Döntött az RMDSZ
Nagyon pontosan vázolta az RMDSZ jövő évi kampányát a szombati sepsiszentgyörgyi SZKT, a szövetség vezetőinek szavaiból tisztán kitetszett, milyen retorikára számíthatunk a nagy kettős megmérettetést megelőzően, de az is, hallani sem akarnak együttműködésről más magyar szervezetekkel, a nagy és szent egység megbontóit árulóknak tartják, s ha esetleg nem válnak be számításaik, nem sikerül a parlamenti részvételhez elegendő támogatást megszerezniük, akkor a nemzeti ügy elbukásáért semmiképp nem ők, hanem a különutas politizálást választók lesznek felelősek.
Az már most kitűnt, hatalmas sikerpropagandát készítenek, bőséggel hallhatunk majd a befejezett vagy folyamatban lévő beruházásokról, elismétlik százszor, ezerszer, hogy lám, megerősödött a magyarság Székelyföldön, nőtt aránya (arról kevesebb szó lesz, hogy száma bizony jelentősen csökkent), lobogtatják majd az új oktatási törvényt, amelyről csak szűk körben ismerik el, hogy hibáktól terhes, és alkalmazása is riasztóan késlekedik, hallhatunk majd a nagy gazdaságélénkítő megvalósításról, a Kogălniceanu-kártyáról, mely pár ezer (!) vállalkozónak nyújtott segítséget, és újra meg újra elismétlik, az RMDSZ-nek köszönhetően nem csökkentek a kisnyugdíjak. Alig szólnak majd persze a kisebbségi törvényről, régiós átszervezésről, autonómiáról, nagy konzultációjuk kiderítette, ezek már nem prioritások az erdélyi magyarság számára, a kudarcokért egyébként is majd mások – a válság, a román pártok – lesznek felelősek. Ezt vetítette elő az SZKT, és megmutatta, még erőteljesebbé vált a szövetséget jó ideje uraló arrogancia. Úgy viselkedik az RMDSZ, mint az a legnagyobb testvér, aki nem hajlandó elfogadni öccseit, duzzogva figyeli, hogy szülei nem érték be csupán vele, még két magzatot a világra hoztak, kikkel nemcsak osztozkodnia kellene, de olykor közösen, egységes erőt felmutatva dolgoznia is. Sarokba vonul, hátat fordít a világnak, és úgy dönt, nem vesz tudomást róluk, akkor talán nem is léteznek, ha mégis szeme elé kerülnek, szidja, gyalázza őket, hátha rájönnek az ősök, mekkora hiba volt az újabb csemeték nemzése. Pedig tetszik, nem teszik, a testvérek ott vannak, legfeljebb egy káini aktus üntetheti el őket. Döntöttek a szövetség vezetői, kijelölték a követendő utat. Kockázatos, mert ha sikerül ismét egyszínűre festeniük az erdélyi magyar politikai palettát, és megmaradnak egyeduralkodó pártként, a demokrácia alapelveit csúfolják meg, pluralista berendezkedést akaró, nagyszámú magyar óhaját veszik semmibe. Ha pedig nem jön be számításuk, és mégsem nyerik el legalább öt százalék bizalmát, fontos eszköztől, a parlamenti képviselettől fosztják meg a magyarságot. És akkor már teljesen mindegy, kit kiáltanak ki vétkesnek.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kelemen Hunor: a magyar versenypártok a megmérettetésre készülnek
Az RMDSZ-nek már most el kell kezdenie a felkészülést a jövő évi romániai választásokra, mert az erdélyi magyar versenypártok megmérettetésre készülnek – jelentette ki Kelemen Hunor szombaton a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) Sepsiszentgyörgyön tartott ülésén.
Álszentnek nevezte Kelemen Hunor az EMNP vezetőinek nyilatkozatait
A pártalapítás logikája szerint, aki pártot épít, versenyre készül és nem együttműködésre – mutatott rá politikai beszámolójában a szövetségi elnök. „Nehéz helyzetben leszünk, hiszen a régebben és újabban megjelent erdélyi magyar pártok versenyre készülnek. Ne tévesszen meg senkit a sok álszent nyilatkozat az együttműködésről, ezek a pártok versenyre készülnek, hiszen aki pártot alapít, annak egyértelműen ez a terve. Mi továbbra is csak magunkra számíthatunk, és megismétlem azt, amit már mindenki ismer: az RMDSZ ajtaja nyitva áll mindenki előtt” – fogalmazott Kelemen Hunor. Markó Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy jelenleg az RMDSZ az egyetlen hiteles érdekvédelmi szervezet, melyen kívül van még „két pártocska”, úgy vélve, „a szövetség identitását nem kell feladni egy képzelt koalíció kedvéért”. A volt szövetségi elnök kifejtette, az egység parancsában és kényszerében hisz, az RMDSZ elég erős ahhoz, hogy maga mellé állítsa az erdélyi magyarságot.
Kelemen Hunor a román pártokkal való együttműködésről kifejtette, az ellenzék a szenátus elnökének megválasztása miatt sértődött meg látványosan, a koalíciós partner Demokrata–Liberális Párt néhány politikusa pedig azért haragudott meg, mert az RMDSZ nem támogatta a regionalizációs tervüket és az alkotmánymódosító javaslatukat. „Ha mindkét oldalon haragszanak ránk, azt jelenti, jó úton járunk, a magyarság érdekeit képviseljük” – jelentette ki Kelemen. Kifejtette, az erdélyi magyar konzultációsorozat eredményei azt mutatják, hogy a romániai magyarokat leginkább a szociális kérdések, a munkahelyek és a jövedelmek foglalkoztatják, viszont továbbra is fontosnak tartják a parlamenti és önkormányzati képviseletet, és támogatják az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Markó: Tőkés „medvéből plüssmaci lett”
Az RMDSZ „miniparlamentjén” a szövetség több politikusa bírálta Tőkés Lászlót az EP alelnökeként kifejtett tevékenységéért és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalapításában vállalt szerepéért. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kifejtette, Tőkés László csak azért nem vállalt újabb alelnöki mandátumot, mert tudta, hogy alulmaradna a szavazáson, hiszen a magyar, a német és a román küldöttség is tudtára adta: nem támogatja. Szabó Ödön, a Bihar megyei szervezet ügyvezető elnöke úgy fogalmazott, nehéz lovagiasnak lenni ló nélkül, Tőkésnek nehéz erkölcsösnek lenni erkölcs nélkül. A volt püspököt Katona Ádám vette védelmébe, aki arra kérte az RMDSZ fiatal politikusait, ne azzal akarjanak karriert építeni, hogy a távol levő temesvári harcost gyalázzák.
Markó Béla válaszában kifejtette: Tőkés László távolléte húszesztendős, majd az EP-alelnökre utalva kifejtette: „kárpáti medvéből plüssmaci lett”. Kelemen Hunor azzal zárta a vitát, hogy az RMDSZ támogatta Tőkés EP-alelnöki tisztségbe való megválasztását, így a szövetséget is bántja, hogy támogatottság hiányában nem indul újabb mandátumért, szerinte ez eddigi tevékenységét is minősíti.
Új cselekvési tervek
Az erdélyi magyarság egészének érdeke, hogy odafigyeljen a leszakadóban levő részekre, hogy megoldásokat találjon az asszimiláció megállítására, vélte Borbély László poltikai alelnök. Winkler Gyula EP-képviselő a szórványfrakció vezetőjeként a szövetség új szórványpolitikáját méltatta, kifejtve, ez változtat a korábbi helyzeten, mikor a demográfiai és a politikai folyamatok arról szóltak, hogy az erősek tovább erősödnek, a gyengék pedig gyengülnek. A népszámlálás nem hozott jó eredményt a szórványban, de bíztató, hogy az RMDSZ kiemelten figyel ezekre a közösségekre. Kovács Péter főtitkár ismertette a cselekvési tervet, amely a kultúra és társadalomszervezés, oktatáspolitika, ifjúság és sajtó területére összpontosít.
Az első két területen hét kérdésre figyelnek: a Magyar napok rendezvénysorozatra, a Fogadj örökbe egy műemléket programra, a Magyar Házak szövetségbe szervezésére, a Székelyföld–szórvány kapcsolatra, a nagyvárosi szórvány helyzetének feltérképezésére és a szórványgondnoki hálózat kidolgozására. A szórványstratégián kívül az SZKT-n az RMDSZ családpolitikájának gyakorlatba ültetésére is cselekvési tervet fogadtak el, mely a népességfogyás megakadályozását szorgalmazza önkormányzati és kormányzati síkon egyaránt.
Az SZKT idei utolsó ülésén 29 közéleti személyiség vehette át a tizedik alkalommal odaítélt Ezüstfenyő díjakat, míg akik hozzájárultak a dévai Téglás Gábor Iskolaközpont létrehozásához, Szórványmagyarságért-díjat kaptak. Markó Béla elmondta, a dévai iskola megnyitása az RMDSZ húszéves politikájának eredménye, és arra bíztatta a szövetség képviselőit, politizáljanak önbizalommal, ne szégyelljenek időnként dicsekedni a megvalósításokkal.
(Néppárt: megértjük az RMDSZ félelmét. A választópolgárok együttműködést, az erdélyi magyar ügy győzelemre vitelét és nem valakik – egymás – legyőzését várják el politikusaiktól – hívja fel a figyelmet szerkesztőségünkbe eljuttatott közleményében az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöksége. A politikai alakulat ebben reagált az RDMSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) ülésén elhangzott, Tőkés Lászlót és az új pártot bíráló kijelentésekre. Mint kifejtik, „meglehetősen sajátos politikai felfogásra vall”, hogy az SZKT-n „az egyik legfajsúlyosabb probléma” Tőkés László EP-alelnöksége volt. „Egyfelől megértjük, hogy az RMDSZ fél attól, hogy Tőkés László a továbbiakban EP-képviselői munkája mellett többletfeladatot vállal itthon – hiszen ők is pontosan tudják, hogy Erdély legismertebb és legnépszerűbb politikusaként az erdélyi magyarok figyelnek a szavára” – olvasható a közleményben, mely utal Tőkésnek az erdélyi magyar ügyek nemzetközi szintre emelése és a verespataki bányaterv megakadályozása érdekében kifejtett tevékenységére. „Csak remélhetjük, hogy a következő RMDSZ-es seregszemlén az ellenségnek vélt magyar szervezetek és személyek ellen irányuló lejárató propaganda helyett napirendre kerülnek a munkahelyteremtésre és a romokban heverő hazai egészségügy rendbetételére vonatkozó konkrét elképzelések is” – olvasható továbbá a dokumentumban, mely a közalkalmazottak tervezett elbocsátását és a vizitdíj bevezetését rója fel a kisebbik kormánypártnak. Krónika)
(Prioritás a Sapientia akkreditációja. A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) akkreditációját említette az RMDSZ jövő évi prioritásai között Kelemen Hunor. A szövetségi elnök újságírói kérdésre válaszolva elmondta, a következő év fő teendőit csak év elején ismertetik, azonban a magánegyetem állami elismertetése biztosan szerepelni fog közöttük. A felsőoktatási intézmény akkreditációját december elején hagyta jóvá a szenátus, de a képviselőháznak is rá kell bólintania. Kelemen a szeptemberi tanévnyitón azt nyilatkozta, hogy ez még idén megtörténik, és ebben reménykedett az egyetem vezetősége is. P.M.)
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

2060-ra a magyarság már nem lesz tényező”
Mind Romániában, Szerbiában és Horvátországban csökkent az ország népessége, és ez alól vélhetően a magyarság sem képez kivételt, bár a részletes nemzetiségi adatok egyelőre nem ismertek. Ami biztos, egyre kisebb a magyarság részaránya Nagyváradon és Kolozsváron, míg Sepsiszentgyörgyön egyre nagyobb.
A 2011-es év nemcsak hazánkban, hanem a velünk szomszédos országokban is részben a népszámlálás jegyében telt. Túl sok adatot egyelőre nem ismerünk, azonban néhány apróbb információ révén képet kaphatunk a velünk határos országokban élő magyarság demográfiai viszonyairól. A legelső adatok Romániából érkeztek, amely szerint az ország lakossága 20 millió fő alá csökkent, és egyes vélemények szerint a teljes feldolgozottság után 19 millió alá is mehet ez a szám. Ami számunkra kedvező hír, hogy kisebb arányban fogy a székelyföldi magyarság, mint Románia lakossága általában. Országos szinten egyedül Ilfov megyében nőtt a lakosság száma. Kovászna megyében 5,03 százalékkal, Hargita megyében 6,57 százalékkal élnek kevesebben, mint 2002-ben.
Megfordult egy közel százéves trend
A két székelyföldi megyében kisebb arányban csökkent a magyarok aránya, mint a románoké. Háromszéken a román 12,4 százalékkal, a magyar közösség 7,6 százalékkal fogyatkozott. Hargita megyében a magyarok 6,4 százalékkal, a románok 14,7 százalékkal vannak kevesebben. Úgy tűnik, sikerült megfordítani azt a trendet, ami 1910-től 2002-ig jellemezte a román–magyar arányt ebben a két megyében: az a tendencia, hogy a románok aránya folyamatosan nőtt egyik népszámlálástól a másikig, most változott.
A városok közül Sepsiszentgyörgyön 41 898 fő (76,7 százalék) vallotta magát magyarnak, 12 142-en (22,2) románnak és 417-en (0,8) cigánynak. Az adatok azt mutatják, hogy a 2002-es népszámláláshoz viszonyítva a háromszéki megyeszékhelyen 1,78 százalékkal nőtt a magyarok aránya. Eközben a román közösség aránya 0,83 százalékkal csökkent, illetve 0,71 százalékkal apadt a cigányok aránya, mivel sok magyar anyanyelvű roma magyarnak vallotta magát.
Nagyváradon és Kolozsváron nem rózsás a helyzet
Ezekkel az eredményekkel szemben bő három százalékkal, 27-ről 23,81 százalékra csökkent a magyar lakosság aránya Nagyváradon, Nagyszalontán azonban 57-ről 58,3 százalékra nőtt. A Bihar megyei városok lakosságának száma általában csökkent, a megyét pedig 40–50 ezerrel kevesebben lakják, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarok részaránya több vidéki településen nőtt, a csökkenés főleg a kis- és szórványtelepüléseken figyelhető meg.
Kolozsváron tizenhét százalékra csökkent a magyar lakosság aránya, amelyben több tényező együttes hatása játszott közre. Egyrészt a magyar közösségnek kedvezőtlen a korfája, vagyis elöregedett, másrészt továbbra is létezik kivándorlás, s ehhez járul még a jelentős mértékű külföldi munkavállalás. Újra kétmillió alatt a Vajdaság
Több mint 377 000-rel van kevesebb lakosa Szerbiának, mint a kilenc évvel ezelőtti népszámlálás alkalmával, ami a teljes populációt tekintve ötszázalékos csökkenés. Az országnak 7 120 666 lakosa van, az előző összeírás alkalmával regisztrált 7 498 001 lakossal szemben. Vajdaság népessége 2002 óta újra kétmillió alá csúszott (1 916 889 fő). Az elmúlt tíz évben közel 100 ezerrel csökkent a tartományban a népességszám. A betelepülők nagy száma ellenére negatív a migrációs mérleg, mintegy 15 ezer fővel többen költöznek el, mint ahányan jönnek a Vajdaságba.
A Vajdaságban született gyermekek 12 százaléka, az elhunytaknak pedig 17 százaléka magyar nemzetiségű. Ez a tendencia előrevetíti a népességen belüli arány erőteljes csökkenését. 2002-ben Vajdaság népességének 14,3 százaléka volt magyar nemzetiségű, és ez az arány 2011-re valószínűleg lecsökkent 13 százalék körülire. A magyar népesség száma és aránya a jövőben vélhetően továbbra is lineárisan fog csökkenni.
Mi lesz 2060-ra?
Horvátországban is fogy a lakosság, hiszen a népszámlálás előzetes eredményei szerint a felmérés időszakában Horvátországnak 4 290 612 lakosa volt, ezzel szemben a legutóbbi népszámlálás alkalmával az ország lakossága 4 millió 300 ezret tett ki. Bár a nemzetiségi adatok nem ismertek, a horvátországi magyarok csak remélni tudják, hogy létszámuk nem csökkent számottevően.
Egyesek a tendenciát követve nem túl bizalomgerjesztő következtetéseket vontak le: Horvátországban a magukat magyarnak vallók száma Trianon idején 120 ezer, 1948-ban ötvenegyezer volt, ’53-ban 48 ezer, ’61-ben 42 ezer, ’71-ben 35 ezer, ’81-ben 25 ezer, ’91-ben 22-ezer, 2001-ben pedig 16 585. Szakemberek elképzelhetőnek tartják, hogy 2060-ra az itt élő magyarság már nem lesz demográfiai tényező.
Kovács András
MNO

Kis vásárhelyi számtan
Bevallom, soha nem volt erősségem a matematika. Én eddig úgy tudtam, hogy 27 (huszonhét) több, mint 24 (huszonnégy). Egész a múlt hét végéig. Amikor is kiderült, hogy a 24 (huszonnégy) végtelenül, behozhatatlanul több, mint a 27 (huszonhét).
Nézzük a száraz tényeket: 27 (huszonhét) magyar és 24 (huszonnégy) román professzor, adjunktus, értelmiségi stb. gyűlt össze a Művészeti Egyetemen rektort választani a múlt hét végén. A titkos szavazás után megválasztották a rektort, aki nem más, mint dr. Sorin Crisan színháztörténész, a vesztes pedig dr. Bács Miklós színművész. A meghallgatáson egyikük változást ígért, másikuk pedig azt, hogy nagyjából minden marad a régi.
Hogy hogy lett 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét)? Úgy, hogy 5 (öt) magyar tanár átszavazott. Nem számított nekik semmi, hiszen már mindent előre kiszámítottak.
Átszavaztak akkor, amikor előttük volt a lehetőség, hogy a majdnem 50 (ötven) állami egyetemből 1-nek (egynek) magyar rektora legyen.
Átszavaztak akkor, amikor az orvosi egyetemen állóháború dúl, hisz ott nem akarják betartani a Törvényt. Itt, most adott volt a Törvény adta lehetőség. Valószínű, hogy az utolsó…
A négy év múlva esedékes választáson senki nem garantálhatja a számbeli fölényt. Most adott volt. Nem éltünk vele. Felrúgtuk. Öt ember átszavazott. Beszéljünk világosan: elárultak egy ügyet, lelkük rajta, ha van nekik… Magyarázkodásra most nem számíthatunk. Nem lesznek bolondok felfedni kilétüket. Pedig nagyon érdekelne az árulás logikai rendszere. Bizonyítsák be nekem, hogy 24 (huszonnégy) több, mint 27 (huszonhét). Nem fog menni.
Karácsony jön. Nem irigylem az "ötök" karácsonyát.
Kincses Elemér
Népújság (Marosvásárhely)

Beadványaira sem kapott választ az EMNT
Sajtótájékoztató keretében válaszolt tegnap Gergely Balázs, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) országos alapító alelnöke László Attila alpolgármester kijelentésére, amelyet az EMNT legutóbbi, Radu Moisin ideiglenes polgármesternek címzett nyílt levele kapcsán tett lapunknak.
Az EMNT Kolozs megyei szervezetének elnöke, Csigi Levente a Főtéren zajló, „zsibvásár” felszámolására, a sétatéri környezetrombolás megszüntetésére hívta fel a figyelmet. Az alpolgármester úgy fogalmazott, választ csak hivatalos beadványra, nem nyílt levélre adnak. Meglepődve olvastam László Attila kijelentését – mondta Gergely Balázs, aki az EMNT valamennyi, polgármesternek és alpolgármesternek címzett, magyar és román nyelvű idei beadványát felmutatta, köztük a Főtér és a Sétatér ügyében december 19-én iktatott kérést.
Az EMNT mindmáig nem kapott választ a többi, hivatalos iktatószámmal ellátott kérelmére sem, így a nyilvánossághoz fordulunk, mivel úgy tűnik, nincs más eszközünk arra, hogy a polgármesteri hivatallal érdemleges kommunikációt folytathassunk – hangsúlyozta Gergely Balázs, az EMNP országos alapító alelnöke.
Mint mondta, bár az EMNT a hivatalos „játékszabályokat” betartja, a városháza szóra sem méltatja, noha a törvény értelmében köteles a 30 napon belül megfogalmazott hivatalos válaszadásra. A mellőzött beadványok között szerepel egyébként a Szász Péter, az EMNT Kolozs megyei szervezetének alelnöke és Hunyadi Attila történész, egyetemi oktató által összeállított, október 28-án iktatott irat is. Ebben Kolozsvár valamennyi polgára nevében kérik a Baba Novac szobor feliratából adódó törvénytelenség megszüntetését, a korrekt és diszkriminációellenes tájékoztatást, az állampolgárok törvény előtti egyenlőségének tiszteletben tartását. Felhívják a figyelmet arra, hogy a feliratban szereplő, „ucis în chinuri groaznice de către unguri” (szörnyű kínok közepette megöletett a magyarok által) állítás történetileg hamis, vagy legalábbis vitatható, mivel bírói ítélet végrehajtása, tehát kivégzés, nem gyilkosság történt. Az etnikai jelző sérti a diszkriminációmentesség, az egyenlő elbánás alkotmányos elvét azáltal, hogy egy feltételezett bűntényt egy bizonyos etnikum bűneként ró fel – összegzik. Gergely Balázs elmondta: a kérdés orvoslásáért a szervezet a közeljövőben a Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul.
Augusztus 3-án a Sissi-szobor visszahelyezése kapcsán iktatott az EMNT egy beadványt a városházán, amelyben felhívják a figyelmet arra, hogy a Szamost átszelő Erzsébet-híd felújítása mellett restaurálni kellene a Fellegvárra vezető Erzsébet-sétautat is, hiszen a szoborral együtt szerves egységet alkottak. Március 21-én az EMNT hivatalos kérvényt nyújtott be, hogy az április 2-i, a Mátyás-szoborcsoport újraavatása alkalmából szervezett Ghymes-koncertet a Főtéren tarthassák meg. A fentiektől eltérően utóbbira valóban kaptunk egy rövid választ, miszerint abban az időpontban más esemény lesz a Főtéren, noha semminemű rendezvény nem zajlott végül aznap este – emelte ki Gergely Balázs.
BEMUTATKOZOTT SZABÓ LÁSZLÓ, AZ EMNT ÚJ KÖZÉP-ERDÉLYI RÉGIÓELNÖKE
A tegnapi sajtótájékoztatón bemutatkozott az EMNT december 10-i országos küldöttgyűlésén közép-erdélyi régióelnökké választott Szabó László unitárius lelkész, aki a tisztségből leköszönő Gergely Balázs EMNP-alelnök helyét vette át a civil szervezetben. Az EMNT területi szervezetei döntéseinek, működésének, cselekvési terveinek összehangolása érdekében december 20-án megalakult a Közép-erdélyi Regionális Egyeztető Tanács is, amelynek keretében Szabó Lillát választották ügyvezetőnek – tájékoztatott Szabó László. Mint kifejtette, alapvető kihívás az EMNT regionális és Kolozs megyei szervezete által kifejtett, érdemleges tevékenység megfelelő folytatása. – Hivatásomból adódóan a régió történelmi egyházközségeivel, intézményeivel való kapcsolatok építésében mutathatok fel többletet – mondta lapunknak az új régióelnök. Az EMNT jelenlegi, a küldöttgyűlés által is megerősített szervezeti formája, közéleti mozgalom jellege ugyanakkor lehetőséget ad arra, hogy több területen együttműködhessen olyan szereplőkkel is, amelyekkel egyébként politikai szinten nem, vagy csak alkukötés függvényében lehetséges – tette hozzá. Az EMNT Közép-erdélyi szervezetének öt területi irodája Beszterce-Naszód, Kolozs, Fehér, Hunyad és Szeben megyékben alakult, – illetve az utóbbi két esetben alakulóban van –, így a sajátos szórványügyekre való odafigyelés úgyszintén meghatározza tevékenységüket – emelte ki. Az EMNT és az EMNP partnerségben, egymást kiegészítve tevékenykedik a közeljövőben. Gergely Balázs, aki a Néppárt közép-erdélyi szervezeteinek megalapításán munkálkodik majd, szoros együttműködésre számít az EMNT-vel. – Eredményes és lelkes évet tudhatunk magunk mögött. Köszönöm a csapat munkáját, és hasonló sikereket kívánok az új évre is – hangsúlyozta.
Szabadság (Kolozsvár)

Ajándék: új választási törvény
Karácsony előtt megszületett az új magyar választási törvény. A határon túl élő magyar állampolgárok szavazati jogot kapnak, de a magyarországi lakcímmel nem rendelkező magyar állampolgárok egyéni jelöltekre nem, csak pártlistákra szavazhatnak.
Ezt azért emeljük ki, mert volt olyan módosító javaslat, amely a határon kívüliek számára is biztosította volna a két szavazatot. Ennek egyrészt az lett volna a hátulütője, hogy hihetetlen mértékben a határon túli magyarok ellen hangolta volna az anyaországi választópolgárt, mert az itteni magyarok tömegei nem ismerhetik kellőképpen sem a jelöltek személyét, sem a helyi problémákat. Másrészt megindult volna a jelöltek versengése a határon túli szavazók kegyeiért, ami a magyar belpolitika, a pártpolitika exportálását eredményezte volna. A rendszerváltoztatás után eltelt több mint két évtized alatt a határon kívüli magyar állampolgárok megtapasztalhatták, hogy melyek azok az anyaországi pártok, egyházi és világi intézmények, amelyek a nemzetből való kiátkozásukért kampányolók ellenében velük tartottak, és lehetőségeikhez mérten megvédtek bennünket, s amint kétharmados parlamenti többséget szereztek, megszavazták azokat a törvényeket, amelyek révén minket is egyenrangú állampolgároknak tekintenek. Egyébként a mostani alkotmányt előterjesztő Fidesz–KDNP által felmutatott legnagyobb eredmény is elsősorban az, hogy – legalábbis formálisan – az ellenzéki pártok is zászlójukra tűzik a nemzeti kötődést, sőt, felismerték a nemzeti színek szimbolikájának jelentőségét is. Vörös helyett zöld színre váltanak, különösen kampányok idején. A jelenlegi magyar kormányzat alkalmas arra, hogy a listás jelöltek közé olyan személyeket is besoroltasson – és majd meg is tudja védeni őket az elkerülhetetlen támadásoktól, a lejárató kampányoktól –, akik az elszakított nemzetrészek problémáinak ismerői, és azért jutnak ezekhez a rendkívül bonyolult és felelős tisztségekhez. Az erdélyi, felvidéki, délvidéki stb. származás ne legyen feltétel – jó, ha van! –, a problémaismeretnek, személyi hitelességnek és alkalmasságnak viszont döntő kritériumnak kell lennie. A magyar Országháznak és a kormányzatnak voltak még erdélyi – határon túli – képviselői, akik példaképeink lehetnek.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Év végi visszapillantó
Forgalmas világban élünk, ez lehet az oka, hogy év végi számvetésre készülve a visszapillantó tükör jut eszembe. Egy semmi tükördarab az egész, és mégis nélkülözhetetlen a közlekedésben.
Magyar megnevezése tökéletesen jelöli tartalmát, még azt is, hogy nem hátranéző, visszalátó tükör, mint egyes nyelvekben, ami hosszasabb folyamatként is értelmezhető, márpedig a vezetésre, az egész forgalomra veszélyes lehet, ha ez a visszanézés nem csupán egy pillantás, ami nem vonja el a figyelmet a lényegről, az előre látásról, az előre figyelésről, mert az előrehaladáshoz ez a legfontosabb. Viszont egy-egy pillantás erejéig hátulról is be kell biztosítanunk magunkat, mert ha például a bennünket követő jármű előzni akar, és ezt a műveletet már meg is kezdte, akkor mi nem kezdhetünk hasonló manőverbe, nem kerülhetünk ki a szembejövő sávon egy, a mi oldalunkon lévő kátyút, nem vághatjuk el az előzésben lévő kocsi útját, mert ebből jobb esetben koccanás, rosszabb változatban karambol származik. Ha egyetlen pillantással akarom befogni azt, ami magyar politikai vonatkozásban történt ebben az évben, akkor mindenképp egy elvont fogalmat, a magyar nemzetpolitikai változásokat látom. A magyarság sorsának alakulásában fontos gazdasági változások háza táján a Kárpát-medence egészében, de távolabbra tekintve is csak kátyúk és gödrök, beszakadt átereszek, felszedett hidak – a magyar nemzetpolitika az, amely nemcsak látványos, hanem érezhető, lélekbe markoló mélységű változásokat hozott. Akik a gazdasági élet változásainak elsőbbségét vallják, azok felszisszenhetnek erre a "visszapillantásra". Jómagam, nem lévén közgazdász, úgy vélem, hogy a pozitív nemzetpolitikai változások megelőzhetik a gazdaságiakat, ezek előbb-utóbb visszahatnak az anyagi termelésre is. A pozitív nemzetpolitikai változások tartóoszlopai ebben az évben minden kétséget kizáróan a magyar nemzetegyesítési törekvések voltak. Ez elsősorban a Kárpát-medence magyarságát érinti, de tágabban is értelmezhető: a Magyar Diaszpóra Tanács, a Nemzetpolitikai Kutatóintézet, a Nemzeti Regiszter megalapítása nyitás a nagyvilágba szétszóródott magyarság felé is. Bennünket azonban ebben az évben leginkább a magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése – vagy visszaszerzése – foglalkoztatott. Ehhez, megfelelő előkészületek után, a most tőlünk elköszönő év elején láthattunk hozzá, és mintegy záradékként az idei év utolsó napjaiban a magyar Országgyűlésben megszavazott választási törvény nem lezárta, hanem biztosította a kezdősebességet a továbbhaladáshoz. A nemzetegyesítés fő pillére tehát az állampolgárság elnyerhetősége révén ez a jogi keret. S az a hatalmas érdeklődés, amely az új esztendőben – nézzünk előre is! – becslések szerint mintegy félmillió új magyar állampolgárt regisztráltathat. Nem kis dolog egy, a történelmi politikai kisiklások következtében szétdarabolt nemzet esetében! És ennek a folyamatnak a támaszai az újjáélesztett Magyar Állandó Értekezlet (Máért), a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma. Támasztéka az új támogatáspolitikai rendszer is. Mindez a most leköszönő év "termése". Természetesen, az év politikai történései nem egy sima felületűre öntött kifutópályán, nem autósztrádán mentek végbe. Sőt! Rengeteg volt a kátyú, a torlasz, az akadály. Bel- és külpolitikai vonatkozásban is problémás évet zárunk, s az újabb sem ígérkezik könnyebbnek! A Fidesz–KDNP kétharmados parlamenti győzelme páratlan intenzitású pánikkeltésbe, egy világvége hangulat gerjesztésébe torkollott. A kormányzásból kibukott párt, vagy az új ellenzék a parlament által elfogadott sarkalatos törvények mindenikét súlyosan elmarasztalta. Cirkusz cirkuszt ért. Emlékezzünk csak: micsoda ribilliót rendeztek, és miként lármázták fel a világot a médiatörvény kapcsán! És a ricsaj ma is fokozódik, miközben égen-földön, sok-sok esetben alpári módon gyalázzák, szidalmazzák a kormányt. A parlament előtt és másutt a rendvédelmiek egy csoportja bohóckodik a szó szoros értelmében, az Őszödi Rém és "testőrsége" – Lendvai Ildikó és társai – az LMP-vel szolidarizálva szimpatizálnak a ribilliókeltőkkel. És most, új év felé a legfelkapottabb csatakiáltás: "Orbán mondjon le!" Ordibálják, táblákon mutogatják a "szakértők", akik nyolc év alatt csődbe nyomorították az országot. Amikor ezeket a nyivákolásokat hallom és látom, képzeletben sorba rakom a figurákat, és próbálom "kinézni" belőlük azt a vezető gárdát, akik az egykori jó útviszonyok ellenére ezekre a tengelytörő utakra vitték az ország politikai teherforgalmát. Ideje volt a leállósávra állítani őket.
Néhány százezer új állampolgár szavazata, minden bizonnyal, nem dönti el a következő időkben esedékes magyar választások sorsát. De jó útjelző táblák ezek, amelyek kiegészítik azokat az anyaországi politikai forgalomirányító jelzéseket, amelyek a magyar nemzetegyesítés gyakorlati pályájának felhajtó ágaihoz vezetnek.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jó úton halad a Sapientia
A szenátus megszavazta, a képviselőház jövőre dönt az akkreditációról
Egy éve és hét hónapja tart a Sapientia EMTE akkreditációs kálváriája. Más romániai magánegyetemek esetében ez a folyamat átlagosan négy hónapig tart. Nehézségek árán ugyan, de nemrég a politikum kimozdította a holtpontról a magyar állam által támogatott intézmény ügyét: a szenátusban megszavazták az egyetem véglegesítését, a következőkben a képviselőháznak kell döntenie. A fejlemények várható alakulásáról és az akkreditációt követő változásokról Dávid László rektorral beszélgettünk. – Tudomásunk szerint az akkreditáció kérdése ebben az évben már semmiképpen nem kerülhet a képviselőház elé. Mivel a testület januárban parlamenti szabadságon van, legkorábban februárban foglalkozhatnak majd ezzel.
Azt is figyelembe kell venni, hogy akárcsak a szenátus esetében, itt is a bizottságok döntése nyomán indul el az elismerés folyamata. Reméljük, a „bizottságosdi” nem olyan ütemben halad, mint a felsőházban, ahol csak a jogi bizottságnál négy hónapig állt a Sapientia ügye. – Az is elképzelhető, hogy a képviselőház visszaküldi felülvizsgálatra a szenátusnak az iratcsomót? – A vonatkozó törvényeket részletes ismeretében, ezt elképzelhetetlennek tartom. Ha olyan egyetemek működését is jóváhagyták, amelyeknek színvonala mélyen a Sapientia nívója alatt van, nem látnám indokoltnak a kifogásokat. Az elvárásokat messzemenően túlteljesítettük, ráadásul az impakt faktoros, tudományos publikációk alapján az idén a magánegyetemek közül a miénk lett a legjobb az Ad Astra egyesület felmérése szerint. Értékeinket elsősorban a szakmabeliek ismerik el, amit jól példáz az is, hogy míg a szenátus jogi bizottságában hosszas viták folytak, az oktatási bizottságban egyöntetűen megszavazták az akkreditációt. Ezért optimista vagyok, s bár elismerem, hogy messze vagyunk még a kitűzött céljainktól, szerintem jó úton járunk. – Van valamilyen gyakorlati hozománya a szenátusi döntésnek? – Semmi az égvilágon. Az erkölcsi jóvátételen kívül is talán csak annyi, hogy apró karácsonyi ajándékként ismét túl vagyunk egy akadályon. – Az adminisztrációt illetően nyilván az államvizsgát érinti a legérzékenyebben a függőben lévő akkreditáció. Ilyen körülmények között hogyan készülnek rá? – Amennyiben nem születik végső döntés a tanév végéig, akkor a korábbi évekhez hasonlóan a diákjaink más egyetemeken fognak államvizsgázni. De arra is fel vagyunk készülve, hogy ha az utolsó pillanatban érkezik meg a jóváhagyás, akkor pedig megszervezzük az első „házi” próbatételt. Ebben az esetben a vizsgáztató bizottságokba meghívunk három külső tagot, amivel elsősorban azt jeleznénk, hogy az akkreditáció után is kapcsolatban szeretnénk maradni más egyetemekkel, tehát nem vonulunk elefántcsonttoronyba, hanem szerves részévé akarunk válni a minőségi egyetemi rendszernek. – Ön szerint a parlament alsóháza meddig tologathatja az egyetem elismerését? – A képviselőháznak nincs időkorlátja ilyen ügyekben, a sürgetésre pedig nincsenek eszközeink, de nem szeretnék a legrosszabbra gondolni, hiszen a késlekedésért az egyetem máris sokat veszített: nem tudtuk elindítani a mesterképzést, és ami talán még fájdalmasabb, elveszítjük az oktatóinkat. Az egyetemet jó pár olyan idős tanár közreműködésével indítottuk, akik közül sokan elérik az idén a nyugdíjkorhatárt. Tőlük – az új tanügyi törvény értelmében – meg kell válnunk. Bár a szabályok szerint nyugdíjas óraadóként továbbra is foglalkoztathatjuk őket, ez a megoldás rontaná az akkreditációs feltételeket. Ezt az űrt a fiatal oktatókkal kellene pótolnunk, az ő esetükben viszont az a gond, hogy a kötelező előléptetés egyik feltétele a habilitáció. Maga a törvény is nehezen született meg, nemrég látott napvilágot a módszertana, gyakorlatilag tehát legalább két évnek kell eltelnie ahhoz, hogy az első fiatal kollégák habilitálhassanak. A közérthetőség kedvéért: a habilitáció egy olyan, számos országban ma is alkalmazott rendszer, ami tulajdonképpen a nagydoktori minősítésnek felel meg: a kandidátus az addigi tudományos tevékenysége, publikációi és eredményei alapján összeállít egy jegyzéket, amit egy doktori tézishez hasonlóan meg kell védenie egy adott egyetemen. – Miként hat ez vissza a Sapientiára? – Elvileg elképzelhető, hogy valaki harmincévesen habilitáljon, de a gyakorlatban a tudományos munka mennyisége miatt nagyon ritka. A Sapientia esetében az akkreditáció kétéves késése miatt a fiatalok előléptetése gyakorlatilag megállt. Az új előléptetési törvény olyan feltételeket szab, amelyek szinte megvalósíthatatlanok: Romániában, sőt a környező országokban sincs olyan publikáció, amit figyelembe vennének az előléptetésnél. Nemrég beszélgettem egy francia professzor asszonnyal, aki elmondta, hogy a romániai feltételeknek bizony a nyugati doktorátusi vezetők sem felelnének meg. Az újítással a szaktárca ismét olyan döntést hozott, aminek nincs meg a hátországa. – Visszatérve az akkreditációra: ha az egyetem számára kedvezően alakulnak a dolgok, és még az idén elismerik, milyen változások várhatóak a következő tanévtől? – Formális változásnak tartom, ugyanakkor ha a Sapientia bekerül az akkreditált romániai egyetemek közé, rangsorolni fogják (szakonként is minősítést kap), és bekerülünk az Erasmus-Socrates-körbe, vagyis a diákjaink könnyebben pályázhatnak és tanulhatnak szerte Európában. A formalitások másik fontos eleme lehet az állami támogatás, amire akkreditált egyetemként joggal számíthatunk. A változások másik nagy csoportjába tartozik a vertikális építkezés. A bolognai folyamat miatt egyelőre csak alapképzést nyújtunk, de lehetőség nyílik a Sapientia egyik legfontosabb célkitűzésének az elérésére, vagyis a mesterképzők és a doktori iskolák kiépítésére. Bőven van tehát tennivalónk, egy pillanatra sem dőlhetünk hátra, mert az igazi munka csak ezután következik.
Jakab Lőrinc
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Sylvester Lajos: Az anyaország ernyője alatt
Hódmezővásárhelyi állampolgári eskütételünk napjára virradóan egész éjszaka szakadt az eső. A várostól tíz kilométerre, ahol szálláshelyünk volt, a mártélyi üdülőfalu vendégházának nádfedele suttogóra fogta és elnyelte a másutt dobhártyát szaggató műanyag fedél vagy bádogtető pattogását.
A Tisza holtágának martjára – nem véletlenül Mártély a falu neve –, hatalmas nyárfák védőszárnya alá bújtatott ártéri üdülőtelepet egyébként is a Csend Birodalmaként aposztrofálják. Ezt a jól árnyékolt csöndet kereste Makovecz Imre is, amikor nyaralóját majdnem az árvízvédelmi töltés belső lábához telepítette, s a másik magyar építészhírességen, Csete Györgyön sem csodálkozhatunk, hogy hétvégi háza révén ő is itt keresett nyugalmat. Makovecz nyaralóépülete a Mesterre vallóan építőanyagával, formájával is a tájba kapaszkodó, úgy simul bele a mártélyi csend nyugalmába, hogy mégis észreveteti magát. A hullámosra formált nádfedél a vizet, a vízpartot, az alföldi tanyabokrok építkezését harmonikusan hozza együvé, az épületen alig találni egyetlen egyenes vonalat, még a holt Tisza partja felé futó lépcső is köríves, s oldalfalai bumfordian hullámosak, akárcsak egy ódon tanyasi ház fehérre meszelt paticsfalai. Mártélyon egyébként még a víz sem locsog, nem fecseg, halkan fodrozódik, és édesgetve csókolgatja a ladikok kátránnyal impregnált deszkafalát. Csak egy-egy, a kopoltyúját öblítő termetes hal csobbant nagyokat loccsantva, miközben visszahuppan a folyóba. Ezek a mutatványok cáfolják a "holtágnak" nevezett egykori folyószakaszt, s az élő folyóág képzetkeltésébe besegítenek a ködös hajnalon is horgászcuccaikkal bíbelődő, lomhán mozgó horgászok is.
Nemzetrészek színezete
Szóval, október, eső, állampolgári eskütétel. Mi, hogy a következő napon Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányon az esővel paskoltassuk magunkat, hatszáz és egynéhány kilométert kocsikáztunk Háromszékről földrajzilag az egyik legnagyobb kiterjedésű városba. Ilyenkor én azzal szoktam az út fáradalmait arrébb hessegetni, hogy valaha eleink szekérrel vagy lóháton, az elesettebbje gyalogosan tett meg ennél nagyobb távolságokat. És képes volt a Kárpát-medence egészét belakni. Ott szolgálni, ahová szólította őket a kötelesség. Ennek a belső migrációnak a következménye, hogy igencsak nehéz próbálkozás lenne felmenői révén szétválogatni, ki melyik nemzetrész fia-lánya. Magyarok vagyunk, s ezen belül különülnek el táji, földrajzi tagoltság szerint az egymástól csak árnyalatokban különböző, egységes nemzeti közösség tagjai, a mártélyi galériaerdő őszi színekben tobzódó palettájához hasonlatosan. Akik valamelyik tájegység közösségébe bekerülnek, akár már életük során is, de utódaikban mindenképp az ott illőkhöz hasonulnak. Arcuk karaktere, szemük állása, étkezési és viselkedési szokásaik, esetleg nevük utal származásukra. Ily módon tagolódunk székelyekre, csángókra, palócokra, jászokra, kunokra és így tovább. De mindannyian magyarok vagyunk. Sőt, sokszor kedves túlzással, mint ahogyan ezt a székelység körében szokás hangoztatni, magyarabbak vagyunk a magyaroknál.
Mindez hazulról hozott fonnivalóként azért foglalkoztat még a Tisza partján is, mert a hazai – azaz romániai – népszámlálás zsivajából érkezem, ahol s amikor nemcsak a bennünket életterünkből kiszorítani szándékozó politikai erők akarnak megosztani, magyarra és székelyre bontani, hanem mi magunk is.
Feleségem s a bennünket erre az útra elkísérő Anna lányunk elővigyázó gondosságának köszönhetően erre jövet több ízben is hallottam, mekkora szerencse, hogy esernyővel felfegyverkezve érkeztünk. Aztán a csendes októberi eső azt is eszembe juttatja, hogy 1848. március 15-én Budapesten zuhogott a tavaszi eső, amikor Petőfi és társai kiléptek a Pilvax kávéházból, s ítéletidőben loholtak, hogy kiszabadítsák az elítélt Táncsics Mihályt budai börtönéből. Ehhez képest ez a mártélyi meleg eső simogatóan kellemes, az előző napok erdélyi fagyosságát is engeszteli. És az asszonynép jóvoltából vannak ernyőink. Ez juttatja eszembe: mostani hódmezővásárhelyi családi utunk is "úgy jött össze", hogy bár mindannyian be fogunk állni az alá az ernyő alá, amelyet a könnyített visszahonosítással az újra anyaországunkká visszaváltozott Magyarország fölénk tart, az eskütétel helyszínéül csak én és feleségem választottuk az alföldi várost, családunk többi tagja otthon, a csíkszeredai konzulátuson esküszik. A család többi tagja kísérőnk, gardírozónk csupán, de most ebben az esős időben esik le nekem a tantusz, hogy jó ez így, mert egyrészt a vejem a hosszú úton az úrvezető, másrészt a családunk ily módon generációs és földrajzi bontásban is részese lesz magyar állampolgári ernyő alá állásunknak. Én és feleségem – korunknál fogva – voltunk már magyar állampolgárok, otthoni anyatársunk is ebbe a kategóriába tartozik, lányunk, vejünk és negyedik elemista unokánk, Peti Csíkszeredában lesz magyar állampolgár, és majd, ha bokrosodik a család, az ő gyerekeik már beleszületnek a magyar állampolgárságba, hisz szüleik immár nemcsak lélekben, hanem állampolgárságuk révén is magyarok. Érdekes, hogy a könnyített eljárással visszaszerzett magyar állampolgárságunk generációs örökölhetősége nekem eddig eszembe sem jutott, ez a mártélyi csendes eső mosta partra a felismerést, hogy az az ernyő, amelyet ezzel a gesztussal Magyarország fölénk tart, majd maradékainkat is védi az esőveréstől. A mi esetünkben – de nem csak – családi bontásban az állampolgárságok visszaszerzésének vagy megszerzésének esetei és ennek módja igen változatos. Zoltán fiunk és Anikó menyünk román állampolgárságukat is őrizve az Egyesült Államokban élnek. Otthon, Erdélyben viszont, lévén rendszeresen hazajárók és szülőföldjükhöz, Háromszékhez és Csíkhoz ezernyi szállal kötődők, természetes tehát, hogy magyar nemzetiségűekként és magyar anyanyelvűekként számláltattuk meg őket is. Egyetlen család tagjai között vagyunk, akik visszahonosíttatjuk magunkat, hisz már voltunk magyar állampolgárok, vannak családtagjaink, akik most szerzik meg az állampolgárságot, és ismét vannak, akik a Minden magyar felelős minden magyarért mottóval állnak a nemzet egész világot átérő óriásernyője alá.
Hódmezővásárhely, Nagy Imre sétány
Ez az ernyőhasonlat az állampolgári eskütételt megelőző ünnepségen gondolataimba mélyen befészkelte magát. Hagytam. S egyébként is, mintegy négyszázan tódultunk ki mi, magyar állampolgársági várományosok Hódmezővásárhelyen a Nagy Imre sétányra, a mártír miniszterelnök emlékműve elé, a számunkra szalaggal behatárolt területre, ahol esernyők oltalmában hallgattuk Lázár János polgármester ’56-os emlékbeszédét. A napi politikai aktualitásokra is ráhangolt szónoki szó a sűrű esőfüggönyön átszűrődve érkezett hozzánk. Látványként a legmaradandóbb élmény egyébként nem a külhoni magyarokból alkotott központi sziget volt, hanem ezt a magot gyűrűként magához ölelő hódmezővásárhelyi esernyős sokaság, akik mintegy várfalként vettek körbe bennünket, s akiket, minden bizonnyal, nem a politikai-adminisztratív kényszer rendelt ki erre a placcra, hanem az a felismerés, hogy mégiscsak ők voltak azok, akik 2004 decemberének bennünket, külhoniakat kitagadó országos szégyene után dr. Grezsa István városi tanácstag javaslatára s a tanács döntése nyomán tiszteletbeli polgárrá fogadtak. Számunk az országos kiebrudaltságunk idején húszezernyire gyarapodott, s ezzel virtuálisan és matematikailag is mintegy hetvenezresre növeltük Hódmezővásárhely lakosságát. Ekkor meghatódottságunkban – szinte spontán kialakuló közakarattal – A legmagyarabb város titulus odaadományozásával tisztelegtünk a dél-alföldi mezőváros lakossága előtt. A hódmezővásárhelyiek ugyanis a következő választások alkalmával – tudtommal – országos szinten is a legmagasabb arányban arra a pártszövetségre (Fidesz–KDNP) szavaztak, amely a balliberális globalista tobzódás éveiben is a legmagyarabbnak bizonyult. A város polgármesteri hivatala, a civil szervezetek sokasága élő kapcsolatot alakított ki, és ápolta ezeket, s ápolja ma is. A testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok új tartalmakkal telítődtek. Erdélyt, Vajdaságot, Kárpátalját, Felvidéket behálózó viszonyrendszer alakult ki, amelynek tematikai, kivitelezési sokfélesége átszövi a civil szféra egészét. Az érdekesség kedvéért mondom, hogy a Házsongárd Alapítvány támogatásától a nyaranként ismétlődő székelyföldi szekértúrákig a legváltozatosabb tevékenységi formákat hívta életre. És amire talán a mozgalom elindítói sem gondoltak, a hódmezővásárhelyi példa szimbólummá vált, országossá terebélyesedett. Más városok is "örökbe fogadtak" külhoni magyarokat, s ennek a kapcsolatrendszernek a csúcsát jelentheti az is, amiben most nekünk Hódmezővásárhelyen részünk van: a magyar állampolgárság vissza- vagy megszerzéséért tömegesen kérik a magyarhoni települések közreműködését. A dél-alföldi városban ez év augusztusának huszadikán került sor az első könnyített honosításra. A mostanival együtt közel hétszázan keresték fel Hódmezővásárhelyt, hogy eskütételüket ott tegyék emlékezetessé. Kószó Péter alpolgármester szerint folyamatosan és tömegesen érkeznek a határokon túli honosítási kérések. Engem, többek között, vendéglátóink dr. Berényi Károly, a Tiszta Lap Polgári Egyesület elnöke közvetítése révén arra is felkértek, hogy az eskütétel után a Háromszék és a magam nevében mondanék néhány szót az egybegyűltekhez. Tenném ezt azért – érveltek –, mert a mi lapunk bizonyult a médiumok közül a legkövetkezetesebbnek, a hódmezővásárhelyi kapcsolatok építésének folyamatát támogatta és végigkísérte. A megbízatást természetesen megtisztelőnek tartottam, és vállaltam. Közben kollégánk, a sepsiszentgyörgyi Balázs Antal, aki kopjafákkal "beültette" Székelyföld után főleg a dél-alföldi tájakat is, ez alkalomra faragott emléktáblával jelentkezett. A tábla szövegét otthon előzetesen be is mutatta. Felirata: MAGYARNAK LENNI JÓ!
2011. OKTÓBER 23-ÁN,
AZ ÚJBÓL MAGYARRÁ LETT
MAGYAROK NEVÉBEN,
AZ IGAZI MAGYAR VÁROSNAK,
HÓDMEZŐVÁSÁRHELYNEK
Mivel Hódmezővásárhely esetében "a legmagyarabb város" formula már foglalt, ezért került a míves faragású táblára az "igazi magyar városnak" szöveg. Balázs Anti volt az egyetlen külhoni, "újból magyarrá lett magyar", aki Lázár János polgármestertől, a Fidesz parlamenti frakcióvezetőjétől a Nagy Imre sétányon vehette át a honosítási okmányokat. A sokak által ismert Kopjafadoktor kiváló szónok, mondandóját ez alkalommal is hatalmas tapssal jutalmazták. Az ünnepség záróaktusa természetesen a virágkoszorúk elhelyezése volt. Ki tudja, hány, talán félszáznál is több, valóságos virágözön lepte el a Nagy Imre sétányt. Az eső csak nem akarta abbahagyni. A virágárusok a nyári rekkenőségben időnként vízpermettel élénkítik a vágott virágot, sőt, az árusítóhelyek körül a sétányokat, a füves területeket is locsolják. Hódmezővásárhelyen a virágokra hulló égi permettel biztosította a Fennvaló ezt a szolgáltatást. A virágrengeteget az esernyősök sorfala övezte. Az ernyők vásznáról óvatoskodva osontak alá a vízcseppek, és voltak, akiknek az arcán is alápergett valami, amikor a Szózat akkordjai a katonazenekar hangszerein felcsendültek.
Pedig még hátravolt a város főterén, a Fekete Sas palotában a honosítási akták ünnepélyes átadása. De ezt megelőzően is éreztük: a Nagy Imre téri esernyőrengeteg fölé emelkedik egy még nagyobb ernyő, akkora, hogy a nemzet egészét óvja mindenféle esőveréstől.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)

Pârvulescu: az az RMDSZ-t az idén eltávolíthatják a kormánykoalícióból
A közigazgatási reformmal, illetve az alkotmány módosításával kapcsolatos álláspontja miatt az RMDSZ-t az idén eltávolíthatják a kormánykoalícióból – vélekedik Cristian Pârvulescu politikai elemző.
Mozgalmas politikát hoz a 2012-es év, amelyben az egyik törekvés célja az lesz, hogy az RMDSZ szoruljon ki a kormánykoalícióból – nyilatkozta Pârvulescu az Agerpres hírügynökségnek.
A politikai elemző szerint az RMDSZ sorsát két fontos téma pecsételheti meg: az ország regionális-közigazgatási átszervezése, illetve az alkotmánymódosítás kérdése.
Cristian Pârvulescu szerint az év első felében erőteljes offenzíva indul majd, hogy a közigazgatási átszervezés, illetve az alkotmány reformja lehetségessé váljon, ennek pedig része lesz az RMDSZ eltávolítása a hatalomból. Az elemző szerint erre akkor fog sor kerülni, amikor a kormányoldal parlamenti többsége törékeny lesz ugyan, de az RMDSZ nélkül is biztosítható lesz.
Ha az RMDSZ hatalmon marad, ezt a két reformot lehetetlen lesz véghezvinni – szögezte le Pârvulescu, aki szerint ez a fejlemény a kormányoldal és az ellenzék közeledését eredményezheti.
Mint ismeretes, az RMDSZ mindkét témakörben olyan álláspontra helyezkedett, amelyek ellenkeznek a Demokrata Liberális Párt (PDL), illetve a PDL-ben nagy befolyással bíró Traian Băsescu államfő véleményével. A közigazgatási átszervezésnek a PDL és az államelnök tervei szerint még a tavaly meg kellett volna történnie, ám az RMDSZ nem fogadta el, hogy a magyarok lakta megyék ne egymással alkossanak régiókat. Az alkotmány módosítása kapcsán a szövetség többek között elutasítja, hogy a parlament egykamarássá váljon, a törvényhozás létszáma pedig csökkenjen, amint azt a nagyobbik kormánypárt és Băsescu javasolja.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi pánmagyarságom
Előre bocsátom: semmi esetre sem vagyok híve annak a közhelynek, amely szerint ahol már két ember van, ott az egyiknek feltétlenül uralkodnia kell a másik felett. Helyette azt tartom, hogy hánykolódhatunk akárhányan ugyanabban a hajóban, gyakorlatias munkamegosztásban bizonyos témakörök elvállalása (vagy elvállaltatása) mellett a vezetést bárki gyakorolhatja. Természetesen, ha az érintettek valóban a közös haladást akarják szolgálni, és nem saját, önös céljaikat hajkurásszák. Ehhez azonban ismerni és elismerni kell egymás képességeit, félretéve az önző törtetést és harácsvágyat, a másként gondolkodás iránti ellenszenvet és mindazt a sok káros hatást, ami a pártoskodásból fakadhat.
Az eddigi egyetlen út, amelyen huszonegy éven keresztül, jól-rosszul, de jártunk, nem is olyan rég három irányba ágazott el. Amitől nekem az egyik szemem nevet, hogy végre hivatalosan is van helyük a különféle véleményirányzatoknak, ugyanakkor pedig a másik szemem sír, mert három csak egymással párhuzamban haladva érkezhet ugyanabba a célba. A teljes valóság azonban az, hogy nem tudok és nem is akarok különbséget tenni az erdélyi magyarságot vezetni szándékozó politikai csoportosulások között. Számomra ők valamennyien ugyanazt a kollektív akaratot testesítik meg: fizikailag, szellemileg és lelkileg megmaradni, mi több, fejlődni, gyarapodni ezen a szülőföldön.
Tagja vagyok a Románia Magyar Demokrata Szövetségnek (ami a jelképes tagdíjas támogatásban merül ki) annak megalakulása első napjaitól, mert akkoriban nem volt más választási lehetőség, és nem mondhattam nemet egy olyan szervezetnek, amelynek meghirdetett célja közösségünk éltetése. Azóta azonban már örülhetek, amikor például az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (és azóta újabban a Néppárt) hátterével megrendezik a Kolozsvári Magyar Napokat, de ugyanolyan lelkesen fogadom a Magyar Polgári Pártnak gazdasági helyzetünk javításában kifejtett fáradozását és elért sikereit.
Ha a hónapokkal ezelőtt meghirdetett Magyar Összefogás a hármak között, a pártcsatározások miatt, mára csak üres kirakatrendezéssé silányult, akkor nekünk, nem politikus „civileknek” kell azt ismét feltámasztatnunk. Elvégre mi, romániai magyarok vagyunk annak potenciális haszonélvezői, elvileg értünk történik minden. A százával-ezrével működő, nem ritkán nagyon eredményes önszervező-építő munkát folytató civil szervezeteinknek, valamint történelmi egyházainknak kell sürgősen összeállniuk és követelniük, egyfajta „belső általános sztrájkkal” a politikumtól a kompromisszumos megoldást, különben könnyen felvidéki nemzettársaink feldaraboltságának és politikai mellőzöttségének sorsára juthatunk ebben a választásoktól terhes esztendőben. 2012 szökőév, legalább ilyenkor legyünk képesek mozgósítani szunnyadó tartalékainkat a közös veszéllyel – az asszimilációval meg a parlamenti képviselet elvesztésével – szemben. Éppen a pártoskodás a demokrácia egyik sebezhető pontja, és ezt a tökéletlenségét kell most, legalább átmenetileg, gyorssegélyben részesítenünk. Már körvonalazódik, hogy november tájékán egymenetes összevont helyi és általános választásokat tartanak Romániában, tehát egyetlen pártunk számára sem adatik meg, hogy kísérleti jelleggel előbb a saját szakállára mérettesse meg magát, és annak függvényében taktikázzon tovább. Nem kell dörzsölt politológusnak lenni ahhoz, hogy lássuk: most biztosan beigazolódik az egységben a jövő szlogen.
ÖRDÖG I. BÉLA 
Szabadság (Kolozsvár)

Bisztrai Mária
A Prospero Könyvek sorozatában jelent meg Dehel Gábor második beszélgető- könyve, amely a Kolozsvári Állami Magyar Színház világának egyik kanyargós utját járja be. Ez alkalommal is a szerző abban a világban bolyong, melyet a legjobban ismer, és élő szem és fültanúja volt.
A jól ismert pályán magabiztosan vezeti az olvasóját egy olyan életúton, mely a maga nemében szinte utolérhetetlen a több mint kétszáz éves múlttal rendelkező intézményben.
Bisztrai Mária beszélgetőtárs a maga nemében páratlan az egyetemes magyar színművészetben. Ennek is köszönhető a könyv tartalmának kivételesen érdekes mondanivalója.
A nagyközönség számára a kézbe simuló, 2011-ben kiadott Dehel Gábor: Bisztrai Mária című könyvét, a Györkös Mányi Albert emlékházban mutatták be, igen népes közönség előtt.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, az EMKE elnöke felvezető beszédében nem kis büszkeséggel említette meg, már másodszor mutatnak be Korunk kiadásában megjelenő könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházában. Együtt ünnepelhetjük a könyv megjelenését.
A könyv bemutatása
Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője a könyv kiadója, elmondta a Komp- Press adja ki a Prospero sorozatot, melyet ezelőtt a Polis kiadó adott ki. Ezt a jogot a Korunk átvette. Mint ahogy azt is igyekezett megtartani, hogy a beszélgető stílus kiadványaiban is uralkodó forma legyen. A beszélgető műfajjal élővé válik a sorozat. A színház az a műfaj, ami bennünk él. A dokumentálódás e téren nehezebb. A festők és írók könnyebb helyzetben vannak. Annak ellenére, hogy a dokumentálódás felhasználhatja a legújabb elektronikus rögzítési formákat, mert az előadásokat lehet rögzíteni, a dokumentálódás még is bizonyos helyzetekben nehezebb. Dehel Gábor visszatérő írója a sorozatnak. Élményszerűen mutatja be a Bisztrai Mária színész portréját. Megmunkált könyv lett.
Demény Péter, a Prospero Könyvek sorozat szerkesztője szerint, aki mint szerkesztő, többször is betűről betűre elolvasta a könyvet. Ennek alapján állíthatja, a könyv írói teljesítmény. A beszélgető-könyv nem úgy keletkezik, hogy a személyek által elmondott gondolatokat szóról szóra leírjuk. A szerző lényegesít, és írás közben alkot.
Kötő József, ez alkalommal, mint színháztörténész vett részt a bemutatón. Felelevenítette azt az időszakot, amikor mint színházi irodalmi titkár Bisztrai Mária közvetlen munkatársa volt. Nála érződött legjobban, kettős minőségben beszél: mint a kor tanúja, és mint volt irodalmi titkár. Árnyaltan nyilatkozott a művésznő személyiség jegyeiről. Mária soha sem akart rutinból szerepet alkotni. Az igazi művész ott kezdődik, hogy nincs rutin. Csak a szerep adta pillanat, melyet a szerep átélése tesz feledhetetlenné a néző számára.
Az alázat és a művészet iránti tisztelet, szeretet jellemezte Bisztrai Mára pályáját. Mint művészettörténész kiemeli, annak az időszaknak, amikor Bisztrai Mária a színház igazgatója volt, színház- történeti jelentősége van. A Sütő tetralógiában, a színpadon, megfogalmazódott a nemzetiségi credo, mely döntő szerepet játszott abban, hogy mi itt ülünk. A dráma ebben a korban vezető műfajjá vált.
A tetralógiát Harag György rendezte, aki megújította a színjátszási stílust.
Felvetette a kérdést: Vajon mi lehetett annak a titka, hogy az úgynevezett Bisztrai „éra” alatt ilyen eredmények születtek? Szerinte a jó értelemben vett művészi konokság.
Dehel Gábor, a könyv szerzője szerint Bisztrai Mária sorsa egy olyan korszakban teljesedik ki, amikor a célzatos félretájékoztatások programszerűek voltak.
1980-ban egy tollvonással megszüntették a területi magyar rádió és TV adókat. A sok év alatt felgyűlt és őrzött anyagokat a szó szoros értelmében bebörtönözték a Jilaviai börtön celláiban. Az így őrzött anyag nagy része tönkrement elpusztult, használhatatlanná válva.
A könyv jó arra, hogy felidézzük a közönség és a művészek arcait.
A könyvből részleteket olvasott fel Sebesi Karen Attila színművész.
A könyvről
A könyv borítóját Szentes Zágon tervezte, felhasználva
Szabó Dénes (neves fotográfus) felvételét Bisztrai Máriáról, Móricz Zsigmond Úri muri – Rhédey Eszter szerepében.
A 230 oldalas könyvet mondhatni egy ültömben olvastam el, annyira lekötött:
Kötő József előszavával, függelékkel, mely a művésznő életpályájának főbb szerepeit, fontosabb díjait tartalmazza, valamint egyes előadásokról készült fotókat.(Deák Ferenc, Kacsur György, Marx József, Szabó Dénes, Szabó Tamás, Temesi Zsolt készítették)
Válogatást találhatunk Bisztrai Máriáról szóló írásokból.
Ami engem megfogott az Dehel Gábor hozzáállása az anyaghoz. Már előző beszélgető-könyvében is olyan eleganciával, biztosan, könnyedén mozog ebben a világban, hogy irigylésre méltó. Tiszteli és becsüli beszélgetőtársát, akinek nem gond a feladathoz felnőni.
Ennek is eredménye: Bisztrai Máriát úgy állítani olvasói elé, amelyből kiderül, egy nagy művésszel találkoztunk, aki egy nagyon lehetetlen és embertelen, kegyetlen, irgalmatlan korban volt nemcsak előadó művésze intézményének, de az intézményt, mely bárhogyan is, de missziót is teljesített, úgy vezetni, hogy az a periódus, köszönhetően vezetői és művészi személyzetének, beírta magát az egyetemes magyar színháztörténet arany lapjaiba. Előkelő írói eszközökkel tárja fel a múlt, számukra valóban érdekes, esemény- sorait.
A könyv hátsó borítóján Kötő József Bisztraira vonatkozó eszmefuttatása olvasható: „Édesapja miniszterelnök, majd államelnök, a kortárs román történelem alakítói közé tartozott. Édesanyja az ország sorsában döntő szerepet vállaló magyar földesúri családok génjeit örökölte…Az államférfi apa szárnyai alatt, tanulmányai alapján, lehetett volna fontos fogaskerék egy totalitarista állam diplomáciai építményében. De anyai génjei működtek: magyar színésznő lett, majd másfél évtizedig színházigazgató a kulturális genocidiummá fajuló korszak kiteljesedési szakaszában, amikor a Színház a nemzeti „túlélés” jelképévé változott.”
Nem szándékom a könyv tartalmát részletesen ismertetni. A tisztelt olvasó csak nyerhet, ha elolvassa a könyvet, amely egyébként is olvasmányos, nyelvezete következtében senkinek sem lehet nehéz.
Ennek fejében megismerhet egy olyan korszakot, melyet átélhetett, vagy melyet szülei élhettek át.
A könyv meggyőzött arról, a művészetben nincs protekció, összeköttetés, kivételezés, pártfogás, a közönséget nem lehet becsapni. Csak az tudja megállni a helyét, aki felmenvén a színpadra, a nézőket meg tudja győzni arról, akit alakít, azt hitelesen, élvezetesen be tudja mutatni. Meg tudja teremteni azt a bűvös kört, mely színpadot és nézőt magába fogad. A rendezők teóriájára a közönség csak akkor reagál, ha azok képesek színészeiket úgy vezetni, hogy mind azt az úgymond színházi újítást úgy alkalmazzák a színpadjaikon, hogy a közönség bizonyos része megértse, elfogadja, és számára mondanivalót tartalmazzon.
Bizonyíték erre a rendezők közül időrendi sorrendben: Kömíves Nagy Lajos, Tompa Miklós, Delly Ferenc, Kovács György, Harag György, Szabó József, Rappaport Ottó, Gergely Géza, Taub János, Bán Ernő, Senkálszky Endre, Horváth Béla, Dehel Gábor, Anatol Constantin, Bereczki Péter, Kóra Ilona, Tompa Gábor. Ezen kívül még jó néhány meghívott rendező. Közöttük Major Tamás vagy Vlad Mugur.
A színházi partnerei közül megemlíthetünk, a teljesség igénye nélkül olyan színész neveket, mint: Bara Margit, Horváth Béla, Imrédi Géza, Halász Géza, Poór Lili, Flóra Jenő, Csorba András, Dorián Ilona, Koós Zsófia, Ille Ferenc, Andrási Márton, Pásztor János, Kovács György, Péterffy Gyula, Puni Júlia, Gáspár István, Sas László, Vadász Zoltán, Dehel Gábor, Stief Magda, Balog Éva, László Gerő, Széles Anna, Sata Árpád, Toszó Ilona, Bereczky Júlia, Barkó György. A filmbeli partnerei voltak: Bálint András, Latinovics Zoltán.
E tiszteletet kiváltó névsor is fényesen bizonyítja mily gazdag Erdély fővárosának kulturális életének e szegmentuma. Mennyi tennivaló vár azokra, akik ezt a múlttól örökölt kincset közszemlére szeretnék bocsátani. Van, amire büszkék, lehetünk. Vannak olyan elődök, akinek alkotó munkája meghatározta a kolozsvári színjátszás jelenlegi állapotát is, nyomot hagyott a színházművészetben.
Csomafáy Ferenc

erdon.ro

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bogdán László új könyve
Nagyívű vállalkozásba kezdett Bogdán László A kintrekedtek című regényfolyammal – Tatjána, avagy kifelé a férfikor nyarából (2008), A vörös körben (2010), A két boldog fénygombolyag (2011) –, mely 1400 oldal terjedelemben trilógiának indult, de a harmadik kötetben a cselekményszálak egy nagyon izgalmas ponton abbamaradnak, ez a szöveg folytatását teszi szükségessé.
Akárcsak a posztmodern prózairodalom olyan jeles képviselői, mint Umberto Eco vagy Milorad Pavic, Bogdán olyan szöveglabirintust szerkeszt, melyben több olvasói réteg is megtalálja a maga számára kedves tartalmat.
A kisebbségi magyar irodalmakban tipikusnak tételezhető mágikus realista, szövevényes cselekményű, konkrét kisebbségi léthelyzetre utaló művet kap az olvasó, a kalandos történetek kedvelői valamelyik populáris műfajba tartozónak vélhetik: utazási regényként, kalandregényként, pikareszk-, sci-fi-, fantasy- vagy éppen detektívregényként értelmezhetik a szöveget, az erotikus témák kedvelői ugyanúgy megtalálják benne a maguk elvárása szerinti részeket, mint a transztextuális játékokat értékelő olvasók.
Bogdán úgy kíván megfelelni a kortárs (erdélyi) irodalmat érintő kihívásoknak, hogy tematizálja ezeket a kihívásokat. Így jelenik meg a felvetett témák között a művészet korábbi közösségformáló szerepének megszűnése olyan hősök, mint a kábítószercsempésszé váló, volt kiváló erdélyi magyar színész, Szabó Attila, vagy az alkalmi utcanőséget vállaló világhírű opera-énekesnő, Carla figurája révén. A regényciklus a pénz mindenható hatalmát és birtokosainak a totalitarizmusénál burkoltabb, de nem kevésbé veszélyes manipulációs technikáit fedi fel a hősök kalandos hajóútja kapcsán, akik a (részben Onassisról és Soros Györgyről mintázott) “filantróp olasz milliomos”, Eduardo de Sica és “halhatatlan” társai “szegénység elleni programjának” részeseiként, a Sirály nevű jachton hajókázva az adriai szigetvilágban, parapszichológiai kísérletek áldozataivá válnak.
A regények hősei többnyelvű értelmiségiek, akik idegen környezetben találják magukat, s ezért sokszor kérdéses: vajon milyen nyelven is beszélnek egymás között ezek a szereplők? Asztalos János ügyvéd legjobb barátai még bukaresti tanulóéveiből, nevük alapján román, szerb és német anyanyelvűek: Alex (esetleg csángóként) Szegeden telepedett le, Mirkó, aki “visszatért Jugóba” és Rolf, aki újra Bécsben él.
A férfi narrátorok (a bizonyos életrajzi vonatkozások tekintetében írói alteregónak tekinthető), Asztalos János és Szabó Attila erdélyi magyarok, szerelmeik, az orosz Tatjána (pesti egyetemi évei folytán), a székely történelemtanárnő, Anna, vagy “ikertestvére”, a román színésznő, Laura Chelaru Kellner pedig kettős identitásúak lévén, jól beszélnek magyarul. Ám nem tudni, Laura jelenlegi szerelme, Ahmed, az arab műgyűjtő üzletember érti-e, amikor a színész páros a Rómeó és Júlia egy jelenetének különböző magyar fordításait elemzi. Mint ahogy azt sem, hogy a hozzájuk csapódó olasz énekesnő, Eduardo kedvese, Carla milyen nyelven tesz nekik vallomást intim kalandjairól. Vendéglátóik, a “halhatatlanok” közül Eduardo és Vittorio olaszok, Kiseleff kapitány (a neve alapján) orosz, Diana amerikai, de halhatatlanságba vezető útja egy olasz kisvárosból indul. Az álmok, emlékek folyton megszakítják a történetszövést, így nem csupán a cselekmény veszíti el linearitását, a személyiség is töredezetté válik: az identitás a széttartó történetek, tudatos és tudattalan vágyak halmaza lesz.
Az identitás problémája a regényfolyam kulcskérdésévé nő: nem csupán a kísérleti nyúl helyzetébe belecsöppent értelmiségieknek kell minduntalan szembenézniük saját és mások múltjának tudatalattiba szorított traumáival, definiálniuk egyéni céljaikat, megtalálniuk a rájuk erőltetett kollektív rémálmok szorításából a kiutat, kideríteniük, hogy kik is a velük játszó “halhatatlanok”, maguk a titokzatos vendéglátók sem tudják önmagukról, hogy kik is ők valójában. A harmadik kötet, A két boldog fénygombolyag vége felé, amikorra Tatjánának sikerül megszerveznie a szökést, derül csak ki, hogy mielőtt felvették az évezredek alatt nem romló földi alakjukat, Eduardo és társai egy másik bolygón élő civilizációnak egy kozmikus összecsapásban alulmaradt képviselői voltak. A “halhatatlanoknak” csak azóta vannak emlékeik, mióta beleköltöztek egy-egy erőszakkal megölt ember testébe. Nekik is harcolniuk kell tehát saját identitásuk megtalálásáért, megőrzéséért, akárcsak azoknak az embereknek, akikkel unalmukban vagy rejtett célból pszichológiai kísérleteket folytatnak. A tér-idő koordináták egy része a rendszerváltás előtti és huszonegyedik század eleji Sepsiszentgyörgyre utal: Sugás-kert, Kripta nevű vendéglő stb. Az első kötet főszereplője, én-elbeszélő narrátora (a szerző életrajzára utaló biográfiai tényekkel felruházott), Asztalos János ügyvéd Bukarestben tanult, de egy vidéki kisvárosból, Bronz Béla szobra elől stoppolva indul Szegeden, Bécsen át Velencébe, ahol megismeri szerelmét, Tatjánát, és csatlakozik Eduardo de Sica társaságához, hogy velük hajóutat tegyen a Földközi-tenger szigetvilágában.
A második kötet fő narrátora, Szabó Attila, a pályáját elhagyó színész szintén felismerhetően e kisvárosi keretek közül jár fel csempészútjaira Bukarestbe, s többször visszatér emlékeiben az öngyilkosságra kényszerített színész-mestere, akinek alakja – a szentgyörgyi olvasó számára evidens módon – a tragikus sorsú, a Securitate által halálba kergetett, vagy öngyilkosságnak álcázva kivégzett Visky Árpádot idézi. János elmeséli egy 1984-es emlékét, kihallgatását a Securitate tisztje által. A bejárt tér a hősök utazásával párhuzamosan fokozatosan tágul, az idő az álmok és paranormális úton előhívott emlékek révén a közelmúltra, de a “halhatatlanok” esetében kétezer évre (Caesar, Ovidius kora, vogul sámánok áldozati szertartása a medveünnepen), a szuggerált rémálmok alapján közelebbi és távolabbi múltra (őslények, dionüszoszi bacchanáliák, kísértethajók, középkori boszorkányégetés stb.) is kinyúlik. A második kötetben konkretizálódik a cselekmény jelene: a kerettörténet 2004 kora őszének három hete alatt játszódik. Ezer szövegoldal, különböző tér- és idősíkok váltogatása után a “reális időben” még mindig csak két hét telt el. Az első és második regényben is ismétlődik az ironikusan ábrázolt jelenetsor, hogy a hős Bukarest felé utazva szembesül román utastársainak agresszív, nacionalista indulataival. Pl. “Nem akarunk autonómiákat etnikai alapon! – villogott a hölgy. – Nem akarunk magyar konklávékat... – Talán enklávét akart mondani – helyesbítette a szigorú katona.” (Tatjána)
”– A magyarok vissza akarják venni Erdélyt. Soha nem is mondtak le, nem is mondanak le, és soha nem is fognak lemondani róla.
– Ugyan már, drága asszonyom – húzódok el, hiszen félő, hogy a hadonászó, teljesen begerjedő hölgy véletlenül kiszúrja a szemem, s akkor egy félszeművel több lesz.” (A vörös körben) Az irónia mellett ott az önirónia is, a félszemű magyar esetleg Sütő Andrásra utalhat, akinek 1990. fekete márciusában Marosvásárhelyen a felbőszített román tömeg kiverte a fél szemét.
A magyarok is jól beilleszkednek a sötét képbe: a drogcsempész banda nemzetközi, ám az ismeretlen megbízók magyarul leveleznek a dílernek kiszemelt színésszel... Az ügyvéd János azért akar elválni feleségétől, mert kiderül: míg ő a politikai üldözötteket védte, a nő a Securitate besúgója lett. A kisebbségi volt célszemélyt lelkiismeret-furdalás nélkül bemártó, azt mégis fiaként szerető Badea ezredes figurája is arra figyelmeztet: kitörölhetetlen a romániai diktatúra világának jelenléte az erdélyi magyar szereplők tudatából.
A szövevényes történet mikrorétegének alaptézisei kitágíthatók és levetíthetők a makrorétegre is. (A hősnők majdnem vagy ténylegesen erőszakot szenvednek el: a hősök első szerelmei megszöknek a kommunista Romániából, vagy meg akarnak szökni, és közben mindketten balesetben meghalnak.) A nyílt vagy rejtett erőszak, és az ebből következő szabadulásvágy, szökés, menekülés a szövegfolyam alapmotívumai.
A harmadik kötetben részletes leírást kapunk a diktatúra Romániájában alkalmazott lehallgatási módszerekről, a Securitate által gerjesztett félelemről, az iskolában uralkodó terrorról. Ám nem csupán a Ceauşescu-féle Romániáról, hanem az átmenet nehézségei közt bukdácsoló egész Kelet-Közép-Európáról képet alkothatunk. Igazi kisebbségi művel állunk szemben, amelyikben a hely, nyelv és én közötti törések mind tematikusan, mind pedig – a beiktatott álmok, rémálmok, emlékek révén – a linearitás megszakításával, formailag is érzékeltetik egy posztkolonialista léthelyzet jellegzetességeit. A populáris műfajok beépített témái (szex, jeti, féregjáraton bejutó őslények, hajsza) eltakarják a regényfolyam eszmei vezérfonalát, ami nem más, mint a harc a személyiség integritásának, az önazonosságnak a megőrzéséért, a szabadságért. Ez pedig nagyon is egybecseng a transzszilván irodalom hagyományos értékrendszerével.
Tapodi Zsuzsa
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elutasítják a román pártok az etnikai arányosság elvének beépítését a választási rendszerbe
A román ellenzéki és kormánypártok egyaránt elutasítják Tőkés László európai parlamenti képviselőnek azt a javaslatát, hogy építsék be a romániai választási rendszerbe az etnikai arányosság elvét.
Tőkés pénteken tett közzé egy Traian Basescu államfőnek címzett nyílt levelet, amelyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Basescu támogatását kéri ahhoz, hogy érdemi vita kezdődjön Romániában az etnikai arányosság elvéről és annak a választási rendszerbe való beépítéséről.
Ez az elv azt jelentené, hogy a nemzeti kisebbségek szervezetei számára, így a magyar politikai erőknek is, eltörlik az öt százalékos parlamenti küszöböt, és a kisebbségi közösség számarányának megfelelő mandátumot különítenek el a parlamentben. Ezekért a helyekért kizárólag a nemzeti kisebbségek szervezetei – így a magyar politikai szervezetek is – egymással küzdenének meg.
Sever Voinescu, a román kormány fő erejét képező Demokrata Liberális Párt (PD-L) alelnöke és szóvivője “megdöbbentőnek és viccesnek” nevezte Tőkés javaslatát. Úgy vélte: amennyiben törvénymódosítási javaslatról van szó, az EMNT elnökének nem Románia elnökéhez, hanem a parlamenthez kell fordulnia. Voinescu szerint az etnikai arányosság elve sehol nem létezik.
Cristian Diaconescu, a román kormánykoalíciót támogató, független honatyákat tömörítő Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) nevű párt elnöke “egzotikusnak” nevezte a felvetést. Szerinte az európai törvénykezésben régóta nincs helye sem a pozitív, sem a negatív diszkriminációnak, hiszen a pártoknak egyforma eséllyel kell megmérkőzniük egymással a választási küzdelemben. Szerinte elfogadhatatlan, hogy már a választások előtt ismert legyen egy nemzeti kisebbség számára a parlamentben fenntartott helyek száma.
Puiu Hasotti, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátusi frakcióvezetője “antidemokratikus aberrációnak” nevezte az ötletet, amit szerinte nem lehet beépíteni a román választási rendszerbe. Catalin Ivan, a szintén ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) európai parlamenti képviselője szerint az arányosság elvét nem csak a nemzeti kisebbségek számára kell biztosítani, hanem Románia valamennyi lakosa számára. A képviselő nem ért egyet az etnikai arányosság elvének bevezetésével, mivel a romániai magyarságot nem érinti hátrányosan a jelenlegi választási rendszer.
Daniel Constantin, a szintén ellenzéki Konzervatív Párt (PC) elnöke szerint Tőkés kezdeményezése nem más, mint egy “kétségbeesett” kísérlet arra, hogy a romániai magyarság megőrizze parlamenti képviseletét a 2012-es választások után is. Constantin szerint ezt a javaslatot sem a felelős román pártok, sem Basescu nem veheti figyelembe.
MTI

Etnikai arányosság: pró és kontra
Merev elutasításba ütközött a román pártok részéről Tőkés László európai parlamenti képviselőnek az a javaslata, hogy építsék be a romániai választási rendszerbe az etnikai arányosság  elvét.
Merev elutasításba ütközött a román pártok részéről Tőkés László európai parlamenti képviselőnek az a javaslata, hogy építsék be a romániai választási rendszerbe az etnikai arányosság  elvét. Mint arról tegnapi lapszámunkban hírt adtunk, Tőkés pénteken tett közzé egy Traian Băsescu államfőnek címzett nyílt levelet, amelyben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke Băsescu támogatását kéri ahhoz, hogy érdemi vita kezdődjön Romániában az etnikai arányosság elvéről és annak a választási rendszerbe való beépítéséről.  Ez az elv azt jelentené, hogy a nemzeti kisebbségek szervezetei számára, így a magyar politikai erőknek is, eltörlik az ötszázalékos parlamenti küszöböt, és a kisebbségi közösség számarányának megfelelő mandátumot különítenek el a parlamentben. Ezekért a helyekért kizárólag a nemzeti kisebbségek szervezetei – így a magyar politikai szervezetek is – egymással küzdenének meg.
Kománypártok: vicces, egzotikus, döbbenetes
Tőkés javaslatát Sever Voinescu, a román kormány fő erejét képező Demokrata Liberális Párt (PDL) alelnöke és szóvivője „megdöbbentőnek és viccesnek” nevezte. Voinescu úgy vélte: amennyiben törvénymódosítási javaslatról van szó, az EMNT elnökének nem Románia elnökéhez, hanem a parlamenthez kell fordulnia. Voinescu szerint az etnikai arányosság elve sehol nem létezik. Cristian Diaconescu, a kormánykoalíciót támogató, független honatyákat tömörítő Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) nevű párt elnöke „egzotikusnak” nevezte a felvetést. Szerinte az európai törvénykezésben régóta nincs helye sem a pozitív, sem a negatív diszkriminációnak, hiszen a pártoknak egyforma eséllyel kell megmérkőzniük egymással a választási küzdelemben. Szerinte elfogadhatatlan, hogy már a választások előtt ismert legyen egy nemzeti kisebbség számára a parlamentben fenntartott helyek száma.
Román ellenzék: ez aberráció!
Puiu Haşotti, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) szenátusi frakcióvezetője „antidemokratikus aberrációnak” nevezte az ötletet, amit szerinte nem lehet beépíteni a román választási rendszerbe. Cătălin Ivan, a szintén ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) európai parlamenti képviselője szerint az arányosság elvét nem csak a nemzeti kisebbségek számára kell biztosítani, hanem Románia valamennyi lakosa számára. A képviselő nem ért egyet az etnikai arányosság elvének bevezetésével, mivel a romániai magyarságot nem érinti hátrányosan a jelenlegi választási rendszer. Daniel Constantin, a szintén ellenzéki Konzervatív Párt (PC) elnöke szerint Tőkés kezdeményezése nem más, mint egy „kétségbeesett kísérlet” arra, hogy a romániai magyarság megőrizze parlamenti képviseletét a 2012-es választások után is. Constantin szerint ezt a javaslatot sem a felelős román pártok, sem Băsescu nem veheti figyelembe.
RMDSZ: a javaslat kivitelezhetetlen
Az etnikai arányosság elvét tavaly november végén Toró T. Tibor, az EMNT által életre hívott Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megbízott elnöke ajánlotta korábban az RMDSZ figyelmébe, hogy érvényesítse az etnikai arányosság elvét a romániai kormánykoalícióban a választási rendszer módosításáról folytatott tárgyalásokon. Toró szerint a román többség számára is előnyös lenne a módosítás, hiszen így a kisebbségek garantáltan parlamenti keretek között folytathatják érdekérvényesítési munkájukat, és nem áll fenn annak veszélye, hogy a viták az utcára kerülnek. Toró közölte, hogy módosító javaslatukat átadják az RMDSZ parlamenti frakciójának.
Akkor lapunk megkérdezte Márton Árpád parlamenti képviselőt, az RMDSZ választási szakértőjét a felvetésről. Márton Árpád  az ÚMSZ-nek elmondta: elemezte és „az elképzelt formában” kivitelezhetetlennek tartja Toró T. Tibornak, az Erdélyi Magyar Néppárt megbízott elnökének azt a javaslatát, hogy a jövő évi parlamenti választásokon a magyar szervezetek előre meghatározott számú parlamenti mandátumért versenyezhessenek egymással. A képviselő szerint a koalícióban jelenleg kialkudott választási rendszer erre semmiképp nem alkalmas. „Tegyük fel, hogy a képviselőházban a 6,5 százaléknak megfelelő húsz helyet különítenek el a magyar kisebbség számára egy kompenzációs listán. Akkor Hargita és Kovászna megyében nem lesznek egyéni választókerületek, vagy ezekben a megyékben csak román pártok jelöltjei indulnak?” – sorolta ellenvetéseit az RMDSZ választási szakértője. Márton szerint ugyanez a helyzet állna fenn a listás választási rendszer esetében is. „A listás választásokon is bizonyos számú mandátumért versengtek megyénként a jelöltek” – magyarázta lapunknak a képviselő.
Mégis megfontolják?
A politikus mindazonáltal megfontolandónak tartja a Toróék által javasolt elvet. Mint mondta, elképzelhető az a rendszer, hogy a népszámlálási adatok alapján számolják ki, hány mandátum jár a kisebbségeknek, szervezeteik jelöltjei pedig egyéni kerületekben induljanak a választásokon. Az a szervezet pedig, amelyik túllépi a küszöböt, annyi mandátumot kapjon, amennyi az adott nemzetiség lakossági aránya szerint megilleti. „Ha a lakosság nemzetiségi megoszlását figyelembe vesszük, 300 fős képviselőház esetében 19,5 mandátum jutna a magyar kisebbségnek. Ha mondjuk a magyar szervezet túllépte a küszöböt és tíz jelöltje nyert az egyéni választókerületben, megkapná a neki járó további 9 mandátumot, s a megmaradt helyekre kezdenék el a többi pártnak járó szavazatok visszaosztását. Ha tehát a kompenzációs listáról elérhető helyek száma mondjuk száz, akkor ebből levonják a magyar szervezetnek járó 9 helyet, és a maradék 91-re kezdenék a visszaosztást” – magyarázta. Márton javaslatát megfogalmazta a koalíciós tárgyalásokon is, ám a román partnerek „nem fogadták kitörő örömmel”.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Csapdahelyzetben a határon túli elitek – Interjú Bárdi Nándorral
A „jelenkor” történésze esetében, aki annyira a jelennel foglalkozik, hogy az már a mába csap át, mennyire „történelem” az, amit kutat, hogyan tudja leválasztani a történetírást a politikumról?
Áltatás lenne azt mondani, hogy a végső igazságok bajnoka volnék, inkább az „empíria lovagjának” gondolom magam. Biztos, hogy a kutatási kérdéseim, a népszolgálat fogalomtörténete nem függetlenek a külhoni magyar politikai élet kiüresedésétől, az egyre gyengébb mozgósítási képességtől. Most épp egy erdélyi tudománytörténeti digitális szövegtár összeállításán dolgozom. Valójában az ideologizált veszteségközpontú közbeszéddel szemben a „lényeglátó realista” hagyományt és beszédmódot próbálom rekonstruálni. Tagadom, hogy volna kisebbségtudomány, sőt a kisebbségkutatás helyett is jobban szeretek kisebbségtörténettel foglalkozókról vagy kisebbségi problémákat kutató szociológusokról, demográfusokról beszélni. Így számon lehet kérni a szakmai-módszertani minőséget. A külhoni magyar nyelvű tudományosság elválasztása, tutujgatása infantilizmushoz vezet. Vagy ahhoz, hogy Budapestről mondják meg, mit kutassanak. A szakértői és a kutatói munkát nehéz szétválasztani. Egy példa a tapasztalatok és a kontinuitás kérdésére: amikor a 80-as években az MSZMP-KB Külügyi Bizottságában intézményesíteni kényszerültek a külhoni magyarsággal való napi kapcsolattartást és folyamatos intézkedést, levelet írtak az Országos Levéltárba és a Történettudományi Intézetbe. Megkérték: mondják már el, hogy a két világháború közt hogyan csinálták ezeket a dolgokat? Tehát van egy tapasztalati tárház, amit föl lehet használni, másrészt az elemző – ha nem kötelezte el magát párthoz, kormányhoz, lobbicsoporthoz – kívülről képes láttatni a működő szakpolitikai szerkezeteket.
Ez érvényes az Ön által megkülönböztetett magyarságpolitikára éppúgy, mint a kisebbségpolitikára?
Gondoljunk csak bele a „népszolgálat” fogalmába. Hányféle módon lehet ezt az egy fogalmat alkalmazni. Engem az érdekel, hogy ezeknek a dolgoknak a tartalma hogyan változik, illetve mitől függ a kisebbségi közösségek működése. Mondok egy aktuális példát. A mai politikai problémák jelentős része abból adódik, hogy nincsenek az RMDSZ-nek helyi „aktivistái” olyan értelemben, ahogy egészen a 90-es évekig minden településen jelen voltak olyan vonatkoztatási személyiségek, mint a pap, a tanító, akinek nemcsak egy veszteségnarratívája volt, hanem egy közösségnarratívája is arról, hogy mikor mit kell csinálni. A modern média révén ezek az emberek és tevékenységeik háttérbe szorultak a lokális véleményalakításban is. Ma már a választásoknál is a média a mérvadó, nem ezek a helyi vonatkoztatási pontok. Közben a kisebbségi elit egy része még mindig az áldozatretorikával él, a másik része pedig új mozgósító elemeket keres. S nem vallja be magának, hogy új kisebbségpolitikusi modell alakult ki: a helyi társadalomszervező és képviselő helyett a saját közösségében a forrásszerző hatékonysága révén önmagát legitimáló politikus.
Mikor és kik tematizálták először Magyarországon a kettős állampolgárság témáját?
Egyértelműen Tamás Gáspár Miklósék vetették fel 1989 tavaszán, az egyre veszélyesebb jugoszláviai helyzetben; majd a délszláv háborúk miatt, 1992-ben pedig Konrád György és Végel László újította fel a kérdést. Maga a tartalma a problematikus a kettős állampolgárság kérdésének, hiszen akkor ez arról szólt, hogy a menekülteknek megadni a magyarországiakkal azonos jogokat. Amikor ez újratematizálódott a 90-es évek második felében Borbély Imréék révén, már bizonyos értelemben a státustörvénnyel szemben működött, ők elsősorban útlevelet akartak. Nagyon fontos tudni, hogy akkoriban Románia euro-atlanti csatlakozását mindenki későbbre becsülte. A kettős állampolgárságról szóló első tervezetek arra vonatkoztak, hogyan lehet megoldani a kapcsolattartást a határon túli magyarokkal. A dolog akkor kezdett bonyolultabbá válni, amikor 2000-ben a Frunda-féle választási kampányban az RMDSZ jobbról előzte a Fideszt, mondván, összegyűlt 80 ezer aláírás a kettős állampolgárság mellett, hogy Frundát nemzetiesítse a Fidesz előtt. Ettől kezdve csapdahelyzet alakult ki: a határon túli eliteknek is a kettős állampolgárságot kellett támogatniuk.
Hogyan látja a történész szemével a kettős állampolgárság egész kérdéskörét? A történész nem jövőkutató, mégis megkérdem: meg merné kockáztatni, hogy jósoljon valamit ezzel kapcsolatban?
Nem! Csak a tudatlanság bátorságával tudnék prognosztizálni! Elemzőként arról kell beszélnem, melyek a helyzetet meghatározó lényeges tényezők. A legfontosabb: Magyarországnak most sokkal fontosabb problémái vannak, mint a külhoni magyarok kérdése. Történetileg néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom. Leggyakrabban az euro-antlanti integrációról, nemzeti integrációról beszélünk, miközben a legátfogóbb a fogyasztás integrációja. Egyrészt egy új közép-európai középosztály létrejötte és fogyasztási elvárásainak tömegessé válása. Másrészt a médiafogyasztás, az 1989 után született külhoni magyar generációk magyarországi médián szocializálódtak. A kisebbségi eliteknek nem sikerült a saját országos médiáikat megteremteniük. Ez egyedül a titói nemzetiségpolitikának sikerült a Fórum Házon és az Újvidéki Rádión keresztül. A honosítás kapcsán néhány ténykérdést kell felvetnem. Más európai példákhoz képest két különbség van a jelenlegi magyarországi megoldás és az összes többi között. Egyrészt a választójog megadása máshol az adott ország politikai osztályának teljes konszenzusával történt meg, Magyarországon ez nem így alakult. Másrészt tudtommal csak a mi estünkben nincs teljes értékű választójog, hiszen csak listára lehet majd szavazni külhonban. Egy másik probléma, hogy ha van egy bizonyos területen x ezer kettős állampolgár, hogyan lehet az adott államot arra rábírni, hogy az általuk is lakott régiónak területi autonómiát adjon nemzeti alapon? Oroszország észak-oszétiai beavatkozása épp ezen alapult – ezt Magyarországon csak napihír szintjén kezelték, nem így Romániában és Szlovákiában, illetve az európai fórumokon. A harmadik kérdéskör, hogy a kisebbségi elitek eddig is bizonytalan legitimációja hogyan alakul. Az adott ország magyar kisebbségi közösségén belül lesznek magyar állampolgárok és nem magyar állampolgárok, „igazibb” és „igazabb” magyarok. Mindez megkérdőjelezi az eddigi kisebbségi párhuzamos társadalomépítést. De legfőképpen: megint nem a kisebbségi közösségek intézményműködése és építkezése van a középpontban; és újra hitele lesz annak a képzetnek, hogy a magyar állam meg tudja oldani a kisebbségi magyarok napi problémáit. Ha Romániában nem indul be a gazdasági növekedés, Magyarországon viszont beindul, akkor biztos, hogy újabb migrációs hullámokra számíthatunk. De azt is tudjuk, hogy 2006 óta a külhoni jól képzett munkaerő nem áll meg Magyarországon. A negyedik tényező az lehet, hogy a magyar politikai elit identitáspolitikai deficittel küzd, mert nem sikerült legalább három-négy kérdésben konszenzust kialakítania, miközben a környező országoknál ez a politikai közösségképződés előrébb tart. Szlovákiában, Romániában, Szerbiában a konszenzus forrásai az ellenségképek. Magyarországon nem, mert a két identitásközösség, a jobb- és baloldal az egymást kizáró beszédmódra alapozza a maga koherencia-teremtését. Tehát míg a jobboldalnak nemzeti beszédmódja van, addig Gyurcsányék és a 93-as Demokratikus Charta az antinacionalista beszédmódot helyezik középpontba. Ezért voltak Törzsök Erikáék sikertelenek, mert egy antinacionalista beszédmóddal fordultak olyan közösségekhez, amelyeket a nemzeti összetartozás szervez. Az egyik nagy probléma a kettős állampolgársággal, hogy a magyar politikai elittel „elfelejtetheti” azt az identitáspolitikai deficitet, ami a rendszerváltás óta fennáll.
Akkor nem is léteznek kitörési pontok?
A kulcskérdés, hogy sikerül-e ezt a kérdést szakpolitikaként kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy az okostojások megmondják a tutit és a politika végrehajtja, hanem hogy a hatalmi harcok helyett a közjót kereső normákat érvényesítjük. Az egyik kitörési pont a középiskolai oktatás lehet. Látjuk, lejtmenetbe került az oktatás, a PISA-vizsgálatok (szerk. megj.: a nemzetközi tanulói tudásszintmérő program vizsgálatai) és a napi egyetemi tapasztalatok is ezt mutatják. Az asszimiláció elleni küzdelem nem iskolabuszokon múlik, hanem Magyarországnak a szomszédországi magyarok előtti presztízsén és azon, hogy a magyar intézményesség mennyiben szolgálja az egyén társadalmi mobilitását, tudástőkéjét. Az oktatási-nevelési támogatás rendszere nem hatékony, nemcsak azért, mert az a húszezer forint nem sokat számít egy család költségvetésében, hanem azért sem, mert a legtöbb oktatási-nevelési támogatás a Székelyföldnek jut, ahol szinte nincs is román iskola. A cigányokat pedig OTP-kártyával bajos lesz integrálni. Erdély esetében öt-hatmilliárd forintról van szó, ebből az összegből, azt hatékonyan felhasználva, komoly építkezést lehetne végbevinni: tehetséggondozó programokkal, tanári kiegészítő fizetésekkel, nyelvtanulási kampányokkal. A másik probléma, hogy kialakult egy romániai magyar intézményrendszer, az alrendszereivel együtt – politikai érdekvédelem, önkormányzati pozíciók, nyilvánosság, egyházak, közművelődési, oktatási, tudományos intézményhálózatok –, és ezek működésének a finanszírozása egyértelműen politikai lobbiktól függ. Így ezeken a mezőkön belül egyes kivételektől eltekintve nem a szakmai hatékonyság, hanem a politikai lojalitás és célszerűség lesz a meghatározó. Ennek persze van ellenszere, mint a szlovákiai Civil Kerekasztal, ám a romániai magyar civil szféra túlságosan átpolitizált ehhez. Néhány évtized múlva valószínűleg az utóbbi húsz év kapcsán az integráció lesz a legfontosabb fogalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Magyar előválasztás
Egy emberként utasította el a román politikai élet az EMNT etnikai arányosságra tett javaslatát, mi több, az RMDSZ is megorrolt miatta, mivel saját politikai monopóliuma elleni mesterkedést lát benne.
Holott a javaslat önmagában a méltányosság elve szerint rendezné a hazai interetnikai viszonyok parlamenti vetületét, s ha a kisebbségeket számarányuknak megfelelő képviselői hely illetné meg a törvényhozásban, bizonyára a nacionalista uszítás is veszítene intenzitásából közéletünkben. Közélet, mely a jelek és a javaslatra aggatott egzotikus jelzők szerint nem érett még meg az ilyenszerű megoldások befogadására. Ha a többség nem hajlik még rá, megfontolandó, hogy nem belső magyar egyezség útján kellene-e valami hasonlóra törekednünk. Nem igaz ugyanis, hogy a méltányosság e formája elérhetetlen lenne számunkra, ha valamennyien akarjuk. A képviselői helyek maximalizálása ugyanis szavazóink mozgósítása révén megvalósítható cél, miként az volt az eddigiekben is, hiszen amíg e szavazótábor nagyjából egységesen lépett fel, úgy a kétezres évek elejéig a romániai magyarságnak mindig sikerült számarányának megfelelő hányadot megszereznie a felső- és alsóházi mandátumokból. Ma már eme egység nem áll fenn, s bárhogyan ítéljük is ezt meg, új megoldás után kell nézni. Ez pedig nem lehet egyéb, mint egy összmagyar előválasztás, melyen a magyar pártok tisztességesen megmérkőznek egymással, és kiszámíthatóvá válik, kit mekkora rész illet meg a képviseletből. Aztán hogy országos listát állítsanak-e a pártok, vagy másként oldják meg az előválasztást, azon lehet vitatkozni, de tulajdonképpen egy, a pártokra leadott szimpátiavoks már irányadó lehetne a képviselő-jelölti helyek elosztása dolgában. A parlamentbe persze mindhárom mai párt egy közösen létrehozott negyedik égisze alatt jelöltethetné embereit azok politikai tőkéje arányában, s ameddig az arányosság valamilyen formában érvényesül a választási gyakorlatban, túl rosszul nem járhatunk. (A Demokrata Liberális Párt javasolta egyéni választókerületes többségi rendszer persze súlyosan diszkriminatív lenne a kisebbségekre nézve, meghiúsítana minden igazságos elosztást.) A választási szövetség viszont magyar pártjaink szótértésének is jót tenne, megkezdődhetne végre az a konstruktív párbeszéd, melyről a nyeregben ülők egyelőre hallani sem akarnak, de melyet hosszabb távon úgysem kerülhetnek el. A kérdés csak az, vereségük lesz-e az ára e felismerésnek.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyilatkozat
A Magyar Polgári Párt Maros megyei és marosvásárhelyi szervezete megdöbbenéssel és megrendült lélekkel követi a nyugati világ vezető politikusai által Magyarország, a magyar kormány és személyesen Orbán Viktor miniszterelnök ellen indított politikai-gazdasági-pénzügyi köntösbe bújtatott lejárató, megbélyegző ármánykodást.
Hosszú ideje szemléljük mi, kisebbségi sorsba kényszerített magyarok, hogyan képesek a nagy nyugati demokráciák leminősíteni, megalázni a 2010-es szabad és demokratikus választással, kétharmados népakarattal hatalomra emelt jobbközép, egységes magyar nemzetben gondolkodó és cselekvő Orbán-kormányt. Már-már úgy érezzük, hogy a Kárpát-medence magyar nemzeti közösségére zúdul ez a szűnni nem akaró pergőtűz.
Újból a kollektív bűnösség bélyegét akarják ránk sütni, annak okán, hogy az új magyar Alkotmány tartalmazza Isten nevét, a hűség fogalmát és az egész magyar nemzethez szól, valamint szabályozza az államadósság kérdését. Ezért a nagy és bölcs Nyugat demokráciacsőszei demokráciadeficitről papolnak az alaptörvényt és az új jogrendszer megalkotását illetően.
Hol voltak önök, amikor a Gyurcsány-kormány verőlegényei nyomorékra verték az 1956-os forradalmat békésen ünneplő magyar embereket?
Tisztelettel figyelmeztetjük Nyugat hatalmasságait Brüsszeltől Washingtonig, hogy a magyar emberek a szabadságot fontosabbnak tartják, többre értékelik, mint magát az életet. Ezért nem engedünk senki részéről beleszólást sorsunk és jövőnk alakításába.
Fegyelmezett, munkaszerető és igazságszerető, keresztény nemzeti közösség vagyunk és maradunk, és kiközösítjük az ügyeskedőket, a csalókat, a haza- és nemzetárulókat. Ebben a küzdelemben minden erőnkkel és tudásunkkal támogatjuk anyaországunkat, Magyarországot, a magyar kormányt és miniszter-elnökét.
Tudjuk, mert megtanultuk, hogy mi, magyarok csak önmagunkra számíthatunk. Ebből merítjük hitünket és erőnket.
Marosvásárhely
2012.01.11.
Kelemen Ferenc,
Magyar Polgári Párt, marosvásárhelyi elnök
Népújság (Marosvásárhely)

Az élhető város: interneten is mehetsz a könyvtárba
Új szerver, új program, nyílt rendszer: ha minden a terv szerint halad, február elsejétől a városi könyvtár egy teljesen új, számítógépes, olvasóbarát rendszerre áll át. Nem mintha eddig nem lettek volna barátságosak az ott dolgozók, de az új program elindulása után nekik is könnyebb lesz, de neked is. Amennyiben látogatod a könyvtárat.
Székelyudvarhely városi könyvtárában már több mint tíz éve használnak egy számítógépes programot, de ez csak a könyvtárosoknak nyújt segítséget. Hiányzik belőle az olvasók felé mutató rész, ezt szerették volna létrehozni: habár a program gyártóját megkeresték, a bővítésért olyan összeget kellett volna fizetni, amit a könyvtár képtelen lett volna előteremteni.
Szabó Károly igazgató szerint ezután esett a választás a HunTéka könyvtári rendszerére. Az udvarhelyi könyvtár Erdélyben a hatodik lesz, amely csatlakozik a rendszerhez, eddig a Sapientia Tudományegyetem karai, illetve a Partiumi Keresztény Egyetem és a Gyulafehérvári katolikus papnevelő intézet használja ezt a megoldást.
Nézzünk bele!
A könyvtárak listáját böngészve találunk néhány ismerős intézményt. Vegyük például a csíkszeredai Sapientiát, s keressünk egy szakkönyvet. A baloldalt található gyorskeresőbe, a szerzőhöz Balázs Lajos nevét begépelve pillanatok alatt megkapjuk a listát a neves néprajztudós munkáiról – mármint azokról, amik megvannak az egyetem könyvtárában. Hat találatunk van, ebből válasszunk ki egyet, tegyük fel, hogy ki szeretnénk kölcsönözni.
A Menj ki én lelkem a testből... cíművel próbálkozunk, amiben a csíkszentdomokosi temetkezési szokásokról olvashat a hallgató. A kiadvány adatai között azt láthatjuk, hogy a kötetből egy példány van, ami kölcsönözhető és hozzáférhető, így már indulhatunk is utána.
Ez természetesen csak egy kis ízelítő, az udvarhelyi könyvtárban azonban, a rendszer élesítése után, ugyanilyen könnyedséggel tudjuk böngészni a katalógust.
Zárás az átállás idejére
A kölcsönzés ezután vonalkód-leolvasóval történik, ezért az elmúlt hónapokban a könyvtár teljes állományát vonalkóddal látták el, s februártól az olvasók kártyái is vonalkódosak lesznek – a folyamat egyszerű, de előbb a könyvtárosoknak is el kell sajátítaniuk a tudnivalókat.
A képzés rövid kieséssel is jár, így január 23-24-én biztosan zárva lesz az intézmény az olvasóközönség előtt, ugyanis ezeken a dátumokon a munkaközösség, szakirányítók segítségével, megtanulja kezelni az új rendszert. Hasonló okokból számíthatunk arra, hogy február elején is zárva lesz néhány napig az épület.
A könyvek útja
Az újdonságok közül Szabó Károly megemlítette azt is, hogy a rendszer nemcsak a kölcsönzés folyamatát segíti, de a kölcsönzési idő lejárta után, a késedelemnél automatikusan e-mailt, majd SMS-t küld az olvasónak, akárcsak a bankok, tévé- és internetszolgáltatók, vagy a telefontársaságok. Ezáltal könnyebben követhető lesz a könyvek útja a polcról az olvasóig, majd vissza.
Arra a kérdésünkre, hogy mi lesz az eddigi, klasszikus kartoték-rendszerrel, Szabó azt válaszolta, hogy egyelőre nem tűnik el. „Érzelmi okokból egyelőre megtartjuk, mert például az elektronikus rendszer is leállhat. De idővel eltűnik a régi rendszer”.
Az új számítógépes program tehát megkönnyíti a könyv útját az olvasóhoz, illetve fordítva – a város művelődési életének részeként a könyvtár is élhetőbb lesz.
Pályázatból készül
Az új rendszer összesen 1,8 millió forintba kerül. Ebből 1,2 milliót kifizetett a könyvtár, amit a Bethlen Gábor Alapból pályázott, illetve a polgármesteri hivatal vásárolta a hardvereket, a szervert, kódolvasót, nyomtatót. A fennmaradó összeget szintén pályázatokból teremtik elő.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Közösségteremtő életek
A Mentor könyvkiadó legújabb kötetét mutatták be a hétvégén Marosvásárhelyen a Bernády Házban
A teremtő életek című kiadvány tizenkilenc szerző munkáját közli olyan, Marosvásárhely életében meghatározó személyiségekről, akik tevékenységükkel a várost szolgálták, a közösségért cselekedtek. Pál-Antal Sándor és Simon Zsolt történészek, a könyv szerkesztői arról beszéltek, hogy 1990 után lehetőség adódott a történészek csoportjának fiatalodására, a kutatásokra, a múlt olyan szeleteinek feltárására, amelyekkel korábban nehézkes volt foglalkozni. „Amikor 1997-ben megalakult az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókja és elnökének választott, arra gondoltam, számunkra a legmegfelelőbb, ha tanulmányköteteket adunk ki” – idézte a közelmúltat Pál-Antal, akinek célja, hogy tanulmánykötetben jelentessék meg a tudományos konferenciákon elhangzottakat. Ez részben sikerült is, hiszen többen is hozzájárultak munkájuk közléséhez, de mások, nem marosvásárhelyiek is éltek a lehetőséggel és nyilvánossá tették Marosvásárhelyre vonatkozó kutatásaik eredményeit.
A most megjelent kötetben egykori marosvásárhelyi orvosok, tanárok, lelkészek,  tudósok, politikusok életpályájáról vagy tevékenységének egy-egy momentumáról olvashatunk. „Egyszer összeszámoltam, kik azok az emberek, akik az utóbbi 200–300 évben Marosvásárhely szellemi, kulturális életét gyarapították. Több mint kétszáz ilyen személyiség nevét írtam össze. A mostani kötet csak a kezdet, a munkát folytatni kell” – mondta Pál-Antal Sándor.
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Nemzeti színű ferdítések
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román–magyar megbékélésnek.
Azokat a hűbéri szerződéseket, amelyeket az erdélyi fejedelem Ştefan Răzvannal, valamint a  Mihai által küldött munténiai bojárok küldöttségével kötött, a tankönyvírók „Báthori Zsigmond által készítettek”-nek minősítik, és  „megalázó kikötéseket” tartalmaznak. Mi több, Havasalföld esetében „a bojárok összeesküvéséről” van szó, azokéról, akik az szerették volna elérni, hogy a Mihai hatalma csökkenjen, és hogy újabb „jogokat és kiváltságokat” szerezzenek (helyeket az országgyűlésben, egyházi gyarapodást az Ungrovalahiai [Havasalföldi] Érsekségnek, gazdasági és politikai előjogokat), és e tekintetben Mihai szavaira hivatkoznak, arra, amit egyik lengyelországi vendégének mondott: „Orcátlanul becsaptak”, a bojárok „saját akaratuk szerint cselekedtek”. Tekintetbe véve Mihai vendégének kilétét, valamint azt, hogy híre sincs a megtorlásnak Eftimie érsekkel, a püspökökkel, illetve „az áruló” bojárokkal szemben, vagy annak, hogy a sértett uralkodó felmondta volna az említett szerződést, mindössze arra következtethetünk, hogy Mihai amolyan diplomáciai nyilatkozatott tett azért, hogy Lengyelország gyanakvását csökkentse, a lengyelek ugyanis időközben, 1995 augusztusában, Moldvában Ştefan Răzvan helyett Ieremia Movilát ültették trónra, a törökellenes politika ellenzőjét és a lengyel érdekek hűséges kiszolgálóját.
A létrehozott hűbéri viszony működőképességének legfőbb bizonyítéka az, hogy a szerződő felek 1594 és 1599 között kölcsönös katonai támogatásban részesítették egymást a törökök elleni harcban. A tankönyvek részletesen foglalkoznak vele, bár nem minősítik ezt a tényt valóságos értékének és jelentőségének megfelelően. Így Báthori Zsigmond már a Mihai törökellenes fellépésének kezdetén (1594. november 13-án Bukarestben) „2000 katonát küldött”, segítségként. Velük találkozhatunk – „Király Albert parancsnoksága alatt” – az 1595-ös harcokról, beleértve a călugăreni-i csatáról (1595. aug. 23.) szóló leírásokban is. Azt viszont a szerzők nem tisztázzák kétséget kizáróan, hogy Mihai (akárcsak számos elődje) magyar hűbérura segítségével szerzi vissza a törökök által elvett országát és trónját, annak ellenére, hogy megemlítik: „Mihai 1595. szeptember 12-én Bran mellett, a Dâmboviţa menti Stoeneşti-en várta a segítség érkezését szövetségeseitől”, valamint azt, hogy „Zsigmond átkelt a hegyeken mintegy 23 000 katonával, közöttük 13 000 zsoldossal, a székely csapatokkal, Ştefan Răzvan kis hadával és a toscanai segédcsapattal (a Silvio Piccolomini vezénylete alatt álló 300 katonával)”. A katonai együttműködés további példái: Mihai és Zsigmond 1596-ban és 1598-ban összehangolta a támadó és a védelmi hadműveleteket [jóllehet a havasalföldi vajda időközben, 1598 márciusában békét kötött a törökökkel], vagy „a Habsburg Rudolffal (1598-ban a Dealu kolostorban) megkötött barátsági és katonai szövetségi szerződés, amely által, miközben Zsigmond első ízben lemondott a trónról, Mihai egykori hűbérura hűbérurának a vazallusa lett, vagyis II. Rudolf német császáré, aki egyben a magyar királyi címet is birtokolta. Erről az alárendeltségi viszonyról hallgat a tankönyv, csupán azt említi, hogy a Báthori Zsigmonddal szembeni „kierőszakolt vazallusság ettől kezdve végképp megszűnt”.
Ezután Mihai „személyes kezdeményezésének” eszméjét bizonygatják, amely már az 1596–1597 közötti időszakkal kapcsolatban is felmerült, miszerint Mihai „a hegyeken túli hadjárat mellett döntött, amelynek tökéletes megszervezése arra vall, hogy e hadjárat gondolata őt régóta foglalkoztatta”. Csakis azért, veszi fel Mihai „a császári tanácsos és helytartó címet (…) valamint a császári hadak főparancsnoka” címet, hogy a II. Rudolf császár gyanúját eloszlassa.
Ugyanezt a nézetet vallják Moldva meghódítása esetében is, amely ugyancsak alkalmat adott Mihainak, hogy a függetlenségét éreztesse: „Egyrészt az, hogy állandóan megtagadta azoknak a területeknek az átadását, amelyeket a császár kardjával szerzett, valamint az, hogy Erdélyben teljesen független politikát folytatott, újabb merész lépésre kötelezte őt.”
Annak ellenére, hogy Mihai Târgoviştébe és Iaşi-ba helytartókat iktatott be (fejedelmi helytartókat; uralkodót nevezett ki Moldvába, akárcsak korábban Havasalföldre), váltig bizonygatják, hogy „1600-ban politikai egyesülés történt” (ami mindössze öt hónapig, májustól szeptemberig tatott). A szerzők szerint a politikai egyesülést bizonyítja  Mihai rangcíme (amelyet az 1600. május 27-én kibocsátott okirat szerint használt) és a „jól ismert pecsét, amelyen megjelenik a három román testvérállam”. „Hosszas tárgyalások nyomán sikerült kicsikarnia azt, hogy a Habsburg Birodalom elismerje őt Havasalföld és Moldva uralkodójának, valamint Erdély fejedelem rangú kormányzójának.”
Ennél súlyosabb ferdítés az, hogy Mihai tetteihez nemzeti célokat társítanak, a nemzeti egység és öntudat eszméjének meglétét mind a fejedelem, mind pedig a román népesség esetében. Néhány kivételt (A.D. Xenopolt, P.P. Panaitescut) leszámítva, a nemzeti motiváció állandó jellemzőként jelenik meg a román történetírásban. A tankönyvek lemondanak az egyik hamis beállításról, miszerint „Havasalföld, Moldva és Erdély – együtt, amire úgy vágytunk”, de kitartanak a másik, a „dák eszme” mellett: „A dák terv – minden román egyesítése egy energikus hatalom révén – az egyetlen út számunkra a függetlenség felé a minket leigázni kívánó hatalmi érdekekkel szemben, az Ottomán Birodalomtól kezdve Lengyelországig és a Habsburg Birodalomig”, más szóval „a Román Országok egyesítésének a szükségszerűsége”. „Tudva azt, hogy az ottománellenes koalíció széthullik, Mihai rájött arra, hogy ilyen veszedelmes politikai körülmények között csakis a Román Országok egyetlen vezetés alatt történő egyesülése mentheti meg az olyan nagy áldozatok árán elnyert függetlenséget.”
A szerzők e felfogásnak megfelelően eltúlozzák azokat a proromán intézkedéseket, amelyeket Mihai Viteazul vezetett be Erdély kormányzása idején: havasalföldi bojárokat ültetett be a fejedelmi tanácsba (a munténiai főurak nagyrésze nem is volt román származású, hanem görög vagy levantei); az erdélyi várakba bizalmi emberei közül nevezett ki várkapitányokat (akik közül sokan balkáni származásúak voltak); bevezette a román nyelv használatát egyes kancelláriai iratok készítésekor (kevés ilyen irat készült, s azok is cirill betűs írással); adományokat nyújtott román nemeseknek (amellett hogy e nemesek etnikai hovatartozása meglehetősen vitatható, a szerzők megfeledkeznek arról, hogy Mihai Viteazul adományban részesített magyar és székely nemeseket is); a jobbágy parasztoknak kisebb engedményeket kaptak tőle: legeltetési jogot, megtiltotta a kínzásukat, felmentetette őket az ortodox papok javára való robot végzésétől (az erdélyi parasztmegmozdulások miatt volt kénytelen ilyen engedményeket tenni; ezzel szemben Havasalföldön egészen más intézkedéseket hozott: törvényerőre emelte például a parasztok földhöz kötését, 1595-ben és 1596-ban megtiltotta a munténiai jobbágyok számára a költözködést).
A tankönyvírók különösképpen eltúlozták Mihai Viteazul vallási politikáját. Mihai, ortodox lévén, görögkeleti templomot alapított Gyulafehérváron. De ne feledjük, hogy a tismanai rendházfőnöknek, Serghiének a  kinevezését máramarosi püspökké, vagy a Neagoslav papét Brassóban a bolgárszegi ortodox templom élére, akárcsak egyes Kárpátokon túli szerzetesek áttelepítését a gyulafehérvári kolostorba Eftimie érsek határozta el, az egyházi hatóságokkal együtt – ők a fejedelemmel szemben autonómiával rendelkeztek minden egyházi kérdésben. Különben Eftimie érsek 1595 óta rendelkezett a fent említett jogokkal, attól kezdve, hogy május 20-án Gyulafehérváron a havasalföldi küldöttség vezetőjeként aláírta a Báthori Zsigmonddal, az akkori erdélyi fejedelemmel szembeni vazallusi szerződést (lehetséges, hogy Báthori András uralkodása alatt visszavont egyet-mást e szerződés előírásaiból).
Alaptalan az az állítás, miszerint Erdélyben: „az ortodox vallás hivatalosan elfogadott vallássá vált, és [Mihai]  Gyulafehérváron megalapította  az Erdélyi Ortodox Érsekséget”, ugyanis ő nem alapított ilyen érsekséget, hanem abban az időben Eftimie havasalföldi érsek ellátta az erdélyi ortodox püspök szerepét is (ami különben a tankönyvből is kiderül, amikor a gyulafehérvári püspöki székről ír, amely a Mihai Viteazul által 1597-ben alapított templomban található).
Tehát egyáltalán nem nyilvánvaló Mihai Viteazul politikájának „a központosító és egyesítő jellege” sem általános külpolitikai aspektusát tekintve, sem pedig annak alapján, ahogyan Erdélyt kormányozta, jóllehet mindkét tankönyvben azt állítják, hogy „Mihai Viteazul megpróbált uralkodásához társadalmi alapot, különösképpen román társadalmi alapot teremteni. Mihai Viteazulnak az a próbálkozása, hogy román közigazgatást vezessen be, akárcsak általában az ő politikája, elégedetlenséget váltott ki a nemesek körében, s megrontotta a császárral való kapcsolatot”; „Bár szándékainak véghezviteléhez nem volt elég idő, Mihai Viteazul az egyesülés legfőbb szavatolójaként tevékenykedett, ő volt a legfontosabb politikai és katonai döntéseket hozó tényező a Kárpátok, a Duna és a Fekete-tenger közötti egész térségben.”
Ezzel szemben viszont a tankönyvek elismerik: „Mihai Viteazul kötelezettséget vállalt arra, hogy érintetlenül hagyja az erdélyi kiváltságosok érdekeit”;  „megerősítette a székelyek régi szabadságjogait, mint olyanokét, »akik a keresztény közösség javáért harcoltak«, vagyis a törökök ellen”. Továbbá tényként állapítják meg, hogy 1600 szeptemberében a tordai országgyűlésen „az erdélyi kiváltságos rendek (...) fellázadtak Mihai ellen »a rájuk rótt szokatlan terhek«, valamint »az erejüket gyengítő« kötelezettségek miatt”, nem pedig etnikai megfontolásokból (Székely Mózes székelyei kitartottak Mihai Viteazul mellett, hálából a régi kiváltságaik visszaállításáért), illetve a románok feltételezett előnyben részesítése miatti elégedetlenségből.
(Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Gyarapodás és összetartozás
Beszélgetés Répás Zsuzsannával, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárával
  2011 novemberében a Magyar Állandó Értekezlet elfogadta a magyar nemzetpolitikai stratégia kereteit tartalmazó dokumentumot, melynek alapvető célja, hogy a nemzet gyarapodó közösség legyen. Az okmány megfogalmazói a számbeli, szellemi, jogi és gazdasági gyarapodásra egyaránt gondoltak. Erről a jövőbemutató elképzelésről kérdeztük Répás Zsuzsannát, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárát, aki Zentán a Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett Kárpát-medencei Kulturális Fórum rendezvényén vett részt.     – Beszéljünk először a számbeli gyarapodásról! Tudjuk, hogy egész Európára jellemző a demográfiai fogyatkozás, a kisebbségi közösségeket viszont ez mindig súlyosabban érinti, hiszen esetükben az alacsony születésszám mellett az asszimilációt és az elvándorlást is számításba kell venni. Ezek a problémák azonban eltérően érintik az egyes határon túli közösségeket. Míg például a Felvidéken erőteljes az asszimiláció, elvándorlás pedig gyakorlatilag nincs, addig Vajdaságban az utóbbi okoz nagy problémát. Szeretnénk megállítani a csökkenést, megtalálni azokat a módokat, hogy jó legyen magyarnak lenni, hogy az emberek büszkén vállalják az identitásukat, de ehhez a többi említett tényező is szükséges. Nagyon fontos a szellemi gyarapodás, amelyhez az ilyen rendezvények is hozzájárulnak, amelyet itt tartottak ma Zentán. Ki kell emelni, hogy a Kárpát-medence minden részéből érkeztek küldöttek. Ezek azok az események, amelyeken együtt tudjuk átélni a magyarságunkat, másrészt megláthatjuk, hogy a többi közösségben is szinte ugyanazokkal a problémákkal szembesülnek, akkor is, ha mások a körülményeik. Tudnunk kell egymásról, mert ez az összetartozás alapja.     A jogi gyarapodást azért emelnék ki, mert létfontosságú, hogy a kisebbségi jogokat minél jobban kiterjesszük, és minél több jogi garanciát állítsunk a megmaradás és a gyarapodás szolgálatába. Ezen a téren a Kárpát-medencéből talán a vajdasági magyar közösség ért el a legtöbbet, hiszen törvényben rögzítették a kulturális autonómiát. Lehetőség volt arra, hogy létrejöjjön egy olyan belső magyar parlament, amely az itteni magyarságot érintő legfontosabb ügyekről hozhat döntéseket. Nagyon remélem, hogy a többi magyar közösség esetében is ebbe az irányba haladhatunk.     ” A szülőföldön maradás egyik legsarkalatosabb kérdése a megélhetés, a gazdasági fellendülés, ami minden bizonnyal csökkentené a fiatalok elvándorlását is.     – Természetesen annak az eszközeit is meg kell találnunk, hogy a közösségek gazdaságilag is gyarapodjanak, különösen a mostani időkben, amikor a válság nem kedvez a különböző támogatásoknak. Éppen ezért fontos észrevenni az új formákat, például az európai uniós pályázatokat, és mindenképpen ki kell használni a határ menti együttműködésben rejlő lehetőségeket. Az előadásomban szóltam arról az új, kultúrát támogató tervezetről, a Kreatív Európa Programról, amely majd a 2014-2020 közötti európai uniós költségvetési tervezési időszakban lesz elérhető, és az uniós tagállamok, valamint a csatlakozásra várók egyaránt igénybe vehetik.     Olyan projektumokat kell megvalósítani, amelyek valóban szolgálhatják a helyben maradást, gazdasági lehetőségeket nyitnak, segítenek, hogy az emberek a szülőföldjükön boldoguljanak. Terveinkben szerepel a vállalkozókat, a kis- és középvállalkozásokat támogató programok újraindítása is.     ” A nemzetpolitikai stratégia túlmutat a Kárpát-medencén, hiszen a diaszpórában élő magyarokkal is foglalkozik.     – A diaszpóra egészen a legutóbbi időkig a nemzetpolitikának egy méltatlanul háttérbe szorított és elhanyagolt területe volt. Az elmúlt húsz évben akadtak ugyan próbálkozások a megszólításukra, de vagy elhaltak, vagy sikertelennek bizonyultak. Tavaly, november közepén nagy élmény volt számomra a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulása, amelyre ötven magyar szervezetet hívtunk meg a világ számos tájáról. Mintha egy kicsit tartózkodva jöttek volna, hiszen korábban nem létezett velük az az élő párbeszéd, ami a Kárpát-medencei magyarokkal, de jó volt látni a tartózkodásuk oldódását, az egymásra való kölcsönös odafigyelést. Azóta is keresnek minket a különböző ötletekkel, közös tervekkel, javaslatokkal. Egyébként a Magyar Állandó Értekezlet ülésén mostantól a Magyar Diaszpóra Tanács küldöttei is ott lesznek, vagyis olyan fórummá vált, amelynek a munkájában a világ összmagyarságának a képviselői vesznek részt.     ” Megkezdődött a nemzetpolitikai stratégia megvalósításához szükséges háttérintézmények kiépítése is, mint például a Magyarság Háza.     – A Magyarság Háza hiánypótló intézmény, hiszen egy olyan komplex kulturális, tudományos, továbbképző, szórakoztató központot szeretnénk létrehozni, amely méltó módon mutathatja be a magyarságot, a magyar kultúrát, a magyar szellem teljesítményeit részben saját magunknak és a fiataljainknak, részben a Magyarországra látogató külföldieknek. Állandó kiállítást tervezünk, amelynek témája a Kárpát-medencében, sőt az egész világon élő magyar közösségek. Ez nem hagyományos értelemben vett múzeum lesz, hanem olyan interaktív összeállítás, amely a fiatalok érdeklődésére is számot tart. Kapcsolódik a Határtalanul! programhoz is, amellyel azt szeretnénk elérni, hogy a magyarországi diákok legalább egyszer egy osztálykirándulás keretében ellátogassanak a határon túlra. Olyan rendezvényekkel igyekszünk megtölteni a Magyarság Házát, amelyek bemutatják az ezerszínű magyar kultúrát. Hetente-kéthetente szeretnénk új programmal jelentkezni, hogy élő központ legyen, ahova jó betérni.     ” A válság és a belső ügyek rendezésén kívül lesz-e ereje a jelenlegi kormányzatnak arra, hogy a határon túli magyarsággal is kellőképpen törődjön?     – Nyilván mindenhol arról a támadássorozatról hallani, amelyet Magyarország ellen indítottak. Én ezt próbatételnek tekintem, melyen túl kell lennünk, és nagyon fontos, hogy a problémák között is megőrizzük azt a szilárd elhatározást, amellyel nekiláttunk a kormányzásnak. Ennek az alapja és fő célja, hogy minden tekintetben megerősítsük Magyarországot. Nehéz úton indultunk el, és nehéz nemzetközi környezetben vagyunk, a válság mellett azt is tapasztalhatjuk, hogy vannak olyan erők, amelyek nem nekünk szurkolnak. Éppen ezért nagyon fontos az összetartás, ami azt feltételezi, hogy odafigyelünk egymásra, mert csak közösen tudunk eredményeket elérni. Magyarország figyelme továbbra is ott lesz a határon túli közösségeken, nemcsak erkölcsi, hanem anyagi értelemben is számíthatnak a segítségünkre. A határon túli támogatások volumene az idei évben nem csökken, és ez a gazdaság mostani helyzetét tekintve nagy eredménynek számít.
TÓTH Lívia
Hét Nap (Szabadka)

Májusra lesz kész a Holnaposok-szoborcsoport
Bár az eredeti határidő január közepe lett volna, valószínűleg csak májusban kerülhet leleplezésre a nagyváradi Holnap Irodalmi Társaság tagjait ábrázoló szoborcsoport. Benyovszky Tünde, a Nagyváradi Ingatlankezelőség aligazgatója megkeresésünkre elmondta: a bürokrácia volt az oka, hogy néhány hónappal csúszott a szerződés aláírása – hosszadalmas papírmunkára és az előírások szigorú betartására volt szükség, hiszen a szoborcsoport közpénzből készül.
„Eredetileg tavaly szeptemberben írtuk meg a közbeszerzési pályázatot, s akkor úgy számoltuk, január 15-e lehet az átadási határidő. A bürokratikus procedúra miatt azonban a kivitelezési szerződést csak december végén sikerült aláírnunk, így a négy hónapos periódus, amit a kivitelezésre szánunk, csak április végén jár le” – magyarázta el lapunknak Benyovszky Tünde.
A tenderre egyébként egyetlen képzőművész jelentkezett, Deák Árpád, akinek köztéri alkotásaival Nagyszalontán, Budapesten, de még Párizsban is találkozhatunk. Tervére öttagú zsűri bólintott rá: Biró Rozália alpolgármester, Jakobovits Márta képzőművész, a képzőművészek egyesületének nagyváradi reprezentánsa, Benyovszky Tünde, illetve a helyi önkormányzati testület két képviselője. A képzőművész a Krónikának elmesélte: feltétlenül szüksége van a négy hónapnyi időre, hiszen a bronzszobor különleges, úgynevezett viaszvesztéses technikával készül. Előbb az alakokat agyagból mintázza meg az alkotó, majd a mintákról viaszból készül levonat, amelyet kerámiával vonnak be, és ebbe öntik ki végül a bronzfigurákat.
A szoborcsoport egyébként maga is rendhagyó lesz: interaktív köztéri alkotásként tervezte meg alkotója. Az irodalmi alakok között ugyanis egy üres szék is lesz a kompozícióban, amelyre bárki leülhet majd, és a váradi irodalmi élet, egyben a magyar irodalom nagyságainak bronzalakjaival – Ady Endrével, Dutka Ákossal, Emőd Tamással és Juhász Gyulával – közös fotót készíthet. A kompozíció az Ady Endre Gimnázium bejáratának közelében áll majd.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Elszántabban nemzetiségi jogainkért (Gondolatok egy következetesebb érdekképviseletről)
A nemzeti etnikai kisebbségi lét hangosabb és hatásosabb artikulálása, az asszimilációs tendenciák elleni fellépés alapvető emberi jog. Ehhez azonban nem elegendő csupán a jó akarat és bátorság, hanem az európai szintű meghallgatás érdekében tudni kell használni az európai megszólalás billentyűzetét.
Vajon mi az oka annak, hogy Szlovákiának sikerül a magyar állampolgársági törvény állítólagos veszélye miatt európai szintű riadót fújnia anélkül, hogy ők maguk kritika alá kerülnének nyílt rasszista és alapvető EU-jogot sértő saját rendelkezésük miatt, miszerint azon személyeknek, akik idegen ország állampolgárságát felveszik, szlovák személyi igazolványuk elvesztésével kell számolniuk? Ennek oka az EU-n belüli nyelvezet tökéletes ismerete. Amíg a magyar kormány és a magyar, az anyaországon túli kisebbség képviselői állandóan, precízen a jogi finomságokat kívánják hangsúlyozni, addig más körök egészen egyszerű és tudatalatti kifejezéseket alkalmaznak, melyekkel bár a szakmai vitákat nem, de a marketingszempontból oly fontos médiafennhatóságot megnyerhetik. Ezek után minden állampolgársági joggal, médiatörvénnyel, alkotmánnyal kapcsolatos tény helyreállítása ellenére nem lehet kikerülni a diszkrimináló, alattvalóvá válási folyamat szívó hatásából. Ez az ördögi kör csak akkor törhető át, ha megértjük, hogy milyen hangon kell európai szinten artikulálni a pozitív figyelemfelkeltés érdekében. Az ehhez használatos nyelvet Franciaországban és Németországban fejlesztették ki, és jelentősen különbözik a Magyarországon használatostól. Míg utóbbit az udvariasság, visszafogottság és a részletekre való túlzott törekvés jellemzi, addig előbbi plakatív leegyszerűsítésekre és nagy hatású jelszavakra épít – és ezek hatnak. Tetszik, nem tetszik, de az Európában vitatott témák hatáshatalmát tudomásul kell venni. És éppen itt nyílik nagy lehetőség az erdélyi magyar kisebbség számára. Meg kell végre tanulniuk helyzetüknek az egész kontinenssel való megismertetését. Az erdélyiek a rendszerváltás óta túlságosan sokat foglalkoztak magukkal. Sajnálatos és jellemző, hogy a húsz éve fennálló nyílt társadalmi rendszer ellenére Magyarországon és Románián kívül alig akad európai ember, kinek ismeretei lennének Erdély különleges történelmi és etnikai helyzetéről. Itt az ideje az Erdély, illetve a Székelyföld márka népszerűsítésének. A SIC védjegynek olyan tulajdonnévvé kell válnia, mely egyediséget és összetéveszthetetlenséget jelent. Hol figyelhetők meg ezzel kapcsolatos törekvések? Testvérvárosi kapcsolatok és alapítványok célzott létrehozása, valamint turisztikai programok által széles körű tudatosságot kell teremteni az európai porondon. Csak ezután állhat fenn annak lehetősége, hogy bizonyos bukaresti érdekeltségek óvatosabbak legyenek. Eme – önmagukban véve könnyű – utak bejárása érdekében Erdély magyar politikusainak is tudomásul kell venniük azt a fontos tényt, hogy ők nem szokványos román államemberek. Ők elsősorban a kisebbségvédelem képviselői. Az ő politikai karrierjük célja nem lehet Bukarestben a rosszul értelmezett megbízhatóságért kitűzött érdemrend elérése. Minden tevékenységüket az általuk képviselt kisebbség polgári és emberi jogainak védelme alá kell vonniuk. Mert egy kisebbségi párt politikusa egyidőben mindig védenceinek kulturális harcosa is. Aki közülük ezt tudatosítani képes, az érteni fogja, hogy mikor lehet fájdalommentes kompromisszumokba bocsátkozni, és mikor kell keménynek maradni. Mivel ők nem a klasszikus értelemben vett állampolitikusok, hanem úgymond védelmezők és segítők, ezért sokkal kevesebb időt és energiát kellene fektetniük olyan döntéshozatalokba, melyek nem érintik az általuk képviselt kisebbséget. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezek a döntéshozatalok ne lennének fontosak, de megnyugodhatunk abban, hogy elegendő mennyiségű román párt és érdekeltségi kör áll rendelkezésre, melyek ezekkel a gondokkal foglalkoznak. Koncentráljanak inkább szakterületeikre, hogy keresztülvihessék az oda tartozó követeléseket. Egy politikai póker alkalmával nem szabad a befektetett munkát és vétójogokat a kisebbséget nem érintő kérdésekre elpazarolni, hanem meg kell azokat spórolni a valóban fontos témákra. Csak ilyen irányú következetességgel és szilárdsággal érhető el a nagy cél, az autonómia. Meg kell érteni azt, hogy Erdély, Székelyföld ügyein kívül eső témákban nyugodtan köthetők kompromisszumok. Túlerőltetésnek ez ügyekben helye nincs, hanem sokkal inkább minden erőt a fenti magasztos és alapvető célokba kell fektetni. Lehet, ez oda vezet, hogy eggyel kevesebbszer lehet ünnepi bankettek alkalmával a bukaresti piros szőnyegen sétálni, de éppen ezt kell elfogadni. Mert bármilyen kényelmetlen is, a sors a kisebbségi képviselőséget osztotta rájuk – mégpedig jóban és rosszban. A következmények ezek után egyszerűen fogalmazhatóak. Minden tevékenységet annak kell alávetni, hogy mi az, ami a képviselt kisebbség életét megkönnyíti és fejlődését biztosítja. A magyar nyelvű felsőoktatás és a következetes, nem csak esetenkénti magyar nyelvű táblaállítás és feliratozás csak legszembetűnőbb példák. Borzalmas tény, hogy rendészeti és jogi hivatalnokok széles köre nem beszél magyarul, és kimondottan az elbizonytalanítás céljából küldték őket Székelyföldre. Ez a diszkrimináló helyzet azonnali, európai szintű megismertetésre és megszüntetésre vár. Egyidőben utalni kell a mesterséges régiók tervezett létrehozása általi kényszerasszimilációra és kulturális alárendeltségre irányuló törekvésekre is. Ezen jelenség ellenhatásaként, a szubszidiaritás szellemében a megyék és városok felelősségét kell megerősíteni. Több feladatot, kompetenciát és mindenekelőtt hivatali hatalmat kell nekik adni – az alárendelő jellegű és egy 21. századi demokratikus országhoz nem illő prefektúrákat meg kell szüntetni. A gazdasági politikát is azon alapgondolatokhoz kell igazítani, hogy a saját régiónak mi a jó. Mert csak azok a családok vernek itt gyökeret, illetve maradnak helyben, melyeknek gazdasági biztonsága adott, hogy aztán továbbadják kulturális identitásukat és erősítsék azt az országot, melyben születtek. Ennek a gondolatnak mindent alá kell vetni. E magasztos célokat követve tudatossá válik, hogy az RMDSZ és az MPP közötti önző hatalomjátéknak nincs létjogosultsága. Amíg egy városi és megyei szintű konkurencia jó hatású és üdvözölendő, ráadásul még a választási részvételi arányt is növeli – a parlamenti választások alkalmával feltétlenül szükséges a kompromisszum megtalálása. A személyes érzelmek és csalódások ellenére: a közös sors megparancsolja a kibékülést, és ezáltal egy közös és erős magyar listát. Kisebbségi képviselőként ugyanis mindennél jobban ellen kell állni a politikai intrikák édes csábításainak. Eljött a mentalitásváltás ideje. A politikai képviselőknek jobban, mint valaha, a veszélyeztetett kisebbség megóvóinak és támogatóinak kell tekinteniük magukat. Ebben a szellemben és csakis ebben kell munkájukat végezniük. Akkor sok minden könnyebbé válik, és a közös cél, az élhetőbb és autonóm Székelyföld, is elérhető lesz.
A szerző, Vida Péter német-magyar állampolgár, 1983-ban az egykori NDK-ban született. Több évet élt szüleivel a Zala megyei Nagykanizsán. 2003-óta egy Berlin közeli városnak, Bernaunak városi képviselője. 2008 óta megyei képviselő Barnim megyében. A Brandenburgi Egyesült Polgári Mozgalmak (BVB / Freie Wähler) regionális párt elnöke. Nagy előszeretettel és minden lehetőségét kihasználva lép fel a Kárpát-medencei magyar kisebbségek érdekében. Ezt elősegítendő és az ottani állapotok németországi politikai körökben és sajtóban történő ismertetése végett évente különböző régiókba utazik. 2010 óta ügyvédként ténykedik Berlinben
Vida Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csökkenő erővel, de folytatódtak a tüntetések
Kilenc nap után tegnap először csappant meg jelentős mértékben a tüntetések ereje, amit valószínű, hogy a főleg Erdélyt érintő téli időjárás befolyásolt. Így tegnap este az erdélyi városokban már csak néhány százan vonultak utcára, de elemzők nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy a tiltakozások a hétvégén ismét felerősödnek.
A tüntetések számát illetően nem volt különösebb változás az előző estéhez képest, hiszen pénteken este is húsz megyében zajlottak tiltakozások. Bukarestben is kivonultak az emberek az Egyetem térre, de számbelileg már sokkal kevesebben, mint csütörtökön este, amikor az ellenzék megszervezte a nagyszabású fővárosi tüntetését.
Csütörtökön este az ellenzék tiltakozó megmozdulásáról a tömeg egy része az Egyetem térre ment, ahol az úgynevezett pártsemleges tiltakozókhoz csatlakoztak. A megmozdulás nagyrészt békés volt, de röviddel éjfél előtt néhány tüntető provokálni kezdte a csendőröket, akik könnygázt használtak, és határozottan léptek fel a rendbontókkal szemben. A csendőrség szerint összesen száz személyt állítottak elő, közülük néhány futballhuligánt, akikkel már volt baja a csendőrségnek. Eddig négy személy tett feljelentést az ügyészségen a karhatalmisok fellépése miatt, a hatóságok pedig 32 személy ellen indítottak ügyészségi vizsgálatot. Ez utóbbiak között egy piteşti-i, a többi pedig bukaresti tüntető.
Tegnap általános felháborodást váltott ki, hogy Mircea Munteanu, a Maros megyei prefektus kabinetigazgatója a Facebookon a zsidó haláltáborokon szereplő jelmondattal, az Arbeit macht frei!-jal üzent a tüntetőknek. A bejegyzés számos bíráló megjegyzést kapott a közösségi oldalon, aminek hatására Munteanu törölte üzenetét. Marius Paşcan, Maros megye prefektusa úgy nyilatkozott, hogy őt Munteanunak a prefektúrán kifejtett tevékenysége érdekli, és nem foglalkozik azzal, hogy magánéletében mit csinál. A Szociálliberális Szövetség (USL) tegnap a prefektus és a kabinetigazgató leváltását követelte. Szerintük a náci jelmondattal Munteanu súlyosan megsértette a romániai zsidó közösséget, akárcsak a több ezer tüntetőt, akik kilencedik napja vonulnak utcára.
A tüntetők ismét sokféleképpen fejezték ki elégedetlenségüket. Miután egyebek között koporsóval vonultak fel, és keresztre írták az államfő nevét, tegnap Nagyszebenben a tüntetők Băsescut, Bocot és a kormányt jelképező narancsokat húztak karóba a Demokrata Liberális Párt székháza előtt.
Tegnap több demokrata párti politikus is értékelte a tüntetéseket. Elena Udrea regionális fejlesztési miniszter szerint teljesen indokoltak a tiltakozások, de nem ért egyet azzal, hogy az utcai megmozdulásokat „átpolitizálták”. Udrea szerint nem jelent megoldást, ha „Boc helyét Victor Ponta veszi át. Cristian Preda demokrata párti európai parlamenti képviselő szerint Băsescu ugyan hallgat a tüntetésekről, de szerinte mindenki másnál jobban megértette az utca üzenetét, és bátran fog cselekedni. Tegnap este lapzártakor az államfő Emil Bockal egyeztetett, sajtóértesülések szerint arról, hogy a PD-L milyen kommunikációs stratégiát kövessen a napokban.
Szabadság (Kolozsvár)

Távoznak a váradi orsolyiták
Nagyvárad - A párizsi anyaház döntése alapján 2012. január 1-től megszüntették az Orsolya-rend váradi működését, az alapítása után 240 évvel- hangzott el egy könyvbemutatón az Ady Endre Líceumban.
Szombat délután a magyar kultúrát ünnepelték az Ady Endre Középiskola dísztermében, a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ) és a debreceni székhelyű Megyei Népfőiskolai Egyesület szervezésében. A megjelenteket üdvözlő dr. Fleisz János egyetemi tanár, BINCISZ-elnök arra hívta fel a figyelmet: immár tizenkettedik alkalommal ünnepel együtt Nagyvárad és Berettyóújfalu. Egy közös ötlet alapján 2001. január 22-én zajlott le a sorozat akkor még egynaposra sikeredett első kiadása. Egy újszerű kezdeményezés volt, azonban megtörtént az egymásra találás, és a közös társadalmi összefogásnak köszönhetően az idén már tizennyolc programmal várják az érdeklődőket, A Magyar Kultúra Ünnepéhez köthető, mennyiségileg bizonyára legnagyobb kárpát-medencei eseménykinálattal. A résztvevőket a bihari és újabban a nemzeti összetartozás köti egymáshoz, illetve köszönet jár a civil szervezeteknek is azért, amiért „meg tudjuk mutatni, hogy a magyar kulturális jelenlét erőteljesebb a világban, mint a gazdasági vagy számbeli hozzájárulás”.
A BINCISZ vezetője ugyanakkor is arra is kitért, hogy több mint 200 meghatározása létezik a kultúrának, ő ezek közül azt emelte ki, mely szerint gondolkodásra és cselekvésre késztet, nélküle nem létezik nemzeti öntudat. Értékét egyedisége jelenti, ami egyúttal fejlődésünket is megmutatja, és amelyet nem pénzben, hanem alkotásokban lehet kifejezni.
Könyvbemutató
A köszöntés után dr. Szigeti Tóth János szociológus, tanszékvezető főiskolai docens arról beszélt, hogy mennyire volt modern Németh László. Az író napjainkban is aktuális gondolatai közül egyebek mellett megemlítette a tantárgyak átjárhatóságának megteremtését, a közművelődés támogatását, a tanügy szerepét, az alapkészségek hiányának megszüntetését, az élethosszig tartó tanulást és a határon túli magyarok kérdésével való foglalkozást.
Meleg Vilmos színművész nagy sikert arató előadóestje után- a Magyarnak lenni című összeállításból hangzottak el részletek- Dukrét Géza, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság elnöke mutatta be a Partiumi füzetek sorozat 68. kiadványát (Római katolikus intézetek Nagyváradon), mely a Bihar Megyei Tanács, az RMDSZ-frakció és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség támogatával jelent meg. Elhangzott: bár ezekről az intézményekről sokan írtak már, Mons. Fodor József általános helynök más szemszögből ismerteti őket. Mivel e nagynevű intézmények megalapítása dr. Nogáll János püspök nevéhez fűződnek, külön fejezet foglalkozik a főpásztor életével és munkásságával. A könyvben Kolozsvári István tb. kanonok részletesebben ír a Szent Orsolya-rend történetéről, illetve a hozzá tartozó Szent Anna-templomról, Ocskay Etelka Ferdinánda, Polmann Mária Lucianna és Peczkó Zsuzsanna Kinga vizitátor nővéreknek köszönhetően pedig az irgalmas nővérekről tudhatunk meg többet.
Szerzetes rendek
Mons. Fodor József vikárius arra hívta fel hallgatósága figyelmét: a szerzetesi életformák a II. században jelentek meg, gondoljunk a pusztába elvonult remetékre, a stilétákra az aszkétákra, vagy az oszloposokra. Később keleten Nagy Szent Vazul, nyugaton pedig Szent Benedek írták meg a szerzetesi életformák szabályzatát. 1772-ben Szenczy István váradi őrkanonok alapította meg a váradi Szent Orsolya rendi kolostort és gimnáziumot, mely rend idén januárban szüntette be váradi működését, a párizsi anyaház döntése alapján. Az irgalmas nővérek 1878-ban kerültek Grazból a Körös-parti városba, nagyváradi tartományuk tavaly október 1-jén szünt meg, így az itteni nővérek ismét Grazhoz tartoznak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Van-e esélyünk a megmaradásra?
Székelyföld magyar anyanyelvű lakossága a kommunista diktatúra bukása óta eltelt 22 év alatt saját bőrén tapasztalhatta, hogy a hatalom továbbra is szülőföldje elrománosítására törekszik. A módszerek változtak ugyan, de a cél maradt. A lehető legrövidebb idő alatt meg kell szabadulni az itt még mindig számottevő és egy tömbben élő magyarságtól. Ennek elérése érdekében több fronton elindított, álcázott hadműveletek folynak ellenünk, melyek fel akarják lazítani, ezáltal pedig sebezhetővé és védtelenné tenni a székelységet. Közéjük tartozik a magyar tannyelvű állami egyetem újraindításának megtagadása, a vidék elszegényítése és az őslakosság állami intézményekből való kiszorítása épp úgy, mint a hívek nélküli ortodox templomok százainak a felhúzása, túlméretezett csendőrkaszárnyák építése és a jelképeink ellen irányuló támadássorozat. A felsorolt példákkal csak ízelítőt adtunk a számunkra hátrányos intézkedésekből, sérelemlajstromunk ugyanis ennél, sajnos, sokkal hosszabb.
Mindezt észlelve úgy tenni, mintha mi sem történt volna, botorság, szó nélkül hagyni pedig felér a nemzetárulással, mégis aggasztóan kevesen vannak azok, akik nyilvánosan is felemelik a hangjukat a beolvasztásunkra és szülőföldünkről való elűzésünkre törekedő, Bukarestből irányított politika ellen. Pedig mára már bizonyosságot nyert a tény, hogy a közömbösség vagy belenyugvás az erdélyi magyarság és ezen belül a székelység végleges eltűnéséhez vezet. Ezen állításom bizonyítására elég, ha a népszámlálások adataira tekintünk, melyek a rosszindulatú ferdítések és zsugorítások számításba vevése mellett is riasztó képet tárnak elénk létszámunk alakulásáról. Ezek tükrében 1992–2002. között 190 262 személlyel fogyott a magyarság lélekszáma, s az elmúlt évi számbavevés előzetes adatai sem kecsegtetnek semmi jóval.
Ilyen körülmények között óhatatlanul feltevődik a keserű kérdés, hosszú távon vajon van-e esélyünk a megmaradásra? Ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk, hogy erre csak bizonyos feltételek teljesülése, elsősorban az autonómia bevezetése esetén adhatunk igenlő választ. Ennek eléréséhez viszont a magyar néptömegek önazonosságtudatának felélesztése szükséges, mely a pedagógusok, politikusok, újságírók, általában a közvélemény-formálók hozzájárulása nélkül elképzelhetetlen és megvalósíthatatlan.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Cristian Diaconescu az új külügyminiszter
Cristian Diaconescut nevezte ki külügyminiszternek Emil Boc román kormányfő kedd bejelentése szerint. Elődjét, Teodor Baconschit a kormányfő leváltotta, amiért elfogadhatatlan módon bírálta az utcán tüntető embereket.
Az 52 éves Diaconescu már betöltötte a külügyminiszteri tisztséget 2009-ben a most kormányzó liberális demokraták és az ellenzéki szociáldemokraták koalíciós kormányában. Az angolul és franciául folyékonyan beszélő, meggyőződéses uniópárti és reformbarát diplomata 1990-ben, a kommunizmus bukása után kezdett a külügyminisztériumban dolgozni. Jelenleg a szenátus alelnöke a Románia Haladásáért Országos Szövetség (UNPR) színeiben.
MTI
Erdély.ma