpontokat, és ez nem váltott ki ekkora tiltakozást, mint a magyarok lakta Tasnádon. Nem áll így fenn az a lehetőség, hogy az RMDSZ-t sokan markánsan menekültellenes politikai szervezetnek tekintsék?
Nem. Szerintem téved, aki azt gondolja, hogy hosszú távon a közösség akaratával szemben lehet olyan döntéseket meghozni, mint például menekültek befogadása. Meg kell nézni, hogy mi van ma Európában, meg kell nézni azt, hogy az európai emberek többsége mit gondol erről, és szerintem figyelembe is kell venni. Nem az az alapvető kérdés, hogy Románia tud-e valamit kezdeni 4700 emberrel. Nehogy úgy tegyünk, mintha csak 4700 emberről lenne szó, mert lehet, hogy ma 4700-ról beszélünk, de ennek a többszöröse is lehet. Nem szabad ezt a jelenséget statisztikai adatokká leegyszerűsíteni, meg kell nézni a kulturális hatását, az érzelmi fogadókészséget. Az RMDSZ a menekültkérdésben az első pillanattól árnyaltan fogalmazott. Olyan álláspontot nem lehet megfogalmazni, amivel mindenki egyetért.
Tény, hogy – különösen a párizsi merényletek óta – Schengen megroggyanni látszik, épülnek a kerítések Európában. Az EU alapvető értékei kérdőjeleződtek meg. Milyennek látja az Európai Unió jövőjét 2016-ban?
Az Európai Unió nincs semmivel sem rosszabb állapotban, mint két-három évvel ezelőtt. Csupán most szembesült egy olyan kihívással, válsággal, amelynek nyomán kiderült, hogy nincs felkészülve bizonyos kérdéseknek a megoldására, nincsenek meg azok a döntéshozatali mechanizmusok, amelyekkel ilyen válsághelyzetben gyorsan, hatékonyan lehet lépni. Ilyen körülmények között szerintem nem kevesebb EU-ra van szükség, hanem több EU-ra van szükség. Nem arra gondolok, hogy nagy léptekkel haladjunk az Európai Egyesült Államok felé (bár nagyon hosszú távon ilyen konstrukció felé kell haladni), de több Európára van szükség minden tekintetben. Abban a tekintetben is, hogy a különböző kompetenciákat újragondoljuk. Tetszik vagy nem, az élet felülírhatja egy adott pillanatban azt, ami azelőtt egy évtizeddel vagy öt évvel volt, és így a szerződéseknek a kiegészítése, újragondolása is be fog következni, másképpen nem fog tudni az EU sikeres lenni. Körülöttünk tulajdonképpen szinte mindenki abban érdekelt, hogy az EU ne legyen sikeres, hogy megroppanjon, de azt hiszem, hogy nincsen egyetlen olyan ember sem, aki azt gondolja, hogy az Európát érő kihívásokra a tagállamok külön-külön sikeres választ tudnak adni. Meg kell tehát nézni, melyek azok a kompetenciák, amelyeket uniós hatáskörbe kell utalni. A külső határok védelmét, a biztonságpolitikát, a külpolitikát, a védelmi politikát mindenféleképpen ilyen kérdéseknek tekintem. Ez azt is jelenti, hogy a szuverenitásból fel kell adni. Ha nem tudja Görögország vagy Olaszország a külső határait megvédeni, akkor ez EU-s hatáskör kell hogy legyen, mert másképpen maga az Európai Unió fog összeomlani. Másrészt pedig bizonyos kérdéseket vissza kell utalni tagállami hatáskörökbe. Nem kell az EU-nak azzal foglalkoznia szerintem, hogy az akácfákat hol kell élve hagyni, vagy az uborkának mekkorának kellene lennie, nem kell olyan kérdésekkel foglalkoznia, ami az EU-s polgárok életszínvonalát, biztonságérzetét nem fogja javítani. Van egy alapvető kérdés ma, és erre kell választ adni az EU-nak: a biztonság versus szabadság kérdésére. Amíg az emberek élete nincs biztonságban, addig nem tudnak szabadok lenni. Semmiféle szabadságjogból, még az utazás, mozgás szabadságából sem szabad visszanyesni, de a biztonságot kell tudni szavatolni. A párizsi merényletek óta az EU sem lehet olyan, mint 2015 októbere előtt volt, mint ahogyan az Amerikai Egyesült Államok sem olyan 2001. szeptember 11-e óta, mint előtte volt.
Idén több olyan lépés történt, ami nagy mértékben meghatározza a 2016-os gazdasági évet: elfogadták az új adótörvénykönyvet, jelentős béremelések voltak a közszférában, és kidolgoztak egy olyan költségvetést, amely a 3 százalékhoz nagyon közeli deficittel számol. Az RMDSZ mindezeket megszavazta. Ezek szerint nem tartanak attól, hogy jövőre elszabadul a gyeplő és kisiklik a gazdaság?
Úgy vélem, hogy amilyen állapotban most van Románia gazdasága, illetve az európai és a világgazdaság, ha nem történik egy olyasvalami, ami nem Romániától és nem a költségvetéstől függ, akkor ezek az intézkedések és ez a költségvetés 2016-ban, 2017-ben nem rejt magában vállalhatatlan kockázatokat. Kockázat persze mindig volt, mindig lesz, főleg egy olyan világban, ahol a nemzetgazdaságok szinte minden paramétere nagy mértékben összefügg a szomszéd nemzetgazdaságok, a kontinens és a világgazdaság változásaival. Emlékeztetnék arra, hogy a gazdasági válság idején azt mondta az RMDSZ: mihelyt lehetőség lesz, akkor visszaadjuk a társadalomnak mindazt, amit a megszorító intézkedésekkel elvettünk. Tehát megnöveljük a levágott béreket, csökkentjük a megemelt áfát. A megszorító intézkedésekre annak idején szükség volt, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amibe Görögország sodródott. Amikor ezeket meghoztuk, vállalnunk kellett annak a kockázatát, hogy a választóink egy részét elveszítjük. Most úgy érezzük, hogy az akkori ígéretünket minden kockázat nélkül be tudjuk váltani. Az infláció alacsony, az állam küladóssága kicsi, a gazdasági növekedés az európai átlagnál nagyobb. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a mértéket, és a következő egy évben ne legyenek olyan populista intézkedések, amelyek a kiadásokat megnövelik. Azt gondolom, hogy a mostani technokrata kormány sok mindenre alkalmas, többek között arra is, hogy mivel nem készül választásokra, ne engedjen a populizmusnak, ne engedje három százalék fölé a deficitet, illetve ne engedje a fogyasztást túlpörögni. Ha ezeket a paraméterek tudja tartani, akkor én azt hiszem, hogy nem lesz baj. Sőt szerintem 2017-re az adótörvénykönyv számos intézkedése éreztetni fogja a stimuláló hatását a munkahelyteremtésben, beruházásokban, kis- és középvállalkozásoknak a megsegítésében.
Pedig a független szakértőkből álló Költségvetési Tanács a földbe döngölte a büdzsé tervezetét. A testület éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy már a jövő évtől kezdődően a meghaladhatja a deficit a 3 százalékot, és 2017-ben még rosszabb lesz a helyzet. Egyáltalán mi szükség a Költségvetési Tanácsra, ha senki nem figyel rájuk?
Az EU valamennyi tagállamában léteznek a Költségvetési Tanácshoz hasonló intézmények. A testületben azok a pénzügyi, makrogazdasági szakemberek ülnek, akik mindent mindig borúlátóan állítanak be. Figyelmeztetéseiket meg kell hallgatni, észrevételeiket meg kell hallgatni, de áltatában nem következik be az, amit ők mondanak. Az elmúlt években sem Románia, sem Magyarország esetében nem vált be, amit a költségvetési tanács előrejelzett, de az elővigyázatosság, az óvatosság a költségvetés tervezésekor, a pénzügypolitikák alakításakor mindig egy alapszempont. A kérdés, hogy ki mennyire óvatos. A költségvetési tanácsnak nincs politikai felelőssége, a politikusak sokkal több kockázatot vállalnak, mint tenné azt egy bankár, aki a pezsgőhöz és a kaviárhoz van hozzászokva, nem a sáros utcához.
A belpolitikai évet Klaus Johannis államfő mandátuma, illetve a Ponta-kormány bukása határozta meg. Milyennek látja az új elnök első évét?
Traian Băsescu mandátumához képest hihetetlen pozitív változás történt a Johannis-mandátum első évében. Nincs a folyamatos cirkusz, nincs a folyamatos hol ezt, hol azt piszkáló, lejárató, nyilvános elnöki jelenlét, ami jó. Ha azt nézzük, hogy milyen elvárásokat fogalmazott meg az a nagy választóközösség, amelyik Johannist tisztségbe jutatta, akkor nem hiszem, hogy mindenben beigazolódott az elvárása, de egy elnöki mandátumot nem egy év perspektívájából kell megítélni. Klaus Johannisszal 2014 júniusában volt egyszer egy hosszabb beszélgetésem, amikor ő még csak elnökjelölt volt. Visszaigazoltnak látom, amiket akkor nekem mondott mindarról, amit ő gondol a 2015-os évről – beleértve azt is, hogy megnyerte a választásokat. Klaus Johannisnak van egy elképzelése arról, hogy milyen irányban akarja az országot vinni, még akkor is, hogyha ezt nem világosan, nem egyértelműen és nem olyan gyakorisággal mondja el, mint a politikusok nagy része. A kommunikációban, azt gondolom, hogy sokkal jobb lehetne, de ez minden politikusra igaz. Mérleget egy év után nem akarok készíteni, de ha szabad ilyet mondani, akkor sokkal több, mint az elődje, és valamennyivel kevesebb, mint a hozzá fűződő elvárások.
Az egyik első találkozón azt javasolta az államfőnek, hogy kezdeményezzen egy többség-kisebbség paktumot. Ez jelentős előrelépést jelentett volna a romániai kisebbségvédelemben. Akkor Klaus Johannis úgy reagált, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget. Eltelt egy év, de nem történt elmozdulás ebben az ügyben. Ezek szerint beigazolódott az RMDSZ-nek az a korábban már többször hangoztatott álláspontja, miszerint Klaus Johannisnak – származása ellenére – nem szívügye a kisebbségvédelem?
Amit Klaus Johannisszal kapcsolatosan 2014-ben mondtunk, azt a mandátuma első éve igazolta, de nem ez a lényeg. Továbbra is fenntartom, hogy szükség van a többség-kisebbség paktumra, és továbbra is fenntartom, hogy jó lenne, ha az államelnök részéről érkezne a kezdeményezés. De azt is látom, hogy egy választási esztendőben ennek a paktumnak az aláírása, tető alá hozása sokkal bonyolultabb, mint egy nyugodtabb időszakban. Tehát 2016-ban érveket kell újra felhozni, fenn kell tartani a szükségességét, kell keresni hozzá a partnereket, de úgy látom, hogy reálisan csak a 2016-os választások után lenne tető alá hozható ez az egyezség. A paktumot egyre inkább fontosnak tartom, ahogyan közeledik a 2018-as év, amikor a román társadalom a nagy egyesülés centenáriumát készül megünnepelni. Nekünk ezt a 2018-as esztendőt nem szabad szem előtt téveszteni. A román társadalmat emlékeztetnünk kell folyamatosan, határozottan, de elegánsan, európai módon, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. Van még idő 2018-ig, a 100 éves évfordulóig a többség-kisebbség viszony javítására, az ígéretek jelentős részének beváltására. A román államnak meg kell szereznie a kisebbségeknek a bizalmát, meg kell győznie a romániai kisebbségeket, hogy nem akarja őket beolvasztani, felszámolni. Mivel az egyesülést ünneplik, ilyenkor a nemzeti érzelmek is fellángolhatnak, erősebbek lehetnek, nagyon nagy körültekintésre, ugyanakkor határozottságra lesz szükségünk. Tehát bonyolult időszak előtt állunk, és nekünk az a kötelességünk, hogy a román társadalmat, a politikai döntéshozókat, az államelnök kezdve, próbáljuk meggyőzni arról, hogy ez a többség-kisebbség paktum Románia érdekeit szolgálná. Meggyőzni arról, hogy az 1918-as ígéretek betartása, a román állam nyitása a kisebbségek felé nem egy extravagáns elvárás, hanem európai, demokratikus igény, amitől nincs miért irritáltnak lennie a román társadalomnak
Mennyire nehezíti meg ennek a paktumnak a létrejöttét a kézdivásárhelyi „terrorista” ügye?
Ez a kézdivásárhelyi ügy nagyon nagy károkat okozott, ma még talán ezt fel sem tudjuk mérni, mekkorát. Ezért amikor az államelnökkel, majd a kormányfővel találkoztam, ennek az egész történetnek a komplexitását próbáltam hangsúlyozni, felhívni a figyelmet arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha ezt egyéni, elszigetelt esetén kezelik. Ha vicceltek a kézdivásárhelyi vármegyések, az is baj, ha komolyan gondolták, az is, az egyéni cselekedeteinek a felelősségét mindenkinek vállalnia kell. Nem szabad egy közösséget megbélyegezni egyéni esetből kiindulva, mert annak a következményei hosszú távúak, és nem szabad egy ilyen esetet felhasználni arra, hogy a jogos törekvéseket veszélyesnek, kockázatosnak állítsanak be. Nekünk az a szükséges és nagyon fontos hozzáállásunk, hogy semmilyen szélsőségnek, erőszakos kezdeményezésnek ne legyünk és ne lehessünk a támogatói. A románoknak meg az, hogy ne túlozzanak el egyéni eseteket, és ne állítsanak be bűnösnek egy közösséget, mint ahogyan megtették egyik-másik hírcsatornán közvéleményt formáló emberek. A közös bölcsességünkön múlik, hogy hogyan tudunk ezen a helyzeten túllenni.
Az új elnök mandátuma alatt változatlanul nagyon tevékeny volt a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Mire számít ezen a téren 2016-ben?
Nem foglalkozunk a DNA tevékenységével. Akkor nyilatkozunk róluk, amikor úgy gondoljuk, hogy nyilatkozni kell, mert túlkapást észlelünk, vagy úgy gondoljuk, hogy korrupció ürügye alatt más valami történik. Ilyenkor ezt jelezzük, mint ahogyan megtettük a Ráduly Róbert és mások esetében is. Ha mindenki a törvény szelleme és betűje szerint végezné a dolgát, akkor az égvilágon semmi baj nem lenne.
RMDSZ-es önkormányzati politikusok ellen is elkezdődtek bűnvádi perek. A kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján is említett új típusú politizálás jelenti-e azt, hogy bűnvádi per alatt lévő politikusokat (például Kiss Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert) nem jelölik a helyhatósági választásokon?
Nem szabad fehérnek és feketének látni a világot, mert a világ árnyaltabb. Ha olyan társadalomban élnénk, amelynek 200 éves demokratikus működési múltja van, és a társadalom mentalitása is más, egészen más konklúzióra jutnék ebben a kérdésben, mint egy olyan társadalomban, mint a román társadalom. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy egy politikai szervezet káderpolitikáját a szervezettel és az általa képviselt közösséggel közvetlen kapcsolatban nem lévő entitások határozzák meg. Korrupción én azt értem, hogy valaki a közpénzekhez hozzányúlt és a közösségnek kárt okozott, sikkasztott, lopott, és nem azt, hogy rosszul számolt 275 lejt a szolgálati autó benzinpénzéből. Tehát esetről esetre kell megítélni ezeket az ügyeket. Mi azt mondtuk, hogy nem indítunk olyan embereket a választásokon, akik ellen bizonyítottan korrupciós vádak merültek fel, ítélet születetett ellenük. De én például nagyon szeretném, ha Csíkszereda volt polgármestere indulhatna és indulni akarna a választásokon. Nem vagyok meggyőződve, hogy Ráduly Róbert indulni akar, de én nagyon szeretném, mert jó polgármester volt, nem lopott el a közösségtől semmit.
Változott a parlamenti választási törvény. A módosított jogszabály is lehetővé teszi, hogy az RMDSZ akkor is bejusson a parlamentbe, ha nem éri el az öt százalékot. Ez nem jelent majd hátrányt a jelöltek motiváltsága, a mozgósítás szempontjából?
2012-ben is ugyanebben a helyzetben voltunk, mert akkor is volt alternatív küszöb, ilyen szempontból nem változott lényegében semmi. Másabbak azonban most a kihívások, felnőtt egy másik nemzedék, amely másképpen látja a közéletet, a politikát, mint a szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke. Nincs emlékük, közvetlen élményük a diktatúráról, a mai körülmények jelentik számukra a normalitást, és ehhez képest fogalmazzák meg az elvárásaikat. Ennek a nemzedéknek a megszólítása teljesen más kihívás, teljesen más válaszokat vagy nagyon nagy mértékben más válaszokat is igényel, mint mondjuk 15, 20 vagy 25 évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy nekem most nehezebb a dolgom, de biztos, hogy más a dolgom, nem úgy nehéz, mint volt ezelőtt 20 évvel azoknak, akik akkor voltak a politika első vonalában. Azt szeretném, ha 2016-ban az öt százalékos küszöböt teljesítve legyünk a parlamentben, ne a biztonsági háló fogjon ki bennünket. Bízom abban, hogy képesek leszünk ezt megtenni.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
A 2018-as év, az egyesülés centenáriuma közeledtével az RMDSZ elnöke egyre fontosabbnak tartja a többség-kisebbség paktum létrejöttét. Kelemen Hunor szerint a következő időszakban folyamatosan emlékeztetni kell a román társadalmat arra, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. A politikust a 2015-ös évről és 2016 kihívásairól kérdeztük.
A menekültválság és a terrorizmus elleni küzdelem meghatározta a 2015-ös nemzetközi évet. Menekültügyben az EU nagyon nehezen mozdult, első lépésként bevezették a kötelező befogadási kvótákat. Helyesen járt-e el Románia, amikor szeptemberben az európai uniós belügyminiszteri fórumon Magyarországgal, Csehországgal és Szlovákiával együtt a kötelező kvótarendszer ellen szavazott?
Helyesen. A RMDSZ-es EP-képviselők is nemmel szavaztak az Európai Parlamentben az Európai Bizottság kvótatervére. Sok-sok indok szól Románia álláspontja mellett, és ez nem jelenti a rászorulókkal szembeni szolidaritás hiányát. Az Európai Unió ugyanis képtelen a külső határait megvédeni. A menekültek normális ellenőrzési mechanizmus nélkül lépnek be az EU-ba, átjönnek több olyan országon, ahol az életük már nincs veszélyeztetve. Ráadásul azt sem tudjuk, hogy pontosan hányan érkeznek, mert addig, amíg a külső határok védelme nincsen biztosítva, számuk folyamatosan nő. Ugyanakkor ezeknek a bevándorlóknak a nagy többsége nem is akar Romániába jönni. Ilyen körülmények között értelmetlen kötelező kvótáról beszélni. Van a kérdésnek több jogi vetülete is. Semmilyen európai uniós alapszerződésben nincs benne, hogy a kötelező kvótát el kell fogadni, másrészt a román alkotmány is tiltja különböző közösségek kényszerített betelepítését az országba. Ugyanakkor nem tudja senki garantálni, hogy ha Romániába küldenek mondjuk 4000 menekültet, regisztrálják őket és érvényes papírokkal rendelkeznek, ezek az emberek a következő nap nem utaznak el, nem mennek el Nyugat- vagy Észak-Európába. Hiszen Romániában nem lehet táborokba zárni őket. A kötelező kvóta bevezetése tehát politikailag, jogilag, szervezésileg, logisztikailag is problémás. Ám ismétlem: ez egy percig sem jelenti azt, hogy a szolidaritást fölülírnánk, és akinek az élete veszélyben van, nem kellene hogy megkapjon minden segítséget.
Romániának végül el kellett fogadnia a kötelező kvótákat, és a kormány új menekültállomások létesítését jelentette be. Az egyik ilyen központot Tasnádon nyitnák meg, ami ellen az RMDSZ elsőként tiltakozott. Miért?
Egyrészt a kötelező kvóta érvényesítése még nem biztosított, mert az Európai Bíróságon megtámadta legalább két tagállam, és ha sikerrel járnak, esik a brüsszeli terv. Másrészt pedig egyelőre van egy kötelező érvényű döntés, amire még akkor is fel kell készülnie az országnak, ha ezt Románia nem támogatta. Azt se feledjük, hogy tavasszal a menekülthullám újabb lendületet kaphat, és nem biztos, hogy az útvonala elkerüli Romániát, az embercsempészek erre terelhetik őket. Tehát fel kell minderre készülni, például menekültközpontok kialakításával. Ezt meg tudjuk érteni. Azt viszont kifogásoljuk, hogy a helyi hatóságok megkérdezése nélkül fognak bele ilyen típusú előkészületekbe. Ez ugyan az állam feladata, ám az önkormányzatiság elve mégiscsak megkövetelné, hogy a helyi önkormányzattal, a helyi közösséggel konzultáljanak, egyeztessenek, kikérjék a véleményét, s azután hozzanak döntést egy menekültközpont helyszínéről. Ez az elv nem csak a Tasnádra érvényes.
Más településekre is terveznek menekültközpontokat, és ez nem váltott ki ekkora tiltakozást, mint a magyarok lakta Tasnádon. Nem áll így fenn az a lehetőség, hogy az RMDSZ-t sokan markánsan menekültellenes politikai szervezetnek tekintsék?
Nem. Szerintem téved, aki azt gondolja, hogy hosszú távon a közösség akaratával szemben lehet olyan döntéseket meghozni, mint például menekültek befogadása. Meg kell nézni, hogy mi van ma Európában, meg kell nézni azt, hogy az európai emberek többsége mit gondol erről, és szerintem figyelembe is kell venni. Nem az az alapvető kérdés, hogy Románia tud-e valamit kezdeni 4700 emberrel. Nehogy úgy tegyünk, mintha csak 4700 emberről lenne szó, mert lehet, hogy ma 4700-ról beszélünk, de ennek a többszöröse is lehet. Nem szabad ezt a jelenséget statisztikai adatokká leegyszerűsíteni, meg kell nézni a kulturális hatását, az érzelmi fogadókészséget. Az RMDSZ a menekültkérdésben az első pillanattól árnyaltan fogalmazott. Olyan álláspontot nem lehet megfogalmazni, amivel mindenki egyetért.
Tény, hogy – különösen a párizsi merényletek óta – Schengen megroggyanni látszik, épülnek a kerítések Európában. Az EU alapvető értékei kérdőjeleződtek meg. Milyennek látja az Európai Unió jövőjét 2016-ban?
Az Európai Unió nincs semmivel sem rosszabb állapotban, mint két-három évvel ezelőtt. Csupán most szembesült egy olyan kihívással, válsággal, amelynek nyomán kiderült, hogy nincs felkészülve bizonyos kérdéseknek a megoldására, nincsenek meg azok a döntéshozatali mechanizmusok, amelyekkel ilyen válsághelyzetben gyorsan, hatékonyan lehet lépni. Ilyen körülmények között szerintem nem kevesebb EU-ra van szükség, hanem több EU-ra van szükség. Nem arra gondolok, hogy nagy léptekkel haladjunk az Európai Egyesült Államok felé (bár nagyon hosszú távon ilyen konstrukció felé kell haladni), de több Európára van szükség minden tekintetben. Abban a tekintetben is, hogy a különböző kompetenciákat újragondoljuk. Tetszik vagy nem, az élet felülírhatja egy adott pillanatban azt, ami azelőtt egy évtizeddel vagy öt évvel volt, és így a szerződéseknek a kiegészítése, újragondolása is be fog következni, másképpen nem fog tudni az EU sikeres lenni. Körülöttünk tulajdonképpen szinte mindenki abban érdekelt, hogy az EU ne legyen sikeres, hogy megroppanjon, de azt hiszem, hogy nincsen egyetlen olyan ember sem, aki azt gondolja, hogy az Európát érő kihívásokra a tagállamok külön-külön sikeres választ tudnak adni. Meg kell tehát nézni, melyek azok a kompetenciák, amelyeket uniós hatáskörbe kell utalni. A külső határok védelmét, a biztonságpolitikát, a külpolitikát, a védelmi politikát mindenféleképpen ilyen kérdéseknek tekintem. Ez azt is jelenti, hogy a szuverenitásból fel kell adni. Ha nem tudja Görögország vagy Olaszország a külső határait megvédeni, akkor ez EU-s hatáskör kell hogy legyen, mert másképpen maga az Európai Unió fog összeomlani. Másrészt pedig bizonyos kérdéseket vissza kell utalni tagállami hatáskörökbe. Nem kell az EU-nak azzal foglalkoznia szerintem, hogy az akácfákat hol kell élve hagyni, vagy az uborkának mekkorának kellene lennie, nem kell olyan kérdésekkel foglalkoznia, ami az EU-s polgárok életszínvonalát, biztonságérzetét nem fogja javítani. Van egy alapvető kérdés ma, és erre kell választ adni az EU-nak: a biztonság versus szabadság kérdésére. Amíg az emberek élete nincs biztonságban, addig nem tudnak szabadok lenni. Semmiféle szabadságjogból, még az utazás, mozgás szabadságából sem szabad visszanyesni, de a biztonságot kell tudni szavatolni. A párizsi merényletek óta az EU sem lehet olyan, mint 2015 októbere előtt volt, mint ahogyan az Amerikai Egyesült Államok sem olyan 2001. szeptember 11-e óta, mint előtte volt.
Idén több olyan lépés történt, ami nagy mértékben meghatározza a 2016-os gazdasági évet: elfogadták az új adótörvénykönyvet, jelentős béremelések voltak a közszférában, és kidolgoztak egy olyan költségvetést, amely a 3 százalékhoz nagyon közeli deficittel számol. Az RMDSZ mindezeket megszavazta. Ezek szerint nem tartanak attól, hogy jövőre elszabadul a gyeplő és kisiklik a gazdaság?
Úgy vélem, hogy amilyen állapotban most van Románia gazdasága, illetve az európai és a világgazdaság, ha nem történik egy olyasvalami, ami nem Romániától és nem a költségvetéstől függ, akkor ezek az intézkedések és ez a költségvetés 2016-ban, 2017-ben nem rejt magában vállalhatatlan kockázatokat. Kockázat persze mindig volt, mindig lesz, főleg egy olyan világban, ahol a nemzetgazdaságok szinte minden paramétere nagy mértékben összefügg a szomszéd nemzetgazdaságok, a kontinens és a világgazdaság változásaival. Emlékeztetnék arra, hogy a gazdasági válság idején azt mondta az RMDSZ: mihelyt lehetőség lesz, akkor visszaadjuk a társadalomnak mindazt, amit a megszorító intézkedésekkel elvettünk. Tehát megnöveljük a levágott béreket, csökkentjük a megemelt áfát. A megszorító intézkedésekre annak idején szükség volt, hogy elkerüljük azt a helyzetet, amibe Görögország sodródott. Amikor ezeket meghoztuk, vállalnunk kellett annak a kockázatát, hogy a választóink egy részét elveszítjük. Most úgy érezzük, hogy az akkori ígéretünket minden kockázat nélkül be tudjuk váltani. Az infláció alacsony, az állam küladóssága kicsi, a gazdasági növekedés az európai átlagnál nagyobb. A lényeg az, hogy ne veszítsük el a mértéket, és a következő egy évben ne legyenek olyan populista intézkedések, amelyek a kiadásokat megnövelik. Azt gondolom, hogy a mostani technokrata kormány sok mindenre alkalmas, többek között arra is, hogy mivel nem készül választásokra, ne engedjen a populizmusnak, ne engedje három százalék fölé a deficitet, illetve ne engedje a fogyasztást túlpörögni. Ha ezeket a paraméterek tudja tartani, akkor én azt hiszem, hogy nem lesz baj. Sőt szerintem 2017-re az adótörvénykönyv számos intézkedése éreztetni fogja a stimuláló hatását a munkahelyteremtésben, beruházásokban, kis- és középvállalkozásoknak a megsegítésében.
Pedig a független szakértőkből álló Költségvetési Tanács a földbe döngölte a büdzsé tervezetét. A testület éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy már a jövő évtől kezdődően a meghaladhatja a deficit a 3 százalékot, és 2017-ben még rosszabb lesz a helyzet. Egyáltalán mi szükség a Költségvetési Tanácsra, ha senki nem figyel rájuk?
Az EU valamennyi tagállamában léteznek a Költségvetési Tanácshoz hasonló intézmények. A testületben azok a pénzügyi, makrogazdasági szakemberek ülnek, akik mindent mindig borúlátóan állítanak be. Figyelmeztetéseiket meg kell hallgatni, észrevételeiket meg kell hallgatni, de áltatában nem következik be az, amit ők mondanak. Az elmúlt években sem Románia, sem Magyarország esetében nem vált be, amit a költségvetési tanács előrejelzett, de az elővigyázatosság, az óvatosság a költségvetés tervezésekor, a pénzügypolitikák alakításakor mindig egy alapszempont. A kérdés, hogy ki mennyire óvatos. A költségvetési tanácsnak nincs politikai felelőssége, a politikusak sokkal több kockázatot vállalnak, mint tenné azt egy bankár, aki a pezsgőhöz és a kaviárhoz van hozzászokva, nem a sáros utcához.
A belpolitikai évet Klaus Johannis államfő mandátuma, illetve a Ponta-kormány bukása határozta meg. Milyennek látja az új elnök első évét?
Traian Băsescu mandátumához képest hihetetlen pozitív változás történt a Johannis-mandátum első évében. Nincs a folyamatos cirkusz, nincs a folyamatos hol ezt, hol azt piszkáló, lejárató, nyilvános elnöki jelenlét, ami jó. Ha azt nézzük, hogy milyen elvárásokat fogalmazott meg az a nagy választóközösség, amelyik Johannist tisztségbe jutatta, akkor nem hiszem, hogy mindenben beigazolódott az elvárása, de egy elnöki mandátumot nem egy év perspektívájából kell megítélni. Klaus Johannisszal 2014 júniusában volt egyszer egy hosszabb beszélgetésem, amikor ő még csak elnökjelölt volt. Visszaigazoltnak látom, amiket akkor nekem mondott mindarról, amit ő gondol a 2015-os évről – beleértve azt is, hogy megnyerte a választásokat. Klaus Johannisnak van egy elképzelése arról, hogy milyen irányban akarja az országot vinni, még akkor is, hogyha ezt nem világosan, nem egyértelműen és nem olyan gyakorisággal mondja el, mint a politikusok nagy része. A kommunikációban, azt gondolom, hogy sokkal jobb lehetne, de ez minden politikusra igaz. Mérleget egy év után nem akarok készíteni, de ha szabad ilyet mondani, akkor sokkal több, mint az elődje, és valamennyivel kevesebb, mint a hozzá fűződő elvárások.
Az egyik első találkozón azt javasolta az államfőnek, hogy kezdeményezzen egy többség-kisebbség paktumot. Ez jelentős előrelépést jelentett volna a romániai kisebbségvédelemben. Akkor Klaus Johannis úgy reagált, hogy megvizsgálja ezt a lehetőséget. Eltelt egy év, de nem történt elmozdulás ebben az ügyben. Ezek szerint beigazolódott az RMDSZ-nek az a korábban már többször hangoztatott álláspontja, miszerint Klaus Johannisnak – származása ellenére – nem szívügye a kisebbségvédelem?
Amit Klaus Johannisszal kapcsolatosan 2014-ben mondtunk, azt a mandátuma első éve igazolta, de nem ez a lényeg. Továbbra is fenntartom, hogy szükség van a többség-kisebbség paktumra, és továbbra is fenntartom, hogy jó lenne, ha az államelnök részéről érkezne a kezdeményezés. De azt is látom, hogy egy választási esztendőben ennek a paktumnak az aláírása, tető alá hozása sokkal bonyolultabb, mint egy nyugodtabb időszakban. Tehát 2016-ban érveket kell újra felhozni, fenn kell tartani a szükségességét, kell keresni hozzá a partnereket, de úgy látom, hogy reálisan csak a 2016-os választások után lenne tető alá hozható ez az egyezség. A paktumot egyre inkább fontosnak tartom, ahogyan közeledik a 2018-as év, amikor a román társadalom a nagy egyesülés centenáriumát készül megünnepelni. Nekünk ezt a 2018-as esztendőt nem szabad szem előtt téveszteni. A román társadalmat emlékeztetnünk kell folyamatosan, határozottan, de elegánsan, európai módon, hogy lassan eltelt száz év, és az őshonos nemzeti kisebbségek irányába tett 1918-es ígéreteket nem tartották be. Van még idő 2018-ig, a 100 éves évfordulóig a többség-kisebbség viszony javítására, az ígéretek jelentős részének beváltására. A román államnak meg kell szereznie a kisebbségeknek a bizalmát, meg kell győznie a romániai kisebbségeket, hogy nem akarja őket beolvasztani, felszámolni. Mivel az egyesülést ünneplik, ilyenkor a nemzeti érzelmek is fellángolhatnak, erősebbek lehetnek, nagyon nagy körültekintésre, ugyanakkor határozottságra lesz szükségünk. Tehát bonyolult időszak előtt állunk, és nekünk az a kötelességünk, hogy a román társadalmat, a politikai döntéshozókat, az államelnök kezdve, próbáljuk meggyőzni arról, hogy ez a többség-kisebbség paktum Románia érdekeit szolgálná. Meggyőzni arról, hogy az 1918-as ígéretek betartása, a román állam nyitása a kisebbségek felé nem egy extravagáns elvárás, hanem európai, demokratikus igény, amitől nincs miért irritáltnak lennie a román társadalomnak
Mennyire nehezíti meg ennek a paktumnak a létrejöttét a kézdivásárhelyi „terrorista” ügye?
Ez a kézdivásárhelyi ügy nagyon nagy károkat okozott, ma még talán ezt fel sem tudjuk mérni, mekkorát. Ezért amikor az államelnökkel, majd a kormányfővel találkoztam, ennek az egész történetnek a komplexitását próbáltam hangsúlyozni, felhívni a figyelmet arra, hogy akkor járnak el helyesen, ha ezt egyéni, elszigetelt esetén kezelik. Ha vicceltek a kézdivásárhelyi vármegyések, az is baj, ha komolyan gondolták, az is, az egyéni cselekedeteinek a felelősségét mindenkinek vállalnia kell. Nem szabad egy közösséget megbélyegezni egyéni esetből kiindulva, mert annak a következményei hosszú távúak, és nem szabad egy ilyen esetet felhasználni arra, hogy a jogos törekvéseket veszélyesnek, kockázatosnak állítsanak be. Nekünk az a szükséges és nagyon fontos hozzáállásunk, hogy semmilyen szélsőségnek, erőszakos kezdeményezésnek ne legyünk és ne lehessünk a támogatói. A románoknak meg az, hogy ne túlozzanak el egyéni eseteket, és ne állítsanak be bűnösnek egy közösséget, mint ahogyan megtették egyik-másik hírcsatornán közvéleményt formáló emberek. A közös bölcsességünkön múlik, hogy hogyan tudunk ezen a helyzeten túllenni.
Az új elnök mandátuma alatt változatlanul nagyon tevékeny volt a korrupcióellenes ügyészség (DNA). Mire számít ezen a téren 2016-ben?
Nem foglalkozunk a DNA tevékenységével. Akkor nyilatkozunk róluk, amikor úgy gondoljuk, hogy nyilatkozni kell, mert túlkapást észlelünk, vagy úgy gondoljuk, hogy korrupció ürügye alatt más valami történik. Ilyenkor ezt jelezzük, mint ahogyan megtettük a Ráduly Róbert és mások esetében is. Ha mindenki a törvény szelleme és betűje szerint végezné a dolgát, akkor az égvilágon semmi baj nem lenne.
RMDSZ-es önkormányzati politikusok ellen is elkezdődtek bűnvádi perek. A kolozsvári évértékelő sajtótájékoztatóján is említett új típusú politizálás jelenti-e azt, hogy bűnvádi per alatt lévő politikusokat (például Kiss Sándor, Borboly Csaba vagy Ráduly Róbert) nem jelölik a helyhatósági választásokon?
Nem szabad fehérnek és feketének látni a világot, mert a világ árnyaltabb. Ha olyan társadalomban élnénk, amelynek 200 éves demokratikus működési múltja van, és a társadalom mentalitása is más, egészen más konklúzióra jutnék ebben a kérdésben, mint egy olyan társadalomban, mint a román társadalom. Azt nem tartom elfogadhatónak, hogy egy politikai szervezet káderpolitikáját a szervezettel és az általa képviselt közösséggel közvetlen kapcsolatban nem lévő entitások határozzák meg. Korrupción én azt értem, hogy valaki a közpénzekhez hozzányúlt és a közösségnek kárt okozott, sikkasztott, lopott, és nem azt, hogy rosszul számolt 275 lejt a szolgálati autó benzinpénzéből. Tehát esetről esetre kell megítélni ezeket az ügyeket. Mi azt mondtuk, hogy nem indítunk olyan embereket a választásokon, akik ellen bizonyítottan korrupciós vádak merültek fel, ítélet születetett ellenük. De én például nagyon szeretném, ha Csíkszereda volt polgármestere indulhatna és indulni akarna a választásokon. Nem vagyok meggyőződve, hogy Ráduly Róbert indulni akar, de én nagyon szeretném, mert jó polgármester volt, nem lopott el a közösségtől semmit.
Változott a parlamenti választási törvény. A módosított jogszabály is lehetővé teszi, hogy az RMDSZ akkor is bejusson a parlamentbe, ha nem éri el az öt százalékot. Ez nem jelent majd hátrányt a jelöltek motiváltsága, a mozgósítás szempontjából?
2012-ben is ugyanebben a helyzetben voltunk, mert akkor is volt alternatív küszöb, ilyen szempontból nem változott lényegében semmi. Másabbak azonban most a kihívások, felnőtt egy másik nemzedék, amely másképpen látja a közéletet, a politikát, mint a szüleik vagy nagyszüleik nemzedéke. Nincs emlékük, közvetlen élményük a diktatúráról, a mai körülmények jelentik számukra a normalitást, és ehhez képest fogalmazzák meg az elvárásaikat. Ennek a nemzedéknek a megszólítása teljesen más kihívás, teljesen más válaszokat vagy nagyon nagy mértékben más válaszokat is igényel, mint mondjuk 15, 20 vagy 25 évvel ezelőtt. Nem azt mondom, hogy nekem most nehezebb a dolgom, de biztos, hogy más a dolgom, nem úgy nehéz, mint volt ezelőtt 20 évvel azoknak, akik akkor voltak a politika első vonalában. Azt szeretném, ha 2016-ban az öt százalékos küszöböt teljesítve legyünk a parlamentben, ne a biztonsági háló fogjon ki bennünket. Bízom abban, hogy képesek leszünk ezt megtenni.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro
2015. december 24.
Meghosszabbították Beke István Attila vizsgálati fogságát
A bukaresti táblabíróság kedden tűzte napirendre a december 30-áig előzetes letartóztatásban lévő Beke István Attila vizsgálati fogsága meghosszabbításának tárgyalását, amit a Legfelsőbb Semmitő- és Ítélőszék Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatósága kért.
A tárgyaláson Beke István Attila brassói védőügyvédje volt jelen, feleségét, Beke Csillát nem engedték be a terembe. A testület jóváhagyta az előzetes letartóztatás meghosszabbítását 2016. január 29-éig. Az ítélet nem végleges, kihirdetésétől számított negyvennyolc órán belül a legfelsőbb bíróságon fellebbezni lehet ellene. A tárgyalásra a jövő hét elején kerülhet sor.
Beke István Attilát továbbra is a bukaresti rendőrség központi fogdájának egyik tízágyas szobájában tartják fogva, jelenleg heten vannak a helyiségben. Habár nem találkozhatott a feleségével, a karácsonyi csomagot átadták neki.
Kézdivásárhelyen kedden délután huszonegyedik alkalommal tüntettek, ezúttal mintegy negyvenöten követelték Beke István Attila szabadon bocsátását. A karácsonyra való tekintettel idén már csak egyszer, szombaton 16 órakor vonulnak utcára Kézdivásárhelyen.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A bukaresti táblabíróság kedden tűzte napirendre a december 30-áig előzetes letartóztatásban lévő Beke István Attila vizsgálati fogsága meghosszabbításának tárgyalását, amit a Legfelsőbb Semmitő- és Ítélőszék Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatósága kért.
A tárgyaláson Beke István Attila brassói védőügyvédje volt jelen, feleségét, Beke Csillát nem engedték be a terembe. A testület jóváhagyta az előzetes letartóztatás meghosszabbítását 2016. január 29-éig. Az ítélet nem végleges, kihirdetésétől számított negyvennyolc órán belül a legfelsőbb bíróságon fellebbezni lehet ellene. A tárgyalásra a jövő hét elején kerülhet sor.
Beke István Attilát továbbra is a bukaresti rendőrség központi fogdájának egyik tízágyas szobájában tartják fogva, jelenleg heten vannak a helyiségben. Habár nem találkozhatott a feleségével, a karácsonyi csomagot átadták neki.
Kézdivásárhelyen kedden délután huszonegyedik alkalommal tüntettek, ezúttal mintegy negyvenöten követelték Beke István Attila szabadon bocsátását. A karácsonyra való tekintettel idén már csak egyszer, szombaton 16 órakor vonulnak utcára Kézdivásárhelyen.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 24.
Hazája: Székelyföld (Ferenczes István költővel a „ráfordított” emberöltőnyi időről)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Egy életút kanyarjai a forradalom csíkszeredai költőjétől a sikertörténetnek számító Székelyföld folyóirat alapítójáig: beszélgetés Ferenczes Istvánnal illúziókról, újrakezdésekről és Arghezi székely édesanyjáról.
– A december minden bizonnyal nemcsak az adventet és a karácsonyt jelenti önnek. Kevés embernek adatik meg ugyanis, hogy forradalmi tömeg előtt olvassa fel egy versét… – Sőt, december még az ismert tényeken túl is tele van számomra fontos eseményekkel. Karácsony másodnapján születtem, de – máig is tisztázatlan körülmények között – csak január elsejére anyakönyvezték a születésemet. Talán a háborús idők, a jövetelemet köszöntő mulatások miatt, ez már nem derül ki soha, mert amíg még megkérdezhettem volna, nem tartottam fontosnak, aztán meg már nem volt, kitől kérdezni. 1989 decemberének előzményeiről annyit, hogy én lelkileg már készülődtem a várt-remélt változásokra, éreztem a levegőben, hogy valaminek történnie kell, omlik Kelet-Európa. Egy évvel előtte írtam egy verset – nem is túl sikerültet – A diktatúra közhelyei címmel. Igazából nem is volt készen, de az első változat indigóval sokszorosított néhány példányát odaadtam az ismerőseimnek. Részben el is felejtettem az egészet, míg 1989. december 22-én déltájban el nem terjedt a hír, hogy elrepült a diktátor. Vettem néhány, még a halottak napjáról megmaradt gyertyát, lementem Csíkszereda főterére, s ott kezdtem meggyújtani a gyertyákat. Szivárogtak, majd gyülekeztek az emberek is, egyszer csak egy Trabant tetején találtam magam, valaki pedig a kezembe nyomta a vers immár egy kézzel írott változatát. Felolvastam a verset, a tömeg pedig bevitt a hátán a Fehér Házba.
– Így lesz valakiből „népvezér”?
– A jelek szerint így is lehet, de én sohasem akartam az lenni. Az azt követő három napra és éjszakára igazából nem is emlékszem, annyira tömény volt minden. Azt tudom, hogy este kiküldtek a Hargita szerkesztőségébe, hogy csináljunk új lapot a régi főszerkesztővel, Albert Antallal, abban a lapszámban meg is jelent a vers. Tele hibákkal. Még vagy háromszor a megyeháza erkélyéről felolvastam, melléje mondtuk a miatyánkot, nem tagadom, életem egyik felemelő élménye marad. Talán azért is, mert akkor hirtelen elhittük: más, jobb világ vár ránk. De ezzel az illúzióval hamar leszámoltam, miután már 1990 januárjának első napjaiban kézhez kaptam a Har–Kov-ügyet elindító feljelentést a térségben zajló „irredentizmusról”.
– Ezzel együtt elkerülhetetlen volt a közéleti-politikai szerepvállalás, ha aránylag rövid időre is?
– Akkor ez nem így merült fel. Másnap, december 23-án megalakítottuk az RMDSZ csíki szervezetét, ha nem is pontosan ezen a néven. Gyűlés gyűlés hátán, jöttünk-mentünk, szinte egybefolyik az az időszak. ’95-ig cipeltem tisztességesen az RMDSZ zongoráját, közben kiderült, hogy nem épp ilyen lovat akartam, de mindig tudtam, hogy nem akarok politikus lenni, a különböző bukaresti tisztségekre, szerepvállalásokra való jelölésemet is következetesen visszautasítottam. Ma is azt mondom: jól tettem. Ha belegondolok, hogy most is Bukarestbe kellene mászkálni, a hideg is kiráz. A főszerkesztőséget persze nem ide sorolom, az szakmai kihívás volt.
– Milyen mértékben fokozták az írói-költői termékenységet a „forradalmi” idők?
– A megjelent kötetek számából kiindulva termékenynek tekinthetők. Én mindig akkor tudtam írni, amikor bajaim voltak, amikor a legnehezebb volt. Persze hogy elhangzottak ’89 decembere után olyan kijelentések, miszerint az írók-költők szerepe megváltozott, többé nem kell politikával, közélettel foglalkozniuk, paradigmaváltás következik. De hát hamar bebizonyosodott, hogy változatlanul ugyanazok a dolgok égetik a bőrünket. Megírtam a Maniu-gárdistás könyvemet, az Ordasok tépte tájon című riportnovellás kötetemet... És közben verseket is, természetesen.
– Ezeket szülte az a periódus. Milyen tervek maradtak a vajúdás állapotában?
– Ó, nekem mindig rengeteg tervem volt, de nem szerettem beszélni róluk, mert ha kezdtem kibeszélni őket, holtbiztos, hogy nem írtam meg, elillant minden. Aminek meg kellett, megszületett. Azt vallom: nem kell mindenáron írni, csakis arról, ami igazán fontos.
– Közösségi emberként természetesen nemcsak politikusi szerepkörben lehet megnyilvánulni, írásaiban például igen erőteljesen elkötelezett Székelyföld iránt. Van ennek a kötődésnek valamiféle különleges eredettörténete?
– Ez az idő arra is jó volt, hogy rájöjjek egy fontos dologra. Még a 80-as években írtam egy verset ezzel a refrénnel: nincs hazám, nincs hazám. Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség – még akkor is, ha akkor úgy éreztem –, mert nekem van hazám: Székelyföld. Ha szűkítünk, akkor Csíkország. Ha még inkább, Pálfalva. Nagyon kötődöm ide, soha nem is akartam elmenni. Talán fellengzős az állítás, de ez az én népem. Apám építő ember volt, aki a közösségnek dolgozott, templomot, kultúrházakat épített, bár sokszor ráfizetett, tőle tanultam, hogy az ember próbálja azt a rövid emberöltőnyi időt jó ügyekre fordítani.
– Almaként meglehetősen messze került ettől a fától, de nemcsak építőmester nem lett, a biológusi pályától is hamar és élesen elkanyarodott.
– Valóban volt egy-két pályamódosítás az életemben. Biológusnak készültem, élt bennem egyfajta illúzió, hogy majd kutatóintézetben, mikroszkóp mellett vizsgálom az élővilág csodáit. De már az egyetem felénél eldöntöttem, hogy az írásnak szentelem magam. Az az érzés uralkodott el rajtam: többet tudok használni a közösségnek, ha valamennyire képes leszek megírni, ami nekem fáj, ha kimondhatok olyan dolgokat, amelyeket más nem tud. E pályamódosítás a megyésítés után kapott hivatali megerősítést, amikor a Hargita újságírója lettem. Nagyon szerettem terepre járni, emberekkel beszélgetni, gyakorlatilag a teljes Székelyföldet alkalmam adódott bejárni.
– Biológusi előképzettsége sűrűn felbukkan a verseiben. Tudatos elemeknek tekinthetjük ezeket a botanikai utalásokat, vagy mindössze érdekes véletlenek?
– Teljesen véletlennek aligha, hiszen annak idején négy-ötezer növény nevét tudtam. A mesterséget persze azóta elfelejtettem, e tudásnak talán tíz százaléka maradt meg. Olyan jellegű tudás ez, amely immár a génjeimben működik, akár a balladák, a népköltészet, eggyé sűrűsödik azzal, amit nagyanyámtól, a falubeli emberektől örököltem.
– Újságírói előélet nélkül viszont aligha született volna meg a nagy érdeklődést fakasztó Arghezi-kutatása, amely a román költő anyai ági székely származását igazolja.
– Kétségtelenül így van, hiszen újságírói eszközökkel készült. Eleve nem irodalomelméleti és történészi megközelítésre készültem, dokumentarista munkát végeztem. A történet elején az áll, hogy egy ideje hosszabb családi dokumentumregényen bütykölök, ennek kapcsán pedig kiderült, hogy apám 1932–1938 között építésvezetőként a királyi palotán is dolgozott Bukarestben. Ennek kapcsán óhatatlanul eljutottam a Bukarestben szolgáló székely cselédek, főleg lányok sorsához. Így, no meg részben Kányádi Sándor ösztökélésére kezdtem el foglalkozni Tudor Arghezi édesanyjának történetével. Ez a munkám néhány napja immár dokumentumokkal kiegészített könyv formájában is megjelent. A Székelyföld című folyóirat decemberi számában pedig már annak is utánanéztem, vannak-e nyomai Arghezi költészetében a székely anyára, rokonságra való utalásoknak. És vannak.
– Honnan kezdődik, merre tart a készülő családi dokumentumregény?
– Az apám halálával kezdődik, de időben a madéfalvi veszedelemig is visszakanyarodom, odáig vezetem vissza a család eredetét. A történet a család, a falu, a közösség története, amelynek egy-egy könyvnyi fejezetét közel egy évig írom. Öt megírt fejezetnél tartok, korban valahol a múlt század ötvenes éveinél, az ötvenhatos eseményeknél, szerzetes nagybátyáimnál. Rendkívüli emberek voltak, egyiküket tizenöt évre ítélték a Fodor-perben.
– Székelyföld kulturális térképét legutóbb épp az a megyésítés rajzolta át erőteljesen, amelynek ön is köszönheti pályaváltásának intézményesítését. Az elmúlt negyedszázad milyen új „domborzati formákat” rajzolt erre a térképre?
– Ma már nyugodtan kijelenthetjük, 1968 is jó nagy átverés volt, azoknak az éveknek a reformjai a teljes hazai magyar társadalommal elhitették, hogy létezik az „emberarcú” rendszer. A kor kulturális pezsgése azonban nem más, mint a Trianon utáni történetünk egyik jellemző mozzanata: fellendülések, rombolások, majd újrakezdések sorozata. Tornyot építünk, amely rendre leomlik reggelre. Ez adja a kisebbségi lét katarzisát, szépségét is.
– A világháló által háttérbe szorított, alulfinanszírozástól nyögő kiadói világban mi magyarázza ennek a lapnak a sikerét?
– Mindenekelőtt talán az, hogy az erdélyi környezetegyüttest felmérve úgy döntöttünk, nem újabb irodalmi lapot kell csinálni, hanem egyfajta multidiszciplináris kiadványt néprajzzal, történelemmel, szociológiával – és irodalommal is. És talán azért sem süllyedtünk el a provincializmusban, mert – és ez volt életem egyik legjobb döntése – eleve az 1990-es években kirajzó fiatalokkal kezdtem dolgozni. Ha meg valamin változtatni kell, az legfeljebb a virtuális térben való helyfoglalás lehet, a lap internetes változatának fejlesztése.
Ferenczes István
Költő, író, újságíró. Csíkpálfalván született 1945. január elsején (valójában 1944. december 26-án). Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, a középiskolát a bánsági Lugoson, miután kulák származása miatt nem vették fel egyetlen székelyföldi középiskolába sem. A főiskolát Kolozsváron végezte biológia szakon 1967-ben, utána egy éven át a szülőfalujában tanított. Az 1968-as megyésítéskor a frissen alakult megyei napilap, a Hargita újságírójaként dolgozott, ahonnan 1975-ben politikai okokból eltávolították, 1979-ig szakirányító volt az Agronómusházban. 1979-ben visszakerült a sajtóba. Egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. A Hargita megyei művelődési felügyelőség főtanácsosának nevezte ki 1990-ben Andrei Pleşu művelődési miniszter, 1992 és 1996 között szabadúszóként élt, 1996-tól a Hargita Megyei Tanácsnál elnöki tanácsadó lett. 1997-től megalapította a Székelyföld című kulturális folyóiratot, a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Több mint 20 könyve jelent meg, főleg verseskötetek, de értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek is. Legfontosabb művei – verseskötetek: Nyári vándorlások (1972); Utolsó kenyér (1978); Ki virággal megveretett (1984); Mikor Csíkban járt a török (1986); Megőszülsz, mint a fenyvesek (1987); Indián a Hargitán (1989); Hull a hó örök vadászmezőkre (1992); Félidő, félpokol (1995); Pepita hangya (1998); Didergés (2000); Sekler songs (2000); Bacchatio Transsylvanica (Szépírás Kiadó, 2002); Mineralnaja pesznya (2004); Amor mistica (2011). Publicisztika- és riportkötetek: Gyásztól gyászig (1994); Székely apokalipszis (Csíkszereda, 1994); Ordasok tépte tájon (1997). Díjak, elismerések: Látó-nívódíj (1993); Szabó Zoltán-díj (1994); Különdíj a Székely apokalipszis c. riportsorozatért (1995); József Attila-díj (2001); Balassi Bálint-emlékkard (2005); Arany János-díj (2012); Magyarország Babérkoszorúja díj (2015).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 24.
Adonyi Nagy Mária, 1951–2015: Elorzott román forradalom
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Bukarestben éltem 1989-ben, és egyedüli magyar újságíróként vettem részt az ottani „forradalomban”. (Rögtön utána is csak idézőjelben tudtam emlegetni, azóta is viszolygok, valahányszor forradalomnak nevezik.) Legalábbis rajtam kívül senki más nem írta le, hogy a „forró” pontokon járt, amikor napokig lövöldöztek.
De a román újságírók közül is mindössze kettőtől olvastam később olyan utalásokat, amelyekből kiderült, hogy szerzőjük ott volt valamelyik fontosabb helyszínen: egyikük (Sorin Roşca-Stănescu) a România liberă napilapnál dolgozott, a másik (Ioan Itu) 1989 decemberében még nem volt újságíró. Ezért gondoltam, hogy nem árt papírra vetnem, amit láttam, tapasztaltam. Ezek pedig arra a megtévesztő hadműveletre világítottak rá, amelyet egy szűk kör agyalhatott ki feltehetőleg 1989. december 22-én délután, pár óra leforgása alatt. (Amint nem sokkal később megtudtam, a Securitaténak többek között diverziós osztálya is volt, amely, ha akart, polgárháborút robbanthatott ki, ha mást akart, lecsillapította a kedélyeket.) A vezetést jogos örökségüknek tekintő kommunisták újabb hullámának célja csakis a hatalom megszerzése és a diktatórikus rendszer átmentése lehetett. Ezért varázsolták elő gyorsan a nyulat a kalapból, vagyis „találták fel” a hol szekusoknak, hol antiterroristáknak, hol terroristáknak, hol arab zsoldosoknak nevezett lövöldözőket. Aki elfelejtette, de érdeklik az alábbiak, annak emlékeztetőül: Ceauşescut december 22-én délben menekítették el helikopterrel a Központi Bizottság épületének tetejéről; az önjelölt új vezetők nagygyűlést hívtak össze a KB előtti térre 17 órára; 18 óra után ott kezdődött az általuk „terrorizmusnak” elnevezett, vagyis napokig tartó eszeveszett, értelmetlen lövöldözés. Mindez azt követően, hogy Nagyszeben kivételével egész délután egyetlen puskalövés sem dördült az országban, mindenki euforikus hangulatban ünnepelt.
Azt a magyarázatot adták, hogy az ismeretlen, „fanatikus” lövöldözők a forradalmat akarják leverni s az elkergetett Ceauşescut visszahozni. Így elérték, hogy pánikba essék az ország, majd „a terrorizmus ellen folytatott hősies harc” levezénylőit tekintse megmentőinek.
Erre az eseménysorra még igazabb a közhely, mint a többi forradalomra: felfalta gyermekeit. A Temesváron kezdődött népfelkelésre rátette a kezét Ion Iliescu másodvonalbeli dörzsölt bukaresti pártaktivista. A történtek világosan két részre oszthatók, a vízválasztó december 22-e estéje, amikor lőni kezdtek.
Ami addig lezajlott, az forradalom volt – ebből Bukarestnek mindössze másfél napnyi jutott –, az azután kezdődött lövöldözés csak abszurd színjáték, amely a palotaforradalmat álcázta. Nevezhetjük ellenforradalomnak is, amely észrevétlenül ráépült a ki nem teljesedett revolúcióra, és eltérítette, megakasztotta, pusztán Ceauşescu-ellenes bosszúvá fokozta le az eredetileg kommunizmusellenes népharagot. A „terrorizmusnak” tulajdoníthatóan a Ceauşescu házaspár kivégzése árán érintetlenül megmaradt csaknem az egész nómenklatúra, összezárt a bűnösök hada. Csakhogy ennek az agyafúrt manővernek hivatalos adatok szerint majdnem 1300 halottja (közülük legkevesebb kilenc külföldi) és több mint 3350 sebesültje volt. (A bukaresti 1989. December 21. Egyesület 1600 halottat és 4000 sebesültet tart nyilván, 85 százalékuk nem Ceauşescu, hanem Iliescuék áldozata.) Csupán a hadsereg 13 millió puskagolyót lőtt ki, ami elég lett volna a teljes romániai lakosság több mint felének a kiirtására. És hol vannak még a „terroristák”, az egyéb szervezetek, a fegyverhez jutott civilek? És a többi lőszer a pisztolytölténytől az ágyúgolyóig? Bizonyára azok is tudták, hogy ez így lesz, akik odaállították lőni a „terroristákat”, s egy pillanatig sem átallották saját népük vérét ontani a hatalom kedvéért. Meg is ragadták, akik meg akarták ragadni, a „terroristák” később az utolsó szálig köddé váltak, a szekusok pedig, akik lőttek, köszönik, jól vannak. Bizonyítékok a mai napig sincsenek a valódi forradalmat elorzó gyilkosok ellen. Alig néhány magas rangú katonai vezető, pártaktivista, szekus főtiszt került a vádlottak padjára, szinte véletlenszerűen, ők is rég kiszabadultak, és jobban megy soruk, mint valaha. A ’89-es események befejezetlen ügyiratai pedig műanyag zsákokban porosodnak az ügyészségen.
Tudósításom a Valóságban jelent meg 1990-ben Terrorizmus címmel. (A Bukarestben kiadott hetilap 1992-ben megszűnt.) Akkori következtetéseim ma is megállják helyüket, az azóta eltelt idő alatt ügyészek, újságírók, történészek, politikusok hadának sem sikerült sokkal több lényegbevágó részletet megvilágítaniuk a román „forradalom” rejtelmeiből, nemhogy új szempont merült volna fel. A kép teljesebbé tétele érdekében szögletes zárójelbe téve itt-ott kiegészítettem az akkor megjelent szöveget néhány utóbb kiderült érdekes adalékkal.
2013. január
1990. június 8.
Rég túl vagyunk már december 22-én, mégis rögeszmésen vissza-visszatérek rá, mert meggyőződésem, ha az akkor történteket nem értjük, semmit sem értünk. Mármint a későbbiekből. Én a lényeget aznap éjjel megértettem, de amint hamarosan kiderült, túl jóhiszeműen. Ez talán nem fordult volna elő, ha egész nap az utcán maradok. Azonban a Központi Bizottság közeléből (Palota tér), amikor a tömeg egy része elindult a televízió felé, hazasiettem tévét nézni, és csak este, a televízió védőtoborzó felhívásai után vonultam ki ismét – „terrorizmust” látni. Úgy tudtuk: a katonaság átállt, a szekusok megértették, vesztett ügyet nem érdemes védeni. Csupán utóbb jöttem rá, mekkorát tévedtem. A televízióban, amely akkor a hatalmi központok egyikévé lépett elő, alig néhány óra múlva többszörösen hamis történelem született. Nem csak arra utalok, hogy miközben háborús filmeket túlszárnyaló képeket közvetített az esti Palota téri nagygyűlés közben leadott géppisztolysorozatokról, közvetítőkocsijának, valamint a KB erkélyén álló új vezetőségnek a haja szála sem görbült, hogy a hátborzongató lövöldözés után – amelyet elhűlve néztem előbb a képernyőn, majd, miután elkapcsoltak a Palota térről, tömbházunk tetejéről, és csak arra tudtam gondolni, hány száz vagy hány ezer halott lehet abban a százezres tömegben, amelyre így lőnek –, szóval mindezek után a televízió ismét visszakapcsolt Palota téri közvetítőkocsijához, ahonnan jelentették, hogy egyetlen áldozat sincs. E bejelentés nyomán jutottam arra, hogy akkor pedig itt óriási történelmi színjáték zajlik, elmegyek, megnézem magamnak. Láttam. De még mindig nem arról akarok beszélni. A halottak, sebesültek nélküli félelmetes lövöldözés, a tűzijátékhoz fogható látványosság mellett szöget ütött a fejembe a váratlanul kitört esti „terrorizmus”, már csak ezért is: ha N. C. „elvtárs” ügye érdekében lövöldöznek, hogyhogy nem délelőtt tették? Ha meg nem az ő uralmát kívánják meghosszabbítani, akkor azok, akiknek eszükbe jutott e páratlan tünemény megrendezése, bizonyára a nép becsületét próbálják menteni. Mert hát egy világ röhögne rajtunk, ha kiderülne, hogy huszonöt évig nyögtük egy olyan diktatúra igáját, amely kártyavárként dőlt össze pusztán attól, hogy a nép kivonult az utcára. Eleget csodálkoztam rajta én is délben, hogy ilyen egyszerű volt elkergetnünk „a kegyetlen diktátort és gonosz feleségét”. Tehát: a nép önérzetének visszaadása, a diktatúra fanatikus támogatói létezésének bizonyítása főleg a külföld számára, nem utolsósorban pedig az onnan várható segélyek – így fejtettem meg a hirtelen támadt lövöldözés rejtélyét. Megrendezett voltáról további tapasztalatokat szereztem éjszaka és másnap délelőtt folyamán a televízió székházánál.
Minderről hónapokig mélyen hallgattam abból a meggondolásból, hogy sértő lehet, tehát nem magyartól, nem magyar körökből kell kiszivárognia. Döntsék el a román kollégák, mit vettek észre, bántja-e nemzeti hiúságukat, ha kiderül, hogy operettforradalomban hitték magukat hősöknek. Groteszk komédiában, mert halottak mégiscsak bőven maradtak a sok fegyverropogás nyomán. Nos, ha hallgattam, igen bölcsen tettem, mert a román kollégák csak úgy áprilistól kezdik feszegetni a „forradalom” és a „terrorizmus” dolgát, s mint most bevallják, mélységesen felháborította őket, hogy néhány külföldi újságíró korábban műforradalomra célozgatott, majd államcsínyről beszélt. Vártam tehát, hogy megszólaljanak a „terrorizmus” román szemtanúi. Megtörtént. Most viszont már azon csodálkozom, miért hallgatták el ilyen sokáig, amit tudtak, hiszen egyetlen percig sem a román nép becsületének mentéséről volt szó.
Egyáltalán nem. És ezt december 22. estéje óta tudják a bukarestiek, akik ott voltak a Palota téri nagygyűlésen. Akkor hát mi volt végül is a „terrorizmus”, és mire szolgált? Csak a România liberă 1990. június 2-ai számában írja le Sorin Roşca-Stănescu: a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a KB erkélyéről felolvasott listájáról a tömeg kihúzatta a kompromittált politikusok nevét, sőt, azokét is, akiknek ellenzéki tevékenységéről korábban nem hallott a Szabad Európa Rádióban. Így például Ion Iliescu nem az elsőre, a tanács listájára, hanem csak a másodikra került. Nekünk, szájtáti tévénézőknek nem sokkal később egy más listát olvasott fel a televízióban, végére szerényen odabiggyesztve saját nevét is. De ekkor már dúlt a „terrorizmus”! [Arról nem is beszélve, miről tanúskodik egy 2009-ben a világhálóra feltett videó: december 22-én délután, miközben Iliescu és szűk köre látszólag azon tanakodik, mi legyen az új vezető szerv neve, Nicolae Militaru tábornok elszólja magát: „De hiszen a Nemzeti Megmentési Front hat hónapja létezik!” Nem tudta, hogy filmezik? Ez bizonyítja, hogy egy klikk hónapok óta lesben állva várta az alkalmat, amikor magához ragadhatja a hatalmat. De csak lesett, semmit sem tett azért, hogy siettesse. Az alkalom itt volt, de most a vetélytársak, illetve főleg a nép kezéből kellett kitépni a karmesteri pálcát, megszerezni legalább utólag – a „terrorizmus” legyőzésével – valamiféle „érdemeket” – 2013.]
Később az Egyetem téren vetített filmek között szerepelt egy rövid képsor ugyanerről a nagygyűlésről, amelyre az akkori tévéműsorból nem emlékszem, bizonyára nem is közvetítette a kocsi: a tömeg szünet nélkül skandálja: Fără comunişti! (Azaz: kommunisták nélkül). Ugyancsak az Egyetem téren mondta el nemrég egy ismerősöm, aki részt vett a Palota téri nagygyűlésen: amikor a népnek már túl sok név (az addigi kormányfő Dăscălescué, a KB-tag Verdeţé és Mizilé, az Iliescué stb.) és a második vagy harmadik felolvasott lista sem tetszett (lásd a fenti jelszót!) – nos, akkor kezdtek lőni a „terroristák”.
Ugye, világos?
Ha ott lettem volna a Palota téren, egy percig sem éltem volna abban a hamis tudatban, hogy (még hogy!) a „terroristák” a nép becsületét mentették!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. december 24.
Módi Kinga vallástanár M. Nagy Ottó-díjas
2015 decemberében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése az ágyai Módi Kinga vallástanárnőnek ítélte a 2011-ben alapított, vallástanároknak járó M. Nagy Ottó-díjat, amit áldozatos nevelői munkája elismeréseként és kiemelkedő egyházi szolgálatának jutalmáért kapott.
Amint a laudációjából is kiderül, Módi Kinga elemi tanulmányait szülőfalujában, a Barcaújfalusi Általános Iskolában végezte. Innen indult útnak a nagyvárosok felé továbbtanulni: előbb Brassóba, az Áprily Lajos Elméleti Líceumba, majd Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Didaktikai Fakultás Vallástanár és Szociális asszisztens szakára. 2003-tó1 az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola vallástanára, a helybeli református egyházközség lelkes tiszteletes asszonya. Hivatásának tekinti a gyermekek hitbeli nevelését mind az iskola falain belül, mind azokon kívül. Számos ifjúsági- és gyermekprogram szervezője és lebonyolítója.
2013 augusztusától vesz részt az Egyházkerület szervezésében meghirdetett élménypedagógiai képzésen, ahol megismerkedik a módszerrel, ami annyira magával ragadja, hogy időt, energiát nem sajnálva mélyíti el tudását az élménypedagógia nyújtotta lehetőségek kincstárában. Ami számára élmény, azt másoknak is élménnyé akarja tenni, legyen szó diákjairó1, neveltjeiről vagy pedagógus társairól. Munkája elismeréseként, 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete Márki Sándor-díjjal tüntette ki.
2015-ben örömmel vesz részt az Egyházkerület Gyermek Bibliahetes anyagának kidolgozásában, amelyet élménypedagógiai résszel gazdagít. Gyermekközpontú foglalkozásterveiben a társas kompetenciák komplex fejlesztésére tesz javaslatot.
Minden gyermekben Isten csodálatos ajándékát látja, és abban segíti őket, hogy maguk is így tudják önmagukat elfogadni, ennek megfelelően tudjanak élni.
Amint a kitüntetett a Nyugati Jelennek elmondta, „Megtisztelő, felemelő érzés és nagy meglepetés volt számomra. Ezt a díjat a már elvégzett munkámért kaptam, mégis azt gondolom, hogy ez egy kezdet, ami újabb kihívások és feladatok elé állít, újabb ötletek és tervek megvalósítására ösztönöz. Hiszem és tapasztalom, hogy munkámban, ami Isten dicsőségét szolgája, azon áldás van.”
Módi Kinga vallástanárnak az újabb kitüntetéshez gratulálok, áldásos munkájához további lelki erőt, sok sikert kívánunk!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015 decemberében a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Közgyűlése az ágyai Módi Kinga vallástanárnőnek ítélte a 2011-ben alapított, vallástanároknak járó M. Nagy Ottó-díjat, amit áldozatos nevelői munkája elismeréseként és kiemelkedő egyházi szolgálatának jutalmáért kapott.
Amint a laudációjából is kiderül, Módi Kinga elemi tanulmányait szülőfalujában, a Barcaújfalusi Általános Iskolában végezte. Innen indult útnak a nagyvárosok felé továbbtanulni: előbb Brassóba, az Áprily Lajos Elméleti Líceumba, majd Kolozsvárra, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Didaktikai Fakultás Vallástanár és Szociális asszisztens szakára. 2003-tó1 az Ágyai Olosz Lajos Általános Iskola vallástanára, a helybeli református egyházközség lelkes tiszteletes asszonya. Hivatásának tekinti a gyermekek hitbeli nevelését mind az iskola falain belül, mind azokon kívül. Számos ifjúsági- és gyermekprogram szervezője és lebonyolítója.
2013 augusztusától vesz részt az Egyházkerület szervezésében meghirdetett élménypedagógiai képzésen, ahol megismerkedik a módszerrel, ami annyira magával ragadja, hogy időt, energiát nem sajnálva mélyíti el tudását az élménypedagógia nyújtotta lehetőségek kincstárában. Ami számára élmény, azt másoknak is élménnyé akarja tenni, legyen szó diákjairó1, neveltjeiről vagy pedagógus társairól. Munkája elismeréseként, 2014-ben a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Arad megyei szervezete Márki Sándor-díjjal tüntette ki.
2015-ben örömmel vesz részt az Egyházkerület Gyermek Bibliahetes anyagának kidolgozásában, amelyet élménypedagógiai résszel gazdagít. Gyermekközpontú foglalkozásterveiben a társas kompetenciák komplex fejlesztésére tesz javaslatot.
Minden gyermekben Isten csodálatos ajándékát látja, és abban segíti őket, hogy maguk is így tudják önmagukat elfogadni, ennek megfelelően tudjanak élni.
Amint a kitüntetett a Nyugati Jelennek elmondta, „Megtisztelő, felemelő érzés és nagy meglepetés volt számomra. Ezt a díjat a már elvégzett munkámért kaptam, mégis azt gondolom, hogy ez egy kezdet, ami újabb kihívások és feladatok elé állít, újabb ötletek és tervek megvalósítására ösztönöz. Hiszem és tapasztalom, hogy munkámban, ami Isten dicsőségét szolgája, azon áldás van.”
Módi Kinga vallástanárnak az újabb kitüntetéshez gratulálok, áldásos munkájához további lelki erőt, sok sikert kívánunk!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. december 24.
Karácsonyi hagyományok, szokások
Nálunk
Karácsony: Jézus születésének ünnepe a keresztényeknél. Az év legszebb, legfontosabb és legjelentősebb vallási ünnepe. De hogy valójában milyen régóta léteznek karácsonyi hagyományok és szokások, azt talán kevesebben tudják.
A legelső betlehemállításra és betlehemi játékokra 1223-ban került sor. Szent Ferenc találta ki őket Greccio városában, mert ezekkel szerette volna még szemléletesebbé tenni a történetet hallgatói számára. Egy földbirtokos barátját kérte meg, hogy egy barlangot rendezzen be úgy, ahogy az istálló kinézhetett Krisztus születésekor, és szervezzen be alkalmi színészeket, hogy a mese életre kelhessen. Greccio városa azóta pápai kiváltságot kapott, és az év bármelyik napján lehet karácsonyi szentmisét bemutatni, ráadásul minden nap karácsonyi hangulatban telik.
A magyar népi kultúra legrégebbi hagyománya, a betlehemezés, a 17. századból maradt fenn. Ennek több változata is van: a bűnbeesés, a szálláskeresés és a pásztorjáték. Kevésbé ismert talán a szentcsalád-járás, melynek során kilenc család összeáll, hogy december 15-től karácsony estig naponta, felváltva szállást adjanak a Szent Családnak, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek. A regölés szintén fontos eleme a karácsonyi szokásoknak. Rendkívül nagy zajjal vonulnak házról házra, láncos bottal verik az ütemet. A regölés szöveganyaga gazdag és sokrétű.
A karácsonyi lakomát, az ősi hagyomány szerint, december 24. éjfélig szigorú böjt előzte meg. VI. Pál pápa 1966-ban megszüntette a böjtöt, de azelőtt az öregek egész nap kenyéren, vízen és són éltek, és az esti vacsoránál is csak növényi eredetű étel kerülhetett az asztalra.
Manapság a karácsonyfa nélkül el sem lehet képzelni az ünnepet. A fa isten ajándékozó mivoltának a jelképe; „A karácsonyfa az élet fája, mely a Paradicsom közepén a jó és a rossz tudásának fája mellett állt (Ter. 2, 9 ), s melyet a bűnbeesés után tüzes kard és kerubok zártak el az ember elől (Ter. 3, 24)” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban. A fenyő örökzöldsége az örökkévalóságra utal, háromszög alakú formája pedig a szentháromságra. Az ajándékok sem voltak mindig a fa alatt: eredetileg minimális anyagi értékeket, a természet kincseit vagy kézzel készített tárgyakat adtak ajándékba, később azonban, a világ anyagiasodásával ez változott. Már nem az ajándékozás vagy az ajándékfogadás érzésének, hanem magának az ajándéknak örülünk.
Másoknál
Krisztus születésének évfordulóját számunkra furcsa módon ünneplik egyes helyeken. Az áhítatos és meghitt, családi kör, a bibliai szereplők megelevenedése nem mindenütt divat. Az ajándékokat sem mindenhol az angyaltól, a Jézuskától vagy a Mikulástól várják a gyerekek. Spanyolországban például a háromkirályok gondoskodnak a meglepetésről, Olaszországban pedig Szent Lúcia, esetleg Befana, a csúf, öreg, de jóságos boszorkány. Az oroszoknál Bábuska járkál házról házra, aki a napkeleti bölcsekkel együtt maga is meg akarta látogatni a kisded Jézust, ám elkésett. Azóta is keresi…
A skandináv országokban a fenyőfa kivágásakor az egész család jelen van, otthon pedig, feldíszítés után, vidáman körbetáncolják azt, majd kibontják az alá rejtett ajándékokat. Nemcsak templomba, hanem szaunába is eljárnak ilyenkor, és néhányan a temetőbe is kimennek.
Svédországban és Dániában csipkelődéssel és tréfálkozással telik az ünnep, mivel előbújnak a koboldok. A tomténak vagy nissének nevezett szakállak kis lények csínytevésekkel bosszantják a ház lakóit. Ellenük csak egy tál, a padláson elhelyezett rizskásával lehet védekezni, ami csillapítja éhségüket, és barátságosabbak lesznek. Norvégiában viszont el kell dugni a seprűket, mert fennáll a veszélye, hogy egy gonosz boszorka ellopja őket.
Nem annyira hagyományos, de mindenképpen szokás Japánban, hogy a család a KFC-ben fogyasztja el a karácsonyi vacsorát. 1974-ben ugyanis olyan jól sikerült kampányt folytatott az amerikai eredetű gyorsétterem-lánc, hogy befolyással volt a kultúrára is. Afrikában is kiegészül a karácsonyi menü, igaz, nem szárnyassal, sőt, nem is négylábúval. A helyiek marékszámra eszik a frissen kisült császárlepke-hernyókat.
A görögöknél a karácsonyi ünnep 12 napig tart, és ebben benne van Vízkereszt is. Feléjük azt tartják, hogy a Föld mélyén gonosz manók élnek, ún. kalikandzaroszok, akik év közben azon ügyködnek, hogy a Földet tartó fa törzsét elfűrészeljék, karácsonykor azonban inkább az embereket bosszantják. Rendetlenséget csinálnak a házban, megeszik az ételeket, összetörnek ezt-azt. Mivel a tűztől félnek, elkerülhető a látogatásuk, ha a családi tűzhelyben mindig van láng. Vízkeresztkor mennek vissza a föld alá, mikor a pap által megszentelt víz elűzi őket.
Végül egy jó tanács: az arachnofóbiásoknak valószínűleg nem árt elkerülni Lengyelországot… Egyes helyeken a karácsonyfát pókokkal és pókhálókkal díszítik, mert a legenda szerint a kis Jézus takaróját pókok szőtték. Ezért tisztelegnek ilyen furcsa módon a pókok előtt.
Források: mno.hu, femina.hu, családinet.hu, Nők Lapja Café
Nyugati Jelen (Arad)
Nálunk
Karácsony: Jézus születésének ünnepe a keresztényeknél. Az év legszebb, legfontosabb és legjelentősebb vallási ünnepe. De hogy valójában milyen régóta léteznek karácsonyi hagyományok és szokások, azt talán kevesebben tudják.
A legelső betlehemállításra és betlehemi játékokra 1223-ban került sor. Szent Ferenc találta ki őket Greccio városában, mert ezekkel szerette volna még szemléletesebbé tenni a történetet hallgatói számára. Egy földbirtokos barátját kérte meg, hogy egy barlangot rendezzen be úgy, ahogy az istálló kinézhetett Krisztus születésekor, és szervezzen be alkalmi színészeket, hogy a mese életre kelhessen. Greccio városa azóta pápai kiváltságot kapott, és az év bármelyik napján lehet karácsonyi szentmisét bemutatni, ráadásul minden nap karácsonyi hangulatban telik.
A magyar népi kultúra legrégebbi hagyománya, a betlehemezés, a 17. századból maradt fenn. Ennek több változata is van: a bűnbeesés, a szálláskeresés és a pásztorjáték. Kevésbé ismert talán a szentcsalád-járás, melynek során kilenc család összeáll, hogy december 15-től karácsony estig naponta, felváltva szállást adjanak a Szent Családnak, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek. A regölés szintén fontos eleme a karácsonyi szokásoknak. Rendkívül nagy zajjal vonulnak házról házra, láncos bottal verik az ütemet. A regölés szöveganyaga gazdag és sokrétű.
A karácsonyi lakomát, az ősi hagyomány szerint, december 24. éjfélig szigorú böjt előzte meg. VI. Pál pápa 1966-ban megszüntette a böjtöt, de azelőtt az öregek egész nap kenyéren, vízen és són éltek, és az esti vacsoránál is csak növényi eredetű étel kerülhetett az asztalra.
Manapság a karácsonyfa nélkül el sem lehet képzelni az ünnepet. A fa isten ajándékozó mivoltának a jelképe; „A karácsonyfa az élet fája, mely a Paradicsom közepén a jó és a rossz tudásának fája mellett állt (Ter. 2, 9 ), s melyet a bűnbeesés után tüzes kard és kerubok zártak el az ember elől (Ter. 3, 24)” – olvasható a Magyar Katolikus Lexikonban. A fenyő örökzöldsége az örökkévalóságra utal, háromszög alakú formája pedig a szentháromságra. Az ajándékok sem voltak mindig a fa alatt: eredetileg minimális anyagi értékeket, a természet kincseit vagy kézzel készített tárgyakat adtak ajándékba, később azonban, a világ anyagiasodásával ez változott. Már nem az ajándékozás vagy az ajándékfogadás érzésének, hanem magának az ajándéknak örülünk.
Másoknál
Krisztus születésének évfordulóját számunkra furcsa módon ünneplik egyes helyeken. Az áhítatos és meghitt, családi kör, a bibliai szereplők megelevenedése nem mindenütt divat. Az ajándékokat sem mindenhol az angyaltól, a Jézuskától vagy a Mikulástól várják a gyerekek. Spanyolországban például a háromkirályok gondoskodnak a meglepetésről, Olaszországban pedig Szent Lúcia, esetleg Befana, a csúf, öreg, de jóságos boszorkány. Az oroszoknál Bábuska járkál házról házra, aki a napkeleti bölcsekkel együtt maga is meg akarta látogatni a kisded Jézust, ám elkésett. Azóta is keresi…
A skandináv országokban a fenyőfa kivágásakor az egész család jelen van, otthon pedig, feldíszítés után, vidáman körbetáncolják azt, majd kibontják az alá rejtett ajándékokat. Nemcsak templomba, hanem szaunába is eljárnak ilyenkor, és néhányan a temetőbe is kimennek.
Svédországban és Dániában csipkelődéssel és tréfálkozással telik az ünnep, mivel előbújnak a koboldok. A tomténak vagy nissének nevezett szakállak kis lények csínytevésekkel bosszantják a ház lakóit. Ellenük csak egy tál, a padláson elhelyezett rizskásával lehet védekezni, ami csillapítja éhségüket, és barátságosabbak lesznek. Norvégiában viszont el kell dugni a seprűket, mert fennáll a veszélye, hogy egy gonosz boszorka ellopja őket.
Nem annyira hagyományos, de mindenképpen szokás Japánban, hogy a család a KFC-ben fogyasztja el a karácsonyi vacsorát. 1974-ben ugyanis olyan jól sikerült kampányt folytatott az amerikai eredetű gyorsétterem-lánc, hogy befolyással volt a kultúrára is. Afrikában is kiegészül a karácsonyi menü, igaz, nem szárnyassal, sőt, nem is négylábúval. A helyiek marékszámra eszik a frissen kisült császárlepke-hernyókat.
A görögöknél a karácsonyi ünnep 12 napig tart, és ebben benne van Vízkereszt is. Feléjük azt tartják, hogy a Föld mélyén gonosz manók élnek, ún. kalikandzaroszok, akik év közben azon ügyködnek, hogy a Földet tartó fa törzsét elfűrészeljék, karácsonykor azonban inkább az embereket bosszantják. Rendetlenséget csinálnak a házban, megeszik az ételeket, összetörnek ezt-azt. Mivel a tűztől félnek, elkerülhető a látogatásuk, ha a családi tűzhelyben mindig van láng. Vízkeresztkor mennek vissza a föld alá, mikor a pap által megszentelt víz elűzi őket.
Végül egy jó tanács: az arachnofóbiásoknak valószínűleg nem árt elkerülni Lengyelországot… Egyes helyeken a karácsonyfát pókokkal és pókhálókkal díszítik, mert a legenda szerint a kis Jézus takaróját pókok szőtték. Ezért tisztelegnek ilyen furcsa módon a pókok előtt.
Források: mno.hu, femina.hu, családinet.hu, Nők Lapja Café
Nyugati Jelen (Arad)