Megegyeztek a pártvezetők az alternatív küszöbről
Megegyeztek a romániai pártok vezetői az új parlamenti választási törvény alapelveiről, egyebek mellett arról, hogy minden megyének lesz legalább két szenátora és négy képviselője, ez pozitív diszkriminációt jelent az olyan – átlagosnál kisebb lakosságú – megyék esetében, mint Kovászna, Szilágy, vagy Tulcea megye. Az RMDSZ által javasolt alternatív parlamenti küszöb bevezetésében is egyetértettek, így a legalább négy megyében húsz százalékos támogatottságot elérő politikai alakulatok akkor is bejutnak a törvényhozásba, ha egyébként országos szinten nem lépik át az ötszázalékos küszöböt.
Sz. K.
Szabadság (Kolozsvár)

Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Pusztakalán szomszédságában a nyolcvanhét éves Piroska néni az egyetlen református, Lozsádon kilencvenlelkes a református gyülekezet, de a kéthetente tartott istentiszteleteket hatan-heten hallgatják, és nincs ez másként Hunyad megye többi, magyarok által is lakott falujában, ahol a vegyes házasság és a magyar iskola hiánya alaposan megváltoztatta a települések etnikai arculatát. A vaskohászat és általában az ipar, a Zsil-völgyi bányászat összeomlása a városi magyar közösségekben is tizedelt, sokan elmenekültek a munkanélküliség elől, aki pedig maradt, nem az identitása megtartásáért, inkább a megélhetéséért küzd.
Mindezek ellenére a Hunyad megyei szórvány magyarságban vannak olyan kovász emberek, akik nem adják fel anyanyelvüket, kultúrájukat, és mindent megtesznek, hogy a fiatal nemzedékeket is erre ösztönözzék – ezt tapasztaltuk legutóbb, a május első felében megszervezett VI. Hunyad Megyei Magyar Napok alkalmával is.
– Ha önerőből el is indítottuk volna valamikor a magyar napokat Hunyad megyében, az biztos, hogy nem mertük volna ekkora méretűre tervezni, ennyi településen ennyi meghívott előadót felvonultatni, rangos kiállításokat, találkozókat szervezni – tereli a szót már beszélgetésünk elején a háromszéki kapcsolatra Kocsis Attila Levente, a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum igazgatója, majd Kiss Csillát és Demeter Lászlót emlegeti, akik Kovászna Megye Tanácsának megbízásából felelnek a szórványkapcsolatokért. – Rajtuk is múlik, hogy ez a tevékenység ilyen élettel tele működik. Sokat köszönhetünk nekik, úgy érezzük, hogy ők a Kovászna megyei Hunyad megyeiek. A megyei tanács elnöke, Tamás Sándor, valamint Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád is sokat segít, a legtöbb, amit adtak, hogy van, akire támaszkodni, és ezt pénzben nem lehet kifejezni. Az iskolaigazgató a háromszéki önkormányzat hat éve indított szórványprogramjára utal, amely Hunyad megye mellett érinti a Szeben és Fehér megyei magyarságot is.
A magyarság vállalására biztatnak
Amikor arról kérdezzük Kocsis Attila Leventét, hogy mi a hozadéka a magyar napoknak, nem igyekszik rózsaszínben láttatni a dolgokat, de hiszi, hogy a közösségek számára fontos, ilyenkor talán egy kicsit bátrabban merik vállalni magyarságukat:
– Itt nagyon sokan nyakbehúzós magyarok, akik úgy érzik, abból, hogy kimutatják magyarságukat, valamiféle hátrányuk támadhat. A legelső Hunyad megyei magyar napokon, 2010-ben született az ötlet, hogy a meghívott tánccsoportokkal vonuljunk végig Déva főterén, majd kigondoltuk, hogy a vár alatt szervezzünk koncertet. Sokan azt mondták, ez sértené a helyi románságot. De megvolt a felvonulás és a koncert is, tapsolt a lakosság, nem volt semmi baj. Úgy tartom, az embereknek büszkének kellene lenniük arra, hogy magyarok. Ezt a gyermekekben is megerősítjük, előadásokat, színdarabokat tanítunk be az iskolában, és a szülők büszkék, amikor látják gyermekeiket ilyen produkciókban, még akkor is, ha nekik, az ő nemzedéküknek nem olyan fontos, hogy ők magyarok. Tehát a gyermekeken keresztül is próbálunk hatni, megerősíteni magyar öntudatukat. Ezért volt szükség az önálló magyar iskolára, mert egy vegyes iskola tagozataként ez nem ment volna. Most már a lakosság tudja, hogy ezek nem a városnapok, nem a várnapok Déván, hanem a magyarság ünnepe, és szép számban vesznek részt a rendezvényeken. A fiatalok is egyre inkább bekapcsolódnak, saját eszközeikkel, a Facebookon reklámozzák a programokat. Idén a rendezvény mottójával is utaltunk arra, hogy számítunk a fiatalokra: 25 év a 25 évesekért, mivel huszonöt éve alakult érdekvédelmi szervezetünk, az RMDSZ, a vele egyidős fiatalok pedig azok, akiknek át akarjuk adni a stafétabotot. Ez a nemzedék szólítható meg a legkevésbé, sokan nincsenek itthon, valahol tanulnak vagy munkahelyet keresnek, próbálják a jövőjüket megalapozni, vagy itthon vannak, de éppen a családalapítás kezdetén, és akkor mások az elfoglaltságaik, nem a szervezés. Idén mégis sokan hazajöttek ezekre a napokra, főleg a koncertekre, de más programokra is. Egy kicsit érzik, hogy itthon van a helyük, az együvé tartozás számít nekik. Ugyanakkor fontosnak tartottuk, hogy a minket mindig segítő RMDSZ évfordulójára is felhívjuk a figyelmet, ennek jegyében hívta meg Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-elnök, európai parlamenti képviselő Csáky Pál felvidéki európai képviselőt, hogy ossza meg velünk a felvidéki magyarság lehetőségeit.
A dévai magyar iskola
A tíz esztendővel ezelőtt alapított Téglás Gábor Elméleti Líceum az egyetlen Hunyad megyei állami tanintézmény, amely óvodától tizenkettedik osztályig magyar nyelven oktatja a gyermekeket. A dévai magyar iskola hármas szerepet tölt be: oktatási intézmény, értékmegőrző tevékenységet végez, például a Fogadj örökbe egy műemléket elnevezésű programmal, és itt működik a Hunyad megyei oktatási, nevelési és kulturális központ.
Jelenleg 110 óvodás, 140 elemista, 160 gimnáziumi tanuló és 170 felsős diák jár az iskolába, utóbbiak elméleti és szakközépiskolai, valamint szakiskolai osztályban tanulnak matematika, idegenforgalom és közélelmezés szakon. Az iskolát a helyi Geszthy Ferenc Társaság alapította a Communitas Alapítvány anyagi támogatásával, a tantermeken kívül az iskola épületében működik a százhúsz férőhelyes bentlakás és étkezde is. Az alapító társaság jelenleg is támogatja a szociálisan hátrányos helyzetű családból származó tanulókat, akik anyagi segítség nélkül nem járhatnának lakóhelyüktől távol eső iskolába, ami egyúttal azt jelentené, hogy nem tanulhatnának anyanyelvükön. A szórványban a magyar oktatás szívügye azoknak az idős embereknek is, akik hatvan-hetven esztendővel ezelőtt magyar iskolában végezték legalább az elemit. 2013-ban a Piskiben élő Bogdánné Serfőző Ilona felajánlotta vagyonát az iskola javára, a tavaly elhunyt adományozó emlékére az idei magyar napokon emléktáblát avattak Piskiben.
Palacsintától a versig
A VI. Hunyad Megyei Magyar Napok tíz napja alatt Déva, Vajdahunyad, Lupény, Petrozsény, Szászváros mellett olyan kis településeken is voltak rendezvények, mint Lozsád, Sztrigyszentgyörgy, Bácsi, Petrilla, Brád, Csernakeresztúr, közülük több helyszínen fellépett a kovásznai Zorkóczy Zenóbia gyermek- és felnőttműsorral, valamint csapatépítő játékokat tartott Egyed Edit sepsiszentgyörgyi tanítónő. Ők ketten képviselték Háromszéket a magyar napokon, az utolsó programokon Demeter László, Kovászna megyei önkormányzati képviselő is jelen volt, szorosabbra fonva a szórványkapcsolatokat.
Utolsó nap, amikor az esti koncertet Kovászna Megye Tanácsának támogatásával a magyarországi Bojtorján együttes tartotta, majálishangulat uralta Déván a városháza terét, üstökben főttek a különféle ínyencségek, kürtőskalács és palacsinta illata vonzotta az ünneplőket.
A palacsintás asztalnál csapatával Gyuris Zsolt, a Csongrád megyei Zsomboly polgármestere is fehér kötényt öltött, hogy délutánra elkészüljön a kétezerkétszáz palacsinta, de beszélgetés közben kiderült, nemcsak palacsintasütőként van jelen a küldöttség, hisz a zsombolyi Szent Imre Katolikus Általános Iskola és a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceum testvériskolai kapcsolatot ápol több éve. Az együttműködésről Gyuris Zsolt elmondta, „a legfontosabb mozgatórugó a közös felelősség nemzettársainkért. A gyermekeket hozzuk évente Dévára adventi versmondó versenyre, fontos, hogy már kiskorukban megtanulják, nemcsak a határig tart a nemzetünk, hanem bizony azon túl is. A dévaiak tavaly voltak nálunk június 4-én, a nemzeti összetartozás napján a hazafias versek versenyén, jöttek székely testvértelepülésünkről, Orotváról is, valamint a felvidéki Ipolynyékről, utóbbiakkal idén júniusban írjuk alá a testvértelepülési kapcsolatot. Mindig bővülnek ezek a körök, jó érzés valamit nyújtani.
Régi idők emlékei
Még egy utolsó kör Déva régi központjában, aztán kezdődik a Bojtorján-koncert, amikor megszólalnak a régi és új dalok, felidéződnek az egykori emlékek. Éppúgy, mint a kilencvenéves Dumitraşcuné Szalló Irén számára, akivel egy padon ülve beszélgettünk életéről:
– Gyermekkoromban nagyon békés város volt Déva, az emberek ismerték egymást, tudtak egymásról. Az idősebb nemzedékből mindenki tudott magyarul is. Én csak az elemit jártam Déván, aztán 1944-ben Kolozsváron a református leánygimnáziumban érettségiztem. Abban az esztendőben a húsvéti vakáció után néhány nappal bejelentették, hogy nem folytatják tovább a tanévet, mert már nagyon közel a front, éppen annyi idő maradt, hogy letettük az érettségit. Beiratkoztam az orvosi egyetemre, de annyira közeledtek az oroszok, hogy engem elmenekítettek Pestre egy tehervonattal. A szüleim itt maradtak. Sokszor elgondolkodtam, hogy mennyire szerethettek, hogy képesek voltak elválni tőlem, mert tudták, nekem az jobb. 1945. februárban indultam haza az első vonattal. Ősszel felvételiztem, és kezdtem az orvosi egyetemet Marosvásárhelyen. Az első éven ötszázhatvan hallgató volt, aztán lemaradoztak. 1951-ben végeztem, elhelyeztek Beszterce mellé, Radna tartományba. Öt falu tartozott hozzám, az elején nehezen boldogultam, mert nem tudtam jól románul, ráadásul a hegyekből betelepített románok olyan különlegesen beszéltek. Mit ad Isten, egy Konstanca mellőli román emberhez mentem férjhez, de a leányom az én vallásom szerint református, és magyar a férje. Déván nagyon sok a vegyes házasság, és vannak családok, ahol mind a ketten magyarok, de a gyermekek nem tudnak magyarul, mert otthon nem beszélnek az anyanyelvükön velük, és román iskolába járatják őket. Jó, hogy vannak ezek a magyar napok, de lassan nem ismerek senkit, az idősek meghaltak, a fiatalok pedig már nem is magyarok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Grafikus a színek útján
Haller József nyolcvanéves
Jelentős esemény színhelye volt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Ház. Haller József, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész nyolcvanadik éve alkalmából szervezett retrospektív kiállításnak adtak helyet a művészeti központ földszinti és emeleti galériái.
A tárlatnyitón házigazdaként a Bernády alapítvány elnöke, Borbély László szólalt fel, aki elmondta, a kiállítás napja nem csak Haller József, hanem egész Erdély magyar képzőművészetének ünnepe. – Amit letett az asztalra, feltett a falra, az referencia szerte a világon, ahol ismerik, tisztelik a nevét. Fontos dolog, hogy élnek közöttünk olyan személyiségek, akik folytonosan képesek a megújulásra. Haller József is ilyen, és ezért köszönettel tartozunk neki – mondta Borbély László, majd a kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund szólt a teljes telt házas közönséghez.
– Ha Haller József összes munkáját ki szerettük volna állítani, még legalább egy emeletet kellett volna húzzunk a Bernády Házra. E mostani tárlat gyűjteményes kiállítás, hetvenes évekbeli alkotásokat is megtekinthetünk, szinte lírai, költői jellegű az anyag, amit láthatunk. A művész ma is fiatalos, tele van energiával, ötletekkel, folyamatosan dolgozik. Évtizedeken keresztül rajzolt, festett képein sok-sok nő jelentette a mindenséget, sok-sok férfi a teremtést. Napjaink mítosztalan világáig minden megtalálható ebben az életműben, ezen a tárlaton. Haller József egyike azon, Marosvásárhelyt felfuttató, a képzőművészet terén ismertté tevő művészeknek, akik nem itt végeztek, de amióta ide kerültek, teljesen vásárhelyivé váltak. Ismerjük gazdag művészetét, gyakran kiállítja legújabb alkotásait. Mindazt, amit magunkba szívtunk vagy megálmodtunk, megtaláljuk a képein. Generációk sora által ismert bábszínházi díszleteit, jelmezeit nem tudjuk itt bemutatni, ahogy többezres saját sorozatát sem, azokat a bizonyos "grafikai festményeket". Ami itt van, két nagy tömbre bontható: grafika és festészet. Szobrászként kezdte, grafikusként vált ismertté. Csodát varázsol a papírra. Képei álomszerűek, olyanok, mint egy-egy csomósodott gondolat, érzelem, hangulat – a képzeletünket mozgatják meg. Ezért lírai az anyag, ezért olyanok a munkák, mint a versek. A mítoszainkról szólnak.
De egyik legnagyobb grafikusunkból egyszer kikövetelődzött a szín is. Azóta erőteljesen, expresszivitással, rendkívüli tudással festi képeit. A színek útján úgy haladt tovább, hogy alkotásai az alkotó sajátos módján mítoszaink ismerős történeteit idézik Ikarosztól a boldogság kék madaráig. Mindaz, amit magukkal hoznak a corpusok, régmúlt idők embereinek üzenetét hordozza, érzelmeket kelt a ma emberében. A nagyon gazdag életmű további részét képezik azok az illusztrációk, amelyeket nagy költők művei ihlettek. Haller József beszél körülöttük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Szemelvények Déva 18. századi történetéből
Bulgár telepesek és sáskahad
Déva történetének 18. századi mozzanatiról folyt a beszélgetés a Bethlen Gábor Helytörténeti Kör májusi találkozóján. Alapként Issekutz Antal 1902-ben megjelent tanulmánya szolgált, melyet Barra Árpád nyugalmazott tanár ismertetett a Hunyad megyei Történelmi és Régészeti Társulat 13. Évkönyvéből.
Déván a 18 század elején egész új városrész alakult: Görögváros néven. A feljegyzések szerint azonban az itt letelepedők jelentős hányadát a Balkánról felszivárgó bulgár telepesek adták, akik a Lipót császár biztatására szervezett bulgár szabadságharc kudarca nyomán kényszerültek menekülésre. Az osztrák birodalomban szívesen látták őket, Déván is évi 50 forint fejében telepedhetett le a népes közösség a Maros és a Cserna folyó közé. Ők építették meg a ma is álló ferences kolostort, illetve a köreikben élő örmény kereskedők a város főterén is kápolnát emeltek. Utóbbi azonban már a 19. században elpusztult. Szintén örmény kereskedő nevéhez fűződik a később nagyipari létesítménnyé fejlődött dévai rézbánya megnyitása is.
A bulgárok, görögök, örmények betelepedésével Déva gyakorlatilag új arculatot öltött: díszes lakóházak, üzlethelyiségek épültek a város főterén. Ezek nagy részét azonban az 1756-os tűzvész elpusztította. 24 évvel később egy óriási sáskahad érkezik a városba, és augusztustól októberig minden termést, növényt lelegel. A sáskahad ellen a lakosság „síppal, dobbal, kapával, lapáttal, hangos szóval” hadakozik, de a kártevőket csak az őszi hideg beállta tudta megfékezni. Issekutz cikkében az áll: „A hidegtől elgyengült és a nép által megölt sáskát, mintegy 80 ezer köbméter(!) mennyiségben összegyűjtötték, s az egészet elégették és elföldelték”. Az említett mennyiség minden bizonnyal jócskán el van túlozva, vagy sajtóhiba miatt olvashatunk a reális sáskamennyiség sokszorosáról, de tény, hogy a város lakossága igencsak megszenvedte az „Oláhországból érkezett iszonyú mennyiségű sáska” garázdálkodását.
Issekutz Antal tanulmányában említésre kerül II. József császár erdélyi körútja is, melynek során Dévát is érinti, illetve számos egyéb érdekes adat a város 18. századi történetéből, melyhez a helytörténeti kör tagjai további adatokkal szolgáltak.
A májusi találkozó résztvevőinek külön élményt jelentett Chirmiciu András dévai munkatársunk beszámolója az Európai Kisebbségi és Regionális Nyelvű Napilapok Szövetsége (MIDAS) által szervezett tanácskozásról, melyen nemrégiben vett részt a horvátországi Abbázián (Opatija).
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Írók az őrület forgatagában
A Helikon – Kemény János Alapítvány a marosvásárhelyi városnapok alkalmával szervezett megemlékezést a marosvásárhelyi zsinagógában Helikonisták a fasizmus karmaiban címmel.
Ligeti Ernő és Karácsony Benő között rengeteg a hasonlóság – izraelita vallású magyar írók, mindketten jogászok voltak, egyikük sem tekintette élethivatásnak az ügyvédkedést, mindketten a Helikon írói csoportosulás tagjai voltak, mindkettőjük Marosvásárhelyen adta ki első munkáit, s végül: mindkettejükkel a fasizmus végzett.
Életútjuk végső szakaszát jellemezte a vasárnapi rendezvényen Spielmann Mihály, kivetítve arra a korra, avagy kórra, amely a magyar irodalom legjelesebbjeit vitte a nemlétbe. A szokatlanul sok hallgatót vonzó előadáson – pünkösd vasárnapja volt – sok érdekes dolgot tudhattunk meg az ész- és emberveszejtő időszakról, arról, hogy bár az erdélyi zsidóság 1895-től politikailag egyenjogúnak tartotta – és tekinthette – magát a magyarsággal, s bár 1924-től az erdélyi zsidóságot jogfosztások érték, akárcsak a magyarokat, az ő helyzetük még súlyosabb volt, hiszen a román hatalom újólagos és pótlólagos tiltásokkal súlyosbította helyzetüket, pontosan a magyarsághoz való tartozásuk megtorlásaként. A Goga-Cuza és a Iorga kormányok már a paroxizmusig fokozták a zsidók és különösen az erdélyi zsidó értelmiségiek elleni megszorításokat, hogy aztán a bécsi döntés utáni időszakban a saját vállalt nemzetük forduljon ellenük. Ligeti Ernőt – aki egy szerencsésebb végkimenetel reményével a fővárosba költözött, a budapesti Pozsonyi úti védett házból rángatták ki a nyilasok családjával, majd az Andrássy út 60-ban kínozták, s a Liszt Ferenc téren végezték ki a családjával együtt. A gyulafehérvári születésű Karácsony Benőt (Klärmann Bernát) Auschwitzban érte a halál.
Ligeti Ernő 1920-ban, Marosvásárhelyen adta ki Asszony című novelláskötetét, majd 1931-ben Az ő kis katonája című regényét. Karácsony Benő első, és egyetlen önálló novelláskötete, a Tavaszi Ballada is Marosvásárhelyen jelent meg 1925-ben Révész Béla könyvkereskedésének kiadásában. De első színdarabját, a Válás utánt is a marosvásárhelyi színház mutatja be, néhány hónappal a kolozsvári bemutató előtt. Ezt követi a sorozatként megjelenő regények folyama (Pjotruska, Napos oldal, Utazás a szürke folyón, Új élet kapujában, A megnyugvás ösvényein stb.)
Talán soha senki nem tudta úgy ábrázolni az erdélyi kisvárost, mint Karácsony Benő. A Gyulafehérvárba oltott városok képe plasztikusan, hallhatóan, érezhetően, kitapinthatóan kap életet minden írásában. Álljon itt tanúságul a Vásárhelyen kiadott kötet néhány sora: „Az állatorvos is kilép a kávéházból. Apró kocsi várja. Nem ül még fel, szivart akar venni. A fodrász függönye lágyan libben egyet. A takarékpénztárban serényen folyik a munka. A szabóék kis ölebe kifekszik a gyalogjáróra. A papírkereskedés előtt kukoricát mázsálnak. Az állatorvos megvette a szivart és bepréseli magát a szűk kocsiba. A mezítlábas parasztfiú, aki gazdája szivarvásárlását arra használta fel, hogy parittyájával a szemközti zárda frízei között üldögélő galambok közé lőtt, megigazítja tornyos szalmakalapját és elindítja az apró mokánylovat. A kis csikó is előkerül valahonnan, és a kövezeten kibicsakló, zsenge lábakkal fut a kocsi után. Az állatorvos megbillenti szájában a szivart, annak jeléül, hogy tudomásul vette a virágüzlet tulajdonosának köszöntését. Elnéz az Óvoda utcába: a román templom tornya krétafehér a rátűző naptól.”
Kilyén Ilka színművésznő és Szabó Dániel Ligeti és Karácsony művekből való felolvasása, Lokodi Károly és Zágoni Előd alkalomhoz illő, szívhez szóló hegedű és gordonka játéka tette még hangulatosabbá, ünnepibbé Spielmann Mihály előadását.
Bakó Zoltán
Székelyhon.ro

A külhoni voksok miatt aggódik Márton Árpád
Az RMDSZ által javasolt alternatív küszöb elfogadása lehetővé tenné ugyan, hogy ne maradjon parlamenti képviselet nélkül a magyarság, de 4 és fél százalékos támogatottsággal az RMDSZ-frakció létszáma 13–14 főre csökkenne, vagyis kisebb politikai súlya lenne, mint a 18 fős (kedvezményes módon képviselethez jutó) kisebbségi frakciónak, amely mögött tizedannyi szavazat sincs, mint a magyar érdekképviselet mögött – mondta kedden Márton Árpád, a szövetség képviselőházi frakcióvezető-helyettese.
A politikus az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a külföldi szavazatok száma a visszaosztást is befolyásolja, így ha sok (román pártokra leadott) voks érkezik külföldről, akkor nehezebben juthat be a parlamentbe RMDSZ-képviselő olyan megyékből, ahol a magyarság szórványban él.
Az RMDSZ politikusa rámutatott: a tavalyi elnökválasztás második fordulójában már több szavazat érkezett külföldről, mint ahányan az RMDSZ-re voksoltak a legutóbbi parlamenti választásokon. Ha a sok külföldi voks az emigráció megnövekedett szavazási kedvét tükrözi, az „rendben van” – mondta Márton Árpád, de, tette hozzá, az RMDSZ garanciákat akar, hogy valóban létező emberek szavaznak, és arra is, hogy nem mások adják le helyettük a voksot.
Rámutatott: az RMDSZ nem vitatja a külföldön lakó román állampolgárok választójogát, de fontosnak tartja, hogy ne lehessen visszaélni a levélben való szavazás lehetőségével. Elmondta: a liberális ellenzék – tudomása szerint – nem konzultált az RMDSZ-szel, mielőtt bejelentette, hogy a külföldön élők választójogának korlátozásáért akar bizalmatlansági indítványt benyújtani Victor Ponta kormánya ellen. Hozzátette: nem hiszi, hogy az RMDSZ támogatni tudná az indítványt.
Székelyhon.ro

Életműdíjat kapott Kallós Zoltán a Magyar Művészeti Akadémiától
Átadták a köztestületi díjakat a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) csütörtöki budapesti közgyűlésén: a Nagydíjat Tornai József költő, műfordító, a nemzet művésze kapta, az Életműdíjat pedig Kallós Zoltán erdélyi néprajztudós vehette át.
A Válaszúton született, 89 éves Kallós Zoltán a szellemi és tárgyi népművészet nemzettudatot megtartó kutatásáért, az erdélyi és moldvai kisebbségi sorban élő magyarság lelki összetartozását erősítő közéleti munkásságáért vehette át a 4 millió forinttal járó díjat. A néprajzkutató, népzenegyűjtő korábban többek között a nemzet művésze címet, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, illetve a Kossuth-díjat is megkapta.
Tornai József az egyetemes és egyéni létértelmezés humanista meggyőződésű költői és esszéírói munkásságáért, a magyar és a világirodalomi hagyományok egyesítésében kifejtett öt évtizedes pályafutásáért kapta az elismerést, amely 6 millió forintos pénzjutalommal jár.
Az MMA Aranyérmét Nagy Elek üzletembernek ítélték oda kivételes vállalatvezetői eredményei mellett az elmúlt évtizedekben folytatott mecénási tevékenységéért, a magyar kulturális és történelmi értékek megőrzésének támogatásáért.
Az MMA Művészeti Írói Díjában részesült Kernács Gabriella művészettörténész a kortárs magyar képzőművészetet és művelődéstörténetet a Magyar Televízióban évtizedekig bemutató műsorok szerkesztésért, művészettörténészi munkássága elismeréséért. A díjjal 2 millió forint jár.
A Kováts Flórián-emlékérmet Juhász Judit Kazinczy- és Pethő Sándor-díjas rádiós újságíró vehette át a Magyar Művészeti Akadémia köztestületté válásában részt vállalt érdemeiért, az Akadémiai Szalon összejöveteleinek szervezéséért.
MTI
Székelyhon.ro

Elbúcsúztak a Kölcsey végzősei, Kölcsey-díjat kapott Filip Zoltán
„Elbocsátunk , de visszavárunk benneteket" - ezekkel a szavakkal vett búcsút Pataki Enikő igazgató, illetve a Kölcsey Ferenc Főgimnázium az intézmény idei végzőseitől. A közel négy órás ballagáson a diákok mellett jutalmazták a nyugdíjba vonuló pedagógusokat, Filip Zoltán pedig megkapta a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatú kitüntetését.
Európa egyetemein - Bologna, Padova, Párizs, Heidelberg - már a XII. században ballagtak, azaz elbúcsúztak a diákok a tanintézménytől. Magyar földön a most Szlovákiához csatolt Selmecbányán ballagtak először - azóta pedig elengedhetetlen eseménye ez a diák- és pedagóguséletnek. Szatmárnémeti magyar tannyelvű középiskolái közül idén a Kölcsey Ferenc Főgimnázium kezdte meg a ballagások sorát: diákok, tanárok csütörtök délután vettek búcsút egymástól.
A szokásoknak megfelelően az ünnepség az utolsó becsengetéssel és az utolsó osztályfőnöki órával kezdődött, majd a XI-sek feltűzték a szalagot és átadták a mesebeli tarisznyát a végzősöknek. Ezt követően a tanáriban Veress Kupán Emese szóban, Gáll Máté pedig énekben búcsúzott a tanári kartól, majd Kallós András és Csordás Levente egy virágcsokorral mondott köszönetet az igazgatóságnak.
Az iskola zászlaját követve az osztályos dalolva érkeztek az udvarra, ahol elfoglalták a számukra kijelölt helyeket. Eközben a két konferanszié, Doroha Liza és Fehér Ádám méltatta valamennyi osztály tanulmányi teljesítményét, sportbéli és a tantárgyversenyeken elért eredményeiket.
Az ünnepség egy perces néma gyászszünettel folytatódott, a jelenlévők így emlékeztek meg a néhány hónapja elhunyt korábbi kitűnő pedagógusról, Filip Mártáról.
„Remélem, valamennyien érzitek a hitet: a szeretet, a tudás, a biztos jövő reményének hitét. Érzitek azt a bizalmat, amellyel mi, a benneteket útra bocsátók, nevelők és szülők, kísértük lépteiteket mostanáig, és amely biztonságot nyújt számunkra most, hogy rátok tekintünk: felnőttek a gyermekeink, elindulhatnak hát saját útjukon", kezdte ünnepi beszédét Pataki Enikő igazgató. „Tudjuk, hogy van erőtök valóra váltani álmaitokat, hisszük, hogy van kitartás bennetek végigmenni az általatok választott úton, ez adjon erőt nektek a holnaphoz!", szólt a pedagógusi biztatás.
Az igazgatónő természetesen jó tanácsokkal is felvértezte a végzősöket: „A változást magatokban hordozzátok, a világ körülüttetek olyanná válik, amilyenné ti alakítjátok. Ne legyetek közömbösek soha, ne higgyetek soha azoknak, akik azt sugallják, nem rajtad áll a változás! Ne várjátok, hogy egyszer valaki valamikor majd ad egy lehetőséget, mert a lehetőségekre magatoknak kell rálelnetek, és nektek kell élnetek velük!".
„Elbocsátunk , de visszavárunk benneteket", zárta szavait Pataki Enikő. Gondolatát folytatta Kereskényi Gábor parlamenti képviselő, aki reményének adott hangot, hogy a fiatalok további tapasztalatokkal és tudással felvértezte visszatérnek majd Szatmárnémetibe. „A Kölcsey egy olyan közösségi műhely, amelyből olyan palánták nőnek ki, akikre a helyi közösségünk méltán számíthat majd a jövőben is", fogalmazott .
A folytatásban Mozart „Requiemjének" dallamára minden egyes ballagó osztály két-két tagja, valamint az osztályfőnök megkoszorúzta a gimnázium épületében található emlékhelyek egyikét, majd a ballagók részéről Dobai Bernadett, a XI. osztályosok részéről pedig Farkas Henrietta mondott búcsúbeszédet. A végzősök a hagyományoknak megfelelően átadták az iskola kulcsát a XI. osztályosoknak. Az ünnepélyes pillanatokat Gnand Gréta éneke és Ianos Abigél, valamint Sárándi Annamária tanárnő szavalata tette felemelkedettebbé. És bizony a sorok között volt, aki nem bírta visszatartani a meghatódottság könnyeit...
Ekkor érkeztünk el a díjazások pillanataihoz. Az évfolyam két legjobb tanulóját, az egyaránt 10-es négy éves átlagot elérő Heidenhoffer Erhardot és Kassai Evelint valamint a 9,81-es átlagot elérő Mezei Boldizsárt az Autonet jutalmazta 500, 300 illetve 200 euróval. Díjat kapott közel harminc diák tanulmányi eredményeiért, különböző versenyeken, megmérettetéseken való helytállásért, pályázatokban, projektekben való részvételükért. Általános derültséget keltve Kovács Béla tanár felajánlásából díjat kapott a négy év alatt legkevesebbet hiányzó diák is, Sütő Evelyne.
A Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Egyesülete ajándékkal jutalmazta a tanév végén nyugdíjban vonuló Nevelits Gyöngyvért, Pricop Marianát és az előző igazgatót, Elek Imrét - utóbbi nem tudott részt venni az eseményen. A Kölcsey Ferenc Főgimnázium Szülői Bizottsága pedig immár ötödik éve adta át a Kölcsey Nagydíj Arany fokozatú kitüntetését, amit ezúttal Filip Zoltán kapott. „Olyan pedagógus ő, akit talán a legszigorúbbak egyikeként tartanak számon az iskolában, de akihez tanítványai mégis rendszeresen visszajárnak, akinek hívó szavára bárhonnan hazajönnek, ha segíteni kell, akit a ballagók hatalmas tapssal, sírva búcsúztatnak, pedig kisdiákként még sokszor úgy érezték, nem fogják túlélni óráit. Olyan tanár, aki megtanít küzdeni, akinek kemény álarca mögött az iskoláért és a diákokért dobogó szív rejlik. Tanártársainak a kitartás és következetesség példaképe, aki a közösségért él és dolgozik. Diákjainak a mester, aki megtanít mindarra, ami az életben a legfontosabb: kemény munka nélkül nincs eredmény, küzdelem nélkül nincs siker, közös akarat és együttműködés nélkül nincs győzelem", méltatta kollégáját Pataki Enikő.
A hagyományoknak megfelelően a ballagás a Szózat eléneklésével ért véget. Csütörtökön összesen 176 maturandus intett búcsút a Kölcsey Ferenc Főgimnáziumtól.
szatmar.ro

Történelmi emlékek lépten-nyomon (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 2.)
Hunyad megye református esperese, Zsargó János vajdahunyadi lelkipásztor szerint a szórványban az egyháznak a magyarság megmaradásáért is sokat kell tennie, a legtöbb településen a templom az egyetlen gyülekezőhelye a magyar közösségnek. A Hunyad megyei, közel tizenötezer – kétharmad részben római katolikus – magyar ajkú lakosságból négyezerhatszáz vallja magát reformátusnak tizenhat önálló gyülekezetben, ebből háromezren városon élnek, ahol sok a bevándorló, körükben az összetartás sokkal kisebb, mint a falvakon, ahol igyekeznek a hagyományokat megőrizni.
Zsargó János: Városon mindenki hozta a maga vidékéről a saját szokásait, sokan jöttek Székelyföldről, de Szilágyságból, Bihar megyéből, a Nyárád mentéről is, azonban azt tapasztalom, hogy falun és városon is igény van az egyház iránt. A lelki megerősödést várják tőle, hogy megmaradhassanak. Igyekszünk lelki- és nemzetmegtartás szempontjából is eleget tenni. Ha a statisztikai adatokra tekintünk, akkor látjuk, hogy két-három nemzedéken belül esetleg néhány templomot be kell zárni, de tudjuk és továbbadjuk hitmegtartó erőként, hogy a jövendő az Úristen kezében van. Vajdahunyadon száz évvel ezelőtt Gál Sámuel lelkipásztor leírja, hogy az 1614-ben a Bethlen család által épített ősi templomban pünkösd első napján hatan vannak és vesznek úrvacsorát egy százlelkes gyülekezetből. Jelenleg kilencszázan vagyunk Vajdahunyadon, vasárnaponként százhúszan-százharmincan hallgatják Isten igéjét. A Maros mentén és a Cserna völgyében csak Vajdahunyad és Déva nagyobb gyülekezet, egy másik erősebb vidék a Zsíl völgye, de az elmúlt húsz év alatt ezeknek a gyülekezeteknek a fele eltűnt. Vajdahunyadon, ahol jelenleg az ötvenezres lakosság csupán öt százaléka beszél magyarul, fele református, fele katolikus, idén nyolc konfirmandusunk volt, ez elég szép szám, a tavalyi egyhez képest, azelőtt három, előtte meg egy sem volt. Ez viszonyítás kérdése, mert amikor én 1980-ban konfirmáltam, több mint negyvenen voltunk, és azután hatvanig, hetvenig is felment a konfirmandusok száma évente. Sajnos, általános jelenség más gyülekezetekben is. A hatvanas években indult fejlődésnek a vaskohászat, ezért arra az időre tehető a bevándorlás, akik akkor jöttek, azok most hatvan-hetven évesek, a következő generáció már keveset fogott ki a vasgyár életéből. Annak idején húsz-harmincezer ember dolgozott ott, de a gyár összeomlott, munkalehetőség nincs, sokan elmennek külföldre. Falvainkban kis lélekszámúak a gyülekezetek, több helyen nincs lelkész, a közeli városból szolgál be a lelkipásztor. Ilyen Lozsád is, közel tizenöt éve nincs a gyülekezetnek saját lelkésze. Lozsád olyan helyen épült, ahol időnként csúszik a föld, sok családi házban hatalmas károk keletkeztek, a talajmozgás érintette a templomot is, de az RMDSZ segítségével sikerült pályázni, így a templomot nagyrészt megmentették. A faluban száz lelkes a gyülekezet, a parókiája lakhatatlan.
Lozsád Piskin, a Sztrigy felett átnyúló hídról, ahol Bem tábornok megvívta dicső csatáját 1849 februárjában a császári csapatokat vezető Puchner ellen, és megvédte Erdély déli kapuját, látni a romos állapotban éktelenkedő egykori csárdát, amelynek kertjében több száz honvéd lelte nyughelyét. Erdély történelmének emlékei lépten-nyomon megszólítják az arra utazót, Déva száz-százötven km-es körzetében nemesi kastélyok, kúriák, templomtornyok őrzik a Hunyadi, Bethlen, Apafi, Bornemissza, Gyulay, Ocskay, Kún, Barcsay, Kendeffy családok emlékét, a névsor mögött az elmúlt fél évezred történése, építkezés, rombolás, újraépítés húzódik. Piskitől Szászváros irányában Tordosnál kell letérni Lozsád felé, a faluról a szájhagyomány többféle emléket őriz: talán nem is ott alakult, ahol ma található, s tán a török betörések után kapták székely katonák vitézségük jutalmául. Lozsád Mărtineşti községhez tartozik, a föléje magasodó Măgura-domb a helyi románság szent hegye, ahol az Úr színeváltozása-kolostorban ottjártunkkor, május 9-én Szent Miklós ünnepét ülték. A vegyes házasságban élő Bökös Árpád is éppen oda készült feleségével és két gyermekével, Alexia Máriával és Chiril Árpáddal. A kapuban röviden csak annyit tudtunk meg tőle, a fiatalok sokan elmentek a faluból, ő otthon maradt, azt pedig nem tudja, mikor van református istentisztelet, mert ő az ortodox templomba jár. Magyar iskola már nem volt, amikor ő kezdte, román is csak elemi, azóta az is megszűnt. „Húzzuk egyik napról a másikra, gazdálkodunk, így élünk.” Csuka Irénnel már jobban megy az ismerkedés, ő nem készül a Măgurára. Kéthetente, amikor a százvárosi lelkész Lozsádra jön, elmegy az istentiszteletre, ő az egyik a hat-hét templomba járó helyi reformátusból. A családban lozsádiasan beszélnek, ha kérdik tőle, evél tojást?, válaszol, ráér, mert már megdagasztá a kenyeret, de velünk átvált „a máshonnan jövőnek kijáró beszédre”, azt mondja, csak egymás között tartják a régi nyelvet. Csuka Irén 1954-ben született, kifogta a magyar elemi iskola utolsó éveit, ötödikben Szászvárosban folytatta az iskolát románul, majd Ploieşti-en tanulta a műanyag-feldolgozó szakmát. Meséli, a templom nyolc évig be volt zárva, aztán felújították. „Az istentiszteleten, ha ünnep van, harmincötön, negyvenen gyűlünk össze, máskor, vasárnap ötön-haton, tízen nagyon ritkán. Összesen lehetünk kilencvenen reformátusok a faluban, sok a vegyes házasság, a három lányom is mind vegyes házasságban él. Egy unokámmal magyarul beszélek, a többiekkel nem tudok. A férjem harói volt, ott valamikor volt magyar iskola, de az ő idejében már nem. A Csuka úgy volt beírva, Ciuca, ott meg kellett változtatni a neveket, nálunk nem.”
Andrásfalva messze van
A Dévához közeli Csernakeresztúron a magyar lakosság 99 százaléka bukovinai székely, mind az öt faluból származtak ide, de a többség andrásfalvi, kevesebben vannak Istensegítsről, Fogadjistenről, Hadikfalváról, Józseffalváról. Amióta 1910 körül ide telepítették, mindig működött itt hagyományőrző csoport, énekkar, színjátszó csapat, dalárda, a leányegyletekben táncoltak. A kommunizmus alatt megszűntek ezek, de a kilencvenes évek elején újra fellendült a néptánc és az ének. A csernakeresztúri hagyományőrző néptánccsoport vezetőjével, Szabó Juliannával a csernakeresztúri magyarok életéről beszélgettünk.
Szabó Julianna: Csernakeresztúr Árpád-kori település volt, ami nagyon elrománosodott. A bukovinaiak idetelepülésétől változott az arány, jelenleg 1400 lakosa van a falunak, 65 százaléka magyar. Nyolc-kilencszáz magyar katolikus van, laknak itt még reformátusok is a régi időkből. Nagyanyám andrásfalvi, nagyapám hadikfalvi, leányul, legényül kerültek Dévára, itt házasodtak össze. Déván hamarabb történt a kitelepülés, később váltottak telepeket Csernakeresztúron. Nagyszüleim sokat meséltek, miként jöttek szekerekkel Bukovinából. Azért kellett eljönni, mert nem volt megélhetőségük. Nagy családok voltak, tíz-tizenkét gyermekkel, és akik eljöttek Dévára, szívesen fogadta az akkori bíró, jó föld volt a Maros mentén, és ment a hír hazafelé, hogy itt meg lehet élni belőle, és jöttek a többiek is. Van egy táncunk, amit hétfélésnek neveznek, édesanyám azt mondta, ezzel borozdolták ki (mérték ki a barázdákat – szerk. megj.) Csernakeresztúrt. Ez nagyon régi tánc, hét féle tánc van benne. Bukovinában többféle nemzetiséggel éltek együtt, mindeniktől átvettek valamit, és sajátjuknak tekintik. 1994-ben jött hozzánk Kóka Rozália, bukovinai gyökerű néprajzkutató, ő volt a mentorunk, azt mondta, annyi kincs van itt, össze kellene gyűjteni, csoportot alakítani. Az ő segítségével írtuk meg az első pályázatot, így vettük meg a tájházat. Az öregek összegyűjtötték a Bukovinából hozott tárgyakat, ott vannak kiállítva. A Csernakeresztúri Hagyományőrző Egyesület a ház tulajdonosa, melyet sokan látogatnak. Csernakeresztúron működik magyar óvoda és elemi iskola, a nagyobbak Dévára ingáznak a Téglás Gábor iskolába, aki ötödikben magyarul folytatja, az úgy is érettségizik. Sokáig mondták nekünk, hogy csángók vagyunk, még a Tatros Forrásánál Fesztiválra is meghívtak, aztán rájöttek, nem is vagyunk csángók, és nem mentünk többet. Eljárunk a Bukovinai Nemzetközi Néptánctalálkozóra. Olyankor van, aki hazalátogat az ősei falujába, de ott már nincs senki, utolsóként Szemcsuk István bácsi halt meg két éve, az ő gyermekei már nem tudnak magyarul.
Böjte atya gyermekei
Szászvárosban az iskolaépítő Kún Kocsárd, az EMKE alapító tagja emléktáblája megtekintése után utunk a Dévai Szent Ferenc Alapítvány által 1999-ben indított Szent Erzsébet Gyermekvédelmi Központba vezetett. Az egykori ferences rendházban működő bentlakásotthonban jelenleg nyolcvan nehéz sorsú óvodás és elemista mindennapjait teszik szerethetőbbé a nevelők, köztük a csíkszentdomokosi Fazakas Rozália, aki egy életében bekövetkezett változás után döntött úgy, hogy hivatásszerűen foglalkozzék gyermekneveléssel, oktatással.
Fazakas Rozália: Tíz évvel ezelőtt láttam egy műsort a Duna Televízióban Csaba testvérről, és az nagyon meghatott. Írtam egy levelet Dévára, amiben jeleztem Böjte atyának, hogy szeretnék nevelőként dolgozni valamelyik házban. Két hét múlva érkezett a válasz, hogy elmehetek megnézni a tevékenységet. Szászvárosban nevelőhiány volt, így kerültem ide, ahol nem ismertem senkit, semmit. Nagyon megszerettem a munkámat, a gyermekeket.
A szászvárosi gyermekvédelmi központ gyermekei többségében román anyanyelvűek, akik magyar óvodában és elemi iskolában tanulnak, ötödiktől a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban folytatják tanulmányaikat. Olyan családokból származnak, ahol éheznének, esetleg bántalmaznák őket, ez az egyetlen esélyük, hogy táplálkozzanak, ruházkodjanak, tanuljanak – mondják a nevelők. Ünnepeken, amikor a szülők közül is többen eljönnek, két nyelven miséznek a templomban, magyarul és románul. A kert áldásaiból jut zöldség és gyümölcs az asztalra, jó szóból és szeretetből pedig annyi, amennyit ezek a gyermekek eddig soha nem tapasztaltak. Minden bizonnyal így van a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mind a hetvenkét iskolaházában, napközijében, bentlakásotthonában, ahol Erdély-szerte több mint kétezerháromszáz gyermek menekül meg a nélkülözéstől és szeretet hiányától. Egyetlen református Kitiden
Kun Árpád nyugalmazott református lelkésszel a vajdahunyadi magyar házban találkoztunk. Miután megmutatta a szász erődtemplomokról készített fotóiból állított kiállítást, a gyülekezetek fogyásáról beszélt, és arról, hogy ezelőtt kétszáz évvel huszonkilenc lelkész nevét jegyezték fel Hunyad megyében, most tízen szolgálnak. Kun Árpád 1969–2007 között szolgált Kiskujonban, Melegföldváron, Székelykövesden, Magyarkájánban, Lozsádon, Bácsiban, 1987-től él Vajdahunyadon. Kun Árpád: A szórványban élő meg akarja tartani az anyanyelvét, de keveset beszél magyarul. Egyfajta kevert identitással rendelkeznek, nem is csoda, hisz vannak települések, ahol ötven-hatvan éve nincs magyar iskola. Van egy falu, Kitid, ahol egyetlen református asszony él, az 1928-ban született Ravisaniné Farkas Piroska, akit évente egyszer-kétszer meglátogatok, Bibliát olvasunk. Kun Árpád gondolataival, a kevert identitás valóságtartalmának megtapasztalt tudatával, kissé szomorúan, de sok szép emlékkel tértünk haza Sepsiszentgyörgyre. Kitid templomát lebontották 1960-ban, köveiből téeszistállót építettek, már csak a templom vázlatrajza maradt fenn Debreceni László albumában. A többi Piroska néni emlékezetében él. Rajtunk, tömbben élő magyarságon is múlik, hogy a szórványlét ne váljék csupán emlékezetté, hogy a Dél-erdélyi magyarság, ha nem is gyarapszik, de legalább megmaradjon.
Fekete Réka
Előző: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. máj. 23.
Hétköznap és ünnep (Magyarnak lenni Hunyad megyében - 1.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SZKT: megnevezte csapatát Kelemen Hunor
A Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) szombati marosvásárhelyi ülésén Kelemen Hunor javaslatot tett az RMDSZ miniparlamentjének az ügyvezető elnök és a hét alelnök személyére. A nyolctagú testület a főtitkárság „utódintézményét”, az ügyvezető elnökséget irányítja majd. A szövetségi elnök jelöltje az ügyvezető elnöki tisztségre Kovács Péter jelenlegi főtitkár. Az alelnökök: Magyari Tivadar (oktatás), Hegedűs Csilla (kultúra), Bodor László (országos programok), Székely István (társadalomszervezés), Ilyés Gyula (önkormányzatok), Nagy Zoltán (területi szervezetek) és Geréd Imre (ifjúság). –
„Ezzel a csapattal szeretnék együtt dolgozni a következő négy évben. Az együtt szó mindig fontos volt a szervezetünkben, azt gondolom, hogy az emberek, akit felkértem, el tudják látni a feladatukat” – mondta Kelemen Hunor. Az SZKT szombaton titkos szavazással dönt a jelöltekről.
Politikai beszámolójában az RMDSZ elnöke ismertette a választási törvények módosulásait. Mint ismert, az egyik újdonság, hogy a megyei önkormányzatok vezetőjét a megyei önkormányzat választja meg. „Bár a mi szempontunkból az lett volna jó, ha közvetlenül választják az elnököt, ez is jó nekünk. Ha erős frakciókat tudunk megválasztani Maros, Szatmár és Bihar megyében, nem kizárt, hogy mi vezessük e megyéket. Olyan esélyt kaptunk, adtunk magunknak, amellyel élnünk kell” – jelentette ki a politikus.
A parlamenti választási törvénnyel kapcsolatban elmondta: bevezetik az RMDSZ által javasolt alternatív küszöböt, amely szerint egy párt akkor is bejut a törvényhozói testületbe, ha legalább négy megyében megszerzi a szavazatok 20 százalékát.„Nekünk azonban az öt százalék meghaladására kell készülnünk és nem az alternatív küszöb elérésére, mert az erdélyi magyarság megérdemli, hogy ott legyen a román parlamentben” – szögezte le.
Kelemen közölte: bár nonszensznek tartja a liberálisok bizalmatlansági indítványát, mivel ellenzékben van, az RMDSZ nem fog ellene szavazni. A politikus ugyanakkor bírálta a külügyminisztériumot, mert a kisebbségek meghívása nélkül szervezett kisebbségi konferenciát Kolozsváron. Bejelentette azt is, hogy jövő héten az Egyesült Államokba látogat, ahol alkalma lesz több amerikai politikussal beszélni és tájékoztatni őket romániai magyarság és a kisebbségek helyzetéről. Külön kitért Csíkszereda házi őrizetben lévő polgármesterének és alpolgármesterének helyzetére, akikkel szolidaritást vállalt.
Az SZKT ülése a hozzászólásokkal folytatódott.
Antal Erika
maszol.ro

Ballag már a… nem is olyan vén diák
Tegnap reggel nyolc órakor ünnepélyes keretek között utoljára csengettek be a Csiky Gergely Főgimnázium tizenkettedikesei számára. A szépen feldíszített osztálytermekben megkezdődött az utolsó osztályfőnöki óra, majd ez után, kilenckor vonultak ki a végzősök az udvarra, és kezdetét vette az évzáróünnepség.
Négy osztály végzett idén: három elméleti (matematika–informatika, közgazdaság és turisztika) és egy szakiskolai (autómechanika). Az iskola igazgatónője, Hadnagy Éva, valamint a meghívott vendégek jókívánságokkal és jó tanácsokkal engedték útjukra a végzősöket. Pellegrini Miklós helyettes főtanfelügyelő szavaival élve „Az ahogy 10 év múlva vagy 20 év múlva hogy fogunk kinézni, attól függ, hogy ma, holnap és holnapután mit teszünk, mit gondolunk – még ha nem is tesszük – és hogyan viselkedünk, elsősorban társainkkal. […] Minden tettünk és minden gondolatunk elsősorban a szeretet által legyen megbélyegezve”. A diákokat Király András, az Oktatási Minisztérium államtitkára és Cziszter Kálmán városi tanácsos (RMDSZ) is ellátták a ballagókat útravalóval, arra biztatva őket, hogy minden élethelyzetben törekedjenek a maximumra.
A vendégek között jelen volt még Lipták Julianna, a szülői bizottság elnöke, Matekovits Mihály, az RMPSZ Arad megyei szervezetének elnöke, Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője. És mivel az iskolába lengyel küldöttség is érkezett, a vendégek sorában köszönthettük Jadwiga Lewandowskát, a Łodz-i 13-as számú Bem József Általános Iskola igazgatónőjét.
A beszédek és a kulcsátadás után sor kerülhetett a díjak átadására is, ahol az osztályok legeredményesebb diákjai kaptak elismerést – akadt, aki többet is. Kovács Henrietta 12. A osztályos tanuló 9,80 feletti átlaggal végezte a négy évet, ráadásul végig osztályelső volt. A különdíjaknál is őt szólították először, hiszen neki járt a Wieser Tibor-díj. A Bolyai Farkas-díjat Szabó Izabella kapta, szintén a 12. A-ból. Az iskola különdíját olyan tanulóknak osztották ki, akik végig aktívan részt vettek az iskolai életben: Bálint Bernadett (12. B), Kiss Zsuzsanna (12. A), Pálfi Kinga (12. C) és Kiss Evelin (12. B). A számos különdíj és díjazott között természetesen ott voltak a Csiky-csuky és az iskola holnapjának elköszönő szerkesztői is – összesen tíz diák kapott Böszörményi Zoltán által felajánlott díjat –, valamint gazdára talált a dr. Vekov Károly-díj is, Bakai Kitty személyében. És persze díjazták azokat is, akik tevékenységükkel öregbítették az iskola hírnevét – többek között Bálint Bernadettet, aki hatalmas taps közepette vette át a diplomát. Ha valamennyi díjazott diák nevét nem is tudtuk felsorolni, valamennyiüknek (azoknak is, akiknek neve ma nem hangzott el a ballagáson) gratulálunk, sok sikert kívánunk az előttük álló érettségi és életvizsgákhoz!
A végzős osztályok búcsúprodukciója következett, azaz egy-egy közösen előadott dal, végül Király Árpád főesperes és kanonok adta áldását a jelenlévőkre. A három líceumi osztály elénekelte Demjén Ferenc Kell még egy szó című dalát, és ezek után már csak a virágok átadása, a szülők, rokonok, ismerősök és barátok gratulációja maradt hátra – a kellemes kavalkád minden ballagás végén.
Gál Zoltán
Nyugati Jelen (Arad),

Székelyföld képes
A szórványt menteni kell – bármi áron
A külpolitika, a tudásátadás és a szórvány voltak a Cselekvési alternatívák Székelyföldön című tanácskozás második napjának középpontjában. A Domokos Géza Egyesület által szervezett találkozón elhangzott: a szórványt bármi áron meg kell menteni.
Barabás T. János, a budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója azt mondta: a követező tíz évben olcsóbb lesz az energia, enyhülnek a feszültségek, és több nyugati cég költöztet gyárakat a térségbe.
Kolumbán Gábor, a székelyudvarhelyi Modern Üzleti Tudományok Főiskola tanára szerint előtérbe kell helyezni a „szociális gazdaságot”, amelynek nem a mindenáron történő profitszerzés a célja, hanem az, hogy értelmes munkát adjanak az embereknek.
– Székelyföld képes előállítani saját élelmiszerszükségletét. Ehhez fel kell tárni a hagyományos tudást és természetközeli, ún. low-technológiával, a saját értékek és érdekek menti összefogással be kell indítani a termelést – vélekedett az egyetemi oktató.
Demeter László, a megyei tanács szórványügyi programvezetője kijelentette: nincs az a pénz és energia, amelyet nem érne meg befektetni, hogy a szórványt megmentsük, mert „nélküle Székelyföld egy sziget lesz, amit lassan, de biztosan elnyel a tenger”.
Erdély András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Csernáton örökbe fogadta
Úgy élnek nagy kortársaink az időben, mint felkiáltó jelek. Mindig így volt és nagyon reméljük, minden pusztítás ellenére így is lesz még sokáig az embert vallató tereken. Ezzel sem fedeztem fel sokat, csak magamnak esetleg. Azzal viszont elégedett lehetek, hogy 1969 őszén „felfedeztem” Gál Sándort Sepsiszentgyörgyön, 85 éves korában. Az egykori traktoriskolában élt egy padlásfészerben az 1849-es honvéd hős Gál Sándor ezredes testvérének unokája, hat négyzetméteres mozgástérben.
Megtűrt volt az egykori hajómérnök az intézetben, nem zavart ő már senkit, egy vaságy körül, alatt, fölött voltak a könyvei... Nem sorolom. A nyomorúság szintjét sem bolygatom. Hallottam róla, ahogy mások is tudtak néhányan Horthy Miklós egykori hajómérnökéről, de a kommunista gyom- és nyomorrendszerben megfeledkezett róla a világ.
Mosollyal fogadott, ültetett volna is le, ám nem volt hova. Fiatal újságíró meg ilyesmi voltam, talán zavart kérdéseimre meg látogatásom mibenlétére mondotta, a Doppler-féle antinómiákkal foglalkozik, mutatta is nyalábnyi kéziratát ebben a témában; nem panaszkodott, hogy senki nem kapta föl a fejét a dolgozat olvastán. Magam sem.
– Elvagyok itt, megtűrnek – mondotta. Mosolyát ma sem feledem, őt magát sem. Hihetetlenül értelmes tudós volt. Rövid ideig a helyi, igen híres textilgyárban is dolgozott, többet a Június 11 helyi vállalatnál, ahonnan nyugdíjba is ment. A rendetlen rendszer kivetette magából. A takarítónő révén tartotta a kapcsolatot akkor már a világgal, kifli, tej, szappan erejéig. Nem bántom a városom egy szóval sem, hogy megfeledkezett róla. Írtam egy jegyzetet akkoriban a helyi Megyei Tükörben. Szép szerelmemmel rendszeresen vittünk neki ételt, látogattuk. Az iskolaigazgató attól a naptól, hogy a lap tudomásul vette hollétét, naponta háromszor ételt küldetett neki, ruhaneműt.
Áldja az ég őt ezért. Mostanában szakemberek is foglalkoztak vele, így Miholcsa Gyula matematikus. Még három évet élt akkor. 1972-ben vette és vitte magához a híres Haszmann-család Csernátonba, nyugodni. Tegnap Gogánváralján avatták emléktábláját szülőháza falán. A falu tájházat rendez be, abban lesz egy sarok Gál (Gaál) Sándor emléktárgyaival. Emlékeink biztos, megbecsült pontja az álló időben. Nyugodjék immár Székelyföldön.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ortodox pünkösdöt ünnepeltetnek a magyar diákokkal
A Maros megyei tanfelügyelőség utasítása ellenére egyes iskolaigazgatók az ortodox pünkösdöt ünnepeltették meg több vásárhelyi tanintézet magyar nemzetiségű tanulójával és pedagógusával.
A diszkriminatív és cinikus intézkedést több katolikus és református tanár is jelezte, olyan, akit az iskola vezetősége arra kötelezett, hogy pünkösd hétfőjét ne május 25-én, hanem június elsején ünnepelje. A névtelenségbe burkolózó pedagógusok mellett Kerekes Szilárd, a Liviu Rebreanu Általános Iskola történelemtanára és egyben az Iskola a Dombon Egyesület elnöke közleményben szóvá is tette, hogy a gyermeke iskolájában, a Bernády György Általános Iskolában valamint az Elektromaros szakközépiskolában csak az ortodox ünnep számít szabadnapnak. A legtöbb etnikailag és felekezetileg vegyes iskolában mindenki a saját pünkösdjét ünnepelhette, míg a Művészeti Gimnázium vezetősége mindkét hétfőt szabaddá tette.
Kérdésünkre, hogy egyes iskolaigazgatók miért nem tartják tiszteletben az etnikai és vallási kisebbségek jogait, Ştefan Someşan főtanfelügyelő meglepettnek bizonyult, hisz egyetlen ilyen visszás helyzet sem jutott tudomására. Mint mondta, ő maga szólította fel az iskolaigazgatókat, hogy a magyar tagozatnak egy héttel korábban adják ki a szabadnapot. „Nem jön, hogy higgyem, hogy gondok lettek volna, hisz megmondtuk: az egy helyett senkinek nem jár két szabadnap, de azt az egyet akkor vehesse ki, amikor ünnepel. Elsősorban a diákok érdekeit tartottuk szem előtt, így elvétve előfordulhatott olyan eset, hogy egyik-másik, román tagozaton is leadó tanárnak be kellett mennie dolgozni május 25-én. De nem hinném, hogy ha megkért volna egy éppen lyukasórán lévő román kollégát, az ne ugrott volna be helyette” – próbálta tisztázni a helyzetet a főtanfelügyelő. Someşan fülébe azok az esetek sem jutottak el, amikor magyar tanárok által oktatott teljes magyar osztályokat kényszerítettek május 25-én iskolába az igazgatók, azért, hogy az iskola „egységesen, június elsején ünnepelje a pünkösdöt”.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Székelyföld helye a világban
A fejlesztéspolitikában szükséges szemléletváltásról, a székelyföldi társadalom szerkezetének jellemzőiről, a területi autonómia esélyeiről geopolitikai kontextusban, szórvány és tömb viszonyáról esett szó azon a kétnapos konferencián, amelyet a Domokos Géza Egyesület szervezett Cselekvési alternatívák Székelyföldön címmel Sepsiszentgyörgyön a megyeháza kis gyűléstermében szerény részvétel mellett csütörtökön és pénteken.
Behozni a lemaradást
Magyarország kormánya támogatja a Székelyföld gazdasági felemelkedését célzó kezdeményezéseket, az ugyanis a külhoni magyar régiók megerősödésének feltétele – jelentette ki Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai főkonzulátusának képviselője. Biró A. Zoltán egyetemi tanár az általa vezetett székelyföldi kutatóintézet eddigi tapasztalatainak összegzésére tett kísérletet a térségi elitek szempontjából. Közép- és Közép-Kelet-Európában a vidéki térségek stagnálnak, ez jellemző Székelyföldre is: a fejlesztéspolitikai indexek nem túl jók, az életminőség nem változott jelentősen, a kilátások kedvezőtlenek. A vidéki térségek felzárkóztatásában megvannak a kedvező tényezők, az előnyök, de léteznek visszafogó tényezők is. Bár azt szokták mondani, hogy fejlesztéspolitikában a pénz, illetve a szakértelem hiánya a legnagyobb hátrány, a székelyföldi társadalom mélyszerkezetében van néhány olyan emberi tényező, amely adott helyzetben előny ugyan, de a technicista szemléletű fejlesztéspolitikában – amely pénzszerzésre, szervezésre, látható eredményre összpontosít, és abból indul ki, hogy a fejlesztésekhez majd igazodnak az emberek – visszafogó tényező lehet. Ilyen az egyén, a családok ciklikus tevékenységéből adódó rövid távú tervezés, amely, bár biztonságot jelent, nem kifejezetten kockázatvállalással járó piacgazdasági szemlélet. Változott a tanuláshoz való viszonyulás is: jelenleg csak annyit tanulnak az itt élők, amennyi rövid távon hasznos lehet számukra, és a megszerzett tudás hasznosítását is csak hivatalos munkaviszony keretei között képzelik el. Ezek a tényezők nem feltétlenül korlátok, hanem előnyök is, például biztonságot, egyensúlyt, természetközeliséget is jelentenek, de hátrányok lehetnek a jelenleg uralkodó technicista szemléletű fejlesztéspolitikában. Ezért Biró A. Zoltán úgy véli, a térségre, annak társadalmi szerkezetére ráépülő fejlesztéspolitikára lenne szükség. Példaként említette a biogazdák szervezkedését, amely a térség egyik jellemzőjére, a természetközeliségre épül.
A kisebbik rossz
Az autonómia hosszú folyamat eredménye, egynéhány példát leszámítva – például Grönlandot, amely nem kérte, mégis megkapta azt – ritkán fordul elő, hogy azonnal elérjék – mutatott rá Tóth Norbert. A Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója geopolitikai szempontból latolgatta a székelyföldi területi autonómia esélyeit. A világból vett példák alapján kijelentette: az anyaország léte, támogatása sok esetben lélektanilag visszafogja az autonómiáért küzdő közösséget, több az olyan sikeres autonómiatörekvés, ahol nincs anyaország. Úgy vélte, a központi államvezetések autonómiával szembeni ellenállása akkor szűnik meg, amikor választásra kényszerülnek, és a kisebbik rosszat látják abban. Kérdés, hogy a területben gondolkodó Romániának lesznek-e a jövőben olyan igényei, amelyek nyomán választásra kényszerülhet – vetette fel. Újságírói kérdésre válaszolva elmondta: a Moldovai Köztársaság és Románia viszonya csak azért is érdekes, mert Moldovában már van működő autonómia, a gagauzoké.
Mérsékelt derűlátás
A nagy államok kiváltsága a hosszú távú stratégia, a kis államok – mint Magyarország, Románia – legtöbb tízéves távokban gondolkodhatnak. Ekkora időszakra – a világban zajló események elemzése alapján – Közép-Kelet-Európa államainak lakói mérsékelten derűlátóak lehetnek – állapította meg Barabás T. János. A budapesti Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója szerint a jelenlegi külpolitika startpontja 2008: az amerikai pénzügyi válság kezdete, az orosz–grúz háború, Kína gazdasági nyitása jelentette a fontosabb fordulópontokat. Azt követően az amerikai pénzügyi elit áttételes eszközökkel próbálja biztosítani elsőbbségét, az pedig, hogy az USA egyre kevésbé függ a külföldi energiaforrásoktól, azt jelenti, egyre távolságtartóbb lesz külpolitikai ügyekben. 2008 egyik következménye Oroszország agresszívvé válása, a Nova Russzija-álomról, úgy tűnik, lemondott Moszkva, de pénzügyileg egyre nagyobb bajban van, hiszen gazdaságát nagy részben az energiakivitelre alapozza. Az ukránkérdés – Barabás szerint – hibrid békévé alakul, Oroszország ugyanis azért ragaszkodik Ukrajnához, mert úgy érzi, ha csökken befolyása felette, megszűnik nagyhatalomnak lenni. Európa helyzetét elemezve, Barabás szerint az elkövetkező évtized során a gyáripar kitelepedik Kelet-Európába, emiatt Magyarország, de Románia is akkor lehet sikeres, ha fejleszti információs technológiáját. A két ország egymástól való függése megugrott, közös érdekeik is komolyak, emiatt az országok közti feszültség csökkenni fog, a gazdasági kapcsolatok pedig egyre erősödnek – vonta le a következtetést.
Székelyföldi modell
Ha a külpolitikai elemző a high tech szempontjából az információs technológiához való felzárkózás szükségességét hangsúlyozta, Kolumbán Gábor egyetemi oktató a low tech felől közelítve mutatott be egy lehetséges székelyföldi jövőképet. A globális gazdaság számára a profit a fontos – Kolumbán szerint viszont van értelme olyan dolgokkal foglalkozni, amelyek nincsenek a globális gazdaságban. Ilyen az általuk kidolgozott székelygyümölcs- modell, melynek a lényege: megélhetést biztosító gazdálkodást fenntartani a hagyományos tudás segítségével. A gyümölcstermesztéssel foglalkozók számára kifejlesztenek néhány modellterméket, szakmai segítséget biztosítanak, ehhez hozzáteszik a marketingmunkát, a többi attól függ, hogy egy közösség képes-e összefogni, társulva előbb lépni. Jó példa akad most már erre (Székelyudvarhely, Székelykeresztúr környékén, Kolumbán szerint ott nyitottabbak az emberek), bizonyítván, a természetközeli megélhetési formának is van helye a globális világban. Szerinte az elkövetkezőben a székelyföldi emberek 20–30 százaléka integrálódik a globális gazdaságba, 15–20 százaléknyi a sikeres regionális és helyi gazdaságokban tevékenykedik (megjegyezte, Székelyföld önellátó lehetne, hiszen itt minden megterem, ami a megélhetéshez szükséges, a kényszerérett banánnál például egészségesebb az alma), a többiek a klasszikus gazdaságokban találhatják meg helyüket, mint a turizmus, szolgáltatások. Ennek eléréshez azonban magas minőségű oktatási és egészségügyi rendszer szükségeltetne. Élet szórványban
Az erdélyi magyarság stratégiája nem az kell hogy legyen, miként fogunk eltűnni innen vagy onnan, hanem erősíteni azt, ami van – hívta fel a figyelmet Demeter László művelődésszervező, Kovászna Megye Tanácsa szórványprogramjának felelőse. A szórványprogrammal immár hat éve foglalkozó Demeter László szerint a Kovászna és a Hargita megyei tanács kezdeményezése esetleges, nincsenek elegen ahhoz, hogy hatékonyan foglalkozhassanak a kérdéssel. Úgy látja, az erdélyi magyar szórványközösségek megmaradásához nem elég a „belső anyaország” felelősségvállalása, társulnia kellene Magyarországnak, illetve az egész Kárpát-medencének. Egymás öntudatának erősítését, a szórványbeli magyarok létének kiszámíthatóságát tartja megoldandónak, ehhez a család és az egyház mellett a gazdasági szereplők megjelenését véli szükségesnek. Példaként a piski csárda sorsát hozta fel: nemzeti emlékhelyünk egyre romosabb állapotú, és nem akad a turizmusban, vendéglátásban érdekelt magyar vállalkozó, aki működtetné. De keserű tapasztalatként hozta fel, hogy Hunyad megyében található olyan Mol-benzinállomás, ahol egyetlen alkalmazottt sem beszéli a magyar nyelvet, vagy magyar vállalkozó által működtetett panzió, ahol csupa román alkalmazott dolgozik. De ott van a magyar templomokban tartott kétnyelvű mise is. Különleges a szórványbeli magyar iskolák helyzete, melyek nem valamely stratégia mentén alakultak ki, hanem lelkes emberek – mint Böjte Csaba – kezdeményezésére, és a Nemzetstratégiai Kutató Intézet gyöngyhalászat-kezdeményezése e nehezen alakított és még nehezebben fenntartott kollégiumok felszámolásához vezethet. Mindezek olyan kérdések, melyeken jobban el kellene gondolkodni, Demeter László szerint ugyanis, ha a szórvány felszámolódik, Székelyföld elszigeteltté válik, és kérdéses, fenntartható lesz-e a nagy román tenger közepén.
FARCÁDI BOTOND, VÁRY O. PÉTER
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csorbítaná a kisebbségi oktatási jogokat a készülő tanügyi törvény
A kisebbségi oktatásban csak elemiben tanítanák idegen nyelvként a román nyelvet, és ismét románul oktatnák a történelmet és a földrajzot.
enátus oktatási bizottsága elé került az új tanügyi törvénytervezet, amely Markó Béla, a bizottság tagja és Király András oktatásügyi államtitkár szerint a jelenlegi formájában olyan paragrafusokat tartalmaz, ami egyértelműen visszavenne a kisebbségi oktatás számára kiharcolt, a jelenleg érvényben levő oktatási törvényben szereplő jogokból.
Markó Béla megkeresésünkre elmondta, a szenátus oktatási bizottsága elé került tervezet tulajdonképpen nem új, hanem arról a tervezetről van szó, amelyet 2010-ben Ecaterina Andronescu párhuzamosan dolgozott ki a jelenleg érvényben levő tanügyi törvénnyel, amelyet a Boc-kormány felelősségvállalással, az RMDSZ támogatásával fogadott el.
Király András kérdésünkre kifejtette, az új tanügyi törvénytervezet a szenátusi bizottságban megvitatásra való bocsátása nem volt leegyeztetve. „A parlamenttel való kapcsolattartásért felelő személyként tudom, hogy a szenátus tanügyi bizottsága tagjainak kiosztottak egy törvénytervezetet, egy elképzelést, ami nem más, mint a 2011-es törvénynek a szenátusban elképzelt módosítása. Tehát a szenátusi vita során a tanügyi bizottság egy sor módosító javaslatot fogalmazott meg hosszú idő alatt, és ennek az lett a következménye, hogy a kormány véget vetett ennek a folyamatnak azáltal, hogy 2011 elején felelősségvállalással elfogadta a tanügyi törvényt. A tervezet közvitára bocsátása előtt a szenátus tanügyi bizottsága megvitatja és véleményezi azt. A bizottság most ismerkedik a tervezttel, mert összetételét tekintve ez nem az a bizottság, amely a korábbi ciklusban foglalkozott ezzel a verzióval, hiszen a 2012-es választásokat követően megváltozott a bizottság személyi összetétele” - magyarázta az államtitkár.
Miért kell új törvény?
Király elmondta, az új tanügyi törvény elfogadásának kérdése annyira nem meglepő, mert kormányzati szinten régóta szó van egy új tanügyi törvény kidolgozásáról, életbe léptetéséről. „Jelenleg érvényben van egy olyan tanügyi törvény, aminek számos cikkelyét nem is sikerült életbe léptetni és működtetni, emellett 2011 óta toldják-foldják, több mint 160 cikkelyét sürgősségi kormányrendeletekkel módosították” - mondta az államtitkár.
Visszavenne a kisebbségi oktatási jogokból
Markó Béla elmondta, az Andronescu-féle tervezet és a jelenleg érvényben levő tanügyi törvény strukturális kérdésekben különbözik, a jelenlegi törvény az anyanyelvi oktatási jogok tekintetében összehasonlíthatatlanul jobb, mint az Andronescu-féle tervezet.
Ezzel Király András is egyetértett: „A tanügyi törvénynek ez a változata számunkra, a magyar anyanyelvű oktatás számára elfogadhatatlan. Ez a tervezet számos pontban módosítaná a kisebbségi oktatásra vonatkozó fejezetet, pont azokban a pontokban, amelyekért az RMDSZ kiállt az elfogadott törvénytervezet mellett”. Kifejtette: a törvénytervezet a specifikus román oktatást csak az 1-4 osztályban engedi meg, illetve 8. osztálytól visszatérnének a történelem és a földrajz román nyelven történő tanításához. Király szerint az új koncepció egy központosítás felé haladó törvénytervezet lenne, a 2011-es törvény pedig a decentralizáció felé mozdult el.
Nem valószínű, hogy ebben a mandátumban lesz új tanügyi törvény
Mind Király, mind Markó úgy vélekednek, csekély az esélye annak, hogy ebben a ciklusban új tanügyi törvényt fogadjon el a parlament.
„2015-ben vagyunk, szerintem a parlamenti ülésszak végéig, júliusig semmiképpen nincs idő, szeptembertől arrafelé nem tudni, mi fog történni. Ez egy veszélyes időszak, mert lassan belemegyünk a kampányidőszakba, és félő, hogy a tanügyi törvényből kampánytémát faragnak. Egy ilyen horderejű kérdést egy nyugodtabb, csendesebb ciklusban lehet átbeszélni, miután kirajzolódtak a politikai erőviszonyok és lecsendesedtek a politikai nézetek ebben a kérdésben. Nem jó az, hogy egy tanügyi törvényből politikai kampányt csinálnak. Számunkra azért nem jó, mert mindig kihasználják azokat a kérdéseket, amelyek mondjuk, egy nemzeti vonal erősödéséhez vezethet. A magyar oktatás számára a 2011-es törvény jó volt, vagyis jó lett volna, ha úgy valósul meg, ahogy azt elképzeltük akkor" - mondta Király.
Markó Béla sem lát esélyt arra, hogy a jövő évi parlamenti választásokig elfogadják az új tanügyi törvényt. Elmondta, a parlament jelenlegi felállásában zűrzavaros, kiszámíthatatlan és hemzseg a pártot váltó parlamenti képviselőktől és szenátoroktól, így nem hiszi, hogy foglalkoznának ezzel a kérdéssel, valószínűbbnek tartja azt, hogy inkább a következő, stabilabb, nyugodtabb parlament vállalkozik majd erre a munkára. Leszögezte, mivel a kisebbségi oktatásnak nem kedvez ez a tervezet, odafigyelnek rá, hogy az anyanyelvi oktatási jogok ne csorbuljanak.
Főbb változások a vita alatt lévő új tanügyi törvényben
- A középiskolai felvételi bevezetése, abban az esetben, ha az adott szakra túljelentkezés van - Az óvodai oktatáshoz kerülne az előkészítő osztály (előkészítő nagycsoport néven) - Kétéves szakiskolai programok - Újra a vallásoktatás alóli felmentést kellene kérvényezni, és nem az azon való részvételt
A tanügyi tervezet kritikusai szerint a dokumentum úgy állt össze, hogy Ecaterina Andronescu, a szenátus oktatás bizottságának elnöke egy 2009-2010 között összeállított tervezetet terjesztett fel vitára, amelyet eredetileg a jelenlegi tanügyi törvény (2011/1-es törvény) alternatívájának szántak. Az oktatási szakértők szerint nem változtatták meg olyan mértékben, mint azt az elmúlt évek változásai igényelnék.
Erre példaként az előkészítő nagycsoport létrehozását emelték ki, amelyik szerintük azért visszás, mert az elemi iskolák komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy a jelenleg keretükben működő „előkészítő osztályoknak” termeket rendezzenek be.
A tervezetet az alkotmánybíróság vallásoktatásra vonatkozó döntésével sem egyeztették, amely szerint nem a vallásoktatás alóli felmentést kell kérvényezni, hanem éppen annak ellenkezőjét, az azon való részvételt.
A tervezetet elemzők a jelenlegi három évesről két évesre módosuló szakképzési programok bevezetését is kifogásolják, ugyanis szerintük a tervezetben azok nincsenek eléggé kidolgozva, ahogy az sem, hogy mitől működnének jobban a hároméves szakképesítésnél.
Módosul az is, ahogy a nyolcadik osztályt végzők elkezdhetik középiskolás tanulmányaikat. A tervezet szerint az általános iskolai tanulmányok befejezése utáni országos felmérést – amelyen a mostaninál több tantárgyból kellene vizsgázniuk - egy további felvételi vizsgát is kellene tenniük akkor, ha az adott szakra többen jelentkeztek, mint a meghirdetett helyek. A felvételinél ebben az esetben nemcsak ez a két vizsgajegy számítana, hanem az általános iskolai évek átlaga is.
Pontosabban ez úgy nézne ki, hogy az országos felmérésen román nyelv és irodalomból, anyanyelvből, tudományokból és matematikából tett vizsgából, szóbeli idegennyelv-vizsgából, számítógép-ismereteket felmérő gyakorlati vizsgából, valamint társadalmi és állampolgári ismereteket felmérő szóbeli vizsgán mérnék fel a diákok tudását. A felsorolt vizsgák közül a két utolsóból a diákoknak a tanév alatt kellene vizsgázniuk.
A tulajdonképpeni felvételinél - abban az esetben, ha az adott szakra a rendelkezésre álló helyeknél nagyobb számban jelentkeztek - aztán 20%-os arányban számítana az általános iskolai évek tanulmányi átlaga, 30%-ban az országos felmérés, és 50%-ban a középiskolai felvételi eredménye. Ha kevesebben jelentkeznek egy adott szakra, mint ahány rendelkezésre álló hely van, akkor az országos felvételi 60%-os, az általános iskolai évek tanulmányi átlaga 40%-os arányban fog számítani. A szakértők a tudományok és matematika vizsga kapcsán azt kifogásolják, hogy a diákokat úgy vizsgáztatnák egy transzdiszciplináris megközelítést alkalmazó vizsgán, hogy közben nem tanították őket transzdiszciplináris módon. Más szakértők szerint ezt a vizsgát ilyen formában sokkal jobb lenne a középiskola végén tartani.
Pozitív változtatások
- 12 osztályig ingyenes lenne a tanítás, amelyből az következik, hogy a diákok ingyenes tankönyveket kapnak tizenkettedik osztályig (jelenleg a diákok tizedik osztályig kapnak ingyen tankönyveket). - A rendszer további decentralizálása. Eszerint a tanárokat a tanintézmények fogják alkalmazni, és nem a tanfelügyelőségek, mint eddig. Ráadásul a tanintézmények keretében működő adminisztratív tanácsok szervezik meg az igényeiknek megfelelően a versenyvizsgákat a meghirdetett tanári állásokra. - A diáklétszám függvényében történő finanszírozás ugyan előnyös a vonzóbb tanintézmények számára, azonban sokan úgy vélik, hogy ez a városi iskolák túlzsúfoltságát, és a falusi iskolák „kiüresedését” vonzza magával.
F.J. - K.M.
Transindex.ro

Tinópolitika
Hiába köztudott, hogy ezer sebből vérzik a romániai oktatás, a rendszer átalakítását bejelentő kormányok, miniszterek csak a frászt hozzák a tanügyben dolgozókra, az iskolák vezetőire, tanárokra, diákokra és szülőkre. Most azonban az RMDSZ is foghatja a fejét.
A jelenlegi törvény négy éve van érvényben, ám ez idő alatt rengetegszer módosítottak rajta, miközben egyes rendelkezéseit azóta sem tartják be. Ettől függetlenül a Ponta-kormány nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy újabb, saját törvénytervezettel rukkoljon elő. Az új rendelkezéshalmaz természetesen hátrányosan érinti a kisebbségeket: az ország történelmét és földrajzát ismét az állam nyelvén tanítanák 8. osztálytól, és a románt csak elemiben oktatnák idegen nyelvként.
Az RMDSZ szakpolitikusai szerint a tervezet elfogadhatatlan, anyanyelvi jogok szempontjából nagy visszalépést jelent a hatályban lévő – a szövetség támogatásával elfogadott – törvényhez képest, de általános, mindenkit érintő problémákat sem old meg.
Az ellenkezés természetes, ám kérdés, hogy a jogfosztást eredményező tanügyi törvény réme újabb kényszerpályára taszítja-e az RMDSZ-t, amely nemrég ígéretet kapott a kormánytól, hogy – személyre szabott ajándékként – bevezetik az alternatív választási küszöböt, bebetonozva a szövetség jelenlétét a parlamentben. Az új oktatási törvénytervezet azonban belerondít a levesbe, és gyakorlatilag megnyitja az eddig lezártként kezelt utat az ellenzéki liberálisok szakácsai felé, akiknek bizalmatlansági indítványa múlt héten még nem volt Kelemen Hunorék ínyére.
Az anyanyelvi oktatás az RMDSZ egyik érzékeny pontja, ezzel a szövetség bukaresti szálhúzogatói, az adok-kapok játék mesterei sem mernek játszani. Módosító javaslatok, háttéralkudozások révén az RMDSZ biztosan megpróbál finomítani az oktatási tervezeten – ideje lesz rá, hiszen sok van még a törvény elfogadásáig.
Ha azonban Victor Pontáék képesek még a jövő évi választások előtt életbe léptetni a kisebbségek jogait csorbító tanügyi törvényt, ismét alaposan feladják a leckét az eddig ellenzékben is barátságos, tinóarcát mutató RMDSZ-nek.
Páva Adorján
Krónika (Kolozsvár)

Mindenki részt kell vegyen
A szórvány megmentése nemzetstratégia
Kovászna és Hargita megyéknek sem elég pénzük, sem elég emberük nincs arra, hogy a romániai szórványról gondoskodjanak – fogalmazta meg Demeter László.
A Kovászna megyei tanács szórványügyi programvezetője a Cselekvési alternatívák Székelyföldön című konferencián azt mondta: a magyarság elemi érdeke a szórvány megmentése, és ebben mindenkinek – beleértve a magyar kormányt is – részt kell vállalnia. Iskola, egyház, gazdaság – ez az a három tényező, ami képes fenntartani a magyar családok identitástudatát – mutatott rá Demeter László. Ehhez képest a 33 erdélyi kollégium esetlegesen működik, ott hozták létre őket, ahol voltak lelkes emberek.
A történész végzettségű megyei tanácsos hat éve járja Fehér, Hunyad és Szeben megyéket, és azt állítja: nem képesek elégséges mennyiségű munkát elvégezni.
– Nincsen az rendben, hogy a Románia nyugati határán lévő megyék magyarságát Hargita megyéből próbálják istápolni. Majdnem minden magyarországi megyeszékhely közelebb van Temesvárhoz, mint Csíkszereda. Az anyaországi 19 megye és Budapest 23 kerülete elvállalhatna egy-egy régiót, mert egyszerűen nem győzzük a munkát – mondta.
Demeter elhibázottnak tartja a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet „gyöngyhalász” elképzelését, amely Székelyföldre költöztetné a szórvány tehetséges fiataljait. Nem szabad „mozgatni” azokat, akik évszázadokig kitartottak egy román tenger közepén, hanem ott kell megtartani őket, ahol vannak – húzta alá, s úgy véli, „erre ki kell dolgozni egy tisztességes stratégiát, és azt bármi áron életbe kell ültetni, mert különben előbb a szórvány, aztán Székelyföld tűnik el, s azzal Magyarország is meggyengül”.
(erdély)
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Magyar Kisebbség, 2014/2.
Bakk Miklós Trianon, mint emlékezetpolitikai ütközet. Újabb széljegyzetek György Péter Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély című könyvéhez
György Péter könyvéről1 írni: időben is változó feladat. A mű ugyanis olyan esszéfolyam, amely kritikáit is bekebelezni látszik, mi több, úgy tűnik – most, jó egy évvel a megjelenése után –, hogy saját recepciótörténetét is magában foglalja. Nem lehet írni róla úgy, hogy abban ne legyenek jelen valamiképpen a könyvről már megírt értelmezések, kritikák, recenziók. Gondolatébresztő kritikai értelmezést írt eddig e kötetről Selyem Zsuzsa (Szolidaritás és kritika. Holmi, 2013. 12. sz.), Nóvé Béla (Erdélyi fantomkalauz. Holmi, 2013. 12. sz.), Takáts József (Öt széljegyzet. Jelenkor, 2013. december), Balázs Imre József (A megtisztítás tárgya. Magyar Narancs, 2013. 28. sz.), Sebestyén Rita (Jelentésbozót. Revizor – a kritikai portál, www.revizoronline.com), Balázs Péter (Mítoszok kora. Mozgó Világ, 2013. november stb.) – és e felsorolás távolról sem teljes. A könyv belső logikai szerkezete három szinten próbálja meg összefoglalni azt, hogy mi lehet és mivé lett a mai magyar identitás és közgondolkodás számára Erdély. E szintek a következők: a) az Erdély elszakadása szempontjából releváns korszakok és események (a dualizmus kora, a Károlyi vezette Népköztársaság, a Tanácsköztársaság, majd a Horthy-korszak) újraolvasása, b) a magyar irodalmi téma-, stílus- és attitűdképződés vizsgálata a történelem kritikus fordulópontjain (magyar írók az őszirózsás forradalomban, a Kommünben, majd a 20-as évek kurzusának felépítésében, illetve – a határ innenső oldalán – az erdélyi irodalom formálódása a „kisebbségi kényszerűségek” esztétikailag és etikailag tágítható körülményei között), illetve c) az emlékezetpolitika dekonstruálása és a magyar politikai közösség újraalkotása. A gondolatmenet e három szintjét igazából nem is lehet szer-
1 Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Magvető Kiadó, Budapest, 2013.
kezeti elemnek tekinteni, hiszen csak részben határolódnak el fejezetszerűen a könyvben, inkább oly módon indázzák körbe egymást, hogy az tulajdonképpen egységet teremt a könyv tematikai csapongásában. Olyképpen történik ez, mint Leonardo da Vinci kettős csigalépcsőin a felfelé haladás: a külső szemlélő (oldalról nézelődő) számára nem világos, hogy a felfelé haladók egyazon lépcsőn vannak-e, ki követ kit tulajdonképpen, csak a haladás közös iránya bizonyos.
Mindazonáltal a kötet belső logikai szerkezete mellett érdemes röviden bemutatni a „külső” logikai szerkezetet – a fejezetekre tagolás módját – is, mert ez mutatja, hogy a kötet belső logikája miképpen veszi birtokába a témáját.
A bevezető első fejezet után, amely a könyv főbb tézisei mellett a kiindulópontot is megfogalmazza – megállapítván, hogy Magyarország sohasem ismerte Erdélyt –, a 2. fejezet (Két hegy: Dobogókő, Pannonhalma) gyakorlatilag a kötet módszertanába vezet be. E szellemes fejezet két kultusz létrehozásának és karbantartásának a gyakorlatát állítja szembe: míg Pannonhalma építészeti megújulása a magyar katolicizmus letisztult világát viszi tovább, Dobogókő építményei (elsősorban Makovecz Zsindelyes Vendégháza) egy kitalált hagyomány tobzódóhelyei, annak a szinkretizmusnak a kultikus központja, amely „a neotradicionalista, nemzeti radikális, javarészt az új médiumokat használó alternatív történelem Trianon-mítosz topográfiájához hasonlatos” (52. o.). Egyértelmű, hogy ezzel a szerző a „történelmen kívüli” Trianon-építést (mint mai jobboldali politikai gyakorlatot) ítéli el; de – ettől most eltekintve – módszerének két szemléleti vonatkozását is érdemes annotálnunk.
Az egyik: a public history kétségtelenül megállapítható tobzódása távolról sem csupán politikailag motivált jelenség, ahogy azt György Péter állítja. Jan Assmann nyomán elfogadottá vált, hogy a történelemtudomány – tudományként is – a kollektív emlékezet része, mi több, Assmann kommunikatív emlékezet fogalma (mely elsődlegesen a kortárs emlékezetet jelenti)2 arra az értelmezésre is nyit, hogy a történetírás (mint szakma, mint tudomány) a tömegkommunikáció korszakában elvesztette a számára biztosított legitim hozzáférést a múlt megismeréséhez, azaz: a múlt egyetlen legitim megismerőjének szerepét. Verseny tárgyává válik, hogy ki birtokolja a múltat, az egyetlen „igaz történelmet”, és ennek a versenynek a résztvevői nem csupán politikai szereplők, hanem mindazok, akik a múlt valamely eseményét nemzedéki emlékezetté akarják emelni. György Péternek csu-
2 Lásd Assmann, Jan: A kulturális emlékezet. Atlantisz, Budapest, 1999, 51.
pán annyiban van igaza, hogy a kompetíció kimeneteléhez politikai érdekek kapcsolódnak. A másik kifogásolható mozzanat: a letisztult kánon és a zavaros szinkretizmus szembeállítása, ugyanis a szinkretizmus megítélése általában negatív, hiszen a megítélés alapja mindenkor általában egy kánon (némi iróniától sem mentes kiegészítésképpen: a kereszténység kanonizácója is az őskereszténység szinkretizmusának a „lezárásával” kezdődött 324-ben). A 3–6. fejezetek elsősorban esszészerű történelemértelmezései a Trianon előtti és utáni korszakoknak, mozzanatoknak. A szerző ezekben már körvonalazott módszertanához egyéníti a magyar történelemtudomány mérvadó Trianon-tanulmányait, ugyanakkor azonban bírálatként azt is megfogalmazza, hogy a magyar történészek „az elmúlt húsz év során inkább kevesebbet foglalkoztak Trianonnal, mint túl sokat” (382.old.), s ezzel a mulasztással tulajdonképpen ők nyitották meg az utat a politikai fantázia csapongása és manipulatív mozgása előtt. Úgy véljük, hogy a public history fentebbi jellemzése nyomán ez a vád sem igazolható.
A könyv második nagy tömbje (8-12. fejezet) az erdélyi magyar kultúra és irodalom önreflexióját perli vissza, mintegy lehetséges és hallgatólagos gátként az identitáspolitika nagy expanziójával szemben. Végül a 13–16. fejezetekben a szerző visszatér a magyar identitáspolitika és az újrakonstruált erdélyiség kérdésköréhez, immár a kettős állampolgárság révén megteremtett kontextusban. Már a kötet bonyolult és mégis elmés szerkezeti vázának e rövid ismertetése is sejteti: oly sokféle módszer, recepció és szintézis kavarog a műben, hogy annak átfogó, szisztematikus kritikája majdhogynem lehetetlen. A fentebb idézett recenzensek ezért az impresszionisztikus értékelés (például Balázs Imre József, Selyem Zsuzsa) vagy az annotáló kritika útját (például Takáts József, aki öt széljegyzetet fűzött a könyvhöz) választották. A továbbiakban írásunk is ez utóbbival, a széljegyzetelő kritika eszközével él.
György Péter könyve előszavában – mint említettük – nem csupán tárgyát, hanem fő tézisét is előrevetíti: „... felgyorsult folyamatot követek nyomon: a monokulturális, xenofób történeti kultúrfölény, a nagyhatalmi álmokat idéző, retorikája által létező jobboldali radikalizmus és restauratív emlékezetpolitika, a neotradicionalizmus uralkodóvá válását” (20. o.). Ha van terminológiának téziselőlegező hatalma, akkor az itt máris tetten érhető – e megfogalmazás is világossá teszi, hogy György könyve a „határontúliság” eszmei megközelítéséhez kínál fel új kiindulópontokat, mégpedig, ahogy a kötet megjelenését beharangozó kommentárokból az kivehető volt: elsősorban a mai magyar baloldali gondolkodás számára.
A szerző bizonyítási eljárásának kiindulópontja az, hogy a magyar társadalom számára történeti okok folytán is „ismeretlen Erdélyt” ma olyan képzelt Erdély helyettesíti be, amely – mítoszként – levált a történeti időről, s a magyar szenvedés és fájdalom metaforájává vált (22. o.) Az így létrejött „paratörténelmi” közegben úszkáló-úsztatott „képzelt Erdély” és Székelyföld pedig nagyon jól funkcionál saját történelme nélkül, és a Trianon-trauma nacionalista felhasználásmódját valósítja meg egyfajta „virtuális valóság”, más Erdély-valóság felépítésével. A györgypéteri provokáció e tézis kibontásában kettős. Egyrészt azt sugallja, hogy az új emlékezetpolitika – a jelenlegi magyar jobboldal „terapeutikus, kompenzatív emlékezetpolitikai forradalma” – nagyon nagy szabadságfokkal teremt politikai valóságokat, azaz: nem egyéb, csupán erőteljes manipulációs eszköz. Másrészt – bizonyítása sikere érdekében – azt a dekonstruáló módszertant teszi elsődlegessé, amely a szimbolikus földrajz (Edward Said) és a kulturális antropológia eredményei nyomán azt a magabiztosságot hirdeti, hogy a szimbolikus jelentések exegézise, sűrű szételemzése semleges, a tudományéval vetekedő és azzal egyenrangú tudást eredményezhet – például az identitáspolitikára nézve.
Az alábbiakban ehhez a két tézishez fűzünk egy-egy széljegyzetet.
Az elsőben az emlékezetpolitika konstruálásának egyirányúságát vitatjuk. György Péter könyvében szinte végig a „virtuális Erdéllyel” együtt említi Székelyföldet is. Ez nagyon jól jelzi a könyv szemléleti csapdáját. Ugyanis Erdély és Székelyföld csak Magyarországról – és a könyv premisszái felől – tekintve látszik azonos státusú emlékezetpolitikai egységnek („... a képzelt Erdély, a még részben etnikailag homogén, illetve annak beállított Székelyföld vált a kompenzatív magyar emlékezetpolitika egyedüli partnerévé”, 21. o.). Valójában azonban – erdélyi magyar nézőpontból – lényeges különbség van a két térségi egység szimbolikus létmódja között. Míg Erdély valóban csak az emlékezetpolitika révén régió – minthogy régióként való újrakonstituálódásában az erdélyi magyarságnak aktív politikai szerepe, közpolitikai súlya nincs –, Székelyföld esetében már nem ez a helyzet. Itt – mondhatni – párhuzamos folyamatként rajzolódik ki Székelyföld magyarországi mitologikus felépítése és helyi szimbolikus megkonstruálása, és bár a kettő között most csak párhuzam látható, (egyre növekvő) különbség is van közöttük.
Székelyföld szintén most újrakonstituálódó régió; a régiók pedig – Anssi Paasi értelmezésében – olyan közepes méretű területek, amelyeket, a „helyektől” (például a lakóhelytől) eltérően, nem lehet ugyan közvetlenül megélni, de szimbolikus jelleggel beépülhetnek a régiólakók tudatába. Paasi szerint a régiót emberi és társadalmi kategóriaként kell kezelni, amelyben a meghatározó az, hogy a társadalom szerveződése mindig térszervezés is. A régió – mint a társadalmi térszervezés egyik alapkategóriája és -egysége – nem állandó, statikus kategória, hanem folyamatként értelmezhető: a régiók születnek és eltűnnek (természetesen a folyamat történeti léptékű). A régió létrejöttében, intézményesülésében négy szint különíthető el, éspedig: 1) a területi keretek kialakulása, azaz a határoké, amelyek előbb szociálisan és kulturálisan rögzültek, és elsősorban a „mi” és az „ők” elválasztásai erősítik meg; 2) a területi szimbólumok megszületése (ezen zászlók, címerek, népviseleti sajátosságok, de akár sajátos irodalmi alkotások is érthetők); 3) a régió jellemző intézményeinek a létrejötte (múzeumok, oktatási intézmények stb.), és végül 4) a régió társadalmi (majd hivatalos) elismerése, mind a régió lakói, mind az azon kívül élők körében.3
Ebben a modellben leírható az a folyamat, amely során a történelmi narratívák „tájba-írása”, a tájidentitás konstruálása révén a tájak a kulturális, mentális emlékezet részévé válnak, és ekként mozgósíthatóak is. Itt válik a Paasi-féle régióképződés és a nemzeti identitás konstruálása hasonlatossá, amennyiben a nemzeti hovatartozás konstrukcióját is úgy tekintjük, hogy az nem más, mint – Zombory Máté meghatározása szerint – „folyamatos elhelyezés és elhelyezkedés a változó térben, azaz térbeli gyakorlatok használatbavétele: határmegvonás, térhasználat, viszonyok térbeliesítése”.4
Mindaddig, amíg a székely régió képződésében csupán a területi keretek és szimbólumok kérdése van előtérben, a konvergencia a kompenzatív magyar emlékezetpolitikával szembetűnő, és Székelyföld saját keretei közt is visszaigazolni látszik – a magyarországi lakosok számára – a tájba vetített emlékezetpolitikát. Mindkettő ugyanazokkal a történelmi és mitologikus elemekkel építkezik, és az azonosság 1848–49-re megy vissza, amikor – a modern magyar politikai nemzet születésekor – a székely társadalom is e nemzetbe való integráció mellett döntött. Azonban a székely tájidentitás közigazgatási és közpolitikai komponenssel való kiegészülését követően (a Paasi-modell harmadik és negyedik szakaszában) minden bizonnyal a fordított használat gyakorlatai is megjelennek: a székely regionális közéletnek minden bizonnyal lesznek olyan elemei, amelyek manifeszt „Magyarországgal-szembeniségükkel” tűnnek majd ki (ennek nyomai ma a vicckultúrában fedezhetőek fel).
3 Paasi, Anssi: Europe as a Social Process and Discourse. Considerations of Place, Boundaries and Identity. European Urban and Regional Studies, 2001. 8. sz. 16–18.
4 Zombory Máté: Az emlékezés térképei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 84.
A másik megjegyzésünk az identitáspolitika teljes dekonstrukciójával és semleges tudássá való szétfoszlatásával kapcsolatos, amely az európai hagyományú illuminátori attitűdből vezethető le.
Ma már legitim nézőpont a társadalomtudományokban, hogy a nacionalizmus nem valamilyen rossz tulajdonság, eltorzult kollektivista ideológia, hanem társadalmi folyamat, amely mintegy „a nemzet létrehozásáért felelős”. Zombory Máté – akinek fennebb idézett, Az emlékezés térképei című könyve, úgy tűnik, alapvető inspiratív hatással volt György Péterre – a nacionalizmust olyan társadalmi gyakorlatként fogja fel, amely a hely és emlékezet folyamatos és megújuló összekapcsolódásaként, a modern emberi közösségek permanens lokalizációs gyakorlataként írható le. A dekonstruálás ennek a gyakorlatnak a leírása és szétszálazása, amelynek azonban két finalitása lehet.
Az egyik: egy „leleplező” attitűd, amely minden „csoportlény” (Rogers Brubaker kifejezése) helyébe egyéni aktusokat, azok többesét, az általuk teremtett „képet” állítja. Ezeknek az intenciómögöttese viszont egészen más lehet, mint amit a „kép” értelemegyüttese a közösségekben továbbvisz. György Péter a mai magyarországi Erdély-képet ilyen konstituálódás eredményeképpen fogja fel. Kiindulópontja, mint láttuk, az, hogy abból a „történelmi tényből” (tulajdonképpen filológiai tényből), hogy Magyarország „sohasem ismerte Erdélyt”, mára egy önfenntartó Erdély-kép alakult ki; e képben pedig a régió poszttrianoni magyar kultuszhelyek integrált gyűjteményeként jelenik meg, olyan gyűjteményként, amelyet a mai magyar politika egyszerre tart fenn önérdekűen és használ felelőtlenül. Szerzőnk konklúziója azonban még radikálisabb: nincs is más Erdély, csak ez a kép, melyet az – alapvetően magyarországi, homálygó – traumaközösség fölé politikai kontárkodással, de végzetszerű érvénnyel festettek: „Szó szerint ennek vagyunk ma szemtanúi – illetve annak, hogy miként lett a nemzet lelkierejét meghaladó feladat kihasználása, politikai árucikké változtatása a kortárs magyar társadalom legnagyobb kihívása” (írja könyve 92. oldalán). Szerzőnk itt tulajdonképpen meg is áll, és ezzel a leállásával ad – sajátos módon – konkrét politikai perspektívát kötetének. A várakozás, hogy György Péter, aki igazán autentikus baloldali gondolkodó, a magyar „határontúliság” jobboldali narratívájával szemben megalapozzon – végre! – egy alternatív értelmezési keretet a baloldal számára, itt kap maga is két értelmű ajándékot. Sőt: ad a „kép” politikai használóinak. Hiszen ha Erdély csupán egy „kép”, akkor az érte vagy ellene folytatott csaták is megrekedhetnek a képek értelmezésében, vagyis az ideológiai viták színterén.
Mert nincs ártatlan dekonstruálás. György Péter minden bizonnyal érzi könyve határait – ezt elég pontosan és korrekt módon meg is fogalmazta egy, az Erdélyi Riport-nak adott interjújában5 –, mégis, az ő dekonstruáló megközelítésében kiépített pozíció maga is önálló politikai életet kezdhet, aminek eredményeképp tulajdonképpen szembefordul azzal a kiindulóponttal, miszerint a nacionalizmus társadalmi folyamat is, amelyet a modern közösségek szintjén a természetes átélhetőség igénye tart fenn. Ha ugyanis a nacionalizmus „objektív módon” dekonstruálható, akkor létezését, fennállását mesterségesnek, tehát tisztán politikai szándék által vezéreltnek gondolhatjuk, vagyis kollektivista ideológiának.
Ez az eredmény akár független is lehet a szerző szándékától. A dekonstruáló módszertanok csúcsán álló értelmiségi érezheti, hogy ő csupán egy független és semleges poz

A visszaszerezhető Marosvásárhely
A 2016-os helyhatósági választáson induló magyar polgármesterjelöltet őszi előválasztáson választja ki a marosvásárhelyi magyarság. A három erdélyi magyar párt egyessége 15 éve tartó politikai fiaskó végére szeretne pontot tenni. Összeállításunkban a három jelöltet mutatjuk be.
A 2000-es helyhatósági választásokon a mai napig nem tisztázott körülmények között veszítette el a polgármesteri széket a marosvásárhelyi magyarság. Utoljára Fodor Imre személyében 1996–2000 között volt magyar elöljárója a hajdani székely fővárosnak, majd mintegy 170 szavazatos többséggel került pozícióba a román jelölt, Dorin Florea. Az RMDSZ vezérkara annak ellenére sem tartotta fontosnak megóvni az eredményt, illetve a szavazatok újraszámlálását kérni, hogy több szavazókörzetből érkeztek visszaélésről szóló hírek. Nem tudni hát, hogy a 2000-es választáson elcsalták-e a magyar szavazatokat, vagy a magyarság részarányának csökkenésével többségbe kerültek a román szavazatok.
1992-ben a 164 445 marosvásárhelyi lakos 51,4 százaléka volt magyar, tíz évvel később, 2002-re részarányuk 46,4 százalékra csökkent, a 2011-es népszámlálás adatai szerint a magyarság aránya 42,84 százalékra esett vissza a városban.
Az RMDSZ polgármesterjelöltjei 2000 óta három alkalommal maradtak alul a helyhatósági választásokon a több román párt színeiben is jelölt Dorin Florea polgármesterrel szemben. A legutóbbi, 2012-es megmérettetésen a Maros megyei RMDSZ keretében megszervezett előválasztáson Vass Levente orvos-politikus és Csegzi Sándor alpolgármester mérkőzött meg. Az RMDSZ országos csúcsvezetősége mégis úgy döntött, hogy a győztes Vass Levente helyett Frunda György szenátort indítja. Tulajdonképpen a 2008-as forgatókönyv ismétlődött meg, amikor Csegzi Sándor belső megmérettetésen körözte le Borbély László minisztert, Csegzit mégis visszalépésre kényszerítették. Egybehangzó vélemények szerint Borbély és Frunda csúfos veresége azzal magyarázható, hogy az RMDSZ csúcsvezetősége önkényesen változtatta meg a városi és a megyei szervezet polgármester-jelölési döntéseit.
Idén márciusban a három erdélyi magyar párt, az RMDSZ, az MPP és az EMNP helyi vezetői szándéknyilatkozatot írtak alá a közösen szervezendő előválasztásról, amire a pártok országos vezetői is rábólintottak. Az eredetileg május végére tervezett előválasztást közös megegyezéssel halasztották 2015. október 11-re. Az előválasztáson az a jelölt vehet részt, aki legalább 1350 aláírást gyűjt be, társadalmi támogatottságát egyházak vagy civil szervezetek ajánlásával is bizonyítja. Állandó marosvásárhelyi lakhellyel rendelkező, 18. életévüket betöltött, magyar nemzetiségű polgárok szavazhatnak, akik a választói névjegyzékbe regisztrálnak a www.elovalasztas.ro honlapon, a marosvásárhelyi magyar politikai szervezetek székházában az aláírásokat gyűjtő önkénteseknél vagy a marosvásárhelyi történelmi egyházaknál. Eddig mintegy 2500 személy regisztrált.
Az előválasztásra három polgármesterjelölt gyűjtött össze megfelelő számú támogató aláírást: Soós Zoltán az RMDSZ, Portik Vilmos, az EMNP jelöltje és Barabás Miklós független jelölt. Mindhármukat megkérdeztük az előkészületekről és a marosvásárhelyi polgármesteri szék visszaszerzésének esélyeiről.
Soós Zoltán: választási biztosíték az összefogás
– Az RMDSZ jelöltjeként hogyan tekint a marosvásárhelyi előválasztások mozgósító erejére? Vajon milyen mértékben sikerül legyőzni a marosvásárhelyi magyarságon eluralkodott apátiát?
– Az előválasztásnak egyik fő célja eleve az emberek mozgósítása volt. Az utóbbi másfél évtized marosvásárhelyi helyhatósági választásain éppen az apátia bizonyult a legnagyobb visszatartó erőnek, s ennek veszélye ma sem múlt el. Az előválasztás egyféle konkurenciaharcot indított el a pártok között, és ennek legfőbb hozadéka a mozgósítás lehet. El kell érnünk, hogy legalább öt-hatezer magyar, azaz a marosvásárhelyi választópolgárok legalább 10 százaléka regisztráljon, és szavazzon az előválasztáson.
– Mennyire áll fenn annak a veszélye, hogy elszabaduljanak az indulatok, az embereket pedig épp a sárdobálás tartsa távol a részvételtől?
– Jól kezelt politikai kultúrában ez a fajta megmérettetés nem jelenthet veszélyt. A néppártos jelölttel, Portik Vilmossal több éve dolgozom együtt a Vásárhelyi Forgatag szervezésében. Ez a közös munka adott bizalmat ahhoz, hogy megméretkezzünk személyeskedés, vádaskodás, kardcsörtetés nélkül. A közösségen belüli viszálykodást csitítanunk, csillapítanunk kell, ez most a legfontosabb teendő. Marosvásárhely számára nem pártpolitikai stratégiát, hanem nemzetstratégiát kell közösen kidolgoznunk. Ha meglesz a közös jelölt, mögéje nyugodt lélekkel sorakozhat fel majd mindenki. A felelős politikai alakulatok összefogása jelent erre garanciát. Nyilván, ez sem zárja ki az esetleges magyar független jelölt indulását, de ilyen előzmények után bármilyen partizánakció választási hitelessége megkérdőjeleződik.
– Az elmúlt évek marosvásárhelyi helyhatósági választásainak statisztikái azt mutatják, hogy az RMDSZ polgármesterjelöltjei a magyarság számarányához képest kevesebb szavazatot kaptak. A magyarok vagy nem mentek el szavazni, vagy a román polgármesterre szavaztak. Hogyan szeretnének ezen változtatni?
– Az RMDSZ klasszikus szavazóbázisa a középkorú, 40 év fölötti, illetve az idősebb nemzedék, akik átélték a kilencvenes marosvásárhelyi eseményeket. Ők még érzik az igazi tétet, hogy miért is folyik a harc. A fiatalabb generációkat nehéz megszólítani, nehéz a politika felé vonzani. Esetükben a félelem mint üzenet már nem működik. A határok légiesedésével ők már teljesen más világban élnek. Számunkra is ez a kérdés: sikerül-e olyan közös üzenetet találni, amellyel a fiatalokat is meg tudjuk szólítani. Ott van ugyanakkor a politikából teljesen kiábrándultak tábora, akik egyetlen jelölt mögé sem tudnak igazából felsorakozni. Sokféle közömbösség létezik tehát, és nekünk többféle réteget és több generációt kell más-más üzenettel megszólítanunk. Ezt az ellenfél, a mai román polgármester jól tudja. A rendelkezésére álló hatalmas erőforrásokkal folyamatosan felméréseket, közvélemény-kutatásokat rendel, amiből nagyon jól megismeri a magyar választópolgár közhangulatát.
– Magyar jelölt milyen mértékben lenne képes román szavazókat is megszólítani?
– Nem vitás, a román középréteg számára is fontos, hogy változás történjen a város életében. Sok román ember etnikai hovatartozástól függetlenül szívesen látna egy olyan fiatal, dinamikus polgármestert, aki kiragadhatná Marosvásárhelyt a középszerűségből, és végre megfelelő irányba terelné. Nekünk ezt a román réteget is meg kell szólítanunk.
– Ön a Hit Gyülekezetének tagja. Mit gondol, felekezeti hovatartozása milyen mértékben befolyásolhatja együttműködését a történelmi magyar egyházakkal?
– Marosvásárhely vallási térképe az egyik legszínesebb Romániában: nemcsak reformátusok, római katolikusok és unitáriusok élnek nagy számban a városban, hanem sok a neoprotestáns is. Tovább árnyalja a képet, hogy a román vallási térkép is sokat változott az elmúlt 15 évben. Az egyházi hovatartozásomnak nem kellene problémát jelentenie. Nehéz eldöntenem, hogy egyházi elköteleződésem milyen hatást gyakorolhat a választók szimpátiájára. A támogató aláírások gyűjtése idején megkértem a munkát végző önkénteseket, hogy számoljanak be erről is, ha ezt a témát feszegetik az emberek. Kiderült: a mintegy 1400 aláírónak legfeljebb az öt százaléka kérdezett rá egyházi hovatartozásomra, de ők sem utasították el az aláírást. Minimális, fél százalék alatti volt azok aránya, akik emiatt nem támogattak.
Soós Zoltán
Történész, 1974-ben született Marosvásárhelyen. 2006-tól a Maros Megyei Múzeum igazgatója, 2002 óta a marosvásárhelyi önkormányzat RMDSZ-es képviselője. Idén, a magyar kultúra napján Pro Cultura Hungarica-díjjal tüntették ki a térség szellemi és épített örökségének ápolásáért.
Portik Vilmos: le kell mondani a pártérdekekről
– Sokan és sokféleképpen vélekednek arról, miért veszett el 2000-ben a magyar polgármesteri szék, illetve azóta miért nem lehetett visszaszerezni. Ön tud erre racionális magyarázattal szolgálni?
– Kétezerben a vereségünk mintegy 170 szavazaton múlott. Ebben jócskán benne volt a mi ügyefogyottságunk is: egyrészt a mozgósításban voltak komoly hibák, másrészt nem számoltattuk újra a szavazatokat. Az akkori vereséget nem hoznám összefüggésbe a magyarság fogyásával, mert számarányunk enyhe apadása ezt nem indokolta. A következő másfél évtized viszont azt támasztja alá, hogy a magyar politikusok sem hittek már a visszaszerzés lehetőségében. Három évvel ezelőtt, RMDSZ-csúcsvezetők kolozsvári háttérbeszélgetésén hangzott el az az ominózus mondat, hogy „Marosvásárhelyt többé nem tudjuk visszaszerezni”. Ha egy magas rangú RMDSZ-vezető tesz ilyen egyértelmű kijelentést, hogyan viszonyuljon a kérdéshez egy helyi politikus? Az RMDSZ-kommunikációban az elmúlt években nagyon ritkán hangzott el az az álláspont, hogy Marosvásárhelyt vissza kell szereznünk. Ha ez nincs benne a magát legerősebb romániai magyar pártként definiáló RMDSZ közbeszédében, hogyan lehetne ennek az ellenkezőjéről meggyőzni a helyi magyarságot?
– Most mégis új kezdet előtt állunk. Az egymásnak feszülő erdélyi magyar pártok egyféle kegyelmi pillanatnak köszönhetően Marosvásárhelyen közös asztalhoz ültek és megegyeztek. Mekkora ennek a gesztusnak a mozgósító ereje?
– Romániai viszonylatban a marosvásárhelyi magyarság soraiban van a legnagyobb igény az összefogásra: közvélemény-kutatási adatok szerint az emberek több mint 90 százaléka igényli. Mindenki érzi és tudja, hogy egységesen támogatott, közös jelölt nélkül Marosvásárhelyen nem lesz magyar polgármester. A közösségi érdekek szempontjából az összefogáson alapuló előválasztás nagy pozitívum. Arra kell törekednünk, hogy ezt a marosvásárhelyi kezdeményezést ne rontsuk el. Látni kell azonban, hogy a marosvásárhelyi magyarok életében ma már olyan mérvű a politikától való elfordulás, hogy félő: még egy ilyen széles körű összefogás sem hozza meg a várt eredményt.
– Ön szerint mennyire őszinte az összefogás igénye a különböző pártok részéről? Lebonyolítható az előválasztás átlátható, tiszta módon?
– Ha pártpolitikai érdekeket veszünk szemügyre, a marosvásárhelyi pártszervezetek kezdeményezése nem mindenik párt csúcsvezetőségében jelent jó pontot. Módszertanilag nincs akadálya annak, hogy tiszta, tisztességes eszközökkel lebonyolított előválasztásunk legyen. Itt inkább az a kérdés, hogy a pártok országos vezetői milyen mélységben akarnak beleszólni az előválasztások menetébe, illetve az azt követő egyességekbe. Ha a pártok csúcsemberei hagyják, hogy a Maros megyei szervezetek bonyolítsák le a teendőket, akkor zökkenőmentesen alakul az előválasztás. Én igazából mást hiányolok. Azt, hogy nincs papíron rögzített megállapodás arról, hogy az előválasztás végkimenetelétől függetlenül a jövő évi helyhatósági választásokra Marosvásárhelyen választási szövetség jön létre. Sok ember legnagyobb félelme: az RMDSZ azt fogja erőszakolni, hogy az előválasztást nyert jelölt a tulipán színe alatt induljon, ami azonnal visszavetné a kezdeményezés sikerét. A pártérdekeknek való megfelelési kényszer azért sem volna szerencsés, mert nekünk az a dolgunk, hogy a politikától megcsömörlött 40–45 százaléknyi marosvásárhelyi magyart visszahozzuk a választási fülkékbe. Ez csak egy új egység megvalósításával lehetséges.
– Milyennek tartja ma a marosvásárhelyi magyar emberek lelkiállapotát?
– Félelem van ma a marosvásárhelyi magyar emberekben, nem mernek politikáról beszélni. Az utca emberét nem érdeklik a közügyek. Ebben az is közrejátszott, hogy a három magyar politikai alakulat nem ütött meg közös hangot. A fő okot mégis abban látom, hogy az elmúlt 15 évben a marosvásárhelyi magyar politikai elit olyan háttéralkukat kötött a végrehajtó hatalommal – Dorin Floreával és a hozzá tartozó politikai szereplőkkel –, amelyből a magyarságnak sem haszna, sem előnye nem származott. A támogatásunkért cserébe kapott apró helyi magyar eredményeket sem tudtuk igazából érvényesíteni. Egy példa: tíz évvel ezelőtt a Kossuth Lajos utca névhasználatát jóváhagyó önkormányzati döntést megtámadták a bíróságon, ahol mintegy tíz évig csűrték-csavarták az ügyet, mígnem végleges bírósági döntés tiltotta meg a névhasználatot. Ehhez képest a legutóbbi tanácsülésen újra engedélyezték más magyar utcanevek mellett a Kossuth Lajos névtábla kifüggesztését is, egyféle idegenforgalmi szempont szerint. Miközben a magyar közszereplők ezt sikerként könyvelik el, nem veszik észre, hogy valaki ismét megtámadja a bíróságon, és újra évekig eltart a román igazságszolgáltatás útvesztője, miközben az alkuért cserében a magyarok által megszavazott román kérések azonnal életbe lépnek.
– Győzelem esetén képes lenne-e átlépni a pártpolitikai falakon, igazi csapatot alkotni az RMDSZ-szel és a független jelölt embereivel?
– A marosvásárhelyi előválasztás számomra azt jelenti, hogy már most csapatot alkotok Barabás Miklóssal és az őt támogató civilekkel, valamint Soós Zoltánnal, akivel jól együtt tudunk dolgozni a Forgatagban. Közben a saját csapatom az a néppárti, EMNT-és társaság, amellyel a helyi közéletben tevékenykedem. Ezért sem értem, hogy a nemzeti összetartozás napján az RMDSZ és az MPP miért különcködik. Miért szerveznek külön eseményt, amiből a néppártot eleve kihagyják? Ha én szerezném meg a marosvásárhelyiek bizalmát, első dolgom volna véget vetni ennek a marosvásárhelyi vezetést jellemző haramiaságnak.
Portik Vilmos
Az EMNP Maros megyei elnöke, a Vásárhelyi Forgatag főszervezője. A Sapientia–Erdélyi Magyar Tudományegyetem kommunikációs és közkapcsolatok szakán végzett 2006-ban. 1982-ben született Marosvásárhelyen.
Barabás Miklós: gyógyír a politikából kiábrándultak számára
– Mi késztette arra a Civil Elkötelezettségi Mozgalom, a CEMO tagjaként, hogy benevezzen az őszi magyar polgármesterjelölt-előválasztásokra?
– Elsősorban az a tapasztalat, amit a CEMO-ban szereztem a marosvásárhelyi kétnyelvű táblákért folytatott küzdelem során. Azt látom, hogy a helyi magyarság 25 év alatt fájdalmas gyorsasággal veszítette el pozícióit Marosvásárhelyen. Tömegek indultak el az asszimiláció útján. Számarányunkban alig kerültünk 50 százalék alá, máris kiszorultunk szinte mindenhonnan. Az elmúlt 15 évben gyors ütemben neveztek el iskolákat román személyiségekről, anélkül hogy ezt a magyarság megakadályozta volna. Csupán néhány iskola maradt a városban, amelynek nem román a neve. A CEMO például két éven át keményen küzdött azért, hogy az iskolánk megkaphassa a Bernády György nevet. A kétnyelvű utcanév-táblák napi harcába keveredve jöttem rá, hogy a magyarság ellenében beindított folyamatot csakis teljes paradigmaváltással lehet megakadályozni és leállítani. Új politikai-érdekvédelmi eszköztár bevetésére van szükség.
– Bár valamennyi magyar politikus valódi érdekvédelmet hirdet Erdélyben, valahogy ezt mégsem sikerül átültetni a valóságba. Ön mit tenne másként Marosvásárhelyen?
– Az én előnyöm az, hogy nem köt semmiféle politikai alku vagy egyezség. Nem nehezedik rám politikai párt nyomása. Az embereket már régen nem érdekli a politikusok folyamatos mutyizása, ezért elfordultak a politikától. Nemcsak az RMDSZ-t büntetik ezzel, hanem az összes magyar politikai pártot. Óriási a közélettel szembeni kiábrándultság, s ezt a negatív trendet csak egy civil szférából érkező ember tudná megállítani és visszafordítani. A CEMO áll mögöttem, a civilek támogatnak, együtt alakítjuk a stratégiát. Indulásom tehát civil akcióként fogható fel, még akkor is, ha a helyi adminisztrációba való belépést tűztük ki célként.
– A politikusok által dominált közéletben vajon mennyire lehet olyan átlátható előválasztást szervezni, amelyben független jelöltként egy civil is megtalálhatja számításait?
– Szerintem ma Marosvásárhelyen megszervezhető egy mindenki számára elfogadható előválasztás. Erre azért van lehetőség és egyben szükség is, mert a marosvásárhelyi magyarság óriásit csalódott az RMDSZ-ben. Az RMDSZ sok esetben a közössége ellen dolgozik. Bizonyossá vált, hogy az eddiginél sokkal konfrontatívabb politikát kell folytatnunk ahhoz, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt. Ma épp emiatt van nagyobb esélye független jelöltnek bekerülni a rendszerbe. Szeretném

Sylvester Lajos-emléknap
Halálának első évfordulóján, de a születésnapjához legközelebbi hétvégén – hiszen Sylvester Lajos alkotó és cselekvő emberként az élet erejében hitt –, 2013. június 2-án a felújított csernátoni könyvtár névadó ünnepséget tartott: helyi kezdeményezésre a falu szülöttének nevét vette fel.
A csernátoniak, elsősorban a Haszmann Pál Múzeum közössége ragaszkodott hozzá, hogy a szülőfalujához ezer szállal kötődő, Csernátonról oly sokszor írásaiban megemlékező Sylvester Lajos ilyképp hazatérhessen, és hogy otthonra is lelhessen, arra legjobb választásnak a műemlék épületben működő könyvtár bizonyult. A névadó ünnepséget követően fogalmazódott meg a helyiek igénye, hogy azontúl minden év júniusának első vasárnapján Sylvester Lajos-emléknapot tartsanak. Tavaly az 1960-as évek végének, a 70-es évek elejének szoborállító, emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket, művelődési egyesületeket alapító korszakát idézték fel Novák Csaba Zoltán történész és Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus, az idei – vasárnap, június 7-én tartandó – emléknapon a historizáló Sylvester Lajosra emlékeznek. Ő volt az, aki az 1944-es Úz-völgyi harcokról elsőként dokumentumfilmet készített, a Háromszékben közölt riportsorozata „a feledékenység halmai alá szorult emlékeket ásta ki és vitte át a köztudatba”, mint a visszaemlékezéseket dokumentumriportként feldolgozó Úz-völgyi hegyomlás című könyvének utószavában megjegyezte.
És nem utolsósorban a film és a könyv indította el az Úz-völgyi történelmi kutatásokat is – erről beszélnek a Sylvester Lajos-emléknap meghívott előadói, Szabó József János hadtörténész (Dabas) és Nagy Tamás történész (Budapest). Úz-völgyi vonzatú a könyvtár pincéjének avatója is: első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből álló kiállítás nyitja a majdani tárlatok sorát. Az emlékünnepség záró eseményeként pedig a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik Sylvester Lajosnak az Úz-völgyi hegyomlás dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadást mutatják be.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfogadta az új választási törvényt a szenátus
Elfogadta a szenátus az új parlamenti választási törvényt, amelynek értelmében a román állampolgárok ismét arányos, megyei pártlistás választási rendszerrel küldenek képviselőket és szenátorokat a kétkamarás parlamentbe.
A választási reformcsomagot előkészítő különbizottság javaslatát elfogadva a szenátorok megszavazták, hogy 73 ezer állampolgárra jusson egy képviselő, és 168 ezer polgárra egy szenátor. Ez a képviseleti norma 308 fős képviselőházat és 134 tagú szenátust eredményez. Rajtuk kívül 18 nemzeti kisebbség egy-egy képviselője jut kedvezményesen mandátumhoz, valamint a külföldön szavazó román állampolgárok további négy képviselőt és két szenátort küldenek a törvényhozásba.
A parlamenti küszöb ötszázalékos marad a listát állító pártoknak. A két pártból álló választási szövetségek számára a küszöb nyolcszázalékos, a három pártból álló koalícióké kilenc, míg a négy vagy több politikai alakulat összefogásával létrehozott választási szövetségnek az országos szinten leadott voksok tíz százalékát kell megszerezniük.
A regionális pártok képviselethez jutását alternatív küszöb is könnyíti. Biró Rozália, az RMDSZ szenátora az MTI-nek elmondta: az RMDSZ által kezdeményezett alternatív küszöb lehetővé teszi, hogy azok az országos szinten öt százalék alatt teljesítő politikai alakulatok is bejussanak a parlamentbe, amelyek négy megyében megszerzik a voksok legalább 20 százalékát.
Az RMDSZ szenátora szerint a magyarság számára az a legfontosabb a – 2008 előtt is alkalmazott – pártlistás választási rendszerhez való visszatérésben, hogy a közösségnek a leadott szavazatai arányában lesz parlamenti képviselete, és egyetlen szavazat sem vesztődik el, minden voks mandátumot gyümölcsözik. Megjegyezte: ez a rendszer valamivel jobb esélyt biztosít a 2004-ben és 2008-ban alkalmazott egyéni választókerületes rendszernél arra, hogy a szórványmagyarság voksai abban a megyében hasznosuljanak, amelyben leadták őket.
Biró Rozália elmondta: az RMDSZ a bizottsági vitában támogatta azt a liberális javaslatot, hogy duplázzák meg a külföldi választókerület képviselőinek és szenátorainak számát, mivel akkor nagyobb esély lett volna arra, hogy a Magyarországon vagy másutt élő, román állampolgársággal rendelkező magyarok saját képviselőt juttassanak a törvényhozásba, voksuk egyébként mindenképpen hasznosul, hiszen az országos kosárból visszaosztásra kerül.
Az RMDSZ politikusa szerint kevés esély van arra, hogy a képviselőház bármit is változtasson a törvényen, amelyet szerinte jó eséllyel az alsóházban is még a tavaszi ülésszakban elfogadnak.
Népújság (Marosvásárhely)

Sylvester Lajos-emléknap Csernátonban
Másodszor tartottak Sylvester Lajos-emléknapot Csernátonban, a 2013. június 2-án róla elnevezett községi könyvtárban. A felújított egykori István Dániel-kúriában két évvel ezelőtt határozták el a helybeliek, hogy minden június első vasárnapján megemlékeznek a szülőfalujához határtalanul ragaszkodó Sylvester Lajosra. Míg tavaly a szoborállítások témáját járták körül, tegnap a historizáló Sylvester Lajosra emlékeztek, ugyanis elsőként ő készített dokumentumfilmet és közölt riportsorozatot a Háromszékben az 1944-es Úz-völgyi harcokról.
Az emléknap a déli harangszó után, Bölöni Dávid, Csernáton község polgármesterének ünnepi beszédével kezdődött, majd az épület homlokzatát díszítő domborműves emléktáblánál Sylvester Lajos lánya és unokája, a Bod Péter Megyei Könyvtár, Csernáton önkormányzata és a Haszmann Pál Múzeum képviselői helyezték el a kegyelet koszorúit.
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János hadtörténész Ugyanarról másképpen – egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel vetített képes előadással emlékezett a névadóra, s arra az időszakra, amelyet közösen kutatott Sylvester Lajossal. „Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt” – hangsúlyozta. Nagy Tamás budapesti hadtörténész Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel emlékezett véget nem érő vitáikra, az együtt töltött napokra. Az előadások után felavatták a könyvtár pincéjét, ahol első és második világháborús fényképekből, képeslapokból és tárgyi emlékekből álló kiállítást nyitott meg Haszmann Pál nyugalmazott muzeológus. A rendezvényen az Úz-völgyi harcok két veteránja, a 90 esztendős dr. Szőts Dániel és a 87 éves Bartha Mihály is részt vett. Az emlékünnepség záróeseményeként este a könyvtár udvarán a Csernátoni Dalcsoport és meghívottaik a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján Váry O. Péter újságíró, lapunk munkatársa által összeállított Vérvölgy című előadást mutatták be.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nemzedékek Találkozója Temesváron
Meglepetésdíjak a legjobb bartókos diákoknak!
Temes megye legnagyobb magyar iskolájában, a Bartók Béla Elméleti Líceumban június 6-án, szombaton 22. alkalommal tartották meg a hagyományos Nemzedékek Találkozóját. A Diákházban sorra került megnyitóünnepség keretében megemlékeztek a temesvári önálló magyar iskola létrehozásának, illetve névadásának 25. évfordulójáról, és díjazták a Bartók Béla Líceum kiemelkedő eredményeket elért diákjait. A legjobb diákoknak meglepetésdíjakat adott át Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja és Naszvadi György, az MNB PADOC Alapítványának kuratóriumi elnöke.
A Nemzedékek Találkozója a sajátos bánsági szórványhelyzet szülte találmány: mivel a magyarul érettségizettek szétszóródtak az országban és a nagyvilágban, nehezen jönnek össze akár a kerek évfordulós osztálytalálkozók is. A június első szombatján megtartott Nemzedékek Találkozójára hivatalos minden magyar vén diák, aki valaha magyar iskolát végzett Temesváron és minden tanár, aki valaha magyar iskolában tanított. A Diákházban összegyűlt mintegy 300 vén diákot dr. Erdei Ildikó, a Bartók Béla Líceum igazgatója köszöntötte. „Május utolsó péntekje hagyományosan a ballagási ünnepség, június első szombatja a nemzedékek találkozójának a napja. A ballagók előrenéznek, a látóhatárt, az égboltot kémlelik, a vén diákok inkább visszatekintenek, számot vetnek. Ezek az ünnepek az iskola számára is rendkívül fontosak, hiszen értelmet, tartalmat adnak az iskolai mindennapoknak, és visszajelzést kapunk arról, hogy az elballagók batyujába elhelyezett tudás hogyan érett tapasztalattá az elmúlt évtizedekben” – mondta ünnepi köszöntője során dr. Erdei Ildikó.
Halász Ferenc volt iskolaigazgató felidézte a 25 esztendővel ezelőtti eseményeket, amikor az 1990. január–március időszakban, a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség kezdeményezésére sikerült létrehozni az önálló magyar középiskolát, amely felvette Bartók Béla bánsági születésű világhírű zeneszerző nevét. „Akkori döntésünk fő érve az volt, hogy Bartók Béla ember tudott maradni egy elembertelenedett világban – mondta Halász Ferenc –, a mi fő célunk pedig az, hogy embert faragjunk a diákjainkból”.
Az 55 éve érettségizettek nevében Gáspári Katalin ny. magyartanár, a 20 éve érettségizettek nevében dr. Kovács Levente egyetemi docens osztotta meg ünnepi gondolatait az egybegyűltekkel. „A Bartók Béla Líceum számunkra több mint egy egyszerű iskola: úgy működik, mint egy alternatív közösségi központ, ahol a csecsemőktől a nyugdíjasokig mindenki számára szerveznek rendezvényeket – mondta Marossy Lóránt –, ezért közös felelősséget kell vállalnunk az iskola jövőjének biztosításáért.”
A Bartók Béla Alapítvány minden évben díjazza a különböző területeken (tantárgyversenyek, irodalmi versenyek, hagyományőrzés, sport stb.) terén kiemelkedő eredményeket elért diákokat. Az alapítvány díjait Halász Ferenc elnök és dr. Toró László fizikus, a kuratórium képviselője adtak át a legjobbaknak. Az elmúlt iskolaévben elért kiváló eredményeik alapján összesen 28-an kaptak pénzdíjat az Alapítványtól, a díjak oroszlánrészét a kiválóan teljesítő V–VIII. osztályosok érdemelték ki.
Következtek a meglepetésdíjak: Tamás Péter tiszteletbeli konzul első alkalommal adta át a Magyar Nyelv Ápolásáért járó díjat a XII. osztályos Kovács Boglárkának, aki a második-harmadik helyezett Fodor Zsófiával és Stan Krisztinával együtt egy 10 napos németországi jutalomkiránduláson is részt vehet. Az ünnepségen részt vett Naszvadi György, a Magyar Nemzeti Bank PADOC Alapítványának kuratóriumi elnöke, aki köszöntőjében így fogalmazott: „Ezeket a gyönyörű népdalokat, szavalatokat, fuvolásokat, citerásokat hallgatva, a táncosokról nem is beszélve, úgy érzem, hogy mi, „odaáti” magyarok magyarságból leckét kapunk. /…/ A PADOC Alapítvány célja a határon túli magyar oktatás támogatása, többek között azért, hogy az itthon maradás reális alternatíva legyen az itt élő magyarok számára. A magyarság fogyása megállításának legfontosabb eszköze, hogy mindenki a szülőföldjén találja meg a boldogulását.” Naszvadi György végezetül bejelentette: a Bartók Alapítvány díjazottjainak kiegészítésképpen fejenként 25 000 forintos díjat ajánl föl a PADOC Alapítvány részéről, ugyanakkor felkészítő tanáraik fejenként 100 000 forint jutalomban részesülnek.
A megnyitóünnepség résztvevőit és díszvendégeit színes és színvonalas műsorral ajándékozták meg a Bartók Líceum diákjai: Szabó Abigél népdalcsokrát, Kovács Boglárka, Stan Krisztina és a Marasztalók zenekar dalait, a Harmónia csoport társasági táncát, Andrásy Nóra és Kele Noémi szavalatát, a Szabó tanító bácsi vezette furulyások és citerások műsorát és az Eszterlánc kalotaszegi táncát nagy tapssal jutalmazták a vén diákok. A találkozó a Bartók Líceum dísztermében kötetlen beszélgetéssel folytatódott, miközben a kerek évfordulós érettségi találkozók résztvevői osztályfőnöki órákat tartottak. Szombat este az érdeklődők megtapsolhatták a Bartók Diákszínpad évadzáró Csongor és Tünde újratöltve című előadását, Molnos András Csaba színművész rendezésében.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Szórvány: menteni a menthetőt
„A szórvány egy nemzet öregkora. Aki a szórványt nem becsüli, az sem a tömböt, sem a jövőt nem érdemli.”
Az idézett, megszívlelendő intelmet is tartalmazó definíció a „szórványok apostolának” is titulált Vetési László erdélyi szociográfustól, szórványkutatótól származik. Az egyházi íróként is ismert szakértőnél kevesen tudnak többet azokról a veszélyeztetett etnikai csoportokról, amelyek hátrányos térbeli elhelyezkedésük, arányaik, lélekszámuk miatt nem tudják önerőből megőrizni identitásukat, értékeiket Erdélyben.
Az általa felbecsülhetetlen értékű terep- és kutatómunkával gazdagított szakirodalom a határon túli magyarságnak ama rétegét nevezi szórványnak, amely a többségi nemzetekhez képest településén, mikrorégiójában harminc százaléknál kisebb arányban él, hátrányos nyelvi-etnikai, vallási helyzetben, és a nemzettesttől elszigetelődve, leépült intézményrendszerrel, folyamatos veszélynek, felszámolódásnak van kitéve.
Az 1,2 milliós romániai magyarság közel fele, mintegy ötszázezer lélek halmozottan hátrányos nyelvi-etnikai helyzetben él, saját belső erejéből pedig nem képes etnikai értékeit megőrizni. Erdélyben mindössze egy-két évtized maradt még hátra a mentésre mintegy háromszáz olyan településen, ahol jelentős történelmi emlék, műemlék templom, kastély, emlékhely tövében mindössze 10-20 magyar él.
Ezeken a – többek között dél-erdélyi, Szeben, Krassó-Szörény, Hunyad megyei – vidékeken jobbára csak a tárgyi, szellemi értékek begyűjtése maradt feladatként. Erdély számos más régiójában viszont a tömbben élő magyarok, politikai és civil szervezetek, egyházak összefogására, az anyaország sürgős és hathatós támogatására van szükség ahhoz, hogy a szórványban élő közösségek megmaradjanak a magyar nemzet számára. E téren szerencsére hosszan lehetne sorolni a pozitív példákat.
A magyar kormány a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-n keresztül nyújt támogatást szórványprogramokra, a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) szórványszakbizottsága a különböző szakpolitikák kidolgozásával tartja napirenden a szórvány ügyét, ugyanakkor az anyaországi odafigyelésen túlmenően a külhoni közösségek körében is tetten érhető a szolidaritás.
A székelyföldi Hargita és Kovászna megye néhány évvel ezelőtt indította útjára szórványmentő programját, amelynek célja, hogy a tömbmagyar erdélyi régiók kulturális és más jellegű rendezvények szervezése révén, közösségek közötti testvérkapcsolatok kialakításával erősítsék a szórványban élő magyarok önazonosság-tudatát, a tömbmagyarság és a szórvány szellemi kötelékeit.
Ezek a támogatási formák és programok már csak azért is elengedhetetlenek, mert a legutóbbi, 2011-ben végzett romániai népszámlálás adatai katasztrofális képet mutatnak a szórványmagyarság helyzetéről, amelynek demográfiai eróziója rendkívül felgyorsult. Miközben 2002 és 2011 között a romániai magyarok összlétszáma 13,5 százalékkal, 1,2 millió főre apadt, addig a Bánságban a magyarok népességfogyása elérte a harminc, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig a húsz százalékot. A kolozsvári Kisebbségkutató Intézet becslése szerint 2032-re a bánsági, dél-, valamint észak-erdélyi magyarság száma megfeleződik a 2002-es lélekszámhoz képest, és a kilenc szórványmegye magyarsága 135 ezerre csökken.
Sokan úgy vélik, a többségi nemzetbe való beolvadás folyamata csak úgy állítható meg, ha erősítik a szórványmagyarság nemzettudatát, és biztosítják egyházi, intézményi tevékenységeit. Mások elengedhetetlennek tartják, hogy ezekről a ma még aránylag népesebb területekről is visszavonuljon a magyarság, miután nem lehet benépesíteni őket, a közösség tagjait pedig tömbvidékekre kell telepíteni.
Az elmúlt időszakban rosszallást váltott ki erdélyi magyar politikusok, valamint szórványban működő iskolák, kollégiumok vezetőinek körében, hogy a Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) munkatársai a székelyföldi oktatási intézményekbe csalogatják a magyarok által gyéren lakott vidékeken élő magyar diákokat. A magyar kormány által 2012-ben létrehozott budapesti intézet szórványösztöndíj-programja azokat a nyolcadik osztályos fiatalokat célozza, akiknek nincs lehetőségük magyar nyelven folytatni középiskolai tanulmányaikat, és emiatt román nyelvű oktatási intézményekbe kényszerülnek.
Az RMDSZ szórványmegyékben politizáló képviselői közül többen azzal vádolták az NSKI-t, hogy a fiatalok egyenként történő elcsábításával, a „gyöngyhalász-politikával” a szórványközösségek létét veszélyezteti, holott szerintük az otthon maradás lehetőségeit és feltételeit kell megteremteni. A kutatóintézet jelenlegi akciója annak az elméletnek a gyakorlatba ültetése, amelyet az NSKI-t irányító Szász Jenő fogalmazott meg két évvel ezelőtt. Az általa felvetett gyöngyhalászmódszer lényege a magyarságához jobban ragaszkodó embereknek a szórványból a tömbmagyarságba való telepítése. Szász ugyanakkor nemrég arról beszélt, hogy a Székelyföldön kellene működtetni azokat a kollégiumokat, amelyekben a szórványban született gyermekek tanulnak.
Bár ezek a sokáig tabunak számító kezdeményezések a terület szakértői szerint is megfontolásra érdemesek, a tiltakozáson és a vádaskodáson túlmenően érdemi vita nem alakult ki a témában, aminek oka elsősorban Szász Jenő személyében keresendő. A tizenkét éven keresztül Székelyudvarhely polgármestereként tevékenykedő politikus sokáig az RMDSZ egyik legádázabb politikai ellenfelének számított, az ő nevéhez fűződik például a szövetség első alternatívájaként létrejött Magyar Polgári Párt (MPP) megalapítása.
Tulajdonképpen az RMDSZ számára minden vállalhatatlan, ami Szász részéről fogalmazódik meg. Holott a szövetség számára is világos, hogy szórványvidékeken már csak a folyamatosan apadó gyereklétszám miatt is fenntarthatatlan a jelenlegi iskolahálózat, és bizonyos tanintézeteket óhatatlanul be kell zárni. Erre utalnak Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tavaly, a magyar szórvány napjává nyilvánított november 15-én elhangzott szavai, miszerint a következő időszakban „fájdalmas döntéseket” kell hozni az oktatás terén. „El kell dönteni, hogy mely osztályokról, iskolákról mondunk le, melyeket erősítünk meg, hogy minden magyar gyerek járhasson magyar iskolába, ha a szülei így döntenek” – szögezte le a politikus.
Márpedig sem a Kelemen által vázolt perspektíva, sem Szász gyöngyhalászelmélete nem sokban különbözik Tőkés István nyugalmazott kolozsvári teológiai professzor évekkel ezelőtt megfogalmazott álláspontjától. Tőkés László EP-képviselő, volt királyhágómelléki református püspök apja szerint nem lehet megmenteni egész Erdélyt, éppen ezért ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead, és ahol még magyar életet lehet építeni. „Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő” – jelentette ki a Krónika erdélyi napilapnak 2011-ben adott interjúban Tőkés István.
A szórványmagyarság megmaradását célzó elképzelések és törekvések közepette nem segíti a megoldáskeresést, hogy az ügy ilyesfajta megközelítése jobbára ma is tabunak számít, és nem alakult ki széles körű szakpolitikai, társadalmi vita a témában. A konszenzus hiányáról nem is beszélve. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes nemrég kijelentette: a magyar kormány számára a magyar nemzet minden tagja egyaránt fontos, és nem támogat olyan törekvéseket, amelyek a szórvány kiüresítését célozzák, így a „gyöngyhalász-stratégiát” sem. Vagyis még a magyar kormány szintjén is eltérnek az álláspontok a kérdésben.
Eközben viszont az asszimiláció, a szórvány kiüresítése a gyöngyhalászattól függetlenül is feltartóztathatatlanul zajlik. Sürgősen el kell dönteni, milyen stratégiát alkalmazva lehet a leghatékonyabban segíteni ezt a közösséget, mert az idő nem nekünk dolgozik.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Sylvester Lajos-emléknap
Úz-völgyi történelem és valóságmítosz
Vasárnap második alkalommal emlékeztek meg Sylvester Lajosról (1934–2012) szülőfalujában, a róla elnevezett községi könyvtárban. A meghitt hangulatban zajló eseményt a szervezők az Úz-völgyi tragédia köré építették, hiszen az ünnepelt életművének fontos állomása az ottani harctér népszerűsítése, kutatása és emlékhellyé emelése. A rendezvényt két veterán kortanú is megtisztelte jelenlétével.
Az emléknap az egykori István Dániel-féle kúria előtti téren kezdődött, ahol Mátis Izabella felelevenítette Sylvester Lajos életútját. A koszorúzás előtt Bölöni Dávid polgármester köszöntötte a szép számban összesereglett emlékezőket, egyben az őseink előtti főhajtás napjaként is értékelve a rendezvényt.
Fájdalmas igazság, megszépült múlt
A könyvtár nagytermében elsőként Szabó József János dabasi hadtörténész, Egy író és egy hadtörténész Úz völgye harcairól címmel tartott vetített képes előadást, amelyben nemcsak a történelmi tényeket vázolta fel, hanem személyes élményeiről és a Sylvesterhez kötődő barátságról is szólt. „Így volt, nem így volt, de igaz volt” – jelentette ki bevezetőjében, a régi barátságra emlékezve. „Életem legszebb élményeit jelentik a veteránokkal és Sylvesterrel való éjfélig tartó beszélgetések és tényfeltárások a Füsti fecske vendéglőben”, mondta Szabó.
– Az író munkássága a mítoszteremtés, az, hogy olyan szép mítoszokat teremtsen, amelyeknek az ember lelke örül. Egy nép identitásának megőrzésében a mítoszok rendkívül fontosak, és a mítoszteremtésben Sylvester Lajos remekelt. Történész nélkül nincs szavahihető történelem, író nélkül nincs népi emlékezet, de a kettő kiegészíti egymást, és mindkettő nagyon fontos. A történész másként látja, mint az író, az egyik a fájdalmas igazságot, a másik a megszépült múltat láttatja, de mindkettőben sok a tanulság” – vonta le a következtetést kettőjük közös munkájából a történész.
Érzelmes emlékek
„Nem tudományos jellegű gondolatokat osztok meg, hanem személyeseket, amelyek egy 19 éve kezdődött barátságról szólnak” – emelte ki Nagy Tamás magyarországi hadtörténész az Úz-völgyi emléktöredékeim Sylvester Lajosról címmel tartott előadása kapcsán. Első találkozásaik egyikén vitába szálltak, szinte haraggal váltak el, mesélte. „Vigyázzatok, mert az a magyarságkép, amelyet terjesztetek, túl archaikus, és nem felel meg a valóságnak” – oktatta ki akkor az írót, a realitásokra kívánva felhívni a figyelmét. A következő évben Sylvester megkövette, igazat adott neki, és ebben a gesztusban is rejlik az ő nagysága – elevenítette fel az anyaországi történész.
„Olyan embernek ismertem meg, aki nyitott volt, és ezzel kortárs értelmiségiként nyilvánult meg” – méltatta Sylvestert. Beismerte, az anyaországi magyarnak, mielőtt ítélkeznék, meg kell ismernie, hogy itt milyen magyarként élni, viszont az sem mindegy, ki vezeti be ebbe a tudásba. „Aki egy kulturális menedzser által lép be ebbe a világba, szerencsésnek mondhatja magát”.
Végül, a jelen állapotokról szólva, felhívta figyelmet a jó irányú fejlődés jeleire is, arra célozva, hogy nemcsak múltban, a jövőben is kell gondolkodni. „Aki itt él, nem veszi észre, hogy itt is sok téren jobbra fordult az élet, csak észre kell venni a lehetőségeket, azt a pluszt, ami a többnyelvűségben rejlik, amely bekapcsolja az itt élőket az európai körforgásba. Ezeket a gondolatokat Lajosnak szerettem volna elmondani, ehelyett a jelenlevőknek mondom el: úgy kell emlékezni, hogy közben előre is kell tekinteni.”
Kiállításmegnyitó, katonadalok, mítosz
Haszmann Pál nemcsak megnyitotta a csíkszentmártoni Páll Zoltán történelemtanár által első és második világháborús fényképekből, képeslapokból, tárgyi emlékekből összeállított kiállítást, amellyel egyben a pincegalériát is felavatták, hanem szívet melengető példabeszédet is mondott. A magyar katonaember évszázadokon keresztül megmutatta a világnak, hogy mire képes, és ehhez a képhez az Úz-völgyi csata is hozzátartozik. Beismerte, e csatáról Sylvester írásainak megjelenése előtt nem volt tudomása.
Meglátása szerint az első, majd a második nagy verekedést követően jelenleg a harmadiknál tartunk, a szellemi nagy verekedésnél, mert a szabadságharcunk nem zárult még le. „Össze kell hangolni munkánkat, az örökségét összeszedni, mert napjainkra megszakadt egy ősrégi szokásrend, az ősökről való történetek családban való elmesélése, és ezt a mulasztást legalább a társadalomnak pótolnia kell!” – zárta mondandóját a csernátoni múzeum őre.
A rendezvény végén a házigazdák kürtőskaláccsal és pálinkával kínálták a vendégeket, és ekkor fújt bele Szőcs Dániel egykori páncéltörő veterán a harctérről megmaradt sípjába, Bartha Mihály aknavető egykori harcossal együtt jelt adva régi katonadalok éneklésére. A 91 éves, utolsó Úz-völgyi harcosokkal való találkozás is maradandóvá tette a felemelő eseményt.
A történelmi tények felleltározása mellett este a mítosz is megelevenedett a Sylvester Lajos Úz-völgyi hegyomlás című dokumentumriportja alapján összeállított Vérvölgy című előadáson. A Váry O. Péter újságíró által dramatizált és rendezett darabot a Csernátoni Férfidalkör előadásában láthattuk. Közreműködtek: Lukács Attila, Lukács Mihály, Ábri Béla, Csoboth Lehel, Mikes Alpár, Fegyver Mátyás, Sipos Sándor, Nagy-Oláh Ildikó és Gál Zsófia.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Választásokra készül a sepsiszentgyörgyi Néppárt
Megújult az Erdélyi Magyar Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének vezetősége, a következő időszakban a megerősödésre összepontosítanak és az önkormányzati választásokon induló jelöltek kiválasztásán, felkészítésén dolgoznak, mert szeretnének választási alternatívát biztosítani a megyeszékhelyen.
Minderről Molnár Attila, az EMNP sepsiszentgyörgyi szervezetének nemrég megválasztott új elnöke számolt be tegnapi sajtótájékoztatóján, amelyen jelen volt még Kolcza István alelnök és Czegő Zoltán. Bemutatkozójában a 36 éves Molnár Attila többek között elmondta: Brassóban egy magánvállalatnál ügyintézőként dolgozik, nős, egy gyermek édesapja, egyetemi tanulmányait a George Bariţiu Egyetemen végezte testnevelés szakon, majd a jászvásári Gheorghe Asachi Egyetemen szerzett mesteri oklevelet környezetmérnöki szakon.
Ismertette a városi szervezet vezetőségének összetételét is: munkáját alelnökként Kolcza István és Benő Mária segíti, elnökségi tag Trucki Ibolya, Veres Judit, Molnár Réka, Bíró Ferenc. Hangsúlyozta: a belső viták véget értek, párttagságát mindenki megőrizte, jó kapcsolatot ápolnak a régi tagokkal is. Mint arról lapunkban többször beszámoltunk, a sepsiszentgyörgyi szervezetben lezajlott első tisztújítást – amelyen Bedő Zoltánt választották vezetőjüknek – az országos elnökség érvénytelenítette, az etikai bizottság pedig Molnár Attila és Kolcza István beszámolója szerint úgy döntött, hogy az ügyben az országos elnökség az illetékes.
A következő időszakban a Néppárt sepsiszentgyörgyi szervezetének megerősítése a cél, hiszen választási alternatívát szeretnének nyújtani a jövőre esedékes önkormányzati voksoláson – mondta Molnár Attila. Heti találkozók révén lehetőséget teremtenek a tagoknak a kommunikációra, a hatékony munkamegosztás érdekében körzetenként szerveződnek, kidolgozzák a szervezet tevékenységi stratégiáját, jelen kívánnak lenni a társadalmi életben – sorolta a terveket. Változatos eszközökkel kívánják felhívni a figyelmet az autonómia fontosságára, szerinte ugyanis annak eléréséhez előbb belülről kell megerősödni, gazdasági, erkölcsi értelemben egyaránt. Ami a választásokat illeti, nyitottak az együttműködésre a Magyar Polgári Párttal, annak helyi vezetőivel tárgyalnak is, majd később eldöntik, miként indulnak: közösen a polgáriakkal vagy pedig saját jelölttel és saját listával. Az RMDSZ-szel nem kívánnak együttműködni, nem számolnak azzal a forgatókönyvvel, hogy – miként 2012-ben – az RMDSZ polgármesterjelöltjét támogassák.
Ne zárják le a Korzót
A sepsiszentgyörgyi Néppárt nem ért egyet a főtér átrendezésével, álláspontjuk szerint a Korzó lezárása káoszt okoz majd a közlekedésben. Arra kérik az önkormányzatot, hogy próba gyanánt két hétre állítsák le a forgalmat a színház és a Székely Mikó Kollégium előtt, úgy fel tudják majd mérni az intézkedés hatását.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A hallgatók több mint kilencven százaléka a szakmában dolgozik vagy tovább tanul
Nemrég a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ballagási ünnepségén hangzott el, hogy szinte mindenik végzős már az egyetemen eltöltött évek során ért el szakmai sikereket, és felmerült a kérdés, hogy a képzési folyamat valójában a diákok mélyvízbe dobása, vagy medencében való gyakorlás. Köztudott, hogy gyakran az a vád éri az intézményt, hogy túl sok színész kerül ki padjaiból, és kicsi a piac, amely őket felszippanthatná. Hogy mennyire fedi ez a valóságot, és milyen arányban sikerül a szakmában elhelyezkedniük a végzősöknek, arról dr. Balási András rektorhelyettessel beszélgettünk.
– Bizonyára nem újdonság, a köztudatban az él, hogy "színész-túltermelés" folyik a Művészeti Egyetemen, és a végzősök egy része nem tud a szakmában elhelyezkedni. Megfelel-e ez a valóságnak?
– Tudomásunk van arról, hogy a köztudatban úgy él, hogy túl sok színészt "termelünk", és ezek nem fognak tudni elhelyezkedni, de nyugodt lelkiismerettel mondom, ez nem így van. 2010–2014 között a román és a magyar kar végzőseiről készült egy kimutatás, hogy ki milyen úton haladt végzés után. Kiderült, hogy kilencven százalék fölött van a továbbtanulók és a szakmában elhelyezkedettek száma. Az előadás-művészeti világ az utóbbi időben átalakult, nem úgy van, mint korábban, hogy a végzős elment egy kőszínházhoz és onnan nyugdíjba ment. Nagyon sok alternatív társulat, projektszínházak jönnek létre. Konkrét helyzet, hogy egy harmadéves rendező szakos és egy szintén harmadéves teatrológus hallgatónk létrehoztak egy előadást a sepsiszentgyörgyi színházban, ami most a POSZT-ra, a Pécsi Országos Színházfesztiválra megy. Itt van a továbbtanulók esete, akik ötödév után szerte magyar nyelvterületen különböző projektszínházakban vesznek részt, de nincsenek úgymond leszerződve sehová. Tulajdonképpen nem pályaelhagyók. Őket tehát hová soroljuk? Erre a szakmára eleve nem jellemző a pályaelhagyás, mert a diákok tudják, hogy hová jönnek, mit akarnak. Van egy elsőéves magiszteri színészosztályunk, amelyből egytől egyig mindenki nagy színházi előadásokban vesz részt, illetve le is fogják őket szerződtetni. A jelenlegi végzősök közül tudtommal egy sincs, aki ne helyezkedett volna el. Van volt magiszteris hallgatónk, aki utólag a budapesti Operettszínház vezérigazgatója lett. Vagy jó példa Székely Csaba helyzete, tudtommal nincsen hivatalos állami alkalmazásban, de ha valaki a szakmában jelen van és elismert, akkor az ő. Vitatható, hogy mit nevezünk elhelyezkedésnek és szakmának, de a tapasztalat azt mutatja, hogy negyedéven, azaz magiszteri első éven a színészeket már elviszik. Jövőtől arra törekszünk, hogy összekapcsoljuk a színészt a lakással. A Studium és Prospero Alapítvány orvosi és színészlakásokat épített és épít Sepsiszentgyörgyön és Szatmáron, és tervben van más városokban is, Udvarhelyen, Gyergyóban. Aki oda szerződik, annak nagyon előnyös áron minőségi lakást biztosítunk.
– Említette, hogy már negyedéven leszerződtetik a színészeket. A határon inneni vagy túli társulatok jelentik alegjelentősebb felvevőpiacot?
– A vásárhelyi társulatnál például most alkalmazták három hallgatónkat. Szatmár az egyik nagy felvevőpiac, évente alkalmaznak a végzőseink közül. Emellett Temesvár, Nagyvárad, Nyíregyháza, Debrecen, Békéscsaba. Ugyanakkor Gyergyó, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy többnyire a mi végzőseink közül alkalmaz. Katasztrofális év volt, amikor a kormány zárolta az állásokat, szerződéssel sem lehetett senkit felvenni, és az az abszurd helyzet alakult ki, hogy végzett egy évfolyam, amelynek képzését az állam finanszírozta, és végül munkanélkülieket gyártott. Ezek a diákok elmentek Magyarországra, és mindenik talált munkát, de szépen, lassan kezdenek visszaszivárogni, elsősorban Sepsiszentgyörgy és Csíkszereda a célpont.
– Általában hosszú távra szerződtetik le a színészeket a társulatokhoz?
– Régebb volt jellemző, hogy várni kellett, hogy megüresedjen egy hely. Szerződéssel fel lehet venni, egyéves szerződéseket kötnek, amelyeket általában megújítanak. Magyarországon az jellemző, hogy fejvadászok karaktereket és arcokat keresnek. Ez általában egy szerepre érvényes, de ha a fiatal színész elmegy oda és bizonyít, akkor hosszú távú együttműködés lesz belőle. Másodéves színészhallgatók játszottak Marosvásárhelyen a My fair ladyben, harmadévesek a Mágnás Miskában, idei végzőseink a Pál utcai fiúkban, és nem statisztaszerepekről van szó. Nagyon jó az együttműködés a vásárhelyi Nemzeti Színházzal, kell nekik a fiatal tehetség.
A bábszínészek közül mindenik a szakmában dolgozik, Temesvárra vittek el egy egész osztályt. Most Udvarhelyen jön létre a bábszínház, Kolozsvárra is kerültek, de a legnagyobb felvevőpiacunk mégis a marosvásárhelyi Ariel, amelynek az igazgatója tanárunk is, és látja, hogy komolyan vesszük a képzést. A koreográfia szak esetében nagy előrelépést eredményezett, hogy létrejött az András Lóránd társulat, ahol alkalmazni tudják a végzősöket.
Egy szép napon telítődni fog a piac, ez előre látható. Viszont mi kis számokkal dolgozunk, azaz ha ez bekövetkezik, nem tizenkét végzőst bocsátunk útra, hanem, tegyük fel, hetet. Most évente tíz- tizenkét színész végez, és amíg leszerződtetik a hallgatókat, nincs értelme csökkenteni a számot. Ötödéven már a Stúdió Színházban játszanak, és nagyon nehéz összeegyeztetni, hogy el tudjuk engedni őket játszani társulatokhoz, de ugyanakkor a Stúdió repertoárja is megmaradjon. Ez azt jelenti, hogy tíz-tizenöt színházzal kell folyamatosan egyeztetni: mikor, ki, hol lép fel. Dilemma, mert ha a Stúdió Színházra korlátozzuk őket, a szakma nem ismeri meg, ha teljesen elengedjük őket, az iskola veszít.
– A színész-, bábszínész- és koreográfushallgatók esetében egyértelmű a dolog, viszont a többi szak diákjainak tudnak-e megfelelő lehetőséget biztosítani, hogy a képzés idején kipróbálják magukat a gyakorlatban?
– Igyekszünk mindenik szakra ugyanannyi figyelmet fordítani, előadások esetében a látványtervezők készítik a jelmezeket, a teatrológusok végzik a dramaturgi teendőket. Az utóbbi két évben azon dolgoztunk, hogy növeljük a gyakorlati tantárgyak számát, így a teatrológián is bevezettük a színészmesterséget. A hallgatók szövegkönyvet írnak, a Stúdió Színházban rendezőasszisztensi feladatokat látnak el, kutatásokba is bevonjuk őket. Ez olyan terület, ami elméletinek tűnik, de valójában nagyon is gyakorlati. Van aki drámát szeretne írni, van aki idegenkedik a kutatói munkától vagy a színésszel való munkától. Mindezekre odafigyelve igyekszünk mindenkit abba az irányba terelni, ami közel áll hozzá. Az impresszárió szak hallgatóit elsősorban a saját rendezvényeink háttérszervezésébe vonjuk be, ebben a tanévben is volt három nemzetközi konferenciánk. Multimédiás diákjaink nagy része úgy jön, hogy már eleve dolgozik valahol, általában a médiában.
– A tapasztalat azt mutatja, hogy sok magyarországi vendégdiák választja a vásárhelyi színészképzést…
– Vannak magyarországi és szlovákiai diákjaink is. Volt egy év, amikor nagy volt a magyarországi dömping, és többnyire belőlük jött létre a művészosztály. Magyarországon Budapesten és Kaposváron zajlik akkreditált színészképzés, emellett sok színitanoda van. Budapesten óriási a túljelentkezés, ha jól tudom, ott is inkább karaktereket keresnek, és rájönnek, hogy a Vásárhelyen nyújtott képzés jóval több. Eljönnek, de a felvételi dönti el, hogy ki jut be. Jelenleg első éven több az erdélyi diák, viszont a most végzős harmadéveseknél többségben vannak az anyaországiak.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Gézengúzok – diákszínjátszó-találkozó
Június 4-én a szászrégeni Humana Regun Egyesület és az Eugen Nicoara Művelődési Ház – a Communitas Alapítvány, az RMDSZ, valamint a Szászrégeni Polgármesteri Hivatal támogatásával – ötödik alkalommal szervezte meg a Gézengúzok – Diákszínpad diákszínjátszó-találkozót. A rendezvényen több mint 80 színjátszó és táncos lépett fel. A több mint háromórás rendezvényen a művelődési ház nagytermének színpadán öt csoportnak tapsolhatott a közönség: az Alexandru Ceusianu Gimnázium Gingalló csoportja, a Petru Maior Líceum Rosszcsontjai, az Eugen Nicoara Művelődési Ház Csim-Bumm ifjúsági és gyermek színjátszó csoportja, a szászrégeni Csillagösvény és a kisfülpösi Verőfény csoport.
Az Alexandru Ceusianu Gimnázium II. B osztályának Gingalló csoportja Páncél Laura tanítónő irányításával Marton Lili Tíz gyerek meg egy télifa és Janikovszky Éva Ha én felnőtt lennék című darabot adta elő. A Petru Maior Technológiai Líceum V. osztályos diákjaiból álló Rosszcsontok vezetője, Dénes Magdolna elmondta: A Rosszcsontok az idén Erdőszentgyörgyön és Sepsiszentgyörgyön is fellépett, ahol országos II. helyezést ért el, s mivel első helyezett nem volt, így valójában ők voltak a fesztivál legjobbjai. Antal Szilárd, Bartha Réka, Csorvási Lídia és Sándor Tihamér alakításaikért különdíjakat kaptak. A szászrégeni Diákszínpadon Tóth Zoltán Bolondos királyság, királyi bolondság című mesejátékát adták elő Dénes Magdolna tanárnő rendezésében. A Verőfény csoport A szerelem győzelme című táncszínházi előadással jelentkezett a fesztiválra. Tagjai nagyrészt kisfülpösiek, de szászrégeni iskolákba járnak. Simon Szabolcs, a csoport táncoktatója, koreográfusa elmondta: a Verőfény 2012-ben alakult Nagy Hajnal csoportvezető kezdeményezésére. Jelenleg 16-an vannak, eddig Kisülpösön és a környező településeken mutatták be előadásukat.
A szászrégeni művelődési ház keretében működő Csim-Bumm 1992-ben alakult. 2004-ig bábcsoportként működött, majd fokozatosan átalakult színjátszó csoporttá. A jelenlegi csoport tagjai V.,VII. és VIII. osztályosok – sokan osztálytársak is. A csim-bummosok rendszeres résztvevői a március 15-i és október 6-i megemlékezéseknek, de ott vannak az erdőszentgyörgyi műkedvelő színjátszó találkozókon, a szászrégeni Gézengúzok – Diákszínpad fesztiválon, valamint a Kemény János Műkedvelő Színjátszók Találkozóján. Tavaly Erdőszentgyörgyön a csoport fiúnégyese alakítási díjat kapott. A fiúk a Csim-Bumm mellett az osztály színjátszó csoportjában és az iskola tánccsoportjában is tevékenykednek. A csoport három jelenetet mutatott be: a Tiritarka oskola, az Ezek a felnőttek és A pad című jelenetek a diákokat foglalkoztató gondokról szóltak.
A következő fellépő, a Csillagösvény mozgásszínházi csoport 2012 őszén alakult, és tizenöt elemi, valamint középiskolás diákból áll. A csoport részt vett 2013-ban a szilágycsehi XV. Partiumi Országos Diákszínjátszó Fesztiválon, ahol különdíjat nyert, az erdőszentgyörgyi színjátszó fesztiválon pedig közönségdíjjal jutalmazták. 2014. április 17–19. között az V. Bihar-Bihor Minősítő Diákszínjátszó Fesztiválról (Derecske – Magyarország) öt díjat hoztak: két második helyet, ezüst minősítést. A legjobb női előadói teljesítményért Fülöp Bernadettet, míg a legjobb férfialakításért Kolcsár Istvánt díjazták, ugyanakkor a legjobb koreográfusnak járó díjat is Simon Szabolcs és Rácz Melinda kapta. Idén részt vettek a sepsiszentgyörgyi diákszínjátszó fesztiválon, ahonnan két díjjal tértek haza: Szabó Róbert Vajk szerepében, Fülöp Bernadett pedig Odett megformálásáért kapott díjat. Szászrégenben az Ördögbál című darabot mutatták be. A darab szerzője Makkai Alpár, koreográfus Simon Szabolcs és Rácz Melinda, rendező Sükösd Levente.
Fábián András
Népújság (Marosvásárhely)

Verslevelek a szomszéd szobából
Viszonylag későn, 37 éves korában jelent meg Dimény H. Árpád első verseskötete Apatológia címmel, amely tavaly decemberben elnyerte a Méhes György-debütdíjat. A kézdivásárhelyi születésű, feleségével és három gyermekével jelenleg Csernátonban élő alkotót hétvégi kolozsvári könyvbemutatója után kérdeztük kötete megszületésének körülményeiről, további terveiről.
– Viszonylag későn jelentkezett az első verseskötettel, bár irodalmi lapokban régóta közöl. Mi volt az oka ennek az eltolódásnak?
– Hadd kapaszkodjak bele a viszonylag szóba, kortársaimhoz képest valóban később jelent meg kötetem, de ezzel még nem váltam csodabogárrá, merthogy ez sem új az irodalmi nap alatt. Joseph Heller 38 évesen debütált A 22-es csapdájával, William Golding is 44 évesen vált íróvá, akkor jelent meg A Legyek ura, addig csak verselgetett. A hazai tájakon is akad példa bőven, Petőfihez viszonyítva Arany is későn, 28 évesen indult, Kálnoky László 36 évesen, Nádasdy Ádám 40 évesen, de említhetném Tudor Arghezit is, aki 47 évesen robbant be az irodalmi életbe.
Az okát még mindig fogalmazgatom magamban, főként az újságírás számlájára írnám, a kettő nálam nem működött együtt, nem maradt erőm a versekre, ugyanakkor nem is tettem ez ellen semmit. Talán egy adag sértődöttség is volt bennem, mely a kortárs irodalomra irányult, a költőtársakra, költő és íróbarátokra, úgy gondoltam, nem foglalkoznak velem, hogy nem akarnak maguk közé emelni. Lám, nem kérik a verset, nem akarja kiadni senki a kötetem. Holott alig írtam, a kötetre való anyag sehol sem volt, csak duzzogtam magamban, amikor egyszer csak olyan dolgok történtek az életemben, amelyek kimozdítottak ebből a megrekedt állapotból. Elsősorban azt emelném ki, hogy újságíróból szerkesztővé léptem elő, így több időm maradt a versírásra.
– Meglátása szerint miben változott az erdélyi irodalmi élet azóta, hogy első versei nyomtatásban is megjelenhettek, azaz a ’90-es évek közepe óta?
– Sok minden változott és mégsem. Amikor én tejfölösszájúként becsöppentem a nagyok közé, akkor tombolt a transzközép irodalom forradalma – (főképpen Orbán János Dénes, Sántha Attila és Bréda Ferenc által kidolgozott irodalmi-művészeti irányzat, majd csoportosulás – a szerk.), ma ugyanezt látom a slam poetry esetében. Akkoriban kevesebb lehetőség volt a publikálásra, nem voltak ennyire átjárhatóak az irodalmi határok, egy kezdő költő nem is álmodhatott arról, hogy Magyarországon is számba vegyék, ottani lapokban is közöljék verseit. Ma már sokan ott próbálnak szerencsét. Azóta van Facebook is, amely szintén nagyon sok lehetőséget kínál egy induló költőnek, írónak. – Az apa elvesztésének traumája, illetve ennek a feldolgozása a könyve vezérfonala. Miért volt szükség rá, hogy versekben oldja fel ezt a traumát, és menynyire sikerült? A „terápiás írás” kivitelezhető ön szerint?
– Ha lehet ezt mondani, versben sokkal tárgyilagosabb tudok lenni, szinte kívülről szemlélem a bennem zajló történéseket, viharokat. Az apám haláláról előbb tudtam írni, mint beszélni. És mindenféle érzéssel így vagyok, megharcolom magamban, és ennek a harcnak a része az írás, ezt nevezhetjük terápiának is akár.
– Mennyi idő alatt állt össze a kötet tényleges anyaga? Úgy látom, eleve koncept-kötetben gondolkodott, ami elsőköteteseknél ritka. A továbbiakban is ilyen kötetekre számíthat öntől az olvasó?
– Az életemben erősen sok változást hozó két év versei sorakoznak ebben a könyvben, és érdekes, hogy a korábbi írásaimból mindössze egy verset emeltünk be a szerkesztőmmel, Gáll Attilával. Úgy érzem, akkora változás ment végbe bennem az utóbbi években, hogy az ezt megelőző időben írottak – és itt csak a publikált versekre gondolok –, nem találták volna meg a helyüket a könyvben, sem hangulatukban, sem hangnemükben, sem pedig mondanivalójukban.
Bevallom, nem gondolkodtam koncept-kötetben, a két év történései minden színtéren kapcsolódtak, egyedül a verslevelek (a könyv utolsó ciklusa – a szerk.) írásakor tudtam, hogy ez egy ciklus lesz, merthogy a szüleim szerelmi történetét akartam megörökíteni. Új tervek vannak, és nemcsak tervek, versek, sőt ciklusok is, tehát a következő már inkább lesz konceptkötet. A verslevelezést is tovább gondolom, ezúttal magam leszek feladójuk, a kötet munkacíme, a Levelek a szomszéd szobából is erre játszik rá.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)