Megszólal Mátyás király szobra
Hatnyelvű performanszon kérdezhetik a kolozsváriak Mátyás király lovasszobrát február 11-én, kedden, 16 és 18 óra között – tudtuk meg az Igen, tessék! mozgalom által szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményből.
Az elhangzó kérdésekre Mátyás király és a lova azonnal, kihangosítva válaszolnak. Az anyanyelvű kiszolgálást és tájékoztatást népszerűsítő civilek figyelemfelkeltő akcióján bármilyen kérdést feltehetnek az érdeklődők. Az Igen, tessék! mozgalom által megszólaltatott Mátyás király magyar, román, német, angol, olasz és francia nyelvtudással várja a kolozsváriakat.
Az esemény oka az, hogy az 1443–1490 között uralkodó Mátyás király a rangjának és a kor szellemiségének megfelelően a régió több fontosabb nyelvét is beszélte. Krónikása, Marzio feljegyzése szerint a magyar mellett németül, bolgárul és latinul is tudott, de több forrás említi a csehet és az olaszt, egyesek a románt is tudni vélik.
Szabadság (Kolozsvár),

Kisebbségben az egyház
A létszámbeli csökkenés az egyházak legnagyobb gondja, a keresztény közösségek ugyanakkor kisebbségbe kerültek Európában – hangzott el többek között Az Egyház jövője című kolozsvári konferencián.
A szerdai rendezvényen az előadók Németh Géza néhai református lelkésznek, az Erdélyi Gyülekezet alapítójának gondolatai alapján vázolták az egyház jövőképét. A Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dísztermében tartott rendezvényen Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke kifejtette: duplán kisebbségi helyzetben – nemzeti és vallási kisebbségben – vannak az erdélyi magyar egyházak.
A legnagyobb kérdés, amelyre választ kell adni, az az egyháztagok létszámcsökkenése, melyre csak a családok gyerekvállalása jelenthet megoldást. „Az egyházi jövőkép nem rózsás" – mutatott rá előadásában dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja is.
Dr. Németh Géza egyetemi tanár arról értekezett, hogy a kereszténység Európában politikai értelemben kisebbségi helyzetben van. Kisközösségi keresztyén Európa van születőben, amely már nem politikai hátszéllel működik, mutatott rá az előadó. Egy magyarországi felmérés eredményeit ismertetve elmondta: a magyar református egyház 1301 gyülekezetét kérdezték meg arról, hogy hogyan látják önmagukat, az egyházat, valamint az egyházi intézményeket, a kérdőívre azonban csak 207 gyülekezettől érkezett válasz.
Németh Géza kifejtette: a magyarországi egyházak gyülekezeteinek többsége vegetál, hiányzik a bizalom, az egyházi testületeknek nincs tekintélye. „Az intézmény mint a gyülekezet kinyújtott karja elv nem érvényesül, a rosszul működő intézmények hiteltelenítik az egyházat" – fogalmazta meg észrevételeit Németh Géza.
Egyház és a politika
Kató Béla az egyház és politika viszonyáról beszélve hangsúlyozta: az egyház nem politizálni, hanem szolgálni akar, nem szereplője, hanem partnere a politikának. Hangsúlyozta, nem tartja szerencsésnek az egyházpolitika kifejezést, mert az egyháznak nem célja a világi hatalom megszerzése. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az egyházat nem érdeklik a társadalmi kérdések.
Kató Béla leszögezte: az egyháznak a nép, a közösség érdekeit kell képviselnie, ki kell mondania álláspontját, és ehhez kell keresnie politikai partnereket. A püspök szerint az egyháznak figyelembe kell vennie az erdélyi kisebbségi helyzetből fakadó adottságokat, ezért azt is szem előtt kell tartania, hogy a politikai versenytársak közül melyiknél látja nagyobb esélyét az általa képviselt értékek érvényesítésének.
Az egyháznak a politikába való beavatkozása nem mindig veszélytelen, a kommunista diktatúrában börtön is járhatott érte, emlékeztetett az előadó, azonban hozzátette: a társadalmi kérdésekre van keresztény válasz. Az egyháznak a saját véleményét kell képviselnie, hiszen sok politikai döntésnek van egyházi összefüggése, vélte a püspök. „Nem mondhatjuk azt, hogy semmi közünk a politikához, mindig kell legyen válaszunk" – jelentette ki Kató Béla. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a kortárs liberális felfogással szemben az egyház nem tekinti magánügynek a vallást.
„Amennyiben a keresztények magánügynek tekintették volna vallásukat, nem kerültek volna összetűzésbe a hatalommal" – emlékeztetett Kató Béla.
Különleges küldetés
Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára kifejtette: az egyház sajátos küldetése betöltésével szolgálhatja a magyar nemzet és Európa fenntarthatóságát. Mint részletezte, az egyházak jövője az európai társadalmak fenntarthatóságának függvényében értelmezhető, ugyanis a politika nem tud mit kezdeni az „emberi tényezővel".
„Ha az emberek önpusztító módon élnek, ha megszűnik az emberek közötti bizalom, ha nem születnek gyerekek, ha az önzés kultúrája diadalmaskodik, lehetetlen a közösség fenntarthatóságáról gondolkodni" – hangsúlyozta a politikus Mint részletezte, az önzés kultúrájának az eredménye az emberi kapcsolatok meggyengülése, a közösségszolgálat készségének a megszűnése is. Úgy vélte, ha az egyház „betölti különleges küldetését", akkor az emberi magatartásformákban – a politika számára hozzáférhetetlen területen – állhat be jelentős változás.
Véleménye szerint a politika feladata, hogy biztosítsa azokat a feltételeket, amelyek keretei között az egyház be tudja tölteni hivatását. Az államtitkár ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy Romániában is felgyorsul az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügye. „A Székely Mikó Kollégium esetében is jó lenne, ha kedvező ítélet születne, mert az megerősítené az egyházak jogbiztonságba vetett hitét" – jelentette ki a politikus.
Fontos a személyes példa
Dr. Adorjáni Zoltán, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet dékánja Lelkészképzés mint jövőformálás című előadásában arról beszélt, hogy az erkölcsi nevelés legalább olyan fontos, mint az oktatás, ezért rendkívül fontos a nevelők személyes példája. Hangsúlyozta, ezért fontos a leendő lelkészek személyiségét is fejleszteni, hiszen a nevelők személyiségükkel is hatnak tanítványaikra. Dr.
Zalatnay István lelkész Változatlan és változó a keresztyén gondolkozásban című előadásában az aktuális teológiai divatiskolák tévedéseiről beszélt. Rámutatott: azok nem rosszakaratúak, de mást is akarnak, mint ami az egyház feladata.
A kolozsvári konferencia témája egyébként Németh Géza Miért fontos az egyházi jövőkép? című könyvéhez kapcsolódik, amelyet a szerző születésének 80. évfordulója alkalmából adott ki a magyarországi Erdélyi Gyülekezet. A Németh Géza református lelkész – Németh Zsolt külügyi államtitkár apja – által alapított Erdélyi Gyülekezet önálló bejegyzésű egyház Magyarországon, egyházjogilag a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozik.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Együttérzésből ismétlőre
Fejét kicsit félrebillentette, hangját együtt érzőre hangolta és kolléganőm belefogott a sopánkodásba: hogy ő mennyire sajnálja a magyar tagozatra járó gyerekeket, mennyivel nehezebb nekik, mint a többinek.
De látta, hogy nem reagálok, illetve várom a további érveket, hát kicsit merészebben folytatta. Hangja még együtt érzőbb: szegénykék, miért kell őket még egy plusznyelvvel kínozni. Ja, már értem, honnan fúj ez a csuda nagy együttérzés! És a lehető legszenvtelenebb faarccal válaszolok: igazad van, ha az érettségi nem a román szóbelivel kezdődne, talán sokkal kevesebb lenne a gyenge átlageredmény.
Elég is volna két nyelvből vizsgázni: anyanyelvből és egy világnyelvből. Mint akit megcsíptek, a kolléganő nyaka azonnal öntudatosra merevedik, hangjából elszáll a szánakozás, és szipirtyós sápítozással kérdezi: ha nem érted, miért beszélsz? Én épp azt akarom mondani, hogy az anyanyelv a fölöslegesen megnyomorító tantárgy!
Nem elég, hogy ugyanolyan óraszámban tanulják, mint az ország nyelvét, még az érettségin is ugyanazok a követelmények! Hát nem kegyetlenség serdülő gyerekeket éveken át heti három vagy négy pluszórával nyomorgatni, még az érettségin is kettővel több vizsgát kell letenniük?! Csak azért, mert… Mert miért, kérdezek azonnal vissza, és talán egy kicsit élesebb hangon, mert hátrál egy lépést.
Én viszont nem, folytatom a kérdéseimet: csak mert az anyja nyelve különbözik más anyák nyelvétől?! Mondjad! Te hány nyelvet beszélsz a saját anyád nyelvén kívül? Ööö… Na ugye! Igen, de az ország nyelve… Azt el tudnád képzelni, hogy egy gyerek hagyná, hogy az anyja helyett az óvónőt, a tanítónőt vagy akár a szomszédasszonyt hívja másnaptól anyának? Csak azért, mert az illető hölgyek gyerekei őket hívják úgy, s hogy ne legyen „túltermelés” anyákból? Hallottál olyat, hogy valakit egyszerre két asszony is megszült volna?! Még a lombikbébi vagy a béranyaprogram sem jutott odáig! Én csak, én csak kímélni akartam volna…
Ne folytasd! Próbáld meg, ha képes vagy gondolkozni, fordítva! Hogyhogy fordítva?! Ha tőled vennék el az anyanyelvedet, mit szólnál? Én nem sértegettelek, én igazán csak jót akartam! Hogy ne járjanak heti három-négy órával többet és a vizsgán… Ezt már mondtad! Kérdezd meg az osztályok véleményét! Győződj meg magad, miből vizsgáznának szívesebben! Csak aztán jól figyelj, nehogy a nagy aggódó sopánkodásoddal ismétlőre buktassanak – együttérzésből!
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár),

„Tudnod kell, hogy mit akarsz!”
Aki a máréfalvi Pál Emilt ismeri, tudja róla, hogy semmi pénzért nem dicsekedne magával. Noszogatni kell, hogy azokról a dolgokról beszéljen, amelyek példaként szolgálhatnak mások számára is. Alázattal teszi a dolgát, miközben a tökéletességre törekszik, s legjobb tudása szerint csinálja azt, amihez éppen hozzáfog. Sokoldalú, nyitott, józan gondolkodású ember, az ősi tudás birtokában van. Zenész, festő, vállalkozó, család- és szülőföld-centrikus. Háza körül önfenntartó gazdaságot alakított ki, hiszen ebben látja a jövőt.
A tágas udvarról, ami tele van facsemetékkel, műtermébe invitál. A szoba falára ceruzával számos ötlet, gondolat van felfirkantva. Olyan dolgok, amelyeket még meg kell tennie, vagy amelyek már megvalósultak. A fal jegyzetfüzetként is szolgál, lassan nincs fehér folt, ahová írni lehet. Itt zajlik az alkotás, ide vonul vissza, amikor rendet akar teremteni fejében. Társaságában jól érzi magát az ember, pozitív kisugárzásával hatni tud beszélgetőtársára.
A háromgyerekes családapa Máréfalván született 1971-ben. Bár nem volt zenész a családban, édesapja úgy gondolta, mindhárom fiának szakmát kell adnia a kezébe. „Szép Gyula itt volt zenetanár Máréfalván, s apámmal kitalálták, hogy valamelyik gyerekből zenészt kell faragni. Ott laktunk az iskola szomszédságában, sokat járt át hozzánk, hogy kifülelje, melyik gyereknek van jobb hallása. Mindegyiknek volt, de talán nekem egy kicsivel több. Bátyám, Vilmos két évvel idősebb, ő elektrotechnikát végzett, Lajos öcsém négy évvel fiatalabb, ő matek-fizika tanár. Miközben itt jártam általános iskolába, hetente kétszer-háromszor bevittek a Pallóba hegedű szakra és zongora mellékszakra, illetve zeneelméletet tanultam. IX–X.-ben fémfeldolgozó szakra jártam, tizenegyben pedig faipari szakra. Mivel az iskolának akkoriban volt zenekara, mi inkább azzal foglalkoztunk, nem fektettünk különösebb hangsúlyt a tanulmányi eredményekre. Aztán addig muzsikáltunk, hogy sem a líceumot, sem a szakiskolát nem fejeztem be. Jöttünk-mentünk a zenekarral s a tánccsoporttal, felléptünk a Megéneklünk Románia fesztiválokon, nagy rivalizálás volt akkoriban az iskolák között, hogy kinek jobb a zenekara” – meséli Emil.
Kőfaragó lett Magyarországon
Az iskolai évek után három esztendőt a bútorgyárban dolgozott. Először a szerelőműhelyben, onnan pedig a lakkozóba került, s gyakorlatban is megismerkedett ezzel a szakmával. A kilencvenes évek elején Magyarországra ment szerencsét próbálni, egy hónapot kőfaragóinasként dolgozott egy cégnél, majd Pilisvörösvárra jelentkezett mint profi kőfaragó. „Három évet dolgoztam náluk, márványt, gránitot, mészkövet, sírkövet faragtam, a kandallófaragástól a dísztárgyak esztergálásáig mindent elvállaltam. Napi tizenöt-tizennyolc órát dolgoztam, és sok pénzt kerestem” – emlékszik vissza.
Aztán megelégelte a kemény munkát, és hazajött. Egy-két hónap pihenés után oldalára kötötte hegedűjét, és elkezdte járni a falvakat. Felkutatta a cigányokat, akiktől zenélni tanult. „Kalotaszentkirályon találkoztam András Misivel, s Rácz Péter barátommal együtt elcsalt a Hargita Néptáncegyütteshez. 1996-ban versenyvizsgáztunk, és fel is vettek. Én három és fél évet muzsikáltam, Péter barátom pedig három évet brácsázott az együttesben. Ez idő alatt a megspórolt pénzemből bátyámmal megvettük az asztalosipari munkagépeket. Tudtam, a muzsikálásból nem lehet megélni, de kicsit szórakozunk, s aztán megint dolgozunk, ha elfogy a pénzünk. A műhelyt beállítottuk asztalosmunkálatra, s amikor teljesen leszegényedtem a néptáncegyüttesnél, hazajöttem, és bátyámmal közösen elindítottuk a vállalkozást. Ahogy beindult a munka, szerződést kötöttünk egy német céggel, és mai napig nekik dolgozunk. Ennek lassan tizenöt éve. A műhely kinőtte magát, jelenleg 67 személy dolgozik nálunk, kerti bútorokat készítünk. Figyelünk arra, hogy legyen alapanyag, megrendelés, s a munkások megkapják fizetésüket.”
A takarítást a fejekben kellene kezdeni
Minden, amivel foglalkozik, természetközeli, vagy a természethez kötődik, mondja Emil. „A festményeim is az univerzum megszelídítéséről szólnak. Ha valamihez hozzáfogsz, tudnod kell, hogy mit akarsz, s látnod kell a végét is egy kicsit. Kétévente kipróbálok új dolgokat, de megmaradnak a régiek is. A horgászat vagy az íjászat is ilyen. Van íjászengedélyem, de járok a Deltába is, profi szinten, szakszerűen horgászom. A festészet két éve kezdődött” – mondja.
Emil szerint ha azt szeretnénk, hogy ebben a világban rend és tisztaság legyen, a fejekben kellene kezdeni a takarítást, kielemezni az őszinte véleményeket, cselekedeteket, történéseket. Úgy véli, hogy cselekedeteink csak kis részei az életünknek, hiszen ott vannak még a gondolataink.
A muzsikálás hobbi marad
Emilék bandájának Keleti Szél Szabadcsapat a neve, hamarosan egy hanglemezt szeretnének kiadni udvarhelyszéki népi muzsikával. Külföldre is eljárnak zenélni, tavaly például a pesti Fonóban is muzsikáltak. „Menedzselni kellene ezt is, mint minden mást, nyomulni kellene, reklámozni, de nem szabad erőltetni. Hat embert nem könnyű megutaztatni, megetetni, s reggel még ki is kell őket fizetni, tehát sokan az olcsóbb megoldást választják.”
Molnár Endrével, ismertebb nevén Monyóval egy közös albumon dolgoznak, a hanganyag java része elkészült, népzenei elemekkel fűszerezett improvizatív dzsesszt játszanak. Emil receptorai a szociális problémákra is érzékenyek, testvéreivel közösen minden jó ügyet támogatnak. Ezért hozták létre a Pál Testvérek Egyesületet is, ezen belül pedig a Pál Galériát. A művészetpártolás mellett munkaerőképzéssel is szeretnének foglalkozni, a népi mesterségek népszerűsítését is célul tűzték ki. „Vannak még bácsik, akik ismerik például a kerekes szakmát. Nekünk is meg kellene tanulnunk, hiszen ne higgyük azt, hogy mindig lesz gumikerék. Egyszer elfogy az üzemanyag is, s akkor neki kell fognunk dolgozni.”
„Sajnos semmi nincs rendben”
Emilt aggasztja a jövő. Úgy gondolja, hogy minél előbb tudatosítani kellene az emberekben az önellátó gazdaság fogalmát. A falvakkal körbevett város belepusztul a hipermarketek mocskába, a rossz minőségű ételek fogyasztásába. A városi, tömbházban lakó ember is elmehetne ősei földjére, és megtermelhetné magának az élelmet, hiszen az udvarhelyiek nyolcvan százaléka faluról származik.
„Sajnos semmi nincs rendben. Az uniós pénzeket arra kellene fordítani, hogy lehetőséget teremtsenek az embereknek, termeljenek meg maguknak mindent. Sokan azért mennek ki külföldre a mezőgazdaságban dolgozni, hogy összekuporgatott pénzükből itthon megvegyék a külföldről behozott, vegyszerezett termékeket. Itt kezdődnek a bajok. Látszik a rendszeren, hogy napról napra hogyan épül le, egyre több betegség van, a falvakban eluralkodott az alkoholizmus. Pedig Udvarhelyszékből egy kis paradicsomot lehetne varázsolni, de ahelyett ülünk bent a blokkban, hivatalokban, és nem foglalkozunk magunkkal, csak mások irányításával. És közben panaszkodunk, hogy milyen rossz az élet” – mondja.
Emilék másfél-két hektáron gazdálkodnak, a zöldséget, a húst ők maguk állítják elő. Tyúkot, kacsát, libát, pulykát, nyulat, fácánt, fürjet tartanak, vannak csüngőhasú malacaik, kecskéik. „Fontos, hogy mindig friss húst egyél, egész évben élnek körülötted az állatok, megadod a lehetőséget, hogy szépen fejlődjenek, és te szelektálod őket. Az erős, őshonos fajokat kell visszatelepíteni. A kenyeret is magunk sütjük a kemencében, máskor Imre barátom felesége süt, ami szintén házi. Itt van az oldalban a sok természetes gyógyszer, a gyógynövények, tavasszal szeretnék egy szárítót megépíteni, egy teaházat. Sok tennivalónk van még” – összegzett.
Nagyálmos Ildikó |
Székelyhon.ro,

Kiderült, mit súgott Hitler a román diktátor fülébe
Az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában – mondta el az MNO-nak adott interjújának második részében L. Balogh Béni, a Magyar Nemzeti Levéltár főosztályvezető-helyettese.
Mint az interjúnk első részéből kiderült, a dél-erdélyi magyarság nagyon nehéz helyzetbe került az 1940-es második bécsi döntést követően. L. Balogh Béni történész fölvázolta a kölcsönösségi kisebbségpolitika főbb elveit is.
– 1940 és 1944 között mekkora érdekérvényesítő képességgel rendelkeztek a dél-erdélyi magyar politikusok? – Igen kevéssel, hiszen a dél-erdélyi magyarság politikai mozgástere minimálisra csökkent. Nem volt képviselete a politikai hatalomban, de még a helyi közigazgatásban sem, így ki volt rekesztve az őt legközvetlenebbül érintő ügyek intézéséből is. Legfőbb érdek-képviseleti szervének, az 1940 őszén újjáalakult Romániai Magyar Népközösségnek – Gyárfás Elemér, Kis-Küküllő vármegye egykori főispánja, a Katolikus Státus világi elnökének vezetése alatt – igen mostoha körülmények között kellett kifejtenie tevékenységét. A szigorú utazási korlátozások, a levél- és sajtócenzúra, a gyülekezési tilalom, valamint a román hivatalos szervek gyakran ellenséges magatartása szinte megbénította a szervezet tevékenységét. Leginkább a jogvédelem terén fejtett ki aktivitást, a helyi tagozatok pedig egészségügyi, szociális és kulturális feladatokat is elláttak. Különösen a Népközösség keretein belül működő, Szász Pál által vezetett Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület végzett eredményes szervezőmunkát a falusi lakosság körében. A dél-erdélyi magyarság nem hivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök számított, aki a bécsi döntés után sem hagyta el dél-erdélyi székhelyét, és Gyulafehérvárról irányította egyházmegyéjének Magyarországra került részét is. Szavának súlya volt Budapesten és Bukarestben is. A dél-erdélyi magyar lakosság védelmében a püspök – Gyárfás Elemérrel ellentétben – nemcsak megengedhető eszköznek, hanem célszerűnek is tartotta az észak-erdélyi románság vezetőivel szembeni retorziós, megtorló politikát. Noha alapvetően maga sem bízott e politika sikerében, ebben látta az egyedüli halvány reményt a dél-erdélyi magyarság katasztrofális helyzetének javítására. Habitusának megfelelően azonban úgy vélte, hogy a magyar ellenintézkedések végrehajtását lehetőleg humánus módon, önmérséklettel és kíméletesen kell végrehajtani.
– Hogyan változott meg Dél-Erdély etnikai térképe 1944-re?
– A már említett tömeges menekülthullám következtében a városi magyarság számának átlagos apadása már a bécsi döntést követő első hónapokban 10-15 százalék körül mozgott, de sok helyen ezt jóval túlhaladta. Nagyszeben mintegy hat-hétezernyi magyar lakossága például a felére csökkent, Tordán pedig – az észak-erdélyi román menekültek tömeges letelepedése miatt is – az 1930. évi közel 50 százalékról 1941-re 21 százalékra esett vissza a magyarok aránya. Brassót, ahol 1930-ban 25 ezer magyar élt, 1940 és 1942 között mintegy 15 ezren hagyták el, igaz őket jórészt pótolták a környező falvakból beköltöző magyarok. Becslések szerint 1943-ig a Zsil-völgyi magyarság 70-80 százaléka távozott. A városi menekültek többnyire munkások, napszámosok, cselédek voltak, de az értelmiségi, tisztviselői, valamint az iparos- és kereskedőréteget is megtizedelte az átköltözés. A falvak lakóit viszonylag kevésbé érintette a menekülés, közülük leginkább a katonaköteles ifjak távoztak. Az elvándorlás arányaira jellemző, hogy míg az 1930. évi román népszámlálás nemzetiségi adatai szerint Dél-Erdélyben 440 ezer magyar élt (anyanyelv alapján 473 ezer), és az összlakosság 14 százalékát képezte, addig 1941 áprilisára – ekkor volt a következő népszámlálás – a magyar „etnikai eredetűek” száma 363 ezerre csökkent, azaz a 3,3 millió dél-erdélyi népesség kevesebb mint 11 százalékára. Nem túlzás tehát kijelenteni, hogy négy év leforgása alatt a csökkenés mintegy 40 százalékos volt. Dél-Erdély etnikai viszonyai mind a mai napig tükrözik ennek hatását. A magyar elvándorlás és az észak-erdélyi román menekültek érkezése együttesen azt eredményezte, hogy a románok a dél-erdélyi városokban, ahol 1930-ban még csak az összlakosság 40 százalékát tették ki, 1941-ben 55 százalékkal már abszolút többséget alkottak, s az arány 1948-ban 62 százalékra emelkedett. Dél-Erdély 73 városából ma 72 román, Nagylak pedig szlovák többségű. Ugyanakkor ki kell emelnünk: míg Dél-Erdélyben a bécsi döntés a magyarság nagyarányú térvesztését okozta, addig Észak-Erdélyben éppen ellenkezőleg, feltartóztatta a magyarság 1920 óta tartó visszaszorulását. A négyéves magyar uralomnak is köszönhető, hogy 1948-ban Nagybánya és Felsőbánya, 1956-ban Kolozsvár és Zilah, 1966-ban pedig Nagyvárad, Szatmárnémeti és Bánffyhunyad még meg tudta őrizni magyar többségét. 1966-ban Észak-Erdély 30 városából 16-ban még mindig a magyar elem dominált.
– Volt-e lehetőség arra 1940 és 1944 között, hogy a második bécsi döntéshez képest újabb határváltozások legyenek?
– Ion Antonescu mindvégig arra törekedett, hogy a Hitlerhez való végletekig lojális külpolitikájával rávegye a diktátort a bécsi döntés megmásítására, Észak-Erdély újbóli Romániához csatolására. Románia ezért vett részt már kezdettől fogva igen jelentős haderővel Németország oldalán a második világháborúban, ezért hozott 1944 tavaszáig jóval nagyobb áldozatokat a keleti fronton, mint Magyarország. Paradox módon Hitler akkor és úgy „jutalmazta meg” Antonescu hűségét, hogy a román államvezető előtt 1944. március 23-án tett négyszemközti bejelentéséből, amely szerint már nem ismeri el a második bécsi döntést, semmilyen tényleges következmény nem származhatott. A nyilatkozatot egyrészt ugyanis nem hozták nyilvánosságra, másrészt a szovjet csapatok akkor már Románia határánál harcoltak, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Erdély kérdésében a végső szót Moszkvában, nem pedig Berlinben fogják kimondani. A német vezetés – Hitler 1944. márciusi kijelentése ellenére – a kérdésről szóló végső döntést a háború végére kívánta halasztani. Vannak arra utaló jelek, hogy Hitler valóban Romániát részesítette volna előnyben Magyarországgal szemben, de annak lehetőségét sem zárhatjuk ki, hogy a világháború győztes befejezése esetén a Führer német protektorátus alá vonja Erdélyt, vagy az úgynvezett Donauland létrehozása mellett dönt. Annak azonban, amiről egyes magyar katonai és kormányzati körök álmodoztak, hogy Németország jóvoltából Dél-Erdély is visszakerül Magyarországhoz, semmilyen realitása nem volt.
– Hogyan élte meg a dél-erdélyi magyarság az 1944. augusztus 23-ai román kiugrást? – Első látásra megszűnt az összerdélyi magyarság négy évig tartó szétfejlődése, valójában azonban az 1940 és 1944 közötti időszak igen mély, talán máig ható nyomokat hagyott a dél-erdélyi magyarok mentalitásában. Nem véletlen, hogy a nemzeti öntudatában megerősödött észak-erdélyiek nagyobb önbizalommal tekintettek a jövőbe a román uralom visszatérte után is, mint a sokkal óvatosabb magatartást tanúsító dél-erdélyiek, akiknek többsége a négyéves elnyomatást követően az általános reményvesztettség állapotában volt. E különbséget példázza az alábbi eset is, amit Csőgör Lajos, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektora írt le. Eszerint Márton Áron a következőket mondta Csőgörnek, aki nem értette, miért aggódik a püspök a magyar iskolák jövője miatt éppen akkor, amikor viszonylag kedvező a politikai helyzet. „Csőgör, kérem – kérdezte csodálkozva Márton Áron –, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk.”
Kovács András
MNO,

Hiányzik a magyar erő
Bár színmagyar településnek számít a dél-erdélyi szórványban, a Fehér megyei Nagymedvésen alig van magyar közösségi élet. Miközben a 187 lelket számláló településen is pénz kérdése a néhány gyereknek anyanyelven való oktatása, a közösség összefogással oldja meg ezeknek a nagyenyedi kollégiumba való ingáztatását. A magyar politikai alakulatok hiánya azonban a választási eredményeken is meglátszik: a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból.
Marosújvártól délkelet irányba térve, egy 35 kilométeres, nem is olyan régen még tengelytörő, mára szépen újraaszfaltozott úton haladunk arra, amerre az aránylag lanyha téli napon sem madár, sem autó nem jár, és a maroktelefon is használhatatlanná válik. Huszonöt kilométer kanyargás után érünk a környék egyetlen színmagyar falujába, Nagymedvésre.
Érdekes módon a száz évvel ezelőtt még Alsó-Fehér vármegye marosújvári járásához tartozó falut ma nagyobb arányban lakják a magyarok, mint a 19. század derekán vagy a Trianon előtti, 1910-es népszámláláskor. A település eredetéről és lakóinak etnikai hovatartozásáról árulkodik annak román neve is, a fantáziátlan Medveș. Németeket ugyan soha nem lakták, mégis vették maguknak a fáradtságot és a dualizmus korában Bärenlochra fordították.
Nagymedvés azon kevés erdélyi falu közé tartozik, ahol egyetlen cigány sem él. Az idősebbek még emlékeznek arra a roma családra, amely a kollektivizálást követően nyomban elhagyta a falut. „Ez egy színtiszta település, ahol mindössze két román menyecske van, aki férjhez jött, de ők is elmagyarosodtak” – büszkélkednek a helybéliek.
A medvésiek a középkorban még katolikusok voltak, de a reformáció idején tömegesen tértek át a protestáns vallásra. Ma már mindannyian az 1880-ban épült, de csak 30 évvel később felszentelt református templomba járnak. Azaz kellene, hogy járjanak, jegyzi meg Pál Attila lelkipásztor, aki felvidéki szülőfaluját hagyta ott, hogy a Szárazvám völgyében szolgálhasson.
„Előbb az egyetem Kolozsvárra, majd a szerelem a közeli Marosújvárra hozott. Tizenöt éve szolgálok a faluban, de mivel a helybéliek tudják, hogy távoli gyökerekkel rendelkezem, most is attól tartanak, hogy egyszer fogom magam, és visszamegyek Felvidékre vagy legalább is egy máshol megüresedő parókiára” – mondja a nagyölvedi származású, 43 éves lelkipásztor.
Pál Attila nem tagadja, időnként maga is elgondolkodik: miért kellene neki élete végéig egy poros városka és három eldugott település között hóban, sárban, latyakban ingáznia? A kérdésre szintén a belső hangja adja meg a választ: egyebet nem tehetne, ezt szereti. Egyébként a medvésiek aggálya nem teljesen alaptalan.
A gyülekezetnek utoljára a múlt évszázad elején volt kántora, és miután nyugdíjba ment, senki nem jelentkezett a helyébe. A több mint 130 éves templom orgonája ma is működőképes, csak nincs, aki megszólaltassa. Az épületre viszont ráférne a tatarozás. Utoljára nyolc éve újították fel, de a megyei önkormányzat, a hívek és a falu szülötte, Illés Kálmán Marosvásárhelyen élő vállalkozó támogatásából mindössze egy kisebb javításra futotta.
Anyukából óvó néni
Míg Isten házában csend honol, a helyi óvoda egyetlen termében megérkezésünkkor négy csöppség dalol. A csoportban heten vannak, de hárman éppen hiányoznak. Jövőre sem lesznek többen, bár az előző években tízen-tizenegyen is nyüzsögtek a szépen rendbetett teremben. A helybéli Kőmíves Rozália idestova tíz esztendeje oktat a nagymedvési óvodában, ahova első nap reggel még szülőként érkezett, délben viszont már helyettes pedagógusként távozott.
„Tíz évvel ezelőtt, 2004 őszén az akkor kétéves kisfiamat hoztam oviba és a többi anyukával egyetemben kíváncsian vártuk az új óvó nénit. Teltek a percek, órák, szinte dél lett, de nem érkezett senki. Akkor az egyik anyuka hozzám fordult és azt mondta: Rózsika, te biztos jó óvónő lennél, maradj itt, próbáld meg! Azóta itt ragadtam” – kezd a nem szokványos történet felidézésébe az immár évtizedes tapasztalattal rendelkező óvónő.
Kőmíves Rozália, aki 2004-ben a település két érettségizett asszonya közül az egyik volt, már másnap megkapta Gyulafehérvárról a kinevezését, a következő évben pedig beiratkozott a Babeș–Bolyai Tudományegyetem kihelyezett nagyenyedi tanítóképző tagozatára. Mint mondja, élete egyik legnehezebb időszaka következett, amikor egyszerre volt háromgyerekes anyuka, óvónő és diák, de úgy érzi, mindenképpen megérte.
Ma már okleveles és végleges állással rendelkező pedagógus, aki holland kapcsolatainak köszönhetően szépen rendbe tetette az óvodát, az iskolát és a közös udvart. A két tanintézetet egy fal választja el, utóbbiban kilenc elemista tanul összevont osztályban. A szülési szabadságon lévő tanító néni hiányában most éppen a „dombon túli” Bethlenszentmiklósról medvési kvártélyba költözött Molnár Júlia oktatja a gyerekeket.
„Az I–IV. osztály egy nagy család, az egyik kislány kivételével mindannyian testvérek. Ügyesek, amikor akarnak, olyannyira, hogy engem is meglepnek” – jellemzi tanítványait a fiatal, szintén Nagyenyeden és Kolozsváron diplomázott pedagógus. Mint mondja, a nyáron három negyedikestől készül megválni, ketten közülük Enyeden, a kollégiumban folytatják, a harmadik a községközpontba, a szomszédos magyarforrói román iskolába készül. „Az anyagiak döntenek abban, hogy ki hol kezdi az ötödik osztályt” – magyarázza Molnár Júlia.
Elemi után irány a kollégium
Kőmíves Rozália fia egyike a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban tanuló nagymedvési gyermekeknek. „A múltkor könnyes szemekkel fordult hozzám, azt kérdezte: te tudod milyen egy 11 éves gyereknek egy hétig anyuka nélkül lenni?” – idézi fel fiacskája keserűségét a hétvégi búcsúzásokkor mindig elérzékenyülő szülő.
A medvési szülőkön kívül a tiszteletes az, aki átérzi a kollégista diákok szomorúságát, hisz ő az, aki minden egyes vasárnap szemtanúja lehet a könnyes elválásoknak. Pál Attila hétről hétre összegyűjti a környék magyar gyerekeit, és kocsijával kiviszi a veresmarti vasúti megállóhoz, ahol felteszi az enyedi vonatra. Itt a kicsiket a nagyobbakra bízza, és azzal indítja útnak, hogy öt nap múlva ismét péntek lesz, akkor újra láthatják családjaikat.
A kollégiumi „száműzetés” nem csak a mostani nemzedék keresztje. Évtizedekkel ezelőtt a mecénásként emlegetett Illés Kálmán is azok közé tartozott, akik vállalták az enyedi kollégista életet, csakhogy anyanyelven tanulhassanak. „Két fiútestvére Magyarszentbenedekre ment román osztályba, de Kálmán már tízéves korában kikötötte, hogy ő inkább Nagyenyedre költözik a bentlakásba, vállalja a távollétet, de magyarul akar továbbtanulni” – meséli a vállalkozó édesanyja, Illés Kató néni.
Divatjamúlt templom, táncház és fonó
A papon és óvónőn kívül, a 76 éves asszony is a település meghatározó személyiségei közé tartozik. Amint a tiszteletes fogalmaz, a központi útelágazásban lakó Kató néni Nagymedvés minden egyes rezzenésével napirenden van. Szinte nem lehet úgy elhaladni a portája előtt, hogy ne vegyen észre, ne szóljon hozzád. A múltkor például ő volt az, aki észrevette, amint valaki belekaszál az egyház lucernásába, és nyomban értesítette a tiszteletest. Kora és özvegysége ellenére mindmáig jól tartja magát, csak azt bánja, hogy „oly nagyot fordult a világ”.
„A mi időnkben a templomban három-négy padsort csak mi, fiatal leánykák töltöttünk meg. Ma az egész istentiszteleten, ha vagyunk ennyien. Sajnos, amikor harangoznak, a fiatalok nem a templomba, hanem a kocsmába veszik az irányt. Bezzeg mi nem az ívóba jártunk, hanem a fonóba” – állítja, és szomszédasszonyára néz, aki helyeslően bólogat. Hajdanán a medvési fiatalok a vasárnapi táncházi mulatságot is képesek voltak megszakítani és betérni a vecsernyére, hogy az ámen kimondása után ismét ott folytassák a csűrdöngölést, ahol abbahagyták.
„A kultúrotthonban ősztől tavaszig Cseh András húzta a talpalávalót. Egy gond volt mindössze: éjfélig ott lógtak rajtunk és figyeltek a csendőrök – mondja, majd értetlenségemet látva hozzáteszi. – Hát a szüleink, kik mások!” Az öregasszony ma is elérzékenyül, és sírásba fakad, ha a rádióban csárdást hall. Mint mondja, az urára, a négy évvel ezelőtt, éppen az ő névnapján távozott Kálmán bácsira és a fiatalkori táncos estékre emlékezteti.
Már a kocsma sem a régi
Bár nem harangoznak, a hétköznapi déli órában mi is benézünk a kocsmába. Mindössze ketten osztják a világ dolgait egy kávé mellett füstölögve. „Már ide se jönnek a fiatalok, de a törzsvendégek is lekoptak lassacskán. Inkább megveszik a kétliteres bort vagy sört az üzletben, és hazaviszik, otthon isszák meg” – panaszkodik a fiatal kocsmárosné.
Székely Júlia szerint most éppen annak a három hétnek a kellős közepén tartunk, amikor az embereknek nincs pénze. Ugyanis a nyugdíjkézbesítést követő héten még van élet a kocsmában, utána viszont mindenki meghúzódik otthon. „Nem szegény ez a falu, csak a patkoló kovácson kívül nincsenek vállalkozók” – világosít fel férje, Székely Ferenc.
Mivel a Szárazvám völgyét hátrányos helyzetű vidéknek minősítették, itt az állattenyésztőknek járó, úgynevezett APIA-segély is nagyobb, mint másutt. Egyébként Székelyék sem az ívó működtetéséből élnek. Közel harminc tehenet gondoznak, így naponta 150–200 liter tejet szolgáltatnak be egy magyarlapádi feldolgozónak.
A családfő, aki szabadidejében a csombordi állategészségügyi technikumot végzi, hallani sem akar az esetleges városi életről. Ugyanezen az állásponton van a szászmedgyesi származású hitvese is. „Mihez kezdenénk mi a három gyerekkel egy-egy ezer lejes fizetésből?” – kérdez vissza, amikor a fiatalok migrációja és a falu elöregedése kerül szóba.
Lenullázott művelődési élet
Míg a templomlátogatás lanyhult, az amúgy sem túl pezsgő művelődési élet teljesen megszűnik. Még az öregek sem emlékeznek, mikor járt utoljára színtársulat a Marosvásárhelytől kevesebb, mint száz kilométerre fekvő faluban. Pál Attila lelkipásztor is szomorúnak tartja, hogy március 15. kivételével a helyiek egyetlen nemzeti ünnepet sem ülnek meg. Az 1848-as forradalomról való megemlékezés Bartha Miklós nyugalmazott tanárnak köszönhetően került be piros betűkkel a naptárba.
„Lehet, hogy az én hibám is, de a karácsonyi templomi szereplésen kívül egyébre nem tudom rászoktatni a helyieket. Próbálkoztam a bibliaórákkal, eleinte még látogatták, de aztán az is bedöglött. Sajnos a falu közösségét az érdektelenség jellemzi” – állapítja meg keserű szájízzel a pap.
A ’89-es fordulat óta például csak egyszer találkoztak a Medvésről elszármazottak, mert a 187 fős közösségben nincs senki, aki legalább két-háromévente falunapokat szervezzen. Közösségi eseménynek kizárólag a halotti torok és a keresztelők számítanak. Mint minden fogyatkozó gyülekezetben, sajnos az előbbiből van több. Utoljára az RMDSZ kampánykaravánjának a bömbölő hangfalai rázták fel valamelyest Nagymedvést.
„Az a baj, hogy ők is csak négyévente jönnek el, gyorsan elmondják a magukét, ígérnek ezt-azt, majd arra bíztatnak, hogy szavazzunk a tulipánra és továbbállnak!” – mondja Székely Júlia. A szövetség hiánya a falu életében immár a választási eredményeken is meglátszik. Bár Medvés színtiszta magyar településnek számít, a román pártok igencsak szép arányban kanyarítanak le a leadott voksokból. Valamikor négy RMDSZ-es is képviselte a magyarságot a forrói önkormányzatban, tavalyelőtt már csak Székely István jutott be a testületbe.
Jellemző, állítja a pap, hogy a faluból eddig senki nem igényelte a magyar igazolványt, sem az egyszerűsített honosítást. Talán jogosan merül fel a kérdés, hogy a magyar–román sportmérkőzéseken a kocsmában tévézők kinek is szurkolnak? „Olyankor csakis a magyaroknak” – válaszolja mintegy magától értetődően Székely Júlia.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

"A szemünk előtt vannak a jó oktatási módszerek"
A „szemünk előtt” jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Péntek János. A kolozsvári professzort az oktatás minőségét bíráló nyílt leveléről kérdeztük.
Nyílt levelet tett közzé a romániai magyar közoktatás helyzetéről. Mi késztette a leközlésére?
A két általánosabb okot megjelöltem a nyílt levél első bekezdésében: nem elég, mint korábban magam is tettem, meggyőznünk a szülőket az anyanyelvű oktatás fontosságáról és előnyeiről, a színvonalat is biztosítani kell, egyébként szülő és gyermek egyaránt csalódhat. A másik ok, mint írtam, hogy a tehetségtámogató programunknak is gondja van ezzel: a mi támogatásunknak is alapvető feltétele az anyanyelven való tanulás, közben 11 év több száz tanulóra és száznál jóval több iskolára kiterjedő tapasztalata szintén az oktatás aggasztóan csökkenő színvonalát jelzi. Ehhez járultak most az újabb iskola-összevonási tervekről folyó viták, a Transindexen megjelent riport a gyimesi tanulók ingázásáról, a legújabb PISA-jelentés, a Kovászna megyei decemberi próbavizsgák lesújtó eredményei, az iskolai használatra szánt történelmi atlasz körüli botrány, egy decemberi kolozsvári konferencia a lakótelepi szórványokról, és még lehetne sorolni a távolabbi és a közvetlenebb indítékokat. Közben két idézet járt a fejemben, az egyik Illyés Gyula Bartók verséből: „mert növeli, ki elfödi a bajt”, a másik az amerikai tudós, Carl Sagan egyik könyvének fejezetcíme: „Aki szereti a hazáját, az kérdez.”
A Péntek János nyílt levelében felvetett problémákra korábban a maszol.ro reagáltatta az oktatási minisztérium RMDSZ-es államtitkárát is. Király András a lapunknak adott interjúban részben kétségbe vonta azt az állítást, miszerint a romániai magyar közoktatás minősége elmaradna az országosétól. Az államtitkár kilátásba helyezte egy olyan háttérintézmény megalakítását, amely szakmai minőségi fejlődést és állandó minőségellenőrzést biztosítana az oktatásban.
Úgy éreztem, kötelességem megszólalni, kérdezni. Igen: az iskolában és a nyilvánosságban is természetesnek kellene lennie a kérdezésnek, annak, hogy a tanuló is bátran kérdezzen, ne csak a tanár; a nyilvánosságban is, az áhított, de (még?) sehol nem tapasztalható civil világban is bátorítani kellene a kérdezést, a véleménymondást. Egyelőre most inkább ennek az ellenkezőjét érezzük, ezért válhatott most feltűnővé az én véleményem, rákérdezésem. És ezzel most úgy vagyok, hogy annak örülnék leginkább, ha valaki tényszerűen megcáfolhatná állításaimat. Egyébként csak a Krónikának küldtem el a levelet. Azóta tudtommal vagy tudtom nélkül többen átvették. És ez jól van így: ha közügyről van szó, tudjanak róla minél többen.
A nyílt levélben rengeteg bírálatot fogalmaz meg. Sokan, akik olvasták, azt kifogásolják, hogy nem javasol módszereket a minőség javítására. Ezt hogyan kommentálja?
Szomorú iróniával azt mondhatom, könnyű helyzetben vagyunk: „a módszerek” itt vannak a szemünk előtt. Ha ugyanis sereghajtók vagyunk Európában, akkor csak jó és még jobb gyakorlatot, követhető mintákat találunk körülöttünk, sőt saját korábbi gyakorlataink is jobbak voltak, mint a mostaniak. Jó mintái vannak a pedagógusképzésnek, az oktatásszervezésnek, a felelősségvállalásnak, a minőségbiztosításnak vagy akár a felelősségre vonásnak. Például néhány hónapja egy németországi iskola szülői közössége beperelte az iskolát, mert gyengék voltak az érettségi eredményeik. Nálunk ilyesmit még a sajtóban sem lehet szóvá tenni, nemhogy a bíróságon.
De a jó gyakorlatokhoz teljesen más szellemre van szükség: a bizalomra, nem a bizalmatlanságra, annak el- és felismerésére, hogy az is a közjót akarja, akinek más a véleménye, arra, hogy véleménye miatt senkinek ne kelljen félnie felettese bosszújától. A hatáskörök és szakmai illetékességek világos elhatárolására, tiszteletben tartására, de a folyamatos együttműködésre is szükség van. Az oktatási hatóság és az oktatáspolitika szakmailag is saját magát tekinti a legilletékesebbnek, gyakorlatilag senkiben nem bízik meg, aki a körön kívül van, gyakran saját szűkebb érdekeit követi. Egyszer az egyik illetékesre rákérdeztem, és kiderült, gyakorlatilag nincs folyamatos együttműködés és bizalom a politika, a hatóság és a szakmabeliek között.
Sok szülő viszont megkönnyebbülve olvasta a levelet, mintha végre szószólójára talált volna abban, amit eddig nem mert nyilvánosan kimondani. Mit gondol arról, hogy a levelén felbátorodva sokan elsősorban az oktatókat és (politikai) felelősségvállalókat hibáztatják a gyenge iskolai eredmények miatt?
Az oktatást többféle szerepben és látószögből volt és van alkalmam megtapasztalnom. Saját életemben sorsdöntő volt az iskola, szülőként hasonlót mondhatok gyermekeim életpályájáról. Öt évtizede vagyok tanár, és akiket taníthattam, azoknak nagy része is tanár, pedagógus, sokkal közülük most is tartom a kapcsolatot. Kutatóként az utóbbi másfél évtizedben szinte folyamatosan foglalkoztatott az oktatás nyelvisége, nyelvi helyzete. Az anyanyelvi mozgalomban (www.aesz.ro) rendszeresen találkozom erdélyi iskoláink tanulóival, tanáraival (mint legutóbb is, jan. 31-én Sepsiszentgyörgyön a középiskolások helyesírási versenyén). És a szinte napi törődés a tehetségtámogató programmal...
Azt hiszem, elég világos, hogy én a magam módján, a legutóbbi nyílt levélben is, az iskola, az oktatás, végső soron a közösség érdekeit tartom szem előtt. A szülőkét és a tanulókét, és azokét a kitűnő pedagógusokét is, akik maguk is azért szenvednek, mert nem segítik, hanem akadályozzák őket. Ez a fajta nivellálás, amely feltételekben, elismerésben, fizetésben egy szintre helyezi az igazi pedagógusokat, és azokat, akik szükségből vagy jobb híján kerültek erre a pályára, ez a nivellálás az igazi pedagógusokat demoralizálja. Függő viszonyukban nehéz megszólalniuk, ez teljesen érthető. Az oktatás, a szülők és a tanulók, az igazi pedagógusok érdekében kell megszólalni, mert ők szinte egyáltalán nem jutnak szóhoz. Meg kell nézni a sajtót: érettségi után vagy akár most is a vezetők nyilatkoznak, magyarázkodnak, és többnyire a szülőkre és a tanulókra, általánosabban a rendszerre, a külső körülményekre hárítják a felelősséget. Nekem (és talán nemcsak nekem) az a véleményem, hogy mindennek az okát és a javítás lehetőségét mindenekelőtt saját magunkban kell keresnünk.
Egy életen át azt a nevelési irányzatot képviselte, hogy a meglévő tehetséget, kincset kell erősíteni a gyermekben, nem pedig álértékekből építkezni, a helytelen megoldásokat pedig el kell vetni menet közben. A levél mintha mégis a szabványos értékrendszereknek, mércéknek akarná megfeleltetni az erdélyi tanulók ismeretszintjét. Ezt hogyan látja?
Nem egészen világos számomra a kérdés. Az iskolázottság, a műveltség mindenki számára fontos. Azt vallom, és ezért van a rögeszmés tehetségtámogató programunk, hogy mindenféle környezetben vannak különös képességű, tehetségű gyermekek. És ők nem tehetnek arról, hogy távolabb születtek az elit iskolától, hogy lakótelepen vagy távoli szórványban, kistelepülésen élnek. Néhány éve megkeresett egy szülő az egyik nagyon kicsi székely településről, ahol már akkor összevont alsó tagozat működött. Azt kérdezte tőlem, mit tegyen a gyermeke érdekében, amikor az iskolájukban abban az évben háromszor cserélték a képesítés nélküli tanítót. Vagy milyen esélyei vannak egyik ösztöndíjasunknak, annak a magyar iskolába járó, kitűnően tanuló cigány leánykának, aki tizedmagával él lakásuk egyetlen szobájában?
Szabványos értékrendszer? Szabványos mérce? Nem. A közös alapról mindenkit a csúcsra kellene eljuttatni, arra a csúcsra, amit képességei szerint elérhet. Az én szememben ugyanolyan csúcs a jó szakember, iparos, az orvos, az óvónő és az egyetemi oktató.
Mi változott meg, vagy csoportosult át a 21. századi erdélyi közoktatásban? Ez a módosult oktatási igény vajon nem a teljes romániai oktatást – az elavult pedagógiai módszereket – volna hivatott megváltoztatni?
Az oktatási igény valóban változott, de abban nem, hogy továbbra is – mint mondtam – színvonalasnak, versenyképesnek kell lennie. A legújabb, a mobilitással és a globális környezettel összefüggő, fokozott igény éppen a versenyképesség: nem egy szűk körben, hanem ismeretlen, távoli környezetben is vállalni kell a megmérettetést. Ez egészen más, mint a hagyományos erdélyi világ, más felkészültséget és szellemet kíván. Tartalmilag is teljes a változás: az érettségiző alapkészségeihez ma már hozzátartozik a számítógép, az autóvezetés, a nyelvtudás. A módszerek is hatékonyabbá váltak. De attól tartok, a mi oktatásunkat már elavult pedagógiai módszerekkel sem lehet megvádolni, gyakran inkább a teljes módszertelenséggel. Ingadozunk a régi és az új tartalmak, a régi és az új módszerek, a régi és az új szellemiség között. Határozottabban kellene lépnünk a nyitottabb világ felé.
Hogyan látja, mekkora szerepe van a szülőnek ebben a sokak szerint aggasztóvá váló intellektuális válságban?
Közhely a szülői szeretet, a szülői felelősség, az, hogy a legtöbb szülő jót, többek között jó iskolát szeretne gyermekének. Ezért áldozatot is képes hozni. Ezen kívül a legtöbb, amit tehet, hogy munkára, felelősségre szoktatja a gyermekét. A tanulás is munka. A Nyilas Misi pályázatokból inkább azt látjuk, hogy ettől a szülők néha túlságosan is óvják gyermeküket, különösen a lányokat, kamaszkorukban, fiatal felnőtt korukban is gyermekes (hogy ne mondjam: infantilis) az érdeklődésük, a napi foglalatosságuk. És minden gyermek számára fontosak a minták, a követhető, vonzó minták. Elsősorban az a minta, amelyet a szülők nyújtanak. Ennél többet nem lehet elvárni a szülőtől: a tantárgyakat nem nekik kell megtanítaniuk, nem is magántanárnak, hanem az iskolának.
Megfogalmazta azt a véleményt, hogy Európa cselédpiacát gazdagítjuk. Mire alapozza ezt a kijelentését?
Lehet, valaki ezt úgy olvassa, hogy erre csak azért hivatkoztam, mert valami csattanóval akartam zárni levelemet. Erről szó sincs. Az viszont – gondolom – mindenki számára egyértelmű, hogy iskolázottság, szaktudás nélkül sem itthon, sem Magyarországon, még kevésbé távolabbi országokban másra nincs esélye egy fiatalnak, mint a szakképzetlen munka. De ezt én még konkrétabban értettem: már most is szociológiai felmérést lehetne végezni ezzel a témával, hogy Erdély mint cselédpiac. Tévedés ne essék: semmilyen munkát nem nézek le, inkább a munkátlanságot, a cél nélküli téblábolást. De az sem megnyugtató, hogy visszatérhet a régi sorsunk a bukaresti (vagy budapesti) magyar cselédlányokkal (bébiszitterekkel?), a kényszerből mindenféle munkát elvállaló férfiakkal. Már most is sokan vannak ebben a helyzetben. Igaz, ennek nem csupán oktatásunk az oka, de nem is lehetünk elégedettek önmagunkkal.
Számos fiatal külföldöt választja tanulmányai folytatására, sokan haza sem térnek. Egy esélyegyenlőséget szavatoló oktatási rendszer Ön szerint hazacsalogatná ezeket a fiatalokat is, vagy egyébre is szükség lenne ehhez?
Egy színvonalas, esélyegyenlőséget és versenyképességet szavatoló rendszer jóval több fiatal számára biztosítana itthon lehetőségeket. Akik kényszerből, időlegesen mentek vagy mennek el, bármikor szívesen dolgoznának itthon. A csúcson is versenyképes, Erdélyből elszármazottak „hazacsalogatásához” viszont nagyot kellene változnia az egész országnak és a mi magyar világunknak is. Szellemben is, nemcsak gazdaságilag. Mindezt túlságosan görcsösen nézzük, és ez is riasztó, nem értjük a fiatalokat, inkább ítélkezünk fölöttük.
A Nyilas Misi tehetségtámogatás egyike azoknak a programoknak, amelyeket Ön kezdeményezett, éppen egy másféle nevelés népszerűsítéséért, felismerve, hogy sok esetben az anyagi hiányosságok állnak a gyermekek fejlődésének útjában. A névadó szereplő története mennyiben cseng vissza az Ön nevelési módszereiben?
A Nyilas Misit két-három itthoni és magyarországi munkatárssal indítottam el (www.nyilasmisi.ro). Az önzetlen működtetők köre most is nagyon szűk, a támogatóké viszont kiterjedt az egész világra. Számomra ez éppen a bizalom erejét bizonyítja. A program névadója É. Kiss Katalin budapesti nyelvészprofesszor volt, kulcsszereplője az indításnak és a további működtetésnek. Igen, Nyilas Misikre gondoltunk, a mi világunk tehetséges, jó szándékú, de külső körülményeik miatt esélytelen gyermekeire. Talán tettünk valamit értük. Nekem egyébként nincsenek saját nevelési módszereim, de a fentiekből talán kiolvasható, mit látok én célravezetőnek a nevelésben és az oktatásban.
Gondolja, hogy még van esélye az erdélyi Nyilas Misiknek itthon boldognak lenni, jóként és igazként élni?
Ha nem ezt gondolnám, és nem hinnék benne, akkor nem csinálnám, és nem fertőztem volna meg másokat is ezzel a hittel. Lehet, hogy ez falra hányt borsó, naivitás, mint a levél is, amelyet megírtam.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro,

Elismerés a munkájáért
A moldvai magyar oktatás megalapozásában vállalt szerepéért Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult csíkszeredai magyar szakos tanárnak, volt iskolaigazgatónak adományozta A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) az idén első alkalommal kiosztott Petrás Incze János-díjat.
Áder János, Magyarország köztársasági elnöke a fővédnöke az idei, szombaton megrendezendő budapesti csángó bálnak, amelyen A Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány (AMMOA) által alapított Petrás Incze János-díjat is átadják. A díjat idén először osztják ki, és azok kaphatják, akik sokat tettek a moldvai magyar oktatás érdekében. A kitüntetést Petrás Incze János (Forrófalva, 1813. − Klézse, 1886. szept. 6.) moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész után nevezték el.
Csíkszeredai az első kitüntetett
A csángó gyerekeket támogató, az AMMOA-val szoros együttműködésben dolgozó, Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület elnöke, Pákozdi Judit elmondta, a Petrás Mária-kerámiát, oklevelet és pénzjutalmat tartalmazó díj idei kitüntetettje Borbáth Erzsébet, akinek a moldvai magyar nyelvű oktatás megalapozásában, az első generációs értelmiség kinevelésében vállalt szerepéért adományozzák azt.
Alázattal kell szolgálni
A jelenleg Csíkszentmártonban élő Borbáth Erzsébet nyugalomba vonult magyar szakos tanár, a csíkszeredai József Attila Általános Iskola volt igazgatója a tőle megszokott szerénységgel fogadta a kitüntetés hírét. Mint portálunknak mondta, egészségi állapota miatt nem tudja személyesen átvenni azt, de nagy megtiszteltetésként értékeli, hogy őt jelölték a díjra. Megfogalmazta, ha Széchenyi a legnagyobb magyar, és Orbán Balázs a legnagyobb székely, akkor Petrás Incze János a legnagyobb moldvai magyar. „Hogy lehet kiérdemelni egy olyan díjat, amelyet az ő neve fémjelez? Egyetlen módon: alázattal szolgálni, cselekedni a moldvai csángómagyarok ügyéért, amelyért ő életével, áldozatos munkájával küzdött, dolgozott, és példát mutatott az utána jövők számára, hogy »vérei ne maradjanak az értelem míveletlenségében«” – foglalta össze gondolatait Borbáth Erzsébet.
Munka a csángó gyerekekért
A pedagógus munkája 1990 óta fonódik össze a csángó gyerekek oktatásával, akkor érkeztek Csíkszeredába, a József Attila Általános Iskolába moldvai csángómagyar gyerekek, hogy magyar nyelvű oktatásban részesülhessenek. Az iskola akkori munkaközössége felvállalta a programot, melynek keretében 2000-ig, a szakszerű moldvai magyar oktatás beindulásáig az iskola felső tagozatán minden évben egy osztálynyi csángó fiatal kezdhette el a magyarul tanulást. A fakultatív magyarórák moldvai elindítása után 2000-től a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) megbízásából Borbáth Erzsébet szakirányítója volt a programnak, amelyből egy évvel az RMPSZ előtt, 2004-ben lépett ki. 2011-től, amikor ismét az RMPSZ-t bízták meg a csángómagyar oktatási program irányításával, a felügyelőbiztosság munkájában vesz részt.
„Szakmai hozzáértésre van szükség”
Borbáth Erzsébet véleménye szerint a fakultatív magyarórák mellett a középiskolában magyarul továbbtanulni kívánó moldvai csángó gyerekek számára jó lenne egy átmeneti időszak magyar tannyelvű általános iskolában, mielőtt kilencedik osztályba kerülnek. Az óvodától nyolcadik osztályig tartó román tannyelvű oktatásról hirtelen magyarra váltani ugyanis nehézséget és hátrányt is jelent a diákok számára – mutatott rá. A csángómagyar oktatási program jelenlegi helyzete kapcsán azt mondta, a szakmai hozzáértés nagyon fontos. A Moldvában tanító pedagógusok jó szándéka vitathatatlan, a munkát pedig ki-ki képességei és felelősségérzete szerint végzi – értékelte.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Másfélszáz székely önkormányzat nyilvánítsa ki akaratát! – Nyílt levél a székely önkormányzatokhoz
Az elmúlt években Székelyföld közössége többször kifejezte akaratát, hogy legfontosabb nemzetpolitikai törekvését a demokrácia legmagasabb szintű intézményének gyakorlásával, népszavazással erősítse meg. A Székely Nemzeti Tanács több alkalommal szorgalmazta, írjanak ki helyi népszavazást Székelyföld autonómiájáról.
Ennek jegyében megszervezte és lebonyolította azt a népszavazást, amely során 210.000 székelyföldi polgár (a válaszadók 99%-a) mondott igent az autonómiára. Legutóbb Hargita és Kovászna megye önkormányzati testülete fogadott el egy népszavazásra vonatkozó határozatot, ám a kormánybiztosok megakadályozták a döntések végrehajtását. Mindez annak ellenére, hogy a népszavazás intézményének alkalmazását minden, Románia által is elfogadott nemzetközi egyezmény szorgalmazza, sőt, kötelezővé teszi.
Most Románia közigazgatási átszervezésének időszakában még hangsúlyosabban érvényesítenünk kell az Európai Unióban széles körben alkalmazott elvet, miszerint egy (közigazgatási hatáskörökkel is felruházott) régiót nem kijelölni, hanem elismerni kell. Egy ország bármilyen közigazgatási átalakítását elsősorban a lakosság hosszú távú érdekeinek, a demokrácia elveinek és az adott ország nemzetközi kötelezettségeinek figyelembevételével kell végrehajtani. Egy közigazgatási egység hatékony működésének fontos feltétele, hogy ne pillanatnyi politikai konjunktúra mentén alakítsák ki határait, szerkezetét, határozzák meg hatásköreit, hanem az illető régióra jellemző természeti, társadalmi és kulturális ismérvek, a régióban élő közösségek hagyományainak legmesszemenőbb figyelembe vételével.
A Székely Nemzeti Tanács ezúttal kéri fel Székelyföld százötvenhárom önkormányzatát, hogy a fenti elvek figyelembevételével, jelen nyílt levélhez csatolt határozattervezetet elfogadva egységesen nyilvánítsa ki az általa képviselt közösség autonómia iránti igényét, és tegye láthatóvá a nagyvilág számára, amit a prefektusi önkény a népszavazások meggátolásával el akar rejteni: a székely falvak és városok egységes akarattal egyetlen, de különálló közigazgatási egységbe akarnak tartozni. Ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, egy szerves törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Marosvásárhely, 2014. február 12.
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

RMDSZ–MPP-tárgyalások – Feltétel az autonómia
Folytatja a tárgyalásokat az RMDSZ-szel a Magyar Polgári Párt (MPP) az Európai Parlamenti választásokon való közös indulásról, továbbra is a „nemzeti válogatott” felállítását tartanák az erdélyi magyarság számára a legésszerűbb döntésnek – jelentette ki Kulcsár-Terza József, az MPP háromszéki elnöke.
A polgári párt megyei elnökei (nyolc ilyen szervezetük van) a hét végén a Szatmár megyei Kaplonyban tanácskoztak az országos vezetőséggel. Teljes volt az egyetértés, mindannyian azt mondták, a megkezdett tárgyalásokat, a tavaly október 27-én elindított „közös menetelést” folytatni kell, nemzeti ügyekben szükséges az összefogás, és „aki ennek nem tesz eleget, az magára vessen” – mondta el Kulcsár-Terza. Kifejtette, azért tárgyalnak az RMDSZ-szel, mert a szövetség vezetői kezdeményezték ezt, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) részéről azonban nem kaptak ilyen felkérést. Az RMDSZ-szel folytatott egyeztetéseken egyetlen, ám kizáró jellegű feltételük van: Székelyföld területi autonómiájának ügye, elvárják, hogy a végleges EP-lista kialakítása előtt, még a közvitára bocsátást megelőzően kézhez kapják az RMDSZ által kidolgozott autonómiastatútumot, és azt is, hogy figyelembe vegyék majd jobbító észrevételeiket – hangsúlyozta a háromszéki MPP-elnök.
„Ha ez nem történik meg, akkor nem lesz megállapodás, nem lesz közös lista” – mondotta. Minden egyéb kérdéshez hajlandóak rugalmasan viszonyulni, de el kell kezdeni a tárgyalásokat (időpontról egyelőre nem nyilatkozott senki), hogy felelős döntést hozhassanak – mondotta. A kaplonyi találkozón számba vették az elkövetkező időszak teendőit is, eldöntötték, teljes leltárt készítenek. 2014 október elsejéig minden helyi és megyei szervezetnél tisztújítást tartanak, majd elkezdődik a munka, hogy felkészüljenek a 2016-os önkormányzati választásokra. A nyolc megyei elnök beszámolójából egyöntetűen kitetszett, hogy az EMNP megszületése „megtörte a jobboldalt”, nincs az az erejük már, mint 2008-ban volt. „Azok hagyták el a pártot, akiket nem csak a nemzeti érdek, de az önérdek is vezérelt. De nem állunk olyan rosszul, mint sokan szeretnék” – fejtette ki Kulcsár-Terza. Farkas Réka

Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem volt idő lelkiismeret-furdalásra (Látogatóban egy kommunista pribéknél)
Florian Cormoșt 115 ember halálával vádolják. Az egykori munkatábor-parancsnok most 87 éves. Alkalmunk volt találkozni vele nagyváradi otthonában Nick Thorpe (BBC) és Kálnoky Boris (Die Welt) kíséretében egy nappal neve és a hivatalos vádemelés nyilvánosságra hozatala előtt.
A kétszobás nagyváradi panellakásban lányával, Eugeniával él, aki foggal-körömmel próbálja védeni idős édesapját. „Húsz éve vége a kommunizmusnak. Ezeket a dolgokat mindenki már rég elfelejtette. Az apám egy idős ember. Miért nem lehet őt békén hagyni?” – szüremlenek át indulatos szavai a konyhából. A nappaliban Cormoș úr ül. Arca kifejezéstelen és megviselt. 1952 végén lett parancsnok a munkatáborban ’53 tavaszáig, négy hónapot. Ez idő alatt a táborban 115 ember halt meg – derül ki a Cernavodăban található dossziékból. A halál oka főként éhség. Florian Cormoș körülbelül 3000 fogolyért felelt a csatornaépítés közben. „Én nem öltem meg senkit. Én csak egy bűnbak vagyok. Van jegyzőkönyv. Egy megbeszélésről a belügyminiszterrel, ott kell keresni. A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit csinálunk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyék egészségessé őket. Vagyis hogy haljanak meg minél hamarabb. Ez a rendelet Pavel Ștefantól jött, ő volt akkor a belügyminiszter” – magyarázza. A fent említett jegyzőkönyv sehol nem található. Cormoș nem győzte hangoztatni, hogy ő csak 12 ember haláláról tud. A lelkiismeret számára ismeretlen.
– Volt lelkiismeret-furdalása?
– Ilyesmire nem volt időm. Sok volt a gyűlés.
– Akkor nem halt meg 115 ember?
– Mit gondolnak, Auschwitzban voltam? – hangosan felnevetett. Aztán felmerültek benne a kérdések. Mi lesz most? Mit akarnak csinálni vele? „Jöjjenek, vádoljanak meg a világ összes bűnével, s röpítsenek golyót a fejembe! Elfáradtam” – mondta keserű arccal, egyszerűen, pátosz nélkül.
Kali Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Kolozsvár kérdezett, Mátyás király és a lova pedig válaszolt
A többnyelvűséget kívánta népszerűsíteni az Igen, tessék! mozgalom
Hűséges alattvalóként járulhatott Mátyás király – illetve annak szobra – elé Kolozsvár apraja-nagyja tegnap délután, amikor az Igen, tessék! mozgalom által a Főtéren szervezett performansz keretében feltehették kérdéseiket nagy királyunknak.
A feleletre nem kellett sokat várni, Mátyás és lova pillanatok alatt megfogalmazta többnyire diplomatikus, helyenként tréfás válaszát, éppen azon a nyelven, amelyen a kérdések elhangzottak: magyarul, románul, angolul, németül, olaszul és franciául. Így derült fény egyebek mellett arra is, hogy Mátyás és lova rendszeresen hallgatja Kolozsvár rádióit, arra a kérdésre pedig, hogy milyen egyetemre iratkozna be, kijelentette: a világegyetem iránt érdeklődik. Bajtársa, az eseményen Rocinante névre keresztelt ló is hősiesen állta a sarat, és elárulta: gazdájának főként az szerez örömöt, hogy immár száztizenkét éve az ő hátán ülhet. A mozgalom a többnyelvűséget kívánta erősíteni a rendezvénnyel.
Szabadság (Kolozsvár),

Cormoș-ügyek
Közel negyedszázad alatt néhány név. A Romániában közel fél évszázadon keresztül uralkodó s embermilliókat megnyomorító kommunista diktatúra pribékjei közül ennyit sikerült eddig jogi számonkérésre is előteremteni.
Csekélység ez ahhoz képest, hogy az 1946 novembere és 1989 decembere közötti évtizedek hány, de hány egykori teljhatalmú börtöndiktátorát és verőlegényét, nem kevésbé népnyomorító pártaktivistáját, milicistáját és szekusát kellene elszámoltatni.
Jogilag. Az adott helyzetért aligha vonható kérdőre a kommunizmus bűneit vizsgáló intézmény, a kérdés nyitja minden kétséget kizáróan az egész társadalmat tükröző mindenkori – főleg a Ion Iliescu nevével fémjelzett rejtett kommunista – hatalom, összességében és egyszerűbben: az egész ország magatartásában keresendő.
Nincs mit szépíteni, a jelek szerint ennyit volt képes kiadni magából és adni magára 1989 óta ez a társadalom: néhány nevet, amelyeknek hallatán ma már sokan legyintenek. Mert a fiatalok túl fiatalok ahhoz, hogy megértsék, mi történ(hetet)t a kommunizmus idején, másokat a mindennapi megélhetés szerzése, netán a vagyongyarapítás hajszája foglalkoztat, s mások úgy vélik: minek elszámoltatni eleven múmiákat?
Egyszóval: a kommunizmus rettenetes bűnei nem érintik meg a társadalom elsöprően nagy részének az ingerküszöbét. Ez a baj. Valóban korábban, még az 1990-es években el kellett volna kezdeni a kommunizmusnak azt a jogi értelemben is vett perét, amelynek erkölcsi vonatkozású elszámoltatását néhány emlékíró, megszállott történész és újságíró papíron, illetve hang-, és képanyagon több-kevesebb sikerrel megtette.
És teszi, hogy legalább ennyi elégtételt kapjanak a nem is olyan régen a román gulágon megkínzottak, meghurcoltak és halálba űzöttek. Az olyan nevek, mint a Cormoșé, a Ficioré, a Goiciué, a Sebestyéné, a Vișinescué örökké kísértetiesen csengenek, s bizony kár az eltelt időért, mert a ma aggastyán pribékek húsz évvel ezelőtt még olyan hatvanas-hetvenes, köszönik szépen, jól megvannak nyugdíjasfélék lehettek. De remélem, hogy ha lassan is, őrölnek Isten malmai.
Benkő Levente |
Krónika (Kolozsvár),

Tetemes kár érte a közbirtokosságokat
Több millió lejre rúghat az állami erdészet által az erdőtulajdonosoknak okozott kár – hangzott el a Brassói Regionális Erdészeti-Vadászati Felügyelőség illetékeseinek, illetve a magánerdészetek és a közbirtokosságok vezetőinek szerdán megtartott csíkszeredai megbeszélésén. Azokról a területekről van szó, amelyeket úgy szolgáltattak vissza a tulajdonosoknak, hogy nem végezték el rajta a törvény által előírt faültetéseket.
A brassói felügyelőség képviseletében Ion Munteanu a találkozón elmondta, a tulajdonosok nem várhatnak tovább arra, hogy bármilyen finanszírozást kapjanak a szóban forgó, erdészeti alapban levő földterületek újraültetésére, hiszen erre nem sok remény van. Éppen ezért mindenki saját maga kell elvégezze ezeket a műveleteket az általa adminisztrált erdős részeken. Az illetékes elmondása szerint ez azért is fontos, mert az ültetések elódázása további veszteségeket okoz a közbirtokosságoknak.
„A történetben egészen 1998-ig is visszamehetünk. Az állami erdészet, azokon a területeken, amelyeket vissza kellett szolgáltasson a tulajdonosoknak, nem végezte el az újraültetéseket, noha erre vonatkozólag visszatartotta a pénzt” – fogalmazott Rafain Zoltán. A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a vonatkozó jogszabályok kimondják, hogy azokat a területeket, amelyekről kitermelték a fát, két éven belül újra kell ültetni. Erre a célra az értékesített famennyiség árából 15-25 százalék közötti összeget vissza kell tartani.
„Ezt a pénzt az állami erdészet annak idején vissza is tartotta, csak nem fektették be a törvény szerint. Véleményem szerint, és ezt ezen a megbeszélésen is elmondtam, ezt a pénzt valaki ellopta. Másnak nem lehet ezt minősíteni, hiszen az összegeket levonták, de a pénz sehol nem jelenik meg. Át sem adták a tulajdonosoknak, el sem végezték a munkát” – nyomatékosított az elnök. Elmondása szerint évekig kérték az állami erdészetet, adja át a pénzt, vagy végezze el a munkát. Bűnügyi feljelentést is tettek ebben az ügyben, ám az ügyészség lezárta a nyomozást, nem indított bűnvádi eljárást.
„A veszteség az újraültetések elmulasztásából és az el nem végzett gondozásból több millió lejre rúg. Mivel sem az államtól, sem az állami erdészettől nem várhatunk pénzt, nincs, amit mást tegyünk, magunk kell elvégezzük a beültetést” – magyarázta Rafain. Hozzátette, noha a nyilvántartások szerint a csíki régióban mintegy 120 hektárt érint ez, valójában jóval nagyobb területekről van szó. Az egyesületi vezető szerint öröm az ürömben, hogy ettől az évtől új perspektíva nyílt az uniós pénzek lehívásában, hiszen most már a közbirtokosságok is hozzáférhetnek ilyen jellegű alapokhoz. Így több mint valószínű, hogy a csíki közbirtokosságok pályázni fognak a szóban forgó területek újraerdősítésére.
Rédai Botond
Székelyhon.ro,

Elutasította a bíróság a nagyváradi premontrei rend fellebbezését az egykori gimnáziumuk épülete ügyében
Jogerősen elutasította csütörtökön a nagyváradi ítélőtábla a Váradhegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság fellebbezését abban a perben, amelyet a római katolikus rend a román állami restitúciós bizottság egyik korábbi, számára kedvezőtlen döntésének megsemmisítése érdekében indított.
Az egyházi ingatlanok restitúciós bizottsága korábban megtagadta a rend egykori nagyváradi iskolájának a visszaszolgáltatását arra hivatkozva, hogy az épület már 1936-tól a román államé volt, és ezért nem illetékesek dönteni. A testület ugyanis csak a kommunizmus idején elkobzott ingatlanokkal hivatott foglalkozni. E határozatot fellebbezték meg a premontreiek, akik szerint az épület fölötti tulajdonjogot csak 1945 után vesztették el, ezért az egyházi ingatlanok restitúcióját szabályozó törvényes előírások értelmében jogosultak visszakapni az épületet.
A nagyváradi ítélőtábla szóvivője csütörtökön az MTI kérdésére tájékoztatott a bíróság ítéletéről, amely megalapozatlannak találta és elutasította a rend fellebbezését. A premontreiek korábban első illetve másodfokon fokon is elvesztették a pert.
A bíróság ugyanakkor elutasította a perben érintettként résztvevő nagyváradi polgármesteri hivatal négy kérését, amelyekben egyrészt a rend jog- és cselekvőképességét kérdőjelezték meg, és a jogvita lezárását kérték mondván, hogy a volt premontrei gimnáziumot a román állam jogerős bírói végzéssel szerezte meg.
Varga Andrea Romániában élő magyarországi jogtörténész, aki a per tárgyát képező iskola ügyében 2013 márciusa óta képviseli a premontrei rendet, az MTI-nek elmondta: kedvezőnek ítéli, hogy a bíróság elutasította az önkormányzat mindegyik kérését, mert ez lehetővé teszi, hogy folytassák a jogi küzdelmet.
Hozzátette: nem lepte meg az ítélet, mert szerinte a helyi román sajtó az elmúlt hónapokban rendszeresen, Ilie Bolojan nagyváradi polgármester pedig a legutolsó tárgyaláson mondott beszédében politikai nyomást gyakorolt a bírókra. Hozzátette: a bírákra nehezedő politikai nyomás miatt a román Legfelső Bírói Tanácshoz fordult.
A nagyváradi premontrei rend ingatlanvagyonát több reprezentatív nagyváradi és félixfürdői épület, valamint mintegy 1100 hektár földterület alkotta, jelenleg több per van folyamatban Romániában, amelyeket a rend indított egykori vagyona visszaszerzése érdekében.
MTI
Erdély.ma,

Autonómiastatútum: átláthatóságot kér az RMDSZ-től a néppárt
A Székelyföld területi autonómiáját célzó törvénytervezet előkészítő folyamatának átláthatóvá tételét kéri az RMDSZ-től az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP).
A szervezet közleményében leszögezi: széles körű egyeztetés nélkül semmiféle autonómia-törvénytervezet nem lehet sikeres, ezért azt javasolja a szövetségnek, vonja be az előkészítő munkába mindazokat a politikai és szakmai csoportokat, „amelyek az elmúlt két évtizedben szakértelmüket és elkötelezettségüket többszörösen bizonyították”.
Az EMNP továbbá rámutat: az RMDSZ illetékesei azt ígérték, a székelyföldi területi autonómia törvénytervezete széles körű konzultációra és konszenzusra épül, a statútum előkészítésének tavaly májusi bejelentése óta azonban a szövetség nem állt elő a tervezettel – így konzultációt sem indított –, politikusai pedig újabb és újabb halasztásokról beszélnek.
„Decemberről januárra, majd februárra, végül májusra tolják a határidőt, az állítólagos tervezetről pedig semmi érdemlegeset nem mondanak. Illetve amit mondanak, az több mint nyugtalanító” – olvasható a néppárt közleményében.
Az EMNP emlékeztet, míg az RMDSZ azt ígérte, komoly szakértői bizottság dolgozik a tervezeten, Márton Árpád parlamenti képviselő legutóbb azt nyilatkozta, nem tudja pontosan, hogy a dokumentumot kidolgozó testületnek hány tagja van. Az EMNP tudni szeretné, az RMDSZ akar-e konzultálni a tervezetről a néppárttal, a Magyar Polgári Párttal (MPP), a civil szervezetekkel, valamint a Székely Nemzeti Tanáccsal (SZNT) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT), egyáltalán készül-e valamilyen intézményes fórummal ennek érdekében.
„Többször mondtuk már, meggyőződéssel jelentjük ki ismét: autonómiatörekvéseink akkor találnak meghallgatásra Bukarestben és Európában, ha sikerül mögé kialakítani a lehető legszélesebb körű erdélyi magyar konszenzust. Egy ilyen horderejű parlamenti kezdeményezés, amelyet felerősíthet a közösség aktív nyomásgyakorlása, nem lehet egy – a közösségi akarattól eltávolodott és bármi áron kormányra készülő – szűk politikuscsoport játékszere” – olvasható továbbá a közleményben.
Mint ismeretes, az RMDSZ vezetői korábban úgy nyilatkoztak, a szövetség december végéig közvitára kívánja bocsátani a Székelyföld területi autonómiájának törvénytervezetét, és arra készül, hogy azt a februárban kezdődő tavaszi ülésszak legelején nyújtja be a parlamentben. Ehhez képest Márton Árpád képviselő a hétvégén úgy nyilatkozott, a dokumentum várhatóan csak májusra készül el. A háromszéki politikus szerint a statútum végleges verzióját várhatóan júniusban terjesztik be a parlamentben.
Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke azonban szerdai sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatóján újabb verzióval állt elő: a vásárhelyi politikus szerint a statútum február végére készül el, ezt követően pedig közvitára bocsátják. Mint mondta, a tervezeten „egy teljes csapat dolgozik”.
Gyergyai Csaba
Krónika (Kolozsvár),

Az űrlap alja
Gazdag programkínálat a Bocskai-házban
A Biharpüspökiben lévő Bocskai Közösségi Házban zajló tevékenységek népszerűsítése volt a célja annak a tegnapi sajtótájékoztatónak, amelyen Pásztor Sándor, a nagyváradi önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője számolt be az első negyedévben szervezendő programokról. Az igen gazdag, minden korosztályt érintő szórakoztató és kulturális eseményekről a programszervezők is – Tímár Enikő (a Biharpüspöki Alapítvány elnöke), Molnár Júlia színművész, valamint Oláh Zoltán, a Bihar Megyei Vinczellér Egyesület elnöke –részletesen tájékoztatták a sajtót.
Pásztor hangsúlyozta, hogy januárban találkozójuk volt a nagyváradi civil szféra képviselőivel az EKE ’91 Nagyvárad–Bihar egyesülettől, a Partium Műemlékvédő Bizottságtól, a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületétől és az MM Pódiumtól. A céljuk az, hogy mindazoknak, akiknek nincs saját székhelyük, itt helyet biztosítsanak a rendezvényeiknek. Bár a januári események már lezajlottak, áprilisig szinte minden hétvégén történik valami.
Február 15-én, szombaton 19 órától lesz a felnőtt farsang, amelyre még lehet jelentkezni. Erre komplex farsangi programmal várják a vendégeket. Az MM Pódium revüs énekekkel, vidám, főleg falusi témájú jelenetekkel, nótákkal szórakoztatja majd a jelenlévőket. Fellépnek az MM Pódium tagjai, amatőr színházkedvelők, Meleg Attila, Meleg Vilmos és Molnár Júlia, majd a másfél órás műsor után Molnár Júlia és Kiss Csaba énekel. Február 27-én szintén az MM Pódium ajándékozza meg a biharpüspöki óvodásokat A három kismalac című bábjátékával. Március 7-én nőnapi programmal kedveskednek az érdeklődőknek. Ekkor Nemlaha György rendezésében az Ez lett a vesztünk…című, Karády Katalinról szóló előadóest tekinthető meg, melyen fellép Molnár Júlia és Meleg Vilmos színművész, valamint Bogdán Bódis Ádám zongoraművész. A műsoron rengeteg Karády szám csendül majd fel, életrajzi regényéből kiollózott részletek, párbeszédek, monológok hangzanak majd el. Március 22-én első ízben borverseny helyszínéül szolgál majd a Bocskai-ház a Bihar Megyei Vinczellér Egyesület szervezésében. A megyei szintű borversenyre nemcsak borászokat, hanem borkedvelő fogyasztókat is várnak. A díjazás 20 órától lesz, a jó hangulatot és talpalávalót pedig Szőcs Lőrincz és zenekara biztosítja.
Egyébként a Bocskai házban napi programok is zajlanak: gyermektánc-oktatás, idősek tornája és tékvandó edzések, a diákoknak pedig egy könyvtárat is kialakítottak, amelyet a jövőben bővíteni szeretnének.
Sükösd T. Krisztina
Reggeli Újság (Nagyvárad),

Tanintézetek felújítása Csomafalván
Tanintézetek felújítására, bővítésére írt alá kivitelezési szerződést Márton László-Szilárd, Gyergyócsomafalva polgármestere. Az Európai Unió által finanszírozott munkálatokat előreláthatólag a tavasz folyamán a Szilágyi iskolánál kezdik el.
A Tectum Company Rt.-vel kötött szerződés értelmében három csomafalvi tanintézményt újítanak fel a közeljövőben. A 4-es számú, Faiskola felújítása, és bővítése, a 3-as számú, Szilágyi iskola felújítása, és a központi Nagyiskola elektromos hálózatának felújítása uniós pénzből fog megtörténni. Várhatóan a Szilágyi iskolánál kezdődnek a munkálatok, de időben értesítik az érintetteket: a diákokat, valamint a szülőket. A tervek szerint a vakáció alatt a Nagyiskolánál fognak dolgozni, és ha sikerül az ütemterv szerint haladni, az ősz folyamán a Faiskolánál is elkezdődik a felújítás.
„A Szilágyi és a Faiskola alternatív lehetőség az oktatásra: azaz amíg az egyikkel dolgozunk, addig a másikba lesznek áthelyezve az érintett osztályok. Ugyanakkor rendelkezésünkre áll a Maros parti iskola épülete is az oktatás zökkenőmentes lebonyolításához, amelyet éppen ezzel a céllal vett át Csomafalva önkormányzata hivatalosan az egyháztól” – fejtette ki Márton László-Szilárd polgármester.
„Fontos, hogy iskoláink rendben legyenek”
A nagyközség tanintézményei az óvodától az iskolákig a Köllő Miklós Általános Iskolához tartoznak, ezekbe összesen 472 gyerek jár, az oktatás pedig hat épületben zajlik. „A legfontosabb tényező az iskolák esetében a gyereklétszám, ami sajnos egyre jobban csökken. Ennek ellenére fontos, hogy a középületeink, iskoláink rendben legyenek, mivel a felújított épületek más közösségi célokra is szolgálnak majd, helyet adva kulturális, szociális és ifjúsági rendezvényeknek” – mondta el az elöljáró, részletezve az intézményeknél sorra kerülő munkálatokat.
A Faiskola felújítási és bővítési munkálatai során az épület körüli terület megemelésével is dolgozni fognak, hogy az alapot télen ne károsíthassa a fagy. A bejáratokhoz mozgássérült-feljáró építését, lépcsővédő kialakítását tervezik. A termek újraméretezésére azért van szükség, hogy megfeleljenek az előírásoknak, továbbá több új termet alakítanak ki különféle céllal. Az előtér kialakítására pedig azért van szükség, hogy esős időjárás esetén is legyen a gyerekeknek, ahol a szünetet el tudják tölteni. Szintén az előírásoknak eleget téve újabb mosdókat is kiépítenek, továbbá az épület hőszigetelése, kül- és beltéri vakolás, festés és a fűtésrendszer cseréje is uniós pénzből valósul meg.
A Szilágyi iskola Töltés utca felőli, régi bejáratának megnyitása mellett itt is megtörténik a termek újraméretezése, és az udvar felőli egyik bejárat lezárása. Egy előtér kialakítása ebben az épületben is indokolt, ezt az udvar felől tervezik, ahol szintén újabb termeket alakítanak ki. Az épület alapjának megerősítése mellett a padlózat és a tetőzet kicserélése, ugyanakkor az épület hőszigetelése szintén várható.
A központban lévő, Nagyiskola néven is ismert épületben a villamoshálózat felújítására, beltéri javításokra, vakolásra, a termek festésére kerül sor az uniós támogatásból.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

Tamási darabbal készülnek
Egyéves a Pokolsár Egyesület
Januárban egyéves lett a kovásznai Pokolsár Egyesület, ennek kapcsán Berecki Árpád, az egyesület elnöke, Ambarus Gábor titkár és Benedek Aladár programvezető értékelték tavalyi tevékenységüket, és ismertették terveiket.
Az egyesület vezetői eredményes évet tudnak maguk mögött, a „nagy álmot”, amellyel útnak indultak, sikerült megvalósítaniuk. Induláskor azt tűzték ki célul, hogy mindenféle kulturális, gasztronómiai és sportkezdeményezést felkaroljanak vagy bekapcsolódjanak ezekbe. Legnagyobb eredménynek Sütő András Vidám sirató egy bolyongó porszemért című darabjának sok év utáni színpadra vitelét tartják, az előadást a helyi önkormányzat támogatta. A színművet javarészt azok a felnőtt műkedvelők adták elő, akik egykoron diákként még a Diákszínpaddal arattak babérokat. A rendező szerepét ezúttal is Gazda József nyugalmazott tanár, a Diákszínpad egykori vezetője vállalta. A darab nagy sikert aratott, a fürdővárosban háromszor is bemutatták, de előadták több orbai- és kézdiszéki faluban is.
Az egyesület tagjai részt vettek a szörcsei és kovásznai főzőversenyeken, valamint a békéscsabai kolbásztöltő fesztiválon, mely megmérettetéseken saját kolbászspecialitásukkal kitűnő eredményeket értek el.
Mindezek mellett részt vettek a településre látogató németországi diákok fogadásában; a külföldi tanulókat Becsek Éva iskolaigazgató és Sarkadi Tünde tanárnő kezdeményezésére az önkormányzat és a Pro Csoma Sándor Egyesület hívta meg.
Idén februárban első alkalommal rendeztek Pokolsár-kupa címmel teremfoci-bajnokságot Kovásznán, a tornán a helyiek mellett részt vettek kézdivásárhelyi, kézdiszentléleki és sepsiszentgyörgyi csapatok is.
Idén egy békéscsabai egyesülettel szeretnék felvenni a kapcsolatot, melynek tagjait elhívnák a fürdővárosba, hogy a turisztikai vonzótényezők bemutatásával népszerűsítsék a települést.
Nagy tervük egy újabb színdarab, Tamási Áron Vitéz lélek című művének színpadra vitele, amelyben a régi Diákszínjátszókból hárman szerepelnének. Hangsúlyozták, ez is nosztalgikus előadás lesz, a darabot utoljára 1982-ben mutatták be a fürdővárosi közönségnek.
Ambarus Gábor titkár kifejtette, az egyesület pénzügyileg is jó évet zárt, két pályázatot nyertek az önkormányzattól, és többen támogatták adójuk két százalékával. Idén is pályáznak Kovászna Megye Tanácsától a kolbásztöltő fesztiválon való részvételhez, a helyi önkormányzattól pedig a Tamási-darab színpadra állításához kérnek támogatást.
A tagok száma tízre bővült, de kívülálló személyek is segítik munkájukban.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely),

Autonómiánk pergő homokszemcséi
Hiteles forrásokból származó információ bátorít arra, hogy leírjam: a székely autonómiakérdés csak akkor lesz téma például Nagy-Britanniában, ha konfliktus jellegű történés állítja reflektorfénybe. Cinikus, de minimum nem túl szívderítő perspektíva, főleg azon elvárások fényében, amelyek a közelgő skót függetlenségi népszavazást övezik mifelénk.
Kétségtelen ugyan, hogy az erdélyi magyarság önrendelkezési esélyein sokat lendítene egy nyugat-európai hátszél, ám időnként nem árt felmérni az ügy alakuló mozgásterét a dél-tiroli modelltől az anyaország védhatalmi státusának érvényesítési lehetőségéig. De még inkább azokat a korlátokat, amelyeket a hazai belpolitika állít, s amelyeknek távolabb költöztetésére csepegtetett hiú reményt Klaus Johannis nagyszebeni polgármester belügyminiszteri tárcával való „megkínálása”. Hajlamosak vagyunk ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a szebeni elöljáró szűnni nem akaró bravúrja – harmadik mandátumát tölti a hajdani szász metropolis élén – sokkal inkább tulajdonítható a Nemzeti Liberális Párt helyi és országos támogatásának, mintsem a szebeniek átlagot kétségkívül jóval meghaladó toleranciájának. Ez magyarázza a Johannis tekintetében megkérdőjelezhetetlen összromán bizalmi tőke felhalmozódását is, nem pedig a bizalmi gátszakadás a kisebbségek irányába. Ne feledjük: hiába szolgált 1996-tól 2012 decemberéig hűen kormánykiegészítő tényezőként az RMDSZ, „minisztergyanús” képviselőit a stratégiai fontosságú tárcák közelébe sem engedték.
Johannis esete, illetve a vele kapcsolatos remények azonban a kisebbségi érdekképviselet másik fájdalmas mulasztását is a figyelmünkbe „ajánlják”. Az önrendelkezés sokak szerint járhatóbb útjának tekintett erdélyi eszme kiteljesítésének nem annyira számszerűségében, mint érdekérvényesítésben jelentős komponense, a romániai németek és a magyarok között gyakorlatilag helyi közös akciókra korlátozódik a kapcsolat. Pedig a tömegtámogatottság mellett legalább annyira fontos, hogy megfelelő hátországú partnerek támogassák a közös ügyet. Az évszázadok során folyamatosan alakuló közös sors ellenére ugyanis egy sor kulturális különbség is „talpon maradt”, ami esetenként oda vezethet, hogy idegenkedve tekintgetünk egymás szimbolikus gesztusaira. A nyelvi akadályok, az esetenként széttartó érdekegyüttesek pedig oda vezetnek, hogy ujjaink között peregnek ki a közös múlt és közös jövő esélyének homokszemcséi.
És nem marad más, mint esetenként – az első világháború előestéjén egy vidéki magyar lapocska vezércikkírójához hasonlatosan – óva inteni Angliát.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Mit nyújt a költségvetés az aradi magyarságnak?
Megszavazta a városi tanács Arad idei költségvetését. Az RMDSZ részéről a tanácsban az aradi magyarokat képviselő Bognár Levente alpolgármester és Cziszter Kálmán tanácsos a helybeli magyarság sajátos érdekeit is igyekeztek érvényesíteni. Mennyiben sikerült? – kérdeztük az alpolgármestertől.
– Mint minden évben, most is az volt a célunk, hogy az általános városfejlesztési, -karbantartási stb. célok olyan mellett olyan tételek is bekerüljenek a költségvetésbe, amelyek a magyarság önazonosságának megőrzését szolgálják, azt, hogy otthonosabban érezzék magukat ebben a városban.
A Csiky Gergely Főgimnáziumban idén is folytatódhat a régi épület felújítása, 350 ezer lej szolgál javításra, ablakok cseréjére.
– Apropó, Csiky: hallottunk olyan hangokat, amelyek sokallták az iskolának nyújtott szociális ösztöndíjak számát.
– Volt egy kis vita arról, hogy miért kap annyi ösztöndíjat – összesen 135 ezer lejt, jóval az átlag felett – a Csiky. Mi azzal érveltünk, hogy a város húsz középiskolája közül ez az egyetlen magyar, amelynek a megye utazó diákjait is fogadnia kell, a szociális támogatásra tehát nagyobb az igény.
– Ön a költségvetés vitája során módosító indítványt tett az egyházaknak szánt támogatás növelésére, amit el is fogadtak. Mit sikerült elérni a magyar egyházak számára?
– Azt, hogy az egyházaknak szánt összeg 15 százaléka a katolikus, református, evangélikus, magyar baptista egyházközségeknek jusson. Az utóbbi időben mindig sikerült évente egy kicsivel nagyobb összeget biztosítani az előzőnél, így volt idén is.
– Mi jutott a sajátosan magyar kulturális és egyéb rendezvényekre?
– 200 ezer lejt szavazott meg a költségvetés a magyarság szempontjából meghatározó jelentőségű rendezvényekre. Március 15-re, az Aradi Magyar Napokra és október 6-ra, a Magyar Kultúra Napjára gondolok elsősorban. Idén is sikerült jelentős összeget biztosítani a kamaraszínházon keresztül a nagyszínházi magyar előadásokra.
Idén végre sor kerülhet a Megbékélés Parkjának régóta esedékes rendezésére, a Szabadság-szobor újraállításának 10. évében. Erre 3,148 millió lejes összeget irányoz elő a költségvetés, ennek mintegy felét még 2007-ben az RMDSZ kormányzati támogatásként irányított Aradra. Azóta különböző jogi problémák miatt halasztódott a dolog, módosítani kellett a városrendezési tervet. Az eredeti terv szerint le kellett volna bontani a tér nyugati végében lévő házakat a park kiterjesztéséhez, ezt azonban nem lehet megvalósítani, mert a törvény tiltja az önkormányzatnak a lakásvásárlást. Az új terv szerint megnyitják a tér víztorony felé vezető részét.
– Erről már régebben is szó esett; hogy áll most az ügy, hogy pénz is van rá?
– A kivitelezésre jelentkező cégek letették versenytárgyalási javaslataikat. Ha minden rendben megy és valamelyikük megnyeri a pályázatot, a tervet hat hónap alatt kell kivitelezni. Az elképzelések szerint április közepe táján megindulhatna a munka, és október 6-ra el is készülne. A munkálat keretében nemcsak a tér megnagyobbítására, a víztorony felé történő kinyitására kerül sor, hanem a tér – kövezet, padok, öntözőrendszer – teljes felújítására is.
– Bár általános városi érdek, a magyarság számára megkülönböztetett fontosságú a határokon átnyúló, testvérvárosokkal ápolt kapcsolat.
– Kiemelt fontosságot kap idén az éppen húszéves kapcsolat Arad–Gyula között, de az Arad–Pécs, Arad–Budapest XII. kerülete közötti együttműködés is, amelyeket bővíteni szeretnénk. Sikeres évek óta a Békéscsaba–Arad–Békéscsaba szupermaraton, amelyre idén az eddiginél nagyobb összeget szán a költségvetés.
Jámbor Gyula

Felcserélődtek az erőviszonyok – Interjú Kelemen Mártonnal
A marosvásárhelyi kétnyelvűségről, az érdekérvényesítésről, illetve az RMDSZ Maros megyét érintő megvalósításairól, terveiről beszélgettünk Kelemen Mártonnal, a Maros megyei önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetőjével, aki megpályázná a tanács alelnöki tisztségét is.
– Előnynek vagy hátránynak számít Kelemen Atilla parlamenti képviselő fiaként politikai és közigazgatási szerepet vállalni?
– Nem egyértelmű, hisz mindenképpen megvannak az előnyei és a hátrányai is. Ezen én is sokat gondolkodtam, mielőtt hosszú évekig mérlegeltem, hogy látható módon beszálljak-e a politikába vagy sem. Most azt kell mondanom, hogy összességében talán inkább előnyös Kelemen Atilla fiaként érkezni a politikába, hisz már felnövő gyerekként megadatott, hogy emberközelből megismerhessem és követhessem az apám és az általa vezetett szervezet tevékenységét. Persze mindez óhatatlanul spekulációkra, ilyen-olyan értelmezésekre is okot ad, ezért is haboztam jó ideig, amíg végképp úgy döntöttem, hogy vállalom ezt az utat.
– Spekulációnak tartja, az előnyök kategóriájába sorolja, vagy teljesen természetesnek tekinti, hogy szinte az utcáról besétálva, azon nyomban RMDSZ-frakcióvezető lett a megyei önkormányzatban?
– Ezt hogyan érti?
– Nem sokaknak adatik meg, hogy már az első mandátumuk elején a frakció élére kerüljenek…
– Spekuláció. Amikor a választások után a frakció megalakult, édesapám itt sem volt az országban, ha akarta volna, akkor sem tudta volna befolyásolni a választást.
– Azon túl, hogy egy demokratikus szavazás által jutott helyzetbe, hogy érzi, újoncként mivel érdemelte ki ezt a tisztséget?
– Nem kiérdemlésről van itt szó, egyszerűen jelentkeztem erre a pozícióra. Tulajdonképpen javasoltak. Nem is volt más, aki vállalta volna. Megtisztelőnek tartom, hogy a kollegák bizalmat szavaztak. Hogy mivel érdemeltem ki, ezt tőlük kellene megkérdezni. Szervezési, irányítási munkában 2012 nyara előtt is volt részem, kapcsolattartási és kommunikációs készségeim pedig csak hasznára válhatnak az RMDSZ-nek.
– Hogyan sikerül csapatba fogni azokat a tapasztaltabb kollégáit, akik közül eddig is akadt egy-kettő, aki időnként „különutasként” viselkedett?
– Jó csapat állt össze, nincsenek efféle gondok. Ugyanakkor létezik egy frakciószabályzat, melynek értelmében minden egyes kérdést megvitatunk, lehetőleg még a bizottsági ülések előtt. Nem mondom, hogy nem léteznek különvélemények, és azt sem, hogy ezeknek egyesek nem adnak hangot olykor. Ezzel nincs is gond. Az lenne az igazi probléma, ha nem tudnánk egységesen fellépni, hisz a Maros megyei önkormányzatban éppen ez az összetartás képezi az RMDSZ erejét.
– Szintén spekuláció vagy igaz, amiről a szervezetben sokan beszélnek: tíz hónappal ezelőtt az apja, utódként önt látta volna a legszívesebben az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöki székében?
– Ezt már a kollégák közül is sokan megkérdezték. A személyes döntésem volt, hogy nem vágok bele egy ilyen megmérettetésbe.
– Valaki vagy valakik részéről létezett egy ilyen felkérés vagy sugallat?
– Ezt nem mondtam. Beszélgetések ugyan voltak, nem feltétlenül édesapámmal, de nem jutottunk el a megmérettetési szándékig.
–Milyennek értékeli pártja másfél éves tevékenységét annak tükrében, hogy tizenkét esztendő után az RMDSZ elveszítette az önkormányzat vezetését?
– Nem vagyunk egyszerű helyzetben, hisz annak dacára, hogy továbbra is a legnagyobb frakciónak számítunk, egyértelmű, hogy az erőviszonyok eltolódtak. Mind Marosvásárhely, mind Maros megye esetében érződik, hogy hiába vagy a legerősebb, ha a polgármestert vagy a megyei tanácselnököt nem te adod, mozgáslehetőséged teljesen korlátolttá válik. Tudomásul kellett vennünk, hogy megváltoztak a játékszabályok, mindaz, amit addig a lehető legtermészetesebbnek tekintettünk, mára már olyasvalami, amiért komolyan meg kell küzdenünk.
Ettől függetlenül úgy érzem, a lehetőségekhez képest ebben az új helyzetben is elég sokat elértünk. Összességében véve, sikeres másfél esztendőt tudunk magunk mögött. Sikerült együttműködnünk Ciprian Dobre elnökkel, a Kultúrpalota százéves évfordulója kapcsán sikerült egy olyan multikulturális rendezvénysorozatot nyélbe ütni, melynek a magyar vonatkozásai semmivel sem maradtak alább a románnál, sőt.
– Viszont ez sem indult épp oly akadálymentesen, hisz a jelenlegi elnök, akit az RMDSZ is támogat, teljesen egynyelvű rendezvényként indította a Kultúrpalota évfordulóját. Ráadásul azt láttuk, hogy rögtön székfoglalója után a megyeháza folyosóiról az összes kétnyelvű feliratot románra cserélte, legutóbb pedig a Bernády György által létesített könyvtár falára helyezett el egy román nyelvű márványtáblát.
– Ami az épületen belüli táblákat illeti, ezek mára egységesek és ismét kétnyelvűek, az elnök kabineti bejárata mellé elhelyezett felirat kivételével.
– Mára valóban kétnyelvűek, de gondolom, hogy az RMDSZ és a civil társadalom kérésére vagy nyomására.
– Ez így van. De azt is meg kell nézni, hogy Ciprian Dobre lényegében a szakadt szélű, egy magára valamit is adó közintézményhez méltatlan, nyomtatott papírokat cserélte ki mutatós táblácskákra. Amikor ideiglenesen egynyelvű feliratok álltak az ajtók mellett, a kétnyelvű táblák már rég meg voltak rendelve. Ezt tanúsíthatom, hisz végigkövettem az egész folyamatot. Ami a rendezvénysorozatot illeti, azt is eleve kétnyelvűre terveztük.
– Az első hetekben kihelyezett Cultura ne unește (A kultúra egyesít minket) feliratú óriásplakátok nem erről szóltak.
– Amikor Dorin Florea polgármester tudomást szerzett a megyei tanács terveiről, rögtön bejelentette, hogy a városháza Őszi Fesztivált szervez. Erre kellett azon nyomban, pontosabban már másnap reagálni. Így kerültek ki a Kultúrpalota évfordulójával kapcsolatos első, valóban csak román nyelvű molinók. Mi már jó ideje dolgoztunk a magyar jellegű programok összeállításán, de abban a pillanatban még nem rendelkeztünk egy végleges változattal. Nemsokára ezek is nyilvánosságra kerültek.
A megyevezetés részéről soha semmiféle rosszindulatot nem tapasztaltam. Az más, hogy Dobre és csapata most kezdi tanulni, megszokni a kétnyelvűséget. Minden egyes rendezvénybe igyekeznek beleszőni a magyar elemeket is. Előfordul, hogy időnként ilyen-olyan megjegyzést kell tennem, emlékeztetve, hogy nem csupán egy-egy magyar feliratra, azaz apró gesztusokra van szükségünk, hanem tényleges kétnyelvűséget szeretnénk.
– Melyek a testület és különösképpen az RMDSZ-frakció idei tervei, melyek kimondottan magyar-specifikumnak számítanak?
– Ha magyar jellegzetességekről beszélünk, akkor ezek első sorban kulturális jellegűek. Az egyik legfontosabb a Félsziget Fesztivál hazatérésére.
– A kolozsvári szervezők viszont erősítik, hogy márpedig 2014-ben is a Gorbó völgyében szervezik meg a fesztivált. Elképzelhető, hogy két rendezvény is lesz az idén?
– Nem. Egy lesz, és az a marosvásárhelyi lesz. Ezt egyébként a kolozsvári szervezők is nagyon jól tudják. De, hogy tovább folytassam a gondolatot, ez alkalommal bejelentem, hogy a már hagyományos Marosvölgyi Fesztivál és a Görgényvölgyi Fesztivál mintájára idén magyar vidéken is szervezünk egy kistérségi rendezvénysorozatot. Egyelőre nem árulnám el, hogy hol, hisz folynak az egyeztetések, maradjunk hát annyiban, hogy valahol a nyárád- és a küküllőmenti, tömbmagyar régióban.
– Apropó Nyárád- és Küküllőmente, térjünk a gazdasági jellegű gondokra. Mikorra várható, hogy elkészüljön a két kistérséget összekötő út Nyárádmagyarós és Sóvárad között, mely nem csak lerövidítené a Marosvásárhely és Szováta közti távolságot, de jó pár kis falvat is felszabadítana a jelenlegi elszigeteltségéből?
– Nagy erőkkel dolgoznak, hisz 2015-re ennek az útnak el kell készülnie. Az egyetlen potenciális gondot a munkálatok finanszírozása jelentheti, hisz annak ellenére, hogy az út uniós alapokból készül, a megyei tanácsnak kell megelőlegeznie az építőket. Tudtommal eddig semmiféle fennakadás nem történt, ezért remélni merem, hogy az építőnek sikerül betartani a határidőt.
– Egy évvel ezelőtt az önkormányzat volt alelnöke, Lokodi Edit Emőke azt mondta, hogy talán ez az utolsó olyan nagyléptékű infrastrukturális beruházás, ami a megye magyarlakta vidékein történik. Semmi esélyt nem lát a Maros és Hargita megyét összekötő bözödújfalusi út leaszfaltozására?
– A tanács nem mondott le erre a tervről, mondhatnám úgy is, hogy a prioritásai között szerepel, de az önkormányzat saját költségvetéséből képtelen egy ekkora beruházásba kezdeni. Az RMDSZ melegen tartja a kérdést, amit azonban csak külső, akár állami, akár uniós forrásokból tudnánk megvalósítani. Felmerült a hitelezés lehetősége is, ám még egyetlen pénzintézet sem ajánlott előnyös feltételeket. Hasonló a helyzet a görgényvölgyi úttal is, ahol Laposnya és Gyergyóremete között kellene mintegy húsz kilométeren leönteni az aszfaltot ahhoz, hogy a két megyét összekössük.
– Az említetteken kívül melyek az RMDSZ-frakció idei prioritásai?
– Egy limitált költségvetés mellett érdekek ütköznek: mi azt szeretnénk, ha minél több, vagy legalább is a lakosság számarányának megfelelő pénz jutna a magyarlakta vidékekre, a román kollégáknak pedig azt, hogy a beruházások a tömbromán régiókba kerüljenek. Továbbra is fontos célnak tekintjük a kétnyelvűsítés folytatását, főként a tanácsnak alárendelt intézményekben.
– A Területi Képviselők Tanácsa jóváhagyta, hogy ön pályázza meg a Lokodi Edit Emőke távozásával megüresedett megyei önkormányzati alelnöki tisztséget. Született-e már egyezség arról, hogy amennyiben március elsején átveszi Lokodi helyét, nem csak afféle kirakatvezető legyen?
– Hogy mennyire volt csupán kirakattisztség az, amit Lokodi Edit Emőke elfoglalt, lehetne vitázni. Tény, hogy még nem tárgyaltunk egyik politikai partnerünkkel sem erről a kérdésről. Úgy érzem viszont, hogy az önkormányzatban eddig is méltányosan tudtuk képviselni a Maros megyei magyarságot. Abban is biztos vagyok, hogy az eddigieknél többet is el tudunk érni.
– Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök azt nyilatkozta, hogy megerősítenék az alelnök hatásköreit. Miben szeretne több beleszólást, mint elődje?
– Nem hinném, hogy gond lett volna Lokodi hatásköreivel. Még nem tudom, miként alakulnak a dolgok, de a kérdésre válaszolva elmondhatom, hogy a nagyvárosi övezet ügye az, ami a leginkább foglalkoztat. Ez az egyesület amolyan Marosvásárhely központú kisrégió, amely tizennégy települést foglal magában, ezek közül kilencnek magyar polgármestere van, és tizenegyben többségében magyarok laknak. Ezt a testületet jelenleg a megyei tanács elnöke, Ciprian Dobre vezeti, de sokan elégedetlenek az eredményeivel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Nem látja a székely a fától az erdőt
Egymásra dobálják a sarat közbirtokosságok és fafeldolgozással, illetve értékesítéssel foglalkozó cégek, önös érdekeik szem előtt tartásával vádolva a másikat az osztrák Holzindustrie Schweighoferrel folytatott viszonyban. Van olyan is, aki nem érti az osztrák céggel való riogatást, hiszen a kínai piac évek óta jelentős mennyiségben vásárol fel nyersanyagot Székelyföldön, erről viszont keveset beszélnek.
Bombaként robbant több hónappal ezelőtt a hír, hogy a háromszéki Réty településen tervez fűrészüzemet létrehozni a Holzindustrie Schweighofer osztrák tulajdonú cég. A civil szféra azóta is tiltakozik az időközben elkezdődött és engedélyezett beruházás ellen, többen azt hangoztatva, hogy az erdők letarolása mellett több ezer székelyföldi munkahely veszélybe kerül. Az osztrák mágnás székelyföldi terjeszkedése a csíki közvéleményt is jelentősen megosztja.
Rafain Zoltán: van, aki visszaél a bizalmunkkal
„A közbirtokosságok számára az a legfontosabb cél, hogy hatékony erdőgazdálkodás mellett minél nagyobb áron el tudják adni a fát. A jövedelemből pedig a tagságnak jutalékot tudjanak osztani, illetve a helyi közösséget is támogathassák” – fejezte ki a közbirtokosságok általános álláspontját Rafain Zoltán.
A Csíki Közbirtokosságok Egyesületének elnöke hangsúlyozta, a közbirtokosságok, lehetőségeik szerint, a helyi vállalkozásokat részesítik előnyben a kitermelt fa értékesítésekor. A probléma az, hogy ezen cégek jelentős része visszaél a bizalommal. „Sok esetben az történik, hogy az illető cég kitermeli a fát, majd eladja az osztráknak. Sajnos a székely nem az az ember, aki csapatjátékos” – osztotta meg véleményét az egyesületi elnök.
Rafain úgy vélte, a liciteken kizárhatják a nemkívánatos felvásárlókat, erre a közbirtokosságok alapszabálya megfelelő jogi keretet nyújt. Ám mi értelme egy ilyen intézkedésnek – teszi fel a költői kérdést az elnök –, ha a fa úgyis az osztráknál köt ki? „Ahhoz, hogy egy ilyen méretű céggel fel tudjuk venni a versenyt, széleskörű összefogásra van szükség a közbirtokosságok és vállalkozók között. Többször beszélgettünk erről, ám nem sikerült továbblépni. Mindenki egyénileg szeret játszani” – nyomatékosított Rafain.
Kulcsfontosságú az új erdészeti törvény
A csíki közbirtokosságok egyesületének véleménye szerint hosszú távon nem vezet jóra az osztrákok székelyföldi terjeszkedése, hiszen amellett, hogy jó pár kis- és középvállalkozás megszűnését eredményezi, jelentős tényezővé válik az értékesítési piacon, vagyis eljöhet az az idő, amikor a Schweighofer szabja meg a faárat.
„Ha azt foglalják bele az új erdészeti törvénybe, hogy csak kitermelt állapotban lehet eladni a fát, akkor úgy kell gondolkoznunk, mint közbirtokosságok, hogy kizárólag feldolgozásra adjuk tovább a fát, legyen az osztrák vagy bármilyen más vállalkozó. Ennek negatívuma, hogy a helyi kis cégek kiesnek a képletből” – magyarázta az elnök.
Miért csak az osztrák a mumus, ha itt a kínai is?
„Furcsának tartom, hogy mindenki az osztrák felvásárlóval foglalkozik, viszont a kínai piacról senki nem beszél” – említette Rafain. Hozzátette, a Schweighofer terjeszkedése egyfajta kettősséggel jár, hiszen munkahelyeket teremt amellett, hogy miatta talán meg is szűnnek állások. A kínai felvásárlókról viszont még ezt sem lehet elmondani. „A kínai még annyit sem tesz, hogy helyben munkaerőt alkalmaz, hanem egyszerűen elviszi a fát. Ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozik” – jegyezte meg az egyesületi vezető.
Szabó Károly: szélmalomharcot folytatunk
„Mint egyszerű szemlélője a történetnek, úgy látom, a közbirtokosság egy gazdasági alapon működő rendszer, ami arról szól, hogy ha a vezetőség jó sokat oszt vissza a tagságnak, akkor visszaválasztják, s ha nem osztják a pénzt megfelelő módon, akkor kevés a valószínűsége, hogy tisztségben maradnak” – osztotta meg véleményét Szabó Károly.
A Csíki Vállalkozók Egyesületének ügyvezető igazgatója úgy véli, sajnos pénzre megy a játék, így a vállalkozások egy része is megtalálja a módját annak, hogy a külföldi felvásárlónak adja el a kitermelt fát. Szabó szerint azonban még mindig vannak olyan cégek, amelyek küszködnek, hogy fennmaradjanak és helyi munkaerőt alkalmazzanak, de gyakorlatilag szélmalomharcot folytatnak.
Nincs már közösségi érdek
„Úgy látom, a közbirtokosságokat döntő többségben hozzá nem értő személyek vezetik. Olyanok vannak vezető tisztségben, akiknek nagyobb a hangerejük, vagy akit megválasztanak, de nincs végzettségük” – jelentette ki Szabó. A vállalkozók érdekvédelmi szervezetének vezetője szerint sokkal jobb megélhetést is tudnának teremteni magunknak Székelyföldön, viszont ehhez nincs meg a szükséges tudás, és hiányzik a közösségi érdek is.
Molnár Judit: csak a haszonszerzés számít a közbirtokosságoknak
„Felhívtuk a közbirtokosságok figyelmét a kialakult helyzetre, körleveleket küldtünk, próbáltuk meghívni őket találkozókra, mindhiába” – osztotta meg tapasztalatát a közbirtokosságok viszonyulásáról a zömében fával foglalkozó cégeket tömörítő ARBOR Vállalkozók Szövetségének elnöke. Molnár Judit úgy fogalmazott, a közbirtokosságok azzal érvelnek, hogy nekik a tagság irányába jövedelmet kell produkálniuk, így nem mindegy, mennyiért adják el a fát.
„Mi hiába érvelünk a jövővel, hiába érvelünk azzal, hogy ha nem megy el a fa rönk formájában a megyéből, akkor embereknek marad itt munkahely és gazdasági potenciál. Ezt ők nem akarják érteni, mert azt mondják, tőlük a tagság pénzt követel. Nehéz nekik elmagyarázni, hogy a tagság ma itt van, holnap viszont az unokáknak nem lesz fa, és nem marad víz. Ezekkel az érvekkel nem lehet hatni a közbirtokosságokra” – említette a szövetségi vezető. Kiemelte, szerencsére vannak kivételek is: Csíkkarcfalván például nem engedik ki a fát a településről, a közbirtokosság csak helyi vállalkozónak adja el azt.
„Szégyenlista” kellene
Az a baj, hogy vannak olyan vállalkozók, akik visszaélnek azzal a helyzettel, hogy a közbirtokosságoktól fát tudnak vásárolni, és továbbadják azt az osztrák felvásárlónak – ismerte el Molnár. Meglátása szerint jó volna, ha ezekről a cégekről egyfajta szégyenlista készülne. „Azok a vállalkozások, amelyek tényleg csak kitermelik az erdőt és továbbadják a fát, nem nagyon volna mit keressenek Hargita megyében, mert veszélybe sodorják több ezer ember megélhetését” – monda el az ARBOR szövetség elnöke.
Molnár szerint az is jelentős problémát jelent ebben az esetben, hogy maga a politikum sem a közösség érdekeit képviseli. „Az elöljárók sem értik meg, hiába hoz létre valaki egy gyárat száz embernek, ha attól több ezer munkahely kerül veszélybe. Az az érzésem, hogy a politikusaink nem gondolnak a holnapra, a jövőre, csak a mai politikai érdek vezérel mindenkit.”
Jakab Imre: mi a cél valójában?
„Ideális esetben a piacnak kellene meghatároznia azt, hogy a kitermelő hogyan viszonyuljon az értékesítéshez. Romániában viszont egyedi állapotok uralkodnak, ezért másfajta viszonyulást igényel a helyzet” – véli a csíkszentimrei közbirtokosság elnöke. Jakab Imre elmondta, összesen 1910 hektáron gazdálkodnak, és abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy korosztályonként egyenlő arányban oszlik meg a faállomány.
Így a körforgást tartani lehet, ez biztosítani tudná azt, hogy hosszú távon zökkenőmentesen működjön az erdőgazdálkodás, természetesen ha az árak, az adók évente nem bonyolítanák a dolgokat. Hiszen csak a területadó, épületadó, illetve az erdészet szakszolgáltatásának ellenértéke évente megközelíti a 130 ezer lejt, ez mintegy 1500 köbméter fa értékének felel meg.
Ennek az összegnek a tizenöt százalékát az újraültetési alapba kell befizetni, minderre rájön például kétfajta környezetvédelmi illeték, amit – mivel saját fűrésztelepe van a közbirtokosságnak – duplán fizetnek ki. És akkor még nem volt szó a fizetések után járó magas állami kötelezettségekről, illetve a jutalékok utáni adóról.
„Mindezen költségeket a vágásra érett erdőből tudja biztosítani a közbirtokosság, az üzemtervbe foglalt formában és mennyiségben. Ezért jól meg kell fontolni, hogyan gazdálkodsz a lehetőségeiddel, hogy milyen árat kapsz az úgynevezett zöld aranyért” – említette az elnök. Jakab kiemelte, ezért sem mindegy, hogy a kitermelt fára köbméterenként mennyi pénzt kapnak, hiszen ha alacsony az ár, több fára van szükség ahhoz, hogy ki lehessen egyenlíteni a kötelezettségeket.
„Ha helyi cégnek adom a fát, az mit tesz vele? Kivágja és eladja az osztráknak, tehát ő kapja a nagy pénzt. Így a közvetítőé a nagy jövedelem, a tulajdonosnak pedig marad az aprópénz” – írta le a helyzetet Jakab.
Szerződés nélkül nincs piac
A csíkszentimrei közbirtokosság vezetője szerint azért versenyképesebb az osztrák cég, mert szerződései vannak a kész árura. A helyi vállalkozónak viszont nincs a végtermékre szerződése, ezért piaca sincs. „Mi az elsőosztályú fát fűrészáruként egy udvarhelyi fafeldolgozó cégnek adjuk. A másodosztályú fát viszont már az osztrák viszi el, sokkal jobb áron, mint amit itt helyben adnának” – jelentette ki az elnök.
„Feltevődik a kérdés, hogy mit képviselsz? Kínlódsz, hogy munkahelyeket tartsál fenn, vagy odaadod a fát liciten az osztráknak? Ne felejtsük, elnökként azért vagy választva, hogy az erdőtulajdonosok érdekeit tartsd szem előtt” – zárta mondandóját a közbirtokossági vezető.
Rédai Botond
Krónika (Kolozsvár),

A KELETI AKCIÓTÓL A BÉCSI DÖNTÉSIG
Revízióról, kisebbségi társadalomépítésről és (nemcsak) transzszilván dilemmákról
Erdély-politika a két világháború között, töréspontok, a II. bécsi döntés és Dél-Erdély: Bárdi Nándor és L. Balogh Béni új kisebbségtörténeti kötetei.
Nemrég Erdélyben két fontos kisebbségtörténeti kötetet mutattak be több városban: Bárdi Nándor Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről, illetve L. Balogh Béni Kiszolgáltatva. A dél-erdélyi magyar kisebbség 1940-1944 között című, a Pro Print Kiadónál megjelent munkáit.
Az első kötet központi kérdése, hogy a romániai magyar nemzeti mozgalom működtetői mit gondolnak saját társadalmukról és hogyan szervezik közösségüket, és mindez miért és hogyan változott az elmúlt évszázadban. A második pedig az 1940. augusztus 30-án meghozott II. bécsi döntés által nehéz helyzetbe került dél-erdélyi magyarok életéről nyújt átfogó képet, az őket ért sérelmekről, túlélési gyakorlataikról.
Bárdi könyve monográfia, amely három blokkban olyan tanulmányokat közöl, amelyben egyszerre ad értelmezési keretet és nyelvezetet, szemléletet a vizsgált kérdéshez. Az első nagy blokk (Töréspontok) többek közt azt elemzi, hogyan reagált az impériumváltásra egy város elitje, milyen volt az átmenet időszaka 1918-tól 20-ig.
A másik töréspont, amikor 1923-1924-ben az Országos Magyar Párt integrálódik a román politikai életbe, és a román és magyar kormányfő Bernády Györgyöt szeretné vezetőnek – ám az erdélyi elitek ellenállása miatt ez végül nem valósul meg.
„Itt jön be az erdélyi politika sajátos világa, tudatossága, hiszen tudják, ha megosztó politikus kerül a párt élére, elveszítik legfontosabb erejüket: az egységüket” - magyarázta Bárdi Nándor a kötetek sepsiszentgyörgyi bemutatóján. A harmadik töréspontot egy megrendítő és szembesítő jellegű tanulmány járja körül, amely arról szól, a kisebbségi autonómia és a kisebbségvédelem egyes korábbi élharcosai 1940 után hogyan váltottak át egy antiszemita és kisebbségellenes retorikára.
A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpont Kisebbségkutató Intézetének osztályvezetője könyvében feltárja azt is, a magyarságpolitika és a kisebbségpolitika milyen intézményeken keresztül dolgozza meg a társadalmat, az erdélyi magyar kisebbségi társadalom pedig milyen pártpolitikai és kisebbségpolitikai stratégiákat dolgoz ki, létrehozva a maga nyilvánosságát, társadalmi egyesületeit – a maga külön kisebbségi társadalmát. Az utolsó fejezet pedig az integráció problémáit tárgyalja: hogyan oldja meg az elit a saját társadalmának az integrálását, a Magyarországhoz és Bukaresthez való viszonyt és a nemzetközi kapcsolatokat.
Bárdi módszerének, megközelítésének alapja, hogy a nemzetstratégiák valójában szocializációs keretek, amelyet a generációs csoportok valósítanak meg. Bárdi szerint öt nagy generációs csoport van a magyar kisebbségek életében, ezek dolgozzák ki a megoldásokat és válaszokat. A kötet összegzési kísérlet, amely kérdéseket és szempontokat vet föl, ám amelyet szerzője is egyfajta vitaindítóként tárt az olvasók elé.
A budapesti kormányzatok Erdély-politikája a két világháború között című sepsiszentgyörgyi előadásában Bárdi vázolta annak történelmi kontextusát is, miért nem működhetett a politikai transzszilvanizmus. Az egyetlen párt, amellyel az Országos Magyar Párt össze tudott volna fogni, az Erdélyi Román Nemzeti Párt lett volna, amely azonban minden választáson a román parasztoknak ígért földet. Egy ilyen erdélyi földreform a magyarok érdekeit sértette, ezért nem jöhetett létre koalíció a két párt között.
A romániai magyar kisebbség nem egy társadalomtörténeti folyamat révén jött létre: kényszerközösség, amely nyolcvan év alatt vált vállalt közösséggé, ahogy „szétfejlődött” a többi magyar közösségtől és Magyarországtól. A két világháború között a romániai magyarok még a magyar politikai közösség részének tekintették magukat, csak az azt követő nemzedékek, a kisebbségben született generáció kezdett másképp gondolkodni erről.
Szociológiai értelemben ugyanakkor a magyarság Erdélyben nem volt kisebbség ebben az időszakban: a 49 városból harmincban magyar többség volt; a kereskedelem és pénzügyek 67%-át magyarok kontrollálták, a kisiparosok 70%-a, az ipari munkások több mint 60%-a volt magyar nemzetiségű, miközben az etnikai arány 35-40% körül volt Erdélyben – magyarázta a kisebbségtörténeti kötetek bemutatóján a szerző.
Revízió: nem is Székelyföld volt a legfontosabb?
Magyarországon már 1910 után Erdély egy Bukarest-Budapest-Bécs játszma tétje, és már akkor nem nemzetiségi és belügyi kérdés. A magyar külpolitika nem volt irredenta az első világháború után, nem akarták minden áron megváltoztatni a határokat, békés revízióban gondolkodtak, a trianoni békeszerződés módosításában. Magyarország és a szomszédos országok viszonyait ugyanakkor kétszáz éve a párhuzamos nemzetépítések határozzák meg, ezért a szomszédságpolitika mindig is fontos volt.
A kérdés csak az volt, mi az elsődleges a szomszédos országokkal kapcsolatos politikákban: a magyar kisebbség helyzete vagy a gazdasági együttműködés? Magyarország a medence közepén sok fejtörést okozott szomszédainak, egyszerűbb lett volna a gazdasági együttműködés irányába elmozdulni, ám Magyarország számára mindvégig a kisebbségi kérdés rendezése volt az fontosabb – magyarázta a történész.
A revíziós politika lényegét Jancsó Benedek a következőképpen fogalmazta meg a Magyar Szemle első számában 1927-ben: a magyarság elvesztette területi, de megőrizte kulturális integritását; a legfontosabb a társadalmi, gazdasági pozícióinak megőrzése egy újabb béketárgyalás esetére; fel kell készíteni mind a “kinti”, mint a magyarországi társadalmat arra, hogy egy új helyzetben újratárgyalhassák a határok kérdését.
A nagy probléma abból adódott, hogy a revíziós politika fenntartása mellett hogyan lehet a kisebbségi eliteket úgy helyzetbe hozni, hogy az adott országban képesek legyenek az érdekeiket érvényesíteni. Azaz: hogyan lehet segíteni a párhuzamos társadalom építését, a magyar kisebbségi eliteket? Bethlen István miniszterelnök politikájának 1927-ig a célja az volt, hogy konszolidálja, gazdaságilag stabilizálja Magyarországot. 1927-ig a külpolitikai célok között nem szerepelt a revízió. Azonban Mussolininek kellett egy szövetséges Balkán-politikája érvényesítése érdekében, és Magyarország gyakorlatilag az olaszok révén lép ki a külpolitikai elszigeteltségből. Ekkor hangzik el az első kijelentés a revízióról, általános formában, miszerint “egyszer majd akarjuk” a békeszerződés felülvizsgálatát. Közbelépett viszont egy angol sajtómágnás, aki megjelentet egy tervet a magyar külpolitika tudta nélkül. Ruthermere nyomán alakult meg a Revíziós Liga, és 1928-tól bontakozik ki a revíziós politika általában.
Magyarország eleinte nem talált szövetségest a németekben, akik a harmincas évek közepéig nem akarták kockáztatni a német kisebbségek viszonylag jó pozícióját Jugoszláviában, illetve Romániában. 1938-ig Magyarországon végig lebegtették, hogy határrevíziót vagy etnikai revíziót szeretnének, bár a húszas évektől a szakértők már tudták, hogy csak etnikai revízióra lesz lehetőség, a “mindent vissza” propagandától feltüzelt közvéleménnyel azonban ezt nem lehetett elfogadtatni.
1927-ig még bíztak abban, hogy az erdélyi románokban, illetve a szlovákokban, a ruszinokban a hungarus-tudatot bizonyos anyagi támogatásoknak és autonóm jogköröknek köszönhetően fenn lehet tartani, ám kiderült, ez nem működik. Az említett népcsoportok regionális pártjai beléptek az utódállamok kormányzataiba, és a Bethlen-kormánynak le kellett számolnia ezzel az illúzióval, vagyis a történelmi Magyarország visszaállításával.
A magyar kormánynak azon túl, hogy lebegtette a revíziós terveket, volt egy titkos koncepciója is, amelyet Gömbös Gyula 1933-ban benyújtott Mussolininek. Ebből kiderül, hogy nem a Székelyföld visszaszerzése volt fontos, hanem elsősorban a kulcsfontosságú Zsil-völgye, a cél pedig Magyarország gazdasági és katonai potenciáljának kibővítése lett volna – ismertette Bárdi Nándor.
A revizionista akciókat a magyar külpolitika irányította, de hozzájárultak különböző társadalmi egyesületek is, amelyeket kormányzati tényezők hoztak létre. A revíziós döntések szakmai előkészítője az Államtudományi Intézet. Bethlen környezetében volt egy szakértői csoport, amelyet döntően Jancsó Benedek határozott meg, a béke-előkészítéstől a menekültügyig és a támogatáspolitikáig ez a kör irányította a történéseket, háttérintézményeket is létrehoztak. Erdélyben a Népies Irodalmi Társaság foglalkozott a társadalomszervezési feladatokkal.
Párhuzamos társadalom szervezése és támogatáspolitika
A magyarságpolitikai stratégia egyik kérdése, mit tegyen az önállóan politizáló magyar kisebbségi elit. 1920 júniusáig például világos volt, hogy a hűségesküt az utódállamok kormányaira nem szabad letenni, hiszen a tisztviselői kar ezáltal elismerte volna a román hatalom fennhatóságát, és ezzel rontotta volna Magyarország pozícióit a béketárgyalásokon. Utána, mikor már letették volna, nem lehetett, emiatt a 350 ezer repatriáltból mintegy 220-250 ezer állami alkalmazott került hirtelen Magyarországra, ami komoly belpolitikai válságot okozott. Apáthy István egyetemi professzor letartóztatása után Grandpierre Emil kolozsvári bíró feladata volt irányítani a magyar tisztviselői kart, amelynek fizetését a magyar kormány előre két évre biztosította.
Mivel a román állam államosította és elvette a magyar iskolákat, az egyházaknak óriási szervezőmunkával közel kétszáz iskolát kellett létrehozniuk. Ennek megszervezésében mások mellett Papp Antal, Grandpierre Emil, Pál Árpád vett részt, feladatuk a budapesti kormány informálása volt, illetve az Erdélybe érkező pénzek elosztása a felekezeteken és tisztviselőkön keresztül. Ebből a csoportból alakul meg gyakorlatilag az Országos Magyar Párt magja is.
A párt 1928-tól kezd önálló politizálásba, ekkor indul el egy párhuzamos társadalomépítés, egy nemzeti összezárkózás. Akkor már nem abban gondolkodtak, hogy Erdély a román modernizáció motorja, vagy hogy az etnikai törésvonalakat a közös hagyományok révén "a transzszilván lélek" túllépheti, hanem abban, hogy a párhuzamos magyar társadalmat meg kell szervezni. A harmincas években az Országos Magyar Párt stratégiája az, hogy a nemzetiségi kérdést megpróbálja tematizálni, kirobbantani, gyakorlatilag egy olyan helyzetet teremteni, hogy a román állam valljon színt a nemzetiségi kérdésben. Ez persze nem történik meg, hanem inkább beindulnak az antirevizionista mozgalmak.
A határon túli magyar közösségek közül a csehszlovákiai magyarok kapnak arányaikon felüli támogatást Magyarországtól, pedig ott iskolarendszert nem is kell fenntartani, hiszen az csehszlovák állam magyar iskolákat működtet: ott a szlovák autonomista mozgalmakra ment el a pénz. Erdélyben viszont a magyarországi támogatások 90 százalékát kulturális célokra fordítják, a magyar oktatási intézményrendszer fenntartására. Ennek koordinálását a Felekezetközi Tanács végezte, amely 1918 novemberétől 1948-ig működött, és amelynek keretében a négy nagy magyar egyház a beérkező pénzeket a tanárok arányában osztotta szét. Nem a lélekszám volt a fontos, hanem hogy hány tanárt foglalkoztat egy bizonyos iskola. Azt is koordinálták, melyik településen milyen iskola legyen.
A másik kulcsfontosságú bizottság 1928-ban jött létre: a Tanulmányi Bizottság. Jancsó Benedekék a szász nemzeti mozgalom példájára akarták az Országos Magyar Pártot és a romániai magyarságot megszervezni, ehhez szükség volt egy új kisebbségi elit kinevelésére. Mivel magyarországi diplomákat Romániában nem fogadtak el, Kolozsváron kellett elvégezni az elitképzést; a Tanulmányi Bizottság lényege az volt, hogy az egyházi kollégiumokban egyetemi kurzusokat hirdettek meg, a résztvevő diákok 70 százaléka ösztöndíjakat kap a párttól, egyházaktól stb. A legtehetségesebbeket külföldre küldték, Franciaországba.
Bárdi számításai szerint a felekezeti iskolák költségvetésének 15-20 százaléka érkezett Magyarországról, a politikai pénzeknél elsősorban a pártaktivisták fizetésére ment el a pénz. Egy tanári fizetés 2500 lej volt, az aktivisták 1000 lejt kaptak, ami inkább fizetés-kiegészítés lehetett csupán. Bárdi könyvében több mint hétszáz ügyiratot dolgozott föl, amelyekben különböző személyek támogatást, segítséget, ügyintézést kérnek Magyarországról, ezek jelentős része magyarországi áttelepülési vagy elhelyezkedési kérelem, illetve segély igénylése. A magyar kormány úgy tekintette Erdélyt, mint amit csak ideiglenesen csatoltak el, és egy akció keretében - „Keleti akció” - szervezte meg a támogatását.
Történelmi bűn volt a revízió dilemmáinak elhallgatása?
„Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad? Magukat megszédítette az a négy év, amit Észak-Erdélyben éltek, és ezért nem látnak elég tisztán. Hogy mit várhatunk a jövőtől, azt csak mi tudjuk, akik Dél-Erdélyben éltünk” - mondta Márton Áron gyulafehérvári római-katolikus püspök Csőgör Lajosnak, a kolozsvári Bolyai Egyetem első rektorának 1945−1946 fordulóján. L. Balogh Béni történész, a Magyar Nemzeti Levéltár munkatársa által szerkesztett kötetből többek között kiderül, miért mondta ezt a püspök, illetve hogy tágabb kontextusban melyek voltak a II. bécsi döntés következményei a dél-erdélyi magyarság számára. Bibó István a II. bécsi döntésről úgy gondolta, kétségtelenül jobb volt, mint a történelmi magyar érdek érvényesítése és a trianoni román határ, ám nem hozott megbékélést – idézte fel Balogh a sepsiszentgyörgyi előadásban. Trianon mindenképp – mint oly sok 20. századi eseménynek – a II. bécsi döntésnek is a legfontosabb előzménye. Trianonnal Magyarország középhatalomból a térség leggyengébb államává vált, jogosan érezték igazságtalannak a békeszerződést – vázolta a történész.
Trianon elsősorban egy vesztett háború következménye volt, bár más okok is hozzájárultak, mint például a dualizmus korabeli magyar kisebbségpolitika szűkkeblűsége, a korabeli magyar elit, az arisztokrácia szűklátókörűsége. Ugyanakkor az igazságtalanság abból is adódott, hogy a nagyhatalmak pont hogy a gyakran hivatkozott etnikai elvet nem tartották be, és tömbmagyar térségek is átkerültek az utódállamokhoz. Érthető volt tehát a magyar közvélemény felháborodása, de a korabeli politikusok tudatában voltak annak, hogy a teljes területi visszaállítás lehetetlen. A térség leggyengébb államaként Magyarországnak a nagyhatalmak támogatására lett volna szüksége, ám ennek a harmincas évekig nem volt realitása – magyarázta Balogh. Részleges revízióban, a határmenti területek visszacsatolásában – Felvidékről a Csallóköz, Romániából a Partium – lehetőségében gondolkodtak.
A történész szerint a magyar döntéshozóknak – Bethlennek, Gömbös Gyulának, Teleki Pálnak – a történelmi bűne az volt, hogy nem próbálták meg befolyásolni a magyar közvéleményt, hogy gondolkozzanak reálisan, és ne a “mindent vissza” alapelve harsogjon a sajtóban. Elmulasztották a reálisabb célkitűzések tematizálását.
A magyar-olasz barátsági szerződés 1927-ben valóban áttörést hozott a magyar revíziós politikában, ám Mussolini támogatása nem volt elég, mivel a harmincas évektől Európa domináns vezető nagyhatalmává Németország vált, amely Hitler 1933-as hatalomra kerülése után expanzív külpolitikát folytatott, s a térség államainak leigázása volt a legfőbb célja. Németország a harmincas évekig nem támogatta a magyar revíziós törekvéseket, többek közt azért, mert Romániát stratégiailag és gazdaságilag is sokkal fontosabb partnernek tekintette, mint Magyarországot.
A magyar külpolitika legnagyobb dilemmája a harmincas évek második felétől, hogy Németországot valahogyan meg kell nyerniük a revízió támogatásához, tudták ugyanakkor, hogy ez az ország függetlenségének a feladását jelenti. Ha viszont szembeszegülnek Németországgal, nincs reális esélyük a revízióra. Teleki ezt látta, de nem beszélt erről, a közvélemény nem értesült a veszélyekről és kétségekről.
Egy diplomata visszaemlékezése szerint 1938-ban a miniszterelnök négyszemközti beszélgetésben rettentő veszélynek nevezte a revíziót, és azt mondta, a németek arra játszanak, a “mindent vissza” propaganda elvette az emberek józan eszét, a katonák a németek mellett akarnak verekedni. Kárpátalja visszatérésével, 1939-től vált a magyar külpolitika legfőbb céljává Erdély egy részének visszaszerzése, és ekkor következik be 1940 nyarán a nagy fordulat a német külpolitikában: Németország támogatni kezdte a magyar törekvéseket, majd augusztusban Hitler meghozta a II. bécsi döntést, amellyel Magyarországnak kedvezett, hiszen Erdély “kisebb és szegényebb” részét visszaadta. Blöffölt-e Hitlernek Teleki?
A német pálfordulásban szerepet játszott, hogy a Szovjetunió ultimátumot nyújtott be Romániának, hogy adja vissza Besszarábiát. Miután a román propaganda azelőtt azt hirdette, hogy egy rögöt sem adnak vissza “az ősi román földből”, Károly király pedig kijelentette, a román hadsereg fel van készülve a védelemre, valóban szégyenteljes volt a kivonulás. Hatalmas presztízsveszteség volt, és valószínűleg ez volt az egyik ok, amiért Németország fokozatosan megváltoztatta véleményét. Addig ugyanis Románia igyekezett elhitetni, hogy ő jelenti a legerősebb bástyát Európában a bolsevikok ellen. Korabeli román diplomáciai jelentések is arról számolnak be, hogy Erdély egy részének visszaadásához az vezetett, hogy a németek csalódtak a román haderőben. A németek akkor abban kezdtek gondolkodni, Magyarország lehetne inkább a bolsevik veszély elleni bástya – magyarázta Balogh.
Magyarország is úgy érezte, a besszarábiai kivonulás után felléphet Romániával szemben, nyíltan hangot is adott ennek, és tárgyalásra szólította fel Romániát. 1940 nyarán zsarolásnak vetette alá a német kormányt, miszerint ha nem próbálja enyhíteni a román álláspontot, akkor fegyveresen szerez érvényt követelésének. Németországnak ez nem hiányzott volna, mert már titkokban tervezte a Szovjetunió lerohanását, és a Balkánon békét akart.
Hitler jobbnak látta tehát, ha mediátorként lép fel, és próbálta rávenni a románokat, tegyenek engedményeket, és olyanokat mondott, hogy valóban jogtalanul bitorolják Erdély egy részét. A románok meglepődtek a dolgok alakulásán, kénytelenek voltak tárgyalóasztalhoz ülni.
A magyarok nem kérték vissza egész Erdélyt, Teleki tudta, hogy ez lehetetlen, de az új határokról akart tárgyalni – erre azonban a románok nem voltak hajlandóak, azt javasolták, alakítsanak ki egységes homogén nemzetállamokat, lakosságcserével. Ez nem volt korrekt ajánlat, lévén hogy több mint másfél millió magyar élt Erdélyben, míg Magyarországon alig néhány tízezer román. A románok titkos terve az volt, ha Magyarország belemegy a lakosságcserébe, bizonyos kisebb partiumi területeket átadtak volna. A magyar kormány viszont hallani sem akart lakosságcseréről, különösen hogy az erdélyi közvélemény, elsősorban a székelység, bizonyosan ellenezte volna ezt.
Így a román-magyar tárgyalások sikertelenül végződtek, ekkor a magyar kormány ismét zsarolás eszközéhez folyamodott: Berlinben Hitlernek azt mondták, nem marad más hátra, mint a háború. Komolyan gondolta-e a magyar kormány, vagy csak blöff volt – ebben a történészek sincsenek egységes állásponton, L. Balogh Béni szerint viszont szinte bizonyos, hogy Teleki elszánt volt a háborúra, bár tudta, hogy a román haderő felkészültebb, de végső elkeseredésében nem látott más kiutat. Mindenki a revízió lázában égett, és tudta, ha nem születik pozitív döntés, óriási lesz az elkeseredés. Apor Vilmos szentszéki követnek írt leveléből is kiderül, hogy a háborús utat választotta volna, ugyanakkor meggyőződése volt, a revíziót “vérrel kell megpecsételni”, mert ha “érett almaként” hull Erdély az ölükbe, a magyar közvélemény nem fogja kellőképpen megbecsülni, és igenis áldozatot kell hozni érte. Több jel is mutat tehát arra, hogy Teleki elszánta magát a hadviselésre – vélte Balogh.
Hitler 1940 augusztusában úgy döntött, komolyan veszi Teleki fenyegetőzését, nem nézi blöffnek, főleg hogy attól tartott, egy magyar támadással párhuzamosan a szovjetek is megtámadják Romániát, és elfoglalhatják a kőolajmezőket, amire neki nagy szüksége volt. A német katonai hírszerzés észlelte is a szovjet csapatmozgásokat a román-szovjet határon, komolyan tartottak ettől az eshetőségtől. Hitler így – bár korábban megfogadta, magyar kérdésekben nem lesz többé döntőbíró, mivel szerinte az I. bécsi döntés után a magyarok “hálátlanok voltak” - ismét vállalta a szerepet, hogy megmentse a békét, és lekötelezze mindkét országot.
A legbennfentesebb román politikusokat is meglepte Hitler döntése. Amikor a németek és az olaszok a román külügyminiszter kezébe nyomták az új határokat ábrázoló térképet, Mihail Manoilescu összeesett a sokktól. Ez mutatja, a román politikai elit mennyire bedőlt saját propagandájának, és maguk is elhitték, hogy “az ősi román földet” már senki nem veheti el tőlük. Végig abban reménykedtek, hogy az ő elképzeléseiket veszi Hitler figyelembe, a homogén nemzetállamok kialakítását a lakosságcserék révén, s ez egyébként valóban közelebb állt Hitler gondolkodásmódjához, hiszen a “népi németek” átköltöztetését is támogatta.
A román közvélemény sem volt felkészítve, hatalmas sokkot okozott, hogy le kellett mondani Erdély egy részéről. Elképesztő menekülthullám indult el, a románok dél felé indultak. A dél-erdélyi magyaroknak pedig második Trianonnal ért fel Hitler döntése. Balogh könyvében idézi a korabeli reakciókat ezekre a történésekre: Kacsó Sándor brassói író, ügyvéd Lélekvesztő című regényében hánykolódó csónakhoz hasonlította a dél-erdélyi magyarokat, Méliusz József körutazást tett és hitelesen számolt be a dél-erdélyiek lelkiállapotáról, elkeseredettségükről, kiszolgáltatottságukról. Márton Áron püspök, aki Gyulafehérváron maradt, csalódott volt amiatt, hogy a megerősödött magyar állam nem védi hathatósabban a Romániában maradt magyarokat. Kilátástalannak érezte a helyzetet: amennyiben Dél-Erdély nem tér vissza, az ottani magyarság menthetetlen: vagy átmennek Magyarországra, vagy asszimilálódik. A könyvből kiderül az is, mi volt Mihály király és Antonescu célja: egy etnikailag homogén nemzetállam kialakítása, minden idegen elűzése, köztük a magyaroké. Ami “megmentette” a dél-erdélyi magyarságot, az a sokat kárhoztatott kölcsönös kisebbségpolitika, ami többnyire azt jelentette, ha Észak-Erdélyben egyes románok ellen visszaélések történtek, Dél-Erdélyben erre válaszul a magyarokon torolták ezt meg, és fordítva. Ez azonban visszatartó erővel is hatott a két kormányra, főleg a románra, hiszen Észak-Erdélyben több mint egymillió román maradt, míg Dél-Erdélyben kevesebb mint félmillió magyar – vázolta a helyzetet Balogh.
Számuk aztán rohamosan csökkent: négy év alatt több mint 200 ezren menekültek át, a magyar lakosság 40 százaléka, és ez mindmáig érezteti hatását az erdélyi etnikai viszonyokon. Például Torda lakosságának közel fele a harmincas években magyar volt, míg 1941-ben lecsökkent húsz százaléka. A Zsil-völgye magyar lakossága 70-80 százalékkal csökkent, Nagyszebené megfeleződött. A következményeket a mai napig nem heverte ki Erdély, hiszen már 1941-re a dél-erdélyi városok nagy részében román többség alakult ki.
Az érem másik oldala, hogy az észak-erdélyi magyarság megerősödve került ki 1945-ben a háború forgatagából, még akkor is, ha igen nagy társadalmi feszültségek voltak a négy év alatt a gúnyosan “anyásoknak” vagy “ejtőernyősöknek” nevezett, Magyarországról beözönlött magyar tisztviselőréteg miatt.
A köteteket a kiadótól vagy néhány könyvesboltban is meg lehet vásárolni.
Transindex.ro

Avram Iancu és az erdélyi román (ellen)forradalom 1848–49-ben (Mindennapi történelemhamisítások - 2.)
Avram Iancu a románok első, 1848. április 30-án Balázsfalván tartott gyűlésének megszervezésekor tűnt ki. Beszéde mérsékelt volt, arra biztatta a románokat, hogy pontosan teljesítsék jobbágyi kötelezettségeiket, amíg az erdélyi diéta (a modern parlamentnek megfelelő törvényhozó fórum) döntést nem hoz a parasztok helyzetének javításáról. Míg a forradalom által szorgalmazott társadalmi változások esetében visszafogottabb volt, Iancu határozottan lépett fel a románok politikai jogainak ügyében.
Egy kis történelemhamisítás
Az erdélyi románok „forradalma” egyáltalán nem úszta meg, hogy ne hamisítsák meg a Román Akadémia égisze alatt kiadott Románok Történelmében. A módszer már klasszikus: egy dokumentumrészlet kiemelése a kontextusból. A Román Akadémia hivatalos történésze, Liviu Maior volt oktatási miniszter azt állítja, hogy Avram Iancu a következő szavakkal „fordult a – felsővidrai – parasztokhoz”: „A román nem koldulja a szabadságot a magyaroktól; a román nemzet elég erős, hogy harcban vívja ki a szabadságát.” (Academia Română, Istoria Românilor, VII/1., Bukarest, 2003, 270. o.) Valójában a történész által idézett dokumentum, a kamarai biztos (az eredetiben „comite cameral”) egyik 1848. május 9-i jelentése felettesének a május 5-i felsővidrai gyűlésről, ahol a vásár miatt sokan voltak, és világosan kimondja, hogy Avram Iancu ennek a tisztviselőnek az apja, Alexandru Iancu uradalmi bíró (vagyis közvetlenül az illető biztosnak alárendelt tisztviselő) házában felolvasott egy román nyelven írt, a pap által terjesztett kiáltványt, mely a románokat harcra buzdítja a szabadságért. Miután felolvasta a kiáltvány szövegét, vagyis a biztosnak lefordította magyarra, Iancu állítólag maga tette hozzá a Román Akadémia történésze által fentebb idézett mondatot. A biztos világosan mondja: „Ezen kívül az uradalmi bíró fia, Avram Iancu hozzátette: »a román nem koldulja…«”. Szó sincs arról, hogy Avram Iancu azt a mondatot a falujabeli parasztok előtt mondta volna! A kérdéses levelet egy topánfalvi jobbágy hozta, és a pap olvasta fel hívei előtt. Sőt, Iancu apjának kísérlete, hogy elkobozza a levelet, veszélybe sodorta a családját, a parasztok ugyanis megfenyegették. Vajon Iancu apja azt tervezte volna, hogy egész vagyonával együtt elmenekül a faluból, ha fia már akkor a parasztok élén állt volna? De ezek olyan részletkérdések, melyek nem számítanak, amikor a Román Akadémia egy hivatalos történelmet akar kikényszeríteni. A hazugság történelemmé válik. Ha pedig a Román Akadémia írja, akkor igazságnak kell lennie!?
Iancu fegyvere a puska, nem a diplomácia
1848 nyarán, tekintettel arra, hogy a románok által a május 15–17-i balázsfalvi nemzetgyűlés alkalmával megfogalmazott kéréseket nem fogadta el sem az erdélyi diéta, sem a császár, a románok álláspontja radikalizálódott. Az orláti és naszódi két román katonai központban a csapatok, a Bécsből érkezett parancsok ellenére, megtagadták az engedelmességet a magyar közigazgatásnak. A katonai helyzet nyomására a császár elfogadta Erdély egyesülését Magyarországgal, és az egész erdélyi hadsereget, a román regimenteket beleértve, az új hatóságok alá rendelte. Az Erdélyi-Szigethegységben a mócok katonailag megszervezték magukat Avram Iancu vezetésével, ezzel a harmadik román hatalmi központtá válva Erdélyben (...) 1848. szeptember 15–28-án zajlott Balázsfalán az erdélyi románok harmadik nemzetgyűlése. Addig a román politikai vezetők politikai nyilatkozatokkal és a magyarokkal, illetve az osztrákokkal folytatott tárgyalásokkal tűntek ki. Balázsfalván szeptemberben a hangulat túl forró volt, hogy a diplomácia és a tárgyalások szellemében tartott biztatásokat és beszédeket hallgassanak. Ahogy azt Simion Bărnuţiu, az erdélyi románok egyik nagyon aktív radikális vezetője megjegyezte, nehezen élte volna túl bármelyik román szónok, ha pacifista beszédet mond. Ilyen körülmények között a fegyveres harcot támogatók kerültek előtérbe. Avram Iancu mintegy hatezer felfegyverzett móccal érkezett Balázsfalvára. Ez Iancu dicsőségének kezdete.
Ausztriával a forradalmár magyarok ellen
A románok 1848 szeptemberében Balázsfalván úgy döntöttek, Ausztriával szövetkeznek, és a magyarok ellen harcolnak a Habsburg fennhatóság visszaállításáért. (...) A magyarok ellen Ausztriával való szövetkezés okát világosan megmagyarázzák a román vezetők, éppen maga Avram Iancu: a magyarok megtagadták a románoktól a politikai jogokat, míg az osztrák császári udvar a románokat politikai nemzetként ismerte el.
A románok elítélték Erdély egyesülését Magyarországgal, és az osztrák hatóságok visszaállítása mellett szálltak síkra. A császáriak arra használták fel a románokat, hogy félreállítsák a forradalmi magyar hatóságokat. A románok által Balázsfalván megválasztott Nemzeti Komité koordinálta a románok prefektúrákba és légiókba történő politikai és katonai megszervezését, az ókori rómaiak mintájára, szimbolikusan utalva a román nép római eredetére. (folytatjuk) Marius Diaconescu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Márton Áron: Család és nép
A jó és rossz ősi küzdelme korunk színpadán a szemünk előtt folyik, s már apokaliptikus méreteket öltött. Az ártatlanoknak és ártalmatlanoknak hitt eszmék, melyeket jámbor tudósok eddig könyvekben és tudóskodó előadásokban, politikai vezérek pedig szórakoztató kakasviadalokon vitattak, élet nélküli világukból földre érve életalakító igénnyel álltak az ember elé. (...)
A család az a legelső, ősközösség, melyből az emberiség élete fakad. (...) Korunk rontó szelleme azonban ezt az élethordozó intézményt is megtámadta. A teremtő Isten félreérthetetlenül meghatározta törvényeit, de a modern ember hangzatos jelszavakkal, kifelé a tudomány és az egyéni szabadság nevében, valójában pedig mérhetetlenül önző lelkületből kikezdte és megvetette ezeket. A következmények előtt lehetetlen szemet hunyni. Mióta a házasság törvényei meglazultak, s célja és tartalma kezdett elsikkadni: virágot fakasztó tavasz helyett levelét hullató őszben járunk, az emberiség életfája szuvas. A szeretetközösség helyett, melyben a legboldogítóbb és legdúsabb emberi viszonyoknak kellene fejlődniük, a csalódott, egymásra unt, ideges és bánatos, állandóan szétinduló vagy már szétment házasok tömegével találkozunk; egészséges lelkű gyermekek helyett pedig fészekből kiesett, didergős madárfiókákat látunk, elvált szülők gyermekeit, akik szerető gondoskodás és felelős nevelői hatás hiányában fázós lélekkel, megedzetlen jellemmel nőnek fel. A népek sorsa fölött is áll a harc, és pedig nyíltan és nyersen. Az elméletek a nemzetköziségről és nemzeti eszméről, melyek ma két kibékíthetetlen táborra osztják az emberiséget, s „lét vagy nem-lét” kérdése elé állítanak minden nemzetet. Mindenkinek, mint az élet-halál harcba bekötött magányos embernek, kötelessége, hogy összes testi és lelki, anyagi, szellemi és erkölcsi erőit őrizze, megnyissa az erők legmélyebb forrásait, és úgy vállalja a rákényszerített küzdelmet. Milyen esélyekkel indulhat hát az a nép, amelyik erői a házasság szentségi jellegének és Istentől rendelt céljának elsikkasztásával, a családi élet felelőtlen lazításával már a legősibb és leggazdagabb forrásnál veszendőbe hagyja?
Amint a családban a szülők és gyermekek összetartoznak, és meghatározott közösséget alkotnak, úgy a gyermekek gyermekei, a nemzedékek egymásból kibomló számtalan sora és köre is összetartozik és valóságos egységet alkot. Nem képzelődés tehát, nem pusztán érzelem avagy kegyeletes emlékezés, hogy a közös ősöktől való származás élet- és sorsközösséget jelent. Az örökölt vér parányaiban kapjuk azokat a kimondhatatlanul hatalmas, titokzatos erőket, melyek szervezetünket építik és éltetik, s amelyeknek hullámzása sokban meghatározza kedélyvilágunkat is. A vér és nevelés közösségével együtt jár, hogy egy származású és nevelésű emberek érzelmi élete, szíve-vére közös: egyformán szomorkodnak és örülnek, szeretnek, gyűlölnek, élnek. De ebből a közös alapból nő ki és e szerint színeződik a vér és nevelés közösségében összefogott nép szellemi élete, gondolatainak és eszméinek világa; amint ennek a közös érzelmi és szellemi életnek kifejezője a nép anyanyelve, melyen a közös szív és közös lélek érzelmeit és gondolatait, céljait és vágyait, eszméit és alkotó szándékait kifejezi.
Világos, hogy népet nagyobb veszély nem fenyegethet, mintha gyökerében, a családban kezd elgyöngülni. Amelyik nép életében a felbomlott házasságok tömege utal arra, hogy az emberekben elhalványodott a felelősségtudat, a házastárs személyi értékének felismerése és megbecsülése, ahol a gyermekáldás ellen való tiltakozás elszomorító eredményéből látjuk a lehangoló tényt, hogy a népben megfogyatkozott az életakarat, az élethez szükséges elszántság az erkölcsi érzék, ott ezzel együtt egyenes – ha nem mértani – arányban halványodik a nép jövőjéhez fűzött remény és kilátás is. Kik fogják a nép gondolatait hordozni, értékeit megőrizni, reményeit valóra váltani? A felelőtlenül házasodó és felelőtlenül elváló szülőktől, s gyermekeiktől, a fészekből kiesett fiókáktól, akik önhibájukon kívül lelkileg valamennyire mindig félbe maradnak, mert küszöbtől küszöbig hiába keresik a szülői szeretetet, mit lehet várni?! Nagy felelősség tehát, hogy a szellemek harcának ezen a szakaszán Isten angyalát erőteljesen támogassuk. A család és a családias érzés nevelése mellett az iskolának is síkra kell szállnia, hogy a házasság tisztaságát, felbonthatatlanságát, célját tervszerűen mentsük, vonatkozásait feltárjuk, s kitartó neveléssel ismét azzá az élethordozó és boldogságfakasztó szeretetközösséggé tegyük, aminek Isten az ember és a nemzet érdekében szánta.
(1938)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Március 10. – az eredeti forgatókönyv szerint
Március 10-én a marosvásárhelyi Postaréten második alkalommal kerül sor a székely szabadság napjának megünneplésére. Tavaly, Izsák Balázs, az SZNT elnöke azt mondta: "a székely szabadság napja legyen a jövőben is az a nap, amikor Székelyföld lakói kinyilvánítják a szabadság iránti igényüket, s elszántságukat, hogy amit ésszel, erővel és szent akarattal önmaguk vagy eleik kivívtak, feladni nem fogják soha. A mai napon a szabadság iránti igény kinyilvánítása Székelyföld területi autonómiájának követelését jelenti.
Az esemény közeledtével egyre gyakrabban látnak napvilágot a rendezvényt ellenző nyilatkozatok. Ezekről beszélgettünk Izsák Balázzsal.
– A román sajtó röpítette fel a hírt, hogy a székely szabadság napjára tervezett felvonulást nem engedélyezi a polgármesteri hivatal erre szakosodott – a közrendészeti intézmények, a polgármesteri hivatal és a katasztrófa- elhárítókból álló – bizottsága. A helyi rendőrség vezetője szerint a felvonulás különálló rendezvény, amelyet nem lehet egy megemlékezéshez kötni. Hogyan kommentálja ezeket a híreket?
– Úgy gondolom, hogy mindenkinek, nekünk is, a hatóságoknak is, tiszteletben kell tartani a gyülekezési jogot szabályozó 60/1991-es törvényt. Ez azt jelenti, hogy ez a véleményező bizottság, ahogy különben Bretfeleanu úr is mondta, csupán véleményező, konzultatív testület, nem hoz döntéseket. Az előzetes bejelentésben leírtak ebben a pillanatban érvényesek, tehát a megemlékezésre és a felvonulásra vonatkozó bejelentés is.
– Bretfeleanu azt mondta, hogy ez a bizottság nem ért egyet a felvonulással.
– De ugyancsak Bretfeleanu mondja azt is, hogy ez a bizottság egy konzultatív testület, amelynek tanácsadói hatásköre van.
– Mit tesz a Székely Nemzeti Tanács március 10- én?
– Az előzetes bejelentésnek megfelelően fogunk cselekedni. Ebben a pillanatban az az érvényes, ami az előzetes bejelentésben volt.
– Mi volt benne egészen pontosan?
– Megemlékezés és utána felvonulás, leírva a felvonulás útvonala. Ugyanis a 60-as törvény, amelyre mindegyre hivatkozunk, azt mondja, hogy ez a véleményező bizottság megváltoztathatja az előzetes bejelentésbe foglalt útvonalat… a szervezők beleegyezésével. Mi a jegyzőkönyvet nem írtuk alá, nem egyeztünk bele, tehát nem tudta a bizottság megváltoztatni az előzetes bejelentésbe rögzített forgatókönyvet.
– Tehát a Székely Nemzeti Tanács az eredeti forgatókönyvet követi március 10-én?
– Természetesen.
– Mi az elnök úr véleménye arról, hogy Marius Pascan szenátor, volt kormánybiztos sajtótájékoztatón kijelentette, hogy az ügyészségnek saját hatáskörben kellene eljárást indítania árulás címén a Székely Nemzeti Tanács autonómiatörekvései ellen, amelyekkel szerinte veszélyeztetik az ország egységét, szuverenitását, a nemzetállamot stb…
– Ezúton is szeretném megköszönni Marius Pascan úrnak az ismételt segítségnyújtást, amivel következetesen szolgál nekünk az autonómiaküzdelemben, hiszen a román média az ő hathatós segítsége nélkül nem figyelt volna fel erre a szerintünk nagyon fontos kezdeményezésre. Ugyanakkor zárójelben jegyzem meg, hogy szerinte arra biztatjuk az önkormányzatokat, hogy Romániának árulják el Romániát. Amit politikai skizofréniának lehetne nevezni, de ezt nem tartom annyira fontosnak, mint azt a segítséget, amit az ügy mediatizálásában kaptunk és abban, hogy úgy látja, meg kell adni ennek a kellő figyelmet és súlyt. Ismételten köszönöm Pascan úrnak, mindig megbízható szövetségesünk volt, és bízom benne, hogy a jövőben is az marad.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Elkészült a színházak jövőjéről szóló vitaindító anyag
Az RMDSZ kezdeményezésére létrejött Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére Kötő József megírta az erdélyi magyar színházak jövőjéről szóló szakpolitikai koncepció vitaindítóját – jelentette be tegnap Székely István, a KAT elnöke.
,,A tanulmány a színházak jelenlegi helyzetéből indul ki, és azt próbálja végiggondolni, hogy a kultúraváltásból fakadó kihívások, valamint az európai trendekhez való alkalmazkodás igénye milyen stratégiákat, milyen összerdélyi együttműködési rendszer kialakítását feltételezi a színházak részéről"– taglalta Székely István, hozzátéve: a szakmai anyag a színházakat a jelen elitkultúrájának műhelyeként értelmezi, ugyanakkor rámutat arra, hogy az alapkérdés nem az európai kulturális értékek átvétele, hanem annak gyarapítása az egyes nyelvi-kulturális közösségek sajátos értékeivel.
Kötő József szerint: a világ nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át az európai művelődésből, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk azt. Ez a szemlélet lehet a harmadik évezredben Európa kisebb nyelvi, kulturális közösséget alkotó népeinek alkalmazkodási stratégiája. Mára világossá vált: a kulturális sokszínűség európai érték.
,,A tanulmányt eljuttatjuk a színházi élet meghatározó személyiségeihez, ugyanakkor a minél szélesebb nyilvánosság vitába való bekapcsolódása érdekében közzétettük azt az interneten is"– tájékoztatott a KAT elnöke, majd kiemelte, hogy a színházak jövőjével kapcsolatos kérdéskör kiemelt területe annak a szakpolitikai csomagnak, amelyet a KAT a kulturális autonómia megalapozása érdekében kidolgoz a 2014-es év végére az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás és a nyelvhasználat területén.
Népújság (Marosvásárhely),

Növekedés
A súlyos belpolitikai viszályok mellett van néhány olyan hír is, ami némi bizakodásra adhat okot a romániai átlagpolgárnak, aki pedig nagyon megelégelte a végeérhetetlennek tűnő mocskolódást, amit nagyon sokan – joggal, jogtalanul – úgy könyvelnek el, mint az ország érdekeinek feláldozását a politikusok egymással és a hatalomért folytatott elvtelen harcainak oltárán.
Most azt olvassuk két külföldi hírügynökség jelentésében is, hogy Románia az elmúlt esztendő utolsó negyedévében az utóbbi öt esztendő legnagyobb növekedési ütemét produkálta, mintegy 5 százalékkal magasabbat a 2012. évi hasonló időszaknál, Románia gazdasága pedig az elmúlt év viszonylatában, az Országos Statisztikai Hivatal előzetes becslései szerint 3,5 százalékos növekedést ért el. A negyedik évnegyedi adat 1,7 százalékkal jobb a harmadik negyedévinél, a javuló tendencia tehát egyértelmű.
Kezd helyrejönni az elmúlt évek világgazdasági válsága által nagyon megtépázott román gazdaság?
A növekedés – azon túl, hogy a tavalyi eredményeket a kitűnő mezőgazdasági év is jelentősen „megdobta” – mindenekelőtt a tavaly majdnem 50 milliárd eurós exportnak tulajdonítható, a kivitelnek pedig jó háromnegyedét a Romániában megtelepedett multinacionális vállalatok adják. A „zászlóshajók” az autógyártó cégek, a pitești (mioveni) Dacia-Renault és a craiovai Ford. Éppen ezért keltett pánikot a napokban a hír, hogy a Renault kivonná tőlünk termelését és Afrikába helyezné át, ahol egyrészt a munkaerő sokkal olcsóbb, másrészt jobbak a szállítási feltételek – a multik számára pedig a költségcsökkentés alapvető követelménynek számít a konkurenciaharcban. Tetszenek-e vagy sem, igényeikre (például a szállítást meggyorsító autósztráda) oda kell figyelni.
Románia egyébként nem egyedüli „bezzeg gyerek” Kelet- és Közép-Európában: egy egész sor ország gazdasága teljesített jól (legalábbis az előzőeknél jobban) az elmúlt időszakban. Csehország és Magyarország a tavalyi esztendő végére az utóbbi jó fél évtized legjobb eredményeit tudta felmutatni, valamivel a várakozások fölött, Lengyelország is érezhetően előbbre lépett, bár picivel az elvárások mögött maradt.
Lehet, hogy a térség kezd kimászni a gödörből?
Ha Románia igen, az aligha a politikai osztály nagyon sikeres politikájának köszönhető.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),

Jubileumi év, újabb lépés az Arad–Gyula kapcsolatban
Több köt össze, mint amennyi elválaszt
Dr. Görgényi Ernő gyulai polgármester és Bognár Levente aradi alpolgármester (középen) az idei együttműködési szerződés
Idén lesz 20 esztendeje, decemberben, annak, hogy aláírták a – gyulai kezdeményezésre egy akkori középiskolás diák, Susánszki Imre ötletéből kiindult – Kézfogások elnevezésű, testvérvárosi kapcsolattá fejlődött együttműködést a magyarországi Gyula és a romániai Arad között.
Ma, amikor, szerencsére, se szeri, se száma a romániai és külföldi helységek közötti hivatalos (testvérvárosi vagy partner-)kapcsolatnak, nem könnyű elképzelni, mit jelentett ez akkor. Röviden: amolyan úttörő lépést a két ország kapcsolatában.
Ma már, örömmel írom le, nem szenzáció egy újabb közös Arad–Gyula-rendezvény, projekt: hozzátartozik a hétköznapokhoz. Az idei önkormányzati és egyéb találkozók legfeljebb annyiban különböznek a többitől, hogy jubileumi rendezvények, s mint ilyeneknek, a szokásosnál jobban megadják a módját.
Ma délelőtt az aradi városháza dísztermében aláírták az Arad és Gyula közötti 2014-es együttműködési programot. Jubileumi évről lévén szó, a program az előzőkhöz képest valamivel gazdagabb, valamivel több a közös rendezvény. De a magam részéről ennél is fontosabbnak tartom, hogy a felszín alatti – a két városvezetőség „kötelező” – futballmérkőzéssel, közös ebéddel, koccintással stb. egybekötött találkozásain, megbeszélésein (távolról sem elítélendő vagy kárhoztatandó összejövetelein) túlmenő „mélyrétegi” kapcsolatok az igaziak. Az, hogy aradiak (fogalmazzunk pontosabban: a határ mentiek) szervezett vagy szervezetlen formában tízezer számra felkeresik Gyulát, fürdőjét, hogy az ottaniak eljönnek az aradi filharmónia hangversenyeire, megnézik a Szabadság-szobrot és más helyi nevezetességeket, civil-, kulturális és egyéb szervezetek tartanak egymással hasznos kapcsolatot stb.
A testvérvárosi kapcsolat, mindinkább gyakorlatilag is, a polgárokról szól, az európai polgárokról, akik hazájukban élnek, dolgoznak, de a külföldi testvérvárosban is „otthon” vannak.
A mai összejövetelt, házigazdaként, Bognár Levente aradi alpolgármester nyitotta meg – román és magyar nyelvű beszédéhez tolmácsra természetesen nem volt szükség. Üdvözölte a gyulai vendégeket – dr. Görgényi Ernő polgármesterrel az élen –, Florin Vasiloni gyulai román főkonzult (aki tavaly decemberben Gyulán, a Kézfogások létrejöttének 19. évfordulóján is jelen volt),
Szilágyi Tamás gyulai és Stark Erika aradi projektfelelőst, az aradi és gyulai önkormányzatok képviselőit. Beszédek hangzottak el – gyulai polgármester, a gyulai román főkonzul, az aradi alpolgármester részéről –, amelyek egyöntetűen az együttműködés eredményeiről, hasznáról és folytatásának reményeiről szóltak.
Lássuk röviden, mit tartalmaz az Arad–Gyula együttműködés 2014. évi terve.
Februárra a szakmai tevékenység és a család témájának megbeszélésére kerül sor – a konferencia ma kezdődött, miután csütörtökön a gyulai vendégek és vendéglátóik két, többségükben (mintegy 80%-ban) nőket foglalkoztató aradi vállalatot kerestek fel. Áprilisban Gyulán rendeznek nemzetközi konferenciát ugyanebben a témában (amelyet még további négy összejövetelen tárgyalnak meg, a más testvérvárosok pozitív tapasztalatait is összegző könyvet is megjelentetnek), júniusban az aradi és gyulai önkormányzati képviselők focimeccsére kerül sor Aradon, júliusban aradi képzőművészek gyulai alkotótáborban vesznek részt, augusztusban gyulaiak részvételére kerül sor az Aradi Napokon, szeptemberben pedig a focimeccs gyulai visszavágóját tartják meg. Október 6-án hivatalos gyulai küldöttség lesz jelen a vértanú tábornokok tiszteletére szervezett aradi rendezvényen, novemberben Gyulán, decemberben pedig Aradon kerül sor a Kézfogások 20. évfordulójának megünneplésére. Az alkalomra egyébként kétnyelvű kiadvány is megjelenik, képzőművészeti kiállításokra kerül sor (Aradon Kohán-tárlatot terveznek), előkészítik az aradi vértanúk relikviáinak gyulai kiállítását, együttműködési terveken dolgoznak a partnerkapcsolatok keretében benyújtandó uniós pályázatokra, civilszervezet alakul az Arad–Gyula baráti kapcsolatok ápolására stb.
Florin Vasiloni gyulai román főkonzul a továbbiakra is gyümölcsöző – a két ország baráti viszonyait is elősegítő – együttműködést kívánt a két városnak.
Csatlakozunk a jókívánságokhoz.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),