Megválasztása óta még nem hallottuk beszélni a parlamentben Kelemen Hunort
Egyetlen alkalommal sem szólalt fel a parlamentben az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a legutóbbi (2012-es) választások óta.
A Digi24 hírtelevízió készített egy összeállítást azokról a politikusokról, akik az elmúlt valamivel több mint egy évben nem tűntek ki a törvényhozási munkában – vagy azzal, hogy nem szólaltak fel, vagy azzal, hogy a jogszabályalkotási folyamatban sem vállaltak szerepet, azaz egyetlen törvénytervezetet sem kezdeményeztek vagy írtak alá.
Ilyenként Kelemen Hunor egy 33 fős társaság tagja, amelyben van még egy RMDSZ-es, Markó Attila, illetve neves román politikusokat is ide soroltak: például Ludovic Orban korábbi közlekedési minisztert, Victor Ciorbea volt miniszterelnököt vagy Theodor Paleologu egykori művelődésügyi minisztert. Ludovic Orban ráadásul törvénykezdeményezésekhez sem adta a nevét.
A Digi24 megkérdezte néhányukat, mivel magyarázzák ezt a visszafogottságot. Volt, aki azt válaszolta, nem tartották fontosnak, hogy plénumban beszéljenek, sokkal fontosabbnak tekintik ugyanis a szakbizottsági munkát. Mások szerint dolgozni kell, nem beszélni, ismét mások azzal hárították a válaszadást, hogy mi lenne, ha mindenki beszélne a parlamentben, soha nem fejeződnének be a gyűlések. És volt olyan is, aki nem volt hajlandó felelni, és letette a telefont.
A parlament jelenleg vakáción van, februárban kezdi újra a munkát.
Parlamenti képviselők és szenátorok, akik megválasztásuk óta egyetlen alkalommal sem szólaltak fel: * Ludovic Orban (PNL) * Oana Niculescu-Mizil (PSD) * Kelemen Hunor (RMDSZ) * Markó Attila (RMDSZ) * Cristian Rizea (PSD) * Victor Ciorbea (PNL) * Dan Tătaru (PSD) * Theodor Paleologu (PDL) * Eugen Chebac (UNPR) * Mădălin Voicu (PSD) * Horia Grama (PSD) * Valentin Boboc (PSD)
Erdély.ma,

Megjelentek a kétnyelvű kaputáblák a kereskedelemben
Mostantól már a kereskedelemben is megvásárolhatóak Marosvásárhelyen a kétnyelvű tájékoztató kaputáblák – olvasható a Civil Elkötelezettség Mozgalom (CEMO) közleményében.
A CEMO 2013 tavaszán indította el a Kétnyelvű Kaputáblák Marosvásárhelyen akciót, amelynek célja, hogy hozzájáruljon Marosvásárhely egynyelvű (román) nyelvi tájképének megváltoztatásához. Kezdeményezésük sikerrel járt, az eredetileg tervezett 1000 kaputábla helyett sikerült 1500 kaputáblát kiosztani a lakosságnak, így a belvárosban, az eddigi román nyelvű a parkolást tiltó, vagy autókijáratot jelző táblák helyett a kapukon lépten-nyomon találkozhatunk, a multikulturális városra jellemző, kétnyelvű autókijáratos, illetve kutya jelenlétére figyelmeztető táblákkal.
A projekt második szakaszához érkezett, amelynek célja elérni azt, hogy bármely marosvásárhelyi lakos megvásárolhassa a kereskedelemben a kétnyelvű kaputáblát. Ennek keretében a szervezet első körben megkereste a Dózsa György utcában 145A szám alatt székelő Surtec Műszaki Barkácsáruházat, amely felvállalta a kétnyelvű kaputáblák kivitelezését és árusítását, úgyhogy a marosvásárhelyiek és a környékbeli községek lakói már a kereskedelemben is megvásárolhatják a kétnyelvű kaputáblákat.
Fontos tudni, hogy kaputáblák mellett az áruházban más kétnyelvű biztonsági és/vagy tiltó táblákat, matricákat is árusítanak, következésképp az intézmények, cégek, vagy szervezetek is megvásárolhatják itt a kötelező biztonsági feliratokat, amelyekkel az épületek folyosóin uralkodó egynyelvűséget meg lehet törni és kétnyelvűvé alakítani.
A 2001/215-ös. számú törvény a helyi közigazgatásról 76. cikkelyének értelmében azokban a helységekben, ahol a kisebbség aránya eléri a 20 százalékot, a közigazgatási hatóságoknak biztosítaniuk kell a helységek és az alárendeltségükben működő közintézmények nevének, valamint a közérdekű hirdetéseknek az illető nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvén való feliratozását, illetve kifüggesztését is. Ide sorolandóak az eligazító, a biztonsági és a tiltó táblák is, hiszen az Országos Diszkriminációellenes Tanács a Civil Elkötelezettség Mozgalom panaszlevelei alapján már három ízben is olyan határozatot hozott, hogy ezen feliratok mellőzése kimeríti a nyelvi diszkrimináció tényét.
maszol.ro/közlemény,

Évértékelő Kocsik József AMMGE-elnökkel
Elemi fontosságú a tagsági díjak befizetése
Kocsik Józseffel, az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesületének (AMMGE) elnökével folytatott beszélgetésben visszatekintünk a mögöttünk lévő év gazda-eseményeire, a szervezett tevékenységre, illetve vázoljuk az idei terveket, elképzeléseket.
– Elnök úr, milyen évet zárt az Egyesület?
– Az előző évekhez viszonyítva határozottan állíthatom: jó évet zártunk. Történt ez annak dacára, hogy év közben rengeteg megoldandó feladat adódott, amelyeknek a nagy részén sikerült úrrá lennünk, kezelnünk, de még azok is, amelyek megoldhatatlannak tűntek, a végén sikert szültek.
– Hogy érti ezt?
– Példának okáért, elindultunk egy pályázattal a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumának a támogatásával 4 megyében, 7 csapattal a hagyományos termékek előállításához, a vendéglátóhelyek népszerűsítéséhez, létrehozásához igényeltünk támogatást. Fiaskónak számított, hogy az elindult 7 közül csupán 2 pályázó maradt, de végül így lett jó, mert kialakult egy fiatal, ütőképes csapatunk, amelyik nagyszerűen működött. Ugyanakkor a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma is nehezen indult, végül azonban megtaláltuk a társ-egyesületek harmonikus együttműködésének a módját. Röviden: az egész Kárpát-medencét sikerült összhangba hozni, ami egy hatalmas dolog, annál is inkább, mert anyagi stabilitást is biztosítottak a működéséhez. Magunkról szólva, ha hivatalosan is bizonyítani tudjuk, kik vagyunk és mit teszünk, szerencsés esetben 1,5 millió forintot kaphatunk a működési feltételeink biztosítására, sőt kihelyezett iroda is beindulhat Aradon. Az összeforrt, ha egyelőre nem is nagy számú társaság által képviselt gazdasági potenciál igen jelentős. Újra a magunk példájával támasztanám alá az állításomat, hiszen a mi Egyesületünk évek óta ráfizetéssel működött, és most sem a tagok segítettek, hanem néhány nagyszerű ember a zsebébe nyúlt a közjó szolgálata érdekében.
– Hogy állnak a tagsági díjak befizetésével?
– A bejegyzett 32 gazdakörből 25 működik, közülük azonban egyetlen gazdakörünk, az öttagú tornyai egyenlítette ki maradéktalanul a tavalyi tagsági díját, ami fejenként havonta 2 lejnek felel meg. Természetesen mások is fizettek, főként olyan gazdálkodók, akik támogatásért pályáztak, amihez szükségük volt az általunk kibocsátott igazolásra. Mivel több ezer euró értékű támogatás forgott kockán, ők önként befizették a tagsági díjukat, a többség azonban elhanyagolta.
– Küldtek-e nekik fizetési felszólítást?
– Küldtünk, megkerestük őket, meg is ígérték a hátralék kiegyenlítését, hasztalan. Annak ellenére, hogy olyan pályázatunk is volt, ahol a bizonyos szakmákra való alkalmasság alapján, szakképző tanfolyam nélkül is, hiteles okleveleket tudtunk adni a gazdálkodóknak, akiknek csupán azt kellett bizonyítaniuk, hogy AMMGE tagok, ezért befizették az akkori, havi 1-1 lejnyi tagsági díjat. Tehát a nem fizetők is láthatták, mennyire fontos a tagsági díj.
– Ilyen feltételek között hány AMMGE tagnak van napirenden a tagsági díj befizetése?
– Mintegy 300-nak, de nem csoportosan, ami nagy baj, mert nekünk előbb a havi 1-1 lej, manapság a 2-2 lej elkönyvelt tagsági díjainkkal kell bizonyítanunk a tagságunk létszámát. Ilyen feltételek között vágtunk bele a megalakult Agrárkamara vezetőtanácsának a megválasztásába, ami elégtelen eredményt hozott számunkra, több okból. Egyrészt azért, mert a vasárnapi választás előtt, pénteken még nem lehetett tudni, a megyében hol lesznek szavazókörzetek. Az utolsó pillanatban tudtuk meg, amikor már nem lehetett minden szavazókörzetben tájékoztatni a tagságot. Magam is tagja voltam a kamarai kezdeményező bizottságnak, csakhogy a szervnek semmiféle döntési joga nem volt, az a prefektusokra volt bízva. Legjobban a nagylaki szlovákok szervezték meg magukat, akik kis csoport létükre több mint 500 szavazatot gyűjtöttek be, de a seprősiek is 235 szavazatot szereztek, miközben az AMMGE 219 szavazatot kapott. Lévén hogy több mint 3000 bejegyzett tagunk van, ráadásul a kamarai választásra való feliratkozás díjtalan volt, 1000 tagunk részvételével számoltunk. A zavaros helyzetben végül is 500 feliratkozási lapot kaptunk, közülük 420 jelentkezőt elfogadtak a szavazásra, ahol 219-en ránk is szavaztak, ami egyetlen kamarai mandátumra jogosít fel bennünket. Ha 7 szavazattal többet kaptunk volna, 2 képviselőt küldhettünk volna az Agrárkamara 25 tagú vezetőtanácsába. Itt szeretném megjegyezni, hogy a magyar polgármesterek megpróbáltak mozgósítani a szavazásra, amiért ezúttal is köszönetet mondok nekik. Ha nem tették volna, talán egyetlen képviselőnk se lenne. Szerencsére, a mandátum csupán egy évig érvényes, tehát hamarosan új vezetőtanácsi tagokat választhatunk, remélhetően sokkal nagyobb hatékonysággal.
– Sikert említett, az miben nyilvánult meg?
– A sikertelen kamarai választások ellenére az Egyesületnek igen stabil a helyzete, hiszen alapító tagjai vagyunk a már említett Kárpát-medencei Magyar Gazdák Fórumának, ahol én képviselem az Arad megyei magyar gazdatársadalmat, míg a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének az elnökségében ifj. Zágoni Szabó András képvisel bennünket. Életerős fiatal gazdacsoport jött létre, aminek szintén Zágoni Szabó András az elnöke. A szervezet fiatalításán dolgozunk, tehát van perspektívánk annak ellenére, hogy az elmúlt évben egymást váltották a sikerek és a fiaskók.
– Mi terveznek idén?
– Egyik legfontosabb célkitűzésünk megtalálni a módját a gazdálkodók tagsági díjainak a behajtására, ami sikertelenség esetén nemcsak az Egyesületnek, hanem nekik is nagy károkat okozhat, mert bizonyított tömegbázis nélkül nem tudunk hozzájutni pályázati támogatásokhoz. Minden gazdálkodóban tudatosodnia kell a valóságnak: a maga érdektelenségével nemcsak magának, hanem az egész gazdatársadalomnak ártanak, mert a tagsági díjak befizetése a jövőbeli sikerek záloga.
– Köszönöm a beszélgetést, sok sikert az idei szervezeti munkához!
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

A Kovászna megyei rendőrség nem említ etnikai indíttatást Gheorghe Predut-al kapcsolatban
A háromszéki rendőrség azonosította azt a két tizenéves fiút, akik szilveszter éjszaka megvertek egy román nemzetiségű helyi politikust. Nicoleta Marin szóvivő arról tájékoztatta a Sláger Rádiót, hogy a nyomozók kedden délután azonosították az elkövetőket, viszont csak nevük kezdőbetűit hozták nyilvánosságra. A rendőrségi közlemény szerint a 17 éves G.S. és a 19 éves F.T. egy sepsiszentgyörgyi tanintézményben szervezett szilveszteri mulatságon vett részt, és hajnali 4 órakor ittasan elhagyták a mulatság helyszínét, azzal a szándékkal, hogy verekedést provokálnak, és az utcán találkoztak Gheorghe Preduţ-al, akit ütlegelni kezdtek. Ekkor a férfi segítségére sietett három közelben tartózkodó fiatal, áll a rendőrség közleményében, amely azonban nem tér ki arra, hogy volt-e etnikai indíttatása a verekedésnek, ahogyan azt az áldozat állította. Nicoleta Marin később a sajtónak úgy nyilatkozott: a két verekedő fiatalt szabadlábon vizsgálják, elismerték tettüket. Ugyanakkor a rendőrség kizárta azt a lehetőséget, hogy etnikai indíttatása volt a verekedésnek, nyilatkozta a szóvivő. Mint arról beszámoltunk, Gheorghe Preduţ etnikai indíttatású bántalmazás miatt tett feljelentést, mert állítása szerint azért verték meg, mert nem tudott magyarul. Gheorghe Preduţ 1994 és 2001 között a Demokrata Párt megyei elnöke volt illetve az Állami Vagyonalap Kovászna megyei szervezetének vezetője és a Comcereal vállalat ügyvivője is volt.
„Gheorghe Preduţ nyilatkozataival óvatosan kell bánni”, írja a maszol.ro portál, amely rámutat, hogy a politikust, a sepsiszentgyörgyi Comcereal ügyvivőjeként 2001 októberében előzetes letartóztatásba helyezték közokirat-hamisításért, magánokirat-hamisításért, a könyvviteli törvény megszegéséért, hamisított okirat tudatos felhasználásáért, adócsalásért és csalásért. Az ügyészség 15 évnyi börtönbüntetést kért, de a bíróság felmentette a vádak alól.
„Vannak, akiknek érdekük feszültségeket kelteni a térségben”
Sepsiszentgyörgyön van a legtöbb provokáció, véli Antal Árpád polgármester, leszögezve, hogy elítél minden erőszakos megnyilvánulást. Az elöljárót annak kapcsán kerestük meg, hogy a Nemzeti Liberális Párt Kovászna megyei vezetői felszólították a helyi magyar közösség képviselőit, nyilvánosan ítéljék el a sepsiszentgyörgyi szilveszter éjszakai incidenst, amikor állítása szerint, megvertek egy román férfit, mert nem tudott magyarul.
„Sepsiszentgyörgy a legnagyobb, magyar többségű város Erdélyben, és itt van a legtöbb provokáció is, ha valakik valamit terveznek Erdélyben, az Sepsiszentgyörgyön fog bekövetkezni”, mondta Antal Árpád. A polgármester hangsúlyozta, a provokációkat csak rendkívüli bölcsességgel lehet kivédeni, ezért arra kéri a jóérzésű románokat és magyarokat, legyenek bölcsek és ne válaszoljanak ezekre. „Vannak, akiknek érdekük feszültségeket kelteni a térségben, az is egyértelmű, hogy speciális problémák vannak, ezekre különleges megoldásokat kell találni, ezért kell speciális státust kapjon ez a régió. Azzal kellene kezdeni, hogy elfogadjuk egymás létezését, mindaddig nehéz közös megoldásokat találni, míg vannak, akik tagadják Székelyföld és a székelyek létét.”- szögezte le Antal Árpád. „Csak akkor láthatunk tiszta képet, ha mind a két felet meghallgatjuk. Én remélem, hogy más oka volt a verekedésnek, és nem volt etnikai indíttatású.”- mondta a fiatalok letartóztatása és kihallgatása előtt a polgármester.
Kovács Zsolt, Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Csak egy idegen nyelvet tanulhatnak a magyar gyermekek?
A magyar gimnazisták túlterheltségére hivatkozva a második idegen nyelv oktatásának azonnali kiiktatására szólította fel a Maros megyei iskolaigazgatókat Ștefan Someșan főtanfelügyelő. Ahol a diákok és szüleik mégis ragaszkodnak hozzá, legfennebb a választott tantárgyakra kijelölt időben lehet januártól oktatni, a kötelezőek között nincsen helye – tette hozzá. A szóbeli utasítás felháborodást váltott ki a tanárokból, de nem örültek a tanulók és szüleik sem, akik akkor, amikor gyermekük számára az anyanyelvű oktatást választották, tudatában voltak annak, hogy azok heti négy órával többet töltenek az iskolában.
A főtanfelügyelői ukáz ellenére a megye legnagyobb magyar iskolájából nem száműzik a második idegen nyelvet és nem is csoportosítják át valamelyik választható tantárgy helyébe – döntött a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium vezetősége. Bálint István igazgató szerint mindaddig, amíg a diákoknak 2016-tól érettségizniük kell a két idegen nyelvből és a jövőjük forog kockán, esztelenség lenne a 2013-14-es tanév közepén egyszerűen csak lemondani az egyik nyelv oktatásáról. „Nem hiába mondják azt, hogy ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy. Ezt mind a gyerekek, mind a szülők nagyon jól tudják, ezért is ragaszkodnak mindkét idegen nyelv tanításához. A jelenlegi órarend valóban megterhelőbb a magyar diákok számára, de az esélyegyenlőség megteremtéséről nem mondhatunk le” – nyilatkoztaa Székelyhon.ro-nak Bálint István, hozzátéve, hogy egy újabb, karcsúbb kerettanterv kidolgozása a kisebbségi tanulók számára optimizálhatná a helyzetet.
Az intézményvezető hangsúlyozni kívánta: a Bolyai nem vétett a törvény ellen, hisz a kerettantervet betartotta. Megítélése szerint az órarend lefaragásához más megoldást kellene keresni. Szerinte bizonyos tantárgyakból – legyen az akár anyanyelvóra, akár román nyelv, matematika vagy informatika – kevesebb óra is elegendő lenne, ehhez viszont a tantárgyprogramot is karcsúsítani kellene, következésképpen az új tankönyveket is ehhez kellene igazítani. „Az az igazság, hogy a romániai iskolai rendszerben nagyon sok a fölösleges ismeretanyag, amit a rendszer a diákba próbál préselni” – vélekedett Bálint.
Nem rendelte el a második idegen nyelv kiiktatását Csíki Zsolt, a marosvásárhelyi Szász Albert Sportgimnázium igazgatója sem. Mint mondotta, a kérdés tisztázása véget ő is a minisztériumhoz készül fordulni.
Költségcsökkentés – de csak az ősztől
Hargita és Kovászna megyékben, ahol számos magyar tagozat működik szintén készülnek a költségek lefaragására, azonban egészen más módszerekhez kívánnak folyamodni. Azt mind Bartolf Hedvig hargitai-, mind Keresztély Irma háromszéki főtanfelügyelő elismeri, hogy a normatív finanszírozás 2013-ban nem volt elegendő a fizetésalapra, így mindkét megye mintegy 13-15 millió lejes központi költségvetés-kiegészítésre szorult. „Spórolni kell, ezzel egyetértek. Éppen ezért a nyugdíjas kisegítő személyzet szerződését, ahol nem volt muszáj, nem hosszabbítottuk meg, mintegy húsz állást szabadítva fel” – vázolta a Csíkszeredában talált megoldásokat Bartolf Hedvig.
Némettanárként a Hargita megyei főtanfelügyelő viszont elképzelhetetlennek tartja, hogy az állam az idegen nyelv oktatásának megvonása révén próbáljon takarékoskodni. Szerinte azon túl, hogy a két idegen nyelv ismerése uniós elvárás, illetve a 2016-ban érettségizők már mindkettőből vizsgára állnak, azt is figyelembe kell venni, hogy az angolt ma már szinte mindenki beszéli, s csak az érvényesül a munkaerő piacon és az életben, aki egy második európai nyelvet is ismer.
Sepsiszentgyörgyön is egészen más megoldásokat keresnek a kiadások csökkentésére. Keresztély Irma portálunknak elmondta, hogy a tanfelügyelőségnek a helyi önkormányzatokkal és iskolaigazgatókkal közösen kell megtalálnia a kiutat. „Minden iskolát összevontunk, amit csak lehetett, főleg falun, de további megoldásokat kell keresnünk. Tudatában vagyunk annak, hogy ha a tanév kellős közepén nem nyúlunk az órarendhez, szeptembertől annál szigorúbb megszorításokat kell eszközölnünk, ám mégis amondója vagyok, hogy menet közben nem szabad változtatni” – nyilatkozta a Kovászna megyei főtanfelügyelő.
„A diákok érdekét néztük”
Ezzel szemben Maros megyei kollégája, Ștefan Someșan Maros a költségcsökkentési szigort csak utolsó érvként hozza fel az idegennyelv-órák kiiktatásában. „Nem mondom, hogy a takarékosság nem fontos, de itt egészen másról van szó: a tanuló szellemi és fizikai kapacitásáról. Nem kötelezhetjük arra, hogy a maximális kötelező óraszámnál is többet töltsön az iskolában, hisz amúgy is túlterhelt” – fejtette ki lapunknak a főtanfelügyelő. Someșan elhárította azt a vádat, miszerint a második idegen nyelv oktatásától megfosztott magyar gyerekeket hátrányos megkülönböztetés érné. Szerinte akkor beszélhetnénk a diszkriminációról, ha a magyar vagy német tagozatos diákok órarendjét a jelenleginél is jobban terhelnék. A tanfelügyelőségi vezető szerint a nyelvóra kiiktatása vagy átcsoportosítása a választható tantárgyak közé nem saját találmánya, hanem a 2009/3410-es számú miniszteri rendelet életbeültetése. Szerinte egyes iskolaigazgatók csak azért terhelik az órarendet, hogy bizonyos kollégáiknak kikerekedjen az óraszámuk.
Someșan helyettese, a magyar nyelvű oktatásért felelős Illés Ildikó szerint az igazság valahol középen van. Egyrészt a magyar gyerekek tanterve valóban nagyon megterhelő, másrészt ő is azt vallja, a játék szabályain nem illik menet közben változtatni. „Egy tanár, akinek heti tizennyolc órája van, panaszkodik, mert fáradt, de akkor mit szóljon a diák, akit akár ennek a duplájával terhelnek! Mindezen változtatni kell, de nem hinném, hogy most, év közben” – fejtette ki lapunknak a főtanfelügyelő-helyettes. Ștefan Someșan szerint azonban igenis indokolt a dolgok helyreállítása, még akkor is, ha az iskolai év kellős közepén történik az. „Ha valaki törvénytelenségbe kezd és a hatóságok rájönnek, akkor hagyják, hogy vigye véghez a tervét vagy azonnal beavatkoznak?” – hangzott a főtanfelügyelő érve. Kérdésünkre, hogy mit tehet azon iskolaigazgatók ellen, akik nem alkalmazkodnak a szóbeli utasításához, Someșan kijelentette, hogy megbüntetheti vagy akár le is válthatja. A Bolyai élén álló Bálint Istvánt pedig egyenesen negatív példaként hozta fel, mint olyant, aki „általában fittyet hány a törvényekre”.
Minisztériumi álláspont a játékszabályokról
Ștefan Someșan szóbeli utasítása nyomán a Bolyai Farkas Elméleti Gimnázium vezetősége a szaktárcához fordult magyarázatért. Bár mind a Maros megyei főtanfelügyelő, mind a helyettese azt állítják, hogy a minisztériumi válasz nem lényegre törő és különbözőképpen értelmezhető, megkeresésünkre Király András államtitkár leszögezte, hogy a második idegen nyelv oktatása ugyan nem kötelező, de az csakis az iskolára tartozik, hogy kiiktatja vagy sem. Ez egy olyan döntés, magyarázta a kisebbségi oktatásért felelős minisztériumi illetékes, amit nem a főtanfelügyelőnek, de még csak nem is az iskolaigazgatónak kell meghoznia, hanem az osztályközösségek konzultálása nyomán a tanintézmény vezetőtestületének. „Nem lehet a gyereket reggeltől estig az iskolában tartani. De menet közben sem szabad változtatni a szabályokon” – szögezte le a Székelyhon.ro-nak az államtitkár.
RMPSZ: Minket is megillet a második idegen nyelv
Lapunk a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség álláspontjára is kíváncsi volt. Horváth Gabriella, a szakmai testület Maros megyei elnöke teljesen logikusnak tartja, hogy 2014-ben minden egyes diák két idegen nyelvet tanuljon. „Én már ezelőtt bő harminc évvel, reál osztályban két idegen nyelvet tanultam; miért kellene manapság megfosztani a kisebbségi diákokat ettől a lehetőségtől?” – tette fel a költői kérdést az RMPSZ megyei elöljárója. A pedagógusszövetség minden egyes iskolavezetőt arra biztat, hogy hivatkozzon a minisztériumi levélre és ne iktassa ki az órarendből a második idegen nyelv oktatását. „Ez minket is megillet, úgy mint a választható tantárgyak is egyébként. Különben hátrányos megkülönböztetésben részesülnénk” – vélekedett Horváth Gabriella.
Tudomást szerezve a Maros megyei főtanfelügyelő tervéről, az RMPSZ országos elnöksége még egy december közepi állásfoglalásban is arra hívja fel az illetékesek figyelmét, hogy a kerettanterv alkalmazása diszkriminatív a kisebbségi oktatásban résztvevő diákok esetében, hiszen veszélyezteti a második idegen nyelv tanítását valamint a választható tantárgyak bevezetését.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro,

Könyv jelent meg Erdőcsinádról
Az elmúlt esztendő utolsó napjaiban látott napvilágot egy falukönyv a Gyöngykoszorú néptánctalálkozók bölcsőjéről, számos sikeres művésztábor helyszínéről, Erdőcsinádról. A kötetet Molnár Dénes, Szász Albert és Mihály Attila állították össze, a település református lelkipásztorának, Bálint Csabának kezdeményezésére.
Erdőcsinád régi marosszéki település, amelyről az első írásos feljegyzések a XIV. századból maradtak ránk. Ennek ellenére még nem jelent meg hagyományos falumonográfiája. A közelmúltban azonban sikerült kiadni egy könyvet, amely Erdőcsinád történeti anyagjait, az utóbbi évek többnyire egyházi jellegű tevékenységeit, valamint a faluval kapcsolatos hagyományőrző rendezvényeket foglalja magába, részletesen beszámolva a legutóbbi művésztáborról.
Tavaly újraindult az alkotótábor
Aki már járt Erdőcsinádon, az EMKE által szervezett Gyöngykoszorú találkozók alkalmával, meggyőződhetett az itt élő emberek népi értékeket és hagyományokat ápoló erényeiről, vendégszeretetéről. A néptánctalálkozók megszervezése mellett a település lakói arra is büszkék, hogy tavaly ősszel újraindulhatott a néhány évig szünetelő erdőcsinádi alkotótábor. Oroszlánrészt vállalt ennek megszervezésében Bálint Csaba tiszteletes, aki érdeklődésünkre elmondta, hogy kettős céllal folytatják a művésztáborok megszervezését. „Fő célunk segíteni a művészet kibontakozását a művészeti alkotásokban – festmények, rajzok, faragványok, agyagformázás, fényképek, vagy más művészeti technikák által –, kihasználva az őszi évszak gyönyörűséges tájai nyújtotta lehetőségeket, hiszen az itt részt vevő művészek igyekeztek megalkotni mindazt, ami a falu és környezete természeti szépségéből ered. Másik célunk, hogy a helyi és a környékbeli iskolások látogatása alkalmával megmutatni és a tanulók számára érdekessé tenni a művészet szépségeit” – fogalmazott a lelkipásztor.
Katalógus vagy falukönyv?
A tiszteletes elmondta, az alkotótábor megszervezésében személyén kívül Molnár Dénes erdőcsinádi lakos és festőművész, valamint Miholcsa József Marossárpatakon élő művész vállaltak szerepet. „A Bethlen Gábor Alap segítségével is létrejövő alkotótábor utólagos elszámolásához, bemutatásához hozzá tartozott elsősorban a tábori tevékenységeket, alkotásokat bemutató kis könyv is. Ennek a katalógusnak a megszerkesztésére Molnár Dénes festőművészt kértem meg. Persze, ezt a katalógust akár egy erdőcsinádi falukönyvnek is nevezhetjük, hiszen településünk múltjáról és jelenéről szól. A szerkesztésben Molnár Dénes két megbízottja segédkezett: Szász Albert és Mihály Attila, akiknek ezúttal is köszönjük odaadó munkájukat” – mondta el Bálint Csaba.
Egyelőre nem lesz könyvbemutató
A könyvben olvashatunk Erdőcsinád földrajzi elhelyezkedésről, az Árvácska tánccsoportról, a színjátszócsoportról, a Búzavirág citeraegyüttesről, a borszéki ifjúsági táborról, a helyi IKE csoport tevékenységeiről, a sikeres biblia hetekről, a helységben szervezett citera és furulyatáborokról, húsvét és karácsony erdőcsinádi megünnepléséről, szüreti bálokról. „Szeretettel ajánlom e kis kiadványt azok számára, akik szeretik a művészetet, a művészeti alkotások nyújtotta természeti szépségeket valamint szívesen látogatnak Erdőcsinádra, illetve olvasnak rólunk” – mondta a tiszteletes. A szerzők egyelőre nem terveznek könyvbemutatót, de a több mint 700 fényképpel díszített kiadvány megrendelhető Molnár Dénes festőművésznél.
Berekméri Edmond
Székelyhon.ro,

Borbély Zsolt Attila, az EMNT Arad megyei elnökének évértékelője
Ha nem lehet alma-modell, a szőlő-modellt kell alkalmaznunk!
Egy új esztendő kezdete, mindig jó alkalom a számvetésre. Ezúttal Borbély Zsolt Attilát – akit tavaly áprilisban választottak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezetének élére – kértük fel a mögöttünk lévő év értékelésére.
– Megítélése szerint milyen évet zárt a magyarság, különös tekintettel arra, hogy az EMNT országos elnöksége az Autonómia évének nyilvánította a 2013-as esztendőt? Közelebb került közösségünk ehhez az áhított célhoz?
– Tény, hogy ma már nem tabukérdés, hanem közbeszéd tárgya az autonómia és a román hatalom nem kiált ügyészért, bíróért, börtönért e célkitűzés kapcsán, mint tette ezt tíz esztendeje. Az is tény, hogy közelebb kerültünk az erdélyi magyar autonómiaelvű konszenzushoz, amit mi sem példáz jobban, mint az, hogy míg az erdélyi magyarság urnákhoz járuló részének többségét képviselő RMDSZ tavaly március 10-én, a Székely Szabadság Napján nem vett részt a marosvásárhelyi autonómia-tüntetésen, addig a Székelyek Nagy Menetelését támogatta. Nem csoda, hogy az 1996. óta a neptuni ihletésű, az önfeladó politikát, a klikkérdekű bukaresti paktálást képviselő Markó Béla és a tüntetésen való részvételt szorgalmazó jelenlegi elnök, Kelemen Hunor között feszültség alakult ki. Előbbi egy magyarországi bal-liberális hecclapban, az Élet és Irodalomban kigúnyolta a menetelésen részt vevő -eseket, utóbbi megvédte őket. Az RMDSZ fősodra a hivatalban levő elnököt látszik támogatni e kérdésben. Ugyanakkor azt hallani, hogy az RMDSZ lassan húszéves késéssel, de végre tető alá hozza a székelyföldi területi autonómiáról szóló statútumát. Jobb későn, mint egyáltalán. Mindemellett az Európai Parlamenti választások kapcsán a magyar összefogás vonatkozásában megfogalmazódó RMDSZ-es ellenállás aggasztó. Nem lenne jó, ha egymás ellen indulnának a magyar politikai erők, nem valószínű, hogy megismételhető a 2007-es eredmény, amikor Tőkés László és az RMDSZ is külön-külön elérte a bejutáshoz szükséges küszöböt.
– Mi a helyzet Aradon?
– Aradon folytattuk a régebben megkezdett közösségépítő tevékenységeinket, ezek közül kiemelném a Táncsics-díj kapcsán az addiginál is szélesebb körű ismertségre szert tett Szaniszló Ferenc magvas, lényeglátó előadását, s bekapcsolódtunk az országosan meghirdetett akciókba is. Gondolok itt a régiósítás elleni tüntetésre, vagy arra, hogy közvetlenül karácsony előtt a Tőkés László Alapítvány jóvoltából ösztöndíjakat adhattunk át országszerte a jó eredményeket elért, szilárd nemzeti öntudatú diákoknak. Nem EMNT-s megvalósítás, de a közösségépítés szempontjából fontos fejlemény a Tulipán könyvesbolt borozós profil-kiegészítése: nemzetpolitikai szempontból kevés olyan fontos kérdés van, mint az, hogy hol találkozhatnak a kulturális és egyházi eseményeken kívül egy közel kétszázezres nagyvárosban szétszórt magyarok, hova térhetnek be, ahol magyar szó és magyar környezet várja őket.
– Ha már szóba került a Tulipán, az EMNT két nagy sikerű, telt házas könyvbemutatót is szervezett itt, s mint a sajtóból értesültünk, megjelent egy harmadik könyve is, mely az elmúlt tíz esztendő politikai történéseit foglalja össze. Minek köszönhető a közírói aktivitásának ilyetén fellendülése, és számíthatunk-e arra, hogy harmadik könyvét is bemutatják Aradon?
– Kaptam egy közel fél éves ösztöndíjat arra, hogy megírjam az EMNT első tíz esztendejének történetét, amiből végül az erdélyi magyarság utóbbi évtizedének „belpolitikai” krónikája lett, ugyanis nem lehet az EMNT-ről úgy írni, hogy közben ne essen szó a szervezet tevékenységének kontextusáról, az RMDSZ-ről, a Magyar Polgári Pártról s persze az EMNT által létrehozott Erdélyi Magyar Néppártról. E nagyobb szabású monográfia oldalvizein született meg „A Neptun-gate” című kötet, mely régi adósságom volt, valamint a „Nemzeti önrendelkezés – a magyar jövő útja” című kötet, mely az elmúlt húsz évben az Erdélyi Napló hasábjain megjelent nemzetpolitikai eszmefuttatásaimnak válogatása. E két kötetet egyébként eddig összesen tizennégy helyszínen mutattuk be a helyi EMNT szervezésében Torockótól Marosvásárhelyen, Csíkszeredán át Barótig. A harmadik kötetnek eddig csak Kolozsváron volt bemutatója, de ha megjelenik az utánnyomás, akkor Aradon, Temesváron és Kisjenőben feltétlenül szervezünk könyvbemutatót.
– Jövőre parlamenti választások lesznek az anyaországban. Mennyiben érint ez minket, erdélyi és partiumi magyarokat?
– A magyar állampolgárság kiterjesztése minden azt igénylő magyarra nézve rendkívüli fontosságú, nemzetpolitikai jelentőségében túlbecsülhetetlen lépese volt a 2010-ben győztes politikai erőknek. Bizonyos mértékig jóvátétel volt ez, visszakaptunk valamit, ami lelkileg és közjogilag egyaránt fontos, valamit, amit a történelem vaskényszere vett el tőlünk. A világon mindenütt elismert, bevett közjogi kapocs jött létre a trianoni határokon kívül rekedt egyén és az anyaállam között. E lépés igen fontos a Borbély Imre által közel két évtizede „szubszidiáris nemzetstruktúrának” nevezett közösségi létszerkezet megteremtése szempontjából is. Ha ugyanis nem élhet minden magyar egy hazában, a Kárpát-medencében, amit az „alma-modell” testesít meg szimbolikusan, akkor meg kell nézni, hogy milyen struktúra az, amely egyszerre biztosítja az egyes nemzeti közösségek megmaradását és a Kárpát-medencei magyarság együttmozgását, együttlélegzését. Ez pedig, a „szőlő” modelljével leírható említett nemzetstruktúra, melynek keretében minden nemzetrész szert kell, hogy tegyen maximális önállóságra, önszerveződésre, optimális esetben autonómiára s az egyes nemzetrészeket, melyek a szőlőszemekkel szemléltethetőek, a kocsány tartja össze, mely a határokon átívelő társadalmi és politikai intézményekben, s nem utolsósorban a közös állampolgárságban ragadható meg. Jövőre a magyarországi választásokon összmagyar parlamentet választunk, mindenki szavazhat, aki ezt a mind szimbolikus, mind közjogi szempontból jelentős aktust fontosnak tartja. Jövőre a Kárpát-medencei közös magyar sorsalakítás nemcsak szívet melengető szólam lesz, hanem megélt valóság.
– Úgy legyen, köszönöm a véleménynyilvánítást.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

.
Hamis mítoszok
Minden nemzetnek megvannak a maga mitologikus figurái. Ezeket az illető közösség nagyobbik része jellemzően olyan erényekkel ruházza fel, amelyekkel az illető nem rendelkezett, párhuzamosan a hibáinak elhalványításával vagy akár azok nyílt tagadásával. Ha akad olyan történész, aki vállalja az igazság érdekében a mítoszrombolást, az akár egyfajta közösségi skizofréniát is előidézhet.
A sajátos igazság és a haza
Szép, erre vonatkozó példákat láthatunk napjainkban a román közéletben, ami nem is csoda, hiszen az utóbbi másfél évszázad román történelemírásának és -oktatásának több köze volt az ideológiai szférához, mint a tudományhoz. Kezdve a hipotézisnek is gyenge, régészetileg alá nem támasztott dáko-román kontinuitáselmélettel, el egészen a „Vitéz” eposzi jelzővel ellátott Mihály vajdáig, akit úgy ábrázolnak, mint a„román” országok első egyesítőjét, fittyet hányva e prezentáció teljes történelmietlenségére és megalapozatlanságára. Hogy ismondta Nicolae Iorga? „Mihez kezdjek az igazsággal, mikor a hazámról van szó?”
E hozzáállás jellemző mindmáig a román közgondolkodásra, a politikum, a sajtó és az értelmiség fősodrára. A vélt nemzeti érdek szolgálatában a napot is le lehet tagadni az égről, lehet középkorinak vagy akár sztálininak nevezni a megannyi modellértékű jelenkori európai példával illusztrálható autonómiát. Lehet képzelegni 1848-ban a magyarok által elpusztított 40 ezer románról és több száz felégetett faluról, elegánsan figyelmen kívül hagyva a magyar revansnál sokkal több áldozattal járó, ürügy és ok nélküli román vérengzéseket, amelyek fő felelőse a románok által a legfőbb hősök egyikévé emelt Avram Iancu.
Mítoszaink De seperjünk inkább a magunk portája előtt!
Számunkra a legérdekesebbek az utóbbi száz év magyar történelmének azon figurái, akiknek esélyük van mítosszá válni, akiknek a nemzeti köztudaton belül elfoglalt helye tőlünk is függ. Ezen belül is azok a legfontosabbak, akik – ha netán bekerülnek a nemzeti pantheonba – méltatlanul kerülnek oda. Érzékeny kérdés: kit szabad demitizálni, s ki az, akinek árnyalt, tabumentes bemutatása akkora sérülést okozhat a kollektív nemzeti öntudatban, hogy jobb hozzá sem nyúlni. Az utóbbira példa Szent István, az előbbire Károlyi Mihály, Ady Endre és Antall József. Károlyi esete egyértelmű, ő az ismert, kutatott magyar történelem leggyászosabb figurája. Azt a kárt, amit a nevével fémjelzett kurzus okozott a magyar haderő leszerelésével épp akkor, amikor a magyar katona négy éven át idegen érdekért folytatott háború után a saját hazájáért küzdhetett volna, méghozzá eredménnyel, aligha lehet felülmúlni. Károlyi sztárolásával lényegében a magyar baloldal is leleplezi önmagát, hiszen világosan következik belőle: a nemzeti megmaradásnál, a nemzeti érdekérvényesítésnél fontosabbak számára az importált absztrakt elképzelések, a polgári radikális „társadalommérnökség”. Károlyi demitizálása, bűneinek minél szélesebb körben való ismertté tétele nemcsak megengedett, de kifejezetten kívánatos, a nemzeti ébredésnek, a megalapozott történelmi öntudat megteremtésének épp annyira elmaradhatatlan feladata, mint Kun Béla, Szamuelly, Rákosi vagy Kádár történelmi bűneinek tisztázása.
Adyval bizonyos fokig más a helyzet. A zseniális költő sajátos nemzeti szemléletmódja sokak nemzeti szocializációjához hozzájárulhatott, mindazonáltal aligha tagadható publicisztikájának szabadkőműves ihletettsége, s a tény, hogy szekértolója volt a történelmi Magyarországot szétprédáló Jászi-Károlyi-féle polgári radikális társaságnak. Zseniális líra, szociális érzékenység – amit olyan nemzeti próféták is igen sokra tartottak, mint Szabó Dezső – és végzetes politikai vakságból fakadó, tartalmában-következményeiben tragikus közírói tevékenység.
Antall helyzetkihagyásai
Végül itt van Antall József, akinek szobrot emelnek, akire sokan úgy tekintenek, mint a modern nemzeti politizálás etalonjára, holott a retorikán túl leginkább helyzetkihagyásban jeleskedett. Átvállalta az előző rendszerben felvett államadósságot, nem tudunk arról, hogy legalább megpróbálta volna azt mérsékelni vagy átütemezni. Miniszterelnöksége alatt folytatódott a legenyhébb kifejezéssel is visszásnak nevezhető privatizáció, asszisztált a magyar ipar és mezőgazdaság szétveréséhez, Magyarország az elsők között ismerte el Szlovákiát ahelyett, hogy kérje a magyar–szlovák határ megállapítását az etnikai határok mentén – elvégre a párizsi békeszerződés Csehszlovákia és nem Szlovákia határait rögzítette. A „kárpótlással” lényegében megcsúfolta a kommunisták által megrabolt gazdákat és ingatlantulajdonosokat, és miként a minap sugárzott Az igazság soha nem késő című, a lényegről szóló és a lényeget láttató filmben elhangzott, rajta is múlt, hogy nem történt semmiféle történelmi igazságtétel. Hogy az 1956 után sortüzeket vezénylők, a forradalmat vérbefojtók, a megtorlásban jeleskedők, a pufajkás véreskezű kegyetlenkedők nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, kiemelt nyugdíjban részesültek, míg áldozataik tengődhettek a demokrácia nagyobb dicsőségére. Antall József akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom által feladott Magyarország zavartalanul cseréljen gazdát, az új urak, az euroatlanti globalizmus képviselői pedig kényelmesen berendezkedhessenek. Nem meglepő, hogy a globalizmus helytartó elitjének emblematikus figuráját, Bokros Lajost Brüsszelbe küldő MDF-elnök, Dávid Ibolya előszeretettel hivatkozik az „antalli örökségre”. Aligha indokolt azonban, hogy ezt azok tegyék, akik tisztában vannak globalista erők gyarmatosítási törekvéseivel, akik megpróbálnak önálló magyar gazdaságpolitikát folytatni, s tágítani a bel- és külpolitikai mozgásteret.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Többnyelvű magyar őstörténet és származás (1.)
Részigazságok A magyarság származásáról, őstörténetéről alig-alig tudunk. Csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer lehetővé válik a 9. század előtti korszak megismerése. Jelenleg a régészeti, történelmi, nyelvészeti és embertani ismeretek „mozaikdarabkái” alapján nem lehet egyértelmű magyar őstörténetet írni. E képtelen helyzetet Kristó Gyula és Makk Ferenc 2001-ben így mutatta be: „Szinte mindenki más-más képet állít össze, úgyszólván, ahány szerző, annyiféle a 9. század előtti magyar történelem.”
A magyar nép őstörténetének kutatásában három nagy irányzatot figyelhetünk meg. A hivatalos történetírást, amely a finnugoroktól való származás tézisét támogatja, az ázsiai török származás híveit, míg a harmadik tábor a magyarság több ezer éves Kárpát-medencei őstörténetét karolja fel. Zsirai Miklós nyelvész már 1943-ban úgy gondolta, hogy sok az „őstörténeti csodabogár”. Ezek tévutakra vezetik az érdeklődőt, és befolyásolják a történettudatot. Ám nemcsak a fellegjáró dilettánsok, de a keményvonalas finnugristák és a több ezer éves Kárpát-medencei ősiséget hirdetők is akadályozzák a tisztánlátást. Fontos feladat lenne újraértékelni az eddigi kutatások eredményeit. Akik nem fogadják el a hivatalos finnugor irányzatot, bírálhatók, de azok is, akik nem tartoznak az őshonosságot, illetve az egyoldalú türk származást hirdetők soraiba. Mivel a magyar őstörténet sokrétű, el kell fogadni a „részigazságok” elvét, ezeket kell egyberakni. Erre azért van szükség, mert a magyarság kialakulása, etnogenezise nem egygyökerű, hanem többágú. A magyar nép nyelve, származása és származási helye az egész népre kivetítve nem fedi egymást. Népünk különböző származású törzsek, nemzetségek, néptöredékek összeolvadásából alakult ki külön őstörténettel. A jelenlegi „tudományos” világban bármit írhatunk, mindig lesz olyan „szakember”, aki az általunk leírtak hitelességét kétségbe vonja. László Gyula régész szavaival élve, a „termékeny bizonytalanság” talaján állva állítjuk, hogy a történeti „igazság” középen van. Nem azon kell vitatkozni, hogy finnugor, türk vagy őshonos leszármazottak vagyunk-e, hanem el kell fogadni, hogy mindhárom, mindezek mellett iráni, mongol és más néptöredékek ötvözete is. Dr. Székely Zsolt régész helyesen állapítja meg, hogy az elmúlt évtizedekben nagyszámú tanulmány látott napvilágot: „Részben a ma hivatalosnak tekinthető finnugor rokonságon alapuló őstörténet mellett, részben pedig ez ellen foglalnak állást. Közös jellemvonásuk, hogy egyetlen szerző sem merészkedik az időszámításunk előtti 3–4. évezrednél korábbi időkig.” Új tudományágak megjelenése által – így a humángenetika, a fizikai antropológia, a paleontológia stb. – talán a nem is olyan távoli jövőben mélyebb bepillantást nyerhetünk a magyar őstörténetbe. E téren – a magyar nép eredetét, az uráli népek eurázsiai-amerikai őstörténetét kutatva – úttörő munkát végez Szabó István Mihály.
Többnyelvű őstörténet
Morávcsik Gyula bizantinológus helyesen látja, hogy „a magyar nyelv szerkezete és szókincsének alaprétege finnugor eredetű”, nyelvrokonaink a Szibériában élő vogulok és osztjákok is. Ők az Urál vidékén szoros kapcsolatban éltek a magyarokkal. Morávcsik rámutat: „a honfoglalás korabeli magyar nép törökös vonásokat mutat, s legrégibb törzs-, személy- és méltóságneveink egy része török eredetű”. Következtetése: a honfoglalás előtti korban a finnugor és a török elemek keveredtek, e kettő eredménye a magyar nép.
Kristó Gyula az uráli ősnyelvről azt írja, hogy az abból származó nyelvek „kivétel nélkül agglutináló (ragasztó) nyelvek, vagyis a nyelvtani viszonylatokat nem elöljárókkal, hanem ragok, jelek, képzők hozzátételével fejezik ki”. Kristó, bár nagy szerepet tulajdonít a török nyelvű népcsoportoknak, mégis úgy véli: az „altaji nyelvcsalád részeként számon tartott török nyelvek is ugyanebbe a tipológiai csoportba tartoznak”, de „a magyar nyelv és a török nyelv genetikus rokonsága kizárható”. Sára Péter is hangsúlyozza, hogy „a magyar és török nyelvek forrásvidéke közös”, de a magyar és a török nyelvek között „oly nagyszámú szó- és nyelvtani egyezés található, hogy ezek alapján nyugodtan beszélhetünk nyelvi rokonságról”. Úgy gondolja, az előtöröknek mondott népek nemcsak fajilag, hanem nyelvileg is keveredtek a „finnségi és észak-eurázsiai ősnépekkel valahol az Urál-hegység és Nyugat-Szibéria déli térségeiben. Ebből a nagyfokú keveredésből alakultak ki lassú folyamatban az ugor, a magyar és a török népek, nyelvek”. Feltételezi, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe érkezésekor nem volt teljesen elszakadva sem az ugor, sem a török nyelvektől, ezért megértették egymást. A török nyelvnek a magyaréval hasonló nyelvszerkezete elősegíti török nyelvű törzseink és más néptöredékek elmagyarosodását. „A török nyelvek szelleme, szerkezete, építkezése szinte teljesen azonos a miénkkel – írja Kiszely István az említett szerzőre hivatkozva. – Náluk sincsenek nemi megkülönböztetések. A szótövek végéhez illesztett ragjaikkal, képzőikel, jeleikkel ugyanúgy bánnak, mint mi. Kerülik ők is a mássalhangzó-torlódásokat.” 2012-ben az Ankarában a Török Nyelvi Intézet által szervezett tudományos konferencián Mátéffy Attila turkológus elemezte a magyar nyelvben található ótörök eredetű igei állományt, és összehasonlította a más nyelvekből átvett igékkel. Rámutatott: az ótörök igéket „külön képző nélkül használjuk, vagyis az igető után közvetlenül az időjel, majd a személyrag következik. Például: arat-; árt-; bocsát-; csökken- (…) stb.” Szerinte „a magyar nyelv ótörök eredetű igéi úgy ágyazódnak bele a magyar nyelv igerendszerébe, mint az uráli elmélet hívei szerinti finnugor eredetű igék, vagyis az idegen eredetű igéknél látható külön képző használata nélkül”. Felteszi a kérdést: „mi az oka annak, hogy a magyar nyelv ótörök (vagy régebbi) eredetű igéi ugyanolyan rend szerint vannak használatban, mint a finnugor eredetűnek tartott igék, míg a más nyelvekből átvett igéket teljesen más szabály szerint használjuk?”
Az urál–altaji nyelvcsalád meghatározás ma is jogos. Az 1900-as években még az urál-altaji nyelvcsalád fogalmát általánosan használták, ezt később szorítja ki a finnugor nyelvcsalád fogalma. Ezt azonban nem mindenki fogadja el. Burchard Brentjest a Chane–sultane–emire című – Lipcsében (1974-ben) megjelent – művében a török nyelvekről ezt írja: „Nyelveik az urál-altaji nyelvcsalád egyik ágát alkotják. Az uráli ághoz egyrészt a finnugor nyelvek tartoznak, amelyeken többek közt a magyarok, a finnek, a karélok, az osztjákok és a komik beszélnek. Az uráliak másik ágát a szibériai szamojédok alkotják. Az altaji ághoz tartoznak pedig a törökökön kívül a mongolok és a mandzsu-tunguzok.” Rásonyi László turkológus nyelvészprofesszor ugyancsak urál-altaji nyelvcsaládot emleget, amelynek egyik ágát a finnugorok és a szamojédok alkotják, míg az altaji ághoz a török népek tartoznak.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A két ellentétes értékrend "hungaricuma" politikai közéletünknek?
Ennél furcsább címet, illetve kérdésfeltevést nem is választhattam volna. Azonban tudatos volt a nyakatekertség! Csak az általam vélt és létező történelmi valóságot akartam egy címben, költői kérdésben leírni.
Közösségünk számára szerte a Kárpát-medencében fontos lenne a nemzeti konszenzus, amelyet általában (néha szándékosan) összemosnak pártpolitikai összefogásokkal, vagy elengedhetetlen függvénynek állítják be, és követelik tévesen a politika szereplőitől.
Az elmúlt években a Kárpát-medencei magyar politikai közéletben szinte minden napra jutott egy hangzatos beszéd, publicisztikai agymenés, egetverően nagy közhely a politikai összefogásról, amelynek "alapjának kéne lenni", illetve kezdeti lökete lehetne a nemzetpolitikai konszenzusnak.
Mindezt populista módon kommunikálva teszik, tudva, hogy pluralista demokráciában élünk, amelynek éppen az a fontos ismérve, hogy a politikai pártok sajátos arculattal, ideológiával, programelképzeléssel vesznek részt a hatalom gyakorlásában, s adott pillanatban - ha a hatalmi érdekérvényesítés megkívánja -, politikai konszenzusra lépnek egymással. Hangsúlyosan jelezném: ez nem összekeverendő a nemzetpolitikai konszenzussal. Az anyaországban a (hamis) igény vagy elvárás ezzel kapcsolatosan általában a művi (meggyengült) baloldalról érkezik a Fidesszel szemben, nálunk a Felvidéken pedig a magát értelmiséginek definiáló véleményformálóktól, illetve egyes politikai pártoktól is követelődző hangsúllyal, mert valószínűleg a hatalomban centralizálni szeretnék erejüket.
Legyünk végre a saját társadalmunkkal őszinték, és a közösségünknek is itt az ideje, hogy 25 évvel 1989 után felébredjen Csipkerózsika-álmából, megmossa az arcát s szemét, hogy lássa végre a Kárpát-medencei magyar közélet elmúlt kilencvenéves politikai "fejlődését", történelmét, mert talán így nem esik populista szónokok, szélhámosok szellemi csapdájába.
Egyrészt amióta Machiavelli szellemi öröksége és politikai iskolája létezik, a közéletben a politikai erők számára a hatalom megszerzése fontos aspektus, amely végül célja és eszköze is annak, hogy bizonyos erők akcióképesen képviseljék az őket felhatalmazó érdekcsoportokat, közösségeket. Természetesen a politika stratégiai játék is egyben, ezért különféle együttműködések tarkítják a politikai életet és történelmet, vagyis az összefogás olyankor jöhet létre a politikai hatalmi centrumok, erők, pártok között, ha azt a hatalom megtartása megkívánja. Ez a politika lecsupaszított természete. Ez a pragmatikus, álszentség nélküli küldetése. Az előbb leírt politikai hatalmi harcok folyamatai a felhatalmazott politikusainkat ideális esetben nem zárják ki, sőt nem is zárhatnák ki a valódi közösségi szolgálat alól, vagyis hogy a társadalom érdekeit érvényesítsék. Így e megállapítások végett nem kell kitérni a hitünkből, csak relatíve tisztább képet kaphatunk és nem utópisztikus ideákat kergetünk a politika kapcsán! Ugyanakkor arra a negatív kicsengést magában hordozó megállapításra sem szabad jutni, hogy akkor nincs is természetesnek mondható politikai összefogás az állam stabil kormányzása okán ...
De van, csak ez még nem nemzetpolitikai konszenzus, hanem a már fentebb leírt politikai hatalmi koncentráció a politikai hatalmi erők (pártok, mozgalmak) között! A politikai összefogás tehát nem zárja ki a nemzeti konszenzust, de annak nem is a szinonimája, amelyet az összefogás mentén egyesek hamis módon hangsúlyoznak. Kiindulási pontnak nem rossz helyzet, azonban a nemzetpolitikai konszenzustól dimenziónyi távolságra van! Nemzetpolitikai konszenzusnak elsősorban a véleményformálóink és közszereplőink fejében kell megvalósulnia minden oldalon.
Így bármelyik hatalmi erő (párt, mozgalom) kerül is aktuálisan hatalomra, annak sajátos programcélkitűzései mellett ott kell, hogy lebegjenek a közösség által támasztott nemzetstratégiai konszenzust alkotó célok, amelyeknek a megvalósítására vagy állandó észben tartására mindig meg kell, hogy legyen a politikai akarat. Pártpolitikai összefogástól, "összeborulástól" függetlenül.
Amíg úgy érzem, hogy a fenti megközelítésből kifolyólag Erdélyben (az RMDSZ paradigmaváltásának köszönhetően) lehetséges a nemzetpolitikai konszenzus, addig ez nálunk a Felvidéken az MKP és a Most-Híd, illetve szellemi holdudvarai között nem lehetséges, mert alapvető eltérések mutatkoznak már abban is, hogyan határozza meg egyik vagy másik politikai erő és annak értelmiségi véleményformálói nemzetpolitikai téren a felvidéki magyarságot..
Duray Miklóssal egyet kell értenem a tekintetében, hogy nálunk is két értékrend feszül egymásnak ebben a problematikában, mint ahogy egyébként az összmagyar politikai közéletben (talán már Erdélyt leszámítva): "A nemzetpolitikai konszenzus mai képlékenysége nem abból fakad, hogy a Kárpát-medencében vagy kimondottan a Felvidéken szemben áll egymással két vagy akár több tábor, hanem abból, hogy az egész magyarság két részre van osztva, két ellentétes és felcserélhetetlen értékrend szerint igazodik. Ennek a kettéválásnak semmi köze a pártpolitikához... (...) A pártosság csupán egy természetes differenciálódást jelent minden pluralista demokráciában. A magyar politikai közélet kettészakadása azonban a közgondolkodásban jelenlévő két teljesen ellentétes értékrend okán létezik. Ilyen mértékben ez magyar sajátosság." (Megkésett segélykiálltás: interjú N. Gyurkovits Rózával 2004. január végén - Hazától a Nemzetig - Duray Miklós)
Vagyis a két ellentétes értékrend "hungaricuma" a Kárpát-medencei magyar társadalomnak. Duray Miklós szerint összefügg a modern magyar államfejlődésnek az első világháború végén bekövetkezett defektusaival, a magyar modernizmus elbukásával, a történelmi magyar állam erőszakos szétrombolásával. Meghatározva e két szembenálló értékrendet: az egyik a nemzetorientáltságú politikai elit, a másik pedig az individuum-irányultságú elit, amely politikai csoportosulások szerint is jól behatárolható. A jobboldali konzervatív, a jobbközép, a nemzeti liberális és a történelmi baloldal, vagyis a szociáldemokrácia nemzetközpontú.
Vegyük számba akkor a másik értékrend politikai palettáját. Ide tartoznak neoliberálisok, a szociálliberálisok, a kommunisták és a posztkommunista szocialisták, akik a nemzetközösségi mivoltát tagadják, vagy maradiságnak bélyegzik, vagy ha a Trianon utáni elszakított területeken léteznek, van politikai szerepvállalásuk, akkor specifikus helyzetükből kifolyólag maximum elfogadják a nemzetközösséget mint nemzetiséget, illetve azt az adott államon belüli kulturális (sokszínűségként) másságként definiálják.
A felvidéki nemzetpolitikai konszenzus képlékenysége
A Felvidék esetében az MKP egyértelműen a nemzetközpontú kategóriába tartozik, a Most-Híd sajnos nem! Ennek alátámasztása pedig nagyon egyszerű, hétköznapi interakcióval igazolható, ugyanis a Most-Híd pártelnöke, Bugár Béla a 2012-es kongresszusukat követően kijelentette a sajtónak (talán egyik legőszintébb pillanatában), hogy a párt ideológiájának meghatározásával őt hagyják békén... Majd 2013-ban mégis az Európai Néppártba léptek be, ettől függetlenül a magyarországi balliberális oldallal ápolnak politikai kapcsolatokat, legfőbb ideológusuk pedig a baloldali Népszabadságban publikál állandó jelleggel. Ezért sem meglepő, hogy a magyar nemzetközösségi érdekek a párt vezető elitje számára "huszadrangú" problémák - azt hiszem igyekeztem finom lenni. Az eddigi politikai szerepvállalásuk is ezt dokumentálja. A nemzetet csupán az egy kultúrához tartozó egyének - állampolgárok - halmazaként értelmezik úgy, hogy az állampolgári kötődés fölülmúlja a nemzeti köteléket. Azt hiszem ha a Most-Híd nemrég kiadott identitásstratégiájára gondolunk, arra ez az előbbi sorban leírt megközelítés simán ráillik. Szóval érthető, ha a hétköznapok felvidéki magyar társadalmának egy része Bugár Béla nélkül a Most-Hídat szlovák pártnak tekinti és ezen csak a pártelnök elmúlt húsz évben az MKP színeiben felépített személyi kultusza árnyal valamit.
Vagyis, ha a jelenlegi erdélyi és felvidéki magyar politikai közállapotokat a nemzetpolitika tükrében összehasonlítjuk, akkor kitűnik, hogy Erdélyben immáron mind a három (magyar) párt a nemzetet közösségként (magyar nemzetközösségként) értelmezi, a közösségi érdekek mentén próbálja mobilizálni a társadalmat, addig Szlovákiában ugyanígy, a fentebb leírtak mentén a Magyar Közösség Pártja (MKP) az a politikai erő, amely nemzetközpontú politikai cselekvést folytat, ugyanis a Most-Híd a társadalmat főleg az egyéni gazdasági célok vagy gazdasági csoportérdekek irányába igyekszik mobilizálni.
Mikor a Most-Híd 2009-ben megalakult, vezetői nagyon jól érezték, tudták a szlovákiai magyarság értékrendbeli megosztottságát, erre lehetett építeni egy politikai erőt. A felvidéki magyarság társadalmi és nemzetpolitikai kérdésekben való megosztottsága tehát nem pártpolitikai gyökerű, azonban 2009-től számítva megbújnak mögötte pártpolitikai érdekek, például az, hogy Szlovákiában a magyarság sajátos helyzete ellenére is értékrendben megosztott maradjon. Ez viszont a Most-Híd egyértelmű felelőssége, hogy az értékrendbeli különbségek közül a nemzetközösség szempontjából romboló hatásút, az individuum-irányultságú értékrendet konzerválta. 2010-es választási legitimációjuknak köszönhetően ráadásul a szlovákiai magyar közösség egy része pozitív attitűdként értelmezhette az egyéni gazdasági célok "mindenekfelettiségét".
Végezetül közösségünkben egy tévhitet is fel kell hogy oldjunk: ha a két párt között egyáltalán politikai összefogás is létrejönne, az nem eredményezné egyenesen a társadalom nemzetpolitikai konszenzusát a Felvidéken, mert hogy az értékrendbeli különbségek sajnos 2009 óta konzerválódtak. Szlovákiában a felvidéki magyarok nemzetpolitikai konszenzusának képlékenysége egyelőre sajnos tartós állapot.
Samu István
Felvidék.ma,

Háromszék egy természetvédelmi rezervátum?
Háromszék olyan mint egy természeti rezerváció, ezért van az, hogy ha megjelenik egy befektető, vagy egy kutatószonda a civilek máris ökológiai katasztrófáról beszélnek, szögezte le sajtótájékoztatón újságírói kérdésre Édler András.
A Kovászna megyei kereskedelmi és iparkamara elnöke szerint: „Az a fontos, hogy kövessük figyelemmel, mi történik, hogy ezek a befektetők betartják-e a törvényt. Ha a törvény úgy rendelkezik, hogy köteles újraerdősíteni, akkor tegye is meg. nemcsak a civil szervezetek, hanem minden állampolgár oda kell ezekre figyeljen , de változás elsősorban egyéni szinten kell megkezdődjön: ha mi eldobjuk a szemetet, amikor kirándulni megyünk, nem várhatunk el másoktól környezettudatos magatartást.”- fogalmazta meg Édler.
A kamara elnöke szerint, a székelyföldiek nincsenek szokva a befektetőkhöz, mert eddig az áruházláncok voltak a legnagyobb beruházások a térségben. Mint ismeretes az osztrák Holzindustrie Schweighofer zöld utat kapott, megkezdheti a rétyi feldolgozó építését.
Tamás Sándor a háromszéki közgyűlés elnöke elmondta, a befektető minden szükséges engedélyt beszerzett, így nem volt semmilyen törvényes akadálya annak, kiadják az építkezési engedélyt. A civil környezetvédők, társadalmi csoportosulások szerint, mivel a Rétyre tervezett üzem évi 1.000.000 fát dolgoz fel, jelentősen hozzájárul az erdőirtáshoz.
slagerradio.ro
Erdély.ma,

Világ körüli turnéra indul az Osonó Színházműhely
Több földrészt érintő turnéra indul idén a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely. A társulat évek óta rendszeresen vándorbotot vesz, körbeutazza a világot. Idén Európában, Afrikában és a számára már hagyományos helyszínen, Thaiföldön turnézik, és mint mindig, a külföldi turnét az erdélyi szórvány településeken való fellépésekkel zárják.
Fazakas Misi, a társulat vezetője a csütörtöki indulás előtti sajtótájékoztatóján kifejtette: „nagyszerű dolog, hogy külföldön játszhatunk, fesztiválokra hívnak a világ minden tájára, ám kötelességünknek tartjuk, hogy itthon is rendszeresen fellépjünk”. Némi keserűséggel tette hozzá, hogy működésükhöz szükséges pénzt csak külföldről kapnak, így úgy tűnik, a határokon túl többre becsülik az Osonó munkáját, mint a magát Székelyföld kulturális fővárosának tituláló Sepsiszentgyörgyön.
Szerdán és csütörtökön az iskola program keretében két-két osztályt fogadnak az Osonó Bázison, akik megnézik a már több mint 250-szer bemutatott, Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadást, és elbeszélgetnek a diákokkal a felmerülő problémákról – mondta az Osonó vezetője. Ezt követően csütörtök este csomagolnak és elindulnak az idei első 26 előadásos turnéra, amely hat ország húsz városát érinti, de útközben fellépnek Nagyváradon és Nagykárolyban, majd Magyarország, Ausztria és Olaszország következik.
Fazakas Misi tájékoztatása szerint Európai turnéjuk fő célpontja az varesei (Olaszország) Rotary Klub által szervezett jótékonysági est, amelynek bevételét rászoruló gyerekek megsegítésére ajánlják fel. Ezt követően, néhány németországi megálló után Dánia és Svédország következik. Visszafele márciusban fellépnek négy fesztiválon, egy olaszországin (Novellara) és három magyarországin (Pécs, Kecskemét, Debrecen). Márciusban 33 szentesi drámatagozatos diákot látnak vendégül Háromszéken, majd júliusban a sepsiszentgyörgyiek látogatnak Szentesre, de áprilisban a celldömölki Soltis Lajos színház vendége lesz az Osonó.
Ugyancsak tavasszal Sepsiszentgyörgyön szervezik meg az országos színészmesterség olimpiászt, amelyet a Plugor Sándor Művészeti Líceum, a Kovászna megyei Tanfelügyelőséggel közösen szervez. Fazakas Misi a sepsiszentgyörgyi iskola drámatagozatos osztályának vezetőjeként rámutat: évek óta a sepsiszentgyörgyi diákok nyerik a színészmesterség versenyt, ezért az oktatási minisztérium úgy döntött Háromszéken szervezik az ország nyolc drámatagozatának legrangosabb szakmai megmérettetését.
Kovács Zsolt
maszol.ro,

Az asszimiláció ellen küzd a Bukaresti Magyar Élet
Új, magyar nyelvű kiadvány jelent meg: a Bukaresti Magyar Élet novemberben mutatta be első számát a Brassó Lapok havi mellékleteként. Az egyelőre második lapszámánál tartó, négyoldalas, nyomtatott kiadvány születésének körülményeiről, céljairól, túlélési esélyeiről kérdeztük Bencze Mihály szerkesztőt.
Hogyan született meg az ötlet, hogy saját nyomtatott kiadványt jelentessenek meg a bukaresti magyar közösség számára?
A bukaresti magyar oktatás kétszáz éves múltra tekint vissza. A Barátok katolikus temploma, majd a református és evangélikus templomok köré tömörült erdélyi magyarok ebben a városban egy csodálatos magyar világot építettek. Iskolák, újságok sokasága, könyvkiadás, színház, cégek, gazdasági és kulturális élet fémjelzi az ide került magyarok munkásságát. Ha a két világháború nem teszi tönkre ezen intézményeket, akkor Budapest után minden téren Bukarest lenne a második legnagyobb magyar város.
Kikből áll az a közösség, amelyhez a lap szól?
A bukaresti magyar lakosság széles skálát ölel fel az 5-6 generációs "ősmagyaroktól" a jobb munkalehetőségért ide telepedett magyarokig. Az utolsó népszámláláskor háromezren vallották magukat magyarnak, noha harmincezer magyar él itt. A jövő tehát nem rózsás, évtizedeken belül az asszimiláció hullámai eltörlik az anyanyelvünket. Ezért a legfontosabb az anyanyelv oktatása, védelme és ápolása. Ezt az itt működő Ady Endre Elméleti Líceum, a Petőfi Ház, valamint a római katolikus, a református és az evangélikus egyházak vállalják fel. Ennek az öt intézetnek a kulturális, tudományos egyesítését vállalta fel a három hónapja beindult Bukaresti Magyar Élet újság, melynek szerkesztői Forró László és jómagam.
Milyen időközönként jelenik meg a Bukaresti Magyar Élet?
Egyelőre havonta egyszer jelenik meg, a Brassói Lapok mellékleteként. A mindennapi kulturális és tudományos élet mellett közli a bukaresti magyarok történelmét, neves magyar személyiségek életrajzát, akik Bukaresten keresztül ráhatással voltak az ország kulturális, gazdasági fejlődésére. Mindenkitől szívesen várunk írásokat, visszaemlékezéseket, történelmi fényképeket és dokumentumokat a következő címre: bukaresti.magyar.elet@gmail.com
Végeztek valamiféle piackutatást? Mekkora olvasóközönségről beszélhetünk?
Nagyszabású piackutatást nem végeztünk, de felmértük a lehetőségeket. A nyomtatott változatra idáig 125-235 olvasó volt kíváncsi, de az elektronikus változatot biztos többen fogják olvasni.
Ezek szerint lesz online felülete is.
Igen, az elektronikus változat az Ady Endre Líceum honlapján lesz elérhető, ami most készül.
Hol lehet majd megvásárolni a lapot?
A történelmi magyar egyházaknál, az Ady Endre Líceumban, valamint a Petőfi házban.
Lévén, hogy – legalábbis egyelőre - havilap lesz, a hangsúly nyilván nem az aktualitásokra tevődik majd. Mi lesz a lap erőssége, vonzereje?
A kultúra, a történelem, a fontos események mindig helyet kapnak a lapban. Az erdélyi magyarság bukaresti kötődéseinek a feltárása, a román-magyar kapcsolatok megközelítése mindkét irányból, és hadd ne soroljam, mert a levéltári adatok feldolgozása során még sok rejtély fog előbukkanni. A lap erőssége az maga a létezése, egy olyan városban, ahol a magyarok már lemondtak az önálló sajtóról.
Manapság nagyon merész vállalkozás lapot, főleg nyomtatott lapot indítani tájainkon. Ezt nyilván Önök is tudják. Mennyire bízhatunk a lap tartós fennmaradásában, megvan erre az anyagi fedezet?
Pitagorasz azt mondta: a kezdet az egész fele. Még nincs anyagi fedezetük, de remélem, hogy vannak még mecénások, és lesz pályázati lehetőségünk is.
A Bukaresti Magyar Élet hivatalos bemutatkozása 2014. január 20-án 18 órától lesz a bukaresti Petőfi Sándor Művelődési Házban (Bukarest, Zalomit u. 6.). A lapot Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője mutatja majd be, jelen lesznek a szerkesztők: dr. Bencze Mihály és Forró László.
Valóságos kortörténeti csemegével indít a Bukaresti Magyar Élet első két lapszáma: Zajzoni Rab István, a Barcaság kiemelkedő, 19. századik csángó-magyar költőjének 1851-ben írt, bukaresti útinaplójából közöl részleteket. Érdekességeket közöl Fekete József szobrászművész, a bukaresti Repülősök Emlékműve megalkotójáról, valamint a török költők magyar kultúra iránti rokonszenvéről, annak megverselt bizonyítékairól, és részleteket tudhatunk meg a Herăstrău parkban található két, magyar kötődésű szoborról is. Egy egész oldalt – a harmadikat – szánnak a szerkesztők az egyetlen magyar tannyelvű bukaresti iskola, az Ady Líceum tanárai és diáksága számára, az utolsó oldal pedig a rövid, közérdekű tudósítások, hírek felülete: itt található a Bukaresti Rádió, illetve a Román Televízió magyar adásának programja, valamint a magyar istentiszteletek, misék helyszínei és időpontjai is. A második, decemberi számban a Hungaromagyarázatok nevet viselő, Erdélyben már széles körben népszerű jelenségről és annak értelmi szerzőiről is olvashatnak a bukaresti magyarok.
T. Koós Imola
maszol.ro,

Az ötödik halasztás Borbolyék perében
Ismét halasztást rendeltek el a Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke, valamint vádlott-társai ellen indult per csütörtöki tárgyalásán.
Idén már harmadszor jelent meg a marosvásárhelyi ítélőtábla előtt Borboly Csaba, Hargita megye önkormányzatának elnöke, akit tizenegy másik személlyel együtt azzal vádol az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA), hogy egy útépítési korrupciós botrányba keveredtek. Ezúttal viszont kiderült az is, hogy miért volt szükség a tárgyalás többszöri halasztására.
Az egyik vádlott, Daniel Cristian Mandache, aki január 6-án és 9-én is ügyvédjének betegségére hivatkozva maradt távol, ezúttal sem jelent meg a bíróság előtt, ügyvédje viszont küldött egy értesítést, hogy ő már tavaly december óta nem képviseli a vádlottat. „Az illető ügyvéd küldte viszont idén a halasztást kérő faxüzeneteket, amelyhez már nem lett volna joga, mert már nem az ő ügyfele a vádlott” – magyarázta a furcsa történetet Sergiu Bogdan, Borboly Csaba ügyvédje.
Sergiu Bogdan hozzátette, a többször hiányzó Mandachenek el kell döntenie, hogy másik ügyvédet fogad, vagy pedig elfogadja a bíróság által hivatalból kijelölhető védőt. Az biztosnak tűnik, hogy ez a vádlott jelen lesz a következő, január 23-i tárgyalási napon, mert a bírói utasítás értelmében rendőrök fogják előállítani. Ha valamilyen okból mégsem tudna megjelenni, távollétében is megkezdődik a tárgyalás. Borboly Csaba és vádlott-társai büntetőperében a Marosvásárhelyi Táblabíróságon ez volt az ötödik halasztás. Az elnök korábban többször is elmondta: ártatlansága bizonyítása érdekében ő azt szeretné, ha minél előbb lefolyna a per.
Kovács Attila
Székelyhon.ro,

A barikád másik oldalán
A helyi románság komfortérzetét szolgáló gesztusokat hiányol, ennek ellenére elképzelhetetlennek tartja Székelyföld területi autonómiáját a sepsiszentgyörgyi Ioan Lăcătușu, a Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fórumának ügyvezető elnöke.
– Közvetlenül a vízszentelési istentisztelet után érkezett beszélgetésünkre. Magyarokat is látott a templomban?
– Hogyne, nagyon sok magyar jár hozzánk ilyenkor. De az előző rendszerben is így volt. Még a nyolcvanas években egyszer Erdővidékről próbáltam hazajutni, s mit látok az autóban, amelyik felvett? Egy ortodox keresztet. A sofőr is észrevette a csodálkozásomat, s mondta, hogy semmi okom rá, rengeteg ismerőse jár román templomba, szentelteti meg a vizet, hiszen Isten nemzetiségre való tekintet nélkül segít a rászorulókon. Ilyen világot éltünk akkoriban.
– Valamiért mégsem felhőtlen a magyar–román együttélés Székelyföldön. Ön pedig hiába a székelyföldi románság legjelentősebbnek tartott érdekvédelmi szervezete, a Kovászna és Hargita Megyei Románok Civil Fórumának vezetője, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester szerint a két nemzet közötti közeledés legfőbb akadálya. Hogyan viseli ezt a keresztet?
– Megvallom, nehezen. Főleg, hogy a polgármester még soha nem tett igazi, őszinte kísérletet arra, hogy megbeszéljük a székelyföldi románság gondjait, félelmeit. Persze tudom én, hogy azt kell mondania, amit a választói többsége hallani akar, de nem lehet színházat játszani a végtelenségig.
– Apropó, színház. Önt pártaktivistaként érte a rendszerváltoztatás, most pedig a székelyföldi ortodox egyház egyik legfontosabb világi támogatója. Hitelesnek érzi magát ebben a szerepben?
– Nézze, tisztában vagyok azzal, hogy talán halálomig hordanom kell ezt a bélyeget. Olyan világot éltünk, amikor az adott körülmények között kellett megpróbálni segíteni az embereknek. És én igyekeztem, amit talán az is bizonyít, hogy soha senki nem támadott azzal, hogy ártottam volna neki. Fiatalemberként érkeztem Szentgyörgyre Moldvából, több éven át voltam a város alpolgármestere. Templomba nem jártam, az nem fért volna bele, de ha utánakeres a nyilvántartásokban, talál egy Profira Lăcătușu nevet: a teleket nálam töltő édesanyám révén anyagilag is rendszeresen támogattam az egyházamat. S még élnek néhányan, akik igazolni tudják, hogy a háttérből segítettem az Állomás negyedi vagy a Csíki utcai katolikus templom felépítését egy olyan korban, amikor erre elméleti esély is alig nyílt.
– Ilyen előélettel és beágyazottsággal ma önnek kellene lennie a székelyföldi elöljárók legfőbb román tárgyalópartnerének. Ehhez képest Háromszéken például inkább ezerszer Mădălin Guruianut kérdezi Antal Árpád, mint egyszer önt...
– A kuruc–labanc jelenséget a magyaroknak nem kell megmagyarázni, és azt is tudom, hogyan kezeli a magyarság Hajdu Győző szerepét. Nos, a magyar elöljárók rendre a mi kollaboránsainkat keresik, Guruianut, Sabin Ghermant, Dan Manolăchescut, hasonlókat, megkérdőjelezve a többiek hitelességét, önkényesen jó és rossz románokra osztva a székelyföldi románságot. Antal Árpád számára elfogadhatatlanok azok a románok, akik ismerik a történelmet, akik képviselnek valakit, valamit. Nem tudok olyan románról, aki megkérdőjelezné az elmúlt 23 év alatt kifejtett tevékenységemet, márpedig ha az enyémek hitelesnek tartanak engem, azt egy magyar városvezetőnek is figyelembe kellene vennie. Álnok állításnak és manipulációnak tartom, hogy én, mi lennénk a magyar–román párbeszéd legfőbb akadályai. És az is elfogadhatatlan, ahogy a románság érdekében kifejtett tevékenységünket a helyi magyar sajtó következetesen magyarellenes megnyilvánulásként kezeli.
– Mitől lenne ön, illetve az ön neve által fémjelzett szervezetek hitelesebbek, mint a legutóbbi önkormányzati választásokon képviselői mandátumot szerző, önmagukat a pártpolitika második vonaláig felküzdő fiatalok?
– Több érvem is van e tekintetben. Az általam vezetett fórum ernyője alatt egyesül a legtöbb román civil szervezet. És mindenek felett: mellettünk áll az ortodox egyház. Azt hiszem, hitelességünk legfőbb garanciája, hogy a fórum tiszteletbeli elnöke maga Ioan Selejan, Kovászna és Hargita megye ortodox püspöke.
– Közel negyven éve él Sepsiszentgyörgyön, talán joggal várhatná el öntől a magyarság, hogy empátiával viszonyuljon az aktuális problémákhoz, akár az autonómia kérdéséhez. Finoman szólva viszont épp az ellenkezője történik.
– Ezúttal is szeretném leszögezni: nem támogatjuk a területi autonómia ügyét, mert az beláthatatlan veszélyekkel fenyegeti a székelyföldi románságot. A mi szempontunkból Székelyföldön de facto már 23 éve létezik autonómia, hiszen az etnikai indíttatású szavazások nyomán fel sem merülhetett román polgármester megválasztása mondjuk Csíkszeredában. A decentralizálás pedig, akarjuk-nem akarjuk, ezt a folyamatot erősíti. Az autonómiának az a fajtája, amit mostanában hangoztatnak, történelmileg amúgy is rég meghaladott, amit az is bizonyít, hogy II. Józseftől Nagy-Románia adminisztratív átalakításáig többször is felszámolták a különböző autonómiaformákat, de akár az ötvenes-hatvanas évek Magyar Autonóm Tartományát is ide sorolhatjuk.
– A felszámolások okait is tanulmányozta?
– Természetesen: az adott időszak vezetői szerint nem feleltek meg a kor modern adminisztratív kihívásainak. Akadtak, akik abban az időben is igyekeztek felzárkózni a haladó világhoz.
– Szól még valami Székelyföld autonómiája ellen?
– Bizony. Az autonómia intézményesítése nélkül is nagy gondjaik voltak a térségben élő románoknak az elmúlt 23 évben. Nem a mindennapi élettel, mert azzal soha nem voltak különösebb problémáink, főleg azoknak, akik beszélik is a magyar nyelvet. A román identitás kérdése a legégetőbb. Nem az esett rosszul nekünk, hogy a megyei múzeumból Székely Nemzeti Múzeum lett, hanem az, hogy minden a megkérdezésünk nélkül zajlott. A mód, ahogyan elbocsátottak öt román muzeológust, ahogyan kezelték a román kulturális vagyont. Az nem működik, hogy az egyik fél nyeresége a másik kárára történjen. Tudja, milyen nehéz volt elviselni a magyar értelmiség ellenségességét a Kovászna és Hargita Megyei Ortodox Püspökség létrehozásakor? A mi részünkről soha nem tapasztalhattak ilyen kizáró jellegű retorikát. Mutasson nekem egyetlen mondatot, amelyben Ioan Selejan püspök úr a magyar–román együttélés ellen szólt volna!
– Nem kerestem utána, de az ortodox egyház kivételezett állami támogatását, székelyföldi térhódítási offenzíváját talán ön sem vonja kétségbe.
– Ismerem ezeket a félelmeket, de kijelenthetem, hogy az ortodox egyház csak ott fejlesztett, ahol reális népi igény volt rá. Ne feledjük, hogy az egyházunk évszázadokon át mennyire elnyomott helyzetben volt Erdélyben, hivatalos elismertség és a létfenntartáshoz nélkülözhetetlen ingatlanok nélkül. A püspök úr semmi egyebet nem tesz, mint igyekszik biztosítani egyháza létét, működési hátterét.
– Viszont éppen önnek mondott ellent, amikor elismerte, hogy a templomépítéseknél nem kizárólag a jelenlegi demográfiai helyzetet veszik figyelembe, hanem a várható demográfiai jövőt is. Ezzel magyarázta például az erdővidéki Magyarhermányban – ahol egyelőre alig él román – épített ortodox templom indokoltságát.
– Ott viszont növekvőben a román nyelvű, ortodox hitű cigányok száma. Nekem a demográfiai kérdések a szívem csücske, márpedig a népszaporodási mutatók egyértelműen azt jelzik, hogy egyre jelentősebb létszámú cigány közösségekkel kell számolnunk. Ez pedig a templomépítés esetében is figyelembe veendő szempont, még akkor is, ha volt már rá példa, hogy egy nagyobb volumenű anyagi ösztönzés esetén egész cigány közösségek váltottak hitet.
– Nem gondolja, hogy a sérelmek kölcsönös sorolgatása és fenntartása csak a frontok további megmerevedését szolgálja? Elképzelhető olyan fordulat, ami az önök autonómiatörekvésekkel kapcsolatos álláspontjának árnyalásához vezethetne?
– A magyar fél részéről érkező erőteljes gesztusokra lenne szükség a székelyföldi románság önbizalmának erősödésére. Antal Árpád egyszer azt mondta, ő biztosítja a román alpolgármestert, ha a rendőrség állományának 75 százaléka magyar lesz. De hát ez nem vásár! A sokat emlegetett Dél-Tirolban is léteznek az olasz állam intézményei. És ezt nem olvasmányokból állítom, megbízottunk töltött ott három hónapot, hogy hiteles forrásból tájékozódhassunk az ottani állapotokról.
– Akkor jó lenne, ha visszaküldenék még egy időre, mert nem sikerült felfedeznie, hogy többek között az olasz állam dél-tiroli intézményei emberállományának szigorúan tükröznie kell a település etnikai összetételét.
– Igen? Akkor lépjünk tovább, mert sok úgynevezett apróság zavarja még az érzékenységünket. Hogy lehet például a térség jövőjéről kizárólag magyarországi szakemberek és politikusok jelenlétében tárgyalni, a mi mellőzésünkkel? Jelzésekre várunk. Például egy román könyvtárosra a megyei könyvtárban. Semmi kifogásom a jelenlegiek ellen, de nem lehetne egy gesztust tenni ennek a maroknyi valahnak? Évekig kellett harcolnunk, hogy a városi önkormányzat elfogadjon egy román nemzetiségű díszpolgárt. Senki nem értesít bennünket, mi történik a városban. December elsején többen felhívtak, hogy mi az a színpad a város közepén, ellentüntetés készülődik a nemzeti ünnepen? Akinek tudtam, elmondtam, hogy adventi gyertyagyújtás lesz, de csoda-e, ha ilyen körülmények között egy ünneplő román feltéved arra a színpadra? És ezért megbírságolják. A saját nemzete ünnepén.
– Mit gondol, találkozhatunk autonómiaügyben a barikád ugyanazon oldalán?
– Ha kitartanak az önrendelkezés e formája mellett, aligha. Romániában soha senki nem fogja támogatni a területi alapú autonómiát.
Csinta Samu |
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Feladatok és lehetőségek az EP-ben (Megkezdődött az RMDSZ-es jelöltállítási kampány)
Elkezdődött a belső kampány az RMDSZ-ben, elindult az EP képviselőjelöltek országjárása, a megyei, helyi szervezetek, platformok támogatását próbálják elnyerni, ezek alapján rangsorolja ugyanis a jelentkezőket a Szövetségi Állandó Tanács (SZÁT). Az RMDSZ, ha eléri az öt százalékos parlamenti küszöböt, két képviselőt küldhet az Európai Parlamentbe, három név forog közszájon: a jelenleg is mandátumát teljesítő Sógor Csaba és Winkler Gyula mellett a lista élére szeretne kerülni Vincze Lóránt, a szövetség külügyi titkára is, aki az elmúlt években Winkler titkáraként tevékenykedett Brüsszelben. Az elmúlt napokban a háromszékiek pártfogását elnyerni érkezett Sepsiszentgyörgyre, ahol a sajtónak is beszámolt tapasztalatairól, terveiről.
Dél-Tirolból érkezett, az Európai Nemzetiségek Föderatív Uniója (FUEN) első elnökségi üléséről – tavaly óta ő az RMDSZ által delegált elnökhelyettese a FUEN-nek –, s mint mondotta, „jó érzés ilyen pozitív példával indítani az évet”. A dél-tiroli németeknek ötven évre volt szükségük autonómiájuk kivívásához, ha ezt vesszük példaként, akkor mi az út felénél járhatunk – vélekedett. Kifejtette: az ottaniak harca sem ért még véget, most például azt szeretnék elérni, hogy az adókból helyben maradó 90 százalékot ne kelljen Rómába küldeni és a visszaosztást várni, hanem maradhasson helyben, és csak a központi kormányt megillető tíz százalékot utalják át. Meglátása szerint az erdélyi magyarság autonómiaharca új szakaszhoz érkezett, „most már erős társadalmi alapja van, komoly politikai egység áll mögötte és innen gyorsabban lehet építkezni”. Kifejtette, hogy szükség van komoly partnerekre is, a FUEN erős támogatást nyújthat Európában, de nagyon fontos lenne, hogy itthon meggyőzzük a román politikumot, hogy kedvezőbb körülményeket teremtsünk az autonómia befogadására.
Elmondta, a Székelyföld – angolul Szeklerland – koncepció immár bejáratottá vált Brüsszelben, és most már egyértelmű az itthoni szándék, az ott tevékenykedők pontosan tudják, mit kell képviselniük. A polgári kezdeményezés esetében meg kell várniuk az Európai Bíróság döntését, de addig sem ülnek tétlenül, a kezdeményező bizottság átalakul politikai grémiummá, „igyekszik majd minden területen becsatornázni az európai szabályozás felé vezető lehetőségeket”, és megpróbálják lebontani szép lassan a kisebbségi ügyeket övező európai közöny falát. Vincze Lóránt szerint az új Európai Parlament, új Európai Bizottság új politikákat fogalmaz majd meg, az európai szerződések módosítása elkerülhetetlen – főleg gazdasági okokból –, és ha ez elkezdődik, „kisebbségi szempontból is ott lehet lenni, benyújthatjuk a magunk javaslatait, ha addig elég erősek leszünk” – mondotta. Az Európai Néppártban is sikerült áttörést elérniük az elmúlt négy esztendőben, 2009-ben politikai határozatot fogadtak el az európai őshonos kisebbségek védelméről, 2012-ben pedig már a Néppárt alapprogramjába is bekerült a kisebbségi kérdés, most szeretnék elérni, hogy választási programjában is szerepeljen. Elmondta, hogy az RMDSZ EP-képviselői elsősorban kisebbségvédelmi kérdésekkel foglalkoztak, de nagyon fontos az EP-ben végzett szakpolitikai munka, így tudnak segíteni az önkormányzatoknak, a gazdálkodóknak stb. Megemlítette az új, idén kezdődött költségvetési időszak jelentőségét, és annak a veszélyét, hogy Románia még mindig nem készült fel erre, az EB visszadobta javaslatcsomagját, így kérdésessé vált, mennyire hatékonyan tudja lehívni majd az európai pénzeket. Meglátása szerint mindezek dacára Románia sokat köszönhet az uniós csatlakozásnak, főként gazdasági tekintetben, sikeresek voltak a vidékfejlesztési és mezőgazdasági területalapú támogatások, a fiatalok számára biztosított ösztöndíj, a külföldön tanulás és egyéb hasonló lehetőségek. „Megérte. Folytatni kell, mert Románia számára ez jó” – mondotta.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Zákonyi: átláthatónak kell lennie a választásnak
Székelyföldi körútjának részeként Székelyudvarhelyre látogatott Zákonyi Botond, Magyarország új bukaresti nagykövete. A diplomata elmondta: megbízása történelmi jelentőségű pillanattal függ össze, hisz az erdélyi magyarok először vehetnek részt a magyarországi választásokon. Zákonyi kiemelt feladatának tartja a szavazás átláthatóságának biztosítását, illetve a román fél megfelelő tájékoztatását.
Az október végén leköszönt Füzes Oszkár után Zákonyi Botond vette át Magyarország bukaresti nagykövetségének vezetését, a diplomata január 15-én adta át megbízólevelét Traian Băsescu államfőnek. Székelyföldi „udvariassági” körútjának utolsó állomása – Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Kézdivásárhely és Maroshévíz után – Székelyudvarhely volt szombaton, ahol a város elöljáróival találkozott. „Két megyeszékhelyen és a fontos székelyföldi városokba tettünk látogatást, tanácselnökökkel, polgármesterekkel, a magyar politikai élet képviselőivel, illetve amennyire időm engedte, az akadémiai és tudományos élet képviselőivel találkoztunk. Egyelőre ezek a találkozók nem tárgyalások, céljuk inkább a kapcsolatfelvétel, ismerkedés, illetve kérések és kívánságok kölcsönös megfogalmazása” – magyarázta Zákonyi a Modern Üzleti Tudományok Főiskolájának vezetőségével folytatott beszélgetést követően.
A határon túli és az anyaországi magyarság számára 2014-et a magyar országgyűlési választások határozzák meg és ennek kiterjesztése a határon túli állampolgárokra. „Nagyon fontos az, hogy átlátható, a román hivatalosságok felé megnyugtatóan kommunikálható procedúra legyen a választás, illetve hogy annak demokratikus voltához semmiféle kétség ne férhessen. Erről is beszéltünk a székelyföldi magyar politikusokkal, illetve a technikai részletekről, az állampolgárság igénylésének elősegítéséről, a regisztrációs folyamatban való részvételről és magának a szavazásnak a folyamatáról” – sorolta a nagykövet.
Bőven lesz alkalom demokratikus jogainkkal élni
A regisztrációs folyamat apropóján hozzátette: a határon túli magyarság részvétele a tavaszi választásokon nem mennyiségi, inkább minőségi megközelítést igényel. „Ez egy különös helyzet a romániai magyar állampolgárok számára, hisz idén háromszor is szavazhatnak, a magyarországi, az Európai Parlamenti és az elnökválasztáson is. Ez demokratikus jogaik és lehetőségeik elég jelentős kiterjesztésének bizonyítéka, ami szerintem jó dolog. Én például szeretek szavazni, és arra biztatom az erdélyi magyarokat is, hogy éljenek a lehetőséggel, hogy a közeljövőt és a közéletet befolyásolni tudják” – hangsúlyozta, hozzáfűzve: a politikától való elfordulás nemcsak a romániai magyar nemzeti közösségre jellemző, hanem egész Kelet-Közép-Európában érezhető. Zákonyi folytatásként elmondta: megbízatásának első tapasztalata, hogy jelentős változáson ment át a román társadalom és a román közbeszéd az elmúlt tíz évben, ezen „modernizálódással” a román politikai elitnek is lépést kellene tartania.
Fókuszban a határ menti magyarok
Az elkövetkező időszak terveivel kapcsolatosan a nagykövet megosztotta, a székelyföldi körút után a határ menti megyék meglátogatása szerepel a prioritási lista élén. „Az Európai Unió most elkezdődött következő költségvetési ciklusában nagy kérdés, hogy a határ menti magyarok lakta településeknek mennyi fog jutni. Ez a két ország együttműködésének keretében zajlik, de itt a megyéknek lesz nagy szerepük a pályázatokat összeállító szakírók mellett. Emiatt és az ott élő magyar közösségek miatt a határ menti megyék meglátogatása is nagyon fontos. Ugyanakkor reméljük, hogy Magyarországnak egyéb területeken is komoly lehetőségei vannak, lesznek, ha kereskedelemre, szállításra gondolok, akkor Konstancát sem lehet kihagyni, de ugyanígy fontos egyebek mellett a Bánság, Temesvár és Moldva. Ez egy soha véget nem érő kör, ahol az egyensúlyra is kell figyelni. Attól függetlenül, hogy az ember Székelyföldön érzi jól magát, dolgozni kell az ország többi részén is” – árulta el.
A MÜTF mint a Sapientia-rendszer része
A találkozás részeként Geréb László, a MÜTF gazdasági igazgatója, valamint Ilyés Ferenc tanulmányi és marketingigazgató az intézmény múltjáról és jelenéről, illetve a tervekről számolt be. „A munkaerőpiaci igényeknek megfelelően dolgozunk, most egy újabb képzést próbálunk indítani. Továbbá folyik az iskolának a Sapientia-rendszerbe való integrációja, elmondtuk ennek előnyeit és hátrányait is, reméljük, hogy az előnyök kihasználásában és a hátrányok elkerülésében támogatásra számíthatunk a nagykövetség részéről” – summázta a beszélgetést Geréb.
A találkozón részt vett Orbán Balázs, a Magyar Polgári Párt udvarhelyi önkormányzati képviselője is, aki a frakció tevékenysége mellett a pártnak a választásokra való regisztrációban nyújtott tanácsadási tevékenységéről is beszámolt.
A felsőfokú oktatást bővítenék
Zákonyi Botond szombaton Bunta Levente polgármesterrel is találkozott, mint a polgármesteri hivatal sajtóosztályának közleményéből kiderült: a városvezető gazdasági és kulturális városbemutatóját követően szó esett az együttműködési lehetőségekről az anyaországgal, európai uniós projektekről, a kettős állampolgárság és az autonómia kérdéséről, a helyi gazdaság fejlesztéséről, valamint a felsőfokú, egyetemi szintű oktatás bővítéséről Székelyudvarhelyen.
Kovács Eszter |
Székelyhon.ro,

Hogy ledöntsük a hallgatás falát
Újabb nagyszabású autonómiatüntetésre hív a Székely Nemzeti Tanács, március 10-én, a Székely Szabadság Napján ismét Marosvásárhelyen nyomatékosíthatjuk önrendelkezés iránti igényünket. A tavalyi, sokak számításait messze felülmúló részvétel mellett lezajlott akció, majd a székelyek nagy menetelése immár egyszer s mindenkorra egyértelművé tette, hogy az autonómia közösségi támogatottsága igen erős, olyan társadalmi igény, amelyet egyetlen magyar párt sem kerülhet meg.
Mindez azért is fontos, mert egy évvel korábban még nem minden magyar szervezet hozzáállása volt pozitív. Az EMNP és az MPP kezdetektől támogatta az SZNT kezdeményezését, de az RMDSZ viszonyulása nem volt teljesen egyértelmű: ugyan nem ment szembe az akcióval, de központi vezetése távol maradt, csak a székelyföldi szervezetek vettek részt a mozgósításban és az eseményen. Ennek ellenére is 30 ezerre becsülhető a tavalyi megmozdulás résztvevőinek száma, és ez már elég volt ahhoz, hogy a következő tömeges demonstrációt, az október 27-i nagy menetelést immár az RMDSZ is teljes mellszélességgel támogassa. Idén tehát remélhetőleg még csak fel sem merül a kérdés, hogy a magyar pártok aktívan részt vesznek-e a szervezésben – a belső vitákra szánt energiákat így a mozgósításra és az ügy nemzetközi népszerűsítésére lehet fordítani. Annál is inkább, mert arra fel lehetünk készülve: a román államhatalom ezúttal is megpróbálja majd bagatellizálni, elhallgatni az eseményt. Meg kell tehát találnunk az ellenszert az elhallgatás, hazudozás szekus módszereire – és ehhez a tömeges részvétel mellett erőteljes külföldi médiaérdeklődés, határozott anyaországi kiállás, nemzetközi szövetségeseink támogatása is szükséges. A kormány jogállamiságot veszélybe sodró intézkedései, az igazságszolgáltatás fölötti ellenőrzés megszerzéséért indított küzdelem miatt egyre több európai ország és Amerika is fokozott figyelemmel követi a romániai fejleményeket – ha ezt az aggodalmat javunkra tudjuk fordítani, ha világosan el tudjuk magyarázni a bennünket ért jogsérelmeket, akkor sikerrel járhatunk, és Bukarest nem teheti meg többé, hogy semmibe veszi beadványainkat, követeléseinket. De ehhez előbb összehangolt cselekvési tervre, munkamegosztásra lenne szükség az erdélyi magyar politikai szervezetek között.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Partiumi autonómia: „még nem késő lépni”
Elsőként vetette fel tudományos alapossággal a Partiumi Fejlesztési Régió létjogosultságát és az érmelléki/partiumi magyarság autonómiájának a lehetőségét Szilágyi Ferenc, a Partiumi Keresztény Egyetem adjunktusa, a Debreceni Egyetem Földrajzi Intézetének kutatója, aki jelen pillanatban a Partiumi Autonómia Tanács alelnöki tisztségét tölti be. Az önrendelkezésről, annak esélyeiről beszélgettünk.
– Már tavaly több ízben is szóba került a partiumi autonómia. Ennek népszerűsítésére és előkészítésére a nyáron megalakult a Partiumi Autonómia Tanács is, Tőkés László pedig a napokban hirdette meg 2014-et a partiumi autonómia évének. Hogyan képzelik el ezt az autonómiát a gyakorlatban?
– Az elmúlt években a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottság, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács vagy éppen az Erdélyi Magyar Néppárt által meghirdetett programokban felvázoltuk az elképzeléseinket. Akár a partiumi önrendelkezésről, a romániai régiósításról, akár a föderális Romániáról beszéltünk, lényegében ugyanannak a koncepciónak az egymásra épülő szintjeiről volt szó.
A jövő Romániáját föderális államként képzeljük el, s ez már magában hordozza az alkotó részek autonómiáját, ezek pedig a valós identitással bíró történelmi alapokon megszervezett, de modern NUTS2-es szintnek (Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrájának második szintje) megfelelő közigazgatási régiók lennének. Ezek sorában úgy gondoljuk, hogy mindenképpen létjogosultsága lenne a partiumi régiónak is. Az egyes régiók az aszimmetrikus regionalizmus elve alapján a saját igényük szerinti eltérő hatáskörökkel bírnának.
– A térség önrendelkezését célzó törekvések nem új keletűek, 2008-ban ön alapította Érmihályfalván a Partiumi Autonómia Kezdeményező Bizottságot is. Milyen megfontolásból?
– Ez a szülőföldem. 2000-től foglalkozom a Partium területének kutatásával, elsősorban a regionális, a demográfiai és a közigazgatási vonatkozások tekintetében. Maga a témaválasztás is abban a meggyőződésben gyökerezett, hogy az ország jelenleg is létező fejlesztési régiói egy elhibázott döntés eredményei, és ezzel a döntéssel kijelölték számunkra a semmibe vezető utat. Kétségtelen, hogy az ország regionális politikáját új alapokra kell helyezni. Kutatói munkásságon kezdetétől nyilvánvaló volt számomra, hogy elvesztegetett idő lenne a hatályos felosztás szerinti „műrégiót” kutatni, és nem is ismerek senkit, aki magát északnyugati régióbeliként határozná meg.
Első perctől kezdve a Partiumi-régió kérdésköre és ennek a tudományos alaposságú meghatározása foglalkoztatott. A munka előrehaladtával pedig egyre inkább az járt a fejemben, hogy vajon a térségben élőkben és különösen a partiumi megyék vezetőiben miért nem merült fel a regionalizmus igénye. Úgy éreztem, hogy még nem késő lépni.
– Az ötlet népszerűsítése már elkezdődött, de milyen volt a fogadtatása és milyen most a támogatottsága?
– Ez egy kicsit felemás dolog. A dolog természeténél fogva a regionalizmus és az önrendelkezés a helyi elképzelések, adottságok, közösségek előtérbe helyezését jelenti. Lehet-e ennek negatív a fogadtatása? Ugyanakkor megvannak a „fékek” is, főleg a fejekben. A Partium irigylésre méltó geostratégiai és régióképződési adottságokkal bír, de a történelmi alapú regionális „tudata” még mindig gyenge. Az önrendelkezésnek itt szintén nem voltak történelmi előzményei. Szintén fékező hatású a bietnikus közeg, a közös regionális tudat és összetartozás-érzés hiánya. Ezek legyőzése a következő idők fő feladatát képezi.
– A PAT júliusi alakuló ülésén kidolgoztak egy ütemtervet az első félévre, abban többek között a Partium határainak meghatározása, továbbá a régió jelképeinek kidolgozására vonatkozó pályázati kiírás megszervezése szerepelt. Ezeket sikerült megvalósítani?
– Elkészült az éves ütemtervjavaslatunk. A következő PAT-ülést követően tájékoztatjuk a sajtót is ezekről a kérdésekről.
– Melyek lesznek a következő lépések? Az idén számíthatunk esetleg a partiumiak nagy menetelésére?
– Jelképes értelemben mindenképpen. Követendő példaként tekintünk a székelyföldi mozgalomra, de fáziskésésben vagyunk hozzájuk képest. Tervezünk nagyobb rendezvényeket, hamarosan részletekkel is szolgálunk majd.
– A helyi román értelmiségiek közül már többen is hangot adtak annak, hogy pártolják a régió autonómiáját. Van-e ennek súlya a PAT szempontjából, illetve össze lehet-e hozni az embereket, vannak-e olyan elképzelések, hogy közösen gyakoroljanak nyomást Bukarestre?
– Mindenképpen. Regionális autonómiát képzelünk el szimmetrikus kétnyelvűséggel. A Partiumban a románok többségben vannak, itt nélkülük nem lesz autonómia. Én nagy reményt fűzök a román autonomista mozgalomhoz, ami Erdély-szerte most bontogatja a szárnyait. Arról nem tudok, hogy partiumi szervezetet mikor hoznak létre, abban bízom, hogy mostantól felgyorsulnak az események.
– A romániai politikai viszonyok ismeretében mennyi reális esélye van a partiumi autonómia megvalósulásának olyan körülmények között, hogy a székelyföldi autonómia ügyében gyakorlatilag évek óta semmi előrelépés nem történt?
– Ne válasszuk el élesen egymástól a különböző régiókban felmerülő igényeket. Hiszem, hogy hamarosan nem csak a székelyföldi és a partiumi mozgalomról hallunk majd, és nem is csak a magyar közösség részéről merül fel az önrendelkezés igénye. Ezek a mozgalmak egymás erősítik, miközben mindannyian a saját szülőföldünkért dolgozunk. Ha nemcsak regionálisan, hanem országosan is lesz tömegbázisa ezeknek a mozgalmaknak, akkor előrelépés is lesz.
Vásárhelyi-Nyemec Réka |
Krónika (Kolozsvár),

Moldvai Magyarság – Megjelent a moldvai csángók lapjának 24. évfolyama –
A Moldvai Magyarságnak, a moldvai csángók lapjának ez évben jelenik meg a 24. évfolyama. Az első szám Csángó Újság címmel 1990. március 21-én, Erőss J. Péter szerkesztésében látott napvilágot, Sepsiszentgyörgyön. A tördelést és a nyomdai munkálatokat akkor a Háromszék napilap végezte. 1992-től Ősz Erős Péter vette át az újság szerkesztésének feladatát.
A folyóirat magyar és román nyelven jelenik meg, ami azért fontos, mert sok moldvai nem tud magyarul, vagy beszél ugyan, de nem olvas magyarul.
Jelenleg a Hargita Kiadó gondozásában jelenik meg a moldvai csángók havilapja, amelynek címe: Moldvai Magyarság.
Az újság 2014. januári számában – ahogyan a borítója is mutatja – első helyen a madéfalvi veszedelem 250. évfordulójának állít emléket. Halász Péter a tragédia következményeit egy kevésbé közismert nézőpontból tárgyalja, a lap köszönti a Príma-Primissima-díjas Petrás Máriát, megismerhetjük Iancu Laura „Moldva a XIX. Században” című cikkét, Borbáth Erzsébet, a Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke a csángó gyermekek oktatásának támogatásáról ír, olvashatunk a csángó hiedelmekről, és sok más érdekességet találhatunk a lapban.
A Moldvai Magyarság havilap januári számát Halász Péter ismerteti a Csángó Rádió hallhatóságának. csangoradio.ro
Erdély.ma,

Évtizedek viharaiban (A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője)
Sokféle jelzővel illették a sepsiszentgyörgyi köztemetőben kialakított Hősök temetője központi emlékoszlopának felújítását, az elmúlt napokban lapunk hasábjain, de internetes fórumokon is folyt a vita, mely során sokan megkérdőjelezték a munkálat szakszerűségét és a történelmi igazsághoz való közét. Utánajártunk a történteknek.
A sepsiszentgyörgyi köztemetőben levő Hősök temetőjének állapota egyre romlott, főként a világháborús emlékműként emlegetett központi obeliszk festett rosszul. Sarkai letöredezve, két oldalán a bevésett nevek kopottak. Szemből nézve legfelül még éppen ki lehetett silabizálni a feliratot: VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE. Alatta kidudorodás. Magyarország összetört címerét takarták el a II. világégés után – tudja a közvélemény, s megtoldja: világháborús magyar emlékmű. Még lennebb újabb felirat: A HAZÁÉRT. Ez már jól olvasható. A legalsó, szélesebb tömbön hegyével lefelé mutató, álló kard az 1914-es és 1918-as szám között. Az első világháború kezdetének és végének évei. Az obeliszk két oldalára neveket és rendfokozatokat véstek. A betűk kopottak, de nagy részük még olvasható. A ravatalozó felőli oldalon idegen csengésű, a Csíki negyed felől magyar nevek. Az emlékoszlop s az egész Hősök temetője megérett a rendezésre. A levegőben volt a restaurálás szükségessége, itt-ott el is hangzott, hogy meg kellene oldani.
Felújítani az emlékoszlopot
2008. október végén Háromszéken járt az illetékes központi közigazgatási hivatal: a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartozó Hősök Kultuszát Ápoló Országos Hivatal – röviden a kegyeleti hivatal – küldöttsége. Tagjai jártak Bereckben, Gelencén, megtekintették Grigore Bălan tábornok, Păiuș David hadnagy sírját, az aldobolyi hősi temetőt, melynek felújítási munkálatait támogatta a hivatal, továbbá Sepsiszentgyörgyön a Bronz Bélaként ismert Román katona emlékművét és a Hősök temetőjét. Találkoztak Antal Árpád András polgármesterrel is. Szóba került többek között a hősi temető kérdése. Ennek rendbetételét sürgette a küldöttség, sőt, esetleges támogatást is meglebegtettek. (Szekeres Attila: Fel kell újítani a hősök emlékművét – Háromszék, 2008. okt. 31.)
2010 elején már komolyan szóba került az emlékmű – melyről tudni vélték, hogy Kós Károly tervezte – restaurálása. Volt egy polgári kezdeményezés, melynek során Bereczki Kinga, a Civilek Háromszékért Szövetség elnöke – akkor a Magyar Polgári Párt színeiben – a városi tanács tagja megszerezte a magyarországi Vay Ádám Logisztikai Ezred és a Társadalom Baráti Kör támogatását. A városháza is lépett, s felmérette a temető és emlékmű állapotát a restaurálási tervekhez. Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser a Háromszéknek akkor úgy nyilatkozott, a műemlékvédelmi előírásoknak megfelelő terv elkészülte után, remélhetőleg még abban az évben megújul az emlékmű.
Két nappal március idusa után az országos levéltár megyei fiókja székhelyén sajtótájékoztatót tartott Ioan Lăcătușu, több Kovászna megyei román civil szervezet vezetője, akkoriban a levéltár főtanácsosa. A levéltárban a városházi iratok között egy névsorra bukkant: megtalálta annak a 147 katonának a névjegyzékét, aki a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban berendezett tábori kórházban hunyt el 1917–1918 között. Az osztrák–magyar, német, olasz, román hadseregek katonái voltak, tíz jelenlegi ország területéről származtak. Lăcătușu kérte, hogy az emlékművet állítsák vissza eredeti alakjában. Szerinte a két világháború között állított obeliszkről ,,1940 után eltávolították a román feliratot és szimbólumot, oda írtak valamit Horthyról, amit majd a kommunizmus idején vakartak olvashatatlanná”. Cristian Liviu és Ioachim Grigorescu tartalékos ezredessel közösen kezdeményezték, hogy minden évben a román hősök napján, a mennybemenetel ünnepén méltóképpen emlékezzenek meg a háborúban elesettekről nemzetiségre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. (Szekeres Attila: Milyen jelkép kerüljön a honvédemlékműre? – Háromszék, 2010. márc. 18.) Ioan Lăcătușu később tanulmányt közölt kutatási eredményeiről: Az igazság a sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjéről levéltári források tükrében. (Megjelent az Angustia 15. számában 2011-ben, olvasható a Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Polgári Fórumának honlapján – Forumharghitacovasna.ro)
Háborgás Tavaly október utolsó napjaiban felújították az obeliszket. November 1-jén a köztemetőben világítók meglepődve tapasztalták: szokatlan, vadonatúj, fényesre csiszolt, szürkés kőbevonatúvá vált az oszlop. Az idén január 12-én a Hősök temetőjében a II. Magyar Királyi Hadsereg 1943-as tragikus kimenetelű doni vereségére emlékezők latolgatták, vajon miért nem került vissza az obeliszkre A HAZÁÉRT felirat, Magyarország címere és a fölötte álló, VITÉZ NAGYBÁNYAI HORTHY ISTVÁN MAGYARORSZÁG KORMÁNYZÓHELYETTESE emlékfelirat. Silabizálták, hogy „a magyar katonák nevét magyartalanították”, s csodálkoztak a város hősi halottait felsoroló táblák előtt, mennyi az idegen név. Történelemhamisításról beszéltek. Az észrevételeknek a lapban való jelzését követően a felháborodás az internetes hozzászólók körében gyűrűzött. Ezek után – szintén a lap hasábjain – Bereczki Kinga feltette a kérdést: ki a felelős? Meg is válaszolta: Elsősorban az ún. szakértők, akik megfelelési kényszerből mellőzik a valós tényeket, és nem állnak ki a történelmi igazságért. (Bereczki Kinga: Ki a felelős a történelemhamisításért? – Háromszék, 2014. január 15.) Ezek után folytatódott a háborgás az internetes hozzászólók körében. Az önkormányzat nevében Czimbalmos Kozma Csaba városmenedzser visszajelzést közölt: Az emlékművek helyreállítási alapelve értelmében az ismert legrégebbi állapotot kell visszaállítani. A várostörténeti kutatások azt bizonyították, hogy az eredeti műemléken semmilyen címer vagy a hősök nevének felsorolása nem szerepelt. A felújított emlékművön annak legrégebbi ismert állapotától eltérő új szimbólum vagy szöveg megjelenítését a bukaresti kegyeleti hivatal nem engedélyezi, a nemzetközi szabályok és gyakorlat nem teszik lehetővé. A bukaresti hivatal a magyar címert és a Horthy Istvánnak emléket állító feliratot is tartalmazó kérést az említett okokból visszautasította. A felújítás során a megbízott cég tévedésből felcserélte a keleti és nyugati oldal legfelső kőlapjait. Ennek a tévedésnek tudható be, hogy A város hősi halottai felirat alatt számos különböző nemzetiségű személy neve szerepel, az Itt nyugszanak felirat alatt pedig a magyar katonák neve. Amint az időjárási viszonyok lehetővé teszik, a cég a hibát kiküszöböli. Az önkormányzat a felújított emlékmű hivatalos, ünnepélyes átadását ez év második felére tervezte, amikorra a körülötte lévő sírkert rendezése is elkészül. (Czimbalmos Kozma Csaba: Az emlékmű eredeti állapotát kellett helyreállítani – Háromszék, 2014. január 17.)
Helytörténeti kutatás
2010-ben a Hősök temetőjéről még keveset tudtak. Úgy hírlett, a temetkezés ott már 1916-ban, a román betöréskor megkezdődött, s a mindenféle nemzetiségű elesetteket oda temették. A temető tervét a város Kós Károllyal készíttette. Hogy a sírkereszteket ki faragta, nem lehetett tudni, de úgy vélték, a Magyarország területén is fellelhető keresztekre hasonlítanak leginkább. Egy 1942-es irat szerint Puskás István uzoni mesterember vállalta az emlékmű restaurálását s arra Magyarország címerének kifaragását – mondotta akkor Demeter Lajos helytörténész. Az önkormányzat helytörténeti kutatást rendelt a történelmi igazság feltárására. A munkával Demeter Lajost bízta meg. A kutatást összegző tanulmány megjelent a magyarországi Hadtörténeti Múzeum Értesítőjének 13. számában 2012-ben (Demeter Lajos: A sepsiszentgyörgyi Hősök temetője). A Hősök temetőjének teljes rendezését követő őszi avatóra a városháza kiadja a tanulmányt magyar és román nyelvű füzetekben.
Az Osztrák–Magyar Monarchiában
Az első világháború kitörése után Sepsiszentgyörgyön mintegy hatvan-hetven orosz hadifoglyot útépítésre irányítottak. Közülük egy 1915-ben meghalt, a baromhegyi román ortodox temetőben temették el – meséli lapunknak Demeter Lajos. 1916-ban Erdélybe betört a román hadsereg, s itt jóformán katonaság nem lévén, elfoglalta a várost. Rövid ideig a Ferencz József Közkórházban hadikórházat működtettek. Itt két román katona halt meg – betegségben –, őket is a román temetőbe temették. A német hadsereg egy nagyobb egysége és magyar huszárok visszafoglalták a várost. Egyetlenegy hősi halottja volt az összecsapásnak, Lakatos Mihály huszár, akit lelőttek a román katonák. Őt a vártemplomi református temetőben, Pap Lehel helyi cementgyáros kriptájában helyezték el időlegesen. Oda még elhelyeztek néhány, az ojtozi szoros–Sósmező vonalán zajló harcokban megsebesült, a sepsiszentgyörgyi katonai kórházban elhunyt honvédet. A Monarchia császári és királyi hadtápállomás-parancsnoksága 1916 karácsony szombatján lefoglalta a Székely Nemzeti Múzeumot, ahol katonai járványkórházat rendezett be. Az itt elhunytakat 1917-től a köztemetőben kijelölt parcellán temették el. Ez a német emlékműként ismert obeliszk környéke, ahol hősi temetőt alakítottak ki. A kórházban betegségben elhunyt német, szerb, horvát, bosnyák, olasz, orosz, ukrán, rutén, ruszin, a honvédségnél szolgáló román katonákat és hadifoglyokat temettek. A háború végéig 297-re nőtt az elhantoltak száma, s négyen a Pap Lehel kriptájában voltak időlegesen. Lőtt seb következtében egy orosz katona és a már említett Lakatos Mihály hunyt el. A holtak nyilvántartását a katonakórház vezette. A jegyzéknek csupán egy része került elő a levéltárban: 147 katona nevét, rendfokozatát és hovatartozását jegyezték fel a német és az osztrák–magyar hadsereg hivatalos nyelvén, németül. A sírokra fakereszteket állítottak, s a német katonák a személyi igazolójegy, az ún. dögcédula alapján azokra felírták az adatokat. Demeter Lajos szerint már ekkor történhettek torzulások, bizonyos nevek németesítve kerülhettek fel a dögcéduláról a kimutatásba, onnan meg némely tévesen kerülhetett át a keresztre. 1917-ben állította az első hősi emlékoszlopot a német hadtápállomás-parancsnokság, innen a német emlékmű elnevezés. Két szomszédos oldalára a német vaskeresztet és Magyarország kiscímerét (így néz ki Magyarország mai címere – Sz. A.) helyezték. Föléjük két oldalon átfolyó német feliratot véstek: Den tapferen Helden (A vitéz hősöknek), alájuk két évszámot: 1914–1917.
Nagy-Romániában Az impériumváltást követően a hősi temető hanyatlásnak indult. 1921-ben csupán 34 kereszt felirata volt teljesen vagy részben olvasható. A nemzetközi békeszerződések értelmében a román hadügyminisztérium utasította a helyi közigazgatást a hősi temetők rendbetételére, ápolására és a hősökről való megemlékezésre. A hiányzó vagy megrongálódott kereszteket nyírfából készített újakkal pótolták, illetve cserélték ki. Zátyi József városgazda 1921. decemberi felmérésében 295, nagyrészt névtelen rendezett sír és az emlékmű előtt Carl Gersinich alezredes sírja szerepel. A hősi temető rendezésére Kós Károly előtervet készített, azt a városi tanács ülésén bemutatta, s el is fogadták. Ám máig ismeretlen okból nem valósult meg, s később Szász István városi mérnökkel készíttettek új tervet. De ez sem valósult meg.
1927-ben országos rendelet született a hősi halottak egy helyre gyűjtéséről és hősi temető kiképzéséről. Sepsiszentgyörgynek már volt rendezett hősi temetője, ahol minden évben mennybemenetel ünnepén, a román hősök napján megemlékezést tartottak. Akkor miért kellett új hősi temetőt létesíteni a meglévőtől félszáz méterre? – merül fel a kérdés. Demeter Lajos abban látja ennek magyarázatát, hogy kellett egy olyan kegyeleti hely, ahol a románság – abban az időben ez leginkább a megye és a város vezetőségéből, az állami iskolák tantestületének egy részéből, az itt állomásozó katonaságból, a rendőrségből stb. állt – lelki nyugodalmára ünnepelhette a „nagy háborúban” elesett hőseit, és azt, hogy Erdélyt Romániához csatolták. Igaz, hogy a régi hősi temető a román hősök napján megemlékezések színtere lett, de zavaró volt a románság részére az az emlékoszlop, amelyet éppen az ellenséges országok jelképei díszítettek. A sepsiszentgyörgyi Hősök temetőjének tervrajzát a Hősök Kultusza Egyesület központi vezetősége Bukarestben rendelte meg, s az a helyőrségen keresztül jutott el a városházára. A terv, melynek kivitelezését 100 000 lejre becsülték, a központi obeliszk két oldalára 42–42 kereszttel megjelölendő katonasírt, az oszlop alá tömegsírt írt elő. A kivitelezés során a régi temetőből kiásták a halottakat, az újban végül 86 sírt alakítottak ki. Semmi bizonyíték nincs arra, hogy az az áttemetéskor az új sírokba hantolt csontok fölé a megfelelő név került. A megmaradt csontokat a központi tömegsírba helyezték. Oda költöztették a Pap Lehel kriptájában időlegesen elhelyezett négy honvéd holttestét is. Demeter Lajos az egész műveletet sírgyalázásnak minősíti. Tíz katonáért elköltöztették közel háromszáz földi maradványait. Ez olyan, mint amikor a gombhoz igazítják a kabátot – véli.
A bukaresti egyesülettől rendelt keresztekre a neveket itt vésték fel. Egyes neveket románosítottak. Az egyesület négy bronzplakettet is felajánlott. Az átirat szerint a Román Királyság középcímere (a Keöpeczi Sebestyén József által megalkotott nagy-, közép- és kiscímer közül az, amelyen a királyi koronával fedett pajzsot két oroszlán tartja – Sz. A.) vagy az emlékezés jelképe, a babérág és katonasisak kerüljön az obeliszkre. Valószínűleg pénzhiány miatt a plaketteket nem rendelték meg. Az emlékoszlop, melyet Pap Lehel épített, teljesen csupasz maradt. A temető kialakításához Magyarország és Sepsiszentgyörgy városa is hozzájárult 5000–5000 lejjel. A költségek zömét a Hősök Kultusza Egyesület és az ortodox egyház tette ki. A hősi temetőt 1931. október 25-én avatták fel. Következő évben a hősök napján, mely június 9-re esett, újból megemlékezés helyszíne volt. Erről beszámolót közöl a Székely Nép június 12-i számában: „A roppant tömeg, mely a főtéren tartott Istentiszteleten áhítatoskodott, a lehető legkedvezőbb légkörben vonulhatott a Debren-tetői Köztemetőben újonnan berendezett, magasan ég felé nyúló emlékműhöz.”
A kicsi magyar világban
A második bécsi döntést követően Sepsiszentgyörgy Észak-Erdély részeként ismét Magyarországhoz került. Ekkor módosítottak a hősi emlékműveken. 1941-ben a német emlékműre, az évszám alá magyar feliratot véstek – helytelenül: A VITÉZ HŐSIHALOTTAKNAK. Szotyori Nagy Áron, a Magyar Királyi Hadimúzeum igazgatója az észak-erdélyi hősi emlékművek felmérése során 1941. november 5-én kelt jelentésében írja, hogy Sepsiszentgyörgyön „a városi köztemetőben áll egy felírás nélküli, románok által emelt világháborús emlékmű”. Koncz Árpád polgármester 1942. március 21-én kelt átirata is igazolja, hogy a Hősök temetőjében levő obeliszk „semmi feliratot vagy ábrázatot nem tartalmaz”. Az oszlopra még ebben az évben felszerelték Magyarország 90 cm magas kiscímerét, melyet Puskás István uzoni mesterember faragott gödemesterházi kőből. Az előlapra ugyanakkor bevésték A HAZÁÉRT feliratot, alája az 1914-es és 1918-as évszámot, közéjük a vesztes háborút idéző, lefelé fordított kardot. Az obeliszk ravatalozóház felőli oldalára bevésték az ide átköltöztetett holtak nevét és rendfokozatát. Igen ám, de azok nevét, akik nem az Osztrák–Magyar Monarchia területén születtek, és nem tudták helyességüket anyakönyvben ellenőrizni, a polgármester magyarította: a román, olasz és orosz hadifoglyok, a cseh, bosnyák, galíciai és német katonák esetében a névjavításokat a polgármester végezte el. Például Kohler Ernest helyett Kohler Ernő, Constantin Ioan helyett Konstantin János, Gheorghe Alexandru helyett György Sándor került az obeliszkre. Koncz Árpád egy levélben magyarázza: mivel a románok románosították a neveket, ő visszamagyarosította azokat. 1942. augusztus 20-án repülőszerencsétlenségben elhunyt Horthy Miklós kormányzó fia, helyettese. Magyarország területén elrendelték, hogy emléket kell állítani a hősi halottnak. Háromszéken több településen megtették, Gidófalván ma is látható. Sepsiszentgyörgyön a hősi temető obeliszkjére, a címer fölé vésték be az emlékfeliratot. 1943-ban újabb módosítás történt. Összegyűjtötték Sepsiszentgyörgy hősi halottainak nevét, azokét, akik távol, harctéren estek el vagy fogolytáborban hunytak el, és bevésték az oszlop Csíki negyed felőli oldalába.
A második világháború után
Az ismét Romániához került Sepsiszentgyörgyön a német emlékműről leverték a német vaskeresztet és Magyarország címerét. A jelképek helye megmaradt, közelről most is jól kivehető, mit is ábrázoltak ott egykor. A hősi obeliszkről szintén leverték Magyarország címerét, maradványait, valamint a Horthy István emlékét őrző feliratot cementes habarccsal eltakarták. Az 1989-es fordulatot követően a feliratról levakarták a maltert, a német emlékmű csúcsára fekete vaskeresztet szereltek.
A temető felújítása
Demeter Lajos javaslatára a városháza felterjesztette a kegyeleti hivatalhoz a felújítási tervet. Az 1943-as állapot visszaállítását kérte, azaz, Magyarország címerével, A HAZÁÉRT és Horthy-emlékfelirattal. A hivatal – melyet Ioan Lăcătușu jó idejében tájékoztatott saját kutatási eredményeiről – visszautasította a felterjesztett változatot. Másodszor elhagyták a Horthy-feliratot, és két címert javasoltak. Mivel a temetőnek két bejárata van, egyfelől álljon Magyarország kiscímere, az ellentétes oldalon a Román Királyság középcímere. Ezt is elutasították, ám a kard az évszámokkal maradhatott. A hősök neveinek bevésését elfogadták, a kereszteken való újjáírását viszont románul várták el. Azt ki tudták eszközölni, hogy a románoké románul, a magyaroké magyarul, a többieknek az akkor használt hivatalos nyelven, németül kerüljön fel a rendfokozata, a hovatartozás megjelölésével – magyarázta Czimbalmos Kozma Csaba. A munkálatot nem lehet restaurálásnak nevezni, mert a betonoszlopon azt a mozaikot nem lehetett visszaállítani, főleg a betűket újraírni, magyarázza a városgondnok. Ha már felújításról van szó, akkor szakemberek véleményének kikérésével amellett döntöttek, hogy kőlapokkal borítsák az oszlopot, s azokba véssék a neveket. A sepsiszentgyörgyi hősök névsorát a kutatás során bővítették s kiegészítették. Így annyira megduzzadt a lajstrom, el kellett hagyniuk a rendfokozatokat, hogy a keleti oldalra kiférjenek. A nyugati oldalon is – ahova 1942-ben nem véstek fel rendfokozatot – kiegészítették a névsort. A restaurálás során a kőkereszteken majd feltüntetik a megfelelő rangot. Egy emlékművel nem lehet bármit tenni, hanem csak azt, amit az írott és íratlan szabályok megkövetelnek, illetve megengednek – mondja a városgondnok, hangsúlyozva, ez nemcsak a város magyar hőseinek emlékműve, hanem az elhunyt sok más nemzetiségű hősök sírhelye is. Nem kell sem magyarkodni, sem románkodni: amikor elvárjuk, hogy a mi hozzátartozóink távoli sírját ápolják, gondozzák, mi is megteszünk mindent, hogy rendben tartsuk az idegenek nyughelyét. Sajnos, későn vették észre, hogy a mester összecserélte a felső lapokat, s már nem lehetett kijavítani, de tavasszal megteszik ezt. Ott hibáztak, hogy nem takarták le a rosszul felszerelt feliratot, tette hozzá. Az összecserélt kőlapokon ez áll: A VÁROS HŐSI HALOTTAI – EROII ORAȘULUI – 1914–1918, illetve: ITT NYUGSZANAK – AICI SE ODIHNESC – 1914–1918. Antal Árpád András polgármester is úgy érzi, ha eltakarták volna a hibásan felszerelt kőlapokat, sok vitát megelőzhettek volna. De a munkálatot még nem vették át – hangsúlyozza. Az emlékművet abban a lerobbant állapotában nem hagyhatták, az már szégyen volt a város részére. Engedély nélkül sem újíthatták fel. Mivel nem az a típusú ember, aki mindenhez ért, nem ő döntött, szakemberekkel tárgyalt, s megbízták Demeter Lajost, végezze el a kutatást. Számítottak a bukaresti visszautasításokra, mondja, hiszen a hivatal ismerte az emlékmű eredeti állapotát. Az adott körülmények között a lehető legjobban taktikáztak, vélekedik.
Tervek Őszre befejezik a Hősök temetőjének rendezését. Ezek után elsőbbséget élvez az Erzsébet parkban levő szovjet emlékmű kérdése – vázolta a polgármester. Azt el szeretnék költöztetni onnan a Köztemetőbe. A városban járt az orosz nagykövetség képviselője, akivel tárgyaltak az ügyről. Demeter Lajost már megbízták az újabb kutatással, hisz be kell bizonyítani, hogy ott nem nyugszanak orosz katonák, nincs temető, csupán emlékoszlop. Remélhetőleg májusban megszületik az összegzés. Utána jöhet a német emlékmű történetének kutatása, majd a rendezése. Kíváncsian várjuk, a bukaresti hivatal ezúttal is ragaszkodik-e az eredeti állapot visszaállításának elvéhez, hiszen az obeliszken a német vaskereszt és Magyarország címere állt.
Sírjaik hol domborulnak…
Összegzésként elmondhatjuk, az emlékművet nem Kós Károly tervezte, hanem bukaresti szakember, nem „a magyarok” állították, sem a város, hanem az impériumváltást követően a román közigazgatás alatt emelték, eredetileg jeltelen, felirat nélküli oszlop volt. Magyarország címere, A HAZÉRT felirat, a Horthy István emlékére bevésett felirat, a kard, az első világháborút jelölő évszámok, a hősök – sok esetben durván magyarosított – neve és rendfokozata 1942–1943-ban került az oszlopra. Alatta és a Hősök temetőjének keresztjei alatt legalább tíz nemzet fiai nyugodnának. Az emlékműre felkerült a sepsiszentgyörgyi, de másutt elesett első világháborús hősök neve is. Azok, akiknek nevét itt kőbe vésték, s mások, akiket ismeretlenül itt hantoltak el, vagy sepsiszentgyörgyiek, és ki tudja, hol nyugszanak – akaratukon kívül, felsőbb hatalmak parancsára és érdekeiért hagyták el családjukat és mentek küzdeni, azt állítva, hogy a hazáért, pedig attól nagyon távol.
Két, egy évszázaddal ezelőtt megfogalmazott gondolatot elevenítünk fel. A Székely Nép 1915. november 27-i számából Ádám Annát idézzük: „Ezt is, azt is felsőbb parancsra kergetik halálba, s egyiknek úgy, mint a másiknak az a kötelessége, hogy pusztítsák az előtte állót. Nem a katona a bűnös, hanem a kor, a rendszer. A katonára emberséggel nézzen mindenki, akármelyik nemzetből szakadt idegenbe.” Az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében 1917. július 30-i keltezéssel kiadott körrendelet hangsúlyozta: a legszentebb hazafiúi kötelességük teljesítése közben áldozatul esett hősök, legyenek azok saját fiaink, szövetségeseink, avagy ellenségeink, a hozzájuk méltó eltemetésre, sírjaik megjelölésére és állandó gondozásra érdemesek.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A vádiratban „felejtették” az ejtett vádakat?
Sorozatos halasztások után a csütörtökön délben a Marosvásárhelyi Táblabíróságon elkezdődhetett Borboly Csaba perének az érdembeli tárgyalása. A Hargita megyei önkormányzat elnöke és – egyetlen kivétellel – az összes többi vádlott kifogást emelt az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) pontatlannak minősített munkája ellen és újrafogalmazás végett a vádirat visszaküldését kérte.
A megjelent vádlottak és ügyvédjeik nem győzték hangsúlyozni, hogy a DNA felületes munkája miatt az ügyiratban bizonyos személyek ellen olyan vádak is szerepelnek, amelyek esetében az ügyészség korábban már megszüntette a nyomozást. A vádhatóság képviselője ennek ellenére kitartott az ügyészség eredeti álláspontja mellett, hangsúlyozván, hogy a Borboly-dosszié szakszerűen és a lehető legkorrektebb módon volt összeállítva. Az érvek ütköztetése közepette Mihaela Ramona Creţu bírónőnek többször is fel kellett emelnie a hangját és pénzbírsággal kellett fenyegetnie a jogi képviselők némelyikét.
„Nem értem, hogy lehet az, hogy a DNA a tavaly ejtette a magánokirat-hamisításra való felbujtással kapcsolatos vádat, melyet Borboly Csaba ellen fogalmazott, de közben a teljes vádirat erre az alaptalan megállapításra épül. Kérdem én, ilyen egymásnak ellentmondó vádak alapján miként lehet felépíteni a védelmet?” – méltatlankodott a tárgyalóteremből kilépő védőügyvéd, Sergiu Bogdan. Egy korábbi tárgyaláson a kolozsvári jogász azt kifogásolta, hogy a telefonlehallgatások során a DNA több ízben is összekeverte a vonal két végén lévő személyt.
A vádlottak közül mindössze a Jászvásáron élő Mandache Daniel Cristian nem jelent meg a bíróság előtt. A topográfus, családi okokra és az anyagiak hiányára hivatkozva, közjegyző előtt nyilatkozta, hogy nem szándékszik védekezni, inkább elfogadja a bíróság ítéletét.
Amint már korábban beszámoltunk róla, a DNA azzal vádolja a Hargita megyei önkormányzat elnökét és alelnökét, Borboly Csabát illetve Sófalvi Lászlót, hogy további tizenegy személlyel együtt egy útépítési korrupciós botrányba keveredtek. A DNA álláspontja szerint a megyeelnök indokolatlanul fizetett ki jelentős, útjavításra szánt összegeket annak a Stravia Group Kft.-nek, amely Pálffy Domokos megyei önkormányzati képviselő tényleges irányítása alatt működött. Ezzel állítólag az RMDSZ politikusa és feltételezett bűntársai 1,1 millió eurós kárt okoztak a román államnak.
Eredetileg az Országos Korrupcióellenes Ügyészség – amely a nyáron 24 órás őrizetbe vette Borboly Csabát – folytatólagosan elkövetett hivatali visszaéléssel, csúszópénz folytatólagos elfogadásával, magánokirat-hamisításra való felbujtással, hamis irat felhasználására való felbujtással és hamis feljelentéssel gyanúsította a megyeelnököt. A vádirat többször is hivatkozik a Borbolyékat feljelentő Kovács Árpád Andrásra. A jegyzőkönyv szerint az MPP volt megyei frakcióvezetője 2012. március 8-én fordult a DNA-hoz. Tanúvallomásában Kovács elismerte, hogy a dokumentumot ő írta alá, de azt állította, hogy részleteit nem ismerte, és azt sem tudja, kik fogalmazták meg.
A következő tárgyalást a jövő csütörtökön tartják.
Szucher Ervin |
Székelyhon.ro,

Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta
A Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Dr. Stefano Bottoni, jelenkorkutató Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság kérdéskörben tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár beszélgetések alkalmával tudományos pályájának fordulatairól, kutatói tapasztalatairól is faggatta a román levéltárak búvárlóját.
- Azt tudom, hogy vannak magyar kötődései – nem is akármilyenek – az édesanyja révén. De Stefano Bottoni bolognai történészhallgatónak hogyan került az érdeklődési körébe Közép-Kelet-Európa, azon belül Magyarország és Románia, illetve Erdély? - 1977 nyarán születtem Bolognában, vegyes házasságból. Édesanyám magyarországi magyar, ami a történet szempontjából talán nem érdektelen, édesapám pedig olasz volt. Ez egy klasszikus vegyes házasság, a 70-es évek elején gyakran fordultak elő, így lehetett legálisan emigrálni Magyarországról, több ezren használták ki ezt a lehetőséget. Én úgy ismerkedtem meg Magyarországgal, hogy már kicsi gyerekkorom óta minden nyaramat ott töltöttem. Tehát megtanultam a magyar nyelvet édesanyámtól, és volt egy rokoni, baráti köröm. Számomra a magyarországi kapcsolat teljesen élő volt a nyolcvanas évektől kezdve. A szakmai oldala, az egy többlépcsős folyamat. Mindig érdekelt a politika, a közélet, a történelem. Az iskolában kizárólag a humán és társadalomtudományos tárgyak érdekeltek, tizenévesen már elhatároztam: vagy újságíró, vagy történész leszek. Amikor a bolognai egyetemre kerültem, 1996-ban, akkor felerősödött ez az érdeklődés. Jelenkoros voltam, Európa történetével és kicsit közelebbről Kelet-Európa múltjával is kezdtem foglalkozni. A tanáraim is arra terelték a figyelmemet, többen is többször mondták: te jól tudsz egy olyan nyelvet, amelyik nálunk teljesen ismeretlen, jól ismered a térséget, használd ki ezt az előnyödet. A szakdolgozatom 2001-ben végül egy négyszáz oldalas könyv lett, akkor még komolyan vették ezt a feladatot. Majdnem két évet dolgoztam rajta. Összehasonlító kisebbségtörténetet írtam volt a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek 1944 és 1950 közötti fejlődéséről, összevetettem a romániai, a csehszlovákiai, a jugoszláviai meg a szovjet kisebbségpolitikát.
- Javaslom, térjünk át váradi előadásának a tematikájára. Valóban ön volt az első és talán az egyetlen külföldi állampolgár, aki a CNSAS irattárába bejutott?
- Talán az elsők között, de nem az egyetlen, ez egy városi legenda. 2002 őszén pályáztam először a CNSAS-ba való bejutásra, akkor tettem le a doktori vizsgát. Elhatároztam, hogy nagy erővel nekimegyek a Magyar Autonóm Tartománynak és az erdélyi nemzetiségi politikának. Közlik velem, hogy rendben van a téma, lehet kutatni a magyar kisebbségi kérdést, de külföldi állampolgárok számára egy nagyon magas kutatási díjat állapítottak meg. 2002-ben egy román állampolgárnak egy millió régi lejt kellett fizetnie, külföldi állampolgárnak meg tizenhatot. Nem akarták elhinni, hogy akad egy olyan őrült, aki tizenhatmilliót akar befizetni azért, hogy bekerülhessen egy levéltárba. Nagy nehezen elintéztem, kaptam „chitanţát” és mentem vissza a levéltárba.
- Mennyire céltudatosan ment oda, avagy arra gondolt, először körülnéz, aztán kiválaszt valamilyen pászmát, amelyik érdekli?
- Igen, ez egy jó kérdés: Nekem volt egy eredeti kutatási témám, a Magyar Autonóm Tartomány. Viszont hamar kiderült számomra, hogy nem ilyen anyagokat adnak, mert az 1950-es években a Magyar Autonóm Tartomány mint olyan nem jelentett állambiztonsági kérdést, csak később lett az. Ami megváltoztatta a kutatásaim keretét, az az, hogy sokszor elsőként megkaptam sok 56-os periratot. S akkor kezdtem rájönni, hogy 1956 után egy olyan kisebbségpolitikai váltás következett be Romániában, ami nélkül nem értjük meg például a Bolyai Egyetemnek a felszámolását 1959-ben, vagy pedig a Magyar Autonóm Tartomány átszervezését 1960-61-ben. Amivel én ott szembesültem, az ledöbbentett. Én addig életemben nem találkoztam állambiztonsági iratokkal, illetve olvastam szaktanulmányokat, tudtam, hogy nagyjából hogyan kell kinéznie, de az iratok mögött emberek százainak a tragikus sorsára bukkantam.
- Javasolom, beszélgetésünk további fordulatainak adjuk a „román 56” munkacímet. Miért tartotta ezt – mint fogalmat – kiemelendőnek, hogy a magyar 56 mellett román 56-ról írjon?
- „Romániai 56” – talán ez pontosabb lenne, mert ebben benne van minden. Általában erdélyi 56-ról szoktak beszélni, de én ilyenkor mindig megállok, hiszen van egy olyan filológiai kérdés, hogy Temesvár nem Erdély, Várad se, Szatmár se. A másik az, hogy van egy romániai 56, ami nagyrészt független az itteni magyar fiatalság egy részének a megmozdulásaitól. Magyarázom: azt tudjuk, hogy például Bukarestben egészen komoly diákmozgalom kezdett volna kibontakozni november elején, tüntetést is szerveztek, ami azért nem lehetett sikeres, mert a Securitate már október végén lefüleli az egészet. November első napjaiban, amikor több százan találkoznának az egyetem előtt, a népi milícia, az UTM-nek a rohamosztagai, a munkásőrség mindenkit letartóztat, sok diákot brutálisan bántalmaz, és ellehetetleníti a tervezett szolidaritási tüntetést. Ebből születik egy nagyobb politikai per, néhány hallgatót, köztük Paul Gomát is akkor ítélik el. Iași-ban is volt egy kisebb megmozdulás. Azért fontos a romániai 56, mert olyan megtorlásrendszer alakul ki miatta, ami egészen 1964-ig kísérti az országot, és ami csak részben kötődik a magyarországi folyamatokhoz. Hogy egyebet ne említsek, Biszku Bélát és Alexandru Drăghici-et szinte ugyanazon a napon nevezik ki belügyminiszternek 1957. február végén. Akkor, amikor beindul a nagy henger. - Gondolom, minden szempontból nehéz feladat volt a költő Szilágyi Domokos ügyével foglalkoznia. Habozott-e, konzultált-e valakivel, mielőtt a nyilvánosságra hozta a dokumentumokat? Utólag tapasztalhatta, hogy mekkora kavart okozott, és milyen sokféleképpen reagált a közvélemény a publikálás tényére.
- Évekig haboztam, és a fél világgal konzultáltam emiatt. Persze, volt egy előző esetem, Sütő András ügye, amiben csak az iratokra hagyatkoztam. Bizonyos értelemben jól tettem, mert – ne értsenek félre – a transzilván legendák világa eléggé félrevitte volna a dolgokat. Én akkor kizárólag a közgyűjteményekben fellelhető, mindenki számára hozzáférhető okmányokat használtam fel, és megírtam azt a tanulmányt, ami elég nagy port kavart 2005-ben. Paradox jelenség a következő: akkor teljesen polarizálódott a közvélemény. Volt, aki elfogadta, igen, mi tudtuk Sütő Andrásról, hogy volt neki egy ilyen „előélete”, és volt egy hangos és befolyásos kisebbség, amelyik nemcsak hogy nem fogadta el, hanem a legnagyobb elutasításban részesített, pont emiatt. Én előtte úgy gondoltam, ez egy szakmai munka, nem közéleti elszámolás, nekem semmi közöm hozzá. Egyszerűen ez az eset rávilágított bizonyos mechanizmusokra. Körülbelül hetven írás született a Sütő-cikk után, hónapokig jelentek meg a különböző sajtóorgánumokban Magyarországon és Erdélyben. Amikor egy évvel később előkerült a Szilágyi Domokos ügye, én már tudtam, többen is azonosították, egymástól függetlenül. Tehát egyértelmű volt ez az összefüggés. Én közzétettem ezt az anyagot – ez nem is volt tanulmány, mert nem volt annyi anyag, összesen 13 jelentésről van szó különböző korszakokból. Ez az volt, amit én három egymástól független megfigyelési dossziékból láttam. Merem állítani: a legnagyobb körültekintéssel jártam el, a szöveget is nem tudom, hányszor ellenőriztük. 2006 szeptemberében jelent meg az a pár oldalas szöveg, amit a költő utolsó élettársa, Nagy Mária, valamint Szilágyi Domokos öccse, Kálmán is jóváhagyott, hosszas konzultációk után.
- Én csak azt akartam elérni, hogy foglalkozzanak ezzel, mert nem lehet figyelmen kívül hagyni a kollaboráció tematikáját, másrészt egy nagy embernek, legyen költő, legyen író, legyen szobrász, bárki, az életrajzkutatásában ezeket a mozzanatokat bele kell építeni, mert nem függetlenek az egyébként nagyszerű életműtől.
- Meg kell mondanom, ezután néhány évig azért nem foglalkoztam ilyen ügyekkel, mert az elutasítás, sőt ami még rosszabb: a közöny mutatkozott igen erősnek. Valahogy úgy gondoltam, ha ti erdélyiek nem akartok a közelmúlt kellemetlen oldalával semmit se kezdeni, nem az én dolgom, én elvagyok, kutatnivalóm van bőven. Akkor kezdtem bele a két ország belügyi együttműködésének kutatásába, amiből két hosszabb tanulmány is született. Befejeztem a székely autonómiáról írt könyvemet, ami 2008-ban jelent meg Sztálin a székelyeknél címmel. Azóta is hiába várom hogy irodalomtörténészek és esztéták Sütő vagy Szilágyi Domokos egyes emblematikus szövegeit akár egy hermeneutikai vizsgálat tárgyává tegyék. Nem tette senki. Vagy nem merte, vagy nem akarta. Rendkívül erős az öncezúra, és ezzel sem tudok mit kezdeni, mint empatikus kívülálló. Nyilván, ahogy Sütő András fogalmazta a tanulmányomra reagálva, én csupán „marslakó” vagyok, bár talán kevésbé vagyok az ma, mint tíz, tizenegy évvel ezelőtt. Amikor még tényleg nem ismert senki, és én csak úgy belecsöppentem. Mostanára úgy vélem, valamit letettem az asztalra, bárhogy vélekednek a kutatásaimról, de én nem akarok egy botrányhős lenni ebben a dologban. Én akkor próbáltam rávilágítani valamire, s kimondottan azzal a szándékkal tettem, hogy… folytassátok, értelmezzétek ti is a jelenséget, vagy cáfoljatok meg. Senki nem cáfolt, de senki nem folytatta.
- Hadd térjünk vissza néhány kérdés erejéig az 56 utáni történésekre. Vannak-e már viszonylag pontos adatok a kivégzettek, az elítéltek, vagy „csak” bírói ítélet nélkül fogva tartottak számát illetően? Hiszen eltérő információk olvashatóak erről.
- Vannak adatok, de meg kell határozni, mit értünk „56” alatt. Ha 56 alatt azt értjük, hogy megvizsgáljuk, egy adott évben hány embert ítéltek el a hadbíróságok politikai ügyekben, akkor pontos, számszerű adatokat mondhatunk. Tudjuk, hogy 1958-ban van a rekord, azt hiszem, 4200, 1959-ben júliusig további háromezer, vannak ilyen statisztikák. Tudjuk, hogy három év alatt több mint tízezer ítélet született országszerte. Azt is tudjuk, hány embert tartóztattak le. Majdnem 30 ezret, 1956 novembere és 1962 között, utána már jóval kevesebbet. Mindig vitatkoznék azokkal, akik „magyar 56”-ot emlegetnek Romániában. Egyrészt voltak perek, amelyeknek egyaránt voltak román és magyar elítéltjei, de voltak olyanok is, mint Marosvásárhelyen az a bizonyos Faliboga-ügy, az tiszta 1956-os per, románokat ítéltek el, a több mint 60 tagú csoportnak csupán két magyar tagja volt, az egyik Frunda Károly, Frunda György édesapja. Erről nem tudunk semmit, még a román közvélemény sem. Az egész romániai, erdélyi 56 még mindig nincs kellően feldogozva, elégedetlen vagyok a saját és az erdélyi, vagy román kollégáim teljesítményével. Itt van a legnagyobb, célzott politikai megtorlás, s még egyszer hangsúlyozom: nem csak magyar vonatkozásban. És vannak fontosabb perek, ügyek, amiket ma már nyugodtan lehet kutatni. Bukarestben, a CNSAS-nál nagyon jól lehet kutatni, még a Pitești-en található katonai levéltárban is. Mit jelent 56? Tudjuk, hogy mi történt, de nagyon sok mozzanat nincs még kiderítve. Az a kérdés is felvetődik, van-e értelme politikai ügyeket szétválasztani nem politikai ügyektől? Rengeteg embert ítélnek el például gazdasági bűncselekményekért. Ez azért van, mert sokszor nem akarnak politikai ügyeket kreálni. 1956 után kezdődik az a folyamat, amit Ceaușescu majdnem tökéletesre fejleszt: nincsenek politikai ügyek, hanem XY-t elkapják, mint pedofilt, homoszexuálist, üzérkedőt, valutát, aranyat adott el illegálisan stb., és így osztogatják a két, három, négy, öt év börtönbüntetéseket. Vagy könnyű volt korrupció miatt valakit elítélni, hiszen Románia akkor is korrupt ország volt. Egy-egy korrupcióval vádolt állami hivatalnok tíz, tizenöt, húsz évet is kapott az 1950-es évek végén. Drákói módon szigorították a gazdasági bűncselekményekért járó büntetési tételeket, több embert ítélnek halálra, többnyire ki is végzik őket. Nagyon sokan kapnak 20-25 évet, és gyakran nem szabadulnak 1964-ben, az amnesztia kihirdetésekor, mert az nem a köztörvényesekre, csak a politikai foglyokra vonatkozik.
- A börtön- és a lágeréletről már sok memoár, interjú jelent meg, de még rengeteg feltáratlan dolog van. Az 58 nyarán kitört szamosújvári börtönlázadást feldolgozta-e valaki? - Komolyan nem. Megjelent előbb románul, majd magyarul is Alexandru Maier könyve, Orvos voltam Szamosújváron címmel. Sokan emlékeznek erre, van egy nagy memoárirodalma, de azt sem tudjuk pontosan, hogy mikor történt. Egyesek szerint június 14-én, mások szerint július 14-én. Meg kellene nézni az iratokat. Ezzel egy gond van, a börtönparancsnokságok iratai nagyon korlátozottan kutathatóak. A börtön- és lágerparancsnokok valóságos hóhérok voltak, hozzájuk képest a tartományi igazgatóságokon, vagy kulturális téren dolgozó szekusok úriemberek. Ők már ritkán vernek az 1950-es évek végén, inkább csak kihallgatnak, vagy irányítják a hálózatot. Ami a román börtönvilágban ment az 1960-as évek közepéig, az rendkívül brutális volt. Azt szoktam mondani a magyarországi hallgatóságnak, hogy ami itt volt, az Recsk szorozva tízzel vagy hússzal. Ezzel nem akarom relativizálni Recsket, de a magyar börtönvilág nem ismer olyan fogalmakat, mint a folyamatos botozás. A legkegyetlenebbek a pitești-i börtönőrök voltak (Szerk. megj.: kínzással, megalázással próbálták „átnevelni” áldozataikat, fogolytársaikat is arra kényszerítették, hogy részt vegyenek benne). Nem is tudom, hogyan lehetett túlélni, nagyjából épen kijönni onnan. És gondoljunk a máramarosszigeti börtönre, ahol az éheztetés, az éhhalál egyfajta programmá avanzsált. Oda gyűjtötték a múlt rendszer fontos embereit, akiket ki kellett végezni, nem szó szerint, hanem éhenhalatás útján. A román gulág az valóban helytálló kifejezés, mert Európában –Albánia kivételével – azt a brutális terrort, mint amilyet a román kommunisták bevezettek, csak a Szovjetunióban múlták felül.
Szilágyi Aladár
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Visszajelzés
Visszajelzés érkezett egy korábbi írásomra. Annak megjelenését követően, a Szent Csont Klub kérdésben meghurcolt egyik szereplő külföldről a telefonba úgy fogalmazott édesanyjának, hogy „úgy látszik, rehabilitáltak bennünket”.
Sajnos, le kell hűtenem az érintett optimizmusát: rehabilitációról szó sincs, legfeljebb arról, hogy most már emlegethetjük, utalhatunk az ügyre, beszélhetünk a politikai rendőrség jogsértéseiről. Jogi értelemben vett rehabilitációra viszont nem kerülhet sor, hiszen az ügyben nem volt tárgyalás, nem született bírói ítélet.
Ebben és a sok ezer ehhez hasonló esetben az jelentené az ügy megnyugtató lezárását mindenki számára, ha az akkori ankétokban részt vevő valamelyik belügyis nyomozó bevallaná, hogy az ártatlan összejövetelekből, elejtett beszélgetésekből, egy félresikerült fogalmazásból ők kreáltak politikai ügyeket. Saját éberségüket igazolandó. Lásd román újságíró kollégánk meghurcolását egyetlen betűhiba miatt (masaj-mesaj). Avagy ha az egykori politikai titkosrendőrség valamelyik országos parancsnoka, vezetője bocsánatot kérne az 1948–1989 közötti mindenkori meghurcoltaktól.
Erre viszont a legkisebb remény sincs. Még negyedszázaddal az úgynevezett rendszerváltás után se álmodozzunk ilyesmiről! Ehhez bátorságra lenne szükség.
No meg azóta az érintettek túl mély gyökerekkel ágyazódtak bele az új politikai rendszerbe!
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad),

Hárítani a felelősséget
A mellébeszélés iskolapéldája Dorin Florea beszéde, amelyet az Egyesülés Nemzeti Kollégium szülői bizottsága előtt január 23-án, az egyesülés napjának előestéjén mondott. A polgármester ígéretet tett, hogy egy gyermek sem fog elmenni az Egyesülés Nemzeti Kollégiumból, nem fognak osztályokat átrendezni, s az iskolát sem költöztetik el. Tette ezt, miközben a Római Katolikus Egyház és képviselője a Római Katolikus Státus Alapítvány arra vár, hogy aláírja azt a – minden szempontból jogos – kérésüket, hogy a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnáziumot önálló jogi személyiségként újraindíthassák. Természetesen nem szanaszét, hanem abban az épületben, amelyet nem kis erőfeszítések árán 1903–1905 között az egyház építtetett, majd 1948-ban államosítottak, 2006-ban visszaszolgáltattak, s amelyre a polgármesteri hivatallal megkötött bérleti szerződést – a vállalt feltételek be nem tartása miatt – 2012. augusztus elsejétől jogerősen hatálytalanították.
Dorin Florea nyilatkozatából az derült ki, hogy a státus hiába reménykedik abban, hogy a Bolyai Farkas Elméleti Líceumban működő katolikus osztályokat, az Egyesülés kollégiumban működő magyar tannyelvű osztályokkal összevonva a saját tulajdonát képező épületben volt iskoláját újraindíthassa, még akkor sem, ha leszögezték: szándékuk nem ártana az Egyesülés Nemzeti Kollégiumnak, és nem irányul annak felbontására. Az erre vonatkozó nyilatkozatukat azonban, amelyet minden érintett félnek és a sajtónak is elküldtek, csak a magyar média közölte. A román nyelvű sajtó nem tartotta érdemesnek a teljes igazság bemutatását, vagy valaki megakadályozta őket ebben.
A valós helyzet vállalása helyett, miszerint nem akarja jóváhagyni a katolikus gimnázium újraindítását, Dorin Florea felelőtlen híreszteléseket emleget, és arra tesz ígéretet, hogy továbbra sem fog beavatkozni az oktatásügy kérdéseibe. Ilyen és hasonló választási ízű szlogenekkel akarja elhárítani a felelősséget, miközben a hivatal térfelén van a labda. A megyei tanfelügyelőség ugyanis a státus kérésének figyelembevételét a polgármesteri jóváhagyáshoz köti. További aggodalmai, miszerint az épület tulajdonosa, a Római Katolikus Státus a polgármesteri hivatal által fizetett bérleti díjakból nem fogja tudni fenntartani az épületet, nem felelnek meg a valóságnak. A legutóbbi nagy befektetéseket, a tetőszerkezet, a díszterem, a mellékhelyiségek, a kisebbik épület felújítását a katolikus egyház végezte el. A továbbiakban azonban egy nem létező szerződésre nem lehet bérleti díjat várni. Szerződés hiányában pedig az Egyesülés Kollégium teljesen törvénytelenül van az épületben, s szeptembertől már nem is kaphatott volna működési engedélyt, ami fölött a hatóságok sűrűn szemet hunynak. S végül igencsak elcsodálkozhatunk Dorin Florea azon kijelentésén, hogy szemben a katolikus egyház tulajdonával, a város birtokában levő iskolaépületek a legjobb körülményeket biztosítják a diákoknak. Sajnos, Marosvásárhelyen egyetlen minden szempontból korszerű iskolaépület sincsen, amilyeneket egy-két határral odébb Európában látni lehet. Itt nálunk a várost elborító díszkövekre kell a pénz. Mert a gyermek felnő, s kirepül az iskolából, de a "kő marad". Amíg a szakszerűtlen munka miatt ki nem billen a helyéből.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Kádárt nem érdekelte az erdélyi magyarság
A II. világháború utáni Erdély magyar vonatkozású történéseinek szakavatott kutatója, Vincze Gábor a kilencvenes évek elején fehér hollóként fogott hozzá a jelenkor eme kevésbé ismert korszakának feltárásához. Sokan erdélyinek hiszik, holott született magyarországiként „csak” Erdély megszállottja.
– Erdélyben megjelent könyvei és erdélyi előadásai miatt sokan úgy gondolják, hogy Magyarországra áttelepedett történészként jár haza. Mi az igazság?
– Valójában tősgyökeres tiszántúli vagyok, valamennyi felmenőm Békésen született. Hogyan lett belőlem mégis „erdélyi”? Az egyik legelső impulzus akkor ért, amikor 1968-ban meglátogattuk egy temesvári rokonunkat. Ekkor tudatosult bennem először, hogy bár átléptük az államhatárt, de ott is ugyanolyan magyarok élnek, mint nálunk. Arra is emlékszem, hogy a kishatár-útlevéllel rendelkező Arad környéki magyarok a hetvenes években rendszeresen megjelentek a békési piacon. Ezért aztán nekem magától értetődő volt, hogy a szomszéd országban is élnek magyarok. A kapcsolatom Erdéllyel és az ott élő magyarokkal akkor kezdett szorossá válni, amikor 1979 nyarán először tekertem át biciklivel, és útközben nagyon sok emberrel ismerkedtem meg, sok barátot szereztem. Rendszeresen járni kezdtem Erdélyt, bejártam – jórészt biciklivel, stoppal – minden zegét-zugát. Volt olyan időszak, hogy az év negyedét Székelyföldön töltöttem! Egy idő után olyan udvarhelyi tájszólásban beszéltem, mint ha én is onnan származnék…
– A Kádár-rendszer idején végzett történelem szakot Szegeden. Hogyan emlékszik az egyetemi évekre? Milyen volt az akkori magyar történészképzés?
– A szegedi egyetemen két olyan oktató volt a nyolcvanas években, aki a magamfajta „Erdély-járó” hallgatót képes volt megfogni: Raffay Ernő és Csatári Dániel. Előbbit bizonyára sok olvasó ismeri. Csatári a második világháború alatt Nagyváradon élt, kapcsolatban állt az illegális kommunista párttal. A hatvanas évektől ő számított a „román téma” szakértőjének. Ha jól emlékszem, 1984-ben indítottak egy Románia-kurzust. Raffay Ernő a román irredenta mozgalomról, Trianonról beszélt, Csatári pedig a két világháború közti korszakról. Mondanom sem kell, a nagy előadóterem minden alkalommal zsúfolt volt… Ekkor kezdtem érdeklődni a két világháború közti korszak iránt. Ebben az időben meg sem fordult még a fejemben, hogy az 1945 utáni időszakkal kellene foglalkozni. Mindenki tudta, hogy egyfelől vannak tabukérdések – az ’56-os forradalom és a szovjet megszállás mellett a magyar kisebbségek 1945 utáni helyzete is ide tartozott –, másfelől igen korlátozott volt a forrásokhoz való hozzájutás.
– Fiatal történészként hogyan esett a választása Erdélyre?
– A fenti okok miatt csak 1990-től kezdett el komolyabban foglalkoztatni, hogy mi is történt az erdélyi magyarsággal 1944 ősze után. Ez akkoriban teljesen fehér foltnak számított. Néhány visszaemlékezésen kívül csak pár kéziratos disszertáció állt a rendelkezésemre. Szinte a nulláról kellett indulni, hogy feldolgozzam először az 1944 és 1953 közötti időszakot. Izgatott ez a kihívás, hogy szinte teljesen ismeretlen témában kutathatok. Első lépésként összeállítottam az 1944 és 1953 közötti időszak kronológiáját – amit később alaposan kibővítettem, pontosítottam –, és miután az alapvető eseményeket megismertem, következhettek a„mélyfúrások”.
– Ilyen „mélyfúrásnak” számít az 1947-es párizsi békeszerződés története. Egyesek ma is úgy vélekednek, hogy a Magyar Népi Szövetség 1945-ös, árulással felérő marosvásárhelyi nyilatkozata a trianoni határ visszaállításáról szabad kezet adott a nagyhatalmaknak.
– Az 1947-es párizsi „békeszerződés” ugyanolyan békediktátum, mint a trianoni. Szó sem volt arról, hogy a legyőzött országokkal – Bulgária, Finnország, Magyarország, Olaszország, Románia – bármiféle érdemi tárgyalás lett volna! Mielőtt a békekonferencia összeült farizeus módon szentesíteni a már korábban eldöntött ügyeket, a négy szövetséges nagyhatalom – Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Szovjetunió, Franciaország – a Külügyminiszterek Tanácsában már minden lényeges dologban, esetünkben a magyar–román határ kérdésében meghozta a végleges döntést. Utóbbi ügyben 1944-ben még lett volna „keresnivalónk”, mert Bukarest augusztus 23-án ugyan „kiugrott” a háborúból – vagyis köpönyeget, illetve szövetségest váltott –, ám a szövetségesek továbbra is legyőzött, nem pedig szövetséges országként kezelték. Orosz levéltári források alapján kijelenthető: ha sikerült volna a magyar „kiugrás”, lett volna esély a magyar–román határ módosítására 1946-ban. Sztálinnak sokat megért volna, ha a Kárpát-medencén „átrohanhat” a Vörös Hadsereg, és nem kell több mint fél évet elvesztegetnie. Ami a magyar kommunisták által vezetett Magyar Népi Szövetség szerepét illeti, ők nem voltak tényezők ebben a játszmában. Az elhíresült 1945. novemberi marosvásárhelyi nyilatkozatuk – amelyben burkoltan ugyan, de támogatták a trianoni magyar–román határ visszaállítását –, inkább azt mutatta meg, mennyire rövid pórázon tartja őket az ország területi integritását szem előtt tartó RKP.
– Az erdélyi magyarság a második világháborútól a rendszerváltásig eltelt 45 esztendőben gyakorlatilag magára maradt, a közfelfogás szerint a Rákosi- és a Kádár-rendszer is lemondott rólunk. Árnyalható ez a kép?
– Több korszakot lehet elkülöníteni. 1947-ig Budapest nagyon odafigyelt – már a békeelőkészítés miatt is – az erdélyi magyarság sérelmeire. 1947–48-ban lassú fordulat kezdődött, de Rákosiék több kisebbségi sérelmet felhánytorgattak még egy 1949 februári bukaresti titkos találkozón is. Utána néma csönd, a két ország közé leereszkedett a „vasfüggöny”, 1955-ig gyakorlatilag szünetelt a személyforgalom. Bukarestben azonban ebben az időben is rögeszmésen hitték, hogy a budapesti kommunisták nem tettek le Erdély visszaszerzéséről. Szovjet-orosz levéltári források szerint Rákosi tett is tétova lépéseket a határok ügyében Sztálinnál. A forradalom leverése után Bukarest jelentős segítséget nyújtott a szovjetek által hatalomra segített Kádáréknak: egy ideig „befogadták” a Nagy Imre-csoportot. Ezt ők az 1958-as romániai „körútjukon” többször is megköszönték. Többek között azzal a hírhedtté vált kijelentéssel, hogy „nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Azt tartjuk, hogy Magyarországnak van épp elég földje, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját.”
– Magyar részről ez adta meg az alaphangot a következő harminc év magyar– román kapcsolatához?
– Az elkövetkező években Budapestet nem érdekelte, mi történik az erdélyi magyarsággal. Csak a hatvanas évek vége felé érzékelhető némi változás, majd a hetvenes-nyolcvanas években szinte évről-évre nőtt az érdeklődés, az érzékenység – a magyarországi vezetés bizonyos köreiben. A bukaresti diplomáciai iratok alapján az MSZMP vezetése a hetvenes években is nagyon pontos képet nyerhetett arról, mi folyik Romániában, mi történik az erdélyi magyarsággal, mégsem tettek semmit. Mi még a nyolcvanas évek második felében is azt hittük, hogy Kádárék azért „nem hallják meg” az erdélyi magyarság segélykiáltásait, mert nincsenek tisztában, mi történik odaát... Azért maradtak passzívak egészen 1988-ig, mert Kádárnak és körének volt egy rögeszméje: „a román nacionalizmusra nem válaszolhatunk magyar nacionalizmussal”. Ironikusan azt is mondhatnám, hogy Kádár haláláig egy nemlétező sárkánnyal, a hazai nacionalizmussal viaskodott. A háttérben természetesen ott volt Moszkva is, amely nem volt érdekelt abban, hogy komolyan kiéleződjön két szocialista ország közötti viszony. Mindez azonban nem menti Kádárék bűnét: számukra fontosabb volt, hogy Romániában is „a szocializmus építése folyik”, mint az erdélyi magyarság sorsa.
– Több könyvében a második világháború utáni erdélyi magyarság módszeres háttérbe szorítását kutatja. Mennyire volt ez a terület újdonság a történész számára?
– Az első lépés az volt, hogy áttekintettem a kilencvenes évek elejéig megjelent csekély számú irodalmat. Aztán bevetettem magam a kolozsvári egyetemi könyvtárba, és éveken keresztül olvastam a korszak napilapjait és periodikáit. Közben természetesen a Magyar Országos Levéltárba is bejártam. Már kutathatók voltak azok a levéltári állagok, amelyek legfontosabb magyarországi forrásai a romániai magyar kisebbség második világháború utáni történetének. Szerencsémre akkor kezdtem foglalkozni a korszakkal, amikor még élt néhány szemtanú, akikkel el tudtam beszélgetni, interjút tudtam készíteni, például a szociáldemokrata Lakatos Istvánnal vagy a Bolyai Egyetem első rektorával, Csőgör Lajossal. A kilencvenes években a romániai levéltári kutatások roppant nehézkesek voltak, az anyagok nagy részéhez nem is lehetett hozzáférni, a mostani fiatal történész kollégák ezt már el sem tudják képzelni.
– Vannak-e még ezen a területen tabutémák a magyar történetírásban?
– Amikor Csíkszeredában 1999-ben megjelent egy tanulmánykötetem, az Illúziók és csalódások, azt mondtam, hogy ezt nem egy magyarországi, hanem egy romániai magyar történésznek kellett volna megírnia. A kilencvenes években még alig létezett romániai magyar jelenkortörténeti kutatás. Azóta szerencsére nagyot változott a világ, új generáció jelent meg a színen, és nagyon sok fontos cikk, tanulmány, forráskiadvány látott napvilágot, amelyekben az 1945 utáni időszak különböző témáit dolgozták fel. Szerintem napjainkban nincsenek tabutémák, legalábbis én nem tapasztalom ezt.
– Mennyire megbízhatók a román források a magyar történész számára?
– A román levéltári források ugyanolyan „megbízhatók”, mint a magyarok. Vagyis tudni kell a sorok között olvasni, tudni kell forráskritikával élni. Ez utóbbi az, ami viszont a román történészekre – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem jellemző. Az alapvető probléma még ma is az, hogy míg a korszakkal foglalkozó magyar történészek ismerik a román levéltári forrásokat és a szakirodalmat, a román történészek döntő többsége kizárólag a román nyelvű levéltári forrásokra támaszkodik, és egyáltalán nem ismeri a magyar nyelvű szakirodalmat. Nem csak a szerzők előítéletes, soviniszta szemlélete, hanem ez az egyoldalú információ is magyarázza, hogy még napjainkban is olyan sok a Ceaușescu-diktatúra szellemiségét tükröző írás.
Makkay József
erdelyinaplo.ro * * * Vincze Gábor
A szegedi József Attila Tudományegyetem történelem szakán diplomát szerzett Vincze Gábor 1962. január 21-én született Békésben. Másfél évtizeden át a szegedi egyetem Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjteményének kisebbségi kérdésekkel foglalkozó szakreferense volt, 2007 óta a hódmezővásárhelyi Emlékpont történész-muzeológusa. Egyedül vagy szerzőtársakkal eddig 15 könyve, és mintegy 170 tanulmánya, cikke jelent meg. A 2000-es évek elején vendégtanárként oktatott a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Két gyermek apja, csíkszeredai felesége orvos.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Magyarország így győzheti le Trianont
Átfogó és egyben eddig nem ismert tényeket mutat be a romániai magyar kisebbség történetéből Bárdi Nándor, az MTA Kisebbségkutató Intézete munkatársának napokban megjelent Otthon és haza című tanulmánykötetete, amelynek kapcsán a szerző többek között arról beszélt az MNO-nak adott kétrészes interjújában, hogy ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk.
– A széles magyar közvéleményben meglehetősen leegyszerűsítő kép él az erdélyi magyarságról, és annak történetéről. Lehet-e ezen változtatni?
– Azt gondolom, hogy a magyar társadalom nagyon sokat tud a kisebbségben élők valós helyzetéről, sokkal többet, mint ami a nyilvánosságban megjelenik, mert ott a konfliktusra, a hiányosságokra koncentrálnak. Ugyanakkor a politikai retorika, a nemzetesítés, örökségesítés eszközeként is használja a külhoni magyarokat, Székelyföldet, a „magyarságküzdelmeket” és ebben partner a Magyarországi média is. Egyrészt a Duna Tv-n keresztül hosszú éveken át olyanok formálták a műsorpolitikát, a híreket, akik Erdélyből jöttek el, és azt hitték, hogy ők még mindig tudják, mi folyik ott, illetve más külhoni magyarok lakta területeken.
De még nagyobb baj, hogy ez a közvetítő média nem a helyi stúdiókból, hírcsatornákból építkezik, hanem fordítva, Budapestről jönnek a megrendelések. Így Budapest magának vindikálja a megmondó szerepet. Egy példa: egy kolozsvári nem határon túliként definiálja magát budapesti nézőpontból viszonyítva, hanem magyarként, vagy nem-magyarként határozza meg magát. Harmadrészt az egyes magyarok lakta régiókban sem alakult ki úgymond központi, a régió közvéleménye számára „mértékadó” média nyilvánosság, amelyre a budapesti tájékozódást is rá lehetne építeni, detrianonizálni, határtalanítani. Hisz ez utóbbi kifejezések nem csak egyoldalú integrációt jelenthetnek, hanem épp a trianoni Magyarország kulturális gyarapodását is. De most úgy látom, hogy már Trianon előtt nem voltunk képesek ezt az országot tagoltan és plurálisan látni. Akkor sem esett egybe a magyar nemzet és Magyarország határa.
Magyarországon 1971 óta mérik a történelmi és a nemzeti tudat értékeit, változását. Ebből világos, hogy az 1980-as évek végétől a határon túli magyarokat is nemzet részének tekintik a Magyarországon élők; a revízióban gondolkodók száma radikálisan csökken az utóbbi 30 évben (életkor és politikai kultúra fragmentálódása miatt is); és nem utolsó sorban ma már szinte minden második-harmadik családnak van rokoni, baráti kapcsolata a szomszédos országokban élő magyarokkal (gondoljunk eleve az 1986 óta több mint 300 ezres Magyarországra érkező magyar anyanyelvű migráció hatására).
– Történelmi távlatban hogyan változott a határon túli területek megítélése? – Már az 1920-as évek közepétől a szakértők tudták, hogy a teljes történelmi Magyarország visszaszerzésére nincsen lehetőség, csupán az etnikai területek visszacsatolása merülhetett föl. Mindezeket azonban politikailag nem lehetett tematizálni, mert egyszerre a magyar politikai kulturális és politikai nemzetdiskurzus részének tekintették a külhoni magyarokat és a történelmi Magyarországot – mint a magyarok államépítő képességének (kultúrfölényének, regionális elsőbbségének) bizonyítékát. A szakértők azt is tudták, hogy szembe kell nézni azzal, hogy mi lesz a 12 millió kárpát-medencei nem magyarral, ha valamilyen revízióra sor kerül.
Belső anyagokban ugyanilyen nagy problémának látták a trianoni Magyarország lakosságának ismerethiányát, viszonyulását a régió más nemzetiségeihez. Ezt felvilágosító munkával vélték megoldhatónak, a nemzetiségi kérdés kezelését pedig körülbelül 1942-ig a magas színvonalú a nemzetiségek nyelvén is működő, de magyarok irányította szolgáltató közigazgatásban, az állami ellenőrzés alatt álló anyanyelven oktató alapfokú oktatásban és a tagozatként működtetett nemzetiségi középiskolákban látták. Ezzel egy rég túlhaladott hungarustudatot szerettek volna megalapozni. Azonban a háborús körülmények között, a kölcsönös – diszkriminatív – húzd meg-ereszd meg nemzetiségi politikák ezt nem is tették lehetővé. Hogyan tudjuk átformálni a magyar közvéleményt, hogy képes legyen akár egy megosztott kultúrájú közeggel is együttműködni? Erre 1989 után sem alakult ki stratégia.
– Miért nem jött létre erre stratégia demokratikus körülmények között?
– Néha a rövidebb út a hosszabb. Nevezetesen ha csak a határon túli magyarokkal foglalkozunk, és nem azzal az összefüggésrendszerrel, amely őket körülveszi, akkor torz kép alakul ki róluk. El kell fogadnunk, hogy a Kárpát-medencében Magyarország és szomszédai között két évszázada párhuzamos nemzetépítés zajlik. Csakhogy 1920-ig a magyarság önszemlélete nem az etnokulturális közösségen alapult, hanem a Magyar Királyság állampolgárságán, a politikai nemzeten, miközben 1790-től a szerb és a román nemzetiség önszemléletét az etnikai-kulturális közösségtudat határozta meg, amely az idő haladtával egyre erősebben kapcsolódott a balkáni, azonos nyelvű államalakulatokhoz.
Épp a párhuzamos nemzetépítés miatt kell elfogadnunk, hogy a szlovákoknak, románoknak is lehetnek kulturális örökségei, emlékhelyei Magyarországon, mint ahogy nekünk is a Kárpát-medence (már) magyarok nem lakta területein. Például a budai várban, a mai Magyarság Háza helyén lévő nyomdában dolgoztak a dákoromán elmélet, az illír és a ruszin nemzeti ébredés fontos alkotói. Természetesen mi ugyanígy gondolhatunk Lőcsére vagy a Kárpát-medencében lévő szecessziós városházákra. Miért ne lehetne bevinni a magyar nemzettudatba azt, hogy itt egy más népekkel közös kulturális örökséget őrző régióban élünk?
– Hogyan lehetne egy korszerűbb nemzetépítést megvalósítani?
– Ez nem az én kompetenciám. Nem nemzetépítő, hanem értelmező vagyok. Nem a „nemzetért”, hanem az önszemléletünk minél differenciáltabbá, reflektáltabbá tételéért kutatok, tanítok, publikálok. Az a nemzetépítés a leghatékonyabb, amely a kor legkorszerűbb eszközeit használja. Másrészt a modern nemzetépítés átlépi a nemzetállami határokat. Lényegében rengeteg jó közpolitikai/magyarságpolitikai cselekvési program, illetve gyakorlat áll a rendelkezésünkre azonban ez nem éri el a politikai elit ingerküszöbét. De egy olyan közegben, amikor akár kisebbségpolitikus, akár magyarságpolitikával foglakozó politikus alapkérdése, hogy „miért jó ez nekem politikailag?” ott nehéz köz- vagy társadalompolitikai programokat elindítani, közösségépítéseket egybekapcsolni. Például miért van az, hogy a Magyarországgal szomszédos országok nyelvein nincsenek internetes honlapok hazánkról? Miért nincs tudatos nyelvi tervezés, a szótáraktól a különböző országokban folyó magyar nyelvoktatásig? Miért nincsenek magyarországi standardok a külhoni magyar könyvtárakban vagy a közművelődésben? Miért nincs a magyarországival azonos kompetenciamérés a külhoni magyar oktatásban? Folytassam?
Gyakran mondják a Fidesz-kormányra, hogy nacionalista kabinet, de életszerűbb, ha csak egy nemzetesítő retorikáról szólunk. Egy nemzeti kormány komolyan támogatja az oktatást, a kulturális közintézményeket, a közművelődés hozzáférhetőségét, a tudás alapú társadalmi mobilitást és nem vonja el innen forrásokat. Ha azt nézzük, hogy a külhoni magyar problémát, a nemzetegyesítési retorikával és az állampolgársággal megoldottnak tekinti a politikai kommunikáció, vagy ha odafigyelünk arra, hogy a magyar államfő újévi üzenetében nem köszönti a határon túliakat, akkor azonban egyfajta visszavonulást látunk. Pontosabban a 2010 utáni kormány alapvetően hazai nemzetesítő programokat futtat, hogy 2004 ne ismétlődhessen meg, míg a kisebbségi magyar közösségekben eddig meghatározó párhuzamos társadalomépítés, a támogatáspolitikában háttérbe szorult. A centrális politikai erőtér megteremtése és a kisebbségi magyar közösségek, mint önálló politikai entitások építésének viszonya nincs átgondolva. Pontosabban a „szerződéses nemzet” Német Zsolt, Szarka László felvetette fogalom ezt próbálná feloldani, de ez most nincs a tematizációs napirendben.
Lengyelországban a kilencvenes évek első felétől működik egy Keleti Akadémia, aminek az a célja, hogy az országgal foglalkozó polonistákat ott képezzék ki, jó képzéssel és ösztöndíjakkal. Mára ott végzett emberek foglalkoznak Lengyelországgal a poszt-szovjet térségben és egész Közép-Európában, ami a lengyel politika egyik legfontosabb beruházása, ami az egész állam külpolitikájára hatással volt. Ezzel szemben Magyarországon hasonló lehetőségek nincsenek, a szomszédos országok nyelveit oktató tanszékek sorozatban szűnnek meg. A szomszédos országok nem magyar kutatói legfeljebb a CEU-ra jutnak el. Nem csak ebben, de még mindig sokat tanulhatnánk a lengyelektől…
Kovács András
(Az interjú folytatását holnap olvashatják)
MNO,

Elkészült a csíki múzeum néprajzi kiállítása
Elkészült a Csíki Székely Múzeum állandó néprajzi kiállítása, amely péntektől látogatható. Ahogy a tárlat rendezőitől, Salló Szilárd néprajzkutatótól és Kádár Kincső múzeumpedagógustól megtudtuk, a korábban kiállított néprajzi tárgyak kiegészültek az eddig be nem mutatott, hétköznapi életet reprezentáló raktári tárgyakkal.
„A tárlós bemutatást mellőzve a tárgyakat nem ragadtuk ki az eredeti környezetükből, hanem élettereket alakítottunk ki. Régi elbontott épületekből esztenát és kocsiszínt építettünk, illetve famegmunkáló műhelyeket és lakásbelsőt rekonstruáltunk, ahol a különböző használati eszközök eredeti rendeltetése is jobban megérthető” – hangsúlyozta honlapunknak Salló Szilárd.
Kádár Kincső a tárlatrendezési szempontokat vázolta fel, megjegyezte, „kintről befelé haladunk és fentről lefelé, vagyis a havasi esztenától indulunk, és a lakótérig jutunk el. A kiállítóterekben érintőképernyő, audiovizuális elemek és kiállítási bábuk segítségével mutatjuk be a csíki mindennapokat. A tárgyak mellé helyezett feliratokról azért mondtunk le, mert ez megzavarta volna a kialakított életképeket.”
A pásztorkodás mesterségéről
Az esztenában csak a bács lakott, ez volt a „tejfeldolgozó üzem”. A nyáj őrzői a verebesben hajtották le fejüket, ami gyakorlatilag egy deszkából épített, fedett fekhely volt, mivel éjjel is őrizni kellett a nyájat. A kalyibában egy pásztor (bábu) éppen vajat küpül. Kíváncsiak voltunk, hogy melyek azok a tárgyak, amelyek helyébe modernebb eszközök léptek. Mint a tárlat rendezői kifejtették, a juhászat tárgykészletében is bekövetkeztek változások. A mai és az egykori állapotok közti különbségeket maguk a látogatók is észlelhetik, hiszen a pásztorkodás jelenlegi formáját egy rövidfilm is bemutatja.
„A tárlós bemutatást mellőzve a tárgyakat nem ragadtuk ki az eredeti környezetükből, hanem élettereket alakítottunk ki. Régi elbontott épületekből esztenát és kocsiszínt építettünk, illetve famegmunkáló műhelyeket és lakásbelsőt rekonstruáltunk, ahol a különböző használati eszközök eredeti rendeltetése is jobban megérthető” – hangsúlyozta honlapunknak Salló Szilárd.
Kádár Kincső a tárlatrendezési szempontokat vázolta fel, megjegyezte, „kintről befelé haladunk és fentről lefelé, vagyis a havasi esztenától indulunk, és a lakótérig jutunk el. A kiállítóterekben érintőképernyő, audiovizuális elemek és kiállítási bábuk segítségével mutatjuk be a csíki mindennapokat. A tárgyak mellé helyezett feliratokról azért mondtunk le, mert ez megzavarta volna a kialakított életképeket.”
A famegmunkálás módozatai
Az erdős természeti környezetnek köszönhetően terjedtek el Csíkban a fafeldolgozó és famegmunkáló férfimesterségek. Életszerűen, kisebb műhelyrészleteken belül tekinthető meg az ács, asztalos és kerekes mesterségek világa, egy helyen láthatók az eszközök és a mesterek által készített termékek.
A gazdálkodás eszközei
Az olyan tárgyakat, amelyeket nem a házban vagy a műhelyekben használtak, a kocsiszínben is tárolhatták – vezetett a tárlat harmadik helyiségébe Salló Szilárd, hozzáfűzve, ezt általában a csűrhöz építették hozzá, és itt tárolták a gazdálkodás eszközeit. Ebben a kiállító térben középre egy fakerekű szekeret helyeztek, amelyet egyre ritkábban lehet látni használatban, körülötte fagereblye, favilla, kasza, faeke és egyéb mezőgazdasági eszközök találhatók.
A nők „műhelye” a ház volt
A falon egy nagy fotó is érzékelteti, hogy a gazdasági épületből az udvaron keresztül a ház belsejébe érkezünk, ahol a női élettér tárul elénk.
Az együtt élő három generációt három bábu képviseli. Kádár Kincső részletezte, hogy az első nő az udvarlóját váró leány, körülötte a gyapjúfeldolgozás főbb eszközei: az orsó, a szövőszék és egyebek. Itt készültek a csíki festékesek, melyek – ahogy ebben a teremben látható – asztalterítőként, falvédőként és ágyterítőként is használatosak voltak egykor.
„Ebben a kiállító térben a háziiparra jellemző eszközöket mutatjuk be három generáció együttélésén keresztül. Megismerkedhetünk a gyapjúfeldolgozás főbb fázisaival, a korabeli használati bútorokkal. Itt kapnak helyet a tisztálkodási eszközök, és ez a tér szolgált a társas élet helyszínéül is.”
Az eladósorban levő leány az éppen a kisgyermeket sétáltatni induló asszonnyal osztja meg a lakófelületet, végül a harmadik generáció képviselőjét, egy idős asszonyt láthatunk, amint éppen varr. Itt is összehasonlíthatjuk a múltat és a jelent, a terem üres falára ugyanis nemrégiben készült fotókat vetítenek. Aki még jobban el szeretne mélyülni, megteheti, mert ebben a teremben is, akárcsak az elsőben, egy érintőképernyős tudakozó található.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,

Galuska és magyar mise
Neve elválaszthatatlanul összenőtt a csángók magyar miséért való küzdelmével. Pedig nemcsak ezért érdemel elismerést, hanem tudományos munkásságáért is. Nyisztor Tinkával nevekről, választott utakról és étkezési hagyományokról is beszélgettünk.
– Az újságolvasók, tévénézők számára bizonyára ismerős a neve. De azt tudja esetleg, hogy miért nevezték épp Tinkának?
– Az ötvenes években divat volt ez a név, azt hiszem román hatásra, mert például Ioan Creangă szerelmét hívták Tincának. Kutakodtam a nevem után, sokáig nem szerettem, mivel román névnek tartottam. De a papnál például Katalin vagyok: Szent Katalint tartom ősszel, miután Szent Tinka nem létezik. Akárhogy is, hozzám nőtt a név, nincs mit cserélgetni rajta. A vezetéknevemmel pedig az iskolában szembesültem először, addig engem Dani Péter lányaként tartottak számon. Régen előfordult, hogy Dani Katalin néven írtam cikket, de a Dani családnevet csak Pusztinában használom, ezért az idegen volt nekem. Otthon ugyanis mindenkinek két neve van: egy, amit használtunk a faluban – magyar és nincs leírva – és a román hivatalos név. Van olyan szerencsés család, amelyik Bálintból csak Balint lett, vagy Lászlóból Laslău, de olyan is van, aki Elekesből Ciobotaru lett. Mindez a menekültfalu Pusztinában, amelynek létrejötte a madéfalvi veszedelemhez kötődik. Nem vagyok meggyőződve, hogy az emberek románosították volna a neveiket, afelől viszont igen, hogy a román hivatalnok azt írt le, amit tudott vagy akart. Budapesten pedig megelégeltem, hogy „Nistor Tincának” szólítanak, ezért átírtam Nyisztor Tinkára. Szóval én ma hivatalosan Nyisztor Tinka vagyok. És boldog vagyok így.
– Ismerve későbbi tanulmányait, feltételezhetnénk, hogy Csíkszeredában járt középiskolába. Pedig nem.
– Nem bizony, én Moinești-en érettségiztem, románul végeztem a középiskolát. Egy évig helyettesítő tanárként franciát tanítottam, de aztán nem kaptam helyet, mert minden tanár román volt a faluban, én meg kilógtam a sorból. Ezért aztán Erdélybe mentem, onnan 1989-ben Budapestre. Nem tudtam belenyugodni, mindig tanulni szerettem volna. Erdélyben tizenkét évet töltöttem, darukezelőként kezdtem, a sepsiszentgyörgyi gépgyárban épp arra lehetett szakképesítést szerezni, otthon meg nem volt miből megélni. De aztán elvégeztem még egy csomó tanfolyamot a gyárban, úgyhogy amikor ’89-ben eljöttem, segédprogramozói állást ajánlottak, mert erre is szereztem Bukarestben képesítést. Életemben mindent becsületesen, szorgalmasan végeztem, még a takarítást is diákkoromban. Sepsiszentgyörgyön végig matematikát tanultam, mert közgazdász szerettem volna lenni, ugyanis számítóközpontban dolgoztam, és az passzolt volna nekem. De a saját kultúrám is érdekelt mindig, azért mentem később Magyarországra néprajzot tanulni. Harminchárom évesen kezdtem el az Eötvös Loránd Tudományegyetemet. Sokan mondták, ha tanulni akartam, miért nem mentem orvosira, az legalább pénzt is hozott volna a konyhára, de engem az nem érdekel. Előtte is volt azért közöm a népi kultúrához, hisz Sepsiszentgyörgyön végeztem hagyományápolással kapcsolatos tanfolyamot is.
– Nagy tudásszomj hajthatta végül Budapestre.
– Igen, ott aztán eléggé „megragadtam”, és addig tanultam, amíg csak jól esett. Külföldi tanulmányokkal, Svájccal és Bukaresttel együtt nagyjából tíz éven át. 2001-ben utaztam haza, mert édesanyám agyvérzést kapott, aztán 2008-ban mentem vissza Budapestre, hogy megvédjem a doktori disszertációmat.
– Sőt: summa cum laude minősítéssel. A kiemelkedő teljesítményen túl ön az első doktori címet szerzett csángó?
– Vannak olyan csángók, akik románul, tehát nem anyanyelvükön szereztek doktori címet, de rajtam kívül nincs más, aki előttem anyanyelvén doktorált volna. Egyébként volt már olyan, hogy azt mondták: biztos nagyon jó dolog, de injekciózni tudsz-e? Persze nem ez a jellemző.
– Rendszerint arról értesülünk, hogy minden követ megmozgat a magyar mise érdekében. Mi a helyzet ma Pusztinában, lesz-e magyar mise?
– Meghaladja az én jövendölésemet, hogy lesz-e. Most nincs. A probléma nagyon összetett. Azt érzem – bár nehéz ezt kimondani –, mintha kicsit lemondtak volna a csángókról, és itt a nagy testvérre, a magyarságra gondolok. Rögtön a rendszerváltás után elég naivan kértük a magyar misét, de az a mai napig nem lett meg. Nem vettem számításba, hogy Jászvásáron van egy román nyelvű római katolikus teológia, amelynek román nyelvű hívők kellenek. Amikor létrejött, még nagyon kevés románul beszelő római katolikus élt, ezért a papok szerepe az volt, hogy asszimilálják a hívőket. Soha nem gondoltam volna, hogy a papok csak magukra, a saját keresetükre és a lehetőleg románul beszélő fizető hívekre gondolnak. Már az elején megmondták nekem magas rangú papok, mit akarok én, megfordítani a történelem kerekét?! Kis csoport vagyunk, nekünk nagyon fontos a magyar mise, de a hatalmaknak nem. A Vatikánnak is csak az a fontos, hogy Romániában román hívők legyenek.
– Elég nagy csalódás lehetett...
– Sok hideg zuhany ért már, a legutóbbi egy magyarországi politikus részéről, aki szerint nem éri meg magyar papokat küldeni Moldvába, mert a moldvai püspökség sokkal több román papot tud küldeni Erdélybe. Mintha egyfajta feláldozás lenne: a csángók maradjanak meg románnak, mert úgysem lehet őket magyarrá tenni, de legalább Erdélybe ne jöjjenek románosítani a moldvai papok. Ha eltűnik, kihal a mostani papok generációja Moldvából, talán enyhül a magyarellenes oktatás Jászvásáron, az új papok esetleg nem lesznek ennnyire magyarellenesek.
– Ennyire távoli a változás?
– Bizonyos szempontból igen, bár most új helyzet adódott Pusztinában, sokan kértek magyar állampolgárságot, és ezzel Magyarországnak is szembe kell néznie. Néhány dolgot sikerült azért elérnünk az évek folyamán. Nincs ugyan magyar mise, de imádkozhatunk magyarul, ha előre egyeztetünk a pappal. Így már második éve minden pénteken háromtól négyig van imaóránk, ahol mindig részt veszek. Sokáig féltek, ma már nem. És nem óriási lépés ugyan, de van rendelkezés arra is, hogy ha magyarországi vagy magyarul beszélő csoport jön a faluba, és van magyarul beszélő papjuk, misét hallgathatnak magyarul a templomban. Nehéz bármit is elérni, mert a jászvásári püspökséggel nem lehet egy hullámhosszon beszélni, márpedig mi hozzájuk tartozunk. Mi imádkozunk házaknál is, kielégítjük a magyar imára vonatkozó szükségletünket. Ám mindig az jut eszembe, hogy II. János Pál pápa valamikor azt mondta, hogy a katolikus egyház jövője a kis közösségekben van. Jó kérdés, hogy ilyen hozzáállással mit lehet remélni.
– A doktori dolgozata a csángó étkezési szokásokról szól. Miért épp a táplálkozáskultúrát választotta témának? A csángó népi kultúra számos más alternatívát is szolgáltathatott volna.
– Azt hiszem, a témavezetőm, dr. Kisbán Eszter választott engem. Nekem ugyanis tényleg mindegy lett volna, hogy miben „utazom”. Úgy gondolom, hogy engem a tanáraim meg akartak óvni minden rázós témától, és ez szép lassan kezdett is belémivódni. De nem eléggé, mert mai napig nem hagyom nyugodni a vallási kérdéseket, amit felvállaltam Moldvában. Mások nem is nagyon mertek ebben a témában „labdába rúgni”: oktatással sokan foglalkoznak, de vallással senki. Azt hiszem, a táplálkozáskutatás nagyon semleges terület, nem fűződik az identitáshoz, ami például kényes téma lett volna, és nagyon hiányos a kutatása.
– Kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel jelent meg. Mit fed ez az átfogó cím?
– A szokásokhoz hasonlóan a táplálkozáskultúrát legkönnyebb az ünnepek által megfogni. De az élet nem csak erről szól, ezért vizsgálom a heti étrendet. Van a kötetben olyan lakodalomleírás, ahol a változás is érezhető, mert arra az alkalomra a városból hoztak szakácsokat, és ez nagyon meg tudta bolygatni a helyi szokásokat. Mert ugye a szokás nagy pozitívuma, hogy nem kell gondolkodni, csak be kell állni a kitaposott sávba. Változtatni nagyon nehéz.
– Nagy általánosságban mi jellemzi a csángó ételeket és étkezéseket?
– Jellemző volt például a napi kétszeri étkezés: nálunk nem volt reggeli. A másik jellemző a savanyú ízvilág: a levesek 99 százaléka savanyú leves. És jellemző a levesek jelenléte. Svájcban például ma már alig van leves, eltűnt. Az európai kutatásban általában a szegények táplálékaként tartják számon a leveseket, de itt, Kelet-Európában ez nem egészen igaz, hisz gondoljunk csak az ünnepi ebédek alkalmával a húslevesre vagy gombóclevesre. Sütemények, tészták pedig nem nagyon vannak. Korábban ez Erdélyben is így volt.
– Mit jelent a galuska egy csángó asztalon?
– Nem egészen ugyanazt, mint Erdélyben, mert nálunk az a töltött káposzta „testvére”, egyfajta töltike. Van húsos és böjtös, azaz húsmentes is, de mindkettőben nagyon sok a zöldség.
– Pusztinán ma a helyi közösséget szervezi és vendégfogadással foglalkozik. Nem jelentett ez nagy életmódváltást?
– Életmódváltásban volt már részem, hisz első-generációs értelmiségiként kellett érvényesülnöm. Ez nagyon szépen hangzik, de nem könnyű járatlan úton haladni. Én nem könyvtárban nőttem fel, a könyvek használatát is meg kellett tanulnom. Nehéz volt elfogadnom, hogy az írás is hasznos, nem csak a kemény fizikai munka. Hogy európai összefüggésben is el tudjam helyezni a csángó étkezést, sokat kellett „mászkálnom”, utazásaim során pedig nemcsak térben, hanem időben is távolságokat tettem meg. Mikor vakációra hazajöttem, egy hétig minden bajom volt, s nem tudtam miért. Aztán rájöttem, nehezen fogadom el az otthoni körülményeket, hogy nem volt fürdőszobánk. Amióta van, nyugodtabban tudok tálban is mosakodni. Mostanában sok minden vagyok egyszerre, nem csak értelmiségi, de minden szerepemet szeretem, és odaadással végzem.
Nyisztor Tinka
Néprajzkutató, közösségszervező, 1957-ben született a mai Bákó megyéhez tartozó Pusztinában. 1976-ban Moinești-en érettségizett, majd éveken át Erdélyben élt. 1996-ban diplomázott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem néprajz szakán, de tanult Bukarestben és a svájci Neuchatelben is. 2001 óta újra a szülőfalujában él. 2008-ban védte meg a doktori disszertációját az ELTE-n. Kötetei: Pákozdi Judit, Nyisztor Tinka: Csángó galuska – Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek (2009) és önálló kötete Hétköznapok és ünnepnapok. A moldvai magyarok táplálkozásának etnográfiája címmel tavaly jelent meg.
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szakmai vita: merre tart a magyar közoktatás?
„Amíg nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Király András. Az oktatási államtitkárt Péntek János nyílt levelére reagáltattuk.
Hogyan kommentálja Péntek János nyílt levelét, amelyben a kolozsvári professzor a romániai magyar közoktatás minőségét bírálja és az oktatásért felelős személyeket vonja felelősségre az erdélyi magyar közoktatás színvonalának, eredményességének és versenyképességének a folyamatos romlásáért?
Péntek János professzor elismert személyisége tudományos- és közéletünknek. Ha nem venném figyelembe ezt a tényt, akkor megkérdezném, hogy két év múlva kihez ír majd nyílt levelet? Két évvel ezelőtt ugyanis a szülőkhöz írt, most az oktatásért felelősökhöz. Semmiképp nem akarok vitába keveredni a levélíróval. Egyetértek a felvetett kérdésekkel, eredményes, színvonalas, versenyképes oktatásra van szükség, ami vonzóbbá tegye az anyanyelvi oktatást a szülők és a tanulók számára is.
Viszont nem tudjuk elkülöníteni a magyar oktatást a romántól, attól, hogy az erdélyi magyar oktatás része a romániai oktatásnak, így ugyanazok a törvények, szabályok és módszertanok érvényesek, ugyanazok irányítják ezt az oktatást is jól vagy rosszul. Ebben az adott keretben vagyunk mi is része a romániai oktatásnak.
A következő kérdéskör, amit felvet a levél, az alacsony színvonal és az egyenlőtlenségek – amelyek viszont nem abból következnek, hogy ennek a nagy oktatási egésznek vagyunk a részesei. A professzor úr is rámutat, hogy a pedagógus autonóm személy, aki ha becsukta maga mögött az osztályterem ajtaját, egyedül van, és a legjobb tudása szerint oktat és nevel. A magyar oktatás feltételezett gyenge színvonala nem annak a következménye, hogy a román oktatás része vagyunk. Hogy mégis miért kevésbé színvonalas a romániai magyar oktatás?
Ha ez egyáltalán így van, mert ilyen szerű méréseket nem tudom, hogy végzett-e valaki, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg. A felvételi vagy az érettségi eredményeink nem rosszabbak, mint az országos átlag.
Mihez képest gyengült az oktatási szint?
Nem lehet a 30-40 évvel ezelőttihez viszonyítani, hiszen megváltozott a közeg, megváltozott a társadalom és hála istennek megváltozott a rendszer is. És még valami. Sajnos kevesebben vagyunk, mint abban az időben. Akkor más struktúrája volt az oktatáspolitikának: kötelező hét- illetve nyolc osztály, azt követte a szakiskola és a középiskola azoknak, akik képesek voltak a középiskolában helytállni. Szelektív oktatás folyt. Szigorú szűrők biztosították a minőséget.
Ma 10 osztály a kötelező, sőt, ha az előkészítő oktatást is ide számítjuk, 11 osztály, de a VIII. osztály elvégzése után egy hiátus létezik, amelyben sok tanulónk vész el. A középiskolai szakasz erősen felhígult. Aki elvégzi a 10. osztályt, az automatikusan arra gondol, máris jön a líceumi oktatás befejező két éve. Ne feledjük azt sem, hogy a középiskolai oktatás ma már a tömegoktatás része lett, márpedig tömegoktatásban jól tudjuk, a minőség gyengébb. Iskoláink számára ma az a legfontosabb, hogy teljesítsék a beiskolázási tervet, azaz megtartsák osztályaiknak a számát.
A következő lépcső a felsőoktatás, ami ugyancsak nyitottá vált Romániában bárki számára: csak az nem iratkozik be egyetemre, aki nem akar. Mindebből az következik: nincs folyamatos és korrekt minősége a bejutók tudásának, nincs komoly szűrő, tehát ebből ez a színvonal következik, ami van.
Ez tehát a jelenlegi oktatáspolitika eredménye?
Igen, így is nevezhetjük. Számunkra, akik más rendszerben jártunk iskolába, mint ahogy Péntek professzor úr és jómagam is, furcsa, hogy szűrés nélkül lehet továbbmenni a magasabb szintű képzésre. Amikor mi érettségiztünk, az elbukás aránya 10-15 százalékos volt. Ma ez az arány 50 százalékos. Itt adódnak azok a problémák, amelyek akkor következnek be, amikor a pedagógus becsukja maga mögött az osztályterem ajtaját. Tehát valahol ezek az ajtók mindig kicsit nyitva maradnak, és engedékenyebb lett a rendszer.
Ebben a szűrőrendszer nélküli helyzetben pedig az a legnagyobb baj, hogy a pedagógusok is engedékenyebbek lettek. Számunkra ma az a cél, hogy közüggyé tegyük oktatásunkat. Ebből adódott az is, hogy 2011-ben szigorított a minisztérium az érettségi vizsgákon, mint egy első lépésként a színvonal emelésére. Ebben a vonatkozásban kerültek felszínre a mi oktatásunk elégtelenségei is, hiszen vannak olyan iskoláink, amelyek 90% feletti átmenési eredményt mutattak fel, vannak olyanok is, amelyek 20-25%-ot vagy annál is kevesebbet. Mint általában, ezen a téren sem jó általánosítani.
Viszont amíg mi nem tudjuk közüggyé tenni az erdélyi magyar oktatást, hogy mindenki magáénak érezze ennek a fontosságát, addig aligha lesz javulás a minőségben. Lehet, hogy egyhelyben fogunk topogni, sőt talán egy kicsit visszafelé is haladunk. A klasszikus iskola három pillére a diák, a pedagógus és a szülő. Ha bármelyikük – akár a szülő vagy a diák - kivonja magát, vagy nem teljesít a maga maximális szintjén, felelősen, akkor a rendszer és a minőség romlik.
Ma az iskolázásban a három alap: a diák, a tanár és a szülő mellett ugyanekkora szerep jut a közösség valamennyi összetevőjének: az érdekvédelemnek, az egyháznak, a civil szervezeteknek, az önkormányzatoknak. A jól megszervezett oktatás és oktatáshálózat elengedhetetlen a hosszú távú fejlesztéshez. Péntek János levelének zárómondata, mely szerint Európa cselédpiacát gazdagítjuk, erős megfogalmazás, de igazság van benne.
Miért jutott ide az erdélyi magyar oktatás?
Kezdjük azzal, hogy az új tanügyi törvény nemzetiségi fejezetének kidolgozása illetve elfogadtatása rengeteg energiánkba került nekünk is és az RMDSZ csúcsvezetésének, parlamenti frakciójának, civil szervezeteinknek egyaránt. A törvény előírásainak alkalmazása körül viszont már akadozik a gépezet. Új helyzetek jöttek létre, új összefüggésekkel találkozunk nap, mint nap. Ezeket nem is olyan könnyű kezelni. Ha belülről veszem górcső alá a rendszert azt mondhatom, hogy az egyik ok az lehet, hogy elvesztettük a kapcsolatot a romániai oktatás egészével.
A ’90-es évek elején azt mondtuk, mi majd bebizonyítjuk és megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Specifikus versenyeket szerveztünk, amelyeknek során lehetővé tettük, hogy különböző elzárt vidékek egymással találkozhassanak, a székelyföldiek a partiumiakkal, a szórványvidékeken élőkkel. Ez nagyon jó elgondolás volt. Viszont azt nem vettük észre, hogy ma már ezeket a versenyeket magunknak szervezzük és kimaradunk az országos tantárgyolimpiákból. Szép eredményeket érünk el ezeken a versenyeken, de csak egymás közt versenyeztetjük a magyar iskolák magyar tanulóit. Előttem vannak az adatok és szomorúan tapasztalom, hogy országos olimpián csak magyar nyelv és irodalomból vagyunk ott, illetve a művészeti olimpiákon szerepelnek szép számban és sikeresen magyar líceumok tanulói is, de máshol sehol: e két eseten kívül nincsenek magyar eredmények az országos tantárgyversenyeken, és úgy tűnik, ezzel megelégszünk.
A kisebbségi államtitkárságon belül létezik a minisztériumnak egy kisebbségi oktatással foglalkozó főosztálya, ami több mint 60 versenyt szervez minisztériumi szinten, állami pénzeken, a magyar gyerekek számára. Lassan nem értem és nem látom a színvonalát, hogy mire is adjuk ezeket a díjakat. Pedig a versenyek színes palettája biztosíthatná, példának okáért, a tehetséggondozást minden oktatási szinten.
Csak egy példát mondjak: ha valaki kiválóan teljesít a magyar tannyelvű iskola matematika versenyén, annak hasonló szinten kellene szerepelnie az országos, román megmérettetésen is. De ezek a gyerekek valószínűleg nem jelentkeznek a romániai gimnáziumok matematika versenyén, megelégszenek a magyar sikerrel, ám az országos megmérettetés elmarad. Ha tovább vizsgáljuk a helyzetet: ugyanez érhető tetten az egyetemi felvételin is, ahol a középiskolai ismeretek mutatkoznak meg: magyar nagyon ritkán szerepel az első tíz között. Ezek figyelmeztető jelek: valahol elmaradunk attól az elvtől, amit nekünk fiatal korunkban mondtak, hogy mindig többet kell teljesítenünk az érvényesüléshez. Megelégszünk azzal, amit teszünk, de az eredmények azt mutatják, hogy ez nem elég.
Ott van például a sokáig vitatott MOGYE-kérdés: nézze meg valaki az ottani felvételi eredményeket és hasonlítsa össze a románok eredményét a magyarokéval: gyengébb. Valahol tényleg úgy érzem, hogy bár vannak nagyon jó líceumaink és vannak nagyon jó diákjaink is, a minőség, egészét tekintve elmarad az elvárt szinttől.
Magára veszi-e Péntek Jánosnak azt a kijelentését, miszerint azok a magyar pedagógusok, akik az oktatási hatósági intézményekben kaptak megbízást, „gyakran elfeledkeznek arról, hogy ők a magyar oktatás érdekeinek képviselőiként kerültek oda, nem a központi utasítások egyszerű közvetítőiként, végrehajtóiként"?
Azt a részét a kérdésnek, hogy annyit teszek, amennyit engednek vagy amennyit lehet, vagy azt, hogy tájba simulok, kapásból visszautasítom, mert ennél én is és a kollégáim is sokkal többet teszünk. Azonban a minisztériumban dolgozni teljesen más terület. A kérdések másképp tevődnek föl. A minisztériumban nem csupán azt tesszük, amit a lehetőségek megengednek, nem csak végrehajtásról szól a munkánk. A megadott lehetőségeknél sokkal többet teszünk: kiállunk iskolákért, osztályokért, kiállunk helyzetekért, újra és újra érvényesítenünk kell azokat a jogokat, amiket a törvény szavatol, de néha elmulasztják az alkalmazását. Nemcsak a törvények végrehajtásával foglalkozunk, ennél sokkal többet teszünk, hogy a kisebbségi oktatás, ezen belül a magyar oktatás – ami a romániai oktatási rendszer 5 százalékát teszi ki - ne csorbuljon.
Ami a minisztérium irányítása alatt álló intézményeket, tanfelügyelőségeket, iskolaigazgatókat, pedagógusokat illeti, valós szükség van arra, hogy mindenki vegye komolyan a munkahelyi leírását és az általa vállalt felelősséget. A minisztérium nem fordít elég energiát arra, hogy a kihelyezett intézmények az oktatás minőségére tegyék a hangsúlyt. Sok esetben rosszul alkalmazott kollegialitás viszi el a minőséget, főleg ott, ahol egy igazgató kiáll egy olyan tanáráért, akire amúgy egész évben panasz van.
Visszatérve Péntek professzor úr levelére. Helyénvalóak a felvetések, bírálatok, ám sajnos a professzor úr sem lát megoldásokat, mert ő maga sem fogalmaz meg javaslatokat a színvonal emelésére, a felvetett kérdések megoldására.
Önnek vannak elképzelései erről?
Ami a létező lehetőségeket illeti, kidolgoztuk annak az intézménynek a tervét, amelyet a törvény biztosít, és amely háttérintézményként a szakmai minőségi fejlődést és az állandó minőségellenőrzést biztosítaná az oktatásban. A kormányhatározat tervezet benyújtása óta már három minisztercsere történt, ami eddig meggátolta annak elfogadását. Remélem, ez az intézmény hamarosan megalakul, és pluszt fog jelenteni, még akkor is, ha nem old meg minden problémát.
Jó megoldás lehetne ugyanakkor a magyar nyelvű magánoktatás megerősítése az erdélyi közösségben, ami jelenleg majdnem teljességgel hiányzik. A törvény erre lehetőséget ad, de hátulütője, hogy nagyfokú állami támogatást von ki a magániskoláktól. Ez azt jelenti, hogy az egy főre eső diákpénzt megadja a minisztérium valamennyi magániskolának, ebből a pedagógusok fizetését lehet fedezni. Ám minden további állami juttatástól elmarad a magániskola, ezt magának kell megteremtenie. Az oktatás létrehozója kell hogy fedezze az oktatás körülményeit, és a rendszerben kell maradnia. A rendszerben maradás az, hogy mindenben követni kell az aktuális oktatási terveket, törvényeket, módszertanokat – csak jóval szabadabban, mert szabadon tud alkalmazkodni a diákok és az oktatók igényeihez. Jó példa erre Törökország, ahol rendkívül nagy hangsúlyt fektetnek a magánoktatásra, és az ország ezáltal behozta nemzetközi szinten a lemaradásait, sőt élvonalba került.
Egyetért azzal, hogy az év elejétől szigorúan érvényesített kvótarendszer súlyosan diszkriminálja és korlátozza a magyar oktatást, veszélyezteti a magyar közösség jövőjét?
Nincs elég pénz az oktatásban és a kvótarendszer diáklétszámhoz köti az osztályokat. A tanügyre fordított pénz a többségi iskolák számára sem elég. A kisebbségi oktatás bizonyos szintű pozitív diszkriminációja a magyar oktatás javára így nehezen emészthető. Arról nem beszélek, hogy iskolaévenként legalább negyven osztályt menekítünk meg a felszámolás elől, különösen a szórványban. Nehezebb a helyzet a nagyvárosokban, mint például Kolozsváron, ahol valamikor 15 iskola volt, ma már nem tudunk 8-10-et fenntartani a csökkent diáklétszám miatt, legyen az akár tagozat is. Sajnos van egy beidegződés a szülők körében, ami nem teszi közüggyé az oktatást, és saját magunkat építjük le vele. A szülők jórésze a nagy múltú iskolákba akarja járatni a gyerekét, ami oda vezet, hogy a kerületi iskolákat sorvasztjuk el, hisz alig marad 8-10 gyerek egy osztályban. Márpedig nagyvárosban nem lehet 8 gyerekkel fenntartani egy osztályt, pedig lehetett volna több gyerek is, ha nem iratják őket „elit” iskolákba. A belvárosi iskolák akarva-akaratlan a kisebb iskoláink felszámolását segítik elő.
Az sem véletlen, hogy az érdekvédelem oktatási főtitkársága minden évben lefuttat egy olyan programot, amelynek az a célja, hogy minden magyar gyerek magyar iskolába kerüljön. Ezt én személy szerint is igen fontosnak tartom. Olyan intézkedés, amely iskoláink fenntartásában, és implicite azok minőségi munkájában segít. Így válik, válhat igazán közüggyé oktatásunk.
Pásztor Krisztina
maszol.ro,