Harmincnapos előzetes letartóztatásban Péter Tünde
Még nem nevesítette új főtanfelügyelő-helyettesét az RMDSZ
Törvényszékre kísérték Péter Tünde volt Kolozs megyei főtanfelügyelő-helyettest, ahol a bírók döntése nyomán 30 napos előzetes letartóztatásba helyezték.
Ha a vádak igaznak bizonyulnak, öt évnél hosszabb börtönbüntetést is kaphat a tisztségviselő, vélik a jogászok. Péter Tündét azzal vádolják, hogy 2014 júniusától szeptember 1-jéig 9600 euró csúszópénzt fogadott el öt személytől, hogy majd befolyását latba vetve elérje: a csúszópénzt adó vizsgázók a pótérettségin átmenő vagy a megérdemeltnél nagyobb jegyet kapjanak. Remus Pricopie tanügyminiszter már hétfő este rendeletben menesztette tisztségéből a Kolozs megyei magyar főtanfelügyelő-helyettest. Ha nem ítélik el, visszatérhet tanári állásába. Az RMDSZ még nem döntött arról, hogy kit javasol Péter Tünde helyébe a tanfelügyelőségre. Az idei érettségi alkalmával további csúszópénz-ügyekre is fény derült.
Az ügyészek szerint tetten érték Péter Tündét.
Szabadság (Kolozsvár)

Évadkezdés a Hargita Együttesnél Csíkban
Az új évad nyitányaként szeptember 10-én, szerdán este 6 órakor lép a közönség elé Csíkszeredában, a Városi Művelődési Házban a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes Vándorúton – otthonról haza című műsorával.
A műsor mind tánctechnikailag, mind gondolatilag lüktető ritmusban pereg, fenntartva a feszültséget elejétől végéig, előadóban és nézőben egyaránt.
Elődeinkkel és utódainkkal mind egyek vagyunk, részei az Életnek, e nagy körforgásnak, amiben születés és enyészet természetes rendben követik egymást. A természet érzéktelen, mi töltjük meg érzelmekkel: örömmel és bánattal, kacajjal, könnyekkel ... és az élet megy tovább. Közben járjuk az utakat, keressük helyünket a világban. Mindannyian elgondolkodunk néha az életen, az élet értelmén, örök téma ez a művészet minden ágában. Ezt tapogatja le, járja körül Szűcs Gábor rendező-koreográfus is a Hargita Együttes Vándorúton című új műsorában, megállva egy táncra életünk egy-egy kulcspontjánál a születéstől a halálig. Vagy inkább az újraszületésig. Velünk, bennünk él kultúránk. Örököljük, gyarapítjuk és átörökítjük utódainknak.
A műsor folyamán különböző tájegységeink táncai elevenednek meg a színpadon. Felcsík, Jászság, Nyírség, Szilágyság, Kalotaszeg, Bonchida, Mezőkölpény, Vajdaszentivány sorakoznak egymás után. Különbözünk, mégis oly hasonlóak vagyunk. Hasonlóak érzéseink és gondolataink, és bár szokásaink, táncaink részleteikben néha nagyon is különböznek, mégis felismerjük őket mieinknek, egyformán részei közös örökségünknek.
Ez a műsor úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodásra sarkall – írja Rangyák József, az együttes szóvivője közleményében.
maszol.ro

Régi hiányosságokkal az új tanév küszöbén (Beszélgetés Keresztély Irma főtanfelügyelővel)
Az előző évekhez képest nem javultak a tanárok és a diákok eredményei a különböző vizsgákon, felmérőkön; a falusi oktatás továbbra is jóval lemarad a városi mögött; kevés az igazán elhivatott pedagógus; késik a reform; az új tantervek és tankönyvek megrekedtek az ígéretek szintjén; költségvetés-kiigazítás nélkül nem elegendő a pénz év végéig a tanárok fizetésére – többek között ezek okairól és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk Keresztély Irma megyei főtanfelügyelővel.
– Az idei nyolcadikosok negyede megbukott az országos felmérőn, az érettségizők alig 57 százaléka szerezte meg az oklevelet a júliusi időszakban, a pótérettségin tízből nyolcan elhasaltak, a versenyvizsgázó pedagógusoknak csak 54 százaléka írta meg a hetest, negyvenöten még az ötöst sem érték el. Tanévkezdés előtt ünneprontásnak tűnhet ezzel a statisztikával indítani a beszélgetést, de ez a valóság. Az említett vizsgák gyenge eredményeinek kiértékelése után minden évben megszületnek a javító intézkedések, mégsem hoznak eredményt. Mi akadályozza az előrelépést? – Tapasztalatom, hogy a társadalmi megosztottság tükröződik az oktatási rendszerben is. 1989 után fokozatosan kialakult egy létszámban csekély gazdag társadalmi réteg, emellett létezik az elszegényedett tömeg, a kettő között pedig lennie kellene a polgári középrétegnek, amely a társadalmi berendezkedés alapját képezi. Az oktatásban mindez nem arról szól, hogy a gyermek milyen családból érkezik az iskolába, hanem a diáktársadalmon belüli megoszlásról. Akik komolyan veszik a tanulást, keményen dolgoznak, hajtanak, tudatosan építik fel saját tanulói létüket, azoknak mindegy, milyen a vizsgarendszer, jól teljesítenek – sajnos, ők vannak kevesebben. És ott a másik véglet, azok a diákok, akik legtöbbször szociálisan hátrányos helyzetű környezetből, rendezetlen családból érkeznek, ezekből a gyermekekből hiányzik az érdeklődés, a motiváció, ami a tanuláshoz való hozzáállásukon is meglátszik.
– Az említett két szélsőséges csoporton kívül létezik egy középréteg, a diákok, akik olyan családból származnak, ahol a szülők becsületesen dolgoznak, munkával szerzik meg a mindennapi betevőt, szorgalmasak, példát mutatnak, de ez mégsem látszik meg a gyermekek tanuláshoz való hozzáállásán. Mi ennek a magyarázata?
– Valóban, ők az a csoport, akik 4,99 és 7-es között teljesítenek a vizsgákon. Arra nehéz válaszolni, hogy miért nem tanulnak, de elmondhatom, a záróvizsgák után mindent megteszünk, hogy javítsunk ezen a helyzeten. Hatástanulmányok készülnek, iskolánként és egyénekre lebontva is vizsgáljuk a helyzetet, megbeszéljük a szülőkkel, tanárokkal, gyermekekkel, a tantestületekben is kielemzik az eredményeket. Megszületnek azok az egyedi, javítószándékú tervek, amelyek által fejlődést kellene elérniük az egyes iskoláknak a következő tanévben. Ez néha sikerül, néha nem. Az utóbbi időben az összehasonlító tanulmányok elkészítésénél mindig szembekerülünk azzal, hogy nincs értelme az előző tanévek teljesítményéhez hasonlítani az eredményeket, mert folyamatosan változnak a követelmények, a vizsgamódszerek, a vizsgatételek, változik a gyermekanyag. Azt gondolom, hogy iskolánként kell elvégezni az elemzéseket, és a helyi sajátosságok függvényében vizsgálni, hogy van-e hozzáadott érték a kiindulóponthoz viszonyítva, de ehhez meg kell nyerni a pedagógust, a szülőt, a diákot, az iskolaigazgatót, az egész társadalmat.
A tanárt is tanítani kell
– Annak biztosan oka van, ha a diák jóval saját képességei alatt teljesít. Lehet lustaság, érdektelenség, túlzott igénybevétel iskolán kívüli tevékenységeken, de lehet más jellegű is az eredménytelensége. Úgy tűnik, a jelenlegi oktatási rendszerben, kevés kivétellel, nincs személyre szabott odafigyelés, csak közösségi megbélyegzés, hogy ez az osztály ilyen, a másik olyan. – Meggyőződésem, hogy az oktatás nagymértékben tanárfüggő, mert ő határozza meg a munka stílusát, mennyiségét és minőségét. Vannak sikeres pedagógusok, akik szakmailag igényesek önmagukkal és a diákkal szemben is, de az egyénre figyelés és az egyéni foglalkozás időhiány miatt nem valósítható meg. Ez lenne a differenciált oktatás.
A másik oldalon viszont ott a diák, akit érdekeltté kell tenni a tanulásban. Manapság, amikor a gyermekek rengeteg információhoz jutnak az világhálón, a megszokott oktatási módszerekkel nem lehet lekötni figyelmüket. Ellenben a gyenge érettségieredmények annak is köszönhetőek, hogy amikor megszüntették a szakiskolákat, a leggyengébben teljesítő tanulók is besétáltak a líceumok kapuján. – A sokat hangoztatott reformnak az lett volna a lényege, hogy a diákok készségei, képességei fejlesztésére helyezzék a hangsúlyt, a váltás ellenben nem történt meg sem a tananyag, tankönyvek tekintetében, sem a pedagógusképzés terén. A követelményeket mégis az említett szellemben próbálja átalakítani az oktatási szaktárca. Hogyan egyeztethető össze ez a kétféle oktatási magatartás, hogy érhető el ilyenformán a jelenleginél jobb eredmény? – Az óvodában és az elemi oktatásban jó irányban haladnak a dolgok, ezen a két szinten az említett reform megvalósult. Gond a gimnáziumi és líceumi szinten van, amihez az is hozzátartozik, hogy Romániában jelenleg nincs rendes tanárképzés. Ha kompetenciaalapú oktatásra akarunk rátérni, készségeket, képességeket fejleszteni a gyermekekben, akkor a tanárt is meg kellene tanítani erre.
A falu még mindig lemarad
– Mi a helyzet a falusi oktatással? Miért gyengébbek az eredmények a városi iskolákhoz hasonlítva, holott ugyanazokon az egyetemeken készülnek fel a falun oktató tanítók, tanárok is, sőt, nagyon sokan éppen a közeli városból ingáznak?
– Azt tapasztaltam, ha alacsony létszámú egy osztály, a külső szemlélő elvárásával ellentétben nem jut több idő egy gyermekre, hanem elvész a diákok közötti versengés, és a tanár hozzáállása is ehhez igazodik, nem töri magát túlságosan. A szülő, aki ezt idejében felismeri, elviszi gyermekét városi iskolába, és falun még kevesebben maradnak, tovább gyengül az osztály. Másik jelenség falun, hogy a pedagógusok saját maguk, illetve a szülők megnyugtatására nem alkalmazzák az érvényben levő osztályzási rendszert, nem ismerik el az egyestől tízesig való osztályzást. A falusi diák akkor szembesül először ennek hátrányával, amikor egy országos mérésen, értékelésen vesz részt, ahol, ha a tételsornak felét teljesíti, az még csak ötösre elég. Ahhoz, hogy nagyobb jegyet kapjon, a feladatok másik felét is meg kellene oldania. Itt üt vissza, ha a falusi iskolában nem ugyanúgy történik az értékelés, mint a megyei, illetve országos méréseken, ha a faluról érkezett gyermek jegye néhány ponttal a valós tudásszintje fölötti.
– Mi motiválja a falun tanító pedagógust, hogy az osztályzásnál ekképpen cselekedjék? – Ebben közrejátszik a munka elvesztésétől való félelem is, mert ha egyszer megbuktatja a gyermeket, osztályismétlőre marad, de ha másodszor is bukik, lehet, hogy otthagyja az iskolát. Ez már veszélyeztetheti az osztály fennmaradását, az adott tanári állás megszűnését hozhatja. Természetesen falun is találunk olyan pedagógusokat, akik mindent megtesznek, hogy a diákok felzárkózzanak. Példa erre az az iskola, ahol tavaly egyetlen nyolcadikos sem érte el az ötöst matematikából az országos felmérőn, de idén hatan mentek át. Ez azt jelenti, hogy felismerték ennek fontosságát, és idejében léptek.
Bár mindenhol szakképzett pedagógusok tanítanak, még mindig óriási a különbség a falusi és a városi iskolák között. De az is igaz, aki nem tud pedagógus lenni szívvel, lélekkel, az ne oktasson, ne legyen számára ez kényszerpálya. Ez a legrosszabb, ami történhet az oktatási rendszerben, mert az első áldozat a gyermek, aztán a szülő, az iskola és az egész közösség. Azt gondolom, mindenhol vannak értelmes gyermekek, csak meg kell találni az utat feléjük, hogy nyitottak legyenek az új befogadására.
Egyensúlyra van szükség
– Nem csak a diákok vizsgaeredményei gyengék, a pedagógusok között is sok a bukdácsoló, illetve az olyan tanár, aki, bár már húsz éve a pályán, még mindig helyettesítő, évről évre keresi az állást, a véglegesítő vizsgán kívül nincs más fokozata, nem is igazán szereti munkáját, nincs hivatástudata. A másik véglet a pedagógus, aki sikeresen vizsgázott, végleges katedrával, az 1-es fokozatot is megszerezte, ez javadalmazásában is érződik, biztonságban érzi magát, mert címzetes, nem veszítheti el állását, ezért mindegy neki, hogy a diákok szeretik vagy unják óráit. Egy nagyon szűk réteg pedig húsz év tanítás után is mindennap készül, keresi az újat, az érdekeset, a szünetet sem sajnálja, hogy válaszoljon egy-egy kérdésre, eredményesek a tanítványai, s a szeretet- és tiszteletlistán a legjobb értékelést kapja a diákoktól. Számszerűen ez a csoport a legkisebb. Talán mert eltűnőben az igazi pedagógusmodell?
– Általában a modellek hiányoznak, ma alig lehet a gyermekek elé példaképeket állítani. Ha valaki mégis egy kicsit felülemelkedik, a társadalom elnyomja, nehogy több legyen, mint az átlag. A pedagógusok tekintetében, úgy gondolom, ma már nem az a követendő modell, mint régen, amikor a falu tanítójának és papjának volt a legnagyobb szerepe a közösség előrehaladásában. Új típusú modellre lenne szükség, de ennek kialakulását egyelőre nem látom. Természetesen vannak kivételesen jó pedagógusok most is, akiket a diákok szeretnek, tisztelnek. A címzetesség valóban sokat árt a minőségnek, mert a pedagógust védi, függetlenül attól, hogy milyen a teljesítménye, hogyan végzi munkáját. 2000-ben, Andrei Marga minisztersége idején egy nyári találkozón mi, megyei főtanfelügyelők vitattuk a törvényeket, módszertanokat, a záróvizsgák eredményeit. Két javaslatom volt, az egyik, hogy bízzunk a záróvizsgákon javító tanárokban, és szüntessük meg a fellebbezés lehetőségét, a másik, hogy szüntessük meg a címzetességet. Azzal érveltem, ha a tanár tudná, hogy az iskolaigazgató, a szülői közösség nem elégedett vele, és a kapun kívül még négy-öt szakember várja, hogy katedrához jusson, hogy könnyen elbocsáthatják, akkor sokkal hatékonyabban végezné munkáját. Mindkét indítványomat Margával együtt négyen szavazták meg, harmincnyolcan ellenezték.
– Ha nem igazodunk az új információs világhoz, de a régi értékrendszerhez sem térünk vissza, akkor merre tart az oktatás?
– Világviszonylatban folyik az útkeresés az oktatásban. Egyes dolgokat már eredményesen kipróbáltak, ilyen a finn modell vagy a németországi duális iskolarendszer erős szakképzéssel. Romániában is elmozdult valami, a politikum rájött, hogy nem lehet egy országot gazdaság nélkül megalapozni, és a gazdaság működéséhez szakemberek szükségesek, így végre megszületett a döntés a szakképzés visszaállításáról. De nem szabad türelmetlennek lenni. Arra lenne szükség, hogy az újonnan beinduló szakképzés tekintetében az iskola a szülőkkel és a gyermekekkel, a vállalkozói szférával és a helyi adminisztrációval együttműködjék, hosszú távon tervezzenek, mert csak így lesz szilárd a szakoktatási rendszer. Ez az egész hazai oktatásra érvényes elvárás, stabilitás nélkül lehetetlen következetes és eredményes munkát végezni.
Bármi lesz is, becsengetnek
– Érződik az anyagi bizonytalanság, folyamatosan változik a törvénykezés, tagozatok, tanintézmények szűnnek meg, de mindezek ellenére és mindezzel együtt szeptember 15-én becsengetnek. Mi várható az új tanévben? Lesznek-e új tankönyvek? Elegendő-e a költségvetés az esztendő végéig?
– A rendszert minden évben átszervezik. A helyi önkormányzatok csak akkor módosítanak a hálózaton, ha annyira alacsony a gyermeklétszám, hogy nem lehet tovább fenntartani az adott tagozatot vagy egységet. Ezek az állások megszűnnek, és ha az érintett pedagógus címzetes katedrával rendelkezik, áthelyezzük, ha helyettesítő, akkor nem kötelező biztosítani számára másik állást. Az új tankönyveket mi is várjuk, ellenben ezek nem tartoznak a megyei tanfelügyelőség hatáskörébe, a törvény értelmében a minisztérium a megyei tanácsokkal köt erre vonatkozó szerződést. A költségvetés tekintetében mindenképpen kiigazításra lesz szükség ahhoz, hogy év végéig lefödjük a fizetéseket és a per útján megnyert jogosultságokat is, több, mint tizenkét millió lej hiányzik. Ezt minden bizonnyal megkapjuk, de további költségekre nem elegendő a fedezet. Ettől eltekintve szeptember 15-én újra kinyílnak az iskolakapuk, és megkezdjük a 2014–2015-ös tanévet. Fekete Réka, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új művészeti vezetővel indul az új évad a szentgyörgyi M Studiónál
Új művészeti vezetővel kezdi évadát a sepsiszentgyörgyi M Studio: szeptembertől Uray Pétertől Márton Imola vette át Erdély egyetlen mozgásszínházának vezetését, aki 2010–2013 között dramaturgként és PR-menedzserként segítette a társulat munkáját.
„A fiatalos lendülettel és tervekkel teli új vezető az Uray Péter által elindított úton továbbhaladva, elsődleges céljának az M Studio működéséhez szükséges alapvető feltételek és a közönséggel való kommunikáció javítását, valamint a társulat nemzetközi kapcsolatainak megerősítését tekinti” – áll a teátrum közleményében.
„A társulat romániai és magyarországi ismertségének megerősítése mellett minden erőmmel azon fogok dolgozni, hogy az M Studio a nemzetközi színházi köztudatba is bekerüljön” – ismertette elképzeléseit Márton Imola, mindezt pedig gyakoribb fesztiválszerepléssel, külföldi alkotók meghívásával igyekszik elérni. A tervek között a színészek továbbképzése is szerepel, neves színházi szakemberek bevonásával gyakrabban rendeznek majd workshopokat, a színészek eszköztárának gyarapítására fektetve a hangsúlyt.
Augusztus közepétől már folyik a munka a próbatermekben – az évad első bemutatóját Barta Dóra rendezi, akivel A per című előadáson dolgozott együtt korábban a társulat. A Federico Garcia Lorca művei alapján készülő Garcia Lorca háza című új produkciót október végén mutatják be. Az évad második produkciója Tom Dugdale rendezésében kerül színpadra.
Az amerikai rendező korábban a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett két előadást, Gogol Egy őrült naplója és Arthur Miller Egy ügynök halála című műve alapján. Az M Studio színészeivel Euripidész Alkésztiszét viszi színre, amelyet 2015 februárjában mutatnak be. A harmadik bemutatót Fehér Ferenc rendezi, a Személyazonosság című produkció április–május körül készül majd el.
A társulat közreműködik a sepsiszentgyörgyi PulzArt kortárs összművészeti fesztivál második kiadásának megvalósításában is. A fesztiválon Sepsiszentgyörgy polgármesteri hivatala és az M Studio közös szervezésében lesz látható Nagy József és a JEL Színház Woyzeck, avagy a szédület karcolata c. produkciója, valamint Fehér Ferenc Tao Te és Morgan and Freeman című előadásai. Az M Studio a Hattyúk (rendező: Szekrényes László) című előadással indítja az évadot szeptember 9-én 19 órától, szeptember 10-én pedig a Kampfot (rendező: Fehér Ferenc) játsszák a PulzArt keretében.
Krónika (Kolozsvár)

Nagy nevek, új arcok a temesvári magyar színházban
Hat új taggal kezdi a 2014/2015-ös évadot a temesvári Csiky Gergely Színház. A bánsági nagyváros magyar társulata öt új nagytermi és két új stúdióelőadás bemutatására készül, első produkciójukat ebben az évadban Silviu Purcărete román rendezővel és a német nyelvű társulattal közösen próbálják.
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-én hivatalosan is kezdetét vette a 2014/2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
A színház – hagyományaihoz híven – idén is workshop-bemutatóval zárta az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt. A műhelymunka során a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. A műhely vezetője Jerzy Grotowski egykori tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhely-bemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata asztalteniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014/2015-ös évadban öt új nagytermi és két új stúdióelőadásra várja az érdeklődőket a színház. Hat új taggal is bővült a társulat: négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres labdarúgó Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatja majd a munkát a társulat, aki Szerbiából érkezik Temesvárra. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZTen vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett, John Gay féle Koldusopera bemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik majd együtt a csapat. A Radu Afrim - Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező - látványtervező páros, erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük, mely biztosan nem hagyja hidegen majd a temesvári közönséget.
Ezeken kívül lesz majd még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Ebben az évadban is lesz TESZT, ahol a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzataival és előadásaival ismerkedhet meg a közönség. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye lesz, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra.
Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára.
maszol.ro

A levelezőlistától a Csíki Anyákig
Egy levelezőlistával indult minden, amelyet a tenni akarás, a valahová tartozni érzés vezérelt. Aztán megalapította a Csíki Anyák Egyesületét, amely ma már számtalan esemény, előadás, rendezvény megszervezésén van túl. Tiboldi Beáta két gyermek édesanyja, amolyan örökmozgó, megoldásokat kereső, tenni akaró nő.
– Csíkszeredában születtem 1976 őszén. Alaptanulmányaimat itthon végeztem, egyetemre harmadik próbálkozásra jutottam be magyar-angol szakra Bukarestbe. A bukaresti világ még jobban megedzett, az ott töltött hét év sokat számított, szakmai téren is megerősített. Olyan mértékű honvágyam volt, hogy képes voltam hetente hazautazni, felmenni a Hargitára, majd kezdődhetett egy újabb hét. A szessziókon kívül sosem maradtam két hétnél többet ott. A fővárosi évek után úgy éreztem, talán hirtelen túl nagy lenne a változás egyből hazajönni. Mivel munkalehetőség adódott Budapesten, odaköltöztem, és egy féléves kitérővel érkeztem haza a jelenlegi munkahelyemre. Elindult tehát 2005-ben a kaland itthon, úgy éreztem, hogy a két főváros már jól színesítette a palettámat, a bukaresti, többnyire az egyetem, a munkahely és a sportpályák között eltöltött éveket, kompenzálta a budapesti kulturális élet és az egyéb lehetőségek. Érdekes, sosem éreztem azt, hogy Budapesten otthon lennék, inkább kirándulásnak fogtam fel azt az időszakot, vagy peregrinációnak, nem terveztem ott élni. 2006 végén ismerkedtem meg a leendő férjemmel, azóta született meg Luca, aki január végén lesz hétéves, és Isti, aki novemberben lesz ötéves.
– Ezek szerint sosem dolgozott a szakmájában?
– Olyan szinten igen, hogy folyamatosan voltak fordítási felkéréseim, de egyébként nem. Szerencsésnek tartom viszont, és javasolni is tudom, hogy aki teheti, ne ragadjon le csak a szakmája mellett. Amikor végeztem a negyedik évvel az egyetemen, nem indult ötödév, így folytattam az akkor már hároméves munkaviszonyomat, és lobbiztam, hogy legyen ötödév. A tanáraim későbbi elmondása szerint én lobbiztam ki a következő évben induló mesterit. Egy ötödéves hungarológus nagyon összenő a tanári gárdával, így az órák összeállítására is lehetett rálátásom. Megtiszteltetés volt számomra.
– A Csíki Anyák Egyesületének alapítója, elnöke. Honnan az egyesület ötlete?
– Akkoriban ezen nem gondolkodtam, de biztosan nem én találtam fel a spanyolviaszt, lehettek még ilyen kismamás találkozások korábban is, egyszerűen hasznosnak találtam, önsegítőnek. A második gyermekünkkel voltam várandós, amikor a tettek mezejére léptem, a belső igény, a valahová tartozás materializálódott egy éjszaka leple alatt. Úgy éreztem, hasznos lenne egy közösséghez tartozni. Bukaresti éveim alatt ott voltam valamilyen szinten, amikor indult a Bukaresti Magyar Diákszövetség és már akkor megtapasztaltam egy levelezőlista előnyeit. Így született meg 2009-ben a csiki anyák levelezőlista. A csoportba első körben az ismerőseim kerültek be, majd azok, akik előzetes bemutatkozás alapján jutottak közénk. Ragaszkodtam a célcsoporthoz: ez kizárólag a Csíki-medencében élők vagy innen elszármazottak, ide letelepedett magyar édesanyák levelezőfóruma. Nagyon szerettem, mert a levelezőlistának volt egy meghittsége, jó közösség volt. A listatagok gyermekeinek a kezdetekkor közös születésnapokat, Mikulásjárást, farsangolást is tartottunk. Bár még ma is működik a levelezőlista, a bensőséges, hosszasan fogalmazott levelek eltűntek, a Facebook „gyorsmegoldó” felülete nagyjából megváltoztatta a kapcsolatokat. Személytelenebb, de mindenképp hasznos, a visszajelzések alapján. Idővel rájöttünk, hogy a levelezőlista nem biztosít nekünk jogi hátteret, szükségszerű volt a váltás. Bátran láttam munkához, így jött létre másfél év után 2011 márciusában a Csíki Anyák Egyesülete. A kolozsvári és bukaresti hasonló témákban szervezkedő egyesületek vezetői bábáskodtak a születésünknél, fontosnak tartottam, hogy indulástól legyenek külsős „anyáink”. Nem könnyű egy nonprofit szervezet fenntartása, de örülök annak, hogy megvannak a helyi civilek, akikkel az idő során közös projektek születtek, valósultak meg, tudjuk mikor, kihez irányítsuk a hozzánk fordulókat. Szeretem, ha más is tesz a közösségért önzetlenül.
– Ez az egyesület népszerű is, de ugyanakkor sokakból negatív érzéseket vált ki. Ez mivel magyarázható?
– Sokszor vágták a fejemhez, hogy igen, jönnek a csíki anyák és megmondják, hogyan kell nevelni a gyermekeket. Pedig nem erről van szó. Azt hiszem valahol van egy félreértés is, meglehet, a hiba tőlünk ered. Időszűke, alkalmazott személy hiánya miatt nem kommunikáltunk érthetően kifele, de megtörténhet, hogy voltak közöttünk olyan személyek is, akik erélyesebben védték saját nézeteiket, amelyek nem föltétlenül födték az egyesületi elveket, de anyának anya volt, és csíkinak is csíki az illető. Az irigységre sosem szoktam gondolni, hogy ez lenne az oka az ellenérzésnek. Másrészt lássuk be, nem nehéz manapság általánosítani, skatulyázni a gyermekét kendőben hordozó vagy nyilvános helyen szoptató édesanyát, esetleg horribile dictu az otthonszülést választó kismamát, de még a babakocsiját tologató, nejlonmotorral hangosan közlekedő totyogó édesanyát sem, Csíkban mindenki csíki anya. És úgy tűnik, a polgárok szerint értük az egyesület felel. Nem könnyű.
– Amikor elindította a levelezőlistát gondolta volna, hogy ez lesz belőle?
– Nem arra gondoltam, hogy mi lesz, hanem hogy nagyon szeretném jól megcsinálni. Tudtam, hogy ez az egyesületi munka nem tud rossz lenni. Ha nem is láttam a végét, de reménykedtem, hogy mindenkinek jó lesz. Kitartó voltam az induláskor, és még egyelőre tart a lelkesedés. Egyébként az egyesületi munka is olyan, mint egy család élete, mindenkinek megvan a feladata. Annak idején is úgy próbáltam az alapító tagokat bevonzani, hogy legyen köztünk orvos, jogász, könyvelő, minél szélesebb területet födjünk le és mindenki elhivatottságból segítsen. Sok toleranciára van szükség. Megőrülne az ember, ha mindig mindent a szívére venne. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladja az elveit, csak nem kivont karddal dolgozik.
– A csiki anyák mellett ott vannak a csíki apák? A férjét például elég sok rendezvényükön látom...
– Igen. Kérdezték is, hogy ő is tag-e? Néha úgy érzem szegénynek nincs túl sok választása, de azt hiszem, a szülei révén megszokta az aktív életet, szívesen segít, ha nem hajnali két-három óra között kérem fel egy-egy komolyabb számítógépes feladatra. Biztosan nagyon nehéz megszervezni kisgyerekekkel, hogy az egyesületi megbeszéléseken többen is részt tudjanak venni, tény hogy nagyon jó férjeink vannak, akik maximálisan támogatnak minket. És igen, ott segítenek és akkor, ahol, amiben tudnak.
D. Balázs Ildikó, Székelyhon.ro

Markó Béla szellemi hozadéka
Ismerve Markó Béla szellemi és közéleti munkásságát, melynek szerves része a tudatosan adagolt nemzeti retorika, egyfajta sajátos politikai perverziónak tűnik, hogy időről időre olyan, nyíltan nemzetellenes, balliberális orgánumokban fejti ki véleményét, mint az Élet és Irodalom vagy a Népszabadság. Ezek a sajtótermékek a nemzeti értékek és érdekek apropóján végiggúnyolódták, végigfröcsögték az elmúlt 25 évet s bőven kivették részüket az olyan, nettó nemzetárulásnak tekinthető akciókból, mint a státustörvény szétcincálási próbálkozása vagy a 2004-es népszavazáson a határon kívül nemzetrészek elleni kampány.
Számonkérés
No de legyünk jóindulatúak és első menetben feltételezzük azt, hogy Markó megpróbálja érdeklődővé tenni ezen lapok olvasóközönségét a nemzeti gondolatok iránt.
Legutóbbi eszmefuttatása A nemzetállam rémálom címmel jelent meg a ballib sajtó zászlóshajójának, a Népszabadságnak a hasábjain. Mint a cím is sugallja, az írás a nemzetállam ellen irányul, és az RMDSZ-es sikerpropaganda mellett szépen, finoman összemosásra kerül benne a ceauşescui félfeudális („röghözkötöttség”, szabad mozgás akadályozása), soviniszta, nyílt diktatúra, a magyarellenességtől habzó sajátos szlovák demokrácia, s persze a tusványosi orbáni vízió a munkaalapú nemzetépítő államról. Markó pedig számonkéri a következetességet Orbán Viktoron. Mert szerinte nem lehet egyszerre a román nemzetállam ellen beszélni és a magyar nemzetállamot pedig építeni.
Nem tudni, hogy Markó tényleg nem érti, hogy e kettő miért fér meg együtt nagyon is vagy nem akarja érteni. Az első igen lényeges különbség a két ország között az, hogy Magyarország nem többnemzetű állam, hanem jelentős, önálló politikai akarattal rendelkező kisebbség nélküli nemzetállam, azzá tette a trianoni békediktátum.
Háromnemzetű állam
Ezzel szemben Románia létrejöttekor nemcsak, hogy nem volt nemzetállam, mint ahogy az az 1923-as alkotmány inkább céltételezésként, mint tényrögzítésként kimondta, de ekkor Románia háromnemzetű állam volt. Más szóval három olyan nemzet tagjai éltek ebben az államban – románok, magyarok és a szászok –, melyek államalkotó tapasztalattal rendelkeztek, igényük is volt önmaguk kormányzására és képesek is lettek volna erre. Egész pontosan képesek lettek volna ellátni az önálló kulturális, gazdasági és fizikai reprodukció funkcióit a román állam gyámkodása nélkül. Elég lett volna, ha a románság betartja a békediktátum előtt Gyulafehérváron írásban is rögzített ígéreteit. Románia ma is többnemzetű állam. Az Európai Uniónak több olyan ország is tagja, melynek lélekszáma nem éri el az erdélyi magyarságét.
A másik lényeges szempont a nemzeti érdek. Az a fogalom, melyet nem kell magyarázni a Kis-antant államok egyetlen politikusának sem, annál inkább az értetlenkedő anyaországi balliberálisoknak, azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik ott tömörülnek a 168 óra, a Hócipő, az Élet és Irodalom, a Népszabadság és a Népszava körül. Meghirdetve vagy sem, de a román politikai elit kőkemény nemzetépítő politikát folytat a magyarság ellenében több mint száz esztendeje. (A trianoni békediktátumhoz nem volt elég az, hogy Károlyiék feltett kézzel várják a színmagyar területekre és színmagyar városokba bevonuló román csapatokat, hogy a saját haderő leszerelésével védekezésképtelenné tegyék az országot, ahhoz kellett a tudatos román nemzeti építkezés, mely jóval Trianon előtt megkezdődött és melynek jegyében a román politikai elit ugrásra készen leste az alkalmat, amikor megkaparinthatja Magyarország minél nagyobb részét. Mert egy pillanatig sem korlátozták igényeiket a románlakta területekre! Ugyan, dehogy! Nekik csalódás volt, hogy nem kapták meg a Tiszántúlt is olyan „ősi román városokkal” mind Debrecin, Bichisciaba és Seghedin.) Ebbe beleértendő természetesen az utóbbi negyed évszázad is, a maga szellemi kulturális terror hangulatával (könyvelkobzás!, de hadd szúrjam ide azt is, hogy mind a 2013-as, mind a 2014-es EMI táborban a román hivatalosságok ideológiai alapon koboztak el pólókat is – uszítónak találták például azt a feliratot, hogy „anyám magyar, apám magyar, gebedjen meg, akit zavar!”), a bíróság politikai eszközként való használatával, a hagymakupolás honfoglalással, a jogos magyar törekvések (pl. Bolyai Egyetem) szisztematikus visszanyesésével. Más kérdés, hogy ennek a 25 esztendőnek a nagyobbik része úgy telt el, hogy a Markó Béla által vezetett, majd az utóbbi években nem kis mértékben fémjelzett szervezet, az RMDSZ, kormányon legitimálta az elnyomó román hatalmat. Mindeközben Magyarországon Markó Béla (bízzunk benne, hogy csak taktikai és nem eszmei) szövetségesei, az MSZP-s, SZDSZ-es társaság leépítette a magyar államot, szétprédálta a közvagyont, amíg lehetett, szabotálni igyekezett minden nemzetpolitikai törekvést. (Jó példa erre az autonómia és a kollektív jogok, ami ellen áskálódtak, amíg csak lehetett kifelé és befelé, elméleti és politikai szinten egyaránt. Olyasmikbe akadtak bele, hogy ezek a jogok nem értelmezhetőek, mert nem határozható meg, hogy kire vonatkoznak. De szabotálni igyekeztek a határokon átívelő magyar integráció programját is.)
Szövetségesi adok-kapok
Most, hogy a magyar választóközönség feleszmélni látszik és másodízben juttatta kétharmados többséghez az Orbán Viktor vezette pártszövetséget, a miniszterelnök azon van, hogy elvi és gyakorlati síkon egyaránt megalapozza a jövő nemzetpolitikáját. Ezt szolgálja a mindennapi politika több mozzanatán túl az Alaptörvény, és ezt hirdette meg a Markó Béla által bírált tusványosi beszéd is.
Markó Béla totális tévedésben van, ha azt hiszi, hogy amennyiben Orbán Viktor elöl jár a „jó példával”, és a Népszabadság valamint az Élet és Irodalom ideológiai üzenetének megfelelően semleges államot épít, afféle liberális éjjeliőr államot, hagyja, hogy a piac, a „láthatatlan kéz” uralkodjon a gazdaságban és a kultúrában, felkarolja a devianciakultuszt, a család helyett az egyénre építi társadalompolitikáját, a térséget gyarmatosítani igyekvő nemzetközi háttérhatalom prédájává teszi az országot, akkor majd enyhül a szlovák, a román, a szerb nemzetállami szorítás. Már miért enyhülne? Ez a politika ugyanolyan katasztrófa-politika lenne, mint Károlyié volt 1918/19-ben, aki megüzente a szomszédoknak, jöhetnek nyugodtan, nem fogunk rájuk fegyvert szegezni.
Nem véletlen, hogy Károlyi szellemi örökösei, akik a vörös gróf politikai hagyatékát felvállalják és ápolják, már a kilencvenes évek elején megfogalmazták azt a külpolitikai paradigmát, mely eszmei vezérlőcsillaguknak is sajátja volt, s amelyből a markói gondolatok is levezethetőek. A Beszélőben Konrád György és társai az antalli hűvös szomszédságpolitikával szemben a „bizalommegelőlegezés” politikáját hirdették meg. Tudom, hihetetlen, hogy önmagát komolyan vevő és komolyan vétetni igyekvő, számon tartott, neves értelmiségiek ezzel jöttek elő, ismerve a Trianon utáni fél évszázad történetét, de ha bárkinek kételye támad, nyugodtan üsse fel kilencvenes évek elejének sajtógyűjteményeit. Ez nem más, mint a felemelt kéz önmegadó, önfeladó politikája, ami később az alapszerződésekben tárgyiasult, amelyeket a magyar érdekek teljes félreseprésével, az érintett magyar közösségek kinyilvánított akarata ellenére fogadtak el.
Persze egy magasabb szintről tekintve nincs semmi meglepő Markó Béla írásában. Markó legkésőbb 2002-ben, amikor hamarabb gratulált a baloldalnak a győzelméhez és vizionált MSZP-SZDSZ kormányt, minthogy az megnyerte volna a választásokat, eljegyezte magát e nemzetellenes erőkkel, s azóta is bennük lát szövetségest önfeladó politikájához. A szövetségesi viszony pedig csakis adok-kapok alapon képzelhető el. Ez a szöveg Markó hozzájárulásaként fogható fel, egyfajta szellemi apportként a határon átívelő háromoldalú (MSZP stb. – PSD – RMDSZ) posztkommunista szövetség fenntartásához.
Borbély Zsolt Attila , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Magyar honvédek a közösségi emlékezetben
Mintegy 2500 hősi halott és több ezer sebesült a 70 éve lezajlott tordai csata magyar veszteségeinek mérlege. A második világháború legnagyobb magyar hadműveletének történései – képünkön a csatában odaveszett két erdélyi honvéd a frontra indulás előtt – ma is élénken élnek a környező falvak emlékezetében. Az újjáéledő erdélyi hadisír-gondozás felidézi a múltat.
Az Aranyosszékre vezető műúton közelítünk Boldizsár Zeyk Imre nyugalmazott tanárral, kalotaszegi helytörténésszel a Kisbányai szorosba. Hetven évvel ezelőtt, 1944. szeptember 5-én ezen az útvonalon hatolt be Dél-Erdélybe a 2. királyi honvéd hadsereg. A Kolozsvárról és Gyalu irányából érkező több tízezres had Magyarlónánál lépte át az Észak-Erdélyt Dél-Erdélytől elválasztó román–magyar határt. A II. bécsi döntés alkalmával Romániához csatolt négy legdélibb kalotaszegi magyar falut – Magyarfenest, Tordaszentlászlót, Magyarlétát és Alsójárát – felszabadítva, a honvédség az Aranyos völgyén ereszkedett le az aranyosszéki magyar falvakba, a Maros vonaláig. Ekkor került magyar fennhatóság alá Torda is.
Az 1944. szeptember 13. és október 8-a között lezajlott tordai csata első helyszínén, a Kisbányai szorosban állunk meg. A helytörténész nemcsak történelemkönyvekből és levéltári adatokból ismeri a 70 évvel ezelőtti eseményeket, hanem tizenéves fejjel maga is átélte azokat. Pontosít, amikor arról beszél, hogy a magyar honvédség első ütközetére, illetve emberveszteségeire nem a híressé vált tordai csata kitörésének dátumán, azaz szeptember közepén került sor, hanem legalább egy héttel korábban, szeptember 5-én, illetve 6-án, amikor báró Aczél Ede vezetésével magyar előcsapat érkezett Magyarfenesre és Tordaszentlászlóra. A magyar falvak lakossága kitörő örömmel fogadta őket, hiszen a Romániához csatolt, határ menti falvakban a román vasgárdistákból verbuválódott helyhatóság minden elképzelhető módon terrorizálta a magyarságot. Az 1940 és 1944 közötti négy év a dél-erdélyi magyarság legnehezebb időszaka volt Trianon után. Ezt változtatta pokollá az 1944. augusztus 23-i román átállás. Az aggastyánok kivételével minden férfit kényszermunkára hajtottak el Románia különböző vidékeire, az otthon maradt tizenéves gyerekeket erdőkitermelésre, és a fa elszállítására fogták a megmaradt családi fogatokkal. A határmenti falvakban igen szigorú kijárási tilalmat vezettek be, és aki ezt megszegte, az súlyos retorziókat szenvedett.
„Szeptember 4-én, éjszaka arra ébredtünk, hogy megbolydult az 1940-ben Tordaszentlászlóra telepített önkormányzat, határőrség, csendőrség és a posta román alkalmazotti gárdája. Ki biciklin, ki taligán, ki a magyar gazdáktól elkötött lovakkal, marhákkal és szekerekkel menekült, amikor hírét vették, hogy bejönnek a magyar csapatok. Pár óra alatt – igaz, csak rövid időre, de – vége lett a négy éves terrornak” – magyarázza Boldizsár Zeyk Imre.
Orvtámadás a szorosban
Később derült ki, hogy a magyar falvakból elfutott, zömében román vasgárdisták – családjaikat Tordára vagy más, biztonságosnak ítélt helyre menekítve – állig felfegyverkezett partizáncsoportokban, lesben várták a magyar csapatokat. A másnap délután megérkező előcsapat katonáinak többsége a Tordaszentlászlótól mintegy 10 km-re fekvő, szűk Kisbányai szorosban a rájuk zúduló golyózáportól esett el.
A szorosból kifele tartva, egy út menti kis tisztáson állunk meg. Boldizsár a főútról letérő mellékútra mutat, arra a kis útkereszteződésre, amely alatt tömegsír található: itt hantolták el a harcokban elesett magyar katonákat. Az egy hónapig tartó magyar felségterületet október derekán már szovjet csapatok vették uralmuk alá, a vidék mozgó front áldozata lett, a tömegsír jeltelen helyként maradt meg a közösségi emlékezetben.
A tordai csatában elesett honvédek sírjainak felkutatásával foglalkozó Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnöke, az idén januárban elhunyt Pataki József Boldizsár Zeyk Imrével többször is járt a helyszínen, de a román önkormányzattal nem sikerült megegyezni a tömegsír megjelölésében. Az itt nyugvó honvédek azonosítása, és esetleges exhumálása immár a közeljövő feladata.
Az előcsapat tragikus sorsa után a vidéket átfésülő magyar hadsereg a vasgárdisták kis részét tudta csak elfogni. Többségük a magyar csapatok egy hónap múlva történő visszavonulása után vette ismét birtokba a völgy magyar falvait, aminek kis híján tragikus vége lett. Boldizsár így emlékezik: „Két hétig tartott itt a front. A magyar falvakat elfoglaló román csapatok október 18-án kiparancsolták a pincékben megbúvó asszonyokat és gyerekeket, és egy átalvetőnyi holmival vagy jobb esetben egy-egy marhafogattal indították útnak őket Alsójára fele. Magyarfenes azért menekült meg, mert románul Vlahanak hívják, és a más vidékről érkezett román katonákat a név megtévesztette. Tordaszentlászló és Magyarléta megmaradt magyar lakossága hosszú sorokban elindult felfele a völgyön: Alsójárában a felfegyverkezett vasgárdista fészekalj várta őket. Tömegmészárlás lett volna, ha időközben nem érkezik meg egy szovjet járőr csapat. Mivel az orosz parancsnokság részéről semmilyen lakossági kiürítés nem volt elrendelve, az orosz katonák rögtön átlátták a helyzetet, és a vasgárdistákat a helyszínen letartóztatták. A falvakba visszaparancsolt magyarság így menekült meg.
A Kiserdő újratemetett katonái
Tordaszentlászlón meglátogatjuk a kiserdei honvédtemetőt, ahol a faluban 1944 őszén berendezett magyar hadikórház elhunyt sebesültjei nyugszanak. Tordaszentlászlóra kerültek a tordai csata különböző helyszínein – Csürülye, Kékbükk, Peterd, Tordai hasadék, illetve Hagymás – megsebesült magyar és német katonái, közülük 21 honvédet az egykori tüdőszanatórium parkjában temettek el. 1946-ban Boldizsár Zeyk Imrét más helybéli tizenévesekkel kivezényelték, hogy a két évvel azelőtt eltemetett katonák maradványait ássák ki. Egyházi szertartás szerint mind a 21 honvédet újratemették a szanatórium kiserdei temetőjében. Az erdélyi honvédtemetők ötvenes évekbeli közös sorsa következett Tordaszentlászlón is: a szomszédos román falu, Kisfenes erdésze buldózerrel egyengette el a sírhantokat, és helyükbe fenyőt ültetett. 2004-ben sikerült a tordaszentlászlói magyar önkormányzatnak az egykori honvédsírok helyét megtisztítani, és fekete márványtáblába vésetni minden elhantolt katona nevét. Alig egy kilométerrel odébb, Kisfenes bejáratánál tömegsírban fekszik több tíz magyar, román és szovjet katona. Az önkormányzat által emelt emlékoszlopra románul, magyarul, oroszul és németül vésették be az emléktáblákat, a többségi „tolerancia” azonban csak a románt tűrte meg: a felavatás után néhány héttel csak a román nyelvű tábla maradt, ismeretlen tettesek a többit lefeszítették.
Boldizsár szerint a román falvakban – ahol az önkormányzat, de gyakran a lakosság sem partner a számukra idegen, elhunyt katonák iránti kegyeletben –, nehéz megjelölni a jeltelen honvédsírokat. Példaként a színromán lakosságú Pusztaszentkirály esetét említi: itt 1944 októberében keresett menedéket a falu egyik gazdátlan szénapadlásán az a magyar katonaraj, amely a Tordai hasadék védelmével volt megbízva, de leszakadt a visszavonuló magyar hadseregtől. Reggelre vasgárdisták vették körbe a csűrt, a magyar katonákat lefegyverezték, és egy szalmakazal köré felsorakoztatva összekötötték a kezüket, majd rájuk gyújtották a szalmakazlat. A mintegy húsz honvéd megmaradt csontjait a falu hídja mellé földelték el jeltelen tömegsírban. A korabeli időkben is példátlan kegyetlenséggel elkövetett tömeggyilkosság híre a faluban dolgozó tordaszentlászlói építőmunkások révén derült ki. Boldizsár Zeyk Imre felkereste a helyszínt, és a budapesti Honvédelmi Minisztériummal folytatott levelezése során derült ki az eltűnt katonák kiléte. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság számára a pusztaszentkirályi tömegsír megjelölése is a következő időszak egyik nagy kihívása.
Tordán már hiába is keresném az erdélyi honvédsírok feltárásának és gondozásának nagy öregjét, a mindig életerősnek és fiatalnak látszó Pataki Józsefet. Az idén januárban 83 éves korában elhunyt, a magyar állam által többször kitüntetett aranyosszéki származású egyesületi elnök maga is olyan családból érkezett, ahol gyerekkorában megtapasztalta a poklok poklát: édesapját, a várfalvai unitárius lelkészt gyerekei és felesége szeme láttára lőtték agyon az orosz katonák, majd holttestét megcsúfolva, végighurcolták a falun, mintegy ízelítőt nyújtva abból a „felszabadításból”, amit a Szovjetunió hozott Erdélybe. Az üveggyári technikusként, atlétaedzőként és fafaragóként dolgozó tordai férfi a rendszerváltás után RMDSZ-elnök és önkormányzati képviselő volt a tordai helyi tanácsban. Ő akadt rá az unitárius egyházközség levéltárában a tordai csatában elesett katonák egy részének nevére és rangjára, akiket közvetlenül a front elvonulása után a város magyar lakossága ásott ki négy tömegsírból, és Torda magyar temetőjébe helyezte őket örök nyugalomra. A kommunizmus évtizedeiben csak sejtések voltak az egykori honvéd sírkert pontos helyéről. A rendszerváltás után – amint a temető visszakerült a három történelmi magyar egyház tulajdonába – letakarították a jeltelen honvédsírokat, és elkezdődhetett a tervezgetés.
Józsa Lajos tordai unitárius lelkésszel megyünk ki a belvároshoz közeli magyar temetőbe. Pataki József honvédsírgondozói öröksége most az ő vállán nyugszik. Ő ismerte legjobban az egykori elnök munkáját, törekvését, nyilvántartásait, így ennek folytatását rátestálták.
A kilencvenes évek elején rendbe tett sírkert mai formáját a kétezres évek elején nyerte el. „Pataki József kapcsolatba lépett a budapesti Honvédelmi Minisztérium hadisírgondozó irodájával, egyeztette a nyilvántartásunkban szereplő elhunyt katonák lajstromát, és ezzel kezdetét vette az a több, mint 15 éves erdélyi hadisírgondozó munkássága, amelynek során mintegy hatvan észak-erdélyi helyszínen sikerült megjelölni a magyar hősök sírját” – összegzi dióhéjban Pataki József kiemelkedő munkásságának történetét Józsa Lajos. A tordai honvéd sírkert mai kialakítása a támfalba bevésett 221 magyar, 15 szovjet és 14 német katona nevével és rangjával a tordai csata 60 éves évfordulójára, 2004-ben készült el. A gyászszertartással egybekötött eseményre számos magyarországi és a világ különböző részeire elszármazott hozzátartozó jött el, akik közül többen is pénzadománnyal támogatták a sírkert kialakítását. A front elvonulása után elhantolt 249 katona nyughelye nemrég egészült ki a 250. honvéddel, akinek maradványaira a szindi bányában bukkantak. Pataki József annak idején a Duna tévének adott interjúban mesélte el, hogy Bialkó János honvéd rokonai is eljöttek a tordai temetésre, többek között egykori menyasszonya, aki arról érdeklődött, nem találták-e meg volt vőlegénye személyes dolgai között pecsétgyűrűjét? A kolozsvári polgárőrség által feltárt és a temetésre átadott magyar katona sírjából előkerült személyes dolgait átadták a magyarországi hozzátartozóknak.
Málenkij robot: fele nem tért haza
A tordai papilakban vendéglátómmal számítógépen vesszük számba a mintegy 60 helyen kialakított honvéd sírkertek lajstromát. Van, ahol csupán néhány elesett katona hantjához kellett jelet tenni, de van, ahol tömegsírok márványlapjai hirdetik a mészárlás emlékeit. Nagyenyeden az oroszok 234 magyar hadifoglyot öltek meg: az áldozatok emlékére 2007-ben avattak emlékművet. Eddig összesen 2471 elhunyt magyar katonát sikerült azonosítani Kolozs, Fehér, Maros, Szilágy és Bihar megyében. Kolozsváron például 251 honvéd nyugszik a Házsongárdi temetőben, Aranyosegerbegyen 60, Alsó- és Felsőszentmihályon 70, Bonchidán 109, Detrehemtelepen 60, Gyulafehérváron 65, és a sort hosszan lehetne folytatni. Józsa Lajos arról is beszél, hogy színromán településen is sikerült emlékművet avatni. Az aranyosszéki Székelyhidason egyedi jelenségnek lehettek tanúi: egy idős román tanítónő hosszú évek óta gondozza 12 magyar honvéd sírját a falu temetőjében. Ő vezette oda a tordai hagyományőrzőket, és az elkészült emlékművet a helyi görög katolikus pappal közösen avatta fel a tordai unitárius lelkész. A kérdésre, hogy a román tanítónő miért gondozta magyar katonák sírját, azt válaszolta: bátyja román katonaként a Tátrában hunyt el, és abban reménykedett, hogy a messzi távolban valaki az ő sírját is gondozza.
A beazonosított Torda környéki sírokban a tordai csata különböző helyszínein történő hadműveletekben elhunyt honvédek nyugszanak, de a visszavonuló magyar hadsereg későbbi veszteségei is előkerülnek Erdély különböző helyszínein. A tordai csata vesztesége nagyobb volt, mint amennyi elhunyt katonát sikerült az elmúlt 15 évben a környéken beazonosítani. A 2008-ban megkötött magyar–román hadisír-gondozási egyezménynek meg kellett volna könnyítenie a folyamatot, valójában mégsem tapasztalható lényegi elmozdulás az egyezmény előtti időszakhoz képest. A román Honvédelmi Minisztérium hadisír-gondozással foglalkozó főosztályának honlapja számos orosz, német vagy más nemzetiségű, államilag fenntartott temetőről tájékoztat, de a felsorolásban egyetlen magyar temető sem szerepel. Többek között ezt is meg szerettük volna kérdezni a budapesti Honvédelmi Minisztérium Hadisír-gondozási Irodájának vezetőjétől, de az előzetes egyeztetés ellenére az interjútól mégis elzárkózott. Így a hivatalos magyarországi álláspont hiányában csak találgatni tudjuk, hogy milyen jövő vár az erdélyi magyar hadisír-gondozásra. A Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság lelkes önkénteseinek, illetve az Erdély-szerte fellelhető magyar önkéntesek munkájának köszönhetően további többszáz erdélyi honvédsír vár beazonosításra.
Tordán újabb nagyszabású megemlékezéssel készülnek október 4-én a tordai csata 70 éves évfordulójára. A malenkij robotra elhurcolt 417, és ebből 204 elhunyt tordai és Torda környéki magyar férfi emlékére avatnak önerőből egy új emlékművet a temető előterében.
A tordai csata története
„1944. augusztus 23-án Románia kivált a tengelyhatalmak közül, és megpróbált kapcsolatot teremteni a szovjet hadvezetéssel, aminek áldozata lett a hadszíntéren küzdő román haderő egy része. Magyarországon a kiválás nem merült fel olyan fajsúlyosan, mint Romániában, ezért a magyar politikai és katonai vezetés már augusztus végén Erdély katonai védelmének megszervezésében ügyködött. Tisztában voltak azzal, hogy a szovjet csapatok dél-erdélyi feltartóztatása nélkül Észak-Erdélyt lehetetlen megvédeni” – magyarázza Nagy József székelyföldi hadtörténész a tordai csata előzményeit.
Az Árpád-vonal kiépítése csak a Keleti Kárpátok területére vonatkozott, ezért a déli hágók védelmének szükségessége elengedhetetlenné vált. A németek többször is ígéretet tettek a haderő jelentős átcsoportosítására, de ez nem történt meg, ezért a magyar politikai vezetés elhatározta, hogy a honvédség önállóan valósítja meg. Az erdélyi 9. hadtestparancsnokság átszervezésével, és a 2. honvéd hadtest Erdélybe irányításával április 29-én Dálnoki Veress Lajos parancsnoksága alatt ismét létrehozták a 2. királyi honvéd hadsereget.
A szovjet vörös hadsereg szeptember 13-ra bevonul Dél-Erdélybe, és ez megpecsételi a dél-erdélyi magyar katonai tervek kivitelezését. A magyar hadsereg visszavonul a Maros, illetve az Aranyos vonalára. A szeptember 13-án harckocsikból álló orosz támadás Aranyos-parti, véres küzdelembe torkolt, a tordai csata három szakaszban október 8-ig tartott.
A harci események a Tordát övező régióban zajlottak, de Marosvásárhely irányában, a Maros vonalán és a Gyalui havasokban is harcok dúltak. „Először két hídfő volt: Tordánál a nagyváradi 25. gyalogezred és Aranyosegerbegynél a 26. kolozsvári gyalogezred. Szeptember 22-ig, a csata első szakaszában, a túlsúlyban levő szovjet haderő – a fokozatosan felzárkózó, újjászervezett román haderővel közösen – próbált teret nyerni. Ekkor még betöréseiket a magyar ellentámadás fel tudta számolni. Legtöbbször a 2. királyi páncélos hadosztály mentett magyar életet. Szeptember 19-én bontakozott ki a legjelentősebb magyar ellentámadás a Sósfürdő és a Szentjános völgyében. Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyaloghadosztály 25. gyalogezredének és Torda városának katonai parancsnoka a tordai Sósfürdő temetőben, közel szülei sírjához esett el, mert egy tapodtat sem akart hátrálni szülővárosa védelmében” – fogalmaz Nagy József.
A 2. szakaszban, szeptember 22. és 30. között különböző völgyekben hullámzottak a harcok. Szeptember 23-án a 23. német páncélos hadosztály ellentámadása emelhető ki: ez felszabadítja Aranyosegerbegyet, majd 24-én a Gyalui havasokban is egy erősebb harc bontakozik ki. A harmadik szakasz szeptember 30-a után kezdődik, és lényegében az október 8-i teljes visszavonulásig tart. A magyar hadsereg október 4-én üríti ki Tordát. Sikák László, a 26. gyalogezred egyik parancsnoka felügyeli a kiürítést, és zászlóalja utolsóként, már túl későn hagyja el a várost: az orosz túlerővel szemben folytatott harcban a hátvéd magyar katonák kétharmada elesik. Az október 8-i visszavonulással kezdődik Észak-Erdély kiürítése. A hadtörténész szerint a sokszoros szovjet túlerő ellenére a tordai csata a magyar királyi honvédség legnagyobb önállóan tervezett és vezetett hadművelete volt a 2. világháborúban. A tordai csata akadályozta meg azt, hogy a szovjet csapatok előre törhessenek Nagyvárad-Debrecen irányba. A magyar hadsereg egy hónapig tartóztatta fel az orosz csapatokat, amíg a magyar haderő, és a teljes magyar közigazgatás elhagyhatta Észak-Erdélyt.
A Torda környéki harcok magyar veszteségeiről pontos kimutatások nincsenek: becslések szerint tízezerre tehető a sebesült, az eltűnt és a meghalt katonák száma, és összesen mintegy 2500 honvéd vesztette életét.
Makkay József , Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Fogaras: nincsen vissza
Nem lehet most Erdélyen anélkül átutazni, hogy úrrá ne legyen az emberen a döbbenet. Olyan jelenségekkel találja magát szemben az utazó, amelyekre lehetetlen felkészülni, és amelyek arra kényszerítenek: egyik stációtól a másikig haladjunk tovább, az összefüggő jelek rendszerét próbáljuk meg felfejteni. Családi útinapló apámmal, fiaimmal Erdélyen át.
A példátlan mértékben romló Szatmárnémetiben, ahol a városközpont legfontosabb műemléképületei is napról napra enyésznek, egyetlen új dologgal szembesültünk ott jártunkkor: az Északi Színház háta mögött, szemben a sarkon álló (valaha Rákócziként ismert) általános iskolán vörös felirat jelent meg: „Erdély Románia”. Huszonnégy évvel korábban, szinte ugyanitt gyűlt össze 1990-ben a tömeg, hogy a „magyar veszély” ellen demonstráljon – Erdélyért. Az azóta eltelt két és fél évtizedben úgy tűnt, hogy a valamikori szembenállás oldódott, az etnikai feszültségek megszűnnek. Még „bezzegváros” is volt Szatmárnémeti, hiszen itt szavaztak először románok magyar polgármesterre, ez volt az „etnikai átszavazás” egyik példatelepülése.
Nemzeti méteráru
A pozitív folyamatok azonban megtorpantak, a románok által is támogatott magyar polgármester már nincs hivatalban, az omladozó falakon pedig ez az 1990-es üzenet virít. Ez az útravalónk Szatmárnémetiből hazafelé, Erdély belseje felé indulva, és nem feledhetjük a figyelmeztetést, mert más alakban ismét felbukkan. Bethlenben akkora román trikolórba ütközünk, hogy nem hiszünk a szemünknek: az egykori Bethlen-birtok műemlékei körül amúgy is rengeteg az ilyen-olyan ellen-szimbólum, szobor, emlékplakett. Ez a zászló azonban túltesz mindenen, a városközpont fölé emelkedik. Utóbb olvasom, hogy a székelyföldi székely zászló mozgalom háborította fel a helyi polgármestert, aki így mindenáron jelezni szerette volna: mégis kié ez az ország. Minden közintézményt fellobogóztatott a városban a piros-sárga-kék trikolórral, és hogy biztos legyen a jelképharc kimenetele, az ország legnagyobb zászlóját is felhúzatta ide. Meddig lehet ezt fokozni? A Bethlenben felhúzott román zászló állítólag hússzor tizenhat méteres. A legnagyobb székelyzászlót Zeteváralján vonták fel idén, ez tizenötször hét méter. Ha zászlóméterben mérjük Erdélyt, akkor tényleg a románoké a dicsőség, el kell ismerni. Szatmárnémetiből Bethlenen át Zeteváralja felé menni tehát nem érdemes. Viszont mindenképpen vissza kéne térni Fogarasra, ahonnan családom a múlt század elején-közepén többször is elköltözött, és ahonnan fontos tanulságokat hozott az efféle nemzeti vetélkedések végkimenetelét illetően. A „békebeli” visszaemlékezések szerint Fogaras a Monarchia határtelepülése volt: a lehetőségek és a korlátok városa. Tisztségviselők, a határmentén üzletelő befektetők, feltörekvő polgárok vagy lecsúszó dzsentrik laktak itt. Legismertebb krónikása, az itt visszafogottan, magába fordultan élő, de termékenyen alkotó Babits Mihály volt, akinek két regényében (A gólyakalifában és a Halálfiaiban) is megjelennek, néha konkrétan, legtöbbször stilizáltan, áttételesen a fogarasi helyszínek, figurák. Babits 1908 és 1911 között élt itt, a családi legendárium szerint dédapámék szomszédja volt, és együtt sakkozott a városi tisztségviselő öreg Parászkával, valamint az átmenetileg szintén itt élő életművésszel, Bidcsérdy Bélával (aki viszont A halál legyőzése címmel írt művet – úgy látszik a halál volt a helyi leitmotív). Kicsi a valószínűsége annak, hogy valóban fennállt volna ez a triász, de a családi mese sokat elmond arról, milyennek látták a helyi viszonyokat, hangulatot. A század eleji idillt a következő nemzedék már csak mesékből ismerte. Míg 1910-ben a hatezer fős helyi lakosság több mint fele magyar volt (hatoda pedig német), a század közepére megfordultak a viszonyok. A harmincas évek végére, negyvenes évek végére a román nacionalista-szélsőjobboldali mozgalmak rendkívül megerősödtek itt. Nagyapám iskolás emléke, hogy a vasgárda masírozik a fogarasi utcákon, a zsidók és a magyarok lakta házakban pedig esténként ki kell tenni az ablakba a gyertyát: tudják a korabeli gárdisták, hova kell hajítani az utcakövet. „Jos cu unguri şi jidani” – „le a magyarokkal és a zsidókkal”: ez és az állandó utcai verekedések, a román és a magyar fiúk összecsapása jelentette számára a gyerekkort. 1935-ben Babitsot a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond irodalmi társaság visszahívja Erdélybe felolvasókörútra, a költő jött is volna: de nem kapott engedélyt erre a román hatóságoktól. Ilyen a hangulat ekkoriban errefelé, így 1940-ben, a második bécsi döntés után a Romániánál maradó Fogarasról „átdobja” a család nagyszüleimet Észak-Erdélybe. Ez volt az első elszakadás a várostól, ám a háború után még makacsul visszatért ide nagyapám, családot alapított, négy gyereket nevelt. 1964-ig, amikorra egyértelművé vált, hogy a magyar oktatás visszaszorul a városban, a gyerekeknek nincs esélyük magyarul továbbtanulni. Ekkor költözik másodszor a család a „biztos” Székelyföldre, Gyergyószentmiklósra, ahol elérhető volt a magyar oktatás.
Családi örökség: a honvágy Fogaras emléke, a családi mesék a századelő idilljéről (az idillhez hozzátartoztak a kártyaadósságokról, a hitelezők csődjéről szóló rémtörténetek is) azonban elevenek maradnak. És eleven marad több generáción át az az élmény, hogy az ember bármikor arra kényszerülhet, hogy továbbálljon, hogy elveszítse az otthonát, a barátait, a valahova tartozás érzését. Hogy vigye magával az otthontalanság, az otthonkeresés terhét. Az elmúlt ötven évben három generáció háromszor-négyszer látogatott ide, abban a reményben, hogy legalább lelkileg visszakap valamit. Most a zászlók árnyékolta utunk lezárásaként először a temetőbe tartunk. Ortodox, katolikus és evangélikus sírkertek állnak egymás mellett. Forgalom az elsőben van, a katolikusban csak néhány látogató lézeng, az evangélikusban épp temetés zajlik, csak a búcsúzók zavarják a temetőkert csendjét. A katolikus temetőben megkeressük a Parászkák síremlékeit. Nehéz megtalálni, ki tudja miért (mert erre futotta), homokkőből faragtatták. Tele a temető omladozó kövekkel, alig lehet kiolvasni már a neveket. A sok generációs Miklósok síremlékénél felsorakozik apám és fiam, Miklós ük- és szépapám Miklós nyughelyénél. Mi menthető ezekből a pusztuló kövekből? – silabizáljuk a fogarasi polgárok neveit, szászok, olaszok, mindenféle monarchiás népek emléke tűnik el végleg.
A temetőtől az általános iskolához megyünk. Messzire látszik, hogy rég használaton kívül van, homlokzata omlik, ablakai sötétek, piszkosak. Két nő zárja éppen a kaput, nem érünk időben oda, már nem tudunk bemenni az épületbe. A szemben lévő étterem előtt fehér köpenyes nő, talán szakács, talán felszolgáló: ráér, hivatali idejét tölti. Mosolyogva, tört magyarsággal kérdi, hogy kit keresünk, mert hallja, hogy magyarul beszélünk. Apám magyarázkodik: ide járt iskolába, ezért lesünk be az ablakon. „Nincsen már itten rég magyar iskola, itt már csak az oláhoknak van iskola. Oláh iskola, meg oláh óvoda” – mondja a középkorú nő, borzasztó magyarsággal, hallszik, hogy évek óta nem használta ezt a nyelvet. Zavartan pillantunk a hátunk mögé, vajon ki hallja az „oláhozást”, de beszélgetőtársunkban nincs félelem: egyértelműen így akar kedveskedni nekünk, azt gondolja, nekünk, magyaroknak erre van szükségünk. „Ne féljenek, visszakapták az iskolát a magyarok, a reformátusok, azért zárják a kaput” – nyugtat tovább. A református lelkészi hivatalban azonban nem találunk senkit, aki pontosabban el tudná mondani, mi vár erre a sok szép és nehéz emléket őrző ingatlanra. A családi ház felé vesszük az utunkat: csodával határos módon áll még az épület, amiben dédszüleim éltek. A fogarasihoz hasonló brutális városrendezést nehéz találni Erdély-szerte. A régi belvárost szinte teljesen lebontották, néhány utca, és a csonka főtér őriz valamit abból, milyen lehetett valaha Fogaras. A bontás épp a „mi” házunknál állt meg, ami persze már rég, ötven éve nem a „mi” házunk. Ma edénykereskedés működik ott, ahol nagyapám, apám született. A bejáratnál reklámfelirat fogad: „tartós árucikkek boldog otthonoknak”. Szerencsére zárva van a bolt, így nem kényszerülünk arra, hogy az egykori boldog otthonban felállított pultokon, talán éppen ott, ahol a dédszülők hitvesi ágya állt, a fröccsöntött kínai konyhai felszereléseket mustráljuk. Még a végén árleszállítást is kapnánk. A családi ház állapotán nincs időnk-módunk merengeni.
Erdélyi oda-vissza
Elsétálunk a zsinagógáig és az unitárius lelkészi hivatalig. Ez utóbbi takarosan rendbetett, ámbár egy lélekkel sem találkozunk. A zsinagóga viszont megközelíthetetlen: a hatezer lakosú kisvárosban ötszáz zsidó élt a húszas években, korábban elemi iskola, nőegylet is működött itt. Löb Silbermann kéziratos naplót vezetett a 19. században a város mindennapjairól. A Tagebuch-ot, más néven a Fogarasi diáriumot kortörténeti ritkaságként tartották számon. Micsoda történelmi rövidítők, összefüggések: a legismertebb helyi rabbi Jordán Sándor innen épp Szatmárnémetibe költözött 1903-ban. Abban az évben, amikor azt a bizonyos Rákóczi általános iskolát ott felépítették. És amellyel szemben idén azt olvastuk: „Erdély Románia”. Ilyen az erdélyi oda-vissza. Most azonban itt állunk a fogarasi zsinagóga előtt, és írjuk fel a Tagebuchba, hogy kapuján a lakat berozsdázott, a lakatot sűrű gyom nőtte be, a kaput és az udvart kúszónövények ölelik-fojtják. A reménytelen vigasz sarjadzik feltartóztathatatlanul. A zsinagógától a várhoz sétálnánk, de utunkat állja az ortodox katedrális, amelynek aranyozott kupoláját a várostól messzire is látni. Száz év alatt a város lakossága megötszöröződött. Most harmincezer fő körüli az itt élők száma. Csakhogy amíg az 1900-as évek elején kevés, de sokat akaró városi polgár élt itt, addig ma a várost a „nyugdíjasok és munkanélküliek” városaként tartja nyilván – a román sajtó. Számtalan – román – cikk veti fel a kérdést, mi végre ez a hatalmas templom, ami építészetileg összeegyeztethetetlen a még megmaradt városképpel, a frissen és sok szempontból szakszerűtlenül renovált várral? Miért nem költ a helyi, a megyei önkormányzat, az ortodox egyház inkább az egyre nagyobb számban rászorulókra, működtet öregotthont, segélyközpontot? Öregotthont építettek ugyan itt, de nincs pénz a fenntartására, hiába volt a 400000 eurós önkormányzati beruházás. Viszont az ortodox egyház a megyei önkormányzattól idén is kapott 100000 lejt a templom továbbépítésére. Nyilván sokat jártak a fogarasiak a Zeteváralja-Bethlen-Szatmárnémeti útvonalon, és tudják, hogy Erdély azé, aki fellobogózza, bearanyozza, tele-falfirkázza.
Az Embacher-cukrászda titka
Nem bosszankodunk az aranyos-kupolán, meglátogatjuk a várat, az erdélyi fejedelemasszonyok egykori otthonát, amelyet ilyen jó állapotban, mint amilyenben most van, egykor itt élő családtagjaim közül még senki sem láthatta. Az ötvenes években politikai börtön működött itt, aztán évtizedeken át tartott az enyészet, a pusztulás. Mára ismerte fel a román állam, micsoda érték ez az épületegyüttes. Most is tart a felújítás, a várudvar, a kiállítótermek már rendben vannak, igen borsos árért látogatni is lehet a történetinek nevezett tárlatot. Két felnőttnek és négy gyereknek vásárolunk belépőt, egy jobb cipő árát hagyjuk a pénztárnál. Bár ne tennénk. A tárlat tökéletes példája annak, milyen a hellyel-közzel jó szándékú (legalábbis nem a korábbi évtizedek manipulációit követő) de semmiképpen sem hiteles és érdemi tájékoztatásra törekvő történelemszemlélet. Az erdélyi (magyar) fejedelemségek egyik meghatározó helyszínén alig van nyoma annak, hogy kik, miért és hogyan éltek itt. Néhány frissen festett ál-fejedelmi címer a bejáratnál: ennyi jár ezeknek a családoknak. Egyébként ortodox kegytárgyak, román népi ruhák, használati tárgyak láthatóak, nyomokban némi szász, és ennél is kevesebb magyar objektum. Egy-egy hímzett ingváll, díszpárna, a 19. század végéről néhány bútordarab. Van viszont frissen esztergált padokkal berendezett „lovagterem”, Vlad Ţepeş-es hűtőmágnes, megvásárolható történelmi giccs minden mennyiségben. Angolul, németül beszélő turisták tucatjai mellett haladunk el, szakad meg a szívem, mi az, amit látnak, és mi az, amit nem látnak Erdélyből. A kijáratnál legnagyobb meglepetésünkre magyarul is szerepel a vár nagyon rövid története, kék köpenyes gondnok veszi észre, hogy lecövekelünk előtte. „Én intéztem el, hogy ennyit legalább kiírjanak magyarul” – mondja ugyanolyan tört magyarsággal, ahogyan az iskola szomszédságában kaptunk eligazítást az oláhozós hölgytől. Búcsúzás előtt apám elvisz az egykori Embacher-cukrászdába, ahol állítólag valaha Erdély legfényesebb-legfinomabb Dobos-tortáját lehetett kapni. Most ugyan csak sör, üdítő és pizza van, 5th Avenue-nak hívják a mázas téglákkal díszített intézményt, de a narancsszörp jólesik a teraszán. Később itt készült fényképeink alapján Szilágyi Szabolcs kolléga azt állítja, valóban híres volt az Embacher cukrászda, de nem az volt az, ahova mi leültünk. Egy másik épületet nevez meg, ám újabb emigráns fogarasi vitatja, hogy a Szilágyi-verzió a helyes megoldás. Szerinte a főtér másik sarkában, egy harmadik épületben működött a legendás cukrászda. Ki tudja már eldönteni, melyik volt az igazi Embacher? És milyen volt az igazi Fogaras? Volt egyszer, hol nem volt, volt amikor nem a zászlórúd hossza, hanem a Dobos-torta íze-fénye jelezte, hol a haza. Visszaindulunk Fogarasról, nem is tudjuk hova-merre mehetnénk. Szatmárra, Bethlenbe? Vezet-e előre, vissza, bármerre is út a zászlók, kupolák között? Babits hangját hallom: „Szembenéznél a havasokkal… ők még emlékeznek emlékeinkre, s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.” Nem tudok szembenézni. A havasok ugyanis, Fogarasról Erdély felé távolodva a hátam mögött, és nem a szemem előtt vannak.
Parászka Boróka, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A magyar nyelv térnyerése – siker vagy kudarc?
DR. PAP JÓZSEF egyetemi docens, az egri Eszterházy Károly Főiskola tanára a reformkori nemzetiségi mozgalmak tárgykörében tartott előadást a Szacsvay Akadémián. Szilágyi Aladár a népek öntudatra ébredésének fáziseltolódásairól, illetve a magyar nemzeti törekvésekkel való konfrontáció okairól kérdezte.
Az etnikai arányok már a 18. században megváltoztak Magyarországon. Gondolom releváns Fényes Eleknek a felmérése, miszerint a 19. század elején már a történelmi Magyarországon sem haladta meg a magyarság aránya a 40 százalékot, Erdélyben a 30-at is alig…
Jobb statisztikáink nincsenek a Fényes Elek munkájánál erről a korszakról. A probléma érdekessége, hogy a 18. század végének, a 19. elejének emberét, sem hivatalos közegét még nem igazán érdekli az a kérdés, amit ma nemzetiségi problémaként fogunk föl. II. József uralkodását követően nincsenek népszámlálások, csupán népességi összeírások, s ezekben a nyelvi kérdések nem jelentenek fontos szempontot. Adózókat írnak össze, a nemzetiségi kérdés még nem formálódott problémává. Fényes Elek lesz az, aki összegyűjti a Magyarország népességére vonatkozó legfontosabb adatokat.
Ahogy a 18. század vége fel kezdtek megerősödni a nemzetiségi mozgalmak, ezzel párhuzamosan az úgynevezett hungarus tudatnak a kihalása is bekövetkezett?
A két folyamat párhuzamosan zajlott egymással, a hungarus tudat valamikor a 19. század első felében fog eltűnni a nemzetiségi értelmiség köréből. A magyar politikai elit hosszú időn keresztül úgy tesz, mintha létezne. Valahogy ennek az átformálódása, modern változata lett a politikai nemzet koncepció. Ez már a nemzetiségi vezetőket, mozgalmakat nem elégítette ki.
Vegyük sorra a nemzetiségeket. Ami a horvátokat illeti, nekik évszázadok óta különleges státuszuk volt, létezett egyfajta horvát államiság is. Viszont a 18. század végi abszolutizmus, a németesítési törekvés őket is érintette…
Az abszolutizmus kihívásaira mind a két rendi nemzet ugyanúgy reagált. Az első időszakban közös fellépések is voltak. A konfrontáció a 19. század első felében indul el. Valóban volt egy olyan periódus, amikor a horvát rendek és a magyar rendek együtt tudtak fellépni az udvari abszolutizmussal szemben. A horvát nemzeti mozgalom viszont kialakított egy olyan koncepciót, amit illírizmusnak nevezünk, ami metszette a magyar politikai elitnek az elképzeléseit. A magyar királyság déli területeiből egy úgymond illír koronatartományt akartak kialakítani.
Ez előképe lehetett a későbbi Jugoszláviának?
A 19. századi délszláv egységgondolatok valóban a későbbi jugoszláv gondolatnak az előképei, csak abban nem tudtak megegyezni a szerbek és a horvátok, hogy kié legyen a vezető szerep.
Ha jól tudom, már 1790-ben lépéseket tettek a horvát nemesség kiváltságainak a megőrzése érdekében. Ez szinkronban volt a magyar törekvésekkel?
Igen, hiszen 1790-ben a szűkebben vett Magyarországon is ugyanez történik: II. József rendszere után az 1790-91-es országgyűlésen a rendek mindent elkövetnek azért, hogy megerősítsék a nemesi kiváltságokat, amelyek veszélybe kerültek az előző évek felvilágosult abszolutizmusa alatt. Mindkét részről e törekvések szinkronban mozognak, de ez a kiváltságőrzés nem nemzeti aspirációkból, hanem a rendiség jellegéből adódik.
A horvátok nemzettudatra ébredése szinte egyidejű volt a magyarokéval, viszont rögtön feszültségek támadtak a magyarok törekvései körül, hiszen ők ütötték a vasat, hogy a magyar nyelvvel helyettesítsék a latint. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
1842-ben Széchenyi az akadémiai beszédében azt vázolta föl, hogy a magyar fellépés hatására indul el ellenhatásként a nemzetiségi nyelvi harc és a nemzetiségi identitás kialakulása. Azért látnunk kell, hogy az egy régióban együtt élő nemzetek, népek értelmisége hasonló kihívásokkal találja magát szembe egy adott időszakban. Inkább a párhuzamosság a helyes kifejezés. Nem a hatás-ellenhatás, hanem a hatás, úgy, hogy egyszerre érik a kihívások Európa részéről, az abszolutizmus, II. József irányából, s erre volt a közös – nem egyeztetett – reakció. Onnantól kezdve, hogy ezek a népek elkezdik építeni a saját nemzeti kultúrájukat, közöttük is kialakul egyfajta konfrontáció.
Ami a szerbeket illeti, ők nem voltak ugyanolyan helyzetben, mint a horvátok, a szerb társadalom az úgynevezett csonka társadalmak kategóriájába sorolható. Viszont más ortodox felekezetű nemezetekkel szemben bizonyos előnyt élveztek, ami az egyházuk helyzetét illeti. 1790-ben tartották meg Temesváron a fordulópontnak szánt népgyűlésüket. Mi is történt ott?
A szerbeknek már megvolt egy működő rendszerük, ez az egyházi autonómia. Azon belül jelentős volt a világiaknak a befolyása. Egy olyan nemzeti-vallási gyűlést tudtak összehívni, ahol jelen volt az egyházi elit, képviseltették magukat a polgári rétegek, a kereskedők, az iparosok és megjelentek a szerb katonaparasztoknak a képviselői is. Ennek a temesvári gyűlésnek a fő kérése, amit II. Lipóthoz intéztek: egyfajta területi alapú autonómiának, az úgynevezett vajdaságnak a megszervezése a szerbek által lakottnak tekintett területeken.
Ez valósult volna meg ideiglenesen a magyar szabadságharc leverése után?
Ez valósult volna meg, ha nem egy abszolutista időszakban szervezik azt a Szerb vajdaságnak és Temesi Bánságnak nevezett koronatartományt, ami nem egy önigazgató területe a birodalomnak, csupán egy adminisztratív kerület. De a „vajdaság” nekik egy hagyományos elképzelésük, és már ekkor elkezdődik a horvátokkal is a konfrontáció, hisz Szlavóniára ők is igényt tartanak.
A szlovákok még nagyobb fáziskésésben voltak a déli szlávokkal szemben, az övék tényleg csonka társadalomnak volt nevezhető. Nem csoda, hogy ott a nemzeti mozgalom később indult meg. Nemzeti egyházuk nem volt, az evangélikusok inkább arra hajlottak, hogy irodalmi nyelvként ne valamelyik szlovák nyelvjárást, hanem a csehet használják…
A szlovákok több szempontból különböznek az előző két nemzetiségtől. Az egyik legfontosabb az, hogy vallásilag megosztottak voltak. Kétharmaduk római katolikus, egyharmaduk evangélikus. A nemzeti mozgalomban viszont az evangélikusok viszik a prímet, hiszen náluk a világi értelmiség befolyása nagyobb. A szlovákok esetében a fő probléma valóban az, hogy nincs egységes nyelvük. Három fő, egymástól sokban eltérő nyelvjárás létezik. Az első időszaknak a belső nyelvharc arról szól, hogy melyik nyelvjárás legyen a három közül az irodalmi nyelv. A század elején őket még nem foglalkoztatják az autonómia-törekvések. 1848-ra jutnak el erre a szintre, liptószentmiklósi gyűlésükön már ők is autonómiát követelnek, de még erősen keresik az identitásukat kelet és nyugat, az oroszok és a csehek között.
Külön kérdéskör az erdélyi szászoké. A Szász Universitásnak hála ők voltak a történelem folyamán a legkiváltságosabb helyzetben, a legfejlettebbek voltak társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan. Gondolom, azok a szász fiatalok, akik német földön jártak egyetemre, bőven hozták magukkal a nemzeti eszméket.
Az erdélyi szászok érdekes mozgalmat alkottak. Egyrészt az Erdély autonómiájának, a magyar királyságon belüli függetlenségének, a nagyfejedelemség fönnmaradásának az egyik fontos támaszai ők. Ellenzik az egyesülést, érzik, hogy az előbb-utóbb az ő autonómiájukat veszélybe sodorná. A magyar nemzetállamon belül nehezebb helyzetben lesznek, kisebb lesz a szerepük, mint az Erdélyi Nagyfejedelemség keretén belül, ahol a három nemzet közül az egyiket alkotják. Az elhatárolódásuk többszörös, hiszen számos bajuk van a betelepülő románokkal is.
Gondolom, mindezt fokozta a magyar nyelv térnyerése is?
A nemzetiségi konfrontáció kialakulásának az egyik fő pontja a latint fölváltó magyar nyelv Magyarország esetében és ennek az igénye Erdély esetében is. Hiszen egy közvetítő nyelv, a latin helyére az egyik nációnak a nyelve, a magyar került. Főleg akkor vált konfliktusok forrásává, amikor az állam kizárólagos nyelvévé, államnyelvvé lépett elő. Sőt a magyarországi törvények nem csak az állam, hanem az oktatás és az egyházi belső adminisztráció nyelvévé teszik a magyart. Ezek mind olyan konfrontatív pontok voltak, amikkel szemben a nemzetiségi értelmiségi rétegeknek fel kellett lépnie a pozíciójuk megtartása érdekében.
A 18. század végére a románság körében is elkezdődött a nemzeti ébredési folyamat, aminek az első intézményesített megnyilvánulása a Supplex Libellus Valachorum volt 1791-ben. Gondolom, az egyházi-világi értelmiségük – főleg a görög-katolikus papok már tudatában voltak annak, hogy Erdélyben abszolút többségbe kerültek. Ami a Supplexet illeti, azon kívül, hogy benyújtották, volt-e valami hatása?
A császári kormány úgy tett, ahogy szokta, visszautalta az erdélyi országgyűlésnek, hogy tárgyalják ott a kérdést. A románok nem érik el, hogy negyedikként bevegyék őket az erdélyi rendek közé, hogy a nagyfejedelemség egyféle reformon menjen keresztül, de az egyházaik elismerésével komoly lépések történtek. A fő cél, hogy a három nemzet uniója négy nemzet uniójává bővüljön, nem valósul meg. A nemzeti mozgalmuk viszont kétosztatú, az erdélyiekkel szemben a magyarországi, a partiumi és bánsági románoknak egészen ellentétesek az érdekeik. Míg az erdélyiek a függetlenség, az autonómia fenntartásában látják a jövő útját, addig a magyarországi románok saját pozícióik erősítése érdekében jobban igénylik az uniót, Erdély egyesülését Magyarországgal. Nekik inkább a szerbekkel, a szerb egyházzal van viszályuk, hiszen a karlócai érsekséghez tartoznak. S ezzel szemben inkább a magyarokra óhajtanak támaszkodni. Az erdélyi magyar elit viszont tudatosan játszik arra, hogy a népképviseleti átalakulás előtt, még rendi körülmények között folytassák le az uniós tárgyalásokat. Mert ha az unió előtt vezetnék be a népképviseletet, az más összetételű országgyűlést eredményezne.
A különböző országgyűléseken 1790-től 1844-ig állandóan napirenden volt a magyar nyelv használatának kérdése, a latinnak a magyarral való helyettesítése. Gondolom, ez reakció volt arra is, hogy a 18. század végén Bécs a latin helyett német adminisztrációt igyekezett bevezetni. Ami a magyar törekvéseket illeti, azokat a nemzetiségek egyértelműen elvetették, vagy volt, aki látott benne arra is lehetőséget, hogy az osztrák abszolutizmus lazuljon?
A probléma akkor jelenik meg, amikor a nyelv alkalmazásának a köre átlép bizonyos határokat. Az 1839-40-es országgyűlés törvénycikke a döntő motívum, amikor előírják az egyházaknak, hogy három éven belül térjenek át a magyar nyelvű anyakönyvezésre. A horvátokkal meg az a probléma, hogy a diétán magyarul kellene beszélni. Nem az a kérdés, hogy az államnak a nyelve most a latin vagy a magyar. A németet sem azért akarta bevezetni II. József adminisztrációja, mert németté akart tenni mindenkit. Egyszerűen a modernizáció megkívánja, hogy egy élő nyelv legyen az államnyelv. Ez lehet a magyar is, miért ne lehetne, csak az a kérdés, hogy meddig visszük le a nyelv alkalmazásának a szintjét. Egyedüli és kizárólagos nyelvvé tesszük-e a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, vagy másoknak is adunk lehetőséget az anyanyelv használatára. Az 1840-es évek nyelvtörvényei ezt teszik kérdésessé. A kor publicisztikájában arról olvashatunk, hogy az anyanyelv magánügy, hogy senki nem akarja a szlovákot stb. magyarosítani. De hát éppen azt tapasztalják, hogy magyarul kell őket három éven belül anyakönyvezni, ami azt jelenti, hogy a neveket magyarul kell kiírni. Ez a 20. vagy a 21. század embere számára is egy fontos kérdés. Az 1790-es években hirtelen akarnak váltani a magyarra, kiderül, hogy ez akkor nem megy, s onnantól kezdve eltelik vagy ötven év, amíg egyik pillanatról a másikra vezetik be a közigazgatásba. Először az elsődleges nyelv a latin, másodlagos nyelv a magyar. Hasábos verzióban megindulhat a levelezés magyar nyelven is, majd utána magyar nyelvűvé válik. Ezek a lépések elegendőek ahhoz, hogy életbe lehessen léptetni a közigazgatásban, az igazságszolgáltatásban a magyar nyelvnek a használatát. Amikor áttérnek arra, hogy ezt az oktatásban is alkalmazzák, az már nem sikerül. Hiába hoznak 1845-ben olyan törvényt, hogy innentől kezdve minden iskolában magyarul kell tanítani, a tanító, a pap nem beszél magyarul, tehát ő soha nem fog magyarul tanítani, akármit mond a törvény. Ez egy tipikus „rossz” törvény.
Zárjuk a témát a szabadságharc korszakával. Tudjuk, kezdetben a nemzetiségek általában rokonszenveztek a forradalommal. Igen ám, de már az áprilisi országgyűlés olyan törvényeket hozott, amelyekben meg sem említik a nemzetiségi kérdést.
Valóban, nincs nemzetiségi törvény 1848 áprilisában Magyarországon, ennek a megfogalmazása elmaradt. Ekkor nem tartották szükségesnek a magyar politikusok.
Végeredményben európai precedens sem volt igazán erre…
Olyasmit nehéz számon kérni egy politikai eliten, amire valóban nincsen európai precedens. Ami nekik a mintapélda alkotmányosság szempontjából, az Belgium. A belga alkotmány sem ismeri még ebben a korban a kollektív nemzetiségi jogoknak az intézményét. Bár vannak a holland nyelvű flamandok, de az államnyelv a francia. A nemzetiségek kollektív entitásként való elismerése, mondjuk, Svájcban figyelhető meg, a kantonok rendszerében. Az európai fejlődés viszont nem ebbe az irányba mutat.
Mire rákényszerült, vagy felismerte a magyar kormányzat, hogy lépni kellene, már késő volt. Szegeden megegyeztek Bălcescuval, majd 1849. július 28-án megkísérelték az engedményeket kiterjeszteni minden nemzetiségre, de már alig két és fél hét volt Világosig. De ugye szinte meghökkentő, mi mindent adtak volna, majdnem minden szinten?
Ez a folyamat már korábban megindult. Wesselényi már 1848 szeptemberében készített egy tervezetet, ami a román-magyar viszonylatban elindította volna a nemzetiségi kérdés rendezését, csak jött a háború. Bár úgy tűnik, 1849 júliusában már szükségtelenek voltak ezek a tárgyalások, mégsem voltak azok, hiszen előre mutató lépések lettek volna. Egy dologra felhívnám a figyelmet: autonómiát, kollektív jogokat a nemzetiségeknek ez a törvénytervezet sem biztosított. Nyelvhasználatot, ahol többségben vannak, azt igen. De olyat, hogy a több megyéből összeálló tartományok, amelyek élén – horvát mintára – egy tartománygyűlés, egy tartományi kormányzat álljon, hogy esetleg Erdély vagy Délvidék, a Vajdaság autonómiáját megadják, arról szó sem volt. A magyar politikai elit itt is addig ment el, ami az ő egy politikai nemzet koncepciójába belefért: a nyelvhasználat lehetőségét engedni fölfelé, a vármegyei szintig.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉS
Cseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta.
Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet.
Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból.
Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt."
A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében.
Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola.
Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását.
A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön".
Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek.
Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben."
A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló!
Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára!
A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása.
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár)

Történelmi előadással emlékeztek Bem Józsefre Szatmárnémetiben
Kovács István történészprofesszor tartott előadást és mutatta be új könyvét a Szent István Kör rendezvényén. Több mint egy évtizedes hagyománya van a Bem Józsefre emlékezésnek Szatmárnémetiben – most a Németi Templom gyülekezeti termében megtartott érdekfeszítő történelmi előadással emlékeztek a magyar történelem jeles személyiségére. A Szent István Kör megemlékezésén előbb Sipos Miklós mint házigazda köszöntötte az egybegyűlteket és az előadót, majd Szőcs Péter, a kör elnöke mutatta be az előadót.
Megtudtuk: amellett, hogy Kovács történész, József Attila-díjas költő, aki az ELTÉ-n végezte egyetemi tanulmányait lengyel-történelem szakon. Később a patinás intézmény oktatója lett, számos tanulmánya jelent meg, emellett pedig Bem József alakjának és tevékenységének egyik legkiemelkedőbb ismerője.
Kovács István több tanulmányt is készített Bemről, a legfrissebben megjelentet pedig el is hozta Szatmárnémetibe. Ennek címe: Bem tábornok. Az örök remény hőse.
A neves történész legújabb kötetében igyekszik megfejteni a talányt: mi a titka annak, hogy Bem József tábornok, az 1848-1849-es szabadságharc hőse nem ismerte a reménytelenség fogalmát, a reménytelen helyzetet, amely egyént és közösséget lefegyverez, megadásra bír, elszívja életerejét, szétzülleszt. Bem példája számunkra, mai magyarok számára e tekintetben a legidőszerűbb...
Kovács az előadásában Bem József életéről közölt meglepő, sokak által eddig ismeretlen tényeket, de a szabadságharccal kapcsolatban eddig homályban maradt kérdéseket is megvilágított, mint például a moldvai orosz hadsereg nyomasztó jelenléte a Székelyföld szomszédságában már 1848 őszétől, és a vele való kapcsolatfelvétel kísérlete, vagy a magyar zászlóaljakban szolgáló román honvédek nagy száma.
szatmar.ro, Erdély.ma

Seprődi János és a rovásírás
Seprődi János (1874–1923) egyetemi városa Kolozsvár volt, 1898-ban szerez diplomát, s mindjárt a református kollégium tanára lesz. Nincs adatunk arra, hogy ebben a korai időszakban fölfigyelt volna a rovásírás kérdéskörére. Nem "fertőzte meg" az 1902-ben kezdődő nagy rovásírás-párharc, amikor is a készülő szobrok talapzataira kerülő rovásírásos szövegek hiteles vagy hamis voltának bizonyítása volt a fő feladat.
Mandics György: Róvott múltunk trilógiájának III. kötetében (Arad, 2011) megtalálható a Történelmi személynévmutató és életrajzi útmutató összeállítás, amely részletesen tájékoztat minden rovásírással kapcsolatos eredményről, híradásról. Seprődiről ennyi olvasható: Seprődi János (1874-1923), erdélyi zenetörténész. Minden más utalás hiányzik.
Benkő András a Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése (Bukarest 1974) kötet bevezetőjében így fogalmaz: "Ugyancsak 1906-ban kezd foglalkozni behatóan a Kájoni kódex-szel, s nemsokára három év munkáját foglalja össze az Irodalomtörténeti Közleményekben megjelent tanulmányában". Írásának címe: A Kájoni-codex irodalmi- s zenetörténeti adalékai. Bp. XIX. k. (1909)… 24 dallampéldával, négy fotókópiával.
Seprődi összeállította Kájoni műveinek "sorozatát", amely 23 tételt tartalmaz. A 8. számú munka rovásírás- vonatkozású, íme a bekezdés pár sora: Régi mód szerént való ABC, mellyel régente a székelyek éltek, mellyet vissza kell olvasni és írni. Fr. Joannem Kajoni Scribebat 1673… Kájoni a székely ábécét egy hittani művébe írta bele, amely később elveszett.
Nos, itt Seprődi két nagyon lényeges dologra tér ki. A rótt (= írt) sorokat székely ábécének nevezték, mivel a legtöbb feliratos emlék a Székelyföldről való, és hogy a szöveget "vissza kell olvasni és írni". Ez a jobbról balra haladó írásmódot jelenti, a legtöbb emlékünk ilyen formában maradt fenn.
A Kájoniról szóló tanulmány egyik fejezete A kódex hangjegyírása címet viseli. Seprődi megállapítja: "Olyanformán vagyunk a hangjegyírással, mint a helyesírással… minél régebbre megyünk vissza, annál kevesebb hűséget és pontosságot találunk benne… Szakasztott így van a hangjegyírással is. Ha a régi betűírás nem tett különbséget a különböző e hangok között, s nem tartotta szükségesnek jelezni a magyar a és á hang közti eltérést, bizony a hangjegyírás is kezdetben csak vázlatosan, nagyjában rajzolta le a zeneművet".
Lám, a régi székely (magyar) rovásírás harmadik sajátosságát is ismerte Seprődi. E sajátosság lényegét magam így írtam körül: "régi emlékanyagunkban nem jelölték a magánhangzók hosszúságát, és a kettőzött mássalhangzókat is csak egy betűvel írták. Ez is arról tanúskodik, hogy ez az írásfajta valójában a távoli múlt hozzánkig érő »üzenete«". (A székely (magyar) rovásírásról. Kreatív Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.).
A rovásírás, illetve a régi hangjegyírás két témakörének összekapcsolása Seprődi gondolatvilágának eredetiségét mutatja.
Mellékelten közöljük a Kájoni rovásábécéje 1673-ból összeállítás fénymásolatát: az ábécé mellett írásmutatvány is szerepel. Cikkünk annak idején a Népújság 1999. április 10-i számában jelent meg (4. old.), utóbb beépült a Beszélő rovásemlékek kötetünkbe is (Hoppá Kiadó, Marosvásárhely, 2008). Az írásmutatvány pontosított olvasatát ott találja meg az érdeklődő olvasó.
Ráduly János, Népújság (Marosvásárhely)

Központokkal és népiskolákkal mentenék meg a szórványt
Évente mintegy ötezerrel csökken az Erdélyi Református Egyházkerület híveinek száma, második éve nem telnek be a teológián meghirdetett helyek.
Lesznek közösségek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. A szórványgyülekezetek nem tudják eltartani papjaikat, egy lelkipásztori állás fenntartásához minimum 8 ezer euróra van szükség. A szórványok lelkipásztorainak többnyire egyetlen keresőként kellene fenntartaniuk gyakran sokgyermekes családjukat. Ezen problémák megoldására született terve az egyházkerületnek, amelyet a magyar kormány és a svájci protestánsok segítségével valósítanának meg. 3-4 települést kiszolgáló központokat hoznak létre lelkészi lakásokkal, ifjúsági és diakóniai központtal, ezeket felszerelik, autót is biztosítanak a falvakat szolgáló lelkészeknek. A tiszteletes asszonyok a létrehozandó népiskolákban juthatnak kenyérkereső álláshoz.
Szórványgondozó lelkipásztorok találkoztak a napokban Algyógyon, a szórványgyülekezetek gondjairól beszélgetni. Itt ismertette Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke az egyházkerületi vezetőségnek a szórványlelkészeket érintő döntéseit. Mint mondta, fontos, hogy a lelkipásztorok anyagi biztonsága biztosított legyen, hiszen ennek függvényében tudnak kifelé, a gyülekezet felé is valamit nyújtani a lelkipásztorok. – Ahol lehet, ott meg kell tartani a lelkészi állást. Az utolsó erőnkig meg akarunk tartani valakit, aki a gyülekezetben szolgál. Az egyházkerület ugyanakkor nem a lelkipásztort akarja eltartani, hanem a gyülekezeteket akarjuk megerősíteni, hogy képesek legyenek a lelkipásztorukat eltartani. Nem önmagunkat kell fenntartani, hanem a gyülekezetet kell abban segíteni, hogy minél hosszabb ideig képes legyen a lelkipásztorát eltartani – mondta a püspök.
Ki fizeti a papot?
Megkérdeztük Ballai Zoltánt, az egyházkerület gazdasági tanácsosát, milyen bevételekből fedezik költségeiket az egyes gyülekezetek, egyházközségek.
– Minden egyházközség önállóan szervezi meg az állásait: lelkipásztor, kántor, diakónus, harangozó, gondozó, néhol külön lelkigondozó, titkár, könyvelő. Az állások költségeinek fedezéséhez szükséges pénzösszeget az adott egyházközségnek kell előteremtenie, lelkészek és néhány világi állás esetében állami szubvenciót is kap. Kis gyülekezetek esetében legtöbbször a gyülekezet nem tudja előteremteni a fizetés fedezetét, ebben segít az egyházkerület saját alapokból, illetve pályázatokból. A parókia költségeit legtöbbször fele-fele arányban a lelkipásztor, illetve gyülekezet fedezi, de nagyon sok helyen a gyülekezet teljesen átvállalja a parókia költségeit. A gyülekezet istentiszteleti helyeinek és egyéb gyülekezeti célú épületeinek közköltségeiről szintén az egyházközségek gondoskodnak. Egy egyházközség fő bevételei tehát: egyházfenntartói járulék, perselypénz, adományok, rendkívüli adományok, támogatások, néhol ingatlanok, földek, erdők utáni bérjövedelem – mondta Ballai Zoltán.
Központok kialakításában segítenek a svájciak
Az egyházkerületben évente 5 ezerrel csökken a hívek száma, ugyanakkor tavaly és idén is kevesebb felvételiző jelentkezett, mint ahány helyet meghirdettek a teológián. Ez a fogyás óhatatlanul azt hozza magával, hogy lesznek helyek, ahol elfogynak az emberek, és lesznek gyülekezetek, ahova nem tudnak majd lelkipásztort küldeni. Így több gyülekezet kerül egy lelkipásztor szolgálata alá. Kató Béla elmondta, ennek a helyzetnek a megoldására vonatkozik az együttműködési terv, amelyet az erdélyi és királyhágómelléki egyházkerületek a Svájci Protestáns Egyházszövetség segélyszervezetével (HEKS) aláírtak. A következő négy évben kijelölnek bizonyos gyülekezeteket, ahol jövendőbeli központokat erősítenek meg – itt lesznek lelkészi lakások, ifjúsági és diakóniai központok, amelyek 3-4 települést szolgálnak majd ki, és ehhez járművet is biztosítanak a lelkipásztoroknak.
Az elmúlt időszakban az egyházkerület vezetősége áttekintette, hogy milyen jövedelme van egy egyházközségnek, és mekkora összeg kell egy gyülekezetnek ahhoz, hogy meg tudjon élni. Egy lelkipásztori állás fenntartásához (fizetés, parókia fenntartási költségei stb.) minimum 8 ezer euróra van szükség. Amennyiben nincs meg ez az összeg, ezt kell kiegészíteni. Ebben magyar kormánytámogatásra számítanak, hiszen Budapesttel sikerült megértetni, hogy ha az utolsó magyar adminisztrátor is kivonul a településről, akkor a közösség menthetetlenül hanyatlani kezd. A püspök szerint a támogatást pályázati formában fogják kiosztani, folyósításának is vannak kritériumai, amelyeket teljesíteni kell.
Csűry István királyhágómelléki püspök szerint nem arról van szó, hogy egy nagyobb gyülekezet viseli 8–10 kisebbnek a terhét, hanem egy erősebb gyülekezeti központ kiépítésével két-három direkt módon szolgáló lelkipásztornak a szolgálatával történne a szórványgondozás, nem egy munkatársra ráterhelve ezt a szolgálatot.
– Ennek kell az anyagi hátterét megteremteni. Egyébként nagyon sok minden már megvan, Isten az ölünkbe ejtette, a visszaszerzett ingatlanok között több is van, amelyek alkalmasak egy-egy ilyen központ kiépítésére. A legnagyobb probléma mindig az, hogy a szórványba kikerült lelkipásztor panasza egész áradatot jelent, és jogosak ezek a panaszok. Én magam is csodálom azokat a lelkészeket, akik akár évtizedeket kibírnak ilyen helyeken. A lelkipásztornak családja van. Jön az első kérdés, mit lehet a feleség szolgálatával kezdeni? A másik, jön a gyermek, hogyan iratom iskolába? Lehet látni, hogy bennünket senki az égvilágon nem támogat, és elsősorban a román államra gondolok, amelynek kutya-kötelessége lenne. Ha ezt a segítséget nem kapjuk, legalább nekünk legyen annyi megújító és újképpen gondolkodó felfogásunk, hogy ezeket a nehéz helyzeteket tudjuk enyhíteni.
Egyházi népiskolák nyílhatnak, papnékkel
A szórványgondozó lelkipásztorok egyik nagy kérdése és problémája a tiszteletes asszonyok munkahelyének a biztosítása. Az Erdélyi Református Egyházkerület a népiskolák visszaállítását tervezi ott, ahol a hivatalos, állami tanügy nem képes, vagy nem akarja ellátni az oktatást. Ehhez azonban a lelkipásztorok elkötelezettségére is szükség van, vállalniuk kell, hogy az adott közösségben maradnak huzamosabb ideig, hiszen ha néhány év után otthagyják a gyülekezetet, azzal csalódást okozhatnak.
Kató Béla arról is beszélt, hogy a lelkipásztorok jelen helyzetben nem csak lelkigondozói egy településnek, mindeneseknek kell lenniük, például közösségszervezőknek, egyébként ez a másik terület, amire külső támogatást lehet szerezni. Németországban 1700 emberre jut egy lelkigondozó, Erdélyben a jelenlegi statisztikák szerint 350–400 lélekre jut egy lelkipásztor. Ha nem tudják azt a plusz feladatot vállalni, ami nem kimondottan lelkipásztori teendő, akkor nem kapják meg a támogatást, amelyből fent lehet tartani ezeket az egyházközségeket. Azonban azt is fontos tudni, hogy a szolgálat nem pénz kérdése – hangsúlyozta Kató Béla. Pénzzel senkit sem lehet igazán motiválni, csak a tiszta szívből végzett munkának van tényleges eredménye, és csak ez okoz igazi örömöt – mondta a püspök.
Egyházi jövőkép Erdélyben
A hozzászólások során a lelkipásztorok arra is kíváncsiak voltak, hogyan látja a püspök az Erdélyi Református Egyházkerület jövőjét.
– Egyetlen egy nagy problémánk van, a lélekszámcsökkenés. Ez az egész keresztyén Európának a problémája. Ha a számokat nézzük, és nem jön be valami újabb gazdasági kudarc, akkor az erdélyi magyarság 1 millió körül stabilizálódhat. Most, akik gyülekezetekben vagyunk, temetünk. Eltemetjük a 3-4 testvérrel rendelkezőket. Most átlag két gyermeke van a fiataloknak, a lélekszámcsökkenés elkerülhetetlen – mondta Kató Béla. – Mivel Nyugat-Európában sem születik elég gyermek, semmilyen eszközünk nincs, hogy a gyermekeinket itthon tartsuk, hiszen Nyugaton sokkal jobban megfizetik a szakembereket. Ma már érzelmileg sem lehet hatni rájuk, ugyanannyi időbe kerül Nyugatról hazajönni repülővel, mint egy kisebb településről autóval egyik megyéből a másikba jutni. Az uniónak vesztesei vagyunk ilyen szempontból – mondta Kató Béla. A püspök szerint a megoldás az lenne, ha a családok 3-4 gyermeket vállalnának, mert egy-kettő talán elmegy külföldre, de nagyobb a valószínűsége, hogy az örökség gondozására is maradnak itthon. – Lelkipásztorként az a nagy kihívás, hogyan beszéljük rá a fiatalokat arra, hogy több gyermeket vállaljanak. Ember nélkül nincs ország, nincs közösség – mondta a püspök.
Kató Béla az egyházi vagyonról is beszélt: – Egy épület nem határozza meg a jövőnket. Ha egy gyülekezet elkezd szaporodni, akkor építhet, de lehet ezer esztendős egy épület, semmit nem ér, ha nincs, aki élettel betöltse. A szimbólumok fontosak, de ezek csak szimbólumok, nem ez dönti el a jövőnket. Ha a ránk bízottak azt kérik, hogy az emlékeket is őrizzük, akkor kötelességünk, de nem elég csak ezzel foglalkozni. Minden műemléket fel lehetne újítani, a kérdés, hogy kinek? Ha nincs, aki birtokba vegye az örökséget, akkor fölöslegessé válik az örökség, hiába van rá telekkönyvünk.
KISS GÁBOR, Szabadság (Kolozsvár)

Kisebbségek és biztonság
A kommunizmus 1989-es európai bukása és az azóta tartó bővítési sorozat óta először fordul elő, hogy a NATO tagállamai olyan csúcstalálkozóra ültek össze, amelyen nemcsak a további bővítés, hanem a tagállamokat fenyegető külső fenyegetés a legfőbb téma.
Ennek több oka is van. A katonai szövetség a Szovjetunió összeomlása óta nemigen találta meg új szerepét, de azért új tagokat vett fel – az orosz érdekszférából szabadulni akaró közép- és kelet-európai országok csatlakozási igyekezete persze érthető –, és fő erői elsősorban az Egyesült Államok, illetve a befolyásosabb nyugat-európai országok – folyamatosan Kelet felé tolták gazdasági-politikai érdekeltségeiket.
Eközben Oroszország mostanra talált magára, és a nyugati érdekszféra kitolása mostanra ért olyan területre, amit Moszkva már közvetlen érdeksérelemként értékel, és mivel már képes rá, tesz is ellene. A Moszkva által cáfolt, de nyilvánvaló orosz beavatkozásra az okot az ukrajnai közállapotok, a korrupció és az új hatalom kisebbségellenessége, konkrétan a kisebbségi nyelvhasználatot szorgalmazó törvény eltörlése szolgáltatta, ami a legnagyobb mértékben az országban jelentős számban élő orosz közösséget sújtotta.
(Itt jegyezzük meg, hogy az Egyesült Államok is ugyanúgy védi a saját érdekszférájának tekintett régiókban az érdekeit, gondoljunk csak az 1962-es kubai válságra, illetve a mai napig érvényesnek tekintett, Amerika az amerikaiaké! elvre.)
A mostani NATO-csúcs egyik legfőbb célja, hogy megfelelő válaszokat találjon a biztonságpolitikai fenyegetésekre. Az ukrán példa is mutatja, hogy a kisebbségi jogok rendezetlensége is ezek egyike. Persze Oroszország felelőssége megkérdőjelezhetetlen, és az általa jelentett fenyegetés valós, de azért a nyugat sem teljesen ártatlan.
A magukat a demokratikus és jogállami értékek védelmezőjének hirdető euroatlanti szervezetek, a NATO és az EU mai napig tartó szégyene, hogy az országban élő oroszok állampolgárságának rendezésével még mindig adós Észtország a tagja lehetett, holott az egyértelműen a kollektív bűnösség elvének alkalmazása.
De ugyanerről van szó Csehországban és Szlovákiában is, ahol a németeket és magyarokat jogfosztottságba taszító Beneš-dekrétumok mai napig a jogrend részét képezik. Hogy az olyan „jómadarakról” ne is beszéljünk, mint Görögország, amely el sem ismeri, hogy a területén macedón vagy török kisebbség él (pedig de) ennek minden gyomorforgató velejárójával együtt, vagy a még csak NATO-tag, de EU-integrációra ácsingózó Törökország, amely egy időben gyakorlatilag hadjáratot folytatott a területén élő őshonos kurd közösség ellen.
Jó lenne, ha a csúcstalálkozó résztvevőiben tudatosulna: ha csak annyit tesznek, hogy kikiáltják Oroszországot főgonosznak, amely egyedüliként felelős a konfliktusokért, azzal csak rontanak a helyzeten. A térség biztonságának egyik alapvető feltétele, hogy a kisebbségek helyzetét megnyugtatóan, a két szövetség minden tagjára kötelező módon, uniós illetve NATO-szinten rendezzék.
Ez a kisebbségek emancipálását, a beolvasztásukra, ellehetetlenítésükre tett kísérletekkel való felhagyást, a valós jogegyenlőségüket szavatoló önrendelkezés biztosítását feltételezi, minden tagállamra nézve kötelező és számon kérhető módon.
Ebben az esetben ugyanis a kisebbségek is jobban érzik magukat abban az országban, ahol élnek, és külső erők sem használhatják fel a helyzetüket konfliktusgerjesztésre. Így például az EU- és immár NATO-tagságot is akaró Ukrajnában a rendezés alapfeltétele a lehető legszélesebb körű önrendelkezés és regionális anyanyelvhasználat biztosítása a kisebbségek számára.
Persze könnyen megtörténhet, hogy ebben az esetben Moszkva más ürügyet találna. Egy próbálkozást azonban megérne a belső béke és a konfliktusok megelőzése érdekében. Ami nemcsak a kisebbség, hanem a többség érdeke is.
Balogh Levente, Krónika (Kolozsvár)

Csak hébe-hóba alkalmazzák nálunk a Nyelvi Chartát
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány idén immár 11. alkalommal ad otthon annak a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szemináriumnak, amely évről-évre a kisebbségi közösségek helyzetét, szerepét elemzi Romániában és más európai országokban. Az idei szemináriumot „Az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvek” címmel szervezték meg, résztvevői pedig a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai alkalmazását vizsgálták.
„Az elmúlt két nap azt erősítette meg bennem, hogy a következő évekbe is folytatnunk kell ezt a szeminárium-sorozatot, hiszen a romániai kisebbségi közösségeknek szükségük van arra, hogy helyzetüket évről-évre monitorozzák, feltérképezzék a megvalósításokat és a hiányosságokat, és ezekről a többségi társadalmat is tájékoztassák” - fogalmazott a két napos szeminárium összefoglalóján Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
Borbély hozzátette, hogy Romániában 19 nemzeti kisebbség él, 19 nemzeti kisebbség van jelen a parlamentben, ezzel az Európai Unió tagországai közül első helyen van, ami a nemzeti kisebbségek számát illeti. Minden kisebbség egyenjogú, még akkor is, hogyha egy nagyobb közösségnek más igényei vannak, mint egy számbelileg kisebb, sok esetben eltűnéssel fenyegetett kisebbségnek, szögezte le a politikai alelnök.
A szeminárium fő témája a Nyelvi Charta volt, amelyet Románia ugyan a 90-es évek közepén aláírt, de csak 2007-ben ratifikált. „Az RMDSZ kormányzati szerepének köszönhetően a Charta magas standardokat állapított meg Románia számára. Romániának a tavaly kellett volna elküldenie jelentését a Charta alkalmazásáról, de mivel a vállalt kötelezettségeit hiányosan teljesítette, elkészítését késleltetik. A törvénykezésben és a törvények végrehajtásánál még mindig fontos lépesekre van szükség a kisebbségekkel szemben, de sikerként könyvelhető el, hogy egy sürgősségi kormányrendelet értelmében már anyanyelvünkön fordulhatunk a Nép Ügyvédjéhez” - tájékoztatott Borbély.
A Szövetség politikai alelnöke a szeminárium kapcsán elmondta: érdekes volt hallani, hogy a fejlettebb európai országok, köztük például Finnország, miként alkalmazza a Charta előírásait. Finnország (Európában egyedülállóan) az 5,3%-os svéd kisebbség nyelvét az ország második hivatalos nyelvének ismeri el.
Nagy Zsigmond alprefektus elmondta, beiktatását követően azzal kezdte tevékenységét, hogy a törvényes kereteken belül 34 közintézményt kérdezett meg: használják-e a törvény által kötelező módon előírt kétnyelvűséget. A 34 közintézményből egy hónap alatt 10 válaszolt, és ebből csupán 5 biztosítja a Charta feltételeit.
A szeminárium résztvevői abban egyeztek meg, hogy átirattal fordulnak az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalához és a Külügyminisztériumhoz, kérvén, hogy mielőtt Románia továbbítja a Chartával kapcsolatos jelentését, szervezzenek egy találkozót a romániai nemzeti kisebbségek és a civil társadalom képviselőivel. Ugyanakkor Románia kormányát felkérik arra, foganatosítson olyan rendelkezéseket, végrehajtási normákat a Charta alkalmazásával kapcsolatban, amelyek egy hatékony monitoring, ellenőrző rendszert jelentenek a jövőre nézve.
maszol.ro

Elhunyt Pusztai János író
Pusztai János szülővárosában, Szatmárnémetiben végzett fémipari szakiskolát, s utána rövid időre a szatmári Dolgozó Nép szerkesztőségébe került (1952–53), onnan pedig háromévi katonáskodás után a szatmári Unió gyárba lakatosnak. 1953-ban már néhány versét közölte az Utunk és más lapok is, így nem véletlen, hogy 1957-ben a Bányavidéki Fáklyához hívják riporternek Nagybányára. 1964 őszén túlzott magyar nacionalizmus indokával elbocsátották. Politikai okokból többé nem kapott újságírói állást.
Pusztai János nagy életanyaggal és makacs elszántsággal érkezett az irodalomba. Pászkán János néven közölt ugyan verseket, ám 1964-től végleg áttért a prózára, ekkor vette fel a Pusztai János írói nevet. Igazi műfaja az önéletrajzi elemekre alapozott regény. Ösvény a világba (1965) című Forrás-kötete, amely a címadó önéletrajzi elbeszélésen kívül első kisregényét, a Meglesett életet is tartalmazta, robbanásszerűen hatott, a kritika elismeréssel fogadta, bírálói észrevették, mennyire igényes önmagával szemben, s azt is, hogy egyedül küzdött meg mondanivalójának művészi kifejezéséért. Illés szekerén című következő, 1969-ben megjelent regényének cselekménye az 1940-es évek végétől az ötvenes évekig terjedő időt fogja át. Ütemesen dolgozik tovább, 1969 és 1981 között megírja trilógiáját, amelynek első kötete a Zsé birtoka, ám ez a cenzúra miatt csak a második kötet, A sereg után egy évvel, 1979-ben jelenik meg, a harmadik kötet, a Csapdában pedig már csak a rendszerváltás után.
1984-ben megjelent Futótűz című regényével újabb trilógia indul, a Tatárjárás. Pusztai, írástechnikáját tekintve, az előbbi regényeit folytatja: „lenyűgöző stilisztikai veretességgel, árnyalatossággal, a középkori miniatűrökre és a pointillizmus vagy a konkrét divizionizmus egyéb képzőművészeti válfajaira egyaránt emlékeztető festői aprólékossággal” (Bertha Zoltán). A Futótűz megjelenését a Kriterion ellen foganatosított retorziók követték; a trilógia folytatása a Hamu és a Parázs így csak a rendszerváltás után jelenhetett meg. Ekkor azonban már készültek és részben kiadásra vártak (s a Helikonban közölt részletek révén ismertek is lettek) az Önéletrajz kötetei. 1992 után Budapesten élt és alkotott. Itt írta a Nagy Álomkönyv hat kötetét és az Árpád háza című könyvét. Pusztai János 1979-ben elnyerte a Pezsgő-díjat, 1978-ban, 1979-ben és 1998-ban a Romániai Írószövetség prózadíját. 1990-ben Mikes Kelemen Kör-díjjal tüntették ki. A Magyar Írószövetség 80. születésnapján munkássága elismeréséül Oklevéllel tüntette ki (2014). 2004-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. Az író 2014. augusztus 29-én hunyt el.
/Pusztai János (Szatmárnémeti, 1934. jún. 19. –Budapest, 2014 augusztus 29.)
nagybanya.ro/itthon-hirek –

"A romániai magyar közösség 1990 után a párbeszédet, a jogállam eszközét választotta"
Antalfi Imola
Szeminárium az európai kisebbségi és regionális nyelvekről
Hagyományos rendezvénye a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítványnak az évente megrendezett, kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szeminárium, amelyet idén Az európai kisebbségi és regionális nyelvek címmel szerveztek meg. A kétnapos tanácskozás során a meghívottak, résztvevők a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájának romániai alkalmazását vizsgálták, de szó esett egyes európai országok kisebbségvédelmi politikájáról, monitoringrendszer bevezetésének szükségességéről is a charta előírásainak alkalmazását illetően Romániában.
A tanácskozást, amelyen a fenti témakörben románul, magyarul és angolul zajlottak az értekezések, Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke és parlamenti képviselője, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke nyitotta meg csütörtök délután, hangsúlyozva, hogy Románia 1992-ben írta alá a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját, ami feltétele volt az Európa tanácsi tagságnak, a román parlament azonban csak 2007-ben ratifikálta. Gyakorlatilag ekkor lépett életbe a charta, amely az RMDSZ kormányzati szerepének köszönhetően magas standardokat állapított meg Románia számára. "A problémát egyrészt a charta előírásainak beemelése jelenti a hazai törvénykezésbe, másrészt a jelenleg érvényben levő jogszabályok alkalmazása" – jelentette ki Borbély László, hozzátéve, azokban a régiókban, ahol egy nemzeti kisebbség többséget alkot, a kisebbség nyelvét regionális nyelvként kellene elismerni. Röviden kitért az autonómiastatútumra, hangsúlyozva, az RMDSZ programjában 1993-tól már szerepelnek a különböző autonómiaformák, amelyek megvalósításáért továbbra is kitartóan küzd a szövetség. A parlament eddig két ízben utasította el az autonómiára vonatkozó törvénytervezetet, de ez nem jelenti azt, hogy az RMDSZ feladta volna az autonómiaügyet. A területi autonómia jó működésére példaként Dél-Tirolt hozta fel, és reményét fejezte ki, hogy a parlament többsége egyszer megérti, az autonómiatervezet jó mind a többségnek, mind a kisebbségnek, hogy nem vesz el semmit a többségtől. A charta előírásainak ratifikálása ötévente jelentési kötelezettséggel jár az Európa Tanács felé, a kormánynak legutóbb tavaly októberben kellett volna továbbítania a dokumentumot, amiről csak annyit lehet tudni, hogy "dolgoznak rajta". Borbély László elmondta, az RMDSZ-nek természetesen megvan a maga jelentése. "Pozitív hozzáállásra van szükség a kormány részéről az érvényben levő jogszabályok betartását, alkalmazását illetően, elfogadhatatlan, hogy 2-3 évig a tanügyi törvény anyanyelvhasználatra vonatkozó előírásain veszekedjünk a MOGYE esetében. Nem természetes dolog, hogy folyton könyörögni kell a kormánynak a törvények betartatása érdekében, ahelyett, hogy az állam védené a kisebbségeket, biztosítaná a kisebbségi jogok betartását" – mondta. Az ukrajnai helyzet kapcsán hangsúlyozta, választások után az új kijevi hatalom egyik döntése a regionális nyelvekre vonatkozó törvény visszavonása volt, ami mind a román, mind a magyar, illetve az orosz kisebbséget érintette. "A romániai magyar közösség 1990 után a párbeszédet, a jogállam eszközét választotta, minden más feltételezés spekuláció, a kampány része" – tette hozzá Borbély.
Finnországban nemzeti nyelv a svéd is
A finnországi svédek, a svéd nyelvet beszélők helyzetét, a charta finnországi alkalmazását ismertette Peggy Heikkinen, a Finnországi Svéd Kisebbségi Szervezet (FOLKTINGET) nemzetközi titkára. A svédek érdekvédelmi szervezetének képviselője szerint Finnországban a finn mellett a svéd is nemzeti nyelv, bár a svéd nyelvet beszélő közösség (a finnországi svédek így definiálják magukat) a lakosság csupán 5,3%-a. Az alapvető – oktatási, egészségügyi, szociális – szolgáltatásokhoz a lakosság hozzáfér mindkét nemzeti nyelven. A svédek képviselője azonban elismerte, hogy Finnországban is vannak gondok a charta alkalmazásával. Az implementálási folyamattal, a statisztikai elemzésekkel és jelentéskészítéssel foglalkozó finn külügyminisztérium a többi szaktárca túlterheltsége miatt nem kapja meg kellő időben a kért adatokat, a beérkező elemzések esetenként hiányosak, a szakemberhiány miatt nehézkes a charta alkalmazásának követése. Pozitívnak nevezte ugyanakkor a civil szervezetek és kormányhivatalok közötti jó együttműködést, azt, hogy a FOLKTINGET köztiszteletnek örvendő, proaktív szervezet. "Fontos a sajtó szerepe, a szociális partnerek közötti párbeszéd" – jelentette ki Peggy Heikkinen.
Hatékony kényszerítő jogi eszközökre is szükség lenne
Nagy Zsigmond alprefektus a nyelvi jogok alkalmazásáról tartott előadást Maros megyei közintézményekben, valamint a helyi közigazgatásban. Maros megye prefektusa, Vasile Liviu Oprea, arra való hivatkozással, hogy a főispán biztosítja a törvény értelmében az anyanyelv használatát a kisebbségekhez tartozó állampolgárok és a dekoncentrált intézmények közötti kapcsolatban, azokban a területi közigazgatási egységekben, ahol az arányuk meghaladja a 20%-ot, augusztus 13-án körlevélben szólított fel 34 dekoncentrált intézményt, hogy augusztus 22-i határidővel válaszoljanak öt kérdésre: van-e az intézményen kétnyelvű tábla; kaptak-e szóban vagy írásban magyar nyelvű kéréseket; azoknál az ügyosztályoknál, amelyek a közönséggel való kapcsolattartással foglalkoznak, használják-e a magyar nyelvet a magyar kisebbség esetében; ha magyar nyelvű beadvánnyal fordultak az intézményhez, van-e lehetőség a válasz magyar nyelven való közlésére; van-e lehetőség arra, hogy az intézmény által nyújtott szolgáltatások terén, kérésre, biztosítsák a magyar nyelv használatát. A feltett kérdésekre csupán 10 intézmény válaszolt. Ezek szerint a Munkaerő- foglalkoztatási Ügynökség, a Maros Megyei Kultúrigazgatóság, a Vetőmagok és Szaporítóanyagok Minőségét Felügyelő Ügynökség, a Vidéki Beruházásokat Finanszírozó Megyei Iroda mind az öt kérdésre igennel felelt, a Megyei Egészségügyi Igazgatóságnál nincs kétnyelvű tábla, bár kaptak kérést magyar nyelven, nincs lehetőségük magyarul válaszolni, mivel nincs magyarul beszelő személy azon az ügyosztályon, a Megyei Egészségbiztosító Háznál nem kaptak magyar nyelvű kéréseket, bár minden szinten tudják biztosítani a magyar nyelv használatát, a Megyei Kataszteri Hivatalnál nincsenek kétnyelvű táblák, nem válaszolnak magyar nyelven és nem biztosítják kérésre a magyar nyelv használatát, de megjegyezték, hogy a közönségszolgálatnál, az iktatóban és a titkárságon lehet használni a magyar nyelvet, ha szóban fordulnak hozzájuk. Megjegyezték, hogy a típuskérvények az állam hivatalos nyelvén, román nyelven, az erre vonatkozó törvényben megjelent szabályzat alapján vannak megszerkesztve. A Megyei Mezőgazdasági Igazgatóság nem kapott magyar nyelvű kérést, bár van lehetőségük biztosítani minden szinten a magyar nyelv használatát, a Megyei Metrológiai Hivatalnál nincs kétnyelvű tábla és nem kaptak magyar nyelvű kérést, bár van lehetőségük biztosítani minden szinten a magyar nyelv használatát, a Megyei Statisztikai Igazgatóságnál nincs magyarul tudó személy a közönségszolgálati ügyosztályon, ellenben van kétnyelvű tábla és tudnák biztosítani minden szinten a magyar nyelv használatát. És végül: a Megyei Prefektusi Hivatalon van kétnyelvű tábla, elfogadnak magyar nyelvű kéréseket és beadványokat, ezeket lefordíttatják, majd az erre adott román nyelvű választ visszafordítják magyarra. Az alprefektus utalt a közigazgatási törvény kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó cikkelyeinek betartására is, és közölte, a prefektúra mindeddig egyetlen büntetést sem rótt ki a nyelvi jogok betartatása érdekében.
Monitorizálni kell országon belül is a kisebbségi jogok betartását
A Pro Európa Liga társelnöke, Smaranda Enache szerint Románia jelentős előrelépéseket tett a kisebbségvédelem terén, számos nemzetközi jogszabályt emelt be törvénykezésébe, de az EU-hoz való csatlakozást követően a kisebbségi közösségek védelme kevésbé hangsúlyos, a folyamat stagnál. Bírálta az állami intézményeket a nyelvi jogok be nem tartása miatt, a jogsértéseket számon kérő törvényes előírások hiányát, és a nemzetközi jelentéskészítési kötelezettség mellett országon belüli, "belső" jelentések készítését, monitoringot szorgalmazott. Kijelentette, lobbizni kell annak érdekében, hogy a 215-ös, helyi közigazgatásra vonatkozó törvényben szereplő 20 százalékos küszöböt 10 százalékra csökkentsék, azaz a kisebbségek anyanyelvhasználatára vonatkozó előírások akkor lennének kötelezők, ha az adott településen a kisebbség aránya eléri a 10 százalékot.
A szemináriumon előadást tartott még dr. Camelia Craciun, a Romániai Zsidó Hitközségek Egyesülete részéről, tegnap pedig Vincze Loránt HARGITA MEGYEI KULTURÁLIS KÖZPONT-alelnök, Szilágyi István tanácsos, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának alkalmazottja, valamint Frunda György miniszterelnöki tanácsos. A rendezvény a következtetések megfogalmazásával zárult.
Népújság (Marosvásárhely)

Nagy nevek, új arcok, fiatalos lendület
Évadot köszöntött a temesvári magyar színház
Egy mozgalmas nyár és munkás nyárutó után, szeptember 1-jén végre hivatalosan is kezdetét vette a 2014–2015-ös évad a temesvári Csiky Gergely Színházban.
Hagyományainkhoz híven, idén is workshop-bemutatóval zártuk az augusztust, melynek ez évi témája a színész hangja és teste volt, és ahol a közel 30 résztvevő egy héten keresztül olyan fizikai és hanggyakorlatokat végzett, melyeknek célja részben az állóképesség, másrészt az egymásra és önmagukra figyelés fejlesztése volt. Az évi mozgásműhely vezetője Jerzy Grotowski volt tanítványa, Katharina Seyferth volt. A műhelybemutatót idén is sportnap követte, ahol a színház társulata, asztali teniszben és fociban mutathatta meg, hogy a színész is labdába rúghat a sportpályán.
A 2014–2015-ös évadban öt nagytermi és két stúdióelőadásra várjuk az érdeklődőket, ahol nem csak nagyobbnál nagyobb nevekkel és jobbnál jobb előadásokkal, de a temesvári magyar színház hat új tagjával is találkozhatnak. A nyár folyamán ugyanis négy fiatal színésszel és két frissen végzett bábszínésszel bővült a Csiky Gergely társulata.
A társulat tagjai szeptember 9-én a német társulattal közösen, Silviu Purcărete rendező irányításával kezdik a próbákat. A koprodukciós előadásban a magyar társulat minden színésze (a négy új kollégát is beleértve) játszik majd. A bemutató tervezett időpontja november eleje, a temesvári Állami Német Színház Eurothalia fesztiváljának nyitónapja.
A következő nagytermi produkció is szinte kivétel nélkül az egész társulatot megmozgatja, hiszen a lengyel származású, kortárs rendező és írónő Katarzyna Raduszynska előadása nem csak grandiózusnak, de kétségtelenül izgalmas kísérletnek ígérkezik. Az egyelőre Hat és félcsillagos ígéretföldje szálló címet viselő előadás egy történelmi olvasztótégely, amibe Mátyás királytól Decebalig, Sissitől a híres focista Franz Beckenbauerig mindenki belekerül, egy olyan intrikus történet kapcsán, melynek alapja mi más is lehetne, mint a szerelem.
Februárban egy valódi színházi fenegyerekkel folytatjuk a munkát, aki egyenesen Szerbiából érkezik. Kokan Mladenovic, a 2013-as TESZT-en vendégszerepelt Opera Ultima rendezője, a kortárs színház egyik legmegosztóbb, legtöbbet bírált alkotója, aki nem fél megmondani a véleményét. A színház számára eszköz és nyelv, amellyel a ma társadalmának, politikájának és művészetének igyekszik tükröt tartani. Az általa rendezett John Gay féle Koldusoperabemutatójának tervezett időpontja április.
Két külföldi rendező után áprilisban egy újabb hazai nagyágyúval dolgozik együtt a csapat. A Radu Afrim–Iuliana Vîlsan nemzetközileg is elismert rendező– látványtervező páros erős, már-már hatásvadász képi világukkal írták be magukat a kortárs színház világába. Ilyen értelemben tehát valódi, kirobbanó előadásra számíthatunk tőlük.
Ezeken kívül lesz még két bábbemutató, a budapesti Bereczki Csilla, valamint a bukaresti Ioan Brancu rendezésében, ahol majd a társulat két új bábszínészével is találkozhatnak az érdeklődők. Hagyományainkhoz híven idén is lesz majd TESZT, hogy Önök se maradjanak le a régió legfrissebb és legjelentősebb színházi irányzatairól és előadásairól. Újdonságnak számít, hogy az idei Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó nyitóelőadása egy öt országot átfogó nemzetközi projekt eredménye, a szlovéniai Bojan Jablanovec irányításával. A nemzetközi koprodukció eredménye egy olyan „fesztiváljáró előadás”, mely az öt résztvevő ország (Magyarország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bulgária) legrangosabb színházi fesztiváljain kerül majd bemutatásra. Egy másik újdonság pedig, hogy az idéntől KULT Card néven bérletrendszert is hirdet a színház, hogy még közelebb hozza a kultúrát a színház látogatói számára. Vedd kézbe a KULTúrát idén is. Mindenkit várunk szeretettel!
A Csiky Gergely Színház sajtóközleménye
Nyugati Jelen (Arad)

Más szórványmegyékbe is eljuthat jövőre a Bánsági Vándorszínház
Idén júliusban indította el Vándorszínház projektjét a temesvári Bánsági Közösségért Egyesület és a Temes megyei RMDSZ, amelynek célja kulturális élményt nyújtani a magyar szórványközösségeknek. A Bánsági Vándorszínház első szórványturnéjának tapasztalatairól Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Aszalos Géza, a projekt szakmai vezetője és Andrásy Noémi projektmenedzser számoltak be pénteken a sajtó képviselőinek.
„Az első alkalommal megszervezett és megvalósított Bánsági Vándorszínház 2014. projekt olyan eredményt, egy olyan közösségépítő súlyt tudott felmutatni – nyilatkozta Molnár Zsolt –, ami példaértékű nemcsak a bánsági magyar közösség számára, hanem a Románia különböző részein élő magyar közösségek számára is. Úgy vélem, hogy sikerült egy jó példát átvenni a hasonló körülmények között élő vajdasági testvéreinktől, és sikerült ezt a jó példát adaptálni a mi sajátos helyzeteinkre is”. A Vándorszínház turnéjának tapasztalataiból, élményeiből és a visszajelzésekből építkezve Molnár Zsolt úgy véli, hogy ennek a kezdeményezésnek van jövője, és nem csak a Bánságban. „Ez egy olyan lehetőséget jelent a szórványközösségek számára, amelyet véleményem szerint érdemes lenne kiterjeszteni az elkövetkező években. Érdemes lenne ezzel a projekttel felkeresni olyan szórványközösségeket, amelyek az ország más részein élnek.”
Aszalos Géza temesvári színművész, a Vándorszínház szakmai vezetője hangsúlyozta: igyekeztek kultúrát, vérbeli színházat, jó előadást elvinni a vidéki települések közönségének, akik annál nagyobb lelkesedéssel fogadták a vándorszínészeket, minél kisebb volt a település. „Úgy érzem, hogy ennek a projektnek csak nyertesei vannak: a szervezők, a vándortársulatban részt vevő színész palánták és a befogadó közönség egyaránt.”
Andrásy Noémi projektmenedzser a sajtónak elmondta: a szórványturné során, a kedvezőtlen időjárási viszonyok ellenére, sikerült mind a 16 településen – 11 Temes megyében és 5 Arad megyében – megtartani az előadást, sőt, egy plusz előadást is tartott a vándortársulat a csákovai öregotthonban. Volt olyan szórványtelepülés, ahol több mint 100-an tapsolták meg az előadást, volt olyan is, ahol csak 38-an, de összesen mintegy 1250 nézője volt a Vándorszínház szórványturnéjának. „A vándortársulat első turnéját sikeresnek nevezhetjük – mondta Andrásy Noémi – sikerült minőségi kulturális élményt nyújtani a magyar szórványközösségeknek!”
A Bánsági Vándorszínház projekt kezdeményezői egyetértettek abban, hogy a társulat bázisa jövőre is Nagybodófalván lesz, ahol a helyi magyar közösség minden rendelkezésére álló eszközzel támogatta a színészeket, az előadás megszületését, valósággal „örökbe fogadták” a társulatot. A bodófalviak, a bánsági magyar szórványtelepülések jövőre is visszavárják a Vándorszínházat, de ha lesz rá igény és fogadókészség, jövőre más szórványmegyékbe is ellátogat a vándortársulat.
Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad)

Adatbázist készít a kormány a külföldön élő román állampolgárokról
Bogdan Stanoevici diaszpóráért felelő tárca nélküli miniszter szerint a kormánynak nincs pontos kimutatása a külföldön élő románokról, az egyedüli biztos adat, hogy Olaszországban több mint egymillió, Spanyolországban pedig közel egymillió román állampolgár él.
“Frissíteni kell a listákat, minél teljesebb képet kell kapnunk a külföldön élő románokról, és ez nem könnyű” – mondta a miniszter, hozzátéve, a konzulátusok, nagykövetségek, a helyi hatóságok, az egyházak nyilvántartásaiban szereplő számok különböznek, a külföldre utazó román állampolgárok nem kötelezhetők arra, hogy regisztráljanak a nagykövetségeken. Aki feketén dolgozik, a befogadó ország nyilvántartásaiban sem szerepel sehol.
Most azzal próbálkoznak, hogy a külföldi román szervezetekkel és egyházakkal együttműködve készítsenek egy adatbázist – mondta. Visszautasította azt a feltételezést, hogy azért készítenek nyilvántartást a külföldön élő románokról, mert közeledik az elnökválasztás időpontja.
Amikor az adatbázis elkészül, a belügyminisztériumhoz kerül, minderre azért van szükség, “hogy tudjuk, hányan vagyunk”, jelentette ki a miniszter. Stanoevici szerint például azért is fontos ez, mert a külföldi helyhatósági választásokon is indulhatnának román jelöltek, amennyiben az adott településen sok a román bevándorló. Elmondta azt is, személy szerint jó ötletnek tartaná a levélben való szavazás bevezetését a külföldön élő román állampolgárok számára, ám “erre idén semmi esetre sem fog sor kerülni”. (mediafax)
Transindex.ro

Az autonómiáról is egyeztetett erdélyi magyar pártokkal Kövér
Az erdélyi magyar autonómiatörekvésekkel kapcsolatos együttműködési szándékukról és a román alkotmánymódosítást célzó javaslataikról is tájékoztatta Kövér Lászlót, az Országgyűlés elnökét Bíró Zsolt, a romániai Magyar Polgári Párt elnöke.
Az Országgyűlés Sajtóirodájának az MTI-hez szombaton eljuttatott közleménye szerint a házelnök hivatalában fogadta a Magyar Polgári Párt elnökét.
Széles együttműködés a cél
Bíró Zsolt tájékoztatta az Országgyűlés elnökét a Magyar Polgári Párt azon szándékáról, hogy az erdélyi magyar autonómiatörekvések számára a romániai magyar politikában a lehető legszélesebb együttműködést teremtsen, valamint a pártnak a román alkotmánymódosítást célzó javaslatairól.
„A felek a Kárpát-medencei magyarság közös sikereként értékelték és nemzetközi vonatkozásban is példaértékűnek tartják az elmúlt négy esztendő magyar nemzetpolitikáját, amely egyaránt erősítette a magyar emberek nemzeti összetartozását, valamint a térség biztonságát és politikai stabilitását” – áll a közleményben.
Az Országgyűlés Sajtóirodája hozzátette: e felelős nemzetpolitika folytatásának érdekében Kövér László házelnök további támogatásáról biztosította a Magyar Polgári Párt elnökét.
Toróék is jártak Kövérnél
A sajtóiroda előzőleg azt közölte, hogy a házelnök fogadta az Erdélyi Magyar Néppárt vezetőit, Toró T. Tibor pártelnököt és Szilágyi Zsolt alelnököt, a néppárt államfőjelöltjét, akik a romániai elnökválasztás fejleményeiről, a támogató aláírások összegyűjtésének üteméről, az erdélyi magyar–magyar kapcsolatok alakulásáról és az autonómiatörekvések helyzetéről tájékoztatták.
Bura László /Szatmárnémeti, 1932. március 31. − Szatmárnémeti, 2014. augusztus 31./
MNO

Ötszáz éves a Csíksomlyói Szűzanya szobra
A csíksomlyói kegytemplom – pápai kisbazilika legdrágább kincse, az oltáriszentség után, a Szűzanya kegyszobra. A körülbelül ötszáz éves, reneszánsz stílusú kegyszobor hársfából készült. Alkotója ismeretlen. Magassága 2,27 m, a világon ismert kegyszobrok közül a legnagyobb. A napba öltözött asszonyt ábrázolja, akinek lába alatt van a hold, fején a tizenkét csillagból álló koszorú. Királynőként is ábrázolja Szűz Máriát: fején korona, jobb kezében jogar, bal karján tartja Szent Fiát, a világ Megváltóját. 1798-ban, Batthányi Ignác erdélyi püspök idején az egyház Csodatevő, segítő szent Szűznek nevezte el.
A szobor alkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából jubileumi Mária-évet hirdetnek a kegyhelyen szeptember 14-től 2015. szeptember 15-ig. A jubileumi év minden egyes napjára teljes búcsút engedélyezett Ferenc pápa a szokott feltételekkel. Szeptember 14-én, a fél 11 órakor kezdődő szentmisén Jakubinyi György érsek megnyitja a jubileumi Mária-évet. Szeptember 12. pedig Szűz Mária neve ünnepe, a kegyhely őszi búcsúja. Szentmisék 8-kor, fél 11-kor és este 7 órakor lesznek.
A jubileum kapcsán Urbán Erik ferencest, a kegytemplom igazgatóját kérdezte Fábián Róbert.
A csíksomlyói kegytemplom – pápai kisbazilika kincse a napba öltözött Asszony. A kegyszobor készítését a 16. század elejére teszik, de megalkotásának pontos dátuma valójában ismeretlen. Honnan a kezdeményezés, hogy folyó év szeptember 14. és 2015. szeptember 15. között legyen a jubileumi Mária-év?
A kegyszobrot a szakemberek véleménye szerint az 1500-as évek elején faragták. Mivel a pontos időpontot nem tudjuk, ezért kijelölt év a jubileumi év. Volt már ilyenre példa egyházunkban: gondoljunk csak arra, amikor XVI. Benedek pápa Szent Pál-évet hirdetett az apostol születésének 2000. évfordulója alkalmából. A Mária-év meghirdetése már több éve foglalkoztatta a csíksomlyói kegyhelyen szolgáló ferences közösséget. Szakemberekkel egyeztettünk, míg végül megszületett a döntés, hogy az idei őszi búcsún, amely Mária neve ünnepéhez kötődik, főegyházmegyénk főpásztorával egyetértésben meghirdetjük a jubileumi évet. A jubileumi év kiemelkedő, ünnepi szentmiséje a 2015-ös pünkösdi búcsús mise lesz a Kis- és Nagy-Somlyó hegyek közötti nyeregben, a Hármashalom-oltárnál.
Csíksomlyó szerepe a rendszerváltás utáni években valamilyen szinten átértékelődött. Nemcsak a székelység búcsújáró helye és központja a gyulafehérvári egyházmegye hitéletének fontos bástyája, hanem az összmagyarság nemzeti öntudatának egyik meghatározó pillére is. Ennek tudatában hogyan néz elébe a szeptember 14-én megnyitandó jubileumi Mária-évnek?
Nagy tekintélye van a csíksomlyói kegyhelynek a székely nép és a világon szétszóródott magyarok életében. A Boldogságos Szűz Máriába vetett bizalom a kegyhelyen erőt és reményt adott és ad a zarándokoknak: népünknek a csíksomlyói kegyhely lett a hit, a szellemi élet és a kultúra védőbástyája, oltalmazója és továbbörökítője mindannak, ami a nemzeti öntudatot meghatározza. Természetesen a Mária-év lelki oldalát emelem ki. Jó lenne szervezett zarándoklatokat szervezni a jubileumi évben: egyházközségi vagy főesperesi kerületi zarándoklatokat is. Szép ajándék a kegyhely számára, hogy az Apostoli Penitenciária – folyó év május 14-én kelt dekrétumával – a csíksomlyói kegyhelyen jubileumi Mária-évre teljes búcsúk elnyerését engedélyezte.
A búcsú révén – tanította VI. Pál – az egyház meghirdeti a hívek számára a Krisztus és a szentek közössége teljességében való részvétel lehetőségét, bőven kínálva számukra alkalmat az üdvösség elérésére. Biztatom zarándok testvéreimet, hogy teljesítve a teljes búcsú elnyerésének feltételeit (elvégezni az előírt bűnbánati cselekményt vagy imát, szentgyónást végezni akár a búcsúnyerés napja előtt is, szentáldozáshoz járulni, és a szentatya szándékára imádkozni egy Miatyánkot, Üdvözlégyet és/vagy Hiszekegyet), újuljanak meg lelkiekben és akár elhunyt szeretteikért ajánlják fel a búcsút.
A pünkösdi búcsún és a kegytemplom szokásos liturgikus programjain túl terveznek-e más rendkívüli eseményeket Csíksomlyón a jubileumi évre?
Mindjárt a Mária-év megnyitása után, szeptember 16–19. között a csíksomlyói kegyhelyen tartják az Európai Máriás Kegyhelyek Hálójának találkozóját, egy olyan nemzetközi konferenciát, amelyen Európa 20 országa 21 nemzeti kegyhellyel képviselteti magát. Ennek keretében, szeptember 17-én 19 órától ünnepi szentmise lesz, amelyet a főegyházmegye érseke mutat be, és amelyre várjuk zarándok testvéreinket is.
További terveink a jubileumi évre orgonakoncertek szervezése, valamint a budapesti Zeneakadémia Egyházzenei Tanszéke és a gödöllői Premontrei Szent Norbert Gimnázium, az Egyházzenei Szakközépiskola és Diákotthon közös szervezésében egyetemista és középiskolás egyházzenészek, kántorok, népzenészek és tanárok számára ötnapos kurzus keretében a Csíksomlyói Szűzanyához kötődő énekek tanítása és a kegyszoborhoz kötődő iskoladrámák bemutatása. Jövő tavasszal a kegyszoborról szóló konferenciát tartanak, és tanulmánykötetet is terveznek. Tervben van egy időszakos kiállítás létrehozása is a Csíki Székely Múzeummal közösen olyan tárgyakból, amelyek a kegyszoborhoz kötődnek. Így például közszemlére tennék azt a püspöki levelet, amivel csodatevővé nyilvánították a kegyszobrot, néhány fogadalmi tárgyat, köztük azt az ezüst koronát, amelyet Batthyány Ignác erdélyi püspök adományozott, kelyheket, miseruhákat, illetve olyan ruhadarabokat, amelyekbe öltöztették a kegyszobrot.
Fél évezredig a napba öltözött Asszony a bizalom, a hit, a remény, az oltalom hirdetője volt, s ma is ezek aktualitásáról tanúskodik az a sok-sok ember, ki Csíksomlyóra elzarándokol. Hogyan látja, mit üzen az ötszáz éves kegyszobor a ma emberének?
Biztos vagyok abban, hogy aki a Szűzanya közbenjárását bízó lelkülettel kéri, annak égi édesanyánk nem tagadja meg a kéréseire és kérdéseire adott válaszokat. Ő segíthet megújulni abban, hogy az ünnepeken megvallott hitünk a hétköznapokon a tetteinkben tükröződjék. Ferenc pápa többször idézi névadóját, Assisi szentjét, aki ezt tanácsolta testvéreinek: „Hirdessétek az evangéliumot, és ha szükséges, még a szavakkal is”. Hirdessük mi is az evangéliumot életünkkel, tanúságtételünkkel! Legyünk következetesek mindannyian, hívek és a lelkipásztorok, abban, amit mondunk és teszünk! A szó és az életmód közötti összhang mutatja hitelességünket, az egyház hitelességét.
Vasárnap (Kolozsvár)

Nagy álma teljesült a felkéréssel
Csibi Krisztina elkötelezett híve a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának. A Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. őt nevezte ki augusztus 18-tól a budapesti Magyarság Háza igazgatójának.
A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnöke példás értékőrző munkáját ezentúl már nemcsak a szervezet élén fejtheti ki. Új céljairól, feladatairól mesélt lapunknak adott interjújában.
– A környezetében élők azt mondták, hogy ezzel a felkéréssel nagy álma teljesült. Igazuk van?
– Igen, pontosan így van. Akik ismernek, tudják, hogy elkötelezett híve vagyok a Kárpát-medencében élő magyarság értékőrző mozgalmának, és vallom, hogy a közös kultúra összeköt bennünket, magyarokat, bárhol is éljünk a világban – válaszolta Csibi Krisztina. Azt is tudom, hogy az identitás magvát a családban kell elvetni, de kell eső és napsütés, hogy virágozni, majd teremni is tudjon, ehhez pedig olyan intézményekre, vagy társadalmi szervezetekre, csoportokra, közösségekre van szükség, akik egy-egy alkotással, szokásbemutatással, találkozók szervezésével, kézműves hagyományaink továbbéltetésével, vagy bármi mással tovább erősítik a magyarság érzését.
– A Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének elnökeként a népcsoportért dolgozott, a Magyarság Háza élén milyen feladatai lesznek?
– Mondhatnám, hogy ugyanaz, mint eddig, mert itt is és a szövetségben is az összetartozás erősítéséért, az identitás megőrzéséért, a magyar kultúráért dolgozunk, azzal a különbséggel, hogy itt kiemelt szerepet kapnak a külhoni magyar zenészek, táncosok, képzőművészek, írók, költők bemutatkozásai, és azok a konferenciák, ismeretterjesztő előadások, képzések, találkozók szervezése, amelyek kifejezetten a határon túli honfitársaink életével kapcsolatosak.
– Azt a fajta szellemiséget, amelyet az intézmény megtestesít, milyen módon lehet a gyakorlatban alkalmazni?
– A Magyarság Háza 2011-es indulása óta a nemzeti összetartozás, az egységes magyar kultúra, a nemzeti identitás erősítése érdekében működik. Programjainak összeállításában a hazai és külhoni magyar közösségek egységes magyar nemzethez és kultúrához tartozását jeleníti meg. Fontos szerepet vállal a magyarországi fiatalok nemzettudatának alakításában. A rendhagyó történelemórák, a megvalósuló identitás-kiállítás és számos, tematikus kulturális, tudományos, szórakoztató program mellett megismerkednek a magyarság történetének legjelentősebb eseményeivel, ünnepeivel. Kapcsolatot tartunk a külhoni, a világ minden táján élő magyarral, akik ma is büszkék magyarságukra és közben kimagasló szellemi, kulturális, tudományos sikereik révén nemzetközi hírnévre tettek szert. A nemzetpolitikában megfogalmazott „magyar-magyar” kapcsolat a Magyarság Házában igazi élményt nyújtó programokat jelent a közösségek egymásra találásával. A Magyarság Háza egyúttal a Bethlen Gábor Alap pályázati rendszerében támogatott külhoni kulturális intézmények, programok szellemi kapacitására is épít, így teremtve lehetőséget a magyar kormány számára is fontos határon túli kulturális teljesítmények bemutatkozására.
– Mit tapasztal, mennyire nyitott a mai társadalom a közös nemzeti értékeink megőrzésére irányuló összefogásra?
– A mai társadalom és ezen belül is a fiatalok nagy érdeklődéssel fordulnak azon értékek felé, amelyek a saját életükbe beépíthetőek, hasznosíthatóak. Óriási sikere van a gyerekprogramoknak, a babaringatóknak, és óvodás korúak számára összeállított zenés előadásoknak. Csakúgy, mint a népi együttesek bemutatóinak, vagy a kézműves foglalkozásoknak. A családok keresik azokat az alkalmakat, amikor a saját nemzeti, vagy nemzetiségi hagyományaikra épülő programokon tanulhatnak valamit kultúrájukról, vagyis önmagukról.
– Köztudott Önről, hogy szívügye a székelység, új megbízatása mellett marad a szövetség elnöke is?
– Igen, 2015 januárjáig biztosan, ugyanis akkor lesz a tisztújító közgyűlésünk. A tagság akkor eldöntheti, hogy bizalmat szavaznak-e nekem a jövőben is. Úgy érzem, jó irányba halad a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, vannak felmutatható közös eredményeink, amelyet nemrég Muharay-díjjal jutalmaztak. Ez pedig egyértelműen annak köszönhető, hogy vannak együttműködésre képes és hajlandó csoportjaink, egyéneink, akik hasonlóan felelősséget éreznek a bukovinai székelység öröksége iránt.
Névjegy
Csibi Krisztina Bonyhádon született, de mindig is kisdoroginak vallja magát. A helyi általános iskola elvégzése után a szekszárdi Garay János Gimnáziumban érettségizett, majd a PTE BTK Néprajz szakán etnográfusként végzett (közben 6 hónapig Mainzban tanult Erasmus ösztöndíjasként). A kisdorogi óvodában kezdett el dolgozni 1993-ban, majd a Völgységi Múzeumban, azt követően pedig a Bonyhádi Közös Önkormányzati Hivatalnál látta el feladatait, idén augusztus 18-án nevezték ki a Magyarság Háza igazgatójának. Kikapcsolódásképpen társadalmi munkát végez a barátaival a Kisdorogért Egyesületben.
Vizin Balázs, teol.hu/tolna/kozelet/ -

Izsák Balázs: akár útlezárásokra is szükség lesz
További megmozdulásokat, akár útlezárásokat is kilátásba helyezett a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, hogy megakadályozzák a régióban élők számára nem megfelelő közigazgatási átalakítást Székelyföldön.
Erről Izsák Balázs szombaton beszélt Debrecenben, a III. debreceni székely napon tartott előadásában. Szerinte nincs alkotmányos akadálya a székelyföldi autonómiának. Leszögezte: az önrendelkezés megteremtése a történelmi önazonosság kifejezését szolgálja, amit Székelyföld lakossága önkormányzati közösségben kíván megvalósítani.
Izsák Balázs elmondta: a három megye - Maros, Hargita és Kovászna - 13 500 négyzetkilométerén élő 700 ezres székely lakosság 75 százalékos többséget alkot, s a romániai közigazgatás átalakításakor ezt a tényt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hanem törekedni kell az autonómia megadására.
Közölte: autonómiatörekvésük megfelel az európai uniós irányelveknek, az SZNT 2014-ben megerősített statútumát össze lehet hasonlítani Baszkföld, Katalónia, Dél-Tirol statútumaival. "A román parlament elfogadhatatlannak tartja a statútumot, amivel Románia öngólt rúgott az európai dokumentumoknak" - fogalmazott Izsák Balázs.
Kitért a politikus Kelemen Hunor RDMDSZ-elnöknek arra az álláspontjára, amely szerint Románia jelenlegi alkotmánya mellett nem lehetséges az autonómia kivívása. Ezzel szemben Izsák Balázs azt mondja: Romániában mint egységes és oszthatatlan államon belül képzelik el Székelyföld autonómiáját, éppen ezért az autonómia ellenzői által hozott érdeket kell lebontani.
"Nem elfogadható Kelemen Hunor azon álláspontja, hogy az Alkotmánybíróság döntése miatt nem lehetséges az autonómia" - hangsúlyozta, hozzátéve: nincs alkotmányos akadálya Székelyföld autonómiájának. Azt azonban nem részletezte, hogyan fér össze az autonóm Székelyföldet magába foglaló új közigazgatási egység a román alaptörvénnyel, amelynek előírásai szerint Románia közigazgatási egységei a falvak, a városok és a megyék.
Izsák közölte azt is, hogy meg kell akadályozni a nem megfelelő közigazgatási átalakítást Székelyföldön, s hozzátette: a cél elérése érdekében intenzív, kemény munkát kell folytatniuk. "Ha kell, további megmozdulásokra, akár útlezárásokra is szükség lesz" - mondta a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
maszol.ro

Már 15 éve barátkoznak Magyarózddal a michigani reformátusok
Először 2002-ben érkeztek ablakot, ajtót cserélni, falat javítani, asztalos és kőműves munkát végezni a magyarózdi kastélyhoz a LaGrave Avenue Református Gyülekezet tagjai Michiganből, Grand Rapids településről. Azóta szinte évente visszatérnek néhány hét fizikai munkát végezni a kastély, annak magtára és a később felhúzott gazdasági épületek körül. Ők így támogatják a Bonus Pastor Alapítványt (BPA), amely 2005 óta működtet szenvedélybetegek számára Terápiás Otthont a kastély egykori magtárában, és célja, hogy három év múlva, a reformáció 500. évfordulójára életvezetési- és konferenciaközpont lehessen a kastélyból, amelyet a hozzá tartozó épületekkel 2004-ben jogos tulajdonosa, Jude Maria bárónő az Alapítványnak adományozott.
A BPA támogatói napján tavaly, a húsz éves évfordulón a Szenvedélybetegek Református Mentő Missziójának 1993-as alapítására emlékeztek a kolozsvári Tóközi Református Gyülekezet templomában. Idén a LaGrave és a Bonus Pastor 15 éves barátsága került középpontba. Erre az alkalomra az Egyesült Államokból kilencen is eljöttek, akik aztán jövő héten életvezetési táborban vesznek részt Magyarózdon. Egy michigani család akkor is marad még ott, ha a most érkezett vendégek hazamennek, Kyle Ferguson ugyanis feleségével és két kisfiával hónapokkal ezelőtt odaköltözött, hogy folyamatosan segédkezhessen.
Az ünnepi istentiszteleten az amerikai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét. Jézusnak arra az útjára emlékeztette a híveket, amikor tanítványaival Samáriába ment (Jn 4,1-4;31-38), annak ellenére, hogy lett volna lehetősége kikerülni az izraeliták által lenézett, megtűrt szomszédokat. Nekünk is megvannak a magunk kerülőútjaink, hogy ne kelljen közünk legyen ahhoz, amit/akit nem érzünk méltónak magunkhoz...
Ismerős a történet: Jézus élő vizet kínál a kútra igyekvő samáriai asszonynak, aki öt elrontott házasságon van már túl. Jézus egyrészt érte, a sikertelen, elveszett, tehetetlen emberért, másrészt a tanítványai miatt ment Samáriába, hogy azok meglássák – és mi is meglássuk: Isten ott is jelen van és munkálkodik, ahová mi be sem tennénk a lábunkat, nehogy bepiszkoljuk magunkat. Szeptember első vasárnapján két üzenet szólt ebből az igéből: lehet, hogy elveszettek és tehetetlenek vagyunk, de nincs olyan mélység, ahová Isten ne jönne utánunk; illetve Isten munkatársaiként nem finnyáskodhatunk, át kell lépnünk biztonsági zónánk határait, hogy meglássuk, Isten már ott van, előkészíti a munkánkat.
Ennek megtapasztalásáról tett bizonyságot Horváth Mária, a BPA munkatársa, aki igehirdetés után a gyülekezet előtt néhány kérdést intézett a Terápiás Otthon egyik lakójához, aki vállalta a villáminterjút. A 44 éves szerencsejátékos 7 hónapja tartózkodik Ózdon, ahová egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után került. „Nem egészen erre számítottam. Sokkal többet kaptam: egy új családot, hasonló helyzetben lévő embereket, akiknek ugyanaz a céljuk, és akikkel támogatjuk egymást. Több lett az önbizalmam, és újra vannak céljaim” - hangzott a vallomás.
A templom alagsorában képeslapokat lehetett vásárolni, amelyeket a Terápiás Otthon bentlakói készítettek, illetve a tóközi gyülekezet asszonyai is sütöttek tésztát-tortát, egy-egy szelet árával szintén lehetett támogatni a BPA munkáját. Sőt: egy különleges tortát licitre is felajánlottak. Rá kékkel a BPA jelvényét rajzolták fel, középon piros csíkok és körbe fehér tejszínhab-csillagok díszítették az amerikaiak tiszteletére, ráadásul nemzetköziséget növelte, hogy itt önkénteskedő német lányok készítették. A tortáért legtöbbet ajánló nem csak az árát, de a finom süteményt is elküldte Ózdra a bentlakóknak.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Magyarremetén kezdődött a térség ünnepe
Augusztus 5-én, pénteken Magyarremetén a magyar néptánccsoportok felvonulásával kezdődtek meg a II. Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok. A színes népviseletbe öltözött fiatalok a település Belényes felőli bejáratától vonultak a sportpályára, az ünnepségek helyszínére.
A Magyarremetén felvonuló magyar néptáncosok és a hozzájuk tartozó kísérők hosszú sort kialakítva foglalták el az úttestet a település főutcáján, ahol szinte minden porta előtt álltak emberek, megtapsolva őket. A menetet rendőrségi kíséret biztosította, hogy szükség esetén elhárítsák a forgalmi torlódást, de ilyenre nem került sor. A megyei és a helyi RMDSZ-szervezetek, a református egyházközségek, valamint a civil szervezetek által szervezett három napos Fekete-Körös-völgyi ünnepség pénteken Magyarremetén kezdődött. Jó volt látni – az e sorokat rögzítőnek is – azt a színes kavalkádot, melyet a felvonuló néptáncosok nyújtottak. A település életében bizonyára először történt meg, hogy Bihar megye minden részéből érkező, magyar néptáncosok vonuljanak fel a helység utcáin. A felvonuláson külön színfoltot jelentettek a szentjobbi huszárok, akik a menet élén vezették a fiatalokat a rendezvény helyszínére. Az ünnepség Hodgyai Edit, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető alelnökének köszöntő szavaival kezdődött, aki fontos szerepet játszott abban, hogy a 12 magyar néptánccsoport, valamint a két magyar hagyományápoló énekkar is jelen legyen Magyarremetén. Ezt követően Bálind György, a magyarrremetei RMDSZ elnöke köszöntött minden jelenlévőt, vendégeket, táncosokat, énekeseket. „Nagy öröm számunkra, hogy térségünk eme nagy ünnepének, melyet immáron másodszor rendeznek meg, nyitó napját Magyarremetén tartják. Nagy boldogság számomra az, amit itt látok: néptáncosokat, gyönyörű népviseletbe öltözött fiatalokat”. Az elnök ezután a jelenlévő elöljárókat invitálta a szabadtéri színpadra.
A Megmaradás Zászlaja
Szabó Ödön, a megyei RMDSZ ügyvezető elnöke, parlamenti képviselő, miután tisztelettel köszöntötte a közönséget, a felvonuló néptáncosok nagy csapatát, örömét fejezte ki, hogy ő is ott lehet a remeteiek között, majd arról szólt, hogy „amit a tavaly együtt elterveztünk, arról most látszik, hogy nem egy alkalomra volt elképzelve, hiszen immár a második alkalom, hogy ünnepelünk itt, a Fekete-Körös völgyében, ami azt is jelenti, hogy elindultunk a hagyomány útján”. Kifejtette, hogy a Fekete-Körös völgyében kilenc településen élnek jelentősebb magyar közösségek, majd így értékelt: „Annak érdekében, hogy a Fekete-Körös-völgyi magyarság megmutathassa magát, szükséges volt az ilyen jellegű rendezvényre, hiszen, ha vannak is ezen a vidéken is falunapok, azok nem adnak lehetőséget arra, hogy teljes mértékben bemutatkozzanak, hogy ismertessék magyar kultúránkat. Erre jók ezek az események, melyek most már rólunk, itt élő magyarokról szólnak”. A politikus ezután arról beszélt, hogy az idei ünnepségre elkészítették a Megmaradás Zászlaját. „A szórványban élők zászlaja ez, mely egy harci jelkép is. Ahhoz, hogy ebben a térségben megőrizzük a magyar kultúrát, a magyar nyelvet, a hagyományainkat, egy mindennapi harcot kell megvívni, melyet nem fegyverrel teszünk. Ez egy belső, egyébként nagyon komoly közös harc, a Fekete-Körös-völgyi magyarok kell érezzék, hogy nincsenek egyedül”, mondta többek között a képviselő.
„Adj hálát Istennek”
Szigeti Ferenc magyarremetei lelkipásztor is nagy szeretettel köszöntött mindenkit. „Kedves magyarok, van nekünk egy himnuszunk, kihúzzuk magunkat és úgy énekeljük: Isten, áldd meg a magyart! Én azt kívánom itt önöknek, hogy magyar, adj hálát Istennek, hogy akik fellépnek a Fekete-Körös-menti rendezvényen, azok a legjobbat nyújtsák”, mondta a tiszteletes. A rendezvényt üdvözölte Nyakó József, Érmihályfalva polgármestere, aki a város Nyíló Akác néptánccsoportját kísérte el Remetére, valamint Szakács Zoltán köröstárkányi református lelkipásztor, aki egyben a település Serkentők nevű férfikórusának tagja is.
Tánccsoportok a színpadon
A köszöntőket követően a néptáncosok, népdalkórusok foglalták el a szabadtéri színpadot, ahol Szabó Amália, a belényesújlaki Rezgő néptánccsoport vezetője látta el a műsorvezetői feladatot. Minden csapatról mondott néhány szót, hogy az ekkor már nagyobb számban jelenlévő közönség is tudja, kit is lát a színpadon. A következő néptánccsoportok léptek fel Magyarremetén: Ezüstperje (Érsemjén), Gilice (Paptamási), Érkörtvélyesi Néptánccsoport; Nyíló Akác (Érmihályfalva), Gyöngyvetők (Margitta), Szentjánosbogarok (Biharszentjános), Galagonya (Bors); Toldi (Nagyszalonta), Kéknefelejcs (Magyarremete), Rezgő (Belényesújlak), Szömörce (Bihardiószeg); Görböc (Micske), valamint a szentjobbi Vadvirágok népdalkórus, és a köröstárkányi Serkentők férfikórus.
Dérer Ferenc, erdon.ro

„Kapunyitogató” kultúrházavató Biharon
A Kapunyitogató című hagyományőrző rendezvénnyel egybekötve tartották meg szombaton a felújított kultúrház avatóját Biharon. Az eseménysor délelőtt bográcsosfőző versennyel indult, kora délután pedig kézműves foglalkozások várták az érdeklődőket.
A magyarországi Nemzeti Művelődési Intézet ötödik éve szervezi, és idén először terjesztette ki az országhatáron túlra a Kapunyitogató címet viselő rendezvénysorozatát, melynek célja megmutatkozási lehetőséget teremteni az amatőr népi művészeti előadók és előadói csoportok számára, ugyanakkor ezekkel megnyitni, vagyis „kaput nyitogatni” olyan települések kultúrházain, ahol közművelődési céllal ritkán fordul a kulcs a zárban. Mindezt az említett intézet főosztályvezetője, Dombi Ildikó mondta el szombat délután Biharon, ahol megyénkben másodszor tartottak „kapunyitogatást”. Ezt az alkalmat használták fel a helyeik, hogy egy kalap alatt megtartsák a felújított kultúrház avatóját is. Az eseménysor délelőtt bográcsosfőző versennyel indult (apropó, a Kapunyitogatóba a gasztronómiai értékmegőrzés is beletartozik), kora délután kézműves foglalkozások várták az érdeklődőket a kultúrházzal szomszédos iskola udvarán.
Két év után
A kultúrházbeli ünnepséget Nagy Gizella polgármester nyitotta meg, beszédében elmondva, hogy 2 év után nyitották ki újra az immár felújított épületet, melynek nem csak a falai újultak meg, de az EU-s támogatásnak köszönhetően a széksorok is, és új a hangosítás keverőpultja is. A vendégek között köszöntötte Deloreán Gyula nemrég kinevezett alprefektust, akinek polgármestertársai nevében is „megígérte”, hogy sokat fogják koptatni irodájának kilincsét. Cseke Attila képviselő úgy vélte, megérte a két évnyi várakozás, mert jól sikerült a kultúrház felújítása, ugyanakkor hozzáfűzte, hogy az infrastrukturális fejlesztések mellett nagyon fontos a közösség erősítése is. Ennek apropóján megköszönte mindazok hozzájárulását, akik részt vettek a második Fekete-Körös Völgyi Magyar Napok lebonyolításában, hiszen, mint fogalmazott, a tömbben élőknek segíteni kell a szórványban élőket. (A később fellépett csoportok nagyrésze előző este Magyarremetén szerepelt – szerz.megj.) A továbbiakban a polgármester asszony Cseke Attila és Deloreán Gyula segédletével adta át a főzőverseny résztvevőinek az okleveleket, illetve a díjakat a legjobbaknak, kiknek sorában harmadik lett a Molnár család, második holtversenyben a szalárdi és a paptamási, első pedig a bihari ifjúsági szervezet csapata.
Fellépők
Következett a „kapunyitogató-műsor”, melynek felvezetésében a már idézett Dombi Ildikó a fentiek mellett elmondta, hogy először Békés megyében tartották meg, aztán kiterjesztették az egész országra, ahol ma már több mint 200 településen „nyitogatnak”, és idén először a határon túl is, összesen 26 helyszínen. A programban Miklós-Papp Zsuzsanna és Miklós Anna népdalokat énekelt, a csatári Molnár István citerázott, az asszonyvásári Bertalan Attila citerajátékával Barta Renáta népdalait kísérte, a csoportok sorában pedig a micskei Görböc, a magyarremetei Kéknefelejcs, a nagyszalontai Toldi, és az érmihályfalvi Nyíló Akác követte egymást. Ezek után Csernák Béla tiszteletes és Szabó Ervin tisztelendő áldotta meg a felújított kultúrházat. A műsor második részében a debreceni Hajdú Néptáncegyüttes Napkelettől Napnyugatig – Tánc és hagyomány Rábaköztől Székelyföldig című műsorát nézhettük meg, pontosabban részleteket abból. Ennek során egyebek mellett nem csak rábaközi, somogyi, mezőségi, szilágysági és kalotaszegi táncokat láthattunk, de a jellegzetes népviseleteket is bemutatták. Kár, hogy a bizonyára fontos további elfoglaltság az előzőleg sorolt tánccsoportok mindegyikét elszólította ekkorra már az egyébként is igen szellős széksorokról, így nem voltak részesei a műsornak és a rögtönzött néprajzelőadásnak.
Rencz Csaba, erdon.ro

Székelyföld nem három megyéből, hanem nyolc székből áll!
A Székely Nemzeti Tanács 2004-ben elfogadott autonómia-statútumának függeléke Székelyföld önkormányzatainak felsorolásával kijelölte Székelyföld határait. Ez a körülbelül 13.500 km2 nagyságú terület, nem azonos Kovászna, Maros és Hargita megyével, és a Székely Nemzeti Tanács következetesen küzd ennek tudatosításáért.
Ennek megfelelően Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke a Debreceni Székely Napok alkalmával tartott előadásán Székelyföldről, Székelyföld 13.500 km2-ről beszélt és semmiképpen nem Maros, Kovászna és Hargita megyéről, ahogyan az MTI által továbbított, több értelemzavaró pontatlanságot is tartalmazó hír tévesen fogalmaz. Az autonómiaküzdelem rendkívül lényeges eleméről, alapvető elvi kérdésről van szó, nem tehetjük meg, hogy a téves híradás mellett szó nélkül elmenjünk. Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke Székelyföld autonómiájának sérthetetlen alapelveit megfogalmazó, 2013. november 18-án kiadott közleményben így fogalmaz:
„Nem képezhetik vita tárgyát Székelyföld határai sem. A majdani autonóm régiónak a történelmi Székelyföldből és vele szomszédos magyar többségű településekből kell állnia. Székelyföld határai nem azonosak a tévesen székely megyékként emlegetett Maros, Hargita és Kovászna megyék jelenlegi közigazgatási határaival.”
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Debrecenben sem mondott mást, mint a Kossuth Rádió Határok nélkül című műsorában 2104. augusztus 23.-án:
„Székelyföld, a székely hagyományoknak megfelelően, nem a Ceausescu által létrehozott három megyéből, hanem nyolc székely székből áll. Ennek a határai nem esnek egybe a három megye határával. Nem azonos a nemzetiségi összetétel sem. Míg a három megyében a magyarság részaránya alig múlja fölül az ötven százalékot, Székelyföldön a magyarság részaránya 75%. Egy olyan törvényjavaslat, amely a három megyét nevezné tévesen és hamisan Székelyföldnek, azt is jelentené, hogy annyi, de annyi év után elfogadjuk a Ceausescu által ránk kényszerített megyehatárokat. Történelmi tévedés lenne. ... Az első, elengedhetetlen lépés, hogy legyen egy közös jövőkép, és mindannyian azt akarjuk, hogy Székelyföld határait ott húzzuk meg, ahol a nyelvi és kulturális határok is vannak. Ezt támogatja a nemzetközi jog, de a jelenlegi közigazgatási törvény
Reggeli Újság (Nagyvárad), Erdély.ma

Magyar nap Erősdön (Ünnepelt a háromszéki szórvány)
Első alkalommal szervezte meg Kovászna megye tanácsa a Székföldi Magyar Napokat az erősdi református parókia udvarán. Része ez annak a kisebbségi szórványprogramnak, amelyet megyénk olyan településein tartanak, ahol a magyarság lélekszáma nem éri el az összlakosság 25 százalékát.
A népes közönséget Ráduly-Baka Zsuzsanna, a vendégfogadó erősdi református lelkipásztor köszöntötte, és elmondta, hogy a lélekszámában fokozatosan fogyó erősdi magyarság ragaszkodott és ragaszkodik a jelenben is nyelvéhez, vallásához és kultúrájához. „Ennek volt jeles munkálója az eklézsia egykori lelkipásztora, Nagy János, aki harminc éven át lelki gondozója volt híveinek. Személyének emlékezetére építettük az I. Székföldi Magyar Napokat, mert nemcsak lelkipásztora, hanem orvosa, tanítója, bölcs tanácsadója volt a gyülekezetnek – hangsúlyozta a lelkész –, ezért emlékezünk ma a népnevelőre s az ő magyar kultúrát népszerűsítő és közösséget építő munkásságára. Nagy János szervezte meg a református elemi iskolát, népkönyvtárat indított, színjátszó kört alakított a fiatalok számára. Zenei képzettségének köszönhetően kiváló vezetője volt a rezesbandának, s az általa vezetett néptánccsoport előadásai a környező falvakban is sikernek örvendtek. Az ő elképzelésének és kitartásának köszönhetően készült el 1929-ben az új parókia, amelyet a korabeli iratok Kós Károly-imitációként emlegetnek. 1940 és 1944 között e parókia ebédlőjében működött a magyar iskola, és amíg a tanító katona volt, addig ő, a lelkipásztor hét osztályban hetven gyereket tanított. A háború után beálló zűrzavaros idő többé nem kedvezett lelkipásztori munkájának, 1949-ben lemondott állásáról.”
„Elhatározásunk – mondta üdvözlőbeszédében Tamás Sándor, a megyei tanács elnöke –, hogy a Hunyad és Brassó megyében megkezdett szórványprogramunkat itthon is folytatjuk amolyan belső programként. Hatványozottan figyelünk a három magyar faluközösségre, Erősd mellett Hidvégre és Árapatak magyar lakóira. Októberben és ezt követően novemberben is megszervezzük a Székföldi Magyar Napokat.”
A beszédeket gazdag művészi műsor követte. Az erősdi gyerekek A rátóti csikótojás című darabot mutatták be, énekelt Ráduly-Baka Rebeka. Fellépett a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház Fenyőcske néptánccsoportja, Benedek Csaba székely, Bodor Andrea gyimesi népdalokkal állt színpadra. A műsort az illyefalvi gyermek és felnőtt színjátszó csoport jelenetei zárták. A mikóújfalusi Nagykürt ’95 Fúvószenekar az eseményhez illő számokat játszott. A kulturális program ideje alatt a csíkszeredai magyar konzulátus munkatársai a parókia épületében átvették a helybeliek által előkészített magyar állampolgársági kérelmeket.
Kisgyörgy Zoltán, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)