Az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésének kálváriája
Mai nap, 2011. szeptember 15-én a Bukaresti Táblabíróság jóváhagyta az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzési kérelmét.
. 2010. december 4. – Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrehozásáról döntött az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Székelyudvarhelyen tartott országos küldöttgyűlése. Az autonomista elveket valló új politikai szervezet, az Erdélyi Magyar Néppárt megalapításáról szóló előterjesztést 221 küldött támogatta, ellenszavazat nem volt, nyolcan tartózkodtak. Markó Béla, az RMDSZ elnöke „felelőtlennek” tartotta a pártalapítási szándékot.
· 2011 januárjában felállították az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzésével foglalkozó bizottságot, amelynek tagjai: Toró T. Tibor koordinátor, László János, Gergely Balázs és Orbán Mihály régióelnökök, Borbély Zsolt Attila, Papp Előd, Szilágyi Zsolt, Tőkés András, és Zatykó Gyula. Január második felében elindult az aláírásgyűjtés. Amint arra Bakk Miklós politológus nemrégiben ismételten felhívta a figyelmet: a Velencei Bizottság által is elmarasztalt román párttörvény támasztja Európában a legdrasztikusabb feltételeket a bejegyzés útjába. A 25.000 tagot előíró feltétel ‒ akiknek legalább 18 megyéből és Bukarestből kell lenniük ‒ valóban egyedülálló. Az Európai Unión belül egyedül Portugália követi ebben Romániát, de messze lemaradva: ott „csak” 7500 tag igazolását kérik. Az államok többségében néhány tíztől ezerig terjedően határozzák meg a taglétszám-kritériumot (például: 10 tag ‒ Ausztria, Hollandia, Franciaország, Nagy-Britannia, Spanyolország, Magyarország; 50 tag ‒ Bulgária; 1000 tag ‒ Lengyelország, Észtország). De még EU-n kívül is megengedőbbek e tekintetben a feltételek: Macedóniában 500, Afganisztánban 700 taggal lehet pártot bejegyezni. A 18 megyés területi feltétel pedig teljesen egyedülálló. Az RMDSZ vezetői több ízben elítélően nyilatkoznak a pártbejegyzésről, de hozzáteszik, a nagyobbik magyar párt nem akadályozza a néppárt bejegyzését.
· Bár az aláírások javarészét terepen, házról-házra járva gyűjtötték be, az EMNT által működtetett, a könnyített honosításban több mint százötvenezer erdélyi magyarnak segítséget nyújtó erdélyi Demokrácia Központokban is lehetőséget biztosítottak az EMNP támogatói listájának aláírására. Májusban – a „feketemunka elleni küzdelem” jegyében – napokon keresztül több Demokrácia Központban tartott vizsgálatot a román Pénzügyőrség, átvizsgálták a pénzügyi jelentéseket, iratokat, a könyvelést. A vizsgálat eredményéről egészen sajátos módon az Evenimentul Zilei bukaresti napilapban lehetett olvasni június elején, a tendenciózus cikkben a bruttó fizetéseket „felfele kerekítve” lebegtették meg, illetve a nepotizmus vádját is megfogalmazták – névrokonság alapján! A román Pénzügyőrség vezetője egyébként Ladányi Árpád RMDSZ-es funkcionárius.
· 2011. május 5-én az Erdélyi Magyar Néppárt létrehozásának kezdeményezői benyújtották a bukaresti törvényszéken a párt jogi bejegyzéséhez szükséges támogató aláírásokat. A Bukaresti Törvényszék május 26-án tárgyalta első ízben az EMNPbejegyzési kérelmét. Az Erdélyi Magyar Néppárt jogi bejegyzése ellen akkor három óvást nyújtottak be. A Demokratikus Szolidaritás az Esélyegyenlőség és Egy Jobb Társadalomért Pártja (Partidul Solidarităţii Democratice pentru Şanse Egale şi pentru o Societate mai Bună) az Európa Tanács alapjogi Chartájának előírásait kérte számon az Erdélyi Magyar Néppárt programjában. A Néppárt (Partidul Popular) azt kérte a törvényszéktől, hogy az új magyar párt nevében ne szerepeljen a Nép (Popular) szó. Egy magánszemély, Adrian Drăghici azért nyújtott be óvást, mert szerinte az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését támogató aláírások között hamisak is találhatók.
· A pártbejegyzést megóvó magánszemély, Adrian Drăghici közjegyzőnél hatalmazta fel Novák Leventét, Kelemen Hunor művelődési miniszter és RMDSZ-elnök miniszteri tanácsadóját és Budai Richárdot, a szövetség bukaresti szervezetének elnökét a dokumentumok tanulmányozására. A hivatalos meghatalmazásban az is szerepel, hogy nemcsak tanulmányozni, de fénymásolni is joguk van a bukaresti törvényszéknél iktatott 2011/3/32654-es iratcsomót, és átvizsgálhatják a támogató aláírásokat is. Vagyis a román ügyvéd megbízásából az RMDSZ tisztségviselői vizsgálták át az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzési dokumentumait, aláírási íveit.
· A bukaresti törvényszék több fordulót követően 2011. július 14-én első fokon elutasította az EMNP bejegyzését, de nem az aláírásokkal volt problémája. A bíró indoklásában a többpártrendszer lényegét megkérdőjelező módon arra hivatkozott, hogy a párt nem a „nemzeti érdekek” képviseletét vállalja, hanem egy közösség érdekeire összpontosít. Az EMNP kezdeményezői megfellebbezték az ítéletet.
· A másodfokú tárgyalás „előkészítéseképpen” júliusban egy román-magyar médiakommandó kezdte vegzálni a néppárt támogatóit. A Néppárt támogatói listáját homályos – és valószínűsíthetően: törvénytelen – módon megszerezve az RMDSZ-es pártlap, a bukaresti Új Magyar Szó a magyargyűlöletéről és szekus besúgói múltjáról hírhedté vált Dan „Felix” Voiculescu lapjával, a Jurnalul Naţionallal karöltve több részben „leleplező” cikkeket közölt a vélelmezett hamisításokról. A „tényfeltárás” érdekessége, hogy olyan „nem létező támogatókat” leplez le, akik valóban nem léteznek: legalábbis egyikük a Néppárt bíróságon leadott támogatói jegyzékében tényleg nem szerepel. A tényfeltárás további érdekessége, hogy saját eredményként állítja be azt, hogy az illetékes bukaresti ügyészség a rendőrség révén kívánja ellenőrizni az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzéséhez szükséges listákon szereplő aláírások hitelességét. Ezzel szemben a tény az, hogy még június 17-én ugyancsak az RMDSZ-es ügyvéd, Adrian Drăghici megkeresésére és segítségével tett feljelentést Mircea Vasile Ion rendőr (egyébként saját bevallása szerint Drăghici barátja), illetve június 27-én egy bizonyos Buta Levente, aki szintén nem szerepel a Néppárt támogatói listáján (mi több: sehol semmi nyoma annak, hogy valaha bármelyik erdélyi demokráciaközpontban járt volna). A feljelentések következtében az EMNT által működtetett demokráciaközpontok munkatársait rendre berendelik az illetékes rendőrkapitányságokra, és vallatják őket – fogalmazhatunk úgy is, hogy strómanokon keresztül az RMDSZ rászabadította a rendőrséget arra az irodahálózatra, amely több mint százötvenezer erdélyi magyarnak segített eleddig a magyar állampolgársági dosszié összeállításában.
Reméljük, hogy Adrian Drădhici honoráriumát nem közpénzből fizették, ugyanis ügyvédként egy kissé drágás. Amint az a „Termoelectrica-dosszié” elnevezésű korrupciós botrány sajtóanyagaiból kiderül, Adrian Drăghici vádlottként szabadlábon védekezhet a 97 millió lejes (mintegy 23 millió eurós) korrupciós ügyben – a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) adatai szerint az RMDSZ ügyvédje abban az esetben 16 millió lejt (több mint 3,8 millió eurót) számlázott ki. És innen eredhet a szenvedélyes elkötelezettsége a hamisítás ügyében is: harmadmagával éppen ezzel vádolják.
· 2011. szeptember 15-én a Bukaresti Táblabíróság jóváhagyta az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) bejegyzési kérelmét. erdon-ro

A magyarság lélekszáma a korai századokban I.
Megismerhető-e a magyarok lélekszáma?
László Gyula Őstörténetünk című könyvében arra a kérdésre, hogy a honfoglaló magyarok lélekszámát meg lehet-e állapítani, azt válaszolta: „A félmillióra becsült szám találgatáson alapszik." Csorba Csaba rámutat, hogy az első olyan adat, amely némi fogódzót ad a népesség számának meghatározására, a húszezer lovast említő arab forrás, amely alapján a magyarság lélekszámát százezer főre becsülik. Megjegyzi azt is, hogy ennek alapján illúzió következtetni a honfoglalók számára. „Más (történeti, régészeti stb.) források összevetésével kell keresni az igazságot. Igen ám, csakhogy mindmáig nem áll rendelkezésünkre más forrás, mint az említett arab számadat. Ebben az esetben nem tehetünk mást, mint lemondunk a 20 000 harcosra vonatkozó adatról mint kiindulópontról, tudomásul vesszük, hogy a VIII–IX. századi magyar haderő és népesség létszámát nem ismerjük, s jelenleg nincs semmiféle olyan hiteles adatunk, amelynek alapján akár csak hozzávetőleges becslésekbe bocsátkozhatnánk." Nagy Kálmán hadtörténész szerint bizonyos az, hogy: „a létszámkérdésekben csak becslésekre szorítkozhatunk".
E markáns vélemények alapján úgy tűnik, hogy szélmalomharc a honfoglalók számának, illetve a Kárpát-medence népességének meghatározására tett minden erőfeszítés. Tény, hogy a magyarság lélekszámának megállapítása évszázadokon át valóban becsléssel, „egymásra" hivatkozással történt. Azonban a francia demográfusok eredményei alapján – dr. Kováts Zoltán szegedi történész-demográfusnak köszönhetően – rendelkezésünkre áll egy tudományosan, szakszerűen megállapított népességszaporulati kulcs. Kováts az európai népességnövekedési arányok, a francia történeti demográfiai kutatások eredményei alapján állítja, hogy a magyar nép szaporulatának mértéke a 900 és 1300 közötti időszakban nem haladhatja meg a négy ezreléket, hisz Európában „sehol sem tételeznek fel" ennél nagyobb ütemet. Az említett korszakban a szaporulati arány Magyarországon 900 és 1100 között 2,2, 1100 és 1200 között 3,9, 1200 és 1300 között 2,4 ezrelék. Ezek segítségével következtetni tudunk korábbi korszakok népességére.
E sorok írója úgy véli, eljött az ideje annak, hogy felülvizsgáljuk azokat az alapvető történeti forrásokat, amelyek értelmezése révén a szakirodalomban, a népszerűsítő jellegű kiadványokban és a közgondolkodásban a valóságtól távol álló demográfiai adatok válnak ismertté. Ha elfogadnánk a szakirodalomban közismertté vált kis lélekszámot, akkor – az 1300-as évek elején – Magyarországon egymillió alatti népesség élt volna. Márpedig biztosan állíthatjuk, hogy ez idő tájt a Kárpát-medence lakossága elérte a hárommilliót. Ezt állítja Glatz Ferenc történész, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke is. Dr. Kováts Zoltán 3–3,2 millióra becsüli a lakosság számát, a honfoglalás korára pedig 1–1,5 milliós lélekszámot valószínűsít. Szerinte csak így lehetséges az, hogy az évi kétezrelékes népszaporulat mellett Magyarország népessége 1300 táján elérte a hárommilliót.
A történeti források, a szakirodalom tanulmányozása révén arra a meggyőződésre juthatunk, hogy az Árpád vezette honfoglalók száma egymillió, míg a magyarul beszélők együttes létszáma 1,3 millió. Ez azt jelenti, hogy a kései avar lakosság, akiket griffes-indások népének nevezünk, a forrásokban említett ungri, illetve ungur közösség, a 677-es első magyar honfoglalók száma is jelentős. Mahúd Terdzsüman, aki 1740-ben korábbi krónikák alapján török nyelven megírta Magyarország története (Tárih-i Üngürüsz) című munkáját, egyértelműen szól arról, hogy a honfoglalók a Duna–Tisza közén magyar nyelvű népességgel találkoztak: „Amikor abba a tartományba érkeztek, látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, sok gyümölcse és bő termése annak az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek."
A kis lélekszámot népszerűsítő Kristó Gyula a magyarsághoz csatlakozott székelység számát ötezer, „legfeljebb" tízezer főben határozta meg. Úgy véljük, hogy a székelység lélekszáma a honfoglalás korában nem lehetett kevesebb 40–50 ezer főnél. Mivel a szakirodalom elhanyagolhatóan kis létszámú székelységet említ, ezért fel kell mérni a székelység lélekszámát is. Ez utóbbiak demográfiai viszonyait egészen a Bethlen Gábor fejedelem korában szervezett katonai összeírás évéig, 1614-ig követjük, mert ez volt az első szakszerű népességösszeírás.
A honfoglalók létszámának megállapításánál elsősorban az arab forrásokat elemzem. Mivel azok hadtörténeti jellegűek, a honfoglalás kori népességszám megállapítása érdekében kénytelen vagyok a honfoglaláskor előtti és utáni időszak hadtörténetével is foglalkozni. Az arab források csak ennek ismeretében értelmezhetőek. Hadtörténeti ismereteink, a X. századi katonai sikerek, mind-mind arra utalnak, hogy nagyszámú, erős hadsereggel rendelkező nép jelent meg a Kárpát-medencében. A korrekciós összehasonlítások, a visszakövetkeztetések és a történeti háttér ismeretében újraértékelhetőek a szakirodalomban ismert, népességre vonatkozó számítások. Célom – a gyér források ellenére – hozzájárulni a szakirodalmat uraló kisszámú honfoglalóról kialakított szemlélet megváltozásához. A két honfoglalás népe
A korábbi történésznemzedék – amint arra Kovacsics József is rámutatott – a honfoglalók számát nagyobbra becsülte a mai köztudatot uraló 100–350 ezer főnél. Az újabb nemzedékből csak nagyon kevesen merészelnek milliós lélekszámot emlegetni. Olyan is akad, aki a honfoglalás korának magyar népességét egymillió főre becsüli. Vékony Gábor a régészet, a nyelvészet és a demográfia adatait felhasználva állítja az egymilliós magyarság létét. Véleménye szerint a magyarok elődei az avarok voltak, akik a VI–VII. században telepedtek le. Úgy gondolja, hogy Árpád népe török nyelvet beszélt, és a Kárpát-medencében élő magyar nyelvű népesség egy százalékát alkotta. Számuk mindössze tizenötezer fő lehetett. Vékony Gábor korrekciós visszaszámlálással Magyarország népességét 900-ra, az Árpád vezette honfoglalás korára vonatkoztatva 1 195 300 főben állapítja meg. Ezt alapul véve 1100-ra 1 782 600, 1200-ra 2 172 000, 1330-ra 2 362 000 fős népességet számol. Vékony Gáborhoz hasonlóan a kései avarok magyar nyelvűségét vallja Rásonyi László turkológus professzor is, aki bennük a székelyek elődeit látja. László Gyulára hivatkozva Kiszely István azon a véleményen van, hogy a magyarul beszélő kései avarok jelentős számban érték meg a második honfoglalást, az Árpád vezette magyarok megérkezését. E sorok írója ugyancsak a kettős honfoglalás elméletének híve, mert ezt alátámasztják nemcsak László Gyula kutatásai, de más források, köztük a magyar krónikák és a toponímia is. László az Árpád vezette honfoglalók lélekszámát négyszázezer főre becsülte. Állítását a régészet, a topográfiai, az antropológiai és a demográfiai adatokra alapozza, miközben a magyarul beszélő griffes-indások, a 677 táján érkezők számát a honfoglalókénál nagyobbra teszi, ez azt jelenti, hogy ő a két honfoglalás magyar népét egymilliós létszámúnak taksálta. Mivel a griffes-indások által lakott, régészetileg bizonyított települések körül nem találunk idegen helyneveket, ez nemcsak arra utal, hogy ők magyarul beszéltek, hanem arra is, hogy a szlávok szórványosan, kisebb lélekszámban éltek. Lényegében a szláv népesség az avarok elől tömegesen menekült a Balkán-félszigetre, a Kárpát-medencében helyben maradtak inkább a gyepűkön éltek. Egy 13. századi magyar krónika 210 ezer harcosról szóló beszámolója szintén egyegymilliós lélekszámú magyar honfoglalóra enged következtetni.
Árpád kisszámú népe
A honfoglalás idején uralkodó VI. (Bölcs) Leó (886–912) bizánci császár, kortársként, elsősorban államvezetőként értékelte a birodalma szomszédságába letelepedő népeket. Úgy látta, hogy az Árpád vezette nép nagyszámú és katonailag erős. Taktika című művében olvashatjuk: „férfiakban bővelkedő és független ez a nemzet". E megállapítását a történészek, demográfusok némely része figyelmen kívül hagyta. Ezek közé tartozott Kristó Gyula, a honfoglaláskor egyik kutatója is. Ő egyike azon szakembereknek, akik befolyásolják a honfoglalásról vallott gondolkodást. Talán a legnagyobb hibát ott követi el, amikor kis lélekszámú magyarságképet vázol. E dolgozatomban épp e hamis, kis létszámú magyarságról kialakított képen szeretnék változtatni. Megkerülhetetlen, hogy ne elemezzük Kristó népességgel kapcsolatos írásait. „Mások megengedik – írja Kristó Gyula –, hogy hatvanezer és százezer fő körül lehetett a számuk (...), az azonban egészen biztos, hogy a honfoglalók eredetileg jóval kevesebben voltak, mint az itt talált Kárpát-medencei népesség."
Kristó elutasítja azt az egyre terjedő állítást, amely szerint a honfoglalók száma elérte a félmilliót. Bár rádöbbent arra is, hogy a honfoglalás korában emlegetett kis lélekszámú népességgel nem lehet megmagyarázni a Kárpát-medencét lakó, későbbi századokban kialakult népesség számát. Ennek ellenére az ellentmondást nem a honfoglalók számának növelésével akarja áthidalni, hanem a helyben talált idegen nyelvű néptöredékek létszámát emelve. Azt a meggyőződését hangoztatja, hogy a százezer fős honfoglaló mellett a Kárpát-medencében negyedmillió nem magyar nyelvű őslakó élt. 
Azonban ezzel sem elégedik meg, mert tudja, ha a Kárpát-medencében a honfoglalás korában az össznépesség csupán háromszázötvenezer, képtelenség a lakosság szaporulatának oly mértéke, amely révén – az 1300-as években – a magyarság száma több millióra emelkedjen. Ebből a meggondolásból írja: „nincs támpontunk arra nézve, hogy a bennszülött lakosság hányszorosan múlta felül a honfoglalókat." Az idegen ajkúak lélekszámának emelése azonban bumerángként csap vissza e népességelméletre, mert a kiagyalt népességarányok mellett a honfoglalók nem kerülhették volna el a szláv nyelvre való áttérést. Az idegenek nagy száma ellen szólnak 11–13. századból fennmaradt magyar szolganevek és toponímiai adatok. Az észérvek, a demográfiai törvényszerűségek is ellentmondanak a magyar nyelvűeket többszörösen meghaladó szlávság teóriájának. Ha Kristó Gyula honfoglalói soraiból kivesszük a kavar törzsek népességét, mert azok még 950 táján is ősi nyelvüket beszélték, akkor a Kárpát-medencében élő hetvenezer fős magyarságra kétszáznyolcvanezer, azaz egy magyarra négy más nyelvű jutott volna. Kristó ez utóbbiak számarányát azonban még ennél is többre becsüli. Ha az általa emlegetett arányokat fogadnánk el, ez azt is jelentené, hogy az alig húszszázaléknyi magyarságnak valóban asszimilálódnia kellett volna. A Kristó által feltételezett szláv népesség száma a régészet és a toponímia által igazolt, de nem ez képezi a vita tárgyát, hanem az említett arányok, a magyarság valós létszáma.
Ha eltekintünk a nyelvi aránytalanságoktól, és csak azt vizsgáljuk meg, hogy hogyan alakult volna 900 és 1300 között a kristói 250–350 ezer fős népességszám, akkor azt kellene látnunk, hogy Magyarország lakossága 1300 táján 500–700 ezer fő kellett (volna) legyen. Azért, hogy igazolható és megmagyarázható legyen a 14. század elejére kialakult népességszám, Kristó Gyula megnöveli nemcsak a más nyelvű lakosság arányát, hanem a honfoglalás utáni 400 év szaporulati ütemét is. Kristó szerint 900 és 1100 között a szaporulat négy ezrelék, 1100 és 1200 között tíz ezrelék, 1200 és 1300 között 4,3 ezrelék volt. 
E számvetés növekedési arányai megmagyarázhatatlanok. Európában a 800 és 1700 közötti kilencszáz év alatt a szaporulat átlaga két ezrelék volt. Kováts szerint a nevezett korban, Európában: „sehol sem tételeznek fel négy ezreléknél nagyobb népességnövekedést". Természetesen a magyarságnál is lehetett – bizonyos időszakokra vonatkoztatva – a két ezreléknél is magasabb népességnövekedési arány, de a mongoljárás pusztításai miatt ez 1300 táján nem érzékelhető. A 14. századelőn a történelmi Magyarországnak 3–3,2 millió lakosa lehetett.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szatmár határok nélkül
Szombaton a magyarországi Fábiánházán megtartotta az első református találkozót a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület. A Szatmári Református Egyházmegyéből több településről érkezett küldöttség.
Az Ecsed-ménes Lovardában felállított színpadról Fülöp István parlamenti képviselő, aReformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesület elnöke köszöntötte a résztvevőket. ,,Mi reformátusok sokszor szerények vagyunk. Ne szégyelljük reformátusságunkat, hiszen ez összetartozást jelent. Számunkra a Szatmár kifejezés, a történelmi Szatmár megyét jelenti. Ez az egyesület református értékek alapján, ökumenikusan akar minket összekötni. Eggyé kell lennünk, hogy megmutathassuk, képesek vagyunk az összefogásra. Meg kell tanuljunk magyarnak lenni. Magyarok csak akkor lehetünk, ha a magunk helyén jól végezzük a dolgunk. A cselekvő szeretet az, ami példát tud számunkra mutatni. A történelmi Szatmár megyében minden megvan, ami ott van a Kárpát-medencében, csupán élni kell ezekkel a felhalmozott értékekkel, és újabb értékeket kell teremteni” – hangsúlyozta az egyesület elnöke.
Ünnepi istentisztelet 
Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke példaértékűnek tartotta a szatmáriak kezdeményezését. Az összefogás biztos jelei ezek. Rettenetes dolog volt az, hogy a két egyházmegyét határok választották el. Ezek alatt az évtizedek alatt sokan elveszítették az önbizalmat, a változások után nem tudtak élni az új lehetőségekkel. Úgy érezzük, hogy eljött az önbizalom megerősödésének órája. Nyitni akarunk egymás felé, hogy segíteni tudjunk egymáson. A szép cselekedeteket, a példás mozdulatokat próbáljuk belevinni egymás szívébe.
Ft. Bölcskei Gusztáv, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke is példaértékűnek nevezte a kezdeményezést. Isten nem csak az Ószövetségben volt képes kihozni népét a rabságból, hanem most is képes összegyűjteni azt a szétszóródottságból. Ez a feladata a Reformátusok Szatmárért Közhasznú Egyesületnek: hogy összegyűjtsön bennünket, és megtanítson arra, hogy hagyjunk fel a bálványokkal, mert azok nem tudnak rajtunk segíteni. Úgy tudjuk egymást megismerni, úgy tudunk közösen elérni eredményeket, ha hálát adunk Isten szabadító erejéért.
Az istentisztelet során a százéves, 1911-ben Berta István kántortanító által alapított Börvelyi Református Énekkar szolgált Kun Béla irányításával.
Kopjafaavatás, ünnepi műsor
Fülöp István az istentisztelet után jelentette be, hogy elkezdik a Református Nemzeti Emlékpark létrehozását. Ennek első lépéseként kopjafát állítottak, amelyet a két püspök áldott meg. Fülöp István Wass Albert szavait idézte:,,Tiszteld őseidet, mert rajtuk keresztül nyertél életet és hazát.” A parlamenti képviselő kiemelte: ,,Méltónak kell lennünk történelmünkhöz, elődeink törekvéseihez, hitéhez. Utat kell mutatnunk az utánunk jövő generációknak, hiszen csak így maradhatunk meg keresztyénnek és magyarnak Európában. Hiszem és vallom, hogy múltunk nélkül csonka a jelenünk és nincs jövőnk.”
A színpadon dr. Wetzel Tamás, az egyszerűsített honosítási eljárás bevezetésével kapcsolatos feladatok ellátásáért felelős miniszteri biztos jelenlétében tíz romániai lakos tette le a magyar állampolgársági esküt, majd Gyarmati Endre Fábiánháza és Domokos Sándor Kolcs község polgármestere aláírta a Fábiánháza és Szamoskrassó közötti testvértelepülési szándéknyilatkozatot.
A színpadon kulturális műsor várta az érdeklődőket. Romániai részről fellépett a Szatmárpálfalvai Ifjúsági Énekkar, az Ombodi Hagyományőrző Csoport, Török József és zenekara, valamint Varga Sándor színművész. Külön sátra volt a Szatmár-Németi Egyházközség nőszövetségének. Az előadásokkal párhuzamosan előadások hangzottak el, amelyeket kerekasztal-beszélgetés követett. erdon.ro

Évadnyitó
Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera (KMO) kinevezett igazgatója a 2011- 2012-es évaddal kapcsolatos sajtótájékoztatóján elmondta: minden idők egyik legsikeresebb évadját zárták a tavaly, ami a premierek sokaságát, külföldi megjelenések színességének sokaságát jelenti.
Ami a múlt évadot illeti, Venczel Péter által komponált Ali Baba és a negyven rabló- előadása 8 teltházat ért meg, ami a mai körülmények között nem lebecsülendő. Az évad végén bemutatták Gaetano Donizetti: Lammermoori Lucia, Ruggero Leoncavallo: Bajazzók, majd a Giacomo Puccini Gianni Schicchi, Vajda János Mario és a varázsló opera-alkotásokat. Mindenik bemutató méltó volt a KMO hagyományaihoz.
A következő 2011-2012-es évad sem adja alább elképzeléseit.
Évadnyitó előadás Kálmán Imre Csárdáskirálynő operett, három felvonásban. Sok új szereplővel, akik bizonyíthatják, Kolozsvárnak megvan a tiszteletet érdemlő operett hagyománya. Vezényel Incze G. Katalin, Kulcsár Szabolcs. Rendező Selmeczi György. Az előadás időpontja 2011. szeptember 22, 18.30 óra.
Bemutatók a 2011-2012-es évadra a következők: Szentek és démonok. Színpadi fantázia Liszt Ferenc életéről és műveiről. A szöveget Egyed Emese gondozza. Rendező Selmeczi György.
Kálmán Imre: Cirkuszhercegnő. Rendező Szabó Emese.
Szilveszteri előadás, rendező Gombár Annamária.
Gaeteano Donizetti: Szerelmi bájital. Rendező Kürthy András.
Tavaszi áldozat, balettelőadás, rendező Jakab Melinda.
Sok előadáson kettős szereposztással találkozhatunk, ami azt is jelenti, a kolozsvári operát és operettet kedvelő közönség még színesebb előadásban láthatja, akár többször is, az előadásokat. Lehetőséget adva azoknak a fiataloknak, akik tagadhatatlanul megérdemlik, hogy egy jól átgondolt vezetéssel, tehetségük a nagyközönség elé kerüljön.
Az évad egyik kivételesen érdekes eseménye, hosszú évtizedek kihagyása után, a KMO meghívást kapott Óromániai vendégszereplésre. A Krajovai (Craiova) Operafesztiválon vesznek részt.
A társulat Szép Gyula tudomása szerint a Kárpátokon túl 1871-ben szerepelt Bukarestben. Az elmúlt években többször provokálták a bukaresti Operaházat, sajnos sikertelenül. Most úgy néz ki, szerintem Krajova jobb hallással, rendelkezik, amiben benne lehet a visszahívás lehetősége is. Nem beszélve a szólista felkérésekről.
Október 6. -17. között zajlik a Nemzetközi Liszt Ferenc Fesztivál, melynek eseményeiről egy későbbi sajtótájékoztatón Horváth István karmester a médiát bővebben fogja felvilágosítani.
Az idén körülbelül harminc művet fognak játszani, köztük olyanokat is, melyeket eddig kevésszer játszottak.
A Marosvásárhelyi Színház felkérte a Kolozsvári Magyar Operát, hogy vegyenek részt az ők bérletrendszerükben. Ez most van kialakulóban. Egyelőre most csak egy előadást ígértek, de ha a visszajelzések megfelelőek, akkor a kört bővíteni lehet.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

A magyar kultúra szolgálatában – Interjú Lakatos Mihállyal az MKKKK új vezetőjével
Szeptember 15-től új igazgatója van a megyeszékhelyi Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának (MKKKK). A székelyudvarhelyi származású Lakatos Mihály kiemelt figyelmet szeretne fordítani a magyar történelem- és társadalomtudomány, illetve a magyar sport eredményeinek bemutatására.
– Honnan indult, és hogyan került a sepsiszentgyörgyi kulturális központhoz?
– 1964-ben Székelyudvarhelyen születtem, a helyi Tanítóképzőben érettségiztem, majd tanítóként dolgoztam 1989-ig, ebből hat évet Kápolnásfaluban, ahol nagyon szerettem tevékenykedni. 1989-ben felvételiztem a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem magyar–francia szakára, végül tanulmányaimat a szegedi József Attila Tudományegyetemen fejeztem be, ugyanott részt vettem egy hároméves PhD-képzésen is. Tanulmányaim alatt Nyírő József írásművészetével foglalkoztam alaposabban, szakdolgozatomat is Nyírő Isten igájában című művéből írtam. Az egyetem befejeztével előbb kollégiumi tanára, majd 2001-től igazgatója lettem a Szegedi Tudományegyetem Károlyi Mihály Kollégiumának, aztán 2003 januárjától a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában folytattam a munkámat, mint a határon túli magyar kultúra ügyeivel foglalkozó főosztály vezetője, onnan kerültem nemrég a sepsiszentgyörgyi kulturális központ élére.
– Milyen változások várhatók az intézmény működését illetően?
– A kulturális intézmények működését törvények és kormányrendeletek szabályozzák, amelyek konkrét célkitűzéseket tartalmaznak, így az alapfeladatok adottak. A külföldi magyar kulturális intézeteket felügyelő Balassi Intézet új stratégiája azt az igényt fogalmazza meg az intézetek felé, hogy a hagyományos kultúra-közvetítő szerepükön túllépve (nyilván azt nem mellőzve) a társadalmi élet más területein is érzékeltessék jelenlétüket, ezzel is szolgálva az új Magyarország-kép kialakítását, a magyar nép által teremtett értékek közkincscsé tételét. Azaz a kultúrát tágabb értelemben kell felfogni, hogy ne csupán a magas kultúra, hanem az olyan, eddig kissé árnyékban maradt területek is fényt kapjanak mint a sport, gasztronómia, turizmus, környezetvédelem stb. Ez a kultúra-meghatározás már inkább közelít ahhoz, amit a franciák „civilisation”-nak neveznek.
– Milyen tervei vannak, milyen kulturális eseményekre számíthatunk?
– A fentiek fényében alakítottam ki a koncepciómat, de a konkrét eseményekről majd a maguk idejében szeretnék beszélni. Mindenesetre, kiemelt figyelmet kívánok fordítani a történelemtudomány, illetve a magyar társadalomtudomány eredményeinek bemutatására, továbbá mivel jövőre egy újabb nyári olimpia elé nézünk, talán nem lenne haszontalan a reflektorfényt a magyar sport és sportolók kiemelkedő eredményeire irányítani. Nagyon örülnék, ha ebből az alkalomból sikerülne neves magyar olimpikonokat a Székelyföldre csábítani egy-egy fellépés erejéig. 
Talán az újdonságok közé lehetne sorolni azt is, hogy a magyar–román irodalmi kapcsolatok fejlesztésére is szeretnék a korábbinál nagyobb figyelmet fordítani. Ehhez partnerként a bukaresti Román Kulturális Intézettel számolok, amellyel az utóbbi években igen jó és gyümölcsöző kapcsolatokat építettem ki.
Lévai Barna
Székely Hírmondó. Erdély.ma

Brassó megye: kevésbé kedvező népszámlálási eredményekre számítanak
Két egyformán fontos célközönsége van az RMDSZ népszámlálási identitás-kampányának: a válaszadó és a kérdezőbiztos – jelentette ki Brassóban, a magyar kérdezőbiztosok tájékoztatására szervezett találkozón Markó Attila államtitkár, az Országos Népszámlálási Bizottság tagja. Az államtitkár szerint jelentős előrelépés, hogy 2011-ben többnyelvű a népszámlálási kampány: magyar nyelvű űrlap, plakát, kézikönyv, rádió- és tévéreklám is készült állami költségvetésből. A brassói tájékoztatón Markó Attila arra is emlékeztetett, hogy azokon a településeken, ahol a magyarság számaránya 20% fölötti a kérdezőbiztosoknál magyar nyelvű űrlap is kell legyen, ezt igényelhetik a válaszadók. A magyar kérdezőbiztosok számára pedig magyar nyelvű kézikönyv is készült, amelyből könnyebben megérthetik a munkájukban fontos, románul nehezebben érthető szakkifejezéseket. Az államtitkár szerint a népszámlálási eredmények kedvezőbbek lesznek a magyarság szempontjából, hiszen a migráció alacsonyabb, mint a többségi lakosság körében.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke kevésbé kedvező népszámlálási eredményekre számít a megyében. Amint elmondta, 1992 és 2002 között tízezerrel kevesebb magyart jegyeztek Brassó megyében, a népességfogyás pedig jelentősen kihat a nyelvi, az oktatási és a kulturális jogokra. „Miközben a szórványban népességfogyásról, a romániai magyar politikai palettán pártszaporulatról számolhatunk be” – tette hozzá Kovács Attila, aki továbbá azt is elmondta, négy településre összpontosít majd a megyei szervezet identitáskampánya: Négyfalura, Kőhalomra, Bodolára és Keresztvárra. Ezeken a településeken a magyarság számaránya 20%-hoz közelít.
Ambrus Károly brassói alprefektus szerint szórványban a magyar kérdezőbiztosok jelentik azt a plusz biztonságot, hogy az adatösszeírás a valóságot tükrözi majd a magyar közösségről. „Fontos számunkra, hogy ezt a felelősséget kellőképpen átérezzék, felkészült személyek végezzék az adatösszeírást” – mondta az alprefektus, aki az összeírás technikai részleteire is kitért a brassói tájékoztatón.
A találkozón felmerült a vegyes házasságok kérdése is. Ennek kapcsán Madaras Lázár demográfiai szakértő elmondta, Dániában létezik az a gyakorlat, hogy a házastársak megegyezése alapján a gyerekek egy részét egyik szülő, másik részét a másik szülő nemzetisége és vallása alapján jegyeztetik be. „Nyugat-Európában ez egy bevett gyakorlat. Persze, erről a kérdésről a szülőknek közösen kell döntést hozniuk” – tette hozzá a szakértő.
Az RMDSZ Brassó megyei szervezete október 3-án Négyfaluban, október 4-én pedig Kőhalomban szervez regionális tájékoztatást a magyar kérdezőbiztosoknak. (hírszerk.) Transindex.ro

Ezernyi gyermeket várnak (Bábostalálkozó Sepsiszentgyörgyön)
Jó lesz gyermeknek lenni Sepsiszentgyörgyön október 2-a és 9-e között: ide költözik egy hétre Erdély összes magyar bábosa, és mindennap több előadással örvendeztetik meg az óvodásokat, iskolásokat, sőt, a felnőtteket is. A Cimborák 3 – Erdélyi Magyar Bábostalálkozó vasárnap a házigazdák produkciójával, Ilók és Mihók menyegzőjével rajtol, és a következő vasárnapon a temesváriak Zián & Kopik történetével végződik, a seregszemlén túl azonban ismerkedésre, szakmai beszélgetésekre, tapasztalatcserére, megmérettetésre, a hol tartunk és a hogyan tovább megvitatására is alkalmat teremt a rendezvény.
A bábostalálkozó jelentőségét jelzi, hogy – az idén először – a Jókainé Laborfalvi Róza Alapítvány és a Kovászna Megyei Művelődési Központon keresztül a megyei tanács is részt vállalt a szervezésben a kezdeményező Tamási Áron Színház Cimborák Bábtagozata mellett. A társulat vezetője, Nagy-Kopeczky Kálmán örvendetesnek tartja, hogy ennyi mindenkit sikerült megmozgatni. Az előzmények ugyanis nem voltak éppen biztatóak. De nem ezzel indít. – Az idén végre mindenki eljött, és nagyon színes programot tudtunk összeállítani: eleve bábszínpadra írt művektől a kortárs darabig, népmese-feldolgozástól Petőfi János vitézéig huszonöt előadás lesz, technikában is sokfélét mutatunk: hagyományos kesztyűs és marionettbábokat, maszkos játékot, egyéni bemutatót, balladát, interaktív műsort több korosztálynak: 3, 4, 5, 6, 7 és 14 éveseknek. Néhány előadást ki tudunk vinni vidékre, így Baróton, Bereckben, Kézdivásárhelyen, Zabolán, Kőröspatakon és Uzonban is örülhetnek a gyermekek. Sajnálom, hogy Kovászna kimarad, de csak oda tudunk menni, ahol a fogadókészséghez megfelelő terem is társul. Sajnos, a saját termünk is meglehetősen szűkös, de örömmel közölhetem, hogy a bejáratát felújították, frissen meszelt lépcsőházban lehet bemenni. Mivel a Tamási Áron Színház, az M Stúdió és a Háromszék Táncegyüttes számára is megkezdődött az idény, a szakszervezetek művelődési házát és a színház nagytermét is csak egy-egy alkalomra kaptuk meg. Utóbbiban a közkívánatra visszahívott Csillaglépő Csodaszarvas legendáját adja elő a nagyváradi Szigligeti Ede Színház Liliput Társulata október 5-én, szerda délután. Minden jegy ára 5 lej, és már veszik is az óvónők, tanítónők – még Brassóból és Négyfaluból is hoznak egy-egy busznyi gyermeket –, a bevétel azonban nem a fellépőké lesz, hanem a fesztivál számlájára folyik be, így támogatja a szakma – gyakorlatilag önmagát. Ez is ritka jelenség, de magunk vagyunk, tudnunk kell megállni a saját lábunkon, kiszolgáltatottság nélkül. Erre is jó ez a találkozó: megnézni, hogy mit tudunk, mi a közös bennünk, mivel küszködünk. – Elsősorban vélhetően pénzhiánnyal, hiszen az előző találkozóra a tavalyi Szent György-napokon került sor, az idén azonban fél évet késett a rendezvény... – Az előzményekhez tartozik, hogy 1999 és 2005 között Kolozsváron szerveztek romániai magyar bábostalálkozót, de ez az egyetlen szakmai fórum is megszűnt. 2009-ben mi vállaltuk fel az újraélesztését, ez sem zökkenőmentes. A saját költségvetésünk szóra sem érdemes, a lecsupaszított fizetéseken kívül valami keveset kapunk anyagokra, tehát pályázunk. Végre van teljes fénypultunk (nem új, de legalább jó), a hangtechnikánk is elfogadható, a fesztivál fedezetét pedig több helyről egészítettük ki: a Román Nemzeti Kulturális Alap, a Bethlen Gábor Alap, a megyei és a sepsiszentgyörgyi tanács támogatásával állt össze az anyagi alap. Az idén először friss, mesterizős kritikusokat is sikerült lehozni, délutánonként pedig tematikus szakmai beszélgetéseket terveztünk, így mélyebbre áshatunk egy-egy előadás elemzésénél. Három éve úgy éreztük, ez a vég kezdete, és ennek megbeszélésére gyűltünk össze, de úgy tűnik, újraindult az élet, és ha lassan is, de gyarapszik a bábosok száma, ámbár még mindig nem vagyunk százan. Kis csapat ez, nem azért, mert a kicsiknek játszunk, hanem mert többnyire nagyobb színházak tagozataként vagy pár fős magántársulatként dolgozunk, magunkra. Még a román és a magyarországi kollégákkal is igen nehézkes, esetleges a kapcsolatunk. – A bábszínházat mint műfajt már sokan eltemették, itt azonban mindig telt ház van. Talán mégsem rontotta el a gyermekeket a tévé... – A bábszínház érzelmi élményt nyújt, a gyerek azonosul a szereplőkkel, átéli a helyzetüket – ezt a tévében nem kapja meg. Most mindenki a gazdasági válságról beszél, mert ennek fellegei összegyülekeztek felettünk, és nem haladunk, csak kapálózunk a mocsárban. És minél jobban kapálózunk, annál jobban süllyedünk – holott talán csak azt kellene észrevenni, hogy nem jó irányba megyünk. Meg kellene állni megnyugodni, a szellemi és lelki táplálékot nyújtó művészetek felé fordulni – erre alkalom a bábostalálkozó is. Ha belegondolunk, hogy a jövő generációinak vagyunk a példaképei és útmutatói, ez felelősség és nemesség is: ez ad erőt, ezért van értelme.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Múzsa – 1000. sz.
Szerkeszti: Nagy Miklós Kund
Ezer
Még mindig bűvös szám. De manapság, amikor szinte csak a rendhagyó dolgokra figyelnek az emberek, talán jobb lenne, ha az ezeregyedik Múzsa megjelenésére hagynók a megemlékezést. Ezzel a szándék is egyértelműbben kiderülne: örülünk a szép, kerek számnak, de nem állunk meg itt. A felszusszanásnyi ünnepi pillanat után folytatjuk, amit több mint húsz éve elkezdtünk, és továbbra is kiemelt figyelmet, külön teret szentelünk lapunkban a szépírásnak, a művészeteknek, kulturális életünk nagyobb szabású megnyilvánulásainak. Amíg lehet. Amíg a válság egészen el nem lehetetleníti a sajtót, a kultúrát. Mert ez is könnyen előfordulhat. Arra tehát már nem mernék vállalkozni, hogy megjósoljam, mi lesz például az 1500. Múzsa meséje, pontosabban az esélye, de tudva, hogy mellékletünknek milyen sok barátja, szurkolója van, merem remélni, hogy még jó pár ilyen szombati lapszám szerez örömet szerkesztőnek, írónak, olvasónak a továbbiakban. Persze, már ma sem olyan rózsás a helyzet, mint mondjuk, tíz évvel ezelőtt (ugye, milyen viszonylagos minden!), amikor egy 250 oldalas antológiát jelentethettünk meg a Múzsa első évtizedének irodalmi anyagából. Hol vagyunk már attól?! Hiszen még az anyaországi sajtótámogatás morzsányi juttatásából is kimaradt mellékletünk az utóbbi két alkalommal. Ha újabb kötetre nem is gondolhatunk, eddigi hozzáállásunkat azért ezután is fenntarthatjuk. Ebben megerősíthet annak tudata is, hogy értékközpontú munkánk sokfelé visszhangra talál. A munkatársak hűségesek, kiváló író, művész és más tollforgató barátaink kitartanak mellettünk, és biztat, ösztönöz a Múzsa közönsége, olvasóink széles tábora, amelyben olyanokat is ismerünk, akik megőrizték mellékletünk egész eddigi sorozatát, az elsőtől az ezredikig. Potenciálisan többkötetnyi vers, rövidpróza, esszé, interjú, önvallomás, riport, tudósítás, rajz, fotó, művészi reprodukció van birtokukban. Mintegy negyven Múzsa- kötetük sorjázhatna a könyvespolcukon, ha mindez könyv alakban látott volna napvilágot. Nyilván nem minden írás született ilyen igénnyel, sok a mellékletben a zsurnalisztika, de dokumentumértékét tekintve is méltó lehet a figyelemre az ezer lapszám. Torzítás nélkül igyekezett tükrözni a régió magyar szellemi, művészeti életének rendszerváltás utáni két évtizedét. Jót, rosszat, mindazt, ami az eltelt esztendőkben jellemezte kultúránkat. Nemcsak Marosvásárhelyen, nem csupán a megyében, tágabb kitekintésben is, hiszen aránylag szűk lehetőségek korlátai között, de az egész magyar nyelvterületre figyeltünk. Szerző is több száz volt a Múzsa-oldalakon, kortárs és néhai, pályakezdő és világhírű. Az említett antológia egymaga 93-at mutat be. De hagyjuk a számokat, bármennyire beszédesek is. Egyvalamit azonban még érdemes hangsúlyozni. Azt, hogy miközben a magunk módján megpróbáltuk idehozni olvasóinknak a nagyvilágot is, lapunk on-line változatának köszönhetően a földgolyó más tájain élő magyaroknak is hírt adhattunk magunkról, szűkebb pátriánk színes művelődési realitásairól, alkotóink értékteremtő, anyanyelv-gazdagító, színvonalas munkásságáról. Ezt tesszük ma is a szokásostól eltérő, kettőzött terjedelemben, együtt jubilálva vissza- meg előretekintő munkatársainkkal, és Önnel is, kedves olvasó. A Múzsa legyen velünk a jövőben is!
Nagy Miklós Kund
Népújság (Marosvásárhely)

„Újramelegített” régióátszervezés
A régióátszervezés és a választási törvény módosítása kapcsán is homlokegyenest eltér a hatalmon lévő demokrata-liberálisok és az RMDSZ álláspontja, olyannyira, hogy a nézetkülönbség a koalíció működőképességét is veszélybe sodorhatja.
A PDL vezetőségének vasárnap esti ülése után kiderült, az Emil Boc kormányfő vezette alakulat november végéig szeretné tisztázni a közigazgatási átszervezéssel kapcsolatos kérdéseket, hogy a jövő évi állami költségvetés tervezetét már az új területi felosztás alapján dolgozzák ki. Az RMDSZ támogatásának megszerzése érdekében a nagyobbik kormánypárt hajlik arra, hogy 10 vagy 12 megyére osszák fel az országot.
Mint ismeretes, a régióátszervezés kérdését júniusban az RMDSZ nyomására jegelte a koalíció, a szövetség ugyanis elutasította Traian Băsescu államfő javaslatát, miszerint a tervezett nyolc „megamegyén” kívül Hargita és Kovászna megye megőrizheti önállóságát. Máté Andrástól, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetőjétől megtudtuk: a szövetség a tegnapi koalíciós egyeztetésen egyértelművé tette, számára nem prioritás a régióátszervezés ügye, a kérdést csak a 2012-es választások után kell napirendre tűzni, az pedig kizárt, hogy idén átrajzolják a megyéket, régiókat. Fekete Szabó András szenátusi frakcióvezető felhívta a figyelmet, hogy a PDL-vel idén februárban meghosszabbított koalíciós megállapodás határidő leszögezése nélkül érinti a régióátszervezés kérdését, ami az RMDSZ szerint 2013 után aktuális. „Ha a PDL tiszteletben akarja tartani a protokollumot, akkor csakis a fejlesztési régiók, és nem az adminisztratív területek átszervezéséről tárgyalhatunk, amiről mi már beterjesztettünk egy törvénytervezetet a képviselőházba. A mostani törvényhozási ciklusban viszont nem látjuk értelmét a megyék átszabásáról tárgyalni” – jelentette ki a Krónikának Fekete. Kérdésünkre, miszerint nem áll-e fenn a veszélye annak, hogy a PDL – akárcsak júniusban – a közigazgatási átszervezés meghiúsítása miatt megtorpedózza a kisebbségi törvény idei parlamenti elfogadását, a szenátor úgy válaszolt: fennáll a veszély, viszont az RMDSZ továbbra is arra az álláspontra helyezkedik, hogy a két kérdést nem lehet „egy csomagban” kezelni.
A régióátszervezésnél is keményebb diónak számít a koalícióban a választási törvény módosítása, a PDL ugyanis – Băsescu ösztökélésére – a tisztán egyéni választókerületes rendszerre való áttérést forszírozza; ez esetben az a képviselő és szenátor szerez mandátumot, aki választókerületében begyűjti a legtöbb szavazatot. Az RMDSZ azonban a német modellt támogatja, vagyis hogy az egyéni választókerületes rendszert egészítse ki a kompenzációs pártlista, ez utóbbi hiányában ugyanis az erdélyi magyarok csak a Székelyföldön és Bihar, Szatmár megyében lennének képesek honatyákat küldeni a törvényhozásba. Fekete Szabó András a Krónikának elmondta, az RMDSZ olyan vegyes rendszerben érdekelt, amely révén egyetlen szavazat sem vesztődik el, a kompenzációs lista ugyanis lehetővé teszi, hogy a szórványvidéken vagy a Kárpátokon túli megyékben leadott „magyar” voksok is megjelenjenek képviselet, vagyis mandátum formájában.
„Ha a PDL nem hajlandó beleegyezni a kompenzációs lista megőrzésébe, akkor más koalíciós partner után kell nézniük, velünk ugyanis nem tudják megcsinálni a tiszta egyéni választókerületes rendszert. És ez esetben nem támogatjuk a helyhatósági és a parlamenti megmérettetés összevonását sem” – szögezte le a szenátusi frakcióvezető. Hozzátette: az RMDSZ ellenzi a képviselők és szenátorok létszámának 300-ra történő lecsökkentését is, ez esetben ugyanis a magyarságnak kevesebb honatyája lenne, mint a 18 fős frakcióval rendelkező nem magyar kisebbségeknek, holott a magyar közösség létszáma tízszer akkora, mint a roma, török, szerb, német és egyéb kisebbségeké együttvéve. Fekete szerint a honatyák létszámának lefaragását a többi kisebbség sem támogatja, mert attól tart, hogy ez előbb-utóbb az ő képviseletük rovására megy. A szenátor közölte, a választási törvény módosítása ügyében szerdán, a koalíciós alakulatok képviselői alkotta szakbizottságban folytatódik a vita. Máté Andrástól különben megtudtuk: az RMDSZ nem fogja megszavazni a levélben történő szavazásról szóló PDL-s tervezetet sem.
Kormányátszervezés: majd a „nagyok”
A PDL vezetői és területi elnökei úgy határoztak, hogy a kormány esetleges átalakításának kérdése Emil Boc miniszterelnök és Traian Băsescu államfő hatásköre, ők ketten hivatottak eldönteni azt is, hogy mely miniszterek cseréje lenne indokolt. Az elmúlt időszakban több demokrata politikus, valamint az államelnök is a kormány átalakításának szükségessége mellett érvelt, sajtóértesülések szerint a „menesztendők” listáján szerepel Valeriu Tabără mezőgazdasági, Ion Ariton gazdasági, Gheorghe Ialomiţianu pénzügy- és Teodor Baconschi külügyminiszter. Az RMDSZ már korábban leszögezte, hogy nem tartja indokoltnak a szövetség tárcavezetőinek lecserélését.
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi magyar oktatás 2004-2011 – a beiskolázás kérdéseiről
Miért van szükség a mennyiségi mutatók föltérképezésére, elemzésére? A válasz egyszerű, mert enélkül mindenféle és fajta oktatáspolitikai koncepció a levegőben lóg. A rendszerváltozás után, már-már közhellyé vált, hogy Romániában a népesség alakulása csökkenő tendenciát mutat. Ez nyilván a tanulók számának alakulására is hatással van. De milyen arányban? Hogyan hat ez a tendencia a magyar vagy a magyarul tanulók arányára? Ezeknek és az ezekhez kapcsolódó kérdéseknek a megválaszolására vállalkozott Murvai László oktatáspolitikai szakértő.
1. Módszertani alapvetés
Tanulmányom két statisztikailag lezárt tanévet ölel fel: a 2004–2005-öst és az utolsó, a 2010–2011-est. Ezt a két tanévet vizsgáltam összehasonlító statisztikai szempontból. Azért választottam ezt az intervallumot, mert 2005-ben már elkészítettem egy tíz évet felölelő periódus elemzését (vesd össze: Beiskolázás az 1994–1995-ös és a 2004– 2005-ös tanévben In: Körkép a romániai magyar oktatásról. Didaktikai és Pedagógiai Kiadó, Bukarest. 107–143). Ha esetleg valakinek kedve támad a kép további árnyalására, a megjelent adatok fölhasználásával könnyen megteheti.
A jelen tanulmányt előző fölmérésem folytatásának szántam. Fölvetődik a kérdés, hogy miért van szükség a mennyiségi mutatók föltérképezésére, elemzésére? A válasz egyszerű, mert enélkül mindenféle és fajta oktatáspolitikai koncepció a levegőben lóg. A rendszerváltozás után, sajnos, már-már közhellyé vált, hogy Romániában a népesség alakulása csökkenő tendenciát mutat. Ez nyilván a tanulók számának alakulására is hatással van. De vajon milyen arányban? Hogyan hat ez a tendencia a magyar vagy a magyarul tanulók arányára? Ezeknek vagy az ezekhez kapcsolódó kérdéseknek a pontos megválaszolása miatt érdekes egy-egy nagyobb periódus statisztikai szempontok szerint történő leírása.
Most, amikor az új tanügyi törvény alkalmazásának időszakát éljük, ezeknek az elemzéseknek a fontossága még hangsúlyozottabb, mert egyre inkább új oktatási struktúrákban kell godolkodnunk.
Szerkezeti szempontból a tanulmányom nyolc nagyobb fejezetből fog összeállni: (1) a módszertani alapvetésből, (2) az óvodai, (3) az elemi, (4) az V–VIII. osztályos, (5) a részösszefoglaló, (6) a líceumi oktatás, (7) a szakoktatási fejezetből, valamint ( 8) az összefoglalás és következtetések levonásából.
Az elemzés során a legbővebben a beiskolázás kérdéseit fogom fölvázolni, de természetesen utalni fogok az iskolahálózati, valamint a pedagógusellátottság kérdéseire is. Oktatásunk mennyiségi mutatóinak elemzése szempontjából a beiskolázást lehet a legpontosabban körülírni. Az iskolahálózat különben sem annyira releváns, hiszen egy bizonyos iskolába járhat kétszáz gyerek is, de beírhatnak kétezret is. Nálunk létezik egy szubjektív szempont, ami nem kedvez a mennyiségi leírásnak, nevezetesen az, hogy a nyilvántartás szempontjai húsz éve örökösen változnak.
Az 1/2011-es tanügyi törvény előírásai szerint jogi személyiséget csak azok az iskolák kaphatnak, amelyekbe legalább 300 gyerek jár. Kivételt ez alól csak azok a tanegységek jelentenek, amelyek valamelyik nyelvi kisebbség iskoláztatását látják el, és egyediek egy helységben. A jogi személyiséggel rendelkező vagy nem rendelkező iskolák még tovább fogják bonyolítani a nyilvántartást.
A pedagógusok számbavétele is sok bonyodalommal jár, mert pl. egy olyan iskolának, amely I–XII. osztályokkal működik, elvileg, de gyakorlatilag is lehet olyan tanára, aki mind a három oktatási fokon tanít. A nyilvántartásba ez a tanár háromszor is szerepelhet, holott ő csak egy személy. Az állások és a fizikai személyek közötti eltérések is számottevőek, hiszen x tanárnak y iskolában lehet egy 18 órából álló normája, és még taníthat egy másik iskolában 6 órát. A nyilvántartásban ez legtöbbször úgy szerepel, mint egy katedra és két fizikai személy, esetünkben tanár.
Forrásunk az Országos Statisztikai Hivatal (Institutul Naţional de Statistică) vonatkozó adatbázisa, táblázataim összeállításában többnyire ezeket, valamint a megyei tanfelügyelőségek adatait használtam.
Az „erdélyi oktatás” terminológia esetünkben, valamivel szélesebb értelemben, a bákói és a bukaresti magyar nyelvű oktatást is magában foglalja.
2. Az óvodai oktatás
A módszertani elemzésben fölvázolt nehézségek ellenére indítsuk az elemzést azzal, hogy a 2010–2011-es tanévben Romániában 13 544 óvodát tartottunk nyilván. Ebből 1498 önálló tanítási egység volt, a többi pedig más jogi személyiségű iskola vagy óvoda keretében tagozatként működött. Magyar nyelven 1177 óvodában foglalkoztak a gyerekekkel. Azaz a magyar nyelvű óvodai hálózat az ország óvodáinak a 8,6%-a volt. Ezekből az óvodákból 61 rendelkezett önálló jogi személyiséggel, míg a többi tagozatos formában dolgozott.
Az ország óvodáiban 37 353 óvodai pedagógus dolgozott. Ezek 95,6%-ban szakképzettek. Magyar nyelven 2137 óvónő vezetett foglalkozásokat. A szakképesített óvónők aránya megfelel az országos mutatónak.
Amint az a vonatkozó összehasonlító táblázatunkból is ki fog derülni, az óvodások száma összesen 673 736 volt. Ebből 454-en más országból jöttek. Magyar nemzetiségű óvodást 43 978-at tartottunk számon, ami az ország óvodásainak 6,5%-a. Ebből 42 747-en jártak magyar óvodába (6,4%). Számokban kifejezve tehát 1231 magyar gyerek nem járt magyar nyelvű óvodába. A megyei szintre bontott országos adatok ezt a kérdést is tovább részletezik majd.
Ha ezeket az adatokat országos-, valamint megyei lebontásban összevetjük a 2004–2005-ös mutatókkal, az alábbi táblázatot állíthatjuk össze (1-es számú táblázat):
Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyar nyelven Összlétszám Magyar nyelven
Szám % Szám %
Országosan 644911 41983 6,5 673736 42747 6,4
Arad 12771 837 6,5 14040 884 6,3
Bákó 24355 87 0,3 23164 82 0,3
Beszterce-Naszód 12064 532 4,4 11888 472 4,0
Bihar 19258 4315 22,4 21284 4018 19,0
Brassó 15388 828 5,3 18258 885 4,8
Fehér 12549 544 4,3 12197 438 4,0
Hargita 13452 11135 82,7 13782 11736 85,1
Hunyad 12955 271 2,1 12406 366 3,0
Kolozs 20270 2675 13,1 22321 2895 13,0
Kovászna 8722 6328 72,5 9002 6468 71,9
Krassó-Szörény 9858 18 0,1 9545 13 0,1
Maros 20985 7789 37,1 22141 7982 36,0
Máramaros 17371 518 2,9 17080 429 2,5
Szatmár 13454 3385 25,1 13848 3484 25,1
Szeben 14594 172 1,1 15419 118 0,8
Szilágy 9728 1980 20,3 9175 1851 20,1
Temes 19460 529 2,7 20601 563 2,7
Bukarest – 40 – – 6 –
*Az országos szám minden táblázatban minden romániai megye adatait tartalmazza. Azokról a megyékről, amelyekben nincs magyar nyelvű oktatás, táblázatainkban lemondtunk. Ezért a csillaggal jelzett szám nem rendelkezik statisztikai kulccsal.
Elemezzük az 1-es számú táblázat adatait:
– a) Az országos, illetve a vizsgált megyei arányszámok enyhe emelkedő tendenciát mutatnak a hét esztendővel ezelőtti helyzethez képest. Az országos arányszám több mint 4%-kal magasabb, mint 2004-ben. – b) A magyar óvodába járó gyerekek aránya szintén növekvő tendenciát mutat. Ez majdnem 2%.
A megyékre lebontott mennyiségi változásokat táblázatban rögzítettem (2-es számú táblázat):
Megye 2004–2011 2004–2011
Az óvodások összlétszáma A magyar óvodába járók száma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 28825 0 764 0
Arad 0 -1269 47 0
Bákó 0 -1191 0 -5
Beszterce-Naszód 0 -176 0 -60
Bihar 1926 0 0 -297
Brassó 2870 0 57 0
Fehér 0 -352 0 -106
Hargita 240 0 601 0
Hunyad 0 -549 95 0
Kolozs 2051 0 220 0
Kovászna 280 0 140 0
Krassó-Szörény 87 0 0 -5
Maros 1156 0 193 0
Máramaros 0 -291 0 -89
Szatmár 394 0 0 -54
Szeben 825 0 57 0
Szilágy 0 -554 0 -129
Temes 1141 0 34 0
Bukarest – 23 0
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség 764, azaz ennyivel növekedett a magyar óvodába járók száma a vizsgált időszakban.
Az adatok értékelése:
– a) A vizsgált megyék közül 10-ben nőtt az óvodások száma, míg 7-ben csökkent. Ez összesen 17, mert Bukarestet csak a magyar óvodások szempontjából vizsgáltuk. Jelentősen növekedett az óvodás gyerekek száma Brassó (2870), Kolozs (2051), Maros (1156) és Temes (1141) megyében, míg Arad (1269) és Bákó (1191) megyében több mint ezerrel csökkent. Érdekesek lehetnek ezek az adatok az előkészítő osztályok hálózatának kialakításakor. – b) A magyar óvodába járók száma szintén 10 megyében lett nagyobb, míg nyolcban kisebb. A gyerekek száma Hargita megyében emelkedett a legtöbbet (601), de jelentős növekedést mutat még Kolozs (220) és Maros megye (193). Meg kell említenünk azt is, hogy Bukarestben 23 gyerekkel jártak többen magyar óvodába, mint az első referenciális évben. Jelentősen csökkent viszont a létszám Bihar (297) és Szilágy megyében (129).
– Ahol a vizsgált időszakban kisebb vagy nagyobb lett a gyereklétszám, megyei, illetve magyar vonatkozásban, általában megegyeznek. Arad és Hunyad megyében viszont a megyei összlétszám csökkent, a magyar gyerekek száma ezzel ellentétben nőtt. Hunyad megyében a növekedés számottevő (95 gyerek), ami bizonyára azzal magyarázható, hogy létrejött Déván a bentlakással is rendelkező regionális oktatási központ.
3. Elemi oktatás
– a) A 2010–2011-es tanévben önálló I–IV. osztályos iskolát összesen 46-ot tartottunk számon. I–IV. osztályok még a (4096) I–VIII. osztályos iskolák keretében is működnek. A elemzett tanév elején az ország I–IV. osztályaiba összesen 828 853 tanulót írtak be (ami tartalmazza a speciális oktatásban részesült tanulókat is). Ezeket a gyerekeket közel 45 000 pedagógus tanította. Érdekes megjegyeznünk, hogy az elemi osztályokban tanító pedagógusok 99%-a szakképzett.
– b) A magyar elemi iskolák hálózatára vonatkozó adattal nem rendelkezünk. A magyarul tanuló elemisták száma 46 349. Őket 2437 pedagógus tanította.
Ha ezeket az adatokat megyékre bontjuk, és összehasonlítjuk a 2004–2005-ös adatokkal, az alábbi táblázatot állíthatjuk össze (3-as számú táblázat): Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyarul tanul Összlétszám* Magyarul tanul
Szám % Szám %
Országosan 962586 50849 5,2 828853 46349 5,5
Arad 20479 881 4,3 17391 739 4,2
Bákó 36445 87 0,2 29470 220 0,7
Beszterce-Naszód 15966 524 3,2 13871 375 2,7
Bihar 27752 6847 24,6 24882 5457 21,9
Brassó 23142 1009 4,3 21339 921 4,3
Fehér 16214 485 2,9 13697 419 3,0
Hargita 15001 12314 82,0 13664 11544 84,4
Hunyad 20660 325 1,5 16109 289 1,7
Kolozs 25275 2811 11,1 22529 2342 10,3
Kovászna 10504 7143 68,0 10011 6978 69,7
Krassó-Szörény 14388 9 0,06 12132 17 0,1
Maros 27156 9304 34,2 25057 8533 34,0
Máramaros 24199 697 2,8 20268 541 2,6
Szatmár 17881 5399 30,1 15438 5099 33,0
Szeben 19122 163 0,8 17218 114 0,6
Szilágy 11768 2378 20,2 10326 2100 20,3
Temes 27904 420 1,5 24065 615 2,5
Bukarest – 53 – – 46 –
Megjegyzések a 3-as táblázathoz:
– a) Az országos összlétszám, a táblázat adatai szerint, hét év alatt 962 586-ról 828 853-ra esett vissza. Ez 133 733 elemistát jelent, ami 13,8%-os csökkenés. A majdnem 134 ezer gyerek, amennyivel az I–IV. osztályos beiskolázás zsugorodott, egy nagyobb város összlakosságának felel meg.
– b) A magyar mutató szintén csökkenő tendenciát jelez: 50 849-ről 46 349-re. Szám szerint 4500 a hiány. Ez 8,8%-os csökkenés. Valamivel több, mint az országos arány fele. Az viszont pozitív vonatkozás, hogy az utolsó statisztikailag lezárt esztendőben a magyarul tanuló elemisták többen voltak, mint a gimnáziumi társaik. Eddig ez az arány fordított volt, ami csökkenő tendenciát jelentett.
A mennyiségi mutatókat részletesen, megyékre bontva, a 4-es táblázatba foglaltam.
Megye 2004–2011 2004–2011
Országos összlétszám* Magyarul tanulók létszáma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 0 -133733 0 -4500
Arad 0 -3088 0 -142
Bákó 0 -6975 133 0
Beszterce-Naszód 0 -2095 0 -149
Bihar 0 -2870 0 -1390
Brassó 0 -1803 0 -88
Fehér 0 -2517 0 -66
Hargita 0 -1337 0 -770
Hunyad 0 -4551 0 -36
Kolozs 0 -2746 0 -469
Kovászna 0 -493 0 -165
Krassó-Szörény 0 -2256 8 0
Maros 0 -2099 0 -771
Máramaros 0 -3931 0 -156
Szatmár 0 -2443 0 -300
Szeben 0 -1904 0 -49
Szilágy 0 -1442 0 -278
Temes 0 -3839 195 0
Bukarest - - 0 -7
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség adja ki a 4500 tanulót, amennyivel a két referenciális idő között a magyarul tanuló elemisták száma csökkent.
– a) A megyénkénti csökkenés mennyisége szerint három kategóriát észlelünk. Az első a 7000 és 4000 között mozog. Ide soroljuk Bákó (6975) és Hunyad megyét (4551). A második kategória határait 3999 és 2000 között vonhatjuk meg. Ide soroljuk a legtöbb magyar oktatást is működtető megyét: Máramaros (3931), Temes (3839), Arad (3088), Bihar (2870), Kolozs (2746), Fehér (2517), Szatmár (2443), Krassó-Szörény (2256), Maros (2099), Beszterce-Naszód (2095). A harmadik csoportba azokat a megyéket soroltuk, amelyekben 2000 és 493 között volt a csökkenési határ. Ide sorolható: Szeben (1904), Brassó (1803), Szilágy (1442), Hargita (1337). Kovászna volt az a megye, amelyben a legkevesebb tanulóval csökkent az elemisták száma a vizsgált periódusban (493).
– b) A magyarul tanuló elemisták száma három megyében növekedett: Temes megyében 195 tanulóval, Bákó megyében 133 tanulóval és Krassó-Szörényben 8 tanulóval. Ezer tanuló fölött csökkent a létszám Bihar megyében (1390). 1000 és 500 között Marost (771) és Hargitát (770) jegyeztük. A többi megyében a csökkenés 500 és 7 között volt a következő sorrendben: Kolozs (469), Szatmár (300), Szilágy (278), Kovászna (165), Máramaros (156), Beszterce-Naszód (149), Arad (142), Brassó (88), Fehér (66), Szeben (49), Hunyad (36), Bukarest (7).
4. Gimnáziumi oktatás (V–VIII. osztály)
A hivatalos statisztikai adatok (INS) a 2010–2011-es tanévre 4096 gimnáziumi tagozattal is működő iskolát jelölnek meg. Azt is a hivatalos adatokból tudjuk, hogy olyan iskola, amely csak V–VIII. osztállyal működött, csak 7 létezett az országban. Vagyis a tulajdonképpeni V–VIII. osztályos iskolák vagy I–VIII. osztállyal vagy I–XII. osztállyal együtt működtek.
Bizonyára ezért is elég nehéz az iskolahálózat adatait mennyiségi szempontok szerint kezelni. A beírt tanulók száma a speciális oktatásban nyilvántartott gyerekekkel együtt 862 588. A gimnáziumi tagozaton tanító pedagógusok száma 77 445. Az oktatás színvonalának javulását szolgálhatja az a tény, hogy az utolsó statisztikailag lezárt tanévben a gimnáziumban tanító szakképzett pedagógusok számaránya több mint 98%-ra emelkedett.
A magyar V–VIII. osztályos iskolák és tagozatok számát a hivatalos statisztikai adatok nem tartalmazzák. Az V–VIII. osztályokban magyarul 44 430 gyerek tanult, és azokat 3741 pedagógus oktatta. Ha az országos adatokat megyei bontásban és a 2004-2005-ös adatokkal egybevetve prezentáljuk, az alábbi, 5-ös számú táblázatot állíthatjuk össze:
Megye 2004–2005 2010–2011
Összlétszám* Magyarul tanul Összlétszám* Magyarul tanul
Szám % Szám %
Országosan 1012601 49396 4,87 862588 44430 5,15
Arad 20743 809 3,9 18136 713 3,9
Bákó 37968 70 0,1 31088 251 0,8
Beszterce-Naszód 16533 467 2,8 14398 410 2,8
Bihar 28395 6368 22,4 25373 5177 20,4
Brassó 25694 1163 4,5 19833 840 4,2
Fehér 17581 467 2,6 14968 398 2,6
Hargita 14902 12140 81,4 13659 11460 83,9
Hunyad 23386 318 1,3 18919 237 1,2
Kolozs 28429 3351 11,7 22971 2436 10,6
Kovászna 10142 6993 68,9 9239 6486 70,2
Krassó-Szörény 15525 - - 12678 - -
Maros 25713 8492 33,0 23527 7836 33,3
Máramaros 26404 621 2,3 21711 572 2,6
Szatmár 19462 5218 26,8 15626 4630 29,6
Szeben 20197 110 0,5 16927 94 0,5
Szilágy 12345 2434 19,7 10425 2183 20,9
Temes 30694 337 1,09 25109 566 2,2
Bukarest - 38 - - 141 –
Megjegyzések a táblázat adataival kapcsolatosan:
Míg az országos számok csökkenési százaléka 14,8%, addig a magyarul tanuló gyerekeké csak 10,0%. Nem mintha örülnénk a csökkenő tendenciának, de az értékek mégiscsak kisebbek majdnem 5%-kal. Ez annál is érdekesebb, mivel az 1994–1995 és 2004–2005-ös intervallumban ezen az oktatási fokozaton az országos csökkenés 12,7% volt, míg a magyar 15,7%, azaz 3%-kal nagyobb. . Vagyis a tendencia a most vizsgált időszakban megfordult. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Bákó megyében és Bukarestben az V–VIII. osztályos tanulók száma a második referenciális évre megháromszorozódott.
A két referenciális év között végbement mennyiségi változásokat a szemléletesség kedvéért ismét táblázatban rögzítettem. (6-os számú táblázat)
Megye 2004–2011 2004–2011
Országos összlétszám* A magyarul tanulók létszáma**
Növekedés + Csökkenés - Növekedés + Csökkenés -
Országosan 0 -150013 0 -4966
Arad 0 -2607 0 -96
Bákó 0 -6880 181 0
Beszterce-Naszód 0 -2135 0 -57
Bihar 0 -3022 0 -1191
Brassó 0 -5861 0 -323
Fehér 0 -2613 0 -69
Hargita 0 -1243 0 -680
Hunyad 0 -4467 0 -81
Kolozs 0 -5458 0 -915
Kovászna 0 -903 0 -507
Krassó-Szörény 0 -2847 - -
Maros 0 -2186 0 -656
Máramaros 0 -4693 0 -49
Szatmár 0 -3836 0 -588
Szeben 0 -3270 0 -16
Szilágy 0 -1920 0 -251
Temes 0 -5585 229 0
Bukarest - 38 103 -
**A 3-as és a 4-es számú oszlop közötti különbség adja ki azt a 4966-os hiányt, amennyivel a két referenciális év között a magyarul tanuló V-VIII. osztályosoklét száma csökkent.

Megjegyzések a táblázat mutatóival kapcsolatosan:
– a) Az adatok azt mutatják, hogy az országos trendnek megfelelően, a megyei beiskolázási számok is csökkenő jellegűek. Csak a mennyiségi mutatók eltérőek. Eszerint a megyék általános beiskolázási számai a csökkenés sorrendjében újból három kategóriába sorolhatók:
– 7000 és 5000 között – Bákó (6880), Brassó (5861), Temes (5585), Kolozs (5458), – 4999 és 2000 között – Máramaros (4693), Hunyad (4467), Szatmár (3836), Szeben (3270), Bihar ((3022), Krassó-Szörény (2847), Fehér (2613), Arad (2607), Maros (2186), Beszterce-Naszód (2135), – 1999 és 0 között – Szilágy (1920), Hargita (1243), Kovászna (903)
– b) A magyar osztályokba járók esetében a számok a következőképpen alakulnak:
Növekvő tendenciát mutat Temes (229) és Bákó (181) megye, valamint Bukarest (103) beiskolázása. – Csökken a gimnáziumi tanulók száma 1000 tanuló fölött Bihar megyében (1191). – 999 és 0 között a sorrend a következőképpen alakul: Kolozs (915), Hargita (680), Maros (656), Szatmár (588), Kovászna (507), Brassó (323), Szilágy (251), Arad (96), Hunyad (81), Fehér (69), Beszterce-Naszód (57), Máramaros (49), Szeben (16).
5. Részösszefoglalás
A vizsgált időszakban (2004-2011) a beiskolázási számok a következőképp alakultak:
– Növekedtek az óvodai oktatásban: mind az országos, mind pedig a magyar nyelvű oktatás viszonylatában. Országosan 28 825 gyerek a növekedés, ami 4,4%. A magyar óvodákban is nőtt a gyerekek száma. Itt a növekedés 764 gyerekkel többet jelent, ami 1,8%. Ha megbízhatunk az adatokban, akkor 1989 óta először fordul elő, hogy egy többéves intervallumban az óvodai oktatásban a beiskolázási számaink növekednek.
– A kötelező oktatás (I–VIII. osztály) beiskolázási számai csökkenő tendenciát mutatnak a vizsgált periódusban az országos és a magyar nyelvű oktatásban egyaránt. Az országos beiskolázási számok 28 3746 tanulóval mutatnak kevesebbet a vizsgált periódusban, ami 14,3%-os apadás. A magyarul tanulók esetében a csökkenés ugyanabban az időszakban 9466 tanuló, ami 9,4%-os veszteség.
– De optimisták vagyunk.
Murvai László
Új Magyar Szó (Bukarest)

MOGYE: Marius Paşcan a magyar tagozatot hibáztatja
A magyar tagozat miatt került a második kategóriába a felsőoktatási intézmények rangsorolásakor a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) – mondta tegnap Marius Paşcan Maros megyei prefektus, aki szerint felháborító, hogy a román és a magyar tagozat hétfőn külön tartotta a tanévkezdő ünnepélyt. Marius Paşcan és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester tegnap felvetette a MOGYE, a Művészeti és a Petru Maior Egyetem egyesülésének lehetőségét Marosvásárhelyi Egyetem néven.
Paşcan szerint a magyar tagozat miatt csökken az oktatás színvonala, mivel nincs elegendő szakember. Mint arról beszámoltunk, az egyetem szenátusa pár hete úgy döntött, nem hosszabbítja meg a nyugdíjas óraadó tanárok szerződését – a tizenöt elbocsátott professzorból kilenc magyar nemzetiségű. A kormánymegbízott a marosvásárhelyi egyetemek vezetőivel tartott tegnapi találkozón úgy vélte, a MOGYE román tagozata első kategóriát, míg a magyar utolsót érdemelne. Elmondta, a magyar intézetek miatti tüntetések csak a feszültséget keltik a lakosság körében, ezekkel „fals problémát kreálnak” a kezdeményezők. Ugyanis az új oktatási törvénnyel szigorú követelmények léptek életbe, amelyek az oktatás minőségére összpontosítanak, míg a tiltakozások épp erről terelik el a figyelmet, vélte a prefektus.
Hangsúlyozta, „a szegregáció helyett az egységet” választja, szerinte a pozitív diszkrimináció a multikulturalitás védelmét, a kultúrák közötti versenyt jelenti, de ennek nem „igazságtalanul” kell történnie. A prefektus úgy vélte, a MOGYE-n nem éri sérelem a magyar oktatókat és diákokat, és a tiltakozások hátterében „politikai érdekek” állnak. Marius Paşcan és Dorin Florea marosvásárhelyi polgármester egyébként tegnap felvetette a MOGYE, a Művészeti és a Petru Maior Egyetem egyesülésének lehetőségét Marosvásárhelyi Egyetem néven, úgy vélve, ily módon egy erős felsőoktatási intézmény jönne létre.
Alaptalan magyar panasz?
Alaptalanok a MOGYE magyar tagozatát ért sérelmek – jelentette ki Klara Brânzaniuc, az egyetem rektorhelyettese, aki a felsőoktatási intézményt képviselte a prefektussal való tegnapi találkozón. Az orvosi kar dékánja hangsúlyozta, hogy a MOGYE egy multikulturális intézmény, amit az egyetem chartája is tükröz. Hangsúlyozta, az egyetem ragaszkodik hagyományaihoz, ahhoz hogy az elmúlt 65 évben csak itt volt román és magyar orvosképzés, azonban meg kell érteni, hogy ez különbözik minden másfajta képzéstől. „Olyan jellegzetességei vannak, amelyek mindenkinek fel kell vállalni, és amelyeket ha elveszítünk, mindent elveszítünk” – mondta Klara Brânzaniuc, hozzátéve, nem megalapozottak azok a vádak, melyek szerint sérülne a magyar oktatás, azáltal hogy a magyar nyelvet csak az előadótermekben használhatják a diákok, a gyakorlati órákon nem. A külön tartott tanévnyitó kapcsán kifejtette: meglepte, hogy a magyarok külön tanévnyitót szerveztek, ez egy „atipikus” eset, hiszen az angol nyelven tanulók is a nagy, Kultúrpalotában tartott rendezvényen voltak jelen.
Nagy: nincs visszajelzés
A MOGYE magyar tanárai és diákjai egyébként utolsó jelzésnek szánták a külön tanévnyitót. „Ez volt a magyar tanárok és a diákszövetségi vezetők döntése, amit egyszerűen csak közöltünk a rektorral” – mondta el a Krónikának Nagy Örs, Constantin Copotoiu rektor helyettese. Az intézményvezető nem örült a kezdeményezésnek, de nem is próbálta akadályozni, mint mondta, számára természetesebb lett volna, ha mindannyian a Kultúrpalotában gyűlnek össze. Gesztusukkal a hivatalosan mindmáig nem létező magyar tagozatot ért sérelmekre szerették volna felhívni a figyelmet. „Egyelőre semmiféle visszajelzést nem kaptunk. Senki nem áll ki a magyarok mellett, hogy elmondja, miért nem lehet létrehozni a magyar tagozatot vagy vonalat. Mint ahogy a románoknak sem mondják el, hogy az általuk megszavazott egyetemi charta ezért vagy azért törvénybe ütköző.
Ebben a bizonytalanságban tanárnak és diáknak megcsappan a munkakedve, arról nem is beszélve, hogy így még nehezebb lesz utánpótlást toborozni” – fakadt ki lapunknak Nagy Örs. Ismét nyomatékosította: a magyar tanároknak az a kötelessége, hogy oktassanak, a diákoknak meg, hogy tanuljanak. „Egyetemi szinten valamennyi törvényes lehetőséget kimerítettük. Leülhetünk és sztrájkolhatunk, feszíthetjük a húrt, de azzal nem oldunk meg semmit. Ez minket meghalad, csak a politikum tehet még valamit” – szögezte le a rektorhelyettes. Kérdésünkre, hogy a sok tétovázás után mit vár a politikumtól, megismételte: vagy segítséget, vagy érthető magyarázatot arra, hogy, miért nem alkalmazható az oktatási törvény.
Pap Melinda, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Böjte atya: Gondolatok az államcsődről!
Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, – mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. „Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy békét vigyek oda, hol békétlenség van!" Szent Ferenc Tanárokkal, közéleti személyekkel beszéltem az elmúlt napokban politikáról, gazdasági kérdésekről. Ami meglepett, az a hatalmas feszültség, harag, elkeseredettség, – és ha nem lennék ferences szerzetes, akkor talán azt is kimondanám, hogy gyűlölet, – mely újból és újból felcsapott a beszélgetés során. Szidták a politikai csoportosulásokat, a bankokat, a gazdasági élet szereplőit, az iskolarendszert, az egyházat, mindenkit. A beszélgetés újból és újból ugyanabba a témába torkolt: „Kevés a pénz! Meg egyáltalán mit gondol a kormány, ennyi fizetésből meg lehet élni?" Én próbáltam jópofa lenni és viccel elütni az élét a durva beszédnek. A székely ember régebb is kikacagta a feléje tornyosuló gondokat, és jókedvű, vidám szemmel nézve, legtöbbször kiderült, hogy nem is annyira megoldhatatlanul félelmetes az a fojtogató gond, mely elnyeléssel fenyeget. Meglepett, hogy mennyire nem vették a lapot, nagyon mélyen ül az emberekben a feszültség és a harag. Próbáltam mondani, hogy az állam csak azt oszthatja szét, amit mi termelünk. „Ha nincs elég pénz, kérjenek kölcsön!" – jön kapásból a válasz. Ennél több kölcsön már könnyen Görögország nyomdokába viheti a mi országunkat is, itt is államcsőd lehet, – próbáltam mondani. „Kit érdekel? Azért kapják a fizetést, – mondja egy főiskolát végzett személy, – hogy nekünk is fizetést adjanak!"
Hazamentem, bekapcsoltam a számítógépet és szinte minden internetes oldalon vitákról, tüntetésekről, fenyegetőzésekről olvashatok. Jön a fűtésszámla és vele az utóbbi húsz év legnagyobb sztrájkja, mondja egy elkeseredett ember. Nézem a híreket, az indulatokat, és látom, hogy sokan készek politikai érdekekből, egy kis fizetésemelésért szétverni akár saját hazájukat is. Nézem a megbojdult világot és nem értem, hogy okos szónokok miért nem magyarázzák el érthetően, hogy mit jelent, ha egy állam eladósodik, és mivel jár, ha már állampapírjait nem tudja a piacon értékesíteni és emiatt államcsődöt jelent be?
Tavasszal Argentínában voltam, és egy asztaltársaságot megkérdeztem, hogy az egyszerű emberek számára mit is jelentett az államcsőd? Tudtam, hogy az argentin kormányok folyamatosan átgondolatlanul kölcsönöket vettek fel, végül 2000-ben már nem tudtak több hitelt felvenni, senki nem akart Argentin állampapírokat vásárolni. Az állam nem tudta kiadni a fizetéseket, nem tudták kiegyenlíteni a költségeket, törleszteni az adóságokat. Ezért elismerték, hogy az állam csődbe van. Persze ettől az élet nem állt meg, a nap másnap is felkelt. Addig egy USD, egy Argentin peso volt, de másnap már csak négy pesoért adtak egy dollárt. Így az emberek nem fizetésük 25%-át vesztették el, hanem egyik napról a másikra mindenüknek 75%-át. A bankokban lévő pénzeket az állam befagyasztotta, és most 10 év után talán kis részletekben kezdik kiadni az embereknek a megtakarításokat. Persze az emberek lázadoztak, hatalmas megmozdulások voltak.
Megkérdeztem azt is, hogy a kormány mit tett? Az egyik férfi azt mondta, hogy: „a hatalom mindent megtett!" Mire a felesége csak annyit mondott, hogy: „elég durván tette azt, amit tett". Kíváncsian rákérdeztem, hogy mégis mit tett a hatalom durván? „Hát – jött a kitérő válasz – mikor mentem reggel a munkába, biza itt is – ott is le volt takarva 10 – 20 halott az út szélén". Az élet nem áll meg! Eltelt 10 év, és most minden 5 -10 ház előtt egy őrbódé áll, az emberek fizetik az őrt, ki azonnal telefonál ha gyanús alakok jelennek meg az utcán, és akkor nem egy – két rendőr jön, hanem egy állig felfegyverzett különítmény.
Az elszegényedett emberek mit csinálhatnak? Elmentünk a nyomornegyedbe is. Én azt hittem, hogy mindent tudok a szegénységről. Elvittek egy homokbányába, melyből a vizet leszívatták és ahol most is zakatolnak a szalézi szerzetesek által működtetett szivattyúk, mert másképp újból bányató lenne a kisvárosnyi ember otthonából. Ebben a nyomornegyedben most 45 – 50 ezer ember él, utcák, házszámok, papírok nélkül. Bementünk néhány bódéba, igaz, hogy Buenos Airesben a higanyszál nem megy 0 fok alá télen sem, de szinte sehol nem láttam ajtót, ablakot, a földön raklapok voltak, és alatta folyt a nagyon zavaros kinézetű víz. Tizenévesek szopogatták a külföldre eladott finomított kábítószer után visszamaradó kokain malátát, mely nem csak elmezavart, de halált is hoz számukra. Néztem a parttalan nyomort és megkérdeztem a kedves nővérektől, hogy e nagyvárosban körülbelül hány ilyen nyomornegyed van? Velük volt egy jól informált, szociológiát tanító egyetemi tanárnő is, aki bennünket felvilágosított, hogy körülbelül még 200 ilyen negyed van a fővárosban és annak közvetlen környékén. Argentínának jelenleg olyan elnöke van, aki ezelőtt 15 évvel, az őserdőben fegyverrel a kezében gerillaharcot vívott a gazdagok ellen. Félve megkérdeztem, hogy milyen elképzeléseik vannak a kormánynak a nyomor felszámolására? „Sajnos – jött a szomorú válasz, – nincsenek tervek, elképzelések ilyen sok tönkrement család felemelésére." Egy szerzetes paptól hallottam, – bár nem jön, hogy elhiggyem – mikor a nyomornegyedben az emberek elkezdenek hangoskodni, akkor fegyveres dzsipekkel behajtanak álarcos emberek, és akiket elöl – hátul kapnak, azokat lelövik. Kegyetlen az élet!
Ez történt, ez van Argentínában, a világ egyik legnagyobb országában. Persze lehet azt mondani, hogy mi a civilizált világ központjában, Európában élünk, és mindez nálunk nem történhet meg. Adná az Isten, hogy valóban így legyen. De sajnos, ha a világháborúkra gondolok, akkor azt kell mondanom, hogy a hatalomért, a pénzért ennél szörnyebb dolgokat is követtek el már Európa földjén az emberek.
Angol vendégekkel beszéltem a tegnap. Az elmúlt hetekben szinte megmagyarázhatatlan elementáris erővel tört fel Londonban és sok más angol nagyvárosban a gyűlölet, az erőszak. Tizenéves fiatalok, olyanok kiknek szülei nagy pénzeket fizetnek, hogy előkelő egyetemeken taníttassák őket, kimentek és bandákba verődve törtek, zúztak, raboltak, gyújtogattak. Senki sem érti, hogy honnan van ez a hatalmas feszültség a fiatalságban? A gyermek, a fiatal olyan a családban, mint a kiolvadó biztosíték a házban. Ha nő a feszültség, akkor egyszerűen, ahol a legvékonyabb a hálózatban a vezető a biztosítéktáblában, ott elolvad és megszakad az áramfolyás. Sajnos mi felnőttek játszunk a gyűlölettel, a haraggal, de gyermekeink, fiataljaink szívén is keresztülmegy ez a sok feszültség, mely betölti otthonainkat, intézményeinket, és ez szörnyű következményekkel jár, járhat.
Mi a megoldás? Ha tűz van, nem szabad olajat önteni a lángokra! Választottunk egy kormányt, hagyjuk, hogy dolgozzanak, bízzunk bennük! Kapcsoljuk ki a televíziót és szépen menjünk el dolgozni. Nagydiákjainkat elvittük egy – egy napra napszámba krumplit szedni. Egy napi munkabérük egy nagy zsák szép krumpli volt, egy napi munkáért annyi krumplit kaptunk, mennyit egész télen egy fiatal elfogyaszt. A nyári vakációban elmentünk 20 diákkal erdőt tisztítani.
Egy heti munkánk után annyi fát kaptunk, amellyel egy 20 fős otthont a télen ki lehet fűteni. Persze lehet veszekedni, háborogni, de tudnunk kell, hogy egy ingatag lélekvesztőben hánykódunk a tengeren, és ha egymásnak esve rúgkapálunk, akkor könnyen felborul a csónakunk, ingatag civilizációnk összedől, és sokunkat maga alá fog temetni.
Meg kell nyugtatnunk magunkat és egymást, ha pánikolva, kapkodva vezetjük az autónkat, rángatva a kormányt, szinte borítékolni lehet a balesetet. Nincs olyan baj, mit ne lehetne nagyobbá tenni az ideges indulatokkal, de nincs olyan nagy gond, mit ne lehetne gyógyítani, mérsékelni, békés nyugodt döntésekkel. Rajtunk múlik, hogy az elmúlt húsz év felelőtlen költekezése milyen következményekkel jár. Én nagyon szeretném, ha eltudnánk kerülni a társadalmunk alapját jelentő gazdasági élet összeomlását, mert az anarchiánál rosszabb semmi sincsen!
Istem adj békét az emberek szívébe, add, hogy a nehézségeket elviseljük, és csendes szorgalmas munkánkkal kis világunk gondjait megoldjuk!
Légy velünk az éjszakában Istenünk!
Szeretettel, Csaba t.
Erdély.ma

Koszorúzás a Szabadság-szobornál
Az örök példa
A magukat rém toleránsnak képzelő románok ma a Szabadság-szobornál bemutatták multikulturális hajlamaikat, mert szélsőségesek természetesen nem állták meg, hogy ne zavarják meg mások gyászát, emlékezését.
Körülbelül két tucatnyi, eléggé ütött-kopott, teniszcipős, melegítős, láthatólag nem önszántából és önkéntesen megjelent, „műveltségtől duzzadó” alak egy körülbelül harminc méter hosszú román trikolórt húzott ki a téren álló diadalívük elé, az Új Jobb (Noua Dreaptă) zászlaját lengették, de legalább csendben maradtak. Más kérdés, hogy a román himnusznak csak az első sorait tudták, utána csak forgatták a szájukat, majd a magyar és az európai himnusznál hátat fordítottak az egybegyűlteknek és az emelvénynek, hogy mindenki meggyőződhessen értelmi képességeikről. Ami viszont vérig sértő volt, és a hatóságoknak közbe kellett volna lépniük, az a kihúzott pannó, amelyen az állt, hogy Bem tábornok 40 ezer román haláláért felelős.
Szerencsére azonban a Megbékélés Parkban EGYETLEN MAGYAR sem ugrott az egyértelmű, durva, igazából saját nemzetüket becsmérlő nacionalista provokációra, mindenki átnézett rajtuk, amiért mindenkinek csak dicséret és elismerés jár. Megmutatták, ki él és gondolkodik demokratikusan, toleránsan, európaiasan, a multikulturális értékek mentén. És az is szerencse, hogy Bognár Levente alpolgármester, ha rendkívül finoman is, de beszólt nekik, ám vélhetően nem értették az utalást.
Visszatérve a megemlékezésre, elsőként a hasonló eseményeken mindig jelen lévő Gheorghe Falcă polgármester lépett mikrofonhoz, barátjának nevezte Kelemen Hunort és Füzes Oszkár nagykövetet, sőt, azt is megjegyezte, amennyiben ez utóbbinak lejár a mandátuma, Aradon mindig otthonra lel. „A világon semmi sem érhető el erőfeszítések, forradalmak nélkül. A világon nagyon sok helyen a szabadságot ilyen áron érik el. Arad példáját sokszorosítani kell” – mondta beszédében a polgármester. „Nem haladhatunk reformok és forradalmak nélkül, én pedig örülök, hogy ebben a két irányban mutathatunk példát. Amikor a kivégző osztag elé áltak, egyesek büszkék voltak, és kijelentették, miért harcoltak. Sosem szabad elfelejteni azokat a bátor embereket, akik a kivégzőosztag elé álltak, mert a szabadságért harcoltak. Ezért az aradiak számára október 6. a tisztelet és megemlékezés napja, a példa napja sok fiatalnak, hogy a megszerzett szabadságot meg kell védeni, és ha nem sikerült megszerezni, harcolni kell érte. Gratulálok önöknek ezért a szép napért, és minden tiszteletem az önöké” – zárta szavait Gheorghe Falcă.
Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke kijelentette: „Sem a szabadságszeretetet sem a népek önrendelkezésének vágyát elfojtani nem lehet, sem szóval, sem fegyverekkel. A magyar szabadságharc a XIX. században a nemzetté válásnak egyik mérföldköve volt. Annak ellenére is a mérföldköve, vagy talán pont azért a mérföldköve, mert gyászosan végezte. A kezdeti győzelmekből egy látszólagos vereség lett, de ez megerősítette a magyar embereket, megerősítette a magyar emberek hitét abban, hogy a szabadságért harcolni kell”.
Aktuálpolitikai kérdésekhez kötve a beszédét, Kelemen Hunor kifejtette: „Ma már sokféleképpen értelmezhetjük az akkor történteket. Igaza volt Kossuth Lajosnak is, és bizonyára igaza volt Görgeynek is. És bizonyára mindkét igazság, a maga érveivel, a maga kontextusában még működőképes is volt, de mivel két úton próbálták követni ugyanazt a szent eszményt, a forradalom elbukott. És ebből nekünk azt a tanulságot kell leszűrnünk, hogy ha van egy közös cél, ha van egy szent eszmény, akkor külön-külön lehet igazunk, de külön utakon nem indulhatunk el. Mert ha külön utakon indulunk el, akkor nem fogunk célba érni. És az igazságunkra felesküdhetünk, de a célt nem érjük el. És nekünk az elmúlt esztendők, az elmúlt két évtized is azt tanította meg, hogy a közös célért, a mi saját bejáratú igazságainkat zárójelbe kell tennünk. Amikor a közös célt követjük, a nagy eszményekért küzdünk, a mi különbejáratú igazságunk nem fontos, akkor a közös igazság a fontos, akkor minden egyes magyar embernek az igazsága a fontos. És én ezt a tanulságot próbálom leszűrni 162 évvel az aradi kivégzések után. (…) Ez nem az egység demagógiája, ez az összefogás kényszerűsége itt Aradon, Erdélyben, a Székelyföldön, a Partiumban, de azt gondolom, ez igaz az egész kárpát-medencei magyarságra is” – hozzátéve, hogy ellenkező esetben „szétesünk, elveszünk.”
A magyar kormány nevében Soltész Miklós Szociális, Család- és Ifjúságügyért Felelős Államtitkár Nagysándor József tábornok utolsó gondolatát is beleszőtte beszédébe, aki szerint „de rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. A vértanúk 162 évvel ezelőtti tragédiája és a véres kezű tábornok akkor bátornak gondolt tette átértékelődött az évtizedek során, mert a vértanúk hősökké váltak, erejük, hazaszeretetük a magyarság példaképévé tette őket”.
Végezetül Bognár Levente alpolgármester, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke lépett az emelvényre. „Azon a napon városunkat a kegyelet, a kegyetlen zsarnokság nemzetünk Golgotájává avatta. Ennek a tudatában emlékeztek meg elődeink generációkon keresztül e szent napon az aradi tizenháromról. Mily nemes örökség számunkra kegyeletünk felmutatása minden évben. Az elmúlt 162 év alatt az aradi megemlékezéseknek többször határt szabott a hatalmi és társadalmi intolerancia. Volt, hogy a diktátorok megakadályozták a nyilvános megemlékezést, ők, akik a szabadságot is kivégezték volna.”
Bognár szerencsére nem állhatta meg, hogy a megemlékezést szándékosan megzavaró románoknak, ha enyhén is, de ne szóljon oda: „Bennünket nem gyengít, ha egyesek, akik más értékrend szerint élnek, megfeledkeznek az aradi gyászról. De szóvá kell tennünk, és abban bízunk, hogy a más rendezvények megszervezése gyásznapunkon a véletlenszerű oda nem figyelés és nem a szándékos érzéketlenség miatt történt. Értékeink tiszteletben tartását várjuk más nemzetiségű polgártársainktól, mint ahogy ez többen meg is teszik. Magyar közösségünk kivívott jogának tekinti az október 6-i méltó tiszteletadást vértanúinknak és ennek megszervezését.”
Ezt követően itt is elhelyezte a megemlékezés koszorúit, többek között a bukaresti magyar nagykövetség, a magyar kormány, a magyar elnöki hivatal, az RMDSZ országos és helyi szervezetei, a prefektúra, a megyei önkormányzat, a polgármesteri hivatal, pártok, civil szervezetek, iskolák. Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés György Attila csíkszeredai íróval
Író, újságíró, szerkesztő. 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. 1991 és 1997 között újságíróként, az Ifi Fórum, az If, a Zabhegyező ifjúsági folyóiratok főszerkesztőjeként, valamint az Erdélyi Napló munkatársaként dolgozott. 1999-ben szerkesztette a Könyvjelző című erdélyi könyvszakmai folyóiratot, illetve az Internetto Transsylvaniae nevű internetes portált. 1997 óta szerkesztője a Székelyföld című kulturális folyóiratnak. Novellái, publicisztikái romániai és magyarországi folyóiratok hasábjain egyaránt rendszeresen jelennek meg. A Magyar Írószövetség és a Fiatal Írók Szövetségének tagja, valamint az Erdélyi Magyar Írók Ligájának egykori intendánsa. 2011. március 12-én a március 15-i nemzeti ünnep alkalmából szervezett átadáson József Attila-díjban részesült Budapesten. Főbb művei: Ki olyan, mint a Sárkány, novelláskötet (1995), A boszorkányok feltámadása, traktátus (1997), Történetek a nyereg alól, novelláskötet (1999), Harminchárom, regény (2002), Harcosok Könyve, traktátus (2005), Az én státusom, publicisztikák (2005), Hajós a kikötőben (2009).
– Hogyan lett önből író? Volt, esetleg van egy példakép, akire felnéz, aki terelgette, terelgeti az útját, vagy egyszerűen csak így hozta a sors?
– Példaképeim nyilván voltak, de az íróvá válás nem feltétlenül volt tudatos folyamat. Igaz, hogy már körülbelül 14 éves koromban tudtam, hogy valószínűleg írásból fogok, próbálok megélni, de nem véletlen, hogy újságírással kezdtem, és sokáig azt is műveltem. Gyakorlatilag jelenleg is foglalkozom újságírással, de az irodalom most már sokkal fontosabb része az életemnek. Újságírásból most már csak a publicisztika, esetleg recenziók, tárcák írása maradt, és ez elég is egy író embernek. A napi újságírás egyébként az egyik leggyilkosabb dolog, ami a kreativitást érheti. Példaképek? Hirtelen sokat sorolhatnék fel, de olyan nem volt, akire azt mondhattam volna, hogy olyan akarok lenni, mint ő. Voltak olyan emberek, akiket rendkívül szívesen olvastam, a sors nagy ajándéka, hogy ezek az emberek szinte kivétel nélkül – persze, akik élnek – jó, személyes barátaim. Mondhatnám Magyarországról Temesi Ferencet vagy Erdélyből Bogdán Lászlót, Farkas Lászlót, Király Lászlót, Mózes Attilát, és hirtelen felsorolhatnék vagy ötven embert, úgyhogy le is állok. Hála Istennek, jó széles merítésű erdélyi és anyaországi irodalmi társaság van, amellyel jó érzés találkozni, beszélgetni és egy klánba tartozni.
– Erdélyi magyarként mennyire nyomta rá írásaira a bélyegét az 50 év kommunizmus, a kisebbségi érzés, az erdélyi magyarok elnyomottsága?
– Tény, hogy aki egyetlen publicisztikámat is olvasta, az előtt tiszta és világos, hogy én annyira utálom a kommunistákat, mint Petőfi a kukoricagölődint, tehát a publicisztikáimban ez tetten érhető. Az én családomat, sok más százezer családhoz hasonlóan, a kommunizmus megnyomorította, akárcsak az egész erdélyi magyar nemzetközösséget, és nem csak a magyarokat. De szépirodalmilag, azt hiszem, ez egyáltalán nem érhető tetten. Én amúgy is szeretek más korokban élni. Ebben nyilván van egyfajta önvédelmi reflex, hogy a múltba nyúlok vissza a regényeimben és a novelláimban is. Hála Istennek, az ember szellemi immunrendszere úgy működik, hogy sosem a Kun Bélákra vagy a Gyurcsány Ferencekre fogunk emlékezni, hanem Mátyás királyra, Rákóczira vagy Csaba királyfira, tehát mindenképpen a dicsőségesebb részletek maradnak meg a kollektív nemzeti emlékezetben, és ez így rendjén is van.
– A magyar állampolgárság könnyített eljárással történő megszerzése kapcsán egyszer azt mondta, hogy 1940 óta kétségtelenül ez a legjobb hír, amit a magyarság kapott. Miért gondolja így? Ön igényelte már a magyar állampolgárságot?
– Fenntartom most is, hogy 1940 óta ez volt a legjobb dolog nemzetpolitikai szempontból, ami történt a magyarsággal. Természetesen igényeltem, meg is kaptam, úgyhogy most már büszke tápos vagyok – egyszer megesküdtem, hogy ezt a szót nem használom, mert tényleg rendkívül pejoratív értelmet kapott egy ideje, és egyre kevésbé szeretem, de amolyan baráti bosszantásként ki lehet mondani. Óriási jelentősége lesz ennek a döntésnek évtizedekben, akár évszázadokban mérve, az eddig folyamatosan fogyó magyarság most gyakorlatilag új vérátömlesztést kap, nem beszélve arról, hogy tényleg összenőtt, ami összetartozik. Ezt az állampolgárságot tőlünk úgy vették el, hogy nem kérdezték meg szüleinktől – hála Istennek, most így is kaptuk vissza. Nyilván megkérdeznek, mert kérvényezni kell, de ott van a lehetőség, és én mindig azt mondom, hogy akiben még van egy szikra a magyar nemzethez való tartozás érzéséből, az kérje. A puszta tény, hogy jelen pillanatban, ha jól tudom, csak Csíkszeredában napi 180 ember teszi le az esküt, nemzetpolitikai szempontból hihetetlen nagy dolog. Ennek nemcsak nemzeti, hanem igenis anyagi, gazdaságpolitikai vonzatai is vannak, de hát ezt mások jobban tudják, mint én.
– Ha jól követtem a munkásságát, 2009 óta nem jelent meg írása könyv formájában. Mikor számíthatunk öntől újdonságra, új kötetre? Érik-e valami a dolgozószobájában?
– Az idén mindenképpen megjelenik egy új kötetem, talán egy hónap múlva, történelmi novellák gyűjteményéről van szó. Nem egy világmegváltó kötet lesz, de én úgy gondolom, az írás elsődleges célja az, hogy jól érezze az ember magát, amikor olvassa. Én meg különösen vonzódom a történelemhez, tehát ez szívügyem volt. Ugyanakkor decemberben újra kiadják a Harminchárom című kötetemet Magyarországon, továbbá már leadtam egy kiadónak egy újabb publicisztikakötetet. Emellett nemrég fejeztem be egy macskákról szóló könyvet, de még fiókban van, várom az ajánlatokat. Úgy gondolom, hogy ez lesz a magyar irodalom első macskás könyve, legalábbis úgy tudom. Kutyákról rengeteget írtak, de arról nem tudok, hogy valaki írt volna egy egész könyvet a macskákról.
– Macskákról szóló meséket képzeljek el?
– Nem, hanem egy könyvet a macskákról, ami nyilván humorral van megközelítve, de tulajdonképpen tényleg a macskákról szól. Férfi létemre nagy macskamegszállott vagyok. A macskák lojalitásáról, a macskák szexualitásáról, a macskák területfüggőségéről szól, öt-hat oldalas részekből áll össze. Egyfajta macskakalauz: macskalauz – ez is az alcíme. De hát remélhetőleg minél hamarabb meglátják az olvasók is. Egyébként könnyebb megírni egy könyvet, mint beszélni róla.
– Ha azt kérdezném, milyen könyv található az éjjeli szekrényén, mi lenne a válasz? Mit, kit olvas legszívesebben?
– Most mea culpázok egyet, mert az igazság az, hogy egyre kevesebbet olvasok, ami talán nem is baj. Kortársakat keveset, lassan csak az ismerősöket, meg az itteni fiatalokat, akikre valaki azt mondja, hogy érdemes figyelni. Jelen pillanatban az éjjeliszekrényemen Tari István óbecsei, délvidéki írónak a könyve van, egy megrázó olvasmány a délvidéki magyarság hétköznapjairól. Meg hát az örök szerelmem, amely úgy van ott nálam, mint másnál a Biblia: Mika Waltarinak a Turms, a halhatatlan című könyve. Hogy keveset olvasok, az talán azért is van, mert így, 40 évesen kezdtem rájönni, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz könyveket olvasson az ember. Ha valami nem tetszik az első öt oldal után, akkor már nem fárasztom magam vele.
– Íróként hogyan látja a kortárs erdélyi magyar irodalmat, milyen irányba halad?
– Az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) nemrég Árkoson rendezett táborában volt egy felolvasás, ahol a legújabb nemzedék mutatkozott be, négy-öt ember, neveket szándékosan nem sorolok fel. A felolvasás után összenéztünk, annak idején fiatal írók – bár most már akárhogy nézem, a középnemzedék vagyunk –, és azt tudtuk mondani, hogy megérte az elmúlt 20 év, tényleg nagyon jók ezek a gyerekek. Abszolút optimista vagyok, szerintem 1990 után olyan erős irodalmi derékalj jelent meg Erdélyben, ami messze felülmúlja az anyaországit is, és ehhez fogható talán csak a két világháború közötti irodalmi „bumm” volt. Ha az én kortársaimmal, barátaimmal szétnézünk a közvetlen prérin, Lövétei Lázár László, Fekete Vince, Molnár Vilmos, Orbán János Dénes, László Noémi vagy Király Zoltán, és itt megint sorolhatnám hosszan, ők 50 év múlva mind külön fejezetek lesznek az irodalomtörténetben, úgyhogy ez külön ajándék volt a sorstól, hogy én ezekkel az emberekkel együtt dolgozhatok, együtt mulathatok, esetleg egymás gyerekeit kereszteljük. Ez nagyon jó társaság, és hála Istennek elkerültük azt a csapdát, hogy nem oszlott fel sem ideológiai viták mentén, sem másként. Ha nem értünk egyet valamiben, akkor maximum nem politizálunk, de a jó emberi kapcsolatok megmaradtak.
– Március 15-én a magyar íróknak járó legnagyobb elismerést, a József Attila-díjat vehette át Budapesten, a nemzetierőforrás-minisztertől. Mit jelent ez a díj az ön számára?
– Mindig jó érzés, ha az embert díjazzák. Butaság lenne azt mondani, hogy az ember nem örül, hogy nem esik jól az elismerés, hiszen mindenkiben van egy kis egészséges hiúság. Ez így természetes. Alkotó emberként, irodalmárként az egyik lehetséges legnagyobb kitüntetés, amit adhatnak az embernek. Ezek a díjak viszont jönnek, mennek, pár hónap múlva csak egy statisztikai tény, amit esetleg a Wikipédiában említenek. Ennél sokkal fontosabb – és nem udvariasságból mondom – az olvasók visszajelzése, ódivatú szó, de az olvasók szeretete. Nekem többet jelent az, hogyha egy könyvemet újra kiadják, mintha bármilyen díjban részesítenek
Forró Gyöngyvér
Krónika (Kolozsvár)

Legionárius Mozgalom? Isten őrizz!
Falánk mozgalmak és diverziók
Az Adevărulban közölt legfrissebb vezércikkében Ion Cristoiu a közvita asztalára tesz egy olyan kérdést, amely senkit sem hagyhat közömbösen: a Legionárius Mozgalom ilyen vagy olyan formában való újjászületésének lehetőségét a mai Romániában. Ion Cristoiu Nicolae Brebant idézi, akinek meggyőződése, hogy a jelenség elkerülhetetlenül megismétlődik.
Húsz év után eljutunk a jobboldali totalitarizmus eszméihez? Az Adevărulban közölt legfrissebb vezércikkében Ion Cristoiu a közvita asztalára tesz egy olyan kérdést, amely senkit sem hagyhat közömbösen: a Legionárius Mozgalom ilyen vagy olyan formában való újjászületésének lehetőségét a mai Romániában. Ion Cristoiu Nicolae Brebant idézi, akinek meggyőződése, hogy a jelenség elkerülhetetlenül megismétlődik.
Higgadtan mérlegelve, találhatunk néhány olyan elemet, amelyek egy ilyen következtetéshez vezetnének el. Elsősorban, Románia gazdasági válságban van. A romániai vezető osztály úgy döntött, hogy a válság minden terhét a lakosságra hárítja. Így történik ez mindenütt a világon, ahol megszorító intézkedéseket vezetnek be. A nagy pénzügyi intézetek olyan erősek, hogy megtagadják vállalni a maguk okozta veszteségeket. Az elszegényedett lakosság, a munkahelyek nélkül maradt fiatalság ideális terepet jelent egy ilyen „mozgalom” meggyökeresedéséhez.
Másodszor, a román társadalom az értékek mély válságát éli. A politikusoknak sikerült elveszíteniük a lakosság bizalmát, a vezetők aljas viselkedésükkel sárba tiporják a demokráciát, a szélhámosság és faragatlanság sikeres modellé vált. Harmadszor, az állam intézményeit felelőtlen módon elhiteltelenítették. A jogállam uralma és tekintélye padlón van. Mindenki meg van győződve arról, hogy mindaz, ami ebben az országban történik, a politikai játszmák, intervenciók, a pénz vagy a hatalomért folytatott harc által diktált parancsok eredménye.
Negyedszer, a románok megalázottnak érzik magukat saját hazájukban, s e megaláztatás a határokon túl is ismétlődik. Kimondani, hogy román vagy, sokszor azzal a kockázattal jár, hogy tolvajnak, koldusnak vagy útonálló banditának tartanak. Ámde bármily megalázottak is, az emberekben, a lényük mélyén fojtottan izzik a büszkeség és méltóság parazsa. Még a patriotizmusé is. Az ilyen érzelmeket felébreszteni képes politikai mozgalom robbanásszerűen megnövekedhet. Jó vagy rossz irányban.
A két világháború közötti Románia ismerte a hasonló körülményeket, Corneliu Zelea Codreanu pedig az a karizmatikus vezér volt, aki összefogta és kihasználta mindezeket a frusztrációkat. A Legionárius Mozgalom totalitárius párt volt. A mozgalom célja a demokrácia és az alkotmányos jogok felszámolása volt. A legionárius álom a diktatúra bevezetése volt bűncselekmények útján. Zelea Codreanu saját kezével ölt, a politikai gyilkosság pedig a legionáriusok gyakorolt módszere volt. Vegyük hozzá az ugyanolyan gyilkos antiszemitizmust, és megkapjuk egy vegytiszta fasiszta állam receptjét. A fasiszta és a kommunista totalitarizmus között nincs nagy különbség, egyébként a legionáriusok egy részét a kommunisták visszanyerték, hogy aztán a szocialista gulágban szenvedjenek. Vajon megoldás-e Románia számára a kommunista diktatúra megdöntése, hogy húsz évvel később az ország eljusson a jobboldali totalitarizmus eszméihez? Igen, szükségünk van karizmatikus vezetőkre. De olyanokra, akik a demokráciáért, ne pedig ellene cselekedjenek.
Ion M. Ioniţă, Adevărul (Fordította: K. B. A.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Kisebbségek a Kárpát-medencében
Két neves történészt arról kérdezte az Erdély Online, számíthatunk–e arra, hogy a magyarországi és a romániai történészek egységesen értelmezik a két nép történelmét, és azt egy könyvből fogják tanítani. A Patrimonium 2. program keretén belül szombaton és vasárnap tudományos konferenciát tartottak a Szatmár Megyei Múzeumban. A szervezők nevében Szőcs Péter, a Szatmár Megyei Múzeum aligazgatója és Cservenyák László, a Mátészalkai Szatmár Múzeum igazgatója ismertette a két megye múzeumai között kialakult jó kapcsolat révén megvalósult programokat, majd Csehi Árpád Szabolcs, a Szatmár Megyei Tanács elnöke kívánt eredményes munkát a tanácskozás résztvevőinek, akik két szekcióban – a néprajzi (Kisebbségek határhelyzetben) és a történelmi (A második bécsi döntés következményei. Észak- és Dél-Erdély 1940-1944 között) – mutatták be kutatási eredményeiket. A konferencia célja, hogy a helyi ismeretek tudatában tudjanak választ keresni a Kárpát-medence kisebbségeit érintő kérdésekre.
Még élnek a régi történetek
Dr. L. Balogh Béni esztergomi történész a fent említett kérdéssel kapcsolatban nyilatkozott az Erdély Online-nak. – Nagyon örvendetes, hogy ma Magyarország és Románia az Európai Unió tagja. Ez már eleve feltételezi azt, hogy a két ország közötti ellenségeskedés megszűnjön. Hivatalosan ez már így van, a mélyebb rétegekhez ez sokkal lassabban szivárog le, hiszen az erdélyi magyarokban és románokban még elevenen élnek a régi történetek. Sok kölcsönös sérelem gyűlt össze, amit nem egyszerű megszüntetni. A történetírás feladata az, hogy levéltári források alapján minél hitelesebben szóljanak erről a korszakról, mellőzzék a túlzásokat, ne sérelmeket hánytorgassanak, hanem objektíven, tárgyilagosan írják meg az igazságot, hogy ezzel tegyenek szolgálatot a két nép közeledéséért. Caragiale mondta: „A múlt elbeszélése lehet sújtásra emelt ököl, de lehet barátságos, kinyújtott, parolázó kéz is.” Nem szabad elfelejteni, hogy a Kárpát-medencében nem él olyan nép, melynek ne lennének meg a maga fájdalmai. A múlt e tájon mindnyájunk számára keserű, sőt helyenként tragikus. Ordas ideológiák gondoskodnak arról, hogy a sebek ne hegedjenek, hanem mérges kelésként létezzenek tovább.
Történelem csak egy van
Dr. Pritz Pálnak, a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem történész-professzorának a véleményére is kíváncsiak voltunk. Az alábbiakban az ő nyilatkozatát közöljük.
– Nekem nagy problémám a politikusoknak a történelemhez való viszonya, mert az a szomorú tapasztalatom, hogy a történeti anyagot legitimációs eszközként, igazolási célokra használják fel, és ezzel szemben a történészek nagyon védtelen helyzetben vannak, mert a történész megírja munkáját, ami megjelenik ötszáz példányban, a politikus pedig, ha mond egy ünnepi beszédet, akkor azt a média milliók számára eljuttatja. Roppant jó lenne már eljutni arra a korra, hogy a politikusok szakszerűen és legitimációs kényszerektől függetlenül szolgálják országuknak és népüknek az érdekeit. Én már nem érem el, hogy a Kárpát-medencének egy történelemkönyve legyen, de ebbe az irányba haladunk. Tudjuk azt, hogy a hitelválság milyen kihívásokat jelent. Az Európai Unió így nem maradhat fenn. Vagy szét fog esni, vagy pedig elmegyünk egy reális föderáció irányába, amikor lesz egy közös külpolitika, lesz egy közös hadsereg, létrejönnek azok az intézmények, amelyek ezeket a lehetetlenségeket fel fogják számolni. Amikor már nem csak szólam lesz az, hanem tényleg komolyan gondolja a magyar és a román politikus is, hogy csak együtt, és nem egymásnak a rovására kell cselekedni. De minden szólamok ellenére még megvannak a régi törekvések, hogy a másik rovására próbáljam a saját népemnek, nemzetemnek az érdekeit szolgálni.
Erdély volt a tét
– A nacionalizmusnak hallatlan politikai ereje van. Minden korszakban nagyon szeretik leszólni a feudális világot. A feudális világnak volt egy hallatlan ereje a polgári nacionalista korszakokkal szemben, hogy a mássággal szemben sokkal inkább türelmesek voltak. Ezt a mérhetetlen egymásnak feszülést a modern kor hozta magával. Nem igaz az, hogy Magyarország és Románia szövetséges volt Hitler oldalán. Nem voltak szövetségesek, mélyen szemben álltak egymással, de egy szövetségi rendszeren belül voltak. Attól, hogy egy házba beterelnek két ellenséget, nem lesznek annak a háznak békés lakói. El kell ismerni azt a tényt, hogy Románia és Magyarország nem a bolsevista szovjetek és nem a hitlerista németek ellen harcolt, hanem Erdély megszerzéséért.
Erdély Online
Erdély.ma

Húsz éve ragyog a Gyöngykoszorú
Nyárádmenti táncmaraton
Harminchárom együttes és néptánccsoport jelentkezett a hétvégi maratoni Gyöngykoszorú- találkozóra. A Maros és a Nyárádmente, a Kis-Küküllő, a székely Mezőség településeiről érkeztek a dalosok és táncosok a Nyárádszeredában megtartott jubileumi seregszemlére. Szervezői: a Bekecs táncegyüttes, a nyárádszeredai önkormányzat, az EMKE Maros megyei szervezete, valamint a Bocskai István Közművelődési Egyesület, támogatója a Művelődési Minisztérium. A rendezvény megnyitóján beszédet mondott Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke.
Három adat: 1991. április 29.: A marosvásárhelyi Szabó György Pál és felesége, Éva, a tánc világnapján, Erdőcsinádon az első Gyöngykoszorú-találkozóval útjára indította a magyar népi táncok hagyományőrző mozgalmát. 2001. december 9.: Marosvásárhelyen ünnepi Gyöngykoszorú- találkozón búcsúztatták a mozgalom nyugalomba vonuló éltetőit: Szabó György Pált és feleségét, Évát. 2011. október 8–9.: Nyárádszeredában indult két évtizede, itt ünnepeltek hát a Maros megyei néptánccsoportok.
Az ünnepet zavarta az eső, így a szabadtéri népviseleti parádé, a szokásos felvonulás elmaradt. A színpadi műsort a Ferencz Csaba zenetanár vezényelte Bocskai női dalkar nyitotta, majd Tóth Sándor, Nyárádszereda alpolgármestere üdvözölte a résztvevőket. A rendezvényt megtisztelte jelenlétével Kelemen Hunor művelődési miniszter, az RMDSZ országos elnöke, aki köszöntőjében ezt mondotta: "Nemzeti identitásunk egyik alapeleme az a népdal, az a néptánc, amely az elmúlt húsz esztendőben is úgy került előtérbe, hogy a legnemesebb értékeinket próbálta megőrizni, próbálta megerősíteni, és ezeken az értékeken keresztül próbáltuk alakítani az életünket. Amikor nemzeti identitásról beszélünk, amikor a magyar embereknek, a nyárádmenti embereknek, a székely embereknek, az erdélyi magyar embereknek az identitásáról beszélünk, akkor a nyelv mellett, a különböző kulturális értékek mellett kiemelkedő szerepet kap a néptánc, a néphagyomány, a népdal, a népmese, mindaz, amit örökségül kaptunk. Ezek nélkül nem is lehet elképzelni nemzeti identitást. Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület és néhány lelkes ember ezt a mozgalmat elindította, bizakodtak abban, hogy ismét föl lehet éleszteni a Nyárádmentén, Maros megyének ebben a szegeletében újjá lehet éleszteni, meg lehet erősíteni azt, amit évtizedeken keresztül megpróbáltak elnyomni, kiirtani, megszüntetni: a néphagyományt. Ezt a föltámasztó munkát sikerrel végezték. Köszönetet kell mondani mindazoknak, akik húsz éven keresztül kitartással, makacssággal, sokszor sok lemondással ezt a munkát végzik, és biztatni kell őket, biztatni kell minden egyes olyan embert, aki ebben a munkában szerepet vállal, hogy ne hagyják abba. Ne hagyjuk abba, mert enélkül a XXI. században, a globalizálódó világban sok minden újdonságot, érdekességet kaphatunk, de a néphagymány nélkül, a néptánc, a népdal nélkül, magyar nyelv, magyar kultúra nélkül sokkal szegényebbek leszünk. Akkor leszünk igazából erősek a XXI. század változó világában, ebben a globális versenyben akkor tudjuk állni a versenyt, hogyha jelenünket, jövőnket a múltra építjük. Az a jelen, az a jövő, amely hagyományos, szolíd értékekre épül, az biztos, hogy sikeres lesz. És nekünk itt, Erdélyben sikeresnek kell lennünk. És ahhoz, hogy sikeresek legyünk, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint román honfitársainknak, kétszer annyit kell dolgoznunk, mint másoknak. Kétszer annyit kell bizonyítanunk. Erre képesek vagyunk. Képesek voltak az elődeink is, képeseknek kell lennünk nekünk is erre. A huszadik évfordulón, amikor már felnőttkorba érkezett a Gyöngykoszorú, engedjék meg, hogy ezért a tárca nevében – és a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nevében is – köszönetet mondjak mindazoknak, akik ezt a munkát húsz éve végzik, sok sikert kívánjak, és még egyszer örömömet fejezzem ki, hogy a huszadik évfordulón a kulturális minisztérium a fő támogatója lehet, itt lehet önökkel; önökkel együtt szervezheti meg ezt a fontos rendezvényt, hiszen ez a húsz esztendő azt bizonyította, hogy igenis értékmentés, értékőrzés, értékteremtés történik.
Maros megye tanácsának alelnöke, Szabó Árpád méltatásában elmondotta, hogy a beérkező kulturális pályázatoknak több mint felét a magyar csoportok, formációk küldik be. A tanács évente körülbelül 200 ezer lejes támogatással segíti a műkedvelő néptáncmozgalmat. – A Gyöngykoszorú már nem is seregszemle, hiszen mozgalommá nőtte ki magát. Olyan mozgalom, amely elengedhetetlen megmaradásunkhoz; mi itt, Erdélyben ezzel is bizonyítjuk, hogy itt nekünk történelmünk van és jövőnk is van.
A Romániai Magyar Táncszövetség részéről Incze Tünde alelnök kívánt sikert a néptáncmozgalomhoz. Dr. Ábrám Zoltán, az EMKE megyei elnöke szerint nem véletlen az, hogy 1991. április 28-án első alkalommal éppen Nyárádszereda adott otthont a néptánc, népdal, népviselet és népzene találkozójának – ennek a térségnek a népe, az emberei mindig is dolgos, munka- és kultúraszerető, kultúrateremtő emberek voltak; és azok ma is.
– Húsz esztendő alatt mozgalommá fejlődött a Gyöngykoszorú. Több mint száz rendezvényre került sor Maros megyében, évente öt olyanra, amely Gyöngykoszorú néven zajlik, emellett számos hasonló jellegű rendezvény van, amelyeket más névvel szerveznek. Vajon hány ezren, hány tízezren vettek/vesznek részt ezeken a találkozókon? Csak a mai alkalommal mintegy háromtucatnyi csoport lép fel, sok száz, az ezerhez közeledő fellépő, szintén ennyi a szervezők, a nézők száma –, tehát a húsz esztendő alatt tízezrekre tehető azok száma, akik részesei lehettek a mozgalomnak. Számos település, Erdőcsinád, Kibéd, Görgényüvegcsűr, Holtmaros, Marosfelfalu, Marosludas, Szászrégen és környéke, de Mezőpanit, Nyárádszereda is rendez Gyöngykoszorú-találkozókat. Továbbá Marosvásárhelyen is van egy évzáró rendezvény, gyermekek és felnőttek számára is.
A magyar kultúra ápolásáért kifejtett áldozatos munkájáért dr. Ábrám Zoltán EMKE-plakettet nyújtott át Kelemen Hunor miniszternek, az RMDSZ országos elnökének. Köszönetképpen emléklapot kapott Suba Kádár Gyöngyvér, a helyi művelő- dési otthon igazgatója és Nyárádszereda közössége, melynek nevében a lapot Tóth Sándor alpolgármester vette át. A jelenlévők egyperces csenddel adózak azok emlékének, akik, mint a kezdeményező Szabó György Pál (1930. október 18 – 2005. január 9.) már nem lehetnek közöttünk. – Nagy boldogság, amikor az ember olyan feladatot kap, amit örömmel végez – fordult Szabó Évához Suba Gyöngyi. – Kedves Éva néni! Akkor, ‘91-ben Rügyfakasztó Gyöngykoszorú volt. Íme, a termés beérett: ma ugyanitt Szüreti Gyöngykoszorú van. Köszönjük szépen!
Szabó Éva hatalmas taps közepette vette át az oklevelet. Életerejét, munkabírását mi sem bizonyítja jobban, mint az előcsarnok falain látható kiállítás, melyet gyöngyörű varrottasaiból állított össze.
Az EMKE megyei elnökeként Szabó György Pál és munkatársai fáradtságot nem ismerve járták a vidéket, arra buzdítva a táncot éltető falvakat, hogy a világért abba ne hagyják! Folytassák a hagyományt. Ahol pedig halódott, biztatták, kérték, csodálatra méltó pedagógiai érzékkel meggyőzték a falut, a néptánccsoport megalakítására, a néptánc újratanulására. Gyuri bácsi már valahonnan fentről figyelheti, milyen terebélyes, mennyi falut felölelővé bokrosodott a mozgalom – idézte a Tanár úr emlékét a műsorvezető Tollas Gábor színművész. – Reményeink szerint örül és biztat is. A folytatásra biztat. "Az anyanyelv több, mint annak írott és beszélt formája – mondotta Szabó György Pál 1997-ben, a marosvásárhelyi Kultúrpalotában megtartott Gyöngykoszorú-találkozón. – Az anyanyelvet hordozza elválaszthatatlanul a néptánc, a népdal, a népzene, hiszen ezek mind-mind emberi lélek, érzés- és formavilág kifejezésmódjai és eszközei. Ki ezeket nem ismeri és nem gyakorolja, egyre hézagosabb és szegényebb lesz az anyanyelve. (…) Nemzeti értékeink egyik legnemesebb kincse a magyar tánc, amely tartásával, formáival, különös lelkületével kimagaslik más nemzetek táncai közül. Örömmel és szívesen táncoljuk táncainkat, megtanuljuk más nemzetek táncait is. Cserébe elvárnánk, hogy mások is ezt tegyék. Népviseletünk, népdal-, népzene- és néptánc-kincsünk a leggazdagabb nemzetek közé sorol minket, magyarokat. A népi kultúra szempontjából, divatos szóval élve: nagyhatalom vagyunk.
Van okunk örvendezni. Vigadjunk együtt azokkal, akiktől tanultunk, eltanultuk a táncot, és azokkal, akikkel folytatni akarjuk a hagyományt. Egyszóval idős és fiatal, oktató és tanítvány."
Céltudatosan cselekvő nagy csapat sorakozott fel Szabó György Pálék utódai mögé a két évtized folyamán. Intézményesített vagy intézményesülő keretek között oktatók és csoportszervezők, táncosok és dalosok viszik tovább a jó hagyományt. Az erdélyi néptánckultúra megőrzésében, megjelenítésében és magas szakmai színvonalú oktatásában végzett tevékenységéért köszönő oklevelet vehetett át Benő Barna-Zsolt, Duca Szabolcs Attila, Szász Péter, Fazakas János, Kásler Magda, Lengyel Ildikó, Veress Kálmán, Füzesi Albert, Varó Huba, Nagy Levente Lehel, Farkas Sándor-Csaba, Dósa Attila és Törzsök Zsuzsanna. A fiatal oktatók közül Kovács János, Füzesi Tímea-Gizella, Kiss Gellért, Rácz István, Móréh Boglárka, Deák Orsolya, Fazakas Emese, Tőkés Imola és Szabó Albert részesült elismerésben. A hagyományőrző csoportok korábbi és mai vezetői közül Madarasan Judit és Madarasan Dumitru, Mező Palkó István, Barabás Attila-Csaba, Kozma Ferenc, Deák János és Deák Juliánna, Böjthe Judit és Böjthe Zoltán, Barabás Levente és Barabás Gyöngyvér, Pethő Sándor, Kovács Hajnal, Lovász Zsuzsanna és Vásárhelyi Mónika munkáját jutalmazták elismeréssel a kétnapos, maratoni Gyöngykoszorú-találkozón.
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Előrelépés lehet Románia schengeni csatlakozásában
Eero Heinäluoma, a Finn Parlament elnöke tegnap a Mircea Geoană szenátusi elnökkel folytatott megbeszélés után elmondta, hogy a közeljövőben „pozitív fejlődést” láthatunk majd Románia schengeni csatlakozásával kapcsolatosan.
„Lehetőségem volt jó és jelentős információkhoz jutni azzal kapcsolatosan, hogy mit tesz Románia, hogy a Schengen-övezet következő tagállama legyen. Finnország mindig támogatta az EU bővítését, és, reméljük, új tagokat láthatunk majd a Schengen-övezetben is. Meggyőződésem, a közeljövőben lehetőségünk lesz pozitív fejlődést látni e kérdés kapcsán” – mondta Eero Heinäluoma, aki hangsúlyozta: a tárgyalások során nemcsak technikai kérdések merültek fel, hanem az is, hogy minden tagország bízhat a másikban, hogy mindent megtesz az EU biztonságos határaiért.
Arra a kérdésre, hogy lehetségesnek látja-e Románia schengeni csatlakozását, és nem tartja-e veszélyes precedensnek a legutóbbi visszautasítást, Heinäluoma reményét fejezte ki, hogy a jövő év elején olyan információkhoz jutnak a döntéshozók, amelyek lehetővé teszik, hogy Románia a következő schengeni tagállammá váljék.
Nyugati Jelen (Arad)

Szigligeti élete és munkássága bő ihletforrás
Nagyvárad - Szombaton a Szigligeti Színház rendezvénysorozattal készült az új évad ünnepélyes megnyitására. Megkoszorúzták Szigligeti Ede emléktábláját és mellszobrát, majd bemutatták az Új templom- régi oltár. A váradi Szigligeti Színház Zárkövének krónikája 1900-2011 című kötetet.
Az ünnepségsorozat délután 3 órakor kezdődött, Szigligeti Ede emléktáblájánál, mely annak az ingatlannak a falán található, ahol egykoron az író szülőháza állhatott. Nagy Béla színháztörténész, a váradi magyar társulat volt irodalmi titkára eltekintett attól az ilyenkor bevett szokástól, hogy annak az életét ismertesse, akire emlékeznek, helyette inkább a Szigligeti-kultuszról, illetve arról beszélt, hogy a Liliomfi mikor, milyen körülmények között és hogyan született. Arra hívta fel a figyelmet: Szigligeti 1849 őszén írta meg, az 1848-as forradalom és szabadságharc leverése után, amikor a nemzet önérzete, büszkesége, önbizalma és a jövőbe vetett hite a porban volt, leginkább a Mohács utáni történelmi pillanatokhoz volt hasonlítható. Úgy fogalmazott: ha azt nézzük, hogy a Liliomfit két és fél hónappal október 6-a után mutatták be, akkor méltán gondolhatunk arra is, hogy a szerző valamikor éppen azokban a napokban fogott hozzá megírni ezt a munkát, amikor a kivégzések zajlottak. A színháztörténész szerint az alkotó a Váradon töltött gyermekéveiből, a szülői házból és környékéből meríthetett lelki erőt ahhoz, hogy egy ilyen nehéz mozzanatban létrehozza azt a színpadi munkát, mely azóta is etalonnak számít a magyar drámairodalom történetében.
A koszorúzás után Szigligeti Edének a színházépület előtti mellszobránál folytatódott a megemlékezés, ahol Szabó K. István, a Szigligeti Társulat művészeti igazgatója mondott ünnepi beszédet. Röviden ismertette a magyar népszínmű megteremtőjének életét és pályafutását. Párhuzamot vonva a reformkor és napjaink eseményei között, azt tanácsolta: „álljunk be cölöpöket verni lápkorszakunk talajába” és építsen ki-ki amit tud, amihez ért. Hozzátette: „mi színházat építünk és valamibe kapaszkodunk”, hiszen Szigligeti élete és munkássága bő ihletforrás, a többi pedig már rajtunk múlik, hogy lesz-e majd mire hivatkoznia a következő reformkornak.
Könyvbemutató
16 órától a színház emeleti előcsarnokában folytatódott a rendezvénysorozat, ahol bemutatták az Új templom- régi oltár. A váradi Szigligeti Színház Zárkövének krónikája 1900-2011 című kötetet. Az egybegyűlteket Czvikker Katalin menedzser-igazgató köszöntötte, majd Péter I. Zoltán közíró, helytörténész készített hangos interjút a könyv szerzőivel, Nagy Béla színháztörténésszel, egykori irodalmi titkárral, Boka László irodalomtörténésszel, az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatójával és Tóth Zsuzsanna szakrestaurátorral. Az érdekes és tartalmas múltidéző beszélgetésből többek közt az derült ki, hogy 111 évvel ezelőtt a városatyák gondban voltak, hogy milyen nevet viseljen a színház, a szavazáskor fele-fele arányban voksoltak arra, hogy Városi, illetve Szigligeti Színház legyen az elnevezése. Végül az akkori polgármester, Bulyovszky József döntött az utóbbi mellett. Érdekes, hogy még Adynak sem tetszett az akkor újdonságnak számító névadás, és különvéleményt fogalmazott meg.
Boka László egyebek mellett arról ejtett szót, hogy milyen volt Várad a 19. és 20. század fordulóján, Tóth Zsuzsanna pedig a fémhengerben talált dokumentumok restaurálási folyamatát ismertette részletesen, melyről annak idején honlapunk is beszámolt. Szó volt az alapkő-zárkő vitáról is, melynek kapcsán Nagy Béla azon véleményét juttatta kifejezésre, hogy alapkőletétel valószínűleg nem volt, mert az adott körülmények nem tették ezt lehetővé. A jelenlevők megtudhatták azt is, hogy miért tekinthető 1900. október 15. kettős ünnepnek a magyar színháztörténetben, hogyan tudósítottak a korabeli újságok a színház megnyitásáról, hányszor nyithatták fel az elmúlt 111 évben a zárkővet és minek köszönhető az, hogy a felújított színházépület napjainkban ugyanúgy néz ki, mint az átadásakor.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hadtestparancsnokság, iskola, Majális utca 23., Szeku
A Szabadság szeptember 14-i számában, A második honfoglalás, avagy Szervátiusz Jenő Hét vezér szobra című írás második, befejező részének vége felé, az egyik bekezdésben Sas Péter ezt írja: „A magyar királyi kolozsvári IX. Honvéd Hadtestparancsnokság egykori épületének »magyaros« díszítőelemeire csak a korabeli fényképek, képeslapok emlékeztetnek. Az épület második világháború utáni sorsában, bizonyára a magyar katonasághoz fűződő előélete is szerepet játszhatott abban, hogy az eredeti, román elképzeléseknek megfelelően nem oktatási célt szolgált. 1948-tól egészen az 1989-es romániai politikai átrendeződésig a hírhedt Securitate helyi központja volt.”
Az épület utóélete azonban nem így alakult. 1943 februárja, a sztálingrádi, majd nyáron az észak-afrikai vereség után, talán az elvakultak körében is földerengett, hogy a nagy náci győzelem bizony hanyatlásnak indult. 1944 tavaszától a helyzet gyorsan változott. Magyarország náci megszállása után a repülőgépek mind sűrűbben zúgtak Kolozsvár fölött. Következett májusban a zsidók embertelen elhurcolása. Azután a magyarországi városok, köztük június 2-án Kolozsvár bombázása. Valamiféle közelgő világvége hangulat kezdett terjengeni. Nyolc és fél éves voltam, de rám is hatottak az események, éreztem a növekvő feszültséget.
Augusztus 23-án Románia átállt a szövetségesek oldalára. Szeptember elején, amikor a magyar csapatok átlépték a második bécsi döntés utáni határt, így Feleken is túljutottak, az arcvonal mondhatni karnyújtásnyira közelítette meg a várost. A Tordai út elején lakó nagyanyámékhoz menet, apámmal együtt szemtanúi voltunk annak, amint a magyar tüzérség Felek felé vonult. Néhány ágyút bivalyok vontattak. Ez bizony nem hernyótalpas vontatású német tüzérség, gondoltam gyermekfejjel.
Rendkívül mozgalmas napok következtek. Reggelente főleg német, Torda felé vonuló harckocsikat, lánctalpas teherkocsikat lehetett látni. Este ugyanezt visszafelé. De napközben is tele volt a belváros mindenféle katonai szállítóeszközzel. A Brassai utca teljes hosszában német hernyótalpas teherkocsik, a Sétatér fái alatt harckocsik vesztegeltek.
A város fölött a magyar és német vadászgépek mellett megjelentek a szovjetek is. Légi harcokban kavarogtak a város fölött. Előfordult, hogy a románok zsákmányolt német gépekről fedélzeti fegyverrel lőtték a belvárost, az utcán közlekedőket. Mire légiriadót fújtak, eltűntek.
Este következett az elsötétítés. Villanygyújtás előtt az ablakokra belülről feketepapíros sötétítőket kellett föltenni, ne szivárogjon ki a fény, teljes sötétségben legyen a város. Szovjet repülőgépek azonban úgynevezett Sztálin-gyertyával, ejtőernyővel ereszkedő vakító fényű, égő magnéziummal világították a várost, és lőtték az utcákon veszteglő katonai járműveket. Magyar és német katonák puskalövésekkel kísérelték meg leszedni a „gyertyákat”, de nem sok sikerrel.
A házunkbeli, május végétől lezárt zsidó imaházat a hadsereg kinyitotta, kiürítette, és gép- és harckocsi-alkatrészeket, kétezer literes üzemanyagtartályt helyeztek el benne. Mi, házbeliek, nem örvendtünk ennek. Meg az ezt követő nagy jövés-menésnek sem. A Torda körül dúló harcokból, főleg esténként, pótalkatrészért teherkocsikon honvédek érkeztek a ház elé. Apám tőlük értesült az egyre súlyosabb helyzetről.
Verőfényes, meleg szeptember volt, akár az idei. Ötvenéves, már nem hadköteles apámat helyben mozgósították, a téglagyári csűrökben, a lőszerraktárban dolgozott. Anyámmal ketten voltunk otthon. A hónap közepén, egy nap, dél tájban, gyorsan erősödő repülőgépzúgásra lettünk figyelmesek. Ez nem volt szokatlan, de most a zúgást hirtelen iszonyú robbanás hangja nyomta el. A ház falai megremegtek. Anyám magához ölelt, s a konyha és a kisebbik szoba közti ajtónyílásba lépett. Körzeti légoltalmi-parancsnokhelyettesként tudta, az ajtónyílás bombázáskor kevésbé veszélyes hely, mert ha a mennyezet le is szakad, az ajtónyílás a küszöbbel fennmarad.
A hatalmas dörrenést még néhány követte, miközben lakásunk, bár falai fél-, sőt helyenként méter vastagok voltak, minden eresztekében recsegett. A támadás oly váratlan volt, hogy a szirénák csak a robbanások után bőgtek fel. Futótűzként terjedt a hír, hogy a Hadtestparancsnokságot bombázták.
Légiaknákkal. Levegőben robbanó bombákkal. Az Árpád út bal oldalán, a 27. szám alatti hatalmas épület falait ez nem rombolta le, az ajtókat, ablakokat azonban a rendkívül erős légnyomás teljesen tönkretette. Valószínűleg a bent tartózkodók közül sokan meghaltak – köztük Szálasi Béla ezredes –, megsebesültek. Az épület előtt az utca megtelt üvegszilánkokkal, fadarabokkal, törmelékkel, mészporral. Az ott veszteglő gépkocsik hasznavehetetlenné váltak. A környékbeli házak valamennyi ablaka kitört. A közeledő világvége-hangulat mind nyomasztóbbá vált. Ehhez a Csak egy nap a világ című film falragaszai, a címmel azonos kezdetű, a zeneboltok hangszórójából is visszhangzó dal ugyancsak hozzájárult. A falakon megjelent kiürítési rendelet szövege – „mindenki meneküljön, jönnek az oroszok, aki marad, Szibériába hurcolják!” – sem a jókedvet, az életörömet fokozta. Hova megyünk, mehetünk? Mi lesz velünk? Ilyen gondolatok kavarogtak bennem. Apám kijelentette, nem megyünk sehova, miért vinnének el az oroszok Szibériába, itt is szükség van emberekre.
Az 1944. október 10-i, éjszakai magyar visszavonulást követő napokban elkezdődött a szabad rablás. Elsősorban a monostori, feleki, szamosfalvi parasztok mindenüvé betörtek, ahova csak lehetett, és mindent elhordtak, amit mozdítani lehetett. Valószínűleg, a Hadtestparancsnokság épülete sem kerülte el figyelmüket. Jóformán bárki bemehetett oda. Két-három évvel később, az épület háta mögött, a Szent István (Rudolf) úton lakó osztálytársammal, hátulról mi is bementünk az elhagyatott épület udvarára.
Senki sem őrizte.
Az épület évekig pusztán állt. 1948-ban a királyságot követő új rendszerben helyreállították, három szakiskolát létesítettek benne. Az év őszén, telén a diákok lelkesen segítettek a gáz bevezetésében [Kovács József közlése]. Az épülettel szemben állva, a bal szárnyban működő magyar tannyelvű fémipari középiskola volt a legnagyobb. Középen az Unirea – a Junász-féle gépgyár, a Magyar Acélárugyár utódjának – magyar és román tannyelvű szakmunkásképző iskolája [Bajusz Jenő és József Mihály közlése], a jobb szárnyban pedig az ugyancsak vegyes tannyelvű villamosipari szakiskola [Kovács József közlése] kapott helyet. Az épület mögötti udvaron, az egykori kocsiszínekben, garázsokban rendezték be a tanműhelyeket, szerelték föl a szükséges gépeket [Kovács József közlése].
1955 nyarán, tanévzárás után, a magyar tannyelvű fémipari középiskolát és a villamos iparit megszüntették, az Unirea szakiskoláját a Monostori út (Mócok útja) és a Bem (Coşbuc) utca sarkán álló épületbe költöztették. Az udvari tanműhelyek gépeit rabokkal gyors ütemben szereltették le és az új iskolába szállították [József Mihály közlése]. Az így kiürített épületet az alagsori cellák építésével, a kihallgató irodák kialakításával a parancsuralmi rendszer politikai rendőrségének, a hírhedt szekuritáténak a székházává alakították. 1989. december végén, a parancsuralmi rendszer bukása után, a szekuritáté megszűnt. 1990 tavaszától a helyében létrehozott hírszerző szolgálat székháza lett.
De hol volt azelőtt ennek az elnyomó intézménynek a székháza?
Melynek elődje a Siguranţa (siguranţă n fn ‘biztonság’), a királyi Románia állambiztonsági rendőrsége volt.
Az 1947. december 30-i úgynevezett népköztársaság kikiáltásával teljessé vált pártállamban az addigi királyi sziguránca helyében létrehozták az úgynevezett népi demokrácia szekuritátéját (securitate n fn ’biztonság’), az állambiztonság védelmére létrehozott politikai rendőrséget. A pártállami parancsuralmi rendszer elnyomó és megtorló gépezetének legfontosabb szervét. Székháza ez időtől az 1950-es évek közepéig a Majális utca 23. (1940-ig 17.) szám alatt volt.
Az eredetileg a Görögtemplom utcába is átnyúló telek 1869-ben Groisz Béla apjának, Groisz Ferdinándnak a tulajdona – akkor Majális utca 5., Görögtemplom utca 4. A most Majális utca 23. szám alatti házat valószínűleg az 1897-ben elhunyt dr. Groisz Béla neves szemorvosnak az örököse vagy örökösei építették. 1914-ben Groisz Jolán bankhivatalnoknak, 1917-ben Vinczenti Károlynénak a tulajdona, 1919 és 1940 között a román katonai körzetparancsnok, 1940 és 1944 között a Magyar Földmívelésügyi Minisztérium Erdélyi Földbirtokpolitikai Főosztályának székháza volt.
A pártállami rendszer nem vesztegette az idejét, a politikai rendőrség „biztonsága” érdekében 1949 tavaszán kitelepítették a szomszédos házak lakóit, ingatlanjaikat elkobozták. Erre a sorsra jutott a 25. szám alatt lakó egyik osztálytársam családja is. Az alagsorban szűk cellákat építettek, s a kihallgatások, vallatások idején ezekben tartották, pontosabban zsúfolták össze a foglyokat. 1952. augusztus 22. és október 16. között magam is három itteni cella „vendégszeretetét” élveztem.
2009 nyarán a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság ásatásokat végzett az épület alagsorának udvar felőli részén, egy földdel tele helyiségben. Föltételezték, hogy annak idején, az 1940-es évek végén, az 1950-esek elején, mikor ez volt az állambiztonság székháza, itt több letartóztatottat végeztek ki és földeltek el. Az ásatások azonban nem igazolták a föltevést.
Miután a Majális utca (Köztársaság, Republicii) 23. szám alatti épületből a hírhedt szekuritáté az Árpád úti Hadtestparancsnokság épületébe, a három iskola helyébe költözött, a Majális utca 23. számú épület nem maradt üres. Ezt az addig az Erzsébet út 22. szám alatti, egykori Farkas-villában 1949-től működő Pionírház (Úttörőház) foglalta el. Vér helyett ezután oktatás folyt itt. 1990 utáni neve Gyermekpalota.
Asztalos Lajos
Szabadság (Kolozsvár)

Súlyosan félretájékoztatták a számlálóbiztosokat több városban
A családtagok bediktálhatják a távollévők adatait
Súlyos félretájékoztatás történt három, a magyar közösség számára kiemelten fontos erdélyi nagyvárosban a Statisztikai Hivatal által tartott számlálóbiztosi képzésen. A www.nepszamlalas.ro szerint az eset súlya alapján a rendszerváltást követő időszak legnagyobb, a nemzetiségi statisztikákat érintő hamisítási kísérletéről beszélhetünk. A múlt héten Maros, Bihar és Kolozs megyében tartott kérdezőbiztosi felkészítéseken tévesen magyarázták el a népszámlálás módszertanát a kérdezőbiztosoknak. Az itt elhangzottakkal ellentétben, ha valaki nincs személyesen jelen a kérdezésnél, a róla nyilatkozó családtag vagy egy háztartásban élő személy bediktálhatja a távollévő nemzetiségét, anyanyelvét és vallási hovatartozását is. Ez abban az esetben is így történik, ha a nem jelenlévő személy más településen vagy akár külföldön tartózkodik. Így például a Magyarországon tartózkodó vagy dolgozó román állampolgárok adatait is közölhetik az otthoniak.
A múlt héten fokozatosan érkeztek a hírek Marosvásárhelyről, Nagyváradról és Kolozsvárról, miszerint a képzéseken a számlálóbiztosokat úgy tájékoztatták a Statisztikai Hivatal részéről akkreditált kiképzők, hogy a nemzetiségről, anyanyelvről és vallásról csak a személyesen jelen lévő személyek nyilatkozhatnak. Eszerint ideiglenesen távol vagy a kérdezés időpontjában nem otthon tartózkodó (pl. munkában, iskolában, az üzletben lévő stb.) családtagjaink nemzetiségéről nem nyilatkozhatunk. Ez az utasítás egyértelműen ellentmond azoknak a módszertani elveknek, amelyeket a népszámlálási bizottság (vagyis a kormány) elfogadott (Népszámlálási személyzet tankönyve 5. és 72. oldal).
A www.nepszamlalas.ro szerkesztői szerint nyilvánvaló, hogy nem egyedi esetről és nem félreértésről, hanem tudatos félretájékoztatásról van szó. A félretájékoztatás több ezer kérdezőbiztost érint, épp azokban a városokban, ahol az etnikai arányoknak a legnagyobb tétjük van. Ezen elvek alkalmazása azt eredményezheti, hogy a lakosság 35–40 százaléka „nem nyilatkozik” a nemzetiségéről. Így a magyarok aránya is ilyen mértékben csökken: Marosvásárhelyen 30, Nagyváradon 18, Kolozsváron 12 százalékra. Ez azért teremt kritikus helyzetet, mert a nyelvi jogok gyakorlásának feltételét képező 20 százalékot a teljes népességből számolják, függetlenül attól, hogy mekkora a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya. Érdemes azt is megjegyezni, hogy 2002-ben összesen 1941 személy (0,008%) volt Romániában, aki nem nyilatkozott a nemzetiségéről.
„Jelenleg még nem tudjuk, hogy történt-e más településeken hasonló jellegű félretájékoztatás. Ha igen, más esetben is veszélybe kerülhet a nemzetiségi statisztikák tisztasága. Kérjük azokat a számlálóbiztosokat, akik hasonló utasítást kaptak, jelezzék a nepszamlalas.ro szerkesztőinek! A magyar lakosság figyelmét arra hívjuk fel, hogy továbbra is vállalják maguk és családtagjaik nemzetiségét, ha pedig ennek rögzítésére nem hajlandó a számlálóbiztos függesszék fel a válaszadást, és ne írják alá a népszámlálási űrlapokat!” – szögezik le közleményükbe a honlap szerkesztői.
Egyértelműek a jogszabályok és az útmutatók
Székely István, az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetője, a Szabadság kérésére, a cenzussal kapcsolatban felröppent, egymásnak ellentmondó információkat tisztázta.
– Mind a népszámlálás kiírásáról szóló kormányhatározat, mind pedig az ehhez kapcsolódó alacsonyabb rendű jogszabályok, illetve a számlálóbiztosoknak kiosztott útmutatók egyértelműen kimondják: elégséges, ha a lekérdezés időpontjában egy családból csak egy személy tartózkodik otthon, ugyanis ez a nagykorú, azaz 18 évesnél idősebb személy bediktálhatja az illető háztartásban élő összes személy adatait. Ő megadhatja a nemzetiséget, anyanyelvet és felekezeti hovatartozást is – hangsúlyozta a szakember.
Hozzátette: fontos megjegyezni, hogy a bentlakásban vagy kintlakásban élő egyetemisták gyakorlatilag hiába képeznek egy háztartást, egymás adatairól nem nyilatkozhatnak, ez csakis a családok esetében alkalmazható, amennyiben nagykorú személy diktál be adatot a számlálóbiztosnak.
A kérdezőbiztosok munkaideje ugyan 8 órától 20 óráig tart, de így sem kereshetik fel a családokat éppen olyankor, amikor mindenki otthon tartózkodik, ezért ésszerű az a megoldás, hogy egy személy nyilatkozhat a lakásban élő összes tagról. – Itt próbáltak meg különböző értelmezéseket bevinni: az állampolgárok nem nyilatkozhatnak közvetlen hozzátartozójuk nemzetiségéről, anyanyelvéről és vallásáról utóbbiak távollétében. Egyrészt a hatóságok fontosnak tartják ezeknek a személyeknek is az összeírását, hogy Románia lakossága valahol 20 millió fölött legyen, másrészt azonban az ő szempontjukból nem jó, ha az illetőknek más nemzetisége van, hiszen ez más vonatkozású problémákat is felvethet – fogalmazott Székely István.
Az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetője megjegyezte: a hatóságokat értesítették az értelmezési rendellenességről, akik viszont félreértésnek minősítették a történteket.
A diákok összeírásának módszertana
A középiskolás diákoknak és az egyetemistáknak a népszámláláson való besorolására egyértelmű módszertant határozott meg az Országos Statisztikai Intézet – közölte lapunk érdeklődésére Kiss Tamás szociológus, aki az RMDSZ népszámlálási kampánycsapatának tagja. Lapunk arra volt kíváncsi, hogy miként sorolja be a statisztikai hivatal azokat a diákokat, akiket otthon és a tanulmányuk helyén is a P (persoane-személyek) és a G (gospodării-háztartás) űrlapra vezetik be a számlálóbiztosok. Az RMDSZ ugyanis arra hívta fel a diákok figyelmét, hogy otthon a szüleik, de ők maguk tanulmányaik helyszínén is diktálják be adataikat az említett két űrlapra, hiszen csak így tartozhatnak az ország állandó lakosságához.
Arra a kérdésünkre, ha egy diák választani akar aközött, hogy például Kolozsvár vagy szülőhelye lakosságának számát gyarapítsa-e, a szociológus leszögezte, hogy nincs lehetőség választásra, mivel a statisztikai hivatal nagyon pontos útmutatást adott a diákok és az egyetemi hallgatók nyilvántartásba vételére.
Megismételte, emiatt nagyon fontos, hogy a diákok személyesen is sort kerítsenek a számlálóbiztossal való találkozásra tanulmányi városukban, hiszen ellenkező esetben előfordulhat, nem szülővárosuk vagy falujuk magyar nemzetiségű lakosaként kerülnek be a végső statisztikába, hanem nem regisztrált nemzetiségű állampolgárként. Ez a lehetőség akkor fordulhat elő, ha a diákok adatait a személyes találkozó elmulasztása híján a bentlakás adminisztrátora diktálja be. Ő ugyanis nem nyilatkozhat a számlálóbiztosnak a diák nemzetiségéről, anyanyelvéről és vallási hovatartozásáról. A statisztikai hivatal azonban végül kiszűri a személyi szám (CNP) alapján a kétszer nyilvántartásban szereplő személyeket, és előfordulhat, hogy az otthoni nyilvántartásból kiveszik a szóban forgó diákot, aki így csak a Kolozsváron rögzített adataival marad a végső statisztikában. Ez a veszély az albérletben lakó diákok esetében is fennáll.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke tegnap személyesen tájékoztatta Emil Boc miniszterelnököt az erdélyi nagyvárosokban történt félretájékoztatásokról, valamint levélben fordult Traian Igaş belügyminiszterhez és Vergil Voineaguhoz, az Országos Statisztikai Hivatal elnökéhez, akiket szintén tájékoztatott a történtekről. Felhívta a figyelmüket arra, hogy ez az utasítás egyértelműen ellentmond azoknak a módszertani elveknek, amelyeket elfogadott a kormány.
B. T., K. O., P. A. M.
Szabadság (Kolozsvár)

Jelen vagyunk a padlástól a pincéig
Miért döntött úgy, hogy nem indul a választáson? Nemrég azt nyilatkozta, hogy „egy tisztségben a személyeknek »egészséges« időközönként cserélődni kell”. Ezt szembeállítva azzal, hogy így egy tapasztalt vezetőtől válik meg az intézmény, biztosan szükség van erre?
Kifelé csak az látszik, hogy a BBTE magyar tagozatvezetőjének munkája hosszabb távú kérdések kezeléséből és protokolláris tennivalókból áll. Ez így részben igaz is, de ezek mellett még rengeteg apró döntés, szervezés, megoldás szükségeltetik, amelyek már komolyan veszélyeztették az oktatói munkámat, szakmai előrehaladásomat. Annak idején a magyar oktatók kérésére egy évre vállaltam ezt a tisztséget, aztán ott maradtam öt évre. Szerintem váltanunk kell egymást, így legalább frissülnek a politikák és a koncepciók is.
Kit szeretne látni a korábbi magyar tagozat vezetőjeként?
Őszintén: legszívesebben olyan oktatótársamat, aki annak a már rég többségi irányzatnak a képviselője, amihez én is tartoztam. De ha véletlenül azok közül kerülne ki az utódom, akik teljesen rossznak, sőt ellenségesnek tekintik az egyetemet, akkor azt a személyt is minden tudásommal segíteni fogom az átadás folyamatában. Ugyanígy, ha abból a szintén kisebbségi körből kerülne ki az utódom, amely már-már ideálisnak tekinti az egyetemen belüli helyzetünket és zseniálisnak annak eddigi „örökös” rektorát, hát azt is segítem, támogatom. A magyar oktatók képviseletének szavazatát elfogadom.
Milyen feladatokat lát majd el a Szövetség oktatási főtitkárhelyettesi pozíciójában, mit tud felhasználni korábbi tapasztalataiból?
A feladatokat ugyan szabadon értelmezhetem, de nagy részüket örököltem, és elődöm, Lakatos András hosszú éveken keresztül kiváló munkát végzett. Három típusú feladat vár rám: az egyik az oktatáspolitikai információ és a tudáskészlet biztosítása a romániai magyar pedagógusoknak. A másik a megoldások kidolgozása a front-pozícióban levő RMDSZ-politikusoknak, súgni, labdákat paszszolni le nekik, hogy aztán ők kapura rúgjanak. A harmadik körben amolyan civil szervezeti feladatok vannak: képzések, tehetséges tanulók támogatása, jutalmazása, helyi gondok kezelése, csángók anyanyelvi oktatása, kapcsolat szakmai szervezetekkel stb.
Korábban azt nyilatkozta, hogy új pozíciójában élni akar a köz- és felsőoktatásban adódó lehetőségekkel. Melyek ezek?
Arra értettem, hogy az elmúlt esztendőkben rám ragadt egy mesterség, a felsőoktatás-menedzsment, az oktatáspolitika. Ezt szeretném felhasználni.
Azt is nyilatkozta, hogy nem érdekli a politikai pálya: ehhez mennyire tudja tartani magát az RMDSZ új szakpolitikusaként?
Amikor kiszivárgott, hogy mire kérnek fel, kollégák vontak félre, hívtak meg kávéra, és kérleltek: „Tivadar, ne bolondulj meg, ne menj Bukarestbe a politikusok közé!” Olyan értelemben nem érdekel a politikai pálya, hogy sem helyi, sem országos szinten nem akarok a pártpolitikai életben részt venni, nem tudom elképzelni magam képviselőként vagy szenátorként, általában bukaresti lakosként. Ezt a megbízatásomat szakpolitikai jellegűnek tekintem, az RMDSZ is így tesz; az első megbeszélésen Kelemen Hunor elnökkel, akivel diákkorunktól ismerjük egymást, mondtam is, hogy meglepő a felkérés, mivel magam soha nem „aktiváltam” a Szövetségben, a tagja sem voltam. Azt mondták: nem baj.
A BBTE-n egyre több magyar kar működik, bővül a Sapientia és a Partiumi Keresztény Egyetem is. Az érettségin viszont a diákok fele megbukott, ők nem felvételizhetnek idén. Mennyiben érzi ezt meg az erdélyi magyar felsőoktatás, illetve a teljes romániai egyetemi rendszer?
Az egyetemen egyelőre önállósuló magyar intézetek működnek, de ezek újak, és a következő években dől el, hogy ez marad a jó megoldás az önállósodásra, vagy tovább kell lépni. Az új rendszer sok problémát, csapdát rejthet magában, számos gondunkat nem oldja meg, számos igényünket továbbra sem elégíti ki. Az idei érettségi, ha jobban megszűrte az egyetemre igyekvő fiatalokat, talán inkább hasznára van a felsőoktatásnak, mint kárára. A létszám csökken, de egyelőre az egyetemi tanulmányokat félbeszakítók száma nőtt meg. Ennek részben gazdasági okai vannak, de részben az, hogy az elmúlt években emeltük a követelményeket.
Van képük arról, hogy az erdélyi magyar érettségizettek közül mennyien folytatják a tanulmányaikat külföldön, elsősorban Magyarországon? Itthon melyek ma a leginkább divatos szakok? A külföldön tanulás elég kismértékű, és az a tömeges magyarországi egyetemre járás, ami a kilencvenes évekre volt jellemző, ma már nincs. Itthon főleg a humán szakok divatosak most, de remélem, hogy közel van a reál szakok újrafelfedezése. Arra gondolok, hogy kereslet lesz ezeken a területeken a képzett szakemberek iránt, sőt idővel hiány lesz belőlük. Több európai országban megfigyelték és tanulmányozták az oktatáskutatók azt, hogy az egyes értelmiségi szakmák iránti érdeklődés ciklikus, nem egyenletes. Hazai viszonylatban például a mérnöki szakmák iránt elveszett az érdeklődés a posztkommunista ipari csőd közepette a kilencvenes években, aztán később megteltek a műszaki egyetemek, jelenleg pedig közepes érdeklődés jellemző.
Nemrég megjelent egy rangsor a hazai egyetemekről, s ezen a BBTE a második helyen szerepel. Mennyire mutatnak valós képet ezek a listák, illetve ehhez a helyezéshez mennyit „tett hozzá” a magyar tagozat?
A magyar tagozat a maga méretén, arányán felül tett ehhez hozzá, és ezt nem én mondom, hanem az a román kolléganő mondta, aki ezzel a témával foglalkozott. Elsősorban a találmányok és publikációk terén emelkedett ki a magyar tagozat, jók a nyugati kapcsolataink, jól integrálódunk az összmagyar egyetemi oktatásba, a diákjaink díjakat nyernek az összmagyar szakmai versenyeken: elsősorban a közgazdászok, a szociológusok, a matematikusok. Biológusaink, fizikusaink, geológusaink a Nature-ben publikálnak.
1997–2007 között nőtt a magyar diákok aránya a BBTE-n. Folytatódik-e ez a fejlődés, egyáltalán minek köszönhető ez, hogyan eszközölték ki?
Az egész egyetem létszáma növekedett, ebben a folyamatban csak afelett őrködtünk, hogy a magyar rész legalább olyan ritmusban bővüljön, ha nem kiemelten. Ez sikerült. A kedvező folyamatokat Szilágyi Pál rektorhelyettes, elődöm – és e tisztségben egyedüli példaképem – csapata indította el a kilencvenes évek végén. Az intézmény minden olyan részlegében, ahol oktatásszervezés folyik, a helyek, erőforrások elosztása, vállaltunk szervezői munkát. Jelen vagyunk a padlástól a pincéig, a kapusfülkétől a tűzoltószekrényig, ha már ennyire ragaszkodtak hozzánk egy közös egyetemen, de sokáig dilemma volt, hogy a mindenkori magyartagozat-vezető rektorhelyettes és munkatársai mennyi menedzsmentet vállaljanak át a közösből a magyar ügyek kezelése mellett. Érdekcsoportként léptünk fel az egyetemen, mint ahogy minden intézet, fakultás úgy lép fel.
Ön szerint milyen a romániai magyar felsőoktatás minősége? Miben van túlkínálat, mi az, ami hiányzik? A BBTE versenyképes, ezt a magyarországi szakmai versenyeken helytálló diákjaink teljesítménye is mutatja. Önmagában nem volna rossz a tanárképzésünk sem, mert a szakoktatók jók, de a tanárképző rendszer egésze katasztrofális.
Ha katasztrofális, akkor orvoslást igényel. Mire volna szükség?
Erről hosszan lehetne beszélni. A tanárképzés ma már sajnos pár darab „pedagógiai” tantárgyra szorítkozik. Megrémültem, amikor a tisztségem elején jelentették nekem, hogy előfordulhat az, hogy egy diák csak egyetlen órán tud tanítást gyakorolni valamelyik iskolában, mert nincs elég lehetőség ehhez. A kolozsvári magyar iskolák igazgatói pedig jelezték nekem, hogy fennakadást okoz a sok gyakorlatozó egyetemista fogadása, a szülők zúgolódnak, hogy a gyerekeiken kísérleteznek. Mennyire veszi figyelembe a rommagyar felsőoktatás a munkaerőpiac követelményeit? Létezik egyáltalán kapcsolat a munkaadók világával, ismeretesek felmérések, kutatások ezen a téren?
Felmérések vannak, a munkaerőpiacot jól ismerik a közgazdász vagy akár szociológus kollégák, de az egyetemi képzés vagy állampolitikailag diktált, vagy pedig – szintén a káros állampolitikák miatt – kényszerpályákon mozog, ahol nem mindig tudja pontosan követni a munkaerő-piaci realitásokat.
Mit eredményezhet a kettős állampolgárság, a könnyített honosítás? Nem tart attól, hogy több fiatal folytatja tanulmányait magyar állampolgárként Magyarországon?
Nem. Az eddigi tapasztalatok alapján milyen mértékben tekinthető hasznosnak a bolognai rendszer?
Ezt a rendszert rosszul alkalmazták, a kivénülő, érdekeiket féltő professzorok hada elsősorban azt nézte, hogy személyesen nehogy pozíciókat veszítsen. Jött egy fiatal miniszter, aki ezt jól felismerte, elszántan foglalkozik is a problémákkal, de alig dolgozott az oktatásban, ötletszegény és kapkodó, tehát sok jót nem várhatunk a jövőben sem.
Mi az oka annak, hogy immár három hónapja nem írt bejegyzést a blogjára?
Amikor szabadidőm volt, inkább a nyarat élveztem és a természetet kerestem a feleségemmel, a barátaimmal. Ősztől talán újra írni fogok.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Honnan jöttünk?
Markó Béla
Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy honnan jöttem, többféleképpen válaszolhatnék. Mondhatnám azt, hogy Bukarestből, és ez így igaz, nemcsak azért, mert valóban ott szálltam repülőre, hanem mert ott dolgozom nap mint nap, a hét nagy részében.
Mégis, ha úgy érteném a kérdést, hogy melyik az én városom, akkor azt mondanám: Marosvásárhely, és ez legalább annyira igaz lenne, mint az előző állítás, mert ott él a családom, oda térek vissza minden hétvégén, és 1990-ben onnan mentem el a bukaresti parlamentbe, hogy a magyarok jogaiért folytatott politikai küzdelemben részt vegyek.
De Brüsszelből nézve valószínűleg érthetőbb lenne, ha a szülőföldemet firtató kérdésre azt felelném: Erdély. Onnan jöttem, ott születtem, és ha nem is mindig Erdélyben, de mindenképpen Erdélyért élek, azért, hogy az erdélyi etnikumok, kultúrák, nyelvek, a magyar, a román, a német és a többiek történelmi együttélése egyenlő módon, méltányos körülmények közepette, háborítatlanul folytatódhassék a jövőben. Persze, az is helyes válasz lenne, ha azt mondanám egyszerűen: Romániából jöttem. Sőt, ma már úgy is fogalmazhatnék sommásan, hogy: Európából. Igaz, nem egyforma még ez az Európa, ahogy egyesek szeretnék, de szerintem nem is kell egyformává válnia. Ezért pontos meghatározás az is, hogy Európából jöttem ide, Európába.
Folytathatnám még ezt az identitásjátékot természetesen a vallási hovatartozással, anyanyelvvel, állampolgársággal, de nem érdemes, mert azt hiszem, így is kiderült, mennyire bonyolult problémáról van szó, és mennyire nehéz válaszolni rá, illetve nem is lehet egyetlen szóba belegyömöszölni, hogy kik vagyunk, mik vagyunk. Tulajdonképpen ma az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti, amelyben elfér a magyartól a katalánig, a romántól a flamandig vagy vallonig mindenki.
Talán itt Brüsszelben nem is illik magyaráznom, hogy Erdély micsoda: egy olyan régió, amely a történelemben hosszú ideig, jóval több mint egy évszázadig önálló állam volt, azelőtt és azután Magyarországhoz tartozott, az első világháború utáni trianononi békekötés óta pedig Románia része. De ezektől a történelmi előzményektől eltekintve azt kell mondanom, hogy az a hely, ahol az ottani vallonok és flamandok – ne próbáljuk azonosítani, hogy ott melyik nép a vallon, és melyik a flamand, mert nem erről van szó –, tehát Erdély vallonjai és flamandjai abban a dilemmában vergődnek még mindig, hogy az igazságos együttélés csakis az autonómia, vagyis a különélés jogának biztosításával lehetséges.
Az egységesülő Európának is ez a nagy dilemmája, hogy ki tudunk-e alakítani egy olyan mentalitást, amely az európaiságot a különböző identitások gyűjtőfogalmának tekinti.
Nem kell Erdélyig menni, hogy a mai Európa nagy ellentmondását testközelben érezhessük, elég itt Brüsszelben belegondolni abba, hogy az Európai Unió fővárosában vagyunk, amely ugyanakkor Belgium fővárosa is, két etnikum még le nem zárult vitájának színhelye, de ráadásul ennek a városnak is szembe kell néznie a mostanában bevándorolt különböző kisebbségek hagyományaival, kulturális és nyelvi sokszínűségével.
Ma este egy olyan könyvről kell beszélnem itt, a Székely Jeruzsálemről, amelynek már a címe is kérdőjeleket támaszt sokak számára. Hogyan jön egymáshoz a ,,székely” jelző, amely az Erdély keleti részében ma is tömbben élő magyar népcsoport neve, és a földrajzilag egészen máshol elhelyezkedő Jeruzsálem. Szávai Géza műve éppen arról szól, hogy többé-kevésbé össze nem illőnek tekintett identitások keverednek mindannyiunkban, és csak akkor tudunk egy élhető közös jövőt kialakítani, ha megértjük ezt, tanulunk a történelemből, és lemondunk az egyetlen identitás illúziójáról, a nyelvi-kulturális-etnikai egyenruhába bújtatott régiók, országok hamis és veszedelmes tervéről.
Szávai Géza azt a műfaji megjelölést adta könyvének, hogy ,,esszéregény az identitásról”, és bár szívesen kiegészíteném más meghatározásokkal, el kell ismernem, hogy a lehető legpontosabb az ő műfaji megjelölése. Természetesen ugyanakkor önéletrajzi vallomás is, Erdély történelmi krónikája, egy vízbefojtott falu, a gyűjtőtóval elárasztott Bözödújfalu siratása, és legfőképpen talán politikai kiáltvány a toleranciáról.
Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen.
Semmiképpen sem fikció, hanem egy erdélyi értelmiségi, maga a szerző fejlődésregénye, ahogy próbálja megérteni saját szülőföldjét, ezt a csodálatos tartományt, ahol gyermekkorában közvetlen közelről láthatta egy különös vallási közösség mindennapjait, azokét a székelyekét, akik valamikor a 17. században felvették a Mózes-hitet, amelyhez etnikailag semmi közük nem volt, és azután megtartották ezt a hitet minden viszontagságon át, egyesek megjárták közülük a náci haláltáborokat, néhányan ottpusztultak, végül aztán Ceauşescu diktatúrája egy völgyzárógát megépítésével felszámolta a települést, és végképp szétverte ezt a közösséget.
Ha sokáig nem esik az eső, és apad a víz szintje, ma is kilátszik a tóból egy-egy templomtorony, mert ott a víz alatt békében megvannak egymás mellett a más-más vallásnak szolgáló kövek, ajtó- és ablaknyílások, egy gazdag és tanulságos múlt lassan széthulló emlékei.
Szávai Géza, akivel mi kolozsvári egyetemista korunk óta barátok vagyunk, hozzám hasonlóan nehezen tudna pontos választ adni arra, hogy honnan jött, hiszen több mint két évtizede Budapesten él és alkot, azelőtt Bukarestben dolgozott, és természetesen, mint mondottam, ő is erdélyi, ő is székely. A könyv is nyilván erre a kérdésre keresi a választ, hogy honnan jöttünk, de meg kell mondanom, hogy azért tekintem egyúttal politikai programbeszédnek vagy kiáltványnak is, mert felelni próbál arra is, hogy hova megyünk. Milyen Európába? És szebben, pontosabban, mélyebben válaszol, mint számos politikus, ő ugyanis nem szavazatokat akar szerezni, hanem olvasókat, immár franciául is, akik a tolerancia és intolerancia alternatívájával szembesülve majd – talán ennek a könyvnek a segítségével is – helyesen fognak választani.
Az egykori autonómia-modellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás.
Az író egyébként elképesztően sokat tud Erdélyről, az itt élő népek történelméről, be kell vallanom, hogy bár ismertem filológusi precizitását, engem is meglepett tényeinek és adatainak gazdagsága. Azt is mondhatnám, hogy Szávai Géza egy nem létező, de nagyon is hiányzó tudománynak, az identitástudománynak a szakembere. Ami persze, ha nem is ilyen mélységgel, mint az ő esetében, minden erdélyi értelmiségire jellemző, hiszen nekünk szinte mindennap meg kell küzdenünk a nyelvek és kultúrák együttélésének problémájával. Ehhez viszont, amióta megíródott, szükséges tankönyv a Székely Jeruzsálem, amelyből sok mindent megtanulhatunk a jövő Európájában nélkülözhetetlen toleranciáról.
Figyelmeztetés is a Székely Jeruzsálem, hogy nem lehetünk naivak, és nem gondolhatjuk azt, hogy a történelem mindig jó irányba megy, és ami rossz volt, az nem ismétlődhet meg. Hiszen Erdélyben, elsőként a világon, már évszázadokkal ezelőtt, a tordai országgyűlésen kimondták a vallásszabadságot, nem beszélve arról, hogy az erdélyi szászoknak és székelyeknek is sajátos közigazgatási autonómiájuk volt már réges-régen. Ehhez képest ma, amikor a Ceauşescu-diktatúra bukása utáni két évtizedben fontos oktatási és nyelvhasználati jogokat sikerült már visszaszereznünk, bizonyos értelemben még mindig rosszabbul állunk, mint hajdanában, a működő erdélyi autonómiák idején.
Nagy tanulsága ez Szávai könyvének, hogy a történelmi változások nem mindig jelentenek előrehaladást, és éppen ezért az új megoldások sokszor éppen hogy a régiek felidézéséből indulhatnak ki. Ugyanis – ezt már én teszem hozzá, hiszen Szávai Géza mégsem elsősorban politikus, hanem kiváló író – az egykori autonómiamodellek Erdélyben ma is működtethetők lennének, gyakorlatilag most is ez a megoldás. Kár, hogy az erdélyi sokszínűség, elsősorban a németek számának drasztikus csökkenése miatt, lassan egy kétpólusú, román–magyar együttélésre redukálódik, bár továbbra is élnek Erdélyben kevés számú, de mégis fontos kisebbségek. Viszont a magyar közösség részaránya, amely Erdélyben 22 százalék körül van, természetesen meghatározó.
Szávai Géza végül is a mentalitások, vonzások és taszítások, megértés és gyűlölet, tolerancia és intolerancia könyvét írja, nem a politikai programok történetét, viszont az ő szépirodalmi megközelítésében is mindvégig ott van az, amit Európában mindenkinek tudnia kell, hogy „les bons comptes font les bons amis”, vagyis jó elszámolás teszi a jó barátot. Más szóval: nem elég mentalitásváltozásról beszélni a mai Európában, hanem jó szabályokat, jó normákat, jó modelleket kell alkotni, amelyek lehetővé teszik az identitások tartós együttélését.
„Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.”
Azt írja például egy helyen könyvében Szávai Géza: „Ami az Európai Unió létének és működésének feltételeit illeti: kitűnő előzményekre találhatna az Erdélyben évszázadokon át működő, etnikumokat és hiteket megtartó, a mellérendelés elvét életben tartó autonómiák történetében.” Az esszéregény szerzője maga is jól tudja, hogy új szerkezetre, új építményre van szükség: „Reményeink szerint például egy értelmes szerkezetű Európai Unióban felszabadulhat az egyik legnagyobb »európai nemzet«: a nemzeti kisebbségeké.
A békeszerződésekkel csak veszélyt hintő 20. századi dogmatizmusok által bűnösen rosszul szabdalt-fércelt Európában a nemzeti kisebbségekhez tartozó emberek összlétszáma a »nagynak« nevezett nemzetek lélekszámával vetekedik. Ha sikerül a józan ész és értelmes emberi érdekek és ép érzületek szerinti Európát megszerkeszteni, akkor ebben az új szerkezetben olyan közösségi identitások működhetnek, amelyekben a megalázó, kiszolgáltatott »kisebbségi léthelyzetek« nem kisebbségi, hanem emberi (értsd: újszerűen európai) helyzetekké minősülhetnek át.”
Fontos idézet ez, jelzi, hogy az író Szávai Gézának a közélet és politika dolgaiban is fontos mondanivalója van. Viszont ugyanakkor ne engedjék magukat az idézet által megtéveszteni: ez a könyv elsősorban sodró erejű esszéregény valóban, szépirodalom, amelyet csak kézbe kell venni, mert utána úgysem hagyja, hogy letegyük. S mint minden igazi műalkotás, eligazítást ad az élet dolgaiban, ezúttal elsősorban feleleteket arra, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hova megyünk mi, sokféle eredetű, nyelvű, kultúrájú, vallású emberek, vagyis: európaiak.
Elhangzott 2011. október 18-án a Brüsszeli Magyar Kulturális Intézetben, ahol Szávai Géza Székely Jeruzsálem című könyvének francia fordítását mutatták be.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A szekusok markában*
Részlet Fülöp Sándor (1920–2011) visszaemlékezéséből
Fülöp Sándor visszaemlékezésével lapunk az 1956-os forradalom és szabadságharc, illetve a kommunista diktatúra áldozataira emlékezik. A néhány hete elhunyt, frontot és szovjet fogságot megjárt Sándor bácsit a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták, és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunkatáborait, s csak teljes büntetése letöltése után 1962 őszén szabadult. A nemzeti ünnep alkalmával a kötet formájában is megjelent, nagyon izgalmas és érdekfeszítő visszaemlékezésből közlünk részeket.
November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogda-épületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ő volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:
– Forduljon arccal a falnak!
Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:
– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.
Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.
– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.
A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:
– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.
Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs ráerősített vastag deszkalappal tetejükön, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.
Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.
Miért?
Nem tartott sokáig lelkiismeret-vizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja, szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:
– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.
Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:
– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor beszéljen, ha kérdezem.
Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:
– Tudja-e, miért került ide?
– Ezt én is szeretném tudni – felelem.
– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?
– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.
– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.
Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatóm asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény, jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja meg, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.
Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.
Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.
Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fennvaló rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.
Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszer-ellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevülten léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:
– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.
Az egyik tanuló megkérdezi:
– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?
– Igaz, fiam.
– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?
– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.
Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.
Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „deşteptarea” – ébresztő fölszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-véce-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tercset (terci), azaz enyhén cukrozott híg kukoricadara-kását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.
Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:
– Kihallgatásra viszem.
Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).
– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?
Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:
– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így mondjam: megélhetési forrásainak.
Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.
– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.
– Tanár vagyok.
– Hol végezte el az egyetemet?
– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.
– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája?
– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.
– Szóval tanár diploma nélkül.
– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.
– Reám akar ezzel célozni?
– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem iskolai végzettségét.
– Ember! Hogy beszél maga velem?
– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék nélkül.
– De maga le van tartóztatva.
– Akkor is ember vagyok.
– Miféle iskolában tanárkodott?
– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.
– Horthyéknál sem?
– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem érdekelt, se most sem érdekel.
– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?
– Olyan alávaló hely a Securitáté, hogy itt lenni szégyenletes dolog?
– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.
– Nem magamra gondolok, százados úr.
– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellenőrizzük is. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?
– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.
Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.
– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?
– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.
– Üljön csak nyugodtan a f…án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.
Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és visszakísért cellámba.
FOLYTATJUK
*Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra. Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon. Sajtó alá rendezte Papp Annamária. Pallas Akadémia, Csíkszereda, 2010.
Szabadság (Kolozsvár)

Helytörténeti múzeum nyílt Csíkszentmártonban
Értékes helytörténeti múzeummal gazdagodott Csíkszentmárton: az egykori Kászon-Alcsík járásbíróság fogdájának felújított épületében, a Baka János Könyvtárközpontban a látogatók pannókon ismerkedhetnek a településhez kötődő jeles személyiségekkel, háborús képeslapok gyűjteményét, vagy az utolsó magyar király Úz-völgyi látogatását dokumentáló fotósorozatot láthatnak. A helytörténeti értékek megmentése, dokumentálása és a közösségnek, ezen belül a diákoknak való bemutatása volt a célja Pál Zoltán és Péter Laura tanárnak, amikor benyújtották pályázatukat a Bethlen Gábor Alap jogelődjéhez, a Szülőföld Alaphoz.
A pedagógusok munkáját diákjaik segítették, akik családjaikban féltve őrzött régi dokumentumokat bocsátottak rendelkezésükre, valamint néhány falubeli, akik helyismeretükkel vagy tulajdonukban levő fényképekkel, tábori képeslapokkal, régi iratokkal gazdagították a gyűjteményt.
A múzeum látogatói négy nagy tablón ismerkedhetnek meg többek között a nagy műveltségű, 1928-ban elhunyt Baka János kántortanító életével és munkásságával, akit pápai aranykereszttel tüntettek ki, és akinek elfeledett sírkövére idén vésték fel nevét. Szintén nagy pannók idézik a csíkszentmártoni születés báró Antalfi János (1644–1728) erdélyi püspök életét és munkásságát. Első és második világháborús fényképeken láthatjuk a csíki katonákat, háborús képeslapgyűjteményt csodálhatunk meg, amit az 1916-os orosz harctérről küldtek haza a katonák. De IV. Károly magyar király 1917-es Úz-völgyi látogatásáról, valamint a magyar hadsereg 1940- es bevonulásáról, az országzászló avatásáról is láthatunk fényképeket.
– Azokat az értékeket igyekeztünk összegyűjteni, amelyeket a helyi közösség termelt ki – mondja Pál Zoltán tanár.
A pályázati úton nyert összeg nemcsak a gyűjtemény méltó bemutatását szolgáló bútorzat és pannók elkészítésére biztosított alapot, hanem értékes történelmi könyvek és informatikai eszközök beszerzésére is.
A pénteken a Baka János Könyvtárközpontban megnyitott múzeum a Tivai Nagy Imre Gimnázium diákjainak is rendelkezésére áll történelemórák színhelyéül. Az értékes gyűjteményt a tervek szerint folyamatosan bővíteni fogják: máris többen jelezték, hogy készek a birtokukban levő történelmi értéket képviselő tárgyakat és dokumentumokat a múzeum rendelkezésére bocsátani.
A csíkszentmártoni múzeumavatót megelőzően a Tivai Nagy Imre Gimnázium diákjai irodalmi összeállítással emlékeztek az 1956-os forradalom eseményeire. A forradalom előzményeiről, hőseiről és következményeiről a Magyar Köztársaság Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa, Szarka Gábor konzul beszélt.
Takács Éva
Hargita Népe
Erdély.ma

Sokrétegű falumonográfia Pipéről
Szerencsés falu az olyan, amelyiket nemcsak tudóssá váló szülöttel ajándékoz meg a Teremtő, hanem olyan értelmiségiekkel is, akik képesek megörökíteni múltját, felmérni jelenét, alakítani jövőjét –, olyan szolgálattevőkkel, akik messze világló fénycsóvát hagynak maguk után, amely aztán az egymást követő nemzedékek útjának szikrázó szellemi szövétneke lehet.
Ilyen emberrel, egy fiatal pappal áldotta meg az Isten egykor a Pipe nevű falut. Aki most – talán a Bibliához társítandó – íme, a falu könyvét helyezi a maradvák egyre zsugorodó családi asztalára.
A rendkívüli, sajátos falumonográfiát fél évszázaddal pipei szolgálata után állította össze a minap kilencvenedik életévébe lépett Adorjáni Rudolf Károly unitárius lelkipásztor.
A Székely Partium kis faluja Pipe (románul Pipea, németül Wepeschdorf, szászul Wepeschdref), Maros megyében, Segesvártól 12 km-re északra fekszik, Szásznádashoz tartozik. 1325-ben Pype néven említik először. 1910-ben 336, túlnyomórészt magyar lakosa volt. Egykori lakosainak jó része Szásznádasra költözött. A trianoni békeszerződésig Kis-Küküllő vármegye Erzsébetvárosi járásához tartozott. 1992-ben 105 lakosából 99 magyar, 5 cigány, 1 román volt, közülük 90 unitárius. A falu boráról és gyümölcséről volt híres.
Híres szülötte Gyulai Zoltán (Pipe, 1887. december 16 – Budapest, 1968. július 13.) fizikus, egyetemi tanár, az MTA tagja. Az unitárius templomban márványtábla őrzi emlékét.
Pipe rendtartó székely közösségén többször is eret vágott a történelem. A két világégés mellett főleg azért fogyatkozott drasztikusan a lakossága, mert a falu 1940-ben Dél- Erdélyben maradt, emiatt számosan hagyták el a szülőhelyet, Besztercén például utcányian telepedtek le. Még nagyobb kárt okozott az 1960-as évek erőszakos kollektivizálása, amikor Erdély-szerte, az őseiktől megszerzett földeken, saját munkaeszközeikkel kellett dolgozniuk megalázó bérmunkában, a szocialista tervgazdálkodásnak nevezett rémálom "direktívái" szerint.
Az Udvarhelyszék, Kis-Küküllő megye, a Szászföld határán fekvő településen ma talán alig 44 lélek él. Amikor Adorjáni Rudolf Károly tiszteletes úr 1947-ben Pipébe került, éppen a második világháborús sebeket próbálta kiheverni a gyülekezet, és ez nem kis részben sikerült is. Egy évtized múltán, amikor szolgálati helyet változtatott, 368 lelkes, erős közösséget hagyott utódjára. Az ifjú lelkész, az énekvezéri munkakört is betöltő tanítónő feleségével úgy illeszkedett be a közösségbe, hogy annak hitéletét buzgón szervezve, összeforrottságát fokozva igazi szellemi vezetőjévé vált híveinek. Az egyházi anyakönyv és a pontosan, rigurózusan vezetett gyülekezeti naplója segítségével, minden háztartást rendszeresen látogatva olyan családi történettárat készített, ami párját ritkítja tájainkon. Benne nyolcvannégy család történetét lehet nyomon követni 1870-től 1990-ig, a kötet munkálatainak lezártáig. A szorgos közösségépítés, a helytörténeti kutatás nem maradt nyom nélkül. Nyomdafestéket látott Adorjáni Rudolf Károly: Pipe. Egy Kis-Küküllő menti falu száz éve című könyve, a Kriza János Néprajzi Társaság és az MTA Néprajzi Kutatóintézetének kiadásában, Budapest–Kolozsvár 2011 jelzettel. A kiadványt 2011. június 27-én mutatták be Kolozsvárott, azon az emlékkonferencián, amelyet a néprajzi gyűjtő, unitárius püspök, Kriza János születése kétszázadik évfordulója tiszteletére szerveztek. Majd szeptember utolsó napján, vagyis Szent Mihály napján kivitték a kötetet Pipébe is. Marosvásárhelyen október 20-án ismerkedtek vele az elszármazottak és az érdeklődők. Az eseményeken jelen volt a lelkész-kutató, Adorjáni Rudolf Károly. Az unitárius egyház Bolyai téri tanácstermében Nagy László főjegyző bevezetőjét követően dr. Barabás László néprajzkutató beszélt személyes kötődéséről Pipéhez, majd a szerző szorgos munkálkodásáról, nemcsak Pipében, hanem papsága következő állomáshelyein is, jelesen a Küküllő mente alsó folyásának néhány unitárius közösségében.
A szerzőnek nem ez az egyetlen könyve. 2006-ban jelent meg a Lukács Sándor ravai búcsúztatói 1930–1938 között című kötet, a Kriza Könyvtár sorozatban. A halotti verses búcsúztató az unitáriusok lakta vidéken már a 17. századtól szokásban lehetett, és a többszöri egyházi tiltás ellenére néhol még ma is szokásban van. Lukács Sándor, a világjárt unitárius pap felvállalta a ravai temetkezési szokások e mozzanatának a felügyeletét, éltetését. A kötet 92 – többnyire nevesített – búcsúztatót tartalmaz, de bemutatja a teljes halottas szokásrendszer összetettségét, a búcsúztató helyét és funkcióit ebben a rendszerben. Megismerhető belőle Lukács Sándor kalandos életútja is, valamint a Kis-Küküllő egyik mellékvölgyében fekvő Rava település rövid története.
A Pipéről szóló könyvben Adorjáni Rudolf Károly olyan világot örökített meg, amely már sosem jön vissza, vélekedett Nagy László, aki egykor az idős lelkész örökébe lépve Szőkefalván maga is "megfertőződött", és néprajzi gyűjtésbe fogott. Nem szokványos falukönyv, nem is a klasszikus értelemben vett monográfia ez, hanem voltaképp társadalom-néprajzi monográfia, de kis túlzással lehetne akár szőlészeti monográfiának is mondani, hangsúlyozta Barabás László. Közösségtörténet, családok sorsában elbeszélve, rengeteg érdekes konnotációval. A könyvet a Kriza János rokonságába tartozó fiatal Kriza Ildikó dolgozata vezeti be (Egy Küküllő menti unitárius falu száz éve), ezt követi a Pipei emlékek címet viselő, tízévi gyűjtés, amelyet íme, fél évszázad távolából bocsájt a Segesvárra, Marosvásárhelyre, az ország s világ más részeibe szóródott utódok rendelkezésére a népéhez ma is szívvel- lélekkel ragaszkodó, hűséges lelkipásztor. A további tartalom is változatos: életfordulókhoz kapcsolódó hagyományok leírása következik, születés, keresztelés, esketés, házasságkötés, a halottaskönyv üzenetei, majd Az év ünnepei Pipén –, melyből arra is választ kaphatunk, hogy a környező római katolikus és a szász evangélikus vallású közösségek szokásai miként hatottak az unitáriusok hagyományaira. A könyv második, Mellékletek cím alatt következő dolgozatai gazdagítják, kiegészítik és árnyalják a képet. Ezek: Orbán István: "…indulj hazafelé", Adorjáni Rudolf Károly: Úrvacsoraosztás és szüret püspöki segédlettel, Barabás László: Farsangi színjátékok Szásznádason és Pipén, Adorjáni Juliánna: Pipei hiedelmek, Adorjáni Rudolf Károly: Szőlőművelés Pipén 1947–1956 között, Fóris Géza: Adatok a pipei unitárius egyházközség történetéből, Burus János: Pipe helynevei.
A kötetet bő fényképanyag zárja.
A néphagyomány (Bálint Kicsi Lajos közlése) szerint a falu neve onnan ered, hogy lakott ott egy erdőpásztor, aki pipét lopott. Fiai elszaporodtak, falut alapítottak, de a lopott libáról Pipének mondták a helyet. Sokan köszörülték a nyelvüket emiatt a pipeieken. De azok sem maradtak adósak a csípős válasszal. Amikor például a szászok megkérdezték nagy gúnyosan, hogy hát mikor lesz már a Pipéből lúd, a székelyek azt felelték: – Az bizony csak akkor, amikor Hétúrból nyolc úr lesz!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Megjelent a Történelmi Magazin
A folyóirat szeptember–októberi (9–10-es) összevont számában (ezentúl nem havonta, hanem kéthavonta jelenik meg) a magyar történelem rovatban olvashatunk Kolozsvár elrománosításáról, Aranyosszékről, az első és a második világháborúról.
A politikademográfia rovat témája a 2011-es romániai népszámlálás statisztikai csapdája. A jeles személyiségek rovatban Puskás Tivadarról, Kalkuttai Teréz anyáról, Meráni Gertrúdról kapunk összefoglaló ismertetést. A helytörténet-politika rovat Székelyföld képi autonómiáját, a kommunista diktatúra embertelenségét mutatja be. A szokásos humor és vidám tárcák, keresztrejtvények, a Jó játék a nyelvi játék!, természetismertetők is érdeklődésre tarthatnak számot. A széles körű tematika révén a folyóirat nemcsak magyarságtudatunkban erősíthet meg, hanem lehetőséget teremt a kikapcsolódásra is. A folyóirat borítóján a kolozsvári Szent György-szobor látható. A Történelmi Magazin megrendelhető a 0740 026 450-es telefonon vagy a gyula.kadar@gmail.com e-mail címen. Példányonként megvásárolható a H–Press lapterjesztő standjain, Sepsiszentgyörgyön a Diákboltban is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megjelent a ME.dok új száma
Megjelent a ME.dok című médiatudományi folyóirat idei harmadik, utolsó előtti száma. A negyedévente megjelenő lapot a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet adja ki, főszerkesztője Cseke Péter, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás tanszékének professzora.
A C kategóriájú tudományos folyóirat legújabb kiadása tíz, médiatörténettel és médiaelmélettel foglalkozó tanulmányt tartalmaz. A Magyarország határain kívül egyedüli magyar nyelvű médiaelméleti folyóiratként megjelenő lapot 2006-ban alapították az újságírás tanszék akkori doktorandusai, és azóta számtalan, magyar, román és angol nyelvű írással gazdagította az erdélyi (de nem csak...) tudományos életet.
A mostani lapszám is széles spektrumot fed le – olvashatunk benne nyomtatott sajtós, rádiós, tévés és elméleti vonatkozású cikkeket is. Mivel nincs helyünk felsorolni az összest, a teljesség igénye nélkül szemlézünk pár írást. Kiemeljük Kozma Csaba Mi-tudat és ellenségkép a szocializmus végén és az azt követő másfél évtizedben (1989–2004) című, kiforrott, objektív, önmagáért beszélő írását, de olvashatunk rövid, hangulatos összeállítást a fergeteges sikerű, 2008-as Bahrtalo! című filmért is „felelős” filmrendező, Lakatos Róbert Árpád „tollából”.
A Marosvásárhelyi Rádió hallgatóinak ismerős lehet László Edit neve, de hazai, elismert szakemberek mellett a legújabb ME.dok a University of South Florida diákjainak kutatásaiból is publikál. A médiatudományi folyóirat Medok.ro honlapjáról ingyenesen letölthetők a kiadvány korábbi számainak cikkei.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Népszámlálások a 20. században: hány magyar volt?
A magyarság számának csökkenését a II. világháború után első alkalommal 1992-ben mutatták ki a népszámlálási adatok. Valószínűleg most sem számíthatunk pozitív mérlegre.
Romániában összesen nyolc alkalommal szerveztek népszámlálást. Az elsőt Alexandru Ioan Cuza idején tartották meg 1860-ban, ekkor 4,1 millió lakost számoltak össze. A következő cenzust 1899-ben tartották, I. Károly uralkodása alatt, ekkor 5,9 millió személy élt a Román Királyságban. 
1912-ben 7,2 millió lélekszámú volt az ország, Nagyromániában, 1930-ban 18 millió személyt vettek nyilvántartásba. 1941-ben 16,1 millió embert számoltak meg a román területeken, a Magyarországhoz csatolt Erdély lakossága értelemszerűen nem szerepel a népességi statisztikában. Románia jelenlegi területén 1948-ban 15,8, 1956-ban 17,5, 1966-ban pedig 19,1 millió személyt írtak össze.
Az 1977-es népszámláláskor több mint 2 millióval több személyt számoltak össze, többnyire a Ceauşescu-féle abortusztilalom következményeként. A kommunizmus éveiben már nem tartottak további népszámlálást, a következőt a diktatúra bukását követően, 1992-ben, a legutóbbit pedig 2002-ben szervezték meg. 1977 és 1992 között a kisebbségek száma 159 ezer személlyel, azaz 6,2%-kal csökkent, többnyire a kivándorlás eredményeként. 
A 22 milliós küszöböt a lakosság száma 19 évvel ezelőtt lépte át, (akkor 22,8 millió lakost számoltak), kilenc éve már csak 21,6 millió személyt írtak össze Románia területén.
1930-ban a lakosság 80%-a még falun élt, és mezőgazdasággal foglalkozott. Az 1966-os abortusztilalom következményeként az ezer lakosra jutó újszülöttek száma évi 14,3-ról 27,4-re emelkedett, majd a '80-as években 16 újszülött jutott ezer lakosra. 2002-ben ez a szám 10-re esett vissza, emellett az elvándorlási hullám is ekkor hágott tetőpontjára, így a legutóbbi népszámlálás adataiból az derül ki, hogy tíz év alatt több mint egymillióval csökkent Románia népessége. Ugyanakkor határozottan megszaporodott a roma nemzetiségű lakosság. A népszámlálás idején a stabil lakosság hozzávetőlegesen 21,7 millió volt.
Adrian Năstase akkori kormányfő úgy vélekedett, hogy Románia népességének csökkenése elsősorban a születési arány csökkenéséből adódott, ugyanakkor nagyban hozzájárult ehhez az is, hogy egyre többen telepedtek ki nyugatra. Az adatok értelmében a falusi lakosság aránya két százalékkal nőtt, elérve ezáltal a 47,3%-ot.
Hogy alakult a magyar lakosság száma az utóbbi három cenzus szerint? 1992-ben 1 624 959 személy vallotta magát magyar vagy székely nemzetiségűnek, ez a szám az összlakosság arányának a 7,1%-át képezte. 1977-ben 89 ezerrel több magyar nemzetiségű személyt regisztráltak. 2002-ben a nemzeti kisebbségek az összlakosság 10,5%-át jelentették, tehát 2,2 millió személyt. A magyar lakosság száma ismét apadt, 190.000 személlyel csökkent a 1992-ben összesített adatokhoz képest. 
Kiss Tamás szociológust, társadalomkutatót arról kérdeztük, hogy mi befolyásolta a magyarság számára vonatkozó adatok alakulását. Kiss elmondta, 1977-ben a magyarok száma a korábbi népszámláláshoz viszonyítva több mint 90 ezerrel növekedett. „Ennek oka kizárólag a természetes népmozgalmi egyenlegben keresendő. 1966-ban a Ceauşescu-rendszer abortusztilalmat vezetett be, aminek következtében radikálisan megemelkedtek a születésszámok, és nagymértékben nőtt az ország népessége. A magyarok esetében is megfigyelhető növekedés kisebb mértékű volt az országos átlagnál, így 1966-hoz képest a magyarok aránya mind országosan, mind Erdély viszonylatában visszaesett” – magyarázta a szakember. Elmondta, az 1992-es népszámlálás volt az első olyan cenzus a második világháborút követően, ami a magyarok számának csökkenését mutatta ki. „A fő ok a nagyarányú elvándorlásban keresendő: a rendszerváltást megelőző és azt követő néhány évben 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ugyanakkor a természetes népmozgalmi mutatók is ekkorra romlottak meg. A magyarok száma a nyolcvanas évek közepén volt a legmagasabb, ezt követően a születések száma már alatta maradt az elhalálozásoknak, ami a vándormozgalmi veszteséggel kiegészülve jelentős csökkenést eredményezett. Ugyancsak a nyolcvanas években emelkedett meg a vegyes házasságok aránya, ami az asszimiláció irányába hatott” – mondta Kiss. A szociológus a közel fele-fele arányban végbemenő természetes fogyással és a folytatódó elvándorlási hullámmal magyarázta a 2002-es népszámlálási adatoknak a '92-es adatokhoz viszonyított 190 ezres csökkenését. „Az asszimilációs veszteség e kettő mellett sorban a harmadik tényező. Ez elsősorban a szórványban élő magyarok számát csökkentette” – fejtette ki. 2011-es népszámlálás: tovább fogy a magyar? Kiss Tamás szerint várhatóan kevesebb magyart regisztrálnak most, mint a korábbi népszámláláson, azonban elképzelhető, hogy Erdélyben nem lesz aránybeli csökkenés. „Az ezredfordulót követő legjelentősebb demográfiai változás, hogy a románok elvándorlása immár meghaladja a magyarokét. Ennek következtében – habár előreszámítások szerint a magyarok száma 1,3 millió körülire esett vissza – elképzelhető, hogy az Erdélyen belüli arányuk nem csökkent” – véli a szakember. Szerinte sok múlik azon, hogy a folyamatban lévő népszámlálás során miként regisztrálják a külföldön élőket. „Az ideiglenesen külföldön tartózkodók a magyarság számát is növelhetik, ezért a népszámlálási kampány egyik központi üzenete volt, hogy a távollévőket hozzátartozóik regisztrálják a P (személyek) űrlapra” – mondta. 
Kertész Melinda
Transindex.ro

Tőkés László: szedjük fel az aknákat egyházunkból!
Tőkés László, az Európai Parlament (EP) alelnöke, Lezsák Sándor, a Magyar Országgyűlés alelnöke és Szászfalvi László egyházügyi államtitkár mondott nyitóbeszédet 2011. október 28-án Budapesten a „Vértanúk, hitvallók" című ökumenikus konferencián, amelyen a XX. század keresztény magyar tanúságtevőiről hangzottak el előadások.
A Keresztény Demokrata Fórum Egyesület, a Jézus Társaság Magyarországi Rendtartománya és a Magyarországi Mindszenty Alapítvány közös rendezvényén Tőkés László először Szacsvay Imréről, a Kossuth-kormány vértanúságot szenvedett jegyzőjéről emlékezett meg. Emlékeztetett rá, hogy a bihari politikust 1849 október 24-én azért végezték ki, mert aláírta a Függetlenségi Nyilatkozatot. „Október 24-ét említettem, de kiegészíthetem a sort október 6-ával, október 23-ával, sőt, protestánsként október 31-ét, a reformáció napját is idesorolnám. Bátorkodom magyar októbernek nevezni e hónapot, mint ahogy magyar márciusról is szoktunk beszélni március 15. vonatkozásában. Bámulatos, hogy e két hónap miként illeszkedik a természet rendjébe, a kikeletet és az enyészetet, a halált és a feltámadást jelképezve" – fogalmazott az EP alelnöke, aki szerint ebben az összefüggésben kell vértanúinkra és tanúságtévőinkre is tekintenünk. „Nem a halál, nem az enyészet, nem a gyász, nem a pusztulás lesújtó tragédiájának lelkületével, hanem inkább úgy, ahogy a boldogságmondások fogalmaznak: »Boldogok, akik sírnak: mert ők megvigasztaltatnak. (...) Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa.« Nincs helye tehát a sírásnak, gyásznak, sajnálatnak, önsajnálkozásnak, mivel vértanúink valamennyien áldottak" – folytatta gondolatait Tőkés László. A volt református püspök arra is rámutatott, hogy e tanúságtevő hitvallók és vértanúk tulajdonképpen Jézus Krisztust követték cselekedeteikkel, alázatosságukkal és halálukkal is.
Tőkés László megemlítette, hogy erdélyi viszonylatban volt egy markáns katolikus, egy jellegzetes református és nem kevésbé jelentőségteljes unitárius vonulata is a hitvallóknak. Előadásában az 1956-os forradalmat követő romániai megtorlásra utalva, a reformátusok közül a magyar bíró által halálra ítélt Sass Kálmán érmihályfalvi lelkész és dr. Hollós István tanár mártírhalálát emelte ki, és megemlítette társuk, Balaskó Vilmos lelkész meghurcoltatását is. Mások mellett szólt még Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus lelkész kivégzéséről is, akit a román állam megdöntésére irányuló szervezkedés miatt ugyancsak az 1956-os forradalmat követően küldtek halálba több társával együtt. Az unitáriusok vonatkozásában a csaknem nyolcvan súlyos ítélettel zárult 1959-es EMISZ-perre is kitért Tőkés László, majd beszélt az erdélyi magyar felsőoktatás mártírjairól. Emlékeztetett Szabédi László költő sorsára, akit a Babeş és a Bolyai egyetemek erőszakos egyesítésekor tanúsított magatartása miatt a Securitate zaklatott, s a beolvasztás ellen való tiltakozásként 1959 áprilisában vonat elé vetette magát. Néhány héttel később az ő példáját követve lett öngyilkos Csendes Zoltán, a megszüntetett egyetem egykori rektora is. „Akiknek ilyen harcosai vannak, azok ügye biztosan győzni fog és mi ebben a szellemben folytatjuk a magyar nyelvű felsőoktatásért folytatott küzdelmünket" – hangoztatta előadása végén Tőkés László, majd a Hitvallók és ügynökök című dokumentumfilmre hivatkozva, miszerint „a múlt tisztázása nélkül az egyház nem szerezheti vissza a társadalom bizalmát", azzal zárta beszédét: „Olyan a mi romániai magyar egyházunk is, mint a háborúk után elaknásított területek, s ameddig nem szedjük fel ezeket az aknákat, mindig rájuk fogunk lépni. A szervezők azt szerették volna, hogy a jövőnek szóljon ez a konferencia. Hát, igen. Így szóljon a jövőnek, mert a múlt a jövő távlatait nyitja meg, és a jövendő a múltra épül."
A rendezvényen előadást tartott mások mellett Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök, Orosz Atanáz, a Miskolci Görög Katolikus Exarchátus püspöke és Gáncs Péter, a Magyarországi Evangélikus Egyház püspöke is.
Erdély.ma