Lelki ház épül Erdődön
Ismét elkezdett bízni a jövőben Erdőd maroknyi református közössége, akik két és fél évszázad után szeretnének megint önállóvá válni és elindulni a gyarapodás útján.
Habár a Szatmár megyei helység a reformáció bölcsőjének számít, mivel itt tartották az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, a kálvinisták később ki lettek űzve a településről, majd száz éven át meg volt tiltva számukra, hogy visszaköltözzenek. Négy éve azonban ismét van saját lelkésze a körülbelül 150 fős gyülekezetnek, két éve pedig egy parókia és egyháztörténeti múzeum alapkövét is letették, melyet a nagy elődről, Drágffy Gáspárról neveztek el.
Rácz Ervin helybéli lelkész szerint Pál apostolt követve munkálkodnak, aki arra biztatta a keresztlény híveket, hogy „mint élő kövek, épüljenek lelki házzá”, ennek szellemében dolgoznak a közösség összekovácsolásán, illetve a központ felépítéséhez szükséges feltételek megteremtésén. A tiszteletes úgy véli, igen biztató jeleket kapnak istentől, példaként megemlítve, hogy az elmúlt két évben egyetlen temetésük sem volt, keresztelni viszont hatszor hívták.
Mint elmondta, a tervezett parókia nem csak papi lakásként szolgál majd, hanem egyháztörténeti központként is működik, hisz Erdőd kulcsszerepet töltött be a reformációban, a településhez kötődő jeles események pedig méltóak arra, hogy végre megörökítsék őket. Itt szervezték az első reformált Kárpát-medencei zsinatot, melyet Drágffy Gáspár védnöksége alatt tartottak. Rácz Ervin szerint, ahogy a mohácsi vészt követően a magyarok az új hitben, a református vallásban találtak vigaszt, úgy kell megint Isten felé fordulva újra rendszeres hitéletet élni Erdődön, ez jelenti ismét a fejlődés útját.
A lelkész igyekezett egy tévhitet is eloszlatni az Erdődhöz sok szállal kötődő család kapcsán, az utóbbi időben ugyanis főképp politikusok azt hangsúlyozzák, hogy a Drágffyak románok voltak. Mint kifejtette, valóban Moldvából származnak, azonban a 13. század során épp a magyar királyhoz való hűségük miatt kerülhettek át Erdélybe, a nemesi rangot és az előjogokat is a magyar uralkodóktól kapták, így nem román, hanem magyar nemeseknek számítanak. Rámutatott: ezeket a privilégiumokat egy idő után elvesztették, majd a Báthory családba való benősülés révén sikerült ismét visszaszerezniük őket.
Amint a tiszteletes elmondta: Drágffy Gáspár az erdődi várat építtető Drágffy Bertalan unokája és a mohácsi vészkor a magyar királyság második emberének számító, így a Mária-zászlót vivő, majd a csatában életét vesztett Drágffy János fia volt. Az általa védnökölt első zsinaton egyébként, 1545-ben fogadták el azt a 12 pontot, mellyel az új hitet rendszerbe foglalták. Erre a híres, műemlékké nyilvánított erdődi református templomban került sor.
Az épületet viszont Károlyi Sándor a pápista svábok betelepítését követően 1769-ben elvette tőlük és átadta a katolikusoknak, a reformátusokat pedig tömegesen kitelepítette a szomszédos Dobrára, Magyargéresre, illetve Szatmárhegyre, továbbá megtiltotta azt is, hogy visszaköltözzenek. A tilalom körülbelül száz évig volt érvényben.
Rácz Ervin szerint Károlyi Sándort bátran tekinthetjük a magyarság árulójának, a címkére pedig nem csak politikai tevékenységével szolgált rá, hanem főképp azzal, ahogy a magyar alattvalóival bánt. „Habsburg nyomásra igyekezett szétzilálni a református hitre áttért magyar közösségeket – magyarázta a pap. – Szatmár a császár szemében igen veszélyes kuruc fészeknek számított, ezért utasította Károlyit arra, hogy vegye elejét a további lázadozásnak.”
A száműzött reformátusok a 18. század végétől kezdtek visszaszállingózni, felhúztak egy épületet, melyben egy időszakban iskola is működött. Ezt 2004-ben átalakították és tornyot is húztak rá, azóta szolgál templomként a korábbi imaház. A református közösség megerősödése egyébként a magyar identitás megőrzése szempontjából is fontos a településen, Erdődön ugyanis a magyarság aránya 20 százalék alá esett, és igen gyors ütemben folyik a beolvadás.
Rácz Ervin elmondta, a Drágffy Gáspár Egyháztörténeti Központ és Parókia megépítése számításaik szerint körülbelül 60 ezer euróba kerülne, melyet kisebb pályázatok és adományok révén terveznek előteremteni. Bár a gyülekezet eléggé kicsi, gyakran szerveznek adománygyűjtő akciókat, például bálokat, melyek keretében a közösségépítés mellett téglajegy- és tombolaárusítás révén próbálják előteremteni a szükséges pénzt. Emellett Rácz Ervin szerint a helyi reformátusok önkéntes munkával is hajlandóak támogatni az építkezést, így minden ok megvan a bizakodásra kezdeményezésük sikerességét illetően.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Akkor most hová is álljanak a balgák?
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon, december 22-én még a forradalom édes mámorában éltünk, majd a szabadság, testvériség, egyenlőség csodálatos érzése 1990 márciusában hirtelen elillant.
Katona Ádám, tanár, magyar irodalom- és művelődéstörténész már december 22-én megfogalmazott egy igen fontos kiáltványt, s azt meg is jelentette a Szabadság című független székelyudvarhelyi lap első számában. A tanár úr akkor, nagyon okosan és előrelátóan a SZÉKELYUDVARHELYI NEMZETI TANÁCS nevében tette közzé a következő szöveget:
Székelyudvarhely lakosaihoz!
Ma este, 1989. december 22-én este 6 órakor megalakult Székleyudvarhely Nemzeti Tanácsa. Örömmel vettük tudomásul népünk harcának sikerét. Az ország egészéhez csatlakozva kinyilvánítjuk e város lakosságának önrendelkezési jogát. Magyarok vagyunk és testvérkezet nyújtunk hazánk román, német, szerb, ukrán és valamennyi más népének.
Önrendelkezési jogunk alapján valamennyi honfitársunkkal együtt kiharcoltuk szabadságunkat.
Alapvető emberi jogainkat, emberekhez méltó életlehetőségeinket, demokráciánkat úgy tudjuk megvédeni, ha a székelység múltjához méltó módon öntudatosak vagyunk.
Európa népeihez megint csatlakozunk, az ezeréves történelmünk szabadságszerető hagyományait megőrizve és folytatva ezen a dicsőséges napon, végre fölemelt fővel járhatunk őseink földjén.
Hogy holnap se kelljen szégyenkezve egymás szemébe néznünk, ne romboljunk, ne gyújtogassunk!
Fékezzük meg a magukról megfeledkezett embertársainkat!
Hárítsunk el minden erőszakot!
A bűnösöket törvényes úton vonjuk majd felelősségre.
Tartózkodjunk a személyes bosszú minden formájától.
Csatlakozzunk országunk új demokratikus kormányához.
Holnaptól dolgozzunk!
Mert ezt magunk, a gyermekeink jövőjéért tesszük.
Világkatasztrófákat megjárt hazánkfia, Lukács Csaba írja, hogy a tragédiák helyszíneiről hazatérvén két dolog szokott járni a fejében. Az egyik az, hogy milyen jól választottak őseink, amikor letelepedtek ide, a Kárpát-medencébe, hiszen itt elkerülnek minket az erős, veszélyes viharok, és az igazán nagy földrengések sem érintenek. A másik dolog, hogy akár példásan, ha kell, de tudunk viselkedni váratlan, nagy baj idején is.
Amikor 2005 augusztusában tizenhat halálos áldozattal járó árvíz pusztított a Székelyföldön, a katasztrófa után önzetlenül segített mindenki – még Băsescu elnök is elismerően szólt a magyarok összefogásáról –, télire már minden áldozat háza újjáépült. Büszkék lehetünk rá.
Székelyudvarhelyen 1989-ben – hasonlóan Temesvárhoz, és ellentétben több romániai nagyvárossal – valóban forradalom volt. A székely anyaváros munkássága december 20-án a nagy üzemekben nem volt hajlandó végighallgatni a Temesvárról szóló hivatalos hazugságokat, a Matrica-gyárban még a szakszervezeti vezető, a kis törékeny hölgy, Korodi Vass Irma is visszaadta, megtagadta a szekusok által számára előre megírt felszólalást, s így Udvarhelyről – ellentétben más városokkal – nem küldtek a halálraítélt rendszert üdvözlő és a temesvári felkelést elítélő táviratot Ceauşescunak. Legyünk büszkék erre is!
Amikor a megtorlásra berendezkedett pártemberek és szekusok december 22-én elmenekültek, a város „magára maradt” – közben sajnálatos események, lincselések is történtek –, de néhány nap alatt Székelyudvarhely példásan, saját erejéből megszervezte, újraindította a maga életét. Vezetőket választott, sajtót, rendfenntartó erőt hozott létre, és békésen, fegyelmezetten kezdett el jövőt építeni.
Huszonnégy évvel ezelőtt ezen a napon még a forradalom édes mámorában éltünk, amíg a szabadság-testvériség-egyenlőség csodálatos érzése hirtelen el nem illant 1990 márciusában, amikor Marosvásárhelyen, a nacionalista gyűlölet felülkerekedett, és legyőzte a testvériséget. Az egyenlőség relatív fogalom, szinte értelmezhetetlen. A maradék szabadság főleg abban kapott hangsúlyt, hogy már el lehet menni az országból, ha nem tetszik, hogy a bukott rendszer emberei újra nyakunkra ültek, csak más jogcímen. Hogy a volt diktatórikus rezsim hatalmi struktúrái megmaradtak, hogy túléltek, de megint jól működnek, csak másként hívják őket.
Átélhettük a vadkapitalizmus időszakát, amikor régi elvtársakból dúsgazdag urak lettek. Neveztük ezt az időszakot privatizálásnak, piacgazdaságnak vagy eredeti tőkefelhalmozásnak.
Önjelölt tehetségtelenek szolgálták ki, szolgálják ma is elszánt klikkharcban a mindig háttérben megbúvó sötét erőket, a pénz hatalmasait.
„A bukott kommunista rendszer is az effélékre, a tehetségtelen törtetőkre építette terroruralmát. Vigyázzunk az egészséges értékrendre! Vigyázzunk tehát, hogy csak feddhetetlen erkölcsű, becsületes, dolgos, értelmes emberek kerülhessenek az új hatalom közelébe!”– írta Katona Ádám 1989-ben az általa alapított Szabadság című lapban.
Az Amerikai Egyesült Államok elnöke 1990-ben fogadta Tőkés Lászlót a Kongresszusban. Az erdélyi református lelkészt és román forradalmat ünnepelték. A Capitoliumban Tom Lantossal együtt még a Kossuth-nótát is énekeltek. Huszonnégy esztendő elteltével azonban méltatlannak minősítette Tőkés Lászlót a Románia Csillaga Érdemrend „becsületbírósága” az állami kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért 2009-ben kapott az államfőtől az időközben második mandátumát töltő EP-képviselő.
Mi van? Akkor most hova is álljanak a belgák? Vagy a balgák? Hová legyen Dániel Ernő atya, aki a forradalomkor életét kockáztatva, a fölgyújtott rendőrség előtt, keresztény emberhez méltóan, békíteni próbálta a felbolydult tömeget? Vagy Mika Dezső és karatés tanítványai, akik az elszabadult indulatok közepette is életeket mentettek? És Kolumbán Gábor, aki kutatóként, káoszelméleti tudását felhasználva, „társadalom-kaológusként” próbálta szolgálni közösségét? Hová álljanak, mi legyen a régi tisztességes vezetőkkel?
Porzsolt István, Ubornyi Mihály, Fábián István vagy Incze Béla is balga volt Udvarhelyen? Vajon balga volt-e Imecs László, aki Brassóban sorkatonaként életét áldozta ezért az elvetélt forradalomért? És Katona Ádám is balga, aki ma kisnyugdíjasként ugyanabban a tömbház-lakásban él, mint huszonnégy éve? Aki most is magányosan, de még mindig ugyanazt mondja, mondaná, ha lenne kinek, mert az RMDSZ felszámolta platformját, az Erdélyi Magyar Kezdeményezést? Katona Ádámot meghívják ugyan időnként egy-egy összejövetelre, de már csak felszólalási jog nélkül, mint „díszpinty” jelenhet meg…
Akkor most hova is álljanak a balgák?
Karácsony közeleg, az év legszebb ünnepe.
Kedves belgák! Kedves balgák! Kedves balekok! Kedves reménykedők! Kedves társak a honfibúban! És a többiek! Barátok és felebarátok!
Áldott szent ünnepet mindenkinek!
Farkas Antal
Székelyhon.ro

Távol a családtól
Karácsonykor a felnőttből újra előbújik a hétköznapi forgatagban mellőzött gyermek-énünk, újra fontos lesz a fenyőfa és a frissen sütött kalács lakást betöltő illata, a szeretettel készített, körültekintő gondoskodással megvásárolt ajándék, a család közelsége, vágyjuk a meghittséget, a holnapra jó reménnyel gondolunk. Az élet viszont néha keresztülhúzza számításainkat, elszakít szeretteinktől; csak lélekben lehetünk egyek családtagjainkkal, csak gondolatban ölelhetjük meg kedveseinket, az ünnepi vacsora ízét csak régmúlt emlékekből idézhetjük fel. Két ember – az 1956-os forradalom egyik baróti meghurcoltja és a világégés poklát megjáró hadfi – története bizonyítja: kis csodák az embertelenség közepette is léteznek, és Krisztus születése napján olykor a kevés is elég, hogy ünnep legyen szívünkben.
A konstancai gondoskodás
Oláh János szinte még gyermekfejjel, tizenévesen lett rendszerellenes összeesküvő, s ítélték tíz év nehéz börtönre – ebből öt esztendőt és tíz hónapot le is töltött. Hogy mi volt a vétke? A brassói Steagul Roşu Szakiskola tanulója volt, amikor a mai Áprily Lajos Főgimnázium diákjai által alakított Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége (EMISZ) tagjai megkeresték őket, s mivel szimpatizált az anyaországi forradalmárokkal, s hitte, hogy az erdélyi magyarság érdekében közös erővel tenni lehet, hát csatlakozott hozzájuk. A fiatalok körében nagy érdeklődést váltottak ki akcióik – 1957-ben Fehéregyházán Petőfi Sándort huszonketten ünnepelték! –, ám mégsem ezek miatt buktak le: egy, a katolikus papoknak írt levelüket a címzettek provokációnak tekintették, s jelentették a Securitaténak. A hetvenhét vádlottat három rendben ítélték el. A marosvásárhelyi vizsgálati fogság ideje alatt hat hónapig a Securitate emberei vallatták, majd az ítélethirdetést követően a brăila-nagyszigeti Salcea, Grădina, Stoeneşti, végül Szamosújvár lett életének állomása, amíg 1964. június 22-én amnesztiával szabadult.
A salceai munkatáborban végzett gátépítés meglett embernek sem lett volna könnyű, nemhogy egy tizenkilenc évesnek, de bírni kellett, mint ahogy később a csatornakészítést vagy a kemény mezőgazdasági munkát is. Az is megesett, hogy a barakkokban ötszázan laktak, az intimitást meg az jelentette, hogy az emeletes ágyak alsó részén néhányan összekuporodtak, s kicsit hosszabb ideig csendben beszélgettek. Nehezen, körülményesen, de nem volt lehetetlen, hogy a húsvétot és a karácsonyt, ha röviden is, de megtartsák. Az őrök sokkal jobban odafigyeltek az értelmiségre – számos tanár, ügyvéd, orvos, lelkész és rengeteg egyetemista volt körükben, elég, ha csak a jövendőbeli református püspököt, Csiha Kálmánt vagy Páskándi Géza írót említjük – és a szektásoknak bélyegzett szombatistákra vagy jehovistákra. A munkássorból kikerült elítéltek parányival nagyobb szabadságot élveztek. Odahívtak egy-egy lelkészt vagy egykori teológiai hallgatót, aki igét mondott, összekulcsolták kezüket, s néhány percig közösen imádkoztak, majd hazagondoltak szüleikre és szeretteikre. Ritkán kisebb ünnepi ebédet is fogyaszthattak: a kezdeti szigort 1960–61-ben enyhítették, csomagot fogadhattak családjuktól, a kis csoportok kiadósabb, finomabb ételhez jutottak.
Grădinai fogva tartása idején, 1960 őszén hastífusz ütötte fel a fejét, amitől az elvtársak megijedtek, s a betegeket – köztük Oláh Jánost is – a konstancai kórház egy átrendezett osztályára vitték, így a karácsony és az újév is ott érte. Minden másabb, emberségesebb volt, mint amit az előző években tapasztaltak, ezért még a mások által megvetett kórházi kosztot is kiadósabbnak, élvezhetőbbnek érezték. A legtöbbet mégis az alkalmazottak embersége jelentette. Oláh János valóságos tündérként tekintett az egyik nővérkére, Sandára, aki hol ezzel, hol azzal kedveskedett neki. Karácsony estéjén egy narancsot és egy egész tábla csokit csúsztatott párnája alá.... Csak azért-e, mert megesett a szíve a legyengült betegen, együttérzésből, mert egy hozzátartozóját neki is mondvacsinált indokkal lecsukták, netalán, mert tetszett neki a fiatal legény – ez sosem derült ki, hiszen a hivatalos ügyintézésen kívül nem érintkezhettek. A kedvesség, az önzetlenség így is sokat számított a székely fogva tartottnak: visszaadta reményét, hogy vannak még jó emberek.
Szökés karácsonykor
Balogh Antal önkéntesnek jelentkezett, 1941-ben tizenkilenc éves fejjel rukkolt be a 27-es gyalogdandár székelyudvarhelyi határvadász zászlóaljhoz. A kiképzést követően 1942-ben az 59-es portyázó határőrökhöz került, Felsőrákoson teljesített szolgálatot, majd egy évre rá Kolozsvárra a 9. Hadtest parancsnokságához rendelték, ahol a magyarországi származású Benedek Elek hadbiztos-százados mellett látott el feladatokat, többek közt sofőrje is volt. – Egyszer egy reggeli kihallgatást követően szólt, hogy maradjak hátra. Amikor bementem irodájába, az asztal mellett állt, kezében egy-két papírral, hosszabb ideig nem szól semmit, csak nézett, nézett. „Tóni fiam, megjött a leszerelési papírod, de a SAS-behívód is. Kapsz öt nap szabadságot, hazamehetsz elbúcsúzni a szüleidtől, majd indulunk a frontra” – mondta. Nem telt el sok idő, már szovjet földön jártunk, karácsonykor és újévkor onnan küldtem levelezőlapot kedvesemnek. Januárban úgy befagyott a Don vize, hogy 12-én az oroszok könnyűszerrel átkelhettek rajta, s porig zúztak minket – meséli az egykori honvéd.
A visszavonulás nehéz volt, sok veszteséggel járt, amikor Németország területére, Linz-Leobenbe értek, ahol az oroszok elfogták őket. Hat hónapig a legkülönfélébb munkát kellett végezniük, a körülmények pedig igencsak keservesek voltak: egy kolhozistálló méretű épületbe ezerhétszázukat zsúfolták be, az étel pedig inkább állatnak, mintsem embernek való volt. Valamit tenni kell, ez így nem mehet tovább – ötlött fel egyre többször Balogh Antalban. A karácsonyi ünnepek jó alkalomnak ígérkeztek, hiszen hideg is volt, az oroszok, ha tehették, a Jézuska születése napját itallal köszöntötték, kisebb volt az esélye, hogy észreveszik, esetleg üldözni fogják, ha szökéssel próbálkozna. Karácsony másod-, harmadnapjának estéjén odaszólt a mellette fekvő bajtársának: „Látod azt a kicsi ablakot? Na, én azon kimászom, megpróbálok átjutni a vashídon, s átmenni az amerikaiakhoz. Te, ha akarsz, velem jössz, de én mentem. Kicsi volt az ablak, de le voltunk fogyva, szinte gond nélkül jutottunk át, majd kúszva, araszolgatva közelítettünk a töltés felé. Láttuk a kuckójába behúzódott őrszemet – talán ő is minket, de nem mozdult –, majd elértük a hidat. Még jobban féltünk, nehogy most, nehogy éppen akkor jöjjenek utánunk, amikor a szabadulás kapujában vagyunk. Nem jöttek, el voltak foglalva magukkal. Az amerikaiak jól fogadtak, az éjjelt ott töltöttük, reggel meg bevittek a körzetükbe, ahol nagy nehezen előkerítettek egy magyar származású tisztet, aki biztosított arról, hogy jó sorsunk lesz. Az is volt, sokáig élveztük »karácsonyi ajándékunk«, talán május volt már, amikor eljöhettünk onnan” – idézi a közel hét évtizede történteket a néhány éve vitéznek avatott egykori honvéd. Az azóta eltelt időben számtalan emlékezetes családi ünnepet élt meg Balogh Antal, ám a legszebbek közt idézi fel a szabadulását lehetővé tevő karácsonyt: enélkül talán semmi sem lett volna abból, amit azóta megteremtett a levelezőlapjait váró – azóta végleg eltávozott – egykori leánykával.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Karácsony Dezső karácsonya
A romániai karácsonyi népfölkelés, egyetlenként a keleti tömb országai közül, véres következményekkel járt, több mint ezer ember vesztette életét Ceauşescu futása után, a sebesültek száma több ezerre tehető. Pedig a hadsereg úgymond gyorsan és látványosan a forradalom mellé állt, a Securitatét és a milíciát lefegyverezték, mégis december 22-én késő délután előbb Bukarestben, majd az ország más városaiban is kezdetét vette a hatalomért folyó kíméletlen harc, melyet a fegyverek ezreinek szétosztása, majd használata kísért. Terroristákról szóltak a hírek mifelénk is azokban a napokban. Hivatalosan jelentették: Kökös felől terroristák tartanak Sepsiszentgyörgy felé. Azóta már tudjuk, szándékosan akartak zavart kelteni és vért ontani, de arra, hogy kik szervezték, irányították, mai napig sincs pontos magyarázat, s igen kétséges, hogy a következő években erre fény derülne.
Megszólaltak a fegyverek
Nos, ahol fegyverek szólnak, éles puskákkal lőnek, elkerülhetetlen, hogy áldozatok is hulljanak. A túlélők közül most Karácsony Dezsőt kerestük meg, huszonnégy évvel súlyos sebesülése után, melyet nem a barikádokon, nem a lázongó, forrongó utcán szerzett, hanem lakásának lépcsőházában. Rossz helyen lakott, a laktanyával szembeni tömbházban, melyet december 23-án szitává lőttek. Pár nap múlva, amikor az újságírói kíváncsiság arra vitt, döbbenten fedeztük fel, a kaszárnya épületein egyetlen lövedék nyomát sem látni, miközben a csetepaté alatt úgy tűnt, hogy golyók ezrei hulltak a katonaság épületeire. Ellenben szétlőtték a kaszárnyával szembeni tömbházat, lakások tucatja égett ki, emberek sebesültek meg. Ráadásul a mímelt terroristatámadás elhárítása ürügyén kiképzetlen férfiak százai lövöldöztek a várost körülölelő utakon, az állomás, a gyárak, a posta épülete előtt, a kórház környékén. Valójában utólag is csak gyanítjuk: ez a két-három napos időszak arra kellett, hogy az Iliescu-féle csoportosulás átvegye és biztosítsa hatalmát, a terroristák, kiknek identitása soha ki nem derült, a zavar- és félelemkeltés eszközei voltak, és nyomtalanul el is tűntek.
Jönnek a terroristák
Karácsony Dezső a villanymotorgyárban dolgozott, természetesen ő is a munkásőrség tagja volt, puskával kezében védte a forradalmat. A kaszárnyával szemben lakott két gyermekével és feleségével. December 23-án estefelé hazament szétnézni. Akkor még csend honolt a környéken, a tömbház is épen, érintetlenül állt. Ám megjelent egy hangszórós kocsi, melyből azt harsogták, Brassó felől terroristák közelednek, mindenki oltsa el a villanyt, senki ne mozduljon lakásából. Karácsony Dezső az ablakból figyelte a kinti mozgást, s észrevett két fegyveres embert, a tömbházuk felé igyekeztek. Gondolta, megnézi, kik azok, kilépett a sötét lépcsőházba, s egyikük tüzet nyitott rá. S el is találta. A golyózápor, mely rázúdult, vékony- és vastagbeleit, a máját, a forgója felső részét roncsolta szét. Lábán ment be a lakásba, felesége azonnal kilépett az ajtón, mert tudni akarta, ki lőtt rá. Kiderült, egyik szomszédjuk, de látva vérző és erejét vesztő férjét, Karácsony Éva a kórházba igyekezett vele, gyermekeiket hagyták volna valamelyik szomszéd gondjaira, de mindenki úgy meg volt ijedve a golyózáporoktól, a város felé tartó terroristáktól, meg a hivatalosan terjesztett rémhírektől, hogy ajtót is alig mertek nyitni. A tömbház előtt egy bátrabb autósra bukkantak, aki vállalkozott, hogy beviszi a kórházba, de mire indultak volna, nagy későre megérkezett a mentő. Azzal mentegetőztek, nem tudtak hamarabb jönni, mert a kórházat is pergőtűz alatt tartották a terroristák. Szerencsésen felértek a kórházba, s mert Karácsony Dezső rengeteg vért veszített, s meglehetősen rossz állapotban volt, azonnal megoperálták. Kint ropogtak a fegyverek, még a műtőbe is belőttek.
Napjai meg voltak számlálva
– Tele volt fegyverrel s kamasz fegyveresekkel a város hajnalban, amikor végre hazaindulhattam a kórházból – meséli Éva asszony. – Mi azt az embert, aki az uramat meglőtte, ismertük, meg is kérdeztem, miért lőtt a férjemre, azt válaszolta, mert azt parancsolta a főnöke, bizonyos Sós. Nem jelentettük fel, nagyon részeg volt, utóbb meg annyira szégyellte magát, hogy el is költözött Sepsiszentgyörgyről. – Műtét után – meséli Karácsony Dezső – kicsit javultam, három napra rá nagyon megehültem, s szóltam a nővérnek, hogy éhes vagyok. Hoztak a kórház konyhájáról marhahúst, megettem, s ettől szétszakadtak a beleim. Egyre rosszabbul voltam. Még egyszer megműtöttek, kiderült, hogy a beleim tele voltak puskaporral, ráadásul – ezt is elmondták – más vércsoportos vért kaptam, s az is bajt csinált. – Napjai meg voltak számlálva – veszi át a szót felesége. Nagy Vasilét, az akkori altatóorvost kérdeztem, mi lesz a férjemmel, s azt válaszolta, várunk még egy-két napot. Amikor láttam, milyen állapotban van, imádkozni kezdtem.
Uram, vagy elveszed most, vagy csodát teszel!
S ami ezt követően történt, Éva szerint maga volt a csoda. A kórházból hazamenet, a tervezőintézetnél, a kanyarban szembe jött vele egy nagy, fekete autó, oldalán vöröskereszttel, megállította. Franciák ültek az autóban, mukkanni is alig mert, de vele volt a fia, aki angolul elmondta, milyen állapotban hagyták édesapját a kórházban. A franciák a Medécines du Monde-tól voltak, és a kórházat keresték. Éva vállalkozott, hogy megmutatja nekik, hol találják, beült fiával együtt az autóba. Megvárta, míg elintézték hivatalos ügyeiket, s megkért egy fiatal orvost a kórházból, aki tudott angolul, hogy fordítson. Elmondta, a férje élet és halál között lebeg, itt már nem tudnak semmit tenni érte, segítsenek, vigyék el valahova, ahol meg tudják gyógyítani. Megígérték, hogy repülővel hamarosan átszállítják egy párizsi kórházba. Hitte is, nem is, de január 16-án értesítették – szombati nap volt –, hogy hétfőn indul a gép, mely Párizsba szállítja a férjét. – Útlevelet kellett csináltatnom az uramnak, pár óra alatt sikerült is, mert akkoriban minden hivatalban, még a rendőrségen is folyamatosan dolgoztak. Mentő vitte Bukarestig, de már nagyon rosszul volt, nem beszélgetett. Később Gocz Elvira elmesélte nekik, Otopeni-ből nem is akarták továbbküldeni magyar neve miatt, de végül csak felkerült a Herkules repülőgépre.
Tizenhárom műtéten esett át
Karácsony Dezső úgy emlékszik, este érkeztek meg Párizsba, a Pitié Salpetrière kórházban helyezték el hatvan román sebesülttel együtt. Vele a francia orvosoknak mindent elölről kellett kezdeniük: hasürege tele volt puskaporral, béltartalommal, gennyel, vérmérgezése volt. Másnap reggel már vitték is operálni. Több műtét után áthelyezték egy nagy szanatóriumba: Forcile-ba, ott erősítették fel. – Életben maradtam, mert bizonyára volt még valami dolgom a világban – szögezi le. Még Párizsban a reanimálóban megkereste Gocz Elvira, egy román pap, egy romániai kislány barátjával. Sokat segített rajta Forcile-ban Gheorghe Tatu, aki korábban szökött el Romániából, orvos volt, de asszisztensként dolgozott a szanatóriumban. S Gocz Elvira is szárnya alá vette, elintézte például, hogy minden hónapban kapjon francia frankot, hogy a szanatóriumban legyen valamennyi pénze, tetőtől talpig felöltöztette, bátorította.
– Elvitték, de hosszú ideig, majd három hónapig nem tudtam, hogy él-e vagy meghalt – veszi át a szót Éva asszony. – Elmentem Bukarestbe tiszta egyedül, ismeretlenül, megkerestem a Vöröskeresztet, akik elküldtek, mert nem tudtak semmiről, elmentem az egészségügyi minisztériumba, új miniszter volt, de ő sem ismerte a külföldre szállított betegek sorsát. Három napot és éjjelt álltam a követség kapujában, s amikor végre bejutottam, egy követségi tisztviselőhöz irányítottak, de tőle sem tudtam meg semmit. Végül az Intercontinental Szállóban kötöttem ki, hallottam, ott laknak és dolgoznak valami francia egészségügyiek. És mit ad isten, pont azokra az orvosokra bukkantam a Médecins du Monde-től, akikkel Sepsiszentgyörgyön korábban találkoztam, s akik vállalták, hogy elviszik gyógyulni az uramat Párizsba. Bár munkaidő után voltak, leültettek, meghallgattak, s az egyik orvos addig telefonált, míg meg nem találta az uramat. Akkor tudtam meg, hogy többször megműtötték, de él, akkor épp egy szanatóriumban kezelték. Elhatároztam, kimegyek utána Párizsba, még a fülbevalómat is eladtam, hogy meg tudjam venni a repülőjegyet, pénztárcámban azzal az ötven dollárral, amit a román egészségügyi miniszter postáztatott számomra. Május 30-án indultam el, csak azt tudtam, hogy Dezsőt Forcile-ben kell keresnem.
Minden lépésemet őrangyalom és a szerencse kísérte
Párizsban senkit nem ismert, pénze alig volt, franciául nem tudott. De az Isten megsegítette. A repülőn találkozott egy brassói cigány asszonnyal, ki a testvéréhez indult látogatóba Párizsba. Muzsikusok voltak. Évát – valami félreértés miatt – az Orlyn nem várta senki, odacsapódott hát a brassói muzsikusokhoz. Beszélgetés közben kiderült, egyikük valamikor énekelt a Sugás vendéglőben. Megtört a jég, a muzsikus hazavitte párizsi otthonába, s felhívta férjét, és elújságolta neki, hogy székely szilvapálinkát iszik a feleségével Párizsban. Másnap kivitték a szanatóriumba, s végre újra találkoztak.
– Rengeteget köszönhetünk a francia államnak, Elvirának, az egyszerű francia embereknek, kik engem szállásra sorra befogadtak, s bár beszélni nem tudtunk egymással, mindenben támogattak. Párizst valójában alig láttam, naponta azt az utat jártam, jórészt metróval, mely alkalmi szálláshelyeimről a kórházba vezetett.
Csak sejtésünk van, milyen töméntelen pénzbe került Karácsony Dezső talpra állítása. Egyszer valami adminisztrációs hiba miatt elküldtek címére egy kórházi számlát 6000 frankról. Megijedt, honnan vesz elő ennyi pénzt, de Şerban doktor, az egészségügy akkori megyei vezetője egy-két helyre telefonált, s csak annyit mondott: ni, ezzel nem lesz több baja.
Muszáj volt hazajönnöm
– Ha nehezen is, de meggyógyultam, és hazajöttem. Majdnem öt hónap után álltam talpra, mert a csípőcsontomat is megműtötték. A család közben elköltözött, új lakást kaptunk, előbb két-, majd háromszobásat. Felmentem a kórházba, az orvosok tátott szájjal néztek, csodálkoztak, hogy élek. Jól érzem magam, csak a bal lábam fáj időnként, mert főleg azt használom. A forradalom alakulásáról Franciaországban természetesen keveset tudtam, már a bányászjárásnál tartottak itthon, amikor figyelni kezdtem az eseményeket. Akkorra már megfordult a franciák viselkedése is Románia tekintetében, látták, hogy nem a legjobb irányba haladnak a dolgok. Kint maradhattam volna politikai menekültként, de nekem muszáj volt hazajönnöm. Mai napig hálásak vagyunk a sorsnak, hogy összehozott Elvirával, sokat köszönhetek neki. Amikor meghallottam, hogy hazajött, elmentem egy hatalmas csokorral, hogy megköszönjem, amit értem tett.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Egy nemzeti mítosz: Vitéz Mihály vajda
Lucian Boia professzor egyike azoknak, akik határozottan leszámolnak a román köztudatban uralkodó történeti mítoszokkal. Boia foglalkozik a románok és a Habsburg-birodalom népei – köztük a magyarok – kapcsolataival. A román történelmi tudatba bevitt mítoszok, így például a dák–római származás, az úgynevezett 1600-as államegyesítés hat a mi sorsunkra is, ezért nekünk, magyaroknak és székelyeknek ismernünk kell ezeket. Ez alkalommal Mihály vajda mítoszáról rántja le a leplet. A vajda nem tudott arról, hogy három román államot egyesített, ennek ellenére Erdély egykori magyar városaiban – köztük Kolozsváron, Gyulafehérváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön – nagyszámú lovasszobor, szoborcsoport hirdeti ezt. Boia professzor könyvéből* megtudjuk, miként vált a becsvágyó, a sok vérontásról ismert munténiai vajdából nemzeti mítosz, nemzetegyesítő uralkodó.
Kádár Gyula
Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) vajda mítoszának körvonalazódása bármely más történeti mintánál jobban szemlélteti a román köztudatban végbement változásokat. Azt az uralkodót, akinek rövid időre, 1599–1600-ban, sikerült uralma alá hajtania a három országot, csak három évszázaddal később, a modern Romániában, a XIX. század közepe táján kezdik egyesítőnek is tekinteni. A dolog ilyen értelmezése teljesen hiányzik a XVII. századi krónikás történetírásból, sőt, később, még 1800 táján az erdélyi iskola képviselői sem említik. Eladdig Mihály vajda különleges személyiségén kívül a keresztény eszmeiséget és Rudolf császárral fenntartott szoros kapcsolatait domborították ki. Ugyancsak gyakran megjelent tetteinek mozgatórugójaként a hódítói becsvágy, ennek helyébe viszont az értelmezési sémában később a „román eszme” kerül.
Miron Costin krónikájában Vitéz Mihály vajda Erdély és Moldva meghódítójának képében jelenik meg, aki „sok vérontást okozott a keresztények közt”; különben nem sokra tartották maguk a munténiaiak sem: „A munténiaiak beleuntak Mihály vajda uralmába, mind csak hadak járásával és háborúkkal telvén.” Másik szögből, munténiai megítélésben nézve a dolgokat, Radu Popescu krónikája, vagy a neki tulajdonított krónika – Havaselve uralkodóinak története (Istoria domnilor Ţării Romăneşti) – egy kalap alatt intézte el Mihály vajda minden ellenfelét: „az uralkodó hatalma alá hajtotta a törököket, moldvaiakat, magyarokat, mintha mindannyian amolyan szamarai lettek volna”. Az ízes kifejezés csak megerősíti, hogy ekkor még nem született meg a román nemzeti eszmeiség. Avagy talán Vitéz Mihály vajda 1600-ban „patriótább” lett volna, mint a XVII. század végi tudós krónikások?
Maga az erdélyi iskola – amelynek a XIX. századi román nemzettudat oly sokat köszönhet – sem teszi meg a döntő lépést, habár az volt a célja, hogy kifejezésre juttassa a románok azonosságtudatát, és hogy románnak lenni büszkeség. A minden románt egyesítő egyetlen állam eszméje még nem talált kifejezésre, Vitéz Mihály vajda tetteit nem aknázták ki ilyen értelemben. Samuil Micu például a következőképpen summázza a vajda uralmát a XVIII. század utolsó évtizedében írott, A románok történetének rövid ismertetése (Scurtă cunoştinţă a istoriei românilor) című munkájában: „Az 1593. Esztendőben Havaselve uralmára Mihály vajda következett, akit Vitéznek neveznek. Ez nagy katona volt, s megverte a törököket és legyőzte az erdélyieket, s Erdélyt elfoglalta és Rudolf császárnak adta…” Manapság az ilyen értelmezés felháborodást keltene sokakban; pedig hát szerzője a román nacionalizmus nagy kezdeményezőinek egyike! Gheorghe Şincai A románok és több nemzet krónikája (Hronica românilor şi a multor neamuri) című munkájában tág teret szentel Mihály vajdának és különösen erdélyi dolgainak. Engel történész nézeteivel vitázva helyesbíti állandóan a dolgokat a románok javára. Elszántan védelmezi a vajda személyiségét, és ellenfeleinek hibáival szembeállított kedvező erkölcsi portrét fest róla. A mítosz elemei már itt megjelennek, de a mítosz maga még nem áll össze. Şincai hangsúlyozza a nemzeti büszkeséget, de a gondolatot nem aknázza ki politikailag olyan értelemben, hogy eljusson a nemzeti egységig. Néhány évtizeddel később, 1830-ban, a bánsági Damaschin Bojincă, az erdélyi iskola tanítványa a Bibiloteca Româneascăban életrajzot közöl az uralkodóról Vitéz Mihály havaselvi uralkodó híres tettei és veszte (Vestitele fapte şi perirea lui Mihai Viteazul, prinţipul Ţării Romăneşti) címmel. A nemzeti eszme ez alkalommal sem körvonalazódik határozottan, és a hangsúlyok itt is a törökellenes harcokra esnek.
A döntő fordulatot az erdélyi Aaron Florian jelzi, aki áttelepedett Havaselvére, és Bukarestben a Sfântu Sava Kollégium tanára lett. Rövid áttekintés Havaselve történetéről (Idee repede de istoria prinţipatului Ţării Romăneşti) című összefoglalásában Vitéz Mihály vajda tetemes helyet foglal el. Aaron Florian eljárásmódjára jellemző a történelmi személyiség és kor terjengős felnagyítása, a munka belső arányigényeit messze túlhaladva: kétszáz lapnyi terjedelmével az 1837-ben megjelent második kötet nagyobbik felét foglalja el, s benne végleg beilleszti Mihály vajda tetteit a román nemzeti egység létrehozásának vonalába. Egyetlen hibájául azt rója fel a vajdának, hogy képtelen volt megfelelő alkotmánnyal felruházni az egyesített román területeket. Mert csak ilyenformán nyithatott volna új korszakot, amelyben a románok egyesülten fejlődhettek volna Európa más nemzetei között.
Így látta a dolgokat Bukarestben az erdélyi Aaron Florian. Ámde nem a moldovai Kogălniceanu, aki majd a fejedelemségek egyesülésének nagy kimunkálója lesz: fiatalkori művében egyáltalán nem mutat fogékonyságot a Vitéz Mihály-epizód nemzeti súlya iránt. Havaselve története (Historie de la Valachie…) című munkájában – 1837-ben, egyazon évben jelent meg Aaron Florian említett kötetével – Vitéz Mihály vajda úgy lép elénk, ahogyan őt Miron Costin felidézte, s aki még nem mutat fel semmiféle nemzeti egységtervezetet. Alapvető jellemvonása – úgy tűnik – a „mértéktelen becsvágy” volt, amely nem csak Erdély meghódítására hajtotta, hanem arra is, hogy Magyarország és Lengyelország koronájáról álmodozzék. „Uralma ragyogó volt hódításokban, de végzetes Havaselvére nézve” – ez Kogălniceanu végkövetkeztetése, amiből bizonyos történeti tanulságot is levon: „a nagy hódítók neve sohasem vész ki a nép emlékezetéből, miközben a nép elfelejti az erényes, de békés uralkodókat”. Mihály vajda tehát mint nagy hadvezér, mint hős jelenik meg itt, de semmiképpen sem egyesítőként.
Maga Nicolae Bălcescu, habár munténiai, első munkáiban – Haderő és hadművészet Havaselve alapításától mostanig (Puterea armată şi arta militară de la întemeierea principatului Valahiei pînă acum, 1844), A szántóvető munkások társadalmi helyzete… (Despre starea soţială a muncitorilor plugari… 1846) – nem mutat valami különös vonzalmat a vajda személyisége iránt, csakis a tárgya szerint megkövetelt helyet és jelentőséget tulajdonítja neki, semmivel sem többet. 1840 után azonban mind láthatóbbá válik Mihály vajda feltartóztathatatlan emelkedése, mégpedig mindkét szerepben: Havaselve dicsőséges uralkodója és a románok egyesítője. Az elsőt maga Havaselve uralkodója, Gheorghe Bibescu (1842–1848) igyekezett elfogadtatni, aki szerette volna a nagy vajda utódjaként feltüntetni magát, s kitartó propagandát vezényelt ilyen értelemben. Mivelhogy 1848-ban elűzték trónjáról, nem tudta elérni célját, hogy második Vitéz Mihálynak tekintsék, ám az örökség hivalkodó fejedelmi vállalása nem maradt visszhangtalan. A korabeli légkör emlékezete bizonyára hatott Bălcescura is, habár a Bibescu-rendszer ellenzékéhez tartozott. Sőt, már Moldvában is kezd feltünedezni Mihály vajda mint szimbolikus alak. 1843-ban Kogălniceanu Jászvásárt, a Mihăilană Akadémián tartott megnyitóbeszédében – Bevezetés a nemzeti történelemről szóló előadásokhoz (Cuvânt introductiv la cursul de istorie naţională) – már sokkal rokonszenvesebben közeledik a havaselvi vajdához, mint hat esztendővel korábban. Mihály vajdát, mint a hajdani Dacia széttagolódott részeinek egyesítőjét mutatja be. A szimbólum a maga teljes fényét és funkcionalitását Nicolae Bălcescu utolsó és legigényesebb művében – A románok története Vitéz Mihály vajda idejében (Istoria românilor sub Mihai Vodă Viteazul) – nyeri el, amelyet 1847-ben kezdett írni, és 1852-ben bekövetkezett haláláig nem fejezett be. A történész első esszéihez képest itt jól érzékelhető változás mutatkozik a nemzeti eszme vonatkozásában. Mihály vajda célkitűzését nyíltan kimondja: nemzeti egység. A vajda „oly nagy hazát akart létrehozni, ameddig a román föld terjed”, s ezáltal „valóra váltotta a románok nagy vajdáinak dédelgetett álmát”. „Öreg Mircea vajda volt az első román uralkodó, aki harcolt a nemzeti egységért.” Az uralkodók mást sem tettek, mint hogy politikai akciókkal kifejezésre juttatták az általánosan osztott érzelmet, mivelhogy már eredetük óta „minden román szívében kitörülhetetlenül élt a közös élet hagyománya és újbóli léthozásának vágya”. Ebben leli magyarázatát annak, hogy miért élt „nemzeti gyűlölet a románokban a tirannus magyarok ellen”. És így esett, hogy „valahányszor román zászló tűnt fel a Kárpátok fölött lobogva, egész Erdélyt borzongás járta át: a románokat reményükben, a tirannusokat rémületükben”.
Bălcescu könyve újdonságot jelentett a román történetírásban. A románok középkori története, a három ország története első alkalommal került tárgyalásra kifejezetten nemzeti történelemként, mint a századok folyamán szüntelenül megnyilatkozó nemzeti óhaj története, mint az eszményi, teljes és egységes román állam története. A munka jelentősen befolyásolta a román nemzeti köztudatot, noha viszonylag késve nyomtatták ki (részleges kiadása 1861–1863-ból, teljes kiadása 1878-ból való, később számos kiadásban megjelent). Bălcescu révén Vitéz Mihály vajda határozottan és véglegesen mint a modern Románia első alapítója fogadtatja el magát.
A fejedelemségek 1859-beli egyesülését közvetlenül megelőző évek jelzik a vajda alakja iránti érdeklődés fokozódását Moldvában is, persze, azzal párhuzamosan, hogy némely moldvai uralkodókat mint egyesítőket kezdenek emlegetni, elsősorban Nagy István (Ştefan cel Mare) vajdát. Ők ketten, Mihály és István együtt kezdik jelképezni mind a sajátos, mind a közös történelmet, mint akik mindenképpen arra törekedtek, hogy egyesítsék a két román testvérországot. Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik tehát, hogy 1830 és 1860 között, az 1848-as forradalmat, majd az egyesülést megelőző időszakban szembetűnő Vitéz Mihály vajda alakjának átváltozása, aki keresztény hősből és hadvezérből a román egység jelképévé válik. Ezek voltak azok az esztendők, amikor az egyetlen román államban való egyesülés eszményét, a tudati szinten jelentkező eszményi Románia előképét visszavetítik a történeti múltba. Ez a nemzeti politikai és történeti irányulás lényegében egyetlen nemzedék sajátja, azé, amely kivívta az 1848-as forradalmat, a fejedelemségek egyesítését, és létrehozta a modern Romániát. Amint láttuk, ugyanezen időszakban gyakran hivatkoznak Daciára, mint a román föld elsődleges egységének kifejezőjére. Mindkét jelkép nagy törekvések sugalmazójává válik: az antik Dacia, amelyet Vitéz Mihály vajda ideig-óráig feltámasztott, arra hivatott, hogy a holnapi Romániában öltsön újra testet.
* Lucian Boia: Történelem és mítosz a Román köztudatban. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest–Kolozsvár, 1999.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tőkés: második rendszerváltást!
„Második rendszerváltozásra van szükségünk” – vallja Tőkés László EP-képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke, aki december 23-i, hétfői nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján a temesvári népfelkelés évfordulójának apropóján az akkori eseményeket állította szembe jelenünkkel.
„A rendszerváltozást mind országos szinten, mind kisebbségi magyar viszonylatban, mind egyházpolitikai téren ki kell teljesítenünk – az emberi és a nemzeti méltóság, az emberi és a közösségi jogok, a vallási és egyházi szabadság, a demokrácia és a jogállamiság európai követelményeinek megfelelően” – fogalmazott az európai parlamenti képviselő (képünkön), aki szerint a temesvári nyilatkozat és a Tismăneanu-jelentés irányadók erre nézve.
Mint részletezte, magyar vonatkozásban a tényleges rendszerváltozást a nemzeti önrendelkezés – az autonómia – kivívása jelentheti, egyházi téren pedig a kisebbségi egyházak autonóm szabadságának és hatalomtól való függetlenségének elérése lehet a cél.
„Temesvár volt a román forradalom elindulásának a helyszíne, 1990 márciusában pedig Marosvásárhely lett az ellenforradalmi visszarendeződés kezdetének a legmarkánsabb színtere. A bukaresti Egyetem téren át vezető folytatást pedig már ismerjük. És közel egy negyedszázad után, ezen az útvonalon jutunk el a mostani posztkommunista Romániába” – fogalmaz Tőkés László, aki több párhuzamot is von nyilatkozatában a rendszerváltás előtti és a mai Románia között.
Egyebek mellett azt hozza fel, hogy akkor még Ceauşescu titkosrendőrsége féltette tőle Romániát – most viszont Victor Ponta pártja és Degeratu tábornok „becsületbírósága” óvja az ország területi épségét vele szemben.
„Akkor a Szekuritáte magyar irredenták elnevezésű ügyosztálya gondoskodott a magyarokról kialakított nacionalista-soviniszta ellenségkép »működéséről« – azóta viszont a mindenkori utódkommunista kormányzatok alkalmazzák az »Oszd meg és uralkodj« magyarellenes, kihatásaiban pedig mélységesen román- és országellenes politikáját” – tette hozzá.
Krónika (Kolozsvár)

Négy százalékot érő magyar vásárlók?
Annak ellenére, hogy a marosvásárhelyi pékségek egytől egyig magyar tulajdonban vannak, nem mindenikük tesz eleget a kétnyelvűség igényének – derült ki a Többnyelvű Marosvásárhely Civil Csoport felméréséből.
Arra buzdítja a magyar vásárlóközönséget a Többnyelvű Marosvásárhely Civil Csoport, hogy lehetőleg olyan üzletekből vásároljanak, ahol tisztelik anyanyelvüket, és maradéktalanul eleget tesznek a kétnyelvűségi elvárásoknak. Mivel Marosvásárhelyen a lakosság csaknem fele magyar nemzetiségű, a tisztelet megköveteli, hogy a magyar vásárlóközönség hasonló bánásmódban részesüljön, mint román nemzetiségű honfitársaink – vélik az egyelőre csak a Facebook nyilvánosságát vállaló csoporttagok. A szervezet az elmúlt időszakban felmérte a városban működő legnagyobb péküzletláncokban tapasztalható kétnyelvűség helyzetét. Górcső alá vették a Timko, Kovács, Eldi, Bewami és Pâine pe vatră Sasu üzleteket. Annak ellenére, hogy ezekek egytől egyig magyar tulajdonban vannak, nem mindenikük tesz eleget a kétnyelvűség igényének. A felmérésből a legjobban a Timko és a Kovács pékségek jöttek ki, melyek szinte maradéktalanul (93 százalékban) megfelelnek a csoport által felállított követelményrendszernek, hiszen minden szinten kétnyelvű a kommunikációjuk, és a betérő vásárlónak nem kell gondolkodnia azon, hogy merjen-e magyarul megszólalni, és vajon kiszolgálják-e magyarul. Az Eldi pékség a ’90-es évek végén gyakorolt egynyelvű kommunikációjától, főleg a konkurencia hatására, eljutott a majdnem teljes körű kétnyelvűséghez, azonban a 2013-as évben a felmérést végzők jelentős visszafejlődést tapasztaltak, aminek következtében a kétnyelvűség aránya 53 százalékra csökkent. A visszaesés elsősorban abban mutatkozik meg, hogy a kétnyelvű árucímkék helyét újból az egynyelvűek foglalták el, és gomba-módra megszaporodott azoknak az alkalmazottaknak a száma, akik nem szólnak magyarul is a vásárlóhoz, és nem is válaszolnak vissza a magyar vásárlók nyelvén.
Százszázalékért csak négy százalék jár?
A Bewami és a Pâine de casă Sasu üzletek szinte egyáltalán nem teljesítették a kritériumrendszert, a felmérés alapján a kétnyelvűség aránya ezekben az üzletekben 4 százalék körül mozog. „Ezek azok az üzletek, ahol a magyarul beszélő vásárló ugyanannyit fizet egy kenyérért, mint egy román anyanyelvű, pénzéért viszont nem jár neki azonos tisztelet és bánásmód, ugyanis a teljesen egynyelvű feliratok díszletében csak véletlenszerűen kaphat magyar kiszolgálást – szögezik le a felmérés készítői, akiknek Facebook-oldaluk borítóján fel is teszik a kérdést: 100 százalékot adunk, 4 százalékot kapunk? Szerintük a magyar vállalkozók által működtetett cégeknek még nagyobb a felelőssége abban, hogy milyen nyelveken kommunikálnak a vásárlóikkal. A Többnyelvű Marosvásárhely Civil Csoport úgy véli, a magyar közösség szempontjából a tiszteletteljes kiszolgálás a magyar nyelv akadálymentes használatát jelenti, ennek következtében pedig jogosan elvárható, hogy az alkalmazottak mindkét nyelven beszélgessenek a vásárlókkal. A korrekt kiszolgálás továbbá magában foglalja az üzletben található feliratozást is. Ide tartoznak a termékek megnevezései (címkéi), a különböző leírások, reklámszövegek, biztonsági előírások, bármilyen nemű, a vásárlóközönségnek szánt, valamint a fogyasztók jogaira vonatkozó információk és a cég honlapja is. Ugyancsak ide sorolandók a különböző reklámfelületek, amelyeket a cég a köztérben megjelenít.
CEMO: Ahol nem tisztelnek, ott ne vásároljunk!
A Többnyelvű Marosvásárhely Civil Csoport kezdeményezését a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) is üdvözölte. Ha a közösség tagjai elkezdik előnyben részesíteni a kétnyelvűen feliratozott termékeket, vagy azokat az üzleteket, ahol anyanyelvén is kommunikálnak velük, akkor változást lehet elérni, és a berögzült vásárlási szokások megváltozhatnak, vélik a szintén kétnyelvűségért harcoló mozgalom vezetői. „Az emberek rájöhetnek, hogy vásárlóerejükkel befolyásolni tudják a dolgokat, hiszen, ha tudatosan nem vásárolnak olyan helyeken, ahol nem kezelik megfelelő tisztelettel, mint vásárlót, az már egyfajta bojkottot jelent” – nyilatkozta portálunknak Horváth Kovács Ádám, a szervezet elnöke.
Marosvásárhelyen egyébként egy törökországi vállalkozó, Abdullah Göktaş volt az első, aki még a ’90-es évek közepén kétnyelvű péküzleteket működtetett és magyar vásárlóit ő maga is anyanyelvükön köszöntötte. Ezzel szemben a Pâine de casă Sasu marosludasi tulajdonosa, Szász Balázs magát Sasuként reklámozza.
A felmérés eredményeit annak készítői jobbítási javaslataikkal együtt elküldték mind az öt cég tulajdonosának.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Répás: 2013-ban fókuszban a külhoni magyar oktatás
A külhoni magyar oktatás területén megvalósított programokat és intézményfejlesztéseket emelte ki az elmúlt évet értékelve Répás Zsuzsanna az MTI-nek adott interjújában. A nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár arról is beszélt, hogy a terület várhatóan jövőre is 16,5 milliárd forintból gazdálkodhat.
Répás Zsuzsanna elmondta: az eddig elkezdett programok 2013-ban folytatódtak, a megkezdett fejlesztéseknek pedig már látszanak az eredményei. Kiemelve az oktatás területén indított kezdeményezéseket, rámutatott: az a legfontosabb, hogy teljes vertikumú legyen a külhoni magyar oktatási struktúra. A szülők már óvodába, kisiskolába azzal a gondolattal íratják be a gyermeküket, hogy azután hogyan tudja később a tanulmányait folytatni - fogalmazott.
A helyettes államtitkár kiemelte: a jövő generáció magyar közösségben való megtartásának a kulcsa az oktatás. Felidézte, hogy a nemzetpolitikai stratégia alapján 2012-ben az óvodákra fókuszáltak, majd ezt követette a kisiskolásoknak indított program, mindkettőnek igen pozitív tapasztalatai voltak. Jövőre a felső tagozatosok körében a tehetséggondozásra és a pályaorientációra szeretnének összpontosítani, a jelenleg kidolgozás alatt lévő programokra várhatóan a tavalyinál nagyobb, mintegy 140 milliós összeg áll majd rendelkezésre.
Hangsúlyozta: a programok előkészítésébe az itthoni szakmai szervezetek mellett a külhoni magyar pedagógustömörüléseket is bevonták, hiszen ők látják "a terepen", hol és mi a probléma.
Répás Zsuzsanna kitért a felsőoktatási fejlesztésekre is, ezekkel a piacképes tudás megszerzését szeretnék segíteni. Példaként említette a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet, ahol több mint 4 milliárd forint értékben kezdődtek el fejlesztések tavaly, és jövőre is folytatódnak. Jelezte: Kolozsváron októberben új kampuszt adtak át, folyik az építkezés Marosvásárhelyen, és hamarosan kezdődnek a munkálatok Csíkszeredán és Nagyváradon is. Az infrastrukturális fejlesztések mellett új szakok, képzések indítását is tervezik, hogy úgy tudják a képzési kínálatot bővíteni, hogy az igazodjon a munkaerő-piaci kínálathoz, és lehetőséget adjon az erdélyi magyar fiataloknak a szülőföldjükön való boldogulásra. Megemlítette a beregszászi főiskola fejlesztését, ahol az infrastrukturális beruházás mellett szintén indulnak új szakok, és kitért a Magyar Nemzeti Tanáccsal közösen indított délvidéki ösztöndíj-programra is.
A helyettes államtitkár a környező államokban élő magyarság helyzetét értékelve azt mondta, Felvidéken nagyon sok a probléma. Azt tapasztalják, hogy a szlovák kormány az utóbbi időben sorozatosan olyan intézkedéseket hozott, amelyek súlyosan sértik a magyar közösség jogait, érdekérvényesítési lehetőségeit, és ellentmondanak annak az ígéretnek, amit Robert Fico szlovák miniszterelnök korábban a status quo megőrzéséről mondott. A most elfogadott közoktatási törvény a felvidéki kisiskolák tömeges bezárásához vezethet - mondta Répás Zsuzsanna, aki arról, hogy ez a jogszabály célzottan a magyarság ellen irányul-e, azt mondta: nem lehet véletlen, hogy ez az intézkedés arányaiban sokkal jobban sújtaná a magyar kisiskolákat. A helyettes államtitkár azt mondta: azt kérik, hogy a jogszabályi háttér kialakítása során a szlovák fél figyeljen arra, hogy a nemzetiségi oktatás intézményrendszere és elérhetősége ne sérüljön.
Kitért arra is, hogy a kormány mellett működő kisebbségi bizottságban a magyarok eddigi öt szavazatát egyre csökkentették, így az összes nemzetiség 70 százalékát kitevő félmilliós magyarságnak ugyanannyi szavazata van, mint például a 682 főt számláló szerb kisebbségnek. Jövőre közel félmillió euróval csökken a magyar kultúrára szánt támogatások összege is - jegyezte meg. Kiemelte: Felvidéken olyan mértékű a magyarság fogyása, hogy a Fico miniszterelnök által ígért status quo megőrzése sem lenne elegendő, pozitív intézkedésekre lenne szükség. Arról, hogy milyen lehetőségei vannak a magyar kormánynak, úgy vélekedett: egyértelmű jelzés, hogy a kisebbségi vegyes bizottság legutóbbi ülésén a fenti problémák miatt a magyar fél nem volt hajlandó a közös jegyzőkönyv aláírására. Folytatni kívánják a tárgyalásokat, minden lehetséges fórumon és alkalommal felvetik a problémákat, és kérik, találjanak megoldást ezekre.
Mindenki látja, hogy Ukrajnában igen nehéz a helyzet - tért át egy másik régióra - hozzátéve: ez az ottani magyarság életét is meghatározza. Igyekeznek minden támogatást megadni, és példaként említette a közelmúltban a keleti partnerség folytatásáról szóló megállapodást. Ezzel újabb egymillió dolláros fejlesztés válik lehetővé kárpátaljai magyar intézményeknél.
Az erdélyi helyzetet úgy látja - a székelyek nagy menetelésére utalva -, pozitív jel, hogy az autonómia ügye körül összefogás alakult ki az egymással sok területen vitázó erdélyi magyar pártok között. Ez azért nagyon fontos, mert azt jelzi, hogy abban a legfontosabb ügyben, ami meghatározó az erdélyi magyarság megmaradása szempontjából, együttműködés alakult ki. Reményét fejezte ki, hogy ez az együttműködés folytatódni tud.
Hozzátette: őt nagyon nem lepte meg, hogy az európai polgári kezdeményezések nem végződtek sikerrel. Az unióban a kisebbségek jogvédelme mögött nincs olyan garanciarendszer, mint más területen, és ez probléma - mondta.
A helyettes államtitkár kiemelte: annak ellenére történt ez így, hogy olyan törekvéseket fogalmaztak meg, amelyekre a mostani uniós keretek között is lehetne pozitív válaszokat adni. Mi nem kérünk mást e téren sem, csak azt, legyen egyenlő elbánás a régi és az új uniós tagállamok között - mondta, megjegyezve: az autonómia működő gyakorlat a nyugat-európai országokban.
Mint mondta, emellett még számos problémával kell szembenéznie az erdélyi magyarságnak. Ezek közül első helyen emelte ki a régiós átszervezést.
Mint felidézte, olyan tervek láttak napvilágot, amelyek román többségű régióba sorolással egyértelműen beszűkítették volna a magyarok politikai részvételi lehetőségeit, érdekérvényesítését. Kitért az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatása körüli rendezetlen helyzetre és a Marosvásárhelyi Orvostudományi Egyetemre is, ahol a törvény ellenére megoldatlan a magyar tagozat helyzete. Tőkés László kitüntetéséről azt mondta: akik most ezt az elismerést el akarják tőle venni, nem ülnének a székükben, ha Tőkés László kiállásának köszönhetően nem indul el a forradalom 1989-ben Romániában.
A vajdasági magyarság életében nagyon sok pozitív változás történt - folytatta, és kiemelte azt a történelmi megbékélést, amit a két államfő II. világháborús áldozatok előtti közös főhajtása jelent. Fontos a kollektív bűnösség elítéléséről szóló szerb parlamenti határozat, ugyanakkor várnak még arra a kormányhatározatra, amely a Csurog, Zsablya és Mozsor lakosságát hátrányosan érintő dekrétumot feloldja.
Kiemelte annak fontosságát, hogy működik a Magyar Nemzeti Tanács és a magyarság kulturális autonómiája. Répás Zsuzsanna reményét fejezte ki, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvényt támadó alkotmánybírósági folyamatok végül nem a jogosítványok csorbulását eredményezik majd.
"Mindannyiunknak öröm" - mondta - hogy a honosítás eredményeként a félmilliomodik magyar állampolgár letette az esküt. Az érdeklődés tovább nőtt az állampolgárság iránt, az elmúlt évhez képest idén 25 százalékkal többen adtak be kérelmet. Látják, milyen hatalmas az igény, és milyen plusz lelki töltetet ad, ami nagyon fontos - mutatott rá, hozzátéve: a kormány végig azt vallotta, nincsen másodrendű magyar állampolgárság, és azzal a politikai jogok egésze is jár, így a szavazati jog is.
Szeretné, ha minél többen részt vennének a jövő évi választáson, de nehézséget jelent, hogy egy új rendszert kellett alakítani, amely mindenki számára ismeretlen, hiszen sem Magyarországon, sem a környező országokban nem volt eddig sem regisztráció, sem levélben szavazás. Ezzel együtt ő is kevesli a jövő évi választásra eddig beérkezett mintegy 90 ezer regisztrációt - mondta, hangsúlyozva: a magyar kormánynak és államigazgatásnak az a feladata, hogy mindenki számára lehetővé tegye, hogy részt vehessen a választáson. Erősíteni kell a tájékoztatást, és ebben számítanak a külhoni partnerek, érdekvédelmi szervezetek, egyházak segítségére is - jelezte. Hangsúlyozta: az egész rendszert úgy alakították ki, hogy biztosítja az anonimitást.
(MTI)

Ha nem lennének székelyek, magyarok – nem lenne Románia!
Annak ellenére, hogy néhány román történész kezd feleszmélni a Csehó éra alatt adagolt dicső román történelmi mákony okozta kábulatból, a nagy többség még mindig a számára mézédes magyarellenességből pótolja az elmúlt haszontalan évek elmaradt sikerélményeit.
A gyávaság paródiája volt az új jobboldal sepsiszentyörggyi masírozása, toroköblögetése. Hiszen akkor lehetett volna bátor tettnek nevezni, ha rendőri biztosítás nélkül mernek kosornyázni a főtéren. Azt viszont nem merik megtenni!
De azóta abból a „hőstettből”, ahhoz kapcsolódó dicsekvésekből élnek tyúkocskáik ölében.
Pedig, ha ismernék a valós történelmüket, akkor azt is tudnák, hogy a Magyar Királyság védelme alatt álló moldvai, havaselvei fejedelemségek minden döntő jelentőségű török-tatár elleni háborújukat a magyar királyi hadak, vagy később az erdélyi magyar fejedelmi hadak segítségével vívtak meg, és csak azokban győztek ahol a magyar királyi segédhad mellettük állt, s vállalta a harcok oroszlánrészét.
Ez a magyar hadi segítség a földrajzi közelség végett majdnem mindig a székely hadakból állt.
Mihály soha nem tudott volna Erdélyben egyetlen sátorcöveket sem leütni, ha nincsenek a székely hadak mellette. A legkeményebb csatáiban nem Baba Novákban bízott, hanem a székelyekben.
A Mircea győzelmeiről írt nagyhangú ömlengések, Eminescunak minden valós történelmi alapot nélkülöző, Mirceát dicsőítő költeménye összeomlik a valós történelmi tények feltárásával.
Ezt nem a magyarok, hanem a saját józan történészeik mondják, írják.
Következésképp, ha nem lettek volna a magyar királyi – többnyire székely – hadak, ma Bukarestben nem beszélnének egységes román nemzeti államról, Erdogan török miniszterelnök rendeleteire táncolna a politika, és nem román lenne az állam hivatalos nyelve.
Nem volna jobb, végre eldobni a sok kitalált, hazug történetet, és végre a valót keresni, kutatni minden öntömjénező szándék és tömény magyar-székely ellenérzés, gyűlölet nélkül?
A bukaresti, de minden más politikai csoportosulás is a magyarellenességből tartja fenn a pártok közti marakodásra kiépített stratégiai állásait. A román belpolitika egyhuzamban és kizárólag valakik megvetésére, gyűlöletére épül. Ha nincs gyűlölet tárgya, megbénul, leáll a politikai tevékenység. Ha egy adott pillanattól eltűnne a magyarság ebből az országból, fél éven belül szétesne Románia!
Miért? Mert nem bírnak valakik megvetése, gyűlölése nélkül politizálni, s akkor egymást kezdenék ki.
Aki ismeri a román történelmet, az tudja, hogy a két fejedelemség egész fennállása alatt utálta egymást, és folyamatos versengés volt köztük. Persze másként írják a történelemkönyvek, de a tisztábban látó román történészek már úton-útfélen szót ejtenek, írnak erről.
Most a hagyományos másság iránti derékig érő gyűlöletet, utálatot le lehet vezetni a magyarokon.
De ha nem lennének magyarok, akkor keresnének mást, mondjuk a dobrudzsaiakat vagy az olténiaiakat, mivel azok elmaradottabbak. Ha azok is elfogynának, akkor egymásnak esne Moldva és Munténia. Úgy szétmarnák az országot, hogy nincs többé olyan európai vagy világhatalom, amely még egyszer összecsirizelné azokat.
Ezért ajánlom a román ország-vezetőknek, dobják ki maguk közül a kekeckedő, álnemzeties, minden egyébhez csak az igazi magas szintű politikához nem értő, színészkedő, prosztikat hajkurászó gigoló szépfiúkat, és vegyék elő végre a jobbik eszüket.
A vegyes lakosú városok éléről lökjék félre, dobják politikai szemétkosárba az uszító, hozzá nem értő, hasznavehetetlen, nyáltúró, magyargyűlölő, pökhendi polgármestereket, és próbáljanak meg idegengyűlölet nélkül, igazi emberbarát, mindenki hasznára váló politikát folytatni.
Bánjanak már végre – kilencven valahány év után – úgy a székelységgel, magyarsággal, mintha azok is ennek az országnak az állampolgárai volnának.
Mert ezt eddig nem érezték a hatalom részéről. Csak a moldvai kecskepásztorból estéről reggelre diplomás belügyi kiskirállyá vedlő, magyart köpködő, félanalfabéta senkik nagyképűségét tapasztaltuk meg.
Hagyják hadd intézze a magyar, a székely saját sorsát, rendezze belső ügyeit, mert addig van Románia, amíg magyar, székely van ebben az országban.
Mert mihelyt nem lesz – fél évre rá összeomlik az ország!
Kolumbán Sándor
Erdély.ma

Karácsonyi éneklés a Gyimesekben
Élő néphagyomány a Gyimesekben a karácsonyi éneklés, a szokás persze az idők során sokat módosult, ahogy megváltozott a völgybeli csángók élete is. Egykor a főképp állattartásból élő helybéliek a karácsonyi éneklést maszkurázásnak is nevezték, mivel akkoriban még pásztoroknak öltöztek. Manapság nem húznak magukra jelmezt, de azért a szokás fennmaradt: most is köszöntik egymást a megőrzött egyházi énekek és népdalok repertoárjával. Alábbi összeállításunkban Tankó Gyula néprajzkutatót, nyugalmazott tanárt és Baliga Béla gyimesközéploki lakost kérdeztük, utóbbi ugyanis több mint húsz éve jár karácsonykor énekelni.
„A hosszú, téli estéken a gyimesiek fonóba jártak, énekeltek, és a hasznos munka, a fonás mellett akadt idő a szórakozásra, játékra is. Talán egy eseményt sem vártak a fiatalok olyan nagy izgalommal, mint a karácsony esti maszkurázást, betlehemezést, megéneklést, ahogy ezt a régi szokást nevezték. Ez a hagyomány nem tévesztendő össze a nappali betlehemes játékokkal, amelyek sokban hasonlítottak a más magyar-székely betlehemes játékokhoz” ‒ emelte ki Tankó Gyula.
Éneklő pásztorok egy olyan világban, ahol az állat „kincset” jelent
Amint a néprajzkutatótól megtudtuk, a legfőbb különbség a betlehemezés és maszkurázás között, hogy az alakoskodók kizárólag pásztorok voltak. Volt első pásztor, második pásztor, monyator, öreg bács stb., de nem volt Mária, József, Jézus stb. Ez szerinte azért alakult ki, mert az 1960-as évekig a gyimesiek fő foglalkozása az állattenyésztés volt. Akkoriban a jobb családok évente akár száznál több juhot is eladtak. „Úgy vélték, hogy a házról házra járás, a pásztorbot, az énekek, különös táncuk, a zsuka varázserővel hathat, ide számított az imádságszerű ének, a megváltó Kisded dicsérete is. Különös erőnek számítottak ezek a dolgok egy olyan világban, ahol az állat kincsnek számított” ‒ határozta meg a hagyomány funkcióját a szakember.
Felkészülés a maszkurázásra
Gyimes viszont nem a csíki nagyközségek, falvak felosztását követi, nincs felszeg, alszeg, itt a patakok alkotnak egy-egy falurészt. Minden csoportnak megvolt a maga területe, körzete, ahol járhatott. Egy körzetben esetleg három csoport járt: a legkisebbek, azaz a 8-12 évesek, a nagyobbacska „kölyök legények” (12-16 éves legényecskék) és a már nagy legénynek számítók csoportja, amelyet alkothattak katonaság előtti, de katonatöltött legények, sőt néha egy-egy fiatal házasember is közéjük vegyült, az utóbbiak az egész patakot bejárták.
Míg a gyermekek felkészítését egyik szülő vállalta, aki valamikor maga is tagja volt egyik-másik éneklő csoportnak, a nagyobbak forgatókönyvét az „öreg bács” dolgozta ki. „A nagyobb csoportoknál a készülődés mindig a volt csapatvezető házánál történt, és a Szent András (november 30.) és karácsony közötti időszakra esett. Begyakorolták az énekeket, a beköszöntő szövegeket, mókás beszólásokat, a zsukát (tánc), és elkészítették a kellékeket: ha nem volt egy faragott, régi pásztorbot (bunkós), akkor faragtak, és zörgőket, csengőket szereltek a botra. Elkészítették a maszkokat: egy gyolcs vagy lenből készült gyermekingre vagy zacskóra, esetleg férfi lobogós ingujjra szemet, orrot, szájat vágtak, torzonborz gyapjúszemöldököt és bajuszt varrtak, a kivágott száj felső peremére pedig lógó fuszulyka- (bab) vagy kukoricaszemeket aggattak, amelyek gyér, hiányos fogakként hatottak. Nagy, fonákjára kifordított kucsmát és földig érő, juhbőrből készült kozsokot, bundát öltöttek magukra” ‒ részletezte Tankó.
Nem öltöznek pásztornak, de karácsony első napján indulnak énekelni
Nem kántálásnak, hanem éneklésnek nevezik a Gyimesekben a karácsony első napi köszöntést – emelte ki portálunknak Baliga Béla. Mint mondta, a december 25-i ünnepi szentmise után szoktak spontánul összeverbuválódni csoportok, és elindulnak megénekelni falutársaikat. Nincs készülődés, nem öltöznek pásztornak, nincs csoportvezető, de arra különösképp odafigyelnek, hogy a hagyományos énekeket adják elő.
„Van, amikor a családdal, van, amikor ismerősökkel, de minden évben megyünk. Én úgy 7 éves lehettem, mikor először mentem énekelni, azóta minden évben voltam. Először csak dúdoltam az énekeket, aztán pár év múlva már ismertem a szövegeket is” ‒ elevenítette fel emlékeit a jelenleg harminckét éves fiatalember.
Szerinte azért tanulhatók meg könnyen ezek az énekek, mert általában három-négy szakaszosak. „Egyházi énekeket és népénekeket dalolunk el, azt, amit a szüleinktől, nagyszüleinktől tanultunk” ‒ hangsúlyozta. Még arra szoktak ügyelni, hogy ugyanazon a helyen egymás utáni években más-mást énekeljenek. Úgy harminc énekből áll a repertoár, a Csordapásztorok midőn Betlehembe mennek, vagy a Mostan kinyílt egy szép rózsavirág kezdetű egyházi dalaktól a régi stílusú népdalokig, mindent énekelnek.
Karácsony estéjén nem jön álom az ember szemére
Mint Baliga kifejtette, karácsony első napjának estéjén két részre oszlik a falu, egyesek mennek énekelni, mások meg otthon fogadják az éneklőket, akik azokhoz a házakhoz kopognak be, ahol ég a villany. A házigazdák kijönnek, meghallgatják az öt-hat éneket, majd beinvitálják a vendégeket, és süteménnyel, itókával kínálják őket.
Az énekes csoportok, hogyha ugyanaz az útjuk, közösen mennek énekelni. Általában 7-8 személyből álló csapatok szoktak énekelni, de megtörtént, hogy közel harmincan daloltak közösen. „Ez az éjszaka nem az alvásról szól, valósággal megáll az idő, sokszor észre sem vesszük, hogy már rég elmúlt éjfél, ahogy mondani szokták, ilyenkor nem jön álom az ember szemére.”
A szokás mai üzenete: a Megváltó születése örömhírének megosztása
Baliga Béla azt is elmondta, hogy szüleitől, idősebbektől úgy tudja, az éneklésnek két funkciója van. Egyfelől a szent család szálláskeresését idézik fel (el is éneklik általában a „Szállást keres a szent család” kezdősorú egyházi dalt), másfelől azt az örömhírt viszik el, osztják meg másokkal, hogy megszületett a Megváltó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Sárközi Lajos élete és munkássága
Sárközi Lajos (1884. január 26. – 1964. január 5.) református lelkész, egyházi író, Szatmárnémeti jeles közéleti személyisége születésének 130. és halálának 50. évfordulója időszerűvé teszi a megemlékezést. Igen gazdag és sokoldalú egyházi, irodalmi, közművelődési, közösségi, jótékonysági tevékenységet folytatott. Prédikációs- és imádságoskönyvek, saját maga által kiadott káté, elbeszélések és karcolatok, humoros írások szerzője, de írt mesejátékot és színművet is. Harmadmagában szerkesztette és kiadta a Protestáns Naptárt, valamint a Szatmári Református Híradót. Tucatnyi közéleti tisztséget töltött be: a Kölcsey Kör, a Magyar Párt, a Dalárda, a Jótékony Nőegylet elnöke, a Református Gimnázium igazgatótanácsi tagja, az Iparos Otthon vezetőségi tagja satöbbi.
Tanulmányait a debreceni református teológián kitűnő minősítéssel végezte, ezért szenior lett, és ösztöndíjjal külföldi tanulmányokat végezhetett Berlinben és a bázeli teológián. Nagykolcs (1911-1919), Szatmárnémeti (1920-1953) és Szinérváralja lelkésze (1953-1958). Szegénynek született, majd ígéretesen felfelé ívelő életpályáját megtörve, nélkülözve kellett leélnie élete utolsó esztendeit. Bár harmadik letartóztatását követően is bebizonyosodott ártatlansága, ennek ellenére élete végéig szóló szolgálati helyéről eltávolították. Együttesen volt szüksége hitre, emberszeretetre és humorérzékre ahhoz, hogy az élet nehéz pillanatain túltegye magát.
Gondviselő Atyja kegyeibe fogadta benne hívő szolgáját, mert egyik elbeszélését parafrazálva, „Sárközi Lajos nemzetsége” nem veszett el, nem pusztult el. „… most már az ő szívükön nyugszik a hitünk, a nyelvünk, az imádságunk, a megtartásunk, a jövőnk.”
Egyházi és világi beszédei megszívlelendő gondolatokat, hitvallásokat fogalmaznak meg. Szatmárnémetii beiktatása során mondott prédikációjában a fő gondolat: az áldozatosságban is a szeretet a lelkipásztorkodás lényege.
A Kölcsey Kör elnöki székfoglaló beszédében szép gondolatok sorakoznak a kultúráról, egyik-másik személyes vallomás: „Én a mi kisebbségi sorsunk borulatában is törhetetlen derülátó vagyok abban a tekintetben, hogy éppen a kultúra, a közös hazában élő valamennyi nép kultúrájának szent egységbe tömörülése hozza meg a belső és külső kiegyensúlyozódás sóvárgott boldogságát.”
A legjellemzőbb és legátfogóbb ábrázolás a palástos Sárközi Lajos. Aki leginkább olyan történelmi korokban szolgált, amikor a kisebbségi sorsban élő magyarság számára az egyház nemzetmentő és identitást megőrző szerepe felértékelődött. Amikor színházainkban és társas összejöveteleinken csakis cenzúrázott szövegeket lehetett tolmácsolni a hallgatóság felé (ezt tette az irodalmár és közéleti tisztségeket elvállaló Sárközi Lajos is). Amikor lapszerkesztőinknek fanyalogva bár, de kötelező módon a Satu Mare hivatalos megnevezést kellett használniuk szülővárosuk megnevezésére.
Ekkor a templomokban vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra és kiemelten ünnepeink alkalmával csorbítatlanul hangzottak el Jézus példabeszédei, költőink üzenetei, papjaink – akár madárnyelven kimondott – vigasztalásai Szatmárnémeti hívei számára. Az akkori nemzedékek a templom és az iskola holdudvarában tudták megtartani magyarságukat és emberségüket. A sziguránca, a szekuritáté emberei is jól tudták, hogy papjaink a nemzet óriásai, vagy legalábbis azok lehetnek. Ezért tartóztatták le és küldték vizsgálati fogságba három ízben.
Sárközi Lajos életének a közelebbi megismerése, szavainak és gondolatainak a megértése a jövőbe mutat. Sokat tanulhatunk tőle. Értékeink megbecsülését, az áldozatkész feladatvállalás szükségességét és kihívásait, a közösség szolgálatának felemelő szépségeit. Élete és munkássága hitet, reményt és mindenekelőtt szeretetet sugároz.
Halálának 50. évfordulóján, 2014. január 26-án Szatmárnémetiben, egykori szolgálati helyén emléktábla felavatásával és könyvbemutatóval összekötött megemlékezésre kerül sor.
Ábrám Zoltán
Erdély.ma

Összefogással romokból kápolna
A hívő közösség összefogásának köszönhetően, önkéntes munkával épült újjá a hosszúaszói völgyben található Xantus-kápolna 1990-ben. Az újjáépítés egyik kezdeményezője, Balog József elevenítette fel az akkor történteket.
Az 1990-ben újjáépített Xantus-kápolna oltárképét Szilágyi István akkori csíkszentkirályi plébános készítette a kápolna felszentelésére. A 23 éve készült festmény a szent családot ábrázolja munka közben: Mária fon, miközben a fiatal Jézus és József ács munkát végez. A hosszúaszói völgyben az 1694-es utolsó tatárbetörés leverésének emlékére – a Xántus Keresztes alcsíki királybíró sírja fölé – állított kápolnát az 1989-es decemberi forradalmat követően csíkmindszenti, fitódi és szentléleki lakók kezdeményezésére építették újjá. Az egyik kezdeményező, a fitódi Balog József mesélt nekünk arról, hogyan is valósultak meg a munkálatok.
A 81 éves férfi elmondása szerint, már a kommunizmus alatt megkereste őt Gondos Albert tanító, iskolaigazgató, aki látva a kápolna romjait, nem akarta veszni hagyni azt. Akkor nem volt alkalmas, hiszen abban az időszakban az egyházi kezdeményezéseket nem támogatta a kormány – magyarázta az okát, hogy miért nem kezdődtek el már akkor a munkálatok.
Pénzt könyvnyomtatásból
A kommunizmus bukását követően, 1990 újév napján már azzal a gondolattal kelt fel Jóska bácsi, hogy most már jó lenne felépíteni – ahogy a falubeliek nevezték – a „csonka kápolnát”. Feleségének mondta el elsőként az ötletét, aki jelezte, hogy nincs elég pénzük ahhoz, hogy meg tudják valósítani. A pénz kérdésére még aznap megtalálta a választ a bácsi. Úgy gondolta, hogy a Nagy Borbála által 1939-ben írt A Xántus-völgyi ütközet című könyv – amely neki is megvolt egy példányban – újranyomtatásával és értékesítésével elő tudnák teremteni a szükséges összeget.
Még aznap a misére menet felkereste Gondos tanítót, és elmondta az ötletét, aki támogatta abban. Azt követően gyűlést hívtak össze, amelyen már hatvan ember aláírásával igazolta, hogy vállalja a kápolna újjáépítését. Tavasszal elkezdődtek a munkálatok, egy nap alatt a helyszínre szállítottak minden, az építéshez szükséges anyagot. „A homokot a csíkbánkfalvi patakból, a követ a beomlott Suta bányából hordták az állami gazdaság, a pártgazdaság és a szentléleki kollektív autói, traktorai. A nép össze volt már gyűlve, a kápolna megmaradt régi alapját kitisztították, és raktak egy méter magas kőfalat” – részletezte Jóska bácsi az első nap eseményeit.
Önkéntes munka
A környékbeliek azt követően is önkéntesen dolgoztak, sőt a munkásoknak szánt áldomást is felajánlásokból állták. Az ácsmunkát a mindszenti szakemberek végezték, a bejárat fölötti keresztet pedig Gyergyóból hozott fehér kőből rakták ki. Az építéshez nem volt szükség a pénzre, hiszen több százan önkéntes munkával hozzávetőleg hat hét alatt újjáépítették a kápolnát. Így még az év május második vasárnapján, 13-án Bálint Lajos püspök felszentelte a hívek jóvoltából elkészült épületet – számolt be az idős ember.
Az akkori ünnepségen több ezren voltak, ott értékesítették a kétezer példányban újranyomtatott könyvet, a bevételt pedig az elszámolási gyűlés határozata szerint a szentléleki és mindszenti templomoknak ajánlották fel – emlékezett vissza Jóska bácsi. Hozzátette, azóta is május második vasárnapján ünnepelnek a hívek, akiknek a száma az évek alatt jelentősen megfogyatkozott.
A Xantus-völgyi ütközet
A Nagy Borbála által írt, Xantus-völgyi ütközet című könyvben először egy csíkmenasági lakodalom előkészületeiről olvashatunk, ahol a násznép azért aggódik, hogy az 1694-es februári, kétnapos szüntelen havazás miatt a szomszéd faluból hívott vendégek nem tudnak majd részt venni a lagzin. Míg a hosszúaszói násznagy, Xantus Keresztes a nagy hideg ellenére megérkezett a helyszínre, a felcsíki vendégeket a tatárok által gyújtott tűz visszatartotta.
Ugyanis február 13-án háromszázötven tatár tört be a Gyimesi-szoroson át Felcsíkra, hogy felderítse a területet. S habár a székely harcos nép volt, bátran szállt harcba, akkor mégsem volt őrség a szorosban, mert a nagy hó miatt Sándor János felcsíki alkapitány a szépvízi váltóőrségnek azt javasolta, menjenek haza, s majd ha megenged a fagy, akkor őrködhetnek. Így a tatár elég információt szerzett, következő reggelen pedig már lángolt nyolc falu: Szentmihály, Szépvíz, Szentmiklós, Delne, Borzsova, Vacsárcsi, Göröcsfalva és Cibrefalva. A tatárok mi elvihető volt, összegyűjtötték, a lakosokat pedig meggyilkolták, elhurcolták – áll a könyvben.
Hősies asszonyok
Az azt követő napon Mirza kán Somlyót akarta volna bevenni, de mire odaértek, Kissomlyó oldalában rendezett had várta. A kán visszafordult volna, ismerve a székelyek természetét, fia azonban előre akart menni, megharcolni velük. Némi vita után az öreg visszafordult az idősebb tatárokkal, fia pedig a kincsekre vágyó fiatalokkal Szentgyörgy, illetve Taploca felé indult két csapattal, hogy majd Szentmártonon találkozzanak. A megosztott tatárokat a Somlyón összegyűlt imádkozó asszonyok és diákok ijesztették el, akik Nízet páter javaslatára kucsmákat téve fejükre sorakoztak fel. Nemcsak a tatárok erejét csökkentették így, hanem időt is biztosítottak az alcsíki katonáknak, hogy felkészülhessenek a kutyafejűek fogadására.
Éppen, hogy Menaságon kimondta az esküt az új pár, öreg székely törte meg a meghitt pillanatot, „Itt a tatár” bekiabálásával. Xantus Keresztes királybíró parancsára minden férfi fegyverben indult a hosszúaszói völgy felé. A kevés létszámú, de hősiesen harcoló székely és a rendezetlen tatár seregek ütközetét részletesen vázolja Nagy Borbála könyvében. Leírja a tatárokat megfutamító rettenthetetlen székelyek küzdelme mellett a vitézek halálát is, többek között a Xantus Keresztesét.
Székely győzelem
A kicsiny székely had immár vezető nélkül az Olt völgye felé tartó lófejűek nyomába szegődött, s habár azok ott találkoztak a másik tatár sereggel, mégis megfutamították őket. „Most sem volt összesen ezernél több székely lovas és ugyanannyi gyalog, de a meglepett nyolcezernyi tatár mozdulni sem tudott közöttük. Azt sem tudták, merre forduljanak: elöl az alcsíkiak, balról a szentlélekiek, hátul a somlyóiak és jobbról a megmászhatatlan Hargita”. Így sikerült a székelyeknek a közben vezetőjüket cserbenhagyó tatárokat elűzni – olvasható a nyolcvanegy éves bácsi által oly sokszor lapozott utolsó tatárdúlásról szóló könyvben.
Kömény Kamilla
Székelyhon.ro

„Sok támadás ért az elmúlt években”
Politikai érdekcsoportok aljas szándékairól beszélt büntetőügye kapcsán Borboly Csaba. Hargita Megye Tanácsának elnöke az elmúlt egy évvel kapcsolatban osztotta meg gondolatait portálunk kérdéseire.
− Mozgalmas évet zárunk hamarosan. Melyek az általános tapasztalok az elmúlt tizenkét hónapról? Melyek a sarkalatos pontok, amelyekben sikerült előrelépni, és melyek azok, amelyek még kívánnivalót hagytak maguk után?
− Ha egy dolgot kellene kiemelni, az a közösségi összefogás és szolidaritás, melyek terén jelentőset léptünk előre, ennek ékes bizonyítéka a kalákák sikere. Az év végi beszámolómban ezekről a kérdésekről részletesen beszéltem. Úgy érzem, hangsúlyváltásra van szükség. Nyár óta volt egy irányváltozás, tulajdonképpen visszafordulás a hagyományos értékekhez mindabban, amit útnak indítottunk, kezdeményeztünk. A közösségépítésben meghatározó szerephez kell jussanak az egyházak, és e meghatározó szereppel nekik kell rendelkezniük a jövőben is, ahogy történt ez a múltban, évszázadokra visszamenően. Ezzel együtt idén a vártnál gyengébb állami finanszírozáshoz jutottunk, kevesebb pénzt kaptunk a kormánytól, ami természetesen visszafogja a gazdasági növekedést. Ebből kifolyólag kevesebb adó folyt be helyi szinten, amit a megye fejlesztésére fordíthattunk volna, és a megyei tanácson belüli saját hibánk, valamint a kényszerszabadságom miatt kevesebb pénzt tudtunk elkölteni, mint amennyire más körülmények között lehetőségünk lett volna. Ezt mindenképp orvosolunk kell a jövő évben.
− Egyre inkább felerősödött az év folyamán a magyar közösség szimbólumainak használata körüli vita, több bírósági határozat is született ezekkel kapcsolatban. Mi az ön álláspontja ebben az ügyben, figyelembe véve azt, hogy csíkszeredai sajtótájékoztatón tulajdonképpen megrótta a csíkmadarasi polgármestert azért, mert az makacsul ragaszkodott a piros-fehér-zöld lobogó használatához a községházán?
− Egyetlen polgármestert sem róhat meg a megyei önkormányzat elnöke, hiszen nincsen fölérendeltségi viszony. Ilyenre tehát nem volt, hanem újságírói kérdésre válaszolva mondtam el a véleményemet a csíkmadarasi zászlóügyben született bírósági ítéletről. Azt mondtam, a jogerős ítéleteket akkor is be kell tartanunk, ha nem kedvezők számunkra. Ez a jogállam alapelve. Ellenben ha az egy közösség számára kedvezőtlen, akkor harcolni kell minden törvényes eszközzel megváltoztatásukért. De tudtommal a szóban forgó jogerős ítéletet betartotta a polgármester, hiszen a zászlót levette, majd visszatette. Így az most egy újabb eljárás része, amelyben szolidárisak vagyunk a polgármester úrral. Sőt, arra is megkértem őt, meg ne forduljon a fejében lemondani ezen ügy kapcsán, bármi is lesz a végkimenetele. Közösségi szimbólumaink használatát viszont szabályozni kell. Ahogy többször elmondtam, egy egyszerű kormányhatározattal ez lehetséges lenne, csak akarni kell megtenni ezt a lépést. Amíg ez meg nem történik, addig a magyar embereket bárki meg tudja hurcolni, ahogy teszik ezt ma is. Emellett úgy látom, szükség van a románsággal folytatott párbeszédre annak érdekében, hogy szimbólumainkban, a használt színeinkben ne vörös posztót lássanak, ne azok mentén vonjanak ki forrásokat vagy közösségi jogosítványainkat kurtítsák, vonják vissza a megszerzett és az európai jogszabályok által garantált jogainkat.
− Talán az év egyik legfontosabb történése az őrizetbe vétele és a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) által ön ellen indított vizsgálat, valamint a törvényszéki eljárás. Vannak, akik politikai leszámolásról, mások kirakatperről beszélgetnek, ismét mások rács mögött szeretnék tudni Borboly Csabát. Mit takar egyáltalán ez az egész ügy?
− Az elmúlt napok sajtópolémiáját is olvasva, csak megerősíteni tudom azt a blogomon is ismertetett álláspontomat, hogy a jogi eljárás helyszíne a bíróság tanácsterme, tehát nem bocsátkoznék itt elemzésbe. Egy dolgot viszont, ami politikai természetű, nem hagyhatok szó nélkül. Nevezetesen azt, hogy azt látom, vannak olyan személyek, politikai érdekcsoportok, akiknek nagyon nincs ínyére az a közeledés, ami az RMDSZ és az MPP között megvalósult. Ezért e büntetőügyet most arra használják fel, hogy a két politikai szervezetet összeugrasszák. Az történik, mint amire már láttunk számos példát a fővárosban. A különbség annyi, hogy itt a kommunikációs nyelv a magyar, a szándékok pedig aljasabbak.
− Az összefogás magját hintette el a Székelyek Nagy Menetelése. Azóta viszont úgy látszik, a politikum képtelen egy hajóban evezni. Ön milyen stratégiát támogat ebben a kérdésben?
− Ezzel kapcsolatban már többször kifejtettem álláspontomat. Azt vallom, amit az erdélyi magyar emberek több mint 90 százaléka: a magyar összefogásban hiszek. Ennek érdekében nagyon sok támadás ért az elmúlt években, különösen az elmúlt hónapokban, ennek ellehetetlenítésére én és még sok más ártatlan ember eszközül van használva. Nagyon elszomorít az, ami történik. De legyünk optimisták, más esélyünk nincs, hátha az új esztendőben tudjuk folytatni azt, ami az idén jó és felemelő volt, és képesek leszünk magunk mögött hagyni mindazt, ami ocsmány és alávaló volt.
− Ön a legutóbbi helyhatósági választások alkalmával közösségéért tevékenykedő személyként jellemezte önmagát. Hogy érzi, sikerült a 2013-as esztendőben is életben tartani ezt az életfilozófiát?
− Nehéz volt az elmúlt időszak, ennek ellenére vannak megvalósítások, amelyekről be tudunk számolni, olyan kezdeményezések és beruházások, amelyek a közösséget szolgálják. Igyekeztünk kevés pénzből minél többet megvalósítani, ezért összefogásra, közös munkára hívtuk és buzdítottuk a közösséget. A megye számára minden település ugyanolyan fontos, legyen az a megyeszékhely vagy bármelyik kis falu. Éppen ezért folytattuk a Kisfalu programunkat, hogy a víz- és villanyhálózat eljusson azokra a településekre, ahol ez még nem valósult meg. Idén ősszel elindítottuk a kalákakezdeményezést, hogy segítsük azokat a tanintézeteket, amelyek felszereltségük hiányában nem kapták meg az egészségügyi működési engedélyt. Pályázatokat írtunk ki a megyében tevékenykedő civil szervezeteknek tizenegy szakterületen. Támogattuk például az önkéntes tűzoltó-alakulatokat felszerelések, illetve a hagyományőrző csoportokat népviseletek vásárlásában. Nem feledkeztünk meg a mezőgazdaságról és a minőségi élelmiszer-előállításáról, amelyben nagy lehetőségek rejlenek megyei szinten. Megnyitottuk például a Székely termékek boltját Csíkszeredában. Ezenkívül igyekeztünk országos kérdésekben is állást foglalni.
− Mit vár a 2014-es évtől?
− Jövőre európai parlamenti és elnökválasztás lesz, plusz sokunk számára, akik kettős állampolgárok vagyunk, nem közömbös a magyarországi parlamenti választás sem, sőt! Erre kiemelten oda kell figyelnünk. Mindezek természetesen a belpolitikára is hatással lesznek, és átalakíthatják a jelenlegi politikai erőviszonyokat. A jövőben a problémamegoldásra kell fektetni a hangsúlyt, ebben van szerepe a megyei tanácsnak, hiszen így lehet fejleszteni a térséget. A közéleti szereplők munkáját is közösen kell segítenünk, nagyobb szolidaritásra és összefogásra van szükség, a közösségépítésben nagyobb szerephez kell jussanak az egyházak. Prioritásként kell kezelni a szociális kérdéseket, az etnikai konfliktusok megoldására kell törekedni, mert azok nem vezetnek a megye fejlődéséhez. A politikának követnie kell a helyi igényeket, ezért a közösség bizalmát alulról építkezve lehet visszaszerezni. Ezekért fogunk dolgozni a jövőben, ezekben a kérdésekben várok előrelépést.
Rédai Botond
Székelyhon.ro

Idén láthatóbbá váltak a magyar autonómiatörekvések
Láthatóbbá váltak a 2013-as évben az erdélyi magyar közösség autonómiatörekvései. A székelyföldi önkormányzatoknak egész évben küzdeniük kellett a helyi jelképek használatáért. E küzdelem meghonosította és az autonómiaharc szimbólumává tette a székely zászlót.
A 2013-as évet már február elején az autonómia évének nyilvánította az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), ám alighanem e kinyilvánításon túli tényezők eredményezték, hogy a szándék nagy mértékben megvalósult. Az autonómiatörekvéseknek az adott lendületet, hogy a 2012 karácsonyán hivatalba lépett Victor Ponta-kormány egy korábbi egyezséget megszegve nem vonta be a hatalomba az RMDSZ, és székelyföldi képviselőin keresztül általános támadást indított a magyar szimbólumok ellen.
Amint Tamás Sándor, a Kovászna Megyei Tanács RMDSZ-es elnöke egy októberi sajtótájékoztatón elmondta, a székelyföldi megyében a kormányt képviselő prefektusok 55 pert indítottak az önkormányzatok ellen, amelyekben a közösségi szimbólumok használatát, vagy az anyanyelvhasználatot támadták.
Hargita megyében nem készült statisztika, de ott is megannyi polgármesternek, intézményvezetőnek kellett a rendőrségen nyilatkoznia, vagy a bírósági tárgyalótermeket járnia amiatt, hogy középületre tűzte ki a székely zászlót, vagy a magyarság jelképének tekintett piros-fehér-zöld-lobogót. E zaklatások dacreakciót váltottak ki a székelység soraiban. Izsák Balázs, a Székelyföld autonómiájáért küzdő Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke egy októberi sajtótájékoztatón köszönetet is nyilvánított a prefektusoknak a székely közösségi tudat megerősítésében játszott szerepükért.
E megerősödött közösségi tudat első fontos megnyilvánulása volt a március 10-én Marosvásárhelyen megtartott Székely szabadság napja, melyen a szervezők becslése szerint 30 ezren vettek részt. A népakarat azonban az október 27-i, székelyek menetén vált még nyilvánvalóbbá. A Brassót Bákóval összekötő 11-es országút székelyföldi szakaszán a szervezők becslése szerint 120 ezer ember alakított ki 53 kilométeres összefüggő menetoszlopot. Míg a marosvásárhelyi rendezvényről még távol maradt az RMDSZ, a menetelés szervezésébe immár valamennyi magyar politikai szervezet bekapcsolódott.
Az RMDSZ igazodását jelezte az is, hogy a szövetség május 25-én tartott csíkszeredai kongresszusán Kelemen Hunor elnök bejelentette, törvénytervezetet nyújtanak be a parlamentben a Székelyföld területi autonómiájáról. A kongresszusi határozattal is megerősített szándék a későbbi bejelentések szerint a 2014-es év elején valósul meg. Mindez annak a tükrében jelez változást, hogy korábban csak az RMDSZ belső ellenzékéhez tartozó képviselők nyújtottak be hasonló tervezeteket a törvényhozásban, ezeket a szövetség vezetése nem támogatta.
Az erdélyi magyar szervezetek az Európai Unió eszközeivel is megpróbáltak nyomatékot adni a kisebbségi jogköveteléseknek. Három párhuzamos tervezet is készült, amelyeket az európai polgári kezdeményezés eszközével kívántak az uniós jogba beilleszteni. Az Európai Bizottság azonban mind az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) és az EMNT, mind az SZNT, mind pedig az RMDSZ kezdeményezésének a bejegyzését elutasította. Brüsszelben úgy vélték, a kisebbségi jog nem uniós kompetencia. Így egyik kezdeményezés mellett sem lehetett elkezdeni az aláírásgyűjtést.
Széleskörű aláírásgyűjtést kezdett azonban az EMNP a bukaresti régiósítási tervek elutasítására és a székelyföldi, valamint a partiumi autonómia támogatására. A párt több mint 100 településen tartott július 20-án autonómiapárti megmozdulásokat, amelyeken az aláírási íveket is útjukra indították. Amint Toró T. Tibor pártelnök bejelentette, az akció 2014-ben folytatódik.
Lezárult viszont az RMDSZ aláírásgyűjtése. A szövetség kezdeményezésére az ősz folyamán több mint 200 ezren kérték aláírásukkal, hogy a székelyföldi Hargita, Kovászna és Maros megyében, valamint a partiumi Bihar, Szatmár és Szilágy megyében írjanak ki megyei népszavazást a gazdasági fejlesztési régiók átalakításáról. Végül csak Kovászna és Hargita megyében született önkormányzati határozat a népszavazásról, de a polgárok itt sem járulhattak urnákhoz, hiszen a prefektusok mindkét határozatot megtámadták a közigazgatási bíróságon.
Az év végére derült ki, hogy az erdélyi magyar pártoknak a Székelyek nagy menetelése szervezésében mutatott együttműködése csak afféle akcióegység volt. Az EMNP és a Magyar Polgári Párt (MPP) ismételt kezdeményezései ellenére az RMDSZ úgy döntött, nem vállalja koalíciós lista állítását, és egyedül vág neki a 2014-es európai parlamenti (EP) választásoknak. A kérdés jelentős mértékben Tőkés László EP-mandátumáról szól, aki 2007-ben az RMDSZ-szel szemben induló független jelöltként, 2009-ben pedig az összefogás listáján, az RMDSZ színeiben szerzett brüsszeli mandátumot.
Az EMNP többször is leszögezte, mindent megtesz azért, hogy Tőkés László folytathassa a Brüsszelben elkezdett munkát, de Toró T. Tibor pártelnök elismerte, azzal a lehetőséggel is számolnak, hogy a volt püspök a Fidesz jelöltjeként szálljon versenybe egy újabb mandátumért.
Jót tett Tőkés László népszerűségének, hogy egy - románra rosszul lefordított - kijelentése miatt Victor Ponta miniszterelnök kezdeményezte az állami kitüntetése megvonását. A Románia Csillaga Érdemrend becsületbírósága meg is állapította, hogy méltatlan a kitüntetésre, amelyet az 1989-es forradalom kirobbantásában játszott szerepéért adományozott neki 2009-ben Traian Basescu elnök. Mielőtt azonban az államfő visszavonhatta volna a kitüntetést, Tőkés László az egykori temesvári bajtársaiból alakult forradalmi emlékbizottságnak adományozta azt.
Szabadság (Kolozsvár)

140 éve született gróf Bánffy Miklós (1873. december 30., Kolozsvár – 1950. június 6., Budapest)
1990 körül joggal várhattuk, hogy a szabadsággal együtt remekművek sora kerül elő a fiókokból, s hogy ennek okán át kell majd írni az irodalomtörténetet, sőt, a térség és benne Magyarország kultúrtörténetét.
Új, ismeretlen remekművek helyett azonban életművek kerültek elő – és jó esetben helyre. Addig tiltott, ám korántsem ismeretlen szerzőktől, olyanoktól, akikről többé-kevésbé tudtak is a vájt fülűek. A pillanatok alatt kirobbanó Márai-kultusz mellett csöndben megtalálta a maga olvasótáborát Hamvas Béla, némi politikai hátszéllel Wass Albert és Tormay Cécile, vagy az utóbbi időben szintén inkább politikai, mint irodalmi-esztétikai viták középpontjába kerülő Nyirő József... Főleg Nyirő és Tormay esetében az irodalmi vitát egyszerűen lenyelte a politika, mint errefelé annyiszor. (Bár az MMA-nak az utóbbi hónapokban sikerült emlékező vitanapot rendeznie mind Tormayról, mind Bánffy Miklósról – szerk. megj.)
Ha Bánffyról ejtünk szót, először arról érdemes beszélni, miért esett ki az emlékezetből életműve. Mert erdélyi? Mert a kommunista irodalomtörténet elvből utálta, a polgárinak meg arisztokrata? Mert úgy tart máig érvényes tükröt a magyar politikusoknak, hogy azok felfedezhetik ebben a tükörben: tízes évekbeli kollégáik obstrukciója, örökös felháborodása, színpadias, üres ágálása olyannyira ismerős? Mert miközben Bánffy mélyen – értsd felelősen – hazafi, és minden sorából süt az Erdély iránti szerelem, egy percig sem maszatolja el a korabeli magyar nemzetiségi politika hibáit? Mert Bánffyról szólva nincs helye a megmondók demagógiájának sem pró, sem kontra? Mert aki fel is fedezte magának, abban is zavart kelt, hogy az Erdély-trilógia, azaz a Mű vagy maga a polihisztor Bánffy Miklós az érdekesebb? Most, amikor Nyugat-Európa van olyan szíves, hogy posztumusz irodalmi sztárt farag a huszadik század egyik legérdekesebb magyar figurájából, akit Prousthoz, Musilhoz, Tolsztojhoz hasonlítanak a megjelent fordításokról szóló kritikákban – nem lehet tovább halogatni a válaszokat.
A trilógia
Ki is volt Bánffy Miklós, és hol a helye irodalmunkban a trilógiának? Kezdjük az utóbbival. A grófságon kívül – amennyiben ezt foglalkozásnak tekinthetjük – Bánffy grafikus, intendáns, operarendező, író, szerkesztő, külügyminiszter és udvarmester is volt, a sokirányú (művészi) életmű csúcsa azonban kétségkívül az Erdélyi történet. A Megszámláltattál… (1934), És hijjával találtattál… (1937), valamint a Darabokra szaggattatol… (1940) témája, Szerb Antallal szólva, „az a történelmi pillanat, amikor a falon már megjelent a lángoló írás, és senki sem figyelt rá. Megint egy könyv Ferenc József koráról, ezúttal olyan emberé, aki nemcsak élte, hanem csinálta is annak a kornak a történelmét.” Szerb Antal, aki amúgy siet leszögezni, hogy „az írás polgári mesterség, a középosztály monopóliuma, kijelenti: „Bánffy irodalomtörténeti helye kétségkívül íróink közt van és nem műkedvelő főuraink közt”, ezt fejezi ki talán, hogy míg minden előző művét Kisbán Miklós névvel szignálta, e könyvének címlapjára kiírja nemcsak igazi nevét, hanem grófi rangját is. Bár Szerb Antal úgy véli, Bánffy világképe „arisztokratikus”, a regény síkján pedig az „arisztokratákon kívül csak komornyikok mozognak”, és a polgári világ csak „külső zaj”, az idő szerintünk felülírta Szerb kissé talán sértettségből adódó megállapítását, legalábbis annyiban, hogy ma lényegtelennek tűnik a nézőpont kérdése. Eltűnt az osztály, eltűnt Erdély – az az Erdély –, eltűnt az úri kaszinó, el a ménesek, az uradalmak, a kiváltságok, túl vagyunk két háborún, a Rákosi- és a Kádár-koron, a posztállapotból pedig egyenesen a globálba estünk bele: innen visszanézve pedig oly mindegy, hogy proli, munkás, polgár vagy gróf mesélte egykor, ha a történet igaz. (A másik, az esztétikai oldalról meg: ha a történet szép.) Egy dolog szempontjából nem mindegy: Bánffy gróf ott volt, ott lehetett, ahol az események megtörténtek. Képviselőként a Magyar Országgyűlésben, saját jogán az úri társaságban, erdélyi mágnásként a soknemzetiségű, akkor még mégis magyar Erdélyben, diplomataként Bécsben. Maga a regény két szálon fut: Abády Bálint erdélyi fiatal arisztokrata egyéni sorsa, Milóth Adrienne iránti, előbb reménytelen, majd beteljesülő, az asszony férje halála után ismét reményteljes, majd tragikus véget érő szerelme, tisztességes emberként a tisztességtelenek közti kötéltánca fonódik össze Magyarország, ezen belül Erdély romlásával. A magánéleti szál pedig a „társaság” révén minduntalan bekapcsolódik az ország sorsába; Bánffy mesterien játszatja össze a történet végén egy hatalmas fortissimóban a két tragédiát. Bár a kritikusok a 20. századi magyar arisztokráciáról festett hatalmas tablóként (is) dicsérik a művet, kevésbé érdekes, hogy a műben felvonuló butácska férfijátékszer, Dinóra grófné, a kígyóokosságú Milóth Margitka, az öngyilkosságot létmegoldásként választó Gazsi gróf, a megnyomorított lelke elől a pálinkába fulladó Gyerőffy László, a gyönyörű és szerencsétlen Adrienne épp arisztokrata-e: egytől egyig hiteles arc mindegyik, megannyi önálló sorssal, mint ahogy hiteles Ázbej, a haszonleső intéző, Regina, a zsidó szatócs szép lánya, akinek beleszakad a szíve a szerelembe, vagy Jópál András, a rátarti paraszt zseni. Bánffy keményen, lényeglátón írja le egy osztály – és ezáltal egy politikusi elit meg a Monarchia, benne a régi Magyarország – utolsó óráit, az alkoholba fulladó, cigányozós éjszakázásokat, a vagyonvesztő kártyacsatákat, az önnön, rég idejétmúlt szabályait áthágni képtelen, a határon túl nem látó, szűk homlokú „büszkeségi” politizálást, amelynek egyetlen célja a császár és egymás bosszantása, egy-egy parlamenti vitát, amelyen a részt vevő politikusok közjogi érveikbe gabalyodva maguk sem tudják már, mit képviselnek a Nagy Magyar Dafkén kívül. Miközben minden nemzetiség szakadni akar, a román Timisán Aurél Ferenc Ferdinánddal folytat titkos tárgyalásokat, a pópa tüdőbeteg, a dákoromán elméletben otthont találó fia pedig izzó gyűlölettel esik neki a románbarát Abádynak, aki a román parasztok mellett áll ki az őket megkárosító tisztviselő ellen, mondván, mindent meg fognak torolni… Fel-felbukkannak a horvát rendek – őket szégyenletes vaksággal fordítja maga ellen a magyar uralkodói elit –, közben percről percre közelebb kerül a világégés, amelyben a Bánffy-birtok rendje éppúgy porrá lesz majd, mint az összes közjogi érv, vakság, végül maga a régi Magyarország. Mint említettük, a történetben mesteri módon játszik egybe egyéni sors és magyar sors – önsorsrontás –, emellett azonban meg kell említeni a szinte fordíthatatlan gazdagságú, áradó, gyönyörű erdélyi magyar nyelvet, amelynek köszönhetően a színek, szagok, hangok, ízek vagy a táj szépsége úgy bontakozik ki a képzeletben, mintha ott, éppen ott állnánk Abády Bálint háta mögött. Ugyanakkor az is igaz, ha a huszadik század eleji magyar irodalom igazodási pontjának a Nyugatot tekintjük, Bánffy remekműve bajosan illeszthető be saját kora, a harmincas évek prózájába. (...)
Író, s ha ráér, külügyminiszter
Az életmű azonban nem egyenlő a trilógiával. Mint említettük, az 1873-ban Kolozsvárott régi erdélyi családban született Bánffy Miklós egyaránt otthon volt politikai, irodalmi, képzőművészeti és zenei műfajokban: országgyűlési képviselő, sőt miniszter, valamint főispán is, emellett több hangszeren játszott, grafikusként pedig ő jegyzi Tamási Áron Ábel-regényeinek illusztrációit, csakúgy, mint a háború után keletkezett saját emlékirat-paródiája, a Fortélyos Deák Boldizsár memoriáléja rajzait. Mindemellett a Nemzeti Színház és az opera intendánsa, a nevéhez fűződik nem egy Bartók-darab bemutatója. Udvarmesterként 1916-ban ő rendezte IV. Károly koronázását, amiből hatalmas botrány lett, a pacifista Bánffy ugyanis felvonultatta az ünnepi menetben a hadirokkantakat. Kirúgták. Ekkor tért haza Erdélybe, Bonchidára. Korábban Kisbán Miklós álnéven írt drámáiról – mindenki tudta, hogy ki van a név mögött – kedvezően nyilatkozott a kritika, mások mellett Ady Endre.
A háború után Bethlen István kormányában vállalta a külügyminiszteri tisztséget, egy év múlva azonban lemondott. 1926-ban végleg hazaköltözött, és felvette a román állampolgárságot. Részt vett az Erdélyi Helikon és az azonos című folyóirat megszervezésében, a folyóiratnak főszerkesztője volt. Prózakötetei közül 1927-ben jelent meg a Reggeltől estig, amely hősének egyetlen napját mutatja be, míg az Emlékeimből (1932) a botrányos királykoronázást és Bánffy 1919-es bécsi emigrációját meséli el. (Mellékelten ebből közlünk egy kis, örök érvényű részletet – a szerk.) Az Erdélyi történetet még egy könyv, a Farkasok (1942) című novelláskötet követte. 1943-ban Kállay Miklós miniszterelnök megbízásából Bukarestben tárgyalt Iuliu Maniuval, akit arra akart rábírni, hogy Magyarország és Románia együtt ugorjon ki a háborúból, és állapodjanak meg a vitatott területekről, egyes források szerint nagy szerepe volt abban, hogy Kolozsvár a háborúban nem vált a bombázások áldozatává. A háború után az Utunk munkatársa lett, 1946-ban pedig még megjelent egy könyve Bűvös éjszaka címmel. Nyomorban halt meg Budapesten 1950. június 5-én, miután Romániában ellehetetlenítették.
PÉNTEK ORSOLYA
(Oroszlános Udvar)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzedékváltás Csernátonban
Hivatalosan muzeológus a besorolása, szeptembertől ő foglalja el a Csernátoni Haszmann Pál Múzeum szűkre szabott tisztijegyzékében édesapja helyét. Haszmann Orsolya tehát nem a kívülről jöttek bizonyításvágyával, mindent másképp tenni akarásával, egy új korszak megnyitásának szándékával vette át a tájmúzeum irányítását, hanem a feladatába belenevelődött, ebben a sajátos felfogású közegben felnevelkedett, az alapító gondolkodásmódját átvevő és továbbvivő küldetéstudattal, de fiatalos lendülettel és hatalmas elszántsággal. Amire bizony szüksége is lesz, mondja Haszmann Pál, aki akár eddig, úgy ezután is azon igyekszik, hogy megfelelőképp feltarisznyálja utódját.
Úgy belenevelődtem
Haszmann Orsolya magyar–néprajz szakot végzett Kolozsváron, 2004-ben mesterizett néprajzból. Rövid kitérőt követően (erről később még szó lesz) otthon, Csernátonban tanított három évet, ez a megalapozás és a családalapítás időszaka is volt.
– Tulajdonképpen mindig is arra készültem, hogy hazajövök. Már az egyetem utolsó évén besegítettem édesapámnak, legfőképpen azért, hogy tanuljak. És bizonyára tudatosság is volt a részéről abban, hogy kezdett átadni nekem dolgokat, levelezéseket előbb, így kezdtem belelátni abba, hogy milyen kapcsolatrendszer alakult ki a múzeum körül, kit mivel keresnek meg. A leveleket először úgy válaszoltam meg, hogy vele megbeszéltem, vagy az ő válaszait begépeltem, aztán fokozatosan már sok mindent magamtól, és ebbe szépen úgy belenevelődtem. Azt el kell mondani, hogy mi mindannyian itt nőttünk fel, kisgyerekkorunk óta mindenben benne voltunk, az életünk itt zajlott, nekünk a nyár sosem olyan volt, mint más családoknál, hogy elmennek a horvát tengerpartra, vagy ahová tehetik, nekünk a nyár munkával telt mindig, édesapámnak az élete annyira a múzeum, hogy ő, azt lehet mondani, a negyven év alatt sosem volt szabadságon. Ő ebben él, ezáltal mi is itt nyaraltunk, jöttek ide az emberek, mindig változott a társaság, változtak a tevékenységek, és ez így érdekes volt. Ez mind jó volt arra, hogy nemcsak én, hanem az unokatestvéreim is belenevelődtünk ebbe az életformába.
A nagy család
Családról esvén a szó, egy kis kitérőt kell tennünk. Idős Haszmann Pál népes családot hagyott maga után, felettébb érdekes, hogy a harmadik generáció hogyan örökölt sokszínű egyéniségéből. Haszmann József Budapestről került Kommandóra mérnökként, tőle örökölhette műszaki érdeklődését fia, idős Haszmann Pál; néptanítóként, tanárként a szemléltetve oktatás elvét alkalmazta, de zongorázott és hegedült, gyönyörűen rajzolt, festett, faragott, és szellemi tevékenységet is magas fokon művelt. Cseh Idával hat gyerekük született, öt érte meg a felnőttkort, közülük egy fiatal korában elhunyt, négyen élnek még a mai nap is, három fiú- és egy lánytestvér, aki Kolozsvárra ment férjhez. Akik itthon maradtak, mindannyian az udvarban, a Cseh-kúria körül, mint egy nagy család élnek: Lajos és az ikrek, József és Pál. Lajosnak két fia, egy lánya van: ifjabb Lajos – aki Tóniként ismert – ezermester, már gyerekkorában is állandóan szerelt, nem lehetett elszedni a gépek mellől, a családban úgy mondják, a keze aranyból van. László szintén műszaki beállítottságú, a múzeum körül minden javításra szorulót megold, a fafaragást magas szinten műveli. Testvérük, Ildikó Sepsiszentgyörgyön él. Józsefnek négy lánya van, Gabika 2010-ben megkapta a népművészet ifjú mestere elismerést, ő a múzeumban a bútorfestést oktatja, a háromszéki festett bútorok motívumkincsét viszi tovább; Évike Csíkszeredában él, Réka Sepsiszentgyörgyön rajztanár, Ágota pedig Marosvásárhelyen a zeneművészeti egyetemen tanul. Pálnak, mindenki Pali bácsijának Orsi az egyetlen gyermeke – bár Székelyföldön a gyermek fiút jelent. – Valahogy úgy alakult a családban, és ez nagyon jó, hogy mindenki valami máshoz ért – foglalja össze Haszmann Orsolya. – Csodákra is képes egy ilyen család, ha ezt a sok mindent összeteszi: egyik fest, a másik a motort szereli, a harmadik gyönyörűen farag, a negyedik kiadványokat szerkeszt, olyan szépen össze tud ez állni.
Lelkecském... – Idős Haszmann Pál, ha most szólhatna hozzád, tudom, úgy kezdené mondanivalóját, hogy lelkecském, kedvenc szavajárása lévén – mit mondana, mit üzenne neked? – Érdekes az én és a Nagyapám kapcsolata, hiszen én nem ismertem őt, 1977-ben ő elhunyt, én 1979-ben születtem. A sorsom alakulásában vannak olyan pontok, amelyek megerősítik ezt a – lehet, kissé romantikus, lányregényes – kapcsolatot. Például, amikor elvégeztem a tanítóképzőt, Kommandóra kaptam állást, tizenkilenc évesen elképzeltem, a fenyvesek között milyen szép lesz, ott akarok én is élni, ahol ő született, mintha követném az ő útját, és ekkor még erősebben megfogalmazódott bennem, hogy mit akarok az életben. Aztán úgy alakult, hogy csak egy hónapot tanítottam Kommandón, a következő évben mentem egyetemre. Hogy mit mondana? Sokszor az ember elkeseredik vagy elfogy az ereje, én olyankor mindig rá gondolok, ezt nem tudom megmagyarázni, de tudom, érzem, hogy valahol van és vigyáz, és figyel, és ebben én hiszek, és ez akkora erőt ad, hogy olyan lehetetlen helyzetekben, amikor más ember azt mondaná, nem lehet, én akkor is azt mondom, hogy de igen. Tavaly, nagyapám születésének száztizedik évfordulójára nagy ünnepséget szerveztünk, háromszáz meghívott, ennyi embert csak az udvaron lehet fogadni. Egész héten esett az eső, vannak sátraink, de nem annyi, hogy mindenki elfért volna alattuk. Mondtam mindenkinek, az ünnep napján nem fog esni, és addig mondtam, hogy aznap tényleg sütött a nap. Én hiszek abban, hogy fenn, lenn valahol minket nagyon szeretnek, mert mindig olyan szépen tudnak így az időjárással kapcsolatban is alakulni a dolgaink. A tavalyi ünnepségen meg is fogalmazódott, hogy ha nagyapám lenéz, akkor bizonyára örül, és van is, minek, egyrészt ott a családja, másrészt az ő álma mégiscsak valóra vált, mert sokan hittek benne, és nem hagyták cserben, és utána a fiai is akkora lélekkel, szívvel csinálták, ezt másképp nem lehetett volna.
Hogyan tovább?
– Ahogy itt az évtizedek során bevett szokás volt, ahogy fogadják a látogatókat, ahogy édesapám tud a látogatók nyelvén beszélni, az annyira sajátos, hogy épp úgy senki nem fogja tudni csinálni. De talán nem is az a cél, nem vagyunk egyformák, nekem is vannak elképzeléseim, másik generáció vagyok, aki másképp él meg már dolgokat. Természetesen messzemenően tiszteletben tartom, amit ők megalkottak és megálmodtak, ezekhez igazodva szeretném mindazt továbbvinni, ahogy eddig volt, beleértve akár az egész napos nyitva tartást is. Én 2012-től beiratkoztam doktori képzésre, a múzeum története a doktori disszertációm témája, egy ilyen negyvenéves múlttal rendelkező intézménynek nagyon időszerű lett most már megírni a történetét, idős Haszmann Pál munkásságát, aztán a további éveket, hogy az akkori politikai viszonyok között hogyan jöhetett létre egy ilyen intézmény, milyen kapcsolatrendszerek működtek, számomra ez nagy kihívás.
Azontúl raktárakra lenne szükségünk a tárgyak szakszerű tárolásához. Jó lépés volt az őszi gépésztalálkozó, felbecsülhetetlen, amit a magyarországi barátaink tettek, önzetlen segítségüknek köszönhetően beindult két traktor, amelyek nagyon romos állapotban kerültek a gyűjteménybe. Nagyon fontos lenne minél több régi tárgyat használatba helyezni ilyen szinten, a múzeum nemcsak attól lesz élő, ha az emberek itt alkotnak, vagy egyszerűen csak bejönnek ide, hanem hogy a tárgyak is újra meg tudnak szólalni. A szövőszékek például a székely házakban állandóan fel vannak vetve, és annyi lehetőséget kínál még az udvar és a park, időszerű terv többek között egy kemencét építeni, ahol kenyeret lehet sütni, és vannak még olyan dolgok, amik itt vannak a kezünkben, és még jobban ki kell aknázni, hogy haszna legyen az idelátogatónak belőle.
Vagy a múzeumpedagógia. Az iskolákkal való kapcsolattartása a múzeumnak mindig is jó volt, de még nagyobb hangsúlyt fektetünk erre, mint eddig, és ezután is szervezünk közös programokat. A faluhoz az iskolán keresztül lehet leginkább közeledni, ha valamit szervezünk, ahol a gyerek részt vesz, elhozza a szülőt is. Azt szeretném, ha a csernátoni azt érezné, hogy ő itthon van, nem kell kopognia a kapun, bármikor bejöhet, hozza el a vendégét, találja fel magát az udvarban. Mi kaptunk egy feladatot, senkinek, aki itt dolgozik, ez nem munkahely, hanem életforma, ezt én őszintén és lelkemből, semmi külső kényszer nélkül felvállaltam, és ebben hiszek. Hogy mire jutok, majd elválik, vannak tervek, célok és jó erős akarat, gondolom, hogy amit hátrahagyunk, az pont olyan hiteles lesz, mint amit mi kaptunk.
Pali bácsi intelmei
E jövőfaggató írás belső felépítése igazából azt követelné meg, mielőtt Haszmann Orsolyát kérdeztük volna terveiről, elképzeléseiről, előbb Haszmann Pállal mondassuk el, miért éppen Orsira testálta a jövő építését. A sorrendet azonban tudatosan cseréltük fel, hiszen Pali bácsi szavai, bár konkrétan a múzeum jövőjére vonatkoznak, minden magyar számára megszívlelendő intelmek. – Nem is én döntöttem abban, hogy Orsi folytassa a munkánkat, hanem ő maga ennek a hivatásnak él, szereti, érdekli, itt nőtt fel velünk, de hát végül is minden gyerek, bármelyik vihetné tovább. Én talán Orsiban látom azt az utódot, aki a többieket maga mellé fogva, egyiket sem kizárva, együtt viszik tovább. Bízom abban, hogy mindazt, amit próbáltunk idáig a magunk módján, szerény lehetőségeink és tudásunk szerint építeni, ennek a talán még félig fel nem épített háznak a derekát meg tudja rakni, és valaki majd egyszer befedi ezt a jelképes épületet, mert akkora munka áll előtte, hogy ő sem fogja tudni. Rárak ő is egy tetőt, de én mindig azt mondtam, hogy valamikor ezt az építményt színes zsolnai cseréppel kellene befedni. Hogy ez az intézmény, aminek megszületett, aminek eleink kigondolták, úgy éljen. Töltsék meg tartalommal, a múzeumpedagógiai tevékenységgel csalogassák be a gyerekeket, mert valamikor magunk is így örököltük édesapánktól, hogy bizony ide el kell hozni a fiatalokat, meg kell szerettetni velük a múltat, megismertetni gyökereiket, az értékeket. A tárgyi emlékek mesélnek, csak meg kell szólítani őket, de ahhoz, hogy megszólíthassák, tudni kell róluk sokat.
Mindig fel kell ismerni azokat a pillanatokat, amikor egyet lehet előre lépni. Ez sem könnyű, ezekben a nehéz időkben sem könnyű, mert úgy meglódult ez a világ, én már csak tapasztaltam az elmúlt húsz év alatt, az azelőtti nyomorúságos kényszer után hirtelen egy nehéz ruhát vetett le az ember, és rá kell döbbennie arra, hogy más módszerekkel, rafináltabban, de ugyanazt a nehéz ruhát akarják ránk visszaöltöztetni, azt a súlyt rárakni a székely-magyarság vállára, hogy húzza. Még mindig azokért az időkért kell dolgozni, melyek majd egyszer valóban teljesen szabaddá teszik az embert gondolkodásában, lelkében, cselekvésében, és azt teheti a maga jó elgondolása, hite szerint és úgy cselekedve, hogy hasznára lehessen a közösségének, nemzetének, fajtájának. Annyi mindent kaptunk szüleinktől, bár még többre hallgattunk volna annak idején, de hát ez így van minden ember életében, hogy mire éppen megvilágosodna annyira, akkor elmennek a drága jó emberek, elmennek az élet rendje szerint, de amivel minket feltarisznyáltak, abból szeretnénk most átadni. Szélesíteni kell a kört, bekapcsolni a Kárpát-hazát, itt állandóan pezsgő művelődési életnek kell lennie, mert láthatjuk-tapasztalhatjuk, mekkora nagy bajban van a nemzet, közömbösségre nem lehet székely-magyar jövőt építeni.
Minket nem tudnak elküldeni nyugdíjba. Most is azon törjük a fejünket, hogy mivel gazdagítsuk a gyűjteményt, annyi mindent meg lehet még menteni az ócskavas éhes szájából. És nem arról van szó, hogy mi tulajdonoljuk a legnagyobb gyűjteményt, nem. A múltkor is valaki azt mondta, milyen gazdag, mennyi mindene van. Mondtam, nem, ez nem az enyém, ez nem az öné, ez a székely-magyar nemzeté, ennek ön is, én is részesei vagyunk. Örülünk, hogy ezek mellett a fiatalok mellett még itt lehetünk, támogathatjuk a jó gondolataikat, egyeztetve, ez persze sokszor még vitákat is szül, nemzedékek között a gondolkodási különbség érthető, de csak buta ember, aki ezzel vitázik, az okos ember azt mondja, bizony igaza van, csak most álljak mellé, hogy nehogy magára borítsa a kerítést, el lehet mellette menni fogódzkodva is. Nem fogom vissza a fiatalos, jó gondolataiban, hevületében, tudásában és energiájában, azt nem tenném meg, és nem tenném meg egyik gyerekkel sem, hanem arra a csapásra szeretnénk irányítani őket, amiről azt gondoljuk mi, hogy jó. De lehet, hogy mellette egy másik csapás jobb, hát akkor menjen azon, csak jó helyen likadjon ki az erdőből, ahogy a székely mondja.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vándorszékely hazatalál – Egy ragaszkodás története (15.)
Az évfordulóra való tekintettel nem időrendi sorrendben, hanem a ’89-es forradalom kézdivásárhelyi eseményeivel folytatjuk sorozatunkat. Ezekben Boldizsár Béla fontos szerepet játszott.
Forró december
Fő információs forrásunk persze a Szabad Európa Rádió volt azokban a napokban is. Én azt sokat hallgattam, főleg éjszaka. Akkor már a városgazdálkodási vállalatnál dolgoztam. A lépcsőházban is kommentáltuk az eseményeket, hogy valami nincs rendben, még a milicistával is bizalmasan, aki felettem lakott, és utóbb is jóhiszemű embernek bizonyult. Temesváron már napok óta zajlottak az események, Kézdin még semmi mozgolódás nem volt, de a munkahelyünkön is összedugtuk a fejünket, mondtuk: ömlik a vér Temesváron.
Nagy felháborodásomat jegyzetfüzetemben papírra is vetettem: Ceauşescut le kell váltani – írtam a december 20-i dátum alá. Akkor délelőtt kimentem a blokk elejébe, és azt ordítottam, hogy emberek, gyertek a központba, Ceauşescut le kell váltani! Ekkor tanácsolta a szomszéd milicista, ma már nyugdíjas: Béla, vigyázz, mert nagy baj lehet belőle, nézd meg, innét-onnat hány embert összeszedtek már. A gyermekeid fogják ezt megszenvedni, megkérlek, ne folytasd. De én nem tudtam benn ülni, hallgattam a rádiót, mindenről tudtam, ami Temesváron történik, és a munkahelyemen is próbáltam az embereket buzdítani, menjünk ki a központba. És tiltakozzunk, mert tűrhetetlen, ami történik. Azt mondták, üljek a fenekemen, már vertek meg ’83-ban, nem tanultam belőle?
Ellenőrzések Valóban rajtam volt a szemük. Nekem mint kapusnak minden hónapban gyűlésen kellett részt vennem a rendőrökkel, én ott is fel-felszólaltam, és megjegyzett személy voltam a szemükben, mert valakit mindig védelmembe vettem, ha valami rosszféleséget rá akartak bizonyítani. Emiatt nem jártam vendéglőbe sem, tudtam, csapdát állíthatnak, mert mindenre képesek. Megkülönböztetett figyelemben részesültem, egy éjjel többször is ellenőriztek, próbáltak rajtakapni, hogy nem alszom-e virrasztás helyett. De a székely ember milyen? Gyerekek, mondtam, nektek még sok iskolát kell kijárnotok, hogy ti engem megbüntessetek. Az IGO előtt az utcát keresztülkötöttem egy selyemcérnával, az ablakot keresztülfúrtam, a cérnát bevezettem, és a végére egy kulcscsomót erősítettem. Amikor a zsaruk jöttek, azt a cérnát a kutya vagy a kocsi, ping!, elszakította, én felszöktem, és mire bejöttek, már a székben ültem. Csak néztek: Te Béla, örökké ilyen éber vagy? Hát örökké ilyen éber voltam, mert nem azért volt az embernek feje, hogy az ingnyaka ne csússzon fel, hanem hogy gondolkozzon.
Sorsdöntő huszonkettedike
Visszatérve, bennem nagyon főtt december 20-án, hogy valamit kéne csinálni, de nem sikerült különösebbet. Következő nap, 21-én a gyárak előtt végigmenve orosz rendszámú autókat láttam. Egyikből tőlem két és három óra között tört románsággal kérdezték meg, tudjuk-e, mi történt Bukarestben és Temesváron. Hihetetlen? Sokan alátámaszthatják, hogy orosz rendszámuk volt. Egymás közt oroszul beszélgettek. Ha más nem, én hiszem, hogy bejöttek, olvashattunk is erről később. Na de 22-ére virradó éjjel én már nem aludtam nyugodtan. A franc evett meg, hogy annyi vér folyt, s hogy Temesváron a tankokat is bevetették állítólag. 22-én 9 órakor elindultam a Petőfi Sándor-iskola felé, s az úton hangosan ordítottam: Le Ceauşescuval! Szabadságot akarunk! Az ablakból kikiáltott egy Kovács Pista nevű barátom: Gyere fel, Béla, igyunk meg egy bort. Ne hülyéskedj, ebből nagy bajod lehet, hogy mersz ilyet tenni? Ez 10 óra előtt lehetett. Elfogadtam a meghívását, megittunk egy pohárral, és mentem tovább.
A Szabadság utcában is ugyanazt kiáltottam. Az emberek néztek: Ez a Béla biztos, megbolondult. Hogy meri? Elértem a szigetelőgyárig, s akkor jött ki a szentléleki Komsa (Molnár Benedek), mindenki így ismeri. Mondom neki: Ember, bé kéne menjünk délre mind a központba, gyülekezzünk ott! Kicsoda? Fiatalember volt, és nem félt ő sem senkitől. Sokszor összeverekedett a milíciával, és tartottak tőle.
Komsától elválva hazatértem, gondoltam, a családdal még találkozzam, csillapodjak egy kicsit, mert az adrenalinszintem, éreztem, hatalmasan felment. Azt forgattam magamban, Kézdin is kéne valamit csinálni most, az elnyomókkal el lehetne számolni. Amikor beérek a blokk elé, jön a milicista szomszéd, hogy Béla, nagy baj van! Feljött a rendőrparancsnok Szentgyörgyről, s az összes fegyvert le kellett adnunk, de ügyelj, mert kettőnél ott maradt. Ezt arrafel, hogy délre felmegyünk a központba, és egy órakor tüntetni fogunk a főtéren. Ezért közölte velem bizalmasan, hogy kettőnél fegyver maradt. Semmi gond, jegyeztem meg, legalább ötszázan leszünk, csak nem mernek kijönni!
A menet
Én biztos voltam, hogy sokan leszünk, mert 10 órakor végigmentem a szigetelőgyár, a csavargyár és a keményítőgyár előtt, mindenüvé bekiabáltam, de ordítva: Emberek, gyertek be a központba! Ezt hallották, mindenki tanúsíthatja. A régi csavargyárral szembeni kantinban is elkiáltottam, hogy Gyerünk, mert Komsa viszi a zászlót – egy fekete zászlót vett magához a gyárában –, gyülekezzünk a főtéren, tüntessünk, mert Temesváron vér folyik! Volt, aki lehülyézett, de olyan húszan-huszonöten felálltak, és kijöttek a vendéglőből utánam.
Komsa ekkor már a tükör elé ért az útkereszteződésnél öt-hat személlyel. A villamosművek előtt értük utol, legalább ötvenen lehettünk. Megállt egy kisautó mellettünk, és felhangosította a rádióját. Ez tizenkét óra valahány perckor történt, bemondta Bukarest, hogy Ceauşescu a Központi Bizottság épületéből elmenekült. Ettől lendületet kaptunk, s fontos volt az is, tudtam, a milíciát lefegyverezték. Komsa olyan határozottan haladt elöl, őt nem lehetett megállítani, hiába próbáltam arra rávenni, ne igyekezzen annyira, most jönnek ki az emberek, a szigetelőből is árad a tömeg, legyünk minél többen. Na de elöl ő csak ment. A főtér felé elhaladtunk a milícia új épülete előtt. Abba szinte be lehetett volna már költözni. Néztük, tudtuk, minek szánták. Gondoltuk, nem ártana beverni az ablakait, ne üljenek belé, de csak nem csinált senki semmit.
Beértünk a milícia (a mai Székely vendéglő) elé, Komsa előttünk vagy húsz méterre a fekete gyászlobogóval. Már legalább hetvenen lehettünk. Kezdtünk mérgelődni, hogy a milicek fentről, az ablakból olyan gúnyos mosollyal néztek le ránk. Jobban tették volna, ha meghúzzák magukat, és nem provokálják ki gúnyos mosollyal a későbbieket. Na de kiértünk a főtérre, a szökőkútnál még álltak vagy húszan. Olyan százan lehettünk összesen. Jobb oldalon menetirányban a néptanács felé indultunk, a fodrászat előtt még harmincan állingáltak. De csak tátották a szájukat, és én rájuk ordítottam: Emberek, álljatok ide be a sorba! Volt, aki csatlakozott, és lehettünk már százhúszan, amikor a néptanács, a polgármesteri hivatal és a pártbizottság elejébe értünk. Megálltunk, és Komsa odalépett a három milicistához, akik az ajtóban őrködtek a polgármesterrel. Kéri Komsa, engedjék meg, hogy a sok temesvári halottért tűzhessük ki a fekete lobogót. Visszautasították, és ekkor csattant el az első pofon aznap Kézdivásárhelyen. Hátulról keményebb legények – én kisebb termetű vagyok, és nem is olyan túl vérmes természetű – elétolakodtak, elkapták az egyik milicistát, és supp! El a másikat, és supp! Aki tudott, futott befelé, s a tömeg be utána. Komsa fel, kitűzte a zászlót az első emeleten.
Öt perc alatt az összes ablakot kinyitották, és az irodákat megürítették, hánytak ki mindent az emberek. A polgármestert vették üldözőbe páran, elbújt egy szekrény mögé, de megtalálták. Megkért, és segítettem kimenekíteni a hátsó csigalépcsőn. Én neki köszönhettem a háromszobás lakásomat, és nem szerettem volna, hogy vér folyjék. Egy kombi Dacia állt be a hátsó udvarra, már nem volt idő, hogy rendesen beültessük, de betuszkoltuk valahogy az autóba, s bár annak az ablakát betörték, az utolsó pillanatban mégis ki tudott húzni az udvarról. Ha nem, ott megölik, annyira fel volt a tömeg bőszülve. Egy fekete zászlót kikaptam egy ember kezéből, felfutottam a padlásra, négy cserepet leütöttem, kimásztam, és a kémény hegyébe egy dróttal kikötöttem a fekete lobogót.
Rendcsinálás a központban
Az üzlet előtt hallom, a milíciát már kezdték ostromolni. Jött a második hullám a gyárakból, olyan két-háromszáz ember. Amikor megyek visszafelé, a református templom elé érek, meglátom a könyvesbolt kirakatában Ceauşescunak a pofáját a könyveken. A fehérnépek, szegények, meg voltak ijedve. Mondom, engedjenek be, mert ezeket innen mind ki kell rakni. Még most is vigyorog az ablakból a gazember? Ki innet, és tüzet neki! Ami Ceauşescu-könyv volt, mind kihordtuk és meggyújtottuk, a másik üzletből is, két szép máglyát raktunk, már nem is jött, hogy a milíciára elmenjek, hogy ott égethetem a könyveket. De azért csak kíváncsi voltam, mire odaértem, a kocsik fel voltak gyújtva, az ajtók be voltak ütve.
Délután mentem hazafelé, s azonnal neki akartam ülni a rádiónak, hogy hallgassam. Jött a szomszéd milicista, hogy légy szíves, fedezzél. Hallotta, ugye, hogy több rendőri lakásba bementek, és hányat meg is vertek, de nagyon. Ő nem kapott, nem volt baj vele. Legalábbis mint szomszéddal, s hálás voltam neki, hogy délelőtt elárulta, lefegyverezték őket, ez bátorságot adott.
A megőrzött zászló
23-án reggel mondom doktor szomszédomnak, Tusa Csabának, a Daciájával vigyen haza Bélafalvára, menjek ki nagymamámhoz, mert azt mondotta volt nekem: eljön a változás, s valami el van dugva, s azt elővesszük. Csaba hitte is, nem is, de lejöttünk Bélafalvára. Drága jó nagymamám azt mondja: az asztalt húzd be a ház közepébe, tégy fel egy széket rá, s nyúlj be oda a gerenda alá, fiam. S benyúltam, és onnan vettem elő ezt a zászlót. Megvan hetvenéves. Akkor dugták el oda, soha nem merte megmondani, mert félt, ha én azt előveszem, akkor bajom lesz belőle. Na, én azt egy rúdra felhúztam, az autó ablakán kidugtam, és Csabával visszaindultunk Kézdire. Minden falu végénél el volt barikádozva az út, polgárőrségek alakultak, várták a terroristákat. Traktorok, fák voltak keresztbe téve az úton, minket, ahogy a zászlóval megláttak, átengedtek. Déli fél egyre értünk a főtérre, körbehordoztuk a zászlót, s mondtam mindenkinek: Emberek, elő a zászlókat, mert most a világ látja, vegyék tudomásul, mennyien vagyunk, ne kelljen később bizonygatnunk. Sajnos, kevés zászló volt Erdélyben, ami előkerült. Még március 15-én is, amikor kitettem az ablakba, azt mondták az emberek: Béla, nagy bajod lehet belőle, ne magyarkodj, gondolj a gyermekeidre.
24-én este megérkeztek a Fidelitas képviselői Kézdire a művelődési házba. Azt kérdeztem: Ettetek-e, fiúk? Ma még semmit! Semmi gond, megyek haza, és hozok zsíros kenyeret. Egy tálcával vittem. Én, a hülye gyerek, azt gondoltam, ha akkor az ajtóban ügyelek, hogy nyugodtan tárgyaljanak, engem ott figyelembe fognak venni. Közben az akkori vezetők, akik a húsosfazék és az én zsíros kenyerem mellé odaültek, szépen feltornászták magukat, a város vagyonát megkaparintották, én pedig ott maradtam, és örökké várom, hátha egyszer eljön az én időm is. Hát eljött, amikor bekerültem a megyei tanácsba, most a községibe, de ez kevés vigasz, mert én sokkal többet szerettem volna tenni a népemért.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)

Tüntetés az egyházak állami támogatása ellen
Országszerte tüntetéseket terveznek év végére az ellen, hogy az egyházak állami finanszírozást kapjanak.
A Romániai Szekuláris Humanista Egyesület által szervezett, „Kórházakat akarunk, nem templomokat” elnevezésű tüntetés Facebook-oldalán Alexandru Ioan Cuzára is hivatkoznak, aki egy pontosan 150 évvel ezelőtti törvényben „a kolostorok pénzét iskolák és kórházak fenntartására fordította”.
A vasárnapra hirdetett esemény leírása szerint a tüntetésben résztvevők hivatalos intézmények előtt fotózzák majd le magukat az állam laicizálódását támogató üzeneteket tartva.
A kormány idei utolsó ülésén, többek között, a kovásznai Fenyő Szállót „adta ajándékba” az ortodox egyháznak.
(Transindex/yahoo news)
Nyugati Jelen (Arad)

MSZP: visszalépett a holtvágányra helyezett Tabajdi
Lemondott a Magyar Szocialista Párt (MSZP) kül- és nemzetpolitikai tagozata elnöki posztjáról Tabajdi Csaba európai parlamenti képviselő. A politikus gesztusa minden bizonnyal azzal áll összefüggésben, hogy alakulata már nem indítja a jövő évi EP-választáson.
Az MSZP európai parlamenti delegációjának pénteki, az MTI által idézett közleménye szerint pénteki rendkívüli ülésén a kül- és nemzetpolitikai tagozat Van magyar jövő címmel fogadott el kiáltványt. A tíz pontból álló dokumentum első pontjában az áll: „Magyarország váljon újra megbecsült országgá! Legyen sikeres, nemzetközileg megbecsült állam! Ez valamennyi honfitársunk érdeke határainkon innen és túl. A demokrata hazafiság legfőbb mércéje a teljesítmény, az értékteremtő munka. Ez a polgárok, a nemzeti közösség boldogulásának alapja." A kiáltványban egyebek mellett szerepel a szociális sorsközösség, a méltányos közteherviselés, a nemzeti összefogás, valamint a „társadalmi megbékélés" fontossága.
Az MSZP közleménye szerint a leköszönő tagozatvezető, Tabajdi Csaba az ülésen szólt arról, hogy az ellenzéki párt fél éve elkészült nemzetpolitikai programja leszögezte: a nemzeti összetartozás és a társadalmi igazságosság programja egymástól elválaszthatatlan. A politikus kiemelte, a demokratikus ellenzék részéről hiteles nemzeti alternatívára van szükség, amely a demokrata hazafiságot és az európaiságot szorosan összekapcsolja. A közlés szerint Tabajdi az ülésen elmondta azt is, hogy az európai parlamenti munkát nem önszántából kell befejeznie, hanem az MSZP vezetésének döntése nyomán.
Az alakulat választmánya októberben fogadta el a szocialisták országgyűlési, illetve európai parlamenti listáját, előbbit Mesterházy Attila pártelnök, utóbbit pedig a külhoni magyarokat több alkalommal sértegető Szanyi Tibor elnökségi tag vezeti. Bár pályázott erre, nem szerepel a listán a 2004 óta EP-képviselőként tevékenykedő Tabajdi Csaba, aki a szocialisták nemzetpolitikai szakértőjének számít. Mesterházy Attila korábban úgy nyilatkozott, tíz év után változtatni akarnak a brüsszeli delegáció összetételén.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben – kettős elutasítás
Mind a szenátus egészségügyi szakbizottsága, mind a plénuma elutasította az RMDSZ képviselőházi frakciója által szeptemberben kezdeményezett törvénytervezetet, amely az anyanyelv-használati jogot biztosította volna az egészségügyben. A jogszabálytervezet nemcsak a nyelvhasználat szempontjából módosította volna a 2006. évi 95-ös egészségügyi reformtörvényt, hanem az európai egészségügyi kártyák érvényességi idejének meghosszabbítása illetve az egészségbiztosítási járulék befizetésének elmulasztásáról szóló figyelmeztető értesítések kiközlése is szerepelt a módosító javaslatok között.
Nemrég cikkeztünk arról, hogy Kerekes Károly és Markó Attila parlamenti képviselők Brüsszelbe látogattak, ahol a belga egészségügy nyelvhasználatjogi gyakorlatával „ismerkedtek”. Tapasztalataikat felhasználták annak a törvénytervezetnek a képviselőházi vitájában, amely – ha a képviselőház rábólint – a romániai kisebbségi nyelvhasználatot biztosítaná az egészségügyi intézményekben. E tervezet alátámasztására az RMDSZ-képviselők a román parlament dokumentációs központjától (amelynek fő feladata, hogy a törvényhozói munkával összefüggő szakmai és könyvtári információs szolgáltatásokat nyújtson a képviselők, a parlamenti bizottságok, a parlamenti pártok képviselőcsoportjai részére) tájékoztatást kértek arról, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az egészségügyi intézményekben azokban az országokban, amelyek – Romániához hasonlóan – ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját.
– Miért folyamodtak ehhez a testülethez? Milyen a döntéshozók hozzáállása e kérdéskörben? – kérdeztük Kerekes Károly képviselőt.
– Szükségünk volt egy olyan dokumentációra, amely arról nyújtson tájékoztatást, hogy miként érvényesül az anyanyelv-használati jog az orvos–beteg kapcsolatban azokban az országokban, amelyek ratifikálták a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. Ezt a dokumentációs anyagot fogjuk felhasználni a képviselőház egészségügyi bizottságában rövidesen sorra kerülő vitában, amikor az RMDSZ azon törvénytervezete lesz napirenden, amely előírja az anyanyelv-használati jog biztosítását az egészségügyben. A dokumentációt eljuttattam már az egészségügyi miniszternek, a képviselőházi egészségügyi szakbizottság minden tagjának. Románia ratifikálta az említett Chartát, ötévenként jelentésküldési kötelezettsége van az Európa Tanács felé (legközelebb 2014-ben) arról, hogy miként teljesíti a Charta elfogadásával vállalt kötelezettségeit, de a szóban forgó kérdésben – az egészségügyi intézményekben megvalósuló anyanyelv-használattal kapcsolatosan – nem törekszik eleget tenni, különböző kifogásokkal élve, mint például azzal, hogy nem rendelkezik elégséges számú orvosi személyzettel, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, vagy, hogy nincs elegendő anyagi forrás a kérdés megoldására. Egyébként a Chartában előírt kötelezettségeivel kapcsolatosan Románia 2009-ben csak a helyhatósági, a tanügyi valamint a közszolgálati média vonatkozásában juttatott el jelentést az Európa Tanácsnak, az egészségügyben vállalt kötelezettségeiről mélyen hallgatva.
Az eddigi parlamenti vitákban, amelyek a szenátusban zajlottak viszont nem az említett kormányvélemény hangzik el, hanem olyasmiket hangoztatnak, hogy a román az ország hivatalos nyelve, hogy jelenleg is megengedett olyan személyzet alkalmazása, amely ismeri a kisebbségek nyelvét, az már nem számít, hogy semmilyen törvényes előírás erre vonatkozóan nem létezik, vagy hogy a nagy elméleti „engedékenység” mellett a főleg Moldova Köztársaságból bevándorolt orvosok nem csak, hogy nem tudnak, de még nem is akarnak megtanulni minimális szinten sem a kisebbségek nyelvén.
Meg aztán azt is kell hallanunk, hogy bőven elégséges, ha csak információkat kap anyanyelvén a beteg, meg hogy a kisebbségi nyelvet ismerő orvosi személyzet alkalmazása diszkriminációt jelentene a románokkal szemben az egészségügyi személyzet alkalmazásánál. Nos, ilyen körülmények között nekünk mindent meg kell tennünk, minden eszközt latba kell vetnünk azért, hogy meggyőzzük a román parlamenti képviselőket – de nem csak őket, hanem a román közvéleményt is, más országok gyakorlatát is ismertetve – érveink helyességéről. Az októberi brüsszeli látogatásom is ezt a célt szolgálta, a belga főváros gyakorlatát is ismertetni fogom, hiszen annak ellenére, hogy Belgium nem ratifikálta a Chartát, mégis példaszerűen oldotta meg ezt a kérdést az állami egészségügyi intézményekben. A képviselőházi vitát megelőző napokban sajtótájékoztatót fogunk tartani dr. Bónis István képviselőtársammal a Parlamentben, bemutatjuk a megszerzett dokumentációs anyagot és a brüsszeli tapasztalatokat, szembeállítva ezeket a romániai helyzettel, intoleráns magatartással.
– A romániai helyzet ismertetése hiányzik a dokumentációs anyagból… Miért?
– Azt esetleg egy mondatban lehetett volna megfogalmazni: nincs biztosítva az anyanyelvhasználat.
Az RMDSZ-képviselők – Antal István, Bónis István, Erdei-Dolóczki István, Kerekes Károly, Kereskényi Gábor, Korodi Attila, Markó Attila-Gábor, Márton Árpád-Ferenc, Máté András-Levente, Moldován József, Molnár Zsolt, Seres Dénes, Szabó Ödön – által kezdeményezett törvénytervezetet elsőként a törvényhozói tanács pozitívan véleményezte, majd a gazdasági és szociális tanács, a kormány, a szenátus emberjogi-kisebbségi bizottsága, a közigazgatási és környezetvédelmi bizottsága valamint az esélyegyenlőségi bizottsága mind negatív álláspontot fogalmaztak meg.
Ezt követően már nem csodálkozunk annyira a szenátus Ion Luchian által vezetett egészségügyi bizottsága szavazattöbbséggel történő elutasításán, amely arra hivatkozott, hogy az érvényben levő törvénykezés értelmében a kisebbségek nyelvén beszélő egészségügyi képzettségű személyek jelenleg is munkát vállalhatnak az egészségügyi intézményekben ott, ahol a kisebbségi lakosság aránya meghaladja a 20 százalékot, ha vannak betöltetlen állások és a pályázó megfelel az álláskövetelményeknek. Azt is felhozták érvként, hogy a 2003. évi 46-os törvény 8. cikkelye értelmében a páciensnek joga van román nyelven tájékoztatást kapni, ha pedig nem ismeri a román nyelvet, akkor anyanyelvén vagy más, a beteg által ismert nyelven tájékoztatják, vagy más kommunikációs módot találnak. A bizottság végül kijelenti, hogy az RMDSZ-képviselők szóban forgó kezdeményezése diszkrimináció lenne, amely megsértené a szakmai tudásra alapozott versenyt. A tervezet másik két javasolt témájának elutasítását formális és egyéb jogi, hatásköri hivatkozásokkal magyarázva szintén elutasították.
A szenátus plénuma december elején szintén „visszadobta” a törvénytervezetet. A kettős elutasítást követően az RMDSZ-frakció nevében Kerekes Károly parlamenti képviselő levelet intézett a kormányhoz, valamint az egészségügyi tárcához, amelyben felhívta a kormányfő illetve a szakminiszter figyelmét az egészség megőrzésének alapvető jogát szavatoló törvénykezésre, a nemzeti kisebbségek hátrányos helyzetére, ami az orvos–beteg kommunikációt illeti, kérve, hogy ebben a kérdésben ismételten fogalmazzanak meg – ezúttal pozitív – álláspontot. Az RMDSZ törvénytervezete várhatóan februárban kerül a fő döntéshozó, a parlament képviselőházi szakbizottsága, majd a plénuma elé.
Antalfi Imola
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

Jó évet zárt a Bekecs néptáncegyüttes
Szokásos gálaest keretében búcsúztatta el az idei esztendőt a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes, illetve kívánt egy boldogabb újesztendőt táncosainak, közönségének és támogatóinak.
„Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája, az anyanyelvhez tartozik elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hisz ezek is mind-mind az emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Aki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve” – idézték fel néhai Szabó György Pálnak az 1997-es Gyöngykoszorú találkozón mondott szavait a színpadi köszöntőben. A hat éve működő fiatal néptáncegyüttes hiszi és vallja, hogy nem váltunk dadogókká, félnyelvűekké, anyanyelvét törve beszélőkké. Táncosai egy emberként vallják, hogy nemzeti értékeink egyik legnagyobb kincse a néptánc. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánckincsünk ilyen szempontból a leggazdagabb népek közé sorol minket.
Különböző tájegységek a színpadon
Ezt bizonyítandó a gálaesten százharminc személy lépett színpadra, felnőtt és gyerek, oktató és tanítvány. Elsőként a kicsi csoport táncosai vonultak be az észak-mezőségi Magyarszovát táncaival, ezt követte a „morzsa” együttes, amely a Magyar Zenetudományi Intézet 1969-ben végzett nyárádmenti gyűjtése nyomán visszatanított nyárádmagyarósi néptáncot mutatta be. A kicsik csoportjának második fellépése marossárpataki verbunkot, sebes, lassú, korcsos és cigány csárdásokat hozott. Ezt követően az „aprók” az egykori Alsó-Fehér vármegyéhez tartozó Magyarlapád lassú csárdását, szegényesét, pontozóját és szökőtáncát mutatták be, majd átadták a szót a kiscsoportnak, amely mezőpaniti és mezőmadarasi táncokkal örvendeztette a művelődési ház nagytermét zsúfolásig megtöltő közönségét. Végül a „nagyok” is színre léptek, ők a Hagyatékok című új műsorukból a kalotaszegi Nádasmentére „utaztattak”, szucsági és andrásházi táncrendet mutattak be. Mindeközben Riziu Ilka Krisztina, Diós Brigitta, Aszalos Dalma és Aszalos Hilda énekeltek.
Új tervek az új évben
Elég jónak nevezhető a most záruló év a táncegyüttes életében – értékelte lapunknak Benő Barna vezető: közel hatvan előadásuk volt, Erdély több városában is felléptek, ötször voltak Magyarországon, rangos fesztiválokon léptek fel Budapesten a Hagyományok Házában és bronz Lánchíd-díjat szereztek a Duna Karneválon. A televíziós megjelenéseket leszámítva összesen mintegy kétszázezer ember látta őket táncolni 2013-ban.
A következő időszaknak nagy tervekkel indulnak neki, az anyaországi testvérvárosokon kívül meghívásokat kaptak magyar, német, francia és lengyel színpadokra, de szeretnének bátrabban belépni a Kárpát-medencei „folklórkapun” is. A nagycsoport táncosainak egy része már szerződéses munkaviszonyba került a marosvásárhelyi Spectrum színházzal, így velük többet fognak utazni, továbbá január elején kezdik előkészíteni Tamási Áron Vitéz lélek című művének átdolgozását táncos színházi előadássá Török Viola rendezésében és Orza Călin koreográfiájával.
Az egyesület jelenleg több mint hatszáz gyereket oktat tizenkilenc tánccsoporttal foglalkozva, ebből tizenöt nyárádmenti, és újabbak is csatlakoznak Koronkából. Jelentős támogatást kapnak a nyárádszeredai önkormányzattól, de ez évi költségvetésüknek csupán egytizedét jelenti, ezért folyamatosan pályáznak, hogy önfenntartóvá tegyék az egyesületet. A közeljövőben több helyen bemutatják a Hagyatékok című tánctörténeti antológiájukat, amely nagyon jó előadás, bármelyik színpadra fel mernek vele állni, csupa néptánc, azon belül is szerkesztett szabadtánc – összegzett Benő Barna együttesvezető, koreográfus, aki főleg Móréh Boglárkával és Tőkés Imolával együtt oktatta az elmúlt időszakban a sok-sok táncost.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

A nemzetpolitikai napirend
A kérdés jelentőségéhez képest aránylag kevés szó esik a közbeszédben a politikai napirendről, azaz a politikai élet témáinak, alapvető megoldandó kérdéseinek listájáról, és az azon belüli fontossági sorrendről. Holott ahhoz, hogy egy gondolat valósággá váljon, a legtöbb esetben több értelemben is a politikai napirendre kell kerülnie: részévé kell válnia a pártok programjának és szólamainak, a politikai közérdeklődésnek és a médiakommunikációnak. A politikai napirend e három dimenziója értelemszerűen összefügg, és ha egy adott problémát kellő erővel képvisel, tulajdonképpen e három fontos tényező bármelyike előbb-utóbb megkerülhetetlenné válik a másik kettő számára is.
Kettős játszmák
A rendszerváltás után a „nemzetpolitikai napirend” két legfontosabb témája a magyar állampolgárság „kettős állampolgárságként” elhíresült kiterjesztése és az autonómia volt. A „kettős állampolgárság” azonban nem precíz meghatározás, hiszen akár hármas állampolgárságról is beszélhetünk egy olyan, a kommunista időszakban valamely nyugati államban állampolgárságot szerzett nemzettársunk esetében, aki román állampolgárságáról nem mondott le, visszatelepült például Erdélybe, majd itt megszerezte a magyart. Illetve azok esetében is aligha lehet kettős állampolgárságról beszélni, akiktől a magyarellenességgel beoltott szlovák állam megvonta a szlovák állampolgárságot. A kérdés lényege, hogy a magyar állam alanyi jogon biztosítsa valamennyi magyarnak az anyaország állampolgárságát.
E kettőt próbálták egymás ellen kijátszani azok, akik a kákán is csomót keresnek, ha keresztbe kell tenni a magyar nemzeti törekvéseknek, akik a kilencvenes években a kollektív jogok elméleti alapját próbálták megkérdőjelezni, akik minden fontos nemzeti törekvés esetében azt próbálják magyarázni, hogy mit miért nem lehet megvalósítani. Az autonómia célja ugyanis nemzetpolitikai szempontból nemcsak és nem elsősorban az, hogy az érintett nemzeti kollektívát közösségként integrálja az adott állam jogi kereteibe. Ez csak a forma. A cél a magyarként való megmaradás, aminek elengedhetetlen része az anyaállammal való minél szervesebb viszony. Az összmagyar politikai szemléletmódtól elszakadt, kettős identitású, az elnyomókkal azonosuló, Stockholm-szindrómás egyének számára ez mellékes dimenzió, a gondolkodni képes és hajlandó többség számára azonban ez a lényeg.
A politikai napirend fontosságát mutatja a felvidéki magyar politikai pártok jelen helyzete – miként arra Bakk Miklós politológus is rámutatott a Kós Károly-díj átvételekor az EMNT tíz éves évfordulója alkalmából megtartott ünnepségen. Az 1994-es, a másfél évtizeddel későbbi Székely Önkormányzati Nagygyűléssel azonos logika mentén megszervezett révkomáromi nagygyűlés biztató kezdete után 1997-ben a Meciar-ellenes koalíció kialakításakor a magyar politikai pártok aláírták, hogy a „demokratikus erők” győzelme esetén nem igényelnek területi alapon autonómiát. (Lásd a három magyar és öt szlovák párt által aláírt, A hosszú távú együttműködés alapja című, 1997. december 2-án szignált dokumentumot, In: Bárdi Nándor–Éger György: Útkeresés és integráció, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2000.) A felvidéki magyarság által leginkább támogatott Magyar Koalíció Pártja évek óta hasztalan küzd az autonómia kérdésének újrafelvételével a politikai napirendre.
Túl a metaforákon
Erdélyben az autonómia 1996-ban az RMDSZ kormánykoalíciós szerepvállalásának idején kikerült ugyan a csúcsvezetés kommunikációjából, de nyilvános, „ünnepélyes” megtagadására nem került sor. Az autonomista erők az SZKT-kon, a sajtóban, a Fórum-mozgalom keretében, valamint az 1997-es és 1999-es kongresszusokon napirenden tartották a kérdést, 2003-ban pedig az 1993-as brassói autonómiaprogramhoz hű saját szervezeteket alapítottak és a továbbiakban ezeken keresztül gondoskodtak arról, hogy az autonómia állandó téma legyen. Olyannyira, hogy 2004-ben már az RMDSZ is a kettős állampolgárság és az autonómia jelszavával kampányolt, fontosnak tartotta a kisebbségi törvénybe beemelni a kulturális autonómia címszavát – kár, hogy lényegében csak ennyit. A szervezet retorikájának azóta is részét képezi e követelés, 2009-ben a Székely Önkormányzati Nagygyűlésen, 2013-ban a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával pedig az RMDSZ hangsúlyosan kiállt a területi autonómia mellett is. Úgy hírlik, hogy bár közel húsz év késéssel, de jelentkezni fognak egy területi autonómia-statútummal is.
A politikai napirend relevanciáját illetően hasonló a helyzet a magyar állampolgárság kiterjesztésével is, amelyet a Magyarok Világszövetsége vállalt fel elsőnek, 1996-ban alapszabályzat és program szintjén kodifikálva e nemzetpolitikai követelést. Miután a politikai pártok nem mutattak hajlandóságot a kérdés megoldására, s még annak gyengített formáját, a szavazati joggal nem járó külhoni állampolgárság gondolatát is elutasították, sor került az emlékezetes, 2004-es népszavazásra, amelyen a közhiedelemmel ellentétben győztek az igenek, csak nem kellő többséggel ahhoz, hogy a vonatkozó törvény megalkotására kötelezzék a parlamentet. Aligha tagadhatja bárki, hogy a 2004-es népszavazás meghatározó szerepet játszott a 2010-es parlamenti döntés elkészítésében. A népszavazást megelőző hónapokban a második világháború óta első ízben végre kellő súllyal tematizálta a média a Kárpát-medencei magyar szétszakítottság kérdését, így vált egy civil kezdeményezés eredményeképpen a kettős állampolgárság megkerülhetetlen kérdéssé mind a médiabeli, mind pedig a pártok által megjelenített politikai napirend számára.
E problémakör határozott és egyértelmű jogi rendezését nem túlzás hát a második Orbán-kormány legfontosabb nemzetpolitikai lépésének nevezni, különös tekintettel arra, hogy egy össznemzeti, Kárpát-medencei legitimitású magyar parlamentet választunk, s a közös magyar sorsalakítás már nemcsak szívdobogtató metafora lesz, hanem megélt valóság.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gúzs Imre letette a tollat
December 29-én érkezett az értesítés az elektronikus kapcsolattartás gyors csatornáin: meghalt Gúzs Imre. Veres István, a Szatmári Magyar Hírlap munkatársának gondolataival búcsúzunk a Tanár Úrtól.
Minden halálhír váratlanul éri az embert, így ez is, hiszen úgy tudtuk, hogy bár benne van a korban, viszonylag jó egészségnek örvend, s tölti nyugdíjas napjait könyvei társaságában. Ha találkoztunk, észrevehettük, hogy jókedve, optimizmusa nem hagyta el nyugdíjas éveiben sem.
E sorok írójának – aki kollégája lehetett később – a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején Szatmárnémeti nevéről az jutott eszébe Kolozsváron, hogy ott él Gúzs Imre író. Igen, mert akkor már ismert volt a neve országszerte, nem csupán a megyében.
Gúzs Imre író-újságíró a háromszéki Köpecen született 1936-ban. Középiskolába Brassóban és Sepsiszentgyörgyön járt, majd 1958-ban a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem szerzett történelemtanári oklevelet. Pályáját az erdődi líceumban kezdte, majd a Bányavidéki Fáklya munkatársa lett (1963-1966), utána pedig a Szatmári Hírlap újságírója volt 1974-ig, amikor eltanácsolták a laptól. Ekkor a pusztadaróci általános iskolába került tanárnak. A rendszerváltozás utáni napoktól ismét szeretett szakmájának, az újságírásnak élhetett egészen nyugdíjazásáig.
Mind Nagybányán, mind pedig Szatmárnémetiben a legkedveltebb újságírók közé tartozott. A kommunista, főleg propagandára kényszerített újságcsinálás körülményei között is mindig megtalálta azt a keskeny ösvényt, amelyen az olvasók szívét elérhette. Ezt csak úgy tehette meg, hogy nagyon szerette az embereket, azt a közösséget, amelynek írt. Nagyon jól tudott bánni a magyar nyelvvel. Fordulatos, színes fogalmazókészsége emelte őt kollégái fölé. Különös érzékenységet mutattak írásai az elesett emberek iránt. Cikkeiben méltatta a közművelődés fáradhatatlan munkásait, a vidéki tanítókat, tanárokat, s maga is körükben érezte magát a legjobban. Minden egyes magyar faluban számtalan ismerőse, barátja volt, s közéjük járt a legszívesebben, ha a lap riportra küldte. De nem is kellett őt küldeni, nagyon szívesen ment magától is. Őt pedig mindenhol szeretettel fogadták, hiszen szellemes, vidám, a tréfálkozásra mindig kész természete kellemes együttlétet biztosított mindenki számára, akivel csak találkozott. A rendszerváltás után években ismét megnyílt számára ez a lehetőség. Nagy örömmel kereste fel régi ismerőseit az új helyzetben, s vitte magával azokat a fiatal újságírókat, akik akkoriban kerültek a laphoz. Átadta nekik tapasztalatait, az alapos terepismeretet, megismertette őket azokkal, akiket ő maga annyiszor példaképül állított írásaiban. Tanítványai pedig megbecsülésük, hálájuk jeléül rövidesen Tanár Úrnak szólították.
A szépíró Gúzs Imréről a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonból megtudhatjuk, hogy első írásaival a kolozsvári Utunkban jelentkezett 1966-ban, majd az Előre és A Hét című lapokban közölt riportot, publicisztikát. Első kötete „A furulyás" címmel jelent meg 1968-ban, majd következett „A fehér hajú leány" című regény 1970-ben. Újabb kötettel jelentkezett 1977-ben „Otthoni emberek" címmel, 1980-ban „A sárkány hetedik feje és más írások" címmel adott ki könyvet, 1986-ban pedig „A csend napszámosa" című kötete jelent meg. Legutoljára 2010-ben jelentkezett kötettel a Hírlap Könyvek sorozatban, amely „Megszólítani a reményt" címet viseli, de tudomásunk szerint maradtak még az íróasztalán kiadásra váró kötetek.
Munkásságát több díjjal, illetve kitüntetéssel ismerték el.
Gúzs Imre életművének része, hogy feleségével, Magdikával együtt három leánygyermeket neveltek fel.
2013. december 28-án tehát a Tanár Úr végképp letette a tollat. Emléke megmarad bennünk mindaddig, amíg emlékezni tudunk.
Drága Imre, nyugodj békében!
Veres István
szatmar.ro
Gúzs Imre /Köpecz, 1936. febr. 9. – Szatmárnémeti, 2013. december 28.
Erdély.ma

Európai gyakorlat – az elvektôl a kifogásokig
Adrian Helstern, a parlament dokumentációs központjának igazgatója által Kerekes Károlynak és Bónis Istvánnak továbbított tanulmány azt ismerteti, hogy miként érvényesül az anyanyelvhasználat az egészségügyi intézményekben egyes uniós tagállamokban. A rövid bevezetôben a köz- és magánéletben történô anyanyelvhasználatra vonatkozó nemzetközi törvénykezést ismertetik, kijelentik, hogy az egészségügyi ellátásra jogosult, kisebbségi nyelvet beszélô páciensek esetében két vetülete van a kérdésnek: egyrészt az orvosi információk átadása a betegek irányába, másrészt a konkrét egészségügyi szolgáltatások problémája. Elismerik, hogy a nemzeti kisebbséghez tartozók egészségi állapotának egyik fô meghatározója az egészségügyi személyzettel való kapcsolat, hiszen az eltérô etnikumú beteg–orvos közötti kulturális különbözôségekbôl adódóan kommunikációs zavar adódhat az érintettek között, ami a páciensek tüneteinek téves értelmezéséhez, vagy az orvosi jellegű információk nehézkes átadásához vezet. Ugyanakkor hangsúlyozzák, a páciensnek joga van tanulmányozni az ôt érintô orvosi dokumentumokat, a tájékoztatása pedig sokkal korrektebb, ha anyanyelvén történik. Az uniós tagállamok különbözô módon szabályozták ezt a kérdést, a vonatkozó törvénykezésük akár speciális jogszabá-lyokkal történik, ugyanakkor ezek alkalmazása nagymértékben pénzfüggô (jelentôs költséggel jár egy régióban élô kisebbségek nyelvét beszélô egészségügyi személyzet vagy tolmács alkalmazása vagy speciális képzése) – áll a tanulmányban. Míg Svédország évi 80 millió svéd koronát fordít a kisebbségi nyelvek használatának támogatására minden területen, Spanyolország, Németország kénytelen "visszavágni" az ilyen jellegű költségeket. A volt kommunista államokban a kisebbségi nyelvhasználati "küszöböt" általában 10-20 százalék közötti arányban élô kisebbségek esetében alkalmazzák, Svédország, Finnország, Németország törvénykezésébôl hiányzik az efféle kitétel. Nem utolsósorban, az anyanyelvhasználat alkalmazását nehezítik a bizonyos régiók történelmi vonatkozásai, a nemzetiségek közötti régi, a gazdasági válság idején kiújuló konfliktusok.
Az alábbiakban néhány szemelvényt közlünk egyes uniós tagállamok joggyakorlatából, ami az anyanyelv-használatot illeti az egészségügyi intézményekben.
Finnországban például arra fordítanak kiemelt figyelmet, hogy elsôsorban a sürgôsségi ellátásba vezessék be a kisebbségi nyelvhasználatot. A gyermekek, idôsek vagy pszichikai betegek egészségügyi ellátásában bizonyíthatóan jobb eredményeket érnek el, ha a páciensekkel anyanyelvükön kommunikálnak. Finnországban 30.000 példányban osztották ki az orvosi kifejezéseket svéd nyelven tartalmazó szótárt a finn nyelven beszélô egészségügyi személyzetnek.
Németország példásan rendezte ezt a kérdést, annak ellenére, hogy anyagi vetületei voltak a Charta közvetlen – még csak külön törvényt sem igénylô – alkalmazásának, ugyanis a német hatóságok úgy vélték, a Charta szóról szóra alkalmazható, a felelôsség pedig az egyes tartományoké.
Szlovákiában az egészségügyi és szociális intézményeknek nincs törvényes kötelezettségük a kisebbségek nyelvének használatára, a felhozott ok: nincsenek anyagi források a személyzet, tolmács alkalmazására. A kisebbségi nyelvhasználatra vonatkozó törvényes lehetôség tehát csak elméletben van meg.
Spanyolországban nincsen koherens jogszabályozása a kérdésnek, elsôsorban anyagi okok miatt nehézkes az anyanyelvhasználat bevezetése (fôként a katalán és baszk nyelvek használatáról van szó), bár a navarrai közigazgatási intézet baszk nyelvtanfolyamokat szervez azért, hogy jobb egészségügyi ellátást biztosítson a kórházakban, öregotthonokban stb. A fenti helyzet miatt számos peres ügy van folyamatban. A kisebbségi nyelvek ismerete nem követelmény az egészségügyi személyzet alkalmazásánál, hanem csak elônyt jelent.
Svédország anyagilag is kiemelten támogatja a kisebbségi nyelvhasználatot az egészségügyi intézményekben, hasonlóképpen Hollandia.
Magyarországon pedig több jogszabály garantálja az anyanyelv-használatot a közigazgatásban, igazságügyben, az egészségügyi törvény pedig elôírja, hogy bármikor igénybe vehetô tolmács a kisebbséghez tartozó páciensekkel való kommunikáció érdekében.
Népújság (Marosvásárhely)

Az utolsó román halálraítélt
Elutasította a bukaresti legfelsőbb bíróság a román külügyi hírszerzés egykori, a hetvenes években a tengerentúlra szökött munkatársa halálbüntetésének eltörlését. Pedig hazája részben Constantin Răuţă amerikai kutatómunkájának köszönheti, hogy hamarosan rakétapajzs óvja a ballisztikus rakétáktól.
Huszonnégy évvel a rendszerváltás, valamint közel negyven évvel kiugrása után sem bocsátja meg a román igazságszolgáltatás Constantin Răuţának, hogy elárulta a kommunista rezsimet. A hetven éves, villamosmérnöki végzettségű kutatót nem sokkal azután beszervezte a külügyi hírszerzés (akkori nevén DIE), hogy 1966-ban elvégezte a bukaresti elektronikai és építészeti egyetemet, és elhelyezkedett egy kutatóintézetnél.
Ez volt a feltétele külföldi tanulmányútjai engedélyezésének. A Călin fedőnévvel ellátott kémet elsősorban NATO-ellenes küldetésekre képezték ki. Utolsó misszióját 1973 novemberében – amikor Nicolae Ceauşescu pártfőtitkár Egyesült Államokbeli látogatását kellett volna előkészítenie – azonban már nem teljesítette: a New York-i repülőtéren landolva politikai menedékjogot kért az amerikai hatóságoktól, akiknek átadta az államtitkokat tartalmazó diplomáciai poggyászát is.
Răuţát a román kommunista rezsim egy évvel később hazaárulásért halálra ítélte, a Szekuritáte többször is likvidálni próbálta. Annál is inkább, mivel disszidálása után az amerikai médiában, de a kongresszusban is feltárta az emberi jogok romániai lábbal tiprását. A román tudós huszonnégy évig dolgozott az amerikai haditengerészetnél és a NASA marylandi csillagászati és földtudományi központjában, ahol olyan jelentős űrprogramok fejlesztésébe vonták be, mint a HUBBLE, a KOBE, az EOS és a LANDSAT.
Emellett kivette részét a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kidolgozásából is, így többek között neki köszönhető, hogy 2015-ig az Olt megyei Deveselun kiépül az SM-3-as elfogó rakétákkal felszerelt amerikai rakétapajzs. Bár a Ceauşescu-diktatúra 1989-es megdöntése után frissen kibocsátott román útlevelével többször hazalátogatott, úti okmánya 2005-ben történt lejártakor Bukarestben közölték vele, hogy állampolgárságát visszavonták.
Kijátszott kémkedési kísérlet Az izraeli hírszerzésnek többször sikerült meghiúsítania, hogy a Szekuritáte fokozza kémkedési tevékenységét a zsidó államban – írta hétvégi számában a Jerusalem Post. A lap szerint a bukaresti rezsim a hatvanas években kezdeményezte, hogy költöztessék át a Tel Aviv-i román nagykövetséget a város egyik toronyépületének utolsó emeletére. A Shin Bet, az izraeli belbiztonsági titkosszolgálat azonban kijátszotta a tervet, amely azt a célt szolgálta, hogy a diplomáciai kirendeltség szekus ügynökei közvetlen közelről megfigyelhessék az izraeli védelmi minisztériumot és a hadsereg vezérkari főhadiszállását. A Jerusalem Post megemlíti azt is, hogy Ceauşescu információkat szolgáltatott ki a zsidó államnak a Romániában kiképzett palesztinokról, sőt számos, Izraelnek kiárusított zsidót beépített ügynökként foglalkoztatott.
Constantin Răuţă annak tudja be az intézkedést, hogy a kilencvenes években visszautasította az immár SIE-re átkeresztelt külügyi hírszerzés újrabeszervezési kísérletét. Mivel időközben megtudta, hogy halálbüntetése érvényben maradt, az igazságszolgáltatáshoz fordult, ahol azonban több éves pereskedés után minden fórumon veszített. Nemrég a legfelsőbb bíróság is elutasította a 39 évvel ezelőtt született ítélet megsemmisítését célzó keresetét, holott Romániában 1990-ben törölték a halálbüntetést. Az ügy pikantériája, hogy eközben három évvel ezelőtt a bukaresti törvényszék törölte a halálbüntetés végrehajtásáról szóló ítéletet, majd Răuţă visszakapta állampolgárságát.
A kutatómérnök – aki a bukaresti média szerint az egyetlen román állampolgár, aki ellen halálos ítélet van érvényben – kálváriája nagyban hasonlít egykori főnöke, az 1978-ban szintén az Egyesült Államokba szökött Ion Mihai Pacepa tábornok esetére. Azzal a különbséggel, hogy a Ceauşescu egykori kémfőnökére – aki disszidálása óta inkognitóban él a tengeren túl, és sohasem látogatott haza – kiszabott két halálbüntetést 1999-ben eltörölte a legfelsőbb bíróság, ellenben sem a rezsim által elkobzott vagyonát, sem román állampolgárságát nem kapta vissza.
Nem véletlen, hogy a napokban a România Liberă napilapnak adott interjúban Pacepa – aki amúgy vélhetően már évtizedek óta az amerikai hírszerzést szolgálja –saját és Răuţă története tükrében megállapítja: hagy még kívánnivalót maga után Bukarest NATO iránti lojalitása. Az egyik leghírhedtebb román disszidens felrója szülőhazájának, hogy a mai napig nem rehabilitált több mint hatezer, a kommunista diktatúrával történt szembefordulásáért elítélt ellenállót.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Megalakulhatnak a magyar főtanszékek az orvosin
Már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen – ehhez „csak” az kell, hogy a román fél betartsa a szavát, ugyanis a napokban akkreditálták a magyar nyelvű orvosképzést.
Amennyiben a román fél betartja a 2012. szeptember 21-én írásban adott szavát, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) már a második félévtől megalakulhatnak az önálló magyar főtanszékek. A több miniszter jelenlétében aláírt egyezmény hetedik és egyben utolsó pontja szerint ugyanis az akkreditálás megszerzését követően a szenátusnak döntenie kell a magyar tanszékek számáról.
A Romániai Felsőoktatás Minőségét Ellenőrző Hatóság (ARACIS) a napokban tette közzé honlapján, hogy akkreditálták a marosvásárhelyi egyetem magyar nyelvű orvosképzését. Egy év múlva újabb bizottsági ellenőrző látogatás következik. A gyógyszerészeti, fogorvosi és nővérképzői szak akkreditálása a következő évekre van beütemezve.
Szilágyi Tibor, a felsőoktatási intézmény rektorhelyettese lapunknak elmondta, hogy előbb megvárják az ARACIS írásos értesítését, mert fontos tudniuk, hogy az egy év múlva esedékes ellenőrzés a különálló gyakorlati csoportok létrehozására is vonatkozik-e, vagy sem. Mint közölte, a mostani pozitív döntés alapján mindenképpen kezdeményezni fogják a román vezetőséggel kötött egyezség 7. pontjának életbe ültetését.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire bíznak a megoldásban, miután a szenátus román tagjai rendszeresen elutasították a magyar kéréseket, Szilágyi Tibor óvatos derűlátásának adott hangot. „A Victor Ponta miniszterelnök javaslatára született egyezség egyértelműen fogalmaz: amint megvan az akkreditáció, döntést kell hozni, az önálló magyar főtanszékek számáról. Nem az áll az okiratban, hogy majd valamikor a távoli jövőben lehet szó erről, és nem is az, hogy létre lehet-e hozni vagy sem az önálló főtanszékeket, hanem az, hogy ezek számát kell meghatározni. Ettől függetlenül azonban bármi előfordulhat” – nyilatkozta a Krónikának a marosvásárhelyi egyetem rektorhelyettese.
Felvetésünkre, hogy Leonard Azamfirei rektor múlt heti kijelentése, miszerint megcsappant a bizalom a román és a magyar fél között, s ez akár akadályozhatja is a 2012 őszén született egyezség életbe ültetését, Szilágyi Tibor úgy vélekedett, hogy a román fél hozzáállása valószínűleg nagy mértékben az országos román–magyar helyzet, az általános hangulat függvényében alakul majd. A viszony megromlásával kapcsolatosan a magyar egyetemi vezető kifejtette, ez nem egy hirtelen bekövetkezett szakadás, hanem az utóbbi két év vitáinak az eredménye.
Leonard Azamfirei rektort hétfőn többszöri próbálkozásunk ellenére nem sikerült elérnünk.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

„A főkonzulátus megerősödött”
A következő esztendő legnagyobb kihívásának a magyarországi országgyűlési választások megszervezését tartja Zsigmond Barna Pál, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, aki 2013 több eseményéről – például a csíkmadarasi magyar zászló ügyéről – is véleményt mondott.
– Mindössze pár év kellett ahhoz, hogy Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa megtalálja helyét a székelyföldi közéletben.
– Mindig elmondjuk, hogy a konzulátus a klasszikus konzuli feladatok mellett nagyon fontos kapcsolatépítő és nemzetpolitikai feladatokat is betölt oktatási, kulturális, gazdasági, sport, szociális és egyéb területeken. És valóban igyekeztünk az elmúlt években megtalálni a helyünket a Csíki-medencében. Olyan szempontból szerencsés a tevékenységünk, hogy van egy nagyon komoly szándéka az Orbán-kormánynak arra, hogy a határon túli magyarokat bekapcsolja a magyar szellemi vérkeringésbe, és mi végrehajtjuk ezt a kormányzati feladatot.– Idén, mondhatni heti rendszerességgel számoltunk be olyan csíkszeredai eseményekről, amelyekhez közvetlen vagy közvetett formában közük volt.
– Valóban többféle tevékenységet fejtünk ki. Egyrészt van egy nagyon szerteágazó tevékenységi rendszer a helyi intézmények, civil szervezetek és önkormányzatok között, amelyek tevékenységébe esetenként mi is bekapcsolódunk azzal, hogy mi képviseljük az adott eseményen Magyarországot. Vannak továbbá olyan események, ahol már komolyabb szerepet vállalunk, például segítünk a kapcsolatfelvételben, vagy a támogatás érdekében lobbizunk. És vannak olyan típusú rendezvények, amelyeket kifejezetten mi szervezünk: például a magyar állami kitüntetések helyi átadása, a különböző sportesemények, ilyen a Konzul Kupa vagy akár a Professzorok Erdélyben című előadássorozat, amelyet a Professzorok Batthyány Körével közösen szervez a főkonzulátus Csíkszeredában és Marosvásárhelyen. Egyébként abban, hogy munkánk ennyire ismert, jelentős szerepe van a sajtónak, ezen belül a Csíki Hírlapnak is, az eseményekről készült tudósításaik hozzájárultak ahhoz, hogy az emberek valós képet és információt nyerjenek a főkonzulátus tevékenységével és a honosítási eljárással kapcsolatban.
– Nyilván, a rendezvények szervezése mellett ott van a legfontosabb feladat, a honosítás, augusztustól pedig a regisztráció. Hogy lehet összeegyeztetni ezeket?
– Nagyon nehezen, de kollégáimmal együtt mindent megteszünk a hozzánk forduló ügyfelek problémáinak megoldása érdekében. Szerencsére a főkonzulátus minden tekintetben megerősödött, az eljárás eközben pedig egyszerűsödött. Amikor 2011-ben elindult a honosítás folyamata, mindenki tanulta ezt a tevékenységet, azóta viszont nagyon sok jogszabály-egyszerűsítés történt, és kollégáimmal együtt folyamatosan igyekszünk az eljárások hatékonyságát növelni. A magyar közigazgatás nagy sikere a honosítási eljárás elmúlt három éve, és ebben a rendszerben a Csíkszeredai Főkonzulátus is tette a dolgát. Ma már egységnyi idő alatt sokkal több kérelmet tudunk fogadni, az ehhez kapcsolódó ügyintézés is sokkal gördülékenyebb. – Ma már párhuzamosan kell kezelni a honosítást és a regisztrációt.
– A legmerészebb tervek között szerepelt, hogy ez év végére világszerte félmillió honosított magyar állampolgár legyen, hiszen e mögött rengeteg munka van. Az ötszázezredik honosított állampolgár ráadásul Böjte Csaba volt, aki személyében kifejezi a nemzet egységét, főleg úgy, hogy december ötödikén történt az eskütétele. Egyébként Böjte atya és édesanyja is Csíkszeredában adta be a honosítási kérelmet. A honosítás mellett a regisztráció valóban egy új elem, amely augusztustól indult el. Csak az a határon túli, azaz magyarországi lakóhellyel nem rendelkező magyar állampolgár élhet szavazati jogával a tavaszi magyarországi országgyűlési választásokon, aki regisztrál. Nagyon sokan igénylik a segítségünket, az ügyfelek kifejezett kérésére mi segítünk kitölteni az űrlapot, illetve elmagyarázzuk, hogyan kell elektronikusan regisztrálni. A szavazás levélben történik, de lehetőség van arra is, hogy a választópolgár a szavazólapot ne postán keresztül a címére, hanem a Csíkszeredai Főkonzulátusra kérje, hiszen 15 nap áll majd rendelkezésére, hogy átvegye a szavazólapot, és ebben az esetben nem kell a postai utat igénybe venni, hiszen kitöltés után a szavazólap leadható a főkonzulátuson. Újdonság az is, hogy novembertől ingyenes az anyakönyvezés.
– Több olyan esemény is történt idén a Csíki-medencében, amely véleményformálásra késztethette a főkonzulátust, például a csíkmadarasi magyar zászló esete. Az ilyen ügyeket hogyan lehet és kell kezelnie önnek?
– A zászló esetében van egy román törvény, amely szabályozza ezt a kérdést: más állam zászlaját csak bizonyos feltételekkel lehet kihelyezni közhivatalra. A madarasi esetben a kihelyezett zászló nem Magyarország állami lobogója, hiszen a magyar alaptörvény világosan megfogalmazza, hogy a hivatalos magyar zászló a címer nélküli piros-fehér-zöld színű, a kihelyezett zászló viszont címeres, tehát nem tekinthető hivatalos zászlónak. Ez mindenképpen szükséges a tényállás tisztázásához. Én a polgármester úrnak és a prefektus úrnak is elküldtem az alaptörvény pontos szövegét. Sajnálatos módon ez a címeres tényező mellékesnek minősült, senki nem ítélte úgy, hogy ez megváltoztatja a zászló hivatalos jellegét, illetve hogy a címeres zászló nem tekinthető hivatalos zászlónak, és amennyiben jól tudom, a prefektúra más állam zászlajának minősítette azt. A bíróság is úgy ítélte meg, hogy ez egy másik ország lobogója, és elhanyagolható részletnek minősítette a címert. Én a bíróság ítéletét nem kívánom kommentálni, hiszen ezt nem tehetem meg. Érdekes felvetés lehet viszont az, hogy milyen mértékben lehet elhanyagolni az Európai Unió zászlajából a csillagokat, fontos részletnek minősülnek a zászlóban a csillagok, vagy nem. Az Európai Unióban az egyik alapérték a szabad véleménynyilvánítás, és ebbe beletartozik az is, hogy szimbólumokat, jelképeket használjunk.
– 2013 egyik nagyon fontos eseménye a Székelyek Nagy Menetelése volt...
– A magyar kormánypártok üdvözölték a menetelés kapcsán megnyilvánult magyar összefogást, amikor a Székely Nemzeti Tanács és a romániai magyar pártok közösen léptek fel. Ezt az összefogást a magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottsága külön is üdvözölte, és egy nyilatkozatot is elfogadott, amelyben kifejezetten támogatja a menetelést, illetve a menetelés által kitűzött célok megvalósítását.
– Térjünk át a következő esztendőre. Milyen kihívások elé néz a főkonzulátus?
– A kihívás részben adott, hiszen folytatódik a honosítás, és az ahhoz kötődő tevékenységek is állandó feladatokat jelentenek. A legnagyobb kihívás mégis a magyarországi országgyűlési választások megszervezése lesz, hiszen jövő tavasszal sor kerül erre, amelyen több mint 100 év után először részt vehetnek a magyar állampolgársággal rendelkező Kárpát-medencei magyarok is. Ez egy felelősség is, hiszen a határon túli magyarok bebizonyíthatják azt, hogy az anyaországi magyarok számíthatnak rájuk. 2004 december ötödike után a határon túliakban joggal volt egy olyan érzés, hogy az anyaország lemondott róluk, most viszont nagyon fontos, hogy az anyaországi magyarok ne érezzék azt, hogy a határon túli magyarok nem érdeklődnek a magyarországi közügyek iránt és nem mennek el szavazni. Azzal, hogy a határon túli magyar állampolgárok élnek szavazati jogukkal, bizonyíthatják, hogy igenis érdeklődnek az anyaországi helyzet iránt, és nem mondanak le az anyaországiakról. Ugyanakkor 2014 nemcsak az országgyűlési, hanem az európai parlamenti választások éve is. Közös érdek, hogy legyen az erdélyi magyarságnak képviselete az Európai Parlamentben, tehát az erős Magyarország mellett egy erős romániai magyar érdekképviselet kell az európai parlamentben is. Év vége közeledtével minden kedves olvasónak boldog új évet kívánok!
Kozán István
Székelyhon.ro

Cseh Gábor: az ember csak akkor érhet el célt, ha cselekszik
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor azzal kezdte az évet, hogy számolta a hónapokat, amíg nyugdíjba vonul. Váratlanul érte, hogy EMNT-elnöknek választották, de vállalta a kihívást és jövőre is sok terve van.
„Év elején számoltam a hónapokat, hogy mikor megyek nyugdíjba és azután az unokáimnak és hobbijaimnak, a focinak és a kőszobraimnak szentelek időt. De váratlan fordulat történt az életemben, ugyanis az EMNT Maros megyei elnökének választottak meg, így az elképzelt álmaim szertefoszlottak. Ez egyben nagy kihívás is volt számomra” – ismertette Cseh Gábor, aki szerint az EMNT Maros megyei szervezete a legjobb évét zárta.
„Negyvenkét rendezvényünk volt és azt hiszem, országos szinten is magasra emeltük a mércét, ez az egész EMNT-csapat dicsősége. A legfontosabb feladat a közösségépítés megerősítése, a magyar érdekvédelem, a magyar identitástudat ápolása. Én először magyar vagyok, másodszor magyar vagyok, harmadszor is magyar vagyok és utána jöhet a többi. Eképpen gondolkodom és cselekszem”– mondta, majd az idei események közül kiemelte, hogy 23 év után először tartottak rendezvényt Marosvásárhelyen Szent István napján, továbbá létrehozták a Bajnokok, Élsportolók és Sportbarátok Klubját (BÉSK), valamint nemzeti önvédelmi alapot. „Jó volt látni, hogy 23 év után ébredezik a magyarság Csipkerózsika-álmából és bebizonyosodott, hogy az elmúlt évek balettlépések politikájának szomorú eredményei vannak. 2014 harcos évnek ígérkezik, amikor az erdélyi magyarságnak végre a sarkára kell állnia, mert aki nem tud harcolni nemzeti ügyei érdekében, az csak rabszolgának jó. Ugyanakkor felhívást intézek politikai pártjaink irányában (RMDSZ, EMNP és MPP), hogy tegyék félre a makacs »Keraban-politizálást«, és lássák be, hogy csak az Erdélyi Magyar Összefogásban van jövő” – vázolta Cseh Gábor.
A jövő évben folytatják a Magyar Állampolgárok Klubjának (MÁK), valamint a BÉSK működtetését, ismét kezdeményezik a Zalaegerszeg-kártya mintájára a Marosvásárhely-kártya bevezetését, a nemzetközi kapcsolatok kiszélesítését.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro