Négy esztendő a magnitogorszki lágerben (A csernátoni Kocsis Lajos visszaemlékezései)
Napjainkra megfogyatkoztak a történelem eme gyászos korszakának tanúi, akik túlélték a második világháború utáni sztálini lágereket. A volt szovjet hadifoglyok zöme már túl van kilencvenedik életévén. Közéjük tartozik az alsócsernátoni Kocsis Lajos is, aki sok esztendő távlatából is jól emlékszik a hetven évvel ezelőtti eseményekre, és az orosz nyelvet sem felejtette el.
Katonaéveim és fogságba esésem története
1921. január 30-án születtem Csernátonban. 1942. október 26-án Gyergyótölgyesen rukkoltam be a magyar hadseregbe. Mivel az ottani kaszárnyában nem fogadtak, visszahoztak Borszékre, ahol két hónapot töltöttünk, s onnan a felső-háromszékieket Kézdivásárhelyre, az árkászszázadhoz hozták. Ott szolgáltam két évet. Kaszárnyánk a mostani bíróság mellett, a Petőfi-iskola régi épületében volt. Kézdivásárhelyről kihelyeztek ide-oda, erre-arra hordoztak. Maros megyébe kerültem, Bordosra, ahol a zsidókat gyűjtötték munkatáborba. Itt egy családhoz szállásoltak el, a férj Galíciában szolgált, az asszony két lányával lakott a házban. Nagy gazdaság volt, muraközi lovakat tartottak. Ha már a nyakukon voltam, gondoltam, segítek nekik a gazdaságban. Kora reggel felkeltem és elláttam az állatokat. Nagy borospincéjük is volt, vederszámra vittem bajtársaimnak a bort. A gelencei Lázár János volt a szakaszvezetőm. Egész nyáron ott voltam. Onnan visszahoztak Kézdivásárhelyre 1944 augusztusáig, amikor kikerültem a frontra. Ojtozba, majd Sósmezőre vittek, ahol egy robbantószázadhoz osztottak be. Az utak szélén voltak az aknakutak, csak élesíteni kellett, és az út leszakadt, hogy a muszkák ne tudjanak előrehaladni. Mi Sósmezőn voltunk, az oroszok pedig bejöttek Ozsdola felől. Megindultunk Sósmezőről Bereck felé, de már ott is bent voltak. Ki kellett kerülni őket, Lemhény, Szárazpatak érintésével a hegyeken keresztül mentünk a Kászon-völgyén át Csíkszereda felé. Amikor Csíkszeredába értünk, az oroszok már ott is bent voltak. Onnan elindultunk Maros megyébe, ahol Üvegcsűr és Idecspatak környékén három hétig állóharcba keveredtünk az oroszokkal. Egy hétig a fronton voltam, majd bevittek Marosvécsre, utána visszavittek megint a frontra, és ismét Marosvécsre kerültünk rövid ideig. Marosvécsről elindítottak, és hamarosan, 1944 októberében a muszkák fogságába estem a Beszterce-Naszód megyei Betlenben. Négy-ötezer hadifoglyot kísértek onnan az oroszok a földvári lágerbe. Román és német is volt közöttünk. Minden tíz méterre orosz őr állt. Gyalog hoztak, én félmezítláb voltam, az egyik orosz levette a lábamról a síbakancsot, s nekem adta az ő rossz bakancsát. Az egyiknek le volt jőve a talpa. Egyik nap az egyik, másik nap a másik lábamra húztam fel a jó bakancsot. Amikor megérkeztünk Földvárra, nem is mentünk be az épületbe, mert rengeteg volt a poloska. Az udvaron maradtam. Meg akartam szökni, mind az járt a fejemben, de nem ismerve a terepet, nem mertem elindulni, pedig lett volna alkalmam. Két nap után, november elsején bevagoníroztak. Voltunk vagy hatezren a szerelvényen. Irány Szovjetunió. Ukrajnán vittek keresztül, a hegyes vidéken a vonat csak lassan tudott haladni. Az egyik vagon alját a rabok kivágták, és mind megszöktek. Az oroszok csak a következő állomáson vették észre, hogy üres a vagon. A mi vagonunkba is felszállt egy orosz egy karóval a kezében, számolni kezdett, s közben jó nagyokat vágott ránk. Engem már az első percben letapodtak. Egy ötventonnás kocsiban hatvan fogoly volt begyúrva. Amikor végigszámolt, visszafelé kezdett számolni, gondoltam, ismét kapok egy adag verést. Szerencsére, másodszor megúsztam. Tizenöt napig semmit nem adtak enni, ki se nyitották a vagonajtót. Tizenöt nap után borsókonzerveket adtak fel, vizet nem, a zúzmarát vakartuk le a vagon oldaláról. A halottakat egy más vagonba rakták át, hogy legyen meg a létszám, s amikor megérkeztünk a lágerbe, ott temették el őket.
A magnitogorszki lágerben
December elsején érkeztünk meg a magnitogorszki lágerbe. Mikor megérkeztünk, még három napig a vagonokban tartottak, téli ruha nélkül, mezítláb. Csak akkor vittek a barakkokba, ahol rengeteg tetű volt, miután adtak téli ruházatot. Mindkét hónom alól marokszámra vettem ki a tetűt. 1945 tavaszáig a tetű és a poloska evett meg. Ételt naponta egyszer adtak, nem győztek főzni hétezer embernek. Nyáron egy külön- brigád szedte a labodát a mezőn, vitték a konyhára, ahol összeszecskálták, majd beletették az ételünkbe. Káposzta, a pityóka héjason, cukorrépa és murok volt az alapételünk. A pityóka, a murok, a répa télen teljesen meg volt fagyva, a silógödörből vették ki és vitték a konyhára. Tíz perc múlva kész volt az étel. Egy német bemondó mondta, hogy mikor, ki menjen ebédelni vagy a cukorfejadagot átvenni. Kéthetente orvosi vizitet tartottak. Amint valaki felerősödött, máris munkára küldték. Én egy darabig hatos kategóriás voltam, majd egyes lettem. Beosztottak az orosz nők mellé öt-hat emeletes blokkokat építeni. Az egyik kemény orosz fehérnépet Marucának hívták, ő rakta kívül a falat zsinórral, én belülről tettem a téglákat, szidott is ezért eleget, de nem értettem, hogy mit mond. Raktam, ahogy tudtam, horgasan, görbén. Amit délelőtt raktam, az délutánra mind ledőlt, nem kötött a tégla. Szidott oroszul. Azzal fenyegetett, hogy nem kapok ételt. Még egyszer megmutatta, hogy kell falazni, raktam én is, odajött, és már elégedett volt a munkámmal. Mind mondta nekem oroszul, hogy ocsiny kharaso roboti (nagyon jól dolgozol, így kell dolgozni). Az orosz nőket internálták. Kilencszáz kilométeres körzetben mind internáltak voltak. Az Urál folyón innen van Magnitogorszk, az Urálon túl már Ázsia fekszik. Szibéria. Európában laktunk és Ázsiában dolgoztunk. A lágerből vittek keresztül az Urálon a vasolvasztó kemencékhez. Télen a jégen jártunk keresztül, négy méter vastag volt a 35 fokos hidegben. Egy idő után kivettek onnan. Jöttek az egyik kolhozból azzal, hogy kell húsz ember. Csernátonból együtt voltam Makó Bélával, még velünk volt Ráduly Miklós, ő már előttem hazajött, Bulárka János, Nagyoláh Károly és Fehér Ferenc, ők már elhunytak. Jelentkeztünk Bélával, hogy legyünk szabadabbak, ne kísérjenek naponta szuronyos puskával. Már akkor jól értettem oroszul, ezért megtettek brigádosnak, és pirivoc (tolmács) is lettem. A kolhozban ökrös szánokkal szénát hordtunk olyan távolságra, mint ide Sepsiszentgyörgy. Reggel öt órakor keltünk, és éjszaka egy órakor feküdtünk le. A következő tavasz is a kolhozban ért. Ha a foglyok nem értettek meg valamit, vagy nem azt csinálták, amit nekik kiadtak az oroszok, mindig engem szólítottak, hogy tolmácsoljak. Kértem a társaimat, hogy dolgozzanak többet és szivarozzanak kevesebbet, hogy engem ne szidjanak értük. Megemberelték magukat, és délutánra elvégezték a kiszabott munkát. Az orosz nagyon elégedett volt. Már egy telet és egy egész nyarat voltunk ott. A négy év alatt a kilencezer fogolyból háromezer maradt életben, a többiek ott pusztultak el. Eljött az idő, mikor haza kellett volna szállítaniuk, mert minket, erdélyi magyarokat Gheorghiu-Dej hadisarcként adott az oroszoknak. Elég az, hogy kimentünk a kolhozba, s amíg mindent be nem takarítottunk, nem vittek vissza a lágerbe. Október elsején kerültünk vissza. Az egyik orosz katona tudatta velünk, hogy másnap nem megyünk dolgozni, egynapos pihenőt kapunk a kapitánytól. Másnap reggel kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta magát a kapitány háta mögött, hogy smirna (vigyázz). A kapitány egy kicsit tudott magyarul, az anyja magyar asszony volt. Mondta, hogy menjünk a raktárhoz, mert kapunk jó ruhát, a konyhán pedig két napra élelmet. Megtörtént. Még nem tudtuk, hová visznek.
Hazafelé és újra itthon
Délben vagonokba ültettek, és mentünk még felfelé Cseljabinszkbe, egy másik gyűjtőlágerbe érkeztünk. Amikor megérkeztünk, nem vittek be, hanem odatettek főzőkazánokat szerelni a vagonokba. Egy Tőkés nevű korondi mondta, segít nekem. Estig ketten három kazánt be is szereltünk. Éjszaka két óra lehetett, amikor kiáltották, hogy a vagonokból senki ne szálljon le, mert a szerelvény indul Románia felé. Amikor megvirradt, láttuk, hogy szembe megyünk a nappal. Erről jöttünk rá, hogy nem hazafelé, hanem más irányba tartunk. Vigasztaltam magam és a bajtársaimat, hogy nem baj, jó az Isten, hátha egyszer hazakerülünk. Két napon át mind a nappal szembe mentünk, harmadik nap került a hátunk mögé. Erről tudtuk, hogy nyugat felé tartunk. Egy hétig utaztunk nyugat felé. Október elsején beraktak a vagonokba, és 1948. október 26-án érkeztünk meg Foksányba. Egyenesen a fürdőbe kellett mennünk, majd átadtak a románoknak. A lágerből fúvószenekarral kísértek az állomásra, de a bukaresti személyvonat nem tudott bejönni az állomásra a nagy tömeg miatt. Nagy nehezen begördült a vonat. Még azok is felszálltak, akik nem arra tartottak. Voltunk tizenhatan kézdiszékiek. Az állomásfőnök megkérdezte, hová szeretnénk eljutni. Mondtuk, Kézdivásárhelyre. Mondta nekünk, hogy menjünk be a közeli kertbe és ott várjunk. Hozott két láda szőlőt, egy jó nagy kenyeret, bort is, de az nem kellett nekünk. Szőlőből jóllaktunk. Egyszer estefelé azt mondja nekünk, hogy készülődjünk, mert jön a vonatunk. Rengetegen voltak a szerelvényen. Nem fértünk fel a kocsikba, hanem ötön felmásztunk a vagonok tetejére a gőzlyukak mellé, így mentünk Predeálig, amikor következett az alagút. Mondtam, hogy ha eddig nem haltunk meg, most biztosan ott maradunk. Szerencsénkre az alagút rövid volt, nem értük a tetejét. Másnap reggel megérkeztünk Brassóba. Egy mozdonyvezető rendes volt hozzánk, felhozott egészen Sepsiszentgyörgyig. Jelentkeztünk a hadkiegészítőnél. Bereck felé amúgy is csak este indult vonatunk. Én akkor már házasember voltam, a katonaság előtt megnősültem. Lett volna egy szekér Csernáton felé, Gyergyai Károly, az idősebb Felsőcsernátonban boltos volt, hazahozott volna, de én úgy döntöttem, hogy bajtársaimmal maradok, velük jövök. Szőcs Józsival, a fuvarossal is jöhettem volna. Nem hagytuk el egymást. Voltak velem albisiak, dálnokiak, torjaiak és szentlélekiek is. Együtt maradtunk. A bajtársaim fele leszállt az eresztevényi megállónál, mi, a többiek, a torjaiak, csernátoniak és szentlélekiek Kovászna felé kerülve két órakor érkeztünk meg a kézdivásárhelyi állomásra. Ott váltunk el, mindenki ment hazafelé.
Kézdivásárhelyről Makó Béla barátommal gyalog indultunk Csernáton felé. Jövögettünk az úton. Az akkor nem ilyen volt, mint most. Egyszer halljuk, hogy előttünk egy szekér halad, azon valaki egyházi éneket énekel. Mondta nekem Béla, hogy ez Bajka Marci hangja. Ő volt. Utol is értük a futásfalvi útnál. Leszökött a szekérről és összevissza csókolt. Nagyon örült, mivel holt hírünk jött a faluba. Mire beértünk a faluba, megvirradt. Marci mindenkit felköltött, ahol csak elhaladtunk, kiabálta, hogy két olyan embert hoz, akiknek holt hírük jött, de hála az Istennek, élnek. Makó Béla szülői házához értünk. Bementünk a kapun, a kutya Bélát nem ismerte meg. A testvére kiáltotta a nyári konyhából a kutyának, hogy fogd meg. Béla visszaszólt neki, hogy ne haraptasson meg a kutyával, mert alig vártuk, hogy hazaérjünk. Nem tudott megszólalni, némán öleltük egymást. A szülei szintén így jártak, negyedóráig nem jött ki hang a szájukon. Néztük egymást, majd összevissza csókoltuk egymást. Addig beszélgettünk, míg kilenc óra lett. Csak apám élt akkor. Elindultam én is hazafelé. Délre még nem értem a szülői házhoz, körülvett a nép, mesélni kellett. Szegény apám is hat évig volt orosz fogságban. Én csak négy évig voltam hadifogoly két magnitogorszki lágerben és a kolhozban, két évig pedig katona. Elegem volt abból az életből. A testvérem összeszólalkozott a feleségemmel, s ezért hazaköltözött Felsőcsernátonba. Máthé Péternél szolgált akkor. Elindultam találkozni vele. Anyósom egyedül volt otthon, és mondta, hogy a mezőn van, csak este kerül haza. Egy kanapén ültem, amikor bejött az ajtón. Ő sem tudott megszólalni egy darabig, csak nézett. Nagy sírva a karomba borult és csókolt. Azt hitte, hogy soha többé nem lát. Nagy volt az örömünk. Leült mellém a kanapéra, s akkor mondtam neki, hogy soha többé nem hagyom el. Visszaköltözött hozzánk, s nekifogtunk gazdálkodni. A kollektivizálás után erdész is voltam vagy tizenhét évig.
Lejegyezte: IOCHOM ISTVÁN
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Iskolafúzió helyett átcsoportosítás Váradon
Megőrizheti függetlenségét a nagyváradi Andrei Şaguna Szakközépiskola, ugyanis egyelőre nem olvasztják egybe a Traian Vuia Szakközépiskolával.
Utóbbi magyar tagozatait ellenben átvehetik az egyházi gimnáziumok – közölte az önkormányzat sajtóosztálya a megyei tanfelügyelőség képviselőivel folytatott egyeztetést követően.
A városvezetés decemberben vetette fel pénzügyi megfontolásból a két tanintézet adminisztrációjának összevonását, a tervet előzetes elbírálásra benyújtotta a tanfelügyelőséghez. A két tanintézet azonban tiltakozott az önkormányzat javaslata ellen, szerintük negatív következményekkel járna a Şaguna jogi személyiségének elvesztése. Aggodalmuknak hivatalos közleményben adtak hangot, és a tanfelügyelőséget is kérték a terv elvetésére.
Ritli Csongor, a helyi tanács RMDSZ-es frakcióvezetője akkor lapunk munkatársának rámutatott, hogy az átszervezés a magyar tagozatot is érintette volna. A keddi megbeszélésen a tanfelügyelőség képviselői a fúzió elhalasztását szorgalmazták, alternatív megoldásként pedig az osztályok számának és a diáklétszámnak az optimalizálását javasolták. Ezt a polgármesteri hivatal is elfogadta, és az újratervezett iskolahálózati terv jóváhagyását kérvényezte.
Ebben már csak a Traian Vuia és a Mihai Viteazul szakközépiskolák magyar tagozatának RMDSZ által szorgalmazott átcsoportosítása szerepel egy korábbi tanácsi határozat alapján. Eszerint a két tanintézet magyar szakosztályait a következő tanévtől a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium, valamint a Szent László Római Katolikus Gimnázium veszi át. A tervezet várhatóan a következő tanácsülésen kerül napirendre, majd az oktatási minisztériumhoz is elküldik láttamozásra.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

A frusztráltak ribilliója
Huszonöt esztendeje, amikor véget ért a kádári „puha” diktatúra, a tabutémákat gondosan kijelölő és azok tiszteletben tartásáról gondoskodó, de az emberek kiskertszabadságát meghagyó „gulyáskommunizmus” Magyarországon, őszintén hinni lehetett abban, hogy végleg a múlté a korszak öncenzúrára alapozó tájékoztatáspolitikája. Akkor nem sejtettük, nem is sejthettük, hogy az etalonnak és mintának tekintett nyugati demokráciákban hasonló mechanizmusok működnek.
Lényegről az élbolyból
Márpedig működnek. Nemcsak a szólásszabadság botránykövére, az úgynevezett holokauszttagadás kriminalizálására gondolok itt – nem a holokauszt „úgynevezett”, hanem a tagadása, mindaddig, amíg nincs precízen kodifikálva, hogy pontosan mit nem szabad tagadni –, hanem a sajtó közvetlen háttérbeli befolyásolására. Erről az elmúlt év végén a Frankfurter Allgemeine Zeitung egykori szerkesztője, Udo Ulfkotte számolt be például a fősodratú média által elhallgatásra ítélt könyvében, s a könyv kapcsán adott interjúkban részletesen ki is fejti, hogy kik állnak a globális véleménykontroll mögött: „Nem lehet kihagyni Soros Györgyöt, akiről részletesen írok a könyvemben, de rajta kívül is sokan tartoznak ehhez a hálózathoz, például David Rockefeller, a Bilderberg-csoport tagjai és a Trilaterális Bizottság is.” (lásd: Hetek, XVIII. évf/43)
A politikusok nagy része idomul ehhez a játékhoz, a tabukat tiszteli, szépeleg, mellébeszél. S bizonyára sokan jobb meggyőződésük ellenére is rá vannak erre kényszerítve: ha szolgálni akarják a nemzetet, bizonyos helyzetekben fel kell mondaniuk a leckét. A magyar külügyminiszternek bizonyára ökölbe szorul a lelke, amikor azt mondja, hogy „Amerika a barátunk”, de ki kell mondania a senki által el nem hitt mondatot, amely igazságtartalmát tekintve semmivel sem jobb az egykori kommunista vezetők Szovjetuniót éltető frázisainál.
Megértjük a kényszert, de az ember a benne mélyen kódolt igazságigény hatására akkor él át belső katarzist, amikor valaki a politika élbolyában mer a lényegről beszélni. Ilyen élmény volt a legutóbbi Tusványoson mondott Orbán Viktor-beszéd, s a beszédet követő kérdésekre adott kisebb esszészerű válaszok meghallgatása. Ide lehet sorolni Kövér László múlt év végi, Magyar Hírlapban közölt interjúját, amelyben a kérdezett rámutat a globalista háttérhatalom első számú nyílt színi képviselője, az Egyesült Államok kormányzatának álságosságára. Az Országgyűlés elnöke egy sor kényelmetlen kérdésről nyíltan szólt: arról, hogy az amerikaiak jelentős pénzösszeget fektettek az ukrán változásokba. Az egész világot érdekeltségi területnek tekintik, hogy dollármilliókat fordítanak akciótervek végrehajtására több kelet-európai országban, így a hivatalosan szövetségesnek számító Magyarországon és Csehországban. Hogy kisszerű, önző emberek pillanatnyi érdekeik szerint határozzák meg országok, népek sorsát, az Egyesült Államok zárójelbe helyezi a nemzetközi jogot, s az általa más esetben „politikai bunkóként” használt emberi jogokat. S csak igazat adhatunk Kövérnek abban is, hogy nem Magyarország vagy a polgári kormány rontotta le a nemzet renoméját, hiszen az amerikaiak negyed évszázada eltérő hangerővel, és hangfekvésben, de „ugyanazt a nótát fújják”. A házelnök elvi éllel mutatott rá: „Világpolitikai hatalmi harc zajlik, amelynek tétje nemcsak Magyarország, hanem egész Európa sorsa, az európai nemzetállamok szuverenitása és a valódi demokrácia esélye.”
Sarokigazságok
Nem árt mindezen kőbe véshető sarokigazságokból kiindulni, amikor az ember a kormány elleni, továbbra sem szűnő tüntetések hátterével és kifutási lehetőségeivel foglalkozik. Kövér szerint a Nagy Testvér célja egy új SZDSZ megalapítása, miután az LMP nem volt alkalmas erre a szerepre, az eredeti SZDSZ pedig nemzetellenességben annyira elvetette a sulykot, hogy a választók a politika szemétdombjára küldték.
Elnézve azonban a Budapest különböző terein ricsajozó társaságot, nehéz elképzelni, hogy belőlük verbuválódik egy alternatívát felmutató, életképes csapat. Ráadásul a tüntetési kedv is lanyhul, dacára annak, hogy a kormány – amint arra érdekes módon a baráti sajtó, tételesen a Magyar Nemzet is rámutat – „mintha minden eszközzel igyekezne fűteni a tiltakozásokat”. A bevásárlóközpontok vasárnapi zárva tartása helyes, másutt bevált és értékelvű döntés, de időzítése egyáltalán nem szerencsés. A különböző megyei szintű gyorsforgalmi utak fizetőssé tétele is többet árthat a közhangulat szintjén, mint amennyit használ a költségvetésen keresztül. S akkor nem szóltam egyes Fideszes vezetők párton belül is vitát gerjesztő „urizálásáról”, amely balszerencsés kontrasztja a megszorításoknak.
Facebook-álmok
Ezzel együtt hiába álmodnak egyesek a Facebookon „a taxisblokádnál is nagyobb országos útzárat”. Amit meg lehetett tenni 1990-ben a meg sem szilárdult újsütetű demokráciában, amikor a kormány nem lehetett biztos abban, hogy az alá rendelt karhatalmi egységek teljesítik-e a parancsot, azt ma nem lehet megcsinálni. S akkor még nem szóltunk arról a kérlelhetetlen, szociológiai felméréssel is alátámasztott tényről, hogy a tüntetők nem a teljes társadalmat képviselik, hanem a választásokon vereséget szenvedett balosokat. Az említett kutatás igazolja, amit egyébként is sejtettünk, hogy ugyanaz a néhány tízezer ember tüntet bármilyen ürüggyel, akiket a nemzetellenes heccsajtó ma is képes mobilizálni. Aki eléggé gyűlöli Orbán Viktort és követőit ahhoz, hogy akár fagyban is kimenjen az utcára a kormány ellen ordítozni. Bármennyire is távol tartják a pártzászlókat a szervezők a tüntetésektől, nem civil a törzsgárda, hanem aktív baloldali szavazó. Akiket nem zavar, hogy sajátjaik élen jártak a korrupció intézményesítésében, legyen szó országos politikáról vagy a húsz éves budapesti Demszky-uralomról. Valójában a választáson ismét kisebbségbe szorult, a népakaratba belenyugodni képtelen tömeg lármázik. A politikailag frusztráltak szítják a ribilliót.
De ettől még indokolt lenne, hogy a magyar kormány ne adjon fel több magas labdát, mert ha egyszer elvész a jelenleg még magabiztos választói fölény, nehéz lesz a bizalom visszaszerzése. S ez akkor is így van, ha egyelőre nem látni reális alternatívát nyújtó csapatot a politikai arénában.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Partiumi mezővárosok útkeresése
Napi gondjaikba süppedt partiumi kisvárosok egész sora keresi az érdekérvényesítés lehetőségeit. Néhány sikeres projekt révén kiemelkedik közülük Élesd. A rohamosan fogyatkozó helyi magyar közösség sorsa azonban azt jelzi: a kisvárosi lét már egyre kevésbé jelent helyben maradásra késztető vonzerőt.
Élesden átutazva mindig eszembe jut, milyen különös fintora a sorsnak, hogy ugyanabban a régióban levő kisvárosok lakosságának etnikai összetétele mintegy száz év alatt teljesen megváltozott. A korabeli népszámlálási adatok szerint ugyanis Élesd, Margita, Nagyszalonta, Székelyhíd, Érmihályfalva és Belényes magyar lakossága a település összlétszámának 90-95 százalékát tette ki. Hogy mi történt száz év alatt? Míg Margitán, Nagyszalontán, Székelyhídon és Érmihályfalván ma is többségben magyarok élnek, Élesden 16, Belényesen pedig 7 százalékra csökkent a jelenlétük. Az 1966-ban még megközelítőleg fele-fele arányban élő két nép aránya Élesden a Ceauşescu-éra első tíz évében változott meg drasztikusan: 1977-ben már 3335 románt és 2129 magyar tartottak nyilván. Hetven év alatt a magyarság természetes gyarapodása kereken 200 fő, ennyi idő alatt viszont román lakosból 3200 fővel lett több. Nyilvánvaló, hogy létszámuk hirtelen megugrása a betelepítési politika eredménye: Élesd határában 1973-ban adták át Észak-Erdély legnagyobb cementipari kombinátját, ami még a rendszerváltás után is mintegy 2000 embert foglalkoztatott. Fénykorában, a hetvenes-nyolcvanas években távoli vidékekről is mágnesként vonzotta a többségében román munkaerőt, akik fogadására még a szocialista időszak építészeti stílusához képest is lehangolóan egyszínű, egyhangú tömbháznegyedek épültek.
Ez tehát az évszázadokon át Bocskai, Rákóczi és a hosszú ideig Bánffy-birtokként elhíresült, az 1867-es kiegyezés után robbanásszerűen fejlődő, polgárosodó magyar kisváros mai lenyomata. Amely viszont még ma is egy életképes, 1500 lelket számláló magyar közösség élettere.
Magyar feliratok a léc alatt
Két évvel ezelőtt sokat cikkeztek a magyar sajtóban a többségében román összetételű helyi önkormányzat egyhangú döntéséről, miszerint ha 20 százalék alá csökken a magyarság részaránya, ne csorbuljanak a 215-ös helyhatósági törvény kisebbségekre vonatkozó anyanyelvhasználati jogai. A romániai demokrácia „beágyazottságát” jelzi, hogy a 17 tagú helyi önkormányzati közgyűlés – amelynek három tagja magyar – által elfogadott helyi határozatot megtámadta Bihar megye román prefektusa. A román polgármester és a magyar alpolgármester azonban mégis képes volt meggyőzni a törvények betartatásának Bihar megyei őrét, hogy a jogszabály 20 százalék felett kötelezi, de 20 alatt sem tiltja a kétnyelvű település- és utcanévtáblák használatát.
Élesden tehát nem kellett leszedni a kétnyelvű feliratokat. A helyi magyarság komfortérzetét növelő intézkedés sikerét Létai Zoltán alpolgármester a 2000 óta tartó helyi együttműködéssel magyarázza. A liberális „színezetű” polgármesterrel együtt immár a negyedik mandátumát tölti, a volt két ellenzéki párt, a PNL és a PDL egyesülésével pedig a 17 tagú helyi tanácsban az eddigi 12 helyett immár 15 mandátumuk van. Létai elégedetten mesél a helyi viszonyokról. Úgy tartja, Bihar megyei viszonylatban is ritka jó együttműködés épült ki a többségi román pártokkal, aminek fontos hozadéka, hogy folyamatosan megmaradt a magyar alpolgármesteri szék.
Az augusztus első hétvégéjén rendezett Élesdi Magyar Napok és a helyi magyar közösséget megmozgató egyéb rendezvény – szüreti bálok, ifjúsági táborok és több egyházi találkozó – sem tudja azonban mérsékelni a közösség folyamatos fogyását, elvándorlását. Az óvodától nyolcadikig működő helyi magyar oktatás elemi osztályai kritikus helyzetben vannak, évről évre nehezebben jön össze a legalább tíz magyar gyereket igénylő előkészítő osztály. Néhány évvel ezelőtt egyszer már kimaradt az önálló első osztály, Létai Zoltán szerint azonban az egyre csappanó gyereklétszám miatt rövidtávon is elkerülhetetlen lesz az összevont elemi osztály. A 40 kilométerre fekvő Nagyváradra eddig csak nyolcadik után mentek továbbtanulni az ügyesebb magyar tizenévesek, az összevont elemi osztályok megjelenése azonban újabb exodust indíthat el a megyeközpont felé.
Alacsony, de biztos fizetések?
„Élesden mindenki számára van munkahely, aki dolgozni akar” – jelenti ki az elöljáró. A rendszerváltás utáni években is a munkaképes élesdi lakosság 80-90 százalékát foglalkoztató két nagy kombinát, a cementgyár és a hőállótéglagyár munkaadó státusa ugyan átalakult, a kilencvenes évek végén hátrányos helyzetű besorolást kapó város elsősorban könnyűipari cégekkel, cipőgyártó vállalatokkal gazdagodott. 1998 és 2002 között a régi leépülők helyett 1500 új munkahely jött létre Élesden.
Az 1886-ban Léderer Márton által létesített Hephaistos hőállótéglagyárat a kommunizmusban az ország legnagyobb hasonló profilú vállalatává fejlesztették, a rendszerváltás után azonban a magára hagyott állami nagycég a túlélésre rendezkedett be, és megvált alkalmazottai többségétől. A kilencvenes években előbb a Lafarge, majd a svájci Holcim tulajdonába került cementgyár nagyarányú korszerűsítési munkálatokon esett át: a jórészt automatizált gyártási folyamat nyomán a multinacionális cég helyi leányvállalata alkalmazottainak kétharmadától vált meg. Mai, karcsúsított alkalmazotti gárdája mintegy 400 főt számlál.
Akárcsak a hasonló kisvárosok többségében, Élesden is az a fő gond, hogy a városból a megyeszékhelyre, középiskolába, majd onnét egyetemre iratkozó magyar fiatalok nem térnek haza. Az elsősorban betanított munkát kínáló helyi vállalatokban elérhető alacsony fizetések csak a fiatalok helyben maradó, kisebbik részének jelentenek boldogulási lehetőséget. Sokan vagy nagyvárosokban, vagy külföldön keresnek megélhetést.
Az ipar gyökeres átalakulása azonban a város költségvetését is jelentékenyen érintette. A két nagyvállalat közigazgatásilag már nem Élesdhez tartozik, így az általuk befizetett adók sem a városi kasszában landolnak. Sőt, a cementgyár teljes járműparkját Bukarestbe jegyeztette be. Létai ennek ellenére nagyon jónak minősíti a céggel ápolt kapcsolatot, hiszen az tartja fenn a város napközi otthonát, és alkalomadtán számos más közösségi projektbe is beszáll.
Letargia elleni gyógymód
Az alpolgármester sikertörténetnek tartja a városi kórháznak a helyi önkormányzat általi átvételét: országos viszonylatban az elsők között átsorolt kórházban a néhány évvel ezelőtti négy orvoshoz képest ma húszan dolgoznak. Az Egészségügyi Biztosítópénztár által finanszírozott intézmény költségvetésébe beszáll a helyi önkormányzat is, így a két pénzforrás együtt egy sikeres projekt alapja lett. A város másik gazdasági sikertörténete az uniós projektből felépített szemétválogató üzem: a Sebes-Körös völgyében mintegy százezer magánszemély és cég háztartási hulladékát elszállító élesdi vállalat a begyűjtött szemét 70 százalékát hasznosítja újra. Cégeknek értékesíti a fémet, papírt és műanyagot, a fennmaradó műbőr- és bőrmaradványt pedig a cementgyár vásárolja meg elégethető tüzelőanyagnak.
A magyar alpolgármester összességében elégedett települése gazdasági lehetőségeivel, amely más kisvárosoktól eltérően a rendszerváltás utáni zavaros években nem zuhant mély letargiába, hanem élni próbál a kínálkozó alternatívákkal.
Bérmunka minden mennyiségben
„A partiumi kisvárosok zöme a vasútépítés korában, a 19. században kezdett el polgárosodni, és indult el a gyors fejlődés útján”– magyarázza Szilágyi Ferenc nagyváradi egyetemi oktató, gazdaságföldrajzi szakember (portrénkon). A Nagykároly, Margita, Érmihályfalva, Nagyszalonta, Élesd csomópontok a kelet-magyarországi vásárvárosok vonalát jelentették, ahonnan a fő közlekedési irány a kelet-nyugati forgalmat biztosította. A trianoni határ beálltával ez megszűnt: az évtizedeken át fejlődő partiumi kisvárosok lendülete 1920 után megtorpant, majd a kommunizmus éveiben egy-két állami nagyvállalattal igyekeztek lekötni a helyi és a környékbeli munkaerőt. 1990 után a határmenti, határközeli kisvárosok az olcsó munkaerő miatt kerültek a befektetők érdeklődési körébe. Divatba jött a bérmunkarendszer: a könnyű- és élelmiszeripari cégek az itt megtermelt árukat külföldre szállítják. A felfuttatott bérmunka közös vonása, hogy egy-egy nagyvállalat olykor többezer ember is foglalkoztat minimálbérért. Ez főleg Szatmár és Bihar megyében vált általános jelenséggé: a két észak-erdélyi megye Hargita és Kovászna, valamint a moldvai Vrancea megye társaságában az országos bérlista utolsó helyein tanyázik, Romániában itt a legkisebbek a fizetések. „A zömében a partiumi kisvárosokra jellemző, bérmunkarendszerben dolgoztató cégek előnye, hogy alig van munkanélküliség, nagy hátránya viszont, hogy a nagyon alacsony fizetések legfeljebb a túlélésre elegendők” – fogalmaz Szilágyi Ferenc. E települések számára igazi alternatívát az uniós pályázatok sem jelentenek. Legtöbbször ugyanis nem arra igényelhető uniós forrás, amire a helyi közösségnek szüksége van. Szilágyi a stadionépítést említi példaként: hiába van most éppen ilyen kiírás, ha egy kisvárosban düledezik a művelődési ház, vagy az infrastruktúra fejlesztéséhez kellene sürgősen pénz. A polgármesterek és a helyi önkormányzat csak a szerencsében bízhatnak, hiszen az államnak nincs pénze beruházásra, a helyben dolgozó nagyobb vállalatok pedig kivétel nélkül Bukarestben adóznak. Hiányzik a gazdaság egészséges szerkezetéhez nélkülözhetetlen életképes kis- és közepes vállalatok hálója, amely helyben adózva komoly finanszírozást jelenthetne a közösségi projektekhez.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Keöpeczi Sebestyén József, Románia címerének magyar alkotója (Ötven éve hunyt el)
Fél évszázada, 1964. december 27-én hunyt el Kolozsváron nyolcvanhat éves korában Keöpeczi Sebestyén József erdélyi címerművész, heraldikus. Az évfordulóra jelentette meg a Tortoma Könyvkiadó Keöpeczi Sebestyén József, a címerművész című, sokévi kutatáson alapuló, gazdagon illusztrált kötetemet. Ebből közlünk részleteket – az évforduló jegyében –, annál is inkább, hogy a világhálón főleg legendákon alapuló, ellenőrizetlen, téves információk keringenek a heraldikusról.
Származása A Sebestyén család háromszéki származású. Keöpeczi Sebestyén Jánost és általa apját, Pétert 1608. június 29-én Gyulafehérváron kiadott oklevelével emelte nemesi rangra és adományozott címert számukra és leszármazottaiknak Báthori Gábor, Erdély fejedelme. Keöpeczi Sebestyén József szülei: kőröspataki és köpeczi Sebestyén József és nagykállói Kállay N. Berta. Ifj. Sebestyén József 1878. november 12-én látta meg a napvilágot az akkor még Szolnok-Doboka vármegyei Széken. Apja épp vezértanító volt a faluban. 1881-ben már Magyarnemegyén, utóbb Nagysajón igazgató-tanító, végül Besztercére került. Az ifjú Sebestyén ott folytatta iskoláit, ahol apja éppen tanított. Beszterce után Budapesten az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezdét az 1898–1899-es tanév első felében vendégdiákként látogatta. A híresztelésekkel ellentétben más egyetemek hallgatói nyilvántartásában nem szerepel. Indulása Keöpeczi Sebestyén József első címertani jelentkezését a Genealogiai Füzetek című, Kolozsváron kiadott családtörténeti folyóiratból ismerjük. A lapot csíkszentmihályi Sándor Imre indította, s az 1903-as év eleji indulásakor kadicsfalvi Török Pál segítette, ám a társszerkesztő megbetegedését követően, még elhunyta előtt Keöpeczi Sebestyén József került e minőségbe, minekutána előzőleg grafikusként bemutatkozott. Sebestyénnek több mint száz rajza, főleg címerrajza jelent meg, de nemcsak szerkesztője és grafikusa volt a lapnak, hanem szerzője is, tizenhat tanulmánya látott nyomdafestéket benne.
A Magyar Királyság címere
A folyóirat az első világháború kitörése s egyben a tulajdonos, kiadó, főszerkesztő Sándor Imre bevonulása miatt megszűnt, és Keöpeczi Sebestyén József Budapestre költözött. Kérelmet nyújtott be a Magyar Királyi Országos Levéltárhoz, hogy őt az intézményben előforduló címerfestési és díszírói feladatokkal megbízzák. A belügyminisztérium engedélyezte, hogy a kérelmező magát „az országos levéltár megbízott címerfestőjének” nevezhesse. Jókor volt jó helyen – e minőségében őt érte a megtiszteltetés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchián belüli Magyar Királyság új középcímerét és állampecsétjét megrajzolja. Már dúlt a világháború, s a Monarchia még nem vette fel címerébe az 1908-ban annektált Bosznia és Hercegovina címerét. Az idő szorításában salamoni döntés született: 1915-ben mind az Osztrák Császárság, mind a Magyar Királyság középcímerébe berajzolták. A közös címereket a kor kiemelkedő címerművésze, Hugo Gerard Ströhl osztrák heraldikus rajzolta, a Magyar Királyság önálló jelképeit – az önállóság jegyében – magyar heraldikus, Keöpeczi Sebestyén József. Keze alól került ki a magyar középcímer és kiscímer két-két változatban, azaz angyalokkal mint pajzstartókkal és – hivatalosan első ízben – cserefa- és olajággal övezve, valamint a királyság középcímeres pecsétjének rajza. A korábban használatos címert bővítették. A nagypajzs felosztása megmaradt, az első negyedben Dalmácia, a másodikban Horvátország, a harmadikban Szlavónia, a negyedikben Erdély jelképe, a beékelést kettéosztották, Fiume címere szűkebb helyre került, balra tolódott, s a beékelés jobb felébe került Bosznia és Hercegovina címere. Köpecen Az első világháború során Sebestyén a 38. honvéd hadosztály 21. gyalogezredében teljesített szolgálatot. A Monarchia bukása után a szentkereszthegyi Kratochvil Károly altábornagy vezette Székely Hadosztály tisztje lett. Az alakulat 1919. április 26-ai demecseri fegyverletétele után Sebestyént mintegy hatszáz tiszttársával együtt a brassói Fellegvárba internálták, majd kényszerlakhelyet határoztak meg: Brassó 50 kilométeres körzetében választhatott települést. Köpecet – ahol addig még nem járt – gyakorlati megfontolásból választotta. Ott élt ismerőse: köpeczi Nagy Lajos nyugalmazott pénzügyminisztériumi számtanácsos, aki befogadta. Korábbi, rövid életű házasságai után ekkor következett be a Sebestyén élete további fordulását igencsak meghatározó egybekelés. Gazdája nevelt lányát, miklósvári Gyenge Ilonát vette feleségül 1919. augusztus 20-án a köpeci református templomban. Nászukból két fiúgyermek született: András László József 1920. július 11-én és Albert Lajos Viktor 1921. november 2-án. Sebestyén díszítette a köpeci református templomot, minekutána azt 1926-ban bővítették. Az eredeti templomhajó kazettás mennyezetű, hasonlóan kazettás mennyezettel látták el a déli bővítést is, ám a díszítés különbözik. A középső 4 x 4 kazettát helyi armalista családok címereivel díszítette. A mennyezet érdekessége, hogy a művész tükörben festette és tükörírással írta. A nyugati karzat mellvédjét szintén címerekkel díszítette. Középen a „Nemes Székely Nemzet” címere, melyet kétoldalt három-három fejedelmi családi címer övez. Ezek állapota igen gyatra, mivel a második világháború után, az 1950-es évek elején a helyi milicista el akarta tüntettetni a rendszerellenesnek minősülő jelképeket, és szódás vízzel megsúroltatta a festményeket. A karzat mögötti falon egy nagyméretű festmény: kék pajzsban tűzből újjáéledő fehér főnixmadár. Keöpeczi Sebestyén József rengeteg címert festett. Ezek közül némelyek ismertek, mások elpusztultak, s számtalan magánlakások falát díszíti. A címerfestés mellett dalárdazászlókat is tervezett. Püspökök címerfestőjének is nevezhetnénk. Ismertebb a tény, hogy Erdély mélyen tisztelt római katolikus püspökének, Márton Áronnak Sebestyén tervezett címert, de címert festett még Majláth Gusztáv Károly és Vorbuchner Adolf gyulafehérvári, Pacha Ágoston temesvári püspöknek, valamint Napholcz Pál kinevezett, de fel nem szentelt szatmár-váradi püspöknek. 1927 és 1933 között a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum foglalkoztatta külső munkatársként. Tagja volt a múzeum Igazgatóválasztmányának. Nagyrománia címere 1921-ben őt érte a megtiszteltetés, hogy a megnagyobbodott Románia címerét megalkossa. A címer alapját a korábban használt, a Szathmári Pap Károly által rajzolt jelkép képezte, s az I. Ferdinánd király által kinevezett, majd módosított címerbizottság több javaslata is hatással volt rá. A testület tagjai nem tudtak dűlőre jutni, s az uralkodó kapott Alexandru Tzigara-Samurcaş művészettörténész ajánlatán, felfogadta Sebestyént. A külföldi útjáról hazatérő Samurcaşt a király kinevezte a címerbizottságba. A tudós memoárjában leírja, a megbízott rajzoló a bukaresti természetrajzi múzeumban kitömött sasokat igyekezett lemásolni, a testületben oly nagy volt az egyet nem értés és tájékozatlanság, hogy erre felhívta a király figyelmét. Constantin Argetoianu belügyminiszter beleegyezésével a király engedélyezte, hogy megfogadja az „erdélyi Köpecen élő Sebestyén József címertani szakértőt”. Samurcaş még leírja, Sebestyén több vázlatot készített, s azok közül választott a király.
Sebestyén Köpecen rajzolta meg a Román Királyság címerét három változatban: nagy-, közép- és kiscímer. Ezt 1921. július 18-án fogadta el a szenátus, 20-án a képviselőház, az uralkodó az erről szóló törvényt 23-án kihirdette és 29-én hivatalossá vált. Apró módosításokkal a királyi korona nélküli egykori kiscímert fogadta el Románia parlamentje 1992-ben új államcímerül.
Kolozsváron A II. bécsi döntést, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolását követően, Sebestyén már 1940 októberében felment Kolozsvárra, ahol Kelemen Lajos az Egyetemi Könyvtárban biztosított számára állást. 1942-ben miniszteri jóváhagyással megkapta a könyvtártiszti besorolást. A román hatalomátvétel után bizonytalanná vált sorsa, míg 1946 végén nyugdíjazták, ám huzamosabb munkaviszony híján igen alacsony nyugdíjat kapott. 1945. január 20-án felsége elhunyt. Nemsokára mindkét fiát elvesztette. András 1946. június 16-án öngyilkosságot követett el. Albert világgá ment, apjának írt utolsó ismert levelét Nyírbátorból 1946. november 16-án keltezte. Azt írta: „arra semmi szín alatt ne számítsanak, hogy én haza menjek”, míg a világ nem változik.
A megözvegyült címerművész újból házasságot kötött, utolsó felesége borbátvizi Balázs Hortenzia. Alkalmi munkákból és segélyekből tartotta fenn magát, a római katolikus és a református egyház foglalkoztatta. Kolozsvárra költözése után Sebestyén emléktáblákat tervezett és kivitelezett templomok számára. Ezek díszítőelemei főleg címerek. Utolsó emléktábláját a bikfalvi református gyülekezet megrendelésére halála előtt egy évvel, 1963-ban, 85 éves korában készítette. Sebestyén leszármazási táblákat is rajzolt. Azokat gazdagon illusztrálta az ősök családi címerével. Meghívókat, emléklapokat tervezett, tablók díszítését végezte, lásd a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium néhány végzős évfolyamáét. Halála esztendejében tervezte meg az Erdélyi Református Egyházkerület falinaptárát. Alkotásai ismeretében Keöpeczi Sebestyén József heraldikust méltán tekintjük a legnagyobb magyar címerművésznek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

„Arad történelmi részét szakítanák ki a parkolóval”
Háborognak a műépítészek
Az Eminescu, régi nevén Salacz parkra tervezett parkoló ötlete nem csak a civilszervezetek körében verte ki a biztosítékot, a szakmabeliek egy jó része is háborog, sőt egyre többen foglalnak állást az ügyben a médián keresztül vagy virtuális közegben.
A közel tizenöt éves tapasztalattal rendelkező Várkonyi Zoltán aradi műépítész a Nyugati Jelennek azt nyilatkozta: „A Salacz park nemcsak egy zöldövezet, hanem történelmi jelentősége is van, így elpusztításával nemcsak holmi fácskákat vágnának ki, hanem egy történelmi részét is kiszakítanák az amúgy is megtépázott Aradnak.”
Ami az aradi polgárok hozzáállását illeti, a szakember szerint a baj ott kezdődik, hogy egyre kevesebben érzik szívügyüknek a helyi jelentőségű problémákat. A lakosság elöregedése következtében a lokálpatriotizmus jelentősen felhígult, ezért igen kevesen maradtak már azok közül, akik teljes mellszélességgel kiállhatnának egy ilyen nemes ügy mellett. A többieket meg nem is érdekli a dolog.
„A parknak van egy komoly történelmi háttere, másrészt Aradnak így sincs elég zöldövezete, nemhogy a parkot felszámolja” – mondja Várkonyi, aki szerint az is gondolkodásra készteti az embert, hogy az utóbbi időben tömegesen száradnak ki a belváros fái. Már-már azt hihetné valaki, hogy szánt szándékkal hagyják kipusztulni a városrészeket, sétányokat, parkokat barátságossá tevő faállományt.
A műépítészt, sok más hozzá hasonló kollégájával együtt zavarja, hogy ilyen projekteknél a városvezetők nem kérik ki a szakmabeliek véleményét. Pedig van néhány hozzáértő szakember Aradon. Tapasztalataikra senki nem tart igényt. Pedig hasznos ötletek lennének.
A szakember szó szerint „agyrémnek” tartja a parkra tervezett parkoló ötletét. Úgy gondolja, alternatív megoldásként sokkal célszerűbb lenne, ha az önkormányzat vezetői a város gazdátlan telkeire, elhanyagolt területeire terveznének kisebb méretű, ámde annál praktikusabb, két-háromszintes felszíni parkolókat.
„Nem értem, miért kellett egy német cégnek fizetni azért, hogy elkészítse a város közlekedési tanulmányát, mikor csak mi építészek vagyunk vagy százan Aradon. Egy jó tanulmány elkészítéséhez alaposan ismerni kell az adott város közlekedési sajátosságait. Teljességgel hiányzik az urbanisztikai elgondolás Aradon. A városrendezési tervek egyike sem foglalkozik kellőképp a közlekedéssel, a parkolási renddel. Szépen lassan feldaraboljuk Arad identitását, tönkretesszük a zöldövezeteket, kivágjuk a megmaradt fákat, nem beszélve a központ értékes épületeiről. Kerékpárutakat építünk, miközben fejünkre hullnak a központi házak. Körbeépítjük a várost plázákkal, miközben a város központja szó szerint szétrohad” – nyilatkozta a szakember, utalva arra is, hogy a város vezetői rendszerint fittyet hánynak a szakvéleményekre, amikor értékes épületek lebontására kerül sor.
A park történelmi hátterének kapcsán a műépítész Márki Sándor, illetve Ujj János helytörténészek köteteire utalva érdekes adatokat osztott meg velünk. „Az 1877-es árvíz idején Salacz Gyula polgármester úgy döntött, hogy meg kell erősíteni a gátrendszert, ezért felkérte Virág Lajos városi főmérnököt, hogy készítse el a várost védő gát terveit. A munkálatok 1878-tól 1880-ig tartottak, ezután épült ki a három hold (szerk. megj.: egy hektár 1,7377 katasztrális holdnak felel meg) terjedelmű park, ami korábban vizes náddal és sással borított terület volt. 1886-ban kibővítették a Baros parkkal, amit most gyermekparkként ismerünk. Talán kevesen tudják azt is, hogy a Salacz parkban zömében kőris és szilfák vannak, valamint néhány tölgy, gesztenye és szivarfa, a sétány szélét csörgőfák, szivarfák díszítik”.
A Pro Urbe városvédő szervezet egyik alapító tagjaként Várkonyi úgy érzi, senki nem kíváncsi a véleményükre, szakmai tudásukra. Szomorú, hogy a probléma kapcsán a helyi építészeti kamara sem foglal hivatalosan állást.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Hankiss Elemér irodalomtörténész, szociológus
Rövid, súlyos betegség után, 86 éves korában szombat délután elhunyt Hankiss Elemér szociológus, irodalomtörténész, a Magyar Televízió korábbi elnöke – tudta meg a családtól az MTI.
Hankiss Elemér 1928-ban született Debrecenben, édesapja, Hankiss János irodalomtörténész volt. Hankiss Elemér egyetemi tanulmányait Eötvös-kollégistaként az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) angol-francia szakán végezte 1950-ben.
Az 1956-os forradalom után hűtlenség és államellenes összeesküvés vádjával tíz hónapot töltött vizsgálati fogságban, végül bizonyítékok hiányában felmentették. Az 1960-as években dolgozott az Európa Kiadónál, majd a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Irodalomtudományi Intézetének főmunkatársa volt.
1975-től csaknem húsz éven át az MTA Szociológiai Kutatóintézetének értékszociológiai és módszertani osztályát irányította, 1996 és 1998 között pedig az intézet igazgatója volt. Tanított az ELTE-n, a szegedi József Attila Tudományegyetemen és a Közép-európai Egyetemen, vendégprofesszor volt több külföldi egyetemen. Kutatási területe az 1960-as években elsősorban az irodalomelmélet, az 1970-es évek eleje óta a szociológia, főként értékszociológia, majd az 1980-as években a politikai szociológia. Írásai több tudományterületen is új utakat nyitottak.
Az Érték és társadalom (1977), Társadalmi csapdák (1979), Diagnózisok (1982) és a Diagnózisok 2. (1986), valamint a Kelet-európai alternatívák (1989) című köteteiben a magyar társadalom helyzetével, jövőjével foglalkozott. Majd Új diagnózisok című tanulmánykötetében a rendszerváltozás tanulságait elemezte. A Nincsből a Van felé című 2012-es munkája az emberi lét alapvető kérdéseivel foglalkozik.
Hankiss Elemér egyik kezdeményezője és szellemi atyja volt a Találjuk ki Magyarországot, illetve a Találjuk ki Közép-Európát projekteknek, és egyik alapító tagja a Szeretem Magyarországot Klubnak.
Munkásságáért több elismerést is kapott: 1987-ben Az év könyve-jutalom díjat kapta, 1994-ben az objektív tájékoztatás érdekében kifejtett példamutató tevékenységük elismeréseként Gombár Csabával, a Magyar Rádió korábbi elnökével együtt átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje a Csillaggal (polgári tagozat) kitüntetést, 2006-ban Budapest díszpolgára lett és Széchenyi-díjat kapott. 2007-ben a Prima Primissima Díj egyik kitüntetettje volt, 2008-ban Hazám-, 2012-ben Bibó-díjjal ismerték el.
1990 és 1993 között a Magyar Televízió elnökeként aktívan részt vett a magyar közéletben. Temetéséről családja később intézkedik.
MTI
Székelyhon.ro

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

A Don-kanyarban elesett honvédekre emlékeztek a Katrosában
Kézdiszentlélek, Kiskászon és Kézdiszárazpatak érintésével huszonnégy kilométeres gyalogtúrát szervezett szombaton a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi szervezete a Katrosába a Don-kanyarban 1943 januárjában elesett magyar honvédek emlékére.
A vármegyések reggel indultak a Gábor Áron térről, és délben érkeztek a Katrosa csárda elé, ahol az idősebbek és más helységből érkezők csatlakoztak a túrázókhoz, és együtt vonultak fel a megemlékezés helyszínére, a Hargita megyében található Bellő-tetői kettős kereszthez. A kezdeményezőkkel együtt emlékezett a Pro Vita Siculorum Egyesület, a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki és sepsiszéki állománya, az Erdélyi Kutatócsoport Egyesület, a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Ifjak képviselete, illetve magánszemélyek.
Elsőként Tóth Bálint, a HVIM erdélyi szóvivője méltatta a magyar honvédek hősi helytállását. „Azt mondják nekünk – hangoztatta –, hogy az autonómiáért kell harcolnunk, az a jövőnk, az a szabadságunk kulcsa. Nekünk, ha furcsán is hangzik, már megvan az autonómiánk, hiszen magyarul beszélünk, bárhol kérhetjük, hogy anyanyelvünkön beszéljenek velünk, ha céget alapítunk, nevét magyarul is kiírhatjuk. Ha úgy vesszük, ez már autonómia, de sokan nem élnek ezzel a lehetőséggel, és mégis autonómiát kiabálnak, holott ott a kezükben a kulcs, csak még nem tették be a zárba és nem fordították el.” A HVIM szóvivője úgy vélekedett, szabadságunk csakis Erdély függetlenségével lehetséges, azt viszont ki kell harcolni, petícióval, sétával és egyéb hasonló eszközökkel nem lehet elérni.
Mike Bernadett, a kézdivásárhelyi Református Kollégium tanulójának szavalata után Szima Csaba helytörténész a doni tragédiáról és annak előzményeiről beszélt, hangsúlyozva, hogy a II. Magyar Királyi Hadsereg nem futamodott meg gyáván – ahogy azt a hivatalos magyar történetírás állítja –, a hiányos fegyverzettel, felszereléssel és téli ruházattal rendelkező magyar csapatok hősiesen helytálltak, a szovjetek veszteségei számokban majdnem ugyanakkorák voltak, mint a magyaroké. A megemlékezés koszorúzással és himnuszaink eléneklésével ért véget, a Bellőről való levonulás után a szervezők sült szalonnával és forralt borral kínálták meg a résztvevőket.
Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dr. Vekov Károly: Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu

Keresztes Gyula emlékére
2015. január 10-én örökre eltávozott közülünk Keresztes Gyula építészmérnök, Marosvásárhely díszpolgára, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, valamint a Református Kollégium Öregdiákok Baráti Körének tagja, a Népújság állandó külmunkatársa.
Keresztes Gyula közösségünknek a példaképe volt és az is marad mindörökre. Amit elért az életében, azt valós munkával, személyes hozzáállással tette, tekintélyt kikövetelő személyisége gyümölcsének tekinthető. Nem külső, hanem belső hatalom eredménye. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület a szervezet jelmondatával méltatja Keresztes Gyulának a köz szolgálatába állított életpályáját, kiemelten a műemlékvédelem terén kifejtett szakmai és közérdekű tevékenységét: "Ki a köznek él, annak élni érdemes".
1921. augusztus 7-én született Marosvásárhelyen. Nemcsak hosszú és boldog élettel ruházta fel a sors, hanem időskorában is figyelmet érdemlő testi, lelki és szellemi frissességgel rendelkezett. Már a reggeli órákban mozgékonyan járt-kelt a városban, vasárnaponként megszokott helyén ült a templomban, és továbbra is alkotott.
Éppen "magyar időben" volt egyetemista, tanulmányait az akkori fővárosban, a M. kir. József nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen (Műegyetemen) végezte és fejezte be 1944-ben. 1946-1950 között Budapesten dolgozott építészmérnöki irodákban, majd a Fővárosi Tervező Intézetnél, de hazatért Marosvásárhelyre. Szakmai és családi életét idehaza alapozta meg, mondhatni "Kós Károly-i" helytállással.
Kós Károlyhoz nemcsak az a párhuzamos életút köti, miszerint az építészet egyetemes értékeinek budapesti kamatoztatása helyett a kisebbségi sorsot, annak bánatait és örömeit választották mindketten, hanem nyilvánvalóan a szakma is. Továbbá az írás, a magyar nyelv művelésének a szeretete, a közösség szolgálata.
Hazatértét követően tervező, a Vártemplom restaurálását vezeti, az Építészeti Technikum tanára, 1955-58 között Marosvásárhely főépítésze, majd nyugdíjazásáig a Maros megyei Tervezőintézet főtervezője. A hatvanas évek elején a Maros Magyar Autonóm Tartomány területén számba veszi a műemlékeket, felméri, tanulmányozza, tervezi a helyreállítási munkálatokat. Később munkaterülete leszűkül Maros megyére. Munkássága feldolgozásával öt könyvet jelentet meg, és számos más könyvben társszerzőként van jelen.
Önálló könyvei: Maros megyei kastélyok és udvarházak (1996), Vásárhelyen vásár tartatik (1996), Marosvásárhely régi épületei (1998), Marosvásárhely szecessziós épületei (2000), Maros megye középkori templomai (2011).
Több helyi, országos és külföldi szaklapban ismerteti műemlékeinket, közöl a műemlékvédelem és a művészetek tárgyköréből. Mintegy négyszáz cikke jelent meg.
Annak újjáalakulását követően az EMKE tagja lesz, a kilencvenes években aktívan részt vesz a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tevékenységében, valamint a Református Kollégium Öregdiákok Baráti Körében. És bár testi-szellemi energiáit egyre inkább be kell osztania, hosszú és eredményes nyugdíjas évei során továbbra is műemlék jellegű munkát végez, sok egyháznak ad szakmai tanácsot helyreállítási munkáknál.
Főbb kitüntetései: 1997 – Marosvásárhely díszpolgára, 2001 – A város neves személyisége cím a Marosvásárhelyi Rádiótól, 2003 – a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány emlékplakettje, 2006 – a Református Kollégium Bolyai Farkas-emlékplakettje, valamint az Európai Bolyai Társaság elismerő oklevele, 2011 – az EMKE Maros megyei szervezete emléklapja.
Köszönjük, Gyula bácsi, hogy mindenkoron követendő példa maradtál, hogy helytállásból, szülőföldszeretetből és -ismeretből, pontos munkából és hívő emberi méltóságból örök érvényű útravalót adtál nemzedékek számára!
Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke
Népújság (Marosvásárhely)

Román Viktor emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen (GALÉRIA)
Művészeti tanulmányai első színhelyén, Marosvásárhelyen nyílt kiállítása Román Viktornak, a húsz éve elhunyt szobrászművésznek.
A Bernády Házban Nagy Miklós Kund, Ferenczy Ferenc és Bordy Géza ismertette a kiállítást, illetve az alkotót. A kiállított munkákat a művész testvérétől Román Elemértől kölcsönözték a szervezők.
Román Viktor Homoródszentmártonban született 1937-ben, és Párizsban hunyt el 1995-ben, ahol 1968-tól élt, dolgozott és vált a modern szobrászat nemzetközileg is egyre elismertebb képviselőjévé. Számos monumentális alkotása került Franciaország köztereire, 1994-ben Francia Művészeti Lovagrenddel tüntették ki. Szülőfalujában az általános iskola viseli a nevét, pár éve szabadtéri szoborparkot is létesítettek a művész bátyja, Román Elemér kezdeményezésére Bükkfalván.
A Marosvásárhelyen látható kiállítást bemutatták korábban Székelyudvarhelyen, ahol Vécsi Nagy Zoltán fogalmazta meg, hogy több helyen is láthatóvá kellene tenni a kisplasztikákból válogatott anyagot. Így Székelykeresztúron, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószárhegyen is megszervezték a vándortárlatot, amely Vásárhely után a tervek szerint Kolozsvárra megy, onnan pedig Magyarország különböző nagyvárosaiban is látható lesz, sőt tovább szeretnék vinni jelentős európai kulturális központokba is.
Ferenczy Ferenc, egykori székelyudvarhelyi polgármester arról beszélt, hogy hogyan találkozott a Román Viktor szobrászatával és született meg az ötlete, hogy vissza kellene hozni a köztudatba ezt a nagy művészt. Kezdetben konferenciákra, kerekasztalbeszélgetésekre gondoltak, aztán a kiállítás megvalósításán kezdtek el dolgozni, amit tavaly májusában meg is nyitották a székelyudvarhelyi múzeumba
Harminc évet élt itthon, harmincegy évesen érkezett Párizsba – idézte fel a szobrász életútját Bordy Géza egykori pályatárs, aki elmondta, Román Viktor sikeres művészként ment el, hiszen két évvel a főiskola elvégzése után már egyéni kiállítása volt, három évvel a diploma megszerzését követően pedig Bukarestben a Dallas-terem fogadta a munkáit. Alig 31 évesen román-francia nyelvű monográfia jelent meg róla. Párizsban 15 évébe került, amíg elismertséget szerzett magának.
A kiállításmegnyitó második felében levetítették Boros Zoltán és B. Nagy Veronika közel egyórás, Román Viktorról készült filmjét.
maszol.ro

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Az RMDSZ a romániai magyarság súlyát és számarányát tükröző választási rendszert szeretne
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) olyan választási jogszabályokat szorgalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyarság számarányának és súlyának megfelelő képviselethez jusson a bukaresti parlamentben és az önkormányzatokban - jelentette ki kedden Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese.
Az MTI arról kérdezte a politikust, milyen mandátummal képviseli a szövetséget a romániai választási rendszer reformját előkészítő 15 tagú parlamenti különbizottságban, amely a napokban kezdte meg munkáját.
Romániában 2016 nyarán rendeznek önkormányzati, őszén pedig parlamenti választást. Az új választási törvényeket legalább egy évvel a voksolás előtt hatályba akarják léptetni.
Románia 2008-ban tért át az arányos választási rendszerről egy sajátos egyéni választókerületes rendszerre, amely többletmandátumokkal próbálta a szavazatarányos politikai képviseletet is biztosítani. A kompenzációs módszer látványos kudarchoz vezetett 2012-ben, amikor emiatt csaknem 600-ra emelkedett a korábban 470 tagú román törvényhozás létszáma.
Márton Árpád rámutatott: az RMDSZ a parlamenti választáson az arányos (pártlistás) rendszerhez való visszatérést támogatná, de a parlament túlzott karcsúsítását nem, mert az csökkentené a magyar érdekképviselet politikai súlyát.
Ha például 200 főre csökkentenék az alsóház létszámát, és abban a hat százaléknyi magyarság 12 törvényhozóval képviseltetné magát, akkor arányos képviselethez jutna ugyan, de politikai súlya jelentősen kisebb lesz a 18 tagú kisebbségi frakciónál, holott a romániai kisebbségi lakosság több mint felét a magyarság teszi ki - magyarázta az RMDSZ képviselője arra utalva, hogy a román alkotmány szerint minden nemzeti kisebbségeknek jár legalább egy képviselői mandátum.
Hozzátette: a szenátusban a magyar érdekképviselet politikai súlyát azért veszélyeztetné a karcsúsítás, mert elveszítheti az önálló frakcióhoz való jogot. Ehhez ugyanis legalább hét szenátor kell, de egy 100 tagú felsőházban a magyarság nem számíthat hatnál több mandátumra.
Az MTI kérdésre, hogy igényli-e az RMDSZ az úgynevezett alternatív parlamenti küszöb fenntartását, Márton Árpád úgy vélekedett: erre egy arányos választási rendszerben nem lenne szükség, de egy kedvezőtlenül megalkotott többségi, vagy vegyes rendszerben alternatív küszöb híján képviselet nélkül maradhat a magyarság.
A hatályos választási rendszerben az ötszázalékos parlamenti küszöb alatt teljesítő pártok is mandátumhoz juthattak, ha jelöltjeik legalább hat képviselői és három szenátori választókerületben megszerezték a voksok többségét.
Márton Árpád megjegyezte, az önkormányzatok esetében javasolni fogja, hogy - a szórványközösségeket hátrányosan érintő - ötszázalékos bejutási küszöböt három százalékra csökkentsék.
Arra a kérdésre, hogy mi az RMDSZ álláspontja az elektronikus, vagy levélben való szavazásról, a képviselő azt mondta: az ellenőrizetlen elektronikus szavazást az RMDSZ nem tudja elfogadni, mert az nem garantálja a voksolás közvetlen, és titkos jellegét.
"Egy szavazókörben látják, ha valaki nem egyedül meg be a fülkébe, de ha egy számítógépről voksol, nem látni: nem ül-e mellette valaki, sőt nem szavaz-e helyette más, aki megszerezte a jelszavát" - magyarázta aggályait az RMDSZ képviselő.
A levélben való voksolást elfogadhatónak nevezte, abban az esetben, ha a magyarországi megoldáshoz hasonló garanciákkal párosul: legyen előzetes regisztráció és a levélben leadott voksokat küldjék el a szavazás napja előtt.
Márton Árpád elmondta, a választási reformot előkészítő különbizottság az elvi szintű döntéseket az első szavazáson kétharmados többséggel fogadja el, ha pedig ez nem sikerül, akkor a bizottsági tagok többségének szavazatával. Mivel a kormányzó szociáldemokratáknak és a liberális ellenzéknek is öt-öt tagja van a testületben, nem sok jelentősége lesz az RMDSZ esetleges ellenszavazatának az olyan kérdésekben, amelyekben a két nagy párt meg tud egyezni - mutatott rá az RMDSZ frakcióvezető-helyettese. Bukarest, (MTI)

A Tóth Árpád Kör első idei munkaülése
Vörösmarty Mihályra emlékeztek
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör január 20-án, kedden délután tartotta az év első munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A kör alkotóműhely-jellegét ezúttal két jeles aradi biztosította. Gál Zoltán, a Nyugati Jelen újságírója Ez csak játék, Az a rozsdás lánc, Dionüszosz és Második vers hozzád című verseivel állt hallgatóság elé.
Munkáiból költői hitvallás, szerelem, boldogságvágy, életigenlés csendült ki, a fiatal és rendkívül tehetséges alkotó megérdemelte a vastapsot.
Jankó András ny. ezredes, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke a Havi Szemlében és a Szövétnekben közzétett Antal-mese sorozatából olvasott fel egy darabot A nevelőapám címmel. A prózaíró páratlan kivitelezésben és megrendítő szépséggel örökítette meg feledhetetlen és sokszor tragikus gyermekkori élményeit.
Az est második részében a kör tagjai Vörösmarty Mihályra emlékeztek a költő halálának 160. évfordulója alkalmából. A megemlékezést az Ágyai Általános Iskola diákjai nyitották meg egy versösszeállítással. Hevesi Tímea, Andrási Fanni, Kiss Júlia és Gomoi Diána lelkesen és kiváló felkészültséggel olvastak fel a költő verseiből. (Vezető tanár: Erdős Márta.)
Dr. Brauch Magda ny. tanár, irodalomkritikus Vörösmarty Mihály reformkori versei című tanulmányával örvendeztette meg a költészet szerelmeseit, melyet közvetlenül és élvezetesen adott elő.
Felvázolta a reformkor társadalmi-politikai hátterét, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth szerepvállalását a sikeres kulturális megmozdulásokkal. Röviden bemutatta a költő életét, családi hátterét, tanulmányait, munkáját, költészetének vonalát a Zalán futása (1825) című eposzától haláláig.
Alapos szaktudással ismertette legszebb reformkori verseit, kiemelve, hogy nem csupán hazája és nemzete iránti szeretete ihlette, hanem az egész emberiség sorsáért való aggódása. Megismerhettük Vörösmarty Mihály A hontalan, A Guttenberg-albuma, Liszt Ferenchez, Gondolatok a könyvtárban, Országháza című remekműveit.
A megemlékezést a körtagok szavalatai, felolvasásai színesítették. Lovász Miklós, Kiss Anna, Katona Béla, Kolumbán Zsolt, Hevesi József most is kitettek magukért. Az est a Szózattal ért véget Czernák Ferenc bravúros előadásában.
Az év első találkozóját szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel és nótázással ünnepelték meg (ez utóbbi Simonfi Imre ny. újságíró érdeme, aki hegedűjátékával kápráztatta el a jó hangulatú társaságot).
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Tankönyvírás közelről
Az új tanterv alapján elkészült két magyar ábécéskönyv egyikének mind a négy szerzője háromszéki, pontosabban kézdivásárhelyi. Olyan eszközt adtak a tanulók és a tanítók kezébe, ami szerethető, könnyen használható és a hétéves gyermek életkori sajátosságaira alapozva azokat a készségeket fejleszti, amelyekre később mindaz építhető, amivel az életben érvényesülhetnek – emelik ki munkájuk lényegét. Kocsis Annamária, a tankönyvíró csapat egyik tagja, 2014 szeptemberétől a Kovászna megyei magyar nyelvű elemi oktatásért felel, tanfelügyelőként is arra törekszik, hogy a kompetenciaalapú oktatást segítse Háromszék iskoláiban. A szakfelügyelővel arról beszélgettünk, milyen változásokat jelent az első osztályosok oktatásában az új magyar és román tanterv, illetve tankönyv.
Gyakran vádolják azzal a tankönyvírókat – és időnként nem alaptalanul –, hogy nincs kellő osztálytermi tapasztalatuk, a tudomány felől közelítik meg a tananyagot, olyan könyvet szerkesztenek, amely nem követi a diákok életkori sajátosságait, nincs összhangban a tanulók addig szerzett ismereteivel, és általában zsúfolt, túl sok és nehéz a feladatokban megfogalmazott követelmény. Az első osztályosok kezébe jókora késéssel, csupán januárban került Betűleső (marosvásárhelyi Kreatív Kiadó) és Betűvár (dévai Corvin Kiadó) szerkesztőiről ez nem mondható el, gyakorlott pedagógusok, akik nyelvészekkel, egyetemi tanárokkal együttműködve és saját tanítói tapasztalatukra alapozva választották ki a módszereket, szövegeket, feladatokat. A Kovászna megyei magyar tanítók közel fele-fele arányban választották a két ábécéskönyvet, a román elsős tankönyvek közül ellenben többen tanítanak a Kreatív Kiadó kiadványából. Ennek összeállításában szintén rész vett Kocsis Annamária (fotó), aki a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított huszonkét esztendőt, gyakorló irányító volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudománegyetem tanítóképzőjének kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, majd 2010-ben került Bukarestbe az oktatási minisztériumba, ahol a magyar óvodai és elemi oktatás országos felügyelőjeként dolgozott. Így csöppent a tanterv- és tankönyvírásba.
Kocsis Annamária elmondta, a minisztériumban azért vállalta el a tantervírást, mert látta, új szellemű csapat verődött össze, amely belátta, változtatni kell az I–IV. osztályban. Szerette ezt a munkát, de családi okokból hazajött. Az ingázás nem könnyű, és az ott kapott alacsony fizetésből nem tudta megoldani az utazgatást. Csernátonban iskolát igazgatott egészen addig, amíg felkérték, hogy vállalja el a tanfelügyelői állást. 2014 szeptemberétől végzi ezt a munkát, melyet nagyon szeret, de hiányolja a tanítást. Jár órát látogatni, így sokat van gyermekek és tanítók között, és reméli, még visszatér a tanterembe.
Gyakorlati tudásra van szükség
– Hogyan áll össze a tanterv? Mi alapján döntenek, hogy mi a cél, mi kerül be és mi nem? – Én úgy tartom, a tanítónak nem feltétlenül kell tudnia a tantervet, de ismernie kell. A korábbi tanterv korszerűtlen, már régóta nem használják a pedagógusok. Munkánk kezdetén az oktatási minisztérium oktatástudományi kutatóintézete kisebbségi osztályának csoportja kezünkbe adott egy tantervvázlatot, amelynek összeállításában felhasználták kutatásaik eredményeit. Uniós országok szakemberei közösen kidolgoztak egy alaptantervet, amelyet lefordítottak románra, ezt kaptuk meg, ezt az irányvonalat kellett követnünk. Ez az alaptervezet szabályozza a tantervet, erre építettük rá sajátos anyanyelvi jellegzetességeinket. A legfontosabb, hogy az új tanterv kompetenciaalapú, nemcsak tartalmi vonatkozású leírásokat tartalmaz, hanem a kompetenciák fejlesztésére vonatkozó útmutatókat is.
– Milyen készségek fejlesztését követi az új tanterv?
– Gyakorlati tudásra van szükség, ezért elsősorban olyan készségekről és képességekről van szó, amelyek a funkcionális nyelvhasználatra alapoznak azért, hogy fejlesszük a gyermekekben az önkifejezés képességét, hogy az élet különböző területein tudjanak már korai életkorban boldogulni. Fontos, hogy a gyermek értsen különböző jelrendszerekből, tudjon lépést tartani egy olyan világban, ahol nagyon sok minden függ a kommunikációtól. – Hogyan lehet ezt tanítani? Hogyan segíti ennek megvalósítását a tankönyv?
– Az eddigi tantervek és tankönyvek nem követték azt a négy általános célt, amit most négy alapkompetenciaként nevezünk meg: a szövegértést, a szövegprodukciót – vagyis a beszédet –, a szövegértő olvasást és az írásban történő szövegközlést. Az első lépéseket már az előkészítő osztályban megteszik ebbe az irányba, majd végigkíséri a diákokat egészen tizenkettedik osztályig. Az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi gyermekek számára írt román tanterv tekintetében is úgy dolgoztuk ki a tantervet, hogy a ciklusok között ne legyen szakadás, ezért együttműködtünk az óvónőkkel, majd a tanárokkal, mivel már harmadik-negyedik osztályban megkezdődik egy új ciklus, és arra kell építeniük ötödikben.
– Hogyan készül egy tankönyv? Tudjuk, hogy mi a cél, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, de miként érjük el azt, hogy a tankönyv olyan eszköz legyen a gyermekek és a tanítók számára, ami segíti őket?
A módszertant, melyben leszögezik, hogy milyen követelmények, teljesítményleírók alapján kell szerkeszteni a tankönyvet, a minisztérium határozza meg. Az ábécéskönyv esetében megszabták, hogy ne csak a szövegértést és a betűtanítást kövesse, hanem hangsúlyt fektessen a másik két kompetenciára is, amelyek eddig háttérbe kerültek: a szövegértésre és a beszédprodukcióra. Fontos, hogy a kisgyermek beszédben helyesen használja anyanyelvét, ezt gyakoroltatni kell. Négyen voltunk a csapatban: Kisgyörgy Katalin óvónő, aki jelenleg előkészítő osztályos tanító a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, Vollancs Szidónia, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője, Kerekes Izabella a Nagy Mózes Elméleti Líceumból és jómagam. Az első témákat együtt dolgoztuk ki, majd felosztottuk a feladatot, ami sokrétű volt, hisz digitális és papíralapú tankönyvet is kellett készíteni. Arra fókuszáltunk, hogy legyen szövegközpontú, minden betű tanításakor egy-egy versből, meséből induljunk ki, melyek hangzó anyagként megjelennek a DVD-mellékletben is, színész által, nagyon szépen előadva. Igyekeztünk az életkori sajátosságoknak megfelelő szövegeket keresni, mondókákat, ritmusokat, a dallam, és nem feltétlenül a tartalom alapján választottunk. Fontos, hogy a gyermek hallja a szöveget, mondja együtt a felolvasóval, dobbantsa, koppintsa ki a ritmust. A szövegek mellé képekkel, jelekkel ellátott feladatokat válogattunk, amelyeket az elsős gyermek meg tud oldani, és segítik őt a szövegértésében. Ahogy gyűltek a hangok betűképei, a betűk, írtunk újabb szövegeket, kezdetben szóoszlopokat, rövid mondatokat, amelyeket a gyermek a már megtanult betűkészlettel és az újonnan tanult betűvel kiegészítve olvashat. Tanácskoztunk nyelvészekkel, fonológusokkal, egyetemi szakemberekkel, akik segítettek. Megvan a tapasztalatunk az osztályteremből, de szükséges a tudományos megközelítés is, például, hogy milyen sorrendben tanítsuk a hangokat és azok betűképét. Ez nagyon fontos, mert figyelembe kell venni a hétéves gyermek életkori sajátosságait a hangképzésben, a hang kitartásában. Tudnunk kell, milyen nyelvi ismeretekkel rendelkezhet egy hat-hét éves gyermek. Meg lehet tanítani mindent időnap előtt – de nem érdemes. Ha megfelelő időben visszük be az adott ismeretet, jól begyakoroljuk a gyermekekkel, maradandóbb tudást érünk el, mintha elsietjük a dolgot. Ezért tartom jónak az előkészítő osztályt, mert ott hangutánzással, hangleválasztással, kommunikációs gyakorlatokkal olyan készletet adnak a gyermek kezébe, amire könnyen rá lehet építeni a betűtanítást. – Változott-e az írástanítás módszertana?
– Előkészítő osztályban betűelemekkel ismerkednek a gyermekek. Ezeket A4-es lapra rajzolják, kirakják magokból, cérnából, drótból, gyakorolják a levegőben a nagy motorikus mozdulatokat, azután szűkítik kisebbre az alakzatokat. Az előkészítő osztály végére három centiméteres sorok közé írják a betűelemeket, elsőben viszont a hagyományos sorközzel szerkesztett füzetekbe kell írniuk. Azért, hogy a betűgyakorlás könnyen menjen, készítettünk egy írásgyakorló munkafüzetet, ebben nagyobb méretben írhatnak a gyermekek.
Román mint idegen nyelv
– A romántanítás tanterve mennyire áll összhangban a magyar tanterv célkiűzéseivel és módszereivel? Egyeztettek-e e téren a román tanterv készítőivel?
- Igen, ugyanígy együttműködtünk, ráadásul én mindkét tantervíró csapatban részt vettem. Magyar tanítók dolgoztunk együtt, de román anyanyelvű tanárral is egyeztettünk, olyannal is, aki magyar tagozaton tanítja a románt. Az új román elsős tankönyvben sok módszertani útmutató segíti a tanítót. Most először készült olyan romántankönyv, amely fejleszti a kommunikációt. Tudjuk, hogy Székelyföldön a gyermekek nem nagyon hallanak román szót, az iskolában kell a nyelvet megtanulniuk. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy ne betanult szavakat, mondatokat, képsorokat mondjanak, hanem kerüljenek a szavak szövegkörnyezetbe, a funkcionális nyelvbe. Több mint harminc románórát látogattam meg a megyében az elmúlt két hónapban, és nagyon ügyes megoldásokat láttam. Például van, aki csak románul beszél románórán, ugyanúgy, mint az idegennyelv-tanításánál. Természetesen, az olyan utasításokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi következik, mit fognak tenni, el lehet mondani magyarul, különben meg is riadna a gyermek, mert nem érti. De ha a tanító megmutatja azokat a tárgyakat az osztályban, a folyosón, az udvaron, amelyekről tanulnak, és azt sokszor ismétli, mindig ugyanúgy, könnyebben megjegyzi a gyermek, mintha feladatként kapná, hogy otthon tanulja meg a szavakat. Ha például a tanító azt mondja, hogy „mergem afară” (kimegyünk), akkor a gyakorlatban is kimennek az osztályteremből, majd ugyanígy megnevezik, amikor visszajönnek. Nem szabad fordítani a szavakat, mondatokat, hanem a mutogatások, történések által kell megértetni, hogy mi mit jelent, így lesz része a szó, a kifejezés a gyermek beszédének. Fontos a jelen idejű igehasználat az első osztályban, csak másodikban kell áttérni a múlt időre és harmadikban a jövőre, egyébként a gyermek összezavarodik. Erre korábban nem figyeltek, eddig a tankönyvekben hátul volt egy szöveg, amelyben megvolt, hogy milyen szavakat, mondatokat kell használni, a tankönyvi képek olyan olvasatúak voltak, mintha szövegek lennének, és azt meg kellett tanulni. Otthon a szülő még rádolgozott, nyaggatta a gyermekét, hogy ugyanúgy mondja vissza, így sokan meg is utálták a román nyelvet. Olyan szavakat kellett megtanulni, amelyekkel a gyermek a tankönyvben lévő képen kívül sehol nem találkozott, nem értette, miért szükséges, így nem is maradtak meg az emlékezetében, legfennebb egy napig, amikor bemagolta. Ezt kellene megváltoztatni. A jelenlegi tanterv kidolgozza, hogy miből mennyit szabad, kell tanítani. Fontos az archaizmusok, regionalizmusok kerülése, s hogy csak azokat a szavakat használják, amelyek hozzáférhetőek számukra. Második osztályban – amikor kezdenek olvasni és írni – lényeges, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzanak, amely közel áll hozzájuk, amivel az életben is találkoznak.
– Remélhető, hogy a tapasztalaton alapuló nyelvtanulás érdekében ezentúl többet mennek ki a kisgyermekek az osztályból, az iskolából, ismerkednek a környezetükkel, a várossal, a természettel, a különböző létesítményekkel?
– Éppen ez az egyik legjobb módszer: kivinni az osztályteremből és a valóságban megmutatni, körüljárni, megtapasztalni mindazt, amiről tanulnak. Például, ha románórán együtt megy el az osztály szánkózni, és ott románul szól hozzájuk a tanító, minden szónak megvan a gyakorlati szerepe, és a gyermek könnyen megjegyzi. Nem szavakat kell tanítani, hanem olyan módszert használni, hogy a gyermek észre se vegye: minden órán beépül három-négy új szó a szókincsébe. El kell felejteni azt a kifejezést a román nyelv vonatkozásában, hogy második nyelv vagy nem anyanyelv, el kell ismerni, hogy számunkra idegen nyelv a román, és eszerint tanítani. Ezt Gabriela Droc, az elemi oktatásért felelős országos felügyelő is megerősítette, amikor ősszel megyénkbe látogatott.
*
Bár említett tankönyvek sok jót hoztak az első osztályosok oktatásában, kérdés, mikor és milyen lesz a folytatás, hisz a második osztályban magyarból csak egy tankönyv készült el, s amíg nincs még egy változat, a minisztérium nem ír ki licitet, románból pedig még nincs kész a tankönyv. Harmadik és negyedik osztályban jóváhagyták az új tanterveket, jövőre meg kell jelennie a harmadikos könyveknek. Kocsis Annamária arra biztatja a tanítókat, tanulmányozzák a tanterveket a minisztérium honlapján, és minél többen vállalkozzanak tankönyvírásra, -szerkesztésre, mert jó, ha lehet választani. Igaza van, de a választhatóságnál is fontosabb, hogy minél hamarabb jusson el az igazi reformszemlélet az oktatás minden szintjére.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A 25 évvel ezelőtti eseményekről emlékeznek meg Marosvásárhelyen
A marosvásárhelyi Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és az RMDSZ egyedi eseménysorozattal készül megemlékezni a 25 évvel ezelőtti marosvásárhelyi eseményekről. A szervezők 2015. március 20-án, az érdeklődőket az 1990-es eseményeket idéző fotókiállítással, a személyes vallomásokat, megéléseket tartalmazó bővített és újonnan kiadott Fehér-könyv bemutatásával, illetve egy átfogó kerekasztal-beszélgetéssel várják, amelyen helyi politikusok, történészek, a '90-es években aktív szerepet vállaló személyiségek szólalnak meg, történeteiket, tapasztalataikat megosztva a jelenlevőkkel is.
„Az emlékezésre, az események felidézésére azért van szükség, hogy az 1990-es márciusi események soha többé ne ismétlődjenek meg, hogy azoknak az erőknek, amelyek a változást, a fejlődést nem tudták elfogadni, és kiprovokálták a '90-es márciusi magyarellenes pogromkísérletet, soha ne legyen ismét lehetőségük ilyen típusú megnyilvánulásokra. A két közösségnek együtt kell a tanulságokat levonni” – hangsúlyozta Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)

Kettős ünnepség volt Lippán
Szerdán a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében fokozott érdeklődés mellett, mintegy 25 résztvevővel tartotta meg jubileumi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Czernák Ferenc fő szervező üdvözlő szavait követően megemlékezett a Magyar Kultúra Napjáról, vagyis a Himnusz szövegének a befejezéséről. Ennek tiszteletére együtt elénekelték nemzeti imánkat, majd Czernák Ferenc vezetésével el is szavalták a költeményt végig. A továbbiakban visszaemlékezett az Olvasókör megalakulásának a tízéves történetére, számba véve az együtt, ft. Andó Attila volt lippai plébános hathatós támogatásával, itthon és otthon, az anyaországban tett vendégszerepléseikre, más olvasókörökkel – kiemelve a Gyoroki József Attila Olvasókört, aminek Lőrincz Matild szervezővel 4 tagja is részt vett a rendezvényen – ápolt kapcsolataikra. A továbbiakban Jankó András, az Aradi Kölcsey Egyesület elnöke, valamint Berecz Gábor titkár méltatták az Olvasókörnek a szórvány-magyarság körében gyakorolt kultúraterjesztő munkáját, amit különféle kiadványok adományozásával is elismertek. Az ünnepi ülés végén Czernák Ferenc mondott köszönetet mindazoknak, akik az elmúlt tíz évben támogatták a kör tevékenységét, kiemelve ft. Andó Attila plébános és Wonerth Loránd neveit, de azoknak a közreműködését is megköszönte, akik rendszeresen részt vettek az olvasóköri tevékenységben. A nótázással, szavalással színesített szeretetvendégség kiváló hangulatban, késő este ért véget azzal a meghagyással, hogy február 17-én, ugyanott, újra találkoznak.
Nyugati Jelen (Arad)

Haller József – 80
Nem elírás, nyolcvanadik születésnapját ünnepli ma a népszerű marosvásárhelyi festő, grafikus. 1935. január 24-én Szatmárnémetiben jött a világra, több mint öt és fél évtizede él, dolgozik a Bolyaiak városában. A munkát szó szerint kell értenünk, hiszen alkotókedve nem csitul, folyamatosan újabb meg újabb alkotásokkal gyarapítja amúgy is gazdag, értékes életművét. Ezért is tűnhet a koránál jóval fiatalabbnak. Aktivitása is az utána következő nemzedékek soraiba illeszthetné, kevés olyan ifjabb művészt ismerhetünk, aki annyira következetesen és hasonló gyakorisággal állna a közönség elé, készülne a megmérettetésekre, mint Haller József. Pedig nyugodtan lazíthatna, visszavehetne a lendületből, ő már rég bizonyította, hogy a vásárhelyi képzőművészeti életet a múlt század második felében fellendítő nagy generáció egyik meghatározó alakja, vezéregyénisége, akire mindenkor érdemes figyelni. A belső tűz, a világ dolgaiból fakadó mondandó azonban nem hagyja nyugodni, ennek pedig örülnünk kell, mert mindegyre lenyűgöző festményeket, grafikákat szül. Igaz, ilyenkor télen az alkotó ritkábban jár be a műtermébe, nyugdíjasként anyagilag nem lehet bírni a fűtés terhét, de tekinthetjük ezt a periódust a feltöltődés, a megújuló nekirugaszkodás időszakának, amely után még több energiával, felfrissült kedvvel állhat a festőállvány elé. Egy aránylag friss szemműtétet követően most ismét jó erőben tervezheti meg, készítheti elő azt a nagyszabású jubileumi kiállítást, amelyet tavaszra halasztott, hogy minél átfogóbban tükrözhesse majd a Bernády Ház galériáiban sokoldalú, emberséggel telt művészete legjellemzőbb vonásait. További jó munkát, szép képeket kívánunk neki! Isten éltesse sokáig!
(nk)
Népújság (Marosvásárhely)

Kötő József emlékére
Kolozsvári tanulóéveim egyik meghatározó egyénisége volt.
A kincses város kamarása, kulisszatitkok hordozója: kilenc kapuzár kulcsai közül egyet mintha mindig a zsebében hordott volna. Vele tanultam egyetemes és magyar színháztörténetet, ő szoktatott a Györkös Mányi-házba, hol most világjáró beszélgetések házigazdája lehetek. Akkoriban az újjászerveződő kolozsvári magyar színészképzésnek dehogy is volt még otthona: javarészt alternatív terekben, színházi előcsarnokban, bölcsészkari félszuterénben – és a Györkös Mányi-házban, Kötő József előadótanári főhadiszállásán történt a beavatás. Az Emlékház is mintha Ionesco székekkel telezsúfolt abszurdját idézte volna.
Laczkó Vass Róbert
Szabadság (Kolozsvár)

A nemzeti, polgári jobboldal esélyeiről
Az erdélyi magyar politikai szervezetek stratégiai partnerségének a kialakítását, egy új erdélyi magyar egység létrehozását szorgalmazta a minap Tőkés László, a Fidesz EP-képviselője, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke.
A 85 százalékos támogatottság hamis biztonságérzete
Tőkés szerint az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt (MPP), az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), valamint az EMNT és a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) nemzeti elkötelezettségű képviselőinek megegyezésre kellene jutniuk egymással a közös nemzeti érdekek és célok szolgálatában.
Az összefogást sürgető felhívás nem váltott ki osztatlan lelkesedést, mint kiderült, az erdélyi magyar politikai alakulatok elvben ugyan nem utasítják el az együttműködést, de konkrét elképzeléseik nincsenek annak kivitelezéséről. Politológusok egyértelmű véleménye szerint egyelőre kevés az esély arra, hogy valamiféle egyezség születhessék. A magyarázat egyértelmű: a jelenleg legerősebb, legbefolyásosabb szervezet, az RMDSZ nem érzi úgy, hogy kényszerhelyzetben lenne, márpedig nélkülük, akaratuk ellenére semmiféle egyezség, összefogás nem jöhet létre.
A legutóbbi választások eredményeire, a 85 százalékos támogatottságukra hivatkozva a „szövetség” vezetői nem érzik szükségét a kompromisszumnak, a vetélytársak pedig egyelőre túl gyengék ahhoz, hogy azt kikényszerítsék.
Elsőként a jobboldal egységét kellene megteremteni
Ebből következően elsőként talán a nemzeti elkötelezettségű, polgári erők politikai egységét kellene megteremteni. A jelenlegi állás szerint az erdélyi magyar nemzeti oldal két részre szakadt, két párt – MPP, EMNP – osztozik a 15 százaléknyi szazavóbázison. A jövő évi helyhatósági választások sorsdöntőek lesznek, ha marad a mostani megosztottság, a nemzeti, polgári, jobboldali erők végzetes vereséget szenvedhetnek.
Egy kis múltidézés: a 2008. március 14-én – második nekifutásra – bejegyzett MPP megjelenése az erdélyi magyar politikai egypártrendszer megszüntét jelentette, jogilag biztosítottá vált a választás szabadsága az erdélyi magyarok számára is. Az új párt felemás eredményeket ért el a 2008-as helyhatósági választásokon, a Székelyföldön viszonylag sikeresen szerepelt, a voksok mintegy 35 százalékát szerezte meg, Erdély más területein viszont nem sikerült megvetnie a lábát, még a Székelyföldhöz tartozó, ma Maros megye részét képező egykori Marosszéken sem.
Személyi konfliktusok útvesztőjében
Időközben egyre mélyült az ellentét a jobboldal két markáns vezető személyisége, Tőkés László és Szász Jenő, az MPP akkori elnöke között. A konfliktus oka: a 2009-es EP-választásokon Tőkés az RMDSZ jelöltlistájának első helyéről indult, miután visszautasította az MPP korábbi hasonló felkérését, továbbá azt a polgári javaslatot is, hogy 2007-hez hasonlóan, induljon függetlenként.
A Tőkés–Szász ellentét személyeskedésekbe torkolló nyílt ellenségeskedéssé fajult, lehetetlenné téve a későbbi együttműködést. A vetélytársak mindenike a Fidesz-táborában próbált szövetségesekre, pártfogókra találni: Tőkés Németh Zsolt környezetében, Szász Kövér Lászlóban vélte megtalálni a maga támaszát.
A „testvérháború” következménye: a 2012-es helyhatósági választásokon a pártok külön-külön közel azonos számú szavazatot értek el, de együttesen nem kaptak annyi voksot, mint négy évvel korábban az MPP egymaga.
Az RMDSZ malmára hajtják a vizet
Az egyértelmű kudarc után Szász Jenő lemondott a pártelnöki tisztségről, s az Orbán-kormány döntése nyomán megalapította a Nemzetstratégiai Kutatóintézetet. Rá két esztendőre Tőkés László a Fidesz jelöltlistáján jutott újabb EP-mandátumhoz. Ezzel látszatra elhárultak a személyi akadályok a két párt együttműködése elől. Csak látszatra, mert az azóta eltelt időben tovább távolodtak egymástól. 2012 óta az EMNP – az EP-választást leszámítva – minden választáson indított jelöltet, s hozta a törvény által megkövetelt minimális szavazatszámot, az MPP egyen sem.
Jelenleg úgy fest, hogy az EMNP helyzete jogilag megkérdőjelezhetetlen, míg a 2012 óta magát az RMDSZ bűvkörébe lavírozó MPP – inaktivitás okán, mivel két egymást követő országos választáson nem indult – bármikor törölhető a hivatalos pártlistáról.
Nincs más hátra, csak előre
Nos, ilyen körülmények között készülnek az erdélyi magyar jobboldali erők a 2016-os, számukra sorsdöntő, élet-halál fontosságú helyhatósági választásokra. Az MPP vezetői helyi szinten már megfogalmazták a két párt közötti viszony rendezésének szükségességét. Az EMNP pedig – miután az elnökség lemondott az államelnök-választáson produkált gyenge eredmény miatt – tisztújításra készül. Az új elnökségre hárul majd az a nem könnyű feladat, hogy megtalálja a sorok rendezésének módját, ami a jobboldali erők – akár pártfúzió általi – egyesítéséhez vezethet.
Számukra ez látszik az egyetlen lehetséges útnak, ami a túléléshez, jobb esetben az erdélyi magyar politikai jobboldal megerősödéséhez is elvezethet. Másként hosszú időre megfeledkezhetünk a nemzeti, polgári politizálásról, mint alternatíváról.
Szentgyörgyi László
PolgárPortál
Erdély.ma

Makovecz Imre grafikái Kézdivásárhelyen
A kézdivásárhelyi Gyűjtemények Háza 39. tárlataként nyílt meg szombaton délelőtt több mint száz érdeklődő jelenlétében Makovecz Imre grafikáiból és rajzaiból kiállítás.
A rendkívül értékes anyag A Magyar Művészetért Élőtárlatából dr. Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Díjrendszer elnöke által szervezett nem mindennapi székelyföldi vándorkiállítás révén jutott el Kézdivásárhelyre a Történelmi Vitézi Rend kézdiszéki állománya támogatásával. Gyergyócsomafalva és Gyergyóalfalu után Háromszéken csak Kézdivásárhelyen kerül közszemlére a huszonkilenc grafika és hét rajz.
Makovecz Imre (1935–2011) Kossuth-díjas világhírű építész életpályáját, Erdélyben, a Székelyföldön található templomait dr. vitéz Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus mutatta be, méltatta a magyar organikus építészet mesterét, aki már akkor nemzetegyesítésben gondolkozott, amikor sokan erről még álmodni sem mertek. Ifjú Gál Zoltán építész szakmai szempontból méltatta nagy elődje és példaképe munkásságát, aki élete során közel ötszáz épületet tervezett, aminek hozzávetőlegesen a fele épült meg. „A mester szerint az épületnek úgy kell kinéznie, mintha az alja a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből ereszkedett volna alá, és a kettő találkozása a mi világunk, a teremtett embereké, és nekünk az a dolgunk, hogy ezt a két világot összekössük” – mondotta a fiatal építész. Ezt követően vitéz Orbán Imre népművész, a Történelmi Vitézi Rend csíkszéki székkapitánya az általa fából elkészített Makovecz-mellszobor születéséről szólt, azt is beismerve, hogy soha nem találkozott a nagy építésszel. A mellszobrot alkotója és ifjú Gál Zoltán leplezte le. Vitéz Beke Ernő, a Gyűjtemények Háza tulajdonosa emléklappal köszönte meg rendtársa munkáját. A megnyitó végén dr. Szántó Bíborka, a BabeşBolyai Tudományegyetem adjunktusa Makovecz Imre írásaiból olvasott fel, Mike Bernadett, a Református Kollégium tizedik osztályos tanulója A megborjúzott ember történetét mesélte el. A tárlatmegnyitó a Molnár Józsiás-iskola zenetagozatos tanulóinak műsorával ért véget. A tárlat március 14-ig naponta 8–18 óra között ingyenesen látogatható. Iochom István
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kalapács alatt a sáromberki Teleki-kastély
Aukción kínálja eladásra szerdán este a Maros megyei sáromberki Teleki-kastélyt egy műemlék épületek értékesítésére szakosodott bukaresti cég. Az Artmark Historical Estate több történelmi ingatlannak próbál vevőt találni a bukaresti Cesianu–Racoviţă-palotában tartandó árverésen.
A magát „az autentikus román értékek megmentésére vállalkozó cégnek” nevező Artmark a Telekiek 18. századi kastélyán kívül ugyanaznap a Hunyad megyei poklisai Pogány-kastélyt is eladásra kínálja.
A két kastélyon kívül olyan ingatlanok szerepelnek a fővárosi cég portfóliójában, mint a Greceanu család măldăreşti-i kisbojári lakja, a mamaiai Ştirbei-villa, Ion Mihalache parasztpárti vezér dobreşti-i emlékháza vagy Nicolae Ceauşescu egykori államfő predeali nyaralója.
Karácsony előtt a volt diktátor Paykan Hillman-Hunter márkájú limuzinját adták el nyilvános árverésen. Az autó kikiáltási ára négyezer euró volt, vevője, túllicitálva a többi tíz műgyűjtőt, végül 37 ezer euróért szerezte meg.
Kényszerhelyzetben a tulajdonos
A sáromberki kastély Torontóban élő tulajdonosa, Teleki Samu azt állítja, hogy a helyzet kényszeríti az ingatlan eladására. Néhány évvel ezelőtt még hallani sem akart az örökség elidegenítéséről, és Sándor fiában látta azt az embert, aki szinte nulláról kezdve mindent, ismét azzá varázsolhatja a család ősi fészkét, ami az államosítás előtt volt. Ma azonban már úgy véli, hogy ez csak egy tőkeerős befektetőnek sikerülhet.
„Millió-egy szentimentális okom volna a kastély megtartására, de kényszerhelyzetben vagyok. A mai napig is pereskedünk a földjeinkért, erdeinkért, amelyekből az elmúlt huszonöt év alatt vajmi keveset kaptunk vissza. Pedig valamikor kétszáz hektár földünk is volt. A román állam és a bíróságok hozzáállása teljesen elkedvteleníti az embert, ráadásul el is gáncsolja abban a szándékában, hogy pénzzé tegye bennvalóit a kastély majdani fenntartása érdekében. Megvallom őszintén: nekem nincs annyi pénzem, hogy rendbe tegyem a sáromberki épületegyüttest” – mondta el lapunknak a Kanadában tartózkodó Teleki Samu.
Pogány-kastély a Retyezát lábánál
A bukaresti aukción eladásra kínált másik erdélyi műemlék, a 19. században épült, később többször átalakított Pogány-kastély a Hunyad megyei Poklisa nevezetességének számít: a falu közepén, egy közel húszhektáros parkban található. A Hátszeg vidéki román falu kastélyában államosítás után szellemi fogyatékkal élő gyermekek kaptak helyet. A második világháború idején, 1941-ben a környékről összeszedett 371 zsidót internáltak ide.
Ezelőtt három évvel még úgy tűnt, a Maros megyei önkormányzat is érdekelt a kastély megmentésében. A testület akkori elnöke, Lokodi Edit Emőke felvetette, hogy amennyiben a tanács is beleegyezne, illetve sikerülne előteremteni a megfelelő anyagi hátteret, konferencia-központot, művelődési központot, kastélymúzeumot, tájházat, esetleg gólyafalut hoznának létre Sáromberkén, az épület egyik szárnyában pedig szálláshelyeket alakítanának ki.
Azelőtt egy olasz vállalkozó jelentkezett, aki bérbe venné az ingatlant, melyben cégszékhelyet és információs központot alakított volna ki, később azonban elállt szándékától. Ma már annak is kicsi a valószínűsége, hogy az épületegyüttes egyik szárnyában vagy legalább szobájában Teleki-múzeumot lehessen létrehozni. „Ebbe nem ment volna bele az árveréssel foglalkozó aukciós ház, és talán nem is várható el, hogy ilyesmivel bilincselje le magát” – vélekedett a gróf.
A Teleki család 2005-ben kapta vissza az ingatlant, amelyhez 15 228 négyzetméternyi telek tartozik, a beépített felület 5050 négyzetméter, és az egész épület közművesítve van. A nagyernyei önkormányzat, ahova közigazgatásilag Sáromberke tartózik, csak hosszas huzavona után, jó pár éves késéssel kezdett el bért fizetni a kastély használatáért. Az esetleges tulajdonosváltás kényszerpályára állítja az épületben működő mezőgazdasági szakközépiskolát.
Szakiskola, a szükséges rossz
Jánosi Ferenc nagyernyei polgármester úgy érzi, jelenleg is patthelyzetben van a kastély. A tulajdonosnak nincs pénze a szakszerű restaurálásra, az önkormányzatnak meg nehéz fenntartania. A községházának viszont nincs arra elképzelése, hogy amennyiben az épületet eladják, hova lehetne költöztetni a mezőgazdasági középiskolát. Egyébként a gyenge színvonalú sáromberki tanintézet kolonc az önkormányzat számára, hisz azontúl, hogy közpénzt emészt fel, még csak sikeresen érettségiző diákokat sem termel.
„Persze, meg is lehetne fordítani a kérdést: ha nem lenne az iskola, mi lenne azokkal a fiatalokkal, akiknek ugyan nem sikerül az érettségi vizsgájuk, de mégiscsak van hova járjanak iskolába, és van hol elvégezzék a tizenkét osztályt. Szerintem egyesek bemennének Vásárhelyre, de a többség elvesztődne” – vélekedett az elöljáró.
A szerény körülmények között élő sáromberki és környékbeli fiatalok elkallódásának veszélyétől tart Incze Jenő iskolaigazgató is. Néhány évvel ezelőtt a szomszéd község elöljárója, Kolcsár Gyula gernyeszegi polgármester azzal az ötlettel állt elő, hogy a szakközépiskolát mentsék át az alig három kilométerre fekvő településre. „Ott van a falu szélén az egészségügyi minisztérium egykori gyógyszerlerakata, amely jóformán üresen áll. Ha a szaktárca átadná az önkormányzatnak, akár egy campust is létrehozhatnánk” – javasolta annak idején Gernyeszeg polgármestere.
A sáromberki műemlék története
A Telekiek 1769-ben tették le a kastély alapkövét. A nyugat-európai peregrinációjából hazatérő fiatal Teleki Sámuel, a híres marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója az 1760-as évek végén, iktári Bethlen Zsuzsannával kötendő házasságára készülődve látott hozzá a sáromberki kastély megépítéséhez. A munkálatok befejezéséig több mint fél évszázad telt el.
Az északi szárny mögötti, bástyaszerű tömbben végződő komplexum 1781–1782-ben, a lovarda 1825-ben épült. A kastély mögött kert létesült, melyet a 19. század folyamán alakítottak át angolkertté. A két, 18. századi épületet összekötő neobarokk központi szárny jóval később, 1912–13-ban épült.
A korszerű technikai eszközökkel felszerelt épület stílusában tudatosan igazodott a korábbi barokk szárnyak formavilágához. Így a barokkos épület részben a marosvásárhelyi Teleki Téka alapítója, Teleki Sámuel kancellár, részben pedig dédunokája, Teleki Samu híres Afrika-kutató nevéhez fűződik. Utóbbi könyv- és trófeagyűjteményéből alig maradt meg valami.
A kastély berendezését a második világháború után szétlopkodták, egy-egy tárgy – amit nem vásároltak fel a régiségkupecek – ma is a falubeliek otthonát ékesíti. A műkincsek zömének, beleértve Barabás Miklós neves portréfestő képeit, nyoma veszett. A kitömött állatok egy részét sikerült megmenteni és a görgényszentimrei Bornemissza-kastélyban kialakított erdészeti szakiskolába szállítani.
A Torontóban élő, nyolcvan éven felüli Teleki gróf a második világháború vége felé, 1944-ben, tizenhárom évesen hagyta el Sáromberkét és az ősi kastélyt. „Az épület északi, Gernyeszeg felőli szárnyában laktunk, ott, ahol Afrika-kutató nagybátyám trófeakollekciója állt. Csodálatos évek voltak” – elevenítette fel a kastélyhoz fűződő emlékeit Teleki Samu.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Székelykeve akkumulátorai
Vendégek a Városházán. Magyarok. Messzibbről talán már nem is jöhettek volna, mint Székelykevéről. Ez a falu a magyarság legdélibb települése Európában. És hogy ez a mondat még nemesebben csengjen, hozzá kell tennünk azt is, hogy lenn, Szerbia legdélibb régiójában színmagyar település Székelykeve. És nem elég, hogy megmaradtak magyarnak, hanem befogadtak néhány bolgár családot is, azok is magyarokká váltak, illetve megőrizhették származásukat a magyar nyelv mellett is. A község, Székelykeve őslakói Bukovinából telepedtek át az Al-Duna szabályozása idején, 1882 táján, mikor megindult egy visszatelepítési mozgalom. Ha a kanadai magyarságot nem számítjuk, ők a legmesszibb atyánkfiai, Hertelendyfalváról, Sándoregyházáról, Székelykevéről nézve a világot, de nem felejtve a bukovinai Istensegíts, Fogadjisten, Józseffalva egykori világát.
Ha átgondoljuk, ezt nevezhetjük a megmaradás példájának mind Bukovinában, mind Szerbiában. Mocsaras, nádas vidék volt lenn délen, és mintegy öt esztendő alatt a székelyek virágzó mezőgazdaságot teremtettek. És hogy a történelmi kegyetlenséget is áthidalták, megérkezett az óriási árvíz a Dunáról 1888-ban, és elvitte az addig megépített világot.
Székelykeve megmaradt mindmáig az időben és nemzeti tudatában.
Tavaly Antal Árpád András, Sepsiszentgyörgy polgármesterének nyomain mentünk le Magyarkanizsára meghívottakként négyen, most szintén azon a nyomon jött föl Székelykeve polgármestere, iskolaigazgatója, plébánosa, egy vállalkozója a városháza vendégeként.
Mi siratjuk a románokká vált falvainkat, az úgynevezett szórványmagyarságot. Nos, itt van a megmaradás, a nemzettudat abszolút példája, Székelykeve. Igaz az is, hogy a széthullott Jugoszlávia véres romhalmazán, de élnek odalenn a székelyeink. Óvodájuk, iskolájuk, templomuk van, minden magyar odalenn. Mindenütt mindenki mindenhol magyarul beszél, ez a legtermészetesebb – náluk. Bukovinában is az volt a természetes. Kegyetlenül hangozhat a megállapításom, hogy itt, Székelyföldön az anyanyelvünk is lepusztulva, néha a felismerhetetlenségig, noha magunk vagyunk többségben. Az is igaz – és ez percig se legyen vigasz –, hogy Romániában állami terror pusztítja magyarságunkat minden társadalmi alakulat idején, máig is. Az sem vigasz, hogy Kanadában, Írországban is él a magyar vér, ha a nyelv nem is.
Székelykevéről beszéltünk órákon át, a vendégeink semmi titkot nem árultak el, egyszerűen csak arról beszéltek, hogyan dolgoznak, tanulnak és tanítanak magyarul magyar gyermekeket, nevelnek és temetnek, imáznak és táncolnak magyarul. Egy szóval sem említettük, hogy igen, de Brazíliában is él még Boldogasszonyfalva.
Azt is említette az alpolgármester, hogy nekik energiát adott – így, szó szerint –, hogy lement hozzuk Antal Árpád András polgármester, hogy megnézze őket otthon, a házukban. Náluk semmi akadálya nincs a magyarul történő oktatásnak.
„Működik a Magyar Nemzeti Tanács nálunk, de annak a szervezetnek inkább gyakorlati szerepe van, mint politikai. Ügyeket intéz az életünkben, az a szerepe. Csak akarat kell és mennek a dolgok a magunk javára. Igaz, volt nálunk is pártoskodás, pártocskák is voltak, de a nemzeti akarat és szándék fényében, s erejében mind elhalványultak, el is tűntek, ez is igaz – mondotta.”
Kis szigetnek tartják magukat, ezt a polgármesterük is hangsúlyozta.
„Mi itt feltöltődünk önöknél, még erőt is kapunk. És ha arrafelé járnak magyarok, Székelykevén szeretettel fogadjuk, akár az önök polgármesterét, és akkor is feltöltődünk, ha vendégként fogadhatunk bárkit. Ez a mi akkumulátorunk törvénye.”
Székelykevéről koszorúzni feljárnak Nándorfehérvárra, Belgrádba, emlékezni Hunyadi Jánosra és a rettenetes nagy csatározásokra 1456-ban. A megmaradás példáját hozzák, viszik, most éppen Bukovinába mennek fel a moldvai csángóktól a maradék székelyekhez, odafenn. Ott még élnek az egykori kurucok utódai még 1711-ból. Cserey Zoltán történész, városi tanácsos fölhívta a magunk figyelmét Déva, Beszterce, Marosludas, Vajdahunyad, Magyarnemegye, Babsa, Csernakeresztúr, Sztrigyszentgyörgy és annyi meg annyi bukovinai hazatelepedett falura, városra. Figyelnénk rájuk is a nagy idegenségükben, hiszen mind székelyek voltak, és nem tántorogtak ki Amerikába. Töltsük hát föl a magunk és testvéreink akkumulátorait!
Székelykeve bizonyosság a megmaradás lehetőségére, annak módozataira.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Érdemes volt hazatérni
Számvetés Soós Zoltánnal, a Maros Megyei Múzeum igazgatójával
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
Gazdag épületállomány
– Csak a várról beszéltünk, ami élénken foglalkoztatja a közvéleményt, holott Soós Zoltánnak a megyei múzeum élén kifejtett tevékenysége nagyon sokrétű. Ahogy a kitüntetés átadásakor elhangzott, az épített és szellemi örökség védelme, feltárása mellett jelentős szerepe volt a Bernády-emlékszoba létesítésében, a 100 éves Kultúrpalota belső tereinek a felújításában, s tegyük hozzá, értékes feltáró munka zajlik megyeszerte is.
– 2002-ben lettem a múzeum alkalmazottja, s 2006 kezdetén vettem át a vezetését. Rengeteg hiányt, hátrányt kell lefaragni, de értékes gyűjteményünk van, s maga az épületállomány is rendkívül gazdag, értékét, ritkaságát tekintve a romániai múzeumok viszonylatában az elsők között vagyunk. Valószínűleg Szeben a legerősebb, de a Kultúrpalota egyedi a maga műfajában közép-európai viszonylatban is, a Toldalaghi-ház pedig elegáns késő barokk városi palota, és értékes a már említett várbeli épületünk is.
– Ötletes kiállítás nyílt a Toldalaghi-palotában, amely a hajdani vásárokat mutatja be néprajzi szempontból. A néprajzi anyagot sikerült-e magyar vonatkozású tárgyakkal is bővíteni?
– Eddig is volt anyag, csak nem volt kiállítva, a megjelenített anyag a rendszerváltás előtti személetet tükrözte. Ezen most változtattunk, s az erdélyi vásárok jellegzetességeit próbáltuk bemutatni, amelyek érdekes nemzeti, kulturális kavalkádot jelentettek, ahol magyarok, szászok, svábok, románok, ruszinok fordultak meg. Ezt a színes világot a XX. század szünteti meg, az iparosodás elkezdi, a szocializmus pedig befejezi a folyamatot. A vásároknak volt egy fontos jellegük, amelyet az antropológusok kezdenek vizsgálni. Abban az időben ritka volt az írott sajtó, nem létezett rádió, televízió, s az információcsere gyakorlatilag a vásárokban zajlott. Ott ismerkedtek a különböző régiók kereskedői, s a kultúrák találkozási helyét jelentették. A vásároknak jelentős szerepük volt a társkeresésben, ha a lány vagy a fiú a falujában nem talált megfelelő párt magának. Szociológiai szempontból is sokrétű szerepük volt, ezt próbálják átvenni a mai bevásárlóközpontok, de az emberek közötti kommunikáció szempontjából korántsem akkora sikerrel.
Lesz-e vártörténeti múzeum a kapubástyában?
– Sok érdekes kiállítást szervezett a múzeum az utóbbi időben; melyik áll az igazgató szívéhez a legközelebb?
– A kapubástyában levő volt a legkedvesebb számomra, ami konkrétan a vár történetéről, az itteni feltárásokról szólt, s a leletanyag nagy részét a vár területéről szedtük ki a földből.
– Miért csak múlt időben említi?
– A felújítások miatt ki kellett hordani, s kérdéses, hogy visszaadják-e. Úgy tűnik, nem értik ennek a jelentőségét, s elképzelhető, hogy nem lesz a városnak történeti kiállítása, ami szégyen lenne.
Nagyon közel áll hozzám a gyógyszertörténeti anyag is, ami saját munkánk. Jó néhány kiállítást hoztunk ide, ami érdekes, izgalmas volt, a pestis, a kávé története, Leonardo da Vinci munkássága. Ilyenek lesznek még, de a szakember szempontjából a saját anyagunkra, a Vásárhelyen fellelhető tárgyakra alapozódó kiállítás is fontos.
Erdélyi panteon
Ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy a Kultúrpalotában van egy európai szintű képgalériánk, ami mind a román, mind a magyar klasszikus festészetet bemutatja. Az idén megnyílik a Ion Vlasiu- és a Dósa Géza- tárlat, s reményeink szerint a jövő tavaszra a Nagy Imre-gyűjtemény is látható lesz. Egy erdélyi panteonná szeretnénk tenni a Kultúrpalotát, ahol bemutatjuk az erdélyi, marosvásárhelyi képzőművészetet. Célunk olyan jelentős képzőművészeket bemutatni, akik Vásárhelyen alkottak. A Vida Árpád-anyag valószínűleg állandó jelleggel a várbeli épületünk nagytermében marad, de szeretnénk Bordi András, Barabás István, Nagy Pál, Török Pál, az erdélyi iskola nagyjainak képeiből is kiállítani, akiknek az életműve meghatározta az erdélyi magyar festészetet. A fiatalabb korosztály kevésbé ismeri őket, ezért tartom hasznosnak megismertetni, népszerűsíteni alkotásaikat.
– A természetrajzi múzeum épületét is megviselte az idő. Milyen elképzeléseik vannak ezzel kapcsolatosan?
– Egy EU-s pályázaton dolgozunk, amely lehetővé tenné a felújítását. Hosszú távon azt szeretnénk, hogy a természetrajzi részleg egy új épületbe költözzön, s helyében az épület eredeti rendeltetéséhez hasonlóan népi és iparművészeti múzeumot rendeznénk be, ahova a néprajzi gyűjteményt is átköltöztetnénk. A Toldalaghi-palotát kifejezetten a művészeteknek szentelnénk, az elegáns barokk belső tereknek a népi kultúrával való összekapcsolását nem tartom szerencsésnek.
Az összefogás ereje
– A megyei múzeum iránti érdeklődést, népszerűségét jelentős mértékben növelte a Múzeumok éjszakája rendezvény.
– Ennek kapcsán akarva-akaratlanul "belefolytam" a rendezvényszervezésbe, és egyszer csak jött a kihívás, hogy legyen Marosvásárhelyen is magyar kulturális nap. Ezért kerestek meg a Néppárttól, amellyel tisztességes, jó kapcsolat alakult ki. Kulturális szempontból nézve soha nem értettem, hogy egy közösségen belül miért nem lehet a különféle álláspontokat egy asztalnál egyeztetni. Ha úgy nézne ki Vásárhely, mint száz évvel ezelőtt, semmi kifogásom nem lenne egy közösségen belüli megmérettetés ellen. A mai város sajátos helyzetének az ismeretében összefogásra van szükség, ha azt akarjuk, hogy közösségünk érdekei ne csorbuljanak jelentősen, hiszen jelenleg a városban a magyar közösség súlya sokkal kisebb, mint ami aránya szerint megilletné. Ezt az aránytalanságot kell valamilyen szinten megváltoztatni, hiszen ma alig öt-tíz százalékos politikai befolyásunk van arra, ami egy olyan városban, egy olyan településen történik, amely lakosságának közel a felét alkotjuk. Ez szerintem nincsen rendjén. Nyilván nem konfrontációt szeretnék semmilyen szinten, s a kultúra felől közelítve a kérdést a lehetőségeim korlátozottak, de abban reménykedem, hogy a vezető politikusok is felismerik azt az erőt, ami egy ilyen összefogásban rejlik. A Forgatag volt, ami rávilágított arra, hogy milyen erők szabadulnak fel, milyen eufóriát jelent, hogy végre nem külön megyünk egyik vagy másik szoborhoz. Nem kell megszüntetni a különállóságot, a különvéleményt, hisz annak is megvan a helye mind politikai, mind kulturális téren, de fórumot kellett teremteni az együttműködésre. A kommunikáció hiánya nagyon sok bizonytalanságot eredményezett, és ezt kellett felszámolni.
– A kezdeti tiltások, fanyalgások ellenére a Forgatag egyre sikeresebb lesz.
– Ezt sok háttérharc árán sikerült elérni, s bár nagyon sok támadás ért az RMDSZ-en belül is, van a megyei szövetségnek egy olyan pragmatikus vezetősége, amely kiállt mellettem, és biztatott, hogy folytassam. Brassai Zsombornak, Kelemen Mártonnak szeretném megköszönni a támogatását, s utólag úgy gondolom, hogy a Forgatag sikere azt igazolta, hogy az összefogás helyes volt, s egyre többen úgy látják, hogy van értelme. Hogy lesz-e politikai hozadéka, nem az én tisztem kiaknázni, de a platform meg van teremtve, hogy a marosvásárhelyieknek legyen egy közös jelöltje. Remélem, hogy a politikusok megértik az üzenetet, s megpróbálják a saját és a közösség hasznára kiaknázni. A politika nem feltétlenül önzetlenséget jelent, de az sem egészséges, ha egy kör érdekei háttérbe szorítják egy közösség érdekeit. Valahogy az egyensúlyt kell helyrebillenteni, és a közösséget előtérbe helyezni, ha az is fontos számunkra, hogy száz év múlva hogyan fog kinézni Marosvásárhely.
– Gondolom, ezért vállalta az önkormányzati képviselőséget is.
– Nagyon megtisztelő feladat, és nagyon nehéz is, hiszen egy olyan tanácsban kell dolgozni, ahol egy százalék esélye van annak, hogy a javaslatainknak értelmük legyen. A legnagyobb eredmény eddig, hogy sikerült megállítani bizonyos folyamatokat. Van néhány helyzet, ahol történt előrelépés, a Bernády iskola s az előbb-utóbb megszülető római katolikus gimnázium.
Vásárhely azért volt erős századokon át, mert egy olyan közösség irányította, amely pragmatikus tudott lenni, de nem távolodott el Istentől, s gazdaságilag és közigazgatásilag is sok mindent megvalósított. A Székelyföld szempontjából fontos lenne, hogy megtartsa a húzóváros szerepét, aminek alapja a politikai egyetértés lehet. Amíg itt civakodás zajlik, a mi adónkat gyakorlatilag olyan célokra fordítják, amire nem kellene, s a Székelyföldnek sem tudjuk azt a támogatást biztosítani, amire szüksége lenne.
Vadászkastély Görgényben
– Megyei viszonylatban is látványos tevékenységet fejtett ki a múzeum.
– Abban, hogy kulturális téren sikerült eredményeket elérni, nagyon jelentős szerepe volt Lokodi Edit Emőke elnök asszonynak. Feltétel nélküli támogatója volt ennek a tevékenységnek, s "belerángatta" a múzeumot egy sor kezdeményezésbe, amelyekre magam is nyitott voltam. Először is a görgényszentimrei kastélyt említeném. Az erdészeti iskola számára teherré vált a műemlék épületet fenntartani, ezért visszaadták a tanácsnak, de a polgármesteri hivatal is beleroppant a súlyba. Ezt követően kérték meg a múzeumot, hogy vegye át az épületet, s azóta mi adminisztráljuk. Nem sikerült túl sok pénzt szerezni, a megyének sem volt anyagi forrása, de a tetőszerkezet megjavításával az épület állagát konzerváltuk, s pályázati pénzekből tervezzük a felújítását.
– Milyen tervek készültek a működtetésére?
– Ahhoz, hogy a völgy is fejlődjön, s az intézmény is tudjon valamilyen szinten jövedelmet, népszerűséget kovácsolni, vadászkastélyt alakítunk ki, aminek eredetileg is használták az épületet, amelyben természetrajzi és történelmi kiállítást rendezünk be, s helyreállítódik a 11 hektáros dendrológiai park. Az elmúlt négy évben sok fafajta elpusztult, egy kétéves, nagyon erős szárazságot sínylettek meg a fenyők. A régi kastélypark szobrai is tönkrementek. Az 1640-ben I. Rákóczi György által építtetett kastély átfogó felújítását tervezzük. Az elmúlt évek feltárási munkái során néhány teremben 18.,19. századi világi jellegű falfestéseket találtunk, hasonló kevés helyen maradt fenn. Mivel igen jó állapotban vannak, viszonylag sokat lehet megmutatni. Adva van a görgényi hegyvidék, egy vonzó vadászkastélyt lehet berendezni, s szeretnénk mellé egy szállodát is építeni, ami a középréteget célozná meg, s az épületegyüttes a parkkal együtt kiváló rekreációs központ lehetne. A kastélyban szeretnénk visszaállítani néhány lakosztályt, amelyek bérelhetők lennének, s egy vendéglőt is működtetni.
Tervek Mikházáról
Ezzel párhuzamosan fejlesztjük Mikházát, ami a Felső- és a Középső Nyárádmente találkozásánál Maros megye reprezentatív területe. A római katonai tábor nyomai mellett, amit pár éve kutatunk, ott áll a nagyon jelentős 17. századi kolostor. Sajátossága, egyedisége miatt a kora barokk, késő reneszánsz, a manierizmus ritka erdélyi példája. A másik érték a népi építészet, Mikháza ugyanis sokat megőrzött a 19. század végi, 20. század eleji faluképből. Ebből szeretnénk minél többet megmenteni, s egy komplex kulturális szolgáltatóegység jöhetne létre, amit megkoronázna a római fürdő visszaépítése. Az EU-s projektben szerepel a római katonai parancsnokság épületének visszaépítése, ahol a feltárások eredményeit mutatnánk be, s több múzeumpedagógiai tevékenység során az egykori birodalom keleti határát s a reneszánsz erdélyi kultúrát népszerűsítenénk.
Az idén három saját pályázatot készülünk benyújtani a Mikházán és a Görgény-szentimrén megkezdett munka folytatására és a Kultúrpalota külső felújítására (a tetőszerkezet, főleg a bádogrész és a kődíszek sérültek). A természetrajzi múzeum ügyében a megyei tanáccsal közösen pályázunk. Ha ez a négy projekt beindul, nagy kihívás jelent számunkra, s emellett tovább kell népszerűsíteni a múzeum által őrzött kulturális örökséget. Ezt szolgálják a Kultúrpalotát bemutató és az épületben megjelenített balladákat megszólaltató DVD-lemezek, s az alagsorban art deco stílusban kávézót, vendéglőt készülünk nyitni.
– Ahogy értesültem, szép ünnepség keretében vette át a kitüntetést Csíkszeredában.
– Bevallom, hogy meglepett, és nagy megtiszteltetésnek tartom. Amit vállaltam, azt elhivatottságból és nem kitüntetésekért teszem. Nem tudom, hogy miért esett rám a választás, de megerősít abban, hogy a magyar kultúráért végzett munkát tovább kell folytatni abban a városban, ahol a mi kultúránkat egyesek meg sem akarják ismerni. Úgy érzem, rajtunk is múlik, hogy értéknek tekintik-e, s ezt szeretném elősegíteni.
Sokaknak jár köszönet ezért a kitüntetésért, hiszen csapatmunka nélkül nem lennének eredmények. Elsősorban a családomnak, feleségemnek köszönöm a támogatást, de fontos a múzeumi kollégáim, barátaim segítsége és bizalma is. Ez a kitüntetés őket is illeti. A jutalom azt bizonyítja, érdemes volt hazatérni és dolgozni, és ezentúl még nagyobb felelősséggel tartozom, tartozunk közösségünknek.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A keresztény magyar királyság megalapítása
Csütörtökön a Bernády Házban Font Mária történész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az Árpád-kori magyar királyság európai kapcsolatrendszeréről tartott előadást. Az előadás annak a történelmi előadás- sorozatnak a része, amelyet a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervez Európa és Magyarország: kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel. Font Máriával az előadásról beszélgettünk.
– Előadásom címe A keresztény magyar királyság megalapítása. Itt a keresztény szón van a hangsúly, mert egyrészt a kereszténység felvételét és a keresztény mentalitást, a keresztény gondolkodásmód kialakulását próbálom meg végigkísérni. Ez pedig hangsúlyosan Szent István korát jelenti, de nemcsak azt, hanem a XI. század kicsit zűrzavaros, majd konszolidálódó időszakát is. Tehát gyakorlatilag Könyves Kálmánig próbáltam meg végigfuttatni a Szent István-i gondolatkört.
– Az előadásban, amelyhez elég szűkös volt az időkeret a téma átfogóságához és fontosságához viszonyítva, kiemelte Magyarország helyét Európában.
– Megpróbáltam összehasonlítani, ami ott történik más országok, például a szomszédos országok tükrében. Hogyan fest és mi a jelentősége. A kiindulópont az volt, hogy amikor a Magyar Királyság szerveződik, akkor két keresztény nagyhatalom, Bizánc és a Német-római Császárság szomszédságában történik mindez, és ebben a sajátos földrajzi meg politikai helyzetben hogyan alakul a Magyar Királyság sorsa.
Szent István korában a legfontosabb az egyházszervezés meg a vármegyék megszervezése, a hadseregszervezés, a családi kapcsolatok. Itt eleve egy dinasztikus hatalomszervezésről van szó, az Árpádok hatalmát szervezi, kiterjeszti, érvényesíti, és ennek a párhuzamait mutattam be a szomszédos országoknál.
– Egy folyamatot mutatott be, nem úgy sorolta az eseményeket, ahogyan azokat a történelemkönyvekben leírják, hanem párhuzamba állítva, időnként egymással ütköztetve.
– Kérdésként is mindig meg szoktam kapni, és direkt kitértem az István és Gizella házasságára, hogy ez mit jelentett a magyar királyság szempontjából.
– Mit jelentett?
– Legalább két évtizedes stabil békeidőszakot, és azt is láthatjuk, hogy amikor nem rokon császár ül a szomszédos birodalom trónján, akkor azonnal jönnek a katonai konfliktusok. Lengyelországban például szinte folyamatosan ez történt.
– Beszélt a vármegyékről...
– A vármegyeszervezésnél azt hangsúlyoztam, hogy ott a társadalomnak egy belső átalakítása történt. Amíg korábban a hadsereg szervezése a nemzetségek és nemzetségfők kezében volt, a vármegyék átvették ezt a katonai feladatot. Ez teremtette meg azt a belső katonai stabilitást, amire az Árpádok hosszú időszaka és nagyon stabil uralma tudott épülni, szemben Lengyelországgal, ahol ez a hatalommegosztás a családon, a dinasztián belül történik. Ott ez folyamatosan konfrontálódó belső hatalmi viszonyokat kelt, és viszonylag gyorsan bekövetkezik a területi széttagozódás, amit Magyarországnak sikerült elkerülnie ebben az időszakban. És ennek az egyik kulcsa a vármegyeszervezés. Számunkra ez természetes, azt mondjuk, ezt is megcsinálta Szent István. Sok minden fennmaradt, az elnevezések közül is nem egy mind a mai napig megvan, azzal együtt egyébként, hogy változnak a funkciók is, meg a feladatok is. Ahová István beteszi a lábát és megszerzi az uralmat, ott az ispán és a vármegye és a hozzá tartozó katonaság őrzi azt a területet. Erre tevődnek rá a gazdasági, jogi feladatok és így tovább.
– A koronáról meg a koronázásról is szó volt az előadásban.
– Sokszor feltevődik a kérdés, hogy kitől kapta a koronát István, a császártól vagy a pápától. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen a kérdés felvetése rossz, mert adott pillanatban, amikor az ezredik évben ez történik, akkor III. Ottó császár teszi pápává azt a II. Szilvesztert, aki az ő nevelője volt. Tehát egy olyan személyes jó kapcsolat van a pápa és a császár között, hogy erre nem szabad visszavetíteni a későbbi császár–pápa konfliktusokat. Nincs értelme a kérdésnek, mert nyilván mind a kettő egyetértett vele, és azzal együtt, hogy nem küldött koronát sem a császár, sem a pápa, hanem a koronázást jóváhagyták, illetve a pápa áldását adta rá, azt jelentette, hogy elfogadják, elismerik. Mai nyelvre lefordítva ez a magyar királyság nemzetközi elismerését jelenti, és ez a király hatalmának elismerését jelenti.
– Szent István ellenzői azt mondják, hogy tulajdonképpen nem a kereszténység megalapítása volt a célja, hanem azért harcolt tűzzel-vassal a kereszténységért, hogy saját hatalmát megalapozza, és a koronáért áldozta fel emberek ezreit, köztük például Koppányt.
– Ez nagyon leegyszerűsített vélemény, és nagyon mai gondolkodásmódra vall. Valóban vannak, akik ezt állítják. Erre azt szoktam mondani, hogy meg kellene próbálnunk megérteni annak a korszaknak a gondolkodásmódját, mert nem úgy gondolkoztak, ahogy mi. István király valóban a saját hatalmát akarta erősíteni. Aki beleszületik a dinasztiába, mondhatnám úgy is, kutya kötelessége a hatalmat megtartani, továbbvinni, megerősíteni, kiszélesíteni. Nevezhetjük önös érdeknek is, de egy dinasztia így működik. Koppányról kissé vulgarizálva azt mondanám, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. Tulajdonképpen egyvalakinek a kezében kell összpontosulnia a hatalomnak, különben széttagolódna az ország, és nem lenne sem államszervezés, sem egyházszervezés, ami végül István alatt megtörtént. A Koppánnyal való összetűzés igenis hatalmi harc, és ha önös érdekről beszélünk, akkor Koppányt éppen olyan önös érdek vezérelte. Az egyén szempontjából nyilván mindegyiknek megvan az érdeke meg az érvrendszere, a kettő nyilván egymásnak feszül, és a végeredményt tudjuk.
– Ön Könyves Kálmánig vezette a fonalat.
– Azért tettem ezt, mert egyrészt az a koncepció, amelynek a jegyében Szent István elkezdi ezt a hatalmas szervező munkát, a halála után megtörik. Szintén mai kifejezéssel egy krízissorozat következik, jön pogánylázadás, uralmi válság, német támadások a magyar királyság ellen. Tulajdonképpen felbomlani látszik az a konstrukció, amit István elkezdett. Később ennek vége szakad, jön László és Kálmán. Istvánnak egyenes ági leszármazottja nincs, de amikor az elűzött Vazul fia visszatér – az ő leszármazottjai Szent László, majd Könyves Kálmán –, László lesz, aki szentté avatja Istvánt, tehát tulajdonképpen az istváni koncepciót hozza vissza. Könyves Kálmán pedig egy törvényrevízión keresztül az első király, aki Székesfehérváron Szent István mellé temetkezik. Tulajdonképpen Könyves Kálmán lesz a magyar dinasztikus gondolkodásmód és a szentkultuszon keresztül az egész ország gondolkodásmódjának az etalonja, de minden, ami a múltban jó, azt gyakorlatilag Szent Istvánra vezetik vissza.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Udrea ellentámadásban: feljelentette a SRI-vezért
Ellentámadásba lendült Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke, aki azonban az ellene csütörtökön pénzmosás és hamis vagyonbevallás leadása gyanúja miatt indított bűnvádi eljárás miatt felfüggesztette magát a pártelnöki tisztségből.
A politikusnő az ellene felhozott vádakra reagálva pénteken este a HotNews hírportálnak adott interjúban közölte: feljelentést tett Florian Coldea, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) ügyvivő igazgatója ellen, mert őt sejti az ellene indult „lejárató” kampány mögött.
Udrea szerint tavaly nyáron Sebastian Ghiţă, a SRI-hez közel álló korábbi vezető szociáldemokrata pártiüzletember-politikus, aki gyakran találkozott Coldeával, egy kávézóban közölte vele, hogy Coldea gyűlöli őt, mivel a SRI mellett „alternatív információforrásként” szolgált Traian Băsescu decemberben leköszönt államfő számára.
Hozzátette: nem volt ugyan baráti viszonyban Ghiţával, de az többször is ellátta hasonló, bizalmas információkkal, vélhetően azért, mert egyszerre akart jóban lenni Băsescuval és pártbeli elöljárójával, Victor Ponta miniszterelnökkel is. A politikusnő szerint Alina Bica, a Szervezettbűnözés- és Terrorizmusellenes Ügyosztály (DIICOT) – időközben előzetes letartóztatásba helyezett – főügyésze arra panaszkodott, hogy Coldea nyomást gyakorolt rá több ügyben, így Ioan Niculae üzletember ügyében is.
Udrea azt is állította, hogy ő maga is közbenjárt Pontánál a Băsescu emberének tartott Laura Codruţa Kövesi kinevezése érdekében az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) élére, ugyanakkor Coldea is emellett lobbizott a vonakodó kormányfőnél, mivel jó viszonyban van a jelenlegi DNA-főügyésszel.
Ponta erre úgy reagált: sem Udreával, sem más politikussal nem egyeztetett a főügyész személyéről, Kövesi pedig azt mondta: nem ez az első alkalom, hogy egy gyanúsított rágalmazó kijelentéseket tesz vele kapcsolatban, ezért nem kívánja kommentálni az ügyet. A SRI is jelezte: nem kíván reagálni egy gyanúsított állításaira.
Udrea amúgy azt is állította, hogy a SRI nem támogatta Alina Bica – akivel baráti viszonyban áll – kinevezését a DIICOT élére, mert nem állt elég közel a hírszerzéshez. Azt mondta: Bica panaszkodott is neki, hogy a kinevezése után a SRI nem volt hajlandó őt az ügyosztálya által vizsgált ügyekkel kapcsolatos információkkal ellátni.
Elena Udrea egyúttal azt is elmondta, hogy a vesztegetési ügyekben közvetítéssel vádolt exférje, Dorin Cocoş egyszer Florian Coldea utasítására 500 ezer eurót vitt Ghiţának, hogy azt a jelenlegi kormány szócsövének számító hírcsatornájára, a România TV-re fordítsa.
Mint ismeretes, Udrea ellen azért indított eljárást pénzmosás és hamis vagyonbevallás leadása miatt a DNA, mert a gyanú szerint tudott férje vesztegetési ügyeiről. Miután felfüggesztette magát a pártelnöki tisztségből, helyette ideiglenesen Eugen Tomac irányítja a PMP-t. Udreának – akit bírói felügyelet alá helyeztek – tilos elhagynia Bukarestet, és hetente kétszer jelentkeznie kell a rendőrségen. Ez először pénteken történt meg.
Újabb eljárások Alina Bica és Dorin Cocoş ellen
Előzete letartóztatásba helyezte pénteken a DNA Alin Cocoşt, Dorin Cocoş üzletember – Elena Udrea volt fejlesztési miniszter, a Népi Mozgalom Párt (PMP) elnöke volt férje – fiát az Alina Bica ellen zajló eljárás kapcsán.
Mint ismeretes, Bicát azzal vádolják, hogy még 2011-ben, a restitúciós bizottság tagjaként elintézte, hogy egy üzletember számára a valós ár háromszorosát, több mint 377 millió lejt fizessék ki kárpótlásként egy 13 hektáros bukaresti telekért. Az ügyben közvetítőként eljáró Dorin Cocoşt már korábban őrizetbe vették, most azonban a fiát, Alint is vizsgálati fogságba helyezték, miután kiderült, hogy ő is részt vett a vesztegetési ügyben.
Ráadásul az ebben az ügyben is vizsgálati fogságba helyezett Bica és Cocoş ellen egy másik restitúciós ügyben is eljárás indult – a vád szerint Cocoş 16 millió eurót kapott, hogy közbenjárjon Bicánál két visszaszolgáltatási ügy rendezésében.
Bica ellen egy másik ügyben is eljárás indult: a gyanú szerint 2006-ban az ügyben eljáró ügyészként megvesztegették, hogy próbálja elkenni egy bűncselekményekkel vádolt üzletember, Ovidiu Tender ügyét. A DNA azt állítja: 2013-as kinevezése óta Bica Tender érdekeinek rendelte alá a DIICOT-ot. Ügyészségi források szerint Tender feljelentést is tett Bica ellen, mondván: meg kellett vesztegetnie őt. Ebben az ügyben előzetes letartóztatásba helyezték Bica korábbi tanácsadóját, Florentin Mihăilescut is.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Decentralizációs törvényt sürget az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) az alkotmányellenesnek bizonyult decentralizációs törvény újraalkotását sürgeti, tavaly közzétett székelyföldi autonómiatervezetéről pedig egyelőre a közvitát akarja folytatni mind a románság képviselőivel, mind a magyar közösségen belül – jelentette ki kedden Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
A politikust arról kérdezte a magyar közmédia, melyek a magyar érdekképviselet törvényhozási prioritásai a bukaresti parlament most kezdődött tavaszi ülésszakán.
Borbély László hangsúlyozta: hétfői parlamenti felszólalásában is sürgette a központi intézmények önkormányzati hatáskörbe utalását. Mint mondta, az RMDSZ nem tud egyetérteni az utóbbi időben hozott központosító intézkedésekkel és azt szorgalmazza, hogy a nyári költségvetés-kiigazítás előtt a kormány tisztázza, milyen szempontok szerint osztja vissza az az adóbevételeket az önkormányzatoknak. Borbély László a tavaszi ülésszak fontos feladatának nevezte a választási reformot is. Kifejtette: az új választási törvények előkészítésénél az RMDSZ olyan megoldást támogat, amely lehetővé teszi a magyarság számarányos képviseletét mind a parlamentben, mind az önkormányzatokban. Az RMDSZ politikai alelnöke jelezte: mind a decentralizációs törvénynél, mind a választási reformnál a magyar érdekképviselet az önkormányzatok megerősítését tartja szem előtt.
Arra a kérdésre, hogy a parlament elé terjeszti-e autonómiatervezetét az RMDSZ, Borbély László azt mondta, a következő hónapokat a közvita folytatására fordítják. Legközelebb február 26-án kerül terítékre a téma a marosvásárhelyi Bernády Alapítvány által rendezett szemináriumon. Rámutatott: az RMDSZ fontosnak tartja a párbeszéd a románsággal, mert az autonómiatervezetet csak a román többség támogatásával lehet elfogadtatni a parlamentben.
Hozzátette: az RMDSZ nyitott arra, hogy a magyar közösségen belül is tárgyaljon az autonómiatervezetről mindazokkal, akiknek „értelmes, okos javaslataik vannak".
„Egyelőre írott javaslatokat nem kaptunk senkitől, aki még foglalkozik az autonómia kérdésével, de nyitottak vagyunk. A mostani parlamenti ülésszak végéig a közvita és a magyar közösségen belüli tárgyalás hónapjai lesznek, hiszen nem akarunk egy olyan törvénytervezetet benyújtani, hogy ne próbálnánk bizonyos konszenzust elérni" – jelentette ki Borbély László.
Arra a kérdésre, támogatja-e az RMDSZ a bizalmatlansági indítványt, amellyel Victor Ponta szociáldemokrata kormányát próbálja megbuktatni a jobbközép ellenzék, Borbély László úgy vélekedett, hogy egyelőre nincs többség a kormánybuktatáshoz az RMDSZ-szel együtt sem. Ugyanakkor jelezte, készek tárgyalni az ellenzékkel, ha kidolgozzák a bizalmatlansági indítvány szövegét. MTI
Erdély.ma