Akik őshonosok nélküli Erdélyre vágynak
Bukarestben a politikaalakítók köreiben igen nagy ellenszenvvel fogadták az Európa Tanács ama ajánlását, miszerint a nemzetállamoknak komolyan fontolóra kellene venniük a kollektív jogok biztosítását az őshonos nemzeti közösségek számára, mi több, ezek s a területi autonómiák olyan pozitív példák, melyeket ajánlatos életbe ültetni.
Az egyéni jogok biztosításának bűvöletében élő és az eredményekkel úgymond gyakorta és mértéktelenül dicsekvő politikai osztály zavara óriási, s az ellenérvek halmaza is gyorsan összeállt, legfőképpen azt hangoztatják, ilyesmit a román nép 99,99 százaléka nem fogadna el. Igaz, eddig legalábbis még senki nem számolta össze, hogy valóban tiltakozna-e a románság a kollektív jogok vagy az autonómiák ellen. És sajnos, azt sem vették még számba, hogy Erdély például nem unta-e meg, hogy négy híján száz esztendeje az ország kifli alakú részét abból a pénzből fejlesztik, melyet mi a Kárpátokon innen megtermelünk, hogy közel száz év elteltével, s a nagy betelepítések ellenére a Regátban vagy Moldvában is él az a nagy Brătianujuk által hangoztatott szellemiség, miszerint ők szeretik ugyan Erdélyt, de lehetőleg lakói nélkül. Minden bizonnyal a bukaresti politikusoknak az lett volna ideális állapot, ha csak területet kapnak a híres-hírhedett trianoni szerződés nyomán, de emberanyagot véle nem. Bár, ha így történik, annyi év tapasztalatával hátunk mögött, nyugton állíthatjuk: nem lett volna, aki számukra megtermelje azt a pénztöbbletet, amivel úgy- ahogy, de talpon tartják az országot. Most ellenben rettenetes idegesség fogta el a román politikusokat, mert az Európa Tanács azt merte ajánlani – az Ukrajnában történtek hatására is –, hogy Európa államalkotó nemzetei próbáljanak megbarátkozni a kisebbségek közösségi jogai tiszteletben tartásának gondolatával, ellentétben azzal a gyakorlatukkal, melyet a kilencvenes évek óta hallunk, miszerint joga csak az egyénnek, azaz a kisebbségeket alkotó személynek van, közösségének nincs. Miközben az egyén közösségben él, s még ha nem is iktatták törvénybe jogait, nemcsak személyként, de kis- és nagyközösségként is gyakorolja, akár tetszik ez a nemzetállamot alkotó többségnek, akár nem. Hogy Románia és politikusai ma is valahol a tizenkilencedik századi nemzettudat áldozatai, mi sem bizonyítja jobban, mint Traian Băsescu államelnök ama kijelentése, hogy az ET ajánlása mit sem ér, hisz Románia alkotmánya nem teszi lehetővé az autonómiát. Mintha ebben a törvényeket, alkotmányt, rendeleteket oly léhán kezelő országban ezt az egyet kőbe vésték volna. Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Száz éve született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége
Hagyatéka az erdélyi magyar kultúrörökség része
1914. április 23-án, Marosvásárhelyen született Marx József, az erdélyi magyar fotográfia kiemelkedő egyénisége, úttörője, akinek köszönhetően ma több fotóklub működik. Több mint 60 éves tevékenysége nyomaként mintegy 100.000 negatívot hagyott hátra örökségül, és több ezer, ma már kultúrtörténeti és néprajzi értékkel bíró fotográfiája maradt ránk.
A mindenki Jóska bácsija a Maros-parti városban látta meg a napvilágot, majd hatéves korában szüleivel Nagyenyedre költöznek, ahol a híres Bethlen kollégiumba jár iskolába. Érettségire édesapja ajándékozza meg fényképezőgéppel, s míg szülei boltjában dolgozik, fotografál. Fényképei több erdélyi lapban megjelennek. Beiratkozik a kolozsvári jogi egyetemre, de tanulmányait megszakítja a világháború, ahonnan, fogság után, 1948-ban kerül haza. Időközben megnősül, és feleségével Marosvásárhelyre költöznek. 1930-tól már nemzetközi kiállításokon vesz részt fotóival, 1933-ban megkapja az első nemzetközi elismerést. 1992-ben bekövetkezett haláláig évente 20-30 kiállításon van jelen, életpályája során több mint 1300 tárlat kiállítója, több mint 200 hazai és külföldi díjat nyert el. Minden díjat megkapott, amelyet fotográfus elnyerhet hazai és nemzetközi téren; a nemzetközi fotóművészeti szövetség AFIAP, EFIAP és HonEFIAP címekkel tüntette ki.
1958-ban Sütő András író vezetésével létrejön az Új Élet folyóirat, ahol a kezdetektől fotóriporterként dolgozik. Bejárja Erdélyt, Románia számos érdekes helyére jut el. Ma már történelmi, kultúrtörténeti értékkel bíró fotókat készít tájakról, emberekről, népviseletről, jeles műemlék épületekről, ugyanakkor a paraszti kultúrát tükröző, akkor még meglévő házakról, azóta kihalt hagyományokról. E munkássága máig felbecsülhetetlen szellemi örökséget képez.
1930 és 1992 között szinte minden színházi előadást megörökített a szatmárnémeti és a marosvásárhelyi színházban és a Színművészeti Intézet Stúdió termében. Színházi fotói referenciaértékűek, és ezek is – amelyek közül még mindig számtalan fotót őriznek az említett intézmények – az erdélyi magyar színháztörténeti örökség részei, hiszen felejthetetlen alakításokat, hajdani diákokat, színművészeket örökített meg.
Rendkívül jó szervezőnek is bizonyult. Kezdeményezésére jött létre 1953-ban a Marosvásárhelyi Fotóklub, de neki köszönhetően gyárakban, intézményekben és iskolákban is fellendül az amatőr fotómozgalom, amely aztán szintén az ő ösztönzésére Erdély-, sőt Románia- szerte is elterjed. Így jön létre többek között Nagyváradon, Brassóban, Sepsiszentgyörgyön és sok más helységben fotóklub, amelyekben ma is tevékenykednek fotósok. Szintén ő indította el Marosvásárhelyen a fotóbiennálét, amelyet még mindig megrendeznek.
Munkásságát nemcsak a hátrahagyott negatívok, fényképek őrzik, hanem Maros megye folyóiratai, kiadványai is, a Szépréti Lilla Régi és új világ, illetve Vita Zsigmond Jókai Erdélyben című kötetek.
A marosvásárhelyi fotóklub a nagy mester tiszteletére felvette a nevét, ezúttal is adózva, fejet hajtva Marx József emléke előtt. Reméljük, valamikor – a más városok hasonló kaliberű szülötteinek emlékét őrzőkhöz hasonlóan – állandó múzeumi tárlatot is megnyithatunk majd, mert Marx József nemcsak Marosvásárhely, az erdélyi magyar fotográfia, hanem Kelet-Európa legkiemelkedőbb alkotója, fotóriportere volt.
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub. Népújság (Marosvásárhely)

Az RMDSZ az erdélyi magyarság törekvéseihez akar uniós támogatást szerezni
Az RMDSZ az erdélyi magyarság értékeit akarja Brüsszelbe vinni, és uniós támogatást akar szerezni a közösség törekvéseihez – mutattak rá a szövetség európai parlamenti (EP-) jelöltjei, akik csütörtökön három különböző helyszínről indultak egy hónapos választási kampánykörútra.
Az RMDSZ EP-listáját vezető Winkler Gyula EP-képviselő szülőföldjén, Vajdahunyadon kezdte erdélyi kampánykörútját, a kishitűséget nevezve az erdélyi magyarság legnagyobb ellenségének. „Bukarestben nem hivatalos nyelv a magyar, de az unióban igen, ezért anyanyelven szólalhatunk fel az Európai Parlamentben” – idézte a listavezetőt az RMDSZ csütörtöki hírlevele.
Sógor Csaba EP-képviselő a Székelyföldről, Csíkkarcfalváról indult kampánykörútra. „Feladatunk, hogy a jó példákat hozzuk haza Erdélybe, értékeinket viszont mutassuk meg Európában is. (…) A további munkánk során is arra törekszünk, hogy jogsérelmeink napirenden tartása mellett, értékeinket felmutatva Erdélyt elvigyük Európába” – hangoztatta az RMDSZ EP-listájának második helyén szereplő képviselőjelölt.
Vincze Lóránt, az RMDSZ-es lista harmadik helyezettje szülővárosában, Marosvásárhelyen kezdte az egy hónapos kampányt. Sajtótájékoztatóján rámutatott: a magyarságnak – ha nemzetben gondolkodik – maximalizálnia kell esélyeit, és a magyarországiak mellett három erdélyi és két felvidéki magyar képviselőt kell eljuttatnia Brüsszelbe.
Mindhárom jelölt azt hangsúlyozta: a román képviselők nem fogják az erdélyi magyarok érdekeit képviselni Brüsszelben, ha az RMDSZ nem éri el, vagy alig haladja meg az ötszázalékos küszöböt.
A közösség autonómiatörekvéseihez, az egyéni kisebbségi jogok érvényesítéséhez az erdélyi magyarság csak úgy szerezhet brüsszeli „hátszelet”, ha erős képviseletet küld az uniós parlamentbe – hangoztatták az RMDSZ EP-jelöltjei.
Az RMDSZ a közösségi érdekképviselet fontos színterének tekinti Brüsszelt, ahol egyebek mellett azt próbálja elérni, hogy az uniós jogalkotás szintjére emeljék az őshonos nemzeti közösségek védelmét. Az RMDSZ a felmérések szerint két-három mandátumot szerezhet meg a Romániának járó 32-ből a május 25-i EP-választáson.
e-nepujsag.ro. Erdély.ma

Csodavárás
Zavaró kettősség kap erőre az RMDSZ kommunikációjában: egyik pillanatban még életbevágóan fontos, hogy kormányon, illetve az Európai Parlamentben legyünk, ugyanakkor egyre többször halljuk, hogy sokra úgyse visszük.
A Szociáldemokrata Párttal kötött koalíció szükségességét hangoztató politikusaink ismét elővették a régi lemezt: ott kell lennünk, nem dönthetnek nélkülünk, mert ha nem szólhatunk bele, csakis roszszul sülhet el. „Amióta nem vagyunk kormányon, őrültebbnél őrültebb tervezetek jelennek meg, amelyek visszafordítanák, amit eddig elértünk” – magyarázta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki szerint az erdélyi magyarok biztonságérzete erősebb, ha az RMDSZ kormányon van.
Szűk két hónap elteltével a visszafoglalt pozíciókból érkező nyilatkozatok már „árnyaltabb” képet adnak: hihetetlen erőfeszítés betartatni az ígéreteket, nincsenek illúzióink, ne várjunk csodát. Ugyanez most a helyzet az EP-kampányban is: számtalanszor hallottuk, hogy az elmondhatatlanul fontos választások a jelenünkről és a jövőnkről szólnak, de most már azt is hozzáteszik, ez sem csodafegyver.
Nem azzal van a baj, hogy mindez nem igaz. Ott a probléma, hogy az efféle kortesbeszédek csupán egyetlen célt szolgálnak: semmit ne lehessen számon kérni képviselőinken. Mert előre leszögezett, határidős célok nélkül konkrét elvárások sincsenek, mindent el lehet maszatolni, aztán ha valami jó is kibukik, azt hosszasan lehet fényezni. A legfőbb üzenet: szavazzatok, hogy ott legyünk. Aztán hogy ott mit csinálunk? Hát annyit, amennyit lehet, majd csak lesz valahogy.
A háromlábú székét – az önkormányzati, a parlamenti és a brüsszeli képviseletet – foggal-körömmel őrző RMDSZ elnöke a hétvégén kijelentette: annyian vagyunk, ahányan szavazunk, annak a szava számít, aki elmegy szavazni.
Talán ha az a több százezer, sokszorosan kiábrándult erdélyi magyar, akikről érdekképviseletünk következetesen nem akar tudomást venni, most kirúgná a szék egyik lábát, lenne akkora a pofára esés, hogy rohamosan fogyatkozó közösségünket a célok, az elvárások, a határidők, a jövőkép újratervezésére késztesse. Vagy ne várjunk csodát?
Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Megjelent a Szövétnek áprilisi száma
A 99. után
Megjelent a Szövétnek 99. száma, lesz 100. és azon túli is. Megnyugodhatok.
– Ismét feleslegesen kuvikoltál. Megijedtél, féltél, megszűnik a Szövétnek.
Mosolyomat visszafogtam, nem is vitatkoztam. Oka volt annak, hogy rosszat vizionáltam. Vizionáltam? Írtam is a várható „sötét” jövőről. Nem meaculpázom! „A lényeg, a lényeg” – ezt a szóösszetételt a napokban tanultam –: lesz tovább is Szövétnek. Úgy mondják, nem is volt ez kétséges. Jó tudni!
A 99. számot értékelem, de a 100-at harangozom be és azokat, amelyek majd még következnek. Mivel még mindig „szövétnekes”-nek tekintem magamat, kerülve az önfényezést, visszafogott leszek.
Jól mutat a 99. szám (is).
Egy kicsivel, a 98-nál többet nyomtak belőle. A 40. oldalon 24 támogató nevét olvashatjuk. A 99. számban 23 szerzőt számolhatunk össze. Nagy István és Szentgyörgyi István profi fotói imponáló fedőlapokká álltak össze. A tördelést is elismerés illeti.
Mi a Szövétnek? Aradi kulturális szemle! Ez kiderül, látszik, ha az áprilisi számot kézbe vesszük.
Az írások címeit és szerzőit nem sorolom fel, bár nem szokásom zsákbamacskát árulni. Ehelyett, inkább megvételre, olvasásra ajánlom a Szövétneket, mert ez is a „lényeg”-hez tartozik.
Mondják azt is: öregszenek, a Természet könyörtelen parancsára fogynak a Szövétnek olvasói. Ez igaz! Hány éve is? 1997. december–2014. április. Ez már egy fél emberöltő!
Valóban, a fiatalokat nem érezzük magunk mögött. Az aradi magyar értelmiség bizonyos rétegeit sem.
Miért nem?
Lehetnénk ügyesebbek a terjesztésben. Jól jönne a mértékadó aradi körök és személyiségek hathatósabb támogatása is. Kellene, hogy minden községbe, minden plébániára eljusson a Szövétnek.
Hangot kellene váltani?
Nem hiszem.
Nincs szenzációhajhászás, kizárjuk a gyűlöletkeltést, határt szabunk a frivolságnak, politizálásunk nem pártokhoz, a magyarsághoz kötött. Szeretnénk jó értelemben vett konzervatívnak megmaradni.
Bízunk az aradi magyarok támogatásában. Ennek tudatában szerkesztődik a Szövétnek 100. száma.
Réhon József
Szövétnek – Aradi kulturális szemle XVIII. évfolyam 2. (99.) szám, Arad, 2014. április. Nyugati Jelen (Arad)

Szatmári Ferenc: A Romániai Magyar Népművészeti Szövetség
A népművészet, mint nemzeti értékeink kifejezője, megtartó ereje is egyben, amiről nem elég beszélni, hanem tenni is kell érte ünnepeken és a mindennapokban. Éltetni kell. Mert amit nem óvunk, az óhatatlanul elvész az időben.
Az erdélyi alkotó népművészek tudatában vannak: ha nincs erdélyi magyar népművészet, az annyi, mintha saját fizikai létünket kérdőjeleznénk meg. A népművészet anyanyelvünk után talán legdrágább nemzeti kincsünk, amelynek léte mindnyájunk felelőssége, amit kulturális intézményeink, szakmai és civil szervezeteink révén közös erőfeszítéssel kell felvállalnunk. Az alkotói kedvet minden lehető eszközzel ébren kell tartani, mert alkotók nélkül nincsen egylet, de szövetség sincs, alkotás nélkül pedig nincsen népművészet.
Erdélyben a tárgyi népművészet nem áll a kulturális intézmények érdeklődésének homlokterében, talán mert nem lehet színpadra állítani, nem lehet a folyamatos közművelődési munkát pótló falunapok látványos programjaiba beépíteni. A folklór más területeit egységesebben lehet művelni, mivel csoportos a tánc, a dal, de a tárgyi népművészet egyénileg valósul meg. A tárgyi népművészettel ma kizárólag a civil szervezetek foglalkoznak. Az állami intézmények csendes szemlélői a civil szerveződések által megvalósított munkának, de működésüket az esetek többségében sem anyagilag, sem erkölcsileg nem támogatják.
Ennek oka többek között az, hogy a hivatásos szakemberek alapvetően a múlt elemzésével foglalkoznak, méltatlannak, szükségtelennek tartják napjaink jelenségeinek vizsgálatát. A gyakorló népművészek viszont valamilyen szintű együttműködést igényelnének, szívesen vennék az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását. Úgy véljük, méltányolni kéne a gyakorló népművészek abbéli óhaját, hogy szakmai segítséget igényelnek munkájukban.
Új irányzatok vannak kialakulóban, a régiek pedig állandóan változnak. Mindennek ellenére Erdély – mint a történelemben oly sokszor – saját útján szeretne járni, az új elfogadásával párhuzamosan a régi alkotására szeretné buzdítani a legtöbb alkotót, alighanem a Kósa László által megfogalmazott modell szerint, hiszen „tévedés azt állítani, hogy a nemzeti kultúra a népi műveltségre épül. Ha viszont hiányozna a nemzeti művelődésből, az olyan volna, mint a sótlan étel: ízetlen és jellegtelen. A néphagyomány paraszti kultúraként lehanyatlott, de nem szűnt meg mint közösségi műveltség, és nemzeti kultúránkba ötvöződve így van jelen.”
A népi kultúra hagyományos átadásának természetes folyamata megtört ugyan, de megmaradt az értékek megőrzésének óhaja. A hagyomány tehát olyan érték, ami rendet, célszerűséget és biztonságot adhat az életünknek. Minden erőnkkel a népi alkotások hagyományos voltát kell hangsúlyoznunk az iparművészeti törekvésekkel szemben, mert ez felel meg Erdély szellemiségének, az erdélyi kultúrának.
A nemzet kultúrájának meghatározó része saját népművészetének alapos ismerete, művelése, szeretete, mert ez erősíti a nemzeti összetartozást. Ezért feladatunk a népművészeti hagyomány gyűjtése, megismerése, feldolgozása és továbbéltetése. Ráadásul az Európai Unió tagjaként népművészetünkkel, annak értékeivel gazdagítjuk a sokszínű európai kultúrát.
Ezekből kiindulva, és egyesületi önszerveződésre alapozva, 1995-ben sikerült megteremteni a legitim, demokratikus vezetőséggel bíró Romániai Magyar Népművészeti Szövetséget (RMNSZ), amely a szervezett népi kultúra letéteményese óhajt lenni. Így az EMKE társszervezeteként működik, mint a közművelődés népművészeti ágazatát összehangoló szakmai szövetség. Az erdélyi magyar közművelődésben tehát viszonylag korán megjelent az RMNSZ. Kezdetben Bandi Dezső szervezte az EMKE égisze alatt 1994. május 28–29-én, Marosvásárhelyen a Bolyai Farkas Líceumban az erdélyi magyar fafaragók országos tanácskozását. A jelenlevők sok értékes előadást hallgathattak meg, de figyelmük mindvégig arra irányult, hogy miként lehetne valamiféle szervezetbe tömörülni, amelyben megőrizhetik a hagyományokat. Tankó Albert, a Székelyudvarhelyi Fafaragók Körének elnöke vetített képekben mutatta be a szervezet tagjainak alkotásait, és pártolta egy szövetség létrehozásának lehetőségét, amelyben valahány szakágazat képviseltetné magát. Így lett legfőbb támogatója Bandi Dezső kezdeményezésének, amelynek célja megfelelő jogi keretet biztosítani egy lelkes civil csoportosulásnak.
Megfelelő előkészületek után 1995. szeptember 30-án az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeum adott otthont az alakuló ülés közel száz résztvevőjének. Az eseményen már valahány szakágazat képviseltette magát. Egyik legvitatottabb kérdés volt a szövetség mibenléte. Szövetség lett, hiszen akkorra már három egylet társult, de az alapszabály lehetőséget adott arra is, hogy természetes személyek is társulhassanak, olyanok, akiknek nincsen lehetőségük valamelyik helyi egyletben tevékenykedni. Az viszont már nem képezte vita tárgyát, hogy a székhely Székelyudvarhely lesz, és Tankó Albert az alapító elnök. A szövetség nevét első változatban erdélyinek javasolták, mivel a közhasználatban ez a leginkább elfogadott. A vita során azonban felmerült annak lehetősége, hogy a moldovai csángók is bekapcsolódhassanak a szervezeti életbe, számukra is biztosítva a szakmai érdekképviseletet. Így történt, hogy végül is a romániaira voksoltak az alakuló közgyűlés résztvevői. Sajnálatos módon a csángókkal azóta sem alakult ki az óhajtott együttműködés. Az egyletek tagjai lehetnek gyakorló népművészek, tiszteletbeli tagok, vagy akár pártoló tagok. A tagszervezetek képezik az alapot, a szövetség pedig próbálja összehangolni a sokszínű, sokféleképpen gondolkodó tagságot. A gyakorló népművészek képezik a helyi szervezetek tagságát, ezek a helyi tagszervezetek pedig a szövetség tagjai. Az RMNSZ tagja a budapesti székhelyű Népművészeti Egyesületek Szövetségének. Így lesz kerek a Kárpát-medencei magyar népművészek szervezete.
A kezdeti lelkesedés után tapasztalnunk kell, hogy mégsem tesszük teljes szívvel, amit kellene, vagyis a hagyományaiban bomlásnak indult közösségekben kevesen vállalják a hagyományőrzők szerepét. Igazi szakmai tudást igénylő munkásságunkba tájainkon feltűnően kevés értelmiségi kapcsolódik be. Pedig erre nemcsak szükség van, de számtalan lehetőség is nyílik, kezdve a személyes példaadástól, gyermekeink, unokáink nevelésétől lakásunk, kertünk, munkahelyünk berendezésétől kulturális szokásaink megéléséig és megismertetéséig.
Megtapasztalhattuk, hogy a többségi nemzet közművelődési intézményei nem igazán értünk léteznek, de ennél is fájóbb, hogy anyanyelvi kulturális intézményeink sem hajlandók a népi hagyományok védelmével foglalkozni, és bennünket méltó partnernek tekinteni. Mindezek ellenére mi továbbra is arra törekszünk, hogy a hagyománnyal kapcsolatos célkitűzéseinket ismertessük, kapcsolatokat alakítsunk ki, népművészeti értékeinket a jövő számára megmentsük, és ezáltal is közösségünk fennmaradását szolgáljuk.
A népművészet, mint eszmei érték
Az anyanyelv után nemzeti kultúránk egyik legfontosabb összetevőjének tartjuk a népi kultúrát. Ezen belül a tárgyi népművészetnek is igen jelentős szerepet tulajdonítunk, amit sajátos kifejező eszközeivel valóságos tárgyi anyanyelvünknek tekinthetünk. Hiszen szavak helyett a népi alkotások sajátos kifejezésformái a népi gondolkodásnak, a népléleknek.
Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy a mai falu városi modelleket utánoz, a város pedig nem kötődik a falusi hagyományokhoz. A népi mesterségek elpusztulása szinte elkerülhetetlen a gyakorló öreg népi mesterek távozásával. De azt is látni kell, hogy egy nemzeti közösség egyebek mellett saját tárgyi kultúrájának jellemzői révén különbözteti meg magát a másokétól. A népművészet akár a jövő alapja is lehet, mivel nem csupán romantikus hazafiságunk, hanem egészséges kulturális identitásunk része, alapvető nemzeti sajátosságok megtartását és fejlődését biztosíthatja. Így segít magyarnak lenni, mivel a népi kultúra a modern világ számos romboló hatásának van kitéve, amire hatékonyan csak a hagyományainkban megtestesülő kulturális sajátosságainkkal válaszolhatunk.
Aki népművész címet kap, annak nem csak a szerszámot kell mesterien forgatnia, hanem nagyon kell ismernie a népi alkotás ismérveit, hogy munkája eredménye valóban népművészeti értékű legyen. A szépérzék, a jó ízlés alakítására éppen a népművészet a legalkalmasabb. Mert a népművészet sok száz meg ezer éves fejlődés eredménye, így mondhatni, sűrítve tartalmazza a jó ízlés alapanyagait. Mert kifejezésmódjában tömör és mindig csak a lényegről szól. Felépítésében logikus, mindig gyakorlati célt követ.
A szakirodalom alapvetően a múlt elemzésével foglalkozik, és szükségtelennek tartja a jelennel foglalkozni, de legfőképpen a gyakorló népművészekkel együttműködni, az élő népművészettel kapcsolatos alapfogalmak tisztázását felvállalni. Sokan úgy vélik, hogy a népművészet ma inkább divat, vagy nosztalgia, mint szükségletet kielégítő alkotási folyamat. Ezért mosódnak össze olyan fogalmak, mint népművészet és kézművesség, tárgyalkotó népművészet és díszítőművészet, népművészet és népi iparművészet. Márpedig a mai népművészet a több évezredes népművészet változatlan továbbélése. Ez az elv és módszertan minden újítás elvetését, a hagyományok szigorú tiszteletben tartását követeli meg, voltaképpen ez maga a hagyományőrzés. Másfelől a népművészet minden átalakulás ellenére változatlan értékű lényeg, változatlan szerkezet, amely megmaradása érdekében ma is újabb tárgyak, illetve mai funkciónak megfelelő tárgyak alkotását igényli. Így határozható meg tömören a népi iparművészet. Az igazi alkotó egyéniség megtalálja annak a módját, hogy értékes egésszé illessze össze a hagyomány szellemét a korszerűség követelményeivel. Ha egy alkotás kapcsolódik a hagyományhoz, azért még megfelelhet a modernség, a korszerűség követelményeinek is.
Feltörekvőben van egy nem elhanyagolható réteg, amely naivaknak tartja az eszmékért küzdőket, és lényegében pénzkeresési lehetőséget lát az alkotás helyébe lépő kézműves tevékenységében. Természetes, hogy az alkotó pénzt is szeretne munkájáért, nem fogadható viszont el, ha csak a pénz érdekli. El kell fogadni, sőt tisztelni kell azokat, akik értéket teremtenek, hagyományt őriznek, és művészi tárgyat alkotnak. A hajdani népművész számára a szép és hasznos dolgok készítése alkalmi, sok örömet szerző tevékenységet jelentett, veleszületett hajlamainak és képességeinek kifejezése révén. Gondolatainak és érzelmeinek művészi megfogalmazása eredményezte az alkotásait, a kor szemléletét önmaga tudatán átszőve álmodta meg a hasznos és szép tárgyat, készségei, tehetsége, jártassága adva hozzá erőt, megoldást. Nem tanulta, eltanulta a mesterséget, az egész alkotási folyamatot.
Az utóbbi időben nagyobb hangsúlyt kapott a monumentalitás igénye, amely székely kapuk felállításában, kopjafák temetőkbe, közterekre való elhelyezésében nyilvánul meg. Megrendelők és faragók, szemlélők és méltatók ugyancsak nagyot hibáznak, ha kellő ismeretek hiányában, elnézően viszonyulnak az alkotásokhoz. Sajnos, az alkotási folyamatot nem előzik meg szakmai viták, nem alakult ki az a réteg, amely már a tervezeti szakaszban véleményezné a tárgyakat. Így minden lehetőség adott, hogy bármilyen egyéni elképzelés érvényesülhessen, mivel ki-ki hozzáértőnek tartja magát. Sokkal nagyobb felelőséggel kellene kezelni ezt a kérdést, hiszen a ma faragott kapu vagy kopjafa az évek múlásával úgy lesz műemlék, amilyennek ma készül: jól-rosszul, de nem minden esetben válik műértékké.
Gyakorló népművészek szövetsége
Eredményeinket igen nagy áldozatok árán értük el. Igen sok meg nem értéssel találkoztunk, talán, mert nem tudtunk kellő hangsúlyt adni óhajunknak, hogy mi a magyar népművészetért szállunk síkra, és kellő méltósággal akarjuk képviselni erdélyi sajátosságainkat. Nem rendelkezünk sem műszaki-anyagi bázissal, sem oktatói hálózattal, és híjával vagyunk a pénzügyi támogatásnak is. A hagyományos ismeretátadást helyettesítő, annak mélységeiből táplálkozó intézményes rendszer kiépítése pedig még távlatokban sem remélhető. Ezért a világháló adta lehetőségek felhasználásával egy sajátos oktatási formát indítunk útjára a közeljövőben. Megteremtjük annak a lehetőségét, hogy a szövetség tagjai honlapon, levelezőlistán vagy nyomtatott anyagok révén elméleti ismeretekhez jussanak. A közlésre kerülő előadások egyaránt szólnak kezdőknek és haladóknak, a tagok pedig kérdéseket tehetnek fel majd a honlapon, hogy valós párbeszéd alakulhasson ki. Az ismeretek elsajátítását segíti továbbá, ha a honlap látogatói véleményezik a bemutatott tárgyakat, a népművészet, mint valódi közösségi kultúra szellemiségének megfelelően.
A szövetség tagszervezetei szakmai fórumokat szerveznek. Ezek a fórumok ugyancsak fontosak az emberi kapcsolatok erősítése szempontjából, de jelentősen hozzájárulnak a véleménycserék révén az ismeretek elmélyítéséhez is. A tagszervezetekkel közösen szakmai alkotótáborokat szervezünk, amelyek alkalmasak az elméleti ismeretek gyakorlatban való alkalmazására.
Az erdélyi magyar népművészeti oktatásban résztvevők nem alkotnak egy átfogó rendszert. Hiányzik belőle a motiváció, a támogatás, az oktatók és minden más, amire szükség volna. Az oktatás hiánya miatt erős individualista hatásoknak van kitéve az, ami egykor kizárólagosan közösségi érték volt. Ezt a folyamatot igen nagy erőfeszítések révén lehet már kordában tartani oktatással, zsűrizésekkel, a meghívásos alapon történő vásáros rendezvényekkel.
Mint minden időkben, így napjainkban is születnek remekművek és léteznek gyengébb munkák is. A tehetségesebbek, a tanulásra több időt szentelők, az alkotáshoz alázattal viszonyulók számára csak az utóbbi időben nyílott lehetőség, hogy kis számban ugyan, de elismerésben részesüljenek.
Így részesült az UNESCO Élő Szellemi Örökség-díjban a romániai bizottság által Páll Antal korondi fazekas. A javaslatot a szövetség tette meg, mivel úgy vélte, hogy a díjazott egyszerre védője a szellemi örökségnek, egyben alkotója és továbbadója, illetve kitűnő megjelenítője is. Magyar állami kitüntetésben részesült Sütő Levente bútorfestő Vargyasról, akinek a Népművészet Mestere-díjat adományozták.
Az RMNSZ saját díjazási rendszere keretében 2001 óta a következő díjakat és címeket adományozta: dr. Kós Károly érdemérmet Tankó Albert alapító elnöknek, valamint dr. Kardalus János és Farkas Irén néprajzkutatóknak. Életmű-díjban részesült 24 alkotó, a népművészeti alkotási terület kiváló mestere címet 23, a népművészeti alkotási terület mestere címet 34 alkotónak nyújtottuk át. Célunk, hogy a közeljövőben valamely országos vagy regionális szervvel közösen adományozhassuk évente az Erdélyi Magyar Népművészet Mestere címet. Művelődés (Kolozsvár)

Magyarok, románok, lojalitás
Nemrég azt nyilatkozta a televízióban a román külügyminiszter, hogy lojalitást vár el a romániai magyaroktól. A hír megjelent számos helyen, szerte az írott és elektronikus sajtóban, de különösebb reakciókat nem váltott ki sem újságírókból, sem névtelen hozzászólókból.
Holott mint cseppben a tenger, ebben a fél mondatban benne van az erdélyi magyarság sorstragédiájának közel száz éve (illetve az elkövetkező ki tudja hány). Lehet, hogy egyesek ezt túlzásnak gondolják, de alább megpróbálom kifejteni, indokolni.
Kulturális különbségek
A kiindulópont a sokat emlegetett kulturális különbség Nyugat és Kelet között. Nyugaton az a természetes, hogy az állam van a polgárokért, a közhivatalnok, kezdve a falusi irodistával és bezárva az államelnökkel, azért van, hogy az állampolgárokat szolgálja. Ott a kérdést csak úgy lehet feltenni, hogy mennyire lojális az állam és annak hivatalnokai az állampolgárhoz. Ezzel szemben van a keleti szemlélet, ahol az ilyen-olyan atyuskákhoz való lojalitás az elvárt magatartás.
Ahol az a jó polgár, és az számíthat jólétre (amint azt a külügyminiszter is említi), aki lojális az államhoz. Mindkét mentalitásnak hosszú időre visszanyúló hagyománya van, s a maguk módján és helyén elfogadottak, és működnek is. De itt vagyunk mi, a sors által távolról sem kegyelt erdélyi magyarok, akik kulturális szempontból a Nyugathoz tartozunk, de a nagyhatalmi érdekek egy keleti országba tagoltak be. S hogy részrehajlással ne vádolhassanak, hadd szögezzem le, hogy annak levét isszuk nemcsak mi, de a román kormányok is 1920-tól errefele.
Mi nem tudunk megbarátkozni ezzel a helyzettel és mentalitással, ők pedig rettegve feküsznek le minden este, s azért imádkoznak, hogy reggelre szét ne hulljon az ország. Mi nem akarjuk elfogadni ezt a mentalitást, ők meg, úgy néz ki, képtelenek változni, s a gyakorlatban is bizonyítani azt az állításukat, hogy Románia egy latin gyökerű európai ország. Újra és újra kibukik belőlük a fanarióta, s nem csak szóban, de tettekben is tanújelét adják annak, hogy képtelenek lojálisnak lenni azokhoz, akik őket ilyen-olyan tisztségekbe juttatják, és gondoskodnak anyagi jólétükről. Hadd mondjak erre rögtön két aktuális példát.
Tavaly nyáron uniós állampolgárok egy csoportja polgári kezdeményezést nyújtott be az Európai Bizottsághoz, amiben azt kérik, hogy az kezdeményezzen egy jogszabályt az úgynevezett nemzeti régiók (olyan régiók, melyekben a lakosság többségének nemzeti, etnikai, nyelvi, vallási vagy kulturális jellemzői eltérnek a környező régiókban élőkétől) védelmében. Az Európai Bizottság ennek a kezdeményezésnek a beiktatását elutasította, mondván, hogy nem hatásköre ilyen téren jogszabályt kezdeményezni.
Az elutasítást a kezdeményezők bíróságon támadták meg, s legnagyobb meglepetésükre példa nélküli helyzetet idéztek elő, mivel egy olyan perbe, amit két természetes személy indított az Európai Bizottság ellen, négy EU-tagország avatkozott be. A pert indítók egyike Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke (nem titok, hogy a kezdeményezés a Székely Nemzeti Tanács nevéhez fűződik, ugyanis az elfogadásra javasolt jogszabály egyik lehetséges haszonélvezője a Székelyföld lenne), a beavatkozó országok egyike pedig Románia.
Épeszű ember azt gondolná, hogy Románia a kezdeményezők oldalán avatkozik be, hisz ha egy olyan jogszabály születne, ami előnyös Románia egyik régiója számára, akkor a román kormány azon lesz, hogy az a jogszabály megszülessen. De nem! Románia a Bizottság oldalán, a kezdeményezés ellen lépett szorítóba, azaz – hogy fogalmazzunk a külügyminiszter szóhasználatával – Románia nem lojális saját állampolgárai egy jelentős csoportjához.
Közismert, hogy ha a Székelyföld autonómiája ellen foglalnak állást, bukaresti politikusok rendszeresen előállnak azzal, hogy ez egy szegény régió, ha nem kapna pénzt Bukarestből, akkor képtelen lenne fenntartani magát. Feltéve, hogy ez így van, még érthetetlenebb ez a lépés. Itt lenne egy lehetőség arra, hogy a Székelyföld külső forrásokhoz jusson, s ne kelljen elvonni a moldvai vagy olténiai románok szájától a falatot, hogy jusson az éhező székelynek is, a kormány pedig ezt elutasítja!
Tegyük fel, hogy a jogszabály megszületik, s évente 100 ezer euró érkezik Brüsszelből Székelyföldre. A kormány ezzel egy időben megteheti azt, hogy mondjuk 50 ezer eurónak megfelelő lejjel kevesebbet utal vissza a központi költségvetésből a székelyeknek, ezt az összeget pedig szétosztja az ország többi régiói között. Így még az sem állna fenn, hogy a támogatásból csak a székelyek profitálnak, az ország többi része nem. Mindezek ellenére Románia álláspontja tiszta és világos: határozottan ellenzi, hogy szülessen egy olyan jogszabály, amiből a székelyek is profitálhatnak! A kormány ugyanis úgy gondolja, hogy a székelyek dolga nem az, hogy jobban éljenek, hanem az, hogy lojálisak legyenek.
Tűrjük el a beolvasztásunkat?
A második példa is európai, annyi az eltérés, hogy a helyszín nem Brüsszel (pontosabban Luxemburg), hanem Strasbourg. Az Európa Tanács parlamenti közgyűlése a hónap elején tárgyalta a 13445-ös számú dokumentumot, ami végső formájában az 2014/1985-ös számú jelentés lett, más néven a Kalmár-jelentés, melynek témája az európai hagyományos nemzeti kisebbségek helyzete.
Kalmár Ferenc magyar néppárti (KDNP-s) országgyűlési képviselő – a közgyűléstől kapott megbízatás szerint – megvizsgálta az európai kisebbségek helyzetét több tagállamban, majd hivatkozva már régebb elfogadott ET-dokumentumokra, illetve az elfogadásuk óta eltelt időben felgyűlt tapasztalatokra, ajánlásokat fogalmazott meg azon államok számára, melyek területén hagyományos nemzeti kisebbségek élnek.
A jelentés legnagyobb újdonsága az, hogy különleges hangsúlyt helyez a kollektív jogokra, illetve a különböző területi jellegű megoldásokra. Mindebben semmi rendkívüli nincs, nem fogalmaz meg íróasztal mellett született nyakatekert elméleteket, hanem számba veszi a gyakorlatban jó eredményeket hozó megoldásokat, s nevükön nevezi azokat. A tervezethez 35 módosító indítvány érkezett. Azokból húszat finn képviselők nyújtottak be, de ez a húsz tulajdonképpen vehető egynek is, mert mindegyik arról szól, hogy a szövegben több helyen megjelenő hagyományos nemzeti kisebbség kifejezésből töröljék azt, hogy hagyományos.
Erről is lehetne elmélkedni egy sort, de témánk szempontjából másik 14 javaslat érdekes. Azokat román képviselők egy csoportja nyújtotta be, céljuk pedig az, hogy tompítsák és maszatolják a jelentés következtetéseit. Hogy még konkrétabb legyek: a kollektív jogokra és a területi megoldásokra (értsd: a területi autonómiák különböző formáira) vonatkozó részeket szerették volna kiiktatni, avagy átírni.
Azt gondolom, nem kell hosszan magyarázni, hogy ha a jelentést eredeti formájában fogadják el, annak haszonélvezői lettek volna az ország határain kívül élő románok, illetve román közösségek is, miközben semmiféle hátrányt nem jelentett volna a Romániában élő románok számára. Igen ám, de megint ott van Erdély, és ott vannak azok a fránya magyarok! A román álláspont pedig ilyenkor egyértelmű: nem lojálisak, tehát fügét nekik! Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezen úgy lehet változtatni, hogy naponta fennhangon kinyilatkoztatjuk, hogy lojálisak vagyunk, akkor az téved. Egy jó román ugyanis tudván tudja, hogy a magyarok nemcsak illojálisak, de alattomosak is, egy szavukat sem szabad tehát elhinni.
A helyzet tehát világos: Románia feltétel nélküli lojalitást vár el tőlünk, ráadásul még arra sem számíthatunk, hogy cserébe ő is lojális lesz hozzánk. Ez az elvárás teljesen egyoldalú: legyünk csendben, ne ellenkezzünk, tűrjük az elűzésünket és beolvasztásunkat célzó praktikáikat, sőt abban a kis időben, amit nekünk szántak még, vágjunk jó képet is, teszem azt, nevezzük át a Kossuth utcát December 1. sugárútra és ama napon el ne fogyjon ajkunkról a mosoly és a hozsanna.
Mindezt jó, ha pontosan tudjuk, ha jogainkért és jövőnkért sikeresen akarunk harcba szállni. Mi következik ugyanis ebből: csak szép szóval, racionális érvekkel semmire nem fogunk menni. Ennél többre van szükség. Saját erőre és erős partnerekre, támogatókra. Olyan helyzeteket kell tudnunk teremteni, amikor a bukaresti kormány meg parlament inkább enged, vagy legalább észrevenni a mások által teremtett helyzeteket, s azokat ügyesen kihasználni.
Pártviszonyulás a nemzeti kérdéshez
Ahhoz nincs szükség túlzott intellektuális erőfeszítésre, hogy belássa bárki: ehhez – stílszerűen fogalmazva – a magyarsághoz lojális vezetőkre van szükség. Olyan emberekre és szervezetekre, amelyeknek nemcsak a lózungok szintjén, hanem valóban a népünk jövője, boldogulása a fontos, cselekedeteiket annak rendelik alá.
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy csak akkor van esélyünk, ha politikai érdekeink képviseletével egyetlen pártot bízunk meg, ami mögé felsorakozik a közösség apraja-nagyja. Tud az működni több párt létezése esetén is, ha azok külön-külön nemzetileg elkötelezettek, s a megfelelő pillanatokban képesek minden sajátos érdeket félretéve együttműködni.
Értelmetlenség tehát azon keseregni, hogy immár három erdélyi magyar párt létezik, ellenben igencsak érdemes azt megvizsgálni, hogy ezek miképpen viszonyulnak a nemzeti kérdéshez. Más szóval azt, hogy mennyire lojálisak népünkhöz. A kérdés pedig annál nagyobb súllyal bír, minél nagyobb a formális támogatottsága egy magyar pártnak.
Tekintettel a 2012-es választások eredményeire, illetve az általuk a gyakorlatban megtett lépésekre, ilyen téren a Magyar Polgári Pártot és az Erdélyi Magyar Néppártot felesleges elemezni, különösebb bizonyítás nélkül elfogadható, hogy autonómiaharcaink sikere rajtuk nem fog múlni. A kép sokkal árnyaltabb az RMDSZ esetében, sőt túlzás nélkül mondhatunk az árnyalt helyett aggaszót is. A szimmetria kedvéért hadd adjak ebben az esetben is két konkrét és aktuális példát.
Az első lehet éppen a fennebb már vizsgált Kalmár-jelentés. Ha valaki a jelentés elfogadása után a hazai magyar sajtó híradásait figyelte, azt láthatta, hogy azok tele voltak különböző szintű RMDSZ-vezetők nyilatkozataival, amelyek egyrészt nagy sikerről beszéltek, másrészt meg arról, hogy abban milyen nagy szerepe volt az RMDSZ-nek.
A valóság azonban kicsit más, ezt személyes tapasztalataim alapján állíthatom. Kezdjük azzal, hogy a jelentés gondolata a Székely Nemzeti Tanács és az ET parlamenti közgyűlése magyar küldöttségének 2011-es megbeszélésén vetődött fel, amikor azt járták körül, hogy miképpen lehet a Székelyföld javára fordítani a már létező ET-dokumentumokat különös tekintettel arra, hogy 2013-ban kerek évfordulója lesz az 1201/1993-as, illetve a Gross-jelentés néven ismert 1334/2003-as jelentésnek.
Ekkor merült fel az a gondolat is, hogy meg kellene vizsgálni, a gyakorlatban milyen eredményeket hozott eme két dokumentum, illetve az eltelt évtizedek tapasztalatait levonva miképpen lehetne továbblépni a kisebbségvédelem terén. A témát Strasbourgban az esélyegyenlőségi és diszkriminációellenes bizottság kisebbségjogi albizottságában vetette fel annak elnöke, Kovács Elvira délvidéki politikus, majd miután a parlamenti közgyűlés elfogadta azt a javaslatot, hogy szülessen egy ilyen jelentés, kemény harcokat kellett megvívjon a magyar küldöttség, hogy Kalmár Ferencet bízzák meg annak elkészítésével.
A jelentéstevő végig kapcsolatban volt a Székely Nemzeti Tanáccsal, konzultált vele a jelentés tartalmáról, ennek is köszönhető az, hogy abban jelentős teret kaptak a kollektív jogok és a területi jellegű megállapodások. Az nem kétséges, hogy a 2013-ban az ET parlamenti közgyűlése küldöttévé választott Korodi Attila mandátuma rövid időszakában igen aktív volt, és jó együttműködés alakult ki közte és a magyar küldöttség, valamint a Székely Nemzeti Tanács között is, de azért enyhén szólva túlzás azt sugallni, hogy az RMDSZ-nek olyan nagy szerepe lett volna a jelentés elkészültében.
Ráadásul a történet vége igencsak kérdőjeles, hisz április nyolcadikán a jelentés bemutatásakor és megszavazásakor a teremben nem volt RMDSZ-es képviselő! Hogy ennek mi volt az oka, arra vonatkozóan semmit nem nyilatkoztak az RMDSZ illetékesei, de az tény, hogy igen kínos helyzetben lett volna az, aki ott van, s egy kormánypárt képviselőjeként szavaznia kellett volna futószalagon a román kollégák (lényegében a román állam) módosító indítványairól.
Egyáltalán nem valószínűtlen feltételezni azt, hogy ez volt a távolmaradás oka, de ha netán így volt, akkor hogy is állunk a lojalitás kérdésével? Ha az RMDSZ lojális a magyarsághoz, akkor a képviselője ott ül a teremben, és hozzászólásaival meg szavazataival kiáll a tervezet eredeti formája mellett. S végső soron legyen bármi a távolmaradás oka, az a tényen nem változtat: ebben az esetben az RMDSZ nem volt lojális népéhez.
Véget vetni a Bukarest-függőségnek
A másik téma már valamivel régebbi, de még mindig napirenden van: az a kezdeményezés, hogy a székelyföldi önkormányzatok hozzanak határozatot Románia közigazgatási átszervezésének ügyében. Itt az alapgondolat az, hogy már évek óta szó van a közigazgatási átszervezésről, melyet jobb helyeken úgy ejtenének meg, hogy megkérdezik az állampolgárokat, hogy mely települések alkossanak egy régiót.
Ez nálunk esélytelen (lásd a két rendben kiírt helyi népszavazásokat, melyeket a bukaresti hatalom mindig megakadályozott), de tavaly nyáron sikerült találni egy alternatív megoldást, ami abban áll, hogy a helyi képviselő-testületek – mint a közösség legitim, megválasztott képviselői – állást foglalnak ebben a kérdésben. Azt ugyanis nem lehet adminisztratív eszközökkel megakadadályozni, hogy egy képviselő-testület elfogadjon egy állásfoglalást, avagy egy petíciót, amiben kinyilvánítja, hogy milyen összetételű régiót tart kívánatosnak, illetve hogy eme régió számára milyen többlethatáskörökre tart igényt.
A kezdeményezésről hosszas egyeztetések zajlottak a hazai magyar politikai szervezetek között, a gyakorlatba ültetés azonban késett. Hogy ennek véget vessen, a Székely Nemzeti Tanács elnöke február 12-én közzétett egy felhívást, amiben arra kéri a székely polgármestereket, hogy terjesszék be a vonatkozó határozattervezetet, a képviselő-testületeket meg arra, hogy szavazzák meg.
Azóta eltelt több mint két hónap, s fél kézen még mindig meg lehet számolni, hogy hány önkormányzat tett ennek eleget. Kétségtelen, hogy a bukaresti politikusok nem örömükben ugrálnának a plafonig, ha a posta heteken keresztül naponta több ilyen határozatot kézbesítene a kormánynak meg a parlamentnek, s ismerve a román közigazgatás működési mechanizmusát, ez némi pénzben kimutatható retorziót vonna maga után, de azt végre tudomásul kell venni, hogy áldozatok nélkül nem fog menni.
Ha azt akarjuk, hogy a minél közelebbi jövőben a saját adóinkkal legjobb tudásunk szerint magunk gazdálkodjunk, akkor vállalni kell annak a kockázatát, hogy átmenetileg meg kell húzzuk a nadrágszíjat. Ez már csak azért sem olyan nagy áldozat, mert egy magyar polgármester semmiféle hűségnyilatkozattal meg mosolydiplomáciával nem tudja elérni azt, hogy őt Bukarestben ugyanúgy kezeljék, mint egy románt.
Ezt tudomásul kell venni, számolni vele, s azon igyekezni, hogy minél hamarabb és minél nagyobb mértékben szűnjön meg a Bukarest-függőségünk. A székelyföldi polgármesterek igen kis százaléka az, aki nem RMDSZ-színekben nyert mandátumot, azok egy része ellenben már eleget tett a felkérésnek, miközben az RMDSZ-es településvezetők közül csak elvétve találni olyat (mindamellett egyformán elismerés illeti az összest, akik már léptek). Ha az RMDSZ lojális lenne a népéhez, akkor azon lenne, hogy a polgármesterei terjesszék be ezt a határozattervezetet. Mivel ezt nem teszi, joggal kérdőjelezhető meg a lojalitása.
Példákat még lehetne mondani, de nem akarván visszaélni az olvasó türelmével, itt inkább megállok, mert ennyiből is látható, hogy igen nagy optimizmusra (naivságra?) vallana azt állítani, hogy a legnagyobb erdélyi magyar párt következetes módon lojális a választóihoz, népéhez.
Recept a békére
Ezek szerint semmi remény, vethetünk keresztet Romániában a különböző autonómiaformákra s Székelyföldre? Nem, nem hiszem. Itt van például az, ami április nyolcadikán Strasbourgban történt: a román képviselők igencsak meglepődtek, amikor módosító javaslataikat sorra elvetette a plénum. A közmondásosan nagyra tartott román diplomácia csúfos kudarcot szenvedett! Ez is arra utal, hogy más szelek kezdenek fújni Európában. Következik két függetlenségi népszavazás: szeptemberben Skóciában, novemberben meg Katalóniában.
De ne is rohanjunk olyan előre időben, hisz itt van a szomszédban az ukrán válság, aminek a kimenetele jelenleg kiszámíthatatlan, de egy dolog biztos: nem fog nyomtalanul elmúlni. A következtetés pedig az, hogy célszerű lesz újragondolni eddigi magatartását, viszonyulását minden olyan ország kormányának, amelyikben hagyományos nemzeti kisebbségek élnek, s ez hatványozottan igaz azokra, ahol ezek adott régióban helyi többséget alkotnak. ű
Ha ugyanis jót akarnak, akkor ezek a kormányok át kell értékeljék a lojalitásról alkotott fogalmukat, s el kell fogadják, hogy kölcsönösség nélkül nem megy. Esetünkben ha a bukaresti kormány lojális hozzánk, egyenrangú állampolgárnak tekint, és nem tör folyton a nyelvünkre, jelképeinkre, életterünkre, ha biztosítja számunkra azt a területi autonómiát, amire igényt tartunk, akkor mi is lojálisak leszünk hozzá. De csak akkor! Addig ellenfelek vagyunk, és minden legális és demokratikus eszközt felhasználva harcolni fogunk.
Ha pedig azt gondolják, hogy azzal leszerelnek, hogy beveszik a kormányba a legnagyobb hazai magyar pártot, akkor jó, ha tudják, hogy ez magában nem elég, a békéhez az is szükséges, hogy átemeljék a kormányprogramba ezen párt programjának sarkalatos pontjait, majd hozzá kell lássanak azok gyakorlatba ültetéséhez. Mondanom sem kell, hogy ama párt is akkor számíthat a lojalitásunkra (ami választásokon leadott szavazatokban tud konkretizálódni), ha maga is lojális hozzánk, vagyis csak akkor vállal kormányzati szerepet, ha az előbb említett feltétel teljesül.
Adott tehát a béke receptje, nincs abban semmi ördöngős és teljesíthetetlen, következésképpen adott a béke lehetősége is. Közhely, hogy a székely katona-nemzet, de azért azt jó tisztán látni, hogy nyugodtan nevezhető a béke nemzetének is, ugyanis történelme arról szól, hogy a saját és mások békéjét védte. Ez ma is így van, s befejezésképpen csak azt tudom kívánni, hogy a mostani autonómiaharc érjen véget minél hamarabb.
Árus Zsolt
A szerző a Gyergyószéki Székely Tanács alelnöke. Krónika (Kolozsvár)

Nyomdafesték alatt Mikóújfalu
Jelentős esemény egy település életében, ha monográfia készül múltjáról és jelenéről, miként az is, ha napilapok egész oldalon számolnak be mindennapi életéről. Megtörténik, hogy visszaélnek a monográfia kifejezéssel, s annak nevezték-nevezik a pártparancsra összetákolt régi falufüzeteket is. E műfaj fogalmát igyekszik kimeríteni a falu nyomdakész bemutatókötete a Háromszék Vármegye Kiadó gondozásában. Látogatásunk kapcsán azonban a község mai életéből adunk egy kis kiegészítő ízelítőt.
Újraszülető kőipar?
A több személyből álló szerzői gárda munkájaként születő kötetben helyi szerzők is szerepelnek: a Fejér Ákos Általános Iskola történelem szakos igazgató-tanára, Nagy Sándor az alapanyag szolgáltatója, a község polgármestere, Nyáguly Vilmos, valamint Demeter Ferenc helyi tanácsos. Mikóújfalu saját nevén való újraszületéséről Nagy Sándor így ír: „2004-ben helyi népszavazás eredményeként a régi Málnás község három kisebb közigazgatási egységre bomlott fel: Málnás községre (Málnás, Málnásfürdő és Zalánpatak falvakkal), valamint Mikóújfalu és Sepsibükszád községekre. A korábbi Málnás község központja Mikóújfalu volt. A népszavazás kezdeményezői azzal indokolták a népszavazás kiírását, hogy Mikóújfalu, mint a régi község központja, mindig is hátráltatta a többi falu fejlődését, mivel a költségvetést úgy osztották el, hogy nagy része Mikóújfaluban maradjon. (...) Ha elemezni kívánjuk, hogy kinek hozott hasznot a szétválás, akkor megállapíthatjuk, hogy Sepsibükszád, Málnás, Málnásfürdő települések nagyobb hasznot húztak belőle, mint Mikóújfalu, mert a régi község nagyobb vállalkozásai mind a környező falvak területén működtek, így azok a két szomszédos községnek fizetnek adót. Mikóújfalu területén nincs nagy gazdasági egység, így a falu költségvetésébe nem folyik be adó az említett gazdasági vállalatoktól. Különben is, ilyen okokból Málnás és Mikóújfalu község évek óta pereskedik a közöttük meghúzandó határ miatt. Ugyanis két régi térkép is létezik, amely különbözőképpen húzza meg a két község közötti határt. Valójában a két község az Olt jobb partján levő kőbányák hovatartozása miatt áll vitában. Jelenleg a kőbányák Málnás községnek fizetik az adójukat.” A megélhetés és a mindennapok túlélése kényszerítette arra az újfalusiakat a rendszerváltás után, hogy sok-sok család – hivatalosan, avagy anélkül – a kőfaragással keressen kenyérrevalót. A helyiekkel való beszélgetés során kiderült, hogy számos ismert és kiváló kőfaragómester – Urszuly Samu, Urszuly Árpád, Lupuly Géza, hogy csak azokat említsem, akiket magam is ismertem – már a túlsó parton van, ellenben számos olyan élő alkotó él (Keresztes Zoltán, Urszuly Sámuel és mások), aki művészi szinten műveli a kőfaragást. „Sajnos, azok miatt, akik engedély nélkül dolgoznak – mert ilyen sok van a faluban –, hátrányt szenvedünk mi, akik adót fizetünk, és emiatt csak emeltebb áron tudjuk eladni készítményeinket, a vásárlók pedig mindig az olcsóbb kiszolgálók felől érdeklődnek” – panaszkodott egy magát megnevezni – érthető módon – semmiképpen sem óhajtó személy. Utunkon régebbi ismerősünkhöz, Gábor Ottó fiatal kőfaragó mesterhez kopogtattunk be, aki a mindennapokhoz szükséges kocka és szegélykövek, idomkövek, sírkeretek-obeliszkek, falborító kövek készítője. „Én négy évet dolgoztam a Hável-kőbányában, volt alkalmam megtanulni sok kőfaragási fogást, de édesapámtól is sokat tanultam, aki szintén kőbányász volt. Megszűnt a bánya, és végkielégítéssel kitettek. Ezért kellett itthon, saját udvaromon folytatnom. 2003-tól van engedélyem.” A bükszádi bányából pénzén vásárolja meg a követ, pénzért szállítóeszközt fogad és hazaszállítja, de bosszankodik, mert a kapuja előtt kell tárolnia a nyersanyagot, s a helyi tanács arra a helyre területadót rótt ki. A bükszádi követ jobb minőségűnek tartja, nem mállik, keményebb, és nem telepedik meg idővel rajta a moha. A málnásfürdői rózsaszínben játszó botosi-andezit könnyebben formálható, de ha vizet kap, fehér por formájában „kivirágzik” felületén a salétrom.
A kő, az kő, de hát a borvíz!? – mondogatják a helybeliek. Mindenki nem tud kőfaragáshoz kezdeni, jó volna, ha itt egy borvíztöltődét építenének, hogy legyen munkahelye az asszonyoknak is. Bezzeg a mi falunkat kikerülte A borvíz útja program, pedig itt a legtöbb borvíz a földben – elégedetlenkednek az újfalusi asszonyok. Van itt ugyan gondja a községvezetésnek az ásványvíz-forrásokra, mert a tavaly felújították a Bedő-borvizet, belekezdtek a Hunnia-forrás mentésébe, s egy zömében helyi nyugdíjasokból álló önkéntes csoport éppen a napokban újította fel a Sósborvíz küpüjét, lefolyását, és tetemes szemétmennyiséget gyűjtöttek össze környékéről. Ez az a borvízforrás, amit a régiek Palacsintasütő borvíznek is neveztek, mert az asszonyok ezzel keverték be a kőttest (magas a borvíz szódabikarbóna-tartalma).
– Köszönettel és tisztelettel tartozom a csoportnak, Bíró Árpádnak, Varga Árpádnak, Deák Sándornak, Nyáguly Attilának és Illyés Józsefnek – mondta a polgármester, mert önkéntes forrásmentő munkájuk példaértékű. Akadnak a faluban, akik ódzkodva nézik, amikor kopjafát állítunk: minek kell az – jegyzik meg, itt nem hagyomány, és miért ágálnak állandóan a rakott ággal? Nekem az a véleményem, hogy nekünk azzal kell bemutatkoznunk a külvilág előtt, amink van, régi hagyományainkkal, a húsvéti fúvószenekaros locsolással, értékes borvízforrásainkkal, helytörténetünkkel! A forrásszemléről a Temető utcába siettünk a gyergyói származású Lackó Bálint vízügyi mérnök lakására, akinek melegházát mint helyi érdekességet tekintettük meg. Lackó Bálint udvarán-kertjében beindította az aquapónia nevű, vidékünkön majdnem ismeretlen, de világszerte már elismert érdekes és különleges intenzív növénytermesztési módszert, ami a haltenyésztés és a növények közötti szoros kapcsolaton alapszik, s eredményei kimondottan biotermékek. Helyszűke miatt részletekbe nem bocsátkozhatunk.
– Nagyon egyszerűen magyarázva arról van szó – mondta a mérnök –, hogy azzal a vízzel öntözöm-táplálom a növénypalántákat, amiben a növényevő halak élnek, s amiben benne van azok ürüléke. Ez a víz ammóniában gazdag. Ezt a baktériumflórák nitritté, majd nitráttá alakítják, s a homokréteg, amelybe a növényeket beleültettem, valamint a növények gyökerei megszűrik a vizet, felveszik belőle a tápanyagokat, majd a víz – pumpálás útján – visszakerül a halak medencéjébe. Az eredmény hihetetlenül gyors és jó. Sajnos, nálam télen nem működik, most is csak melegházi körülmények között. Az elv bevált, a szomszédos Magyarországon is sikerrel gyakorolják. A kiépítése, működtetése befektetést követel, amire pályázni kellene – fejezte be Lackó mérnök. S az interneten többet is megtudhatunk erről a kultúráról.
Nem leosztják, beosztják a költségvetést
– A kettő között nagy a különbség. Azt a pénzt, amit kapunk vagy azt, amit a helyiek befizetnek, közmunkával és kalákával lehet fiaztatni, spórolni belőle egyébre is – jegyezte meg Nyáguly Vilmos polgármester. 91 százalékban finanszírozza a fejadagtörvény alapján iskolánkat az állam. Tehát a költségvetés 9 százalékával kell segítenünk őket. Kissé aggódom a lakossági mozgásunk miatt, mert az idén tizenkét személyt temettünk, és az újszülöttek száma kettő. Ilyen szaporulat mellett mi lesz magyar iskolahálózatunkkal? Addig lehet nyújtózkodnunk, amíg a takarónk ér, saját költségünkből ebben az évben fel fogjuk újítani és korszerűsíteni az családorvosi rendelő és a gyógyszertár közös épületét, és elvégeztetjük az utolsó simításokat a szennyvízhálózaton és a tisztítóállomáson.. – A környék turisztikai kínálatához képest gyarapodik-e a szálláshelyek száma? – kérdeztük Nyáguly Vilmost.
– Robbanásszerű változásra nem várhatunk. Sajnos, a faluban vendégházak létesítése is csak a tervezgetés fázisában, ellenben a Máltai Szeretetszolgálat patakszeri táborában látható a haladás, elkészült a központi épület. Bízunk abban, hogy idén már több táborozót tudnak majd fogadni. Örömünkre szolgál, hogy a község Sepsiszentgyörgy felőli bejáratának övezetében néhány nappal ezelőtt megnyílt a Mikóújfalusi fogadó, és jelen van a világhálón is. A hárommargarétás egység vendéglői részén száz személyre lehet teríteni – tudtuk meg Márton László tulajdonostól –, és négy vendégszoba áll az éjszakázni akarók rendelkezésére, egyelőre összesen tizenkét ággyal. A tulajdonos szándékszik a fekvőhelyek számát bővíteni. A fejlesztési lehetőségek korlátlanok, mert az épület mögötti Olt-parti részen édesvíz után kutatva savanyú ásványvízre, előterében pedig édesvízre találtak. A tájba illő rusztikus épület Zakariás Attila tervei szerint épült, s közelében ágazik le a székelyföldi nemzetközi műútból Erdővidék felé tartó aszfaltburkolatú átkötőút. Az egység tizenkét alkalmazottja közül tíz helybeli, konyhája kimondottan erdélyi-székelyföldi, valamint hazai – román, örmény – ételféleségeket kínál. Búcsúzáskor tudtuk meg, hogy Mikóújfalu és Zalánpatak ünnepre készül. Május 8-án, csütörtökön 10 órakor bérmálás lesz a materben – részletezte Simó Gábor helybeli plébános, ötvenkét gyerek, huszonkilenc fiú és huszonhárom lány áll majd az oltár elé, főtisztelendő Tamás János segédpüspök végzi a szertartást. 17 órakor a Mikóújfaluhoz tartozó zalánpataki filiában pedig nyolc fiatal, négy fiú és négy lány bérmálkozik.
Kisgyörgy Zoltán. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sokszínűség – amitől szinte dalol az anyanyelv
A vidéki sajtó, illetve a határon túli média egy része arra törekszik, hogy felzárkózzon, nevelje közönségét, ezért az anyaország felé kacsingatva próbál az elitnek vélt elvárásoknak is megfelelni. E nagy igyekezetben fennáll a veszély, hogy változatos erdélyi nyelvjárásunk sokszínűsége, a trendi irányultságot követve, lassan megkopik.
Az írott és elektronikus sajtóban naponta szembesülünk tájnyelvi elemekkel, melyek szervesen illeszked(né)nek megfelelő szövegrészekbe. Mégis legtöbbször az anyaországban használatos kifejezésmódra esik a választás, ha az MTA szótárában egyik-másik tájnyelvi szó éppenséggel nem található. Pedig tengernyi a lehetőség köznyelvünkben, aminek épp sokfélesége teszi széppé az anyanyelvet. Olyannyira, hogy szinte dalol a nyelv, ha kellő érzékkel használjuk.
A nyelvi egyenöltözék közepette a vörös hagyma jelentését lassan átveszi a pesti sárga hagyma, murok helyett répát árulnak a piacon, az oltyánok vinettája is padlizsánná nemesül. Tesszük ezt annak ellenére, hogy itt, Erdély szívében a beszélt köznyelvben a többség által elfogadott és használt szavakkal kommunikálunk.
– Mit érdemes követendő példának tekinteni? Használjuk-e helyi jellegű szavainkat a médiában is, vagy "nevelő szándékkal" az anyaország stílusához ildomos igazodni? – kérdeztük dr. Péntek János nyelvészprofesszort, az MTA Kolozsvári Akadémiai Bizottságának elnökét.
– Mindenekelőtt azt kell tudni, hogy mit óhajt a sajtó által kiszolgált olvasótábor. Ha nem készült ilyen jellegű felmérés, az a természetes, ha úgy beszélünk, illetve írunk, hogy megértessük magunkat. Hasonló megkeresésem volt már televízió- vagy rádiószerkesztőség részéről is. Ők a vinetta/padlizsán változat helyes használatáról kérdeztek. A válaszom az volt, hogy én is a vinettát használom. Szerintem normálisan kell beszélni.
Ez a fajta sokszínűség, ami nyelvünkre jellemző, sokkal értékesebb, mintsem a magyarországi irányzatot követni. A lényeg, hogy értessük meg magunkat. Kimondottan örülök annak, hogy a budapesti kvízműsorokban megjelennek táj jellegű szavaink, ezáltal immár ők is megtanulták, hogy például mi a pityóka. Miért baj az, ha tudják Pesten is, hogy a burgonya Székelyföldön pityóka? Szerintem a nyelv természetes változatossága sokkal többet ér, mintsem igazodni kellene egy vonulathoz. A múlt században a magyar nyelvművelésben azt tekintették fejlődésnek, ha egységesül a nyelv. Akkor azonban eltűnik az igazi érték, a változatosság. A kilencvenes évek után egy újvidéki tanár barátom meg volt győződve arról, hogy azonnal igazodni kell Pesthez. Neki is azt mondtam, hogy igazodhatunk egymáshoz is, de csak amennyire kell.
A magyarországi dr. Balázs Géza nyelvésszel sem értek egyet a román szavak beépülésének elmélete kapcsán. Természetesen ő másképp látja a dolgokat, ami nem gond. Egyik nyilvános internetes levelezésünk során megkérdeztem tőle, hogy mennyivel jobb a panellakás kifejezés, amit az anyaországban használnak, a mi erdélyi blokklakásunknál? Ezt magyarázza meg nekem valaki, hogy az egyik miért jobb, mint a másik.
Egy udvarhelyi mezőgazdasági konferencián a Magyarországról Csíkba áttelepült gazdálkodó előadása kezdetén elnézést kért a jelenlévőktől azért, mert ő magyarországi nyelven beszél. Ez kedves gesztus volt részéről, persze a bocsánatkérés fölösleges, de akkor hallottam először ilyet Erdélyben, hogy egy anyaországi előadó azért szabadkozott, hogy másképp beszél, mint mi.
– Igen, talán azért is, mert a paszulyt odaát babként ismerik, a kibédi vörös hagymát a pesti piacon lila hagymaként árulják...
– A régi erdélyi szövegekben, folklórszövegekben ahányszor babot használtak, az nem a paszulyra vonatkozott. A régi eurázsiai lóbab (Vicia faba) a lencse, borsó, csicseriborsó mellett az európai népek egyik alapélelmiszere volt, mely a tengerentúlról származó közönséges bab, a paszuly térhódításával kiszorult, most kezdik újra felfedezni. Magyarországon az új növénynek a neve kiszorította a régit, Erdélyben nem, itt ugyanis a közönséges paszuly megnevezésére ma sem a bab kifejezést használják.
Szerintem ha tudjuk, milyen közeget szólítunk meg, maradjunk az élőbeszédben használatos sokszínű kifejezéseknél – zárta közös álláspontunk alátámasztását dr. Péntek János nyelvészprofesszor.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Tanácstalanság az autonómiaharc terén
Megoszlik a székelyföldi elöljárók véleménye az SZNT javaslatáról, mely szerint az önkormányzatoknak határozatot kellene elfogadniuk a Székelyföld jogállásáról. Többen úgy nyilatkoztak: egyelőre csak elviekben támogatják a szervezet javaslatát.
Továbbra sincs összhang a székelyföldi települések polgármesterei között a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) javaslata kapcsán, hogy a székelyföldi települési önkormányzatok fogadjanak el határozatot a Székelyföld jogállásáról, és nyilvánítsák ki a közösség autonómiaigényét.
A február 12-én tett felhívást a szervezet május 3-án, a makfalvi székely majálison is megismételte, az elképzelés kivitelezésével azonban legtöbb helyen kivárnak az önkormányzati vezetők, sokan eleve kétkedve fogadták az ötletet, vagy, mint kiderült, nem pontosan tudják, mi a teendőjük.
Az SZNT terve szerint 153 székelyföldi önkormányzat egyszerre nyilváníthatná ki, hogy egyetlen, különálló közigazgatási egységbe akar tartozni. A területi önrendelkezést célzó határozattervezet azt is tartalmazza, hogy ez a közigazgatási egység viselje a Székelyföld nevet, sarkalatos törvény szavatolja számára az autonómiát, és területén az állam nyelve mellett legyen hivatalos nyelv a magyar.
Izsák Balázs, az SZNT elnöke a Krónikának elmondta, meglepte, hogy több színmagyar székelyföldi község vezetője azzal takarózik, hogy nem kapta kézhez és nem is látta a határozattervezetet.
„Február 12. óta a honlapunkon bárki számára elérhető és letölthető a dokumentum, mindössze néhány perces munkát igényel. Sem a gyergyószentmiklósi, sem a gyergyószárhegyi, sem a gyergyóalfalusi, sem a makfalvi polgármesternek nem küldtük el külön, az ottani önkormányzatok mégis egyhangúlag megszavazták a tervezetet. Az egész mindössze politikai akarat kérdése” – magyarázta Izsák, aki az elmúlt hónapokban több elöljárót személyesen is felkeresett és tájékoztatott az SZNT felhívásáról és annak támogatási módozatáról.
Az SZNT elnöke igyekezett leszögezni: a határozattervezet megszövegezése előtt tárgyalásokat folytattak az RMDSZ-el. Példaként említette: míg Sepsiszentgyörgyön jó fogadtatásban részesült a kezdeményezés – Antal Árpád RMDSZ-es polgármester lapunknak is elismerte, a kezdeményezésről egyeztetett az SZNT-vel –, Csíkszeredában úgy tűnik, nem tetszett az ötlet.
„Válaszlevelében a Hargita megyei önkormányzat arról tartott nekem kiselőadást, hogy össze kellett volna gyűjtenünk a lakosság 5 százalékának a támogató aláírását. De hát ki beszélt itt állampolgári kezdeményezésről, amikor önkormányzati határozatokról van szó?” – tette fel a kérdést Izsák, aki azt sem értette, hogy több magyar nemzetiségű vezető miért levelezik a Székely Nemzeti Tanáccsal román nyelven.
Peti András marosvásárhelyi alpolgármester szerint sem az RMDSZ, sem az SZNT nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Vásárhelyen a magyarság képviselői kisebbségben vannak a helyi tanácsban, ezért a határozat megszavazásához legalább még egy politikai partnerre lenne szükségük. Ugyanakkor nem tartja helyénvalónak, hogy az amúgy is kényes kérdést a választási kampányban feszegessék.
„Majd május 25. után tárgyalhatunk erről, de addig napirendre tűzni csak azért, hogy valaki azzal vádoljon, hogy kampánycéllal rántottuk elő, teljesen értelmetlen” – vélekedett Peti, a vásárhelyi RMDSZ elnöke. Kérdésünkre, hogy más helyi elöljárókhoz hasonlóan ő igényli-e a párt felső vezetésének az utasítását, Peti András elmondta, hogy az ilyen jelentős politikai kérdésekben mindenképpen egyeztetni kell a megyei és az országos vezetőséggel.
Többen még hivatalos értesítésre várnak
„Ismerjük a dokumentum tartalmát, de hivatalos felkérést még nem kaptunk. Amint ez megérkezik, az önkormányzati képviselő-testület elé terjesztjük a határozatot” – mondta el érdeklődésünkre Rafai Emil, Székelykeresztúr polgármestere. Az elöljáró hozzátette, soros ülését jövő héten tartja a testület, és mivel a napirend már összeállt, utólag nem módosítanak rajta.
Szentegyháza városvezetője is azt válaszolta kérdésünkre, hogy nem kapott felhívást az SZNT-től: Rusz Sándor szerint amint megérkezik a dokumentum, a hivatal jogászai áttekintik, és amennyiben jogi szempontból rendben találják, napirendre tűzik a határozattervezetet.
A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal sajtóosztályán sem találták nyomát az SZNT felhívásának, a májusi önkormányzati ülésen feltehetően itt sem kerül napirendre az ügy. Thamó Csaba, a Székely Nemzeti Tanács udvarhelyszéki szervezetének elnöke azonban érdeklődésünkre hangsúlyozta: az SZNT központi irodája már továbbította a felhívást a székelyföldi önkormányzatnak.
Az RMDSZ udvarhelyszéki szervezetének ügyvezetője, Bíró Barna Botond szerint a dokumentum amúgy is ellentmondásos. „A székelyföldi önrendelkezésre vonatkozó szerves törvényt csak a parlament fogadhatja el, ezért nem hatékony, hogy helyi szinten az önkormányzatok is tanácshatározatot hozzanak a kérdésben. Nem ez a legjobb módszer a jég megtörésére” – véli az ügyvezető.
Elvi támogatást ígérnek Háromszéken
A háromszéki polgármesterek elvben támogatják a makfalvi felhívást, ám mint kiderült, gyakorlatban még nem foglalkoztak vele. Lázár Kiss Barna, Barót polgármestere a Krónikának elmondta, hetekkel korábban személyesen tárgyalt a témáról Izsák Balázs SZNT-elnökkel, támogatja az elképzelést, ám még egyeztetnie kell az RMDSZ frakcióval. Az erdővidéki város polgármestere kifejtette, tanulmányozni fogják a határozatok szövegét, és az alapján készítik majd elő a saját tervezetet. Bács
Benke László, Maksa néppártos polgármestere lapunknak elmondta, minden autonómiaharcot támogat. „Maksán jelenleg nincs tanács – három határozatképtelen ülés után a prefektúra feloszlatta a testületet –, de ha lenne, egy percet sem haboznék, azonnal napirendre tűzném az autonómia iránti igényt kifejező határozat tervezetét. Most azt a jogi megoldást keresem, hogy tanács nélkül miként lehet eleget tenni a makfalvi felhívásnak” – mondta Bács Benke László.
„Majd döntsenek ott fenn, az RMDSZ-ben”
A Maros megyei Székelyvécke polgármestere, Fekete Pál lapunkkal közölte, az SZNT felhívása nem volt téma a helyi önkormányzatban, és annak dacára, hogy a községben szinte mindenkit autonómiapártinak tart, mindaddig nem is lesz, amíg a döntést nem az RMDSZ felső vezetése hozza meg.
„Egyezzenek meg ott fent, vidéki polgármesterként én itt lent, a községben végzem a dolgom. Ha azt mondják, hogy ezt meg kell szavazni, megszavazzuk, miért ne? De nem akarok kilógni a sorból, mert amúgy is egyesek attól tartanak az RMDSZ-ben, hogy hátat akarok fordítani nekik” – fejtette ki lapunknak Maros megye legkisebb községének az elöljárója.
Szintén a felkérés hivatalos oldalát hiányolja Karácsony Károly, Nyárádgálfalva RMDSZ-es polgármestere is. Mint mondta, hallott valamit a makfalvi felhívásról, azonban neki írott dokumentumra lenne szüksége ahhoz, hogy bemutassa a helyi képviselői testületnek. „Persze, hogy autonómiát akarunk, de mit írjunk a tanácsi határozatba? Ezt is meg kellene mondani” – válaszolta Karácsony, aki szerint egy ilyen önkormányzati határozat elfogadása több mint biztos, hogy közigazgatási perrel végződne.
A téma kapcsán korábban nyilatkozó Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, a szövetség később alakítja ki álláspontját az SZNT javaslatával kapcsolatban, erről azonban azóta sem nyilvánított véleményt.
Az RMDSZ elnöke megjegyezte, kétségei vannak afelől, hogy ez a megfelelő útja az akarat kinyilvánításának. Megjegyezte, a romániai törvények értelmében az önkormányzatok csak olyan határozatokat hozhatnak, amelyeket a polgármestereknek kell végrehajtani, az SZNT által javasolt határozat viszont a kormányra és a parlamentre vonatkozik. Krónika (Kolozsvár)

Abszurdisztán esete a marosvásárhelyi magyarnyelvű orvosképzéssel
Szélsőségesen nacionalista marosvásárhelyi román oktatók és hasonló gondolkodású bukaresti politikusok abszurd játékának az áldozata a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozata. Hiába szavatolja immár három éve törvény a magyar oktatás önállóságát, a jogszabályokat a saját kénye-kedve szerint értelmező többség kiskapukkal lehetetleníti el annak alkalmazását. Szilágyi Tibor lemondott rektor-helyettest a magyar törekvések eddigi kálváriájáról kérdeztük.
– A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem román többségű szenátusa egy évvel elnapolta az intézmény magyar főtanszékeinek megalakítását. A MOGYE magyar tagozatának közgyűlése hat tartózkodás mellett, elsöprő többséggel döntött arról, hogy az egyetem három vezetőségi tagja benyújtja lemondását. Rektor-helyettesként ön ezzel egyet értett?
– Teljes mértékben! A szenátus döntését a magyar oktatók kivétel nélkül felháborítónak tartották. Közgyűlésünkön a vita igazából arról szólt, hogy az a legjobb megoldás, ha lemondunk az egyetem vezetőségében betöltött tisztségeinkről? A döntésnek nyilván megvannak a negatív következményei is, hiszen most már nem vagyunk benne az információáramlásban. Kollégáinknak ugyanakkor azt is elmondtuk: ha az egyetem vezetősége a legfontosabb döntéseket úgy hozza meg, hogy bennünket nem vesz figyelembe, akkor mindegy, hogy ott vagyunk, vagy sem. Többször is előfordult, hogy rektor-helyettesként csak utólag értesültem bizonyos döntésekről. Ha mérlegre teszem jelenlétünket az egyetem vezetői struktúráiban, elmondhatom, hogy jó döntöttünk.
– Az RMDSZ, illetve a román politikusok részéről olyan vélemények is elhangzottak, hogy lépésük elsietett volt, azaz tovább kellett volna egyezkedni...
– Nézőpont kérdése, hogy eredménytelen egyezkedéssel meddig lehet elmenni. Amit lehetett, mindent megpróbáltunk az elmúlt két esztendőben. A 2012 őszén, Victor Ponta miniszterelnök kezdeményezésére, a tanügyminiszter által is aláírt hét pontos egyezség óta gyakorlatilag állandó párbeszédet folytatunk az egyetem vezetőségével. Elmentünk már a falig, sőt szinte már tovább is. Számos olyan engedményt tettünk, ami nem ellenkezett az alapvető értékrendünkkel, rengeteg sértést, megaláztatást lenyeltünk, mondván, hogy ne az apróságokon múljon a nagyobb cél megvalósítása. Ha úgy látnánk, hogy ez az egyezkedéses út elvezet az önálló magyar oktatói és hallgatói struktúrák kialakításához, minden nehézség ellenére tovább haladtunk volna ezen az úton, sajnos azonban úgy tűnik, hogy ha ezt így folytatjuk, akkor a végtelenségig fogunk ebben az útvesztőben bolyongani.
– Kanyarodjunk vissza az időben. 2011 tavaszán a román kormánykoalíció – amelynek az RMDSZ is tagja – megszavazta azt az új oktatási törvényt, amely az állami egyetemeken elviekben lehetőséget biztosít más nyelvű tagozatok létrehozására, amennyiben azt az egyetem szenátusa támogatja. Hittek abban, hogy ezt a román többségű egyetemi szenátus elfogadja?
– Mi abban hittünk, hogy jogállamban a törvényeket nem csak be lehet, hanem be is kell tartani. Az oktatási törvény szerint az egyetem belső struktúrájáról valóban a szenátus dönt, a törvény egy másik paragrafusa viszont kimondja: a magyar vonalnak a magyar főtanszékekbe kell szerveződnie. A mi olvasatunkban ez azt jelenti, hogy a szenátus nem utasíthatja el a magyar oktatás önállóságát. Ennek szellemében kezdtük megírni a MOGYE új chartáját. A törvényes előírások alapján az egyetem tükörstruktúrában szerveződött volna újra: minden román nyelvű főtanszéknek lett volna egy magyar párja. A több hónap megfeszített munkájával elkészült charta kimondta: a magyar vonalon mind az elméleti, mind a gyakorlati képzés nyelve magyar. Ezzel az új chartatervezettel indultunk neki a júniusi szenátusi gyűlésnek.
– A chartát az egyetem többségi román szenátusa 2011 nyarán leszavazta. Az előkészítési munkálatok során konzultáltak a román oktatókkal?
– Gyakorlatilag együtt írtuk a chartát. Az elején az új oktatási rendszer kialakításában a román fél is partner volt. A mostani rektor, az akkori dékán minden oktatónak körlevelet küldött, hogy döntsük el: a román vagy a magyar vonalhoz szeretnénk tartozni? Normális mederben és hangnemben indult a magyar kezdeményezés. Nagy reklámmal hozták az új tanügyi törvényt, így mi is abban hittünk, hogy a háttérben már megszületett a politikai egyezség. Ma sem tudjuk, hogy csúcspolitikai szinten mi történhetett: a szenátusi szavazás időpontjára gyökeresen megváltozott a román álláspont. Magabiztosan ellenünk fordultak, és többé esély sem volt a normális párbeszédre.
– Mit kellett volna akkor tenniük a magyar politikusoknak?
– Határozottan kiállni a MOGYE magyar vonalának a megalakítása mellett. Ha lett volna határozott lépés, az oktatási minisztérium követelésére az egyetemen belül meg tudtuk volna oldani a problémát, hiszen ekkor még nem volt átpolitizálva ez az egész kérdés. Egyértelmű, hogy a román vezetőséget felsőbb utasításra lebeszélték a magyar oktatás jogait biztosító új egyetemi charta elfogadásáról. Onnantól kezdve pótcselekvések hosszú sora következett. A magyar oktatás önállósulását mellőző új chartát megszavazták ugyan a szenátus román tagjai, ellene viszont a minisztérium emelt kifogást. Hónapokig folyt a vita arról, hogy az oktatási minisztérium törvényes időben, azaz 30 napon belül utasította el, vagy túllépett a határidőn?
– Mindeközben önök végig tiltakoztak, az egyetem pedig visszasodródott az oktatási törvény megjelenése előtti gyakorlathoz. Az oktatási minisztérium szemet hunyt a törvénytelenségek felett?
– Amikor a magyar oktatók az ellen is tiltakoztak, hogy a minisztérium által el nem fogadott charta alapján nem lehet választásokat kiírni az egyetemen, Cătălin Baba oktatási miniszter ellátogatott Marosvásárhelyre. A miniszter látta, hogy mi történik a MOGYE-n, ezért egy darabig nem ismerte el az egyetem újonnan megválasztott rektorát. Nyilván, politikai szinten ismét történt valami, mert az egyetemtől a magyar oktatás jogainak betartását követelő miniszter mégis beadta a derekát. A MOGYE-nak küldött átiratában azzal a feltétellel fogadta el a rektorválasztás eredményét, ha az egyetem új chartájába beveszik az általa kért kitételeket a magyar oktatás biztosításáról. Az egyetem vezetősége ezt úgy könyvelte el, hogy a minisztérium mégis elismerte a rektorválasztás eredményét, a többi követelményről pedig szépen megfeledkezett. Ilyen előzmények után következett az Ungureanu-kabinetnek a külön magyar fakultást előíró kormányrendelete, amelynek talaján az egyetem román vezetősége a marosvásárhelyi márciusi eseményekre emlékeztető hangulatot kezdett teremteni. Akkora nacionalista hőzöngéssel utasították el az új jogszabályt, hogy a kormány is belebukott.
– Az ezt követő két esztendőben volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy mégis létre lehetne hozni az önálló, magyar vonalat?
– 2012 szeptemberében az új román miniszterelnök, Viktor Ponta társaságában éjszakába nyúló tárgyalásra került sor, amelyet egy hét pontos megegyezés zárt. Ennek egyik fontos eleme volt az akkreditálás: a megegyezés szerint ezt követően lehetne létrehozni a magyar főtanszékeket. Már akkor világos volt számunkra: a megegyezés eleje a könnyű, a vége lesz a nehéz. Én feleltem az akkreditálás új dossziéjának összeállításáért, így nem volt meglepetés, látnom kellett, hogy a románok teljesen mást gondolnak erről, mint a magyar oktatók. A román vezetőség gyakorlatilag a már meglévő vegyes csoportokat vette be a dossziéba, szó sem lehetett a magyar vonal mentén építkező új rendszerről. Az elképzeléseinkkel és érdekeinkkel ellenkező akkreditációs dossziét nem írtam alá, ennek ellenére ezt felküldték az akkreditációs bizottsághoz. A Bukarestből jövő szakemberek az elején értetlenül álltak a sehol máshol elő nem forduló, egyidejűleg két oktatási programhoz tartózó, vegyes csoportok előtt és felkarolták törekvéseinket, de ez rövid ideig tartott. Hamar kiderült, honnan fúj a szél, így gyakorlatilag az akkreditálás is a régi status quót próbálta szentesíteni. Ezt bizonyítja a legutóbbi miniszteri látogatás is Marosvásárhelyen. A miniszter értelmezése szerint, ha a gyakorlati képzésbe bevezetnénk a magyar nyelvet is, akkor ez már új szaknak minősülne, amire csak ideiglenes akkreditációt lehet kérni. Azt mondta, hogy ez olyan mintha a Spiru Haret indítana egy új szakot, először azt is ideiglenesen akkreditálják. Határozottan tiltakoztunk a hasonlat ellen, felháborítónak tartván, hogy az 1945-ben magyar nyelven indult, és azóta is folyamatosan zajló orvosképzést ilyen kategóriába sorolja. Az is elhangzott, hogy mivel a magyar orvosképzés még egy monitorizálási látogatás elé néz, menet közben nem lehet semmilyen szerkezeti változást végrehajtani, vagyis nem kérhetjük a magyar főtanszékek megalakítását. Ha összetesszük a részleteket, eddig azért nem lehetett különválni, mert a régi akkreditációban együtt szerepelt a két tagozat, most nem lehet a fenti ok miatt, ezután pedig azért nem fog lehetni, mert az új akkreditációba is a vegyes rendszer kerül be. Ez a történet most már arról szól: ha a törvények (félre)értelmezését rábízzuk a román félre, egyáltalán nem lehet létrehozni az önálló magyar tagozatot.
– A MOGYE magyar tagozata gyakorlatilag így is létezik, hiszen jelenleg mintegy 1800 magyar diák tanul a marosvásárhelyi egyetemen. Mennyire tartható fenn ez az állapot?
– Ezzel a magyar oktatással az a legnagyobb baj, hogy nem önálló. Mindig és mindenben ki van szolgáltatva a többségi román vezetőség kényének-kedvének. A rendszer lényege ugyanaz maradt, mint a rendszerváltás előtt: az elméleti oktatás magyar nyelven folyik, de az orvosi képzés kétharmada gyakorlati oktatás keretében történik. Itt viszont csak a románokkal vegyes csoportokban tanulhatnak a magyar diákok, és kizárólag román nyelven. Ez azt is jelenti, hogy nincs megoldva a magyar tanárutánpótlás sem. Minden meghirdetett magyar tanársegédi állás egyezkedés kérdése: vagy beleegyezik a román vezetőség, vagy nem. Jobb érzésű román tanszékvezető bevállal egy-egy magyar végzőst, de hivatalosan erre nem lehet kötelezni, hiszen a gyakorlati oktatás nyelve a román. Ördögi kör ez, mert ha tanársegédnek nem alkalmazhatunk magyart, előbb-utóbb adjunktus és magasabb beosztású magyar tanár sem lesz, aki az elméleti órákon oktasson. Az egész rendszer arra van kitalálva, hogy elsorvassza, leépítse a magyar oktatást. Ezt az 1990 óta tartó folyamatos átmeneti állapotot szeretnénk megszüntetni, hogy az önállósuló magyar vonal saját kezébe vegye a magyar orvosi és gyógyszerészeti oktatás jövőjét Marosvásárhelyen.
– Ki tudná megoldani a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar tagozatának a helyzetét?
– Ma sok minden bizonytalan a magyar tagozat körül. Egyértelmű, hogy az egyetem vezetősége nem partner az ügyünk megoldásában. Tegnap elmentem az igazgatótanácsi ülésre, hogy megkérdezzem, mikortól fogadják el a lemondásomat. Nagyon cinikusak és magabiztosak voltak. Nekünk mind a román belpolitikai, mint az ukrajnai helyzet alakulása rosszul jött. Nem bocsátkoznék jóslásokba, annál is inkább, mert a politikum részéről semmiféle új rendezési tervről nincs tudomásom. Márpedig a magyar oktatás jövőjének a biztosítása a nagypolitika döntéseitől függ.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Angolul és magyarul Székelyföldről
Székelyföldet, a székely autonómiatörekvéseket bemutató angol nyelvű tájékoztatófüzeteket adott ki a Pro Regio Egyesület a Mikó Imre Jogvédő szolgálattal közösen, színesen, de rendkívül tömör összefoglalásban, sok-sok rajzzal, ábrával ismertetik a térséget, az itt élők önrendelkezési törekvéseit.
Minél több helyre el kívánják juttatni, többek között a bukaresti nagykövetségekre, és a szándék szerint minden, május végén megválasztott európai parlamenti képviselőnek adnak majd a dokumentumból. Elkészült a kiadványok román nyelvű változata is, ezt elsősorban Bukarestben kívánják terjeszteni. „Azt kell elérnünk, hogy minél több információt kapjanak Európában és Bukarestben Székelyföldről, és a következő években eljuthassunk oda, hogy megértsék, nem akarjuk Székelyföldet a hátunkon elvinni Romániából, hogy a mindenkori román kormányok eddigi politikájával hosszú távon nem lehet eredményeket felmutatni, mert mi most már pontosan tudjuk, mennyit veszítünk Bukarest döntései miatt, melyekkel – például a fejlesztési régiók kialakításával – olyan helyzetekbe kényszeríti Székelyföldet, amelynek egyértelműen vesztese a három magyar többségű megye” – mondta el Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Elsőként a hét elején idelátogató amerikai nagykövetségi delegáció tagjainak adták át a kiadványokat. (-kas) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kié Erdély (Lucian Boia új könyvéről)
Lucian Boia történész a Gândulnak adott interjújában Nagy-Románia történelmének másfajta olvasatáról beszél, és elmagyarázza, hogy a legutóbbi könyvében miért tette vita tárgyává „Románia jogát” Erdélyre. „A románok, természetesen, felvethettek egy+ etnikai jellegű jogot Erdélyre, ahogy azt meg is tették, de történelmi jogot nem... Erdély sohasem tartozott Romániához vagy a fejedelemségek valamelyikéhez – írja a Primul Război Mondial. Controverse, paradoxuri, reinterpretări című, múlt héten megjelent könyvében Lucian Boia. A könyv, természetesen, azonnal heves vitákat váltott ki a közéletben, főként a tévékben.
– Az első világháborúról szóló könyvében két lehetséges forgatókönyvet említ Románia első világháborús részvételével kapcsolatosan. Mi történt volna, ha Románia nem az antant oldalán vett volna részt, és semleges marad?
– Három lehetséges forgatókönyv van: a valódi forgatókönyv, ami lezajlott – Románia az antant hatalmai mellett, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország mellett vesz részt a háborúban Erdély és Bukovina felszabadításáért, elcsatolásáért, megszerzéséért vagy ahogy mondani akarják. A második forgatókönyv az lett volna, ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország oldalán vesz részt, elsősorban Oroszország ellen, Besszarábia megszerzéséért. A harmadik forgatókönyv szerint Románia semleges marad, és a háború vége felé kiderült volna, hogy mi a helyzet, és mi fog történni. Ez a három forgatókönyv. Rendben, nem tudjuk, mi lett volna, ha másképp történnek a dolgok. Egyetlen történelmet ismerünk. A többit illetően feltételezésekbe bocsátkozhatunk, forgatókönyveket készíthetünk.
Ha Románia a központi hatalmak, Németország és Ausztria-Magyarország mellett állt volna, akkor Oroszország legyőzése és Besszarábia felszabadítása lett volna a cél. Nyilván abban az esetben, ha Oroszországot sikerül legyőzni, és a háború a központi hatalmaknak kedvezően ért volna véget. Ha a központi hatalmak szenvedtek volna vereséget, akkor Románia velük együtt vesztett volna. Ott van még a semlegesség forgatókönyve, ami csábító lehetett volna. Románia végig megőrizhette volna semlegességét, és akkor nem lett volna az a sok áldozat, melyek óriásiak voltak Románia részéről. Romániának nagyon nagy veszteségei voltak, ha a halottak számát a lakosság számához viszonyítjuk, arányait tekintve nagyobbak, mint Franciaországnak vagy Németországnak négy és fél év háború után, miközben Románia csak másfél évig háborúskodott. A háború végén pedig Romániának érintetlen hadserege lett volna. És ha a birodalmak szétestek volna, ahogy Ausztria-Magyarországgal, illetve Oroszországgal megtörtént, akkor a háborúban való részvétel nélkül megkaphatta volna Erdélyt, Besszarábiát és Bukovinát. Talán, nem mondom, hogy így lett volna, csak azt tudjuk, ami megtörtént, egyetlen egy történelem van.
– Románia megtehette volna, hogy semleges marad?
– Igen, semleges maradhatott volna. Romániára nyomás nehezedett. Németország és Ausztria-Magyarország már beletörődött abba, hogy Románia semmiképpen sem fog az oldalukra állni, tehát a központi hatalmak számára Románia semlegessége lett volna a legjobb megoldás. A nyugatiak, főleg a franciák, de a britek is, nyomást gyakoroltak, de végül azzal maradtak volna, nem kötelezhették volna Romániát arra, hogy belépjen a háborúba. Románia, vagyis a Ionel Brătianu által vezetett liberális kormány azzal a gondolattal lépett be a háborúba, hogy Erdély megszerzésének áraként mégiscsak részt kell vennie, véráldozatot kell hoznia, hozzá kell járulnia a központi hatalmak vereségéhez. Ami Bukovinát illeti, két forgatókönyv van, Ausztria-Magyarország vereségével, de Ausztria-Magyarország is azt sugallta, hogy Romániának ajándékozhatja Bukovinát, amennyiben Románia a központi hatalmak oldalán lép be a háborúba. Tehát Bukovina ügye így is, úgy is megoldható lett volna. Erdély és Besszarábia közül kellett választani. Mi jobb Romániának, és milyen győzelmi esélyek vannak a háborúban, ki fog nyerni? Az volt a fontos, hogy azokkal tartson, akik majd győzni fognak.
– Ma megengedheti magának egy ország, hogy semleges maradjon egy konfliktusban? Hogy a Balkán egyfajta Svájca legyen?
– A helyzetektől függ, tudja, a történelem nem ismétli meg önmagát. Az, ami az első vagy a második világháborúban történt, nem ismétlődik meg a továbbiakban, és reméljük, hogy nem lesz egy harmadik. Még az Európai Unión belül is vannak semleges országok, melyek nem tagjai a NATO-nak. Ausztria nem tagja a NATO-nak, Finnország nem tagja a NATO-nak. Tehát lehetséges. – Szintén az első világháborúról szóló könyvében írja, hogy az erdélyi népszavazás nem felelne meg napjaink demokratikus elveinek. Tudná árnyalni ezt a kijelentést?
– Ezt nem mondtam ilyen durván, mint ön. Az első világháború végén meghirdették a nemzetek önrendelkezési jogát, a nemzetállamok létrehozását a volt birodalmak, Ausztria-Magyarország és bizonyos mértékig Oroszország romjain. Népszavazásokat csak nagyon kevés helyen tartottak, ahol a lakossági keveredés nagyon nagy volt és egyetlen népességnek sem volt vitathatatlan többsége. Amit a népszavazás elmaradásáról mondtam, az más területekre is érvényes, nem csak Erdélyre. A gyulafehérvári nagygyűlés a román képviselők összejövetele volt. Tehát az ötven és valamennyi százaléknyi erdélyi román mondott véleményt, a magyarokkal, a németekkel és a többiekkel nem konzultáltak. Mint mondtam, még ha lett is volna népszavazás, az eredmény biztosan nem lett volna olyan egyhangú, mint Gyulafehérváron, de úgy is a románok javára szólt volna, és Erdély ilyen körülmények között egyesülhetett volna Romániával. Ezt a magyarázatot adtam, hogy őszintén beszéljünk. Nincs értelme azt mondanunk, hogy az népszavazás volt, amikor nem volt népszavazás.
– Másrészről nyilvánvaló volt, hogy a nemzetállamok létrejötte közepette nincs más megoldás, mint Erdély egyesülése Romániával.
– A románok ezt fejezték ki Gyulafehérváron, a Gyulafehérvári Nagy Nemzetgyűlésen, ez nem vitás. De én azt mondtam, hogy 1914-ig az erdélyi nemzeti mozgalomnak nem a Romániával egyesülés volt a célja, mert nem is lehetett célja a Romániával egyesülés. Az erdélyi románok nemzeti mozgalma a XVIII. században kezdődik, az erdélyiek adják meg a jelet a románok nemzeti mozgalmára. Márpedig azt hiszem, senki sem fogja azt állítani, hogy a XVIII. században a Romániával való egyesülést akarták, már csak azért sem, mert Románia nem létezett. Létezett a két fejedelemség, némiképp szerencsétlen helyzetben, oszmán uralom alatt. A Romániával való egyesülés kérdése Románia létrehozása, 1859, de főleg 1877, a függetlenség megszerzése, a királyság 1883-as kikiáltása után került szóba.
A nemzeti mozgalom céljai az első világháborúig az ausztria-magyarországi románok jogegyenlőségének elérése vagy Erdély autonómiája vagy a teljes jogegyenlőség voltak, autonómiával vagy anélkül. Konkrétan, az Erdéllyel való egyesülés kérdése 1914-ben merült fel, amikor valóban készültek ilyen tervek. Addig ez egy álom lehetett, hogy is mondjam, egy közelebbi vagy távolabbi álom. Konkrétan az erdélyi románok nemzeti mozgalmának az első világháborúig ez a cél nem szerepelhetett a programjában, a mozgalom taktikájában és stratégiájában sem. – A könyvében szereplő történelmi értelmezés bizonyos vitákat váltott ki, és egyesek azt mondják, nem kellene feltennünk azt a kérdést, hogy kié Erdély.
– De ki kérdezi azt, hogy kié Erdély? Senkiben sincs semmilyen kétség. Természetesen Erdély Romániáé. Azt hiszem, a történelemről kevésbé görcsösen, nyugodtabban kellene beszélnünk, túlzások és mindenféle történelmi mítoszok felhasználása nélkül egy olyan jog alátámasztására, melyekkel nyilvánvalóan amúgy is rendelkezünk. Hogy is mondjam, Erdélyben ma csaknem 80 százalék román és 20 százalék magyar él. Ki képzelheti azt, hogy Erdély nem döntő módon román, hogy az nem Romániáé, és hogy nem fog továbbra is Romániához tartozni? Ez a kérdés nem vetődik fel.
– Nem a most átélt időszak a legjobb Románia történelmében? Egyesek miért éreznek nosztalgiát a háborúk közötti időszak után? Vagy vannak olyanok, akik a kommunizmusban keresnek fogódzókat. – Ez, hogy úgy mondjam, emberi viselkedés. Általában véve a múltat idealizálják. A jelen az, ami fáj. A jelenben vannak elégedetlenségeink, a múltban nem lehetnek. És elég sokan gondolnak nosztalgiával Ceauşescura. Vannak mások, akik – ugyan bizonyos valós okokból kiindulva – de túlzásba esnek a háborúk közötti időszak túlságosan erős idealizálásával. Minden időszaknak voltak jobb és kevésbé jó szakaszai, I. Károly 1866–1914-es időszakával kezdve – ez egy politikai egyensúllyal járó, modernizálási, de nagy késlekedéseket is hozó idő volt, ahogy az 1907-es felkelés is, nem megyek most bele a részletekbe. A háborúk közötti román kultúra kiemelkedő volt. Persze, főleg a nagyvárosokban vannak modernizálással kapcsolatos előrelépések. Bukarestben láthatók a háborúk közötti építkezések, főleg a 30-as évekből. De vannak lemaradások is. Van egy történelmi lemaradás, ami akkor is létezett és ma is megvan Romániában.
– A lemaradás összehasonlítható a mostanival?
– Romániának volt és továbbra is van egy történelmi hátránya. Későn indult útnak a két fejedelemséggel, csak a XIV. században, későn, még a környékbeli államokhoz képest is nagyon későn. Sokáig nagyon egyszerű társadalom volt, egy bojárokra és parasztokra osztott falusi társadalom, a városi lakosság és a polgárság csak később alakult ki. Eléggé vázlatosan megszervezett állama volt, ez egy történelmi lemaradás, amit nem olyan könnyű behozni.
Kérdezett ANDREEA OFITERU (GANDUL.info)
Íme, a kötet néhány „vitatott” része:
* „A románok, természetesen, hivatkozhattak (ahogy azt tették is) egy etnikai jogra Erdélyt illetően (a román lakosság többségben lévén), de nem történelmi jogra is. Vádolhatták a magyarokat azzal, hogy elnyomták vagy diszkriminálták őket, de azzal nem, hogy bármikor is »elrabolták« volna tőlük Erdélyt.”
* „Az 1916. augusztusi »belépés az akcióba« megfelelt-e egy minden román által magáénak vallott »nemzeti ideálnak«? Ez túlzás lenne. A románok többségét, akik zömmel parasztok (a lakosság 80 százaléka) és írástudatlanok voltak, teljesen más gondok foglalkoztatták, valószínűleg még csak nem is hallottak a »nemzeti ideálról«. Ez a »közvélemény« sokkal szűkebb, némi műveltséggel rendelkező és a közélet iránt nagyobb vagy kisebb érdeklődést mutató személyekből álló szférájában volt jelen.” (69. oldal)
* „A ’németbarátok’ arra figyelmeztettek, hogy Románia számára sokkal fontosabb Besszarábia felszabadítása, Erdély ugyanis nyugodtan megvárhatta volna azt a – valószínűleg nem túl távoli – pillanatot, amikor a kettős monarchiát radikálisan átszervezik, egyenlő népek társulásává válva, vagy darabokra esett volna és ezáltal a hőn óhajtott Erdéllyel való egyesülés is megvalósult volna.” (74. oldal)
* „Erdély nem volt ilyen helyzetben. Sohasem tartozott Romániához vagy a Romániát 1859-ben létrehozó fejedelemségek valamelyikéhez. Államisága kezdete óta Magyarország része volt, és Magyarország eltűnése után a vezető elitjén és az államszerveződési formáján keresztül továbbra is a régi magyar királyság részeként jelent meg.” (74. oldal)
* „Végül is akarták vagy sem az egyesülést Romániával? Mondjuk, hogy igen, de nem jobban, mint egy megreformált monarchián belül maradást. A Romániával való egyesülés egy virtuális történelem, egy lehetséges, de még nem tisztázódott jövő részét képezte. A tettek szintjén az erdélyi románok nemzeti mozgalma nem a Romániával egyesülés irányába cselekedett, hanem előbb szigorúan csak Erdély autonómiájának helyreállítása és aztán a Magyarországon belüli teljes jogegyenlőség megszerzésének irányába.” (81. oldal). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hatvanéves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Díszdoktori címek adományozásával ünnepelt az intézmény
Igazi családi buli volt tegnap délelőtt a Művészeti Egyetem udvarán és a Stúdió teremben. Nem is lehetett másként, hiszen színvonalas, színes produkciókkal, ugyanakkor az alkalomhoz méltó mozzanattal – díszdoktori címek adományozásával – ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját az egyetem.
Az udvaron a magyar tagozat II. éves látványtervező szakos hallgatói: Konceptuális Public Art Project (Dobre Kóthay Judit egyetemi adjunktus és dr. Bartha József egyetemi adjunktus tanítványai) interaktív eseménnyel fogadták a belépőket, tulajdonképpen egy üzenőfalat állítottak fel az udvaron, amelyre szavak, betűk, számok és sok minden más felkerült, ami a vizuális alkotás nyelvezetével próbálta ráhangolni a résztvevőket az ünnepre. Aztán a jelt a kezdésre a varroda tetőteréről az I. éves színész szak magyar tagozatának diákjai (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) adták meg a Ritmus névjegykártyák testre című produkcióval. Miután a tanárok, diákok, meghívottak a Stúdió terembe vonultak, a "műsorvezetők", dr. Daniela Lemnaru egyetemi docens és drd. Strausz Imre István egyetemi tanársegéd köszöntötték a jelenlevőket. Alina Fabri, a román tagozat II. éves színészhallgatója (dr. Lelia Albu egyetemi docens tanítványa) Elena Cârstea repertoárjából előadta a Nem vagyok tökéletes című dalt, majd dr. Sorin Crisan egyetemi professzor, az intézet rektora szólt a jelenlevőkhöz.
A professzor mindenekelőtt tiszteletét fejezte ki azok iránt, akikért létezik az egyetem, a diákok, a tanárok – az utóbbiak, akik családi kötelezettségeik mellett tisztességgel megállják a helyüket a szakma terén és olyan diákokat nevelnek ki, akik bárhol a világban öregbíthetik az intézmény hírnevét. Kiemelte az intézmény végzettjei, oktatói, Bocsárdi László, Alina Nelega és Bartha József nevét, akit nemrég az UNITER is díjazott. A "születésnap" alkalom arra is, hogy a szakterületen kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségeket is kitüntessenek. Bejelentette: az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet adományoznak dr. David Esrig egyetemi professzornak, rendezőnek és Kovács András Ferenc költőnek, aki 23-án veszi majd át a díjat. A rektor rövid laudációt mondott a költőről, akit a Forrás nemzedék alkotójaként az egyik legnagyobb kortárs magyar költőként emlegetett.
A rektor beszédét követően Razvan Bogdanescu zongorakíséretével Teodora Santean III. éves zenepedagógia szakos hallgató Gary Jules Mad World és Tory Amos Cornflakes Girl című zeneszámait adta elő, majd a magyar tagozat II. éves színészhallgatói (dr. Gáspárik Attila egyetemi professzor tanítványai – Strausz Imre zenei vezető) Alan Menken Szépség és szörnyeteg musicaljéből idéztek igen sajátos stílusban és előadásmóddal.
Az ünneplőket dr. Kós Anna egyetemi docens, dékán magyar és román nyelven köszöntötte. Beszédében kifejtette, ma nemcsak az egyetem születésnapja van, hanem az Európa-napot is köszöntjük, és a holokausztra is emlékezünk. Szimbolikus e hármasság, hiszen a művészet a legáltalánosabb foglalkozás a világon, amelynek nincsenek földrajzi határai, nem függ nemzetektől, bőrszíntől vagy egyéb megkötésektől. A 68 évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult színművészeti intézet magyar karát azzal a céllal hozták át 8 évvel később Marosvásárhelyre, hogy elsorvasszák. De az ellenkezőjét érték el: az intézet megpezsdítette a város művelődési életét, és ahogy 100 évvel ezelőtt a Kultúrpalota megépítésével is történt, a közönség, az érdeklődők, az elit felzárkózott az értékteremtő intézet mögé – foglalhatnánk össze a dékán asszony gondolatait, aki fel is konferálta diákjait. A multimédia szakos hallgatók két színvonalas, nemzetközi versenyen díjazott rövid kisfilmjét tekinthették meg a teremben levők.
Aztán a színpadot a magyar tagozat III. éves koreográfia szakos hallgatói (Deák Orsolya, Gothard Veronika, Nagy Orsolya, Márton Rita – drd. András Loránd egyetemi adjunktus tanítványai) charleston tánccal, míg a román tagozat II. éves hallgatói (Andra Marian és Cristian Tomsa – drd. Cristina Iusan egyetemi tanársegéd diákjai) szerelmi történettel "forrósították" fel a színpadot.
A táncprodukció után dr. Oana Leahu, a román tagozat dékánja lépett a pulpitushoz. Önvallomással kezdte: számára minden nap ünnep, az is, amikor a folyosókon szerepeiket tanuló diákokkal találkozik, vagy amint valamelyik darab betanulásának "zaja" árasztja el az épületet. Mindez tükrözi azt a szellemiséget, szellemi műhelyt, ami meghatározza az intézményt, s amely értelmet ad a mindennapoknak is. A II. éves zenepedagógia szakos hallgatók (tanáruk drd. Buta Árpád egyetemi gyakornok) a Zorro álarca című film zenéjéből, valamint A. L. Webber: Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő egy-egy dalt.
Újabb ünnepélyes mozzanat következett. Miután az egyetem szenátusa színpadra vonult, dr. Sorin Crisan rektor laudációt mondott dr. David Esrigről. A Haifában született, 1938 és 1973 között Romániában élő rendező az ország egyik legnagyobb színházi személyisége volt, mígnem előadásait, filmjét betiltotta az akkori hatalom. Kivándorolt Németországba, ahol több egyetemen oktatott, díszdoktori címet nyert el, és saját színházi és filmakadémiát indított el. Az egzisztencialista színház jelentős európai képviselője, aki külön formanyelvet teremtett és oktat. Számos színháztörténeti rendezése, alkotása van szerte a nagyvilágban.
Miután a kitüntetett professzor átvette az oklevelet és a palástot, művészetéről, a színházról beszélt. A színházművészet a költészet legmagasabb formája, mondta, amely fikciót jelenít meg, úgy, hogy az valós, megélhető, s ezáltal tulajdonképpen kiegészíti a valósról, az igazságról alkotott értelmezést. Tulajdonképpen ebben nyilvánul meg az egzisztencialista színház is – mondta a professzor, akit a diákok még tegnap egy közvetlenebb találkozás során részletesen is meghallgathattak.
A díszdoktoravatás után a magyar tagozat III. éves bábszínész hallgatói (osztályvezető tanár dr. Máthé Lőrinczi Rozália egyetemi adjunktus) Robert Lopez és Jeff Marx Avenue Q című bábmusicaljéből adtak elő egy jelenetet. Majd a magyar tagozat I. éves színészhallgatói (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) A zenés ritmusnévjegykártyák kockára című produkcióval zárták a rendezvényt.
Az esemény részeként délután a várban a Művészeti Egyetem diákjai a holokausztnapra emlékeztek egy különleges műsorral, amelyet Ozvald Enikő II. éves mesterképzős színművészhallgató
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Hegedüs: nem volt örömfakasztó, amit a kulturális minisztériumban találtunk
„Történelmet írtunk Bukarestben, a kulturális tárcánál, hiszen a magyarságnak először van egyszerre minisztere és örökségvédelmi államtitkára. Nem volt örömfakasztó az, amit találtunk ott márciusi visszatértünkkor. Az előző miniszterek egyfelől leállították az általunk helyreállításra felterjesztett magyar műemlékek munkálatainak finanszírozását, másfelől meg olyan Országos Műemlék Helyreállítási Tervet állítottak össze, amelyben kevés magyar műemlék szerepel. Ez történik akkor, amikor mi magunk nem gondoskodhatunk ezekről, amikor az RMDSZ nincs ott, ahol megvédheti a magyar örökséget” – mondta Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár Nagyváradon, a középkori várban megtartott, műemlékvédelemről szóló beszélgetésen, amelyen Pásztor Sándor államtitkárral közösen vett részt.
Az EP-képviselőjelölt azt is hangsúlyozta, Nagyváradon az uniós tagság pozitív hozadékait, a műemlékvédelemre lehívható európai uniós források hasznát éppen a középkori várban jelenleg folyamatban lévő munkálatok szemléltetik. Azért fontos a magyarság brüsszeli jelenléte, hogy szakemberei folyamatosan tudjanak az ilyen lehetőségekről.
„Az előző RMDSZ-kormányzás idején igyekeztünk a műemlékvédelem támogatási rendszerén javítani és száz magyar műemlék került fel a tárca helyreállítási listájára. Kelemen Hunor első kulturális miniszteri mandátuma idején 55 millió lejt szánt a helyreállításokra. Ehhez képest, visszatértünkkor kiderült, hogy évente legföljebb 13 millió lejt költenek az épített örökség felújítására és elhanyagolták a magyar műemlékeket. Ezen a helyzeten szeretnénk javítani a jelenlegi mandátumban” – tette hozzá az örökségvédelmi államtitkár és azt is hangsúlyozta, hogy nemrég még olyan emberek is döntöttek az épített örökség helyreállításáról, akik csupán hallomásból ismerik a szakterületet, az országos szaktestületekből pedig hiányoztak a magyar szakemberek. „Azért kérjük az önök bizalmát, szakvéleményét és bátorítását, hogy folytathassuk az érdekvédelmi munkát itthon és Brüsszelben. Május 25-én szavazatunkkal azt is elmondjuk: nem hagyjuk, hogy elhanyagolják a mi ügyeinket” – összegzett az RMDSZ EP-képviselőjelöltje, aki a szakmai beszélgetést megelőzően a Bihar megyei Réven Biró Rozália szenátorral, országos nőszervezeti elnökkel együtt köszöntötte a szavalóverseny résztvevőit, majd a nagyváradi Minden magyar majálisán beszélgetett a választókkal. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár, EP-képviselőjelölt Bihar megyei műemlékvédő szakemberekkel találkozott
Elhanyagolják épített örökségünk, ha nem vagyunk ott, ahol megvédhetjük
„Történelmet írtunk Bukarestben, a kulturális tárcánál, hiszen a magyarságnak először van egyszerre minisztere és örökségvédelmi államtitkára. Nem volt örömfakasztó az, amit találtunk ott márciusi visszatértünkkor. Az előző miniszterek egyfelől leállították az általunk helyreálltásra felterjesztett magyar műemlékek munkálatainak finanszírozását, másfelől meg olyan Országos Műemlék Helyreállítási Tervet állítottak össze, amelyben kevés magyar műemlék szerepel. Ez történik akkor, amikor mi magunk nem gondoskodhatunk ezekről, amikor az RMDSZ nincs ott, ahol megvédheti a magyar örökséget” – mondta Hegedüs Csilla örökségvédelmi államtitkár Nagyváradon, a középkori várban megtartott, műemlékvédelemről szóló beszélgetésen, amelyen Pásztor Sándor államtitkárral közösen vett részt.
Az EP-képviselőjelölt azt is hangsúlyozta, Nagyváradon az uniós tagság pozitív hozadékait, a műemlékvédelemre lehívható európai uniós források hasznát éppen a középkori várban jelenleg folyamatban lévő munkálatok szemléltetik. Azért fontos a magyarság brüsszeli jelenléte, hogy szakemberei folyamatosan tudjanak az ilyen lehetőségekről. „Az előző RMDSZ-kormányzás idején igyekeztünk a műemlékvédelem támogatási rendszerén javítani és száz magyar műemlék került fel a tárca helyreállítási listájára. Kelemen Hunor első kulturális miniszteri mandátuma idején 55 millió lejt szánt a helyreállításokra. Ehhez képest, visszatértünkkor kiderült, hogy évente legföljebb 13 millió lejt költenek az épített örökség felújítására és elhanyagolták a magyar műemlékeket. Ezen a helyzeten szeretnénk javítani a jelenlegi mandátumban” – tette hozzá az örökségvédelmi államtitkár és azt is hangsúlyozta, hogy nemrég még olyan emberek is döntöttek az épített örökség helyreállításáról, akik csupán hallomásból ismerik a szakterületet, az országos szaktestületekből pedig hiányoztak a magyar szakemberek. „Azért kérjük az önök bizalmát, szakvéleményét és bátorítását, hogy folytathassuk az érdekvédelmi munkát itthon és Brüsszelben. Május 25-én szavazatunkkal azt is elmondjuk: nem hagyjuk, hogy elhanyagolják a mi ügyeinket” – összegzett az RMDSZ EP-képviselőjelöltje, aki a szakmai beszélgetést megelőzően a Bihar megyei Réven Biró Rozália szenátorral, országos nőszervezeti elnökkel együtt köszöntötte a szavalóverseny résztvevőit, majd a nagyváradi Minden magyar majálisán beszélgetett a választókkal. Nyugati Jelen (Arad)

„Naponta tennünk kell azért, hogy valóban keresztények és európaiak legyünk!”
Kampánykörútja során éppen május 9-én, Európa-napon érkezett Temesvárra Sógor Csaba, az RMDSZ EP-képviselőjelöltje, aki péntek délelőtt részt vett a jelentős közéleti és kulturális személyiség, a múzeumalapító Ormós Zsigmond mellszobrának avatóünnepségén. A szobor felavatása után Sógor Csaba rögtönzött sajtótájékoztatót tartott a Központi Parkban, amelynek során az alábbiakat nyilatkozta a magyar sajtónak: „Végre Ormós Zsigmondnak is áll a köztéri szobra, de azért még sok tennivalója akad Temesvárnak és Romániának is. Remélem, visszahívnak majd, amikor a román szöveg mellett magyar és német, esetleg angol nyelvű felirat is lesz ezen a szobron. Úgy vagyunk európaiságunkkal is, mint kereszténységünkkel: naponta tenni kell azért, hogy valóban keresztények és európaiak legyünk! Országjáró körutunk éppen erről szól: bejárjuk négy jelölttársammal az országot és mindenkit arra bíztatunk, hogy május 25-én a szavazatával, a jelenlétével erősítse meg ezt az országot, benne az erdélyi és a bánsági magyarságot. Hogy valóban európaiak és keresztények legyünk minden nap és ebben legyünk segítségére a velünk együtt élő románoknak is. Május 25-én Európa parlamenti választások lesznek, és egy pecséttel hozzájárulhatunk ahhoz, hogy Ormós Zsigmond szobrára később a magyar és a német felirat is felkerüljön! Ez is nagy eredmény, hogy végre a város román vezetősége is magáénak vallja azt az embert, aki nagyon sokat tett ezért a városért, ezért a megyéért és a népek közti megbékélésért!” Sógor Csaba a sajtónak eredeti csángó tarisznyáját is megmutatta, amelybe az emberek minden magyar településen beleteszik nem csak az értékeket, amelyek a magyarságot képviselik és ezt az országot is európaivá teszik, de a panaszaikat és az észrevételeiket is. „Ebben a tarisznyában van egy notesz, amelybe feljegyzek minden panaszt, de van egy elektronikus notesz, egy táblagép is – mondta Sógor Csaba –, erre most feltesszük Ormós Zsigmond szobrát, hogy mások is lássák, olvassanak róla, tanulmányozzák az életét, és utána erőt merítsenek, mint ahogyan mi is erőt merítünk ebből az országjáró körútból. Másokat is arra bíztatunk, hogy ne szégyelljék európaiságukat és kereszténységüket, de magyarságukat sem. Tegyünk mindannyian valamit, elsősorban május 25-én, de utána is, azért, hogy Románia velünk együtt még európaibb ország legyen.”
Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Misszió az egyre apadó szórványban
Mezőörményes, Komlód, Oroszfája, Mezőseptér – négy, magyarok által már alig-alig lakott mezőségi település, amely valamikor, a reformáció idejében a virágkorát élte. A trianoni békediktátum előtt Kolozs vármegyéhez tartoztak, a második bécsi döntés után 1944-ig pedig Maros-Torda vármegye részét képezték. A megyésítéskor a helybéliek inkább a negyven kilométerre fekvő Marosvásárhelyhez, mintsem a több mint kétszer annyi járásnyira lévő Besztercéhez szerettek volna csatlakozni. Óhajuk azonban pusztába kiáltott szónak bizonyult.
Így a szinte egy tömbben, a Kolozs és Maros megyét összekötő Kolozsvár–Szászrégen-útvonalon vagy annak leágazásán elterülő falvak Beszterce-Naszód megyéhez, pontosabban annak déli csücskéhez tartoznak. Közigazgatásilag Mezőörmény Septérrel és további tíz román faluval alkot községet, míg Komlód és Oroszfája a mára mindössze két magyart számláló Nagynyulashoz tartozik.
A négy falu missziós egyházközségei 1990 után az újjáalakult görgényi református egyházmegyébe tagolódtak, ahol egy éve Májai Varga Zoltán lelkipásztor igyekszik jó pásztorként egyben tartani a még megmaradt nyáját. Mielőtt a mezőségi gyülekezetbe került volna, a fiatal lelkész öt évet egy másik szórványvidéken, a Balázsfalvától mintegy tizenöt kilométerre elterülő Bethlenszentmiklóson szolgált.
„Mindig arra vágytam, hogy missziós lelkész legyek, aki összefogja a szétszóródott magyarságot, és nemcsak havonta egyszer látogat ki a szórványba” – vallja a Fehér megyei szórványból a Beszterce-Naszód megyeibe átkerült lelkész. Az 53 hívet számláló Mezőörményesen, a mindössze 33 reformátussal maradt Oroszfáján, a 16 főre apadt Komlódon és a mindössze hat lelket számláló Mezőseptéren minden körülmény adott e nemes feladat teljesítésére.
Ha az egyházi statisztikákat böngésszük, azt látjuk, hogy nem is olyan régen a valamikor László vajda birtokát képező Örményes is – mint megannyi más erdélyi település – virágzó magyar falu volt, ahol a reformátusok száma a mainak a tízszerese volt. Sőt a dombok között meghúzódó Komlód is a 19. században még önálló lelkésszel rendelkezett.
A juhász legyen a nyájában
Családi vagy akár kényelmi okok miatt nem minden egyes, „világ végére” helyezett pap vállalja a helyben lakást. Sokkal egyszerűbb a közeli városból ingázni, megtartva a kötelező vasárnapi istentiszteletet, és kiszaladni az óhatatlanul adódó temetésekre. „A juhász legyen a nyájában! Ha nem vagyok a híveim között, nem lehetek hiteles” – vallja ezzel szemben Májai Varga Zoltán, amikor erre a jellegzetes szórványlelkészi gondra térünk.
A kétgyerekes családapának nem könnyű a feladata: az otthona Marosvásárhely egyik peremközségében, Marosszentkirályon van, a felesége és csemetéi Kolozsváron élnek. Az asszonyt az állása, a kicsiket az iskola köti egyelőre a kincses városhoz. De, mint mondja, amint tehetik, kilátogatnak az örményesi parókiára.
A Besztercéről láthatatlan Örményes
A 19. század utolsó esztendejére elkészült örményesi templommal szemben lévő portán az egyik presbiter, Pásztor Lajos és neje, Erzsébet fogad. Az idős házaspár valamikor Marosvásárhelyen dolgozott, de az évek teltével hazaköltöztek. Ma is a Maros-menti várost érzik közelebb a szívükhöz, mint Besztercét. Mint mondják, ennek nemcsak földrajzi oka van.
„A megyésítéskor mi, mezőörményesiek Maros megyéhez szerettünk volna csatlakozni, de az itteni vezetők nem engedték, mondván, olyan jó mezőgazdasági területek vannak itt a környéken, hogy azokat nem lehet csak úgy átengedni. Pedig a 85 kilométerre lévő beszterceieknek fogalmuk sincs, hol van Mezőörményes. Csak négyévente egyszer, a választások előtt szokták felfedezni a mi községünket” – fájlalják Pásztorék.
Mint mesélik, a szórványosodás itt is megtette a hatását: megszűnt az anyanyelvű oktatás, megcsappant a magyarság létszáma. „Hála Istennek, a mi négy fiunk megmaradt magyarnak. Három itt él a faluban, egy Magyarországra költözött. De az itteni unokák is magyarul beszélnek. Ha lenne magyar iskola, biztos oda járnának” – büszkélkedik Erzsike néni, akinek az apja négy esztendő híján fél évszázadig volt az örményesi gyülekezet gondnoka.
A hatóságok nemcsak az anyanyelvű oktatást számolták fel a faluban, de az egykori felekezeti iskola épületét is lebontották. Pedig az egyház ragaszkodott hozzá, és visszaigényelte ’89 után, de mindhiába. A magyar–román viszonyra térve, Pásztorék úgy érzik, nincsenek különösebb gondok a faluban.
A többségiek felnéznek a magyarokra, de a békés légkör megőrzésében jelentős szerepet játszik Dumitru Tomşa nemzeti liberális párti polgármester is, akinek a felesége magyar. „Csak a közvetlen szomszédunkkal volt baj, aki ágynak esett betegként is néhanapján azt kiáltotta, hogy ha autonómiát akarunk, menjünk Magyarországra! Ezzel jól feldühített, de mégsem tehettem meg, hogy szinte naponta ne menjek át hozzá, és ne segítsem” – meséli Pásztorné.
Oklevéllel meghálált komlódi vendégszeretet
Komlódon is takaros, felújított, gótikus stílusú 15. századi templom és kipofozott parókia vár. Csak éppen a valaha önálló lelkésszel rendelkező gyülekezet szórványosodott el teljesen. A komlódi reformátusok száma mára tizenhatra apadt. „Ma már alig vagyunk a templomban, pedig hajdanán tele voltak ezek a padsorok” – sóhajt fel a gondnoki teendőket ellátó Polgár Anna. Annus néni, ahogy a 76 éves öregasszonyt a lelkész becézgeti, itt, a dombok közt rejtőző faluban született, akárcsak az édesapja.
Nagyon ragaszkodik szülőfalujához, bár annak idején, az elemi elvégzése után szülei Tekére küldték, hogy anyanyelvén tanulhasson tovább, ahonnan később a marosvásárhelyi pénzügyi középiskolába került. Mint mondja, szerette a várost, a sportot, de az apja nem látott jövőt az atlétikai pályafutásban. „Így hazakerültem, és azóta is itt élek. Kis ideje egymagamban, özvegyen, hisz a fiam Besztercére költözött” – meséli az öregasszony.
Annus néni mégsincs egyedül; nemcsak a falubeliek meg a pap nyitja be időnként az ajtaját, mindig ott van vele a Biblia és a számos magyar nyelvű könyv és időszakos kiadvány. Most épp az 1948-as Református Szemlét böngészi, amelyben a soron következő lelkészi továbbképzőről írnak. „Inkább ezeket a régi újságokat olvasom, minthogy a tévét nézzem. Annyira kedvesek nekem, nem tudom őket eldobni, inkább egy skatulyában gyűjtöm” – mutatja a cipősdobozban gondosan raktározott megsárgult újságokat.
Annus néni nemcsak az olvasmányaira büszke, hanem a falon lévő bekeretezett oklevelére is, amit a püspökség részéről 2011 késő őszén, egy Marosvécsen szervezett ünnepély keretében az akkor még életben lévő férjével együtt vehetett át. „Hitvestársával, házunk népével együtt az Úr és egyháza közelségében élnek, és önzetlenül szolgálják magyarságunkat és egyházunkat” – áll a Mezőség apostolaként ismert, múlt század első felében szolgáló Földes Károlyról elnevezett emléklapon.
„Vendégszeretetük is szolgálat, hogy otthon érezzék magukat az itt szolgáló lelkészek, missziót végző hallgatók, megmaradjon az Úr magyar református nyája” – olvasható néhány sorra alább. Májai Varga Zoltán alig egy esztendeje ismeri Annus nénit, férjét, Polgár Jánost missziós pályakezdete első heteiben temette, de csak megerősíteni tudja az oklevélbe foglaltakat.
A kedves kis öregasszony bejelentetlen látogatásunkkor is mindegyre sürgölődik-forgolódik, asztalt terít, sonkás rántottát készít, majd friss házi tejföllel kínál. Mielőtt búcsút vennénk tőle, meglepetésszerűen betoppan a Besztercéről érkező fia és családja. „Az én Dezsőkém román nőt vett feleségül, de megmondtam neki, hogy az unokámmal magyarul beszéljen!” – mutatja be Polgár Anna a fiát és menyét. Sajnos a gégeproblémákkal műtött középkorú férfinak egyre nehezebben jön ki hang a torkán, így inkább csak puszilgatja és ölelgeti az alig egy éve örökbefogadott kis tündért.
Oroszfája, ahol még a gondnokok gyerekei sem magyarok
Egy faluval odébb, Oroszfáján a felújítási munkálatok előtt álló templom köszön ránk a domboldalról, de be kell érnünk azzal, hogy mindössze kívülről csodáljuk meg a 18. században épült istenházát. A gondnok, Katona János éppen nincs otthon, így csak a felesége, Ana és kisebbik fiuk fogad. Amikor a mosolygós gyermek nevét kérdezem, a nyolcéves lurkó előbb egy Poftim?-mal (Tessék? – szerk. megj.) válaszol, majd amint nyelvet váltok, Cătană Lorand Cristianként mutatkozik be.
„Hát nem tud magyarul… Sajnos én sem. De a testvére, Andrei, aki most egyetemista, az internet segítségével próbálja megtanulni a nyelvet” – magyarázkodik a Katona-Cătană anyuka.
A hegyen túl, Mezőseptéren pedig még ennél is cifrább a helyzet. Bár Váradi Annus néni, Váradi Mihály gondnok felesége nyolc gyermeket hozott a világra, nevelt fel és adott a megfogyatkozó falvacskának, az itteni gyülekezet mégis mindössze hat tagot számlál. Ebből a Váradiak csak kettőt tesznek ki. Nem matematikai, hanem etnikai bukfenc ez. A mára felnőtté vált Váradi csemeték más nyelvet, más nemzetiséget és más felekezetet választottak maguknak. Az idős szülők, noha belátják, hogy „nyolc gyermeket adtak a románoknak”, most is úgy vélik, semmi értelme nem lett volna magyarnak nevelni a leszármazottakat.
„Önök az ortodoxokhoz is járnak?” – buggyan elő óhatatlanul a következő kérdés. „Nem, szó se róla! A tiszteletes úr csak havonta egyszer jön Septérbe, de meg se gondoltam, hogy más vasárnapokon az ortodox templomba menjek” – igyekszik szépíteni a dolgokat az állatvásárba igyekvő gondnok. Valahol őt – és a hozzá hasonlóan gondolkodókat – is meg lehet érteni, hisz ami egy tömbmagyar vidékről érkező embernek minimum furcsa, az itt élőknek a lehető legtermészetesebb. Még akkor is, ha ezzel a szemlélettel az amúgy is egyre szűkülő közösségük felszámolását gyorsítják fel.
„Öregedő, de öntudatos gyülekezetek ezek. Fantasztikus melegséget kapok az itteni emberektől. Bár én is nagyon szeretem őket, azzal is tisztában vagyok, hogy nem innen fogok nyugdíjba vonulni” – vetíti előre a Beszterce-Naszód megyei szórvány szomorú jövőjét Májai Varga Zoltán.
Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Norica Nicolai kitámadta a Székelyföld folyóiratot
Magyarellenes indulatokat váltott ki bukaresti politikusok részéről a román kulturális minisztérium többek között erdélyi magyar folyóiratok finanszírozásáról szóló rendelete.
A döntést legvehemensebben Norica Nicolai, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) európai parlamenti képviselője bírálta, megkérdőjelezve annak létjogosultságát, hogy egy kiadvány csak magyar nyelven, illetve hogy a Székelyföld elnevezéssel jelenik meg.
Kelemen Hunor művelődési miniszter a múlt héten számolt be arról, hogy a kormány tartalékalapjából 1,1 millió lejjel egészítették ki az általa vezetett tárca költségvetését, és az összeget az országos jelentőségű kulturális lapok támogatására fordítják.
A Hivatalos Közlönyben megjelent kormányhatározat értelmében a 24 támogatott kiadvány között 19 román és öt magyar nyelvű folyóiratot találunk, a legnagyobb tételt, 150 ezer lejt a România literară folyóirat kapja.
Az erdélyi magyar kulturális lapok közül a Helikonnak 60 ezer, a Látónak 50 ezer, továbbá a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratnak egyenként 30 ezer lejt utalnak.
Kelemen Hunor szerint a mostani finanszírozás csak az év első felére érvényes, a második félévben hasonló nagyságrendű támogatást fognak biztosítani az országos kulturális folyóiratoknak.
Számos bukaresti sajtóorgánum amiatt kapta fel a fejét, hogy a többségében magyarok lakta Székelyföld nevével azonos kiadványt is anyagi juttatásban részesítette a román kulturális minisztérium. Ennél is tovább ment Norica Nicolai liberális EP-képviselő, aki azzal vádolta meg a kormányt, hogy közpénzből honorálja az RMDSZ-t, valamint a „szövetséghez közel álló kiadványt".
A Ponta-kabinet „súlyos cselekedetével" kapcsolatban kibocsátott közleményében a kolozsvári politikus élesen kifogásolja, hogy támogatásban részesülhet a „100 százalékban magyar nyelvű" Székelyföld, holott szerinte Európában a többnemzetiségű közösségek valamennyi hivatalos nyelven népszerűsítik kulturális identitásukat, amikor közpénzből jelentetnek meg folyóiratot.
„A Székelyföld olyan folyóirat, amely teret enged az RMDSZ választási anyagainak és üzeneteinek. Minden tiszteletem a magyar nemzetiségű román állampolgároké, viszont politikai propagandának tartok minden kísérletet, amely az ország határaitól próbál különválasztani régiókat. A hasonló üzenetet promoveáló szervezet vagy kiadvány egyértelműen túllép a törvényes kereteken, mivel a román állam széthullását szorgalmazza" – állapítja meg Norica Nicolai, akit a PNL listavezetőként indít a május 25-i EP-megmérettetésen.
A liberális politikus kirohanása alapján egyértelmű, hogy most hallott először a Csíkszeredában havonta megjelenő kulturális folyóiratról, amely pusztán azért nem tetszik neki, mert magyar és mert a Székelyföld nevét viseli.
Mindazonáltal Nicolai kettős mércével mér, hiszen a Romániával szomszédos országokban élő román közösségek ugyancsak rendelkeznek kizárólag az anyanyelvükön szerkesztett, az illető állam költségvetéséből finanszírozott kiadványokkal, folyóiratokkal. Példaként említhetjük a Gyulán szerkesztett Foaia românească hetilapot vagy a Magyarországi Román Önkormányzat periodikáját, a Cronicát.
Lapunk megkeresésére Lövétei Lázár László a Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztőjeként, de a román irodalomból rendszeresen fordító irodalmárként is jó nagy marhaságnak nevezte Nicolai vádjait.
„Korábban voltak tematikus román számaink is, amelyekben román szerzők – többek között Mircea Eliade, Mircea Cărtărescu, Matei Vişniec, Cristian Preda – műveit közöltük, ezeknek a lapszámoknak még az illusztrátora is román szakember volt. A Székelyföldnek közel ezer előfizetője van a Kárpát-medence minden részéből, akik közül sokan egy kukkot se tudnak románul. Nos, többek közt velük akartuk megismertetni fordításban a jelenkori román kultúrát. Missziót végzünk, ha úgy tetszik" – szögezte le a Krónikának a 17 évvel ezelőtt alapított folyóirat főszerkesztője, határozottan visszautasítva az állítást, miszerint a Székelyföld pártlap lenne.
Lövétei Lázár László hozzátette, semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy kiadvány egy adott régió elnevezését viseli: Magyarországon például Palócföld, Temesváron pedig Banatul néven jelenik meg folyóirat. Krónika (Kolozsvár)

Székely zászló és Mátyás király Strasbourgban
Európa országaiból érkező fiatalokkal népesült be a hétvégén a strasbourgi Európai Parlament épülete. Az Európai Ifjúsági Fórum által szervezett, European Youth Event (EYE 2014) nevet viselő ifjúsági találkozóra Erdélyből, Székelyföldről is érkeztek fiatalok a Magyar Ifjúsági Értekezlet révén, akik többek közt a Kolozsvár 2015 – Európa Ifjúsági Fővárosa elnevezésű projektet népszerűsítették. Ugyanakkor a Minta Ifjúsági Szervezet a székelyföldi autonómiatörekvést vitte el a rendezvényre.
Több napon keresztül nagy volt a nyüzsgés Strasbourgban, Európa fővárosában az Európai Parlament épületében. A több országból érkezett fiatalok a pénteki megnyitót követően „birtokukba” vették az EP épületét: keresztül-kasul járták annak folyosóit, szárnyait, és különböző témájú előadásokon, fórumokon, kerekasztal-beszélgetéseken vettek részt, az EU-t és a fiatalokat érintő témákban. A beszélgetések során a témákhoz hozzászóló fiatalok részéről észrevételek, bírálatok is megfogalmazódtak az EU-ra és az Európai Parlamentre vonatkozóan, amelyre a fórumok meghívottai reagáltak, nagy általánosságban hárítva a számonkérést, felelősségre vonást.
A rendezvényen résztvevő, különböző országokból érkező fiatalok a YO! Fest névre keresztelt, a parlament épülete előtt felépült „falu” sátraiban különböző nézeteket, ügyeket képviseltek, projekteket, programokat mutattak be. A MIÉRT tagszervezetei mellett, akik a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Fővárosa elnevezésű projektet mutatták be, a Minta ifjúsági szervezet is képviseltette magát, elhozva a székelység autonómiaigényét is az európai fiatalok számára, amelyet szórólapok segítségével népszerűsítettek a parlament épülete előtt. Mint elmondták, amellett, hogy eleget tettek az Európai Ifjúsági Fórum meghívásának, fontosnak tartották, hogy ezen az eseményen is hangsúlyozzák a székelység autonómiaigényét, mivel ez a kérdés nem kap elég nagy figyelmet a nemzetközi sajtóban, fórumokon, emiatt pedig más országok fiataljaihoz sem jut el az üzenete. Lőrincz Árpád, az autonómiapárti ifjúsági egyesület Hargita megyei elnöke elmondta, hogy spanyolországi, katalán kisebbségű fiatalokkal is találkoztak a programon, akikkel rövid beszélgetést folytattak az autonómiatörekvésekről. Rajtuk kívül spanyolországi baszk fiatalok is jelen voltak a találkozón: a parlament előtt egy baszk zászlót ábrázoló aszfaltrajz és alatta az Independentzia! (Függetlenséget!) felirat árulkodott az ottjártukról.
Az általunk megkérdezett bolgár Veselina Valcheva elmondta, magyarországi és erdélyi magyar ismerősei révén hallott már a székelység autonómiaigényéről, de ennek részleteiről nem sokat tud. Szerinte bármilyen demokratikus országban élő kisebbségnek joga van ahhoz, hogy az anyanyelvén intézhesse az ügyeit, saját nemzeti jelképei legyenek, és ne nyomja el a többségi nemzet. Kifejtette: ő messzemenően támogatni tudja a kisebbségben élő nemzetrészek autonómiatörekvéseit. „Azért nem ismeretlen számomra az autonómia-kérdés fogalma, mert Európa-szerte nagyon sok országban találkozhatunk vele. A Bulgária déli részén élő török kisebbség is autonómiát szeretne, én azt is támogatom” – fejtette ki.
„Nem hallottam még arról, hogy egy Romániában élő kisebbség autonómiát szeretne. Igazából Romániáról is nagyon keveset tudok, mivel még soha nem jártam Kelet-Európában – mondta el portálunknak a németországi Suzanne. Szerinte sokan azért nem hallottak még az erdélyiekről, vagy a székelyekről, mivel a nemzetközi sajtóban nem kapnak teret a törekvéseik. Egy másik fiatal, az egyesült királyságbeli Richard is hasonlóan vélekedik: mint mondta, náluk már mindenki hallott a románokról, a bevándorlás és az azt övező politikai csörte miatt, azonban a kisebbségben élő székelységről nem tudnak. Szerinte az autonómiaigényt minél szélesebb körben, nemzetközi fórumokon is népszerűsíteni kellene, ahhoz, hogy eredményes legyen.
Az egyik kerekasztal-beszélgetés során többször is elhangzott, hogy egy adott országnak, népnek magának kell megoldania a problémáit, ami sokszor nem az Európai Unió, vagy a nemzetközi fórumok feladata. Erre reagálva egy francia fiatal úgy vélekedett, hogy egy ilyen ügyben, mint az autonómia kivívása, az EU és a nemzetközi döntéshozók segítsége nélkül nem történhet meg. Elmondta: szerinte az Európai Uniónak nagyobb figyelmet kellene fordítania a kisebbségek helyzetére, védelmére.
Az ifjúsági találkozó záró rendezvényén Doris Pack, német EP-képviselő válaszolt a fiatalok által felvetett kérdésekre, témákra. Egy romániai lány a fejetlen erdőkitermelés és fakivágások ellen emelte fel a szavát, kérve, hogy az EU is tegyen lépéseket az átláthatatlan erdőirtások megfékezése ellen. Több fiatal is beszélt arról, hogy szerintük sok esetben szemléletváltásra lenne szükség az európai politikában, ezért lenne szükség a fiatalok meglátásaira, és arra, hogy a fiatal korosztály is beleszólhasson a politikába. Javaslatok hangzottak el azzal kapcsolatosan is, hogy a digitális forradalom hozadékait is jobban ki kellene használni a kommunikációban, hogy az európai parlamentben folyó döntések a fiatalokhoz is átláthatóan eljuthassanak. Volt aki azt nehezményezte, hogy mivel többek között José Manuel Barosso, az Európai Bizottság elnöke és Martin Schultz, az Európai Parlament elnöke sem voltak jelen a találkozón, ezért a fiatalok kérései, meglátásai süket fülekre találnak, mivel nem biztos, hogy eljutnak hozzájuk a megfogalmazott felvetések. Doris Pack végszóként elmondta: a fiataloknak is tenniük, dolgozniuk kell azért, hogy a közösségükben, egy adott probléma, helyzet terítékre kerüljön, és megoldódjon.
Tamás Attila. Székelyhon.ro

Ami mindig aktuális
Autonómia, önrendelkezés – csak ennyit kellett mondania Orbán Viktornak a határon túli magyarokkal kapcsolatosan, és Kijevtől Bukarestig, Varsótól Zágrábig mindenki felhorkant. Merthogy az ukrajnai helyzet miatt ezek a szavak félreérthetők, és egyébként sem időszerűek.
Kezdjük ott, hogy ami Ukrajnában zajlik, nem nevezhető éppenséggel békés autonómiatörekvésnek. Mocskos kavarások miatt emberek halnak meg minden egyes nap. Könnyű kijelenteni, hogy igen, mert a szélsőséges ukránok nem tudnak kijönni a galamblelkű oroszokkal, csakhogy a történet sokkal összetettebb. Ukrán és ukrán, orosz és orosz között is véres nézeteltérések dúlnak, és akkor a szomszédos országok bekavarásairól még nem is beszéltünk. Mindennek a súlyos geopolitikai érdekháborúnak nem sok köze kellene legyen a mi területi autonómiánkhoz, már csak azért sem, mert mi történetesen békés úton akarjuk kivívni, nem vérrel és vassal. Nem fantázia, hanem rosszindulat kell ahhoz, hogy összemossa valaki a közel egy évszázada intézményesen szívatott határon túli magyarok ügyét és a komolytalan referendumokkal megfejelt fegyveres lázadást.
A romániai magyarok ígéretet kaptak különböző jogokra, csak ezek éppen 96 éve nem időszerűek. Az 1918-as gyulafehérvári ígéreteket kitehetjük az ablakba, mert annyit érnek. Minden olyan ország, amely retteg a valóságtól, mindig is ezt fogja játszani: a kisebbségek jogai maximálisan tiszteletben vannak tartva, több nem jár, pont. Fegyveres konfliktust generálni azonban nemcsak felelőtlenség, hanem egyenesen bűn. Az oroszok segítségéről álmodozni pedig teljesen felesleges, mert Putyin számára a kisebbségek ügye csak hivatkozási alap. Elég megnézni, hogy Oroszországban miként viszonyulnak a nemzeti kisebbségekhez, hát nem irigylésre méltó. Ámbár az kétségtelen, hogy enyhén szólva zaccos az alsógatya Bukarestben, amióta Moszkva napi rendszerességgel üzen valamit.
Túl a színjátékokon, a vérontásokon és a szarkeveréseken egyedül Budapest őszinte támogatására számíthatunk. A határon túli magyarok autonómiaigényéről és önrendelkezéséről beszélni mindaddig időszerű marad, amíg kielégítő megoldás nem születik. Ez ilyen egyszerű.
Szüszer-Nagy Róbert. Székelyhon.ro

Temetők találkoznak Kolozsváron: Firenzétől Kaliforniáig
A Házsongárdi temető szakmai bemutatásával kezdődött ma délután a 8 ország (Anglia, Amerikai Egyesült Államok, Ausztria, Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Spanyolország) húsznál több szakemberének részvételével zajló háromnapos temető-szeminárium Kolozsváron. A nemzetközi és helyi figyelemfelkeltés, a Házsongárd turisztikai hasznosításának előmozdításán túl a szervezők (a budapesti székhelyű Teleki László Alapítvány és a kolozsvári Házsongárd Alapítvány) abban bíznak, a szeminárium áttörést fog jelenteni a Házsongárdi temetőben található több száz kiemelkedő örökségi értéket képviselő sír, síremlék és kripta megőrzésében.
Firenzéből, Lisszabonból, Barcelonából, Budapestről, Bécsből, Bolognából, Londonból és Kaliforniából is érkeznek többek között azok a szakemberek, akik A mulandóság emlékkövei – A történeti temetők örökségi értékeinek megőrzése témakörben szervezett nemzetközi szemináriumon tartanak ínyencségnek számító előadásokat. Köztük olyan témákat is találunk, mint például a londoni Highgate temető jövőjét fürkésző előadás, a firenzei svájci tulajdonú „Angol temető” bemutatása, de elbarangolhatunk a barcelonai, new orleansi vagy a híres bécsi központi temetőbe. A találkozó méltó befejezéseként Egyed Emese szerkesztett és Diószegi László rendezett műsort Gyertyaláng címmel a Házsongárdi temetőről szóló versekből és írásokból, a THÉ-Trupp Egyetemi Irodalmi Színpad, a Concordia vonósnégyes és a Tokos Népzenei Együttes közreműködésével. A konferencia díjtalan, programjaira minden érdeklődőt szívesen várnak a János Zsigmond Unitárius Kollégium épületébe. Szabadság (Kolozsvár)

Védekezünk
Megemelte a védelmi minisztérium költségvetését a kormány, így már a nemzeti össztermék 1,5 százalékát fordíthatja fegyverkezésre Románia, de három éven belül a NATO-tagországokban szokásos 2 százalékig növeli katonai kiadásait, mert jelenleg a csőd szélén áll a hadiipar, és nem eléggé ütőképes a hadsereg – nyilatkozta a kormányfő derűsen mosolyogva. Kiemelte, hogy ezért az erőfeszítésért az észak-atlanti küldött is megdicsérte, ám arról nem számolt be, hogy az orosz vezetőket ingerlő román csúcsvezetői megnyilvánulásokról mi a nyugati szövetségesek véleménye, csak a látogatás hirtelenségéből sejthetjük.
A miniszterelnök azonban tréfálkozik, még a háború lehetőségéről is. Közben újabb árvizek öntötték el az ország jelentős részét, pár héttel a húsvéti áradások után. A gond azonnali, a kár jelentős, az okok ismertek: a klímaváltozás mellett a lassan huszonöt éve folyó nyaklótlan és büntetlen erdőirtás, a faültetés és a vízügyi védekezési rendszerek elhanyagolása, az ellenőrizetlen út- és házépítések vezettek oda, hogy lassan a fél ország retteg a valamikor aranyat érő májusi esőtől, hiszen az új évezredben két-három évenként beköszönt egy-egy özönvíz. A kivédésére hivatott minisztériumok – a víz- és erdőügyi mellett a mezőgazdasági, környezetvédelmi, szállítási, fejlesztési, közigazgatási tárca is érdekelt a megelőzésben, kárpótlásban, helyreállításban – költségvetésének emeléséről mégsem hallani.
Még rosszabb, hogy az oktatás és az egészségügy számára kiutalt pénzek az uniós szint és még a román törvények betartásától is távol állnak, noha e területek felzárkóztatásához nem a vállalt (de nem teljesített) minimumot, hanem ennek kétszeresét kellene biztosítani, legalább annyi éven keresztül, amennyi ideig következetesen lefaragták a keretet, noha ennek a takarékosságnak hosszú távon sokkal nagyobb ára van. Lehetetlen, hogy ezt Bukarestben ne tudnák, mégsem változtatnak az eddigi hibás gyakorlaton, noha a gazdaság megint dübörög, illetve ezt állítják a hivatalos források. A lakosság ugyan nem ezt érzi, talán mert nem a megfelelő oldalon áll, ahogy a víz sem onnan jött és nem ott pusztított, ahol az eurómilliókból nemrég elkészült kockázati térképek szerint várták. Ezek után egészen hihető, hogy a honvédelem sem áll jobban, bár ezen a tárcán soha nem spóroltak. Az erős katonai szövetségben szerencsére bízhatunk – de ki véd meg minket a kormánytól? Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vizitáció Maros megyei egyházközségekben
A héten három Maros megyei településre – Székesre, Székelykálba és Udvarfalvára – látogatott el az Erdélyi Református Egyházkerület Generális Vizitációs Bizottsága, melyet Kató Béla püspök vezetett. A többtagú bizottságban jelen volt Kántor Csaba főjegyző, Szegedi László generális direktor is.
A generális vizitációk újdonsága, hogy a pénzügyi ellenőrzés a vizitáció előtti napokban megtörténik, így az egyházfők a gyülekezettel való találkozásra helyezhetik a hangsúlyt. Udvarfalván – ahová mi is meghívást kaptunk – a Maros- mezőségi Egyházmegye lelkipásztorai is részt vettek azon az istentiszteleten, amelyen ismertették a vizitáció eredményét. A küldöttséget és a vendéglelkészeket Jakab István, a Maros-mezőségi Egyházmegye esperese, Szabó Árpád helyi lelkész és a főgondnok köszöntötte, igét hirdetett Szegedi László generális direktor, fellépett a Hozsánna ifjúsági kórus, amely, az igehirdető szavaival élve, igazi ajtónyitó, a lélek húrjait pengető együttes.
– Mi a célja az Erdélyi Református Egyházkerület generális vizitációjának? – tettük fel a kérdést Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökének.
– Egyházi rendünk és törvényünk szerint az egyházkerület püspökeinek évente tíz gyülekezetet kell meglátogatniuk. Mivel az egyházkerülethez tizenöt egyházmegye tartozik, minden egyházmegyéből egy gyülekezetet választunk ki. Egy kicsit rendhagyó módon végezzük a vizitációkat, nem csak arra a szigorú előírásra összpontosítunk, hogy megvizsgáljuk a könyveket, és ami az egyházközségben történik, hanem szélesebb körben szeretnénk azon a napon az egyházközség, a település életét megismerni, az örömökkel, gondokkal együtt. Maros megyében most két egyházközséget látogattunk meg, szerdán a Marosi Egyházmegyéhez tartozó Székesen és Székelykálban, most Udvarfalván voltunk. A településeket szubjektív módon választottam ki, olyan helyekre voltam kíváncsi, ahol eddig nem jártam. Ilyen alkalmakkor egyházi életünk keresztmetszetét is látjuk, hiszen azonos méretű gyülekezetekből nagyon sok van a közösségben. Az egyedi esetekből olyan általános következtetéseket vonhatunk le, amelyek segítségével szabályokat állíthatunk fel vagy projektet készíthetünk az általános problémák megoldására. Elbeszélgettünk a nőszövetséggel, a presbitériummal, a gyerekekkel, az ifjakkal, ők mutatták be saját egyházi életüket. Az is újítás, hogy elmentünk a község polgármesteréhez is. Ez fontos dolog, hiszen úgy gondoljuk, hogy egy falu életében a lelkipásztornak és az önkormányzat vezetőjének együtt kell működnie, s ha nem tudnak együttműködni, és nem segítik kölcsönösen egymást, akkor amiatt előbb-utóbb kárt szenved a közösség. Tudunk olyan helyekről, ahol rivalizálás van, és ez árt a közösségnek. Arra buzdítunk mindenkit, hogy próbálják megtalálni a módját a gyülekezet felemelésének.
Ma Udvarfalváról pozitív élménnyel megyünk el. Egy több mint hétszáz lelkes gyülekezetnek Marosvásárhely tövében van jövője, hiszen a fiatalok nem olyan mértékben mentek el, mint máshonnan. Habár 10 százalékkal csökkent a lélekszám, mégsem olyan drasztikus az apadás. A város közelsége és a munkahelyek viszonylagos megléte arra enged következtetni, hogy a jövőben is megmarad ez a közösség. Ez a lényeg, mert gyülekezeti életünk csakis emberekkel, fiatalokkal képzelhető el. Akármit tehetünk, akármilyen csodálatos projekteket kivitelezhetünk, ha nincsenek fiatalok, nincsenek örököseink, az egész fölösleges, és kárba vész. Itt ifjúságot is találtunk, és reménykedünk abban, hogy nem kell majd arról számot adnunk, hogy folyamatosan fogyunk, és kiszámítható, mikor kell az utolsó embernek megásni a sírját. Pozitív látogatás volt, amiből mi is erőt merítettünk. Továbbvisszük, amit itt hallottunk. Javaslatokat is tettünk, mit lehet még jobbá tenni, buzdítjuk az itt lévőket, hogy ehhez tartsák magukat.
– A székesi egyházközségben mit talált a vizitáció?
– Székes 152 lelkes gyülekezet, Kálban 70 lélek van. Székesen egész más a helyzet. Hét gyerek van az iskolában. Ez nem jó előjel. Arra mutattunk rá, hogy az a hét gyerek is fontos, azzal a hét gyerekkel is törődni kell. Meglátogattuk őket, és olyan csillogó szemű gyermekekkel találkoztunk, akik bármivé válhatnak még az életben, csak el ne kallódjanak. Segíteni kell őket ott, ahol lehet. Számtalan példa van rá, hogy a lelkipásztorok voltak azok, akik a gyerekeket jó útra vezették, taníttatták, befolyásolták őket. Ma sem lehet ez másképp, hiszen ezt a feladatot kaptuk!
– Marosvásárhelyen a Szabadi úti gyülekezetből a lelkésznek távoznia kellett. Mi a helyzet ebben a gyülekezetben? Indult-e fegyelmi eljárás Szász Zoltán lelkipásztor ellen?
– Az előző lelkipásztor lemondott. A presbitérium a lelkész hivatali hanyagságát fedte fel. Ennek következtében ő is, a gyülekezet is úgy látta jobbnak, ha eltávozik. Önként mondott le az állásáról, a gyülekezetnek új lelkipásztort kell választania. Egy olyan lelkészt szerettek volna megválasztani, akinek még nem volt meg a kellő hivatali éve. Egy városi gyülekezetbe csak úgy lehet jelentkezni, ha két év segédlelkészség után még az öt év régisége is megvan. A gyülekezet tájékozódott, és végül, tudomásom szerint, Bárócz Huba felvinci lelkipásztort, az Enyedi Egyházmegye korábbi esperesét hívta meg, most következik a bemutatkozó szolgálat, és utána dönt a közgyűlés. Mivel a presbitérium egyhangúlag hívta meg, valószínűleg egyértelmű lesz a döntés. Ezzel lezárul a folyamat, új lelkipásztora lesz a gyülekezetnek, és ettől kezdve új gyülekezeti élet kezdődik.
Szász Zoltán önként tette le a hivatalát, a presbitérium elfogadta, s úgy gondolták, nem indítanak fegyelmi eljárást ellene. Ezzel a problémát lezárták – tájékoztatott Kató Béla püspök.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

A váradi vár építészettörténetéről
Nagyvárad- Péntek délután a XXIII. Festum Varadinum keretében mutatták be a Lorántffy Központban Péter I. Zoltán A nagyváradi vár építészettörténete című kötetét, a Partiumi füzetek 78. számát.
A szép számú érdeklődőt a szervező Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság nevében Kupán Árpád köszöntötte, ünnepi alkalomnak nevezve az eseményt.
A bemutatott könyvet alaposan és szakszerűen ismertető Dukrét Géza, a PBMET elnöke arra hívta fel a figyelmet: Péter I. Zoltán az egyik legtermékenyebb kutatója, tagja az egyesületnek, hiszen 30 önálló kötete jelent meg eddig, 12 esetében működött közre társszerzőként, és 20 tanulmányt is közölt gyűjteményes kiadványokban. A Bihar Megyei Tanács és az RMDSZ Bihar megyei szervezete támogatásával, a Partiumi füzetek sorozat 78. darabjaként napvilágot látott mostani kötettel a nagyváradi vár építészettörténetén keresztül kalauzol végig bennünket, bemutatva a különböző korszakokban bekövetkezett változásokat. Ennek megfelelően a román kori várról szóló fejezetben olvashatunk a váradi prépostság és püspökség megalapításáról, a vár kezdeteiről, a román kori székesegyházról, és egyéb várbeli építményekről. Ezután a gótika korával ismerkedhetünk meg, a püspökvár védőművével, a csúcsíves székesegyházzal, a gótikus püspöki palotával és egyéb várbeli épületekkel, valamint a királyszobrokkal.
Az építkezések a reneszánsz című rész arról szól: milyen volt a vár védőműve a kor elején, az ötszögű, ötbástyás külső vár, a püspöki palota és az újkori belső vár. Ismereteket szerezhetünk a török kori várról is, majd megtudhatjuk, mi történt a barokk korban (az ostromkár felszámolása, a külső vár korszerűsítési terve, a belső vár átépítése a 18. század derekától, a belső vár 19. század végi átépítése).
A kiadványt az idézet művek rövidítésjegyzéke, a könyvészet és színes képmelléklet gazdagítják. „Dióhéjban ennyi a vár építészettörténete, rengeteget el lehetne még mondani erről, de akit érdekel, olvassa el ezt az érdekes és izgalmas könyvet”- mondta Dukrét Géza.
Folytatás
Péter I. Zoltán megjegyezte: több mint tíz évvel ezelőtt kezdte őt noszogatni azzal Jakabffy László mérnök, műemlékvédő, hogy írja meg a vár építészettörténetet, de ő két okból kifolyólag nehezen szánta rá erre magát: egyrészt inkább a város a szívügye, mint a vár, másfelől pedig várt, hátha megírja helyette egy szakavatott személy, például egy hadtörténész. Látta azonban, hogy hiába számít erre. Időközben gazdag bibliográfiához jutott, és az internet is nagy segítségére volt. Hangsúlyozta: nem volt egyszerű dolga, hiszen főleg az Árpád-kori résznél egymásnak ellentmondó nézeteket kellett puzzle-darabokhoz hasonlóan egymáshoz illesztenie, különböző feltételezések közül a leglogikusabbnak tűnőket kiválasztania. Úgy fogalmazott: ezeket a hipotéziseket aztán majd az utókor, a régészeti eredmények igazolják vagy sem, kiderül majd az igazság, például ha Mihálka Nándor régész befejezi az ásatásokat. Ez tehát csak a kezdet, kíváncsian várja ő is a folytatást… Hozzátette azonban: a vélekedések csak a könyv elenyésző részét képezik, döntő többségében hiteles dokumentumokra, valós tényekre alapozza ismereteit.
Lovasszobor
A rendezvényen fellépett Thurzó Sándor-József brácsa- és Thurzó Zoltán zongoraművész. A könyvismertető után a megszólítottak- Jakabffy László és Mihálka Nándor- reagáltak az elhangzottakra. Biró Rozália RMDSZ-es szenátor azon meggyőződésének adott hangot: a váradi várban csak akkor lesz újra például Szent László-lovasszobor, ha valamilyen civil szervezet, vagy önkormányzat kifejezetten erre a célra, és ezzel a kikötéssel ajánl fel egy műalkotást. Halovány reménysugár, amibe talán lehet kapaszkodni, most feltűnt, ugyanis pénteken itt járt egy székesfehérvári küldöttség, és Cser-Palkovics András polgármester említette, hogy létezik náluk egy úgynevezett Árpád-ház program, mely erre is alkalmas lenne.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

A hallók és látók városa
85 éves a Barabás Miklós Céh
Különleges, nívós, gazdag és változatos tárlattal várja a képzőművészet kedvelőit a marosvásárhelyi Bernády Ház. Pénteken délután az alapításának 85. évfordulóját ünneplő Barabás Miklós Céh vásárhelyi alkotóinak közös kiállítása nyílt meg, a jeles alkalom előtti tiszteletadásként.
A romániai magyar képzőművészek érdekvédelmi, szakmai szervezete másfél évtizedes tevékenység után a II. világháború hozta változások nyomán szűnt meg, majd a rendszerváltozást követően 1994-ben alakult újra. Jelenlegi tagjainak száma meghaladja a százat, és közülük több mint húsz marosvásárhelyi, illetve Maros megyei alkotó. A tárlaton együtt állítanak ki elismert mesterek és pályájuk elején járó művészek: festők, grafikusok, szobrászok, textil-, üveg- és fotóművészek egyaránt. Az igencsak nívós alkotások egy része korábbi kiállításokról volt ismerős, más munkákat eleddig nem láthattunk. A szépszámú közönséget vonzó tárlatnyitón Nagy Miklós Kund méltatta a művészeket és alkotásaikat.
– Színvonalas, sokrétű, élménydús kiállítást láthatunk, amelyre mindannyian büszkék lehetünk. Öt évvel ezelőtt Sepsiszentgyörgyön egy nagyszabású kiállítással és tudományos ülésszakkal ünnepeltük a céh nyolcvanadik évfordulóját. Én akkor átfogó dolgozatot írtam, amelyben megemlítettem Berde Mária, a céh egyik elindítója korabeli, Marosvásárhelyt érintő szavait: nem vagyunk képváros. Hiszen 1929-ben alig volt képzőművész, kritikus, avagy galéria Marosvásárhelyen. Az emberek szerették ugyan a zenét, a művészetet, irodalmat, színházat, mégis, a hallók, és nem a látók városa voltunk. 85 évnyi idő elteltével azonban mindez megváltozott, és Vásárhely a képek és a szobrok városává is vált. E tárlat bizonyítja: még mindig erősek vagyunk. A Barabás Miklós Céh központja Kolozsváron van, de a vásárhelyi közösség mindig ezen alakulat egyik erőssége lesz. Így volt ez az első tizenöt évben is, amikor Bordi András tett ez ügyben igen sokat. 1942-ben Vásárhely volt az első kihelyezett gyűlés színhelye, ezt '43-ban egy nagy sikernek örvendő kiállítás követte. 1944-ben a céh megszűnt, majd az újjáalakulás után, 1994-ben, egy őszi tárlattal ismét vendégül látta Marosvásárhely az ország képzőművészeit. Ez alkalommal is olyan válogatást kapunk a vásárhelyi festészetből, szobrászatból, textilművészetből, amely valójában reprezentatív. A 85 éves Kolozsvári Puskás Sándortól a huszonéves Kuti Botondig minden generáció, stíl, műfaj jelen van ezen a nagyon szép kiállításon, amelyre feltétlenül érdemes ellátogatni.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Festum Varadinum: naponta küzdenünk kell a jóért
A nagyváradi székesegyházban egyházi és világi méltóságok jelenlétében tartották a Festum Varadinum keretében a hagyományos vasárnapi ünnepi szentmisét és körmenetet, mely 2010 óta egyházmegyei zarándoklat is. A szentmise főcelebránsa exc. Böcskei László nagyváradi megyéspüspök volt.
A városalapító tiszteletének hagyománya van, mondta Böcskei László megyéspüspök, hiszen 1914-ben gróf Széchényi Miklós püspök is elmondta, hogy a július 27-i Szent László-ünnep mellett húsvét ötödik vasárnapját is megünnepeljék, 1942-ben pedig Szent László-évet hirdettek. A hagyománynak két fő iránya van, az első, hogy szent királyunk erényeinek időszerűségét megismerjük, a második, hogy az ő közbenjárása iránti bizalomra alapozva mi is maradandót építsünk, tette hozzá.
Máté evangéliumában leírja, hogy a farizeusok provokálni akarják Jézust, ezért felteszik neki a kérdést, hogy mi a legfőbb parancsolat. Ugyanakkor kíváncsiak is a véleményére, és ezt a fajta kíváncsiságot kell elsajátítanunk, hogy kérdéseinket az Úr elé vigyük.
A Szent László iskola egyik kisdiákja neki válaszolva a vitéz Szent Lászlót említette, idézte fel a megyéspüspök. Napi tapasztalatunk, hogy küzdenünk kell azért, hogy megtaláljuk jövőnket és megalapozzuk boldogulásunkat Isten akarata szerint. Isten választott népe is harcolt Isten igéjéért és Isten mellett, ami legszorosabb szövetség, és nekünk is harcolnunk kell, nem egymás ellen, hanem azért, hogy megvédjük az igazat és felemeljük az elesettet. Isten közel hozzánk, számíthatunk erejére, hiszen harcolni a kell ma a családapának, a nevelőnek, a hivatalok viselőinek, a politikusoknak is. „Harcolnunk kell Istenért és egymásért” – mondta Böcskei László.
A szentmise után a hagyományos körmenet következett, melynek során Szent László hermájával ez alkalommal a Petőfi parkot is megkerülték a hívek, akik már a bazilikát is zsúfolásig megtöltötték.
Fried Noémi Lujza. maszol.ro

Sabin Gherman: az őseinknél jobban kell szeressük gyermekeinket
Annak ellenére, hogy számos más kulturális- és iskolai rendezvénnyel egyidőben zajlott, meglehetősen sok, több mint száz résztvevője volt annak az autonómia-konferenciának, amely az Erdélyi Magyar Néppárt szervezésében került megrendezésre pénteken a Nagyváradi városházán. Az esemény meghívottja a szókimondó televíziós műsorairól híres román regionalista, Sabin Gherman volt, aki ezúttal sem hazudtolta meg önmagát és a nemzetiségek békés együttéléséről szóló hangzatos beszédével kivívta a közönség szimpátiáját. Az eseményen felszólalt még Csomortányi István, az EMNP Bihar megyei elnöke, aki a központosított rendszer hátulütőiről beszélt, Szilágyi Zsolt külügyi alelnök, aki a néppárt autonómia tervezetét mutatta be, valamint Zatykó Gyula országos alelnök, aki az adók megfelelőbb elosztását szorgalmazta.
Mint Sabin Gherman hangsúlyozta, az erdélyi magyarok és románok történelmi szégyene, hogy az idők során nem tudtak megbékülni egymás kultúrájával. „Lefogadom, hogy a teremben jelenlevők többsége több tucatnyi festményt fel tuda sorolni a Louvre tárlatából, de a nagybányai festőiskoláról keveset tud. A román tankönyvekben pedig sehol sem említik, hogy az erdélyi román népzét Bartók Béla tette világhírűvé” – fogalmazott. A két nép között tátongó kulturális szakadékot csak úgy lehet áthidalni, ha hozzászokunk, hogy nem mi, személyesen vagyunk a felelősek a múlt század eseményeiért és „megtanuljuk jobban szeretni a gyermekeinket, mint az őseinket” – tette hozzá. Gherman véleménye szerint az erdélyiség érzete a a különböző nemzetiségi hovatartozások fölött áll, s csak ennek elfogadását követően lehet igazán Erdély jövőjéről beszélni.
Attól, hogy egyesek sokat beszélnek a decentralizációról vagy regionalizációról, az még nem fog megtörténni – hangsúlyozta Gherman. Példaként hozta fel a román egészségügyet, ahol a felelősségeket átadták ugyan a városoknak és községeknek, az anyagi források viszont Bukarestben maradtak, ezzel kapcsolatban sokan mégis decentralizációról beszélnek.
Gherman a parlamenti retorika „szolgálatos mumusának” nevezte Székelyföldet mind román, mind pedig magyar részről. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban azonban nem szabad megfeledkezni az ott élő románságról sem – hangsúlyozta. A székely autonómia ugyanis automatikus védelmet és politikai képviseletet biztosítana a régióban kisebbségben élő románoknak, akiknek jelenleg elenyésző számban vannak képviselői a helyi önkormányzatokban.
Mint azonban hozzátette, ilyen témákról nehéz beszélni Bukarestben, hiszen a minisztériumoknál senki nem érti mit jelent a decentralizáció, az autonómia szó hallatán pedig másra gondolnak mint kellene.Gherman a román hallgatóság felé is címzett néhány költői kérdést: „Nem szeretünk-e mi is locsolni menni húsvétkor? Nem szeretjük-e a magyar barátainkkal együtt ünnepelni a szilvesztert, hogy kétszer ihassunk pezsgőt?” Mint hangsúlyozta, az ilyen „közösségi gyakorlatok” segítenek tompítani a különböző neveltetésből eredő nézetkülönbségeket.
Gherman szerint senki sem veszítene azzal, ha nemcsak Erdély, hanem akár Bukovina, Máramaros, Munténia, Moldova, vagy a Bánát is autonóm területekké válnának. Fontos kérdés viszont, hogy az ilyen léptékű decentralizációval nem egyszerűen annyit érnének-e el, hogy a „helyi kiskirályokból regionális kiskirályok” válnának. Ezt a problémát Gherman egy egyszerű törvényszigorítással oldaná meg, melynek értelmében korrupciós ügyek kapcsán nem lehetne felfüggesztett büntetéseket kiszabni. Sabin Gherman szerint azonban ez az ország még nem érett meg arra, hogy autonómiát biztosítson különböző régióinak. Ezt bizonyítja a tanügy példája is. A minisztérium ugyanis lehetővé tette, hogy az iskolákban leadott tananyag húsz százaléka helyi érdekeltségű legyen. Vagyis hogy a különböző területeken élő gyermekek saját, regionális kultúrájukról és történelmükről is tanuljanak. Ezt a szabályt azonban sehol nem alkalmazzák. „Ez azért van mert kényelmesen érezzük magunkat a központosított rendszerben. Valaki jöjjön és mondja meg mit csináljunk, adjon nekünk fizetést, mi meg úgy teszünk mintha dolgoznánk” – vélekedett Gherman, aki hozzátette – az autonómia kemény munkáról szól, de olyanról, amelynek meglesz a gyümölcse.
Sz. G. T.
reggeliujsag.ro. Erdély.ma

EP-választás: a keresztény értékrend mellett kiállókat támogatják az egyházfők
A május 25-ei EP-választáson való részvételre buzdítanak az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői.
Jakubinyi György római katolikus érsek felhívásában a „kétkedés és közömbösség hangulatára” figyelmeztet egy olyan időszakban, amikor többen figyelik aggodalommal, hogy a keresztény kultúrát, az emberi és evangéliumi értékeket veszély fenyegeti.
„Hívő kereszténynek és felelős állampolgárnak kötelessége élni a választás lehetőségével. Részvételünk nem fölösleges, mert rajtunk is múlik, hogyan alakul öreg kontinensünk jövője” – mutat rá a főpásztor. Hangsúlyozza, hogy a választáson való részvétellel „olyan embereket juttathatunk az Európai Parlamentbe, akik a keresztény értékrendet képviselik, felvállalva egyházunk, kisebbségi népünk érdekeit”.
„Azokat a jelölteket válasszuk, akik őszintén támogatják egyházunkat, annak erkölcsi normáit, az élet védelmét a fogantatástól a halálig. Azok lehetnek a mi képviselőink, akik a családi közösséget a férfi és a nő közötti házasságon keresztül tartják elfogadhatónak. Hiteles jelölt az, aki nem önző csoportérdeket követ, hanem népünk javát és felemelkedését” – írja a gyulafehérvári érsek.
A hívő ember világi dolgok iránti felelősségét hangsúlyozza az EP-választások kapcsán kiadott közleményében Böcskei László nagyváradi római katolikus megyéspüspök is. „A hívő ember józan odafigyeléssel és felelősségvállalással kell hogy kövesse a világ dolgait, kihívásait és lehetőségeit, hogy a rendelkezésre álló eszközök felhasználásával hite és meggyőződése szerint egy igazságosabb és jobb világ megteremtésén fáradozzék” – fogalmaz felhívásában a püspök.
A vasárnapi választáson „a nagy európai család jövőjéről” születik döntés, mutat rá Böcskei, arra kérve a híveket, hogy „szavazatukkal azokat támogassák, akik az alapvető emberi jogokat, a vallási és kisebbségi jogainkat, keresztény örökségünket és a közjó megerősítését vállalják fel”.
A lelkiismeretük szerinti szavazást javasolja híveinek Bálint Benczédi Ferenc, a magyar unitárius egyház püspöke, aki arra is rámutat, hogy a választásokon való részvétel csak lehetőség, mindenki maga dönti el, hogy él-e vele. Az unitárius püspök azonban azt is kifejti, hogy „éppen olyan kötelességünk a kivívott jogainkat érvényesíteni, mint ahogy kötelességünk közösségi érdekeinkért harcolni”.
R. Kiss Edit. Krónika (Kolozsvár)