Csak Szent István örök
Az országos átlagot meghaladó magyar választási részvétel esetén Kelemen Hunor lehetségesnek tartja három EP-képviselői hely megszerzését. Az RMDSZ elnöke szerint lényeges változások várhatók az őshonos kisebbségek kérdéskörének európai kezelésében.
– Nagyon zavarja az a meglehetősen intenzív facebookos ellenkampány, amely az RMDSZ bojkottálására szólít fel az EP-választásokon?
– Nem nagyon ismerem, de azért a kollégáim természetesen tájékoztattak a létezéséről.
– Önvédelemből nem kattint rá?
– Nem feltétlenül, egyszerűen vannak dolgok, amelyekkel nem foglalkozunk. Hihetetlenül fontosnak tartom az online felületeket, a közösségi portálokat, magam is rendszeresen használom őket, de úgy ítélem meg, hogy ezek csak alakíthatják, alapvetően azonban nem változtatják meg az emberek véleményét. Főleg választások esetén. Korábban természetesen akadtak esetek, amikor egy-egy kommentár nyomán pánikba estünk, de ebből már kinőttünk.
– Tavaly decemberben alacsony szintű választói hajlandóságról számolt be, az utóbbi időben viszont jóval bizakodóbban nyilatkozik. Valóban változott a helyzet, vagy egy kampány finisében egyszerűen nem lehet mást mondani?
– Akkor egy novemberi közvélemény-kutatás alapján jeleztem a növekvő euroszkepticizmust, most meg áprilisi adatok ismeretében vagyok optimistább. Európa-szerte azt tapasztalni ugyan, hogy nő az euroszkeptikus pártok támogatottsága, ám azt is, hogy a gazdasági válság legsúlyosabb éveihez képest az előző évekhez képest nőni kezdett az európai intézményekbe vetett bizalom – leginkább Kelet-Európában. Ennek több magyarázata lehet a kampánytevékenységtől az ukrajnai történésekig. Az emberek alapvető vágya ugyanis, hogy békében éljenek, mifelénk pedig azt is tudják, hogy Moszkvából többnyire nem a biztonság érkezik. Felméréseink ugyanakkor azt jelzik, hogy az erdélyi magyarok sokkal inkább hisznek az európai politikai intézményekben, mint a hazaiakban.
– A tavaly év végi alacsony „harci kedv”, illetve az azóta növekvő bizalom hogyan alakította az RMDSZ EP-kampányát?
– A kampány kezdetekor az euroszkepticizmussal, a gazdasági válsággal, az RMDSZ ellenzéki státusával kellett számolnunk, de az európai polgári kezdeményezéssel és az azt szolgáló aláírásgyűjtés halmazával is, amit aztán a folyamatok részben módosítottak. Az alapüzenet azonban változatlan maradt. Tavaly-tavalyelőtt még gyakran megfogalmazódott: érdemes volt-e belépni az unióba, jól járt-e ezzel a magyarság? Ebben a témában következetesen azt mondtuk, hogy ebben a kérdésben eleink már ezer éve határoztak. A történelmi döntést Szent István hozta meg, s bár minden korban akadtak Koppányok, igazából ezt a döntést folyamatosan megerősítették. A magyarság alapvetően soha nem gondolta újra, hogy a keresztény Európához kell-e tartoznunk vagy sem? A jelenlegi Európai Unió korántsem tökéletes, de ahogy az elődje, a szén- és acélunió is rengeteget változott, úgy az unió is jelentős változások előtt áll. Olyanok előtt, amelyek révén Európa jobban odafigyel az őshonos közösségekre, s a változásoknál, a döntéshozatalnál pedig jelen kell lenni. A mi értelmezésünk szerint így lehet összekapcsolni, hogy a magyar nemzet továbbra is a keresztény Európához tartozzon, hogy a 20. századi nagy traumáinkat orvosolni lehessen. A Kárpát-medencei magyarság szempontjából mi nem látunk más utat, nem utolsó sorban azért, mert az elmúlt fél évszázadban a jelenlegi politikai konstrukció biztosította a kontinens békéjét.
– Az alapüzenet változatlansága mellett milyen „finomhangolásokra” igyekeztek odafigyelni?
– Finomhangolásokra mindig szükség van. Ha mezőgazdaságból, vidéken élő emberekhez szólunk, elsősorban a különböző uniós támogatások „nyelvén” beszélünk velük. Ők azok, akik leghamarabb megértik, hogy fél évszázadnyi folyamatos megvonás, elrablás után most újra kapnak valamit. Kiszámoltuk, a különböző régiókban hány millió euró került az emberek zsebébe. Természetesen felmerült az a kérdés is, hogy a kelet-európai támogatások mikor érik el az uniós szintet, mi pedig el tudtuk mondani, hogy 2020-ig ez a szint eléri a jelenlegi legmagasabb nyugat-európai nívót. De ide tartoznak a különböző infrastrukturális beruházások is, amelyekre korábban nem volt igény, de nem volt pénz sem.
– Az RMDSZ kevésbé sikeres európai próbálkozásait, mint például a polgári kezdeményezés, sehol nem dörgölték az orruk alá?
– Hasonló kérdések elhangzanak, s a válaszadásban többféle megközelítés is lehetséges. Európa számos országában jól-rosszul megoldották a kisebbségek kérdését, de mindenhol folyamatosan változik a helyzet, Dél-Tirolban sem ugyanazt az autonómiát élik, mint húsz évvel ezelőtt. Ami pedig megvalósult Nyugat-Európában, annak mifelénk is meg kell valósulnia. Egy dolgot ne tévesszünk szem elől: az ötvenes években nem az őshonos közösségek problémájának megoldására jött létre az európai közösség, hanem a hadiipari kiadások ellenőrzésére. A helyzet azóta sokat változott, s a folyamatot abba az irányba kell terelni, hogy Brüsszelnek legyen hatásköre például az őshonos közösségek ügyének előre mozdításában is. Mert ha odafigyelnek az akácfákra vagy az uborkára, akkor az emberekre is oda kell figyelni.
– Öt évvel ezelőtt Tőkés László állt az RMDSZ-lista élén. Az aktuális kampányban soha, senki sem hiányolta őt a hadrendből?
– Nem, egyetlen pillanatig sem éreztem azt, hogy rossz döntést hoztunk volna. De a kampány során nem is kérték számon ezt rajtunk. A 2009-es EP-választások óta sokat változott a világ körülöttünk – és nem jó irányba. Politikai értelemben két alkalommal is az életünkre törtek 2012-ben. Az elsőt talán még megértem, hiszen az önkormányzati választások során akár reális versenyről is beszélhetünk. A második, a parlamenti választások alkalmával megnyilvánuló magyar–magyar harc azonban racionálisan a mai napig megmagyarázhatatlan. Az emberek pedig nem azt kérdezik tőlünk, hogy mi van Tőkés Lászlóval, hanem hogy amit mi csinálunk, miért lehet jó nekik. A Tőkés-ügy már nem téma, mindenki a maga útját járja: Tőkés magyarországi párt színeiben indul, mi a romániai magyarság képviseletét igyekszünk biztosítani. Nem vagyunk versenytársak.
– Ha nem az őshonos kisebbségek, a Kárpát-medencei magyarság ügyének európai képviselete lenne az RMDSZ központi választási üzenete, akár el is fogadhatnánk, hogy a Tőkés-ügy szóra sem érdemes. Tőkés László viszont éppen ebben a kérdésben a legerősebb...
– Egyetlen pillanatig sem szeretném megkérdőjelezni Tőkés László elkötelezettségét, de most olyan választások előtt állunk, amelynek során rá nem lehet szavazni Erdélyben. Hogy utána hogyan képviseljük közösen ezeket az ügyeket az Európai Néppártban, majd kiderül. E tekintetben vélhetően a továbbiakban sem lesznek viták közöttünk. A nézeteltérések soha nem ebbőlfakadtak, hanem abból, hogya legutóbbi EP-választás óta – amelyen Tőkés László RMDSZ-listán jutott ki Brüsszelbe – pártja révén a romániai magyar politikai képviseletet akarta átvenni tőlünk.
– Sokak szerint alig érzékelhető az EP-kampány – nemcsak RMDSZ-szempontból. Kritikaként kezeli ezeket az észrevételeket, vagy a „műfaj” jellegzetességei közé tartozik?
– Inkább az utóbbihoz. Polgármester-választás alkalmával egy település apraja-nagyja valamiféle izgalomban van, közelről ismeri az érintettek viselt dolgait. Az EP-választás sokkal távolabbi történet, az emberek többsége csak az utolsó pillanatban kezd érdeklődni, vagy egyáltalán nem érdekli őket. Az áprilisi felmérések alapján – ha nem történik semmi váratlan – május 25-én a 2009-es részvételi szint, azaz 29-30 százalék várható, ami alatta marad az európai átlagnak. Ez azonban nem feltétlenül jelenti a 2009-es eredmények megismétlését is, miután a parlament létszámának csökkentésével kisebb lett Románia EP-kvótája is. Sok múlik azon is, hogy hány politikus vagy párt teljesít a bejutási szint alatt, most úgy tűnik, hogy sok töredékszavazatra számíthatunk. Ha a magyar részvétel valamennyivel meghaladja az országos átlagot, eredményesség tekintetében is hozhatjuk az öt évvel ezelőtti szintet, azaz három képviselő bejuttatását az Európai Parlamentbe.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tükörben a végeken
Miközben a hazai magyar sajtó a nagy költségvetésű magyar városnapoktól hangos, kevés szó esik arról, hogy Temesváron Szász Enikő egyszemélyes „intézményként” a szinte egymaga által előteremtett szerény forrásokból immár 19. alkalommal szervezte meg a Bánsági Magyar Napokat. A rendezvénysorozat nézőszáma idén meghaladta a háromezret: hatalmas eredmény ez Temesváron, ahol az összlakosság mindössze 5 százaléka magyar.
– Visszatekintve az elmúlt húsz esztendőre, hogyan alakult az érdeklődés a rendezvénysorozat iránt? Bizonyára kellett egy idő, amíg a „márkanév” bejáratott lett.
– Amikor 1996-ban kezdeményezésemre elindítottuk a rendezvénysorozatot TÜKÖR-Szembenézés önmagunkkal a Honfoglalás 1100. évfordulója kapcsán volt a címe. Egyfajta felmérése szeretett volna lenni mindannak, ami közművelődés címszó alatt létezik a Bánságban. A rendezvény nagyon szomorú képet mutatott a bánsági és ezen belül a temesvári közművelődés állapotáról. Különösen arról, ami hagyományőrzés név alatt futott. Amikor a rendezvényt záró néptáncműsoron (melynek nem véletlenül adtuk a Hagyománykeresőben címet) jobbára csak a fellépő csoportok lézengtek a teremben, sírva fogadtam meg, hogy soha többé... Aztán következett a második és a sokadik kiadás, Bánsági Magyar Napok (BMN) néven. Már a legelején megfogalmazódott legfontosabb célja: olyan közművelődési rendezvényt szervezni, mely erősíti a bánsági szórványmagyarság önazonosság-tudatát, nemzeti önbecsülését, megismerteti az összmagyar és ezen belül a bánáti kulturális/történelmi örökséget nemcsak saját etnikumunk tagjaival, hanem a körülöttünk élő más nemzetiségűekkel is, felébreszti az együvé tartozás érzetét, tudatosítja az anyanyelv és az anyanyelvű kultúra megismerésének, ápolásának, megőrzésének fontosságát. Úgy vélem, hogy a rendezvénysorozat teljesítette a célkitűzéseket, az idők folyamán bejáratott eseménnyé vált, amelyre most már készülnek a partner civil szervezetek és a közönség is. Folyamatosan növekedik a látogatói létszám, bizonyítva, hogy a szórványlét szűkös mozgásterében is lehet eredményt felmutatni, s a közművelődési állapotunkkal való mostani szembenézésünk – minden létszámcsökkenésünk ellenére – sokkal biztatóbb képet mutat, mint két évtizeddel ezelőtt. A közönség érdeklődését bizonyára az is fokozza, hogy valamennyi korosztálynak, minden nézőrétegnek próbálunk kínálni valamit – kizárólag a minőség jegyében. Amíg a nevemet adom ehhez a műsorfolyamhoz, nem kaphat részt benne a gagyi, a bóvli vagy a giccs, legyen az akár „nemzeti” is!
– Tartható-e hosszú távon Temesvár mint magyar kulturális végvár, vagy ez már reménytelen utóvédharc?
– Mi az, hogy hosszú táv? A tíz évvel ezelőtti népszámlálás óta tizenötezerrel fogyott a temesi magyarság, a 2011-es adatok alapján Temes megyében alig vagyunk többen 35 ezernél. Ebből a perspektívából nézve a magyarság a következő két évtized alatt gyakorlatilag eltűnik a térképről. De volt már a Bánság történetében olyan korszak, amikor a magyarság teljes mértékben kipusztult a vidékről, a 164 éven át tartó török hódoltság vagy az utána következő, sok évtizedes osztrák gyarmatosítás után csak a 19. században telepedtek vissza a magyarok a térségbe. Aztán a 20. század fordulójára, már magyar fennhatóság alatt, magyar polgármesterek keze alatt Magyarország és Közép–Kelet-Európa egyik legprosperálóbb térségévé vált Temesvár és vidéke. Ha ebből a perspektívából vonjuk le a következtetéseket, akkor szerintem nincs reménytelen helyzet.
– Érezhető-e a Temesváron tanuló több ezer nem temesvári magyar diák érdeklődése, részvétele a rendezvényeken?
– Tudomásom szerint már nem több ezer, csak több száz a Temesváron tanuló, elsősorban a Székelyföldről származó fiatalok létszáma. Részvételük a helyiek által szervezett rendezvényeken igen csekély. Nagyon nehéz őket megszólítani, pedig tartjuk a kapcsolatot az ifjúsági szervezetekkel, műsorainkkal kapcsolatos tájékoztató szövegeink állandóan keringenek mindenféle e-mail listákon, közösségi oldalakon. Az idei rendezvény programjában is voltak kimondottan nekik szánt műsorszámok, sajnos, az érdeklődés messze a várakozás alatt maradt. Akikre viszont mindig számíthatunk: a TMD Guzsalyas nevű tánccsoportja, ők szívvel-lélekkel jelen vannak, szerveznek, segítenek.
– Idén melyek voltak a legnagyobb nézettségű programok?
– Sikerült „nagy dobással” indítanunk: a temesvári központi parkban lévő Személyiségek sétányán május 9-én, a nyitónapon felavattuk Ormós Zsigmond, a 19. század legnagyobb bánsági magyar személyisége mellszobrát, Szakáts Béla szobrászművész alkotását. Azáltal, hogy az Európa-napi városi ünnepségek részeként kétnyelvűvé vált a szoboravató műsor, sokkal több ember értesülhetett róla, hogy ki is volt az a politikus, közíró, közéleti ember, Temes megye és Temesvár hajdani prefektusa, aki minden vagyonát a városra hagyta, megalapította a Bánát Múzeumot, amelynek legértékesebb darabjai az ő hagyatékából származnak. Zsúfolt ház előtt tartotta előadását Romsics Ignác budapesti történész Dózsa György kivégzésének 500. évfordulója alkalmából. Igen szép érdeklődés övezte kiállításmegnyitóinkat is, köztük A tánc című tematikus kiállítást, amely 26 helyi magyar művész alkotásaiból állt össze, illetve Neagu Katalin és Oláh Dalma Kontrasztok és színes harmóniák című tárlatát. Nagy sikernek örvendett a Hot Jazz Band budapesti dzsesszzenekar koncertje is. őket azért hívtuk meg, mert ilyen jellegű zenei kínálat már régen volt a BMN műsorán, ugyanakkor ők népszerűségük mellett tényleg minőséget képviselnek. A legnagyobb tömeget a Hagyománykeresőben című rendezvényzáró néptáncgála mozgatta meg: 300 néptáncos, 450-500 néző, sok-sok bámészkodó. A népviseletbe öltözött fiatalok közös tánca és másfél kilométeres, zenés-táncos felvonulása az operától a néptáncgála helyszínéig nagy feltűnést keltett a járókelők, a főtéri teraszokon üldögélők körében. És ez is a felvonulás célja: felhívni a figyelmet a magyar etnikum létezésére, hagyományaira. Magára a rendezvényre.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Emberséges ellenségek
Feleségem egyik közeli rokona mesélte el szomorú balesetét és az, azt követő megaláztatást ami minden jóérzésű embert felháborítana:.
Történt, hogy egy, a járda felületére esett vízaknát javítottak a város bizonyos területén. Felelőtlen emberek az akna ürességét egy korhadt falemezzel takarták le. Erre a lemezre lépett rá feleségem hölgy rokona, amely szerencsétlenségére beszakadt, minek következtében a létesítmény fenekére zuhant. Súlyos lábsérüléseket szenvedett szétroncsolva egyik térdét és nagy lábúját, mindkettő műtéti beavatkozást igényelt.
Elmondása szerint, amikor bevitték a sürgősségire, vizsgálat után a sebészorvos a következő meglepő kérdést tette fel:
– Hölgyem önnek mennyi pénze van?
– Száz egynéhány lejem! – felette meglepetten.
– Akkor a következő módon járunk el, száz lejért megműtőn a lábujját, és amikor lesz ezer leje, akkor megműtöm a sérült térdét is!
Miközben ennek a rövid párbeszédnek az erkölcsi súlyát latolgattam beugrottak agyamba egy gyermekkoromban hallott és soha el nem felejtett történet emlékeinek mozgóképei.
Abban az időben még fellelhetőek voltak az első világháború életben maradt veteránjaiból jó páran, de annál többen a második világháborút megjártak közül, mint például az én édesapám is.
Ilyen megkülönböztetett, tiszteletre méltó ember hírébe állott a mi Küküllő-menti falunkban, Vitéz, falábú, Péter Ferenc első-világháborús hős is. Kilenc gyermeket nevelt testi fogyatékosságának dacára. Egyik fia Mihály, aki velem egy korosztály.
Alacsony barna emberke volt Ferenc bácsi igen-igen ideges de ritka szorgalmas. Fogatosként dolgozott a kollektív gazdaságban (termelőszövetkezet) és már az is hősiesség számba ment, hogy bírta az iramot a két kis fürge ló vontatta szekér ellőtt, de olykor után. Ez a csodálatra méltó ember gyakran szaladni is volt képes, és kénytelen maga után vonszolva kezdetleges, fából készült műlábát. A felnőttek beszédéből füleltem ki, hogy Péter Ferencz bácsinak maga az Osztrák-Magyar Monarchia császára adományozta a Vitézi címet, és ez a világ legnagyobb megtiszteltetése, amit szegény ember megkaphatott! Én akkor gyermeki ésszel nem voltam képes összeegyeztetni a vitézséget a sántasággal. Ugyanis gyermekkorom meséiből a vitézeket mind délcegeknek és elegánsjárásúaknak képzeltem el. Anélkül, hogy valakivel egyeztettem, vonna tervemről az akkori buta gyermeki ésszel alkalmasnak tartott helyen és időben szóvá tettem kíváncsiságomat: - Ferencz bácsi, hogy lett maga sántán vitéz?
Mérges szemekkel rám nézett, láttam, hogy elborul tekintete, azonnal támadt egy olyan kellemetlen érzésem, mint olyankor, amikor rossz fát teszek a tűzre. Ahogy a kalapot is taszigálni kezdte feje tetején már elszaladtam volna, de láttam, hogy nyugalmat erőltet magára és fellélegeztem. - Gyermek vagy még, nem tudod, mit beszélsz! – reccsent rám. Ha nagyobb volnál, pofon csapnálak de, így felelek neked. Vitézségemért adtam a lábamat cserében! Most már megértetted-e?
Nem értettem meg, majdnem tíz év kellett ahhoz, hogy megértsem. Azután otthagyott engem maró szégyenemmel, és bűnbánatommal, mert egy olyan embert bántottam meg, igaz akaratomon kívül, akit egy egész falú tisztelt!
Talán tíz év telt el az óta, egy meleg nyárvégi napon lekéstem a városi autóbuszt ezért gyalog haladtam a két falú közötti országúton, amikor utolért egy lovas szekér. Ismerős rekedtes hang köszöntött rám a szekérről.
- Isten áldjon meg Mihály fiam, rég annak az ideje, hogy láttalak, ugyanbiza merre jársz?
Vitéz Péter Ferenc bácsi volt a köszönő, ugyanaz, akit ismertem, épp csak éppen tíz évvel volt idősebb annál.
– Isten áldja Ferencz bácsi én haza, igyekeznék nagyanyámhoz.
– Gyere fiam, ülj fel ide mellém hadd, beszélgessünk egy jót mi ketten!
Felém, nyújtotta csontos kérges kezét és felsegített a szekérre. Ahogy helyet foglaltam az ülésdeszkán egyből feltűnt nekem rendellenes testtartása. Mivel otromba műlábát nem bírta maga alá behajtani ezért előre meredt a bütüdeszkán a lovak hátulja felé, mint egy kiságyú csöve. Elkapta tekintetemet és azonnal arra a kínos témára tért, amit én legszívesebben kikerültem volna. – Emlékszel még arra a beszélgetésünkre olyan tíz évvel ezelőttire? – Nem volt hangjában harag de még szemrehányás sem.
– Melyikre hallja? – próbáltam elhitetni vele, hogy már feledésbe merítettem. – Hányszor beszélgettünk mi együtt Mihály fiam abban az időben? Én úgy tudom, hogy csak egyszer, amikor azt kérdezted, hogy lehet vitéz egy sánta ember? Nem tudtam félrevezetni és hiába kísérte szavait enyhe mosoly, még olyan hosszú idő után is pironkodnom kellett!
– Gyerek voltam, meggondolatlan! – hebegtem mentegetőzve.
– Tudom, én is indulatos voltam pedig nekem több eszem kellett volna legyen mint egy gyermeknek. Ezután „meghallgattuk” egy darabig a mondottakat miközben döcögött velünk a vasabroncsú fakerekű szekér, emlékeket kergettünk mindketten.
- Elmondom neked, pedig nem szeretek róla beszélni – döntött végül és az apró rázkódások miatt reszketősé vált hangon mesélni kezdett.
Az első világháború idején az orosz fronton harcoltam amolyan váltakozó sikerű akcióink voltak. Ami azt jelentette, hogy hol az ellenség vonalát foglaltuk el, hol a mienkbe voltunk kénytelenek visszavonulni. Éppen támadásba lendültünk akkor, amely nekem, az utolsónak bizonyult, amikor egy aknalövedéket hallottam fütyülni. Belénk volt idegződve, hogy ilyenkor földre kell lapulni, de még alája is bebújtunk volna, ha képesek lettünk volna rá. Az utolsó pillanatban hasra is vágtam magam, talán megúsztam volna egy légnyomással, ha földet érés pillanatában fel nem vágódik a jobb alsólábam. Ugyanabban a pillanatban robbant az akna, és egy repeszdarab levágta térden alulról. Igaz ezt akkor még nem volt ahonnan tudjam, mert csak egy ütést éreztem a lábamon azután semmit az égvilágán.
Hírtelen sötétség borult rám és megszűntem létezni. Amikor magamhoz tértem megéreztem a frissen hantolt föld illatát, és ebből arra következtettem, hogy élve eltemettek, ami igaz is volt. Iszonyú nyomás nehezedett az egész testemre és olyan sötétség vett körbe, mint a sírba amilyen lehet. Nem tudtam mennyi időt, tölthettem a nyomasztó földi sötétségében, mert közben egy párszor elveszítettem eszméletemet.
Adott pillanatban beszédet hallottam közvetlen környezetemben. Nyögni kezdtem, mert jajgatni már nem volt erőm. Ezután egy bizonyos ideig öntudatomnál voltam. Érzékeltem, hogy valakik kiszabadítanak a föld fogságából, majd idegen beszédet hallottam. Oroszok voltak, két orosz felcser az egyik azt mondta:
- Vengerszkij!
Mondtak még valamit, amit nem értettem miközben végigtapogatták, vizsgálták testemet. Éreztem, hogy kezelésbe veszik a lábamat. Ekkor kezdett megvilágosodni előttem a lábamat ért ütés oka és az, hogy valami rettenetes történt velem de az is, hogy élek, még életben vagyok.
Közben körülöttünk dúlt a csata, puskagolyók csattantak a fatörzsekbe, távolabb aknák robbantak. A két orosz földhöz lapulva dolgozott, elkötötték a lábamat, injekciót adtak, fertőtlenítették, majd bekötözték a csonkot. Amikor végeztek odavonszoltak egy fatörzshöz majd felsőtestemet háttal nekitámasztották. Akkor kezdtem érezni az első fájdalmat, de még volt annyi erőm és lélekjelenlétem, hogy megfogtam egyik orosz kezét, és megszorítottam mennyire tudtam, ő visszaszorította aztán búcsút intettek majd kúszva eltűntek az aljnövényzet között.
Nemsokára ellentámadásba lendültek a mieink, és ismét a szerencse kedveltje lettem, mert rám találtak a mi szanitéceink. Amikor a hordágyra tettek megkérdezte az egyik:
– Ki látott el téged bajtárs?
Alig hallhatóan suttogtam:
- Az orosz szanitécek!
Nem lepődtek, meg mert akkor, azon a frontszakaszon szokványos dolog volt, hogy alkalomadtán ellátták az ellenség sebesültjeit is. Csak elismerően ennyit mondtak: – Jó munkát végeztek, megmentették az életedet, szerencsétlenséged mellett szerencséd volt!
Én azoknak az orosz katonáknak nem adtam semmit egy kézszorításon kívül, pedig ők mentették meg az életemet. És ezt ők is tudták, hogy nem fogok tudni adni semmit nekik. Akár ott is hagyhattak volna eltemetve a rám robbant föld alatt, senki nem vonta volna felelősségre! Akkor meg mi motiválhatta őket? A jóság, az emberség, ami bennük lakozott.
Ha én ott elpusztulok ma szegényebb, volna a magyarság tíz emberrel: én jómagam, a gyermekeim mind a kilenc, Terka, Jula, János, Andor, Tera, Ida, Mihály, aki veled egyidős, Marci és Vilmos a legkisebb, nem volnánk most. Akkor még nem beszéltem a kitudja hány leszármazottról, akik ezután születnek meg.
A császár Vitézi címet adott, nevem és képem bekerült a vitézek nagy könyvébe, de cserében otthagytam idegen földön az egyik lábamnak felét. Otthagytam volna az egész lábamat, de még az életemet is cserébe, ha legalább Erdélyt meg tudtuk volna menteni. De Károlyi Mihály „nem akart több katonát látni” és leszereltetett százhúszezer magyar honvédet. Akik pedig minden üte-botából katonákat állítottak ki azok háborút és hazát nyertek.
Ha nem jár el a szád alkalom adtán, megmutatom neked a kitüntetésemet és vitézi könyvemet. Rejtegetem a román hatalom elől de, néha előveszem és megkönnyezem őket, mint keserves sorsunkat. Gyakran és komolyan arra gondolok Mihály fiam, hogy azt a kitüntetést, amit nekem adtak, annak a két orosz felcsernek kellett volna megkapnia. Mert mi, ha kényszerből is de gyilkolni mentünk, féktelenül irtottuk egymást, de ők megőrizték emberségüket, életeket mentettek ott ahol lehetett. Ezért nem szeretem az olyan beszédet, amikor azt mondják, hogy rosszak az oroszok, franciák vagy a románok és mi magyarok jók vagyunk. Én azt mondom neked Mihály, és erre örökké emlékezz, hogy nincsenek gonosz és jó nemzetek. Csak emberek vannak, jók és gonoszak! Sebők Mihály. Erdély.ma

Okos válasz
Egy lépés előre, kettő hátra – ismét ez jellemző az erdélyi magyarság jogérvényesítésért vívott küzdelmére. Kormányra került az RMDSZ, és mintha csak a helyben topogás, a hátrafelé araszolás szaporodna.
Az elmúlt héten újra kirobbant a zászlóháború. Előbb a Sepsiszentgyörgy központi parkjába felhúzott lobogó tűnt el, majd került elő a helyi rendőrségről. Nehezen hiszik, hogy szél fújta le, hisz erős kampók tartották, hangoztatják a „tulajdonos” MPP-sek. Lehet provokáció, rosszindulatú gesztus, nem vállalt meghátrálás. Talán soha nem tudjuk meg. A zászlót visszahúzták helyére, ott lobog, de ki tudja, meddig? Kézdivásárhelyen a bíróság által megszabott határidő lejárta előtt pár órával bevonták a főtéri székely zászlót, és leszerelték a városháza magyar feliratát. Végleges táblabírósági ítélet született, nem volt, mit tenniük, de kiteszik a lobogót máshová – ígéri a polgármester, hisz a tiltás csak az adott helyre vonatkozik. Okos taktikázás, gyáva megfutamodás? Megoszlanak a vélemények. Több háromszéki településen hasonlóan jártak el, a bíróság felszólítására bevonták a székely jelképet. Akkor fogalmazta meg az egyik polgármester: nem tehetett másképp, nem érzi maga mögött a szervezet támogatását. Nyilatkozni tudnak a helyi, megyei, országos elnökök, de amikor baj van, sem jogi, sem erkölcsi támaszt nem nyújtanak – panaszolta. A kevés hatalommal bíró falusi vagy kisvárosi elöljárónak nincs választása, végrehajtja a bírói utasítást. Egyedül nem mer szélmalomharcba kezdeni, hisz már több ízben bebizonyosodott, nemcsak maga, de települése is megissza levét a pénzosztásoknál, pályázatok elbírálásánál. Hallgatnak hát az RMDSZ vezetői, ha saját embereiket, ha székely jelképeinket kell megvédeni. Mit is mondhatnának, hisz részesei annak a bukaresti hatalomnak, mely ellen fel kellene emelniük szavukat. Nem vonulnak ki a zászló védelmében szervezett tüntetésre, de nem sürgetik a helyzetet rendezni hivatott jogszabály elfogadását sem, autonómiáról kampány lejártával szót sem ejtenek, az egy éve ígért statútum véglegesítését húzzák-halasztják. Toporgunk helyben, sőt, teret veszítünk, s kapunk cserébe néhány kilométer aszfaltutat. Újólag bebizonyosodott, érdekeink képviseletét felvállaló politikusainkra aligha számíthatunk. A kézdivásárhelyi polgárok azonban megmutatták, létezik okos civil felelet a román hatalom packázásaira: a levetetett székely zászló helyett ötvenet tűztek ki főtéri házaikra. Valahogy így kellene cselekednünk más esetekben is. Válasz lenne Bukarestnek, jelzés a magyar politikumnak. Megmutatná, hogy vagyunk, lenni akarunk, nem adjuk fel.
Farkas Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sipos Zoltán AZ OROSZ SZÁL Vér nélkül nem lehet: magyar nemzeti radikálisok Erdélyben II. Az erőszak legitim eszköz a központi irányítás nélkül szerveződő Hatvannégy Vármegyések számára, akik nem félnek attól, hogy elveszítik támogatóikat.
Nincs olyan, hogy egy akció túlságosan radikális. Sőt, utólag általában nincsenek megelégedve, sokszor hangzik el, hogy keményebben is kiállhattak volna. „Maximalisták vagyunk” – jegyzi meg Szőcs Zoltán. Cikksorozatunk második részében bemutatjuk a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom erdélyi szervezetét.
Az egészen kis csoportokat leszámítva jelenleg három-négy fontosabb magyar radikális szervezet is működik Romániában. Bár mindegyik kapcsolódik ilyen vagy olyan formában valamelyik magyarországi szélsőséges szervezethez, ezek nem a magyarországi szervezetek kicsinyített másai.
A legfeltűnőbb különbség a nyilvános diskurzusban érhető tetten: míg Magyarországon főként az euroatlanti szervezetekkel kapcsolatos szkepticizmus, az antiszemitizmus és a cigányság problematikája foglalkoztatja a nemzeti radikálisokat, addig Erdélyben inkább a kisebbségi lét különféle problémáit, Székelyföld autonómiáját tematizálják.
Foglalkoznak még szimbólumhasználattal (a székely zászló használata állandóan szálka a román hatóságok szemében), nyelvi jogokkal. Ezen kívül tüntetéseken, megemlékezéseken vesznek részt, koszorúznak. Ezek a témák egyébként a mainstream erdélyi magyar pártokra is jellemzőek. A radikális szervezetek annyiban képviselnek mást, hogy azok sokszor nem ismerik el a trianoni határokat, és esetenként az erőszakra mint a cél eléréséhez szükséges, legitim eszközre tekintenek.
Jelen sorozat az említett négy szervezet vezéregyéniségeivel való háttérbeszélgetéseken alapul. Bár tisztában vagyunk vele, hogy ezen szervezetek között óriási különbségek vannak, az anyag egységes keretét az képezi, hogy a beszélgetések során főleg a szervezeti felépítésre, célkitűzésekre, finanszírozásra és más szervezetekkel való együttműködésekre kérdeztünk rá.
Az erdélyi HVIM 2003-ban alakult, jelenleg 14 erdélyi településen létezik HVIM csoport. Ezek egy részének azonban minimális a tevékenysége – úgy tudjuk, jelenleg Kézdivásárhelyen és Kolozsváron van számottevő HVIM-sejt, emellett Erdővidéken, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön van folyamatos aktivitás.
Szőcs Zoltán, az erdélyi Vármegye elnöke szerint az erdélyi sejtekben összesen 350 személy aktivál. A legfontosabb különbség a HVIM és a többi, nemzeti oldalon álló erdélyi szervezet között, hogy a HVIM nem ismeri el a trianoni határokat. Székelyföld autonómiáját nem célként, hanem a Szent Korona Országa visszaállításának egy lépéseként fogják fel.
„Vér nélkül nem lehet”
És míg a mainstream Székelyföld autonómiáját csakis békés eszközökkel kívánja kivívni, Szőcs Zoltán szerint „a tettek mezejére kell lépni, fizikailag ki kell harcolni mindent, vér nélkül nem lehet”. A szervezet felépítése kevéssé központosított, nagyjából önállóan akciózó sejtekből áll. Szőccsel ugyan konzultálnak a helyi szervezetek, mielőtt egy döntést meghoznának, azonban az erdélyi elnök sosem ad konkrét utasítást semmire.
„Eddig sosem volt olyan, hogy amit egy tagszervezet akar, azt ne csinálná meg. Rálátok dolgokra, kikérik a véleményem, de úgysem rendelkezem azzal a terepismerettel, mint a helyiek, így a helyi vezetőkre van bízva a döntés” – így Szőcs.
Az elnök szerint a sejtek vezetői „természetes kiválasztással” kerülnek pozícióba, aszerint, hogy ki mennyit dolgozik. A tagok nem szavaznak tehát személyükről, ugyanakkor állítása szerint Budapestnek sincs beleszólása ebbe (egy másik interjúalanyunk viszont azt állította, a vezetőket Budapestről nevezik ki).
Maximalisták A budapesti „központtal” is nagyjából hasonló a helyzet: néha kérnek tanácsot ugyan, hiszen ők „jóval tapasztaltabbak”, azonban az erdélyieknek senki nem mondja meg, hogy mit csináljanak. „Nem félünk, hogy elveszítjük a támogatást, szponzorációt”.
Elnökként Szőcs nem emlékszik arra, hogy valamikor leállított volna egy akciót azért, mert túl radikálisnak ítélte. Sőt, utólag általában nincsenek megelégedve egy-egy fellépéssel, sokszor hangzik el, hogy keményebben is kiállhattak volna. „Maximalisták vagyunk” – jegyzi meg az elnök.
Szőcs úgy látja, az erdélyi HVIM a szervezés időszakát éli. Egyre többen vannak jelen a rendezvényeiken, és bár a sejtek a maguk útját járják, ezek az utak „sokszor keresztezik egymást” más szervezetekkel.
Orosz kapcsolat
Bár őket „békésebbnek” tartják, azért jó kapcsolatot ápolnak az EMI-vel, egymás rendezvényeit támogatják, sőt, Kézdivásárhelyen össze is dolgoznak. A HVIM a Jobbikkal is szoros kapcsolatban áll, annak ellenére, hogy a HVIM elutasítja a politikai eszközöket.
Az erdélyi HVIM tavaly télen a Moldovai Köztársaságban járt tapasztalatcserén: a Mişcarea Naţional Democrată (MND) nevű, moldáv oroszpárti szervezettel találkoztak. Az MND egyébként viszonozta is a látogatást: a Magyar Szigeten vakációztak, az elnökük interjút is adott a Barikádnak.
A találkozónak idén is lesz folytatása, alakul a testvérszervezeti viszony. Szőcs szerint ezúttal egy oroszországi szervezet is jelen lesz a megbeszéléseken. „Kíváncsiak arra, hogyan építettük fel ezt a szervezetet, akarnak tőlünk tanulni” – mondta, hozzátéve: „az EU a székelységnek jót nem hozott. Putyin előtt le a kalappal, az oroszokra számíthatunk”.
„A szervezés időszakát éljük. Kapcsolatokat építünk, ápolunk, és majd ha kell, lépünk is” – így Szőcs.
Egyébként nemrég posztoltak a HVIM Erdély Facebook-oldalára egy, „Hazafias kiállás Oroszország mellett” című közleményt. Az orosz szerveren működő Deres TV-n publikált anyag szerint „Erdélyi hazafiak juttatak el szerkesztőségünkbe két képet, és egy rövid üzenetet. A nyugati liberális eszmékkel szemben, az igazság jegyében, kiállunk a szabadságukért harcoló orosz emberek mellet! Igenis kijelentjük, hogy Kárpátalja nem Ukrajna, Székelyföld nem Románia! Szabadságharcosokká kell válnunk és harcolnunk kell a függetlenségünkért, Kelet lándzsahegyeként!” A közlemény mellett két fotó is található, maszkos, fegyveres férfiak állnak körül egy Székelyföld függetlenségét kérő bannert. Két oldalt az orosz és a székely zászló látható.
Marosvásárhelyen „a tettek mezejére léptek”
Az elnök az erdélyi HVIM sikeres akciójának nevezte a március 10-i autonómia-tüntetést Marosvásárhelyen. A több ezer fős, békés tüntetésen a radikálisok dulakodni kezdtek a csendőrökkel, miközben azt skandálták: „Székelyföld nem Románia!” és „Idegenek, menjetek haza!”.
(Képaláírás: HVIM-esek csapnak össze a csendőrökkel Marosvásárhelyen, 2014 március 10-én. A szervezet kilenc tagja összesen mintegy 1,5 millió forintnyi büntetést kapott.)
A tüntetés után néhány nappal a Terrorizmus és Szervezett Bűnözés Elleni Ügyosztály (DIICOT) vizsgálatot indított a Jobbik több aktivistája ellen „alkotmányos rend felforgatása” gyanújával. A Belügyminisztérium akkor kiadott közleménye szerint nemzetbiztonság és közrend veszélyeztetése miatt kitiltottak az országból több, Magyar Gárdához, Betyársereghez, Jobbikhoz és HVIM-hez köthető magyar állampolgárt.
Azóta a kitiltottak neveit is ismerjük: ők Tyirityán Zsolt, a Betyársereg vezetője, Zagyva György Gyula, a Jobbik országgyűlési képviselője (a HVIM volt vezetője), Szávay István, a Jobbik Nemzetpolitikai Kabinetjének elnöke, valamint Mikola Béla, az Új Magyar Gárda Mozgalom Székely Szakaszának vezetője, aki egyébként évek óta Marosvásárhelyen él.
Nem ez az első eset, amikor magyarországi radikálist tiltanak ki az országból: például 2013. októberében a román hatóságok a határról visszafordították Toroczkai László HVIM-elnököt.
Egyre több a névtelen támogató
A HVIM egyébként nem utolsósorban azért vállalja a konfrontációt, mert ettől remélik, hogy Székelyföld autonómiája napirenden marad. „Ha nem lettünk volna, a román médiában egy 10-15 másodperces tudósítással elintézték volna. Így egész Románia erről beszélt” – ecsetelte.
A HVIM-nek Erdélyben nincsen jogi személyisége, ellenben Szőcs Zoltán az elnöke a Szent László Serege Egyesületnek. Ez az egyesület gyűjti például a 2%-os felajánlásokat, hogy aztán ebből a pénzből a HVIM-mel közös rendezvényeket szervezzen. Ez az egyesület békésebb rendezvényeket, például gyermektáborokat is szervez.
A HVIM-nek egyébként egyre több támogatója van – állítja Szőcs. Ők helyi vállalkozók, magánszemélyek, akik politikai okok miatt nem vállalják fel az identitásukat.
Székely Szigetből családi nap
A HVIM a Magyar Sziget mintájára 2009 óta szervez saját nyári tábort, a Székely Szigetet. A rendezvény néhány évig a Kézdivásárhely és Nyergestető között található Katrosában, a Gábor Áron Műszaki Oktatási Központ ügykezelésébe tartozó, katrosai Erdős Vidéki Iskola (EVITA) táborban lett megszervezve. Az oktatási központ igazgatója azonban 2013-ban közölte, az országos botrány miatt nem tudja felvállalni a tábort.
Tavaly így a Székely Sziget – Családi Nap 2013 néven a kézdivásárhelyi sportcsarnokban lett megszervezve az éves rendezvény, ahol többek között Zagyva György Gyula tartott előadást „Nemzeti ellenállás” címmel.
Szőcs egyébként tömegrendezvény helyett nyugodtabb, családiasabb táborként képzeli el a Székely Szigetet ezúttal Erdővidéken, Baróton. Nem lesznek koncertek, ehelyett tábortűz, gitár várja a látogatókat. A korábbi kiadásokon ugyanis sokan voltak, akik kizárólag a buli kedvéért látogattak el a táborba. „Sokan csak a zenekarok miatt jöttek, leitták magukat, nem tanultak semmit” – így Szőcs.
Egy elszámolási vita után egyébként 2010-ben kivált a Székely Sziget egyik szervezője, és megalapította a Székely Félszigetet. A Székely Pajzs Egyesület által szervezett rendezvénynek nem lett folytatása.
A belépés nem egyszerű
A HVIM iránt érdeklődő fiatalok mintegy 60 százaléka bírja ki az egyéves próbaidőt. Szőcs szerint a jelentkezőket a helyi sejt elnökéhez irányítják, aki egy évig figyeli a jelöltet. Mindenkinek kell valamilyen sportot űzni, ugyanakkor megvizsgálják, ki miben jó, milyen szerepben lehet használni a mozgalomban.
„Van, aki fizikailag erős, viszont nem tud beszélni. Mások inkább írni tudnak. Mindenki számára megtaláljuk a megfelelő szerepet, azonban a legfontosabb az, hogy ennek belülről kell jönnie. Enélkül nem lehet” – így az elnök.
(A cikksorozat eredetileg az Atlatszo.hu-n jelent meg. A cikksorozat következő részében a a Jobbik erdélyi tagszervezetei mellett bemutatjuk a Székely Gárdát is.) Transindex.ro

A legtöbb, amit gyermekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak
Ballagások Fehér megyében, Gyulafehérváron és Nagyenyeden
Az idei ballagásokon Fehér megyében a körülbelül 3000 végzős diákból 81 volt a magyarul tanuló végzősök száma. A folyamatos eső lehetetlenné tette a szabadtéri ünneplést a nagyszámú szülő, rokonság, vendégek barátok és más érdeklődők jelenlétében. Ezért pénteken a Gyulafehérvári Majláth Teológiai Líceum búcsúja a felújított, gyönyörű kápolnában történt, míg szombaton a Bethlen Kollégium a Református Vártemplomban búcsúztatta diákjait. A templomi környezet más minőségűvé emelte a végzős tanulók hagyományos ünnepét, amely nem nélkülözte a pompás felvonulásokat a szabadban és a megható, rendkívüli pillanatokat sem. Minden végzős tudja, hogy ezután az élet akadályait, elsőnek az érettségit, felelőséggel kell megélni.
Ballagás a gyulafehérvári vártereken át
A pénteki ünnepségre legtöbben a Székelyföldről utaztak a Gyulafehérvári Gróf Majláth Károly Gusztáv Teológiai Líceumba, hogy elbúcsúztassák a tizenhat végzős ifjút. Az iskolai ünnepségre a felújított kápolnában került sor, ahova a diákbarát és iskolaalapító Majláth püspök, és a tanulókat mindig támogató és megértő Márton Áron püspök ikonképei között vonultak be. Az ünnepséget megtisztelte jelenlétével Jakubinyi György érsek és Lőrincz Helga megyei nemzetiségügyi tanfelügyelő. Gál László igazgató Márai Sándort idézte: „Az utakat sokáig nem érti meg az ember. (…) Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.” Vass Csaba ballagó tanuló szerint az osztálytársak jelentik az egyik legjobb dolgot, amit Gyulafehérvártól kapott. Korom Imre lelki vezető szintén találó gondolatokkal fűszerezett beszédet tartott, Dimén Erika osztályfőnök szerint ez a négy líceumi év sohasem múlik el, hanem örökösen bennünk marad. A szülőktől távol gondos édesanyaként törődött velük. Tanulásban kiemelkedő volt: Bustya Loránd (9,75), Bartalis Kádár Apor (9,62), Vass Csaba (9,45).
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Gyászünnep?
A nemzetben gondolkodó emberek nagy része a múlt hétvégén lezajlott európai parlamenti választásokon ismét leszavazott a Fideszre, ami több tényezőnek köszönhető. Benne van ebben Orbán Viktor vonzó és meggyőző nemzeti retorikája, a szavazói „tehetetlenség”, a konkurens Jobbik stigmatizáltsága és nem utolsósorban az is, hogy a szűk értelemben vett nemzetpolitika az a terület, ahol látványos változás volt a korábbi, 2010 előtti időszakhoz képest. Vitatkozhatunk azon, hogy mekkora mulasztásai voltak a kormánynak az elmúlt négy évben a nemzetépítés, a középosztály és a középbirtokosság megerősítése, a magyar kulturális élet kulcspozícióinak visszafoglalása, a magyar nemzeti öntudat regenerálása területén, de tény, hogy a Kárpát-medencei magyar integráció programjának meghirdetése és részbeni megvalósítása látványos sikertörténet.
A magyar állampolgárság kiterjesztése és az összmagyar választások megszervezése történelmi tett, s ide tartozik a Nemzeti Összetartozás Napjának intézményesítése is, ami pozitív kisugárzású kezdeményezésnek tűnt. Jó gondolat, hogy az a nap, amikor a történelem vaskényszere szétszaggatta a Kárpát-medencei magyarság állami egységét és ellenséges idegen államok uralma alá utalta az őshonos magyar lakosság harmadát, legyen egyben az a nap, amikor a világ magyarságának összetartozása kerül a nemzet közérdeklődésének középpontjába.
De messze nem mindegy, hogy ezt milyen módon tesszük. Egy dolog, ha a Duna tévé, megelőzve e döntést, június 4-én méltó megemlékező filmeket sugároz, vagy ha világszerte történelmi előadásokat szervezünk, s másik dolog, ha hivatalosan ünneplésről beszélünk, koncertekkel, bulikkal, könnyed szórakozással kapcsoljuk egybe történelmünk leggyászosabb napját. Hogy most ne említsem a közízlésromboló, gagyi barackfás nótát, ami annyira rosszul sikerült, hogy élő emberrel nem lehet találkozni, akinek tetszett volna.
Idén megint „ünnepelni” készül a hivatalos Magyarország, ami súlyos hiba. Félő, hogy a koncertek hangzavara elnyomja azok hangját, akik történelmi előadásokkal és filmvetítésekkel emlékeznek. Ezt elnézve jobb lett volna a témához hozzá sem nyúlni.
Borbély Zsolt Attila. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Brüsszel mai Trianonja
Nézem magam előtt az öt világvallást. Szólok magamban ismét isteneinkhez, mint annyiszor. Mindenikben ott van a kegyelem, a türelem. És a megbocsátás. Halál, ha van most és ilyenkor közelemben, vagy a Gonosz, a rontás és elveszejtés esszenciája, mindig kétségeim vannak. Aki népem s egész nemzetem elveszejtésén, omlásán dolgozik hosszú idő óta, ott és akkor bennem nem fogamzik saját halálomra a megbocsátás.
Kis- és Nagy-Trianon erőszakos döntése a magyar nemzet ellen máig fájdalom, pusztulás, magyar Golgota minden áldott nap. Por és füst Szlovákia, Románia, Szerbia, Ukrajna, Horvátország egén, és abban a gyűlölet-légkörben él, növöget a gyermekünk, Trianon ükunokája. Voltak szerveződések, kötések és szakítások 94 év alatt, a gyűlölet alig sem lanyhult ez országokban, táplálta azt a sürgetés a magyarok elfogyása irányában.
Így igaz, emberek, mai szerveződések és mai gáncsok. Már nem mutathatunk az Európai Unió felé, mert annak nem fáj a legfrissebb demokrácia nem létező égisze alatt a magyarok csonka karja, félszegen még élő nyelve. És nem fáj Európának, a korcsnak a leégett erdélyi kultúra. Ha itt nem fáj művi román tengerben (ezt akarják) a magyar kultúra pusztítása, akkor egyaránt köphetünk Trianonra és a mai Brüsszelre.
Éhe vagyon a kenyérnek, a szónak. Kopog fagyos kezén gyermeknek a román pálca, kopog fagyos lábán a vékony cipőcske. Fut előlünk s nem előttünk a hitvány képviselői társulat, keményen s nagyon megfizetve, rettenetesen – hogy hallgasson! Feledje Trianont, az országveszejtőt, annak mai retteneteit. Ötven év alatt nem keres annyit egy pap, egy szakmunkás, mint azok ott a négy képviselői esztendő alatt.
Trianon él, éget, serkent bennünket cselekvésre, felülvigyázatra, mert mindenütt él az egy Isten s a remény öt világvallásban, 7 milliárd emberben. Ám ez a remény csak diderget, nem pólyál, csikorgat, s nem táplál. Ez a mai Brüsszel mai Trianonja.
Czegő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyv jelenik meg a székely rovásírást övező mítoszokról
A történelem során még soha ennyien nem ismerték a magyar nyelv hangjait jelölő székely betűket, mint ma – mondta a vasarnapihirek.hu-nak Sándor Klára, a Szegedi Tudományegyetem docense, akinek a napokban megjelenő, A székely írás nyomában című kötetének egyik fő célkitűzése e jelrendszert övező hamis mítoszok lerombolása.
A szakember szerint a manapság a jól jövedelmező iparággal felvértezett szubkultúrák termékeiként, akár helynévtáblákként szembejövő feliratok a politikai szándék, a hagymázas múltábrándok, kitalációk igenlésével szemben ellenérzéseket is szültek – amelyek azonban jórészt szintén tévhiteken alapulnak. A szélsőjobbhoz való kötés sem véletlen – említi a nyelvtudományok kandidátusa –, hiszen a Jobbik parlamenti javaslatokkal szeretné szimbolikusan magához vonni a székely írást.
Sándor Klára emlékeztetett rá, hogy a „Rovástáblák Atyja”, Szegedi Csanád „pálfordulásáig” számtalan helységtábla-állításnál volt jelen. Persze sokan hisznek nekik, amit elsősorban a magyar oktatás hiányosságának róhatunk föl, hiszen ha ritkán, akkor is felszínesen ismertet meg a magyarság egy részének ezen kultúrkincsével, mely az évszázadok során folytonosan fönnmaradt – magyarázta.
Néha idegesítő
„Sok embert ezért is idegesíthetnek a feliratok, és azért is, mert nem tudják elolvasni őket” – mondja Sándor Klára, aki azt a tudományos körökből terjedő mítoszt is könnyedén cáfolja, miszerint a székely írás pusztán a 16. századi magyar humanisták kreálmánya lenne, mellyel a székelyek hun-szkíta eredetét kívánták bizonyítani.
Az első székely írásos nyelvemlékeink ugyanis a 13. század végéről, a 14. század elejéről származnak: templomi kapuoszlopon, keresztelőmedence peremén találhatók Székelyföldön.
Ahogy a mai székely ábécék, úgy a történeti jelrendszer is az identitás jelölésére szolgált – emeli ki Sándor Klára. „Egyesek a magyarsághoz, mások a cserkészekhez, valakik a Jobbikhoz való tartozásként azonosítják a székely írást, ahogy természetesen a székelyek a saját identitásukként kezelhetik. Nincs kizárólagosság, sokféleség van” – tette hozzá.
Nem terjedt el széles körben
Ami biztos, az írás a székelyek körében sem volt széles körben elterjedve, hiszen az írásbeliség a steppei népek esetében sem volt általános. De a Székelyföldön kívül magyarországi jelenlétéről sem tudunk a 13-15. század időszakában, az pedig kizártnak tekinthető, hogy a latin betűs írás konkurense lett volna, vagy hogy a papok üldözték volna .
Ami a jelen használatot különlegessé teszi, az az, hogy egy közösség felújít egy korábbi ábécét, ismét használatba helyezi, betűkészletét a mai helyesíráshoz alakítja, ha ellentmondásosan is: a történeti ábécé például nem jelölte a hosszú hangokat – emlékeztet a rovott jelenű jelrendszer fontosságára a tudományos szemléletű, közérthetően megírt könyv szerzője. maszol.ro

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (május 28.-június 3.)
Szász Jenő: „Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Megszólalt a héten Szász Jenő, a budapesti székhelyű Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI) elnöke és a Felvidék.ma portál által közreadott, Kárpát-medencei rendszereket épít ki a NSKI című, videofelvétellel is kiegészített tudósításában arról számol be, hogy az általa vezetett Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte”. Szól arról is, az intézménynek küldetése van, a Kárpát-medencét a Fennvaló csak és kizárólag miránk, magyarokra bízta, majd megvallja: „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni.”
Botor módon, és ezzel vélhetően nemcsak mi voltunk így, a közelmúltig fenntartások nélkül hittünk az Orbán-kormány hivatalos honlapjának. Naiv módon azt gondoltuk, hogy a Magyarország Kormányának megbízásából készített, Mányai Zoltán főszerkesztette és a Miniszterelnökség kiadásában megjelenő www.kormany.hu/hu/miniszterelnokseg hivatalos portál csak hiteles adatokat közöl a nagyérdeművel. E weboldal szerint és a dolgok jelen állása alapján, a magyar kormányzati központ fontosabb háttérintézményei az Információs Hivatal, a Kormányzati Ellenőrzési Hivatal, a Magyar Nemzeti Digitális Archívum, a Nemzeti Külgazdasági Hivatal, a Nemzeti Örökség Intézete és a Széchenyi Programiroda Nonprofit Kft. lennének. Ha netán valaki rangsorolni akarná őket, akkor minden bizonnyal a legfontosabbnak tartható közülük kerülne ki. Mi tagadás, alaposan melléfogtunk
Aztán továbblépve e logika mentén, még azt is megkockáztattuk, hogy amennyiben mégsem a kormányzati centrumban, akkor olyan minisztériumi háttérintézmények között kellene keresnünk a legfontosabbat, a legjobban teljesítőt, mint például a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vagy a Magyar Turizmus Zrt., valamelyik szintén ilyen státusú nagyhírű egyetem, az Országos Mentőszolgálat, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár esetleg éppen az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság. De ebben is tévedtünk.
A héten egy nagyon felelős kormányzati tényező alkalmi megszólalásból megtudhattuk, hogy a kormányzati döntések megalapozását szolgáló polgári hírszerző szolgálatnál, az Információs Hivatalnál, a magyarországi kis- és középvállalkozások külgazdasági tevékenységét támogató és a külföldi cégek magyarországi befektetéseinek ösztönzését hivatott Nemzeti Külgazdasági Hivatalnál vagy éppen a 19 megyében 39 irodát és 161 szakterületekre specializálódott tanácsadóval működő, az Új Széchenyi Terv pályázóinak szakmai támogatást nyújtó Széchenyi Programirodánál meg a többieknél is, azokénál melyekről fentebb szó esett, meg azokénál melyeket most elhallgattunk, működik egy, az előbb felsoroltaknál is fontosabb háttérintézmény. Ez nem más, mint a Szász Jenő vezette Nemzetstratégiai Kutatóintézet (NSKI).
Minderről magától az érintettől értesülhettünk, akinek szavait a pozsonyi Felvidék.ma tolmácsolta a napokban. A videofelvétellel is hitelesített tudósításban Szász jóleső örömmel, megelégedéssel és jogos büszkeséggel osztotta meg az olvasókkal a magyar kormányfő által végzett rangsorolás eredményét és elmondta: az általa irányított Nemzetstratégiai Kutatóintézetet Orbán Viktor miniszterelnök „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének nevezte.” Nem jelentősnek, nem csak dicséretes teljesítményűnek és nem is egyiknek a fontosak közül, hanem így szól a leginkább rangsorolni hivatott véleménye: az NSKI a legfontosabb valamennyi közül. Hogy hol, mikor tette ezt meg a miniszterelnök, az egyelőre nem publikus – legalábbis ezt a beszámoló nem tartalmazza.
Most tekintsünk el attól, hogy más, Orbán miniszterelnök által kevésbé fontosnak tartott, a kabinetje munkáját segítő és azt kiszolgáló háttérintézmények mindegyike tények, adatok és információk sokaságával kívánja láttatni a munkáját a világhálón és így szolgálni a közérdeket, addig a „legfontosabbnak” ítéltnek e téren hosszú ideig csak egy honlap kísérletre futotta. Ahogy már e rovatban korábban megírtuk, az ott fellelhetők alapján nem véletlenül jut eszünkbe a hámozott léggömb. (Sajnos az azóta elkészült intézeti honlapot se tudjuk másnak, mint kísérletnek tekinteni, hisz bár első látásra látványosnak tűnik, hamar kiderül: az nem terheli meg az olvasót érdemi információkkal. Arra viszont mindenképpen jó, hogy újra megerősítse korábbi meggyőződésünket: Méry Gábor, a somorjai Méry Ratio könyvkiadó vezetőjét joggal tartják a Dunától északra a fotóművészet egyik legjobbjának, mert az általa készített felvidéki vár fotográfiák valóban lenyűgözőek.
Legyünk ezúttal bizalommal és most, e megszólalás alakalmából szintén tekintsünk el attól, amit nemrég egy laptársunkban olvashattunk: a mintegy 1,3 milliárd forintos (4,3 millió euró) éves költségvetéssel működő Nemzetstratégiai Intézet egy „elefánttemető”, szakmai körökben ajakbiggyesztéssel szemlélt „anekdotává vált fantomintézet”, mi több, állítólag „az sem világos, mivel foglalkozik.”
Lássuk most, amikor sokadjára, ezúttal a Magyar Máltai Szeretetszolgálattal is megköttetett az a bizonyos MEGÁLLPODÁS, az eddig mindig általános lózungokkal felvezetett, már-már mitizált, ún. „hálózatépítés” érdekében, mi újat tudhatunk meg erről a hálóról, mely, mint közismert, a gyöngyhalászoknál mindig szükséges és hasznos munkaeszköz.
Mindenekelőtt értesülhettünk arról, hogy a hálózatot javában szövik: „Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke elmondta, a legfőbb feladat maga a nemzetegyesítés, az anyaországban élő és a külhoni magyarság összefogása, ezáltal egy összefüggő rendszer létrehozása, egy szociális háló szövése a Kárpát-medencében.
E hálózat kiépítése folyamatosan tart, több hazai és határon túli intézménnyel, egyetemmel már folyamatos az együttműködés és továbbiakkal egyeztetés folyik.”
Az Országgyűlés nemzeti összetartozás bizottságának csütörtöki ünnepélyes alakuló ülésén Kövér házelnök „célként jelölte meg „a nemzet szövetének újraszövését”. Az itt felszólaló NSKI elnök szólt a szövőtevékenységről, meg arról is, hogy a 100 főre tervezett és jelenleg 61 főt foglalkoztató szövőműhelyében” megszőtték a Kárpát-medence 2030-ig szóló fejlesztési koncepcióját. Ebben bizonyára komoly szerepet játszott az a Gyurcsány-kormány idején feltűnt volt és az akkori Fidesz által joggal bírált Kormányzati Tanácsadó Jósdára emlékeztető, érdekes elnevezésű NSKI szervezeti egység, a Jelen- és Jövőkutatások Osztálya, bár hadd jegyezzük meg, hogy másokkal egyetemben mi boldogabbak lennénk, ha meg is tudhatnánk, mit tartalmaz ez a koncepció. Az újonnan kialakított 2.0 verziójú intézeti honlap ebben nem volt segítségünkre.
Jut eszünkbe a szövögetés kapcsán, hogy amennyiben azt a bizonyos szőttest színesre tervezik, ehhez a tevékenységhez elegendő tud lenni egyetlen szövőnő. Úgy látszik viszont, ha ezt a textíliát mindössze csak háromszínűre tervezik, akkor már egy egész apparátus, maga a „legfontosabb kormányzati intézmény” és persze, többtucatnyi munkaerő szükségeltetik.
A hálószövögetőknek, de nemcsak nekik, küldetésük van – derül ki a további fejtegetésből, majd azt is megtudhatjuk, hogy mi magyarok e küldetést Istentől kaptuk, aki „a Kárpát-medencét a magyarokra bízta.”
Hetvenöt évvel ezelőtt a kor jeles magyar gondolkodói közül tizenhárman – k Babits Mihály, Keresztúry Dezső, Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Kodály Zoltán, Gerevich Tibor, Zolnai Béla, Viski Károly és mások – az irodalomtörténet, történelem, zenetudomány, a művészettörténet, a néprajz, nyelvtudomány meg egyéb tudományok művelői vállalkoztak arra, hogy ki-ki a maga szempontjából megkíséreljen választ adni arra az örök kérdésre: mi a magyar és a mi a magyarság, ez milyen szellemi tartalmat jelent és mennyiben magatartást is? Ez a tudósi kísérlet, a Magyar Szemle Társaság által 1939 őszén kiadott, azóta is haszonnal forgatható, Szekfű Gyula szerkesztette, 558 oldalra rugó könyvet, a Mi a magyar? -t eredményezte.
Ezelőtt majd tíz évvel pedig, 2005-ben, korunk tudós elméi, úgy gondolták, hogy érdemes más helyzetben és más szakmák művelőinek a bevonásával megkísérelni ismét a „magyar"-fogalom újradefiniálását. Ebből is könyv született Romsics Ignác és Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében. Ez volt az újabb Mi a magyar? kötet, ezúttal feleannyi terjedelemben, 296 lapoldalon.
Most, „a Magyar kormány legfontosabb háttérintézményének” tudós stratégája számára a Mi a magyar?-kérdés sokkal egyszerűbben volt megfogalmazható, mint a két eltérő korszak vívódó-töprengő szellemi nagyságainak: a Mindenható küldetéssel ruházott fel bennünket, a javunkra döntött azzal, hogy ránk bízta a Kárpát-medencét és punktum.
„Szász Jenő szerint magyarnak lenni küldetés. A közösség boldogulásán keresztül kell keresni az egyén boldogulását. A közösségben való gondolkodás magában foglalja a külhoni magyarság összefogását is, a szervezettség elérése azonban a határokon túl több nehézséggel, még nagyobb kihívással jár. Viszont „minél nagyobb a kereszt, annál jobban kell ölelni."
A külhoni magyar közösségek sorsáért is felelősséggel tartozunk. Az egyik kulcsszó tehát a felelősség. Isten a Földet az emberre, a Kárpát-medencét a magyarokra bízta, ezért minden egyes magyar felelősséggel tartozik egyenként és közösségi szinten is. Ennek a közösségnek az összefogása és megtartása a feladat. A másik kulcsszó a hűség, amely Isten viszonyulását jelenti az általa teremtett emberekhez. Erre az Istentől kapott küldetésre adott emberi válasz a felelősség - hangsúlyozta Szász. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet ezt a felelősséget vállalja magára a határokon átívelő közös nemzeti ügy képviseletével.
A „kereszt ölelése” nemcsak az édes terhet, hűséget, hanem felelősséget, a távlatos gondolkodást is jelenti és persze új stratégiai kitekintést. Mi magyarok, akikre a Fennvaló ránk bízta a Kárpát-medencét, élni fogunk a küldetésünkkel és csak és kizárólag az összefogásnak áldozzuk életünket. Ennek a felismerésnek már a megnyilatkozó eddigi politikai múltja maga a bizonyosság. Mintha a Fidesz-KDNP EP-lista frissen a pannonhoni voksokkal uniós mandátumhoz juttatott, Erdély földjéről származó jeles személyisége mondta volna, az akkor még MPP-elnökként regnáló Szász Jenőről: „A párt alapító elnökének újabb ámokfutása késztet ismételt megszólalásra: menteni, ami még menthető.” Mivel pedig a szép szavak mellé tettek is dukálnak és a hálószövés meg a hálózatépítés anyagiakon is múlik, tehát jöhet a lényeg, az uniós pénz:
„Szász Jenő kiemelte, a regionális határokban való gondolkodásnak ma már nincs létjogosultsága. Fontos, hogy minden együttműködő közigazgatási intézmény egy nagy magyar világban gondolkodjon, ne pedig anyaországi és határon túli magyarságban, az együttműködésnek a Kárpát-medencében kell megvalósulnia.
Következő lépés pedig a nemzeti törekvések európai dimenzióba való beillesztése. A hálózat kiépítésére és működésére uniós forrásokat lehet igényelni - mondta. A nyugati diaszpóra és a Kárpát-medence magyarságával együtt a magyarság tíz országban képviselteti magát, így ez a közösség az Európai Unió transznacionális projektjeinek keretei között joggal kaphat finanszírozást a későbbiekben, mellyel ez a hálózat tovább erősíthető.”
Amíg ennek eljön az ideje, addig a Nemzetstratégiai Kutatóintézet az „egy nagy magyar világban gondolkodó” és „minden együttműködő közigazgatási intézmény” közül a kedvencekkel, a tűzoltókkal foglalkozik behatóbban. Ha már a „távolságot, mint üveggolyót megkaphatta” valaki és „óriás lehetett”, mint József Attila kis Balázsa, akkor az Altató ringatója felkínálta három, „mi leszek, ha nagy leszek”-jéből jöjjön a kedvenc, a nemzetünk hálóba szövését a tűzoltók egybeterelésével indító Szentegyházán megkezdett Kárpát-medencei szintű fejlesztési együttműködés újabb, történelmi áttörést hozó újabb eheti konkrétuma.
A Vajdaság.ma délvidéki portál tudósított arról alig két napja: Szerbia Magyarország felé vezető legforgalmasabb közúti határátkelőhelyén, Horgoson létrehozták a délvidéki önkéntes tűzoltó hálózatot. A helyi tűzoltóotthonban, – mint olvashattuk –„a vendégeket a házigazdák egy szép szavalattal valamint a horgosi néptáncosok rövid műsorával köszöntötték. Az alakuló ülésen megjelent 36 vajdasági tűzoltó egyesület vezetőinek és képviselőinek elsőként Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke gratulált elhatározásukhoz, hogy létrehozzák a vajdasági hálózatot, majd röviden felvázolta azokat a konkrétumokat, amelyeket az intézet megtehet a hálózat működése érdekében.”
Pásztor István portré a HVG-ben: „Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
Megszólalt a héten a HVG-ben Pásztor István a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) elnöke a nyomtatott hetilap Portré rovatának vendégeként elmondta, hogy miért nem akart miniszterelnök-helyettes lenni az új belgrádi kormányban, miért nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy „miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékszik meg” és miért gondolja azt, hogy az összes külhoni magyar szervezet közül a VMSZ teljesítménye a legjobb.
„A politika szempontjából a választási eredmény és annak következtében kiharcolható politikai pozíció számít, az összes többi csak mellébeszélés – fogalmazta meg a HVG friss lapszámában politikai hitvallását a VMSZ elnöke.
A most 57 éves, Szabadkától 15 kilométerre, egy tanyán élő Pásztor Istvánt „a tanyasi életmód, a nyugalom és a csend” kapcsolja ki leginkább. Ez életforma már csak azért is kedves az vajdasági parlament elnöki tisztségét is betöltő délvidéki magyar politikus számára, mert itt élhet a hobbijának: „van pár lovam, s ha van kis időm meg szoktam próbálkozni a lovaglással is” –mondja el a vele interjút készítő Dobszay János-Kelemen Zoltán kettősnek.
A bánáti Törökkanizsán született és Szabadkán felnőtt Pásztor 1980-ban az Újvidéki Egyetemen szerzett jogászi oklevelet. Előbb vállalati jogászként dolgozott, majd hét éven keresztül a szabadkai Közgazdasági Kar Informatikai Intézetének volt az igazgatója. Ezt követően teljes váltásra kényszerült. A miértre a válasza önmagáért beszél: „politikai indíttatású támadás miatt álltam föl az igazgatói székből, pedig szerintem nem csináltam rosszul.” Kénytelen–kelletlen a vendéglátás felé fordult és megpályázott egy éttermet, amit vállalkozóként aztán évekig sikeresen üzemeltetett. A kezdetek nem éppen voltak megnyugtatóak, nem ígértek biztos megélhetést. A „profilváltásról” utólag így vall: „Úgy kerültem bele, mint Pilátus a crédóba.”
„Már 25 éve jelen vagyok a magyar politika színeiben” – számol be az életútja közéleti szerepvállalásairól szólva az őt kérdezőknek. Ennek állomásai előbb egy képviselőség volt a szabadkai önkormányzatban, később pedig a Vajdasági Képviselőházban és a jugoszláv szövetségi törvényhozás alsóházában is. A tartományi és országos választásokon elnyert ismertsége okán Pásztor egyre több megbízatást kap: előbb a vajdasági kormány gazdasági kérdésekkel megbízott alelnöke, majd ugyanitt a privatizációs és vállalkozásfejlesztési ügyek titkára (miniszter) lesz, majd 2012 júniusában a vajdasági parlament (Tartományi Képviselőház) elnökévé választják.
A VMSZ-nek 1994 óta tagja és 2007 óta elnöke. Szerepet játszott a Magyar Nemzeti Tanács létrejöttében is, hiszen az alakulás éveiben az Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács Intézőbizottságának elnöke volt. Majd az országos politikában is következik egy előzménytelen megmérettetés: 2008 elején első magyarként egyike lesz a szerbiai államfőválasztáson résztvevő kilenc jelöltnek, ahol 93 ezer szavazatot begyűjtve a hatodik helyen végez. Utóbb Pásztor 2012-ben ismét szerbiai államfőjelölt lesz, ezúttal mindössze 63 és félezer voksot szerez meg birtokában a tizenkét jelöltből a kilencedik helyen végez.
A Portré rovat párbaj-csörte jellegéhez híven az asszóindításnál a kérdés rögtön a lényegre tör. Sokak számára, főleg, mivel egy korábbi időszakban Kasza József egykori VMSZ elnök személyében már volt magyar kormányfő helyettes egy belgrádi kormányban, logikus lett volna az újrázás. Pásztornak erről egészen más a véleménye:
„Én a vajdasági parlament elnöke vagyok. A koalíciókötésnél az volt a szempont, hogy választási programunk legyen a kormányprogram része, nem pedig, hogy személyi jelenléttel tegyük láthatóvá kormányzati szerepünket. Nem akartam afféle díszmagyarrá válni a belgrádi kormányban.”
A vajdasági magyarok 1992 óta nem értek el olyan sikereket választásokon, mint legutóbb, idén márciusban. Hogy ehhez a jó szerepléshez mennyiben tud hozzájárulni a mindenkori vezető, azt a HVG beszélgetőpartnere így látja: „A siker mindenki érdeme, a kudarc pedig a vezető bűne. Ebből a logikából kiindulva ez erőteljes, sok ember által kifejtett munka eredménye, de az biztos, hogy a vezetőségnek fel kell hoznia a VMSZ-t arra a szintre, hogy képes legyen kormányzati tényezővé válni.”
A közelmúltban tévéhíradók élén, lapok címoldalain szerepelt napokon keresztül az a Pásztort ért inzultus, amikor a budapesti parlament alakuló üléséről távoztában a Gaudi-Nagy Tamás által felheccelt Jobbik szimpatizánsok, emberi mivoltukból kivetkőzött nők szidalmazták, leköpdösték a VMSZ elnökét.
Erre hetekkel később is a közéletben negyedszázados tapasztalatokkal rendelkező és magát „edzett állapotúnak” tartó Pásztor élete talán legmegalázóbb pillanataként emlékszik vissza. Bár nem volt számára könnyű a helyzet, de örül, hogy indulatait legyűrte és helyesen tudott reagálni: „Egy pillanat alatt végiggondoltam a lehetséges viselkedési formákat, és úgy döntöttem, verbális és fizikai értelemben is teljesen passzív leszek.”
A közügyek, a politika iránti fogékonyság Pásztor számára a szülői házból eredeztető, bár azt is bevallja: nagyon sokáig a fogékonyság nála nem járt együtt az ambícióval: „Mindig érzékeny voltam a köz ügyei iránt. Ez nem volt távol a családban uralkodó hangulattól, igaz, apám még az állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség tagja volt. A politika így bekerült a házba, amivel én is együtt nőttem fel. Ennek ellenére nem volt olyan ambícióm, hogy profi politikus legyek. Ha Milosevics alatt valaki arról beszélt volna, hogy a vajdasági parlament elnöke leszek, és olyan pártot vezetek, amelyik a szerb parlament részét fogja képezni, biztosan bolondnak nézem.”
Terjedelmi okokból nem térhetünk ki az egész interjú ismertetésére. Ha a teljességre nem is vállalkozhatunk, de kihagyhatatlannak tűnnek a következő kérdések és az azokra adott válaszok:
„Nincs kisebbrendűségi érzése amiatt, hogy miközben a Parlamenten kint van a székely zászló s minden nagyobb kormánypárti rendezvényen felhangzik a székely himnusz, a vajdaságiakról, a felvidékiekről senki sem emlékezik meg?
Nincs. Ettől függetlenül már több mint egy évszázada jelenség az, amit a kérdésében megfogalmazott. Mi vajdaságiak olyanok vagyunk, mint a 13. malac, akinek folyamatosan küszködni kell, hogy a 12 csöcs közül az egyikhez hozzájusson. Erdély vezető szerepe becsült állapot, függetlenül attól, hogy ki milyen eredményeket tud nemzetpolitikailag felmutatni. De emiatt nem siránkozni kell, hanem dolgozni. a határon túli magyar szervezetek közül a mi utolsó tízéves teljesítményünk a legjobb.
Pártját az első Orbán-kormány idején még nem igazán kedvelte az akkori Fidesz. Mit tett, hogy azóta ennyire megkedvelték?
Sok víz folyt le azóta a Dunán és nem vagyok kompetens, hogy a 16 évvel ezelőtti történéseket megítéljem. Ez legyen inkább a történészek, illetve a VMSZ akkori vezetésének a feladata. Én a saját regnálásom kezdetétől, a 2007 óta eltelt időről tudok beszélni. Amiben azóta megállapodtunk, azt mindenki teljesítette, a Fidesz az általa nyújtott segítséggel, mi pedig az elért eredményekkel.
Ha már elődjére utalt: Kasza Józseffel még kapcsolatban van?
Amikor találkozunk, üdvözöljük egymást. Ennyi. Ő már nem tagja a VMSZ-nek, mivel szembement minden döntésünkkel, kizártuk sorainkból. A mai VMSZ teljesen más, mint az ő idejében, igaz a mozgástér is megváltozott.”
Bálint-Pataki József. maszol.ro

Emlékezés Trianonra
Trianonra gyógyír lehet az autonómia, hangzott el a június 4-iki nagyváradi Trianon megemlékezésen.
A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar (EMNT) megyei szervezete június 4-én, délután 5 órától megemlékezést szervezett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület váradi székházának belső udvarán. A kevés számú megjelentet először Szigeti Horváth István a PMMC elnöke köszöntötte, majd Török Sándor, az EMNT Bihar megyei szervezetének elnöke szólt az egybegyűltekhez, aki többek között kiemelte: „Újkori történelmünk legfájóbb napjára emlékezünk ma! Az ország két harmada és a nemzetnek több mint a fele veszett oda a gyűlölködő nagyhatalmak és a kapzsi szomszédos országok igazságtalan történelemformáló akaratából. A gyász nem múlik, sőt, ha ma szétnézünk, hogy mit hozott ránk Trianon, és hol tartunk, ha felmérjük a következményeket, látjuk, hogy csak mélyült a seb. Sajnos ma is a kettős mérce érvényesül még Európában is.” Ezt követően kiemelte: „Arról, ami nekünk jár, nem mondhatunk le. Az autonómia lehet a megoldás. Az össznemzeti brüsszeli képviselet, a világlobbi talán segíthet enyhíteni fájdalmunkat.”
Igazságtételt
Ezt követően Hermán M. János, a Partiumi Magyar Művelődési Céh hittudományi referense tartott emlékbeszédet. Többek között elmondta: „Trianon nem volt szükségszerű. Bekövetkeztének alapvetően többek között az volt az oka, hogy a nemzet nem volt egységes. A trianoni békediktátumban nem is az a legaljasabb, ahogyan minden emberséget és igazságot félretéve elbánt a magyarsággal, hanem az, hogy cinikusan és tudatosan előkészítette a második világégést. (…) Szlovák, román, vagy szerb szempontból úgy tűnhet, mintha a történelem 1918-ban vagy 1920-ban kezdődött volna, de ez a szemlélet elfogadhatatlan. Ha pedig azt nézzük, ki hogyan viselkedett, vagy viselkedik a saját kisebbségeivel, akkor azt látjuk, hogy előszeretettel alkalmaznak kettős mércét. Az anyaországi magyarok a külhoni magyarok helyzetét alapvetően emberi jogi és kisebbségi kérdésnek látják, az Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai azonban hatalmi és biztonságpolitikai kérdésnek tekintik. Ezért is alkalmazták és alkalmazzák a magyarság ellen az asszimilálás rejtett és durva módszereit: az elrománosítást, elszlovákosítást, stb. A győztesek és az utódállamok talán megbocsátják nekünk, hogy szétszedték és elvették tőlünk az országunkat. Mi ugyan nem tartunk igényt erre a megbocsátásra, de ha ők képesek lesznek végre túljutni rossz lelkiismeretükön, akkor elkezdődhet végre a határon túli magyarok igazságtétele. Amit úgy hívnak: autonómia.” A beszédek után a megjelentek elénekelték a Szózatot, majd következett a Trianon emléktábla megkoszorúzása, majd pedig a Himnusz eléneklésével zárult a megemlékezés.
Pap István. Krónika (Kolozsvár). erdon.ro

Elena Udrea a Népi Mozgalom Párt új elnöke
A Népi Mozgalom Párt szombati kongresszusán Elene Udrea 742, vetélytársa, Daniel Funeriu 209 voksot kapott a küldöttektől.
Elena Udrea nem sokkal megválasztása után bejelentette: Cristian Diaconescu lesz a Népi Mozgalom Párt elnökjelöltje.
Cristian Diaconescu elfogadta a jelölést.
marosvasarhelyiradio.ro. Erdély.ma

Léleképítők
„Hagyd a politikát, építkezz"... Bárcsak ma is megszívlelnénk Móricz Zsigmond hajdani, a Kelet Népe című folyóiratban közzétett programadó mondatát. Mert van ám izgalmasabb és éltetőbb foglalatosság, mint közpénzen, fő műsoridőben egymást mardosó, roggyant vagy épp túlmozgásos pártpolitikusok terméketlen magánszámaira pazarolni az időnket, az ilyen-olyan oldali csatlós sajtó szellemi leépítő tevékenységétől kísérve.
Egy nép vagy nemzet lelki egészségének egyik fokmérője, hogy mennyire tartja elevenen a közösségében termett pozitív példák emlékét. Nem bús-borongós múltba révedésről vagy az agyonkozmetikázott mesetörténelem világáról van itt szó, hanem olyan kezdeményezésekről, amelyek a valóság terheivel és akadályaival számoló, de ezek ellenére is cselekedni kész, értékeikkel tisztában lévő, a szabadságuk mellett felelősségtudatukkal is élő embereknek köszönhetők. Merítsünk most az egyébként inkább pusztító XX. században is felfakadt tiszta források egyikéből.
„Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" Ez az 1930-as évektől bontakozó KALOT-mozgalom híres, bár bizonnyal egyre kevesebbek által ismert négyes jelmondata, melynek megfelelően az agrárifjúságot összefogó közösségek szervezete az önhibájukon kívül, társadalmi vagy anyagi okok miatt erős hátránnyal induló fiatalok erkölcsi, műveltségi és gazdasági felemelését tekintette fő feladatának. (Tegyük hozzá: a beteg nacionalizmussal, a náci és a bolsevik ideológiával egyaránt szemben állva.) Tevékenységének egyik gyümölcse a népfőiskolák egész sora, melyeket „a dánok Széchenyije", Nikolaj Grundtvig evangélikus lelkész – később püspök – példája nyomán hoztak létre Magyarországon. A második bécsi döntést követően a KALOT működése Észak-Erdélyre is kiterjedt, és Teleki Pál miniszterelnök szándékával összhangban csakhamar megkezdte működését a Csíksomlyói Székely Népfőiskola.
Az elméleti és gyakorlati oktatást-nevelést – a hitbéli vagy gazdasági ismeretektől az egészségügyi vagy épp (nép)művészeti tudásig – egyaránt biztosító erdélyi intézmény története a szakirodalomban eddig csak az említés szintjén jelent meg, ráadásul tévesztésekkel terhelten. Ezért is szánta rá magát Cseke Péter kolozsvári egyetemi tanár, hogy pótolja a hiányt: így született meg az a kis kötet, amelyben az ő tanulmánya mellett Burus János csíkszeredai tanár által gyűjtött és gondozott emlékezések és dokumentumok is megjelentek.
A könyvben olvashatunk nagynevű és kevésbé ismert személyiségekről, akik egymást segítve végezték el a léleképítés munkájának nekik jutó részét. A szerzők többek közt felidézik a KALOT atyja, Kerkai Jenő jezsuita, az iskola létrehozását vállaló igazgató, Magyar Ferenc (az Új Ember későbbi főszerkesztője), a somlyói ház tervezésével megbízott Kós Károly, a népi faragókat tanító Szervátiusz Jenő vagy a néptánckincs gyűjtőjeként és oktatójaként egyaránt maradandót alkotó Molnár István alakját, de felbukkannak a népfőiskolák ügyét – esetenként csak elméletben – támogató népi írók is.
Bepillantást nyerhetünk abba is, hogy a népfőiskola mit jelentett azok számára, akik gyarapodó életükhöz kaptak korábban nem is remélt segítséget általa. Fájdalmas tény, hogy a világháború és a kommunista diktatúra rombolása miatt a faluvezetésre, közművelődés-szervezésre felkészítő és a népi alkotótehetségek kibontakozását egyaránt támogató intézmény története megszakadt, ahogy míves épületét sem sikerült befejezni. Tanulságok sorát tárja elénk e kis könyv. Tanuljunk hát belőle.
(Cseke Péter – Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola, Hungarovox Kiadó, Budapest, 2013) Új Ember (Budapest)

Elballagtak a váradi PKE végzősei
Az istentiszteleten Hermán M. János lelkipásztor a példamutatás, a felebaráti szeretet fontosságára és az értékhanyatlás veszélyeire hívta fel az ünneplők figyelmét. „De te maradj meg azokban, amiket tanultál, és amik reád bízattak” – üzente az alapigével a Sulyok István Teológiai Tudományok Intézetének most nyugdíjba vonuló igazgatója, amelyhez bátorításként hozzátette, hogy a pályakezdés nehézségeivel szembesülve se feledjék, hogy „hatalommal vannak felruházva”, „a mandátumot Istentől kapták”.
Az egyetemi lelkész Ráksi Lajos köszöntése után János Szabolcs, a tanintézet rektora értékelte az évet. „Ilyenkor egy pillanatra megállhatunk, visszanézhetünk a mögöttünk álló küzdelmes éveknek, és örülhetünk az elért eredményeknek” – fogalmazta meg, emlékeztetve arra, hogy a PKE magas színvonalát a hazai és a nemzetközi vizsgálóbizottság is elismerte, Erasmus-kártyájuk elfogadásával pedig további hat évig biztosított a nemzetközi jelenlétük.
A rektor azonban a legfontosabbnak azt tartja, hogy mindkét jelentés boldog és elkötelezett hallgatókról számolt be. Szerinte ez az egyik legnagyobb elismerés, ebből építkezhetnek tovább, mert a jót lehet fokozni, erősségeik és hiányosságaik ismeretében újabb kihívásokat tűzhetnek maguk elé. „A legnagyobb kihívás az, hogy ismerjük meg magunkat” – mutatott rá János Szabolcs, aki sok sikert és helytállást kívánt a végzősöknek. Az ünnepélyes évzáró végén érdemokleveleket osztottak ki a legeredményesebb végzősöknek.
Vásárhelyi-Nyemec Réka. Krónika (Kolozsvár)

Nevelők dicsérete
Évfordulós megemlékezéseken egyre gyakrabban esik szó az alkotók barátairól, szerelmeiről, evés-ivási szokásaikról – ilyen időket élünk, bulvárosodással próbáljuk visszaszerezni a rohamosan fogyó olvasótábort.
Az alkotók életébe való kukkolás kétségtelenül több embert érdekel, mint egy eposz vagy akár egy régies veretű vers elolvasása, az viszont, hogy kedvencnek mondott szerzőink szerelmeinek névsora hány M vagy Z betűs nevet tartalmaz, a korabeli étel- és itallapok milyen árakat sorakoztattak fel, s ezekből mennyit engedett törzsvendégeinek a főpincér – semmiképpen sem jelent irodalmi jártasságot.
Ám sajnos a divat ezen a téren is kegyetlenül diktál, kijátszása mégis érdekes kihívást jelenthet – ezzel próbálkoznék most én is, Balassi Bálint születésének és halálának évfordulója (1554–1594), valamint Zrínyi Miklós halálának évfordulója (1620–1664) kapcsán.
Nem mintha életük nem bővelkedett volna érdekes, időnként egyenesen pletykákba illő epizódokkal, mégis szívesebben emlékszem meg nevelőikről, Bornemisza Péterről és Pázmány Péterről (képünkön), mindenekelőtt olyan szempontból, hogy szellemileg milyen hatással lehettek tanítványaik világképének, kifejezési módjának kialakulására. Bornemisza Péter (1535–1584) prédikátor volt, de talán helyesebb volna, ha vándorprédikátort mondanék, hiszen az új hit igéi számára naponta kérdéses volt, hogy akad-e hely a meghallgatásukra.
Épp ennek az állandó úton levésnek köszönhető, hogy a 16. században a különböző tájnyelvek szó és különösen magánhangzó-használatának elegyéből kezdődött meg a magyar irodalmi nyelv kialakulása: a prédikátorok rákényszerültek a maguk szülőhelyének dialektusa mellett majdnem mindenik más tájegységét is ismerni és használni a könnyebb érthetőség végett.
Van Bornemiszának egy verse, az 1555 táján írott Siralmas énnéköm…, ami nemcsak a Mohács utáni ország állapotát megörökítő egyik legelső hazafias vers, de tetten érhető benne az épp alakuló egységes nyelvhasználat is – egymást váltva az űzés-őzés, ézés-ízés, ezés-özés változata.
„Siralmas énnéköm tetűled megválnom, / Áldott Magyarország, tőled eltávoznom. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Az Felföldet bírják az kevély nímötök, / Szerémségöt bírják az fene törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Engömet kergetnek az kevély némötök, / Engem környűlvettek az pogán törökök. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Legyön istenhozzád áldott Magyarország, / Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom! // Ez éneköt szörzék jó Husztnak várában, / Bornemisza Pétör az ő víg kedvében. / Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!”
Huszt felvidéki vár volt, Bécsből nézve egy kőhajításnyira állt Zólyom várától, ahol a vers feltehető keletkezése előtt egy évvel a gróf Balassagyarmati Balassi családban fiúgyermek született, Bálint. A későbbi költő. Aki mellé minden bizonnyal szívesen fogadta fel nevelőül a prédikátort, amikor a szomszéd Husztról esetleg „átugrott” az ő várukba.
Nem tudjuk pontosan, mire is nevelte a kis Bálintot, megmutatta-e neki a versét vagy csak szóban beszélt a szétszakadt ország miatti fájdalmáról, de amikor Balassi úgy dönt, hogy az egri végvárból ismét Lengyelországba megy szerencsét próbálni az erdélyi származású Báthori István király udvarába, a Bornemiszáéhoz nagyon hasonló hangvételű versben búcsúzik az országától, az egri vitézektől és asszonyoktól, legvégül pedig a versírás szenvedélyétől.
„Ó én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki kereszténységnek viseled paizsát, / Viselsz pogány vérrel festett éles szablát, / Vitézlő oskola, immár Isten hozzád! // Egriek, vitézek, végeknek tüköri, / Kiknek vitézségét minden föld beszéli, / Régi vitézséghez dolgotokot veti, / Istennek ajánlva legyetek immár ti! //(…)
Igaz atyámfia s meghitt jó barátim, / Kiknél nyilván vadnak keserves bánatim, / Ti jutván eszemben hullnak sok könyveim, / Már Isten hozzátok, jó vitéz rokonim! // Ti is angyalképet mutató szép szűzek, / És szemmel öldöklő örvendetes menyek, / Kik hol vesztettetek s hol élesztettetek, / Isten s jó szerelem maradjon veletek! // (…) Ti penig szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nekem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.”
(Az utolsó szakasszal kapcsolatos érdekesség, hogy pontosan nem tudjuk, égetett-e el verseket Balassi, s ha igen, mennyit, vagy „igaz atyjafiára”, Rimay Jánosra hagyta ezt a feladatot, aki a könnyen kiadható úgynevezett istenes verseken kívül megmentette az utókor számára az akkoriban pogány témának számító szerelmes, illetve vitézi verseket. Négyszáz évnél is több idő távlatából ismételt köszönet neki ezért a hősies versmentésért!)
Nem bizonyítható, de nem is zárható ki, hogy Bornemisza hatása rejlik Balassi írói tevékenységének egy másik vetületében, a fordításban, helyesebben magyarításban: első magyar nyelvű színdarabként tartjuk számon Bornemisza Péter 1558-ban keletkezett munkáját, Szophoklész Élektrájának átdolgozását. Bornemisza a magyarításnak azt a címet adja, hogy Tragoedia magyar nyelven. Electra.
Változtatásainak lényege Aigisztosz (az ő szövegében Aegisthus) alakjának az eredetihez képest sokkal zsarnokabb volta, illetve a mai sztárfordítóknak is dicséretére váló „húzása”, hogy az antik darabok gyakran főszereplő kórusát egyetlen szereplőre csökkenti, akit Chorusnak nevezve, vénasszonyként tüntet fel a szereplők között. Balassi „drámaírói” tevékenysége kimerül a – feltehetőleg Boccaccio-elbeszélésből ihletődött – kettős szerelmi történetben: „Thirsisnek Angelicával, Sylvanusnak Galatheával való szerelmekrül” – Szép magyar comédia címen.
Tulajdonképpen a Losonczy Annát visszahódítani akaró intenzív udvarlás idején írta, mintegy kiegészítőül a Júlia-ciklus szenvedélyes versei mellé. Bevallottan „az erdéli nagyságos és nemes asszonyoknak mint jóakaró asszonyinak holtig való szolgálatját ajánlja”, az ajánlás bevezető passzusa pedig fontos kultúrtörténeti adat arról, hogy a 16. század második felében mennyire volt fontos a magyar nemesi közművelődésben a költészet szeretete.
„Egynéhány ok kényszerít reá, hogy kegyelmeteknek ajánllam ez Comediát. Egyik ez, hogy magamnak is kedvet találnék vele, más meg ez, hogy látom, hogy mind ott benn Erdélben s mind itt kinn Magyarországban az versszerzést igen elővették, és közdologá is tötték, kit nem gondoltak akármi héjával essék, csak őnekik tessék és az versek fejében mehessenek ki az hasomló bötűk.”
A továbbiakban versírásra buzdítja a fiatalembereket, a hölgyeket pedig a szerzemények buzgó olvasására, a következőképpen fejezve be: „Isten éltesse Kegyelmeteket és adjon oly kedvest szerelmest, kinek úgy örülhessen Kegyelmetek mint az fülemilék az tavaszi időnek, kiknek gyönyörű éneklésekkel kikeletkor minden hegyek, völgyek, berkek széllel mindenütt zöngenek. Kegyelmeteknek míg él, örömest szolgál Julia rabja N N”
Pázmány Péter (1570–1637) bíboros, a magyar ellenreformáció vezéralakja, a barokk próza kiemelkedő egyénisége. Írásai nem a szó szoros értelmében vett irodalmi alkotások, hanem prédikációinak gyűjteménye. Beszédeinek érvelése, okfejtése világos, logikus, gyakran használ klasszikus idézeteket (leginkább talán Senecától), de a könnyebb érthetőségért népi fordulatokat, szólásokat, adomákat is.
Szövegei négyszáz év távlatából is tökéletesen világosak és meggyőzőek. Példaként egy passzust idéznék Az urak és szolgák tisztiről szóló prédikációjából.
„Úgy rendelte Isten az embereknek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák és ne találkozzék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek s ne vehessen egyebektül. Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyek volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék, mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyernének. Ha pedig gazdagok nem lennének, nem vehetnék hasznát a szegények mesterségeknek.
Azért noha a gazdagoknak nagyobb szükségek van a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a barom tartásban fáradnak, ruhákat, házakat, ételeket, italokat készítenek, föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak és pénzzé verik. Egyszóval a gazdagoknak semmijek se volna, ha a szegényektől nem volna: de azért a szegények sem lehetnek el a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna, min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktul? Ki hozna bé hazánkba idegen marhákat, mellyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktul, ha minnyájan béresek és kapások volnánk?”
Zrínyi Miklós hatéves, amikor árván marad, édesapja, gróf Zrínyi György halála előtt fiainak, Miklósnak és Péternek a nevelését jelképesen az osztrák császárra bízta, II. Ferdinand pedig Pázmány Pétert kéri fel ennek a feladatnak az ellátására. Akárcsak Bornemisza és Balassi esetében, nincsenek arra konkrét adataink, hogy mire, milyen módszerrel nevelte-oktatta Pázmány a „tanítványát”.
Csak feltételezhetjük, hogy mély katolikus szellemben tette – nem véletlen tehát a szigetvári hős dédapának, majd később az eposzíró hadvezér-költő utódnak is a mellékneve: athleta Christi, Krisztus bajnoka. Pázmány világos okfejtése, szabatos fogalmazása is hatással lehetett Zrínyire mindenekelőtt a katonai-politikai értekezéseinek megírásakor. Az török áfium ellen való orvosság című traktátusában mondja ki először félreérthetetlenül, hogy a maga korában már nem a török, hanem az osztrák a magyarság elsődleges veszélyeztetője.
„Hanem szóljunk in genere (általában) az német nemzetrül és az imperiumról. Azért azt tudjuk-e, hogy a német nemzet maga veszedelmével megcserélje a békességet és boldogságot, melyben otthon vagyon? azt tudjuk-e, hogy a magyar névnek oly obligatusa (lekötelezettje), hogy egy ilyen nagy bestiával, mint a török, kockára vesse a maga securitását? hogy elfelejtette a régi hunnusoknak Attilával és azután is más magyaroknak Németországban való rablását és pusztítását? hogy kévánja a magyaroknak ismég oly talpraállását, akitül azután is tartani kelljen? hogy a mi kegyelmes urunknak is, az császárnak, szeressenek annyi hatalmát és accesióját (növekedését) látni, kitül a magok libertását (szabadságát ) azután félteni kelljen magoknak?
És ha szintén ad is segítséget, azmint elhiszem, hogy ad is valamit, hogy az vagy derekas legyen vagy continuálandó (folyton tartó), hogy az elegendő lészen megmaradásunkra, hogy az a mi nehézségünk nélkül lészen, hogy az ha nyér mit, magának ne akarja tartani azt, hogy az in tempore (kellő időben) legyen, akit rákháton mondanak a magyarok hogy jár: – alig hihetem.”
Nem ritka téma manapság sem azt feszegetni, hogy tulajdonképpen mi is jár előbb, egy valaha várható esemény megfogalmazása, kimondása vagy inkább a már levegőben lévő esemény előérzete. Példákat lehet mindkét lehetőségre találni, a Zrínyi családdal kapcsolatban idevágóan annyit, hogy Zrínyi megfogalmazza és leírja a fentieket (halálával kapcsolatban ezért is emlegetik máig a bécsi udvar beavatkozását is), öccse, Péter részt vesz a Nádasdy–Frangepán osztrákellenes nemesi zendülésben, ki is végzik emiatt, Zrínyi Péter lánya pedig, Zrínyi Ilona I. Rákóczi Ferenc, majd Thököly Imre felesége és II. Rákóczi Ferenc édesanyja. Ennyire rövid utat kellett a vérvonalnak megtennie a felismeréstől a szabadságharcig.
Végezetül Zrínyi halálával kapcsolatban visszakanyarodnék Pázmányhoz, akiről említettem az ízes szófordulatok, sőt adomák gyakori alkalmazását beszédeiben. A fiatal erdélyi nemes, Bethlen Miklós a kor szokásai szerint az élet dolgaiban való jártasságot tanulandó egy idősebb, tekintélyesebb nemes, ez esetben Zrínyi udvarában vendégeskedett, jelen volt az ominózus vadászaton, és a baleset pontos leírását mint szemtanútól első kézből tőle tudjuk.
Útban a vadászatra „egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, talán cygnea cantiója (hattyúdala) helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt, találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék ennél is rosszabbul.
Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig, s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica (alkalmazd) Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.”
Eljátszhatunk a gondolattal, hogy talán épp Pázmánytól hallotta ezt az adomát, akkor eszébe jutott, és mielőtt a kör bezárult volna, akaratlanul hagyományozta – Bethlen révén – az utókorra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Háromszéki kalauz (A Dél-Hargita gerince 6.)
A Kakukkhegyről délkeleti irányba vezető kék sáv főgerincjelzés áthalad Aladár pusztáján (A), majd az 1423 m magas Kapushegy felé veszi irányát (ez már Hargita megye). Déli részén van Mitács pusztája, ahol nyári szállás, olykor esztena található. Itt halad át az Erdővidéket Alcsíkkal összekötő régi Mitácsi ú.
Feltételezzük, hogy még a rómaiak korában ismert volt. Az 1210 m magas Mitács-tetőt ún. mitácsi típusú, fekete színű bazaltos andezitek építik fel. A hegy nyugati oldalán ered a Kis- és Nagyfenyős-patak. Az előbbinek völgyében fakad a Buzgó-borvíz (1.), az utóbbiban a Kisfenyősi forrás (1/A), közelében jól hallható a szén-dioxid-feltörés. A Mitácsi úton a Gyöngyerdőn át, majd a Likaton Nagy-, illetve Kisbaconba érünk. Erre a területre esik a Györkovács-patak felső része, ahol a két Györkovácsloki borvízforrás található (2. és 3.), valamint az Elek Apó feredője néven ismert langyos borvizes fürdőmedence, amelyet a nagy meseíró is használt nyári szénatakarások idején. A Kövespatak völgyében két borvízforrás tör fel: a Balló-borvíz (4.) és Zöld Pál borvize (5.). A Mitács déli folytatásában húzódik Jáhoros pusztája, ahonnan tiszta időben látni lehet egész Erdővidéket. Az innen, majd a Nagy-Piliske lábától eredő Súgó- és Kégyós-patak völgyében számtalan savanyúvízforrás buzog fel: Magyarósi (6.), Pihenői (7.) és Muhási vizek (8.), a Kégyósban a Fenyőorri (9.), Veress Dezső borvize (10.), Vadasajji (11.) és a híres Rezesi borvízforrás (12.). A Nagy-Piliske tetejéről a kék sáv jelzést és a Bányász-patak völgyét követve a tusnádfürdői vasútállomásra érünk.
A gerincjelzés tovább a Nagymező hegyi legelőre tart, ahol nyári szállás, esztena és a Bőforrás vize várja a kirándulót. ,,A Piliske a hegyek óriása – írja Benedek Elek – az ő tetején látszik legtovább egy-egy havas foltocska, amikor már rég itt a jó meleg nyár, s madarak, kaszás legények, takaróleányok énekétől hangos az erdő.” Piliske vidékén, akárcsak Bodvajban, fennáll a viperaveszély. A főgerincjelzést követve Uzonkafürdőre juthatunk (2–3 óra). A Kis-Piliske déli lejtőjén ered a sepsibükszádi vasútállomás felé tartó Fenyős és Somkő-patak. Menetidő 1 óra.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kovács: „Bogdan Diaconu döntse el, az RMDSZ partner vagy ellenség?”
,,Az RMDSZ nem szokott jelentéktelen politikusok lázálmaira, légből kapott hamis állításaira reagálni, most azonban kivételt kell tennünk, hiszen Bogdan Diaconu PSD-s parlamenti képviselő újabb képtelenségeit nem lehet szó nélkül hagyni” – fogalmazott szreda délben Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára azzal a nyilatkozattal kapcsolatban, amely szerint a szociáldemokrata politikus zsarolással vádolja a Szövetséget, amiért felemelték szavukat a kormánykoalíciós partner párt képviselőjének magyarellenes törvénykezdeményezései ellen.
,,Nem hallgathatunk akkor, amikor az egész magyarságot járatják le, amikor minket hátrányosan érintő szabályozásokat készítenek elő és megpróbálnak megfélemlíteni minket. A nacionalista szólamok puffogtatása sajnos még mindig nem ment ki a divatból, bár tudjuk azt is, hogy Diaconunál nagyobb kaliberű szélsőséges politikusok is eltűntek már a süllyesztőben” – hangsúlyozta a főtitkár.
Kovács Péter rámutatott: Bogdan Diaconu félelmeivel ellentétben senki nem akarja őt elhallgattatni, és ami még fontosabb, nem vonja senki kétségbe Románia egységét. Mindez csak egy olyan politikus fejében fordulhat meg, aki minden mondatában büntetni, betiltani, feljelenteni akar.
A Szövetség főtitkára szerint a képviselő parlamenti tevékenységének egészét az teszi ki, hogy szenvedélyesen sokat foglalkozik a magyarokkal: életünket megkeserítő intézkedéseket terjeszt elő és kifogásol minden magyar kezdeményezést.
,,Nagy tüske volt szemében a Székelyek Nagy Menetelése, a magyar szimbólumok hivatali használata, mint ahogyan az is, hogy 2010-ben Markó Béla, akkori miniszterelnök-helyettes magyarul folyatott hivatali levelezést. Számtalanszor ki akarta tiltani a Szövetséget a kormányból, az Európai Parlamentből, fel akarta oszlatni a romániai magyar pártokat és legújabban a területi autonómiát támogató tüntetéseket is”– sorolta Kovács Péter, majd hozzátette: Bogdan Diaconu és pártja el kell döntse, hogy az RMDSZ kormánykoalíciós partner vagy ellenség. maszol.ro

Kuszálik Péter: Semjén Zsolt nyakkendője
– Az internetet szidhatod, de nélküle már nincs élet – mondta Öcsike egy alkalommal, s ebben igazat kellett adnom neki. Bizony mondom néktek, nagy igazság vagyon az ő szavaiban, miként ezt az alábbi eset is példázza.
Beírtam a címbeli három szót, néhány tizedmásodperc alatt egy biztos és 69.999 bizonytalan találatot jelzett a gugli keresője. Máris idézem: »„A magyarság olyan gazdagság hordozója, amit csak mi, magyarok adhatunk át az egyetemes világörökségnek” – vette át a szót Semjén Zsolt, aki pöttyös nyakkendőjében beszélt a magyarság küldetéstudatáról, a történelmi sorsközösség jelentőségéről, a külhoni magyarok iránt érzett felelősségtudatról. Szerinte a most megjelent hang- és képanyag valódi nemzetegyesítés, hiszen legyünk akár határon innen, vagy határon túl, ha lejátsszák a himnuszt, mindenütt ugyanazok a dallamok csendülnek majd fel.« (Origo, 2013. január 22.) Az éleselméjűség spontán megnyilatkozása, nem egyéb. Ha a Himnusz és a Szózat van a lemezen, akkor arról soha sem fog a kis Vuk indulója fölharsanni.
Arról nem ír az utóbbi időben egyebekért is idézett forrás (bezzeg a nyakkendőről igen!), hogy e szöveget a ’saját kútfejéből merítette’ – ahogy a magyartanárnőnk szokta mondani –, vagy papírról olvasta. Az ominózus mondat egy családias jellegű ünnepségen hangzott el, az Országgyűlés kupolatermében, ahol külhoni magyar kisiskolásoknak adták át az ’új’ Himnuszt tartalmazó CD-ket és DVD-ket. (Ti. a Himnusz és a Szózat zenéjét meg kellett szelídíteni, hogy a köznép is énekelhesse, ne csak az okleveles énekesek.) A szöveghez mellékelt képen fehér blúzos kislányok veszik át a mosolygó miniszterelnök-helyettestől az ajándékokat. Kék nyakkendőjén férfikörömnyi sárga pöttyök vannak.
Elgondolkoztam a világ dolgain. Harminc törzskönyvezett, szép mosolyú kisiskolást összegyűjtenek valahonnan, buszra ültetik őket (számolj hozzá gyermekenként egy-egy közjegyző előtt tett nyilatkozatot, hogy szülők helyett a tanító nénivel is utazhatnak), s elviszik őket az Országházba, hogy a min.el.-hely. úrral lefényképeződjenek. Drága fénykép volt, de megérte. Nagymama korukban lesz majd mit mutogatni az unokáknak.
Nem irigylem Semjén Zsoltot. Sem a státusáért, sem az ebből eredő megfelelési kényszerért, amelynek a nap tizenhat ébrenléti órájában eleget kell tennie. Állandóan frászolnia kell, hogy gonosz firkászok kiforgatják a szavait, vagy silány kommentelők céltáblájává válik. Vajon ki lehetett az a semmirekellő, aki Tömjén Zsótinak gúnyolja a Magyar kormány második emberét, aki nemcsak min.el.-hely., hanem nemzetpolitikáért felelős tárcanélküli miniszter, akit a minap erősített meg tisztségében a kormány első embere, mintegy elismeréseként annak az odaadásnak, amellyel az előző négy évben végezte a munkáját?
A civil életben van ám neki egy másik jelentős funkciója is, ő az Országos Magyar Vadászati Védegylet elnöke is. Ebben a tisztségében rá vár a megtisztelő feladat, hogy megvédje a baloldali sajtóhiénák sunyi támadásaitól Lázár János országos magyar vadászt, a kormány másik oszlopos tagját, aki kétezer darab, határon túli fácán életére alkuszik, ezzel is kímélve a magyar fácánokat.
Védegyleti elnökként igen kackiásan üli meg a lovat, erről Kézdivásárhely népe – és a Duna tévé kismilló nézője, Sydneytől Torontóig és Backamadarastól Kunmadarasig – két alkalommal is meggyőződhetett. Akkor nem figyeltem arra, hogy volt-e rajta nyakkendő és milyen, de azt tudom, hogy az utóbbi időben ismét elővette az egyik kedvencét, amelyet korábban gyakorta láttam rajta. Szent István napi körmenetben, a kormány beiktatásakor, választási győzelmek idején előszeretettel hordja azt a fekete-sárga csíkos nyakkendőt, amelyet egy aradi megemlékezésen láttam rajta először, talán három vagy négy esztendeje. Aradra általában október hatodikán jön el a magyar kormány néhány jeles tagja, amikor is az elbukott forradalom és szabadságharc vértanúira emlékezik a magyarság. Nagy tapló kell legyen valaki, hogy a császári színekkel csíkozott nyakkendővel menjen el egy olyan helyre, ahol a császári önkény halottaira emlékeznek. Bocsánat, nem tapló, hanem a magyar kormány második embere. maszol.ro

Szabadság, igazságosság, méltányosság
A politikai berendezkedés alapgondolata és a kivitelezés gyakran ellentétben áll egymással. Ma is hallani olyan kijelentéseket, hogy a kommunizmus szép elképzelés volt, csak elrontották a gyakorlatba ültetését. Holott erről szó sincs. Ha volt a kommunista ideológiának valamiféle valóságmagja, valamiféle pozitív mondanivalója, akkor az a kapitalizmus kritikája volt. Viszont mindaz, amit köré épített, a dialektikus materializmus, az osztályharcelmélet, a proletárdiktatúra, az osztály nélküli társadalom, a kommunista párt, mint a társadalom élcsapata, a proletár-internacionalizmus mind papírszagú tévképzet, tömeggyilkosságba vezető messianisztikus társadalommérnökség.
Oldalak és gondolatok
Más a helyzet az egyébként oly sokat és joggal bírált angolszász típusú liberál-konzervatív demokráciával. Sokan a liberalizmust és a konzervativizmust egymással szögesen ellentétes elméletekként tartják számon, holott gyökereik a történeti alkotmánnyal rendelkező országokban, mint Nagy Britannia és Magyarország, bizonyos mértékig összefonódnak. A ma már a konzervativizmus apostolaként idézett Edmund Burke nem a tory, hanem a whig párt politikusa volt, de politológus legyen a talpán, aki Széchenyi István vagy Tisza István életművét – amelyben konzervatív és liberális elemek egyaránt megtalálhatók – be tudná sorolni egyik vagy másik „oldalra”. Az a liberál-konzervatív alapgondolat, hogy mindenki szabadsága addig tart, míg nem sérti a másikét, a társadalomelmélet legemberibb, leginkább élhető államrendezkedést ígérő tézise. Levezethető belőle egy olyan állami struktúra és politikai gyakorlat, amely közel optimálisan elegyíti az állami korlátozás és az egyéni szabadság látszólag szembefutó, a valóságban egymást feltételező elvének alkalmazását. Csak az állam biztosíthatja, hogy senki ne terjeszkedhessen saját szabadságának határain túl, és ezt csakis a legitim kényszer monopóliumán keresztül teheti. Állami kényszer nélkül nincs szabadság, csak anarchia. Ami bizony káosz, s nem „hatalom nélküli rend”, mint hirdeti némely, a valóságtól elrugaszkodott széplélek az anarchista társadalomfilozófusoktól a Tankcsapda nevű punkrock zenekarig.
Az utóbbi időben Európában a magát balra soroló politikai tábor egyre közelebb van ahhoz, hogy megszerezze a közvélemény alakításának monopóliumát. A demokrácia és az egyéni szabadság jelszavával törekszik felszámolni a hagyományokat, a nemzeteket, kultiválja a devianciákat, tesz élhetetlenné egyes vidékeket és régiókat a „liberális büntetőjog-politikával”, amely a humanizmus jegyében visszaengedi a társadalomba az antiszociális bűnözőket. A jéghegy csúcsa az a tézis, hogy „a tényleges életfogytiglan embertelen”, ezért alkalmazhatatlan az unióban. Az netán emberi, igazságos és méltányos, hogy lehetőséget adunk többszörös gyilkosoknak újabb gyilkolásra?
Mindez azonban nem jelenti hogy rossz lenne az alapgondolat.
Lopakodó ceauşizmus
Azokban az államokban, ahol a demokráciát importálták, s az nem alakult ki szervesen, mint például a Bukarest hatalma alatt álló területeken, ellenkező irányú túlzásokat tapasztalhatunk. A román közgondolkodásnak soha nem volt alapja a kölcsönös méltányosság, egymás szabadságának kölcsönös tisztelete. Erre vezethető vissza, hogy a román politikusok szemrebbenés nélkül képesek azt állítani, hogy a kisebbségek jogainak érvényesülése sértené a többség jogait, hogy újra és újra olyan javaslatokkal állnak elő, amelyek egyszerre sértik az egyetemes méltányosság elvét, az emberi jogokat és a román alkotmányt. És erre vezethető vissza az is, hogy az éppen kormányzó elit eszközként használja az elvileg politikailag semleges államapparátust saját hatalmi érdekeinek megfelelően, legyen szó a bíróságokról – legismertebb, legkirívóbb a Mikó-ügy, de hosszan lehet sorolni azon eseteket a Batthyaneumtól a temesvári Magyar Házig, amikor a jogos tulajdonosok egyáltalán nem kerülhettek birtokba – vagy a rendőrségről. Bár a rendőrség a kormány irányítása alatt működik, míg a bíróság elvileg a kormánytól független hatalmi ágként, azért vérlázító, hogy rendőröket küldenek egyszerű emberek nyakára azzal az ürüggyel, hogy magyar emberek feljelentése alapján járnak el. Zargatják a békés polgárokat, kihallgatják őket arról, hogy aláírták vagy sem egy politikai párt támogatói ívét. A székely zászlók elleni hadjáratot, a román zászló kitűzésének kierőszakolását színmagyar területeken, a román himnusz iskolákba való napi elénekeltetésének tervezett gyakorlatát elnézve, vagy azt a javaslatot, amely büntetné a területi autonómia követelésének képviseletét és népszerűsítését, azt láthatjuk, hogy a diktátor kivégzése után negyed évszázaddal a közgondolkodás demokratikus deficitjére visszavezethető lopakodó ceauşizmussal van dolgunk.
Jól szeretni
Az állam a maga etnosoviniszta ideológiáját akarja ráerőszakolni más nemzetiségű, más érzésű polgáraira. Nyilvánvaló, attól nem fogja a székely ember jobban szeretni Romániát, ha gyermekei naponta éneklik a román himnuszt, vagy a magyarok által felépített, évszázadokon át megvédett, ma is zömmel magyarok által lakott városokban román zászló leng az állami épületeken. A cél a megalázás: szimbolikus síkon megmutatni nekünk, hogy ki az úr a csellel, fondorlattal általuk megszerzett hazában.
Erre többféle reakció lehetséges magyar oldalról, tapasztalunk is gyakorlatban többféle választ. Van, aki a lassan évszázados megaláztatásba belefáradva fásultan rálegyint, akadnak, akik a Stockholm-szindróma mentén az elnyomókkal azonosulnak. Azt magyarázzák saját véreiknek, hogy nem is olyan rossz itt nekünk, hogy az összmagyar gondolat abszurdum, hogy minden erdélyi magyar román is egy kicsit, hogy legyünk érzés szintjén is lojális állampolgárok, s szurkoljunk a román csapatnak – lásd például Parászka Boróka, Pap Szilárd István vagy Bíró Zoltán politikai publicisztikáit. Vannak, akik kormányról legitimálják e politikát, némi, elektorális okokból kötelező morgás és erőtlen tiltakozás mellett, s persze vannak, akik szerény eszközeikkel felveszik a harcot eme embertelen és demokráciaellenes politikai gyakorlattal.
Nem kétséges, hogy e magatartásformák közül melyik az, amely az egyetemes igazságosság, méltányosság, kölcsönös szabadságtisztelet elvi alapján áll.
Borbély Zsolt Attila. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az egykori Székelyudvarhely: Szabó Dezső emlékezete
Négy évet tanított Udvarhelyen a vegyes megítélésű tanárember. Befutballozta Ady Endrét a kisvárosba „Minden magyar felelős minden magyarért" – többek között ezt az idézetet köszönhetjük Az elsodort falu szerzőjének, aki agilis élete alatt több politikai és irodalmi irányzathoz egyszerre tartozott, illetve nem.
Az irodalomtudomány és a történelem vegyes képet fest róla, tartották egyszerre antiszemitának és antifasisztának is.
Nem célunk ítélkezni, csupán röviden bemutatni azt, hogy milyen hatással lehetett Szabó Dezső az első világháború előtti években Székelyudvarhelyre. 1909-től ugyanis négy évet itt élt és dolgozott tanárként. Kolozsvártól Udvarhelyig
135 évvel ezelőtt, 1879. június 10-én született a huszadik század első felének egyik legellentmondásosabb, vegyes megítélésű magyar prózaírója. Szabó Dezső Kolozsváron, a Felsőszén utcában jött a világra, elég szegény családban. A református gimnáziumban érettségizett, majd Budapestre került egyetemre.
Nyelvésznek készült, nagy reménységet láttak benne, de izgága és ellentmondásos természete mind tovább és tovább sodorta, így került 1909 őszén a székelyudvarhelyi Állami Főreáliskolába.
Szabó Dezső magyar-francia szakos tanár volt, és igen magas szinten bírta a francia nyelvet, többször járt Párizsban, illetve személyesen ismerte a budapesti, akkori nagy magyar írókat, költőket, újságírókat, Udvarhelyről is gyakran vonatozott Pestre.
„...én aztán messzebb áradtam"
Ami a Székelyudvarhelyen való négyéves tanárkodását illeti, a legtöbbet az Életeim című önéletrajzából tudhatunk meg – nyilván, kortársai teljesen más képet festenének az ifjú tanárról.
Harminc éves volt, amikor Udvarhelyre került, és enyhén szólva nem volt egy visszahúzódó, csendes típus. Igazi bohém, nagyvilági embernek számított akkoriban: a csendes kisvároska lakói nem feltétlenül fogadták el a mindig elegáns, drága ruhákban járó, mulatozó, szőke, göndör sörényű „tanárurat". „Székelyudvarhely! Székelyudvarhely! Kicsike székely városka, apró emberfészek, melyben az oda száműzött nagy madár négy évig verdesett fiatal szárnyaival, ahol már lemondott a szabadulás lehetőségéről, a végtelen horizontok hívásáról: azután, hogy otthagyhattalak, milyen kedvessé otthonosultál az emlékemben! (...)
A sétatér egyik oldalán folyt a Küküllő, mikor vize volt hozzá, ami nem mindig történt. (...) Ketten voltunk a kis város szertelenje, de én aztán messzibb áradtam." – írja városunkról és magáról.
Mint az írásból vastagon kitűnik, Szabó Dezsőnek egy kis egóért bizony nem kellett a szomszédba mennie. Magyarországi kortársai, irodalmi munkáinak kritikusainak visszaemlékezései szerint sem volt egy egyszerű eset.
Székelyudvarhelyi tartózkodásakor történt, hogy a középiskolai tanárok több megbecsülést követeltek az akkori minisztériumtól, s a tiltakozó levelet éppen ő fogalmazta meg, amiben többek között ez a híressé vált mondta is áll: „De meg kell gondolni, hogy a Himnuszt éhes hassal csak egy bizonyos ideig lehet énekelni."
A kiáltvány annyira jól sikerült, hogy maga Tisza István válaszolt rá, majd Szabó viszontválaszát a Nyugat hozta le 1911-ben. Egycsapásra ismert ember lett, holott szépirodalmat még nem nagyon írt – ezért persze fegyelmit kapott.
Dezső úrfi, a botrányhős
Nemcsak ezért: Szabó négyéves udvarhelyi tartózkodása alatt rengeteg olyan dolgot tett, ami – ahogy ő is leírja – nem feltétlenül felelt meg az akkori társadalmi normáknak. Az még igen, hogy harminc-harminckét éves fejjel 16-17 éves lányokat csábított el, aminek egyébként örültek is a lányok szülei, hogy szemük fénye „Dezső úrfival" jár.
Annak például nem nagyon, amikor a Kossuth utcán végigvonuló disznócsordát lakása ablaka alá (a Flórián-házban lakott) csődített úgy, hogy rohadt almákat engedett le az ablakból spárgán, és iszonyatos sivalkodást idézett elő.
Diákjai imádták: azon kívül, hogy kitűnő pedagógus volt, nagyon sokszor rendezett tivornyákat lakásán vagy „Cumó néninél" – a hölgy kocsmája valahol a mai Kossuth utca alsó részén lehetett.
A tanulókkal rendszeresen kirándult a környékre, de olyan is előfordult, hogy a lakásában tartott „bulin" a cigányzenekar háromszor húzta el a Marsellaise-t, amit az ablaka alá csődült tömeg is velük együtt énekelt. Máskor a trágyaszállító kocsisokba kötött bele a Kossuthban, vagy éppen az utca kirakatait összecserélgette alispán barátja vállain ülve.
Adyt ő focizta be Székelyudvarhelyre
A székelyudvarhelyi éveit leíró részek között Ady Endréről és a Szabó által nagyon lenézett pesti baráti társaságáról is ír: „Igen sokszor megjátszotta a teljesen elázott embert, csak hogy durvaságokat mondhasson a körülötte levőknek. Néha, megfelelő környezete kedvéért, adta a modern intellektuellt és beszélt agytrust-finomságokat. Ezt a pózát bírtam a legkevésébé.". Pedig Ady akkoriban modernnek számító költészetét nagyon szerette – mi sem bizonyítja ezt annál jobban, hogy Udvarhelyen, ahol akkoriban ki nem állhatták a költő verseit, ő ismertette meg diákjaival az Ady-verseket.
Sőt 1911-ben a megyeháza dísztermében, a mai Szent István-terem, egy nagyhatású, többórás előadást is tartott, amin megszerettette az udvarhelyiekkel Adyt, habár előzően többen is megfenyegették. Az előadás végén az összes akkor megjelent Ady-antológiát megvásárolták az udvarhelyiek. „Az öreg vármegyeházán mindent lehengerlő diadalt aratott az új költészet." – írja önélatrajzában, majd frappánsan jegyzi meg, hogy „befutballoztam Adyt és az új irodalmat a város figyelmébe és érdeklődésébe", aminek az lett az eredménye, hogy „Székelyudvarhelyen háromszor annyian járatják a Nyugatot , és ötször annyi Ady-kötetet adnak el, mint egész Kolozsvárt!"
1913-ban viszont váltani kényszerült: budapesti tartózkodása alatt egy újságból tudja meg, hogy áthelyezték Sümegre. Az Életeimben ilyen búcsúsorokat ír Udvarhelyről: „És ez a város, ahol olyan féktelenül unatkoztam, és féktelenül éltem, ahol mintegy új születés lázában gyötrődtem, és ahol sokszor éreztem nem egy halál szelét: a jó emlékezés csendes holdvilágába nyugszik lelkem távoli mezőin. Ez a levegő, ezek az arcok, ezek a vergődések és lázak is kellettek ahhoz, hogy felhangolják azt a zongorát, amelynek kiszálló dallamai később egy országnak voltak rajongása vagy dühe."
A tragikus vég
Szabó Dezső később, az első világháború után lett befutott író Az elsodort falu című regénnyel, utána folyamatosan jelentek meg munkái, illetve saját folyóirata is volt Lúdas Mátyás címmel.
1945. január 13-án halt meg Budapesten, a József körút 31. szám alatt – itt élt a város ostromakor, 65 évesen itt írta a befejezetlen önéletrajz utolsó, ránk maradt részeit.
Naponta ment le az óvóhelyre, éhezett – a feltételezések szerint legyengült, éhen halt, de olyan verzió is van, hogy valamilyen fertőző betegséget kapott el, és az ostromlott városban gyógyszer nem lévén, szervezete nem bírta ki a betegséget.
A ház lakói egy vendéglői szekrénybe tették tetemét és ott, a Rákóczi téren temették el tíz nap múlva. Négy évvel később kihantolták, és a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, síremléke ma is ott áll.
Az Életeim utolsó részeinek mintegy kétezer oldalnyi kézirata egy fekete táskában volt: a lakását feldúló katonák a lapok egy részét ablaktömésre és vécépapírként használták, szerencsére nagyrésze megmenekült, de teljes, cenzúrázatlan kiadása csak a rendszerváltás után jelenhetett meg.
Az udvarhelyi Flórián-ház falán (a Kossuth sarkán áll, ma a Romarta üzlet van a földszinten), egykori lakóhelyén, emléktábla őrzi emlékét, ezt 1999-ben helyezték el Katona Ádám tanár kezdeményezésére. A fém-dombormű alatt ez a felirat olvasható: „A XX. századi magyar irodalom klasszikusa, Szabó Dezső emlékére, aki 1909 ősze és 1913 nyara között Székelyudvarhelyen élt, tanított és küzdött az igazságért." Egykori iskolája ma neves tanárai között tartja számon, emlékezete írásaiban, köteteiben él. Még mielőtt valaki ítélkezne felette egy évszázad után, inkább olvasson bele a munkáiba – elképzelhető, hogy néha nem feltétlenül ért egyet az általa vallott elvekkel, de az is, hogy kiváló olvasmányélménnyel gazdagodik.
A Duna Televízió Száműzött magyar irodalom című műsorának Szabó Dezsőre vonatkozó részét itt lehet megtekinteni, illetve egy háromrészes portréfilm szintén megtekinthető a legnépszerűbb videómegosztón: első, második, harmadik rész.
Írásunkhoz felhasználtuk Szabó Dezső Életeim című kötetét, valamint Hermann Gusztáv Székelyudvarhely művelődéstörténete című munkáját, illetve más helytörténeti forrásanyagokat.
Katona Zoltán
uh.ro/kultúra. Erdély.ma

Nem koldulni, hanem követelni kell!
„Romániára nem hárul semmilyen nemzetközi egyezményből származó kötelezettség, amely szerint etnikai alapú területi autonómiát vagy bármilyen kollektív jogot kellene biztosítania a kisebbségeknek. A nemzetközi jog csupán a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogait szentesíti, amelyeket másokkal együtt is lehet gyakorolni” – olvasható a kormány közkapcsolatokért és kommunikációért felelős igazgatósága által kibocsátott okmányban, melyet a Marosvásárhelyen 2014. március 10-én elfogadott beadványra adott válaszként juttattak el a Székely Nemzeti Tanácshoz.
Ezt a kijelentést érdemes tüzetesebben elemezni, ugyanis nem csak a román hatalom irányunkba 94 éve megnyilvánuló cinizmusának és sorozatos szószegésének az ékes bizonyítéka, hanem a minket semmibe vevő magatartásának is.
Értelmezése során két dolog is kiderül:
1. Az ország jelenlegi irányítói, elődeikhez híven, nem csak az 1918-as Gyulafehérvári Nyilatkozatot szegik meg, melyben teljes nemzeti szabadságot és autonómiát ígérnek a románokkal együtt lakó népek számára, hanem az Erdélyt nekik ajándékozó trianoni békediktátum hasonló előírásokat tartalmazó cikkelyeit is.
2. Nem számíthatunk sem a jelenlegi, sem a leendő román kormányok jóindulatára, mert azok csak nyomásgyakorlás esetén hajlandók nekünk engedményeket tenni.
Mindezeket tekintetbe véve egyértelműen megállapíthatjuk, hogy szép szóval és józan érveléssel, úgy, ahogy eddig, a jövőben sem érhetünk el eredményt jogainkat illetően. Éppen ezért egyértelművé kell tenni nemzettársaink előtt, hogy előrehaladásra csak egységes, összehangolt, határozott és bátor lépések megtétele által leszünk képesek. A cél pedig a területi és kulturális autonómia elérése, mert nemzetként való megmaradásunknak és gazdasági talpra állásunknak jelenleg ez az egyetlen biztosítéka. Elérni viszont nem koldulva, hanem csak követelve lehet, oly hangosan, hogy az ne csak Bukarestben, hanem Brüsszelben is érthető legyen. Erre pedig az egymást követő nagygyűléseken és felvonulásokon kívül a polgári engedetlenség különböző formái a legalkalmasabbak, ha élünk az általuk nyújtotta lehetőségekkel.
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Besúgókról és besúgottakról Caragiale nyomán
Elkésett, de még így is indulatossá váló, személyes érintettségtől és feszültségektől terhes beszélgetést kezdeményezett a Kolozsvári Állami Magyar Színház a Ceauşescu-féle rendőrállam lehallgatóiról és lehallgatottjairól, a rendszer kiszolgálóiról és áldozatairól. A beszélgetés apropója a Tompa Gábor rendezte Leonida Gem Session című előadás volt, amely a Caragiale-szövegek mellett valós lehallgatási dokumentumokra is épít.
Az est meghívottai – ahogy Visky András művészeti aligazgató fogalmazott – „így vagy úgy” mind érintettek a titkosszolgálat által meghatározott múlt kérdéseiben: Szilágyi Júlia esszéíró, kritikus, a vizsgált kor élő tanúja; Könczei Csilla, aki szekusblogjának írása óta a téma sok vitát gerjesztő, de megkerülhetetlen szakértőjévé vált; Markó Béla, aki kötetben hozta nyilvánosságra a telefonos lehallgatások átiratát; Kántor Lajos irodalomtörténész, aki szerkesztőként, közéleti szereplőként szintén közvetlen tanúja volt ennek a kornak; Tibori Szabó Zoltán újságíró, a titkosszolgálati dokumentumok kutatója; és Tompa Gábor az előadás rendezőjeként és házigazdaként is, mint a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója.
Könczei Csilla, aki elsőként vonta be a nyilvánosságot a saját családi történetébe, majd ő volt az, aki – a Leonida Gem Session előadásra reagálva – dekonspirált bizonyos informátorokat, mondta Visky. Ez az „egyszemélyes valóságshow” nem mindenkinek szimpatikus, derült ki rövidesen a „hetek” beszélgetésén. „2006-ban indítottam el ezt a blogot, és higgyék el, fogalmam se volt róla, hogy ez a rendszer, ez a társadalom ennyire folyamatos volt. Legrosszabb álmomban sem tudtam elképzelni, hogy olyan emberek részesei ennek a rendszernek, akikkel nap mint nap találkoztunk, akik édesapám ismerősei voltak, jártak hozzánk” – mondta Könczei Csilla.
Visky András: Lehet, hogy egy kisebbségi kultúra ezt a kérdést nehezebben és egészségtelenebbül dolgozza fel. Nagyobb görcsökkel, mert tisztábbnak akarja látni és láttatni magát, mint amilyen.
Nem nagyon tudok olyanról, aki magától lépett a nyilvánosság elé és bevallotta, hogy be volt szervezve – mondta Kántor Lajos, aki a Korunk szerkesztőjeként a harmadik tematikus lapszámon dolgozik, amely a titkosszolgálat iratait dolgozza fel. Ugyanakkor kötetet is terveznek megjelentetni szintén ebben a témakörben. Kántor szerint a kérdést annak társadalmi összefüggéseiben kell vizsgálni, ahogy azt Stefano Bottoni történész tette például az egyszerre megfigyelt és megfigyelő Mikó Imre ügyével kapcsolatosan.
Kántor Lajos: Ebből kampány lett, és én nem szeretem a kampányokat…Engem 1961-ben kezdtek el megfigyelni, 1963-tól követési dossziét is indítottak. Természetesen sok közeli barátom is megfigyelt engem, amit nehéz megemészteni. De nem hiszem, hogy kígyót-békát kell felállva kiabálnom ezekre az emberekre.
Meg kéne találnunk a normalitásnak azt a pontját, ahol az egész bonyolult kérdéskör erkölcsi és a lélektani vonatkozásait közelítjük egymáshoz. Tipikusan kisebbségi helyzet, hogy hajlamosak vagyunk első reflexből védekezni. Nem akarjuk elhinni (például azt, hogy Szilágyi Domokos is besúgó volt) – jelentette ki Szilágyi Júlia. „Nálam Szilágyi Domokos jelentette azt a kritikus pontot, amikor újra kellett gondolnom mindent, és rájöttem, hogy nem tudjuk az emberi környezetünket két táborra osztani: jókra és rosszakra.
Hajlamosak vagyunk arra, hogy a nagy embereinket tabuként kezeljük, vagy – ha csalódtunk benne – a sárba tapossuk. "Azt hiszem, hogy ettől a görcstől kéne megszabadulni" – mondta Szilágyi Júlia, aki, mint fogalmazott, „önkíméletből” nem kérte ki a lehallgatási aktáit. „Meg akartam magam kímélni a további csalódásoktól” – tette hozzá. A 77 éves irodalomkritikus felidézte azt a napot, amikor Stefano Bottoni elétett egy róla szóló jelentést, amin kénytelen volt felismernie közeli jó barátja, Szilágyi Domokos kézírását. „Ha valakit morális lénynek tekintettem, és – akár csodálkoztok, akár nem – ma is annak tekintem, az Szilágyi Domokos volt. Ezért ő az a fajta csalódás, akinek a személyében a dolog lélektani és erkölcsi vonatkozása egyesül. Ő az, akinek az értékét még az sem csorbíthatja, ami a saját szememmel olvastam.”
Szilágyi Júlia: Caragiale azt a fajta mentalitást képviseli, ami (látszólag vagy valóságosan) semmit nem vesz komolyan. Ez a mentalitás beletartozik ennek a régiónak a kultúrájába, és ennek a mentalitásnak köszönhetően sokkal könnyebben teszi túl magát bizonyos megrázkódtatásokon, mint például a magyarság
Könczei Csilla: Mielőtt nyilvánosságra hoztam egy-egy dokumentumot és annak szerzőjét, mindig kerestem a párbeszédet. Ha már nem élt a jelentő, akkor a rokonaival próbáltam kommunikálni. Egy idő után viszont azt vettem észre, hogy összezártak az emberek. Az értelmiség, az irodalmi elit istenítése pedig számomra valamiféle erdélyi magyar értelmiségi osztályöntudat jelenlétét sugallja, ami mintha felülírná az erkölcsöt. Van több erkölcs? Én erről nem tudok.
Caragiale azért volt zseniális, mert megvalósította azt a típusú színművet, amelyben nincs katarzis. Oda jutunk el a végén, ahonnan elindultunk, és ezt a Leonida Gem Session című Caragiale-parafrázis is híven tükrözi – mondta Markó Béla. „Caragiale szerint a helyzet reménytelen. A mi ma esti beszélgetésünket figyelve azt kell mondanom, hogy a helyzetünk, ha nem is reménytelen, de nem is túlságosan jó. Ugyanis egy diktatúra működésének arról a vetületéről tudunk csak beszélni, ami áldozatokká tett mindannyiunkat: azokat is, akik ellenálltunk a kísértésnek, és bizonyos értelemben azokat is, akik nem álltak ellent a kísértésnek. Őket meg tudom érteni, de megbocsájtani nem tudok nekik” – jelentette ki az RMDSZ egykori elnöke.
Markó az 1987 közepétől 1989. december 16-áig szóló lehallgatási jegyzőkönyveket tette közzé kötetében. Mint elmondta: politikusként kötelességének, íróként izgalmas feladatnak látta. A következő generációk szempontjából viszont mindennek a hasznossága a fontos: tudják-e valamiképpen hasznosítani ezeket a feltárt dokumentumokat, ezt a rengeteg és ugyanakkor nagyon nyomasztó ismeretanyagot?
Markó Béla: Az én véleményem az, hogy ez megismétlődhet. Demokrácia és diktatúra között természetesen éles határvonal van, csakhogy hány demokráciából lett a történelem folyamán diktatúra, azért, mert azok, akik a demokráciát működtették, óvatlanok voltak – például elfogadtak érveket és ürügyeket, hogy a titkosszolgálatokat a társadalom nyakára ültethessék? Ráadásul 2001. szeptember 11-e óta ez már nem csak romániai probléma…Nagyon könnyen juthatunk a végtelen megfigyelés és megfigyeltség birodalmába, mert ennek most már semmi technikai akadálya nincsen.
„Miért felemás ez a helyzet? Mert akik az igazi működtetői voltak a rendszernek, azok köszönik szépen, jól vannak. Mert mi csak azoknak fértünk hozzá a múltjához, akiket a rendszer ilyen vagy olyan kényszerekkel beszervezett, morálisan megtört, erkölcstelenné tett” – vélekedett a volt miniszterelnök-helyettes. „A törvény lehetővé teszi a hozzáférést, de ugyanakkor mindmáig nincs teljes hozzáférés. Ez azt is jelentheti adott esetekben, hogy azok adagolják nekünk az információkat, akik ugyanezekkel az információkkal 1989 előtt is bánhattak. Nem érvényes ez általánosságban arra, ahogy működik a törvény, de ezek a sötét foltok még ott vannak”, mondta Markó, akit jobban érdekelne a kényszerítők feltárása, mint a kényszerítetteké, hisz ettől függ, hogy a helyzet reménytelen-e – ahogy Caragiale sugallja.
A témával foglalkozó újságíró, Tibori Szabó Zoltán felsorolta azt az öt kategóriát, amelyre a titkosszolgálat hierarchiája épült, kijelentve, hogy a közvélemény és a jelenleg folyó kutatások is csak azokra fókuszálnak, akiket megfélemlítés, zsarolás útján kényszerítettek, hogy besúgókká váljanak. „Két esetet tudok, amikor a szekuritáté által írt dossziéját kikérő személy levelet írt a CNSAS-nak és kérte, hogy fedjék fel a tisztek kilétét és neveiket jelentessék meg a Hivatalos Közlönyben. Elvégre ők működtették a rendszert, és nem a kényszerítettek.” A tisztek egy részének felfedése azonban azóta sem történt meg, jelentette ki az újságíró.
Tibori Szabó Zoltán: Az informátorok szövegei között is fel lehet állítani egyfajta hierarchiát. Van, akinek az írásain érezni az izzadságszagot, és azt, hogy nem akar ártani, csak túl akar lenni rajta. Van, aki valamiféle kéjt is érez a besúgásban. És van, aki még ötleteket is ad a Szekuritáténak, hogy még hogyan lehet sanyargatni egyik-másik embert.
A színháznak éppen az a szerepe, hogy egy dráma minden szereplőjének feltárja a maga igazságát. És ebben sincs két egyforma történet – vonta le a következtetést Tompa Gábor rendező, színházigazgató. „Akárcsak a holokauszt vagy a gulág esetében, itt is az a hasznos, ha mindenki őszintén elmondja a saját történetét. Nincs katarzis, nem is lesz, de mégis ezáltal válik fokozatosan egyre tisztábbá a kép.” maszol.ro

A kétpólusú, de háromosztatú erdélyi magyar kilátástalanságról (Szász sorspárhuzamokban)
Háromgyermekes családok tapasztalatából tudjuk: valahányszor vita kerekedik két testvér között, az melegében belső körükben lecsendesedik.
A harmadik testvér ugyanis vagy egyik, vagy másik oldalra áll, létrejön a „demokratikus” kétharmados többség, s ezzel a konfliktus rövidre záródik. De az is igaz: nem mindig a családi béke, avagy a szülői szemszögből megítélt legfelsőbb tisztesség javára. Három romániai magyar pártunk legutóbbi szereplését elemezve a fenti példabeszéd juthat eszünkbe, de mindenekelőtt azt kellene megállapítanunk: az erdélyi magyarság belső indíttatásból lett-e háromosztatú, vagy a köreinkből kitermelődött „izzadmány” (politikusaink zsíros egzisztenciáért folytatott iszapbirkózása) erőszakolja ránk a kényszerzubbonyt? A brit történelem árnyékkorszakából maradt fenn a public(man) or perish – közéleti szereplő (leszel), vagy elvesztél -- életbölcsesség. Én itt sejtem erdélyi magyar „rákbetegségünk” eredendő okát.
Bíró Zsolt MPP-pártelnök legutóbbi nyilatkozatai (Száva Enikő kérdéseire a Duna TV-ben adott mellébeszélési „szökőárak”) azt jelzik, az MPP-nek ugyanvalóst meggyűlt a baja saját „filozófiájával”. (Lásd: A választás szabadsága!) Gyanítható, hogy nem volt más választási szabadsága, mint letérdelni az RMDSZ előtt. Mert miként is szól a román párttörvény? A választások szintjein huzamosan gyengén szereplő párt elveszítheti legitimitását. (Román térfélről ne várjunk támadást, ők kéjelegve figyelik a magyar kakasviadalt, kivárnak.)
Az első nagy kérdéskör így fest: az RMDSZ, amely az MPP megalakulását tűzzel-vassal szabotálta annak idején, mi okból nem kezdeményezte az ellenfél lerobbantását? Megtehette volna! Markó Béla 2007-beli ideges nyilatkozatát – még elnök volt – emlékezetből rekonstruálom. Így fogalmazott: nincs kifogása a másként gondolkodók iránt, de jöjjenek be a Szövetségen belülre, platformként, ne kívülről támadják a magyar egységet! Csakhogy az új pártot kezdeményezők látták vagy épp bőrükön tapasztalták pl. az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, majd a Reform Tömörülés mint RMDSZ-en belüli ellenzéki platformok csapdába ejtettségét, kilátástalanságát. Azóta eltelt hét (gonosz) esztendő, és hogy mi folyik a színfalak mögött, azt már régóta nem kötik az orrunkra. Elemzéseinkben így kénytelenek vagyunk a formállogika módszereire fanyalodni. Nos, a Dâmboviţa partján „leérettségizett” (sőt: doktorált) RMDSZ-t már annál profibb „gruppenhecc”-társaságnak tarthatjuk, semhogy elsőszülött magyar ellenzéki pártját megsemmisítse! Mert akkor a hoppon maradt tömeg átépülhet az EMNP-be! Ezzel az RMDSZ baja gyarapodhat! Hát nem könnyebb a Néppártot úgy lehetetlenné tenni, hogy az MPP-t RMDSZ-„partnerré” csalogatja? Természetesen, ad neki „csontot” is, de tüstént; lásd javaslat az autonómiatervezet közös megszövegezésére-benyújtására – amit rövidesen felrúg –, lobbiígéret ilyen-olyan ügyekben stb. És ha az MPP pártelnöke igazat beszélt a Dunán, hogy az EU-választáson 50 000 polgári szavazattal támogatta az RMDSZ-t, elcsodálkozhatunk: az alapjában RMDSZ-ellenzékiségben fogantatott tömeget milyen maszlaggal sikerült bevezetni Kelemenék udvarába, és Bírót felültetni az „anyósülésre”! A „kincstári” ötlet vajon valóban Kelemenéktől származott-e, avagy Bíró vidékéről? (Ja kérem, ezt a kártyavetőnő ha tudja!) Inkább arra érdemes odafigyelnünk: keletkezett-e véleményfeszültség az MPP-ben a történtek nyomán? Mert volt már „polgárháború” az MPP-ben: amikor Szász Jenőt próbálta megbuktatni saját megosztott-felbosszantott tagsága által, nem kizárt, hogy „trójai falovak” közreműködésével. Ezt a manővert részletesebben megmagyarázom. Az RMDSZ tűzzel-vassal szabotálni próbálta az MPP bejegyzését. Erre Szász Jenő az államelnök közbelépését kérte, sikerrel. És alakultak a vidéki/városi MPP-sejtek. Ekkor kezdődött a sebtében klónozott „polgáriak” tömeges beépítése az újszülött szervezetbe. Hitbuzgón „bábáskodtak” minden tevékenységén, majd hazafelé menet betértek az RMDSZ-be, s letudósították a történteket. Az akciót az RMDSZ bőkezűen revanzsálta! Így vált a polgári mozgolódás már „ab initio” ingó... cégtáblává. A később született EMNP is ugyanígy járt. Példaként egy kisváros nagy eseményét említem – a magyar állampolgárságot ügyintéző Demokrácia Központ avatását –, ahol egyszeriben megjelent az RMDSZ-es polgármester és alpolgármester. Se szó, se beszéd, átvették az ünnepség irányítását, s megragadták a „köldökzsinór” két végét, melyet egy általuk meghívott pap vágott el ünnepélyesen. „Független szalagvágás” címen lépett be a vezércsel a történelembe. De az Európa-polgár díjjal épp Tőkés kezdeményezésére kitüntetett Böjte atyát is sikerült „lenyúlnia” az RMDSZ-nek. Bocsánatot kérek Böjte atyától, de elárulom: az erdélyi értelmiség elképedve szemlélte, amint a Ferenc-rendi szerzetes feláll az RMDSZ tulipános szószékére és javára kampányol. Ennyi erővel – idejében – nem tudta volna a három veszekedő testvért összehozni, legalább ad hoc koalícióba? Rengeteg hasonló huncutságot tudnék felsorolni, de helyszűke miatt összegezzük az elmondottakat! Bár népszerűsége rohamosan csökken, romániai viszonylatban az RMDSZ tűnik politikára legalkalmasabb alakulatunknak, bár ezt csak annak köszönheti, hogy két ellenzéki kistestvére nem tud összefogni. Tulipánista választottjaink magabiztosak, virulensek, gátlástalanok, ha kell, szószegők, mindenre elszántak, és zsebeik tekintetében „sikeresek”. Csupáncsak azt kifogásolhatjuk, hogy következetesen a magyar térfélen és ott is ELLENÜNK működtetik politikusi adottságaikat. Bukarestben messzemenően szolgalelkűek, olyannyira, hogy a magyarság nemzeti becsületét is nevetség tárgyává tették.
Írásom alcímében sorspárhuzamot ígértem. Alább Adolf Meschendörfer brassói szász író 1931-ben megjelent könyvéből idézek (Meschendörfer: Corona – Kós Károly fordítása, Kriterion, Bukarest 1983., 234–239. old.). Száz-egynéhány évvel ezelőtt az autonómiát élvező erdélyi szászok is megbomlottak, polarizálódtak „feketékre” (Budapest és Bécs iránt megalkuvókra) és „zöldekre”, ők voltak az ellenzék, a rebellisek. Burtesch vezetésével Brassóból indult az elégedetlenség. (Figyeljük Burtesch alakját, aki vagyonát áldozta fel az eszméért, nem politizálásból tollasodott meg, mint a mi választottjaink! Figyeljük a korabeli szász papság szerepét a feketék támogatásában a zöldek ellen, és gondolkozzunk el felette!)
* Nagyszeben székváros! Városa a szászok grófjának (az ispánnak, Szászföld legmagasabb méltóságának – Gy. S. megj.), a szász püspöknek, a nemzet legkitűnőbb koponyáinak. (…) A városi nagytemplom ki van világítva. A padok túlzsúfoltak, és mind újabb csoportok tolakodnak be a folyosókra. A karzaton kitűzve álmodnak a régi céhzászlók, a falakról aranyosan, bíborveresen és sötétzölden világítanak az egykori szász grófok és királybírák epitáfiumai. Az emelvényen, a tépett városzászló alatt telepedett le a püspök és a szász gróf, egyetértően, mint két testvér, akiknek együtt kell kormányozniuk népüket. Jobbra tőlük trónolnak székeikben az esperesek és városi papok prémes templomi kabátjukban, balra tőlük az országgyűlési képviselők. (…) A gimnáziumok rektorai a szász polgármesterekkel és szenátorokkal a második sorban foglalnak helyet. És egy lépcsőfokkal mélyebben a városok és vidékek többi választott bizalmi emberei rendezkednek el. Micsoda fejek! Parasztok hosszúra vágott germán hajviselettel, bikanyakú falusbírák hosszú szárú csizmában. A sorok között a különböző települések különböző tájszólásai szállonganak. Egy ajtó kinyílik! Minden szem felpillant. A sekrestyéből a néptanács tizenkét meghatalmazottja lép ki. Reggel óta tanácskoztak. A szebeni városi pap lép az asztalhoz:
– Édes szász testvéreim – üdvözli mindnyájukat honi szász szóval. Szeme könnyes lesz, amikor itt együtt látja őket, reszketve az izgalomtól, borzalmas hallgatásban, s hogy visszaszáll gondolata az ősökre, akik ebben a hatalmas teremben minden évszázadban – milyen gyakran! – újból fel kellett építsék hajlékukat. Hála legyen az úrnak, ezúttal is sikerült. Mind a feketék, mind a zöldek megbízottjai az egység kedvéért engedtek és megegyeztek.
Hallatszott, hogy a tágas templom fellélegzett. (…) Az egyház főügyésze felolvasta az új szabályzatot, mely az összes országgyűlési képviselőket és kerületi választmányokat kötelezi. Az egyház és az iskola állományából egy mákszemnyit sem engednek, ahogy a zöldek követelik. (Templomok és iskolák, a zöldek követelik! – Gy. S. megj.) És az anyanyelvről ezt állapították meg: vedd el egy népnek a nyelvét, és mindenét elvetted! De az egymagunkban vívott vad harcot, mely a feketék szerint csupán erőnknek haszontalan pocsékolása, be kell szüntetni. A szebeni várospap éles tekintete a brassóiakat kémleli. Melyik fogja közülük az ő művét megtámadni? A mi Reguneschünkre nézek. Forr benne az indulat. Összeszorított öklére mereszti a szemét: mit mondjon majd otthon, Brassóban? Ott volt ő is a sekrestyében, aláírt ő is.
Ekkor szólásra jelentkezik valaki. (...) Burtesch az, a mi zöldjeink főnöke. Megszürkülve, odvas törzs, kiben a szenvedélyek mint falánk tűz dühöngtek. Mindenki tudja, hogy tönkrement, egész vagyonát a zöld mozgalomnak áldozta fel. Mit akarhat még?
– Éljen Burtesch! – rikkantott egy hang.
Felrezzent. Ez a hang Brassóból jött! És biztosan, megfontoltan kezdett beszédéhez: -- Hány száz esztendeig védelmeztük testünkkel falainkat törökök, tatárok, a vajdák, a császáriak és saját fejedelmeink ellen? Akkoriban nem voltunk tunyák. Ma pedig, amikor az ellenség falaink között, a mi fekete képviselőink Budapestre utaznak, és ott zárt ajtók megett tárgyalnak bizalmasaikkal. Ezeket a sötétségben kiérlelt gyümölcsöket kapjuk aztán mi, hogy együk meg, és ezek mindig keserűek: lemondás, veszteség, lépésről lépésre való hátrálás sok esztendőn át. Mi lesz ennek a vége?
Az elnök válaszadásra emelkedett. Szeme szikrázott. Most tehát itt van előtte a brassói gyújtogató, az átkozott farkas, aki társaival a szebeni nyájba is kétszer betört, egyházközségét izgalomba hozta és felkavarta.
– Mit értek el a zöldek? Éberekké és minden nemzeti problémánk iránt fogékonnyá tettek minket. Köszönet nekik ezért. De egyúttal lerombolták egységünket, legerősebb fegyverünket évszázadokon át. Becsülettel meghalni csak egy ember tud. Egy nép másképp hal meg. Gyógyíthatatlan betegség pusztítja el, egyik tagja a másik után elhal, elveszíti belső fenntartó erejét, hitét magában és jövendőjében, s miután mások megbecsülését régen elvesztette, elmorzsolódik, széthull, porrá lesz. Ez értelmes beszéd volt. Mégis... Burtesch, a vén katona megint felállt. Szinte támolygott az első lépcsőig. Ott megállt, és még egyszer szembenézett népével.
− Mi, zöldek sohasem gondoltunk arra, hogy vajon rendben van-e a magunk szénája, a népünké volt minden gondunk. Tunya béke jobban pusztít, mint kegyetlen harc! Testvéreim, aki a néppel tart, az velem együtt kivonul ebből a málladozó épületből! De magunkkal elvisszük innen a szász jogot is! És felvetette a fejét, és kiegyenesedve ment a keskeny utcán végig, amely megnyílott előtte. Egyetlen ember sem követte.
* Tehát: ...egyetlen ember sem követte! És rövidesen – mert váratlan fejleményeket hoztak a világháborúk – mi lett a vége a sorozatos szász megalkuvásnak? Ami akkor Szebenben történt, mai napig befolyással bír a mi megbűnhődött székely múltunkra-jövendőnkre is. De az a mozzanat is, amikor a nyugatnémetek „megvásárolták”, kimentették a szászokat Romániából. Szerintem Kövér László budapesti politikusunk is hibázott, amikor Szász Jenőt „kimentette” az MPP-ből. Punktum! Ideje a vitának!
Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Keresztény egyházak helyzete az Európai Unióban
„Hitünkkel, értékeinkkel, kultúránkkal hozzájárulhatunk Európa megújulásához”
A gyárvárosi Új Ezredév Központ gyülekezeti termében június 14-én, szombaton került sor a Keresztény egyházak helyzete az Európai Unióban című konferenciára. Az előadók – Remus Groze baptista lelkipásztor (Temesvár), dr. Juhász Tamás dogmatikus professzor (Kolozsvár), S. Király Béla politológus (Budapest) és Tőkés László EP-képviselő (Nagyvárad-Brüsszel) – az alábbi kérdésekre keresték a válaszokat: Milyen a jelenlegi viszony a keresztény egyházak és az Európai Unió között? Milyen válaszai vannak a keresztény egyházaknak az Unióban érvényesülő ideológiai hatásokra? Milyen kilátásai vannak a kétezer évre visszatekintő kereszténységnek Európában? A temesvári konferenciát a HURO/1101/165/2.1.3 kódszámú, „Ökumenikus vallási útvonalak Temes és Csongrád megyében” elnevezésű, Európai Unió által támogatott projekt keretében szervezte meg az Új Ezredév Református Egyházközség.
A rendezvényt Gazda István házigazda lelkipásztor áhítattal nyitotta meg, majd Groze Remus baptista lelkipásztor tartott előadást Európa keresztény gyökerei címmel. Arról beszélt, hogy Európa valójában a kereszténységgel együtt született meg. Juhász Tamás professzor a Globalizáció és az ökumenizmus című előadásában a pénz, a „disznófejű nagyúr” világméretű hatalmának veszélyeire hívta fel a hallgatóság figyelmét, amelyre az egyik lehetséges válasz az ökumenikus mozgalmakban, az egyházak közötti párbeszédben, az evangélium hirdetésében keresendő. S. Király Béla politológus Keresztény értékek, a hit megújító ereje Európában címmel tartott előadást, amelynek során felvetette annak lehetőségét, hogy a közép-kelet-európai népek (magyarok, románok, lengyelek, stb.) a keresztény értékek és hagyományok közös felvállalásával és következetes képviseletével járulhatnának hozzá az Európai Unió megújulásához. Hogy hová vezethet Nyugat-Európában a hedonizmus és a hagyományoktól való teljes elszakadás, a politológus egy francia kistelepülés példájával szemléltette, ahol egy városról odatelepült házaspár követelésére, akiket zavart a harangzúgás, bírósági ítélettel betiltották a harangszót!
A nemrég újraválasztott EP-képviselő, Tőkés László kicsit keserűen számolt be hét év alatt összegyűjtött nyugat-európai tapasztalatairól. Az európai keresztyénség kilátásai című előadásának bevezetőjében Tőkés László elmondta: jogos kritikával illetik az Európai Uniót azok, akik nem fogadják el a nemzeti létet tagadó Európát, amely az integrációt globalizációként értelmezi, korlátozza a népek és nemzetek szuveranitását, szankciókat helyez kilátásba és jogtalanul megregulázza a tagországokat, a piac mindenhatóságát hirdeti és az érdek, mint lóláb bukik elő egyre-másra egy magát értékelvűnek hirdető Európában. „Az sem tölt el örömmel, hogy a kisebbségi közösségek, mintegy 40 milliónyi kisebbségi európai polgár ügyét háttérbe szorítja az Európai Unió; nem ilyen Európát akarunk” – mondta Tőkés László. Az európai parlamenti képviselő bevallotta: nyugati tapasztalatai nagyon sok tekintetben emlékeztetnek a kommunizmus idején megélt dolgokra. „1989 előtt felnéztünk Európára, amely az emberi jogok, a szabadságjogok, az elnyomottak, az értékelvűség védelmezőjét jelentette a számunkra, a lelkiismeret és a vallásszabadság hazájának véltük. A valóság egészen más volt: a kommunista materializmus helyett szembetaláltam magam a jóléti társadalom vulgáris materializmusával, az ideológiai internacionalizmus helyén a nyugati kozmopolitizmust, az ateizmus helyén a szekularizmust, az elvilágiasodott világ vallástalanságát, az üres templomokat találtam.” Ami Tőkés Lászlót a legjobban megdöbbentette, az Európai Parlament „tömény vallás- és egyházellenessége”. A nyugat-európai tolerancia és sokszínűség jelszavak kizárólag a nem keresztyénekre vonatkoznak, az ő befogadásukra szolgáló ideológiai kulcskifejezések, mondta Tőkés László, a Krisztus-hívőkre nem vonatkozik, a katolikus papokat valósággal vadásszák Európában, a keresztényeket szabadon lehet sértegetni. „Szabad védeni az afrikai keresztyéneket, de Európán belül nem lehet például a kisebbségi egyházak, egyáltalán a kisebbségek védelméről beszélni – mondta Tőkés. Amikor azt kértük, hogy a rasszizmus, xenofófia, iszlamofóbia, cigányellenesség, homoszexuális-fóbia stb. mellett az EU ítélje el a nemzetikisebbség-ellenességet is, azt nem akarták, bennünket más mércével mérnek.” (…) „Keresztény Európát programmal mentem ki Brüsszelbe, de aktualizálva az eredetmítosz történetét, kiderült, hogy Európát elrabolták, és valamilyen módon vissza kellene szerezni a kereszténység számára. „Ebben a folyamatban Közép-Kelet Európa komolyabb szerepet játszhatna, ki kell vennünk a részünket Európa alakításában, gazdagításában – mondta befejezésül Tőkés László. Ha Nyugat-Európa gazdasági teljesítménye, hozzájárulása nagyobb, mi hozhatnánk a hitünket, a kultúránkat, az értékeinket.” Előadását egy Orbán Viktor-idézettel fejezte be: „Európa és Magyarország is csak akkor tud megújulni, ha sikerül visszatalálnia önmagához, az imádság és a munka hagyományát sikerül visszahelyezni életfelfogásának centrumába.”
A Tőkés Lászlóval készült temesvári interjút egyik következő lapszámunkban olvashatják.
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Bepanaszolták a magyarsértegető szenátort
Az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál panaszolta be Cristian Bodea szenátort Szabó Ödön képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke, amiért a liberális politikus a magyarokra sértő nyilatkozatokkal reagált, amikor a szövetség bemutatta az anyanyelvhasználatra vonatkozó rendeletmódosító javaslatait.
A liberális Bodea a múlt héten azt mondta, pszichiátriai kezelésre kellene küldeni mindazokat, akiknek problémájuk van a román nyelv használatával. Bodea az állam nyelvét elutasítóknak azt javasolta, költözzenek Magyarországra.
Az RMDSZ-es honatya szerint Bodea szavai méltatlanok egy liberális képviselőhöz különösen annak fényében, hogy pártja épp az RMDSZ-t is soraiban tudó Európai Néppárthoz szeretne csatlakozni Brüsszelben. Lapunkat emlékeztette arra, Bodeának már régebben, az RMDSZ önkormányzati szerepvállalása kapcsán is volt hasonló megnyilvánulása, de ilyen vehemens „kitörésre” még nem volt példa.
„Ez is jól példázza azt, hogy a kisebbségnek nincs állandó szövetségese, azzal kell megpróbálniuk tárgyalni, akivel épp lehet” – mondta. Szabó reméli, hogy a diszkriminációellenes tanács – amely két héten belül tartja a meghallgatást az ügyben – elmarasztalja majd a szenátort, akinek nyilatkozatait összefüggésbe hozta a nagyváradi Bethlen Gábor-szobor meggyalázásával. „Én nem hiszek a véletlenekben. Bár még nem tudni, hogy a garázdaságot ki és miért követte el, a Bodeaéhoz hasonló megnyilvánulásokat rendkívül károsnak tartom” – tette hozzá.
Mint ismert, a Petőfi parkban lévő emlékművet az elmúlt héten sárga festékkel kenték össze ismeretlen tettesek, és román zászlót kötöttek a mellszoborra. Bár nyomok már nem látszanak, a sajtó úgy tudja, a József Attila-szobrot is megrongálták ugyanebben az időszakban.
Szabó Ödön a Bodea-ügy kapcsán az RMDSZ eredménytelenségéről és a valós problémák elfedéséről nyilatkozó Csomortányi Istvánnak, az Erdélyi Magyar Néppárt Bihar megyei elnökének is üzent: szerinte a néppárti politikus épp a szövetség apró, de hatékony érdekérvényesítésének köszönheti, hogy magyarul végezhette el az egyetemet. Krónika (Kolozsvár)

Egy előd, több utód
Úgy két évtizede a román szenátus akkori elnöke, bizonyos Alexandru Bârlădeanu, aki orosz tankokkal jött vissza Romániába, egyik interjúja után kikapcsoltatta a riportofont, és elmagyarázta, miként lesz a Megmentési Frontból két párt – az egyik jobb-, a másik meg baloldali –, amely egymást fogja váltani a hatalmon. Persze, ehhez el kell tüntetni a történelmi pártokat, főleg a keresztény-demokratákat és a liberálisokat. És éveken keresztül ezen munkálkodott a hatalom, de főleg a szekuból kinőtt hírszerzők hada. Szépen el is tüntették előbb a parasztpártot, majd lassan felmorzsolták a liberálisokat, megszüntetésének utolsó lépéseire éppen a napjainkban kerül sor.
Mindig enyhe mosollyal kísérem, ha valaki úgy ír egy pártról, hogy az utódkommunista. Hát ebben az országban melyik nem az? A Ion Iliescu létrehozta közös Frontból létrejött demokrata pártbeliek s annak utódai, a demokrata-liberálisok, akik a régi kommunista Traian Băsescu vezetésével egyetlen nap alatt lettek szocialistákból néppártiak? Vagy az ebből leszakadt, és az államelnöki védnökség alatt megalakuló Népi-Mozgalom Párt, amelyben csak úgy nyüzsögnek a valahai kiszesek? Netán a szabadelvűek, ahol mind kisebb számban vannak jelen a jó öreg liberálisok, s teletűzdelték nem csak valahai ifjúkommunista aktivistákkal, hanem már a szocialista vezérként induló Petre Roman is a tagja? Esetleg a diákként is a kommunista párt Központi Bizottságában ténykedő Mihai Răzvan Ungureanu zsebpártja, a Polgári Erő? A szocdemesekről nem is beszélek. Legyünk komolyak, mindegyik utódkommunista csoportosulás, amelyek lassanként beteljesítik Bârlădeanu jóslatát.
Emlékeztetnék arra, hogy a keresztény-demokrata parasztpárt szétverésében a jelenlegi államelnök fontos szerepet játszott. Most – nem egy hívét ide irányítva – belülről veri szét a szabadelvűeket. A román politikai viszonyokat ismerve annyit bátran állíthatunk: sem az úgymond bal-, sem a jobboldali csoportosulásoknak Romániában semmiféle közük nincs semmilyen ideológiához. Egyszerűen érdekcsoportok – majdnem azt írtam, maffiacsaládok.
Román Győző. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Alkalmazott víziók: Nagyváradon a PKE képzőműszeti tanszékének jubileumi kiállítása
Június 26-án, csütörtökön 17 órától a Moszkva Kávézónak is helyet adó Sonnenfeld palotában nyílik meg a Partiumi Keresztény Egyetem (Képzőművészeti Tanszék) hallgatóinak jubileumi kiállítása, amely tavaly debutált a budapesti Magyar Alkotóművészek Házában.
A kiállítás célja, hogy megmutassa a világnak a Nagyváradon immár tizedik éve folyó képzőművészeti oktatás eredményét, színvonalát, ezzel is reflektálva arra a nem elhanyagolandó tényre, hogy Erdélyben magas szintű képzőművészeti oktatás folyik magyar nyelven. A PKE Képzőművészeti szakán főleg alkalmazott művészeti feladatköröket érintenek, tágan értelmezve azokat. A megvalósítás során a kortárs vizuális kommunikációban fellelhető összes eszközt felhasználják.
A kiállítás az Alkalmazott víziók koncepció köré épül, egyféle pragmatikus jövőkép az erdélyi huszonévesektől. A kiválasztott munkák között találhatunk grafikákat, digitális nyomatokat, installációkat és videó projekciókat is.
Az alkotások tematika szerint kerültek csoportosításra. Az érintett területek között megtalálható a szociális témakör, a digitális kategória, a mesteri képzésben résztvevő diákok munkáiból készült plakátok, de lesz könyvgrafika és csomagolástervezés is, illetve az erdélyi termékek megismertetésére készült kampányokat is bemutatnak. Külön kategóriát szántak azoknak a grafikáknak, szitanyomatoknak, amelyeket a szentendrei alkotótáborban, az elmúlt öt év alatt készítettek a fiatalok a Szentendrei Grafikai Műhely keretében. A kiállítás Budapest után Erdélyt is bejárta, hiszen Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron is bemutatták már. Nagyváradon, az oktatás helyszínén most először lesz megtekinthető a kiállítás. erdon.ro

Gyengülő láncszemek
Már egy tisztességes falunapot sem lehet megtartani a betelepültek ünneprontó tiltakozásai miatt. A közösség kultúrájától és hagyományaitól idegen jövevények teret követelve átprogramoznák még a táncrendet is. Tájidegen gúnyáikban bizonyítani akarják – önmaguk számára is – történelmi ottlétüket. Pedig csak egy-két évtizede települtek be, a kedvezőbb ingatlanfejlesztési láz hatására. A Marosvásárhely környéki magyar többségű falvak elkorcsosodása aggasztó méreteket öltött. Miközben mi csak az egykori székely fővárosbeli térvesztésen siránkozunk, lassan elveszítjük a peremtelepülések éltető közegét is. A legkirívóbb talán Koronka esete.
Míg huszonöt évvel ezelőtt még a három százalékot sem érte el a román ajkúak jelenléte, addig mára vészesen közeledik a fele-fele arányhoz. Ez pedig számunkra nem egy döntetlen állást jelez, hanem elvesztett mérkőzést.
Pénzben is mérhetőt. Mert közművesítést és aszfaltutat követelnek a szántóföldeken kinőtt villasorokhoz. Igaz, ez adófizetői joguk, de a többgenerációs „bennszülötteknek” is vannak jogos elvárásaik. Az eddigi békés település lakói kerülni szeretnék a fölösleges etnikai kiszorítósdit.
Most ők kényszerültek arra, hogy a falunapokon mellőzött betelepülteket kövessék meg. Ez utóbbiak hívatlan prókátorai mind a diszkriminációellenes tanácsnál, mind a főispáni hivatal ellenőrző testületénél feljelentették – még a tavaly – a polgármesteri hivatalt. Most a jövő hónapra, ünnepség előtt már fenik a tollukat. Nem kizárt, vérmesebb hadjáratra számíthatunk.
Hisz jól tudható, ez a falunapi rendezvénysorozat csak ürügy a jelenlegi községvezetés meggyengítésére a tanácsosi, polgármesteri székek átvételi hadjáratában. Ugyanis az európai út mellett létrehozott villanegyedek lakói annyira idegenek a településen, hogy sokan közülük még a falu központjában sem jártak. Nem esik útba. Gyerekeiket többynire a városi iskolákba járatják. Hétvégeken mezőségi vagy Görgény-völgyi falujukban érzik otthon magukat, és nem ebben a székely közösségben.
De sajnos a falovat már becsempészték a romosodó Toldalagi-kastély kertjébe. Ennek ellenére talán nincs még minden veszve, és a Sapientia egyetem nemcsak szellemiségében, hanem közösségmegtartó rendezvényeivel, beruházásaival a település magyar jellegének megújulásához is hozzájárulhat. A várost övező települések közül Koronka talán nem bizonyul majd a következő évtizedekben sem gyenge láncszemnek.
Karácsonyi Zsigmond
e-nepujsag.ro. Erdély.ma

"Sütőnek van ideje, nekünk nincs"
Kedden a marosvásárhelyi református temetőben a Herder- és Kossuth-díjas író, drámaíró születésnapján a Sütő András Baráti Egyesület tartott koszorúzással egybekötött megemlékezést. A Baráti Egyesület alapvető célkitűzése az erdélyi magyar író emlékének ébrentartása, ápolása. Az egyesület, mely elsőrendű feladatának tekinti Sütő András írói hagyatékának a megőrzését és gondozását, születésnapján, június 17-én minden esztendőben megemlékezést tart.
Gálfalvi Zsolt az Udvarhelyen felavatott Sütő-szobor kapcsán emlékezett az íróra. Mint mondta, nem elmarasztalni szeretné azt a várost, ahol az író élt és alkotott, csupán a történelmi igazságtételre figyelmeztetne. Az egyre szaporodó szobrok láttán úgy érzi, talán szerencsések is azok, akiknek nem állítottak szobrot. A Sütő András-szobor felállítását tudatosan és szándékosan akadályozóknak azonban nem sikerül emberi és írói nagyságát csorbítani. Mint elhangzott, várhatunk rá. Sütőnek van ideje, nekünk van kevesebb, de annyi időnk kell legyen, hogy észrevegyük, hogy azokkal az eszközökkel és olyan módszerekkel akadályozzák a helyi illetékes szervek ennek a szobornak a felállítását, amelyek ellen az író életében minden eszközzel harcolt. Sütő nemzetközi tekintélye sokkal nagyobb annál, minthogy cseretárgyként lehessen felhasználni. Más dimenziókról van szó, ezért nem lehet politikai alku tárgya. A magyar nyelv mestere volt és marad, ezért mindannyiunk kötelessége nyelvünk értékeinek védelme – mondta.
Lázok János bejelentette a Művészeti Egyetemen tartandó Sütő András Műhelykonferenciát, melynek címe (M)ilyen gazdagok vagyunk?
A megemlékezés koszorúit Székely Emese, Kilyén Ilka, Szalkay József helyezte el az író és felesége kopjafás síremlékén.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Újra lobognak a székely zászlók Kézdivásárhely főterén
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) kézdivásárhelyi tagjai újra kitűzték a Kézdivásárhely főteréről eltávolított székely zászlókat.
Az akciót ma, csütörtökön reggel hajtották végre, amely után egy rövid sajtótájékoztató keretében kijelentették: „nem tarthatunk tiszteletben olyan törvényeket, amelyek a szimbólumaink, nyelvünk, íróink ellen irányulnak. E törvények tiszteletben tartása a megalkuvó politikusok dolga."
A HVIM erdélyi szóvivője Tóth Bálint kijelentette: azokat a törvényeket azért alkották, hogy nyomást gyakoroljanak az erdélyi magyarságra. Hozzátette: mi a képviselők jóváhagyása nélkül is megvédjük a zászlónkat!
Szőcs Zoltán, a HVIM erdélyi elnöke azt üzente az erdélyi magyarságnak: ezen akció legyen példa arra, hogy ne várjunk a politikai ígéretekre, ők nem a nemzetnek akarnak megfelelni, hanem a megszálló kormánynak. „Mi nem politizálunk, nem beszélünk, hanem cselekedünk! Cselekedjen hát minden magyar!" – jelentette ki Szőcs.
Miközben a székely zászlók békésen lobognak Kézdivásárhelyen, a vármegyések Wass Albert írófejedelmünk könyveit olvasgatták a város főterén. Ezen tevékenységüket zavarta meg egy civilruhás belügyes, aki videófelvételt szeretett volna készíteni az ott összegyűlt csapatról. Ezek után két szolgálatban levő rendőr akarta igazoltatni a fiatalokat, akik nem tettek eleget a felszólításnak. A vármegyések indoka erre az volt, hogy a rendőrök nem közölték velük az igazoltatás okát, nem mutatkoztak be, és az igazoltatást kizárólag román nyelven akarták végrehajtani. Erdély.ma