Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. július 11.
Winkler és Sógor: a szívünket és az eszünket egyaránt használnunk kell a menekültkérdésben
A rosfői Országos Sportkomplexumban megrendezett EU Tábor szombati napján Winkler Gyula és Sógor Csaba európai parlamenti képviselők Határeset: bevándorlás – gazdasági, emberjogi vagy politikai vita? címmel tartottak előadást.
„Nagyon sok típusú válság van jelenleg az Unióban, és nagyon sok kihívásra kell válaszolni, de ezen belül a bevándorlás és az elmúlt hónapokban észlelt menekülthullám kérdése az egyik legnagyobb kihívás, amellyel az Uniónak most szembe kell néznie. A bevándorlási kérdés vizsgálatakor határozott különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között. Ez utóbbi egy állandó kihívást jelent az EU számára, hiszen migráció mindig is volt, van és lesz, addig, amíg gazdasági és életszínvonalbeli különbségek léteznek régiók, országok, kontinensek között” – fogalmazott Winkler Gyula.
Sógor Csaba a beszélgetés keretében arra mutatott rá, hogy jelenleg a vándorlás korát éljük, az elmúlt 50-60 évben olyan mértékű vándorlások voltak, amelyekre korábban nem volt példa a történelemben. „A Föld lakosságának 3,2 százaléka, azaz 232 millió ember indult el valamerre a világban, az Európai Unióba kb. 72 millió migráns érkezett. A világ migránsai közül a politikai menekültek száma kb. 60 millióra tehető, a félelmetes az, hogy a politikai menekültek fele még gyermekkorú” – ismertette az adatokat az EP-képviselő.
Sógor Csaba kitért arra, hogy történeti szempontból Európának is megvoltak azok a korszakai, amikor az európaiak is tömegesen hagyták el országaikat: 1846-1939 között az európai kontinensről 60 millió ember ment el az Amerikai Egyesült Államokba, ez a természetes szaporulat 10 százalékát jelentette, míg a második világháborútól számítva 1960-ig évente félmillió ember hagyta el Európát. „1960 és 1973 között, egészen az olajválságig fogadtuk a migránsokat, 1990-ben már két millió török vendégmunkás élt Németországban, azóta részben családegyesítés címén 5,5 millió személy érkezett még. A jelenlegi statisztikák szerint 2060-ig még 60 millió migráns fog érkezni Európába. Hogy ez valós veszély-e?” – tette fel a kérdést a képviselő, aki úgy véli, mindenképpen egy olyan biztonságpolitikai kérdés, amelyre, ha nem találunk megnyugtató megoldást, humánkatasztrófához vezethet.
Winkler Gyula megítélése szerint a menekülthullám, amellyel Európának szembe kell néznie, az észak-afrikai, illetve közel keleti országokban történő zavargások, polgárháborúk, belső viszonyok és államigazgatások összeomlásának tulajdonítható. „Amikor ezt a kérdést próbáljuk kezelni, a szívünket és eszünket egyformán használnunk kell. Nyilván, kellenek a szabályok, és szükséges mind egy tagállami, mind Európai Uniós viszonyulás a kérdéshez: egységes menekültügyi politikát kell kidolgozni, és a menekültek esetében arra kell gondolni elsősorban, hogy ők tulajdonképpen életüket akarják menteni, hiszen gyermekeik, családjaik megsemmisítésének veszélye elől menekülnek” – hangsúlyozta Winkler.
Sógor Csaba szerint a migrációs kérdések a nemzeti kisebbségek védelme szempontjából akár még előnyöket is hozhatnak, hiszen ha emberjogi vagy kisebbségjogi tekintetben nem sikerül biztosítani a nemzeti kisebbségek számára a jogérvényesítést, akkor biztonságpolitikai vonatkozásban több ország, köztük Románia, Görögország, Franciaország, Szlovákia is ráébredhet arra, hogy felelősséget kell vállalnia az őshonos kisebbségi közösségekért.
Sógor Csaba kiemelte: az EU megpróbálta a migrációs kérdést humanitárius szempontból kezelni, de a dublini rendelet egyelőre nem vezetett megoldásra, hiszen a migránsokat nem sikerült integrálni az európai társadalmakba. „25 millió muzulmán él az EU-ban, és nem zárható ki, hogy megpróbálják majd a saját képükre formálni azokat az országokat, ahol nagy számban élnek” – fogalmazott a képviselő. Szerinte az európai gondolatot a gazdasági válság után a migrációs válság is gyengítette, ezért ennek megoldása során Ázsia és Afrika bizonyos területeit segíteni kell abban, hogy biztonságosabbá váljanak, így kevesebben vállalkozzanak az elvándorlásra. „ Európának múltbeli hibái, az egykori gyarmatosítási törekvések miatt is felelősséggel kell ezt a kérdést kezelnie” – fogalmazott Sógor Csaba. (rmdsz tájékoztató)
itthon.transindex.ro
A rosfői Országos Sportkomplexumban megrendezett EU Tábor szombati napján Winkler Gyula és Sógor Csaba európai parlamenti képviselők Határeset: bevándorlás – gazdasági, emberjogi vagy politikai vita? címmel tartottak előadást.
„Nagyon sok típusú válság van jelenleg az Unióban, és nagyon sok kihívásra kell válaszolni, de ezen belül a bevándorlás és az elmúlt hónapokban észlelt menekülthullám kérdése az egyik legnagyobb kihívás, amellyel az Uniónak most szembe kell néznie. A bevándorlási kérdés vizsgálatakor határozott különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között. Ez utóbbi egy állandó kihívást jelent az EU számára, hiszen migráció mindig is volt, van és lesz, addig, amíg gazdasági és életszínvonalbeli különbségek léteznek régiók, országok, kontinensek között” – fogalmazott Winkler Gyula.
Sógor Csaba a beszélgetés keretében arra mutatott rá, hogy jelenleg a vándorlás korát éljük, az elmúlt 50-60 évben olyan mértékű vándorlások voltak, amelyekre korábban nem volt példa a történelemben. „A Föld lakosságának 3,2 százaléka, azaz 232 millió ember indult el valamerre a világban, az Európai Unióba kb. 72 millió migráns érkezett. A világ migránsai közül a politikai menekültek száma kb. 60 millióra tehető, a félelmetes az, hogy a politikai menekültek fele még gyermekkorú” – ismertette az adatokat az EP-képviselő.
Sógor Csaba kitért arra, hogy történeti szempontból Európának is megvoltak azok a korszakai, amikor az európaiak is tömegesen hagyták el országaikat: 1846-1939 között az európai kontinensről 60 millió ember ment el az Amerikai Egyesült Államokba, ez a természetes szaporulat 10 százalékát jelentette, míg a második világháborútól számítva 1960-ig évente félmillió ember hagyta el Európát. „1960 és 1973 között, egészen az olajválságig fogadtuk a migránsokat, 1990-ben már két millió török vendégmunkás élt Németországban, azóta részben családegyesítés címén 5,5 millió személy érkezett még. A jelenlegi statisztikák szerint 2060-ig még 60 millió migráns fog érkezni Európába. Hogy ez valós veszély-e?” – tette fel a kérdést a képviselő, aki úgy véli, mindenképpen egy olyan biztonságpolitikai kérdés, amelyre, ha nem találunk megnyugtató megoldást, humánkatasztrófához vezethet.
Winkler Gyula megítélése szerint a menekülthullám, amellyel Európának szembe kell néznie, az észak-afrikai, illetve közel keleti országokban történő zavargások, polgárháborúk, belső viszonyok és államigazgatások összeomlásának tulajdonítható. „Amikor ezt a kérdést próbáljuk kezelni, a szívünket és eszünket egyformán használnunk kell. Nyilván, kellenek a szabályok, és szükséges mind egy tagállami, mind Európai Uniós viszonyulás a kérdéshez: egységes menekültügyi politikát kell kidolgozni, és a menekültek esetében arra kell gondolni elsősorban, hogy ők tulajdonképpen életüket akarják menteni, hiszen gyermekeik, családjaik megsemmisítésének veszélye elől menekülnek” – hangsúlyozta Winkler.
Sógor Csaba szerint a migrációs kérdések a nemzeti kisebbségek védelme szempontjából akár még előnyöket is hozhatnak, hiszen ha emberjogi vagy kisebbségjogi tekintetben nem sikerül biztosítani a nemzeti kisebbségek számára a jogérvényesítést, akkor biztonságpolitikai vonatkozásban több ország, köztük Románia, Görögország, Franciaország, Szlovákia is ráébredhet arra, hogy felelősséget kell vállalnia az őshonos kisebbségi közösségekért.
Sógor Csaba kiemelte: az EU megpróbálta a migrációs kérdést humanitárius szempontból kezelni, de a dublini rendelet egyelőre nem vezetett megoldásra, hiszen a migránsokat nem sikerült integrálni az európai társadalmakba. „25 millió muzulmán él az EU-ban, és nem zárható ki, hogy megpróbálják majd a saját képükre formálni azokat az országokat, ahol nagy számban élnek” – fogalmazott a képviselő. Szerinte az európai gondolatot a gazdasági válság után a migrációs válság is gyengítette, ezért ennek megoldása során Ázsia és Afrika bizonyos területeit segíteni kell abban, hogy biztonságosabbá váljanak, így kevesebben vállalkozzanak az elvándorlásra. „ Európának múltbeli hibái, az egykori gyarmatosítási törekvések miatt is felelősséggel kell ezt a kérdést kezelnie” – fogalmazott Sógor Csaba. (rmdsz tájékoztató)
itthon.transindex.ro
2015. július 13.
Mindenkinek pótnyugdíjat!
Míg szerencsétlen görögöket megszorításokkal fenyegetik, mi lazításokban reménykedhetünk. Nálunk vidámabb lesz az élet, mert a közeli vagy távolabbi jövőben majdnem mindenkinek nő a jövedelme. Egyelőre kivételt talán csak azok képeznek, akiknek munkája kézzel fogható eredményekben mutatkozik meg.
Legutóbb sürgősségi kormányrendelettel a helyettes kormányfő, Gabriel Oprea vezényletével háromszorosára emelték a magas rangú állami döntéshozók fizetését. Aztán hazajött Ponta, és beleköpött saját kormánya levesébe. Azt mondta, nem ért egyet a rendelettel, és nem tudott a tervről, elege van ebből az olcsó népszerűség-hajhászásból!
Ha már hajhászni akar, remélhetőleg valami többeket érintő kecsegtetéssel fog majd előállni. Arra gondolt, hogy ez a mostani döntés csak kevés szavazatot hozhat neki a következő választásokon, mert csak 48 személyt érint. Közben sűrűn vetettek egymásra Opreával, aki bizonygatja, hogy már korábban egyeztettek erről. Az igaz, régebben még Ponta is azon sopánkodott, hogy Romániában az államelnöknek és a miniszterelnöknek kisebb fizetése van, mint egy magáncég titkárnőjének.
Csak azt nem értem, akkor miért akart miniszterelnök lenni, és nem ment titkárnőnek egy jól menő magánvállalathoz? Az elnök Johannis viszont Ponta visszatáncolása miatt elégedetlen, mert ő is egyetért a kormányrendelettel, talán, mert érintettként neki is jól jönne a háromszoros fizetés.
A képviselők nemrég szavazták meg önmaguknak a pótnyugdíjakat, ezzel megszüntetvén azt az égbekiáltó igazságtalanságot, hogy ez nekik nem volt, mint a bíráknak, katonáknak, diplomatáknak és még néhány kivételezettnek, akiknek már korábban visszaállították a megszorításokkor eltörölt különleges nyugdíjat.
Közben a községek és városok polgármestereinek szövetsége számos petíciót küldött a parlamentnek, hogy a képviselők ne feledkezzenek meg a megyeitanács-elnökökről, polgármesterekről és alpolgármesterekről sem a különnyugdíjak osztogatásakor. Mikor arról kérdezte az Adevărul újságírója Szabó Ödön Bihar megyei képviselőt, hogy az RMDSZ miért szavazta meg a kezdeményezést, akkor ő a Bihar megyei Borssal példálózott, ahol 25 éve van egy polgármester, és a község úgy néz ki, mintha Svájcban lenne. Háromezer lakosa van és hatezer munkahely. A polgármesternek még annyi pénze sem volt, hogy egy házat építsen magának, kénytelen a szülői házban lakni. Pedig ugyebár – a képviselő szerint – könnyedén meg is gazdagodhatott volna, ha nem a köztisztségviselés keskeny ösvényét választotta volna. És lesz egy nyomorúságos ezerlejes nyugdíja. Én tökéletesen egyetértek a különleges fizetések és nyugdíjak osztogatásával, ugyanakkor azt szeretném, ha mindenki, aki fontos és pontos munkát végez vagy végzett (és ki nem), az nagy fizetést és később majd pótnyugdíjat kapjon. Persze, figyelembe kell venni munkája fontosságát és munkában töltött idejét is. Egy képviselő négy év letöltött képviselősködés után kap pótnyugdíjat. Egy esztergályos, sepsiszentgyörgyi kormánygyártó vagy varrónő tízszer kevésbé fontos munkát végez csak, de ennek tízszerese után azért szintén megérdemelne némi pótlékot, mondjuk felét a 4000-lejesnek. Aztán amikor majd nemcsak Bors fog úgy kinézni, mint egy svájci település, hanem egész Románia, akkor a magas rangú állami tisztviselők és a parlamenti képviselők is olyan fizetést és nyugdíjat kapjanak, mint az ottaniak. Addig csak minimálbért és az átlagost.
Kuti János
Háromszék
Erdély.ma
Míg szerencsétlen görögöket megszorításokkal fenyegetik, mi lazításokban reménykedhetünk. Nálunk vidámabb lesz az élet, mert a közeli vagy távolabbi jövőben majdnem mindenkinek nő a jövedelme. Egyelőre kivételt talán csak azok képeznek, akiknek munkája kézzel fogható eredményekben mutatkozik meg.
Legutóbb sürgősségi kormányrendelettel a helyettes kormányfő, Gabriel Oprea vezényletével háromszorosára emelték a magas rangú állami döntéshozók fizetését. Aztán hazajött Ponta, és beleköpött saját kormánya levesébe. Azt mondta, nem ért egyet a rendelettel, és nem tudott a tervről, elege van ebből az olcsó népszerűség-hajhászásból!
Ha már hajhászni akar, remélhetőleg valami többeket érintő kecsegtetéssel fog majd előállni. Arra gondolt, hogy ez a mostani döntés csak kevés szavazatot hozhat neki a következő választásokon, mert csak 48 személyt érint. Közben sűrűn vetettek egymásra Opreával, aki bizonygatja, hogy már korábban egyeztettek erről. Az igaz, régebben még Ponta is azon sopánkodott, hogy Romániában az államelnöknek és a miniszterelnöknek kisebb fizetése van, mint egy magáncég titkárnőjének.
Csak azt nem értem, akkor miért akart miniszterelnök lenni, és nem ment titkárnőnek egy jól menő magánvállalathoz? Az elnök Johannis viszont Ponta visszatáncolása miatt elégedetlen, mert ő is egyetért a kormányrendelettel, talán, mert érintettként neki is jól jönne a háromszoros fizetés.
A képviselők nemrég szavazták meg önmaguknak a pótnyugdíjakat, ezzel megszüntetvén azt az égbekiáltó igazságtalanságot, hogy ez nekik nem volt, mint a bíráknak, katonáknak, diplomatáknak és még néhány kivételezettnek, akiknek már korábban visszaállították a megszorításokkor eltörölt különleges nyugdíjat.
Közben a községek és városok polgármestereinek szövetsége számos petíciót küldött a parlamentnek, hogy a képviselők ne feledkezzenek meg a megyeitanács-elnökökről, polgármesterekről és alpolgármesterekről sem a különnyugdíjak osztogatásakor. Mikor arról kérdezte az Adevărul újságírója Szabó Ödön Bihar megyei képviselőt, hogy az RMDSZ miért szavazta meg a kezdeményezést, akkor ő a Bihar megyei Borssal példálózott, ahol 25 éve van egy polgármester, és a község úgy néz ki, mintha Svájcban lenne. Háromezer lakosa van és hatezer munkahely. A polgármesternek még annyi pénze sem volt, hogy egy házat építsen magának, kénytelen a szülői házban lakni. Pedig ugyebár – a képviselő szerint – könnyedén meg is gazdagodhatott volna, ha nem a köztisztségviselés keskeny ösvényét választotta volna. És lesz egy nyomorúságos ezerlejes nyugdíja. Én tökéletesen egyetértek a különleges fizetések és nyugdíjak osztogatásával, ugyanakkor azt szeretném, ha mindenki, aki fontos és pontos munkát végez vagy végzett (és ki nem), az nagy fizetést és később majd pótnyugdíjat kapjon. Persze, figyelembe kell venni munkája fontosságát és munkában töltött idejét is. Egy képviselő négy év letöltött képviselősködés után kap pótnyugdíjat. Egy esztergályos, sepsiszentgyörgyi kormánygyártó vagy varrónő tízszer kevésbé fontos munkát végez csak, de ennek tízszerese után azért szintén megérdemelne némi pótlékot, mondjuk felét a 4000-lejesnek. Aztán amikor majd nemcsak Bors fog úgy kinézni, mint egy svájci település, hanem egész Románia, akkor a magas rangú állami tisztviselők és a parlamenti képviselők is olyan fizetést és nyugdíjat kapjanak, mint az ottaniak. Addig csak minimálbért és az átlagost.
Kuti János
Háromszék
Erdély.ma
2015. július 13.
Ez volt a kommunista bűnösök „nürnbergi pere”
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma
Bár a Tanácsköztársaság 133 napja alatt elkövetett vérengzések, fosztogatások, vagyonelkobzások miatti felelősségre vonás elől a főkolomposoknak sikerült elmenekülniük, de a Magyarországon maradt tíz úgynevezett népbiztost még sikerült bíróság elé állítani.
Az 1919. március 21-e és augusztus 1-je közötti időszak a magyar történelem egyik legsötétebb szűk négy hónapja volt, amely nemcsak a későbbi trianoni békediktátum igazságtalanságaihoz járult hozzá azáltal, hogy Magyarországot teljességgel szalonképtelenné tette a vörös forradalmaktól rettegő nyugati hatalmak szemében, hanem közvetlenül is óriási károkat okozott és szenvedést hozott az első világháború által kivéreztetett ország népére.
Forradalmi terror és bukás
A Tanácsköztársaságot – korabeli nevén „Magyar Sovietköztársaságot” – Károlyi Mihály lemondatása után kiáltotta ki Kun Béla és Garbai Sándor, az új, kommunista állam irányítószerve a Forradalmi Kormányzótanács lett, amelynek miniszteri hatalommal bíró vezetői a népbiztosok lettek. Április 7-én valamiféle választással próbáltak legitimitást szerezni kormányuknak, ám ezen csak a szocdemek és a kommunisták egyesüléséből létrejövő Magyarországi Szocialista Párt jelöltjei indulhattak.
A Tanácskormány története közismert: a proletárdiktatúra velejárója, a fosztogatás és államosítás, gyilkosságsorozatok és az ellenállás véres kezű megtorlása, eközben az ország katonai védelmére való teljes alkalmatlanság után következett az elkerülhetetlen bukás a román csapatok bevonulásával. A románok kivonulása és Horthy Miklós hatalomátvétele alatt a tiszti különítményesek már megkezdték a tisztogatásokat, jórészt a mintegy 600 áldozatot követelő vörösterror végrehajtói, a Vörös Őrség, a rettegett Lenin-fiúk, illetve a vidéki kommunista vezetők falhoz állításával, de a megtorlásoknak antiszemita éle is volt. Bár a népbiztosok nagy része, köztük Kun Béla is elmenekült, a Magyarországon lefülelt tíz kommunista funkcionáriust viszont végül sikerült bíróság elé állítani, bár közülük többen a hatnapos átmeneti, szocdem Peidl-kormány tagjai is voltak.
Bíróság előtt a bűnösök
Az 1949 utáni szocialista történetírás előszeretettel faragott mártírt a tíz népbiztosból, akiket e szerint törvénytelen eljárások keretében, koncepciós perben ítéltek el, visszamenőleges törvénykezéssel olyan bűnökért, amelyek az elkövetésük idején nem számítottak bűnöknek. Ugyanakkor az 1919-es forradalmi terror olyan helyzetet teremtett, amelyre a békebeli magyar törvénykezés egyszerűen nem volt felkészülve. Ahogy Tőkéczki László történész az MNO-nak elmondta: a monarchiabeli liberális-konzervatív berendezkedés számára elképzelhetetlen totalitárius rendszer és elképesztő bűnök sorozata késztette őket unortodox jogi megoldások alkalmazására.
Szocialista mártírok és a jogalap
Sem az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormány, sem a Tanácsköztársaság nem rendelkezett valós választói legitimációval (előbbit is csak addig tekintették legitimnek az emberek, ameddig a párizsi békekonferencián előnyösebb feltételek kiharcolásával kecsegtettek). Itt ütközött a kommunista történetírás mítosza a valósággal, hiszen az 1949 és 1990 közötti történelemszemlélet szerint ezek a kormányok legitim felhatalmazással bírtak, ezért a kormánytagok hatalombitorlókként való megbüntetése például Rév Erika A népbiztosok pere című 1969-es könyvében is koncepciós eljárásként szerepel (megjegyezve, hogy politikai bűnök közül egyedül a király megöléséért járt halálbüntetés). Emellett – bár a bíróság elé állított népbiztosok közül csupán Bokányi Dezső munkaügyi és népjóléti népbiztos kezéhez tapadt közvetlenül vér, aki a Jászberényben tüntető éhező parasztok közé géppuskáztatott – a rendszerben a hatalom birtokosaiként a többi népbiztost is terheli a felelősség a legyilkolt több száz emberért. Ugyanakkor fontos adalék ehhez, hogy már maguk Leninék is ódzkodtak a parancsok írásba adásától, az ilyen jellegű ügyekben főleg telefonon adtak utasítást, amelynek nem maradt nyoma. Ez a két elv, a hatalom felelőssége és a visszamenőleges jogalkotás az, amely később, az 1946-os nürnbergi perben is visszaköszön a nemzetiszocialista főbűnösök elítélése kapcsán, amikor a korabeli jogi keretek, illetve a közvetlen érintettség bizonyíthatóságának hiánya szintén nem tették volna lehetővé a példátlan kegyetlenkedések megbüntetését.
Kik is voltak ezek a népbiztosok?
Azt Tőkéczki is fontosnak tartja leszögezni, hogy a későbbi kommunista propaganda-történetírás állításaival ellentétben a népbiztosok javarészt nem a „nép gyermekei” voltak: autóval jártak, luxuskörülmények között éltek az úgynevezett proletárdiktatúra ideje alatt. Ugyanakkor azt sem mondhatjuk, hogy csak cinikus haszonlesők voltak: tényleg hittek a kommunizmus eszméjében, amelyet egyfajta pótvallásként éltek meg saját feladott nemzeti, illetve vallási identitásuk helyett. Voltak persze, akik kevésbé voltak elkötelezettek, Haubrich József kereskedelmi és hadügyi népbiztos például csaknem hozzájárult a proletárdiktatúra bukásához.
Tény, hogy a népbiztosok nagyobb része zsidó származású volt – mint például Kalmár (Kohn) Henrik, Kelen (Klein) József, a rettegett Szamuely Tibor vagy maga Kun (Kohn) Béla –, ugyanakkor a vagyonos zsidóság semmi jóra nem számíthatott a proletárdiktatúra alatt: a vörösterror 600 halálos áldozatából 34 „zsidó burzsuj” volt. Az is igaz ugyanakkor, hogy a zsidóság egy elvallástalanodott része szimpatizált a kommunizmussal – akár mert a népek testvéri együttélésének eljövetelét várta tőle –, ezzel alapvetően megrontva a magyar–zsidó viszonyt, és legitimitást adva a későbbi zsidótörvényeknek. Halál a bűnösökre!
Maga a népbiztosok elleni per Simonyi-Semadam Sándor, illetve Teleki Pál első kormánya alatt zajlott, a közvélemény teljes támogatása mellett.
A vörösterror sokkja után az egész társadalom szorgalmazta a népbiztosok felelősségre vonását, hiszen a mintegy 600 áldozat bő fele még csak nem is arisztokrata vagy nagypolgár, hanem egyszerű parasztember volt, aki kevéske vagyonát védte a fosztogatóktól, ezért ellenforradalmárként kivégezték. Az 1920. július 5-én kezdődő, Kun Béla és társai, majd – miután Kunt nem adta ki a szociáldemokrata kormányzattal rendelkező Ausztria – Vántus Károly és társai elleni perben a vádindítványt Váry Albert főügyész nyújtotta be, a később pontosított vád felségsértés, lázadás, gyilkosságra való felbujtás és pénzhamisítás volt. A gyorsított tárgyalás 97 napig tartott, az ítélethirdetésre december 28-án került sor. Ennek eredményeként a 10-ből négy népbiztost halálra, a többi hatot életfogytig tartó fegyházbüntetésre ítélték.
Soha végre nem hajtott ítéletek
Bár négy halálos ítéletet is kiszabott a bíróság, már akkor tudta a magyar kormány, hogy ennek végrehajtására nem kerül sor: sok magyar katonatisztet tartottak túszként fogva a sikeres forradalmat letudó szovjet bolsevikok, így végül ebben a kényszerhelyzetben 1921–22-ben belementek abba, hogy kiadják a népbiztosokat a szovjeteknek, cserébe több tucat magyar hadifogolyért, a közvélemény nagyobbik része pedig ebben a döntésben meg is nyugodott.
Nem menekülhettek
Így az elvtársak hamarosan már a Szovjetunióban találkozhattak a bukott diktatúra többi főemberével, magával Kun Bélával is. Megmenekülésük azonban csak arra volt jó, hogy némi haladékot kapjanak, és életüknek legtöbbször épp a csodált szovjet kommunizmus, a sztálini terror vessen véget az 1938-as nagy, párton belüli tisztogatások idején.
Veczán Zoltán
mno.hu
Erdély.ma
2015. július 13.
A migrációról rendeztek pódiumbeszélgetést a marosfői EU- táborban
A migrációt nem lehet kizárólag humanitárius kérdésként kezelni Európában, a jelenség immár biztonságpolitikai problémákat vet fel – állapították meg az RMDSZ európai parlamenti (EP-) képviselői, Sógor Csaba és Winkler Gyula a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) marosfői EU- táborában szombaton.
A Határeset: bevándorlás – gazdasági, emberjogi vagy politikai vita? címmel megrendezett pódiumbeszélgetésről az RMDSZ szombati hírlevele közölt beszámolót.
Sógor Csaba előadásában kiemelte: az EU megpróbálta a migrációs kérdést humanitárius szempontból kezelni, de a dublini rendelet egyelőre nem vezetett megoldásra, hiszen a migránsokat nem sikerült integrálni az európai társadalmakba. "25 millió muzulmán él az EU-ban, és nem zárható ki, hogy megpróbálják majd a saját képükre formálni azokat az országokat, ahol nagy számban élnek" – fogalmazott az EP- képviselő. Úgy vélte, Ázsia és Afrika bizonyos területeit segíteni kell abban, hogy biztonságosabbá váljanak, és kevesebben vándoroljanak el. "Európának múltbeli hibái, az egykori gyarmatosítási törekvések miatt is felelősséggel kell ezt a kérdést kezelnie" – fogalmazott Sógor Csaba.
Elmondta: 1990-ben már kétmillió török vendégmunkás élt Németországban, azóta részben családegyesítés címén 5,5 millió személy érkezett még. A jelenlegi statisztikák szerint 2060-ig még 60 millió migráns fog érkezni Európába. Arra a kérdésre, hogy ez valós veszély jelent-e, az EP-képviselő úgy vélte: olyan biztonságpolitikai kérdésről van szó, amely megnyugtató megoldás híján humanitárius katasztrófához vezethet.
Winkler Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy a bevándorlási kérdés vizsgálatakor határozott különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között. Ez utóbbi állandó kihívást jelent az EU számára, hiszen migráció mindig is volt, van és lesz addig, amíg gazdasági és életszínvonalbeli különbségek léteznek régiók, országok, kontinensek között – mutatott rá az RMDSZ EP-képviselője.
Megítélése szerint a menekülthullám, amellyel Európának most szembe kell néznie, az észak-afrikai, illetve közel-keleti országokban történő zavargásoknak, polgárháborúknak, belső viszonyoknak tulajdonítható. "Amikor ezt a kérdést próbáljuk kezelni, szívünket és eszünket egyformán használnunk kell. Nyilván kellenek a szabályok és szükséges mind egy tagállami, mind európai uniós viszonyulás a kérdéshez" – hangsúlyozta Winkler.
Népújság (Marosvásárhely)
A migrációt nem lehet kizárólag humanitárius kérdésként kezelni Európában, a jelenség immár biztonságpolitikai problémákat vet fel – állapították meg az RMDSZ európai parlamenti (EP-) képviselői, Sógor Csaba és Winkler Gyula a Magyar Ifjúsági Értekezlet (Miért) marosfői EU- táborában szombaton.
A Határeset: bevándorlás – gazdasági, emberjogi vagy politikai vita? címmel megrendezett pódiumbeszélgetésről az RMDSZ szombati hírlevele közölt beszámolót.
Sógor Csaba előadásában kiemelte: az EU megpróbálta a migrációs kérdést humanitárius szempontból kezelni, de a dublini rendelet egyelőre nem vezetett megoldásra, hiszen a migránsokat nem sikerült integrálni az európai társadalmakba. "25 millió muzulmán él az EU-ban, és nem zárható ki, hogy megpróbálják majd a saját képükre formálni azokat az országokat, ahol nagy számban élnek" – fogalmazott az EP- képviselő. Úgy vélte, Ázsia és Afrika bizonyos területeit segíteni kell abban, hogy biztonságosabbá váljanak, és kevesebben vándoroljanak el. "Európának múltbeli hibái, az egykori gyarmatosítási törekvések miatt is felelősséggel kell ezt a kérdést kezelnie" – fogalmazott Sógor Csaba.
Elmondta: 1990-ben már kétmillió török vendégmunkás élt Németországban, azóta részben családegyesítés címén 5,5 millió személy érkezett még. A jelenlegi statisztikák szerint 2060-ig még 60 millió migráns fog érkezni Európába. Arra a kérdésre, hogy ez valós veszély jelent-e, az EP-képviselő úgy vélte: olyan biztonságpolitikai kérdésről van szó, amely megnyugtató megoldás híján humanitárius katasztrófához vezethet.
Winkler Gyula arra hívta fel a figyelmet, hogy a bevándorlási kérdés vizsgálatakor határozott különbséget kell tenni a menekültek és a gazdasági bevándorlók között. Ez utóbbi állandó kihívást jelent az EU számára, hiszen migráció mindig is volt, van és lesz addig, amíg gazdasági és életszínvonalbeli különbségek léteznek régiók, országok, kontinensek között – mutatott rá az RMDSZ EP-képviselője.
Megítélése szerint a menekülthullám, amellyel Európának most szembe kell néznie, az észak-afrikai, illetve közel-keleti országokban történő zavargásoknak, polgárháborúknak, belső viszonyoknak tulajdonítható. "Amikor ezt a kérdést próbáljuk kezelni, szívünket és eszünket egyformán használnunk kell. Nyilván kellenek a szabályok és szükséges mind egy tagállami, mind európai uniós viszonyulás a kérdéshez" – hangsúlyozta Winkler.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 13.
Átadták a Jakab Antal-emlékdíjat Gyergyószentmikóson
Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) idén hatodik alkalommal adta át a Jakab Antal-díjat. Ezúttal elismerésben részesült a 25 évvel ezelőtt alapított Gyulafehérvári Caritas legnagyobb létesítménye, a gyergyószentmiklósi idősek otthona.
Díjat kapott ugyanakkor a 25 éve újraindított Keresztény Szó elnevezésű havi- és Vasárnap hetilap, valamint az ezeket kiadó kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület. Az díjátadó ünnepség helyszíne a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon kápolnája volt.
A Jakab Antal Keresztény Kört 2010 márciusában az Ausztriában élő Vencser László kanonok és Varga Gabriella budapesti újságíró alapította Jakab Antal megyéspüspök születésének 101. évfordulóján. Mint minden alkalommal, a keresztény kör alapítói voltak a díjátadó ünnepség házigazdái is. Céljuk a püspök által képviselt értékek mentén tevékenykedők munkájának elismerése, illetve a néhai erdélyi püspök emlékének, szellemi értékeinek, munkásságának továbbvitele. A rendezvény fővédnöke Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke volt. A Jakab Antal-emlékdíjat minden évben egy pap és egy világi személyiség kapja. 2016-ban Magyarországon osztják ki az elismeréseket.
Magyari Vencel, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon igazgatója mondott köszönetet a díj átvételekor. „A csapat mindig megállta a helyét” – mondta. Az 1000 euróból az intézmény udvarát teszik szebbé, és gondolnak a jövő nyújtotta lehetőségekre is, hangzott el.
Szőcs Csaba lelkipásztor, a 25 évvel ezelőtt újraindított Keresztény Szó és a Vasárnap egyházi lapok, valamint az ezeket kiadó kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója vette át a másik díjat. Elmondták: az egyesület honlapját kívánják elkészíteni a támogatás által.
Az elismeréssel együtt járt egy-egy, Kolozsi Tibor szobrászművész által alkotott bronzplakett, egy-egy díszoklevél és az ausztriai Linz egyházmegye lapja, a Kirchenzeitung jóvoltából 1000-1000 euró. Az ünnepségen Portik-Hegyi Kelemen főesperes, plébános üzenetét Sajgó Balázs lelkész tolmácsolta, és fellépett a Mustármag Énekegyüttes is.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro
Jakab Antal Keresztény Kör (JAKK) idén hatodik alkalommal adta át a Jakab Antal-díjat. Ezúttal elismerésben részesült a 25 évvel ezelőtt alapított Gyulafehérvári Caritas legnagyobb létesítménye, a gyergyószentmiklósi idősek otthona.
Díjat kapott ugyanakkor a 25 éve újraindított Keresztény Szó elnevezésű havi- és Vasárnap hetilap, valamint az ezeket kiadó kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület. Az díjátadó ünnepség helyszíne a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon kápolnája volt.
A Jakab Antal Keresztény Kört 2010 márciusában az Ausztriában élő Vencser László kanonok és Varga Gabriella budapesti újságíró alapította Jakab Antal megyéspüspök születésének 101. évfordulóján. Mint minden alkalommal, a keresztény kör alapítói voltak a díjátadó ünnepség házigazdái is. Céljuk a püspök által képviselt értékek mentén tevékenykedők munkájának elismerése, illetve a néhai erdélyi püspök emlékének, szellemi értékeinek, munkásságának továbbvitele. A rendezvény fővédnöke Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke volt. A Jakab Antal-emlékdíjat minden évben egy pap és egy világi személyiség kapja. 2016-ban Magyarországon osztják ki az elismeréseket.
Magyari Vencel, a gyergyószentmiklósi Szent Erzsébet Öregotthon igazgatója mondott köszönetet a díj átvételekor. „A csapat mindig megállta a helyét” – mondta. Az 1000 euróból az intézmény udvarát teszik szebbé, és gondolnak a jövő nyújtotta lehetőségekre is, hangzott el.
Szőcs Csaba lelkipásztor, a 25 évvel ezelőtt újraindított Keresztény Szó és a Vasárnap egyházi lapok, valamint az ezeket kiadó kolozsvári Verbum Keresztény Kulturális Egyesület igazgatója vette át a másik díjat. Elmondták: az egyesület honlapját kívánják elkészíteni a támogatás által.
Az elismeréssel együtt járt egy-egy, Kolozsi Tibor szobrászművész által alkotott bronzplakett, egy-egy díszoklevél és az ausztriai Linz egyházmegye lapja, a Kirchenzeitung jóvoltából 1000-1000 euró. Az ünnepségen Portik-Hegyi Kelemen főesperes, plébános üzenetét Sajgó Balázs lelkész tolmácsolta, és fellépett a Mustármag Énekegyüttes is.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro
2015. július 13.
Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. július 13.
2015-ös erdélyi magyar tabulexikon
...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni.
szerkesztette: Kertész Melinda
Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak.
Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs
Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel.
Dobogós tabutémák
Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés
Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés
Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés
A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés
Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés
Személyi kultusz, Szent Tehenek
Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész.
Egyházhoz kapcsolható tabuk
1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel
3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése
4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások
Sajtóhoz kapcsolható tabuk
1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna.
2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága
3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd
4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz
Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma
1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott
2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése
3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása
5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja
6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak
7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben"
Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása
1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző.
2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában
3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége
4. Román kultúra lenézése
5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása
6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük
A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma
1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel
2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése
3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt”
4. Fiatalok elvándorlása
5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus
6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat
7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól
Politikusokat övező tabuk
1. Politikai klientúra magyar berkekben
2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát
4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi
5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi
6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában
7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása
8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása
Politikai, közszférai tabuk
1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője?
2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei
3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust
4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk
5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást.
6. A székelyföldi románok valós helyzete
Oktatás terén felmerülő tabuk
1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban
2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül.
3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni
4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály
Futottak még:
1. Az élettér fokozatos leépülése
2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások
3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt
4. Háború kitörésének veszélye
Transindex.ro
...avagy azoknak a témáknak a listája, amelyeket illik, muszáj, fontos, kényelmes, kötelező, elvárt, előzékenység agyonhallgatni.
szerkesztette: Kertész Melinda
Megismételtük 11 évvel ezelőtti ankétunkat az erdélyi magyar társadalom szent tabutémáiról. Újságíró kollégák véleményét kértük ki arról, hogy szerintük melyek azok a témák, amelyekről nem illik, kínos, vagy egyenesen veszélyes beszélni, a sajtós munka során tematizálni, vagy a ne szólj szám, nem fáj fejem típusú magatartás felöltésével kockázatmentesen lehet élni a hétköznapokat. A megismételt felmérés eredménye nem mutat szignifikáns eltérést a bő egy évtizeddel korábban készült tabulistához képest, az erdélyi magyar társadalom majdhogynem gondolkodási struktúrákba beragadt közösségnek tűnhet. Legfennebb egy-egy téma évült el időközben, például kipukkadt az Európai Uniós csatlakozástól várt Kánaán lufija, vagy a sajtó mindenhatóságáról alkotott kép meghiúsult - ehhez többnyire a politikailag elkötelezett hírtelevíziók járultak hozzá - és az utóbbi időszak történései miatt a meleg-téma sem számít már kifejezetten tabunak.
Összesen 11 kolléga válaszolt a felkérésünkre, ábécésorrendben: Balázsi-Pál Előd, Dénes Ida, Farkas István, Gergely Zsuzsa, Kustán-Magyari Attila, Oborocea Mónika, Papp Attila Zsolt, Papp-Zakor András, Sarány István, Szabó Tünde és Szilágyi Szabolcs
Nyilván nem tekinthető reprezentatívnak a felmérés, de szociológiai szempontoknak is próbáltunk eleget tenni: mintegy 40 kollégát kérdeztünk meg (de csupán egynegyedük válaszolt), fele-fele arányban férfiakat és nőket, nagy- és kisvárosiakat, székelyföldieket, közép-erdélyieket és partiumiakat, különböző politikai beállítottságúakat, főszerkesztőket, szerkesztőket, riportereket. A beérkező válaszokat összegeztük, majd egy listát állítottunk össze, és pontoztuk azt is, hogy egy-egy téma milyen gyakorisággal bukkan fel.
Dobogós tabutémák
Az erdélyi magyar politikusok korrupciója – 6 említés
Az RMDSZ-féle Veled vagyunk, XY! jelenség – annak a látszatnak a keltése, hogy a magyar politikus csak becsületes lehet – 5 említés
Az egyházak, egyházi méltóságok megkérdőjelezhetetlen tekintélye – 5 említés
A magyar oktatásnak a román oktatáshoz képest is silány minősége, ami a szórványra kiemelten jellemző – 5 említés
Az erdélyi magyarok intoleranciája, a másság gyűlölete – 4 említés
Személyi kultusz, Szent Tehenek
Wass Albert, Nyírő József, Orbán Viktor, Markó Béla, Bayer Zsolt, Szász Jenő, Tőkés László, Böjte Csaba, Ráduly Róbert, Barabási Albert-László, minden pap és lelkész, történész, néprajzos, helytörténész és képzőművész.
Egyházhoz kapcsolható tabuk
1. Egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása - a sajtóban például még csak fel sem merül az kérdésként, hogy miért jobb a szentgyörgyieknek, ha a Székely Mikó épülete az önkormányzat tulajdonában marad. 2. Vallásoktatás – alapvető tartalmi kérdőjelek nem merülnek fel
3. Csíksomlyó vallási tartalomtól való kiüresedése
4. Antiszemita egyházi megnyilvánulások
Sajtóhoz kapcsolható tabuk
1. Sajtómunkások, mint pártkatonák: számos példa van arra, hogy olyan újságírók, akik évekig vállaltak politikai szereplők, illetve pártok számára PR-munkát, hirtelen visszatérnek a sajtóba, mintha mi sem történt volna.
2. A sajtótermékek jövedelemforrása, az újságírók morális és anyagi kiszolgáltatottsága
3. A politikusoknak az őket kritizáló sajtóval, újságírókkal szembeni agressziója, „Aki tükröt tart, az ellenünk van” attitűd
4. Skanzensajtó – nem nyúl a tabukhoz
Az erdélyi magyarság intoleranciája, mint tabutéma
1. Melegek - a tematizálása kapcsán az utóbbi napokban tört meg a jég,az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága döntésénekhatására, viszont a megfogalmazott számos vélemény nem a toleranciáról tanúskodott
2. Patriarchális berendezkedés és a nők ezzel együtt járó hátrányos helyzete a romániai magyar társadalomban – a nőnek a családi/magánszférához kötése a társadalmi valóság, a kétkeresős családmodell ellenére. A családdal, gyerekneveléssel járó feladatok a nő nyakába való zúdítása, és ezzel együtt a nő önfeláldozó magatartásának dicsőítése
3. Családon belüli erőszak magánügyként való kezelése, ami a közpolitikákban is megnyilvánul, például a családon belüli erőszak áldozatait szolgáló menedékhelyek, segítő programok hiányában 4. Idegengyűlölet, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd Magyarországról való importálása
5. Roma-kérdés – bár nem mondható el, hogy nincs tematizálva, azonban a diskurzusban a romák vagy munkakerülő élősködők, vagy kizárólag a többségi rasszizmus áldozatai, aki nem ezen sémák mentén közelíti meg a problémát, azt valamelyik klub exkommunikálja
6. Segítségre szoruló magyarok – nem esik szó arról, hogy a fogyatékkal élők és a hajléktalanok körében a magyarok az etnikai arányukhoz képest felülreprezentáltak
7. Erdély, mint prosperáló régió, amely önerőből is fent tudja tartani magát, a Románia déli megyéi és Moldva hibáztatása, amiért "hátráltatják Erdélyt a fejlődésben"
Kultúra terén megnyilvánuló magatartások tabusítása
1. Kulturális posvány magasztalása: a sajtó kritikátlanul áll hozzá számos szervezet tevékenységéhez, nem kérdőjelezi meg aktivitásuk minőségét, érdemként tüntetve fel az egyszerű létezésüket. Szórványban jellemző.
2. Elit kizárólagos hozzáférése a kultúrához: minimális az átjárhatóság a tömegkultúra- és a magaskultúra-fogyasztás közt; alig akad olyan nívós kulturális esemény, amely azok számára is kapaszkodókat nyújt a megértésben, akik nem jártasak a magaskultúrában
3. Kulturális fölény fitogtatása: székely élelmesség, a bánsági fölény, általában az erdélyi magyarság kulturális felsőbbrendűsége
4. Román kultúra lenézése
5. Az erdélyi magyarok szakmai felkészültségének idealizálása
6. Hagyományok fetisizálása, értékük felül nem vizsgálása, az a meggyőződés, hogy az egyetlen érvényes út a megőrzésük
A távlati gondolkodás hiánya, mint tabutéma
1. Múltba fordulás, a jövőkép hiánya: nincs vagy sekélyes a közgondolkodás arról, hogy mihez kezdjünk magunkkal mint politikai-kulturális közösséggel
2. Autonómia – ennek mantrázása, panacea-szerű megoldásként való feltüntetése
3. Székelyföldi szegénység – hárítás, annak hajtogatása, hogy „Bukarest nem ad pénzt”
4. Fiatalok elvándorlása
5. Kisebbségi sorson való rágódás, kisebbségi komplexus
6. Trianon tabusítása – senki nem vizsgálja meg a monarchiabeli interetnikus viszonyokat
7. Virtuális magyar világ kialakulása, elszigetelődés a magyarországi és a romániai valóságtól
Politikusokat övező tabuk
1. Politikai klientúra magyar berkekben
2. Korrupt magyar politikusok ügyei tematizálásának hiánya: nem "kifizetődő" olyan ügyekről beszélni a nyilvánosság előtt, amelyekben az erdélyi magyarság vagy annak prominens képviselője nem áldozat, hanem elkövető, néma cinkos, vagy felelőtlenül közönyös 3. Elnézzük az erdélyi magyar politikusoknak a pökhendiségüket, az általuk képviselt közösség felé tanúsítandó alázat hiányát
4. Magyar elöljárók kommunizmusban való tevékenységét mély csend övezi
5. A Communitas Alapítvány tevékenységét homály fedi
6. Politikai elit felelőssége a marosvásárhelyi helyzet kialakulásában
7. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodása
8. A politikusok üzleti és sajtókapcsolatainak agyonhallgatása
Politikai, közszférai tabuk
1. Az etnikai párt, mint alapséma: nem merül fel a közbeszédben az a kérdés, hogy lesz-e ennek egyáltalán jövője?
2. A Fidesz nemzetpolitikájának a következményei
3. Az RMDSZ, amely feladta az emberjogi alapú diskurzust
4. Az etnikai jelző ráhúzása a teljes erdélyi magyar társadalomra: mindent nemzeti, soha sem osztályrétegződés szerint látunk
5. Patetikus diskurzusok: függetlenül attól, hogy politikai, kulturális vagy társadalmi diskurzusról van szó, információszegény, könnyfakasztó beszédek hangzanak el. A tények mellőzése elősegíti a félretájékoztatást, az önámítást.
6. A székelyföldi románok valós helyzete
Oktatás terén felmerülő tabuk
1. Magyar oktatás gyenge minősége, különösen szórványban
2. Tinédzserek szexualitása, az erről való őszinte beszélgetés, a szexuális nevelés az iskolákban a biológia órai tananyaggal kimerül.
3. Felsőoktatás, a képzések megszervezésének gyenge minősége, aminek egyenes következménye, hogy sok fiatal külföldre megy tanulni
4. A BBTE magyar tagozata és Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közötti viszály
Futottak még:
1. Az élettér fokozatos leépülése
2. A magyar nyelv mellőzése a kereskedelemben, rossz megoldások
3. Közéleti személyek magánélete – Tőkés válása téma, ezzel szemben Markó válása tabu volt
4. Háború kitörésének veszélye
Transindex.ro
2015. július 14.
Az erdélyi magyarok és Székelyföld önrendelkezési törekvéseit mutatták be Brüsszelben
A Régiók Bizottságának brüsszeli székhelyén július 14-én került sor arra a találkozóra, melyet Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs, az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke kezdeményezett Markku Markkulával, a Régiók Bizottságának elnökével.
A találkozó annak nyomán jött létre, hogy az EMNT és az SZNT, stratégiai partnerségük keretében, legutóbbi együttes ülésükön közös levélben keresték meg a Régiók Bizottságát. A megbeszélés kiemelt témái voltak: az SZNT európai polgári kezdeményezése a régiók esélyegyenlősége ügyében, valamint a székelyföldi önkormányzatok határozatai az önálló és egységes székelyföldi közigazgatási régió kialakítása tárgyában.
Bevezetőjében Izsák Balázs azt hangsúlyozta, hogy Székelyföld egy olyan uniós szabályozásban érdekelt, amely nem teszi lehetővé a tagállamok számára a demokratikus elvek megkerülését, és nem sérti a régiók esélyegyenlőségét. Székelyföld autonómiája egész Románia érdeke, kár, hogy ezt Bukarest még nem ismerte fel. Felhívta az elnök figyelmét arra, hogy Románia EU-csatlakozása óta Székelyföldnek a román többségű megyékhez viszonyított gazdasági lemaradása megnövekedett, és lényegében egy, az unió kohéziós politikájával ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi. Hangsúlyozta, hogy a régiók gazdasági esélyegyenlősége az európai unió egyik alapértékét, éspedig a kulturális sokszínűséget óvná meg, amennyiben ezt a közösségi jog szavatolná. Ebben nagy szerepe lehetne a Régiók Bizottságának, noha tisztában vagyunk azzal, hogy a testületnek csupán véleményezési, konzultatív hatásköre van az EU viszonylatában – mondotta az SZNT elnöke.
Tőkés László EP-képviselő a romániai közigazgatási tervekre vonatkozóan sajnálattal mutatott rá, hogy a jelek szerint még az egykori kommunista rezsim is nagyvonalúbb volt Székelyfölddel szemben, mint a jelenlegi hatalom, mely a székely megyék közigazgatási önállóságát szándékozik megszüntetni. Előzőleg már a fejlesztési régiók kialakításánál sem tartották tiszteletben Székelyföld történelmi összetartozását, a mostani tervek pedig annál is rosszabbak. Nem csoda, hogy Elzász lakossága is erélyesen tiltakozik a franciaországi közigazgatási átszervezés ellen, mely eme fejlett történelmi régiót kívánja összeolvasztani más elmaradottabb, történelmileg-földrajzilag nem hozzá illő tartományokkal – mondotta erdélyi képviselőnk, majd Izsák Balázzsal együtt azt kérte, hogy a Régiók Bizottsága mind az európai polgári kezdeményezés, mind pedig az önkormányzati határozatok ügyében foglaljon állást.
Szilágyi Zsolt a tavaly novemberi államelnöki kampányban bemutatott programjára utalva azt húzta alá, hogy Romániának egy erősen központosított államigazgatási rendszere van – ezt kellene átalakítani a föderalizmus és az európai önkormányzatiság elvei alapján. A történelmi régiók, ezenképpen Székelyföld is képes volna saját önkormányzását ellátni, sőt az egész ország jobban járna, hogyha a történelmi régiók, az európai haladó gyakorlatnak megfelelően, önálló pénzügyi és döntéshozási illetékességgel rendelkeznének. Bár most mindenki a katalán és a skót helyzetre figyel, az erdélyi magyar autonómiatörekvések valójában megerősítenék térségünk stabilitását, ellenkező esetben viszont csak a meglévő feszültségek növekednének meg.
Markku Markkula megköszönte a tájékoztatást, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az általa vezetett testület több olyan dokumentumot fogadott el, amely összhangban van az elmondottakkal. Azoknak a korábbi ajánlásoknak a fontosságára hívta fel a figyelmet, melyek hasonló helyzetekre vonatkoznak, és amelyeket intézkedéseik meghozatalakor a tagállamok szem előtt tarthatnak. A jelentéstévők munkájának a fontosságára is kitért, hiszen az általuk elkészített dokumentumok referenciaként szolgálnak más, hasonló témájú dokumentumok elkészítésekor. A Régiók Bizottsága nem mondhatja meg egyik vagy másik tagállam kormányának, hogy milyen intézkedéseket hozzanak, az általános érvényű szabályokat viszont minden tagállamnak tiszteletben kell tartania. Az általa vezetett testület szakértői már a 2020 utáni közösségi kohéziós politika tervein dolgoznak. A történelmi régióknak és a helyi önkormányzatoknak a jövőben mindenképpen nagyobb szerep fog jutni ennek kialakításában – hangsúlyozta a Régiók Bizottságában elnöke. Brüsszel, 2015. július 14.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája
Erdély.ma
A Régiók Bizottságának brüsszeli székhelyén július 14-én került sor arra a találkozóra, melyet Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs, az SZÉKELY NEMZETI TANÁCS elnöke és Szilágyi Zsolt, az EMNP elnöke kezdeményezett Markku Markkulával, a Régiók Bizottságának elnökével.
A találkozó annak nyomán jött létre, hogy az EMNT és az SZNT, stratégiai partnerségük keretében, legutóbbi együttes ülésükön közös levélben keresték meg a Régiók Bizottságát. A megbeszélés kiemelt témái voltak: az SZNT európai polgári kezdeményezése a régiók esélyegyenlősége ügyében, valamint a székelyföldi önkormányzatok határozatai az önálló és egységes székelyföldi közigazgatási régió kialakítása tárgyában.
Bevezetőjében Izsák Balázs azt hangsúlyozta, hogy Székelyföld egy olyan uniós szabályozásban érdekelt, amely nem teszi lehetővé a tagállamok számára a demokratikus elvek megkerülését, és nem sérti a régiók esélyegyenlőségét. Székelyföld autonómiája egész Románia érdeke, kár, hogy ezt Bukarest még nem ismerte fel. Felhívta az elnök figyelmét arra, hogy Románia EU-csatlakozása óta Székelyföldnek a román többségű megyékhez viszonyított gazdasági lemaradása megnövekedett, és lényegében egy, az unió kohéziós politikájával ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi. Hangsúlyozta, hogy a régiók gazdasági esélyegyenlősége az európai unió egyik alapértékét, éspedig a kulturális sokszínűséget óvná meg, amennyiben ezt a közösségi jog szavatolná. Ebben nagy szerepe lehetne a Régiók Bizottságának, noha tisztában vagyunk azzal, hogy a testületnek csupán véleményezési, konzultatív hatásköre van az EU viszonylatában – mondotta az SZNT elnöke.
Tőkés László EP-képviselő a romániai közigazgatási tervekre vonatkozóan sajnálattal mutatott rá, hogy a jelek szerint még az egykori kommunista rezsim is nagyvonalúbb volt Székelyfölddel szemben, mint a jelenlegi hatalom, mely a székely megyék közigazgatási önállóságát szándékozik megszüntetni. Előzőleg már a fejlesztési régiók kialakításánál sem tartották tiszteletben Székelyföld történelmi összetartozását, a mostani tervek pedig annál is rosszabbak. Nem csoda, hogy Elzász lakossága is erélyesen tiltakozik a franciaországi közigazgatási átszervezés ellen, mely eme fejlett történelmi régiót kívánja összeolvasztani más elmaradottabb, történelmileg-földrajzilag nem hozzá illő tartományokkal – mondotta erdélyi képviselőnk, majd Izsák Balázzsal együtt azt kérte, hogy a Régiók Bizottsága mind az európai polgári kezdeményezés, mind pedig az önkormányzati határozatok ügyében foglaljon állást.
Szilágyi Zsolt a tavaly novemberi államelnöki kampányban bemutatott programjára utalva azt húzta alá, hogy Romániának egy erősen központosított államigazgatási rendszere van – ezt kellene átalakítani a föderalizmus és az európai önkormányzatiság elvei alapján. A történelmi régiók, ezenképpen Székelyföld is képes volna saját önkormányzását ellátni, sőt az egész ország jobban járna, hogyha a történelmi régiók, az európai haladó gyakorlatnak megfelelően, önálló pénzügyi és döntéshozási illetékességgel rendelkeznének. Bár most mindenki a katalán és a skót helyzetre figyel, az erdélyi magyar autonómiatörekvések valójában megerősítenék térségünk stabilitását, ellenkező esetben viszont csak a meglévő feszültségek növekednének meg.
Markku Markkula megköszönte a tájékoztatást, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az általa vezetett testület több olyan dokumentumot fogadott el, amely összhangban van az elmondottakkal. Azoknak a korábbi ajánlásoknak a fontosságára hívta fel a figyelmet, melyek hasonló helyzetekre vonatkoznak, és amelyeket intézkedéseik meghozatalakor a tagállamok szem előtt tarthatnak. A jelentéstévők munkájának a fontosságára is kitért, hiszen az általuk elkészített dokumentumok referenciaként szolgálnak más, hasonló témájú dokumentumok elkészítésekor. A Régiók Bizottsága nem mondhatja meg egyik vagy másik tagállam kormányának, hogy milyen intézkedéseket hozzanak, az általános érvényű szabályokat viszont minden tagállamnak tiszteletben kell tartania. Az általa vezetett testület szakértői már a 2020 utáni közösségi kohéziós politika tervein dolgoznak. A történelmi régióknak és a helyi önkormányzatoknak a jövőben mindenképpen nagyobb szerep fog jutni ennek kialakításában – hangsúlyozta a Régiók Bizottságában elnöke. Brüsszel, 2015. július 14.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája
Erdély.ma
2015. július 14.
Intolerancia a hegyek ormán?
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
Románia a Kárpátok (éden)kertje! – hirdeti a turisztikai minisztérium által kitalált jelmondat, amellyel megpróbálják az ország szépségeit, idegenforgalmi látványosságait előtérbe helyezve – országos kampánnyal – idecsalogatni elsősorban a külföldi turistákat. Ez így igaz, gyönyörű tájaink vannak, s ha nem is a legmagasabb elvárásoknak megfelelő turisztikai infrastruktúrával rendelkezünk, azért minden igényt kielégítő turisztikai kínálatban válogathatnak az idelátogatók.
Vannak kiváló minőségű szállodáink, elfogadható panzióink, történelmi és épített örökségünk, kiépített turistaösvényeink. S ebben a munkában nemcsak a turisztikai cégek veszik ki a részüket, hanem az is örvendetes, hogy számos civil szervezet is szerepet vállal. Például a 2001-ben – Alin Uhlmann Useriu által a Borgótiha községhez tartozó Tihuca faluban létrehozott Tasuleasa Social nevű nemkormányzati szervezet. Az egyesület természetvédelmi, szociális és kulturális terveket valósított meg eddig. Célként tűzték ki, hogy megváltoztatják "a körülöttünk lévők mentalitását" és meg szeretnék mutatni, hogy a fiatalokat is be lehet vonni önkéntesként a szociális gondok rendezésébe. "A fiatalok megtanulhatják, hogyan ültessenek fákat, mi a fák és az erdő haszna, miért fontos, hogy a folyópartok tiszták maradjanak, milyen jelentősége van a szelektív hulladékgyűjtésnek stb." – áll többek között az eddig 25.000 önkéntest mozgósító szervezet célkitűzései között.
Az egyesület felvállalta azt is, hogy megőrzik, ápolják a község közelében lévő Kelemen-havasok szépségét, elragadó vadságát, legendáit. Így jött az ötlet, hogy turisztikai látványosságként építsék ki a Habsburg Birodalomban megépített, majd később az Osztrák–Magyar Monarchia által is használt 43 km-es, ún. Mária Terézia utat. Ezt évszázadokon keresztül a határőrség, illetve a két világháborúban a Kelemen-havasok 2000 méteres bérceire kiépített frontvonal ellátására használták. Még most is látszanak a lövészárkok, a határőrbódék alapjai stb. A Tasuleasa Social a Via Maria Theresia projekt keretében tematikus ösvényt épített ki. Támogatóknak köszönhetően történelmi ismeretterjesztő táblákat, jelzőoszlopokat helyeztek ki, pihenőhelyeket alakítottak ki, a tavaly hegyi maratonversenyt is szerveztek. Az utat ezentúl nem hadászati célra használják, hanem a túrázóknak, a maratonistáknak, a hegyikerékpározóknak építették ki. Az út mentén olyan táblákat helyeztek ki, amelyek az út történetéről, építőiről, használóiról adnak információt, ugyanakkor rávilágítanak a helyes viselkedésmódra, melyet a hegyekben kell tanúsítaniuk a turistáknak, illetve felhívják a figyelmet a természetvédelmi szabályokra. Mi több, a terv hosszú távú célkitűzései között az is szerepel, hogy ily módon próbálnak harcolni erdeink megmentéséért, az illegális kitermelés csökkentéséért.
Az egyesület az információkat négy nyelven: románul, magyarul, angolul és németül írta ki. Ez példaértékű lehet, mint ahogy az is, hogy az egyesület elnöke román (Alin Uhlmann Useriu), alelnöke német (Willy Meister), ügyvezető igazgatója pedig magyar (Székely Anna).
Az egyik ilyen táblát az útvonal legforgalmasabb csomópontjához helyezték ki, az 1705 méter magasan levő Negoj-nyeregbe, ahonnan a legkönnyebben lehet megközelíteni a Kelemen-havasok legmagasabb csúcsát, a 2100 méteres Pietroszt, ugyanakkor a nyeregből folytatni lehet az utat a 12 Apostol nevű sziklákon át Borgóprundig – gyakorlatilag ez a legrövidebb átjáró Erdély és Moldva között. Azoknak a turistáknak, akik idén július 11-én arra jártak, szomorúan kellett tapasztalniuk, hogy a magyar nyelvű szöveget letörölték. Valakit nem zavart a többi nyelv, csak a magyar! S mindez ott történik meg, ahol – a turisták között íratlan szabály – nemtől, nemzetiségtől, származástól függetlenül mindenki köszönti egymást, ahol a természet törvényei előtt nincs másság, többség és kisebbség, ahova az emberek közös célért, a természetszeretetért, a feltöltődésért gyalogolnak kilométereket.
A gesztus nemcsak a magyarok, hanem az egyesületnek – a valóban európai és igazán értékelendő – kezdeményezése ellen is szól, amely végre fantáziát látott abban, hogy a történelmi múltat ne az egymás elleni acsarkodásra használja, hanem kulturális örökségként, turisztikai vonzerőként érvényesítse. Szomorú, hogy a több mint két évtizedes nacionalista, sovinista uszítás jelei ilyen magasba is elérnek, oda, ahol amúgy nincs helye az intoleranciának, hanem inkább az emberi szolidaritás, az együttérzés kell érvényesüljön, hiszen ilyen magasban és körülmények között bárkivel bármilyen baj megtörténhet, és akkor – a turisták íratlan szabályai szerint – segíteni kell egymáson!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 14.
Adományoztak a székely motorosklubok
15.500 lej két beteg kisgyerek megsegítésére
Mint arról korábban beszámoltunk, az ország motorostalálkozóinak történelmében mindeddig az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) motorosfesztiválját szervezte meg ez évben, június végén a Székely Motoros Összefogás. Az öt motorosklubból álló szervezőcsapat rendezvényére közel hétezer ember látogatott el, de a négynapos szentegyházi hétvége nem csak a buliról, pihenésről szólt. A marosvásárhelyi Auld Cut MC, a székelyudvarhelyi Independent Eagles MC, a kézdivásárhelyi Flagellum Dei MC, a kászoni KMB Motors MC, valamint a csíkszeredai Rebel Wolves MC által szervezett Székelyföldi Jótékonysági Motorostalálkozó és Rockfesztivál nevében a jótékonysági jelző nem véletlenül szerepel: az első alkalommal a tusnádfürdői árvaházat, a tavaly a szentegyházi, sérült gyerekekkel foglalkozó Szent Gellért Alapítványt, idén pedig – ígéretükhöz híven – két beteg kisgyermeket támogatott a találkozó bevételének jelentős részével a szervező csapat: összesen 15.500 lejt adtak át a gyerekek hozzátartozóinak.
Ez évben György Kincsőt és Kocsis Csilla Cecíliát részesítették támogatásban a motorosklubok. Kincső hatéves és veleszületett sóvesztő szindrómában szenved, az ő kezeléséhez 5250 lejjel járultak hozzá a találkozó szervezői. Csilla Cecília alig tíz hónapos, májdaganattal diagnosztizálták, a harmadik kemoterápiás kezelésen van túl, de igazi oroszlánként küzd a betegsége ellen – mondta Kocsis György, a kislány édesapja. Nyolc hónapos volt, amikor felfedezték a betegséget, jelenleg egy bukaresti kórház gyermek- onkológiai részlegén kezelik. A következő hetekben további kemoterápiás kezeléseken kell részt vennie, de mindenki reménykedik, hogy megmenthető a mája, és nem lesz szüksége szervátültetésre. Orvosai szerint erre megvan az esély. A kislány családjának 10.250 lejt adtak át a motorosok.
Az adományok átadására múlt hét szombatján került sor Kézdivásárhelyen, a szervező klubok képviselőinek, illetve a két kisgyerek hozzátartozóinak jelenlétében a Flagellum Dei MC klubházában. A klub elnöke, Rancz Dezső elmondta, az adományozás hírére a közelben lakó 73 éves, motoros, nyugdíjas bácsi is felajánlott 300 lejt, amelyet természetesen a klubok adományaihoz "csatoltak", és azt is átadták a beteg kisgyerekek hozzátartozóinak.
Ami pedig a jövőt illeti, az említett öt motorosklub a következő évben is megszervezi Erdély egyik legnagyobb motoros rockfesztiválját, amelynek bevételéből továbbra is jelentős összeget szánnak majd adományozásra, beteg, illetve árva kisgyerekek megsegítésére.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
15.500 lej két beteg kisgyerek megsegítésére
Mint arról korábban beszámoltunk, az ország motorostalálkozóinak történelmében mindeddig az egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) motorosfesztiválját szervezte meg ez évben, június végén a Székely Motoros Összefogás. Az öt motorosklubból álló szervezőcsapat rendezvényére közel hétezer ember látogatott el, de a négynapos szentegyházi hétvége nem csak a buliról, pihenésről szólt. A marosvásárhelyi Auld Cut MC, a székelyudvarhelyi Independent Eagles MC, a kézdivásárhelyi Flagellum Dei MC, a kászoni KMB Motors MC, valamint a csíkszeredai Rebel Wolves MC által szervezett Székelyföldi Jótékonysági Motorostalálkozó és Rockfesztivál nevében a jótékonysági jelző nem véletlenül szerepel: az első alkalommal a tusnádfürdői árvaházat, a tavaly a szentegyházi, sérült gyerekekkel foglalkozó Szent Gellért Alapítványt, idén pedig – ígéretükhöz híven – két beteg kisgyermeket támogatott a találkozó bevételének jelentős részével a szervező csapat: összesen 15.500 lejt adtak át a gyerekek hozzátartozóinak.
Ez évben György Kincsőt és Kocsis Csilla Cecíliát részesítették támogatásban a motorosklubok. Kincső hatéves és veleszületett sóvesztő szindrómában szenved, az ő kezeléséhez 5250 lejjel járultak hozzá a találkozó szervezői. Csilla Cecília alig tíz hónapos, májdaganattal diagnosztizálták, a harmadik kemoterápiás kezelésen van túl, de igazi oroszlánként küzd a betegsége ellen – mondta Kocsis György, a kislány édesapja. Nyolc hónapos volt, amikor felfedezték a betegséget, jelenleg egy bukaresti kórház gyermek- onkológiai részlegén kezelik. A következő hetekben további kemoterápiás kezeléseken kell részt vennie, de mindenki reménykedik, hogy megmenthető a mája, és nem lesz szüksége szervátültetésre. Orvosai szerint erre megvan az esély. A kislány családjának 10.250 lejt adtak át a motorosok.
Az adományok átadására múlt hét szombatján került sor Kézdivásárhelyen, a szervező klubok képviselőinek, illetve a két kisgyerek hozzátartozóinak jelenlétében a Flagellum Dei MC klubházában. A klub elnöke, Rancz Dezső elmondta, az adományozás hírére a közelben lakó 73 éves, motoros, nyugdíjas bácsi is felajánlott 300 lejt, amelyet természetesen a klubok adományaihoz "csatoltak", és azt is átadták a beteg kisgyerekek hozzátartozóinak.
Ami pedig a jövőt illeti, az említett öt motorosklub a következő évben is megszervezi Erdély egyik legnagyobb motoros rockfesztiválját, amelynek bevételéből továbbra is jelentős összeget szánnak majd adományozásra, beteg, illetve árva kisgyerekek megsegítésére.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 14.
XI. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok
70 községbeli gyermek és fiatal ropta a táncot
Amint azt előzetesen hírül adtuk, pénteken 21 órától a Feketegyarmaton megszervezett szabadtéri retróbulival indult a XI. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok programja, amit Simándi Sándor polgármester nyitott meg. A Nagy Zsolt által összeállított zenére sokan hajnalig mulattak. A helybeliek nem sokáig alhattak, ugyanis a nagyzerindi fúvószenekar Feketegyarmat központjában 7 órától zenés ébresztőt tartott, ezt követően 10 órakor startolt a bográcsfőző verseny, melynek során az 5 csapat birkapörköltet, sertéspörköltet, babgulyást, illetve vadas pörköltet főzött. A zsűri I. díjra értékelte a Tollasok csapatának a vadas-, II. díjra a Menyecskék birkapörköltjét.
Ezzel párhuzamosan a feketegyarmati szabadtéri színpadon 9 órakor kezdődött az iskolások műsora, melynek során a gitárosok, a zerindi óvodások tengerész, illetve a gyarmati óvodások hátizsákos táncaikat mutatták be a tanévzáró műsoraikból. A zerindi előkészítősök színdarabot, majd a III. és IV. osztályosok mutatták be maszkás táncaikat. A néptáncosok szatmári táncot jártak, majd a kicsik előadták a Romuna Brigitta által betanított moderntáncot.
Ezt követően indult a családi vetélkedő, amire 7 család nevezett be: kosárba dobásban, ugrókötelezésben családi piramis összeállításában, gólyalábakon járásban, flakontöltésben, csokievésben, illetve ruhaláncban mérték össze ügyességüket, tudásukat. Legérdekesebb a ruhalánc volt, melynek során az a család kapta a több pontot, melynek tagjai a levetett ruháikból a leghosszabb láncot tudták kialakítani. A vetélkedés hevében az apukák rövidgatyára vetkeztek, de az anyukák se igazán szégyenkeztek a jobb eredményért. Mind a 7 csapat jutalmat kapott – I. helyen Farkas Zoltán és családja végzett holtversenyben Papp Istvánnal és családjával, de azok önként választották a II. helyet, míg III. helyen Komlósi Róbert alpolgármester és családja végzett. A győztesek, de a résztvevők is értékes ajándékokat, minden gyermek labdát, édességet kapott. Az édességeket a gyulai Mikus Éva ajánlotta fel. Utána indult a kerékpárverseny, idén az óvodások külön kategóriát képeztek a kis-, illetve a nagyiskolások és a serdülők mellett, és görkorcsolya verseny is volt. Az óvodás fiúknál Kiss Botond, az elemiseknél Farkas Zoltán, a nagydiákoknál Komlósi Riff Dávid, az elemis lányoknál Vékás Bianka győzött. Egész nap pónilovon lehetett lovagolni, illetve szamaragolni, de ausztrál és nílusi vadludakat is meg lehetett tekinteni, galambokat, fajdkakast is lehetett simogatni, a pörköltfőző verseny termékeit pedig ingyen osztották ki a résztvevők között. 20 órától a rendezvény átköltözött Nagyzerindre, ahol a béksécsabai Thomassy Party Band műsorán, majd az Ibolyások moderntáncán, utána a sztárvendég, Postás Józsi koncertjén, 23 órától tűzijátékon, ezt követően szabadtéri diszkón szórakozhatott a közönség.
Vasárnap
Vasárnap 10.30 órától ünnepi istentiszteletet tartottak a feketegyarmati, 12 órától a nagyzerindi református templomban. 13 órakor a nagyzerindi műfüves pályán indult a kispályás futballbajnokság, amire 6 csapat nevezett be Nagyszalontáról, a helybeli ifik, az öregfiúk, a magukat Drahilnak nevező fiatalok, illetve az ágyai csapat. A versenyt a nagyszalontai csapat nyerte, melynek tagjai felajánlották az I. díjat Komlósi Róbert alpolgármesternek, aki a kupát és az oklevelet az irodájában tartja, hogy bárki megnézhesse. Valamivel 16.30 óra után a Tabajdi Károly Általános Iskolában történt gyülekező után, a helybeli fúvószenekar kíséretében, a főúton indult a népviseleti parádé, amit egy felnőtt leány és fiú felügyelete mellett a Kisibolyások vezettek fel. A menet a központi teret megkerülve, a szabadtéri színpadnál állt meg, aminek a közelében felállított sörsátrak alatt már javában folyt a vígasság, hiszen mindenféle itallal, étellel szolgáltak, ami szemnek, szájnak ingere.
Miután a színes népviseletbe öltözött táncosok csoportonként körtáncot jártak, a szabadtéri színpadról Pap Alma műsorvezető köszöntötte a közönséget. Elsőként a nagyzerindi furulyásokat kérte színpadra, akik Kasza Rozália betanításával, hangszereikkel népdalokat játszottak, énekeltek. Utánuk a Bihar megyei Micske néptánccsoportjának különösen díszes népviseletbe öltözött 9 leánya és 5 fiúja
rutinos táncbemutatóval kedveskedett. Az újkígyósi néptánccsoport kalotaszegi legényese, rimóczi csárdása és délalföldi oláhosa új színt hozott a programba. Az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes dél-alföldi és szatmári táncot mutatott be. A kétegyházi tánccsoport Negró János vezetésével rábaközi magyar, illetve helybeli román táncokkal színesítette a programot. Utánuk a simonyifalvi Leveles tánccsoport Farkas Tamás koreográfiájára szatmári és magyarpalatkai táncokat adott elő rutinosan. A kisiratosi Kisgyöngyvirág néptánccsoport 5 párja Mészár Klementina betanításával előadott dél-alföldi táncainak tapsolt a közönség. A majláthfalvi Százszorszép tánccsoport által előadott mezőségi és marosszéki táncok közben élményszámba ment, ahogyan a fiúk látványosan kiforgatták a lányokat. Utánuk a nagyzerindi citerások játszottak, énekeltek népdalokat. A nagyzerindi Ibolyások 4 csoportja ifj. Szilágyi András koreográfiájával és Kiss Csilla vezetésével az utóbbi években látványos fejlődést mutatnak. Előbb a haladók 12 tagú csapatának szatmári táncai, majd a kicsik ifj. Szilágyi András közreműködésével bemutatott ritmusgyakorlata aratott vastapsot. Utánuk a nagyok 8 párjának szilágysági táncai, majd a menyecskék 12 tagú csapatának dél-alföldi táncai ragadták magával a közönséget. Annál is inkább, mert Csáky Apollónia iskolaigazgatóval és Kiss Csilla csapatvezetővel együtt, az iskola pedagógusai is erősítették a csapatot. Utánuk újra a haladók léptek színpadra, szigetközi táncukkal nagy sikert aratva. A program végét, egyben csattanóját az Ibolyások nagy csapatának a békési tánca képezte, amelynek végén színpadra kérték ifj. Szilágyi Andrást és Kiss Csillát, akiknek figyelmességgel, oklevéllel, illetve virággal kívánták kifejezni köszönetüket az évek óta tanúsított áldozatkészségükéért, odaadásukért. Külön dicséret illeti a műsorvezető Pap Almát, aki amellett, hogy konferált, fellépett a haladók, a nagyok, sőt a menyecskék táncában is. Olykor várnia kellett, amíg a kimerültségtől szóhoz tudott jutni. Miután a színpadon befejezték, a színpad mellett körtánccal kedveskedtek a közönségnek a nagyzerindi Ibolyások, akik a legkisebbektől a legnagyobbakig, mintegy 70-en ropták a táncot.
Üdvözlet, köszönet
A néptáncgála után érkezett meg egy megyei tanácsos társaságában Traian Igaş szenátor, akit a színpadról mutatott be Simándi Sándor polgármester. A szenátor köszöntötte a résztvevőket, gratulált nekik a sikeres falunapokhoz, illetve a polgármesterhez, aki a község vezetősége és a megyei tanács támogatásával igen jelentős fejlesztéseket vitt végbe. Nagyzerind község manapság nem véletlenül a megye egyetlen olyan községe, ahol minden utca aszfaltburkolattal rendelkezik.
A hivatalos program után a vendégek és a fellépők együtt megvacsoráztak, míg a szabadtéri színpad előtt utcabál következett, ahol a Gyarmat Band szolgáltatta a talpalávalót késő éjszakáig. A rendezvény sikeréért köszönet jár a Nagyzerindi Községi Tanácsnak a támogatásért, az iskola pedagógusainak a szervezésben és a lebonyolításban való közreműködésért, valamint minden támogatónak, a vendégek ellátásában segítőnek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
70 községbeli gyermek és fiatal ropta a táncot
Amint azt előzetesen hírül adtuk, pénteken 21 órától a Feketegyarmaton megszervezett szabadtéri retróbulival indult a XI. Nagyzerindi és Feketegyarmati Falunapok programja, amit Simándi Sándor polgármester nyitott meg. A Nagy Zsolt által összeállított zenére sokan hajnalig mulattak. A helybeliek nem sokáig alhattak, ugyanis a nagyzerindi fúvószenekar Feketegyarmat központjában 7 órától zenés ébresztőt tartott, ezt követően 10 órakor startolt a bográcsfőző verseny, melynek során az 5 csapat birkapörköltet, sertéspörköltet, babgulyást, illetve vadas pörköltet főzött. A zsűri I. díjra értékelte a Tollasok csapatának a vadas-, II. díjra a Menyecskék birkapörköltjét.
Ezzel párhuzamosan a feketegyarmati szabadtéri színpadon 9 órakor kezdődött az iskolások műsora, melynek során a gitárosok, a zerindi óvodások tengerész, illetve a gyarmati óvodások hátizsákos táncaikat mutatták be a tanévzáró műsoraikból. A zerindi előkészítősök színdarabot, majd a III. és IV. osztályosok mutatták be maszkás táncaikat. A néptáncosok szatmári táncot jártak, majd a kicsik előadták a Romuna Brigitta által betanított moderntáncot.
Ezt követően indult a családi vetélkedő, amire 7 család nevezett be: kosárba dobásban, ugrókötelezésben családi piramis összeállításában, gólyalábakon járásban, flakontöltésben, csokievésben, illetve ruhaláncban mérték össze ügyességüket, tudásukat. Legérdekesebb a ruhalánc volt, melynek során az a család kapta a több pontot, melynek tagjai a levetett ruháikból a leghosszabb láncot tudták kialakítani. A vetélkedés hevében az apukák rövidgatyára vetkeztek, de az anyukák se igazán szégyenkeztek a jobb eredményért. Mind a 7 csapat jutalmat kapott – I. helyen Farkas Zoltán és családja végzett holtversenyben Papp Istvánnal és családjával, de azok önként választották a II. helyet, míg III. helyen Komlósi Róbert alpolgármester és családja végzett. A győztesek, de a résztvevők is értékes ajándékokat, minden gyermek labdát, édességet kapott. Az édességeket a gyulai Mikus Éva ajánlotta fel. Utána indult a kerékpárverseny, idén az óvodások külön kategóriát képeztek a kis-, illetve a nagyiskolások és a serdülők mellett, és görkorcsolya verseny is volt. Az óvodás fiúknál Kiss Botond, az elemiseknél Farkas Zoltán, a nagydiákoknál Komlósi Riff Dávid, az elemis lányoknál Vékás Bianka győzött. Egész nap pónilovon lehetett lovagolni, illetve szamaragolni, de ausztrál és nílusi vadludakat is meg lehetett tekinteni, galambokat, fajdkakast is lehetett simogatni, a pörköltfőző verseny termékeit pedig ingyen osztották ki a résztvevők között. 20 órától a rendezvény átköltözött Nagyzerindre, ahol a béksécsabai Thomassy Party Band műsorán, majd az Ibolyások moderntáncán, utána a sztárvendég, Postás Józsi koncertjén, 23 órától tűzijátékon, ezt követően szabadtéri diszkón szórakozhatott a közönség.
Vasárnap
Vasárnap 10.30 órától ünnepi istentiszteletet tartottak a feketegyarmati, 12 órától a nagyzerindi református templomban. 13 órakor a nagyzerindi műfüves pályán indult a kispályás futballbajnokság, amire 6 csapat nevezett be Nagyszalontáról, a helybeli ifik, az öregfiúk, a magukat Drahilnak nevező fiatalok, illetve az ágyai csapat. A versenyt a nagyszalontai csapat nyerte, melynek tagjai felajánlották az I. díjat Komlósi Róbert alpolgármesternek, aki a kupát és az oklevelet az irodájában tartja, hogy bárki megnézhesse. Valamivel 16.30 óra után a Tabajdi Károly Általános Iskolában történt gyülekező után, a helybeli fúvószenekar kíséretében, a főúton indult a népviseleti parádé, amit egy felnőtt leány és fiú felügyelete mellett a Kisibolyások vezettek fel. A menet a központi teret megkerülve, a szabadtéri színpadnál állt meg, aminek a közelében felállított sörsátrak alatt már javában folyt a vígasság, hiszen mindenféle itallal, étellel szolgáltak, ami szemnek, szájnak ingere.
Miután a színes népviseletbe öltözött táncosok csoportonként körtáncot jártak, a szabadtéri színpadról Pap Alma műsorvezető köszöntötte a közönséget. Elsőként a nagyzerindi furulyásokat kérte színpadra, akik Kasza Rozália betanításával, hangszereikkel népdalokat játszottak, énekeltek. Utánuk a Bihar megyei Micske néptánccsoportjának különösen díszes népviseletbe öltözött 9 leánya és 5 fiúja
rutinos táncbemutatóval kedveskedett. Az újkígyósi néptánccsoport kalotaszegi legényese, rimóczi csárdása és délalföldi oláhosa új színt hozott a programba. Az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes dél-alföldi és szatmári táncot mutatott be. A kétegyházi tánccsoport Negró János vezetésével rábaközi magyar, illetve helybeli román táncokkal színesítette a programot. Utánuk a simonyifalvi Leveles tánccsoport Farkas Tamás koreográfiájára szatmári és magyarpalatkai táncokat adott elő rutinosan. A kisiratosi Kisgyöngyvirág néptánccsoport 5 párja Mészár Klementina betanításával előadott dél-alföldi táncainak tapsolt a közönség. A majláthfalvi Százszorszép tánccsoport által előadott mezőségi és marosszéki táncok közben élményszámba ment, ahogyan a fiúk látványosan kiforgatták a lányokat. Utánuk a nagyzerindi citerások játszottak, énekeltek népdalokat. A nagyzerindi Ibolyások 4 csoportja ifj. Szilágyi András koreográfiájával és Kiss Csilla vezetésével az utóbbi években látványos fejlődést mutatnak. Előbb a haladók 12 tagú csapatának szatmári táncai, majd a kicsik ifj. Szilágyi András közreműködésével bemutatott ritmusgyakorlata aratott vastapsot. Utánuk a nagyok 8 párjának szilágysági táncai, majd a menyecskék 12 tagú csapatának dél-alföldi táncai ragadták magával a közönséget. Annál is inkább, mert Csáky Apollónia iskolaigazgatóval és Kiss Csilla csapatvezetővel együtt, az iskola pedagógusai is erősítették a csapatot. Utánuk újra a haladók léptek színpadra, szigetközi táncukkal nagy sikert aratva. A program végét, egyben csattanóját az Ibolyások nagy csapatának a békési tánca képezte, amelynek végén színpadra kérték ifj. Szilágyi Andrást és Kiss Csillát, akiknek figyelmességgel, oklevéllel, illetve virággal kívánták kifejezni köszönetüket az évek óta tanúsított áldozatkészségükéért, odaadásukért. Külön dicséret illeti a műsorvezető Pap Almát, aki amellett, hogy konferált, fellépett a haladók, a nagyok, sőt a menyecskék táncában is. Olykor várnia kellett, amíg a kimerültségtől szóhoz tudott jutni. Miután a színpadon befejezték, a színpad mellett körtánccal kedveskedtek a közönségnek a nagyzerindi Ibolyások, akik a legkisebbektől a legnagyobbakig, mintegy 70-en ropták a táncot.
Üdvözlet, köszönet
A néptáncgála után érkezett meg egy megyei tanácsos társaságában Traian Igaş szenátor, akit a színpadról mutatott be Simándi Sándor polgármester. A szenátor köszöntötte a résztvevőket, gratulált nekik a sikeres falunapokhoz, illetve a polgármesterhez, aki a község vezetősége és a megyei tanács támogatásával igen jelentős fejlesztéseket vitt végbe. Nagyzerind község manapság nem véletlenül a megye egyetlen olyan községe, ahol minden utca aszfaltburkolattal rendelkezik.
A hivatalos program után a vendégek és a fellépők együtt megvacsoráztak, míg a szabadtéri színpad előtt utcabál következett, ahol a Gyarmat Band szolgáltatta a talpalávalót késő éjszakáig. A rendezvény sikeréért köszönet jár a Nagyzerindi Községi Tanácsnak a támogatásért, az iskola pedagógusainak a szervezésben és a lebonyolításban való közreműködésért, valamint minden támogatónak, a vendégek ellátásában segítőnek.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2015. július 14.
Magyarok a Regátban – XIX. századi hírlapok tükrében
Románia déli vidékére, az egykor Regátnak nevezett országrészbe kivándorolt erdélyi magyarok élettörténetének igen gazdag irodalma áll az érdeklődő rendelkezésére. A bukaresti magyar református egyház, valamint a magyar nyelvű oktatás 200. évfordulója fontos alkalom arra, hogy ismételten előtérbe kerüljön – ezúttal a korabeli hírlapok adathalmaza alapján – a regáti vidékekre telepedett egykori magyarok tevékenységének sokszínűsége, gazdagsága, változatossága, a sikerekkel, örömökkel s néha kudarcokkal egyetemben.
Egyházról és iskoláról lévén szó, kezdeném a Budapesten megjelenő Ország Tükre című időszaki lappal, amely az 1864. évi 14-es számában, Szokoly Viktor tollából a bukaresti magyar református templom bemutatásával foglalkozik. Már a bevezetőből megtudjuk, hogy „a bukaresti református magyar egyház 1815. május 2-án alapíttatott szőkefalvi Sükei Imre által, ki bemenvén Erdélyből Oláhország fővárosába, darab ideig csak vasárnaponként tarthatott magyar istentiszteletet az ottani német lutheránusok templomában”. Közben bukaresti lakásán magyar iskolát nyit a helybeli gyerekek számára, s 1816-ban telket vásárol a jövendőbeli református templom számára 2650 piaszterért, melynek egy részét Erdélyben és Magyarországon gyűjtötte össze. A kis fatemplom alapját 1821-ben teszi le, a szükséges pénzt Jeremiás István nevű gondnoka segítségével szintén ő maga gyűjtötte össze. „Azonban Sükei – olvassuk tovább – a kis fatemplom tornyára keresztet tétetett, mert az oláhországi lakosok különben nem hitték volna el, hogy az keresztény egyház”.
Közben Sükei tovább munkálkodik. Konstantinápolyba utazik, s ott az angol nagykövetség útján orgonát szerzett hívei számára. 1830 és 1835 között Magyarországon fordul meg több ízben, majd Sziléziát, Württemberget, Németország, Franciaország, Anglia és Hollandia nagy részét járja be a bukaresti egyház megsegítése végett, minek eredményeként 37 111 frank gyűl össze. Munkálkodása teljében, életének 56., pásztorkodásának 34. évében, 1849. január 19-én viszont befejezi földi pályafutását. Sírja az általa alapított templom ajtaja mellett van, hová nejét, a bukaresti Kis Máriát ő maga temette el két évvel előbb.
Halála után két öreg lelkész következett. Az egyik Péterfi Albert nagyenyedi tanár, aki a forradalom elől vonult Bukarestbe, de még egy évet sem működhetett, elhalálozott 1850. március 29-én, 49 éves korában. Halála után az egyház Izsák Ede nagyszebeni lelkészt szerette volna meghívni a megüresedett parókiára, de az osztrák hatóságok politikai okok miatt nem adtak számára útlevelet. A helyzeten a kolozsvári püspökség kívánt segíteni: október 13-án Dimény József felvinci lelkészt küldte Bukarestbe, aki 1854-ig paposkodott, a következő évben viszont gyulafehérvári várfogságban halt meg. 1855 áprilisáig a lutheránus pap látta el a legszükségesebb teendőket. Ekkor Bodola Sámuel püspökhelyettes Székely János kolozsvári segédlelkészt szólította föl a bukaresti állás elfoglalására, de ő visszalépett. Így veszi át a megüresedett lelkészi hivatalt 1855. április 1-jén az erdélyi származású, magyarrégeni születésű (Szászrégen része) Koós Ferenc, aki emlékiratában így eleveníti föl bukaresti lelkészi pályájának első napját:
„Fölvirradt végre az a nagy nap is életemben, hogy beköszöntsek abba az egyházba, melynek felvirágoztatására hajtottam feláldozni életem hátralevő részét” – írta bukaresti szolgálata első napján, 1855. április 1-jén Koós Ferenc.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
Románia déli vidékére, az egykor Regátnak nevezett országrészbe kivándorolt erdélyi magyarok élettörténetének igen gazdag irodalma áll az érdeklődő rendelkezésére. A bukaresti magyar református egyház, valamint a magyar nyelvű oktatás 200. évfordulója fontos alkalom arra, hogy ismételten előtérbe kerüljön – ezúttal a korabeli hírlapok adathalmaza alapján – a regáti vidékekre telepedett egykori magyarok tevékenységének sokszínűsége, gazdagsága, változatossága, a sikerekkel, örömökkel s néha kudarcokkal egyetemben.
Egyházról és iskoláról lévén szó, kezdeném a Budapesten megjelenő Ország Tükre című időszaki lappal, amely az 1864. évi 14-es számában, Szokoly Viktor tollából a bukaresti magyar református templom bemutatásával foglalkozik. Már a bevezetőből megtudjuk, hogy „a bukaresti református magyar egyház 1815. május 2-án alapíttatott szőkefalvi Sükei Imre által, ki bemenvén Erdélyből Oláhország fővárosába, darab ideig csak vasárnaponként tarthatott magyar istentiszteletet az ottani német lutheránusok templomában”. Közben bukaresti lakásán magyar iskolát nyit a helybeli gyerekek számára, s 1816-ban telket vásárol a jövendőbeli református templom számára 2650 piaszterért, melynek egy részét Erdélyben és Magyarországon gyűjtötte össze. A kis fatemplom alapját 1821-ben teszi le, a szükséges pénzt Jeremiás István nevű gondnoka segítségével szintén ő maga gyűjtötte össze. „Azonban Sükei – olvassuk tovább – a kis fatemplom tornyára keresztet tétetett, mert az oláhországi lakosok különben nem hitték volna el, hogy az keresztény egyház”.
Közben Sükei tovább munkálkodik. Konstantinápolyba utazik, s ott az angol nagykövetség útján orgonát szerzett hívei számára. 1830 és 1835 között Magyarországon fordul meg több ízben, majd Sziléziát, Württemberget, Németország, Franciaország, Anglia és Hollandia nagy részét járja be a bukaresti egyház megsegítése végett, minek eredményeként 37 111 frank gyűl össze. Munkálkodása teljében, életének 56., pásztorkodásának 34. évében, 1849. január 19-én viszont befejezi földi pályafutását. Sírja az általa alapított templom ajtaja mellett van, hová nejét, a bukaresti Kis Máriát ő maga temette el két évvel előbb.
Halála után két öreg lelkész következett. Az egyik Péterfi Albert nagyenyedi tanár, aki a forradalom elől vonult Bukarestbe, de még egy évet sem működhetett, elhalálozott 1850. március 29-én, 49 éves korában. Halála után az egyház Izsák Ede nagyszebeni lelkészt szerette volna meghívni a megüresedett parókiára, de az osztrák hatóságok politikai okok miatt nem adtak számára útlevelet. A helyzeten a kolozsvári püspökség kívánt segíteni: október 13-án Dimény József felvinci lelkészt küldte Bukarestbe, aki 1854-ig paposkodott, a következő évben viszont gyulafehérvári várfogságban halt meg. 1855 áprilisáig a lutheránus pap látta el a legszükségesebb teendőket. Ekkor Bodola Sámuel püspökhelyettes Székely János kolozsvári segédlelkészt szólította föl a bukaresti állás elfoglalására, de ő visszalépett. Így veszi át a megüresedett lelkészi hivatalt 1855. április 1-jén az erdélyi származású, magyarrégeni születésű (Szászrégen része) Koós Ferenc, aki emlékiratában így eleveníti föl bukaresti lelkészi pályájának első napját:
„Fölvirradt végre az a nagy nap is életemben, hogy beköszöntsek abba az egyházba, melynek felvirágoztatására hajtottam feláldozni életem hátralevő részét” – írta bukaresti szolgálata első napján, 1855. április 1-jén Koós Ferenc.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)
2015. július 14.
Tiszteletbeli háromszékiek
„Háromszék sok jeles papot adott a világnak”
A július 8-án Gelencén első ízben tartott papi találkozót a gelencei születésű Pakó Benedek ny. plébános-kanonok szervezte, aki érdeklődésünkre elmondta, az eseményre a Háromszéken született vagy itt szolgáló paptestvéreket hívták meg, akik így bizonyos tekintetben tiszteletbeli háromszékieknek számítanak.
– Sok papot meghívtunk, végül 36-an vettek részt a találkozón. Meghívtuk az érsek urat is, de ő foglalt volt, ellenben Tamás József segédpüspök úr szívesen részt vett a rendezvényünkön, ő volt a főcelebráns, és a beszédet is vállalta. Háromszék sok jeles papot adott a világnak, Gelencéről nyolcan vannak, akik aktívan szolgálják a népet, de akadnak teológiai tanárok és előkelő egyházi méltóságok is közöttük – nyilatkozta Pakó Benedek, hozzátéve, a Kovászna megyében megfordult papok közül is sokan magas tisztséget viselnek az egyházban.
A nyugalmazott kanonok a találkozó szervezésének előzményeire is kitért.
– Ezt az egész hagyományt Harai Pál néhai medgyesi plébános kezdeményezte, lokálpatrióta lévén. Az első találkozót 2002-ben szervezte meg, akkor még Medgyesen szolgált. Én a tavaly döntöttem el, hogy folytatom a kezdeményezést, ugyanis többször buzdított, hogy valaki hívja meg a papságot egy ilyen eseményre. Mondtam is neki telefonon, „nyugodj meg, Pali atya, van folytatása a kezdeményezésednek, tarts ki!”, biztattam, hiszen akkor már súlyos beteg volt – fejtette ki.
Hozzátette, úgy véli, a télen elhunyt atya kívánsága teljesült, ugyanis már több pap jelezte, szeretné ezt a hagyományt kiterjeszteni. A találkozó lehetőséget nyújt arra, hogy Istennek hálát adjanak, amiért papként szolgálhatják, ugyanakkor kitűnő alkalom, hogy jobban megismerjék egymást, különös tekintettel a fiatal nemzedékre. Jó példa erre Pakó Benedek életútja, hiszen sokáig Szászrégenben szolgált, tíz évig pedig a Zsil-völgyében, elszigetelt helyeken látta el a lelkipásztori teendőket.
A találkozót tervek szerint minden évben megrendeznék. „A gelencei papok eddig is évente találkoztak”, mondta a nyugalmazott kanonok, egyúttal megköszönve Bereczi István gelencei plébánosnak a szervezésben nyújtott segítséget, dr. Pál Andornak a támogatást.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Háromszék sok jeles papot adott a világnak”
A július 8-án Gelencén első ízben tartott papi találkozót a gelencei születésű Pakó Benedek ny. plébános-kanonok szervezte, aki érdeklődésünkre elmondta, az eseményre a Háromszéken született vagy itt szolgáló paptestvéreket hívták meg, akik így bizonyos tekintetben tiszteletbeli háromszékieknek számítanak.
– Sok papot meghívtunk, végül 36-an vettek részt a találkozón. Meghívtuk az érsek urat is, de ő foglalt volt, ellenben Tamás József segédpüspök úr szívesen részt vett a rendezvényünkön, ő volt a főcelebráns, és a beszédet is vállalta. Háromszék sok jeles papot adott a világnak, Gelencéről nyolcan vannak, akik aktívan szolgálják a népet, de akadnak teológiai tanárok és előkelő egyházi méltóságok is közöttük – nyilatkozta Pakó Benedek, hozzátéve, a Kovászna megyében megfordult papok közül is sokan magas tisztséget viselnek az egyházban.
A nyugalmazott kanonok a találkozó szervezésének előzményeire is kitért.
– Ezt az egész hagyományt Harai Pál néhai medgyesi plébános kezdeményezte, lokálpatrióta lévén. Az első találkozót 2002-ben szervezte meg, akkor még Medgyesen szolgált. Én a tavaly döntöttem el, hogy folytatom a kezdeményezést, ugyanis többször buzdított, hogy valaki hívja meg a papságot egy ilyen eseményre. Mondtam is neki telefonon, „nyugodj meg, Pali atya, van folytatása a kezdeményezésednek, tarts ki!”, biztattam, hiszen akkor már súlyos beteg volt – fejtette ki.
Hozzátette, úgy véli, a télen elhunyt atya kívánsága teljesült, ugyanis már több pap jelezte, szeretné ezt a hagyományt kiterjeszteni. A találkozó lehetőséget nyújt arra, hogy Istennek hálát adjanak, amiért papként szolgálhatják, ugyanakkor kitűnő alkalom, hogy jobban megismerjék egymást, különös tekintettel a fiatal nemzedékre. Jó példa erre Pakó Benedek életútja, hiszen sokáig Szászrégenben szolgált, tíz évig pedig a Zsil-völgyében, elszigetelt helyeken látta el a lelkipásztori teendőket.
A találkozót tervek szerint minden évben megrendeznék. „A gelencei papok eddig is évente találkoztak”, mondta a nyugalmazott kanonok, egyúttal megköszönve Bereczi István gelencei plébánosnak a szervezésben nyújtott segítséget, dr. Pál Andornak a támogatást.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. július 14.
Táborban a Gábor
A Miért idei EU Tábora két szempontból sem nevezhető megszokottnak. Egyrészt külső jegyeiben illetlenségig sikeresen tükrözte a 21. századot, másrészt olyan fontos témákat érintett, amikről mifelénk nem szokás beszélni, pedig kéne. Egyszóval – két sűrű marosfői nap tapasztalata alapján – egészen európaira sikeredett. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.
Cigányok, melegek, fogyatékkal élők, menekültek, drogosok. Az általános reakció, ha valaki ilyesmiről beszél, hogy megharapta egy elkóborolt pesti liberális, hiszen mindegyik csoporttal szemben ismerjük a megoldást. Ha a cigányok nem maradnak nyugton a faluszélen, gyújtsuk rájuk a házat, a melegeket hagyhatjuk élni, ha láthatatlanok maradnak, különben kapnak egy poffot, a „nyomorékok” elégedjenek meg a mély sajnálattal és a halk fohásszal, hogy csak nálunk ne legyen ilyen, a menekültek pedig húzzanak vissza, ahonnan jöttek. A drogokról ne is beszéljünk, igaz magyar ember kizárólag pálinkától, Igazi Csíki sörtől és autonómiáról szőtt álmoktól bódul, más egyébtől soha. Az már egy másik kérdés, hogy az általunk ismert és dogmaként kezelt stratégiák, agresszívan őrzött struccpolitikák ezekben az ügyekben mennyire hatékonyak, illetve mennyire szolgáljuk a közösséget, ha hagyjuk őket automatikusan átöröklődni a következő generációra, anélkül, hogy legalább a végiggondolásukat lehetővé tennénk, ne adj Isten, kikényszerítenénk. Úgy látszik, ezt a kérdést a MIÉRT új elnöksége is feltette magának, és a következtetések határozott cselekvésre sarkallták őket.
A magam részéről az első esti ismerkedősdit kihagyom, és a július 8-ai – egyértelműen a legmarkánsabb tematikával bíró – Romanapon, rögtön a sűrűjében kapcsolódom be a tábor igényes, témába vágó plakátok között babzsákokon heverésző életébe, valahol az első előadó, Boros Lóránd a romániai cigány/roma csoportok bemutatását célzó mondandójának felénél, így erről nem tudok részletes beszámolót adni, fültanúk egybehangzó véleménye szerint némileg eklektikusra sikeredett.
Bevonni minél több embert
Tonk Gabriella szerint nem elég, ha a közösségek vezetői tárgyalnak egymással
Tonk Gabriella, a Pata-Kolozsvár társadalmi intervenciós projekt egyik koordinátorának – aki munkatársaival együtt a kincses város egyik legkomolyabb szociális problémájára keres és talál megoldásokat – előadását viszont már kibiztosított jegyzetfüzettel (na jó, okostelefonnal) hallgattam. Pataréttel kapcsolatban az első információ, amit kapunk, hogy messze nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy az a közgondolkodásban él.
Értem ez alatt például, hogy négy jól elkülöníthető, eltérő adottságú és szerkezetű közösség lakja, akiket csak az azonos lokáció és a mélyszegénység köt össze. Legrégebbi és legnagyobb közülük a 2500 lelket számláló Dallas, ahová a nyolcvanas években települt be az első hullám a nemrégiben bezárt szeméttelep értékesíthető hulladéka miatt. A második kis közösséget az ő szemétdombokon lakó és dolgozó, változó létszámú napszámosaik alkotják. A Cantonului-t már a város hozta létre hajléktalanokból a kilencvenes években, a statisztikák szerint 600 fős e közösség. Az utolsó hullámban a Coastei utca 2010 karácsonya előtt pár nappal keresztényi szeretetből teherautóra pakolt illegális lakói érkeztek, ők nagyjából háromszázan vannak.
Egy nagyközségnyi ember, akik a legtöbbünk számára egyet jelentenek a közeli szemétdombbal,
úgy kezeljük őket, mintha nem is kényszerből élnének ott, hanem valamiféle, bizonyára cigány hagyományt követve.
Az első – jellemzően külföldi vallási szervezetekhez kapcsolódó – beavatkozási kísérletek az ezredfordulóig várattak magukra, az átgondolt, folyamatos munka pedig egészen 2012-ig, amikor is egy kukásautó halálra gázolt egy szemétben játszó pataréti gyermeket. A szomorú eset nagyobbacska visszhangja következtében a legelső célkitűzés az volt, hogy a legfiatalabbakat biztonságban tudják: egy katonai sátorba gyűjtve őket elkezdtek foglalkozni velük. Ez a lépés nagyban segítette az azóta összetett cselekvési programmá váló projekt első komponensét, amely a helyiek bevonását tűzte ki céljául. Ezen felül a projekt résztvevői szeretnék mielőbb és minél több szállal összekötni a mondhatni társadalmon kívül élő patarétieket az intézményrendszerrel, elsősorban elérhetővé akarják tenni számukra a társadalombiztosítás kínálta védelmet. A program harmadik komponense a családvédelem, melyben komoly nehézséget jelent Tonk Gabriella szerint, hogy a vonatkozó román törvények az egyént tekintik alapegységknek; ami szociológiailag nehezen értelmezhető. Negyedik komponens a biztonság megteremtése, azaz az ebben az élethelyzetben komoly veszélyforrást jelentő családon és közösségen belüli erőszak leküzdése. Ötödik a saját kultúra és szociális identitás erősítése, ehhez szorosan kapcsolódik a hatodik komponenst alkotó oktatás. A civilek nem akarnak átvállalni állami feladatokat, inkább kiegészítik azokat, például az iskolaelhagyás megakadályozásán keresztül. Hetedik feladatkör a foglalkoztatás, nyolcadik a deszegregáció, kilencedik a lakhatási problémák megoldása, az utolsó pedig a kommunikáció a város felé, mely a terület és lakói megítélésének javítását célozza.
A projekt finanszírozását a Magyarországon páriának számító Norvég Alap biztosítja 2+1 millió euróval, utóbbi 32 lakás felépítését finanszírozza a város különböző pontján, ahová integráltan át szeretnék költöztetni az erre alkalmas patarétieket.
Tonk Gabriella zárásul elmondta, a projekt megítélése nem egyértelmű, civil oldalról is éri őket támadás a támogatások felett élvezett monopólium miatt.
Az eredmények viszont, a folyamatos monitoringnak köszönhetően, mérhetőek, kísérleti projekt lévén igyekeznek a kipróbált módszereket mások által is átvehető metodológiává kristályosítani. Mint kiemeli, a hasonló esetekben a legfontosabb mindig az, hogy ne csak az önkormányzati vezetők tárgyaljanak a roma vezetőkkel, hanem mind a többségi társadalomból, mind az érintett közösségből vonjanak be embereket. Párhuzamosan kell dolgozni mindegyik oldalon.
Szemüveges cigánygyerek
Mint az ötperces szünetet követő előadásból kiderül, Sepsiszentgyörgyön az önkormányzati munka és a civilekre jellemző célkitűzések sikeresen összekapcsolódnak. Mindig az embert kell látni – kezdi a beszélgetést Tischler Ferenc, aki huszonkét évnyi célirányos tapasztalattal a háta mögött lett Sepsiszentgyörgy romákért felelős alpolgármestere.
Mint elmondta, ő is látta a szakadékot a 19. században érkezett három családból 1800 fősre duzzadt őrkői roma közösség és az intézményrendszer között, amit szerinte csak elkötelezett és kitartó munkával lehet áthidalni.
Az alpolgármester hangsúlyozza: a rendszerváltás abszolút vesztesei a cigányok, a kilencvenes évektől „lehúzta nekik a társadalom a redőnyt”, az a kevéske szál, amivel addig kapcsolódhattak a többségi társadalomhoz, és ezen keresztül a megélhetési lehetőségekhez, mind elszakadt egyik pillanatról a másikra.
Személyes tapasztalata az, hogy nem lehet távolról megoldani a nagyon is összetett problémákat, jelen kell lenni a közösségekben, meg kell ismerni az embereket, hiszen mindenki valamilyen egyéni problémacsomagot cipel a hátán. Vannak betegek, fogyatékkal élők, millió egyéb nehézség is kínozza ezeket az embereket a mélyszegénység mellett, de ezek közül néhány könnyen orvosolható. „Láttatok már szemüveges cigánygyereket?” – teszi fel a kérdést az előadás ezen pontján, a hallgatóság zavarodott kuncogással válaszol. Pedig néha egyszerű rövidlátás áll a tanulási nehézségek hátterében, hiszen a jellemzően hátsó sorba ültetett gyermek egész egyszerűen nem tudja lemásolni, amit a tanító a táblára rajzol.
Nagyon sok olyan gyermek van, aki már az óvodába komoly hátránnyal érkezik, hiszen a 0-3 közötti kor az az időszak, amikor az idegrendszer és rengeteg készség kifejlődik, a megfelelő ingerek elmaradása esetén később bepótolhatatlanul. Ezért az önkormányzat beindította a Biztos kezdet programot, mely éppen a legkisebbeket és édesanyjukat célozza. Mint Tischler Ferenc elmondja, ennyire korán kell beavatkozni ahhoz, hogy sikeres integrált oktatásról lehessen beszélni, különben a rendszerbe komoly hiányosságokkal érkező gyerekek stigmatizálva érzik magukat, főleg, hogy sokszor nem elkötelezett pedagógusok dolgoznak a fontos posztokon, az oktatási törvény pedig alapvetően alkalmatlan a probléma kezelésére.
Pedig – folytatja Tischler – a cigány származás nem kéne stigma legyen, hiszen sokszor az Őrkőn sétálva maga is arra vágyik, hogy közéjük tartozhasson, hiszen a „magyarokéra” rácáfolóan összetartó közösségként ismeri őket, akik nincsenek tudatában saját értékeiknek. Az ebből fakadó kisebbségi komplexusra sok önkormányzat azzal is rásegít, hogy kívülről dirigálva kiskorúsítja a közösségeket, ahelyett, hogy bevonná őket a fejlesztésekbe, és ezzel párhuzamosan keményen dolgozna a többségi társadalom komoly, és sokszor megalapozatlan előítéletein.
Ezek közül az egyik az, hogy a cigányok megélhetési céllal, a segélyért vállalnak gyermeket, miközben személyes tapasztalata szerint a magas születésszám felvilágosítás hiányából fakad a legtöbb esetben. Az ő családtervezéssel kapcsolatos oktatómunkájuk következtében 15 százalékkal csökkent egy év alatt az abortuszok száma.
Mint Tischler Ferenc elmondja, bár rövid idő alatt is sikerült újabb mérföldköveket elérniük, például a férfiak foglalkoztatására hamarosan beindul a biobrikett gyártás, illetve a járdalap öntés, mindkettő a közösség saját használatára, de a város kétkedve nézi a munkát, sok idő kell még ahhoz, hogy a két közösség közeledjen egymáshoz. Ő a bírálóknak mindig azt feleli, a következő tíz évben lehet ölbe tett kézzel kiabálva nézni a cigánykérdést, illetve keményen dolgozni megoldásokon, ő az utóbbihoz kérne egy kis türelmet, hiszen semmi sem fog megoldódni egyik napról a másikra. Mint zárásként kiemeli, a székelység, mint kisebbség nem tagadhatja meg egy másik kisebbség jogait,
hiszen azzal saját maga alatt vágja a fát, a cigányságban nem szabad ellenséget látni, együttélésre ítéltettünk.
Kerekesszékben is kerek élet
Az ebédszünet után a szervezők egy kis változást eszközölnek a programban a roma tematika folytatása helyett, az estére tervezett Tabu sarok következik, ahol a fogyatékosság a téma. A meghívott vendég, a máréfalvi születésű, jelenleg Szegeden élő Papp Szabolcs, a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője.
Szabolcs öthónapos korában negyvenfokos lázas volt, amikor a gyermekbénulás elleni védőoltást megkapta, így azonnal lebénult.
Azzal kezdi, hogy őt személy szerint nem érdekli, udvariasan kerekesszékesnek nevezik-e vagy másnak, mindig az emberre és a szándékra koncentrál, de – figyelmezteti a hallgatóságot – nem mindenki kezeli ezt ennyire lazán, szóval érdemes odafigyelni.
Mint mondja, a felnőttkorban, például baleset következtében székbe kerülők helyzete nehezebb, nagyobb a trauma, egy ilyen ember könnyebben kezeli ellenségként a világot. Nem mintha neki könnyű élete lett volna, hiszen gyermekkorában nem lehetett nagyon egyszerűen kezeléshez jutni, három éves korától hónapokat töltött távol a családjától különböző intézményekben, míg a szülei dolgoztak. Hét éves korában aztán leálltak a kezeléssel, mivel az egyik orvosa a füle hallatára azt mondta: nem tudom, miért hozták ezt a béna gyereket, úgysem tudunk rajta segíteni. A faluban sem tudták kezelni a helyzetet, amíg még tudott mankóval járni kisgyermekként, a testvérei kisszekérrel vitték az iskolába, délután pedig az osztálytársak húzták haza. Ilyenkor sokszor előfordult, hogy az idős bácsik rászóltak, szégyellje magát, szálljon ki azonnal, mit lustálkodik, dolgoztatja a többieket. Tanulmányait az alsó tagozat után kénytelen volt befejezni, mert romlott a lába állapota, kerekesszéket nem kapott, hason kúszva pedig nem akart iskolába menni, pedig ez lett volna az egyetlen megoldás. Ekkor megfogadta, csak azért is maga fogja keresni a kenyerét. Segített a testvérének autót szerelni, behordta szekérrel a fát az erdőről, így edzette magát, később estiben az 5-8 osztályt is elvégezte.
Egy magyarországi táborban aztán új ismeretségeket szerzett, akik segítettek neki eljönni otthonról, önállósítania magát. Egy év önkénteskedés után került a Nem Adom Fel Alapítványhoz, ahol azóta is helytáll. Dolgozik, van egy „egészséges” felesége, három gyermek édesapja. Mint megvallja, kezdetben a felesége családja nehezen fogadta, hogy a lány egy „sérült”-et választ, a nagymama például azt mondta, az utcájába se merjen bemenni, ma már jóban vannak, az idős hölgyet Szabolcs viszi autóval hetente kontrollra az orvoshoz.
Sikersztorik, mérsékelt sikerrel
A Szabolccsal folytatott bensőséges beszélgetés után folytatódik a roma tematika a szervezők által személyesnek szánt, végül némileg közhelyesre sikeredett történetekkel. Horváth Gyula Antal cigány származású színész-koreográfus szívesen beszélt származásáról, vajda tisztséget viselő nagypapájáról, aki a szekérről szöktette le a pénzt később is csak a színéről ismerő nagymamát, a Vásárhely melletti hűvösvölgyi roma közösségben táncoktatás közben szerzett tapasztalatairól, de mégsem rajzolódott ki történetéből olyan ív, ami a délelőtt megismert élethelyzetekből vezet a siker felé.
A Bahrtalo (Jó szerencsét!) című film egyik főszereplője Gábor Lajos, „Lali” is inkább stand-up comedyvel érkezik, mint szociológiai igényű önvallomással, ettől függetlenül igen sokat megtudunk tőle a Gábor-cigányok életéről, melynek középpontjában a béke fenntartása, vagy mielőbbi helyreállítása áll. Emellett szó esett a házasságról is, ahol az érzelmekkel minimum azonos helyen áll az anyagi biztonság megteremtése, hogy a fiataloknak ne kelljen a nulláról indulni. Esküdözéssel, legendákkal, kópésággal átszőtt világot rajzol fel Lali, mellyel sokszor derültséget vált ki a hallgatóság soraiban, jól fellazítva őket a délelőtti komolyságból, felkészítve őket az esti remek Szempöl-koncertre.
Politika és köcsögmentesítés
A másnap délelőtt a politikáé, Kelemen Hunor szövetségi elnök a washingtoni út tapasztalatairól beszél, Kovács Péter ügyvezető elnök az újratervezés szlogent bontja alá a fiataloknak, miközben megpróbál napirendre térni a babzsákon heverészés felett, Ráduly Róbert pedig viszontagságait regéli el a fiataloknak. Előadásaik részletei Kustán Magyari kolléga beszámolóiban olvashatóak a Maszolon (itt és itt).
Az ebédszünet után, Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár igyekszik riasztó számadatokkal, és az afrikai népességrobbanás rémképével mielőbbi szaporodásra bírni az ifjúságot, rámutatva a nemzettel szembeni kiemelt felelősségükre, de ők szerencsére maradnak inkább meghallgatni Bogdán László, a magyarországi Cserdi község polgármesterének a roma tematikát lezáró, arra fénylő koronát helyező, szuggesztív előadását. Tudják, ő az az úriember, aki „köcsögmentesítés” címen elvitte településének fiataljait, hogy lássák, az általuk ismert megoldások jellemzően hová vezetnek.
Vezetése alatt Cserdiben az évi 600 bűncselekmény 9-re csökkent, szinte mindenki dolgozik (nagy területeken vállalnak bérkapálást, emellett 17 hektárnyi saját földjükön többek között az ország legjobb minőségű burgonyáját termesztik), három roma lány pedig rendőrnek készül, emellett a környező településeket már Cserdi segíti adományokkal.
Bogdán László a cigányság legnagyobb problémájának azt tartja, hogy kiszorultak a középosztályból, a mélyszegénység pedig komoly csapda, hiszen jómaga is három általánost végezhetett csak, és 17 éves koráig sokszor dögkútból evett.
Azt is komoly gondnak tartja, hogy a politikának nem érdeke a cigányság megítélésének javítása, jóllehet, most a cigányok helyett a menekültekben találtak megfelelő ellenségképre, így a cigányság felzárkózhatott a kisebbik rossz pozícióba. Mint mondja, mindegyik politikai oldal megkereste, de nemet mondott nekik, hiszen nem szeretne senki „díszcigánya” lenni. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, röviden felel: szereti a hazáját, a fiatalokat pedig arra kéri, ne legyenek cinkosai a hatalomnak a címkék gyártásában és fenntartásában, hiszen mindnyájan emberek vagyunk.
Tabuktól tévhitekig
Őszinteség - igen, asztal és szék - nem
Bogdán László zárszavára kitűnően rímel a Tabu sarok esti programja, ahol a homoszexualitás a téma, méghozzá egy igazi coming out-tal (előbújással), hiszen a beszélgetés meghívott két hölgyvendége egy párnak vallja magát. A hallgatóság mindezt remekül fogadja, csak két belógott helyi fiatalember nyerít fel egyszerre, hogy „leszbik vagytok, b…meg!”, de utána ők is érdeklődéssel hallgatják a beszélgetést.
A feszültségek nélkül telő egy órában rengeteg tévhitet sikerül érinteni, például hogy köztük senki sem viseli a nadrágot, hiszen a szexuális irányultság teljesen független a nemi identitástól, mindketten teljes értékű nőnek vallják magukat, akik történetesen egymást szeretik, a szexualitás pedig pont akkora súllyal szerepel az életükben, mint bárki máséban.
A házassággal és a melegek gyermekvállalásának kérdésével kapcsolatos teoretikus kérdéseket egy huszárvágással a valóság síkjára terelik: ma is élnek Erdélyben melegek, sőt, sok személyes ismerősük nevel gyermeket, a jogok megtagadásával a témát szőnyeg alá söprik, a jelenséget viszont nem szűntetik meg. Érdekes számadattal is szolgálnak: az ő témába vágó,
Facebook-csoportjuk jelenleg 160, Kolozsváron élő magyar értelmiségi meleget számlál.
A táborból - sajnos a vége előtt másfél nappal - azzal a határozott megérzéssel távozom: a tabuk feloldása nem jelent biztosítékot a hosszú távú túlélésre, de abba biztos nem pusztulunk bele, ha a fejünket kihúzzuk a homokból, és merünk egy picit lazítani
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A Miért idei EU Tábora két szempontból sem nevezhető megszokottnak. Egyrészt külső jegyeiben illetlenségig sikeresen tükrözte a 21. századot, másrészt olyan fontos témákat érintett, amikről mifelénk nem szokás beszélni, pedig kéne. Egyszóval – két sűrű marosfői nap tapasztalata alapján – egészen európaira sikeredett. Tasnádi-Sáhy Péter beszámolója.
Cigányok, melegek, fogyatékkal élők, menekültek, drogosok. Az általános reakció, ha valaki ilyesmiről beszél, hogy megharapta egy elkóborolt pesti liberális, hiszen mindegyik csoporttal szemben ismerjük a megoldást. Ha a cigányok nem maradnak nyugton a faluszélen, gyújtsuk rájuk a házat, a melegeket hagyhatjuk élni, ha láthatatlanok maradnak, különben kapnak egy poffot, a „nyomorékok” elégedjenek meg a mély sajnálattal és a halk fohásszal, hogy csak nálunk ne legyen ilyen, a menekültek pedig húzzanak vissza, ahonnan jöttek. A drogokról ne is beszéljünk, igaz magyar ember kizárólag pálinkától, Igazi Csíki sörtől és autonómiáról szőtt álmoktól bódul, más egyébtől soha. Az már egy másik kérdés, hogy az általunk ismert és dogmaként kezelt stratégiák, agresszívan őrzött struccpolitikák ezekben az ügyekben mennyire hatékonyak, illetve mennyire szolgáljuk a közösséget, ha hagyjuk őket automatikusan átöröklődni a következő generációra, anélkül, hogy legalább a végiggondolásukat lehetővé tennénk, ne adj Isten, kikényszerítenénk. Úgy látszik, ezt a kérdést a MIÉRT új elnöksége is feltette magának, és a következtetések határozott cselekvésre sarkallták őket.
A magam részéről az első esti ismerkedősdit kihagyom, és a július 8-ai – egyértelműen a legmarkánsabb tematikával bíró – Romanapon, rögtön a sűrűjében kapcsolódom be a tábor igényes, témába vágó plakátok között babzsákokon heverésző életébe, valahol az első előadó, Boros Lóránd a romániai cigány/roma csoportok bemutatását célzó mondandójának felénél, így erről nem tudok részletes beszámolót adni, fültanúk egybehangzó véleménye szerint némileg eklektikusra sikeredett.
Bevonni minél több embert
Tonk Gabriella szerint nem elég, ha a közösségek vezetői tárgyalnak egymással
Tonk Gabriella, a Pata-Kolozsvár társadalmi intervenciós projekt egyik koordinátorának – aki munkatársaival együtt a kincses város egyik legkomolyabb szociális problémájára keres és talál megoldásokat – előadását viszont már kibiztosított jegyzetfüzettel (na jó, okostelefonnal) hallgattam. Pataréttel kapcsolatban az első információ, amit kapunk, hogy messze nem olyan egyszerű a helyzet, mint ahogy az a közgondolkodásban él.
Értem ez alatt például, hogy négy jól elkülöníthető, eltérő adottságú és szerkezetű közösség lakja, akiket csak az azonos lokáció és a mélyszegénység köt össze. Legrégebbi és legnagyobb közülük a 2500 lelket számláló Dallas, ahová a nyolcvanas években települt be az első hullám a nemrégiben bezárt szeméttelep értékesíthető hulladéka miatt. A második kis közösséget az ő szemétdombokon lakó és dolgozó, változó létszámú napszámosaik alkotják. A Cantonului-t már a város hozta létre hajléktalanokból a kilencvenes években, a statisztikák szerint 600 fős e közösség. Az utolsó hullámban a Coastei utca 2010 karácsonya előtt pár nappal keresztényi szeretetből teherautóra pakolt illegális lakói érkeztek, ők nagyjából háromszázan vannak.
Egy nagyközségnyi ember, akik a legtöbbünk számára egyet jelentenek a közeli szemétdombbal,
úgy kezeljük őket, mintha nem is kényszerből élnének ott, hanem valamiféle, bizonyára cigány hagyományt követve.
Az első – jellemzően külföldi vallási szervezetekhez kapcsolódó – beavatkozási kísérletek az ezredfordulóig várattak magukra, az átgondolt, folyamatos munka pedig egészen 2012-ig, amikor is egy kukásautó halálra gázolt egy szemétben játszó pataréti gyermeket. A szomorú eset nagyobbacska visszhangja következtében a legelső célkitűzés az volt, hogy a legfiatalabbakat biztonságban tudják: egy katonai sátorba gyűjtve őket elkezdtek foglalkozni velük. Ez a lépés nagyban segítette az azóta összetett cselekvési programmá váló projekt első komponensét, amely a helyiek bevonását tűzte ki céljául. Ezen felül a projekt résztvevői szeretnék mielőbb és minél több szállal összekötni a mondhatni társadalmon kívül élő patarétieket az intézményrendszerrel, elsősorban elérhetővé akarják tenni számukra a társadalombiztosítás kínálta védelmet. A program harmadik komponense a családvédelem, melyben komoly nehézséget jelent Tonk Gabriella szerint, hogy a vonatkozó román törvények az egyént tekintik alapegységknek; ami szociológiailag nehezen értelmezhető. Negyedik komponens a biztonság megteremtése, azaz az ebben az élethelyzetben komoly veszélyforrást jelentő családon és közösségen belüli erőszak leküzdése. Ötödik a saját kultúra és szociális identitás erősítése, ehhez szorosan kapcsolódik a hatodik komponenst alkotó oktatás. A civilek nem akarnak átvállalni állami feladatokat, inkább kiegészítik azokat, például az iskolaelhagyás megakadályozásán keresztül. Hetedik feladatkör a foglalkoztatás, nyolcadik a deszegregáció, kilencedik a lakhatási problémák megoldása, az utolsó pedig a kommunikáció a város felé, mely a terület és lakói megítélésének javítását célozza.
A projekt finanszírozását a Magyarországon páriának számító Norvég Alap biztosítja 2+1 millió euróval, utóbbi 32 lakás felépítését finanszírozza a város különböző pontján, ahová integráltan át szeretnék költöztetni az erre alkalmas patarétieket.
Tonk Gabriella zárásul elmondta, a projekt megítélése nem egyértelmű, civil oldalról is éri őket támadás a támogatások felett élvezett monopólium miatt.
Az eredmények viszont, a folyamatos monitoringnak köszönhetően, mérhetőek, kísérleti projekt lévén igyekeznek a kipróbált módszereket mások által is átvehető metodológiává kristályosítani. Mint kiemeli, a hasonló esetekben a legfontosabb mindig az, hogy ne csak az önkormányzati vezetők tárgyaljanak a roma vezetőkkel, hanem mind a többségi társadalomból, mind az érintett közösségből vonjanak be embereket. Párhuzamosan kell dolgozni mindegyik oldalon.
Szemüveges cigánygyerek
Mint az ötperces szünetet követő előadásból kiderül, Sepsiszentgyörgyön az önkormányzati munka és a civilekre jellemző célkitűzések sikeresen összekapcsolódnak. Mindig az embert kell látni – kezdi a beszélgetést Tischler Ferenc, aki huszonkét évnyi célirányos tapasztalattal a háta mögött lett Sepsiszentgyörgy romákért felelős alpolgármestere.
Mint elmondta, ő is látta a szakadékot a 19. században érkezett három családból 1800 fősre duzzadt őrkői roma közösség és az intézményrendszer között, amit szerinte csak elkötelezett és kitartó munkával lehet áthidalni.
Az alpolgármester hangsúlyozza: a rendszerváltás abszolút vesztesei a cigányok, a kilencvenes évektől „lehúzta nekik a társadalom a redőnyt”, az a kevéske szál, amivel addig kapcsolódhattak a többségi társadalomhoz, és ezen keresztül a megélhetési lehetőségekhez, mind elszakadt egyik pillanatról a másikra.
Személyes tapasztalata az, hogy nem lehet távolról megoldani a nagyon is összetett problémákat, jelen kell lenni a közösségekben, meg kell ismerni az embereket, hiszen mindenki valamilyen egyéni problémacsomagot cipel a hátán. Vannak betegek, fogyatékkal élők, millió egyéb nehézség is kínozza ezeket az embereket a mélyszegénység mellett, de ezek közül néhány könnyen orvosolható. „Láttatok már szemüveges cigánygyereket?” – teszi fel a kérdést az előadás ezen pontján, a hallgatóság zavarodott kuncogással válaszol. Pedig néha egyszerű rövidlátás áll a tanulási nehézségek hátterében, hiszen a jellemzően hátsó sorba ültetett gyermek egész egyszerűen nem tudja lemásolni, amit a tanító a táblára rajzol.
Nagyon sok olyan gyermek van, aki már az óvodába komoly hátránnyal érkezik, hiszen a 0-3 közötti kor az az időszak, amikor az idegrendszer és rengeteg készség kifejlődik, a megfelelő ingerek elmaradása esetén később bepótolhatatlanul. Ezért az önkormányzat beindította a Biztos kezdet programot, mely éppen a legkisebbeket és édesanyjukat célozza. Mint Tischler Ferenc elmondja, ennyire korán kell beavatkozni ahhoz, hogy sikeres integrált oktatásról lehessen beszélni, különben a rendszerbe komoly hiányosságokkal érkező gyerekek stigmatizálva érzik magukat, főleg, hogy sokszor nem elkötelezett pedagógusok dolgoznak a fontos posztokon, az oktatási törvény pedig alapvetően alkalmatlan a probléma kezelésére.
Pedig – folytatja Tischler – a cigány származás nem kéne stigma legyen, hiszen sokszor az Őrkőn sétálva maga is arra vágyik, hogy közéjük tartozhasson, hiszen a „magyarokéra” rácáfolóan összetartó közösségként ismeri őket, akik nincsenek tudatában saját értékeiknek. Az ebből fakadó kisebbségi komplexusra sok önkormányzat azzal is rásegít, hogy kívülről dirigálva kiskorúsítja a közösségeket, ahelyett, hogy bevonná őket a fejlesztésekbe, és ezzel párhuzamosan keményen dolgozna a többségi társadalom komoly, és sokszor megalapozatlan előítéletein.
Ezek közül az egyik az, hogy a cigányok megélhetési céllal, a segélyért vállalnak gyermeket, miközben személyes tapasztalata szerint a magas születésszám felvilágosítás hiányából fakad a legtöbb esetben. Az ő családtervezéssel kapcsolatos oktatómunkájuk következtében 15 százalékkal csökkent egy év alatt az abortuszok száma.
Mint Tischler Ferenc elmondja, bár rövid idő alatt is sikerült újabb mérföldköveket elérniük, például a férfiak foglalkoztatására hamarosan beindul a biobrikett gyártás, illetve a járdalap öntés, mindkettő a közösség saját használatára, de a város kétkedve nézi a munkát, sok idő kell még ahhoz, hogy a két közösség közeledjen egymáshoz. Ő a bírálóknak mindig azt feleli, a következő tíz évben lehet ölbe tett kézzel kiabálva nézni a cigánykérdést, illetve keményen dolgozni megoldásokon, ő az utóbbihoz kérne egy kis türelmet, hiszen semmi sem fog megoldódni egyik napról a másikra. Mint zárásként kiemeli, a székelység, mint kisebbség nem tagadhatja meg egy másik kisebbség jogait,
hiszen azzal saját maga alatt vágja a fát, a cigányságban nem szabad ellenséget látni, együttélésre ítéltettünk.
Kerekesszékben is kerek élet
Az ebédszünet után a szervezők egy kis változást eszközölnek a programban a roma tematika folytatása helyett, az estére tervezett Tabu sarok következik, ahol a fogyatékosság a téma. A meghívott vendég, a máréfalvi születésű, jelenleg Szegeden élő Papp Szabolcs, a Nem Adom Fel Alapítvány szóvivője.
Szabolcs öthónapos korában negyvenfokos lázas volt, amikor a gyermekbénulás elleni védőoltást megkapta, így azonnal lebénult.
Azzal kezdi, hogy őt személy szerint nem érdekli, udvariasan kerekesszékesnek nevezik-e vagy másnak, mindig az emberre és a szándékra koncentrál, de – figyelmezteti a hallgatóságot – nem mindenki kezeli ezt ennyire lazán, szóval érdemes odafigyelni.
Mint mondja, a felnőttkorban, például baleset következtében székbe kerülők helyzete nehezebb, nagyobb a trauma, egy ilyen ember könnyebben kezeli ellenségként a világot. Nem mintha neki könnyű élete lett volna, hiszen gyermekkorában nem lehetett nagyon egyszerűen kezeléshez jutni, három éves korától hónapokat töltött távol a családjától különböző intézményekben, míg a szülei dolgoztak. Hét éves korában aztán leálltak a kezeléssel, mivel az egyik orvosa a füle hallatára azt mondta: nem tudom, miért hozták ezt a béna gyereket, úgysem tudunk rajta segíteni. A faluban sem tudták kezelni a helyzetet, amíg még tudott mankóval járni kisgyermekként, a testvérei kisszekérrel vitték az iskolába, délután pedig az osztálytársak húzták haza. Ilyenkor sokszor előfordult, hogy az idős bácsik rászóltak, szégyellje magát, szálljon ki azonnal, mit lustálkodik, dolgoztatja a többieket. Tanulmányait az alsó tagozat után kénytelen volt befejezni, mert romlott a lába állapota, kerekesszéket nem kapott, hason kúszva pedig nem akart iskolába menni, pedig ez lett volna az egyetlen megoldás. Ekkor megfogadta, csak azért is maga fogja keresni a kenyerét. Segített a testvérének autót szerelni, behordta szekérrel a fát az erdőről, így edzette magát, később estiben az 5-8 osztályt is elvégezte.
Egy magyarországi táborban aztán új ismeretségeket szerzett, akik segítettek neki eljönni otthonról, önállósítania magát. Egy év önkénteskedés után került a Nem Adom Fel Alapítványhoz, ahol azóta is helytáll. Dolgozik, van egy „egészséges” felesége, három gyermek édesapja. Mint megvallja, kezdetben a felesége családja nehezen fogadta, hogy a lány egy „sérült”-et választ, a nagymama például azt mondta, az utcájába se merjen bemenni, ma már jóban vannak, az idős hölgyet Szabolcs viszi autóval hetente kontrollra az orvoshoz.
Sikersztorik, mérsékelt sikerrel
A Szabolccsal folytatott bensőséges beszélgetés után folytatódik a roma tematika a szervezők által személyesnek szánt, végül némileg közhelyesre sikeredett történetekkel. Horváth Gyula Antal cigány származású színész-koreográfus szívesen beszélt származásáról, vajda tisztséget viselő nagypapájáról, aki a szekérről szöktette le a pénzt később is csak a színéről ismerő nagymamát, a Vásárhely melletti hűvösvölgyi roma közösségben táncoktatás közben szerzett tapasztalatairól, de mégsem rajzolódott ki történetéből olyan ív, ami a délelőtt megismert élethelyzetekből vezet a siker felé.
A Bahrtalo (Jó szerencsét!) című film egyik főszereplője Gábor Lajos, „Lali” is inkább stand-up comedyvel érkezik, mint szociológiai igényű önvallomással, ettől függetlenül igen sokat megtudunk tőle a Gábor-cigányok életéről, melynek középpontjában a béke fenntartása, vagy mielőbbi helyreállítása áll. Emellett szó esett a házasságról is, ahol az érzelmekkel minimum azonos helyen áll az anyagi biztonság megteremtése, hogy a fiataloknak ne kelljen a nulláról indulni. Esküdözéssel, legendákkal, kópésággal átszőtt világot rajzol fel Lali, mellyel sokszor derültséget vált ki a hallgatóság soraiban, jól fellazítva őket a délelőtti komolyságból, felkészítve őket az esti remek Szempöl-koncertre.
Politika és köcsögmentesítés
A másnap délelőtt a politikáé, Kelemen Hunor szövetségi elnök a washingtoni út tapasztalatairól beszél, Kovács Péter ügyvezető elnök az újratervezés szlogent bontja alá a fiataloknak, miközben megpróbál napirendre térni a babzsákon heverészés felett, Ráduly Róbert pedig viszontagságait regéli el a fiataloknak. Előadásaik részletei Kustán Magyari kolléga beszámolóiban olvashatóak a Maszolon (itt és itt).
Az ebédszünet után, Schanda Tamás ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár igyekszik riasztó számadatokkal, és az afrikai népességrobbanás rémképével mielőbbi szaporodásra bírni az ifjúságot, rámutatva a nemzettel szembeni kiemelt felelősségükre, de ők szerencsére maradnak inkább meghallgatni Bogdán László, a magyarországi Cserdi község polgármesterének a roma tematikát lezáró, arra fénylő koronát helyező, szuggesztív előadását. Tudják, ő az az úriember, aki „köcsögmentesítés” címen elvitte településének fiataljait, hogy lássák, az általuk ismert megoldások jellemzően hová vezetnek.
Vezetése alatt Cserdiben az évi 600 bűncselekmény 9-re csökkent, szinte mindenki dolgozik (nagy területeken vállalnak bérkapálást, emellett 17 hektárnyi saját földjükön többek között az ország legjobb minőségű burgonyáját termesztik), három roma lány pedig rendőrnek készül, emellett a környező településeket már Cserdi segíti adományokkal.
Bogdán László a cigányság legnagyobb problémájának azt tartja, hogy kiszorultak a középosztályból, a mélyszegénység pedig komoly csapda, hiszen jómaga is három általánost végezhetett csak, és 17 éves koráig sokszor dögkútból evett.
Azt is komoly gondnak tartja, hogy a politikának nem érdeke a cigányság megítélésének javítása, jóllehet, most a cigányok helyett a menekültekben találtak megfelelő ellenségképre, így a cigányság felzárkózhatott a kisebbik rossz pozícióba. Mint mondja, mindegyik politikai oldal megkereste, de nemet mondott nekik, hiszen nem szeretne senki „díszcigánya” lenni. Arra a kérdésre, hogy mire a legbüszkébb, röviden felel: szereti a hazáját, a fiatalokat pedig arra kéri, ne legyenek cinkosai a hatalomnak a címkék gyártásában és fenntartásában, hiszen mindnyájan emberek vagyunk.
Tabuktól tévhitekig
Őszinteség - igen, asztal és szék - nem
Bogdán László zárszavára kitűnően rímel a Tabu sarok esti programja, ahol a homoszexualitás a téma, méghozzá egy igazi coming out-tal (előbújással), hiszen a beszélgetés meghívott két hölgyvendége egy párnak vallja magát. A hallgatóság mindezt remekül fogadja, csak két belógott helyi fiatalember nyerít fel egyszerre, hogy „leszbik vagytok, b…meg!”, de utána ők is érdeklődéssel hallgatják a beszélgetést.
A feszültségek nélkül telő egy órában rengeteg tévhitet sikerül érinteni, például hogy köztük senki sem viseli a nadrágot, hiszen a szexuális irányultság teljesen független a nemi identitástól, mindketten teljes értékű nőnek vallják magukat, akik történetesen egymást szeretik, a szexualitás pedig pont akkora súllyal szerepel az életükben, mint bárki máséban.
A házassággal és a melegek gyermekvállalásának kérdésével kapcsolatos teoretikus kérdéseket egy huszárvágással a valóság síkjára terelik: ma is élnek Erdélyben melegek, sőt, sok személyes ismerősük nevel gyermeket, a jogok megtagadásával a témát szőnyeg alá söprik, a jelenséget viszont nem szűntetik meg. Érdekes számadattal is szolgálnak: az ő témába vágó,
Facebook-csoportjuk jelenleg 160, Kolozsváron élő magyar értelmiségi meleget számlál.
A táborból - sajnos a vége előtt másfél nappal - azzal a határozott megérzéssel távozom: a tabuk feloldása nem jelent biztosítékot a hosszú távú túlélésre, de abba biztos nem pusztulunk bele, ha a fejünket kihúzzuk a homokból, és merünk egy picit lazítani
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. július 14.
Gondozók a gondozókért
Különböző intézményekben dolgozó szociális munkások és gondozónők számára szervezett kétnapos találkozót múlt héten a nagyváradi Caritas Catolica.
„A rendezvénynek két fontos célja volt egyrészt az egymásra való odafigyelés, egymás támogatása, hiszen mindannyian felelősségteljes munkát végeznek, s emberi sorsok múlhatnak a rátermettségükön. Másrészt pedig szerettünk volna egy olyan fórumot biztosítani a szakmabeliek számára, ahol megoszthatják egymással tapasztalataikat, személyes kapcsolatok alakulhatnak ki a különböző intézményekben dolgozók között, s megbeszélhetik egymással azokat az általános problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülniük kell a munkájuk során” – nyilatkozta Kiss Károly, a Caritas ügyvezető igazgatója.
A találkozó első napja egy tematikus nap volt, amely során előadók és résztvevők azt boncolgatták, hogy valójában mit is jelent idősgondozónak lenni. Nagy Zita, a Caritas házi-beteggondozói központjának munkatársa a gondozónők feladatairól tartott előadást, majd Greabu Andrea és Szolomájer Mónika számoltak be arról, hogy szociális munkás végzettséggel hogyan élték meg a gondozónői feladatkört. Ezt követően Nagy Andrea és Barna Éva a gondozás szépségeiről beszélt az egybegyűlteknek, majd Bör Gyöngyi, a Szent Márton Idősotthon vezetője az intézményesített ellátás perspektíváiról és a szolgáltatás minőségén való javítás lehetséges módjairól tartott előadást.
A délutáni műhelymunka folyamán több témakörben is elmondhatták véleményüket, tapasztalataikat a résztvevő szakemberek. Szó volt többek közt az egymás támogatásának fontosságáról, a munka és a hivatás kérdéséről és a munkahelyi stressz kezeléséről is. A találkozó második napján Belényi Emese, a Partiumi Keresztény Egyetem tanársegédje tartott előadást a munkaidő hatékonyabb beosztásáról, majd különböző interaktív játékokat vezetett. Mint elmondta: szakmabeliekről lévén szó, a gondozónők és szociális munkások nagyon pozitívan viszonyultak a foglalkozáshoz, melynek végén sikerült közösen megfogalmazniuk a munkakörbeli prioritásaikat.
„Nagyon jó volt, hogy megoszthattuk a gondjainkat olyan személyekkel, akik hasonló munkakörben dolgoznak” – mondta el Mihuţ Natália, szociális munkás. Mint elmondta, az egyik legjellemzőbb nehézséget a gondozónők számára a mindennapos stressz levezetése jelenti, oly módon, hogy abból a gongozásuk alatt álló idős személyek semmit se érzékeljenek. A másik általános jelenség, amire a közös megbeszélések során fény derült az, hogy a gondozónők munkáját gyakran alulértékeli a családjuk, holott ők ezt fontos és szép szolgálatként élik meg.
„Az idősgondozói egy nagyon szép szakma, és mi, akik ezt végezzük, inkább hivatásként tekintünk rá, mint munkaként. Emberekkel dolgozunk, velük vagyunk. Olyasmit adunk nekik, és olyan hálát kapunk viszonzásként, ami semmihez sem hasonlítható” – tette hozzá Szolomájer Mónika, szociális munkás.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
Különböző intézményekben dolgozó szociális munkások és gondozónők számára szervezett kétnapos találkozót múlt héten a nagyváradi Caritas Catolica.
„A rendezvénynek két fontos célja volt egyrészt az egymásra való odafigyelés, egymás támogatása, hiszen mindannyian felelősségteljes munkát végeznek, s emberi sorsok múlhatnak a rátermettségükön. Másrészt pedig szerettünk volna egy olyan fórumot biztosítani a szakmabeliek számára, ahol megoszthatják egymással tapasztalataikat, személyes kapcsolatok alakulhatnak ki a különböző intézményekben dolgozók között, s megbeszélhetik egymással azokat az általános problémákat, amelyekkel nap mint nap szembesülniük kell a munkájuk során” – nyilatkozta Kiss Károly, a Caritas ügyvezető igazgatója.
A találkozó első napja egy tematikus nap volt, amely során előadók és résztvevők azt boncolgatták, hogy valójában mit is jelent idősgondozónak lenni. Nagy Zita, a Caritas házi-beteggondozói központjának munkatársa a gondozónők feladatairól tartott előadást, majd Greabu Andrea és Szolomájer Mónika számoltak be arról, hogy szociális munkás végzettséggel hogyan élték meg a gondozónői feladatkört. Ezt követően Nagy Andrea és Barna Éva a gondozás szépségeiről beszélt az egybegyűlteknek, majd Bör Gyöngyi, a Szent Márton Idősotthon vezetője az intézményesített ellátás perspektíváiról és a szolgáltatás minőségén való javítás lehetséges módjairól tartott előadást.
A délutáni műhelymunka folyamán több témakörben is elmondhatták véleményüket, tapasztalataikat a résztvevő szakemberek. Szó volt többek közt az egymás támogatásának fontosságáról, a munka és a hivatás kérdéséről és a munkahelyi stressz kezeléséről is. A találkozó második napján Belényi Emese, a Partiumi Keresztény Egyetem tanársegédje tartott előadást a munkaidő hatékonyabb beosztásáról, majd különböző interaktív játékokat vezetett. Mint elmondta: szakmabeliekről lévén szó, a gondozónők és szociális munkások nagyon pozitívan viszonyultak a foglalkozáshoz, melynek végén sikerült közösen megfogalmazniuk a munkakörbeli prioritásaikat.
„Nagyon jó volt, hogy megoszthattuk a gondjainkat olyan személyekkel, akik hasonló munkakörben dolgoznak” – mondta el Mihuţ Natália, szociális munkás. Mint elmondta, az egyik legjellemzőbb nehézséget a gondozónők számára a mindennapos stressz levezetése jelenti, oly módon, hogy abból a gongozásuk alatt álló idős személyek semmit se érzékeljenek. A másik általános jelenség, amire a közös megbeszélések során fény derült az, hogy a gondozónők munkáját gyakran alulértékeli a családjuk, holott ők ezt fontos és szép szolgálatként élik meg.
„Az idősgondozói egy nagyon szép szakma, és mi, akik ezt végezzük, inkább hivatásként tekintünk rá, mint munkaként. Emberekkel dolgozunk, velük vagyunk. Olyasmit adunk nekik, és olyan hálát kapunk viszonzásként, ami semmihez sem hasonlítható” – tette hozzá Szolomájer Mónika, szociális munkás.
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. július 14.
"Neptun 2": mi történik, ha románok és magyarok egy asztalhoz ülnek?
A tavalyi találkozókon a román félnek nem volt különösebb baja az RMDSZ autonómiatervezetével, a kontextussal annál inkább.
2014. júniusában és októberében Brassó pojánán a Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) civil szervezet közvetítésével román-magyar tárgyalások zajlottak az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A Neptun 2-ként elhíresült találkozókról részletes blogbejegyzésben számolt be néhány napja Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki már az 1993-as neptuni találkozókról is részletes jegyzőkönyveket írt. A beszélgetéseket Allen Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetője moderálta.
A júniusi kerekasztalon tíz pontot fogalmazott meg Székelyföld jövőjével kapcsolatban Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, amelyek közül néggyel – székely zászló, gazdasági fejlődés, kétnyelvűség, etnikai arányosság a közintézményekben – kapcsolatban hangzott el, hogy közvetlen aggodalomra adnak okot. Ezekről bővebben is olvasni lehet Watts bejegyzéseiben.
A székely zászló használata az etnikai identitás szimbólumaként rendkívül érzékeny kérdés a magyar politikai vezetők számára, mind végrehajtás és jogalkalmazás, mind pedig a visszaélések megelőzése terén. A bejegyzés szerint a Román Tudományos Akadémia heraldikai bizottsága és a romániai törvények szerint is a székely zászló jogos és elismert jelkép, és megjelenhet a közintézményeken a román lobogó mellett.
A román lakosságot is be kell vonni a vitába
A vita során elhangzott, hogy a székely zászló problémája a két magyar többségű megye közül Kovászna megyében nyilvánult meg, Hargita megyében nincsenek fennakadások ezzel kapcsolatban. A felek egyetértettek abban, hogy a helyi zászlóhasználatra vonatkozó jog alkalmazását a központi hatóságoknak kellene felügyelniük, hogy elejét vegyék az esetleges visszaéléseknek, amelyek negatívan befolyásolhatják az országos szintű magyar-román kapcsolatokat.
Az összefoglaló azért nem említi név szerint a hozzászólókat, mert a kerekasztal-beszélgetések alapszabálya, hogy a résztvevők nem fedhetik fel egyes hozzászólók kilétét, bár idézni lehet tőlük. A szabály lényege, hogy a résztvevők ne érezzenek megfelelési kényszert a választóik elvárásaival szemben.
A megfogalmazott magyar igények jó része gazdasági jellegű: Székelyföld fejlesztési régió létrehozatala; területi és fiskális autonómia; Székelyföld altalaj, ásványi és természeti kincseinek a felügyeleti, kitermelési és koncessziós joga tartozzon a régió kompetenciái közé; Székelyföldön vezessen át autópálya; a kétnyelvűséget az állam finanszírozza. Az egyik román résztvevő azt jósolta, ha a gazdasági elemet sikerül megoldani, akkor az összes többi elem viszonylag gyorsan a helyére kerülhet.
Fontos kérdésként merült fel az autópálya, amelyik összekötné a régiót Románia többi részével és Európával, és amelyiknek építését régóta ígérik, de idáig nem valósult meg. Kiderült, hogy a késedelemnek elsősorban nem etnikai okai vannak - mint hogy attól néhány magyar résztvevő tartott -, hanem az anyagi lehetőségek korlátozottsága. Sőt, elhangzott, hogy már el is készült egy megvalósíthatósági tanulmány, a finanszírozási problémák is megoldódnak, és az építkezés már 2015-ben elkezdődhet.
A kétnyelvűségre vonatkozó kérelem kettős kihívást jelent: egyrészt a kisebbségi nyelv használata biztosítja a nemzeti kisebbség hosszú távú fennmaradását, míg ugyanabban az időben biztosítani kell a többségi nyelven való általános műveltséget, ez a kettő együtt pedig biztosíthatja az integrációt közösségi szinten, és az esélyegyenlőséget egyéni szinten. A bejegyzés szerint ugyanakkor ezeket néha egymásnak ellentmondó céloknak tartják. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ezekhez a kihívásokhoz és félelmekhez leginkább érzékenységgel lehet közelíteni, és a párbeszédbe a kisebbségben élő román lakosságot is be kell vonni.
Idegenkednek a magyarok a köztisztviselői állásoktól
A témakör kapcsán konkrét panaszokról is szó esett: hiányzik a finanszírozás a kétnyelvű táblák felszerelésére, nincsenek képzett tolmácsok az igazságszolgáltatásban, valamint hiányoznak a hivatalos kétnyelvű dokumentumok és formanyomtatványok. A központi ellenállásnak és a helyi szeszélyességnek is szerepe lehet abban, hogy a jogalkalmazás komoly hiányosságokat mutat, de a legfőbb probléma ez esetben is az, hogy nem állnak rendelkezésre anyagi források a párhuzamos dokumentáció nyomtatására és a közalkalmazottak kétnyelvű képzésére. A felek egyetértettek abban, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a kérdésekre, és gyorsítani kell a végrehajtási folyamatot. Több felszólaló szorgalmazta az etnikai arányosság bevezetését az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben. Míg az etnikai összetétel az állami intézményekben tagadhatatlanul figyelmet érdemel, és az etnikai arányosság nemes eszme és gyakorlati cél is egyben, azonban hibás, de legalábbis leegyszerűsítő megközelítés, hogy a jelenlegi aránytalanságok egyedül a diszkriminatív állami/kormányzati politika következményei. Ahogy az egyik magyar résztvevő megjegyezte, általános idegenkedés tapasztalható a magyarok részéről a köztisztviselői állások iránt, ami szintén egyik oka lehet a közszférában tapasztalható aránytalanságnak. A kérdést mélységeiben kell megvitatni - hangzott el.
Az autonómia tekintetében némi vitára is sor került. Az egyik résztvevő, bár elismerte, hogy az autonómia kapcsán ugyan több a megértés, mint korábban, mégis arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az ügyben. A vita során kiviláglott: a magyar politikai vezetők szerint egy sor, a magyar kisebbséget érintő sajátos kérdést kellene ehhez megoldani, és az autonómia feltétele az, hogy ezeknek a konkrét kérdéseknek a megvitatásában és megoldásában egyeztetni lehessen a román tisztviselőkkel. Ha a központi intézmények és tisztségviselők válasz nélkül hagyják ezeket a megkereséseket, a magyar vezetők a saját maguk módján fognak hozzá e kérdések megoldásához – önállóan és elkülönülve –, inkább összhangban az autonómia radikálisabb értelmezéseivel. Bezavar Budapest
Másrészt az autonómia a román elitek számára a végső célt jelenti, és a résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy meglehetősen pontatlan kifejezés. Az aggodalmakat az általános precedensek és a történelmi tapasztalat táplálja. A területi autonómia az ország szuverenitása egy részének elvesztését feltételezi, és bármilyen kísérlet az állami szuverenitás korlátozására hagyományos értelemben nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet - hangzott el.
A júniusi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Anca Spiridon, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PNL részéről: Marius Obreja Lucian - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PMP részéről: Cristian Diaconescu - az FC részéről: Mihai Răzvan Ungureanu - az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Frunda György, Tamás Sándor - az Egyesült Államok nagykövetsége részéről: John McLoon, Laurențiu Ștefan - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Dan Ghibernea, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert
- jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Nicolae Mergeani, Ionas Vladimir
A kérdést még jobban összezavarja Budapest kitartó támogatása a területi autonómia mellett. Egy amerikai résztvevő arra kérdezett rá, hogy az autonómia, mint a magyar célok elérésének gyűjtőfogalma nem-e inkább több riadalmat váltott ki, mint szimpátiát a románok körében, akik közül egyesek számára az autonómia a szeparatizmus egyik szinonimája. Az egyik magyar résztvevő elismerte, hogy vannak pillanatok, amikor Budapest részvétele bonyolítja a dolgokat. Egy román résztvevő ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Fidesz szerepet játszott két radikális erdélyi magyar párt létrehozásában is, hogy megtámadja az RMDSZ-t. Ugyanezen felszólaló arról is beszélt, hogy a PSD abból indul ki, hogy az RMDSZ-nek jelen kell lennie a parlamentben, részt kell vállalnia a vitákban, mert ha parlamenten kívül marad, kétségtelenül radikalizálódna. A korábbi PER-tárgyalások tapasztalatai azt mutatják, hogy a konkrét, specifikus kérések kezelése könnyebbnek bizonyult, ha azokat leválasztották az autonómia meglehetősen homályos fogalmáról.
Egyszerű a zászlókérdés megoldása
Ugyanakkor az autonómia koncepciónak erőteljes politikai és kulturális vonzereje van, és elismerték, hogy nehéz és hosszú folyamat a márkaátnevezés. A kerekasztal résztvevői nem tudtak konszenzusra jutni az autonómia kapcsán, de úgy gondolták, hasznos lehet arról beszélni, hogy milyen konkrétumok tartoznak ide. Több résztvevő megjegyezte, hogy az 1989 utáni problémákat az etnikai csoportok egymással szemben tanúsított félelme, bizalmatlansága, és a kölcsönös ismeretek hiánya okozta.
Az októberi kerekasztalon jelentős hangsúlyt fektettek a felek álláspontjaik újrafogalmazására, és arra, hogy jobban figyelembe vegyék a másik oldal perspektíváit és álláspontját. A második bogbejegyzés megemlíti, hogy az első kerekasztal óta volt kis előrelépés. Ismét terítékre került a székely zászló ügye, amellyel kapcsolatban az egyik magyar résztvevő amerikai kérdésre elmondta, 2008-ban robbant ki az első vitás ügy, és 2010 óta vált egyre problémásabbá, míg a kétnyelvűség alkalmazása is hasonló cipőben jár. Az egyik magyar résztvevő itt a marosvásárhelyi helyzetre hívta fel a résztvevők figyelmét. Az egyik parlamenti képviselő azt mondta, hogy a zászlókérdés megoldása „egyszerű és egyértelmű”, ha nem is éppen könnyű: Románia minden megyéjének a lobogóját ki lehetne tűzni a parlament épületére. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy megoldást jelenthetne, ha törvényileg kötelezővé tennék az önkormányzat, a megye, az EU, a NATO és Románia nemzeti lobogójának kitűzését az összes kormányzati épületre, megyei tanácsi és helyi önkormányzati épületre. A vélekedés szerint ez az intézkedés az ország egész területén megszüntetné a feszültségek forrását az interetnikus kapcsolatokban. Eltérő álláspontok autonómiaügyben
Egy olyan javaslat is elhangzott, miszerint úgy tegyék hivatalos regionális nyelvvé a magyart Székelyföldön, hogy annak jogállása első körben ne legyen egyenlő az államnyelvvel. Ezzel kapcsolatban a román és magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az anyanyelvhasználatot a közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban.
A bejegyzés szerint egyedül az autópálya ügyében történt előrelépés a júniusi kerekasztal óta: lezárták a Brassó-Bákó autópálya első szakaszának megvalósíthatósági tanulmányát, a sztráda finanszírozása bekerült az EU közlekedési fejlesztési tervébe, így brüsszeli források is rendelkezésre állnak. Az egyik román képviselő úgy fogalmazott, hogy ez egy win-win helyzet, a pályát pedig 2018-ra tervezik átadni. Míg a kétnyelvűség, a székely zászló, vagy az autópálya ügyében az álláspontok összeegyeztethetőnek tűntek, addig az autonómia kérdése kapcsán eltérő felfogások jelentkeztek. A magyar fél szerint az EU egyik legnagyobb problémáját jelenleg a nemzeti kisebbségek helyzete jelenti. Az egyik magyar résztvevő az európai nemzeti kisebbségek kapcsán az ukrajnai, skóciai és spanyolországi feszültségeket említette, és a „többségi arroganciáról” valamint a „többség részéről mutatkozó empátiahiányról” beszélt. A magyar oldal álláspontja szerint tiszta megoldást további jogok biztosítása és a teljes autonómia jelenthetne. Ezzel szemben a többségi vezetők szerint az autonómia a területi integritást érintő nemzetbiztonsági probléma.
A résztvevők ugyanakkor a romániai nemzetiségek szerkezeti viszonyait meghatározó nemzetközi szereplőkről is beszélgettek. Több magyar hozzászóló is elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy míg a kilencvenes években úgy tűnt, az EU és a NATO kitüntetett figyelemmel kezelte a kérdést, és kiváló standardokat alakított ki, ám ezek betartatásáról és végrehajtásáról nem rendelkezett.
Terminológiai kérdések
A decentralizáció, a szuverenitás és az autonómia újrafogalmazása kapcsán elhangzott, hogy az egyik legmakacsabb akadály a terminológia. Például az autonómia egyet jelent a függetlenséggel, ami kapcsán már szeparatizmust lehet emlegetni. Hasonló probléma merül fel, amikor a politikai hatalom és döntéshozatal decentralizációját tévesen az állami szuverenitásra vonatkoztatják.
A terminológiai problémák akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a kerekasztalon az autonómia bevezetéséről, vagy a részleges autonómia lehetőségeiről kezdtek beszélgetni. Az egyik javaslat szerint a szuverenitás egy részét úgy ruházzák át a kisebbségekre, mint ahogy az IMF és az EU kapcsán a román állam hajlandó szuverenitása egy részét feladni: ez egy szerződést feltételezne, amelyben a felek elfogadnak és vállalnak bizonyos kötelezettségeket.
Egy másik javaslattevő pedig az autonómia korlátozott idejű bevezetését javasolta. E szerint érdemes lenne kipróbálni a fiskális autonómiát, és ha három éven belül nem indulna be a növekedés, öt év múlva meg lehetne szüntetni. Igaz, azt is megemlítették, hogy számos olyan nemzetközi jogi álláspont létezik, amely szerint a már egyszer megítélt autonómiát nem lehet visszavonni nemzetközi jogi következmények nélkül. Ugyanakkor a központi hatóságok gyakran ellenállnak a politikai decentralizációnak, mert attól tartanak, hogy az megkönnyítheti az elszakadást.
Az amerikai moderátor itt úgy fogalmazott, hogy osztozik a többi amerikai résztvevő azon véleményével, hogy az érzelmekkel telített fogalmak és a terminológia hátráltathatja a konkrét problémák megvitatását és megoldását. „Kíváncsi vagyok, vajon az autonómia szó használata milyen mértékben jelent akadályt, és mi történne, ha egy átdolgozott formában az egyenlő jogokra helyeznék a hangsúlyt? Van-e lehetőség mindezt taktikailag új keretbe helyezni a közösség igényeinek feláldozása nélkül?” – kérdezte a moderátor.
Rossz volt az időzítés
Elhangzott, hogy bár a 2014-es autonómiatervezet kifinomultabb, mint a korábbi javaslatok, de a körülmények még messze vannak attól, hogy teljesen komolyan lehessen venni addig, amíg minden elemét nem tárgyalták és nem értették meg, és külön-külön nem határoztak azokról. A magyar felszólalók nem zárkóztak el a másik megközelítéstől, az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy az autonómia projektnek két eleme van: politikai-gazdasági decentralizáció és kisebbségvédelem. Innen nézve pedig lehetséges, hogy a fő kérdésekhez más terminológia felől közelítsenek.
Az októberi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Markó Béla, Tamás Sándor, Borboly Csaba - a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PNL részéről: Alina Gheorghiu, Dan Motreanu, George Scutaru - az Elnöki Hivatal részéről: Mihail Sandu - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu, Dan Tapalaga - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert - jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Ionas Vladimir
A beszélgetés során egy közvélemény-kutatás eredményeire is hivatkoztak, amely szerint a román lakosság 78 százaléka ellenséges az autonómia-projekttel szemben. Allen Kassof ekkor a román résztvevőkhöz fordult, és megkérdezte, hogy ha az autonómiakoncepciónak más neve lenne, elfogadnák? Az egyik román hozzászóló azt mondta, hogy nem is a tartalommal, inkább a kontextussal van probléma.
Mindenekelőtt az, hogy a projektet a választások előtt dobták be a köztudatba, katasztrofális következményekkel járhat, hisz kampánycélokra fogják felhasználni, ami csökkenti a komoly megvitatás esélyét. Továbbá a projekt tematizálása egy olyan nemzetközi politikai környezetben történik, amikor a nacionalizmus és a szélsőséges irányzatok erősödőben vannak, ezért nehéz a románok számára különbséget tenni az ésszerű magyar igények és a magyar kormány agresszív retorikája között, különösen úgy, hogy ez utóbbival van tele a nemzetközi sajtó. Ezért félő, hogy a projekt elindítása nacionalista diskurzust fog provokálni.
Románia ideges Orbán Viktor miatt
Több magyar résztvevő elismerte, hogy az időzítés nem volt ideális, de hozzátették, hogy külső és belső okok is kényszerítően hatottak. „Időközben új pártok alakultak, amelyek nyomást gyakorolnak a teljesítetlen dolgokra koncentrálva. Mivel nincs más felelősségük, radikalizálódtak. Némileg igazuk van, hisz kudarcot vallottunk ezen dolgok gyakorlatba ültetésében” – hangzott el.
„Ha nem sikerül öt éven belül, akkor sokkal radikálisabb politikusok ülhetnek itt” – fogalmaztak. Egy másik azonosított probléma a túlzott etnicizálódás volt, ami kapcsán az egyik román résztvevő megjegyezte, nem gondolták, hogy ilyen kevéssel a második világháború után ismét erőszakkal rajzolják át Európa határait. A Budapest és Moszkva között egyre nyilvánvalóbb energiaügyi, pénzügyi kapcsolat bel- és külpolitikai idegességet szül. „Amikor Orbán a moszkvai szemléletet kezdi el magáénak vallani a határ közelében élő magyarok miatt, akkor Románia ideges lesz” – mondta. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kommunikáció folyamatos akadályt képez a megértésben, ezért javasolták egy román-magyar nyelvű hírportál létrehozását.
A kerekasztal végén általános volt az egyetértés abban, hogy pártszinten jóval bonyolultabb ezekről a dolgokról beszélni, hisz a politikai alakulatok különösen a választási kampányokban nacionalista diskurzusokkal is operálnak. Egy résztvevő megjegyezte, hogy míg a lakosság szintjén alig jelent problémát az együttélés, a politikai elit folyamatosan visszatér a nemzeti/etnikai kártya kijátszásához. A következtetés az volt, hogy meg kell oldani ezt a diszfunkcionális visszafejlődést. Továbbá elhangzott, hogy a következő lépés az interetnikus viszonyokban azon teendők kölcsönös azonosítása, amelyeket még nem teljesítettek.
Volt idő, amikor működtek a dolgok
Meg kell határozni a konkrét problémák listáját, amelyekkel a választások után foglalkozni kell. Ahogy az egyik RMDSZ-es résztvevő még az első kerekasztal alkalmával megjegyezte: a jó intézményi együttműködés alapja 1993-ban kezdődött el, és 2004-ben romlott el. Amíg jól működtek ezek a folyamatok, addig a román többség nem cselekedett a magyar közösség akarata ellenére. Az így keletkező tízéves késés során, amikor már a PER-folyamat nem működött, minden érintett hibás volt. A központi román hatóságok abban, hogy a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták és nem tartatták be helyi szinten, az RMDSZ képviselői pedig arról tehetnek, hogy nem sikerült ezeket az érdekeket előremozdítani és teljesíteni, valamint a radikalizáció számára motivációt teremtettek.
Az egyik PER-veterán arról beszélt, hogy 2000 és 2004 között a román hatóságok rendszeresen találkoztak minden, magyarok által is lakott megye kisebbségi vezetőivel, képviselőivel, ám 2004 után ezek az egyeztetések abbamaradtak. Hasonlóképpen 2004 előtt volt egy kijelölt csoport, amelyik minden hétfőn a szenátus alelnökével találkozott, hogy megvitassák a magyar kérdést. Most nincs kijelölt csoport, senki sem követi figyelemmel az eseményeket. Az eredmény nem is lehet más: döntések, esetleg megállapodások születhetnek, de semmi egyéb nem történik.
Folytatnák A kiszámítható folyamathoz következetes és gyakori találkozók szükségesek, valamint egy közös munkacsoportot is létre kell hozni a végrehajtás ellenőrzése céljából, első lépésként pedig el kell fogadni egy közös listát a lehetséges célokról. Egy magyar PER-veterán megjegyezte, hogy bár a radikalizmus és a szélsőségesség problémát jelentenek, a résztvevők hálásak lehetnek, hogy a román és magyar nemzetiségű politikusok megmutatták, „bölcsen együtt tudnak működni a parlamentben és a kormányban”. Szerinte a szolidaritás tekintetében nincs nagy különbség a román nemzeti érdek és a romániai magyar nemzeti érdek között. Továbbá a román hatóságoknak és magyar kollégáiknak proaktívan és közösen kell hozzáállniuk a regionalizmus és az anyanyelvhasználat kérdésköréhez.
Allen Kassof szerint Románia nagy előnye, hogy a felek hajlandóak beszélni egymással, és ez alatt a folyamat alatt nagy tapasztalat halmozódott fel. Úgy vélte, további előnynek számít, hogy a két fél közötti problémákat a múltban is megoldották, függetlenül attól, hogy azok mennyire tűntek kezelhetetlennek. „A szomszédos Magyarország mindig is bonyolító tényező lesz, de most különösen kellemetlen, mivel virulens nacionalizmusa hatással van a kétoldalú kapcsolatokra. Bizonyos szempontból a romániai magyaroknak meg kell birkózniuk a budapesti nyomással és azzal az elvárással, hogy felelős román állampolgárként számítanak rájuk” – mondta a narrátor.
Szerinte ugyanakkor a helyi lakosokra is felelősség hárul, hogy saját megközelítéseket és megoldásokat dolgozzanak ki. Budapest hirdetheti a saját érdekeit, de ez még mindig a romániai magyarok problémája, mert ők élnek itt. Kassof hangsúlyozta: ha az eddigi tapasztalatok útmutatóként szolgálnak, akkor adott lehet egy nem tökéletes, de működőképes következtetés, csakúgy, mint korábban, vita és párbeszéd útján. Ők segítenek. A résztvevők mindkét oldalról úgy vélték, épp ideje volt újraindítani hosszú időszak után a párbeszédet, és egyetértettek, hogy a 2016-os választások után a lehető legrövidebb időn belül újabb kerekasztalt kell összehívni.
S.I.
Transindex.ro
A tavalyi találkozókon a román félnek nem volt különösebb baja az RMDSZ autonómiatervezetével, a kontextussal annál inkább.
2014. júniusában és októberében Brassó pojánán a Friends of The Project on Ethnic Relations (FPER) civil szervezet közvetítésével román-magyar tárgyalások zajlottak az erdélyi magyar kisebbség helyzetéről. A Neptun 2-ként elhíresült találkozókról részletes blogbejegyzésben számolt be néhány napja Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki már az 1993-as neptuni találkozókról is részletes jegyzőkönyveket írt. A beszélgetéseket Allen Kassof, a Project on Ethnic Relations (PER) egykori vezetője moderálta.
A júniusi kerekasztalon tíz pontot fogalmazott meg Székelyföld jövőjével kapcsolatban Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, amelyek közül néggyel – székely zászló, gazdasági fejlődés, kétnyelvűség, etnikai arányosság a közintézményekben – kapcsolatban hangzott el, hogy közvetlen aggodalomra adnak okot. Ezekről bővebben is olvasni lehet Watts bejegyzéseiben.
A székely zászló használata az etnikai identitás szimbólumaként rendkívül érzékeny kérdés a magyar politikai vezetők számára, mind végrehajtás és jogalkalmazás, mind pedig a visszaélések megelőzése terén. A bejegyzés szerint a Román Tudományos Akadémia heraldikai bizottsága és a romániai törvények szerint is a székely zászló jogos és elismert jelkép, és megjelenhet a közintézményeken a román lobogó mellett.
A román lakosságot is be kell vonni a vitába
A vita során elhangzott, hogy a székely zászló problémája a két magyar többségű megye közül Kovászna megyében nyilvánult meg, Hargita megyében nincsenek fennakadások ezzel kapcsolatban. A felek egyetértettek abban, hogy a helyi zászlóhasználatra vonatkozó jog alkalmazását a központi hatóságoknak kellene felügyelniük, hogy elejét vegyék az esetleges visszaéléseknek, amelyek negatívan befolyásolhatják az országos szintű magyar-román kapcsolatokat.
Az összefoglaló azért nem említi név szerint a hozzászólókat, mert a kerekasztal-beszélgetések alapszabálya, hogy a résztvevők nem fedhetik fel egyes hozzászólók kilétét, bár idézni lehet tőlük. A szabály lényege, hogy a résztvevők ne érezzenek megfelelési kényszert a választóik elvárásaival szemben.
A megfogalmazott magyar igények jó része gazdasági jellegű: Székelyföld fejlesztési régió létrehozatala; területi és fiskális autonómia; Székelyföld altalaj, ásványi és természeti kincseinek a felügyeleti, kitermelési és koncessziós joga tartozzon a régió kompetenciái közé; Székelyföldön vezessen át autópálya; a kétnyelvűséget az állam finanszírozza. Az egyik román résztvevő azt jósolta, ha a gazdasági elemet sikerül megoldani, akkor az összes többi elem viszonylag gyorsan a helyére kerülhet.
Fontos kérdésként merült fel az autópálya, amelyik összekötné a régiót Románia többi részével és Európával, és amelyiknek építését régóta ígérik, de idáig nem valósult meg. Kiderült, hogy a késedelemnek elsősorban nem etnikai okai vannak - mint hogy attól néhány magyar résztvevő tartott -, hanem az anyagi lehetőségek korlátozottsága. Sőt, elhangzott, hogy már el is készült egy megvalósíthatósági tanulmány, a finanszírozási problémák is megoldódnak, és az építkezés már 2015-ben elkezdődhet.
A kétnyelvűségre vonatkozó kérelem kettős kihívást jelent: egyrészt a kisebbségi nyelv használata biztosítja a nemzeti kisebbség hosszú távú fennmaradását, míg ugyanabban az időben biztosítani kell a többségi nyelven való általános műveltséget, ez a kettő együtt pedig biztosíthatja az integrációt közösségi szinten, és az esélyegyenlőséget egyéni szinten. A bejegyzés szerint ugyanakkor ezeket néha egymásnak ellentmondó céloknak tartják. A résztvevők egyetértettek abban, hogy ezekhez a kihívásokhoz és félelmekhez leginkább érzékenységgel lehet közelíteni, és a párbeszédbe a kisebbségben élő román lakosságot is be kell vonni.
Idegenkednek a magyarok a köztisztviselői állásoktól
A témakör kapcsán konkrét panaszokról is szó esett: hiányzik a finanszírozás a kétnyelvű táblák felszerelésére, nincsenek képzett tolmácsok az igazságszolgáltatásban, valamint hiányoznak a hivatalos kétnyelvű dokumentumok és formanyomtatványok. A központi ellenállásnak és a helyi szeszélyességnek is szerepe lehet abban, hogy a jogalkalmazás komoly hiányosságokat mutat, de a legfőbb probléma ez esetben is az, hogy nem állnak rendelkezésre anyagi források a párhuzamos dokumentáció nyomtatására és a közalkalmazottak kétnyelvű képzésére. A felek egyetértettek abban, hogy nagyobb figyelmet kell fordítani ezekre a kérdésekre, és gyorsítani kell a végrehajtási folyamatot. Több felszólaló szorgalmazta az etnikai arányosság bevezetését az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben. Míg az etnikai összetétel az állami intézményekben tagadhatatlanul figyelmet érdemel, és az etnikai arányosság nemes eszme és gyakorlati cél is egyben, azonban hibás, de legalábbis leegyszerűsítő megközelítés, hogy a jelenlegi aránytalanságok egyedül a diszkriminatív állami/kormányzati politika következményei. Ahogy az egyik magyar résztvevő megjegyezte, általános idegenkedés tapasztalható a magyarok részéről a köztisztviselői állások iránt, ami szintén egyik oka lehet a közszférában tapasztalható aránytalanságnak. A kérdést mélységeiben kell megvitatni - hangzott el.
Az autonómia tekintetében némi vitára is sor került. Az egyik résztvevő, bár elismerte, hogy az autonómia kapcsán ugyan több a megértés, mint korábban, mégis arra panaszkodott, hogy gyakorlatilag semmilyen előrelépés nem történt az ügyben. A vita során kiviláglott: a magyar politikai vezetők szerint egy sor, a magyar kisebbséget érintő sajátos kérdést kellene ehhez megoldani, és az autonómia feltétele az, hogy ezeknek a konkrét kérdéseknek a megvitatásában és megoldásában egyeztetni lehessen a román tisztviselőkkel. Ha a központi intézmények és tisztségviselők válasz nélkül hagyják ezeket a megkereséseket, a magyar vezetők a saját maguk módján fognak hozzá e kérdések megoldásához – önállóan és elkülönülve –, inkább összhangban az autonómia radikálisabb értelmezéseivel. Bezavar Budapest
Másrészt az autonómia a román elitek számára a végső célt jelenti, és a résztvevők közül többen is megjegyezték, hogy meglehetősen pontatlan kifejezés. Az aggodalmakat az általános precedensek és a történelmi tapasztalat táplálja. A területi autonómia az ország szuverenitása egy részének elvesztését feltételezi, és bármilyen kísérlet az állami szuverenitás korlátozására hagyományos értelemben nemzetbiztonsági fenyegetést jelenthet - hangzott el.
A júniusi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Anca Spiridon, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PNL részéről: Marius Obreja Lucian - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PMP részéről: Cristian Diaconescu - az FC részéről: Mihai Răzvan Ungureanu - az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Frunda György, Tamás Sándor - az Egyesült Államok nagykövetsége részéről: John McLoon, Laurențiu Ștefan - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Dan Ghibernea, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert
- jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Nicolae Mergeani, Ionas Vladimir
A kérdést még jobban összezavarja Budapest kitartó támogatása a területi autonómia mellett. Egy amerikai résztvevő arra kérdezett rá, hogy az autonómia, mint a magyar célok elérésének gyűjtőfogalma nem-e inkább több riadalmat váltott ki, mint szimpátiát a románok körében, akik közül egyesek számára az autonómia a szeparatizmus egyik szinonimája. Az egyik magyar résztvevő elismerte, hogy vannak pillanatok, amikor Budapest részvétele bonyolítja a dolgokat. Egy román résztvevő ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy a Fidesz szerepet játszott két radikális erdélyi magyar párt létrehozásában is, hogy megtámadja az RMDSZ-t. Ugyanezen felszólaló arról is beszélt, hogy a PSD abból indul ki, hogy az RMDSZ-nek jelen kell lennie a parlamentben, részt kell vállalnia a vitákban, mert ha parlamenten kívül marad, kétségtelenül radikalizálódna. A korábbi PER-tárgyalások tapasztalatai azt mutatják, hogy a konkrét, specifikus kérések kezelése könnyebbnek bizonyult, ha azokat leválasztották az autonómia meglehetősen homályos fogalmáról.
Egyszerű a zászlókérdés megoldása
Ugyanakkor az autonómia koncepciónak erőteljes politikai és kulturális vonzereje van, és elismerték, hogy nehéz és hosszú folyamat a márkaátnevezés. A kerekasztal résztvevői nem tudtak konszenzusra jutni az autonómia kapcsán, de úgy gondolták, hasznos lehet arról beszélni, hogy milyen konkrétumok tartoznak ide. Több résztvevő megjegyezte, hogy az 1989 utáni problémákat az etnikai csoportok egymással szemben tanúsított félelme, bizalmatlansága, és a kölcsönös ismeretek hiánya okozta.
Az októberi kerekasztalon jelentős hangsúlyt fektettek a felek álláspontjaik újrafogalmazására, és arra, hogy jobban figyelembe vegyék a másik oldal perspektíváit és álláspontját. A második bogbejegyzés megemlíti, hogy az első kerekasztal óta volt kis előrelépés. Ismét terítékre került a székely zászló ügye, amellyel kapcsolatban az egyik magyar résztvevő amerikai kérdésre elmondta, 2008-ban robbant ki az első vitás ügy, és 2010 óta vált egyre problémásabbá, míg a kétnyelvűség alkalmazása is hasonló cipőben jár. Az egyik magyar résztvevő itt a marosvásárhelyi helyzetre hívta fel a résztvevők figyelmét. Az egyik parlamenti képviselő azt mondta, hogy a zászlókérdés megoldása „egyszerű és egyértelmű”, ha nem is éppen könnyű: Románia minden megyéjének a lobogóját ki lehetne tűzni a parlament épületére. Egy másik képviselő azt javasolta, hogy megoldást jelenthetne, ha törvényileg kötelezővé tennék az önkormányzat, a megye, az EU, a NATO és Románia nemzeti lobogójának kitűzését az összes kormányzati épületre, megyei tanácsi és helyi önkormányzati épületre. A vélekedés szerint ez az intézkedés az ország egész területén megszüntetné a feszültségek forrását az interetnikus kapcsolatokban. Eltérő álláspontok autonómiaügyben
Egy olyan javaslat is elhangzott, miszerint úgy tegyék hivatalos regionális nyelvvé a magyart Székelyföldön, hogy annak jogállása első körben ne legyen egyenlő az államnyelvvel. Ezzel kapcsolatban a román és magyar résztvevők egyetértettek abban, hogy könnyíteni kell az anyanyelvhasználatot a közigazgatási intézményekben és az igazságszolgáltatásban.
A bejegyzés szerint egyedül az autópálya ügyében történt előrelépés a júniusi kerekasztal óta: lezárták a Brassó-Bákó autópálya első szakaszának megvalósíthatósági tanulmányát, a sztráda finanszírozása bekerült az EU közlekedési fejlesztési tervébe, így brüsszeli források is rendelkezésre állnak. Az egyik román képviselő úgy fogalmazott, hogy ez egy win-win helyzet, a pályát pedig 2018-ra tervezik átadni. Míg a kétnyelvűség, a székely zászló, vagy az autópálya ügyében az álláspontok összeegyeztethetőnek tűntek, addig az autonómia kérdése kapcsán eltérő felfogások jelentkeztek. A magyar fél szerint az EU egyik legnagyobb problémáját jelenleg a nemzeti kisebbségek helyzete jelenti. Az egyik magyar résztvevő az európai nemzeti kisebbségek kapcsán az ukrajnai, skóciai és spanyolországi feszültségeket említette, és a „többségi arroganciáról” valamint a „többség részéről mutatkozó empátiahiányról” beszélt. A magyar oldal álláspontja szerint tiszta megoldást további jogok biztosítása és a teljes autonómia jelenthetne. Ezzel szemben a többségi vezetők szerint az autonómia a területi integritást érintő nemzetbiztonsági probléma.
A résztvevők ugyanakkor a romániai nemzetiségek szerkezeti viszonyait meghatározó nemzetközi szereplőkről is beszélgettek. Több magyar hozzászóló is elégedetlenségét fejezte ki amiatt, hogy míg a kilencvenes években úgy tűnt, az EU és a NATO kitüntetett figyelemmel kezelte a kérdést, és kiváló standardokat alakított ki, ám ezek betartatásáról és végrehajtásáról nem rendelkezett.
Terminológiai kérdések
A decentralizáció, a szuverenitás és az autonómia újrafogalmazása kapcsán elhangzott, hogy az egyik legmakacsabb akadály a terminológia. Például az autonómia egyet jelent a függetlenséggel, ami kapcsán már szeparatizmust lehet emlegetni. Hasonló probléma merül fel, amikor a politikai hatalom és döntéshozatal decentralizációját tévesen az állami szuverenitásra vonatkoztatják.
A terminológiai problémák akkor váltak nyilvánvalóvá, amikor a kerekasztalon az autonómia bevezetéséről, vagy a részleges autonómia lehetőségeiről kezdtek beszélgetni. Az egyik javaslat szerint a szuverenitás egy részét úgy ruházzák át a kisebbségekre, mint ahogy az IMF és az EU kapcsán a román állam hajlandó szuverenitása egy részét feladni: ez egy szerződést feltételezne, amelyben a felek elfogadnak és vállalnak bizonyos kötelezettségeket.
Egy másik javaslattevő pedig az autonómia korlátozott idejű bevezetését javasolta. E szerint érdemes lenne kipróbálni a fiskális autonómiát, és ha három éven belül nem indulna be a növekedés, öt év múlva meg lehetne szüntetni. Igaz, azt is megemlítették, hogy számos olyan nemzetközi jogi álláspont létezik, amely szerint a már egyszer megítélt autonómiát nem lehet visszavonni nemzetközi jogi következmények nélkül. Ugyanakkor a központi hatóságok gyakran ellenállnak a politikai decentralizációnak, mert attól tartanak, hogy az megkönnyítheti az elszakadást.
Az amerikai moderátor itt úgy fogalmazott, hogy osztozik a többi amerikai résztvevő azon véleményével, hogy az érzelmekkel telített fogalmak és a terminológia hátráltathatja a konkrét problémák megvitatását és megoldását. „Kíváncsi vagyok, vajon az autonómia szó használata milyen mértékben jelent akadályt, és mi történne, ha egy átdolgozott formában az egyenlő jogokra helyeznék a hangsúlyt? Van-e lehetőség mindezt taktikailag új keretbe helyezni a közösség igényeinek feláldozása nélkül?” – kérdezte a moderátor.
Rossz volt az időzítés
Elhangzott, hogy bár a 2014-es autonómiatervezet kifinomultabb, mint a korábbi javaslatok, de a körülmények még messze vannak attól, hogy teljesen komolyan lehessen venni addig, amíg minden elemét nem tárgyalták és nem értették meg, és külön-külön nem határoztak azokról. A magyar felszólalók nem zárkóztak el a másik megközelítéstől, az egyik résztvevő úgy fogalmazott, hogy az autonómia projektnek két eleme van: politikai-gazdasági decentralizáció és kisebbségvédelem. Innen nézve pedig lehetséges, hogy a fő kérdésekhez más terminológia felől közelítsenek.
Az októberi találkozón résztvevők és megfigyelők:
- az RMDSZ részéről: Antal Árpád András, Tánczos Barna, Benkő Erika, Borbély László, Markó Béla, Tamás Sándor, Borboly Csaba - a PSD részéről: Viorel Hrebenciuc, Georgian Pop, Angel Tîlvar, Ionuț Vulpescu, Valeriu Zgonea - a PDL részéről: Alexandru Nazare, Andreea Paul - a PNL részéről: Alina Gheorghiu, Dan Motreanu, George Scutaru - az Elnöki Hivatal részéről: Mihail Sandu - a civil társadalom részéről: Ambrus Attila, Emil Hurezeanu, Marius Pieleanu, Dan Tapalaga - moderátorok: Allen Kassof, Jonathan Rickert - jelentéstevő: Larry Watts - szervezők: Ionas Vladimir
A beszélgetés során egy közvélemény-kutatás eredményeire is hivatkoztak, amely szerint a román lakosság 78 százaléka ellenséges az autonómia-projekttel szemben. Allen Kassof ekkor a román résztvevőkhöz fordult, és megkérdezte, hogy ha az autonómiakoncepciónak más neve lenne, elfogadnák? Az egyik román hozzászóló azt mondta, hogy nem is a tartalommal, inkább a kontextussal van probléma.
Mindenekelőtt az, hogy a projektet a választások előtt dobták be a köztudatba, katasztrofális következményekkel járhat, hisz kampánycélokra fogják felhasználni, ami csökkenti a komoly megvitatás esélyét. Továbbá a projekt tematizálása egy olyan nemzetközi politikai környezetben történik, amikor a nacionalizmus és a szélsőséges irányzatok erősödőben vannak, ezért nehéz a románok számára különbséget tenni az ésszerű magyar igények és a magyar kormány agresszív retorikája között, különösen úgy, hogy ez utóbbival van tele a nemzetközi sajtó. Ezért félő, hogy a projekt elindítása nacionalista diskurzust fog provokálni.
Románia ideges Orbán Viktor miatt
Több magyar résztvevő elismerte, hogy az időzítés nem volt ideális, de hozzátették, hogy külső és belső okok is kényszerítően hatottak. „Időközben új pártok alakultak, amelyek nyomást gyakorolnak a teljesítetlen dolgokra koncentrálva. Mivel nincs más felelősségük, radikalizálódtak. Némileg igazuk van, hisz kudarcot vallottunk ezen dolgok gyakorlatba ültetésében” – hangzott el.
„Ha nem sikerül öt éven belül, akkor sokkal radikálisabb politikusok ülhetnek itt” – fogalmaztak. Egy másik azonosított probléma a túlzott etnicizálódás volt, ami kapcsán az egyik román résztvevő megjegyezte, nem gondolták, hogy ilyen kevéssel a második világháború után ismét erőszakkal rajzolják át Európa határait. A Budapest és Moszkva között egyre nyilvánvalóbb energiaügyi, pénzügyi kapcsolat bel- és külpolitikai idegességet szül. „Amikor Orbán a moszkvai szemléletet kezdi el magáénak vallani a határ közelében élő magyarok miatt, akkor Románia ideges lesz” – mondta. A résztvevők egyetértettek abban, hogy a kommunikáció folyamatos akadályt képez a megértésben, ezért javasolták egy román-magyar nyelvű hírportál létrehozását.
A kerekasztal végén általános volt az egyetértés abban, hogy pártszinten jóval bonyolultabb ezekről a dolgokról beszélni, hisz a politikai alakulatok különösen a választási kampányokban nacionalista diskurzusokkal is operálnak. Egy résztvevő megjegyezte, hogy míg a lakosság szintjén alig jelent problémát az együttélés, a politikai elit folyamatosan visszatér a nemzeti/etnikai kártya kijátszásához. A következtetés az volt, hogy meg kell oldani ezt a diszfunkcionális visszafejlődést. Továbbá elhangzott, hogy a következő lépés az interetnikus viszonyokban azon teendők kölcsönös azonosítása, amelyeket még nem teljesítettek.
Volt idő, amikor működtek a dolgok
Meg kell határozni a konkrét problémák listáját, amelyekkel a választások után foglalkozni kell. Ahogy az egyik RMDSZ-es résztvevő még az első kerekasztal alkalmával megjegyezte: a jó intézményi együttműködés alapja 1993-ban kezdődött el, és 2004-ben romlott el. Amíg jól működtek ezek a folyamatok, addig a román többség nem cselekedett a magyar közösség akarata ellenére. Az így keletkező tízéves késés során, amikor már a PER-folyamat nem működött, minden érintett hibás volt. A központi román hatóságok abban, hogy a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták és nem tartatták be helyi szinten, az RMDSZ képviselői pedig arról tehetnek, hogy nem sikerült ezeket az érdekeket előremozdítani és teljesíteni, valamint a radikalizáció számára motivációt teremtettek.
Az egyik PER-veterán arról beszélt, hogy 2000 és 2004 között a román hatóságok rendszeresen találkoztak minden, magyarok által is lakott megye kisebbségi vezetőivel, képviselőivel, ám 2004 után ezek az egyeztetések abbamaradtak. Hasonlóképpen 2004 előtt volt egy kijelölt csoport, amelyik minden hétfőn a szenátus alelnökével találkozott, hogy megvitassák a magyar kérdést. Most nincs kijelölt csoport, senki sem követi figyelemmel az eseményeket. Az eredmény nem is lehet más: döntések, esetleg megállapodások születhetnek, de semmi egyéb nem történik.
Folytatnák A kiszámítható folyamathoz következetes és gyakori találkozók szükségesek, valamint egy közös munkacsoportot is létre kell hozni a végrehajtás ellenőrzése céljából, első lépésként pedig el kell fogadni egy közös listát a lehetséges célokról. Egy magyar PER-veterán megjegyezte, hogy bár a radikalizmus és a szélsőségesség problémát jelentenek, a résztvevők hálásak lehetnek, hogy a román és magyar nemzetiségű politikusok megmutatták, „bölcsen együtt tudnak működni a parlamentben és a kormányban”. Szerinte a szolidaritás tekintetében nincs nagy különbség a román nemzeti érdek és a romániai magyar nemzeti érdek között. Továbbá a román hatóságoknak és magyar kollégáiknak proaktívan és közösen kell hozzáállniuk a regionalizmus és az anyanyelvhasználat kérdésköréhez.
Allen Kassof szerint Románia nagy előnye, hogy a felek hajlandóak beszélni egymással, és ez alatt a folyamat alatt nagy tapasztalat halmozódott fel. Úgy vélte, további előnynek számít, hogy a két fél közötti problémákat a múltban is megoldották, függetlenül attól, hogy azok mennyire tűntek kezelhetetlennek. „A szomszédos Magyarország mindig is bonyolító tényező lesz, de most különösen kellemetlen, mivel virulens nacionalizmusa hatással van a kétoldalú kapcsolatokra. Bizonyos szempontból a romániai magyaroknak meg kell birkózniuk a budapesti nyomással és azzal az elvárással, hogy felelős román állampolgárként számítanak rájuk” – mondta a narrátor.
Szerinte ugyanakkor a helyi lakosokra is felelősség hárul, hogy saját megközelítéseket és megoldásokat dolgozzanak ki. Budapest hirdetheti a saját érdekeit, de ez még mindig a romániai magyarok problémája, mert ők élnek itt. Kassof hangsúlyozta: ha az eddigi tapasztalatok útmutatóként szolgálnak, akkor adott lehet egy nem tökéletes, de működőképes következtetés, csakúgy, mint korábban, vita és párbeszéd útján. Ők segítenek. A résztvevők mindkét oldalról úgy vélték, épp ideje volt újraindítani hosszú időszak után a párbeszédet, és egyetértettek, hogy a 2016-os választások után a lehető legrövidebb időn belül újabb kerekasztalt kell összehívni.
S.I.
Transindex.ro
2015. július 14.
Mikházán mutatja be új produkcióját a Spectrum Színház
Molière mély élet- és emberismeretről tanúskodó, sziporkázóan szellemes komédiáját, A nők iskoláját mutatja be a Spectrum Színház a mikházi Csűrszínházban.
A darab ősbemutatója 1662. december 26-án volt XIV. Lajos udvarában, az akkor még névtelen szerző rendezésében. Arnolphe szerepében is Molière lépett fel. A király harsány nevetése örökre megpecsételte az akkor még kezdő drámaíró sorsát. A darab központjában a házasság áll. A felszarvazástól rettegő Arnolphe biztosra akar menni, s így kiskorától nevelt leányát szemelte ki feleségnek. Ágnes azonban nem őt, hanem titokban gyámapja régi jó barátjának a fiát, Horace-t szereti. Különböző bonyodalmak és vígjátéki fordulatok után a fiatalok végül egymásra találnak.
Az előadás rendezője Török Viola, Arnolphe szerepében Szélyes Ferenc színművészt láthatják. Partnerei: Nagy Beáta, Szász Anna, Kinda Szilárd, Kovács Károly, Kárp György és Székely Szabó Zoltán. Zene: Kelemen László. Koreográfia: Tőkés Imola. A mikházi bemutató július 24-én, pénteken 21 órától lesz. Az előadást 25-én, szombaton 21 órától megismétlik. Helyfoglalás a 0744 301875-ös telefonszámon lehetséges. Jegyek a helyszínen vásárolhatók az előadás kezdete előtt. Egy jegy ára 15 lej.
Antal Erika
Székelyhon.ro
Molière mély élet- és emberismeretről tanúskodó, sziporkázóan szellemes komédiáját, A nők iskoláját mutatja be a Spectrum Színház a mikházi Csűrszínházban.
A darab ősbemutatója 1662. december 26-án volt XIV. Lajos udvarában, az akkor még névtelen szerző rendezésében. Arnolphe szerepében is Molière lépett fel. A király harsány nevetése örökre megpecsételte az akkor még kezdő drámaíró sorsát. A darab központjában a házasság áll. A felszarvazástól rettegő Arnolphe biztosra akar menni, s így kiskorától nevelt leányát szemelte ki feleségnek. Ágnes azonban nem őt, hanem titokban gyámapja régi jó barátjának a fiát, Horace-t szereti. Különböző bonyodalmak és vígjátéki fordulatok után a fiatalok végül egymásra találnak.
Az előadás rendezője Török Viola, Arnolphe szerepében Szélyes Ferenc színművészt láthatják. Partnerei: Nagy Beáta, Szász Anna, Kinda Szilárd, Kovács Károly, Kárp György és Székely Szabó Zoltán. Zene: Kelemen László. Koreográfia: Tőkés Imola. A mikházi bemutató július 24-én, pénteken 21 órától lesz. Az előadást 25-én, szombaton 21 órától megismétlik. Helyfoglalás a 0744 301875-ös telefonszámon lehetséges. Jegyek a helyszínen vásárolhatók az előadás kezdete előtt. Egy jegy ára 15 lej.
Antal Erika
Székelyhon.ro
2015. július 15.
Erről jut eszembe
Ha a notesz beszélni tudna, mennyi bánatról, keservről szólna! De nem beszél, csak egy ütött- kopott, átragasztott, szürke, néma zsebfüzetecske. Iskolai szószedetnek szánták egykoron. Egyfajta lágernapló lett belőle. Kuriózum a maga módján, mégis sajátságos kordokumentum. A hírhedt Târgu Jiu-i (Zsilvásárhely) lágerből származik. A minap került a kezembe, s egyből eszembe juttatta, el is felejtettük, hogy hetven éve, 1945. június utolsó napjaiban engedték szabadon az ott majdnem egy éven át bűntelenül, jogtalanul fogva tartott s egyre nehezebb körülmények között senyvedő sok száz magyart, a "dél-erdélyi magyar társadalom gerincét" alkotó civileket. A németeket, szászokat, akiket velük együtt internáltak, már korábban elvitték a Szovjetunió fogolyközpontjaiba, emberdaráló munkatáboraiba. Nem tudom miért, hajlamosak vagyunk az ilyesmikről megfeledkezni. Magam is, pedig közvetve ugyan, de közelről érintett vagyok a dologban. Édesapám is ottani lágerlakó volt, ő volt az a nagyenyedi ügyvéd Nagy Miklós, aki, mint Vita Zsigmond írja az Élet a drótsövények mögött című visszaemlékezéseiben, újra meg újra "kihallgatási kérvényt fogalmazott a lágerparancsnoksághoz vagy éppen a felülvizsgáló szovjet bizottsághoz", élő szóban is érvelt az internáltak érdekében az ott megforduló hivatalosságoknak, amikor csak tehette, és mégis csak úgy átsiklottam az évforduló fölött, pár sorban sem emlékeztettem az olvasókat arra, hogy azon a helyen akkoriban több mint tizenötezer ember szenvedett, s '45 júniusában még kétezer magyar várta a szabadulását. Most pótolni próbálok legalább egy jegyzet erejéig. A notesz nem hagy nyugodni. Elővettem és újraolvastam valamikori kollégiumi tanárom, Vita Zsigmond önéletírását, megint fellapoztam Kacsó Sándor Nehéz szagú iszap felett című életregényének zsilvásárhelyi oldalait, és a lágerfüzetben fellelt nevek sorjában arcokká, egyéniségekké rajzolódtak. Mindenekelőtt persze azok, akiket személyesen is ismertem. Mert nevekkel, aláírásokkal van tele a 28 vonalas lapot teletöltő szófukar napló. A fedőlapon az előre kinyomtatott Vocabular (szójegyzék) fekete tintával áthúzva, helyette kézzel írva ez áll: Condica pt. serv. de planton (Őrszolgálati napló). Baraca 8. Igen, a 8-as barakk 14 szobájának lakóit felváltva minden napra, minden éjszakára őrszemmé, ügyeletessé léptették elő, a füzetben is feltüntetett szigorú szabályozással, elvárásokkal! Körben drótkerítés volt és őrök, benn a rabok és az éberség! Azt aztán megkövetelték! A szolgálatosoknak aláírásukkal kellett igazolniuk, hogy mindent megtettek, amit tőlük a táborparancsnokság elvárt. A korszak abszurditását csak a mai haladja meg.
Ebben a barakkban főleg Alsó-Fehér megyeiek, aradiak, temesváriak, hunyadiak voltak, papok, tanárok, tanítók, ügyvédek, tisztviselők, kereskedők, iparosok, gazdák, földművesek. A 8-as lakótérben apám mellett az író, szerkesztő Kacsó Sándor, a teológiai tanár Nagy József, a lelkész Hamar Béla küzdött a fogság terheivel. A Nagy és a Kacsó aláírást jól ismerem. De ismerős a 4-es szobából a festőművész Vass Alberté és az egykori enyedi osztályfőnököm, Jarosievitz Zoltáné is, a Vitáé úgyszintén. Ő a gyulafehérvári régens, Jénáki Ferenc, a Bethlen Kollégium rektorprofesszora, Elekes Viktor és a gyulafehérvári püspöki titkár, Kovács Béla szobatársa volt a 13-asban. Nem folytatom. Egy statisztikai adat szerint 1944. november 6-án, amikor a román minisztertanács azt a határozatot tette közzé, hogy lágereket kell létrehozni, már 3161 férfi, 1155 nő és 334 gyermek internált volt Tg. Jiu-ban. A nagyenyedi szállítmányt 1944. szeptember 18-án indították útnak. Alig múltam tíz hónapos. Amikor apám hazajött 1945 júniusának utolsó napjaiban, idegen volt számomra. A lágeréletről nekem sohasem mesélt. Annál többet képzelek bele ebbe a sztori nélküli névjegyzékbe, amelynek első beírása 1944. november 12-i keltezésű, az utolsó 1945. április 28-i. Amikor a múltra gondolunk, amikor a jelen történéseiről beszélünk, Zsilvásárhelyről sem kellene megfeledkeznünk.
N. M. K.
Népújság (Marosvásárhely)
Ha a notesz beszélni tudna, mennyi bánatról, keservről szólna! De nem beszél, csak egy ütött- kopott, átragasztott, szürke, néma zsebfüzetecske. Iskolai szószedetnek szánták egykoron. Egyfajta lágernapló lett belőle. Kuriózum a maga módján, mégis sajátságos kordokumentum. A hírhedt Târgu Jiu-i (Zsilvásárhely) lágerből származik. A minap került a kezembe, s egyből eszembe juttatta, el is felejtettük, hogy hetven éve, 1945. június utolsó napjaiban engedték szabadon az ott majdnem egy éven át bűntelenül, jogtalanul fogva tartott s egyre nehezebb körülmények között senyvedő sok száz magyart, a "dél-erdélyi magyar társadalom gerincét" alkotó civileket. A németeket, szászokat, akiket velük együtt internáltak, már korábban elvitték a Szovjetunió fogolyközpontjaiba, emberdaráló munkatáboraiba. Nem tudom miért, hajlamosak vagyunk az ilyesmikről megfeledkezni. Magam is, pedig közvetve ugyan, de közelről érintett vagyok a dologban. Édesapám is ottani lágerlakó volt, ő volt az a nagyenyedi ügyvéd Nagy Miklós, aki, mint Vita Zsigmond írja az Élet a drótsövények mögött című visszaemlékezéseiben, újra meg újra "kihallgatási kérvényt fogalmazott a lágerparancsnoksághoz vagy éppen a felülvizsgáló szovjet bizottsághoz", élő szóban is érvelt az internáltak érdekében az ott megforduló hivatalosságoknak, amikor csak tehette, és mégis csak úgy átsiklottam az évforduló fölött, pár sorban sem emlékeztettem az olvasókat arra, hogy azon a helyen akkoriban több mint tizenötezer ember szenvedett, s '45 júniusában még kétezer magyar várta a szabadulását. Most pótolni próbálok legalább egy jegyzet erejéig. A notesz nem hagy nyugodni. Elővettem és újraolvastam valamikori kollégiumi tanárom, Vita Zsigmond önéletírását, megint fellapoztam Kacsó Sándor Nehéz szagú iszap felett című életregényének zsilvásárhelyi oldalait, és a lágerfüzetben fellelt nevek sorjában arcokká, egyéniségekké rajzolódtak. Mindenekelőtt persze azok, akiket személyesen is ismertem. Mert nevekkel, aláírásokkal van tele a 28 vonalas lapot teletöltő szófukar napló. A fedőlapon az előre kinyomtatott Vocabular (szójegyzék) fekete tintával áthúzva, helyette kézzel írva ez áll: Condica pt. serv. de planton (Őrszolgálati napló). Baraca 8. Igen, a 8-as barakk 14 szobájának lakóit felváltva minden napra, minden éjszakára őrszemmé, ügyeletessé léptették elő, a füzetben is feltüntetett szigorú szabályozással, elvárásokkal! Körben drótkerítés volt és őrök, benn a rabok és az éberség! Azt aztán megkövetelték! A szolgálatosoknak aláírásukkal kellett igazolniuk, hogy mindent megtettek, amit tőlük a táborparancsnokság elvárt. A korszak abszurditását csak a mai haladja meg.
Ebben a barakkban főleg Alsó-Fehér megyeiek, aradiak, temesváriak, hunyadiak voltak, papok, tanárok, tanítók, ügyvédek, tisztviselők, kereskedők, iparosok, gazdák, földművesek. A 8-as lakótérben apám mellett az író, szerkesztő Kacsó Sándor, a teológiai tanár Nagy József, a lelkész Hamar Béla küzdött a fogság terheivel. A Nagy és a Kacsó aláírást jól ismerem. De ismerős a 4-es szobából a festőművész Vass Alberté és az egykori enyedi osztályfőnököm, Jarosievitz Zoltáné is, a Vitáé úgyszintén. Ő a gyulafehérvári régens, Jénáki Ferenc, a Bethlen Kollégium rektorprofesszora, Elekes Viktor és a gyulafehérvári püspöki titkár, Kovács Béla szobatársa volt a 13-asban. Nem folytatom. Egy statisztikai adat szerint 1944. november 6-án, amikor a román minisztertanács azt a határozatot tette közzé, hogy lágereket kell létrehozni, már 3161 férfi, 1155 nő és 334 gyermek internált volt Tg. Jiu-ban. A nagyenyedi szállítmányt 1944. szeptember 18-án indították útnak. Alig múltam tíz hónapos. Amikor apám hazajött 1945 júniusának utolsó napjaiban, idegen volt számomra. A lágeréletről nekem sohasem mesélt. Annál többet képzelek bele ebbe a sztori nélküli névjegyzékbe, amelynek első beírása 1944. november 12-i keltezésű, az utolsó 1945. április 28-i. Amikor a múltra gondolunk, amikor a jelen történéseiről beszélünk, Zsilvásárhelyről sem kellene megfeledkeznünk.
N. M. K.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 15.
Életre kelnek a csíkfalvi citerák – Reneszánszukat élik a népi hangszerek
Sosem tölti tétlenül nyugdíjas napjait Csíkfalva egykori polgármestere, Kilyén Domokos. Barkácsol, farag vagy citerákat készít – mesél, alkot, értéket örökít tovább.
A mindenki által Öcsi bácsinak nevezett Kilyén Domokos közel negyedszázadot ért meg községvezetőként Csíkfalván, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik. Leginkább székely kapuk faragója-alkotójaként ismerik a nyárádmentiek, s többen betérnek hozzá citerát rendelni.
Kiállításokon néha láthatják őt a népi hangszer pengetése közben, de csak az érdeklődő tudja meg, hogy ezeket ő maga is készíti el. Ha nem kaput farag vagy hangszert készít, akkor éppen valamit „gyárt” vagy javít magának, szomszédainak: a százesztendős kelengyés ládától a lóvontatta kukoricavető gépig minden megfordul a keze alatt.
Állatfejekkel díszített hangszer
Éppen citerékat készít a lassan 75 éves Öcsi bácsi az árnyékos fészerben, amikor betérünk hozzá. Három darabon dolgozik, községbeliek rendelték, de vannak távoli ismerősöktől érkező felkérések, azokat őszig kell elkészítenie.
A télen tizenegy citerát készített, az idén hatot, de mindezekből csak egyetlen darab maradt, azt modellnek hagyta meg, illetve megmutatni az érdeklődőknek – mondja, miközben a hangszerdobozt forgatja, a ragasztásokat szorítja. Mindig valamit „okoskodik” rajta, kísérletez, fejleszt, a kísérő hangokat szeretné tökéletesíteni, egy-egy újabb „futamot” beilleszteni a hangsorba.
A hangszer „feje” és „agya” keményfából készül, hogy megtartsa a húrszegeket. Vadcseresznye, juhar, gyümölcsfa – ki amilyet talál, olyat használ. A hangszerdoboz viszont fenyőfa lapokból készül, összeillesztéséhez régebb csontenyvet, ma már fehérenyvet használ, az is tökéletesen ragaszt, sosem mozdulnak el a darabok.
A húrként szolgáló huzalokat nagyon régen vásárolta, még az aranyosgyéresi gyárból. Azt használja ma is, tucatnyi egyformát húz ki, s mellé három vastagabb gitárhúrt a mély hangok megszólaltatására. A hangdobozra régen egyetlen nagyobb lyukat fúrtak, ő leginkább rozettát vág a fenyőlapba. A citera fejét néha állatmotívumokkal díszíti, főleg kossal. Régen csikófejest is készített egy-egy alkotó, az volt ám a mestermunka – jegyzi meg, elárulva: ő is szeretett volna ilyet készíteni, de még sosem vette rá magát.
Libaetetővel kezdődött
Öcsi bácsi gyerekként fogott először kezében citerát, a padláson talált egy régi ütött-kopott darabot, amelyet a libák etetésére használt valaki.
A háború után a távközléses katonák által hátrahagyott huzalokból sodortak le néhány acélszálat, abból készítettek húrt a viharvert eszközre, hogy megszólaltathassák. Ez volt az első citerája, ma is ereklyeként őrzi és mutatja a százéves darabot.
Aztán később készített valamivel jobbat is, de a hangszerkészítést 1971-től számítja, amikor a nyárádszentmártoni új kultúrotthon avatására kiállítást szerveztek: Szabó Erzsi néni szőttesei és Szász Erzsébet tiszteletesasszony szalmaszőttesei mellett tíz citeráját mutatta be.
Azóta már negyven körüli az általa készített hangszerek száma.
„Örülök, hogy feljött a napja, hogy ismét foglalkoznak vele” – mondja a mester, megjegyezve: a citera a szegény ember hangszere volt, viszonylag könnyen elkészíthető. Sokáig használták a nyárádmenti falvakban, egy-egy fonóban vagy családi vacsorák mellett jól el lehetett szórakozni mellette. Persze jó énekhang is kellett mellé – és egy kis bor.
„Ezek a borszagot szeretik. Ahogy megérezték, mindjárt jobban szóltak” – viccelődik Öcsi bácsi. Valójában sosem ment ki divatból a citera, és most reneszánszát éli. Viszont ügyel, hogy az általa készült darabok találjanak egymással, különben nem alkalmasak zenekari használatra. Minden barkácsoló vagy mester egyedi darabokat készít, de egy citerazenekarban csak akkor használhatók, ha a darabok egyformák – készített már együttesek számára is.
Nem mindenki születik citerásnak
Régebben többen is készítettek citerákat a községben, Szentmártonban Marton József, Ambrus Ferenc, Szabó Sándor, Csíkfalván László Sándor. Ma már csak Öcsi bácsi, valamint a jeddi Nagy János. A szomszéd faluban, Nyárádszentmártonban is biztat egy asztalosmestert, hogy kezdjen hozzá, annál is inkább, mert annak szülei is jó citerások voltak.
Az 1970-es években Simon Károly tanító létrehozott egy citerazenekart a községben, akkor még volt néhány jól játszó személy: Csíkfalván Mihály Imre, László Sándor és fia, József, Szentmártonban Pap István, Pap Vilma, Szabó Vilma, Kocsis Róza. Ma is élnek néhányan a vidék falvaiban vendégszereplő egykori együttes tagjaiból: Szabó József (Öcsi), Adorjáni János, Dénes Ferenc, Marton Magda.
Sokan próbálkoztak akkor a citerajátékkal, de kevés személy került be az együttesbe, ugyanis jól össze kell hangolni a kezet, szemet, fület: egyik kézzel lefogni a húrokat és lassabb mozdulatokkal a hangmagasságot, míg a másik kézzel gyorsabb mozdulatokkal kell pengetni. Ha a két kéz egyforma gyorsan vagy lassan mozog, akkor az már csak „kaparászás”, nem ének – summázza a mester, aki egy kis ecsetvéget kapva a kezébe – mintegy mutatva, hogy nemcsak készíteni, hanem használni is tudja a hangszert – el is játszott nekünk néhány dallamot.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
Sosem tölti tétlenül nyugdíjas napjait Csíkfalva egykori polgármestere, Kilyén Domokos. Barkácsol, farag vagy citerákat készít – mesél, alkot, értéket örökít tovább.
A mindenki által Öcsi bácsinak nevezett Kilyén Domokos közel negyedszázadot ért meg községvezetőként Csíkfalván, de nyugdíjas éveiben sem tétlenkedik. Leginkább székely kapuk faragója-alkotójaként ismerik a nyárádmentiek, s többen betérnek hozzá citerát rendelni.
Kiállításokon néha láthatják őt a népi hangszer pengetése közben, de csak az érdeklődő tudja meg, hogy ezeket ő maga is készíti el. Ha nem kaput farag vagy hangszert készít, akkor éppen valamit „gyárt” vagy javít magának, szomszédainak: a százesztendős kelengyés ládától a lóvontatta kukoricavető gépig minden megfordul a keze alatt.
Állatfejekkel díszített hangszer
Éppen citerékat készít a lassan 75 éves Öcsi bácsi az árnyékos fészerben, amikor betérünk hozzá. Három darabon dolgozik, községbeliek rendelték, de vannak távoli ismerősöktől érkező felkérések, azokat őszig kell elkészítenie.
A télen tizenegy citerát készített, az idén hatot, de mindezekből csak egyetlen darab maradt, azt modellnek hagyta meg, illetve megmutatni az érdeklődőknek – mondja, miközben a hangszerdobozt forgatja, a ragasztásokat szorítja. Mindig valamit „okoskodik” rajta, kísérletez, fejleszt, a kísérő hangokat szeretné tökéletesíteni, egy-egy újabb „futamot” beilleszteni a hangsorba.
A hangszer „feje” és „agya” keményfából készül, hogy megtartsa a húrszegeket. Vadcseresznye, juhar, gyümölcsfa – ki amilyet talál, olyat használ. A hangszerdoboz viszont fenyőfa lapokból készül, összeillesztéséhez régebb csontenyvet, ma már fehérenyvet használ, az is tökéletesen ragaszt, sosem mozdulnak el a darabok.
A húrként szolgáló huzalokat nagyon régen vásárolta, még az aranyosgyéresi gyárból. Azt használja ma is, tucatnyi egyformát húz ki, s mellé három vastagabb gitárhúrt a mély hangok megszólaltatására. A hangdobozra régen egyetlen nagyobb lyukat fúrtak, ő leginkább rozettát vág a fenyőlapba. A citera fejét néha állatmotívumokkal díszíti, főleg kossal. Régen csikófejest is készített egy-egy alkotó, az volt ám a mestermunka – jegyzi meg, elárulva: ő is szeretett volna ilyet készíteni, de még sosem vette rá magát.
Libaetetővel kezdődött
Öcsi bácsi gyerekként fogott először kezében citerát, a padláson talált egy régi ütött-kopott darabot, amelyet a libák etetésére használt valaki.
A háború után a távközléses katonák által hátrahagyott huzalokból sodortak le néhány acélszálat, abból készítettek húrt a viharvert eszközre, hogy megszólaltathassák. Ez volt az első citerája, ma is ereklyeként őrzi és mutatja a százéves darabot.
Aztán később készített valamivel jobbat is, de a hangszerkészítést 1971-től számítja, amikor a nyárádszentmártoni új kultúrotthon avatására kiállítást szerveztek: Szabó Erzsi néni szőttesei és Szász Erzsébet tiszteletesasszony szalmaszőttesei mellett tíz citeráját mutatta be.
Azóta már negyven körüli az általa készített hangszerek száma.
„Örülök, hogy feljött a napja, hogy ismét foglalkoznak vele” – mondja a mester, megjegyezve: a citera a szegény ember hangszere volt, viszonylag könnyen elkészíthető. Sokáig használták a nyárádmenti falvakban, egy-egy fonóban vagy családi vacsorák mellett jól el lehetett szórakozni mellette. Persze jó énekhang is kellett mellé – és egy kis bor.
„Ezek a borszagot szeretik. Ahogy megérezték, mindjárt jobban szóltak” – viccelődik Öcsi bácsi. Valójában sosem ment ki divatból a citera, és most reneszánszát éli. Viszont ügyel, hogy az általa készült darabok találjanak egymással, különben nem alkalmasak zenekari használatra. Minden barkácsoló vagy mester egyedi darabokat készít, de egy citerazenekarban csak akkor használhatók, ha a darabok egyformák – készített már együttesek számára is.
Nem mindenki születik citerásnak
Régebben többen is készítettek citerákat a községben, Szentmártonban Marton József, Ambrus Ferenc, Szabó Sándor, Csíkfalván László Sándor. Ma már csak Öcsi bácsi, valamint a jeddi Nagy János. A szomszéd faluban, Nyárádszentmártonban is biztat egy asztalosmestert, hogy kezdjen hozzá, annál is inkább, mert annak szülei is jó citerások voltak.
Az 1970-es években Simon Károly tanító létrehozott egy citerazenekart a községben, akkor még volt néhány jól játszó személy: Csíkfalván Mihály Imre, László Sándor és fia, József, Szentmártonban Pap István, Pap Vilma, Szabó Vilma, Kocsis Róza. Ma is élnek néhányan a vidék falvaiban vendégszereplő egykori együttes tagjaiból: Szabó József (Öcsi), Adorjáni János, Dénes Ferenc, Marton Magda.
Sokan próbálkoztak akkor a citerajátékkal, de kevés személy került be az együttesbe, ugyanis jól össze kell hangolni a kezet, szemet, fület: egyik kézzel lefogni a húrokat és lassabb mozdulatokkal a hangmagasságot, míg a másik kézzel gyorsabb mozdulatokkal kell pengetni. Ha a két kéz egyforma gyorsan vagy lassan mozog, akkor az már csak „kaparászás”, nem ének – summázza a mester, aki egy kis ecsetvéget kapva a kezébe – mintegy mutatva, hogy nemcsak készíteni, hanem használni is tudja a hangszert – el is játszott nekünk néhány dallamot.
Gligor Róbert László
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 15.
Hogy tanuljunk “államnyelven”?
Megy a vita – különösebb előrelépés nélkül – arról, hogy a magyarok, de más nemzeti kisebbségiek is románul tanulják-e a román nyelvet, vagy jobb, ha magyarul. Váradon járt a téma egyik szakértője, őt kérdeztük.
Magyarként románul megtanulni úgy lehet sokkal hatékonyabban és biztosabban, ha – az elmúlt évtizedek gyakorlatát félretéve – idegennyelvként oktatják a románt, mégpedig magyar nyelven. Ez a lényeg, de ennél bővebben is kifejtette lapunk számára a témát dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész, tanár. A román nyelv magyarországi oktatásának elismert szakértője is, ám mivel innen indult pályája, rálátása van a fordított helyzetre is. Kedden egy kötetének bemutatójára érkezett Nagyváradra, a Megyei Könyvtárban tartott esemény előtt beszélgettünk vele.
- Komoly vita van arról, régóta, hogy a román nyelvet románul kell-e oktatni, például a magyaroknak, és román nemzetiségű pedagógusok révén, vagy pedig magyarul, azaz anyanyelven tanítva hatékonyabb-e az idegennyelv elsajátítása. A logika azt diktálja, hogy persze az utóbbi a hathatósabb. Mit mond erről szakemberként?
- Az anyanyelvből való kiindulás híve vagyok. Sőt, 2007-ben írtam is egy könyvet erről, amikor már olvastam a romániai román szakemberek véleményét, miszerint csak román nyelven lehet oktatni. Nem igaz. Van ugyanis a magyar gyerekeknek olyan magyar nyelvi tudása, amelyet az iskolai évek során szereznek meg, és kár lenne kihagyni ezen ismereteket abból a nehéz folyamatból, ami a román nyelv megtanulását illeti.
- Tehát a románt magyar nyelven tanítani a célravezetőbb?
- Abszolút. Édesanyám romántanárnő volt negyven éven át, a székelykeresztúri képzőben, majd a gimnáziumban tanított románt magyar gyerekeknek. Rengeteget foglalkozott a román nyelv oktatásának módszertanával. Ő is kimutatta, hogy eredményesen csak magyar nyelven lehet magyaroknak idegennyelvet oktatni. Két külön kultúráról, nyelvről van szó. Itt nemcsak nyelvről, hanem világnézetről is beszélek. Mások a kifejezések, szólásmondások, sokszor a gondolkodás is. Azt kellene megtanítani hogy amikor a diák egy román mondatot lát, azt gondolja végig, hogy tudja ezt a diót feltörni, és ehhez nem a román nyelv a legfontosabb, hiszen azt kezdetben nem is ismeri, hanem épp a magyar nyelv. Hiszen egy olyan nyelven tud dekódolni, ami számára ismerős. Óriási ostobaságnak tartom, hogy ne használjuk ki az adott nyelv, az anyanyelv erejét a tanulásban, tanításban.
- Márpedig még most is ez van: Romániában a románt románul tanítják a magyaroknak is. Lát-e esélyt arra, hogy ez változzon?
- Már Budapesten élve nem nagyon ismerem a román politikát, pedig ez nagyban politikai kérdés. Viszont tartom a kapcsolatot román nyelvészbarátaimmal is, hiszen régi ismerőseim, és ők a mai napig meg vannak győződve arról, hogy román nyelven kell tanítani ezt.
- Mi több, van egy olyan magyar réteg is, amelyik azt szokta hangsúlyozni, hogy „ó, annak idején mi is nagyszerűen megtanultunk románul, román tanároktól, román nyelven”…
- Tévednek. Ugyanis akkoriban az iskola után volt például kötelező katonaság, illetőleg más pályaíveken más tangencia román közösségekkel. Nos, ott tanultak meg jobban románul. A másik, hogy Ceausescu idején volt egy erőszakos románosítás. Székelyföldön is, de másutt is a magyar iskolákban megjelentek a román tagozatok. Aztán egy idő után egyes magyar szülők is elkezdték romáén tagozatra adni a gyerekeiket, akik ott tanulgattak románul. Manapság nem erről van szól. Én vizsgáztatok Budapesten a Rigó utcai állami nyelvközpontban, vagy huszonhét éve. És azt látom, hogy körülbelül 1995-ig kiválóan tudtak románul az erdélyi gyerekek, azóta viszont egyre kevésbé. Ezt azzal magyarázom, hogy reakció volt a felszabadulásra: hogy a kényszerek után már végre nem kell megtanulni románul. Ami amúgy nagy hiba. Hiszen ha megnézünk más európai nemzeti kisebbségeket, mondjuk Svájcban, vagy Észak-Olaszországban, de sok más helyen is, mindig tudják, hogy meg kell tanulni az állam nyelvét is, és jól teszik. Sőt, még itt azt is látom, hogy a romániai magyar politikusok közül is sokan az anyanyelvüket is akcentussal beszéli, hibásan is, románul ugyancsak. Tehát kiválóan nem tudnak sem az anyanyelvükön, azaz magyarul, sem pedig románul. Ezt valamiféleképp meg kellene oldani.
- Hogyan?
- Én összehasonlító nyelvtankönyveket szorgalmazok. Nagyon erős nyelvtannal, mind a magyar, mind a román esetében. Közös erőfeszítéssel, tehát román és magyar tanároknak együtt kellene megírni ezt. Most nincs magyar diákoknak szóló román nyelvtankönyv sem, eleve. Én például a saját kiadómnál kiadtam egy románnyelv-tankönyvet, amely magyaroknak szól. Sokan meg is köszönik Magyarországon, hogy kiadtam azt, jelezve, hogy abból tanulták meg a magyar kifejezések román megfelelőit. Nos, efelé megy a világ, ezt a megoldást kellene követni.
- Magyarországon a román nyelv tanítása az ottani románoknak persze másként megy, nehéz párhuzamot vonni. De hol tartanak most ott ezzel?
- Igen, teljesen más. Ott egy húszezres kisközösség van, és mindenki anyanyelvi szinten tud magyarul, románul pedig szinte nem is beszélnek az ottani románok. És nem is céljuk, hogy integrálódjanak egy román anyanyelvi közegbe. Hiszen ők általában már beilleszkedtek a magyarságba. Azért mégis most jelenik meg egy olyan tankönyv, amely román nyelvű, és kvázi már magyar gyerekeknek szól. Tehát ebben az elv ugyanaz, mint most is Romániában. Szerintem ez nem helyes. Ugyanakkor az ő tanáraik használják a magyar nyelvet közben, ahhoz, hogy megértessék a román nyelvi fogalmakat.
- Most Váradon mutatja be a Kör négyszögesítése című kötetét. Áttételesen még ez is kapcsolódik a témához. - Ez a könyvem irodalomtörténeti, és azon régi barátaimról szól, akik a nagyszebeni irodalmi kört hozták létre, 1943-ban. Négy fontos képviselőjével beszélgettem, és a lényege az, hogy a román irodalom, a románságtudat hogyan látható magyar szemmel, egy ilyen irodalmi kör tevékenységében, amelyik az egyik legfontosabb avantgárd irodalmi kör volt. A négyek amúgy mind erdélyiek, és érdekes a beszélgetésünk közülük Nicolae Balotával, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, az édesanyja magyar volt, és vele magyarul készült interjút is közöltem a Magyar Nemzetben. Ő elmondja, hogy Erdély Európának olyan pedagógiai jellegű, erejű része, amely tanítható lenne a világon: itt három nagy nemzet él, élt, három külön kultúra. Közelíteni lehet őket, de az anyanyelviség megtartásával.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
Megy a vita – különösebb előrelépés nélkül – arról, hogy a magyarok, de más nemzeti kisebbségiek is románul tanulják-e a román nyelvet, vagy jobb, ha magyarul. Váradon járt a téma egyik szakértője, őt kérdeztük.
Magyarként románul megtanulni úgy lehet sokkal hatékonyabban és biztosabban, ha – az elmúlt évtizedek gyakorlatát félretéve – idegennyelvként oktatják a románt, mégpedig magyar nyelven. Ez a lényeg, de ennél bővebben is kifejtette lapunk számára a témát dr. Farkas Jenő marosvásárhelyi születésű, Budapesten élő irodalomtörténész, tanár. A román nyelv magyarországi oktatásának elismert szakértője is, ám mivel innen indult pályája, rálátása van a fordított helyzetre is. Kedden egy kötetének bemutatójára érkezett Nagyváradra, a Megyei Könyvtárban tartott esemény előtt beszélgettünk vele.
- Komoly vita van arról, régóta, hogy a román nyelvet románul kell-e oktatni, például a magyaroknak, és román nemzetiségű pedagógusok révén, vagy pedig magyarul, azaz anyanyelven tanítva hatékonyabb-e az idegennyelv elsajátítása. A logika azt diktálja, hogy persze az utóbbi a hathatósabb. Mit mond erről szakemberként?
- Az anyanyelvből való kiindulás híve vagyok. Sőt, 2007-ben írtam is egy könyvet erről, amikor már olvastam a romániai román szakemberek véleményét, miszerint csak román nyelven lehet oktatni. Nem igaz. Van ugyanis a magyar gyerekeknek olyan magyar nyelvi tudása, amelyet az iskolai évek során szereznek meg, és kár lenne kihagyni ezen ismereteket abból a nehéz folyamatból, ami a román nyelv megtanulását illeti.
- Tehát a románt magyar nyelven tanítani a célravezetőbb?
- Abszolút. Édesanyám romántanárnő volt negyven éven át, a székelykeresztúri képzőben, majd a gimnáziumban tanított románt magyar gyerekeknek. Rengeteget foglalkozott a román nyelv oktatásának módszertanával. Ő is kimutatta, hogy eredményesen csak magyar nyelven lehet magyaroknak idegennyelvet oktatni. Két külön kultúráról, nyelvről van szó. Itt nemcsak nyelvről, hanem világnézetről is beszélek. Mások a kifejezések, szólásmondások, sokszor a gondolkodás is. Azt kellene megtanítani hogy amikor a diák egy román mondatot lát, azt gondolja végig, hogy tudja ezt a diót feltörni, és ehhez nem a román nyelv a legfontosabb, hiszen azt kezdetben nem is ismeri, hanem épp a magyar nyelv. Hiszen egy olyan nyelven tud dekódolni, ami számára ismerős. Óriási ostobaságnak tartom, hogy ne használjuk ki az adott nyelv, az anyanyelv erejét a tanulásban, tanításban.
- Márpedig még most is ez van: Romániában a románt románul tanítják a magyaroknak is. Lát-e esélyt arra, hogy ez változzon?
- Már Budapesten élve nem nagyon ismerem a román politikát, pedig ez nagyban politikai kérdés. Viszont tartom a kapcsolatot román nyelvészbarátaimmal is, hiszen régi ismerőseim, és ők a mai napig meg vannak győződve arról, hogy román nyelven kell tanítani ezt.
- Mi több, van egy olyan magyar réteg is, amelyik azt szokta hangsúlyozni, hogy „ó, annak idején mi is nagyszerűen megtanultunk románul, román tanároktól, román nyelven”…
- Tévednek. Ugyanis akkoriban az iskola után volt például kötelező katonaság, illetőleg más pályaíveken más tangencia román közösségekkel. Nos, ott tanultak meg jobban románul. A másik, hogy Ceausescu idején volt egy erőszakos románosítás. Székelyföldön is, de másutt is a magyar iskolákban megjelentek a román tagozatok. Aztán egy idő után egyes magyar szülők is elkezdték romáén tagozatra adni a gyerekeiket, akik ott tanulgattak románul. Manapság nem erről van szól. Én vizsgáztatok Budapesten a Rigó utcai állami nyelvközpontban, vagy huszonhét éve. És azt látom, hogy körülbelül 1995-ig kiválóan tudtak románul az erdélyi gyerekek, azóta viszont egyre kevésbé. Ezt azzal magyarázom, hogy reakció volt a felszabadulásra: hogy a kényszerek után már végre nem kell megtanulni románul. Ami amúgy nagy hiba. Hiszen ha megnézünk más európai nemzeti kisebbségeket, mondjuk Svájcban, vagy Észak-Olaszországban, de sok más helyen is, mindig tudják, hogy meg kell tanulni az állam nyelvét is, és jól teszik. Sőt, még itt azt is látom, hogy a romániai magyar politikusok közül is sokan az anyanyelvüket is akcentussal beszéli, hibásan is, románul ugyancsak. Tehát kiválóan nem tudnak sem az anyanyelvükön, azaz magyarul, sem pedig románul. Ezt valamiféleképp meg kellene oldani.
- Hogyan?
- Én összehasonlító nyelvtankönyveket szorgalmazok. Nagyon erős nyelvtannal, mind a magyar, mind a román esetében. Közös erőfeszítéssel, tehát román és magyar tanároknak együtt kellene megírni ezt. Most nincs magyar diákoknak szóló román nyelvtankönyv sem, eleve. Én például a saját kiadómnál kiadtam egy románnyelv-tankönyvet, amely magyaroknak szól. Sokan meg is köszönik Magyarországon, hogy kiadtam azt, jelezve, hogy abból tanulták meg a magyar kifejezések román megfelelőit. Nos, efelé megy a világ, ezt a megoldást kellene követni.
- Magyarországon a román nyelv tanítása az ottani románoknak persze másként megy, nehéz párhuzamot vonni. De hol tartanak most ott ezzel?
- Igen, teljesen más. Ott egy húszezres kisközösség van, és mindenki anyanyelvi szinten tud magyarul, románul pedig szinte nem is beszélnek az ottani románok. És nem is céljuk, hogy integrálódjanak egy román anyanyelvi közegbe. Hiszen ők általában már beilleszkedtek a magyarságba. Azért mégis most jelenik meg egy olyan tankönyv, amely román nyelvű, és kvázi már magyar gyerekeknek szól. Tehát ebben az elv ugyanaz, mint most is Romániában. Szerintem ez nem helyes. Ugyanakkor az ő tanáraik használják a magyar nyelvet közben, ahhoz, hogy megértessék a román nyelvi fogalmakat.
- Most Váradon mutatja be a Kör négyszögesítése című kötetét. Áttételesen még ez is kapcsolódik a témához. - Ez a könyvem irodalomtörténeti, és azon régi barátaimról szól, akik a nagyszebeni irodalmi kört hozták létre, 1943-ban. Négy fontos képviselőjével beszélgettem, és a lényege az, hogy a román irodalom, a románságtudat hogyan látható magyar szemmel, egy ilyen irodalmi kör tevékenységében, amelyik az egyik legfontosabb avantgárd irodalmi kör volt. A négyek amúgy mind erdélyiek, és érdekes a beszélgetésünk közülük Nicolae Balotával, aki anyanyelvi szinten beszélt magyarul, az édesanyja magyar volt, és vele magyarul készült interjút is közöltem a Magyar Nemzetben. Ő elmondja, hogy Erdély Európának olyan pedagógiai jellegű, erejű része, amely tanítható lenne a világon: itt három nagy nemzet él, élt, három külön kultúra. Közelíteni lehet őket, de az anyanyelviség megtartásával.
Szeghalmi Örs
erdon.ro
2015. július 15.
Kétnyelvűsíti a vásárhelyi iskolákat a CEMO
Kétnyelvű iskolai feliratokat adományozott a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolának a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO).
Barabás Miklós, a mozgalom képviselője elmondta, a CEMO kiemelt programja a Kétnyelvűség az oktatásban című, amely 2009-ben indult. Célja a marosvásárhelyi két tannyelvű iskolák kétnyelvű nyelvi tájképének kialakítása.
„A város oktatási intézményeiben, az óvodákat is beleértve, a magyar gyerekekkel, szülőkkel a szóbeli, írásbeli kommunikáció román nyelven zajlik. Az iskolák falai nem tükrözik a többnyelvűséget, nincsenek magyar nyelvű faliújságok, az adminisztratív személyzet nem beszél magyarul. A legtöbb helyen nagyon durván rászólnak a magyarul beszélő diákra, szülőre, hogy beszéljen románul. Az iskolák többsége egynyelvű weboldallal rendelkezik, az orvosi rendelőkben és iskolakönyvtárakban senki nem beszél magyarul” – mutatott rá Barabás.
Az iskolai belső nyelvi tájkép egynyelvűségének megváltoztatása céljával 2013-ban az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordultak, és feljelentették a marosvásárhelyi teljes oktatási intézmény hálózatot. A feljelentést követően a CNCD a 2014. évi 415-ös számú határozatában megjelölt hat kritériumot – feliratozás, weboldal, kommunikáció írásban és szóban, iskolai projektek, faliújságok –, amelyet minden egyes oktatási intézménynek kétnyelvű formátumban kell megvalósítania. Néhány iskolát leszámítva, amelyekben a CEMO segédletével és közbenjárásával megvalósult az iskolai kétnyelvűség, a város tanintézetének többsége továbbra is elzárkózik ettől, gyakran forráshiányra hivatkoznak, számolt be a CEMO képviselője.
A program keretében kétnyelvű feliratokat adományoznak az oktatási intézményeknek. Az adományt elfogadó intézményekkel megállapodnak abban, hogy a kétnyelvű nyelvi tájkép kialakítása mellett a többi területen is követni fogják a kétnyelvűség elvét.
„A CEMO adományprogramjának keretében több iskolát megkerestünk, tárgyalásokat folytattunk az intézmények vezetőivel. Idén elsőként az Egyesülés lakótelepi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola (korábban 8-as iskola) belső nyelvi tájképét sikerült kétnyelvűsíteni. Reményeink szerint a nyár végéig még egy-két iskolában megjelennek majd a kétnyelvű feliratok. A program addig folytatódik, ameddig minden egyes marosvásárhelyi iskolában, óvodában sikerül megvalósítani a kétnyelvű nyelvi tájképet. Azok az intézmények, amelyek nem hajlandók a kétnyelvű feliratokat kihelyezni, adományunkat elutasítják – ilyennel is gyakran találkozunk – újabb CNCD-feljelentésre számíthatnak” – tájékoztatott Barabás Miklós, akitől azt is megtudtuk, hogy kétnyelvűségi projektek egyik kiemelt támogatója a magyarországi Szerencsejáték Zrt.
Az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola belső nyelvi tájképének kétnyelvűsítéséhez csaknem 600 lejt használt fel a CEMO.
Simon Virág
Székelyhon.ro
Kétnyelvű iskolai feliratokat adományozott a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolának a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO).
Barabás Miklós, a mozgalom képviselője elmondta, a CEMO kiemelt programja a Kétnyelvűség az oktatásban című, amely 2009-ben indult. Célja a marosvásárhelyi két tannyelvű iskolák kétnyelvű nyelvi tájképének kialakítása.
„A város oktatási intézményeiben, az óvodákat is beleértve, a magyar gyerekekkel, szülőkkel a szóbeli, írásbeli kommunikáció román nyelven zajlik. Az iskolák falai nem tükrözik a többnyelvűséget, nincsenek magyar nyelvű faliújságok, az adminisztratív személyzet nem beszél magyarul. A legtöbb helyen nagyon durván rászólnak a magyarul beszélő diákra, szülőre, hogy beszéljen románul. Az iskolák többsége egynyelvű weboldallal rendelkezik, az orvosi rendelőkben és iskolakönyvtárakban senki nem beszél magyarul” – mutatott rá Barabás.
Az iskolai belső nyelvi tájkép egynyelvűségének megváltoztatása céljával 2013-ban az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (CNCD) fordultak, és feljelentették a marosvásárhelyi teljes oktatási intézmény hálózatot. A feljelentést követően a CNCD a 2014. évi 415-ös számú határozatában megjelölt hat kritériumot – feliratozás, weboldal, kommunikáció írásban és szóban, iskolai projektek, faliújságok –, amelyet minden egyes oktatási intézménynek kétnyelvű formátumban kell megvalósítania. Néhány iskolát leszámítva, amelyekben a CEMO segédletével és közbenjárásával megvalósult az iskolai kétnyelvűség, a város tanintézetének többsége továbbra is elzárkózik ettől, gyakran forráshiányra hivatkoznak, számolt be a CEMO képviselője.
A program keretében kétnyelvű feliratokat adományoznak az oktatási intézményeknek. Az adományt elfogadó intézményekkel megállapodnak abban, hogy a kétnyelvű nyelvi tájkép kialakítása mellett a többi területen is követni fogják a kétnyelvűség elvét.
„A CEMO adományprogramjának keretében több iskolát megkerestünk, tárgyalásokat folytattunk az intézmények vezetőivel. Idén elsőként az Egyesülés lakótelepi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola (korábban 8-as iskola) belső nyelvi tájképét sikerült kétnyelvűsíteni. Reményeink szerint a nyár végéig még egy-két iskolában megjelennek majd a kétnyelvű feliratok. A program addig folytatódik, ameddig minden egyes marosvásárhelyi iskolában, óvodában sikerül megvalósítani a kétnyelvű nyelvi tájképet. Azok az intézmények, amelyek nem hajlandók a kétnyelvű feliratokat kihelyezni, adományunkat elutasítják – ilyennel is gyakran találkozunk – újabb CNCD-feljelentésre számíthatnak” – tájékoztatott Barabás Miklós, akitől azt is megtudtuk, hogy kétnyelvűségi projektek egyik kiemelt támogatója a magyarországi Szerencsejáték Zrt.
Az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola belső nyelvi tájképének kétnyelvűsítéséhez csaknem 600 lejt használt fel a CEMO.
Simon Virág
Székelyhon.ro
2015. július 16.
Nem engedélyeztek egy Erdély autonómiáját szorgalmazó molinót Kolozsváron
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal nem engedélyezte olyan molinó kihelyezését a város határába, amelyen románul, magyarul és németül áll az Autonómiát Erdélynek! felirat – közölte szerdán az MTI-vel Fancsali Ernő, Erdély autonómiájáért küzdő civil aktivista.
Az aktivista egy hónappal ezelőtt indított adománygyűjtést azért, hogy fizetett hirdetésben óriásplakátokon jelenítsék meg Erdély autonómiájának az igényét. Fancsali Ernő elmondta, hogy felhívására annyi adomány érkezett, amennyi egy molinó elkészítésére, és egy – Kolozsvár nagyváradi bejáratánál levő – hirdetőtábla egyhavi bérlésére elegendő.
Amint elmondta, a hirdetőtáblát üzemeltető reklámcég azt kérte, hogy a plakát arculatát előzetesen engedélyeztesse a Kolozsvári Polgármesteri Hivatallal. A hivatal pénteken kézbesített válaszában elutasította a tábla jóváhagyását, és azt is közölte, hogy a hivatal nem ért egyet a plakát „alkotmányellenes és provokatív” üzenetével.
„Azt szerettem volna, hogy ha már negatív válasz jött, legyen benne, hogy alkotmányellenes, és ezt megtámadva a bíróságon az alkotmánybíróság mondja ki, hogy az autonómia követelése alkotmányellenes-e vagy nem” – magyarázta az aktivista, aki civilként indította el az ügyet, ám közben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári szervezete elnökévé választották.
Fancsali Ernő szerdán nyílt levéllel fordult Kolozsvár elöljáróihoz, melyben arra szólította fel őket, hogy hagyjanak fel a kettős mérce alkalmazásával. „Nem az Önök tiszte eldönteni, hogy alkotmányellenes-e vagy sem az autonómia. Ha mégis, akkor egyformán kellene elbánni a monarchista megmozdulásokkal, de a Besszarábia Romániához való csatolását követelőkkel is!” – fogalmazott az aktivista, aki a Szatmár megyei törvényszéknek arra az ítéletére is hivatkozott, mely szerint jogszerű az autonómia intézményének népszerűsítése.
MTI
Erdély.ma
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal nem engedélyezte olyan molinó kihelyezését a város határába, amelyen románul, magyarul és németül áll az Autonómiát Erdélynek! felirat – közölte szerdán az MTI-vel Fancsali Ernő, Erdély autonómiájáért küzdő civil aktivista.
Az aktivista egy hónappal ezelőtt indított adománygyűjtést azért, hogy fizetett hirdetésben óriásplakátokon jelenítsék meg Erdély autonómiájának az igényét. Fancsali Ernő elmondta, hogy felhívására annyi adomány érkezett, amennyi egy molinó elkészítésére, és egy – Kolozsvár nagyváradi bejáratánál levő – hirdetőtábla egyhavi bérlésére elegendő.
Amint elmondta, a hirdetőtáblát üzemeltető reklámcég azt kérte, hogy a plakát arculatát előzetesen engedélyeztesse a Kolozsvári Polgármesteri Hivatallal. A hivatal pénteken kézbesített válaszában elutasította a tábla jóváhagyását, és azt is közölte, hogy a hivatal nem ért egyet a plakát „alkotmányellenes és provokatív” üzenetével.
„Azt szerettem volna, hogy ha már negatív válasz jött, legyen benne, hogy alkotmányellenes, és ezt megtámadva a bíróságon az alkotmánybíróság mondja ki, hogy az autonómia követelése alkotmányellenes-e vagy nem” – magyarázta az aktivista, aki civilként indította el az ügyet, ám közben az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kolozsvári szervezete elnökévé választották.
Fancsali Ernő szerdán nyílt levéllel fordult Kolozsvár elöljáróihoz, melyben arra szólította fel őket, hogy hagyjanak fel a kettős mérce alkalmazásával. „Nem az Önök tiszte eldönteni, hogy alkotmányellenes-e vagy sem az autonómia. Ha mégis, akkor egyformán kellene elbánni a monarchista megmozdulásokkal, de a Besszarábia Romániához való csatolását követelőkkel is!” – fogalmazott az aktivista, aki a Szatmár megyei törvényszéknek arra az ítéletére is hivatkozott, mely szerint jogszerű az autonómia intézményének népszerűsítése.
MTI
Erdély.ma
2015. július 16.
Versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is”
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro
– Beszélgetés Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanárral, költővel –
Székely-Benczédi Endre nyugalmazott matematika tanár, hivatalos elfoglaltsága mellett a magyar költészet művelésével is foglalkozott élete során. Ezt a tevékenységét nyugdíjba vonulása után is folytatja. Versei jelentek meg különböző lapokban, két antológiában és egy saját kötetben, de internetes oldalakon is olvashatók. Székely-Benczédi Endrét nyárádszentmártoni otthonában kerestük fel és kérdeztük költői pályájáról, munkásságáról.
–Kérem, beszéljen először iskolai éveiről. – 1949. február 2-án születtem Csókfalván, de hároméves koromtól már Makfalván éltünk. Ott jártam az I-VI. osztályt, majd a hetediket Karácsonfalván. Középiskolai tanulmányaimat Szovátán végeztem, ott érettségiztem 1967-ben. Ezt követően a Marosvásárhelyi Tanárképző Főiskola matematika szakát végeztem el és kerültem1971-ben Csíkfalvára tanítani. Innen jöttem nyugdíjba 2011-ben. „Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek"
– Mikor kezdett el verselni? Hol jelentek meg első költeményei?
–Verset írni már középiskolás koromban elkezdtem, első versem 1968-ban, a Vörös Zászló Szőcs Kálmán által szerkesztett mellékletében, a Figyelőben jelent meg, Kicsi Antal közvetítésével. Ettől kezdve aztán Kicsi Antalt tartottam mentoromnak, ő egyengette azután, a költői kibontakozásom. A Figyelőben pedig folyamatosan jelentek meg a verseim 1974-ig.Ezen kívül a főiskolának volt egy Atheneum című lapja, ebben is rendszeresen közöltem. 1969-ben megalakult a Szakszervezetek Házában az Aranka György Irodalmi Kör, Nagy Pál szervezésében, ennek is tagja voltam. A kör felolvasóesteket tartott, amelynek során lehetőséget adott egy-egy alkotócsoportnak a kibontakozásra. Ösztönző ereje volt ennek a tevékenységnek, mozgatórugóként hatotta fiatal tollforgatókra. Sok embert ismertem ott meg, akik aztán később ismerttéváltak.1970-ben egy vers-, prózaíró pályázaton is részt vettem, I. díj nem volt, a második díjon Nászta Katalinnal osztoztam. Ez a nyeremény, amelyhez még 700lej tiszteletdíj is társult, nagyon feldobott, nagyot lendített rajtam. Ebben a periódusban, még főiskolásként a kolozsvári Gaál Gábor Kör is meghívott egy felolvasóestre. Ezen Mózes Attilával ketten vettünk részt.
Az ön költői tevékenysége három időszakra tagolható. Mi volt az oka annak, hogy egy időre letette a tollat?
– 1971-ben már nősemberként kerültem Csíkfalvára tanítani, eleinte albérletben laktunk szerény körülmények közt. Nem sokkal ezt követően megkerestek a Securitate emberei, hogy beszervezzenek, de engem nem vonzott a lehetőség, ezért kutakodni kezdtek utánam. Bekérték a kézirataimat, elvették a kedvem az írástól, így 1974-től nem írtam semmit egészen 1985-ig. „Felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló”
–Ez volt tehát az első alkotói korszaka. Hogyan alakult tovább a pályafutása?
– 1985-ben újra írni kezdtem, eleinte csak úgy magamnak, az íróasztal fiókjának. Abban az időben történt aztán megint valami, ami kedvet adott. Az Igaz Szó szerkesztői vidékre jártak népszerűsíteni a lapot, itt jártukkor engem is megkerestek ez ügyben. Megragadtam az alkalmat és átadtam Székely Jánosnak néhány versem. Később közölték is, sőt Székely János bíztatott, bátorított, hogy írjak és aztán rendszeresen megjelentek a verseim az Igaz Szóban. Még a legutolsó számába is írtam, ami ugyan még annak indult, de közben a rendszerváltás hajnalán átalakult Látóvá. Időközben küldtem verseket az Ifjúmunkásnak és az Utunknak is, ami aztán szintén átalakult Helikonná. 1993-ban aztán megint letettem a tollat egyidőre.
–Mikor kezdett el újra írni és mi késztette erre?
– 2004-ben kezdtem el ismét írni, egyszerűen csak azért, mert rám jött az írhatnék, felgyűlt bennem egy csomó mondanivaló. Ezek közül küldtem néhányat Bölöni Domokosnak, amiket aztán a Népújság általa szerkesztett Múzsa mellékletében közölt. 2005-ben alakította meg a Súrlott Grádics Irodalmi Kört, amelynek első estjén én mutatkozhattam be.
– Hol jelentek még meg versei? Van-e önálló kötete?
– Költeményeim ezt követően jelentek meg a Versben és az Erdélyi Tollban is. Egyetlen önálló verseskötetem látott nyomdafestéket Kökényvár a senkiföldjén címmel, 2007-ben. De közöltek a verseimből két 2011-ben megjelent antológiában, Az eltérített felvonóban és a Közös útonban. „Most magamnak írok, a magambúját-baját írom”
–A magyar költők közül kiket szeret olvasni?
– A jelenlegiek közül Elekes Ferenc írásai tetszenek nagyon. A múlt hónapban a feleségem vásárolt egy Radnóti Miklós kötetet, hát ez nagyon megragadott. Olyan verseket olvastam, amelyekről nem is hittem volna, hogy ő írta. De sokat olvastam és olvasom Farkas Árpád, Molnos Lajos, Magyari Lajos, Király László verseit is.
– Mi az, ami mostanában, nyugdíjasként versírásra ösztönzi? Van-e kötete előkészületben?
– 1977-től lakunk saját lakásban itt, Nyárádszentmártonban, hát ez a környezet az én inspirációs területem. Ha hajnalban kimegyek a kertbe, látom a Bekecs mögül felkelő Nap első sugarait, hallom a közeli Nyárád csobogását, de versírásra ihlet a kertben a meggyfa, vagy akár az egresbokor is. Múlt, jelen és jövendő mind versírásra ösztönöz, legtöbb költeményem kissé filozofikus, vagy afelé hajlik. Mostanában meg haikukat is írok, lenne is belőlük már egy kötetre való, de egyelőre nem gondolkodom a kiadásukon. A könyvkiadás nem olcsó mulatság, megvannak és kész, ez az én örömöm. Már több mintegy éve nem küldtem sehova verseimből közlésre. Szóval most magamnak írok, a magam búját-baját vetem papírra.
Nemes Gyula
kozpont.ro
2015. július 16.
Kétnyelvű feliratok az A. I. Cuza Általános Iskolában
A Civil Elkötelezettség Mozgalom kiemelt programja a Kétnyelvűség az oktatásban, amely 2009-ben indult, és célja a marosvásárhelyi kéttannyelvű iskolák kétnyelvű nyelvi tájképének kialakítása. A program részeként a szervezet monitorizálta a marosvásárhelyi iskolákat, és ezt követően megállapította, hogy a város oktatási intézményeiben (az óvodákat is beleértve) az általános kommunikáció kizárólag egynyelvű, továbbá a magyar gyerekekkel, szülőkkel történő szóbeli, írásbeli tájékoztatás, minden ügymenet csak román nyelven zajlik. Az iskolák falai nem tükrözik a többnyelvűséget, nincsenek magyar nyelvű faliújságok, az adminisztratív személyzet nem beszél magyarul. Az iskolák nagy része egynyelvű weboldallal rendelkezik, az orvosi rendelőkben és iskolakönyvtárakban senki nem beszél magyarul.
Az iskolai belső nyelvi tájkép egynyelvűségének megváltoztatása céljával a CEMO 2013-ban az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (ODT) fordult, kifogást fogalmazva meg a városban működő óvodák, általános iskolák és középiskolák, összesen 65 jogi személyiséggel rendelkező intézmény alkotta teljes marosvásárhelyi oktatási intézményhálozat ellen. A folyamodvány benyújtását követően az ODT a 2014/415-ös számú határozatában megjelölt hat kritériumot – feliratozás, kommunikáció írásban és szóban, iskolai projektek, faliújságok, weboldal –, amelyeket minden egyes oktatási intézménynek kétnyelvű formátumban kell megvalósítani. Néhány iskolát leszámítva, amelyekben a CEMO segédletével és közbenjárásával megvalósult az iskolai kétnyelvűség, a város iskoláinak többsége továbbra is elzárkózik a jelenlegi gyakorlat megszüntetésétől, gyakran forráshiányra hivatkoznak.
A CEMO 2015-ben a Kétnyelvűség az oktatásban program keretén belül elindított egy adományozási projektet. Ennek a célja kétnyelvű feliratok adományozása oktatási intézményeknek. Az adományt elfogadó intézményekkel megállapodtak abban, hogy a kétnyelvű nyelvi tájkép kialakítása mellett a többi területen – közérdekű tájékoztatás, értékelés, faliújságok, iskolai évzáró és évnyitó stb. – az adott iskola követni fogja a kétnyelvűség elvét. A CEMO adományprogramjának keretén belül több iskolát megkerestek, tárgyalásokat folytattak az intézmények vezetőivel. Idén elsőként a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola (korábban 8-as iskola) belső nyelvi tájképét sikerült kétnyelvűsíteni. Jelenleg több iskolával tárgyalnak, reményeik szerint a nyár végéig még egy-két iskolában megjelennek majd a kétnyelvű feliratok. A program addig folytatódik, ameddig minden egyes marosvásárhelyi iskolában, óvodában sikerül megvalósítani a kétnyelvű nyelvi tájképet. Azok az intézmények, amelyek nem hajlandók a kétnyelvű feliratokat megvalósítani, újabb ODT-feljelentésre számíthatnak. A több mint száz kétnyelvű felirat a tanév végén került ki az iskola három épületrészébe, az osztálytermekre, az irodákra, a szaktermekre, de kétnyelvűvé vált a tanintézményben a tornaterem, a mosdók feliratozása, valamint az összes biztonsági, irányjelző és figyelmeztető szöveg is.
A kétnyelvűségi projekt egyik kiemelt támogatója a magyaroszági Szerencsejáték Zrt. Az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola belső nyelvi tájképének kétnyelvűsítéséhez majd’ 600 lejt használt fel a szervezet – áll a CEMO vezetősége által a szerkesztőségbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)
A Civil Elkötelezettség Mozgalom kiemelt programja a Kétnyelvűség az oktatásban, amely 2009-ben indult, és célja a marosvásárhelyi kéttannyelvű iskolák kétnyelvű nyelvi tájképének kialakítása. A program részeként a szervezet monitorizálta a marosvásárhelyi iskolákat, és ezt követően megállapította, hogy a város oktatási intézményeiben (az óvodákat is beleértve) az általános kommunikáció kizárólag egynyelvű, továbbá a magyar gyerekekkel, szülőkkel történő szóbeli, írásbeli tájékoztatás, minden ügymenet csak román nyelven zajlik. Az iskolák falai nem tükrözik a többnyelvűséget, nincsenek magyar nyelvű faliújságok, az adminisztratív személyzet nem beszél magyarul. Az iskolák nagy része egynyelvű weboldallal rendelkezik, az orvosi rendelőkben és iskolakönyvtárakban senki nem beszél magyarul.
Az iskolai belső nyelvi tájkép egynyelvűségének megváltoztatása céljával a CEMO 2013-ban az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz (ODT) fordult, kifogást fogalmazva meg a városban működő óvodák, általános iskolák és középiskolák, összesen 65 jogi személyiséggel rendelkező intézmény alkotta teljes marosvásárhelyi oktatási intézményhálozat ellen. A folyamodvány benyújtását követően az ODT a 2014/415-ös számú határozatában megjelölt hat kritériumot – feliratozás, kommunikáció írásban és szóban, iskolai projektek, faliújságok, weboldal –, amelyeket minden egyes oktatási intézménynek kétnyelvű formátumban kell megvalósítani. Néhány iskolát leszámítva, amelyekben a CEMO segédletével és közbenjárásával megvalósult az iskolai kétnyelvűség, a város iskoláinak többsége továbbra is elzárkózik a jelenlegi gyakorlat megszüntetésétől, gyakran forráshiányra hivatkoznak.
A CEMO 2015-ben a Kétnyelvűség az oktatásban program keretén belül elindított egy adományozási projektet. Ennek a célja kétnyelvű feliratok adományozása oktatási intézményeknek. Az adományt elfogadó intézményekkel megállapodtak abban, hogy a kétnyelvű nyelvi tájkép kialakítása mellett a többi területen – közérdekű tájékoztatás, értékelés, faliújságok, iskolai évzáró és évnyitó stb. – az adott iskola követni fogja a kétnyelvűség elvét. A CEMO adományprogramjának keretén belül több iskolát megkerestek, tárgyalásokat folytattak az intézmények vezetőivel. Idén elsőként a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola (korábban 8-as iskola) belső nyelvi tájképét sikerült kétnyelvűsíteni. Jelenleg több iskolával tárgyalnak, reményeik szerint a nyár végéig még egy-két iskolában megjelennek majd a kétnyelvű feliratok. A program addig folytatódik, ameddig minden egyes marosvásárhelyi iskolában, óvodában sikerül megvalósítani a kétnyelvű nyelvi tájképet. Azok az intézmények, amelyek nem hajlandók a kétnyelvű feliratokat megvalósítani, újabb ODT-feljelentésre számíthatnak. A több mint száz kétnyelvű felirat a tanév végén került ki az iskola három épületrészébe, az osztálytermekre, az irodákra, a szaktermekre, de kétnyelvűvé vált a tanintézményben a tornaterem, a mosdók feliratozása, valamint az összes biztonsági, irányjelző és figyelmeztető szöveg is.
A kétnyelvűségi projekt egyik kiemelt támogatója a magyaroszági Szerencsejáték Zrt. Az Alexandru Ioan Cuza Általános Iskola belső nyelvi tájképének kétnyelvűsítéséhez majd’ 600 lejt használt fel a szervezet – áll a CEMO vezetősége által a szerkesztőségbe eljuttatott közleményben.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 16.
Új lap: MOGYE
Tetszetős kivitelezésben, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemhez kapcsolódó hírekről, eseményekről indított kéthavonta megjelenő új lapot a marosvásárhelyi Studium Alapítvány, amelyet saját digitális nyomdájukban állítanak elő. A beköszöntőt dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke, urológus főorvos jegyzi azzal a hittel, hogy évek múltán a lap korhű krónikája lehet a hajdani történéseknek, múltbeli eseményeknek. Céljuk az, hogy a kapocs szerepét töltsék be az egyetemi oktatók és a világi (vidéki) orvosok között. Kötődni szeretnének támogatóikhoz, román anyanyelvű barátaikhoz és a nyugalmazott mesterekhez.
A kiadvány első száma beszámol a hetvenéves magyar orvosképzés évfordulóján szervezett megemlékezésről, az idei végzősök ballagási ünnepségéről a Sportcsarnokban és Vártemplomban. Ez utóbbit a Studium-Preospero Alapítvány szervezte, s a legjobbaknak átadott oklevél és jutalom mellett a Miskolczy Dezső Emlékplakettet és Díjat post mortem Kovács Dezső szájsebész professzornak ítélték oda. A lapban olvasható dr. Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes beszéde. Tudósítás szól arról, hogy a MOGYE húsz tanszékének magyar oktatóit technikai eszközökkel támogatta a Studium- Prospero Alapítvány. Az eszközöket (9 laptop, 11 videoprojektor, egy LED-monitor, egy mobil whiteboard, egy vetítővászon, két hordozható hangfal) a Bethlen Gábor Alap támogatásával szerezték be.
A szerkesztők beszámolnak a 70 éves magyar orvosi oktatás évfordulóján leleplezett történelemhamisító tábláról. Megszólalnak egy 20 éves találkozó résztvevői, s tudomást szerezhetünk arról, hogy majdnem ezer tagja van a Studium–MOGYE alumni rendszernek, annak az adatbázisnak, amely összegyűjti a MOGYE magyar tagozatán végzett öregdiákokat.
Megtudhatjuk a kiadványból, hogy októberben avatják fel a Studium orvosi lakásokat Sepsiszentgyörgyön, s képes beszámoló örökíti meg a fogmosási világrekordot. A marosvásárhelyi felsőoktatási intézményekben oktató fiatal tanárok és rezidens orvosok lakásra pályázhatnak a Trébely utcai Tanári Lakások Szakkollégiumban. A MOGYE oktatói folyamatosan pályázhatnak könyv- és didaktikaieszköz-támogatásra, s az alapítványnál ingyenes számítógép-karbantartást igényelhetnek.
Gratulálunk a MOGYE nevet viselő új laphoz, s kívánjuk, hogy ne fogyjanak ki a jó hírekből!
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
Tetszetős kivitelezésben, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemhez kapcsolódó hírekről, eseményekről indított kéthavonta megjelenő új lapot a marosvásárhelyi Studium Alapítvány, amelyet saját digitális nyomdájukban állítanak elő. A beköszöntőt dr. Vass Levente, a Studium Alapítvány alelnöke, urológus főorvos jegyzi azzal a hittel, hogy évek múltán a lap korhű krónikája lehet a hajdani történéseknek, múltbeli eseményeknek. Céljuk az, hogy a kapocs szerepét töltsék be az egyetemi oktatók és a világi (vidéki) orvosok között. Kötődni szeretnének támogatóikhoz, román anyanyelvű barátaikhoz és a nyugalmazott mesterekhez.
A kiadvány első száma beszámol a hetvenéves magyar orvosképzés évfordulóján szervezett megemlékezésről, az idei végzősök ballagási ünnepségéről a Sportcsarnokban és Vártemplomban. Ez utóbbit a Studium-Preospero Alapítvány szervezte, s a legjobbaknak átadott oklevél és jutalom mellett a Miskolczy Dezső Emlékplakettet és Díjat post mortem Kovács Dezső szájsebész professzornak ítélték oda. A lapban olvasható dr. Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes beszéde. Tudósítás szól arról, hogy a MOGYE húsz tanszékének magyar oktatóit technikai eszközökkel támogatta a Studium- Prospero Alapítvány. Az eszközöket (9 laptop, 11 videoprojektor, egy LED-monitor, egy mobil whiteboard, egy vetítővászon, két hordozható hangfal) a Bethlen Gábor Alap támogatásával szerezték be.
A szerkesztők beszámolnak a 70 éves magyar orvosi oktatás évfordulóján leleplezett történelemhamisító tábláról. Megszólalnak egy 20 éves találkozó résztvevői, s tudomást szerezhetünk arról, hogy majdnem ezer tagja van a Studium–MOGYE alumni rendszernek, annak az adatbázisnak, amely összegyűjti a MOGYE magyar tagozatán végzett öregdiákokat.
Megtudhatjuk a kiadványból, hogy októberben avatják fel a Studium orvosi lakásokat Sepsiszentgyörgyön, s képes beszámoló örökíti meg a fogmosási világrekordot. A marosvásárhelyi felsőoktatási intézményekben oktató fiatal tanárok és rezidens orvosok lakásra pályázhatnak a Trébely utcai Tanári Lakások Szakkollégiumban. A MOGYE oktatói folyamatosan pályázhatnak könyv- és didaktikaieszköz-támogatásra, s az alapítványnál ingyenes számítógép-karbantartást igényelhetnek.
Gratulálunk a MOGYE nevet viselő új laphoz, s kívánjuk, hogy ne fogyjanak ki a jó hírekből!
(b.)
Népújság (Marosvásárhely)
2015. július 16.
Mobil könyvcsomag a figyelemfelkeltésért
Újszerű ötlettel próbálja könyvtárba csalogatni a vidéki települések lakóit a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár: kérésre egy több mint négyszáz könyvből álló csomagot ad kölcsön három hónapra egy-egy könyvtárnak. A megyei könyvtár munkatársai azt remélik, hogy az érdekes könyvekkel olvasásra lehet buzdítani a vidéki lakosságot.
„A Kájoni János Megyei Könyvtár létrehozott egy könyvtárközi kölcsönzésre szánt, változatos tartalmú, tetszetős kivitelezésű, új könyvekből álló csomagot, amelyet a programban részt vevő települések könyvtárainak meghatározott időre kölcsönad. A lakosság a helyi könyvtárból kölcsönözheti ki a könyveket, és ugyanoda viheti vissza" – magyarázza az elképzelést Bedő Melinda, a program felelőse.
A 425 kötetet tartalmazó állomány a következő témakörökhöz kapcsolódik: szépirodalom (leginkább kortárs írók, illetve Nobel-díjas szerzők művei), a legkisebbeknek szánt kiadványok (óvodásoknak és elemi iskolásoknak szóló könyvek), gyermek- és ifjúsági irodalom, kézimunka, barkácsolás, kertészkedés, játszókönyvek, család, egészség, szépségápolás, iskolai tantárgyakhoz kapcsoló könyvek, történelem, utazás, honismeret, illetve szakácskönyvek.
Állománygyarapításra sarkallnának
„Reméljük, hogy a könyvek átlapozása, olvasása arra ösztönzi a helyi közösségeket, hogy ilyen és ehhez hasonló köteteket vásároljanak a könyvtáruk számára. Azonban ha csak a mi kölcsönköteteinket lapozzák végig, már akkor is megérte a próbálkozásunk" – véli a megyei könyvtár munkatársa. Először a homoródalmási községi könyvtár kapja meg a könyveket.
A Homoród menti település tékájába pénteken délután öt órára érkezik meg a csomag. Három hónap múlva a tervek szerint Varságra szállítják tovább a könyvcsomagot. A programot egyébként a Hargita Megyei önkormányzat 30 ezer lejjel támogatja, szakmai megvalósítása a Kájoni János Megyei Könyvtár feladata.
Kevés a könyvtárlátogató
Hargita megye közkönyvtári hálózata a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárból, nyolc városi és ötven községi könyvtárból áll. A megyei könyvtár felmérése szerint az ötven községi könyvtárnak alig több mint fele teljesíti a működés olyan alapfeltételeit, mint a szabályos nyitva tartás, de sok esetben megfelelő közönségszolgálati és könyvraktározási térrel sem rendelkeznek.
A községi intézmények átlagosan a helyi lakosság 5–10 százalékát tudják csak megszólítani. Ez az arány a városi intézmények esetében azért jelentősen jobb, 43 százalék, a rendszeres állománygyarapítás is inkább ezekre a könyvtárakra jellemző.
Kozán István
Krónika (Kolozsvár)
Újszerű ötlettel próbálja könyvtárba csalogatni a vidéki települések lakóit a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár: kérésre egy több mint négyszáz könyvből álló csomagot ad kölcsön három hónapra egy-egy könyvtárnak. A megyei könyvtár munkatársai azt remélik, hogy az érdekes könyvekkel olvasásra lehet buzdítani a vidéki lakosságot.
„A Kájoni János Megyei Könyvtár létrehozott egy könyvtárközi kölcsönzésre szánt, változatos tartalmú, tetszetős kivitelezésű, új könyvekből álló csomagot, amelyet a programban részt vevő települések könyvtárainak meghatározott időre kölcsönad. A lakosság a helyi könyvtárból kölcsönözheti ki a könyveket, és ugyanoda viheti vissza" – magyarázza az elképzelést Bedő Melinda, a program felelőse.
A 425 kötetet tartalmazó állomány a következő témakörökhöz kapcsolódik: szépirodalom (leginkább kortárs írók, illetve Nobel-díjas szerzők művei), a legkisebbeknek szánt kiadványok (óvodásoknak és elemi iskolásoknak szóló könyvek), gyermek- és ifjúsági irodalom, kézimunka, barkácsolás, kertészkedés, játszókönyvek, család, egészség, szépségápolás, iskolai tantárgyakhoz kapcsoló könyvek, történelem, utazás, honismeret, illetve szakácskönyvek.
Állománygyarapításra sarkallnának
„Reméljük, hogy a könyvek átlapozása, olvasása arra ösztönzi a helyi közösségeket, hogy ilyen és ehhez hasonló köteteket vásároljanak a könyvtáruk számára. Azonban ha csak a mi kölcsönköteteinket lapozzák végig, már akkor is megérte a próbálkozásunk" – véli a megyei könyvtár munkatársa. Először a homoródalmási községi könyvtár kapja meg a könyveket.
A Homoród menti település tékájába pénteken délután öt órára érkezik meg a csomag. Három hónap múlva a tervek szerint Varságra szállítják tovább a könyvcsomagot. A programot egyébként a Hargita Megyei önkormányzat 30 ezer lejjel támogatja, szakmai megvalósítása a Kájoni János Megyei Könyvtár feladata.
Kevés a könyvtárlátogató
Hargita megye közkönyvtári hálózata a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtárból, nyolc városi és ötven községi könyvtárból áll. A megyei könyvtár felmérése szerint az ötven községi könyvtárnak alig több mint fele teljesíti a működés olyan alapfeltételeit, mint a szabályos nyitva tartás, de sok esetben megfelelő közönségszolgálati és könyvraktározási térrel sem rendelkeznek.
A községi intézmények átlagosan a helyi lakosság 5–10 százalékát tudják csak megszólítani. Ez az arány a városi intézmények esetében azért jelentősen jobb, 43 százalék, a rendszeres állománygyarapítás is inkább ezekre a könyvtárakra jellemző.
Kozán István
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 16.
„Teljesítsétek be az én örömömet” – 14 református lelkészt szenteltek fel Udvarhelyen
Tizennégy fiatal lelkészt bocsátottak önálló szolgálati útra szerdán a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban, az Erdélyi Református Egyházkerület kihelyezett közgyűlése keretében.
Az esemény Udvarhely történetében mérföldkőnek számít, hiszen a helyi egyházi vezetők szerint először szenteltek fel itt református lelkipásztorokat.
Dr. Bekő István Márton, a székelyudvarhelyi Bethlen negyedi református egyházközség lelkipásztora elmondta, nem ismert, hogy korábban Székelyudvarhelyen református lelkészszentelést tartottak volna, ugyanis erre hagyományosan a kolozsvári Farkas utcai református templomban került sor.
Tavaly azonban az esperesi kar már Sepsiszentgyörgyön áldotta meg az önálló szolgálatot kezdő lelkészeket. Az idei lelkipásztor-szentelést pedig a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban tartották, ami nagy megtiszteltetés a város református gyülekezeteinek – fejtette ki ünnepi beszédében Gede Ildikó, a belvárosi református gyülekezet lelki vezetője.
Abbahagyni: a Biblia legmegrendítőbb szava
Az eseményen az Erdélyi Református Egyházkerület tizennégy fiatal lelkészét – köztük a székelyudvarhelyi református egyházmegye négy lelkipásztorát, Soós Tímea Zsuzsanna bikafalvi lelkipásztort, Gilyénné Bóné Katalin Mária kőrispataki lelkipásztort, Ferkő Andor székelyudvarhely-belvárosi beosztott lelkipásztort és Bíró István csíkszeredai segédlelkészt – bocsátotta szolgálatra Kató Béla püspök az esperesi kar, a kihelyezett közgyűlés közel száz, az egyházkerület minden szegletéből érkezett egyházi és világi küldöttje, illetve az udvarhelyi belvárosi gyülekezet tagjai körében. A jelenlévők zsoltárok és imák révén áldást kértek a kezdődő hivatásokra, Kató Béla pedig prédikációjában kitartásra buzdította őket szolgálatukban.
Isten igéjeként a Királyok 2. könyvének 13. részéből a 14–19. verset olvasta fel, ennek vezérgondolataként kiemelte, hogy a Bibliában az egyik legmegrendítőbb szó: abbahagyni. Rávilágított: tipikus emberi magatartás, hogy elkezdünk valamit, és ha az kezd komollyá vagy nehézzé válni, lemondunk róla.
A lelkipásztori szolgálat – családlátogatás, lelki gondozás, ifjúsági munka – során is tapasztalható a fiatalos lendület hanyatlása, pedig a csüggedés megakadályozza Isten akaratának beteljesedését, intette a felszentelendő lelkészeket a püspök. A hosszútávfutókkal példázva hasonlatát azt kívánta a fiataloknak, hogy ha holtpontra jutnak életükben, ne álljanak meg, ne adják fel, hanem tartsanak ki, hiszen akkor biztosan átlendülnek a nehézségeken. Kató Béla ehhez kért Istentől áldást, az embertársaktól támogatást, segítséget, biztatást.
Isten törvényeire támaszkodnak
A prédikáció és zsoltárok éneklése, a felszentelendők eskütétele után következett a lelkészszentelés megható mozzanata: a tizennégy buzgó fiatal térdepelve fogadta az esperesi kar tagjainak áldását. A magas rangú lelkészek a fiatalok fejére helyezték kezeiket, és Isten egy kiválasztott igéjét adták nekik útravalóul, hogy életpéldájukkal, szolgálatukkal adják tovább, hirdessék hitelesen híveik körében.
A szolgálatra kibocsátott fiatal lelki vezetők (Bartha Aladár, Bíró István, Dezső László Levente, Dénes Lajos Levente, Ferkő Andor, Gilyén Katalin Mária, Hajdó Tímea Andrea, Hideg István, Kötő Ferenc Barna, Márton Zoltán Barna, Simon-Kató Barna, Soós Tímea Zsuzsanna, Székely Róbert, Téglás Tibor Miklós) köszönetét Ferkő Andor tolmácsolta a tanároknak, nevelőknek.
Kifejtette: a mai világnak egyre kevesebb a törvénye, nincs ma már fiú, lány, férfi, asszony, csak az egyén, a szabadosság, de hozzátette: hiszik, hogy az Ószövetség Istenére lehet támaszkodni. Az Erdélyi Református Egyházkerület értékes könyvekkel, a székelyudvarhelyi református gyülekezetek igényesen kivitelezett térdeplőpárnákkal ajándékozták meg a frissen felszentelt lelkészeket. A párnákba a „Teljesítsétek be az én örömömet" igét hímezték, Gede Ildikó helyi református lelkipásztor pedig örömmel végzendő szolgálatot kívánt ifjú lelkésztársainak.
Az egyházkerület zászlajának ünnepélyes átadása, valamint a magyar himnusz eléneklése után az egybegyűltek a templom előtti kis térre vonultak, ahol leleplezték és megáldották a lelkészszentelés emlékére állított kopjafát. A közgyűlés csütörtök reggel a városháza Szent István Termében folytatódott.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)
Tizennégy fiatal lelkészt bocsátottak önálló szolgálati útra szerdán a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban, az Erdélyi Református Egyházkerület kihelyezett közgyűlése keretében.
Az esemény Udvarhely történetében mérföldkőnek számít, hiszen a helyi egyházi vezetők szerint először szenteltek fel itt református lelkipásztorokat.
Dr. Bekő István Márton, a székelyudvarhelyi Bethlen negyedi református egyházközség lelkipásztora elmondta, nem ismert, hogy korábban Székelyudvarhelyen református lelkészszentelést tartottak volna, ugyanis erre hagyományosan a kolozsvári Farkas utcai református templomban került sor.
Tavaly azonban az esperesi kar már Sepsiszentgyörgyön áldotta meg az önálló szolgálatot kezdő lelkészeket. Az idei lelkipásztor-szentelést pedig a székelyudvarhelyi belvárosi református templomban tartották, ami nagy megtiszteltetés a város református gyülekezeteinek – fejtette ki ünnepi beszédében Gede Ildikó, a belvárosi református gyülekezet lelki vezetője.
Abbahagyni: a Biblia legmegrendítőbb szava
Az eseményen az Erdélyi Református Egyházkerület tizennégy fiatal lelkészét – köztük a székelyudvarhelyi református egyházmegye négy lelkipásztorát, Soós Tímea Zsuzsanna bikafalvi lelkipásztort, Gilyénné Bóné Katalin Mária kőrispataki lelkipásztort, Ferkő Andor székelyudvarhely-belvárosi beosztott lelkipásztort és Bíró István csíkszeredai segédlelkészt – bocsátotta szolgálatra Kató Béla püspök az esperesi kar, a kihelyezett közgyűlés közel száz, az egyházkerület minden szegletéből érkezett egyházi és világi küldöttje, illetve az udvarhelyi belvárosi gyülekezet tagjai körében. A jelenlévők zsoltárok és imák révén áldást kértek a kezdődő hivatásokra, Kató Béla pedig prédikációjában kitartásra buzdította őket szolgálatukban.
Isten igéjeként a Királyok 2. könyvének 13. részéből a 14–19. verset olvasta fel, ennek vezérgondolataként kiemelte, hogy a Bibliában az egyik legmegrendítőbb szó: abbahagyni. Rávilágított: tipikus emberi magatartás, hogy elkezdünk valamit, és ha az kezd komollyá vagy nehézzé válni, lemondunk róla.
A lelkipásztori szolgálat – családlátogatás, lelki gondozás, ifjúsági munka – során is tapasztalható a fiatalos lendület hanyatlása, pedig a csüggedés megakadályozza Isten akaratának beteljesedését, intette a felszentelendő lelkészeket a püspök. A hosszútávfutókkal példázva hasonlatát azt kívánta a fiataloknak, hogy ha holtpontra jutnak életükben, ne álljanak meg, ne adják fel, hanem tartsanak ki, hiszen akkor biztosan átlendülnek a nehézségeken. Kató Béla ehhez kért Istentől áldást, az embertársaktól támogatást, segítséget, biztatást.
Isten törvényeire támaszkodnak
A prédikáció és zsoltárok éneklése, a felszentelendők eskütétele után következett a lelkészszentelés megható mozzanata: a tizennégy buzgó fiatal térdepelve fogadta az esperesi kar tagjainak áldását. A magas rangú lelkészek a fiatalok fejére helyezték kezeiket, és Isten egy kiválasztott igéjét adták nekik útravalóul, hogy életpéldájukkal, szolgálatukkal adják tovább, hirdessék hitelesen híveik körében.
A szolgálatra kibocsátott fiatal lelki vezetők (Bartha Aladár, Bíró István, Dezső László Levente, Dénes Lajos Levente, Ferkő Andor, Gilyén Katalin Mária, Hajdó Tímea Andrea, Hideg István, Kötő Ferenc Barna, Márton Zoltán Barna, Simon-Kató Barna, Soós Tímea Zsuzsanna, Székely Róbert, Téglás Tibor Miklós) köszönetét Ferkő Andor tolmácsolta a tanároknak, nevelőknek.
Kifejtette: a mai világnak egyre kevesebb a törvénye, nincs ma már fiú, lány, férfi, asszony, csak az egyén, a szabadosság, de hozzátette: hiszik, hogy az Ószövetség Istenére lehet támaszkodni. Az Erdélyi Református Egyházkerület értékes könyvekkel, a székelyudvarhelyi református gyülekezetek igényesen kivitelezett térdeplőpárnákkal ajándékozták meg a frissen felszentelt lelkészeket. A párnákba a „Teljesítsétek be az én örömömet" igét hímezték, Gede Ildikó helyi református lelkipásztor pedig örömmel végzendő szolgálatot kívánt ifjú lelkésztársainak.
Az egyházkerület zászlajának ünnepélyes átadása, valamint a magyar himnusz eléneklése után az egybegyűltek a templom előtti kis térre vonultak, ahol leleplezték és megáldották a lelkészszentelés emlékére állított kopjafát. A közgyűlés csütörtök reggel a városháza Szent István Termében folytatódott.
Bálint Kinga Katalin
Krónika (Kolozsvár)
2015. július 16.
Nem vonzó a szakoktatás
A helyek fele betöltetlen maradt
A szakiskolák által felkínált helyek csaknem fele betöltetlen maradt a kilencedik osztályba induló tanulók első számítógépes elosztása után – tudtuk meg Kiss Imrétől.
A megbízott főtanfelügyelő szerint aggasztó, hogy a fiatalokat nem vonzza, hogy mesterséget tanuljanak, jóllehet sokkal nagyobb esélyük lenne munkahelyet találni, mint ha elméleti líceumban végeznek.
A számítógépes elosztás első fordulója után csaknem 350 betöltetlen hely maradt a szakiskolákban. A famegmunkálás, textil- és bőripar, villanyszerelői szakok valósággal panganak, viszonylag jól felteltek az autószerelő, turizmus és közélelmezés szakok.
Ezzel szemben például az elméleti líceumokban csak 27 helyet nem foglaltak el. Voltak olyan iskolák, ahol nagy túljelentkezést tapasztaltak. Ezek közé tartozik a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a turizmus és közélelmezés szakon meghirdetett 28 helyre 41-en jelentkeztek, a 14 autószerelői helyre pedig 34-en.
Ez a két szak rendkívül népszerű volt a megyeszékhelyen is. A Puskás Tivadar Szakközépiskolában 14 autószerelői hely volt, de kétszer annyian, 28-an szerettek volna ebbe az osztályba bejutni. A Constantin Brâncuşi Líceum szakács- és pincérképző osztályába se „fért be” a 32 jelentkező a meghirdetett 28 helyre.
Bár a szakemberek régóta mondják, a tanulókhoz vagy még inkább a szülőkhöz nem jut el az információ, vagy nem veszik figyelembe azt: statisztikailag kimutatható, hogy sokkal nagyobb eséllyel pályázik egy – esetenként nem is rosszul megfizetett – munkahelyre az a tanuló, amelyik egy szakmát tisztességesen elsajátított, mint az, aki elvégez egy elméleti líceumot, és nem jut be az egyetemre.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A helyek fele betöltetlen maradt
A szakiskolák által felkínált helyek csaknem fele betöltetlen maradt a kilencedik osztályba induló tanulók első számítógépes elosztása után – tudtuk meg Kiss Imrétől.
A megbízott főtanfelügyelő szerint aggasztó, hogy a fiatalokat nem vonzza, hogy mesterséget tanuljanak, jóllehet sokkal nagyobb esélyük lenne munkahelyet találni, mint ha elméleti líceumban végeznek.
A számítógépes elosztás első fordulója után csaknem 350 betöltetlen hely maradt a szakiskolákban. A famegmunkálás, textil- és bőripar, villanyszerelői szakok valósággal panganak, viszonylag jól felteltek az autószerelő, turizmus és közélelmezés szakok.
Ezzel szemben például az elméleti líceumokban csak 27 helyet nem foglaltak el. Voltak olyan iskolák, ahol nagy túljelentkezést tapasztaltak. Ezek közé tartozik a kézdivásárhelyi Apor Péter Szakközépiskola, ahol a turizmus és közélelmezés szakon meghirdetett 28 helyre 41-en jelentkeztek, a 14 autószerelői helyre pedig 34-en.
Ez a két szak rendkívül népszerű volt a megyeszékhelyen is. A Puskás Tivadar Szakközépiskolában 14 autószerelői hely volt, de kétszer annyian, 28-an szerettek volna ebbe az osztályba bejutni. A Constantin Brâncuşi Líceum szakács- és pincérképző osztályába se „fért be” a 32 jelentkező a meghirdetett 28 helyre.
Bár a szakemberek régóta mondják, a tanulókhoz vagy még inkább a szülőkhöz nem jut el az információ, vagy nem veszik figyelembe azt: statisztikailag kimutatható, hogy sokkal nagyobb eséllyel pályázik egy – esetenként nem is rosszul megfizetett – munkahelyre az a tanuló, amelyik egy szakmát tisztességesen elsajátított, mint az, aki elvégez egy elméleti líceumot, és nem jut be az egyetemre.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. július 16.
Szigetekben vagy egységben?
Száznegyvenöt éves lesz a háromszéki kórusmozgalom
1971-ben egy évszázados kórusmozgalmat ünnepeltek Kovászna megyében: akkor Erdély több mint száz karnagya szakmai találkozóval tisztelte meg az évfordulót, de a jól sikerült rendezvény folytatását a következő évben betiltotta a kommunista vezetés. A közelgő 145. évforduló kapcsán utánanéztünk mennyire egységes a háromszéki kórusmozgalom.
Az első dokumentált adatunk Szentkatolnáról 1871-ből származik, legalábbis László Attila karnagy szerint, aki a Korunk 1972/5. számában összefoglalta a 19. század végének háromszéki adatait. Tóth Szabolcs Barnabás a 2012–2013-as Acta Siculica kiadványban a Székely Mikó Kollégium kórusát tekinti az első fecskének, az 1870-es évek elejére téve a megalakulásukat. Mivel a dokumentumok foghíjasak, vagy még egészében feltáratlanok, egyelőre a szentkatolnai mérföldkövet tekintjük kiindulópontnak, így jövőben a 145. évfordulót ünnepelhetjük.
Az elsők között szerepel Kovászna is, ahol 1872-ben polgári dalárdát alapítottak, és tudjuk, hogy 1971-ben hét énekkarban már 540-en énekeltek. Barót sem maradt le, ott 1874-ben alakították meg a férfidalárdát. A kézdivásárhelyiekről pontos adatunk nincs, de elmondható, hogy itt 1873-ban már hagyománya volt a dalárda báljának. A bodoki dalegylet 1872-ben, a zabolai 1873-ban lép színre.
A fennebb említett két tanulmányból kitűnik, hogy 1880 után, egymás sikerein felbuzdulva, alakultak meg a legkisebb településeken is a dalárdák. Jellemző a korra, hogy nem ritkán jótékony céllal szerveztek előadásokat, bálokat. A tagok 1918 után kisebbségi önszerveződési lehetőségként élték meg az együtténeklést, de az 1937–1940 között érvényes gyülekezési tilalom miatt sok helyen már nem alakultak újra a kórusok. Egy másik csúcs a 1980-as évekre esik, a Megéneklünk, Románia fesztiválok idejére, amikor a tanügyi dolgozóknak kötelességük volt kórusokat verbuválni.
A 20. század elejétől, a tiltások dacára, többfelé is szerveztek találkozókat, de ezek egy része idővel abbamaradt. A jelenlegi találkozók közül a legrégebbi a zágoniaké, nekik 1970 óta sikerül folytonosságot fenntartaniuk.
A kérdésre, hogy szükség lenne-e egy összefogó szervezetre, vagy mindenki saját örömére énekeljen, bonyolult a válasz. Fórika Balázs kézdivásárhelyi karnagy számításai szerint jelenleg 52 csoport létezik a megyében, közülük hat csak időszakosan lép fel. Azt mondja, miután az 1990-ben megalakult Háromszéki Magyar Zenei Társaság két évvel később megszűnt (ennek célját képezte a mozgalom összefogása), a ma aktív csoportok egymás munkáját csak felületesen ismerhetik, sokan egyáltalán nem találkoznak egymással.
A rövid életű társaság kezdeményezője, László Attila nyugalmazott karnagy szerint az összefogó szakmai találkozók haszna nyilvánvaló, viszont a szervezés nem csekély erőbevetést igényel, és kérdés, ki merné ezt magára vállalni. Fórika úgy fogalmazott, elsősorban elhatározás kérdése az összefogás, mert a semmivel össze nem hasonlítható közösségélmény, a bajtársias légkör megteremtése az, ami a kórusmozgalmakat mindmáig élteti. Elsősorban tehát nem anyagi akadályai vannak a szervezkedésnek, hanem az idő- és motivációhiány nyomja rá a pecsétjét a lehetőségek kibontakozására.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Száznegyvenöt éves lesz a háromszéki kórusmozgalom
1971-ben egy évszázados kórusmozgalmat ünnepeltek Kovászna megyében: akkor Erdély több mint száz karnagya szakmai találkozóval tisztelte meg az évfordulót, de a jól sikerült rendezvény folytatását a következő évben betiltotta a kommunista vezetés. A közelgő 145. évforduló kapcsán utánanéztünk mennyire egységes a háromszéki kórusmozgalom.
Az első dokumentált adatunk Szentkatolnáról 1871-ből származik, legalábbis László Attila karnagy szerint, aki a Korunk 1972/5. számában összefoglalta a 19. század végének háromszéki adatait. Tóth Szabolcs Barnabás a 2012–2013-as Acta Siculica kiadványban a Székely Mikó Kollégium kórusát tekinti az első fecskének, az 1870-es évek elejére téve a megalakulásukat. Mivel a dokumentumok foghíjasak, vagy még egészében feltáratlanok, egyelőre a szentkatolnai mérföldkövet tekintjük kiindulópontnak, így jövőben a 145. évfordulót ünnepelhetjük.
Az elsők között szerepel Kovászna is, ahol 1872-ben polgári dalárdát alapítottak, és tudjuk, hogy 1971-ben hét énekkarban már 540-en énekeltek. Barót sem maradt le, ott 1874-ben alakították meg a férfidalárdát. A kézdivásárhelyiekről pontos adatunk nincs, de elmondható, hogy itt 1873-ban már hagyománya volt a dalárda báljának. A bodoki dalegylet 1872-ben, a zabolai 1873-ban lép színre.
A fennebb említett két tanulmányból kitűnik, hogy 1880 után, egymás sikerein felbuzdulva, alakultak meg a legkisebb településeken is a dalárdák. Jellemző a korra, hogy nem ritkán jótékony céllal szerveztek előadásokat, bálokat. A tagok 1918 után kisebbségi önszerveződési lehetőségként élték meg az együtténeklést, de az 1937–1940 között érvényes gyülekezési tilalom miatt sok helyen már nem alakultak újra a kórusok. Egy másik csúcs a 1980-as évekre esik, a Megéneklünk, Románia fesztiválok idejére, amikor a tanügyi dolgozóknak kötelességük volt kórusokat verbuválni.
A 20. század elejétől, a tiltások dacára, többfelé is szerveztek találkozókat, de ezek egy része idővel abbamaradt. A jelenlegi találkozók közül a legrégebbi a zágoniaké, nekik 1970 óta sikerül folytonosságot fenntartaniuk.
A kérdésre, hogy szükség lenne-e egy összefogó szervezetre, vagy mindenki saját örömére énekeljen, bonyolult a válasz. Fórika Balázs kézdivásárhelyi karnagy számításai szerint jelenleg 52 csoport létezik a megyében, közülük hat csak időszakosan lép fel. Azt mondja, miután az 1990-ben megalakult Háromszéki Magyar Zenei Társaság két évvel később megszűnt (ennek célját képezte a mozgalom összefogása), a ma aktív csoportok egymás munkáját csak felületesen ismerhetik, sokan egyáltalán nem találkoznak egymással.
A rövid életű társaság kezdeményezője, László Attila nyugalmazott karnagy szerint az összefogó szakmai találkozók haszna nyilvánvaló, viszont a szervezés nem csekély erőbevetést igényel, és kérdés, ki merné ezt magára vállalni. Fórika úgy fogalmazott, elsősorban elhatározás kérdése az összefogás, mert a semmivel össze nem hasonlítható közösségélmény, a bajtársias légkör megteremtése az, ami a kórusmozgalmakat mindmáig élteti. Elsősorban tehát nem anyagi akadályai vannak a szervezkedésnek, hanem az idő- és motivációhiány nyomja rá a pecsétjét a lehetőségek kibontakozására.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. július 16.
Pert vesztett zászlóügyben Nyárádszereda
Tovább folyik a per a Maros megyei prefektúra és Nyárádszereda között zászlóügyben. Alapfokon a kormányhivatalnak adott igazat a törvényszék, de a szeredaiak fellebbeztek.
A kormánybiztos hivatala feljelentés alapján, valamint a zászlók és himnusz használatát szabályozó 1994. évi 75-ös törvényre hivatkozva januárban beperelte a nyárádszeredai önkormányzatot, amiért az kitűzte a városháza homlokzatára a kék-arany lobogót. Nyárádszereda vezetője három hete kapta kézhez az első fokú döntést, amely helyet ad a prefektusi perbehívónak, és felszólítja a település elöljáróját a zászló eltávolítására.
Tóth Sándor polgármester június végén a helyi tanács tudomására hozta az ítéletet, de kihasználva a tizenöt napos határidőt, éltek a fellebbezés jogával. Az elöljáró megkeresésünkre furcsának nevezte azt, hogy miközben van új zászlótörvény, a régi jogszabállyal érvel a prefektúra, továbbá idegen államok zászlajának kitűzésére hivatkozik, holott a székely zászló nem az, hanem egy jelkép.
„Ismerve a román igazságszolgáltatást, tudjuk, hogy milyen meccsre számíthatunk, de kitartunk véleményünk mellett” – erősítette meg Tóth Sándor, aki néhány nappal ezelőtt elmondta: a zászló a helyén marad. Az elöljáró hozzátette: ha Székely Kupa döntőjében el lehetett énekelni a Székely himnuszt, három helyen is ki volt tűzve a székely zászló, mégis civilizált légkör volt, mindenki elfogadta ezt, miért nem lehet ugyanolyan civilizáltan politikai téren is megoldani a székely zászló kérdését. Persze, ehhez a román politikum és társadalom civilizált hozzáállására, elfogadókészségére lenne szükség. „Miért raboljuk ehelyett egymás idejét?” – zárta kérdéssel rövid beszámolóját Tóth Sándor.
A nyárádszeredai önkormányzat épületére kitűzött székely lobogóra a megrögzött jelentgető, Dan Tănasa hívta fel a kormánybiztosi hivatal figyelmét még 2014 januárjában – derül ki a peranyagból. A prefektúra intézkedéseivel kapcsolatban a nyárádszeredaiak felhívták a figyelmet, hogy a 1994. évi zászlótörvény nem tiltja a székely zászló kitűzését, csak idegen államét, továbbá hivatkoztak a Kulturális Minisztérium álláspontjára, miszerint ez a lobogó „egy történelmi közösség jelképe, nem sorolható a törvény által büntetendő fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek csoportjába”. Ennek ellenére a törvényszék elfogadta a prefektúra érvelését.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro
Tovább folyik a per a Maros megyei prefektúra és Nyárádszereda között zászlóügyben. Alapfokon a kormányhivatalnak adott igazat a törvényszék, de a szeredaiak fellebbeztek.
A kormánybiztos hivatala feljelentés alapján, valamint a zászlók és himnusz használatát szabályozó 1994. évi 75-ös törvényre hivatkozva januárban beperelte a nyárádszeredai önkormányzatot, amiért az kitűzte a városháza homlokzatára a kék-arany lobogót. Nyárádszereda vezetője három hete kapta kézhez az első fokú döntést, amely helyet ad a prefektusi perbehívónak, és felszólítja a település elöljáróját a zászló eltávolítására.
Tóth Sándor polgármester június végén a helyi tanács tudomására hozta az ítéletet, de kihasználva a tizenöt napos határidőt, éltek a fellebbezés jogával. Az elöljáró megkeresésünkre furcsának nevezte azt, hogy miközben van új zászlótörvény, a régi jogszabállyal érvel a prefektúra, továbbá idegen államok zászlajának kitűzésére hivatkozik, holott a székely zászló nem az, hanem egy jelkép.
„Ismerve a román igazságszolgáltatást, tudjuk, hogy milyen meccsre számíthatunk, de kitartunk véleményünk mellett” – erősítette meg Tóth Sándor, aki néhány nappal ezelőtt elmondta: a zászló a helyén marad. Az elöljáró hozzátette: ha Székely Kupa döntőjében el lehetett énekelni a Székely himnuszt, három helyen is ki volt tűzve a székely zászló, mégis civilizált légkör volt, mindenki elfogadta ezt, miért nem lehet ugyanolyan civilizáltan politikai téren is megoldani a székely zászló kérdését. Persze, ehhez a román politikum és társadalom civilizált hozzáállására, elfogadókészségére lenne szükség. „Miért raboljuk ehelyett egymás idejét?” – zárta kérdéssel rövid beszámolóját Tóth Sándor.
A nyárádszeredai önkormányzat épületére kitűzött székely lobogóra a megrögzött jelentgető, Dan Tănasa hívta fel a kormánybiztosi hivatal figyelmét még 2014 januárjában – derül ki a peranyagból. A prefektúra intézkedéseivel kapcsolatban a nyárádszeredaiak felhívták a figyelmet, hogy a 1994. évi zászlótörvény nem tiltja a székely zászló kitűzését, csak idegen államét, továbbá hivatkoztak a Kulturális Minisztérium álláspontjára, miszerint ez a lobogó „egy történelmi közösség jelképe, nem sorolható a törvény által büntetendő fasiszta, rasszista, idegengyűlölő jelképek csoportjába”. Ennek ellenére a törvényszék elfogadta a prefektúra érvelését.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro