Különutasként vagy közösen?
Magyar–magyar vita az európai polgári kezdeményezés kapcsán
A múlt hét végén Tőkés László EP-képviselő, a KMAT elnöke nyílt levélben fordult a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) tagjaihoz, melyben elérkezettnek véli az időt, hogy “Kárpát-medencei autonómiaküzdelmeinknek az európai polgári kezdeményezés révén új lendületet adjunk”. Ugyanis a Lisszaboni Szerződésben előírt, legkevesebb egymillió és legalább hét uniós tagországból származó állampolgár támogatását igénylő kezdeményezés az őshonos nemzeti közösségek és az általuk jelentős számban lakott régiók sajátos jogállásának az Európai Unió szintjén történő rendezését igényelné az Európai Bizottságtól.
Bár úgy gondolja, hogy “az Európai Unió iránt kisebbségpolitikai, illetve magyar érdekvédelmi szempontból vérmes reményeket nemigen táplálhatunk, a polgári kezdeményezés ezen a téren is előrelépést hozhat”. Ennek előfeltétele azonban, jelenti ki, a Kárpát-medencei magyar összefogás, ezért a magyar szervezeteknek szorosan együttműködve erről a közös alapról kell kiindulniuk.
”A különutas kezdeményezések kölcsönösen gyengíthetik vagy éppenséggel kiolthatják egymást.(…) Legyen szó akár az SZNT-ről, akár az RMDSZ-ről, senki sem engedheti meg magának, hogy mégoly kiválónak ígérkező önös elképzeléseivel és terveivel is közös nemzeti céljaink eredményességét veszélyeztesse vagy sikerét kockáztassa” – olvasható a Tőkés László által jegyzett közleményben, amelyben egyúttal a KMAT azonnali összehívását kezdeményezi.
A Népújság a Tőkés László által említett két szervezet vezetőit kérdezte.
Tévedésben vannak
Izsák Balázs, az SZNT elnöke a következőket nyilatkozta: – Azt hiszem, hogy nagyon sok félreértést kell tisztázni az uniós kezdeményezéssel kapcsolatban. Az uniós kezdeményezés a polgárok lehetősége, hogy közvetlenül bekapcsolódjanak az uniós jogalkotásba. Ezzel a lehetőséggel az európai parlamenti képviselők rendelkeztek eddig is. Tehát Tőkés Lászlónak, Winkler Gyulának, az RMDSZ európai parlamenti képviselőinek módja és lehetősége volt eddig is uniós szintű jogi aktust kezdeményezni. Ez a lehetőség, amelyet a Lisszaboni Szerződés felkínál, közvetlenül a polgároknak szól, nekünk, a köznépnek. Úgy érzem, hogy ők féltékenységből, attól félve, hogy egy, az állampolgárok részéről érkező kezdeményezésből az derülhet ki, vagy úgy érezhetik sokan, hogy ők valamit elmulasztottak, nem tettek meg, megpróbálnak ennek is az élére állni, hogy itt is ők legyenek láthatóak, hogy ezt is ők csinálják. De ez nem nekik szól. Tévedésben vannak. A Székely Nemzeti Tanács pedig nem különutas. A Székely Nemzeti Tanács megalakulása óta azt az utat járja, amelyiket kell: a helyes utat. A székelység közképviselete vagyunk, mi a véleményünket, az akaratunkat megjelenítjük a médiában, a közéletben, és meg akarjuk jeleníteni az Európai Parlament előtt is, az Európai Unió szervezeteiben. Erre lehetőségünk van, és ezzel élni fogunk. Nem fogják tőlünk elvenni ezt a lehetőséget.
Nem lehet csak a magyarokra vagy csak a székelyekre kiélezni ezt a kérdést
Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára kijelentette: – Furcsának tartom Tőkés László megközelítését. Ha már különutasságról beszél, miért nem saját magát nevezi meg ebben a szerepben, miért képzeli azt, hogy mindenki más, aki nem sorakozik fel mögé, az különutas? De érdemben válaszolva a kérdésre: az RMDSZ a tavaly áprilisi Szövetségi Képviselők Tanácsának ülésén fogadta el az első olyan határozatot, amely éppen erre vonatkozik, vagyis, hogy egy olyan kisebbségi kerettörvényt fogadjunk el az Európai Unió szintjén, amely több jogot tartalmaz, mint amivel jelenleg rendelkezünk mi, romániai magyarok. Úgy vélem, ha nem az a célunk, hogy nagyokat mondjunk, akkor be kell vonjuk az összes európai kisebbséget ebbe a folyamatba. Éppen ezért megkerestük az Európai Nemzetek Föderális Unióját (FUEN), amely több mint 60 kisebbségi szervezetet tömörít, és felvállalja ezt az ügyet, képviseli, hogy az európai kisebbségek számára elfogadandó kezdeményezések érdekében aláírásokat lehessen gyűjteni és élni lehessen ezzel az európai állampolgári kezdeményezéssel. Mi úgy gondoljuk, hogy nem lehet csak a magyarokra vagy csak a székelyekre kiélezni ezt a kérdést. A többi európai kisebbséget is fel kell sorakoztatni. Csak így tudunk sikerre jutni. A napokban (ma és holnap sz. m.) van Brüsszelben egy ezzel kapcsolatos tanácskozás, amelyen a román kormányt a kisebbségi hivatal vezetője, Markó Attila képviseli, és pontosan áttekintik, milyen tennivalók vannak annak érdekében, hogy el tudjuk indítani ezt a kezdeményezést. Nagyon jónak tartom, hogy Tőkés László úgy gondolja, hogy a KMAT is fel tud sorakozni e mögé a kezdeményezés mögé, és február 3-ra összehívta a KMAT-ülést, amelyre mi elmegyünk és fenntartjuk majd az álláspontunkat. És teljes mértékben igaza van Tőkés Lászlónak abban, hogy összefogásra van szükség, mert különben nem fogunk eredményeket elérni.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Díj az erdélyi kultúráért
Az RMDSZ döntést hozott egy Erdélyi Magyar Kultúráért díj létrehozásáról, amelyet első alkalommal 2013. január 22-én osztanak majd ki – jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök Nagyváradon, a Magyar Kultúra Napja ünnepségén.
Az RMDSZ döntést hozott egy Erdélyi Magyar Kultúráért díj létrehozásáról, amelyet első alkalommal 2013. január 22-én osztanak majd ki – jelentette be Kelemen Hunor szövetségi elnök Nagyváradon, a Magyar Kultúra Napja ünnepségén. „Azokat a személyeket, intézményeket kívánjuk díjazni, akik az elmúlt évben a legtöbbet tették a magyar kultúra megőrzéséért, új értékek teremtéséért. Nekünk olyan intézményes kereteket kell megteremtenünk, ahol az alkotó emberek otthon érzik magukat. Ezért is van szükség egy ilyen ünnepnapra, ahol a számbavétel mellett a terveinkről is beszélhetünk” – szögezte le Kelemen Hunor a Szigligeti Színházban, a Csongor és Tünde-előadás előtt tartott ünnepi gálaműsoron. Az ünnepi eseményt az RMDSZ Bihar megyei és nagyváradi szervezetei már több mint 10 esztendeje minden évben megszervezik, ebből az alkalomból a térség kiválóságait is díjazzák. Bíró Rozália nagyváradi alpolgármester köszöntője után a szövetségi elnök fővédnöki minőségében is mondott ünnepi beszédet. „Léteznie kell egy közös értékrendnek a családban, a nemzetben – ezt magyar kultúrának hívjuk. Döntéseink meghozatala előtt a magyar kultúra értékeihez nyúlhatunk vissza, ezekhez tudjuk viszonyítani terveinket, így tudunk jövőt építeni” – fogalmazott ünnepi beszédében Kelemen Hunor.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Bihar megyei RMDSZ tíz személynek adott át díjat kiemelkedő, kulturális tevékenységéért, majd bemutatták a Színház az iskolában, iskola a színházban nevű program keretében színre vitt Vörösmarty-drámát. A Csongor és Tündét középiskolások adták elő telt ház előtt. A hatalmas sikernek köszönhetően az előadást január 31-én, kedden 18 órától újra műsorra tűzi a Szigligeti Színház.
Kitüntetések Udvarhelyszéken is
Székelyudvarhelyen kilencedik alkalommal osztották ki az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjakat, az eseményre a Magyar Kultúra Napja tiszteletére szervezett egyhetes rendezvénysorozat záróakkordjaként került sor. Az eseményen Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere is jelen volt. „Kitüntetjük kiválóságainkat, így tisztelgünk azok előtt, akik tettek, cselekedtek, dolgoztak a kultúráért. Tisztelgünk az előtt, ami oly fontos számunkra” – mondta az elöljáró köszöntőjében. Idén összesen öt kategóriában adták át a rangos elismerést: post mortem életműdíjat  Balogh József műkedvelő színjátszónak, rendezőnek, díszlettervezőnek ajánlották fel, a díjat gyerekei vették át. György László szentegyházi kultúrigazgató, művelődésszervező kapta az értékteremtésért járó díjat, míg az értékmentésért alapított elismerés  Orosz-Pál József székelyudvarhelyi zenetanárnak, nyugalmazott karnagynak jutott. Értékközvetítés díjjal jutalmazták Both Aranka pedagógust, a Kékiringó néptáncegyüttes vezetőjét. A szervezetek számára létrehozott Udvarhelyszék Kultúrájáért díjat ezúttal a székelykeresztúri Polgári Fúvószenekar kapta. A díjazottak tevékenységét a rendezvénysorozatot záró gálaesten egy-egy kisfilm mutatta be. Az Udvarhelyszék Kultúrájáért díjban részesülők oklevelet kaptak, ugyanakkor egy-egy Nagy Gábor udvarhelyi ékszerész által készített emlékplakettet is átvehettek. A rendezvény résztvevői a Vitéz Lelkek Diákszínpad Valahol Európában című musicaljét követhették figyelemmel az est hátralévő részében.
Megemlékezés a Szilágyságban
A szilágysági nagyközségben, Sarmaságon Kemény János szobránál, a 350 éve elhunyt erdélyi fejedelemre is emlékezve ünnepelték a Magyar Kultúra Napját. A szilágysági nagyközség művelődési centrumában tartott rendezvényen Horváth József, a helyi középiskola történelemtanára méltatta a nap jelentőségét és Kemény János sarmasági kötődését, majd a helyi fiatalok szi-lágysági, kalotaszegi, mezőségi és szatmári népi tánccal szórakoztatták a nagyérdeműt. Végül Fejér László, a zilahi Hepehupa folyóirat főszerkesztője és Sike Jajos, az ÚMSZ munkatársa itteni olvasóikkal találkoztak és felolvastak írásaikból.
Összművészeti magyar ünnep a román fővárosban
A fényképészet, költészet és zene találkozásával ünnepelték a Magyar Kultúra Napját Bukarestben – a magyar kulturális intézet a román és magyar fotóművészek VI. nemzetközi szalonjának adott otthont, az ünnepélyes megnyitó után pedig magyar költők megzenésített versei csendültek fel. „A magyar kultúra élő folyamat, amit az utca művészetét tematizáló fényképek is bizonyítanak” – emelte ki beszédében Fazekas Márta, az intézet vezetője. Balázs Ádám, a bukaresti magyar nagykövetség tanácsosa rámutatott arra, hogy bár az Európai Unióban a gazdaság és a politika dominál, nem szabad szem elől tévesztenünk Robert Schuman, az EU alapító atyjának kijelentését, miszerint az egységes Európa alapja a kultúra. A nagykövetség tanácsosa elmondta: legutóbb 16 évvel ezelőtt nyitott meg fotókiállítást Bukarestben, Andrei Pleşu és Martonyi János akkori külügyminiszterek társaságában. Hangsúlyozta, a román és magyar fotóművészek VI. nemzetközi szalonja is élvezi a politikum támogatását, fővédnökei Schmitt Pál és Traian Băsescu államfők.
A kiállítás megnyitója után Borsos Edith énekművész, a Magyar Zene Fesztivál díjazottja, Béres Melinda hegedűművész és Horváth Edit zongoraművész, a Kolozsvári Zeneakadémia tanárai olyan ismert költők megzenésített verseit adták elő, mint Arany János, Weöres Sándor, Reményik Sándor vagy Csokonai Vitéz Mihály. A kiállítást január 31-től a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, februárban pedig Nagyváradon tekinthetik meg az érdeklődők. (F. I.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

Tízezerrel kevesebb a magyar lakosság létszáma Kolozsváron
„Továbbra is Erdély második legnépesebb közössége vagyunk”
A Kolozsvári Polgármesteri Hivatal által feldolgozott adatok szerint jelenleg 16 százalékra tehető a magyarság aránya Kolozsváron – tudtuk meg László Attilától. A város alpolgármestere a Szabadsággal közölte, hogy a 2011-es népszámlálás során összesített információkat továbbították az Országos Statisztikai Hivatalhoz, amelynek még jóvá kell hagynia ezeket, lényegi változás azonban nem várható. A friss adatok 49 426 magyarról tanúskodnak, miközben a város stabil lakosságának száma 309 136-ra fogyatkozott a 2002-es 317 432-vel szemben. A 2002-es cenzus idején 60 287 magyar lakost számláltak Kolozsváron, akik a város lakosságának 18,96 százalékát tették ki, míg tavaly csupán 49 426 magyar személyt (16,04 százalék) vettek nyilvántartásba. A korábbi népszámláláshoz képest azonban nagyon magasra tehető azoknak a száma, akik nem nyilatkoztak nemzetiségükről, nyelvi- és felekezeti hovatartozásukról.
Nemhogy közeledett volna a 20 százalékhoz, hanem 3 százalékponttal tovább csökkent Kolozsvár magyar lakosságának aránya az utóbbi tíz évben. A népszámlálás hivatalos – de az Országos Statisztikai Hivatal által még nem jóváhagyott – adatai szerint így már csak 16 százalék a magyarság aránya a kincses városban. A friss adatok 49 426 magyarról tanúskodnak, miközben a város stabil lakosságának száma 309 136-ra fogyatkozott a 2002-es 317 432-vel szemben. A 2002-es cenzus idején 60 287 magyar lakost számláltak Kolozsváron, akik a város lakosságának 18, 96 százalékát tették ki.
„Ezek tények, ezekkel a számokkal fogunk dolgozni” – közölte lapunkkal László Attila alpolgármester, hangsúlyozva, hogy a 16 százalék ellenére nem kell elkeserednünk, mert a valóságot nem fedi teljesen ez az arány. „5018 személy nem nevezte meg nemzeti hovatartozását, és nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy döntő többségük magyar” – nyilatkozta az alpolgármester.
A 2002-es adatokkal összevetve rémisztő következtetéseket vonhatunk le ilyen szempontból: tavaly annak dacára hallgatták el 5018-an az etnikai hovatartozásukat, hogy tíz évvel ezelőtt mindössze 55 (!) személy döntött ugyanígy. A nemzetiségi mellett az anyanyelvi és a felekezeti hovatartozást is megdöbbentő, sosem látott mértékben hallgatták el: 4609-en nem árulták el anyanyelvüket, míg vallásukat 7022-en tartották titokban.
Ezek a számok mind azt támasztják alá, hogy a „ködben” nagyon sok magyar rejtőzik. Ha az ötezer közül csupán háromezer magyar, már akkor is 17 százaléknál magasabb az érték! Hogy a nemzetiségüket nem vállalók csoportja többnyire magyar és roma személyeket fed, ezt többek között a számlálóbiztosok beszámolói támasztják alá, akik nem titkolták, hogy vegyesházasságok esetén nagy arányban hallgatták el az érintettek az etnikai hovatartozást. „Továbbra is Erdély második legnépesebb magyar közössége vagyunk, amellyel számolni kell, és amelyet nem lehet megkerülni semmilyen szinten” – nyilatkozta László Attila.
Fogyatkozásunk okai és a folyamat megállítása
Az idősebb nemzedéknek mai napig mintegy 40 százaléka magyar ajkú, vázolta László Attila. Tíz év alatt 36 ezer elhalálozást jelentettek be Kolozsváron, és a fenti értékek összevonásából – valamint tudva azt, hogy korábban még magasabb volt a magyarság részaránya – kiderül, hogy 16–17 ezer kolozsvári magyar hunyt el az utóbbi évtizedben. Ezt a veszteséget László Attila szerint elég hatékonyan pótolták, mert a részarány szempontjából nincs jelentős csökkenés. Az elhalálozás oka mellől „kikopni” látszik a kilencvenes évekre jellemző elvándorlás mint népességfogyatkozási ok. Helyébe az elöregedés lépett magyar viszonylatban, az elvándorlás inkább a román lakosság körében dívik – fejtette ki az alpolgármester, hozzáfűzve: egyik legjelentősebb gondunk az asszimiláció, erről árulkodnak a fent vázolt tények is, egyes adatok elhallgatása kapcsán. Másik fontos ok a várost övező településekre való kitelepedés: Szászfenes lakossága például megháromszorozódott, mintegy 14 ezer személlyel növekedett a lakossága. A kolozsvári nyilvántartásból „eltűnt” magyar lakosság egy része a metropoliszövezetben él – vélekedett László Attila.
Román nemzetiségű 247.504 fő /80,3 %/, román anyanyelvű 249.846 /81,1 %/,
Magyar nemzetiségű 49.426 /16 %/, magyar anyanyelvű 49.454 /16 %/
Ahhoz, hogy a kolozsvári összlakosság ne fogyjon, évente mintegy 2000 fiatalt kellene „nyernünk”, közülük 400–500 magyart azért, hogy a magyarság fogyásának folyamatát megállítsuk és visszafordítsuk. „Születésből és letelepedésből nyerhetjük meg ezeket a fiatalokat. Szükség van a gyermekvállalás arányának növekedésére, emellett pedig a Kolozsváron tanuló diákságnak mintegy 10 százalékát itt kellene tartanunk. Ehhez lakást, munkahelyet, oktatási és kulturális infrastruktúrát kell biztosítanunk számukra. Ez csak akkor valósulhat meg, ha vállalkozói önkormányzati rendszerünk lesz, és hatékonyan támogathatjuk mindazokat, akik befektetnek az infrastruktúrába. Ezek a befektetések közvetett módon megtérülnek, hiszen Kolozsvár jövedelmének is mindössze 6 százaléka származik helyi adókból. Egyelőre azonban nincsenek meg a kellő eszközeink, mert túlzottan centralizált ez az ország” – közölte az alpolgármester.
László Attila tudja, hogy ennek a demográfiai folyamatnak meglesznek a maga áldozatai, de meglátása szerint nincs ok az elkeseredésre. Ő maga lehetőségként, kihívásként tekint a számokra. A népszámlálás idején 301 354 nyilvántartásba vett személy volt Kolozsváron, 7602 azonban időszakosan nem tartózkodott a városban. A hosszabb időre elköltözöttek száma több mint kétszeresére nőtt a tíz évvel korábbi adatokhoz képest: 4795-ről 10 202-re emelkedett az érték.
Kilóg a lóláb felekezeti tekintetben is
A történelmi magyar egyházak körében valamennyi felekezet kevesebb lélekszámmal számolhat az új évtizedben. A magyar evangélikusok száma nem csökkent drasztikusan – 492-ről 453-ra esett (8 százalékos fogyás), a reformátusok viszont több mint 7,5 ezer lelket vesztettek: 38 779 hívet számláltak 2002-ben, 2011 végén viszont már csak 31 082-en voltak (18 százalékos fogyás). A római katolikusok és az unitáriusok nagyjából ugyanolyan arányban fogyatkoztak: előbbiek létszáma 17 540-ről 15 082-re csökkent (–14 százalék), utóbbiaké pedig 3369-ről 2938-ra (–12,8 százalék).
Az ortodoxok száma 220 011-ről 213 095-re zuhant, ez bő 3 százalékos fogyatkozást jelent.
Városszinten a történelmi magyar egyházak a következően arányulnak lélekszám szempontjából: a református hívek a város lakosságának 10,09 százalékát teszik, a kolozsváriak 4,9 százaléka római katolikus, 0,95 százaléka unitárius, 0,15 százaléka pedig evangélikus.
Látványosan emelkedett a muzulmán felekezetűek száma, olyannyira, hogy szinte kétszer annyi muszlim él ma Kolozsváron, mint evangélikus: a 2002-es 396-os szám 2011-re 863-ra ugrott!
Az ateisták száma közel háromszorosát mutatja a 2002-es értéknek: 1592 személy vallja magát ateistáknak, szemben a tíz évvel ezelőtti 549-hez képest. A felekezeten kívüliek száma is szöges ellentéte a korábbi adatoknak: 655 személyhez közel ezer adódott hozzá az utóbbi évtizedben, így ma már 1627-en tartoznak ebbe a csoportba.
A leginkább megdöbbentő azok száma, akik nem vallották be vallási hovatartozásukat: míg 2002-ben 559 „titkolózót” tartottak számon, 2011-ben már 7022-en nem nevezték meg a vallásukat.
Nagyobb házakban, de kevesebben
A népszámlálási statisztikákból az is kiderült, hogy nagyobb területű házakban élünk jelenleg, mint 2002-ben. Valamivel több, mint 130 ezer lakóházról, lakrészről árulkodnak az adatok, a szobák száma pedig 308 310. Mivel a helyiségek területe is szerepel a nyilvántartásban, kiszámítható, hogy a lakások szobáinak átlagos összterülete 51,8 négyzetméter, az egyes szobák átlagterülete pedig 21,68 négyzetméter. Tíz évvel a fenti két adat 38,6, illetve 16,61 négyzetmétert mutatott.
Az épületek száma közel háromezerrel nőtt tíz év alatt: 19 091-ről 22 036-ra emelkedett az épületek száma, a bő 130 ezer házban, lakásban pedig 119,3 ezer háztartás működik.
Meglepő volt a csökkenés mértéke
A kolozsvári magyar népesség arányának a 2002-es népszámlálási adatokhoz viszonyított csökkenését alapvetően egy ismert, illetve további elemzéseket igénylő összetevő határozta meg – mondta lapunknak Kiss Tamás szociológus, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tájékoztatása szerint a kolozsvári népességszerkezetre vonatkozó népszámlálási eredmények alulmúlták az előzetes becsléseket: a szakemberek számítottak ugyanis a magyar nemzetiség számarányának valamelyes, de nem tízezres mértékű csökkenésére.
– Tudatában voltunk annak, hogy a város magyar népességének korszerkezete jóval kedvezőtlenebb, mint a románságé, ennek alapján nyilván nagyobb mértékű természetes népmozgalmi veszteséggel is számolni lehetett – magyarázta a szociológus. A kolozsvári magyarság elöregedése főként a kilencvenes évek elején bekövetkezett erőteljes elvándorlási hullám következtében hangsúlyosabb a város össznépességéhez viszonyítva. Ilyenképpen a 2002-es népszámlálási adatokhoz képest jegyzett veszteségnek több mint fele az elhalálozási és születési egyenleg alakulásával magyarázható – tette hozzá.
Magas asszimilációs veszteség
A fenti összetevőtől nehezen választható el a vegyes házasságok alapvető következménye, az asszimilációs veszteség, hiszen ez mindenekelőtt a magyar gyermekek számának csökkenésében nyilvánul meg. Az ezredfordulót követően országos szinten a magyarság magasabb mérvű szaporulata kompenzálta ezt a veszteséget, de Kolozsvárra vonatkozóan ez nem érvényes. – A város fiataljainak mintegy egynegyede vegyes házasságot köt, gyermekeik etnikai hovatartozása ¾-¼ (román–magyar) arányban változik – magyarázta a szociológus. A nyelvi képességek szintjén is megállapították, hogy a vegyes házasságból származó gyermekek többsége nem tanul meg magyarul, és nyilván iskolaválasztásuk tekintetében sem biztatóbb a helyzet.
A népszámlálási eredményeket befolyásoló másik tényező a migrációs egyenleg: kétségtelen, hogy ez is meghatározta a népszámlálás eredményeit, de összetételének – a perifériára való kiköltözéseknek, innen a városba való bevándorlásoknak és a nemzetközi migrációnak – konkrét alakulása még nem ismert. A rendelkezésre álló adatok szerint például a Kolozsvár peremtelepüléseire kiköltözött magyarok nem felülképviseltek a románság ilyen irányú migrációjához képest – részletezte Kiss Tamás.
Szembetűnő a csalások mértéke?
Kolozsvárra vonatkozóan ugyanakkor meglehetősen magas, 1,63 százalék volt azoknak a polgároknak az aránya, akiket a nemzetiségüket ki nem nyilvánító kategóriába soroltak. – Nyilvánvaló, hogy ez a szám nem az úgynevezett nagyvárosi individualizáció, hanem a népszámlálás során elkövetett csalások következménye, amelyek (Kolozsváron sokkal inkább, mint Marosvásárhelyen) úgy tűnik, hogy a sajtóbotrány ellenére is átmentek – hangsúlyozta a szociológus. Ha a fenti adatot összevetjük más, hasonló szerkezetű városokban, mint például Brassóban mért 0,2-0,3 százalékos aránnyal szembetűnő a különbség – tette hozzá. Mint mondta, a népszámlálási körzetekre lebontott eredményeket vizsgálva nyomon lehet majd követni, hogy a nemzetiségüket ki nem nyilvánító lakosok száma a többségében magyar- vagy románlakta körzetekben volt-e magasabb.
Mindemellett pozitívumnak tekinthető, hogy a kolozsvári magyar népesség jelentős mértékű csökkenése nem egy országszerte megnyilvánuló tendencia (a székelyföldi és a partiumi eredmények egészen jók), és az adatok általában véve nem múlják alul az előzetes számításokat – összegezte Kiss Tamás.
KOVÁCS HONT IMRE, ZAY ÉVA 
Szabadság (Kolozsvár)

Megtalálni az utat és az eszközöket a közös célokhoz
„Az Új Hívó szó időszerűségét nem kérdőjelezhetjük meg. 22 év után van egy hatalmas tapasztalatunk, vannak intézményeink, eszközeink, a kérdés az, hogy mindazzal, amit elértünk, tudunk-e valamit kezdeni, van-e elég erőnk és bölcsességünk ahhoz, hogy ezekre építsük a közvetkező éveket” – fogalmazott Kelemen Hunor szövetségi elnök január 27-én, pénteken, Kolozsváron azon a tanácskozáson, amelyet a Kolozsvár Társaság szervezett az erdélyi magyar politizálás múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
Itt jelen voltak az erdélyi magyar közélet jeles képviselői, értelmiségiek, politikusok. A rendezvény nyitó mozzanataként elhangzott az erdélyi magyarsághoz intézett Új Hívó Szó, amely az összefogás, a közös cselekvés, valamint 2012 fontosságára hívja fel a figyelmet. 1989 decemberében kolozsvári értelmiségiek fogalmazták meg a Hívó Szót, az új felhívás megfogalmazását az elmúlt 22 esztendő történései tették aktuálissá.
„Amikor 1989-ben a Hívó Szó megszületett, egy halálra ítélt nemzeti közösség próbált kitörni egy zárt társadalomból, próbált utat keresni, anélkül, hogy lett volna egy pontos elképzelése arról, milyen változások elé néz, milyen eszközökkel próbálja a céljait elérni. Olyan illúziókat fogalmaztunk meg 22 évvel ezelőtt, amelyekről úgy gondoltuk, hogy elérhetőek, van erőnk, lesznek eszközeink, hogy azokat megvalósítsuk. Kiderült, hogy nem, mint ahogy az is, hogy csak saját magunkra számíthatunk” – jelentette ki Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke azonban emlékeztetett arra, hogy a történelem folyamán az Erdélyben élő magyar közösség mindig újra tudta teremteni a saját életét, a saját intézményeit. Úgy vélekedett: 2012 nagy kihívása, hogy tovább tudunk-e építkezni. Visszatérni a kilencvenes évek elejére, megpróbálni azokhoz az évekhez igazodni, és azokból kiindulni, nem volna túlságosan szerencsés.
„Ha megértjük, hogyan alakult át a társadalom, akkor a közös célokhoz az eszközöket és az utat is meg fogjuk találni” – fogalmazott. Kelemen Hunor arra hívta fel a figyelmet, hogy ma az erdélyi magyar emberek többsége azt várja el a politikusoktól, hogy elsősorban gazdasággal, munkahelyekkel, a létbiztonsággal foglalkozzanak. Csak ezek után következnek azok a kérdések, amelyek ugyanolyan fontosak, mint a gazdasági, szociális kérdések: az egyetem, az autonómia, mindazok, amelyek az erdélyi magyar identitásához kötődnek.
„Ez nem baj, de nem szabad szembeállítani a kettőt. Képesnek kell lennünk arra, hogy ezeket összeegyeztethessük” – mutatott rá a Szövetség elnöke. Hozzátette: „az erdélyi magyar emberek értékválasztása és a saját érdekeinek az ismerete egészen pontos: az egységes érdekképviseletet 22 esztendő után is értéknek tartják, erre a hátországra, erre a védettségre szükségük van, és nekünk az a feladunk, hogy ezt tudjuk biztosítani. Téves útnak tartják azt, hogy megosszuk a politikai képviseletet, érzik azt, hogy a kettő kevesebb, mint az egy, a három még kevesebb. Arra biztatnak minket, hogy őrizzük meg az egységes parlamenti képviseletet, és ha erre van szükség, akkor nem kell keresnünk más utat.” Kelemen szerint a programok, a politikusok hitelesek kell, hogy legyenek. „Illúziókat nem szabad táplálnunk, olyanokat, amelyekben csalódni fognak az emberek.
Az RMDSZ elnöke kitért az értelmiség szerepére is. Úgy érzékeli, ez visszavonult a közélettől, nem vesz részt ennek alakításában, nagyon ritkán és nagyon óvatosan mond véleményt. „Nekünk ezekre a véleményekre óriási szükségünk lenne, akkor is, ha kritikusak, ha bíztatóak, de azt mondják, hogy igenis, erre a kérdésre azért kell odafigyelni, mert másképpen nem lehet tervezni, nem lehet közösséget építeni” – mondta Kelemen Hunor.
Az értelmiség szerepének fontosságára hívta fel a figyelmet Markó Béla miniszterelnök-helyettes is. Véleménye szerint az Új Hívó Szó nem azt szorgalmazza, hogy politikusok politikai elemzést végezzenek, hanem arról a hiányról szól, amit ő maga is az utóbbi években egyre fájdalmasabban érzékel, azt, hogy az értelmiségiek ráhagyták a közéletet a politikusokra.
„Közösséget megtartó, fejlesztő, modernizáló stratégiákat önmagában és kizárólag a politika nem dolgozhat ki. Nem a teljes értelmiségi egyetértésre van szükség, hanem az együttmunkálkodásra” – mutatott rá a Szövetség volt elnöke. Markó nem értett teljes mértékben egyet az Új Hívó Szóból kicsengő üzenettel, miszerint változott állapotunk 1989-hez képest, megosztottabbak lettünk. Véleménye szerint a tétek változtak, a tétek érzékelése, a felelősségek, a megosztottságtól való félelmek, de nem hisz abban, hogy a képességünk az összefogásra, az egységre más lenne, mint 1989 decemberében. Emlékeztetett arra, hogy az RMDSZ megalakulásakor kezdettől fogva óriásiak voltak a belső feszültségek, nagyon nagy volt a táborokra szakítottság, erőteljesek az eszközökről szóló viták.
„Minden pillanatban szétesni látszott ez a konstrukció, de nem esett szét, mert a célok nagyjából közösek voltak, a feszültségeknél sokkal nagyobbak voltak a kényszerek. Sokkal nagyobb volt a félelem, az aziránt érzett felelősség, hogy csak együtt rendezhetjük helyzetünket, teremthetjük meg a jövőnket. 22 év után lehet arról beszélni, hogy mit tudtunk lerendezni, hol voltunk együtt és hol nem, de nem hiszem, hogy alapvetően másak lettünk.” A politikus úgy vélekedett, ha tudatosítjuk, hogy a kényszerek ma is megvannak egészen más körülmények között, akkor nincs probléma az értelmiségi és a politikai együttmunkálkodással. Külön hangsúlyozta az önállóság kényszerének fontosságát, azaz, hogy nekünk magunknak kell megkeresni a megoldásokat, és nekünk kell ezeket érvényesíteni.
„Igaz, hogy 22 év alatt sok-sok illúziót szereztünk, de ezekkel lassan le kell számolnunk, például azzal, hogy mások Bukarestben, Budapesten, Brüsszelben a mi helyzetünket elrendezik. Akkor ezeknek a kezdeményezéseknek valóban lehet hatása” – összegzett Markó Béla.
erdon.ro

Nincs idő kihelyezni a magyar feliratokat
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a turisztikai minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták, a városi önkormányzat pedig egyelőre nem kezeli prioritásként, hogy többnyelvű táblák kihelyezését javasolja. Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre magyar fordítást is tartalmazó többnyelvű feliratok, s bár a helyi RMDSZ több mint két éve „agitál” az ügyben, László Attila alpolgármester szerint a probléma orvoslására „még nem volt idő”.
Bár Nagykárolyt és környékét jelentős számú magyar és német lakja, a idegenforgalmi minisztérium által a város különböző pontjain kihelyezett turisztikai információs táblákat kizárólag román nyelven feliratozták. A barna alapon fehér feliratos – egyébként az útjelző táblákra nagyon hasonlító –, műemlékeket és egyéb turisztikai látványosságokat jelző fémtáblák tavaly decemberben jelentek meg a városban. Kovács Jenő polgármester a téma kapcsán úgy nyilatkozott a Krónikának, az idegenforgalmi minisztérium helyeztette ki a táblákat, így nem volt beleszólásuk a dolgokba.
„Többnyelvű táblákat kellene csináltatni helyettük, azonban mindeddig nem volt időm ezzel foglalkozni, nem tartozott a prioritások közé – fejtette ki az elöljáró. – Úgy gondolom, hogy először az infrastruktúrát kellene felfejleszteni, például hoteleket kellene létrehozni, aztán kellene csak a népszerűsítéssel foglalkozni.”
Szatmár megyében – ahol a magyar lakosság számaránya körülbelül 40 százalékos – nem ez az első eset, amikor figyelmen kívül hagyják a legnagyobb létszámú etnikai kisebbség nyelvi jogait. Tavaly például a megyei tanács egyik turisztikai, EU-s finanszírozású projektje keretében információs táblákat helyeztek ki a megye legfontosabb látványosságai elé. A 2011 nyarán megjelent pannók azonban kizárólag román nyelvűek voltak. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök, megyei tanácselnök akkor azt nyilatkozta, év végéig kicserélik a táblákat, az újakon pedig többnyelvű felirat szerepel majd.
Azóta az eredetileg kihelyezett táblák közül némelyik hátulján megjelent a magyar, a német és az angol nyelvű felirat. Azonban többnyire csak a városokban levő pannókon tüntették fel több nyelven a szöveget, sok esetben pedig a felirat csak a forgalmas úttestről olvasható. Ilyen jellegű gondok felmerültek 2008 tavaszán is Szatmárnémetiben, amikor a megyei műemlékvédelmi igazgatóság román, angol és francia nyelvű feliratokkal akarta ellátni a műemlékeket. A Krónika jelzése nyomán akkor Csehi Árpádnak sikerült elérnie, hogy később a magyar és a német szöveg is felkerült a hirdetőkre.
Kolozsvár: prioritás, de nincs idő rá
Nem jobb a helyzet Kolozsváron sem, ahol továbbra sem kerültek ki a műemlék épületekre a magyar feliratok, s mint megtudtuk, egyelőre nem is fognak. Mint arról beszámoltunk, a helyi RMDSZ 2009 novemberében 11 pontos javaslatcsomagot nyújtott át az akkor még szabadlábon levő Sorin Apostu polgármesternek, amelyben többek közt az kérték, hogy a város műemléképületeire kihelyezendő táblákon szerepeljen a magyar nyelv is.
Csoma Botond, a városi önkormányzat RMDSZ-frakciójának vezetője, a javaslatcsomag kezdeményezője a Krónikának elmondta: ez volt az a javaslatuk, amelyre azonnal kedvező választ kaptak a román városvezetéstől, s bár megígérték, hogy a magyar változat is szerepelni fog a táblákon, az ügyben nem történt előrelépés. László Attila, Kolozsvár alpolgármestere kérdésünkre elmondta: bár prioritásként kezelik az ügyet, egyelőre nem született döntés arról, hogy mikor helyezik ki a műemlék épületekre a többnyelvű, magyar feliratot is tartalmazó tájékoztató táblákat.
„Erre nem volt még időnk” – jegyezte meg az elöljáró. Az RMDSZ kérései között egyébként szerepelt a háromnyelvű (magyar, román, német) helységnévtábla elhelyezése is, amelyet azóta sem teljesített az önkormányzat.
Nagyvárad a pozitív példa
Ezzel szemben Nagyváradon már 2008 nyarán húsz belvárosi műemlék épületre helyezett el háromnyelvű információs táblát a helyi önkormányzati testület RMDSZ-frakciója. Az elsőt a főtéri Szent László római katolikus templom falára szerelték föl, 2008 áprilisában. A táblaavatók egész nyáron folytatódtak, így háromnyelvű táblát kapott egyebek közt a két Poynár-ház, az egykori Rimanóczy szálló és gőzfürdő, a Stern-palota, a neológ zsinagóga, a Fekete Sas-palota és számos más, műemlékstátusú váradi épület.
Tavaly április 18-án, a műemlékek nemzetközi napján táblát kapott a szintén főtéri görög katolikus püspöki palota és a Holdas-templom. A román, magyar és angol nyelven írt táblákon feltüntették a műemlék hivatalos „rendszámát”, de az is kiderül róluk, melyik évben épült a palota vagy templom, kinek a tervei alapján, illetve néhány részletet megtudhatunk az épület eredeti rendeltetéséről és építészeti stílusáról is.
Nagy Orsolya, Kiss Előd-Gergely, Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár)

Kisebbségellenes gesztus Teszáritól
Többek között a napi egyórás magyar adástól, az országban élő német és a további 16 elismert kisebbség műsoraitól, az esti regionális híradótól, valamint a hazai kosárlabda-bajnokság élő közvetítéseitől fosztotta meg a tévénézőket az RDS&RCS szolgáltató. A Digi-csomag előfizetői egyik napról a másikra a TVR3-as csatorna nélkül maradtak.
Január második felében egyik napról a másikra kiiktatta műholdas kínálatából a román köztelevízió harmadik csatornáját az ország leggazdagabb magyarja, Teszári Zoltán tulajdonában lévő RDS&RCS szolgáltató. Míg a kábelen vételezett adók nézői a továbbiakban is nézhetik a TVR3 műsorait, a Digi-csomag előfizetői többek között a napi egyórás magyar adásról, az országban élő német és a további 16 elismert kisebbség műsorairól, az esti regionális híradóról, valamint a hazai kosárlabdabajnokság élő közvetítéseiről kénytelenek lemondani. Mind az RDS&RCS képviseleti üzleteiben, mind a honlapon megadott 031-4004000-es telefonszámon szinte ugyanazt a semmitmondó választ kapja az érdeklődő. „Így döntött a cég” – hangzik a telefonvonal másik végéről. Ennél bosszantóbb a cég egyik marosvásárhelyi kasszásnője által adott, a viccbéli szőkéket idéző visszakérdező válasz volt: „Tényleg nem fogható a TVR3?”.
Kiszorított kisebbségek
Kacsó Sándor, a TVR bukaresti magyar szerkesztőségének főszerkesztője lapunktól szerzett tudomást a váratlan intézkedésről. „Ez elég nagy gond számunkra, hisz pénteken délben 12-től, majd ismétlésben éjféltől egy-egy órát sugárzunk a 3-as csatornán. De ennél is fájóbb lehet a kolozsvári, marosvásárhelyi és temesvári stúdiókban dolgozó kollégáinknak, akiknek a TVR3 jó kifutási lehetőséget biztosít” – fejtette ki Kacsó. A marosvásárhelyiek például hétfőnként, a temesváriak szerdán, a kolozsváriak pedig minden kedden és csütörtökön délben kapcsolódnak az országos hálózatra. Mindannyiuk számára lényeges, hogy műsoraikat azokhoz a nézőkhöz is eljuttassák, akik valamilyen okból nem csatlakozhattak a kábeltévérendszerre, hanem parabolaantenna segítségével vételezik az RDS&RCS csomagjai által kínált adókat.
„A magyar adásokon kívül a Kolozsvári Televízió elszórva roma, ukrán, német és zsidó nyelvű műsorokat is sugároz a 3-as csatornán. Így egyik kisebbségi műsorunk sem jut el a Digi-előfizetőkhöz. A legutóbbi igazgatótanácsi ülésen fel is vetődött, hogy a helyzet kivizsgálását és orvoslását kellene kérnünk az Országos Audiovizuális Tanácstól” – mondta el Orbán S. Katalin, aki a nemzeti kisebbségek szerkesztőségének megbízott vezetőjeként a kolozsvári magyar nyelvű adásokért is felel.
Cătălin Sava, a magyaron és németen kívüli, úgynevezett más kisebbségek szerkesztőségének vezetője Bukarestből irányítja a TVR nemzetiségi adásait. Ő is meglepődve és értetlenül vett tudomást az RDS&RCS döntéséről. „Fogalmam sem volt erről, de miután ön jelezte, meggyőződtem, tényleg így van: kivették a 3-as csatornát. Elképesztő és elkeserítő, hisz szerkesztőségünk tizenhat kisebbséget szolgál” – háborgott Sava. A nemzetiségi adások főszerkesztője még aznap jelezte a problémát a köztelevízió vezetőségének, mely megígérte, hogy a héten intézkedik az ügyben.
Büntetést büntetésre halmozó szolgáltató
„Romániában a műsorszolgáltatók valóságos kiskirályok, azt tesznek, amit éppenséggel akarnak” – állítja a Román Televíziótársaság igazgatótanácsi tagja, Sebesi Karen Attila. Szerinte az RDS&RCS-nek, függetlenül attól, hogy kábelen vagy műholdon szórja a tévétársaságok műsorait, kötelessége tiszteletben tartani az úgynevezett must carry listát, mely a köztelevíziók központi és regionális adóit, valamint – ha létezik – két helyi és ugyanannyi területi stúdió műsorát, a román– francia államközi megállapodásban szereplő TV5 francia hírcsatornát és a nézettség szempontjából legnépszerűbbnek számító adókat tartalmazza.
A 2002/504-es audiovizuális törvény 82. cikkelye szerint azokon a településeken, ahol valamelyik kisebbség számaránya eléri a 20 százalékot, a szolgáltató az illető kisebbség nyelvén sugárzó adót is köteles befoglalni a must carry lajstromára. „A TVR3 kiiktatásával nemcsak egy közcsatorna tűnt el azok képernyőjéről, akik parabolaantennával rendelkeznek, hanem a magyar, a német és az ország további tizenhat kisebbségi műsora. Mi is tiltakozhatunk, de lényegében a Országos Audiovizuális Tanács lenne hivatott rendezni az ügyet” – állítja Sebesi Karen Attila.
Az elmúlt években az Országos Audiovizuális Tanács (CNA) több ízben is megbírságolta a nagyváradi székhelyű szolgáltatót. Az RDS&RCS esetenként azonnal, máskor csak az óvása elutasítása után fizetett. Szász Attila, a CNA tagjának nyilvántartása szerint a leggazdagabb romániai magyarnak számító Teszári Zoltán a bírságok csaknem 98 százalékát kénytelen volt törleszteni.
A hatósági pénzbüntetés olykor a 25 ezer eurónak megfelelő összeget is eléri. „Az audiovizuális törvénnyel nem éri meg játszadozni, de erre a társaságra mintha semmi nem hatna. Legutóbb azért büntettünk, mert Aradon kiiktatta a must carry listán szereplő helyi, magyar nyelvű műsorral is rendelkező tévéadót. Ki szokták fizetni a büntetést, a többi nem érdekli őket” – panaszkodott lapunknak a CNA RMDSZ által delegált tagja. Kérdésünkre, hogy ilyen körülmények között mit tehet az országos hatóság, Szász Attila csak annyit ígért, hogy az audiovizuális tanácsban felveti az RDS&RCS legújabb „kisiklását”.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatta kormányát Mihai Răzvan Ungureanu
Bemutatta kormányát szerda délelőtt Mihai Răzvan Ungureanu. Az RMDSZ miniszterei a helyükön maradtak, Markó Béla továbbra is a miniszterelnök-helyettesi tisztséget tölti be. Az új kabinet programja egyebek között tartalmazza a kormány vállalását a kisebbségi törvény minél sürgősebb elfogadásáról. Az Ungureanu-kormányban a korábbi PDL-s miniszterek egyike sem kapott helyet. Az új kormányról és a kormányprogramról csütörtökön bizalmi szavazással dönt a parlament, miután a miniszterjelölteket szerdán hallgatják meg a szakbizottságokban.
Az új kabinet programja egyebek között tartalmazza a kormány vállalását a kisebbségi törvény minél sürgősebb elfogadására, de külön fejezetet szentel a interetnikus kapcsolatok javítására – nyilatkozta a bejelentést követően Borbély László.
Az RMDSZ egyébként kedd este bejelentette: csak bizonyos feltételekkel hajlandó támogatni az új kabinetet. Kelemen Hunor szövetségi elnök ezen feltételek között említette a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar fakultása helyzetének megoldását, a levéltári törvény illetve a visszaszolgáltatási bizottság helyzetének rendezését valamint az erdélyi autópálya építésének a folytatását is.
Ritli László egészségügyi miniszter szerint ugyanakkor az új kormányprogram tartalmazza az egészségügyi reform folytatásának kötelezettségét is, de nem rendelkezik az egészségügyi törvénycsomag elfogadását.
Az Ungureanu-kormányban egyébként a korábbi PDL-s miniszterek egyike sem kapott helyet.
Az új kormányról és a kormányprogramról csütörtökön 11 órakor bizalmi szavazással dönt a parlament. A képviselőház és a szenátus együttes plenáris ülésen megvitatja az új kabinet névsorát és a kormányprogramot, majd többségi szavazással dönt.
Ha a parlament nem támogatja az új kormányt, az államfő újabb javaslatot tesz. Előrehozott választásokat akkor lehet kiírni, ha a törvényhozás két kormányalakítási kísérletet leszavaz.
Az Ungureanu-kormány összetétele
- Mihai Răzvan Ungureanu – miniszterelnök
- Markó Béla – miniszterelnök helyettes
- Cătălin Predoiu (független) – Igazságügyi Minisztérium
- Leonard Orban (független) – Európai Ügyek Minisztériuma
- Kelemen Hunor (RMDSZ)– Kulturális Minisztérium
- Borbély László (RMDSZ) – Környezetvédelmi Minisztérium
- Ritli László (RMDSZ) – Egészségügyi Minisztérium
- Lucian Bode (PDL) – Gazdasági Minisztérium
- Gabriel Berca (PDL) – Belügyminisztérium
- Cristian Petrescu (PDL) – Regionális Fejlesztési és Turisztikai Minisztérium
- Alexandru Nazare (PDL) – Szállítási Minisztérium
- Stelian Fuia (PDL) – Mezőgazdasági Minisztérium
- Cătălin Baba (PDL) – Oktatási Minisztérium
- Răzvan Mustea (PDL) – Kommunikációs Minisztérium
- Claudia Boghicevici (PDL) – Munkaügyi Minisztérium
- Bogdan Drăgoi (PDL) – Pénzügyminisztérium
- Cristian Diaconescu (UNPR) – Külügyminisztérium
- Gabriel Oprea (UNPR) – Védelmi Minisztérium
Programban a kisebbségi törvény
Az Ungureanu-kormány programja már szerdán nyilvánosságra is került. A program jórészt az előző kabinet programjának elemeiből áll. Miután az RMDSZ még kedden azt a feltételt szabta a kabinet támogatásához, hogy kössenek koalíciós megállapodást, amelyben rögzítik a prioritásokat – különös tekintettel a kisebbségi ügyekre –, a programban szerepel a kisebbségi törvény ügye is.
Eszerint a kormány támogatja a jogszabály mihamarabbi elfogadását, és kiemelt témakörként kezeli az etnikumközi kapcsolatok fejlesztését – közölte Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke.
A kormány egyúttal a lakossági jövedelmeket is növelné a gazdasági lehetőségekhez mérten. Ezt vagy közvetlen béremelés, vagy a társadalombiztosítási hozzájárulás csökkentése, valamint a nyugdíjak indexálása révén érnék el. Emellett támogatnák azon cégeket, amelyek hatévesnél fiatalabb gyereket nevelő nőt alkalmaznak, bátorítanák a kismamák részmunkaidős foglalkoztatását, és a hátrányos helyzetű régiókban élők életminőségét is javítanák. A kormány értékesítené a különböző cégekben meglévő kisebbségi részvénycsomagokat is. A kabinet a gazdasági és pénzügyi folyamatok függvényében fenntartja a 2015-ös euróövezeti csatlakozási céldátumot.
A közlekedés terén magán- és állami források bevonásával valósítaná meg a Marosvásárhely-Jászvásár autópályát, és, kifizetné a vasúttársaság adósságait. Mandátuma alatt 200 kilométernyi autósztrádát adna át, újabb 100 kilométeren kezdené el a munkálatokat, magánkézbe adná a CFR áruszállító részlegének több mint felét, illetve a Tarom légitársaság részvényeinek 20 százalékát. Az igazságügy terén folytatnák a korrupció elleni harcot, és visszaszorítanák a bűnözést.
Az egészségügy terén folytatnák a reformokat. Ennek részeként áprilisig felszabadítanák a befagyasztott állásokat, és kísérleti jelleggel bevezetnék a teljesítmény alapú bérezést. Emellett csökkentenék a kórházban töltött időt, és a gyógyszerár-támogatási rendszert is átdolgoznák.
Krónika (Kolozsvár)

Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lemondott vezetői közös közleményben fordulnak utoljára a közvélemény felé. Az utóbbi időben olyan súlyos vádakkal illették eddigi munkásságunkat, hogy kénytelenek vagyunk azokra tényszerűen, tételesen válaszolni.
1. A bennünket ért túlzott üzemanyag fogyasztással kapcsolatos vád: a KIM képviselői 4 autóval osztották az üzemanyagköltséget, a valóságban azonban a 4 MCSMSZ tulajdonában levő autó fölött (2 Dacia, egy Matiz és egy VW kisbusz – ez utóbbi nem MCSMSZ tulajdon, de tartós használatra nálunk van új kora óta) van további 15 autó, amely szerződéses alapon áll az oktatás szolgálatában (Contract de comodat). Ezek általában a tanárok saját tulajdonú autói, amelyek amikor szolgálati ügyben járnak üzemanyag térítésre jogosultak (versenyek, tanári gyűlések, bákói ügyintézés, de helyszínek közti ingázása a tanárnak pl. Klézse-Somoska-Buda – ezek mind-mind benne vannak). A Répás Zsuzsanna, helyettes államtitkár asszony által említett 2010. áprilisában pl. szavalóversenyt bonyolítottunk. Kérjük, hogy vetítsék térképre: a 25 oktatási helyszínről elhozni Frumószára a gyerekeket és tanárokat majd hazaszállítani hány autó kell, ez hány km-t jelent...
Ugyanakkor elismerjük, hogy hiányoztak az üzemanyag számlák mellől a menetlevelek, ezt a vizsgálat után bevezettük és az elmúlt fél évben szigorúan megköveteltük minden elszámolótól.
2. Az AMMOA által visszatartott támogatások kapcsán:
Csak az utolsó esetet hozva fel példaként: 2011 decemberének elején az MCSMSZ nem rendelkezett a december 4-én esedékes tanári bérek kifizetéséhez szükséges összeggel, az AMMOA számláin pedig mintegy 15 millió Ft volt. Kértük, hogy küldjék át, de arról kaptunk értesítést, hogy lekötötték ezeket a pénzeket, nem utalhatnak. Ezt követően december 23-án mégiscsak megérkezett egy célirányos támogatás az AMMOA-tól (44.000 lejt), amelyet a magyarfalusi közösségi ház építésének folytatására szánt egy támogató, de a működési keretet továbbra sem. 2012 január 23-án megérkezett a keresztszülők nyomására a keresztszülők által befizetett támogatásokból 83.000 lej (csak összehasonlításképpen: az egy havi béralap: januárra 84.273 lej volt – járulékokkal együtt), az AMMOA számláján maradt közel 10 millió Ft, amely a magyarországi 1%-okból fakadt. A vita ekkor már hónapok óta azon folyt, hogy ezt az összeget az AMMOA és a KEMCSE saját működésére valamint óriásplakátokra szerették volna felhasználni az AMMOA kurátorai, az MCSMSZ pedig ezt nem tudta elfogadni. Kérjük, hogy az AMMOA hozza nyilvánosságra a számláin levő összegek listáját: működésük során minden hónap elsején mennyi pénz volt lekötve és/vagy folyószámláikon (miközben Moldvában többször elakadt a tanárok bérezése stb.)
3. A gépkocsik irreálisan magas javítási költségei kapcsán:
Csakis az MCSMSZ tulajdonában levő gépkocsik szervizelését számoltuk el. Elavult, régi gépkocsiparkkal rendelkeztünk, aki járt Moldvában az tudja, hogy a moldvai útviszonyok mellett évi több mint 50.000 km/autó megtételével sajnos a javítási költségek is magasak.
4. A gépkocsik magas autómosási költsége
Az autókkal gyakran szállítunk gyerekeket is. A sáros utakon túl a legnagyobb gondot a kárpit tisztán tartása jelenti, ennek tisztítása a drágább (a gyerekek rosszul viselik az utazást).
5. Olyan számláról nem tudunk, amit elszámoltunk az AMMOA és a Kormány felé is (ellenőrizzük – évente több mint 3000 könyvelési alapakta van).
6. Nem különítjük el a könyvelésben a pályázati elszámolásokat
Ez valóban igaz, az MCSMSZ-nél az volt a gyakorlat, hogy csak az előkönyvelés szintjéig kezeljük külön a pályázati elszámolásokat, a könyvelésben már együttesen szerepelnek a költségek.
7. Nem érvénytelenítettük a pályázati elszámolásokhoz csatolt bizonylatok eredeti példányát.
Ez is igaz. Oka: korábban úgy tudtuk, hogy nem áll jogunkban egy eredeti könyvelési aktára ráírni semmit (hiszen a számla kereskedőnél, szolgáltatónál maradó példányára ez már nem kerülne rá). Ezt azóta megértettük, hogy nem így van, az ellenőrzés lefolytatása óta érvénytelenítette pénzügyes kollégánk a számlák eredetijét is.
8. Hiányoznak a társadalmi szervezetek működéséhez szükséges belső szabályzatok
a. Romániában minden civil szervezet elsősorban a bíróság által elfogadott Alapszabálya szerint működik, ezzel természetesen az MCSMSZ is rendelkezett, megtekinthető itt.
b. Az MCSMSZ rendelkezett számviteli politikával, ezt azonban az ellenőrök nem tartották megfelelőnek
c. Az MCSMSZ rendelkezett SZMSZ-el (Szervezeti Működési Szabályzat), ezt elavultnak mondták, elismertük, és készítettünk új SZMSZ-t és elkészítettük a további szabályzatokat is (Pénzkezelési szabályzat, Telefon, gépkocsi, lakás használati szabályzat, Csíkszeredai Csángó Bentlakás szabályzata, Leltározási szabályzat). Meg szeretnénk jegyezni, hogy a szabályzatok készítése közben 2011 végén felhívtunk több nagy erdélyi magyar civil szervezetet, hogy mintát kérjünk szmsz-re, pénzkezelési szabályzatra, autó-és telefonhasználati szabályzatra, de nem tudtak segíteni
8. A könyvviteli rendszer áttekinthetetlen.
Ez számunkra értelmezhetetlen, hiszen az MCSMSZ-t 2007 óta az a Debreczeni János könyvelte, aki ezekben az években a Könyvviteli Szakértők és Hites Könyvelők Testülete (CECCAR) Kovászna megyei fiókjának elnöke volt, elismert kiváló szakember. Cenzorunk (ez Romániában a Felügyelő bizottság elnökének a megfelelője) pedig ezekben az években végig Sipos Éva volt, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének mérlegképes könyvelője. A cenzori jelentések az évek során nem mutattak ki „súlyos anomáliákat” ahogyan az évek során többszörösen előforduló román pénzügyi, munkaügyi ellenőrzések sem.
10. Hiányzott a vagyonleltár
Az MCSMSZ vagyona 1.650.278,3 lej értékű. A vagyonleltárt megtekinthetik itt (tartalmazza az ingó és ingatlan vagyont egyaránt). A leltár létezett a könyvelésünkben, a leltár kötelező éves (minden decemberben kellene) ellenőrzése hiányzott, amely mulasztást elismertük és azonnal pótoltuk.
Ugyanakkor szeretnénk megjegyezni, hogy nincs olyan vagyontárgya az MCSMSZ-nek, amely ne az oktatást szolgálná elsődlegesen. Ugyanazon vagyontárgyak segítségével valósítottunk meg más programokat is (kulturális, szociális), de alapvetően az oktatást szolgálják/szolgálták.
Az MCSMSZ a következő ingatlanokkal rendelkezik:
Külsőrekecseni magyar ház (telek és ház)
Lábnyiki magyar ház (telek és ház)
Csík falusi magyar ház (telek és ház)
Diószegi magyar ház (telek és ház)
Lujzikalagori magyar ház (telek és ház)
Kosteleki magyar ház (csak a telek az MCSMSZ tulajdona, a rajta levő ház a Szegediek Rotary Clubja Alapítvány birtokában van).
Magyarfalusi magyar ház (itt van egy kis ház, amit megvásároltunk, ugyanazon telken pedig építkezni is kezdtünk – a ház és telek is az MCSMSZ tulajdonában van).
Ezekről a közösségi házakról honlapunkon fotókat és leírást is lehet találni itt. Szeretnénk megjegyezni, hogy a fent felsorolt ingatlanok a jelenleg felmondott vezetőség „idejében” születtek az elmúlt 5-6 esztendőben.
A fent felsorolt házak vásárlásához/építéséhez a magyar állam nem járult hozzá, kivételt képez Szili Katalin 1 millió Ft értékű adománya, amelyet a külsőrekecseni házra fordítottunk, illetve a Külügyminisztérium 2 millió Ft adománya, amelyet a magyarfalusi ház (a régi kis ház) felújítására fordítottunk. Ez a két összeg az MCSMSZ vagyonának mintegy 2,7 %-át teszi ki.
11. Zárolta az MCSMSZ számláit a román adóhivatal.
Az MCSMSZ számláit a román adóhivatal 2011 nyarán zárolta, amikor 139.157 lej járulék-befizetési elmaradásunk volt. Az MCSMSZ-nek minden évben volt egy év elején elfogadott költségvetése, a bevételi oldalon azonban azt nem tudtuk betervezni, hogy a kormánytól érkező támogatások súlyos hónapokat késtek, az AMMOA pedig inkább zsarol bennünket a pénz visszatartásával mintsem, hogy segítsen a likviditási gondok orvoslásán.
Ugyanekkor történt az is, hogy az MCSMSZ 3 gépkocsijára (2 Dacia Logan és egy Daewo Matiz) zálogbejegyzés történt, tovább használhattuk a gépkocsikat, de az adósság törlesztéséig nem adhattuk volna el, nem is állt szándékunkban.
Szeretnénk megjegyezni, hogy mindez elsősorban azért fordulhatott elő, mert a késve érkezett támogatások miatt több mint 30 millió Ft adósságot halmoztunk fel. Ebből hozzávetőlegesen 5-6 millió Ft “előre menekülés” is volt, azaz “költségvetési hiány”, ami azt jelenti, hogy a tervezett költségvetésünk bevételi oldala sajnos elmaradt a várakozásainkhoz képest. A kasszánkban természetesen soha sem volt hiány (ezt azért hangsúlyozzuk, mert sokan úgy értelmezték, hogy a 30 millió Ft hiány az kasszahiány volna, erről szó sincs).
Minden évben feszített költségvetést terveztünk, mert úgy ítéltük meg, hogy Csángóföldön az idő nem nekünk dolgozik, nem várhatunk az újabb és újabb helyszínek elindításával és az egyes magyar házak építésével, befejezésével. A késve érkező kormánytámogatás miatt több mint 1 millió Ft büntetőkamatot is be kellett fizetni a román államkasszába. De talán legfőbb bizonyítékunk arra nézve, hogy költségvetésünk egyensúlyban volt az, hogy a 2011-es év zárása 4 millió Ft külső adóssággal történt, mert decemberben beérkezett a kormány támogatása is, melynek futamideje szintén decemberben járt le a korábban megkötött támogatási szerződés értelmében, így sikerült rendezni az adósságok nagy részét. Ha az AMMOA számláján december végén meglevő több mint 10 millió Ft támogatást is átutalták volna, akkor szinte teljesen rendezni lehetett volna nem csak a 4 millió Ft külső tartozást, hanem azt a „belső tartozást” is, amely a Magyarfalusi Magyar Ház építésére szánt célirányos támogatások kapcsán sajnos fennáll 153.362 lej értékben, ezt kénytelenek voltunk működésre átcsoportosítani a fent említett okok miatt, ezért a felelősséget úgyszintén vállaljuk.
A pontos adatok a KIM támogatása kapcsán arra az időre amikor számláinkat a tartozás miatt zárolta a román pénzügy:
A KIM-el szerződést kötöttünk 2011. július 20-án, amely szerződés az MCSMSZ és az oktatás működtetésére szólt április, május, június hónapokra 30 millió Ft értékben. A támogatás pedig számlánkra 2011. augusztus 3-án érkezett be. A késés miatt később módosítani kellett a futamidőt április-augusztusra, hogy elszámolható legyen.
Arra a vádra, hogy az MCSMSZ anyagi gondjait, likviditási problémáit nem jeleztük volna írásban arról tájékoztatjuk Önöket, hogy a KIM helyett a létrejött Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt-vel tartottuk intenzíven a kapcsolatot (azt az utasítást követve, hogy a BGA veszi át a működéssel kapcsolatos kérdések rendezését). A BGA akkori, azóta testületileg felmondott vezetősége pl. 2011. január 25-én kapott tőlünk hivatalos levelet (iktatószáma: 5003), de tucatnyi e-mail váltás is volt a 2011-es év költségvetése kapcsán.
Sajnos a fenti késés nem egy egyedi eset mind a jelenlegi, mind a korábbi kormányok bevett szokása volt és nem csak az MCSMSZ kapcsán. Ezekre az időszakokra meg kellett előlegezni valahonnan a működési költségeket (ugyanakkor hibánk, hogy nem képeztünk tartalékot, mert minden forrást az oktatás fejlesztésére szántunk). Magánemberektől kaptunk kamatmentes kölcsönt többször, jelenleg is 4 millió Ft ilyen jellegű tartozása van az MCSMSZ-nek. Elismerjük azt is, hogy az AMMOA – ha késve is – de Horváth Szilárd elnök nyomására 2011 nyarán minden számláin levő elérhető forrást átutalt az MCSMSZ-nek, hogy a román állam felé fennálló tartozást kiegyenlíthessük.
12. A Csoma létrehozása és működése jogtalanul történt. Ki az alapító? Amikor létrejött, élt még a kizárólagosságot biztosító szerződés az MCSMSZ és az AMMOA között a magyarországi adománygyűjtésről?
A CsOMA létrehozására Horváth Szilárd, az AMMOA korábbi elnöke buzdított bennünket (amikor az AMMOA kuratóriuma és közte, mint kuratóriumi elnök közt egyre nőtt a feszültség), azzal érvelve, hogy legyen egy alapítvány, amely tartalékban van, egy alvó entitás. Ezt akkor mi is jónak láttuk, hiszen ezzel lehetett csökkenteni az AMMOA kuratóriumának „zsarolási potenciálját”.
A CsOMA-t a Dévai Szent Ferenc Alapítvány mintájára hozta létre Solomon Adrián, azaz a Magyarországon bejegyzett Csoma alapítója Solomon Adrián MCSMSZ elnök, ahogyan a Magyarországon bejegyzett DSZFA alapítója Böjte Csaba atya, aki a romániai rendszert is vezeti. Ez nem törvénytelen, hiszen elnökünk a CSOMA kuratóriumában nem vett részt, a CSOMA-hoz befolyt támogatásokból pedig ő személy szerint semmilyen juttatásban nem részesült (csak az általa vezetett MCSMSZ). A Csoma létrejöttekor kizárólagosságot feltételező szerződésünk nem volt az AMMOA-val, ez azt követően jött létre.
13. Nem készült a beruházásokat megalapozó pénzügyi terv
Elismerjük, hogy az ellenőrzés pillanatában nem rendelkeztünk egy átfogó szakemberek által készített kivitelezési tervvel, amely a pontos anyag- és munkadíj árakkal kalkulálva az épület végső bekerülési összegét kiszámította volna. Ezt azért nem készíttettük el az építkezési engedély megszerezéséhez szükséges rendes tervek mellé, mert tudtuk, hogy forráshiány miatt sok évre át fog húzódni az építkezés, addig pedig jelentősen változnak az építkezési anyagok árai, értelmetlennek láttuk megrendelni ezt a drága és hamar elavuló tervet.
14. Székelyudvarhelyi Irish Pub számlája mint étkezési számla
Nem találunk a könyvelésünkben ilyen számlát. Az MCSMSZ alkalmazottai, vezetői nem jártak ezen a helyen soha. Azt azonban sikerült kiderítenünk, hogy ugyanazon cég működtette az Irish Pubot, amely számlázta továbbtanuló diákunk, Pogár Gabriella akkori tanítóképző főiskolás hallgató, jelenlegi magyarfalusi magyartanár étkezési költségeit is.
Megjegyezzük, hogy a továbbiakban nem kívánunk reagálni semmiféle vádra, felvetésre, nem tartjuk helyesnek és célravezetőnek, hogy saját kormányunkkal vitába szálljunk, magyar emberek vagyunk, a nemzeti érdeket nem szeretnénk sérteni. Döntésüket tudomásul vettük és tiszteletben tartjuk, elismerjük, hogy többet, jobban kellett volna kommunikálnunk, nyitottabbak legyünk. A moldvai csángók ügye ezzel a vitával már eddig is súlyosan sérült, ezt a helyzetet tovább rontani semmiképpen se szeretnénk.
MCSMSZ volt vezetői
2012.02.09.
Csango.ro

Megszámoltak, elszámoltak, felszámolnák a számlálókat
Kolozsváron folytatta a népszámlálás tematikájában tartott vitaestjeinek sorát a Szabadelvű Kör. A Népszámlálás 2011–2012. Számmisztika és számháború címmel meghirdetett szerda esti kerekasztal-beszélgetésre Magyari Nándor László, Veres Valér és Péter László szociológusokat, egyetemi oktatókat, valamint Székely Istvánt, az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetőjét hívta meg az RMDSZ-platform. A beszélgetést Bognár Zoltán politológus, a Szabadelvű Kör elnöke moderálta, és az eseményen jelenlévő népes hallgatóság között megjelent László Attila alpolgármester, valamint Eckstein-Kovács Péter korábbi RMDSZ-es szenátor is.
A vitaest a tavalyi népszámlálásról és előzetes eredményeiről kívánt szakértői összképet formálni, a prók és kontrák párbeszédében pedig elég nagymértékben a kontrák kerültek túlsúlyba. Felhasználhatóságról, manipulációról, inkompetenciáról, gyászos fogyásról és borúlátás elleni szikrákról egyaránt szó esett a Minerva Művelődési Egyesület előadótermében.
Minél több helyszínen szerveznek vitaestet, annál nagyobb az igény az ilyen jellegű rendezvényekre – közölte Bognár Zoltán politológus, a Szabadelvű Kör elnöke, a beszélgetés moderátora. Az elhangzottak alapján megállapíthattuk: nem meglepő, hogy magas rá az igény, hiszen a számtalan buktató és a manipulatív rendszerfelépítés, ezek mellett pedig a puszta számrengetegből levonható tanulságok olyan mértékben tágítják a népszámlálás és vonatkozásainak kereteit, amelyeket egyhamar nem lehet kimeríteni.
„Minden szerkezetében recseg-ropog”
Magyari Nándor László szociológus a népszámlálási folyamat kritikus értékelését szorgalmazta. Vitaindító beszédében rávilágított arra, hogy a demográfiai, szociológiai és politikai vonatkozásokon kívül számos más vetülete volt a népszámlálásnak, és forráskritikai vonalon igyekezett körvonalazni a tavaly októberben véghezvitt számbavételt. Magáról a folyamatról, a számok felhasználásáról és kisebbségi szempontból vázolta a következtetéseket.
„Nagy kérdőjelekkel és fenntartásokkal kezelem az előzetes eredményeket. A kérdőívek összeállítása, a kérdezőbiztosok felkészültsége és a feladat végrehajtása számos apró hibát szült, ezek összessége pedig hiteltelenné tette a népszámlálást” – fogalmazott a szociológus, aki többek között a lebonyolításra előírt rövid időszakot is kifogásolta. A megjelentek egyetértően bólogattak megjegyzésére, amely szerint az adatok személyes közlése, tehát az autoidentifikációsnak tervezett eljárás is nagy mértékben kifogásolható, az időszakosan és a végleg elköltözöttek száma ugyanis rendkívül képlékeny csoportot képez, amelyet nem kezeltek kellő óvatossággal az illetékesek.
Magyari Nándor László szerint „minden szerkezetében recseg-ropog a népszámlálás”, és nagy bajban lesznek a szakaemberek mintavételkor – például a választói lista összeállítása kapcsán –, ha milliós nagyságrendben nem tudjuk, hol vannak a lakosok.
Nemsokára reális lesz a kimutatás
Veres Valér szociológus hangsúlyozta, hogy a közzé tett adatok ideiglenesek, a végleges számadásban – nem jelentős mértékben ugyan, de – változni fognak a számok. Szerinte a jelenlegi adatok relevánsak ugyan, de nem annyira fontosak, mint amekkorának sokan beállítják.
„A lakhelyváltoztatás terén súlyos elmaradásaink vannak” – mutatott rá az egyik legfontosabb tanulságra a szociológus. A nyilvántartások elavultsága elkeserítő, a megyénkénti lebontásban például helyenként nevetséges adatokkal találkozhatunk, mert „az emberek turistaként távoznak”, és akár néhány hetes külföldön tartózkodás esetében is torzulnak a statisztikák. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a nemzetiségi hovatartozásukat be nem vallók csoportja sosem látott magas értéket mutat: tíz évvel ezelőtt mintegy kétezren hallgatták el etnikai identitásukat, 2011-ben viszont közel 60 ezren – hangsúlyozta Veres Valér és Magyari Nándor László.
Veres Valér szerint a ma még túlzó számokról tanúskodó előzetes adatokat komolyan vehetjük bizonyos szempontból: „A migráció olyan mértékű, hogy hamarosan tényleg valósak lesznek a számok”.
„Adatkonstrukciós gyakorlat”
Péter László szociológus nem demográfiai, hanem inkább társadalmi reflexiók vonalán értekezett a tavalyi népszámlálás kapcsán. Négy pilléren lépegetve vázolta kifogásait, észrevételeit. Elsőként a szuburbanizációs folyamatra hívta fel a figyelmet, megjegyezve, hogy érdekes lenne egy arról szóló tanulmány, amely például a Kolozsvár 40 km-es körzetében megfigyelhető népességmozgásról szolgál adatokkal. Kiemelt szempont a vendégmunka kapcsán tapasztalt külföldön tartózkodás, és ugyancsak érdekes tény, hogy – bár emelkedett – a becslésekhez képest még mindig jóval alacsonyabb a romák száma. Vitatható az Országos Statisztikai Intézet (INS) hozzáállása, annak ténykedése is.
Péter László szerint nemcsak standardizálni kell a külföldön tartózkodást ellenőrző rendszert, hanem kompatibilissá is kell tenni a célországok ugyanezt vizsgáló rendszerével.
„Szociológiai felmérések alapján olyan országban élünk, ahol óriási a bizalmatlansági index. Tízből kilenc ember nem bízik a másikban” – mutatott rá a szociológus. Ez a tény is kétségeket ébreszt annak tekintetében, hogy mi mehetett végbe, amikor nem személyesen kérték az egyes polgártól annak adatait. A szociológus szerint a tavalyi népszámlálás inkább nevezhető adatkonstrukciós gyakorlatnak, mintsem a népesség profi szintű számbavételének. Meglátása szerint a módszerek összekeverése helyett az összeszámolásra meghatározott időtartamot kellett volna meghosszabbítani akkor, amikor látták, hogy súlyos szervezési problémákkal szembesülnek a kérdezőbiztosok és az adatfeldolgozók. Veres Valér szerint az anyagi vonzat miatt nem tolták ki az időkorlátokat.
A nagy szám a kelet-európai szándék
Székely István, az RMDSZ népszámlálási munkacsoportjának vezetője a népszámlálás intézményének védelmére sietett a szerdai beszélgetésen. „Fogadjuk el, hogy közös Európai Unióban nem lehet a külföldön tartózkodókról pontos számot kapni, és ebből kell kiindulnunk” – szólít fel a szakember. Székely István elismeri, hogy nem volt alkalmas az a módszer, amellyel az ország határain kívül tartózkodó állampolgárokat akarták összeszámolni, de hangsúlyozta, hogy e mögött nem hátsó szándék húzódik meg, mindössze a fent említett tényező az oka.
Székely István azt is hangsúlyozta, hogy utolsó száz métereken változott az eljárás azokra vonatkozóan, akik külföldön tartózkodtak a számbavétel idején. Az EU meghatározta, hogy aki 12 hónapnál hosszabb ideje él az ország határain kívül, azt a célországban számolják össze, tehát a tartósan külföldön tartózkodók nem sorolhatók Románia lakosságához. Végül azonban úgy döntöttek, hogy aki az utolsó naptári évben egyszer is hazajött, azt romániai lakosként számolhatják el.
A szakember szerint Kelet-Európában az a szándék, hogy minél nagyobb legyen a lakosság száma. László Attila alpolgármester szerint jelentős erőfeszítéseket tettek egyes kérdezőbiztosok annak érdekében, hogy minél több személyt számoljanak össze azok közül is, akik nincsenek itthon.
„Ki kéne rúgni az egészet”
Parázs vita nem alakult ki a beszélgetésen, de azt sem mondhatjuk, hogy a meghívottak simogatták volna az érintetteket ott, ahol inkább „szópofozkodás” kívánkozott ki. „Nem lennék elnéző a népszámlálás intézményével, sem azokkal szemben, akik lebonyolították. Ez egy zárt, »szekus« intézmény még mindig, és a politikumnak mihamarabb be kellene avatkoznia. Ki kéne rúgni az egészet és felsózni a helyüket. Szükséges az Országos Statisztikai Intézet teljes átszervezése” – mondta Magyari Nándor László, figyelmeztetve arra is, hogy sürgető a bevándorlási politika gatyába rázása, ugyanakkor a romák integrációjának is a fontos feladatok listájára kell kerülnie.
Korábbi népszámlálások közzé nem tételével, illetve a jelenlegi adatok körüli „titoktartással” kapcsolatban Székely István megjegyezte, hogy a titokban tartott adatok az OSH „dugipénzét” képezik. Elszomorító szerinte is, hogy nem biztosítottak az ország egyes alapinformációi.
Kolozsvári vonatkozások
Több szempontból világítottak rá a kolozsvári magyarság számbeli és aránybeli csökkenésére is, és felemás véleményeket hallhattunk annak tekintetében, hogy mit jelent a 16 százalékos részarány. Mindenki egyetértett abban, hogy Kolozsvár a csökkent létszámmal és aránnyal is „magyarabb” város, mint korábban, Funar idejében.
A nyelvtörvény által biztosított feltételek veszélyeztetettségéről is szó esett. Ennek kapcsán Székely István arról a felvidéki precedensről beszélt, amely alapján Szlovákia az EU kérésére 20-ról 15 százalékra csökkentette azt a kisebbségi lakossági küszöböt, amelynél kötelező a kisebbségiek anyanyelvének használata a közigazgatásban. Románia lassan két és fél éve késik ezzel a jelentéssel, így „védekezve” az EU-s intézkedés ellen. Veres Valér arra hívta fel a figyelmet, hogy több országban is bevett eljárás, hogy a kisebbség arányától függetlenül egy meghatározott abszolút szám – 10 000 lakos – fölött a helység nevét többnyelvű tábla jelzi.
Csoma Botond RMDSZ-es városi tanácsos szerint az abszolút szám megállapításához és gyakorlatba ültetéséhez nem volt meg a kellő politikai akarat Romániában, de bízik benne, hogy a közeljövőben ez is megoldódik.
László Attila alpolgármester elmondta, 360–400-as nagyságrendben stabilizálódott a magyar nevet viselő gyermekek születésének száma Kolozsváron, egy korábbi – lapunknak adott – nyilatkozatában pedig rámutatott, hogy évente 400–500 magyar fiatalt kellene nyernie a kolozsvári magyarságnak a fogyás megállításához – nemcsak születésekből, hanem ide „csalogatott” egyetemisták soraiból is. Az alpolgármester szerint az ingatlanok és a lakások fejezete megbízható a népszámlálási adatok közül, a többihez azonban rengeteg torz szám került be.
Eckstein-Kovács Péter korábbi RMDSZ-es szenátor drámának éli meg a 10 ezres fogyást, de meglátása szerint minőséget kell rendelnünk a szám mellé, és ha 14 százalékra csökken a magyarság aránya, akkor is meg kell őrizzük „láthatóságunkat”.
Ugyanezt állapította meg Székely István is a romániai összmagyarság kapcsán: „Nem szabad azon gondolkodnunk, hogy ki kapcsolja le utoljára a villanyt, de újra kell gondolnunk a közpolitikákat. Ki kell dolgoznunk a nyugdíjkorhatár nem folyamatos, hanem drasztikus emelését, gyermekjárulékokat kell biztosítanunk, adójóváírást eszközölnünk, részmunkaidőt bevezetnünk” – vallja a politológus. Ellenkező esetben – ahogyan többek szájából is elhangzott – „mi” már nem fogunk nyugdíjt kapni.
Magyari Nándor László szerint nincs miért kétségbeesni, ehelyett ki kell józanodnunk, és ki kell dolgoznunk olyan politikai módszereket, amelyek visszaszorítják, majd pedig megállítják a népességfogyást.
KOVÁCS HONT IMRE
Szabadság (Kolozsvár)

A nemzetpolitikai prioritások újragondolása
Az elmúlt hetek magyar nemzetpolitikai szempontból két fontos témát hoztak nyilvánosságra: a romániai népszámlálási adatok első etnikai bontását, illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a magyar kormány illetékesei között kialakuló konfliktust. Jelen írásnak nem célja, hogy ezen utóbbi esemény körül kialakult politikai vitában állást foglaljon, inkább a diskurzus más irányokban való megnyitásának lehetőségeit keresi.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szöveg geneziséhez és gondolati sémájának kikristályosodásához nem az egyik vagy másik kérdéskörhöz fűzött vélemények sora, hanem éppen a két esemény véletlenszerű együttmegjelenése szolgáltatott alapot. Más szóval, jelen írás nem a csángótámogatás körül kialakult jelenlegi pénzügyi problémákról, illetve a magyar kormány ez irányú lépéseiről fog szólni, hanem a kérdésből kiindulva a jelen támogatási és nemzetpolitikai célkitűzések népszámlálási adatok tükrében való átvizsgálását szeretné elérni.
A csángótámogatás helye a romániai magyar támogatáspolitikában
A támogatáspolitikával kapcsolatosan kevés adattal rendelkezünk, jelen írásban a kettő kapcsolatát a nyilvánosságra került 2010-es támogatási adatokból, illetve az általános trendekből próbálhatjuk meg rekonstruálni. A csángótámogatási rendszer szempontjából az ügy egyszerűbb, hiszen az MCSMSZ volt eddig a felelős a főbb kulturális rendezvények szervezéséért, illetve a moldvai csángó oktatási program menedzseléséért is. A szervezet honlapján megjelenő pénzügyi beszámoló alapján a 2010-es évben a szövetség körülbelül 150 millió forintból gazdálkodott, amelynek mintegy felét adta a magyar állam különböző forrásokból. Emellett fontos megemlíteni, hogy 2000-es létrejötte óta a támogatásra elkülönített keret folyamatosan növekedett, a magyar kormány „politikai színezetétől” függetlenül. Romániába a csángóprogramok támogatásán kívül a magyar állam kulturális és oktatási céllal több forrásból is juttat pénzt. Az egyik legfontosabb ezek közül az oktatás-nevelési támogatás, amely 2010-ben körülbelül 2,4 milliárd forintot jelentett, ami 121 ezer, magyar nyelven tanuló, 18 évnél fiatalabb diák évi 20 ezer forintos támogatását fedte.
Az oktatás-nevelési támogatás 2011-re elérte a 3 milliárd forintot, hiszen a jelenlegi magyar kormány az óvodai oktatásban részt vevő gyerekek számára is megnyitotta forrásait. Emellett normatív támogatásban részesül a Sapientia EMTE is, amelynek költségvetése 2010-ben 1,5 milliárd forint volt. Az egyetem 2001-es megalakulása óta hasonló, de emelkedő évi támogatásban részesült, 2011-ben elérve a 2 milliárd forintot. Ebből kivétel a 2006-os esztendő, amely a nagyobb infrastrukturális beruházások éve volt. A nyilvánosság számára is elérhető kulturális és oktatási támogatások a Szülőföld Alap Irodán keresztül kerültek kiosztásra. A Szülőföld Alap az Illyés Közalapítvány jogutódja, amely 2011-től az Apáczai Közalapítványhoz hasonlóan beolvadt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-be. Az intézmény 2010-es beszámolója alapján a Romániába érkező pályázati támogatások értéke 694,3 millió forint volt. Ezenfelül léteztek soron kívüli támogatások is, illetve az Apáczai Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Civil Alap is juttatott a határon túlra támogatást, azonban ezekről vagy nem rendelkezünk nyilvános adatokkal, vagy a támogatás az előzőkhöz képest elenyésző.
A csángóprogramok támogatása a Romániába érkező támogatások közötti helyének és súlyának megállapításához néhány pontosítás szükséges. Egyrészt érdemi módon a csángóprogramok támogatását kizárólag a Szülőföld Alap által nyújtott támogatásokkal lehet összehasonlítani, hiszen a szórványban működő szervezetek és intézmények rajta keresztül tudtak támogatáshoz jutni. Másrészt a Szülőföld Alap kuratóriumai rendelkeztek külön a szórványokat megcélzó programkiírásokkal (2010-ben ez körülbelül 59,4 millió forint volt). Harmadrészt fontos tisztázni, hogy mind az erdélyi szórványban működő szervezetek, intézmények, mind pedig a csángó szövetség részt vehetnek a Szülőföld Alap más kiírásaiban is, illetve 2010-től körvonalazódott egy külön szórványprogram beindításának lehetősége is. Negyedrészt világos, hogy a magyar állam által nyújtott csángótámogatás összege nagyobb, mint az erdélyi szórványvidékek számára elkülönített források összesen.
Népszámlálási adatok és a szórványkérdés
A népszámlálásról napvilágot látott előzetes adatok elemzésére több szerző is vállalkozott, ennek megismétlése értelmetlen lenne, azonban a szórványrégiók adatainak rövid ismertetése jelen írás szempontjából mindenképpen fontos, hiszen ezek egységesen katasztrofális eredményeket mutatnak. Hunyad és Temes megyében több mint 30, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig több mint 20 százalékkal csökkent a magyarok száma. Ezzel szemben Bákó megyében körülbelül 1,3 százalékkal nőtt csak a magukat magyarnak vallók száma, a csángók számáról pedig még nincs adat. A fentiekből két következtetést vonhatunk le. Egyrészt az erdélyi szórványmegyék esetében a magyarok fogyása drasztikusabb, mint ahogy a demográfiai szakértők megjósolták, egyben előrevetítve nemcsak a szórványtámogatás szükségességét, hanem az eddigi célirányos támogatások hiányának visszafordíthatatlan következményeit is.
A MAGYARSÁG LÉTSZÁMÁNAK ALAKULÁSA A SZÓRVÁNYMEGYÉKBEN
FORRÁS: INS
Megye 2011-es népszámlálás összesen román magyar % összesen 2002-es népszámlálás román magyar % csökkenés %
Arad 409 072 343 163 37 067 9,06% 461 791 379 451 49 291 10,67% 12 224 24,80%
Bakó 583 588 561 034 4373 0,75% 706 623 688 719 4317 0,61% -56* -1,30%
Beszterce-Naszód 277 861 249 925 14 773 5,32% 311 657 281 273 18 349 5,89% 3576 19,49%
Fehér 327 224 294 335 15 870 4,85% 382 747 346 059 20 684 5,40% 4814 23,27%
Hunyad 396 253 369 782 16 219 4,09% 485 712 450 302 25 388 5,23% 9169 36,12%
Máramaros 461 290 360 018 34 781 7,54% 51 0110 418 405 46 300 9,08% 11 519 24,88%
Szeben 375 992 340 836 10 893 2,90% 421 724 382 061 15 344 3,64% 4451 29,01%
Temes 649 777 555 752 35 294 5,43% 677926 565 639 50 556 7,46% 15 262 30,19%
* Bakó megyében a magukat magyarnak vallók száma növekedett.
Másrészt a Bákó megyei számadatok talán elmaradnak a vártnál, megkérdőjelezve az elmúlt évek oktatási és programtámogatásainak befolyását. Ezzel semmi esetre sem az oktatási program minőségét kritizálom, sem az MCSMSZ hozzáértését vitatom, hanem azt a kérdést feszegetem, hogyan és miért kezeli a magyar kormány a csángókérdést a szórványkérdésből általánosan kiemelve.
Csángókérdés és szimbolikus nemzetpolitika
Habár nem vagyok a csángókérdés különösebb szakértője, elfogadom azt a szakirodalmában elterjedt állítást, mely szerint a csángók kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, hiszen a reformkor előtt vándoroltak a már akkor a magyar befolyáson kívülinek számító területekre. Ezt több adat is bizonyítja, de leginkább az, hogy a csángók által beszélt magyar nyelv nem teljesen azonos az általunk is beszélt, standard köznyelvvel. Az identitásuk szempontjából pedig a katolikusságuk legalább olyan fontos, mint maga az anyanyelv, hiszen az egyház kiemelten fontos szerepet játszik a közösségek életében. Ugyanakkor érdekes módon a csángókat sokáig a román állam nemzetiesítő politikája is elkerülte, inkább valamiféle prenacionális, sajátos vallási, nyelvi és etnikai identitás segítségével határozva meg magukat. Ez nem jelenti, hogy a csángók érintetlenül gyakorolhatják/gyakorolhatták nyelvüket és vallásukat az elmúlt évszázadokban, hiszen magyar nyelvű iskoláik nincsenek, egyházi szempontból pedig a iaşi-i/jászvásári katolikus püspökséghez tartoznak, amely eddig teljes mértékben elzárkózott a magyar nyelvű vallási szertartások felvállalásától.
A román asszimilációs politika ellenére a kilencvenes évek végén a magyarul tudó katolikusok száma a régióban kb. 60 ezerre tehető, azonban a 2002-es népszámláláson Bákó megyében mindössze pár ezren vallották magukat magyarnak vagy magyar anyanyelvűnek és csupán pár százan csángónak. A római katolikusok száma a megyében 100 ezer fölött volt. Nem véletlen tehát, hogy a csángó falvak, a csángó identitás az elmúlt 50 évben a magyar néprajztudomány és antropológia egyik fő érdeklődési körébe tartozott, de a Csángóföld fontos célpontot jelentett a magyar nyelvet oktatni vágyó és a magyar kultúra megtartásáért küzdő önkéntesek számára is. Az anyaország felől pedig – a Székelyföld megítéléséhez hasonlóan – a Csángóföld esetében létezik egy romantikus nemzetideál, mely szerint az egy olyan hely, ahol a magyar nyelv még tiszta, modern kori intézményesülés előtti formájában megtalálható, és olyan emberek lakják, akik az idegen elnyomás ellenére képesek voltak saját identitásukat megtartani, képesek voltak megmaradni. Továbbá sok esetben ezeket a közösségeket a magyar nemzet elveszett – „elcsángált” – bárányainak is tekintik, akiket vissza kell terelni a magyar nemzet keretei közé. A fentieket figyelembe véve nem meglepő az az elkötelezettség, amellyel a magyar kormány és az erre a célra létrejövő magyarországi és erdélyi civil szervezetek (pl. a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány) a kérdéshez viszonyulnak, morális és pénzügyi szempontból egyaránt.
A csángókérdésnek, mint nemzetpolitikai célkitűzésnek, van egy további vetülete, amely szimbolikus szempontból nagyobb fontossággal ruházza fel, mint bármelyik másik szórványvidéket. A magyar nyelvoktatás fellendítését célzó támogatások nacionalizmuselméleti szempontból mindenképpen a magyar nemzetépítés részét képezik, hiszen egy olyan csoport nemzetbe való integrálását igyekszik megvalósítani, amely nemcsak hogy kimaradt a modern magyar nemzet kikristályosodásának folyamatából, hanem egy másik, a konkurens román nemzetépítési próbálkozások célkeresztjében áll. Emellett nem mellékes szempont az sem, hogy a csángó közösségek nem a tradicionálisan magyarok által lakott területen élnek, hanem a magyar befolyás szempontjából „idegen” vidéken. Tehát a csángók két egymásnak feszülő nemzetépítési és nemzeterősítési projekt célcsoportját képezik, azonban nem ebben különböznek a Románia más területein élő magyaroktól, hanem abban, hogy ők nem az úgynevezett Nagy-Magyarországhoz tartozó területen élnek, és ennek következtében nem voltak soha részei még a kulturális értelemben vett magyar nemzetnek sem.
Továbbá a nemzetbe való sikeres integrálásuk szimbolikus szempontból is fontos lehet, hiszen ez a román asszimilációs politika ellenében valósulna meg. Vagyis: a magyar nemzetépítési projekt tehát egy olyan területen próbál felülkerekedni, amely soha nem tartozott magyar nemzetállami fennhatóság alá. Más szóval, a csángókérdés a magyar nemzeti presztízs és közép-kelet-európai szerep egyik szimbolikus terepe.
Programokat a szórványközösségeknek
Visszakanyarodva a népszámlálási adatokhoz és a nemzetpolitikához, két előzetes megjegyzés megtétele szükséges. Egyrészt nem kérdés, hogy a magyar nemzetpolitika jelentős szimbolikus vetülettel is rendelkezik. Ennek alapja az, hogy a magyar nemzethez tartozó személyek a magyar kultúra hordozóiként nemcsak Magyarország határain belül élnek, hanem azon kívül is, és a magyar állam mind a határain belül, mind pedig a határain kívül felelősséget vállal a bárhol élő magyarok identitásának szabad gyakorlásáért. Azonban amikor ehhez a felismeréshez stratégiákat, törvényeket és költségvetési tételeket rendelünk, akkor a kérdésről közpolitikai és pragmatikus keretek között is beszélhetünk. Másrészt a csángó magyar oktatási program része a magyar nemzetpolitikának, illetve a csángók magyar oktatáshoz való joga nem megkérdőjelezhető, ám ugyanakkor a nemzetpolitika pragmatikus keretek közötti tárgyalása szempontjából súlya legalábbis vitatható.
A népszámlálási adatok megmutatták, hogy az erdélyi magyar közösség fennmaradása több régióban kritikus, hiszen azokon a területeken, ahol a magyarság szórványnak számított, az elmúlt kilenc év alatt több mint egy negyedével csökkent a számuk, és ez a folyamat csak gyorsulni fog, sőt mi több, nem kizárt, hogy egyes területeken a csángókéhoz hasonló szituációba is kerülhetnek. Nemzetpolitikai szempontból a szórvány kérdése évek óta napirenden van, 2008 óta több ízben intézményesült, 2011 óta pedig külön stratégiával rendelkezik, viszont külön támogatási alapot számára még nem különítettek el. Habár a Szülőföld Alap kiírásaiban létezett a szórványvidékek számára külön keret, ez elmaradt a magyar kormány részéről a csángóknak juttatott támogatások nagyságától.
Ebből a szempontból a nemzetpolitikai prioritások felállításánál több dilemma is megfogalmazódik. Egyrészt kiemelten fontossá válik a szórványközösségeket megcélzó konkrét oktatási, kulturális és kutatási programok bevezetése. Másrészt elkerülhetetlen az elköltött határon túli támogatások eredményességének és hatásfokának vizsgálata és – ezzel párhuzamosan – a közösség szempontjából megfogalmazott prioritások lajstromozása. A kettő együtt alapul szolgálhat a rendelkezésre álló támogatási források nem csupán szimbolikus politikai prioritások mentén való elosztására és a romániai magyar közösség megmaradását jobban elősegítő, kiegyensúlyozott újratervezésére.
Toró Tibor
A szerző kolozsvári szociológus, politológus
(Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport)
Krónika (Kolozsvár)

Az értelmiség ne sétáljon csapdákba
BALÁZS IMRE JÓZSEF kolozsvári költő, a Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, a Korunk folyóirat főszerkesztője decemberben volt a Várad folyóirat Törzsasztal sorozatának vendége. Főszerkesztői, egyetemi tanári, költői gondjairól kérdezte őt Kinde Annamária az Erdélyi Riport 2012/3. számában megjelent interjúban.
- Gyanakvó ember vagy?
- Jóhiszemű ember vagyok, de a szakmámból kifolyólag muszáj lett gyanakvónak lennem. Egy szerkesztőnek fontos erénye a gyanakvás. De azt hiszem, hogy a civil énemben ez továbbra sem mozdította ki a jóhiszeműséget. Elég nagy jóindulattal szemlélem a világot. A szerkesztőnek meg nyilván azért kell gyanakvónak lennie, mert a beérkező kéziratokban ellenőriznie kell helyesírástól elkezdve nevekig és egyéb adatokig, születési évszámokig, könyvkiadók nevéig sok mindent. Sűrűn szoktam javítani a Korunkhoz beérkező cikkekben mindezeket az adatokat.
- Egy interjúban a Korunk helyéről kérdeztek téged a lapok között, és azt mondtad ott, hogy ha hadászati szempontból nézzük, akkor a Korunk a nehéztüzérség. Háborús időket élünk?
- (Nevet) Hát, remélem, hogy azért nem tartunk még háborús időknél. Nem élünk nagyon jó időket, de háborúsnak nem nevezném a helyzetet. Ezek a hadászati metaforák egyébként az életben mindenhol, házasságtól kezdve egyéb emberi kapcsolatokig és a szakmáig mindenhol előfordulnak. A napilap egyféle, a hetilap más feladatokat lát el, a havilapnak ebből a szempontból egyaránt el kell végeznie a mélységes lerombolását és a mélyről felépítését a dolgoknak.
- A világnézet alakításában vállal szerepet a Korunk, ezt mondod, illetve egy másik szövegben arról is beszélsz, hogy a klasszikus folyóirat-megjelenés már nem elég: az eseményjelleget és a személyességet tartod fontosnak abban, hogy a kulturális érték megtalálja a közönségét. Hogy is van ez? Hiszen a folyóiratban inkább tanulmányokat találunk, a rendezvények pedig többnyire az írókról szólnak.
- Én az eseményjelleget közös pontnak, a folyóiratban és a rendezvényekben közös elemnek tartom. Az eseményjelleg, mint célkitűzés, fontos. A Korunknak az utóbbi évekbeli legnagyobb sikerei az élő eseményekhez fűződtek, amelyekre vélhető volt, hogy nagyon sokan eljönnek, és ez igen gyakran így is történt.
- Hogyan lehet egy tematikus lapszámból vagy annak a bemutatójából esemény?
- Jól ki kell találni a tematikát. A tematikus számok nagy lehetősége, hogy olyan dolgot is képesek eseménnyé tenni, ami azelőtt nem volt esemény. Még akkor is, hogyha nehéz előre megjósolni, melyik lapszámból lesz esemény. De a lehetőség ott van benne.
- Elképzelhető egy olyan tematikus szerkesztés, amely csak követi a folyamatokat, de lehet, hogy pont egy ilyen tematikus összeállítástól figyelnek oda valamire.
- A történettudományi előadásokat is a Korunk-események közé sorolnám, vagy például azt is, hogy 2011 nyarán megjelent A mi huszadik századunk címmel egy többszerzős történelmi tanulmánykötet a kiadónknál, Gyáni Gábor, Romsics Ignác és mások közöltek benne öt nagy történelmi tanulmányt, és rögtön látszott, hogy ez egy esemény. Abból is, hogy a könyvterjesztők egy hónap alatt elhordták az egészet a kiadóból. Reméljük, el is fogják adni, de az biztos, hogy most a kiadóban nincsen belőle. Ez például szerintem egy esemény.
- És pontosabban mit kell értenünk akkor, amikor a személyességről beszélsz?
- Itt is a Korunk Akadémiáról van szó elsősorban. 2008 óta megy az a sorozatunk, amelyben minden hónapban egy történész és minden hónapban egy író szerepel. Ezek a rendezvények 200 fős közönséget is be tudtak vonzani olykor, ami Kolozsváron akár tíz évre visszamenőleg nézve is nagyon ritka volt. A személyesség abban áll, hogy ha a Korunkban megjelentetünk egy Romsics Ignác-tanulmányt, nem látjuk azt, hogy mekkora hatást vált ki, hányan olvassák el. De eljönnek az előadására százötvenen vagy akárhányan, és ott a személyességgel hozzátevődik egyértelműen valami a szöveghez is. Az írói estsorozaton, amit személyesen én csinálok, ugyanezt érzékeltem: ott is bejött ez az eseményjelleg, mert Nádas Péter a hetvenes évek óta nem volt Kolozsváron, vagy Szabó T. Anna íróként a szülővárosában soha nem lépett fel, amíg az estjét meg nem tartottuk. Amikor Dragomán Györgynek a román nyelvű kötetét lanszíroztuk román nyelvű közönség előtt, akkor is begyűltek az emberek. Ezeknek a dolgoknak a varázsa nagymértékben a személyességben áll. A folyóirat-kultúra átalakul. Nem biztos, hogy az a megfelelő szó, hogy válságban van, de az a forma, ahogy eddig volt, annak a magától értetődése erősen kérdőjelessé vált. De ugyanazt a funkciót, amit a folyóirat betöltött évtizedeken át, meg kell próbálni más csatornákon keresztül érvényesíteni, és mi ezzel próbálkozunk.
- Milyen jelek vezetnek ahhoz a következtetéshez, hogy kérdőjelessé vált az eddigi forma?
- Generációs alapon lehet ezt a leginkább érzékelni. Én azokról beszélek most, akiket tanítok az egyetemen, irodalmárokról. Nem az átlagolvasókról, hanem azokról az emberekről, akiknek szakmájukból adódóan ismerniük kellene folyóiratokat. Mert amikor mi egyetemisták voltunk, ebből a szempontból más helyzet volt, pedig nem volt az annyira régen. Én minden évben azzal kezdem a félévet a harmadéveseknél: soroljanak fel folyóiratokat, amiket olvastak az elmúlt évben. Vagy aminek több lapszámát olvasták. Magyarországi folyóiratokból minimálisat sorolnak, romániaiakból alig valamivel többet, a Litera.hu az ismétlődő, ami azt jelzi, hogy az interneten még csak-csak megvan a tájékozódási csatorna, de maga a nyomtatott folyóirat fogalma, egy-egy lapszám átlapozása hiányzik: ez generációs alapon működik, valahol a jelenlegi huszonéveseknél átalakult az erre való szocializáció. Ezen meg lehet próbálni valamit alakítani, de a változást egyetlen folyóirat biztosan nem tudja elérni. Mi például azt csináljuk, hogy középiskolákba visszük be a Korunkot. Játékos formában kérdésekre válaszolnak azok, akik középiskolásként megrendelik, a tanárokat is bevonjuk ebbe, hogy segítsenek célba juttatni a lapot, a valóban érdeklődő diákokhoz. A résztvevők pedig nyernek valamit, amikor válaszolnak a lap által feltett kérdésekre. Ebből a Korunknak nincsen semmi anyagi haszna, a cél egyszerűen fenntartani ezt a médiumot, egyáltalán azt a tapasztalatot, hogy létezik nyomtatott folyóirat. A funkciót az internet részben átveheti, így lehet valamelyest áthidalni ezt a generációs űrt.
- A Korunknak minden lapszáma elérhető a világhálón, úgyhogy elég, ha a nevét megjegyzik, és már megtalálják.
- Igen, ez egy tudatos stratégia, hogy a terjesztési gondokat és ezt a generációs szakadékot próbáljuk áthidalni.
- Egyetemi oktatóként többek között egy ilyen tárgynak vagy az előadója, amit úgy hívnak: Az irodalmár szakma elmélete és gyakorlata. Mit tanítasz ezen belül?
- Megtanulnak korrektúrázni. Vizsgáznak korrektúrázásból. De nyilván nem csak ezt. Ez a minimum.
- A korrektúrázásnak elmélete is van?
- El kell magyarázni, hogy miért kell ezt csinálni, amikor egyszerűen ki is lehetne húzni a hibás szöveget, és fölébe írni a helyeset. Elmondom nekik, hogy mik a korrektúra előnyei. De nyilván nem ez a lényeg, hanem azt vettük észre, hogy a végzettjeinknek csak egy része – hogy mekkora része, az változó – lesz tanár. Másik része nem tanár lesz. És azt láttuk, hogy felbukkannak újságszerkesztőségekben, korrektorok lesznek könyvkiadókban, rendezvényszervezésben civil szervezeteknél dolgoznak. Rám hárult a feladat, hogy erre felkészítsem őket. Én azzal szoktam kezdeni ezt a tantárgyat, hogy ez minden, ami nem a tanársággal és a kutatással kapcsolatos, és az irodalmi életben való tájékozódásról szól. Erről fognak szólni ezek az órák. És hogy valami konkrétummal mindenképpen maradjanak, fontosnak tartottam a korrektúrázást, hiszen ez az alap, hogyha el akarnak helyezkedni korrektorként vagy szerkesztőként. A végére, ha mást nem, akkor tudni fogják, hogy minek hol kell utánanézni. Az ISBN számtól kezdve a kolofonig, tehát ha kinyit egy könyvet, lesz fogalma arról, amit egy normális olvasó valószínűleg nem tud, vagy nem tudja, mire való, és milyen formában kell megjelennie. Rengeteg igénytelen kiadó és kiadvány van. Ha ők ránéznek majd egy ilyen könyvre, akkor azt reméljük, hogy meg tudják majd ítélni, hogy mennyire komoly a kiadvány. Ez tehát egy gyakorlati tárgy, és a szerkesztői énemmel elég nagy az átjárás, amikor ezt tanítom (nevet).
- Emellett meghívottakat szoktam vinni az egyetemre, könyvkiadói szerkesztőt, folyóirat-szerkesztőt, akitől bármit lehet kérdezni. A Kriterion, a Koinónia, a Helikon, a Látó, a Napsugár szerkesztőit, aki éppen ráér.
- Olvastam róla, hogy Magyarországon a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen létezik ehhez hasonló kiadói szerkesztő képzés. Nálunk is lehetne ezt nagyobb óraszámban tanítani, és szakmai gyakorlatokat rendelni hozzá, fel lehetne építeni egy ilyen, részletesebb képzést, mert jók a visszajelzések.
- A szerkesztői éneddel már találkoztunk, de azt még nem tudjuk, hogy mikor vagy költő.
- Nem jó válasz erre az, hogy szabadidőmben, mert akkor azt jelentené, hogy ez valamilyen hobbi, de annál azért több.
- Már csak azért sem lenne ez jó válasz, mert a költőnek tudomásom szerint egyáltalán nincs szabadideje…
- Van néha olyan igénye az embernek, amikor befelé szeretne menni egy kicsit önmagába. Azt hiszem, ezzel függ össze. Ez nem mindig van. Amikor nagyon kifelé élek, akkor a költői énem visszaszorul és pihen. Lehet, hogy egy-egy mozgalmas este után éppen váratlanul is előbújik belőlem, de azt hiszem, hogy a csendesebb, elmélyülősebb időszakokban van nagyobb szükségem nekem erre az énemre. És azért megvannak mindennek a pillanatai.
- Azt is tudjuk rólad, mert beszéltél róla többször, hogy a Szilágyi Domokos műveivel való találkozás fordította a sorsodat abba az irányba, hogy végül ezt a pályát választottad. Amikor ez történt, akkor te hány éves voltál? Akkor már írtál verseket?
- Olyan tizenhét-tizennyolc éves lehettem, és nagyjából akkortájt kezdtem írni verseket, de akkor még ez a tipikus kamasz-dolog volt, ami nem volt jó vers.
- Eszerint megtörténhetett volna az is, hogy a versírás abbamarad. Te akkor nem is a költőséget választottad a Szilágyi Domokos műveivel való találkozásod kapcsán, hanem a szerkesztői hivatást?
- Nem. Az irodalmat. Mert én sokáig fizika meg matek szakra készültem. Ilyen osztályban is végeztem Udvarhelyen.
- Tehát akkor még az, hogy te később szerkesztőként fogsz dolgozni, nem volt nyilvánvaló.
- Nem. Bár ’89-ben, a forradalom idején, amikor én 14 éves voltam, a segélycsomagban édesanyám kapott egy írógépet. Egy szalagos, özönvíz előtti, amerikai vagy nem tudom, milyen gyártmányú szerkezetet, iszonyúan kopogós volt, erősen kellett ütni a billentyűket. Akkor a nyolcadikos osztálytársaimnak az írógépen indigóval diáklapot szerkesztettem négy oldalon. De az megint másról szólt. Az egy olyan pillanat volt, amikor valamit kellett csinálni.
- A lányaid már írnak verset? Mondjuk el, hogy hány évesek!
- Persze. (Nevet) „Apa, ma is írtam egy verset!” Még nem is tudtak írni, és már mondtak ilyeneket… Most már tudnak írni. A nagylányom most hétéves, a kicsi ötéves lesz.
- Tíz-tizenöt éven belül számíthatunk a köteteikre, vagy ha tovább gyorsul a világ, akkor még hamarabb?
- Egyelőre inkább az a sorsuk, hogy olvasók és múzsák is és társszerzők. De egyébként a kolozsvári közegben ez egyáltalán nem számít lassan kivételnek, hogyha Zágoni Balázsnak a gyerekei mesehősök lettek Zágoni Barnitól Zágoni Hannáig és Dorkáig, Demény Péter lánya, Ágóbágó szintén könyvhős lett, Berszán Matyi Farkas is a Berszán István könyvében. Az én nagylányom is szerepel a Hanna-hintában.
- Bevonultak az irodalomba.
- Igen, ebből nehéz már kimászni. Szilágyi Júlia mesélte, hogy az ő kisfia, Mihály, amikor annak idején találkozott Kobakkal, akkor nem értette a dolgot. Hát Kobak az egy mese, nem egy gyerek. Hosszú évtizedekre visszanyúló hagyománya van ennek is.
- Az erdélyi viszonylatban nagyvárosnak tekinthető Kolozsváron belül is létezik egy elkülönülő magyar város?
- Szerintem igen. Általában megvannak azért a kontaktusok a rétegekben. Nem az élet teljes színterén van meg az embernek a kontaktusa a román lakossággal. A boltban megvan, ha valaki focizni jár, akkor ott lehet, hogy románok is vannak, tehát valahol mindig van kapcsolat. De az élet teljessége a magyaroknak inkább csak a kis magyar világ. Persze nincs annyira elszigetelve, mint egy székelyföldi helyen, ahol eleve nincsen akkora átjárási lehetőség.
- A nagyváradi Szacsvay Akadémia előadás-sorozatának egyik előadója, Horváth István beszélt arról, hogy az erdélyi magyar értelmiség fele Kolozsváron él. Mennyire érezhető ez? Meddig képes még betölteni a társadalmi szerepét az értelmiség? Képes megmaradni, újratermelődni, vagy szétszóródnak majd ők is a világ élhetőbb országaiba?
- Én ezt az egyetemi szférához kötném, és annak tulajdonítom ezt a koncentrációt. Az egyetemi szférában az utóbbi évek nem voltak a legjobbak. Legalábbis a humán tudományokban. Nem rentábilis, nem kifizetődő. Magyarán: az új végzettek nem tudtak megtapadni Kolozsváron. A közoktatásnak az egyébként nagyon jó, hogy a legjobb végzettjeink a bölcsészkarról Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyóban tanítanak.
- Kellene legyen egy olyan távlat, célképzet a fiatalok előtt, hogy ha dolgoznak, akkor ők is részévé lehetnek ennek a rétegnek. Én ezt most úgy látom, hogy a mindenféle válság hatására a fiatalokra jellemzőbb a pesszimizmus, és ennek reális alapja van.
- Az értelmiségnek a kritikus és analitikus szerepét tartom fontosnak. A mostani korszaknak a legnagyobb veszélye a manipulálhatóság. Az ember észre sem veszi, hogy mit csinál vele a politikus, a média, a fogyasztásra ösztönző gazdasági reklám. Az értelmiség hátha jobban észreveszi, hogy ne sétáljon bele a csapdákba, és erre felhívja másoknak is a figyelmét.
- Képes-e az értelmiség arra most, hogy ellássa ezt a feladatot?
- Mindig van, aki ellátja ezt a feladatot. Lehet, hogy valaki egy blogot ír, és egy nagyon specifikus területen ezeket a manipulációkat megmutatja. Én nem hiszem, hogy olyan volna most a helyzet, hogy az értelmiségnek ne volna feladata, és ne lenne képes azt betölteni. Csak nem biztos, hogy eléggé látszik ma az értelmiségiek teljesítménye.
Névjegy
Balázs Ime József (Székelyudvarhely, 1976) matematika–fizika tagozaton végzett a Tamási Áron Gimnáziumban. 1994–1998 között a kolozsvári Babeº–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója. 1998 óta tanít az egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2004 óta adjunktusként. 2004-ben védte meg Az avantgárd az erdélyi magyar irodalomban című doktori értekezését. 1999 óta a Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008-tól a lap főszerkesztője. 1996 óta publikál verseket, irodalomkritikát, tanulmányokat folyóiratokban, antológiákban, napi- és hetilapokban. A Hermeneuta elnevezésű táborok egyik szervezője és előadója. József Attila-díjas (2011), a József Attila Kör, az Erdélyi Magyar Írók Ligája, a Romániai Írók Szövetsége és a Szépírók Társasága tagja. Legismertebb kötete: Vidrakönyv (versek, Éneklő borz, 2006).
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Válás MOGYE módra
Marosvásárhely fekete márciusának hangulatát idézte az a sajtótájékoztató, amelyet a MOGYE rektora tartott arról, hogy visszautasítják a politikum beavatkozását az egyetem ügyeibe. Az elhangzott kérdésekre a hátsó sorokat elfoglaló szenátusi tagok egyetemi tanároktól szokatlanul heves kirohanásokkal reagáltak. Olyan indulatok szabadultak el, amelyek visszautalnak és felerősítik az 1990 márciusában megfogalmazott és azóta is befejezetlenül maradt kérés jogosságát, miszerint a magyar orvos- és gyógyszerészképzés céljára létrehozott marosvásárhelyi egyetemen elemi elvárás, hogy önálló magyar tagozat működjön mind a három karon. A hozzászólások arról győztek meg, hogy az egymás kölcsönös elfogadására, elképzeléseinek tiszteletben tartására és a megértésre irányuló minden törekvés kudarcra ítéltetett. De mit is várhatunk attól a rektortól, aki felháborodottan utasítja el az egyetem multikulturális besorolását, s közben azt bizonygatja, hogy a magyar oktatás érdekeit szem előtt tartva zárkóztak el az önálló főtanszékek létrehozásától. És mit várhatunk attól a vezetőségtől, amely az elmúlt években is tovább folytatta a magyar tagozat elsorvasztását, még akkor is, ha voltak olyan látszattevékenységek, amelyek alkalmasak lehetnek a helyzet ideiglenes kozmetikázására. De van-e mit magyarázni, amikor egyértelmű az eredmény: 400 oktató a román, 94 a magyar tagozaton, miközben a magyar hallgatók a diáklétszám felét teszik ki mind a három karon. Ami pedig a versenyvizsgákat illeti, a magyar végzősök érthető módon nem kívántak olyan katedrákra pályázni, ahol évek óta nyoma sincs magyar oktatónak, s ahol nem nehéz kitalálni, hogy milyen ellenséges környezetben kellene helytállniuk. Ahogy ezt a magyar oktatók egy része megtapasztalhatta, akik közül néhányat perrel, sőt a munkaszerződés felbontásával fenyegetett meg a rektor. Ezzel szemben a plágiumon kapott és tettét be is ismerő román oktató védelmében a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökséghez folyamodott a rektorhelyettes asszony. A cinizmus tetőfoka, hogy levelében elismeri ugyan, hogy a nyugdíjba küldött Hobai Stefan professzor akart a vezetőségen bosszút állni a plágium nyilvánossá tételével, mégis kijelenti, hogy a dolgok jelenlegi állása alapján az egyetem kettészakításán ügyködő magyar kollégák vádolhatók “minden olyan lehetséges gesztusért, amely bármelyik román nemzetiségű egyetemi káder ellen irányul”. A kölcsönös vádak egyértelművé teszik, hogy ezt a kényszerházasságot, amelynek az a célja, hogy önállóságától megfosztva állandó alárendelt szerepben tartsák a magyar oktatás szereplőit, nem érdemes fenntartani. A váláshoz azonban elengedhetetlenül szükséges, hogy az oktatási törvényt azzal az alkalmazási útmutatóval egészítsék ki, miszerint a felsőoktatás minőségének ellenőrei időt adnak a törvényben előírt módon megalakuló magyar tagozatnak, hogy foghíjas szerkezetét kiegészíthesse.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, mennyire tudjuk megközelíteni a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta”
Elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk – figyelmeztet Kovács András művészettörténész
Kovács András művészettörténész, művelődéstörténész, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) professzora 1946-ban született Marosvásárhelyen. 2010-től a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja. Székfoglaló előadását 2011. október 20-án tartotta meg, Erdély fejedelmeinek a gyulafehérvári palotája címmel, amelyben négy évtizedes kutatása eredményeit foglalta össze. Publikációi elsősorban az erdélyi késő reneszánsz építészethez, e korszak művészetének meghatározó jelenségeihez kötődnek, de középkori és barokk emlékekkel kapcsolatos témákat is tárgyal. Alapvető monografikus kötete a késő reneszánsz erdélyi építészetről írt összefoglalója, amely Balogh Jolánnak az 1541-nél abbahagyott nagy munkáját folytatja az építészetre összpontosítva, jóval árnyaltabb folyamatokat vázolva. Mindemellett nevéhez egy sor olyan mérvadó tanulmány is kötődik, amelyek Erdély jelentős építészeti emlékeit tárgyalják. Az építészeti kérdések mellett a történelmi segédtudományokkal, címerfestéssel, pecsétekkel kapcsolatos témákkal is foglalkozik publikációiban. Az 1990-es évektől szerepe kulcsfontosságúvá vált a fiatal generációk képzésében, a tudományos élet újjáélesztésében, a műemlékek helyreállításának folyamatában. Kovács András köré immár művészettörténeti iskola szerveződött, amelynek első generációja a közelmúltban saját tanulmányaiból összeállított kötettel köszöntötte tanárát, mesterét. Szemléletmódját, módszertanát az összetett látásmód, a műalkotások részletes, pontos, stíluskritikai és az írott forrásokra alapozó vizsgálata, az emlék történelmi, művelődéstörténeti, társadalmi összefüggései felderítésének igénye határozza meg.
- Akadémiai székfoglaló előadásában négy évtizeden át végzett kutatómunka eredményeit foglalta össze: az erdélyi fejedelmek gyulafehérvári palotájának építéstörténetét, történelmi, társadalmi kontextusát tárgyalva rekonstruálta az egykor három belső udvar köré szerveződő impozáns épületegyüttest. Hogyan kezdődött ez a kutatás, mi keltette fel a téma iránti érdeklődését?
– 1966-ban kerültem először Gyulafehérvárra, amikor államvizsga dolgozatomat előkészítendő, a Gyulafehérvári Káptalan birtoklevéltárában kutattam az alvinci kastély és uradalom történetét. Talán egy hónapig laktam az akkori prépostnál, néhai dr. Faragó Ferencnél, és a Római Katolikus Hittudományi Főiskola menzáján étkeztem. Furcsa, szokatlan volt a környezet, de a munka is, amit végeztem: először szembesültem nagymennyiségű latin nyelvű forrással, amelyeket nagyon csekély latin nyelvismerettel próbáltam lemásolni és megérteni. Pihenésként a várban sétálgattam. Akkor figyeltem fel arra, hogy a 18. században szétválasztott két kaszárnyának és püspöki palotának feltétlenül korábbról, a 17. századból kell származniuk, hiszen azonosak az ablakaik, s nemigen szokott előfordulni, hogy két szomszéd egy időben ugyanabban a stílusban építkezzék.
Ezek az élmények meghatározóak voltak számomra, és amikor a nyolcvanas évek elején a Bethlen Gábor fejedelem építkezéseiről szóló doktori disszertációmat készítettem, Gyulafehérvár, és az ottani fejedelmi építkezések mindjárt a dolgozat első fejezetébe kívánkoztak.
Az egykori fejedelmi palota a középkori vár délnyugati sarkában közel 200 x 42 méteres téglalapba írható, eredetileg három belső udvar köré szerveződött emeletes együttes volt, amelynek nyugati felét a 18. században leválasztották, ebből a római katolikus püspöki, a jelenlegi érseki kúria lett, keleti része pedig 1687-től Románia NATO-csatlakozásáig kaszárnyaként szolgált. A kutatás során kilátástalan nehézséget jelentett, hogy katonai létesítményben nem lehetett vizsgálódni: rájöttem például arra, hogy a Kendervárt, a fejedelmek 16. századtól működő ágyúöntő házát – amelyet az előttem járók a székesegyház és a palota környékén kerestek – a délkeleti sarokbástya foglalta magába, de a szigorúan őrzött építményt akkor még kívülről sem lehetett fényképezni. Valamikor a nyolcvanas évek végén egyszer le is akartak tartóztatni, mert kémnek hittek. Közben persze gyűjtöttem a forrásokat Gyulafehérvár és a palotaegyüttes történetével kapcsolatban. Sikerült összeszednem néhány alapvető felmérést, s segítségükkel a jelenből visszaindulva lépésről lépésre próbáltam azonosítani az épületegyüttesnek azokat az elemeit, amelyek a 17. században, esetleg korábban is létezhettek.
Voltak olyan részei a palotaegyüttesnek, amelyek a kommunizmus idején megsemmisültek?
– Jóformán fel sem mérhetjük mindazt, ami elpusztult. És nem a kommunizmus volt ebben a legnagyobb bűnös: tulajdonképpen hálásak kell lennünk a sorsnak, hogy egyáltalán fennmaradhatott ez az együttes. A katonák, bár nagyon titkolózó természetűek, szerencsére vigyáznak az épületekre, amelyekben laknak. A 17. századtól egyfolytában kaszárnya volt az épületegyüttes kétharmad része, amelyet nyilvánvaló, hogy a katonák nagyon alaposan és sokszor javítottak, alakítottak. Ez jó is, rossz is egyszerre: vannak például olyan reneszánsz ajtókeretek, amelyeknél nem tudni, mi bennük az igazi, és mi a kiegészítés, de legalább léteznek. Az érseki palotában a nyolcvanas évektől elkezdődött helyreállítások során bukkantak elő a nagyon jelentős reneszánsz elemek, ablakkeretek töredékei. A legutóbbi időben pedig, azt is mondhatnánk, el is kényeztettek bennünket a mindenfelé előkerülő részletek. Mindamellett alig várom, hogy elkezdjék a restaurálását a két kaszárnya épületének. Oda akarják ugyanis átköltöztetni a városházát, de lehet, hogy a megyei adminisztrációt is. Immár csak az a kérdés, hogy ott lehetünk-e és beleszólhatunk-e a felújítási munkálatokba. Abban reménykedem, hogy eddigi vizsgálataim megalapozhatnak egy újabb falkutatást és helyreállítást.
– Mi a legfontosabb eredménye művészettörténeti szempontból ennek a kutatásnak?
– Kétszáz métert átfogó, ma már nem egészen összefüggő, de egységes, emeletes reneszánsz palotahomlokzatot lehetett rekonstruálni a székesegyház felőli oldalon, és alig valamivel rövidebbet a másik, a várfalak felőli oldalon is. Erdélynek tulajdonképpen nincs ehhez fogható méretű reneszánsz emléke (a szamosújvári vár Martinuzzi-palotája, a nagyváradi vár fejedelmi palotája és a fogarasi vár agyonrestaurált lakóépülete is kisebb nála). Restaurálva valószínűleg nyugodtan beilleszthető lenne a közép-európai reneszánsz építészet legjelentősebb emlékeinek sorában.
Hogyan vált kedvenc kutatási korszakává a reneszánsz, illetve a késő reneszánsz? És nemcsak, hiszen a középkor, illetve a barokk emlékeit is kutatta?
– A késő reneszánsz korszak emlékeivel ismerkedtem meg először: az alvinci kastélyról a szakma és a köztudat is úgy vélte, hogy Fráter György építtette. Én bizonyítottam be, hogy valójában nem ő, hanem Bethlen Gábor építtette, és a Fráter György-féle kastély a föld alatt van. Adrian Rusu régész kollégámmal azonosítottuk az első nyomait ennek a régészeti együttesnek. A doktori disszertációm ugyanakkor Bethlen Gábor építkezéseiről, tehát ismét késő reneszánsz témáról szólt. Rómában akkor, a 17. század első harmadában már javában tevékenykedett Bernini, és létrejöttek az olasz barokk jelentős emlékei, miközben nálunk még a késő reneszánsz formák uralkodtak. Tulajdonképpen egész pályám folyamán Bethlen Gábor korának emlékeit nyomoztam, azt hiszem, meglehetős sikerrel, mert Nagyvárad, Marosillye és Déva, vagy Gyergyószárhegy és Fogaras között elég sok mindent sikerült azonosítanom. Időnként azért elémkerültek olyan dolgok is, amelyek nem a késő reneszánsz korszakhoz tartoztak: így például a gyulafehérvári Batthyaneum a városhoz és alapítójának személyéhez való vonzódásom eredményeként lett kutatásaimnak időben korunkhoz legközelebb eső témája. A középkori témák egyfajta nosztalgikus vonzódást képviselnek: nagyon szerettem volna egyre közelebb kerülni a középkor történetének és művészetének vizsgálatához, de nem úgy alakult az életem, hogy azokkal érdemben is foglalkozhassam, hiszen volt elég dolgom a 16–17. században is. E korszakhoz kötődően leginkább a történeti segédtudományok művelésével kapcsolatos, azaz felirattani, címertani problémákról írtam, újabban a középkori zarándoklatokról is, esetleg Gyulafehérvár középkori épületeiről és művészetéről, de ezek inkább pihentető kirándulások, tartósan nem tudtam elszakadni kedvenc témámtól.
– A kilencvenes évek elején a műemlék-helyreállításban is nagy szerepet játszottak kutatásai...
– A kilencvenes évek sok tekintetben újat jelentettek a pályámon: először is akkortól kezdve publikálhattam a kutatásaim eredményeit. Az 1989 előtti időkben ugyanis sem templomokról, sem pedig erdélyi fejedelmek kastélyairól nem lehetett írni. Ha akkor meghaltam volna, soha ki nem derül, hogy én a késő reneszánsszal foglalkozom. Voltak olyan kényszerképzeteim, hogy kutatok, de nincs kinek, hiszen eredményeimre itthon senki nem volt kíváncsi, külföldön pedig a hetvenes évek végétől nem volt szabad közölni, csak beszerezhetetlen bukaresti engedélyekkel vagy álnéven. Annak ellenére, hogy a Román Akadémia Történeti Intézetének a művészettörténeti közösségében – akkor úgy hívták a munkahelyemet – egy egész Erdélyt átfogó műemlék-repertóriumon dolgoztunk, abból semmilyen publikáció nem született. Kétévente kellett befejeznünk egy-egy megye műemlékeinek összeírását. Eleinte egészen jól ment a munka, 1974–1976 között Kolozs megyét mértük fel. 1976-ban viszont elvették a terepjáró autónkat, és megszűntették a kutatások anyagi támogatását, így terepre vonattal, autóbusszal még elmehetett az ember, de filmek vásárlását (akkoriban, ha volt mire, úgy napi hat tekercs filmet használtam el) és a fényképek kidolgozását már nem fizették. Az is előfordult, hogy Szentágotán például a nyolcvanas években nem tudtam kenyeret vásárolni, mert akkor már jegyre adták, és az üzletben egyszerűen azt mondták, ha nincs jegyem, akkor kenyeret sem kapok. A sógorom autóján bonyolítottam Szeben megye falvainak a bejárását, de a kutatás közben nem mindig sikerült ebédelnünk.
Kilencven után viszont kinyílt a világ, elkezdődtek és megsokasodtak a műemlék-épületek helyreállítási munkálatai. Körülbelül negyven műemlék-együttesnek vagy műemlék épületnek a kutatásában működtem közre azóta valamilyen szinten: levéltári adatokat gyűjtöttem a történetéhez, művészettörténeti tanulmányt írtam róla vagy pedig falat kutattam/kutattunk. Ezek a kutatások lettek a kiindulópontjai tudományos közleményeim egy részének is.
– 1997-től oktatja művészettörténetre a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar anyanyelvű hallgatóit. Hogyan alakultak azóta a művészettörténet-tanítás lehetőségei?
– Az egyetemen 1995–1996 táján indult be a magyar nyelvű művészettörténet-oktatás. Kiderült, hogy ha én nem vállalom, akkor nem lesz kinek tanítania a magyar hallgatókat, így, bármennyire is menekültem a tanítástól, kénytelen voltam mégis belevágni. A szomorú az volt, hogy a barlangok művészetétől Marc Chagallig majdnem mindent nekem kellett tanítanom. 2000 táján végzett Kovács Zsolt tanítványom, ő vezette attól kezdve a szemináriumokat, illetve ő volt az első, akire rábízhattam a 19–20. századi művészet nagyon nehezemre eső oktatását is. Saját kutatási témáimról tulajdonképpen csak a mesteri kurzusok elindítása után beszélhettem. Nehéz volt egyetemes művészettörténetet oktatni, emlékekről beszélni úgy, hogy jóformán semmit nem láttam belőlük. A nyolcvanas évek végéig Leningrádban, azaz Szentpéterváron, Moszkvában és Kijevben, továbbá Magyarországon és Csehszlovákia szlovákiai részén jártam. Csak a kilencvenes évektől kezdődően jutottam el Olaszországba, Németországba, Ausztriába meg Angliába, és kezdtem megnyugodni, hogy olyan nagy butaságokat azért nem tanítottam.
A legelső évfolyamnak még bélyegméretű képecskéket, reprodukciókat mutogattam, mert más nem volt. A tanszék abban az időben egy olyan ormányos, epidiaszkóppal kombinált vetítővel rendelkezett, amelyben a régi, 9x9-es, vagy 9x12-es méretű, törékeny, olvadékony emulziójú üveg diapozitíveket lehetett vetíteni. Az első, vagy a második tanítási évet követő vakációban ellopták ennek a hatalmas gépnek minden optikai alkatrészét, így aztán nem volt mivel vetíteni sem. Lehet, hogy a tanítástól való ódzkodásom is főleg annak tudható be, hogy nagyon nehéz úgy tanítani a művészettörténetet, hogy a hallgatók, ha akarják, elképzelhették az épületet, festményt vagy szobrot, annak alapján, amit én mondtam nekik. 1999–2000-ben létrehoztuk az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt néhai Tonk Sándor professzorral, valamint Sipos Gábor tanár úrral, hogy könyvtárat, és a digitális illusztrálás lehetőségét biztosíthassuk magyar anyanyelvű hallgatóink számára. Minthogy számítógéppel nem lehetett cipekedni, az EGA könyvtára évekig a magyar nyelvű előadások, szemináriumok és vizsgák színhelye is volt.
Az EGA létrehozása kapcsolatos azzal a törekvésünkkel is, hogy hallgatóink gyakorlati tapasztalatokat szerezzenek a terepmunkában. Velük indult a magyarországi Teleki László Alapítvány és a Kulturális Örökség Hivatalának a támogatásával az Erdély magyar vonatkozású épített örökségét dokumentáló programunk is az egykori székely székek területén.
– Mennyire fontos a helyszíni szemle egy művészettörténet-hallgatónak?
– Ezt a mesterséget nem lehet távolról művelni. És ez minden tudományra érvényes. Nem lehet úgy kutatni, hogy nem láttuk kutatásunk tárgyát. A biológus a metszetet mikroszkóp alatt vizsgálja, a növénytanosok herbáriumba gyűjthetik a növényeket, de nekünk úgy kell felmérnünk, körbefényképeznünk egy-egy emléket, templomot, várat, kastélyt, hogy bármikor, bármelyik részletét fel tudjuk idézni. A fényképezés hőskorában a kutatót rajzai, feljegyzései és vizuális memóriája segítették. Balogh Jolán például még olyan (box)gépet használt, amellyel 6x6-os negatívokra fényképezett, két rekeszidőt lehetett rajta beállítani, így épületbelsőkben nem is remélhette, hogy rendes fotót készíthet. Az előhívás és másolás, a nagyításról nem is beszélve, viszonylag drága volt, s megtörténhetett, hogy az ember párszáz kilométeres utazás után rájött, hogy a filmje beleszakadt a gépbe, útja pedig menthetetlenül értelmetlen volt. Mindemellett az én ifjúkoromban nyolc lejért árultak egy 12 kockás szélesfilmet, a Leica-filmet pedig 14 lejért. Ez akkoriban nagyon nagy összeg volt, és hozzá kellett még számolni az előhívás és a szükségszerű nagyítás költségeit is.
Negyedik elemista koromtól kezdtem fényképezni, a szüleim gyógyszerészek voltak, így a patikában, ahol felnőttem, sok mindent megtanultam, és többnyire onnan szereztem a vegyszereket is az előhíváshoz. Egész ifjúkorom úgy telt el, hogy próbáltam valahogyan filmre pénzt szerezni. 1999 után ajándékoztam oda a nagyítógépemet és a laborfelszerelésemet az EGA-nak, mert nekem már nem volt rá szükségem. Végül aztán múzeumi darab lett, mert a digitalizáció forradalmasította a képalkotási eljárást.
Vannak olyan fényképeim is a gyulafehérvári palota részleteiről, amelyeket még öt dines érzékenységű kelet-német filmre készítettem. Ezt mikrofilmekhez használták, s műtermen kívül ezekből különleges előhívással lehetett valami nagyon rossz, kemény fényképet készíteni. Az elődeink és az én korosztályom által készített fehér-fekete filmanyag számtalan, többé meg nem ismételhető képet tartalmaz. Minthogy ma már nem létező részleteket örökítenek meg, ezeket kellene sürgősen megmenteni, hogy később is használhatók legyenek.
– Min alapul művészettörténeti kutatási módszertana?
– Pályám kezdetén meghatározó volt, hogy Balogh Jolán 1541-ig nagyjából összefoglalta az erdélyi reneszánsz művészet történetét. Egy máig úttörő munkában gyűjtötte össze és tette közzé azokat az adatokat, amelyeket terepbejárásai, levéltári, könyvtári kutatásai során talált. Az ő kutatásaiból indultak ki az enyémek is, nagy hatással volt rám néhai tanárom, Jakó Zsigmond professzor, aki az alvinci kastély levéltári anyagára meg a kolozsvári sáfárpolgárok számadáskönyveire irányította a figyelmem még egyetemi hallgató koromban. Ugyanakkor az Akadémia kolozsvári intézetében munkatársa lehettem B. Nagy Margitnak, aki szintén reneszánsz és barokk témákat kutatott és Kelemen Lajos példáját is követve levéltári kutatásokkal próbálta pótolni azt, amit az emlékekről állapotuk, és a különböző utólagos alakítások miatt már nem lehetett megtudni. B. Nagy Margitnak nagyon sokat köszönhetek, és nagyon tiszteltem azért a pontosságért és fegyelemért, ahogyan körüljárta és leírta az általa vizsgált emlékeket. Történészek vagyunk: akár statisztikával, akár műemlékekkel, akár földből előkerült régészeti lelettel, akár levéltári anyaggal foglalkozunk. A forrásunkat mindig úgy próbáljuk értelmezni, hogy beillesztjük abba a környezetbe, ahonnan származik, ahol létrejött. És ez mindig társadalmi környezet, hiszen ember nélkül nem lehet épületet emelni, vagy műalkotást létrehozni. Nagyon sok esetben egy műalkotás értelmezése, meghatározása attól függ, hogy mennyire tudjuk megközelíteni azt a társadalmi valóságot, amely létrehozhatta.
– Milyen érvényesülési lehetőségei vannak ma a fiatal művészettörténészeknek?
– Azt szeretném, hogy az ifjú művészettörténészek, akik nálunk végeznek, mindannyian állást kapjanak a szakmában, és ne kelljen nekik mással foglalkozni. Meg vagyok győződve róla, hogy szükség van rájuk, de azt is tudom, hogy az elmúlt évtizedek során ilyenfajta kutatásokra, vizsgálódásokra nagyon keveset áldozott a társadalom. Siránkozunk, hogy nem ismerjük a saját múltunkat, de amikor meg kellene ismernünk, kiderül, nincs pénz arra, hogy megbízzunk egy fiatal embert azzal, hogy a legfontosabb műemlékekkel, vagy éppen lakóhelyünk történetével foglalkozzék. Sokszor, noha csak rajtunk múlik, még több pénzt olyanra költünk, aki valamilyen mutatós, délibábos, a valósággal köszönő viszonyban sem álló „mélymagyar” dajkamesével traktál bennünket.
Ezek a dolgok elhivatott embert kívánnak, a hivatástudat viszont hamar kialszik, ha az embernek családja van, és passzióját úgy kell kiélnie, hogy nincs állása hozzá. Tele vannak a kulturális intézményeink olyanokkal, akiknek semmi közük nincs a diszciplínához, amit állítólag kutatnak, védenek, őriznek, hivatástudatuk ennek megfelelően a nullával egyenlő, és akik elfoglalják a helyét azoknak a fiataloknak, akik tudnának tenni valamit, mert erre készültek fel. Normálisan működő polgári társadalommá kellene válnunk, hogy megbecsüljük saját, meglévő értékeinket. Az erdélyi művészettörténet kutatásában az előttem járók munkája s az én munkám is csupán a legfontosabb mozzanatokat emelte ki, rengeteg részletkutatásra lenne még szükség, amelyeket a következő nemzedékeknek kellene majd elvégezni. Reméljük, hogy lesz is majd mit kutassanak, mert az a baj, hogy időközben elképesztő ütemben fogy a műemlékállományunk, jó- és rosszakaratú emberek révén egyaránt, s a műemlék nem várja meg, hogy kilábaljunk éppen soros válságunkból.
– Tehetség, képesség vonatkozásában mi mondható el napjaink diákjairól?
– A képességekkel nincs gond, soha nem is volt: ezek szerintem adottak és állandóak egy társadalomban. Jó képességű, tehetséges embernek bizonyos százalékban mindig kell születnie. A mi szakunkra jelentkezők között – elsősorban hiányos műveltségük miatt – vannak olyanok is, akik más területen valószínűleg jobban magukra találtak volna. Karunk első tanácsülésén, amelyen évekkel ezelőtt részt vettem, akkori dékánunk kijelentette, hogy oktatókként felejtsük el, hogy az egyetemen mi kutatókat nevelünk. Lehet azért, mert nem egyetemi oktatóként futottam be a pályám nagy részét, de ezt én nem tudom elfogadni. Továbbra is úgy vélem, hogy az egyetemnek elsősorban ez lenne a célja. Hogy az a kutató azután elmegy tanítani, vagy bármi mással foglalkozni, az más kérdés. De az egyetem által kiállított oklevele kötelezi, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket a hivatása felvet, tudományosan megalapozott, világos és hiteles válaszokat adjon, s hogy rendelkezzék azokkal az eszközökkel, amelyek őt szakemberré, tudományos kutatásra alkalmassá teszik.
Szabadság (Kolozsvár)

Bíróságon kívánja tisztázni a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) rektori hivatala és szenátusa, hogy törvényes-e az egyetem működési chartája.
Az egyetem közleményben tájékoztatta szerdán a sajtót, hogy előző nap, február 21-én a marosvásárhelyi Ítélőtábla közigazgatási osztályán iktatta a szenátus és a rektori hivatal keresetét. „Reménykedünk abban, hogy az igazság kupolája alatt a törvényeknek és a román állam nemzeti érdekeinek megfelelő döntés születik” – áll az egyetem közleményében. A rektor és a szenátus tagjai egyben a bírósági eljárásra hivatkozván az egyetem ügyeibe való be nem avatkozásra szólított fel mindenkit. Az egyetem illetékese az MTI-nek elmondta: az oktatásügyi minisztériumot perelték be amiatt, hogy a tárca mind máig nem fogadta el az egyetem chartáját. A MOGYE vezetői ennek ellenére úgy tekintik, a dokumentum érvénybe lépett, hiszen a szaktárca nem jelezte a törvényben megszabott 30 napos határidőn belül a dokumentum elutasítását, és értelmezésük szerint ez hallgatólagos elfogadást jelent. „Nem akarunk egyebet, mint érvényesíteni az egyetemi chartánkat” – nyilatkozta az MTI-nek Constantin Copotoiu, az egyetem rektora. Elmondta, a bírósági eljárás nem befolyásolja az egyetemen zajló belső választások kalendáriumát. „Ma (szerdán) van a rektorválasztás első fordulója, pénteken a második, és befejeztük a választást. Aztán a miniszter választhat: elfogadja a döntésünket, vagy megsemmisíti azt” – nyilatkozta Constantin Copotoiu.
A vitatott charta a tanügyi törvény előírásait figyelmen kívül hagyva nem ismeri el az egyetem önálló tagozataként az oktatási intézmény magyar nyelvű képzését. Ezért a magyar tagozat oktatói bojkottálták a – szerintük érvénytelen – alapokmány alapján kiírt egyetemi választásokat. A magyar bojkottot azonban hat magyar oktató nem vette figyelembe, őket hétfőn beválasztották az egyetem szenátusába a magyaroknak fenntartott helyekre.
Ábrám Zoltán orvosprofesszor, a leköszönt szenátus magyar tagja az MTI-nek nyilatkozva időhúzásnak tartotta a bírósági keresetet. Úgy értelmezte, az egyetem vezetői a „legjobb védekezés a támadás” elve alapján jártak el.
A MOGYE-n kialakult helyzet rendezése feltétele volt annak, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) részt vegyen a Mihai Razvan Ungureanu vezette kormányban. Markó Béla miniszterelnök-helyettes a Népújság című marosvásárhelyi napilap szerdai számában úgy értékelte, az egyetem vezetősége kész helyzet elé akarja állítani a minisztériumot és a kormányt is. „Ha ezt így folytatják, végül mindent törvényteleníteni kell és a kormány határozattal kell közbelépjen. (...) Ha a Demokrata Liberális Párt és a kormány nem képes az oktatási törvényt alkalmazni, akkor ezzel a kormánnyal nem vállalhatunk szolidaritást” – jelentette ki Markó Béla.
MTI
Erdély.ma

Háború – Olvasói levél
Nos, kedves sorstársaim, aki eddig nem tudta, nem érzékelte, az elmúlt napokban megbizonyosodhatott, hogy Magyarország és a magyarok ellen totális háború folyik. Nem most kezdődött, már évtizedek óta dúl váltakozó hevességgel, mind nagyobb károkat okozva.
A minden eszközt bevető, határon túl és azon belül működő ellenség nem ismeri be aljas szándékait, mi több, a nemzettől kapott fegyverrel és magyar nyelven ontja hazugságait, szitkait, mocskait arra a nemzetre, melynek nyelvén nevelést, oktatást kapott. Hogy csak eszköz, álca e semmirekellők számára a felvett nyelv és kultúra, azt minduntalan bizonyítják. Már 1918-ban kezdődött gróf Tisza István és több ezer magyar földbirtokos, vállalkozó, polgár meggyilkolásával.
A nemzetáruló Károlyi Mihály és kommunista, magyargyűlölő segédei (Kun Béla, Samuely Tibor, Landler Jenő) mutattak példát a későbbi Rákosinak, Kádárnak. Az ő emlőiken nevelkedtek a maiak: Göncz Kinga, Kovács László, Eörsi Mátyás, Kertész Imre és Ákos, Charles Gati (Gáti?). Kevés lenne a lap, ha mindet fel kellene sorolni.
Nem is olyan rég még a határon túli magyaroktól féltették Magyarországot, most meg maguktól a magyaroktól. Mert a magyarok antiszemiták, cigánygyűlölők, nácik! A zsidóság és a cigányság fél, retteg Magyarországon, még díjazott film is készült a „cigánygyilkosságokról”, Fliegauf Bence (nemrég még Benedek) kitett magáért és vállalt sorstársaiért.
Nem félnek a magyar nyelvet használni a magyarok ellen, mi több, ellenségeik bőrében tetszelegve törnek annak létére. Mert ugyebár ők is magyarok – mondják! Persze az öreg, egyedülálló magyarok brutális gyilkosairól nem készül még egy valamirevaló és valós, igaz újságcikk sem. Sem az anyanyelvük, nemzetiségük miatt brutálisan megvert magyaroknak nem akadnak sorstársaik, akik bemutatnák őket nyugaton.
Ki ne merjük ejteni azt, hogy a magyarok gyilkosai cigányok voltak! Ki ne mondjuk, hogy a magyar nemzetet sértegető írók, politikusok, megmondóemberek többsége zsidó származású! Kitől, kinek kell itt félni? Hát nem a rablógyilkos cigány járatja le nemzettársait, hoz szégyent rájuk? Nem a magyar nemzet szellemi és anyagi létére törő zsidó származású gátlástalan spekulánsok, uzsorások, fehérgalléros bűnözők mérgezik meg a becsületes, tisztességes magyar és zsidó emberek közötti kapcsolatokat?
A baj az, hogy ezek azonosítják magukat a cigánysággal és a zsidósággal. Félnek! A magyaroktól! A hazugságtól, a becstelenségtől, a mások értékeinek az elorzásától nem félnek. Tévedés ne essék, azokról írok, akik rabolnak, gyilkolnak, csalnak, élősködnek és bűneiket takarandó a magyarokat mocskolják lépten, nyomon – nem győzöm hangsúlyozni – MAGYAR NYELVEN!
Tiltakozom az ellen, hogy a magyar cigányságot és magyar zsidóságot velük azonosítsa valaki! Mert rablógyilkosnak azt nevezik, aki rabolt és ölt, nemzetárulónak pedig azt, aki saját nemzetét árulja, szolgálja ki idegeneknek, idegen érdekeknek! Az már más lapra tartozik, de ugyancsak témába vágó, hogy a mai nemzetinek nevezett kormány uralkodása és úrhatnámsága alatt nagy gondot fordított arra, hogy a nemzet amúgy is rokkant testét még jobban megcsonkítsa.
A Magyarok Világszövetsége most jól jött volna kivédeni a külföldről jövő támadásokat, latba vetve külföldi kapcsolatrendszerét. Belföldön jól jönne a leszélsőségezett nemzeti radikális oldal segítsége, mert mint kiderült, nem is olyan nyerő az a kétharmad. Annál is inkább megszívlelendő dolgok ezek a jövőre nézve, mert ismerve (volt rá idő bőven) ellenségeinket, tudhatjuk, hogy gyilkos szorításuk egy percre sem lanyhul, sőt!
A háborúnak – amit nekünk az ő meglátásuk szerint már rég el kellett volna veszítenünk – még messze nincs vége! Támogatást csak a mieinktől várhatunk, lett légyen cigány, zsidó magyar, radikális, nemzetféltő vagy csak egyszerűen Magyarországot és a magyar társadalom értékeit tisztelő, szerető ember.
Gábor Ferenc, Köröstárkány
Reggeli Újság
Erdely.ma

Két lehetőség az önálló magyar tagozat létrehozására
Markó Béla miniszterelnök-helyettest kérdeztük
Mint ismeretes, szombaton látogatást tett a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) Catalin Baba tanügyminiszter, aki a magyar tagozat létrehozásáról tárgyalt dr. Constantin Copotoiu rektorral, dr. Brînzaniuc Klara rektor-helyettessel valamint a magyar tagozatot képviselő dr. Szilágyi Tibor és dr. Lőrinczi Zoltán tanárokkal. A megbeszélésről magyar részről nem közöltek részleteket. A szenátus elnökének megválasztott rektor viszont azt nyilatkozta egy helyi román nyelvű napilapnak, hogy a miniszter egy véleményen volt vele, többek között abban is, hogy egyik napról a másikra nem lehet önállósítani a magyar tagozatot. Ehhez a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) engedélye szükséges, aminek megszerzése legkevesebb egy évbe kerül. Addig viszont meg kell őrizni az idei egyetemi év kezdetén kialakult szerkezetet, ami azt jelenti, hogy az oktatási törvény előírásai ellenére nem jöhet létre az önálló magyar tagozat a folyó egyetemi évben.
Az oktatási tárcavezető és az RMDSZ álláspontjáról Markó Béla miniszterelnök-helyettes véleményét kérdeztük:
– A tanügyminiszterrel többször is tárgyaltam azt követően, hogy a marosvásárhelyi egyetem vezetőivel találkozott. Copotoiu úr nem azt idézte fel, amit hallott, hanem amit ő gondol és ahogy a kollégáival együtt szeretnének kibújni a törvény alkalmazása alól. A miniszterrel egyértelműen és világosan megbeszéltem, hogy ebben a pillanatban két lehetőség van. Az egyik az – és véleményem szerint oda fogunk jutni –, hogy a kormány világos, tiszta, határozott döntéssel rákényszerítse az egyetemet a törvény alkalmazására, ami azt jelentené, hogy létrehozunk egy külön magyar tagozatot az egyetemen belül. A másik lehetőség szerint a miniszter mégiscsak érvényesíteni fogja az akaratát, és ráveszi az egyetem vezetőségét, hogy alkalmazzák a törvényt. Ami azt jelentené, hogy a következő napokban a chartába bele kellene foglalni mindazokat a törvényes rendelkezéseket, amelyek a multikulturális egyetemekre vonatkoznak, és amelyek alapján létre kell hozni a külön magyar intézeteket. Ezt követően újra kell szervezni a választásokat és el kell halasztani a rektorválasztást.
Elfogadhatatlan a kétféle törvényalkalmazás
– Ehhez képest azt látom, hogy az egyetem vezetősége kész helyzet elé akarja állítani a minisztériumot és a kormányt is. Kedden megválasztották a szenátus elnökét és szerdán rektort választanak. Ha ezt így folytatják, végül mindent törvényteleníteni kell és a kormány határozattal kell közbelépjen. Én nem szoktam ilyesmivel fenyegetőzni, mert általában nem tartom hasznosnak, de ha a Demokrata Liberális Párt és a kormány nem képes az oktatási törvényt alkalmazni, akkor ezzel a kormánnyal nem vállalhatunk szolidaritást. Az nem lehet, hogy ahol nekik tetszik, ott alkalmazzuk a törvényt: azonnal nyugdíjba küldjük a korhatárt betöltő professzorokat, bevezetjük az előkészítő iskolai évet, annak ellenére, hogy rengeteg problémát okoz és rengeteg szervezési kérdés még megoldatlan. Ha viszont az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezésekről van szó, azokat nem tartjuk be. Én ilyen törvényalkalmazást nem vagyok hajlandó elfogadni, de remélem, hogy nem jutunk ide, s a kormánykoalíció tudni fogja a dolgát. A miniszter frissen lett tárcavezető, s bár tisztában van a megoldással, természetesnek tartom, hogy próbálkozik. Szó sincs azonban arról, hogy olyanokat gondolna, amiről Copotoiu úr beszél. Jóhiszemű embernek tartom, és támogatom abban, hogy a következő napokban meg tudja győzni az egyetem román oktatóit arról, hogy a közoktatási törvényt alkalmazni kell.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Kormányhatározat születhet a kétnyelvű formanyomtatványokról
A lakossági nyilvántartás körében használt kétnyelvű formanyomtatványok ügyében fordult Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnökhöz és az RMDSZ-es honatyákhoz Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. A tanácselnök csütörtökön kormányhatározat-tervezetet küldött a kormányfőnek arra vonatkozóan, hogy a nyomtatványok magyar nyelven is elérhetőek legyenek az érintett településeken. A hatályos jogszabályok ugyanis előírják, hogy azon településeken, ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, a kisebbséghez tartozó állampolgárok anyanyelvükön érintkezhetnek a hatóságokkal írásban és szóban, ennek ellenére a lakossági nyilvántartás és az anyakönyvezés terén a hivatalokban használt nyomtatványok kizárólag román nyelvűek.
Amint az önkormányzat közleményéből kiderül, a javasolt módosítás olyan jelentős joghézagot lenne hivatott megszüntetni, amely eddig megakadályozta, hogy a magyar, illetve bármely más kisebbségi nyelvet az állampolgárok hivatali ügyintézés során írásban is használhassanak. A Hargita Megyei Tanács álláspontja szerint erre nemcsak azért van szükség, hogy az ország teljesíteni tudja a nemzetközi egyezményekben vállalt kötelezettségeit, hanem hogy a magyar lakosság körében lehetőség nyíljon az anyanyelv fejlődésére, valamint megszokottá váljék a megfelelő terminológia használata.
Borboly Csaba a Krónika megkeresésére elmondta: noha a nemzetközi egyezmények garantálják az anyanyelv szóban és írásban való használatát bizonyos esetekben, a lakossági nyilvántartásra és anyakönyvezésre vonatkozó jogszabályokat még nem módosították ennek megfelelően a romániai illetékesek.
„Az általunk küldött levélben az erre vonatkozó jogszabályok módosítására, illetve bővítésére szólítottuk fel a miniszterelnököt. Az elképzelések szerint a román kifejezések és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet által készített magyar nyelvű fordítások egyazon űrlapon szerepelnének, így az eljárás különösebb többletmunkát sem igényelne, ugyanakkor azonban úgy vélem, hogy a kétnyelvűségnek egyszerűen nincs számolható költsége, a problémát semmiképpen nem szabad ilyen szempontból megközelíteni” – fejtette ki a tanácselnök. Hozzátette: már az elmúlt évben a kétnyelvű formanyomtatványok használatára utasította a megyei lakosság-nyilvántartó hivatal illetékeseit, ezek nem tettek eleget a felszólításnak.
Nem egyértelműek a jogszabályok
Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnöke a Krónika kérdésére kifejtette: kétféle formanyomtatványról kell beszélnünk ebben az esetben – az önkormányzatok hatáskörébe tartozó, valamint a felelős minisztériumok által kiküldött űrlapokról. „A hatályos jogszabályok értelmében azon településeken, ahol a magyarság aránya meghaladja a 20 százalékot, a hivataloknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát írásban és szóban, ennek be nem tartása pedig valóban törvénytelen. Sajnos azonban a kétnyelvűségre vonatkozó jogszabályok nem eléggé egyértelműek, így a hivataloknak nem kötelességük elfogadni és iktatni például a kisebbségkutató intézet honlapján található típusnyomtatványokat” – magyarázta Horváth István.
Mint mondta, ebben az esetben elsősorban politikai nyomásra lenne szükség a helyzet orvoslására, emellett pedig akár a lakosok is beperelhetnék a hivatalt. „Sajnos nem várható el ilyen mértékű fellépés az állampolgárok részéről, akik szeretnék minél előbb rendezni a hivatalos eljárásokat, elkerülve a fölösleges ügyintézést. A megoldás emellett egyesületek, alapítványok részéről érkezhetne, a civil társadalom alulfinanszírozottsága miatt azonban erre sincs lehetőség” – vélekedett a szakértő. Hozzátette: az RMDSZ-es politikusok folyamatosan napirenden tartják a problémát, ennek technikai kivitelezéséhez azonban mindez nem elégséges, például nehézkes a politikai érdekérvényesítés azon minisztériumok esetében, ahol a szövetség nem rendelkezik képviselővel. „Önmagában természetesen fontos a kitartás, de egyszerűen nem látom át az ügy gyakorlati kivitelezését” – fogalmazott az intézet elnöke.
Szabó: sajátos a helyzet
Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es önkormányzati képviselő úgy vélekedett: a kétnyelvű űrlapok kötelezővé tételével valóban orvosolni lehetne egy joghézagot, ám a lakossági nyilvántartók esete némileg sajátos. A Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke kifejtette: ezen hivatalok helyi fennhatóság alatt működnek, ennek ellenére még mindig a belügyminisztérium felügyeli őket, ezért az itt kiállított dokumentumok központilag ellenőrzöttek, ellentétben az önkormányzatok által kiadott egyéb iratokkal, például építkezési engedélyekkel.
„Minden bizonnyal az itt használt űrlapok megváltoztatása, esetleg kétnyelvűvé tétele nem lehet túl egyszerű, ugyanakkor nem is lehetetlen” – vélekedett Szabó Ödön. Hozzátette: a kétnyelvű űrlapok kötelezővé tétele elsősorban az olyan megyék számára lenne nagy segítség, ahol a magyarság kisebbségben van, például Bihar megyében. „Bár a magyar nyelvű papírok kiadása opcionális, a Bihar megyei önkormányzathoz eddig is bárki fordulhatott magyarul, a választ pedig kérésre két nyelven bocsátották ki” – mutatott rá a megyei tanácsos.
Nem pénz kérdése a kétnyelvűség
„A kétnyelvűség pénzbe kerül, de erdélyi magyarokként nem takarékoskodhatunk ezzel kapcsolatban” – vélekedett a Krónika megkeresésére Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. A helyi RMDSZ elnöke ugyanakkor hangsúlyozta: a jelenleg érvényben lévő jogszabályt is lehet úgy értelmezni, hogy több formanyomtatványt magyar nyelven is a lakosság rendelkezésére kell bocsátani. „A helyi önkormányzat alkalmazottai utasítást kaptak arra, hogy minél hamarabb vezessék be a magyar nyelvű típusnyomtatványokat, hiszen minden erdélyi magyar lakos joga, hogy szóban és írásban kommunikálhasson a közintézményekkel. Ez nemcsak az önkormányzatokra, hanem az állami intézményekre is érvényes” – mutatott rá az elöljáró. Antal Árpád egyébként támogatja Borboly Csaba kezdeményezését, mint mondta, pénteken kerül sor Tusnádfürdőn a Székelyföldi Önkormányzati Tanács ülésére, ahol ezt az ügyet is napirendre tűzik, egyeztetve a technikai kérdéseket.
Bíró Blanka, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Orbán Viktor videón üzent EMNP küldöttgyűlésnek
Videóüzenetben köszöntötte az Erdélyi Magyar Néppárt első országos küldöttgyűlését Orbán Viktor Miniszterelnök.
Orbán Viktor a Fidesz, a Kereszténydemokrata Néppárt és a magyar kormány nevében köszöntötte a küldöttgyűlést. Elmondta, olyan emberek gyülekeznek a teremben, akikkel régről ismerik egymást, és olyanok, akikkel régi beteljesületlen álmaik vannak. “Olyan álmok, mint az autonómia, mint az egész Kárpát-medencére kiteljesedő magyar állampolgárság, és a végrehajtás előtt álló Mikó Imre-terv” – jelentette ki a miniszterelnök.
Orbán Viktor azt kívánta az EMNP küldötteinek, állják meg a helyüket a gyorsan változó Kárpát-medencei politikai életben, hogy maradhassanak egymásnak jó bajtársai, a közös álmokat, közös célokat közösen vihessék sikerre.
Tőkés László Erdély-központú politizálást kért
Erdély-központú politizálásra biztatta az első országos küldöttgyűlését tartó Erdélyi Magyar Néppártot (EMNP) a párt védnöke, Tőkés László.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke az erdélyi magyar közösség erdélyiségét és magyarságát egyaránt hangsúlyozta.
”Ragaszkodunk szülőföldünkhöz, hagyományainkhoz, kultúránkhoz, és soha semmilyen körülmények között nem tagadjuk meg nemzetünket. (...) Szülőföldünk fontosabb mint Bukarest” – jelentette ki Tőkés. Úgy vélte, a közösség felelőssége abban áll, hogy értékeit továbbörökítse az utódoknak. Márton Árontól és Kós Károlytól vett idézetekkel támasztotta alá, hogy a célokért mindenki munkájára szükség van. “Dolgoznunk kell, ha élni akarunk. Élni akarunk, tehát dolgozni fogunk” – idézte Kós Károlyt a volt püspök.
Tőkés László a magyar kormánnyal szemben megmutatkozó európai közhangulatról is említést tett. A hazaárulással rokon megnyilvánulásnak tekintette, hogy Andor László, az Európai Bizottság magyar tagja nem vett részt a bizottság ülésén, amikor Magyarországról tárgyaltak, élesen bírálta az Európai Parlament magyar képviselőit, akik országuk ellen szólaltak fel a strasbourgi vitában. A védnök arról is beszélt, hogy nem szeretik hazájukat, akik “muníciót szállítanak” az ostromlók számára. Tőkés László úgy vélte, amiként Románia népét sújtja, hogy a korrupció miatt az ország mindeddig nem csatlakozhatott a schengeni térséghez, úgy Magyarország népét sújtja az EU által indított kötelezettségszegési eljárás. “A haza szolgálatára kell szövetkezni” – vonta le a következtetést Tőkés. Úgy vélte, a románok és a magyarok egymás stratégiai partnerei lehetnek ebben a régióban. Megemlítette, Romániát a korrupcióval átszőtt kormányai vitték csődbe, ennek az árát azonban az állampolgárokkal fizettetik meg. “Nem mehet ez így sokáig tovább” – jelentette ki. Azt is hozzátette, “drága mulatság” a központosított homogén román nemzetállam fenntartása. Románia állami szerkezete versenyképtelen, polgárai nem érzik magukénak azt, hiszen úgy látják, a megkérdezésük nélkül döntenek róluk. Az EMNT elnöke arra is kitért, hogy élni kell az Európai Unióban a polgári kezdeményezés lehetőségével, és el kell érni, hogy az unió lépjen fel a tagállamaiban élő kisebbségek védelmében.
Toró T. Tibor letette ideiglenes elnöki mandátumát
Ideiglenes elnöki beszámolója végén letette mandátumát Toró T. Tibor, és bejelentette, újabb mandátumot kér a küldöttgyűléstől. Toró T. Tibor egy kronológia áttekintésével idézte fel az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) megalakulása, életre hívása történetét. Amint emlékeztetett, több mint egy évvel ezelőtt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) határozott a pártalapításról. „Romániában nehéz pártot alapítani, főleg, ha azt erdélyinek, magyarnak és néppártnak hívják” – mondta Toró. Mint fogalmazott, a bürokratikus jogrendszer sokat hátráltatta a munkát, ráadásul két újság is sajtókampányt indított a születő párt ellen.
Megemlítette, hogy a pártbejegyzés óta közel száz helyi szervezet és 12 megyei szervezet alakult, és további 76 helyi szervezet megalakulása van folyamatban. “Nyugodt lelkiismerettel állhatok itt önök előtt” – jelentette ki az ideiglenes elnök majd letette az ideiglenes mandátumát.
Hozzátette, készen áll folytatni a munkát. “Száz nap áll a rendelkezésünkre, hogy az első vizsgát, a helyhatósági választásokét sikerrel vegyük, és fél évünk van a másodikig, a parlamenti választásokig” – foglalta össze a párt előtt álló feladatokat Toró T. Tibor.
Németh Zsolt: megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre
Az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszeredai országos közgyűlésén részt vevő Németh Zsolt egy rögtönzött sajtótájékoztatón kijelentette, megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre. A magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, új helyzet alakult ki a térségben. “Úgy értékeljük: megérett az idő arra, hogy stratégiai szövetségként értelmezzük a magyar-román kapcsolatokat” – jelentette ki. Hozzátette, nem csupán taktikai, átmeneti egymásrautaltság mutatkozik a két ország között. Szerinte mind a közép-európai építkezés szempontjából, mind a közös Európa-politika szempontjából fontos, hogy sikerül-e megvalósítani a stratégiai szövetséget. Az államtitkár úgy értékelte, a két kormányban megvan az erre irányuló politikai akarat. Azt is hozzátette, az őszre esedékes romániai parlamenti választások legfontosabb kérdése, hogy megmarad-e a választások után is a politikai akarat a román oldalon.
Németh Zsolt utalt arra, hogy Mihai Razvan Ungureanu román miniszterelnök a napokban levelet küldött Orbán Viktor miniszterelnöknek, és ő is ugyanebben a szellemben látja a román-magyar együttműködést. Újságírói kérdésre azt is megemlítette, a két ország kapcsolataiban megkerülhetetlen a romániai magyarság kérdése, de ebben a vonatkozásban is biztatóak a bukaresti jelzések. Hozzátette, Cristian Diaconescu román külügyminiszter meghívására március 8-án Bukarestbe utazik Martonyi János külügyminiszter.
Újságírói kérdésre Németh Zsolt úgy vélekedett, az EMNP hozzájárulhat ahhoz, hogy megújuljon az erdélyi magyar politika. Hangsúlyozta, az erdélyi magyar politikát az összefogás kell hogy jellemezze. “Úgy érzékelem, az új RMDSZ-elnök (Kelemen Hunor) megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki Németh Zsolt.
Tőkés László az erdélyi magyarság aggasztó fogyására figyelmeztetett. Megemlítette: 25 év alatt félmillióval apadt a romániai magyar közösség. Tőkés buta propagandának tartotta annak a hangoztatását, hogy a románok fogyásával arányos volt a magyar közösség fogyása. “Nem vigasztal, hogy a románok is rosszul állnak” – jelentette ki az EMNP védnöke.
Ma.hu

Németh Zsolt: megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre
Az Erdélyi Magyar Néppárt csíkszeredai országos közgyűlésén részt vevő Németh Zsolt egy rögtönzött sajtótájékoztatón kijelentette, megérett az idő a román-magyar stratégiai szövetségre.
A magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára a Tőkés Lászlóval közösen tartott sajtótájékoztatóján kijelentette, új helyzet alakult ki a térségben. „Úgy értékeljük: megérett az idő arra, hogy stratégiai szövetségként értelmezzük a magyar-román kapcsolatokat” – jelentette ki. Hozzátette, nem csupán taktikai, átmeneti egymásrautaltság mutatkozik a két ország között. Szerinte mind a közép-európai építkezés szempontjából, mind a közös Európa-politika szempontjából fontos, hogy sikerül-e megvalósítani a stratégiai szövetséget. Az államtitkár úgy értékelte, a két kormányban megvan az erre irányuló politikai akarat. Azt is hozzátette, az őszre esedékes romániai parlamenti választások legfontosabb kérdése, hogy megmarad-e a választások után is a politikai akarat a román oldalon.
Németh Zsolt utalt arra, hogy Mihai Răzvan Ungureanu román miniszterelnök a napokban levelet küldött Orbán Viktor miniszterelnöknek, és ő is ugyanebben a szellemben látja a román-magyar együttműködést. Újságírói kérdésre azt is megemlítette, a két ország kapcsolataiban megkerülhetetlen a romániai magyarság kérdése, de ebben a vonatkozásban is biztatóak a bukaresti jelzések. Hozzátette, Cristian Diaconescu román külügyminiszter meghívására március 8-án Bukarestbe utazik Martonyi János külügyminiszter.
Újságírói kérdésre Németh Zsolt úgy vélekedett, az EMNP hozzájárulhat ahhoz, hogy megújuljon az erdélyi magyar politika. Hangsúlyozta, az erdélyi magyar politikát az összefogás kell hogy jellemezze. „Úgy érzékelem, az új RMDSZ-elnök (Kelemen Hunor) megválasztása óta az együttműködési hajlandóság erősödött” – jelentette ki Németh Zsolt.
Tőkés László az erdélyi magyarság aggasztó fogyására figyelmeztetett. Megemlítette: 25 év alatt félmillióval apadt a romániai magyar közösség. Tőkés buta propagandának tartotta annak a hangoztatását, hogy a románok fogyásával arányos volt a magyar közösség fogyása. „Nem vigasztal, hogy a románok is rosszul állnak” – jelentette ki az EMNP védnöke.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Megemlékezett az EMNT a kommunizmus áldozatairól Nagyváradon
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Szatmár és Bihar megyei szervezete a kommunizmus áldozatairól emlékezett meg vasárnap Nagyváradon. Az ünnepség keretében a magyarországi Civil Jogász Bizottság három szakértője tartott előadást. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület székházában Tőkés László EMNT-elnök köszöntötte az egybegyűlteket, aki elmondta: a kommunista propaganda hazugságbeszéd, mely – sajnos – mind a mai napig él. Ide sorolhatóak például azok a vádak, melyeket az EU-parlament egyes pártjai Magyarországra és a magyar kormányra zúdítanak az utóbbi időben. „Fáj, hogy ez a hazugságbeszéd a romániai MSZP-re, az RMDSZ-re is átterjedt, akik próbálnak a magyarság körében bizalmatlanságot kelteni az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács illetve az Erdélyi Magyar Néppárt iránt, melyek elkötelezték magukat a kommunizmus elleni harc mellett.” – mondta a püspök.
Dr. Horváth Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense szerint Marx művei – Hitlerhez hasonlóan – tele vannak terrorista, gyűlölködő uszítással, aki politikai ellenfeleit nem ritkán olyan jelzőkkel illette, mint „félkretén zsidó nigger”. A magyarországi kommunizmus történéseit vázolva elmondta, 1945 és 1956 között 500 embert végeztek ki koncessziós perben, az 56-ban pedig további 400-at. A forradalom vérbe fojtása után több mint 200 ezren emigráltak. A kommunisták uralma idején Magyarországon összesen 2 millió ember ellen folyt valamiféle eljárás és 220 ezer embert internáltak. „A nyugat-európában élőknek fogalmuk sincs arról, hogy mik történtek a kommunizmus alatt” – állította Dr. Juhász Imre, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem adjunktusa. Az előadó kifejtette, hogy Magyarországon működik egy kommunista sejt, melynek tagjai provokációképpen vörös csillagot viselnek a gallérjukon. Annak ellenére azonban, hogy ezt az önkényuralmi jelképek használatára vonatkozó nemzetközi jogszabály tiltja, a Strassbourg-i bíróság folyamatosan a javukra dönt. Ezt pedig azzal az indokolják, hogy a vörös csillag más, mint a horogkereszt, mert az „egy igazságosabb társadalomért küzdő erő jelképe”.
Dr. Völgyesi Miklós, a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának társelnöke a 2006-os budapesti rendőri visszaélésekről beszélt. Állítása szerint: az öszödi beszédet szándékosan szivárogtatta ki a kormány, hogy a zavargásokat keltsen és hogy megfélemlítse az ellenzéket. Elmondta: a hatósági akciók a Büntetőtörvénykönyv szerint terrorcselekményeknek minősülnek, melyért életfogytiglani fegyházbüntetés is kiszabható, Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök pedig közvetlenül felelős az eseményekért. Az előadások után megkoszorúzták a kommunizmus áldoztai tiszteletére a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarán elhelyezett emléktáblát, ahol Veres-Kupán Enikő, az EMNT Szatmár megyei elnöke mondott beszédet, aki rámutatott, hogy a kommunizmus és a nacionalizmus mind a mai napig él közöttünk és szedi áldozatait. Ezek a káros eszmék továbbra is fertőzik közösségeinket, azonban csak akkor terjedhetnek, ha a jók tétlenek maradnak. Arra buzdított továbbá, hogy ne tűrjük ezt némán, hanem tegyünk ellene, mert különben cinkosokká válhatunk. emnt.org
Erdély.ma

Bukarest, a kisebbségvédő
Miközben mind külföldről, mind belföldről bírálják a román kormányt, amiért Bukarest csupán feltételekkel hajlandó támogatni Szerbia európai uniós tagjelöltté nyilvánítását, a román külügyminisztérium jelezte: azt várja Belgrádtól, hogy egyezményt írjon alá Bukaresttel a szerbiai kisebbségek védelméről.
Mint arról beszámoltunk, az EU-tagállamok külügyminisztereiből álló általános ügyek tanácsának kedden kellett döntenie arról, hogy támogatja-e a balkáni ország tagjelöltté nyilvánítását.
Románia ugyanakkor már korábban jelezte, hogy a Timok-völgyi vlachok elleni jogtiprások miatt vétót emelhet. A külügyminiszterek végül hosszasan elhúzódó ülés után javasolták a tagjelöltté nyilvánítást, de Bukarest ellenkezése miatt hivatalos álláspontot nem fogalmaztak meg.
Cristian Diaconescu román külügyminiszter közölte: Románia nem akadályozza meg a szerb EU-tagjelölti státus elfogadását, de elvárja, hogy Szerbiát is ugyanolyan szigorú megfigyelés alá vessék a kisebbségi jogok betartása terén, mint korábban Romániát. A román külügyminisztérium nyilatkozatot adott ki, amelyben tudatta: konkrét és gyors előrelépést tart szükségesnek a szerbiai kisebbségek jogállását rögzítő kétoldalú dokumentum aláírása terén.
Egyúttal szükségesnek nevezte, hogy az Európai Bizottság és az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főmegbízottja is megfigyelje, hogyan tarja be Szerbia az Európai Unió kisebbségvédelmi előírásait. A szerb uniós tagjelöltségről egyébként az uniós állam- és kormányfők hétvégi ülésén születik döntés.
Az uniós partnerek közül volt aki elégedetlenségének adott hangot a román álláspont miatt: Guido Westerwelle német külügyminiszter szerint az „beárnyékolta az amúgy sem könnyű tárgyalásokat”. A bukaresti döntést európai uniós körökben annak tudják be, hogy Románia így akarja jelezni elégedetlenségét, amiért egyetlen uniós tagállam – Hollandia – ellenkezése miatt halasztódik az ország schengeni csatlakozása.
Román feltételek
Leonard Orban román Európa-ügyi miniszter ugyanakkor tegnap kijelentette: jelentős problémák vannak a szerbiai nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartásával, ezért kívánta Románia az Európai Tanácsban napirendre tűzni a témát. „Nem akadályozásról van szó. Erről a témáról az Európai Tanács szintjén tárgyalunk. Románia rendkívül fontos dolgot kér, azt, hogy Szerbia tartsa tiszteletben a nemzeti kisebbségek jogait” – jelentette ki Orban.
Eugen Tomac, a határon túli románokért felelős államtitkárság vezetője a szerbiai románok küldöttségével folytatott tegnapi találkozót követően leszögezte: Románia nagyon jól tudja, milyen a szerbiai román kisebbség valós helyzete, az általa küldött jelzés pedig világos és egyértelmű: valós garanciákat akar e kisebbség védelmében. „Nem akarjuk, hogy a román kisebbség vlachokra és románokra oszoljon. Nincs vlach nemzeti kisebbség, nem tudjuk szabványosítani a román nyelvjárásokat. A román állam álláspontja szilárd: a román nyelv hivatalos az EU-ban, ezért ragaszkodunk ahhoz, hogy ahol román kisebbségek élnek, tartsák tiszteletben nemzettársaink jogait” – jelentette ki Tomac. Hozzátette: a román állam nem akar sokat, csupán anyanyelvű oktatást, a szerbiai román ortodox egyház elismerését, valamint román nyelvű televíziós és rádióműsorokat.
Viorel Badea demokrata-liberális párti szenátor, a felsőház határon túli román ügyekkel foglalkozó bizottságának elnöke rámutatott: a vita 15 éve folyik Románia és Szerbia között. Leszögezte: elfogadhatatlan, hogy valakik új nyelvet találjanak ki, majd új identitást azok számára, akik magukat kelet-szerbiai románoknak tartják. A szenátor reményét fejezte ki, hogy a Bukarest által követelt kisebbségi egyezményt még a napokban alá lehet majd írni.
Megismételte: a román parlament megvétózhatja a szerb EU-csatlakozást, ha Szerbia nem írja alá az egyezményt. Bojan Alekszandrovics szerbiai román püspök szerint nem helyénvaló, hogy a szerbiai hatóságok román és vlach közösségre akarják felosztani a szerbiai románokat. Rámutatott: a román hatóságok segítségét kérik, hogy alapvető jogaikat – az anyanyelvű oktatást és a templomi szertartást – biztosítsa számukra Szerbia. Zavişa Jurj, az Ariadnae Filum román–vlach kulturális egyesület elnöke kifejtette: a Timok-völgyi románok lojálisak Szerbiához, és támogatják annak EU-csatlakozását, azzal a feltétellel, hogy tartsák tiszteletben a jogaikat.
Tadics: nem hagyjuk zsarolni magunkat!
Nem mindenki tartja azonban megalapozottnak a román álláspontot. Borisz Tadics szerb elnök szerint országa nem fogadja el, hogy Románia „teljesíthetetlen” feltételeket szabjon, és úgy vélte, a szerbiai vlachok nem tartják románnak magukat. Leszögezte: Szerbia nem hagyja zsarolni magát. Belföldi bírálói is vannak a román álláspontnak: Victor Ponta, az ellenzéki Szociáldemokrata Párt (PSD) elnöke szerint nem helyes, hogy Románia akadályozza a szerb uniós csatlakozást, Bukarestnek inkább támogatnia kellene a szomszédos országot. Szerinte Szerbiának valóban tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat, azonban megjegyezte: ettől függetlenül helytelen, hogy Románia egyedüliként akadályozza a csatlakozást.
„Mit gondolunk Hollandiáról, amely az egyedüli ország, amely a schengeni csatlakozásunkat gátolja. Most pedig ugyanezt tesszük egy olyan országgal, amely rendszerint a barátunk volt” – mutatott rá. „Mit tettünk volna, ha Magyarország élt volna a vétójogával a mi EU-csatlakozásunkkor? Jogosnak találtuk volna?” – tette föl a kérdést. Azonban nem minden párttársa gondolja így: Titus Corlăţean, a szenátus külügyi bizottságának szocialista elnöke szerint Románia támogatja ugyan Szerbia uniós csatlakozását, ám a csatlakozás érdekében Belgrádnak tiszteletben kell tartania a kisebbségi jogokat. Rámutatott: a szerbiai románok jogairól szóló vita húsz éve húzódik a két ország között, eredménytelenül.
Szerbiai vlachok szerint nem éri jogtiprás őket
Nem éri jogtiprás a szerbiai vlach nemzeti közösséget – erről biztosította Radisa Dragojevic, a (szerbiai vlachok kulturális autonómiáját képviselő) Vlach Nemzeti Tanács elnöke (VNT) az újvidéki Magyar Szó című napilapot. A Magyar Szó szerdán honlapján idézte Dragojevicet, aki szerint Románia vádja alaptalan. A Vlach Nemzeti Tanács (VNT) nevében senki sem kereste fel a román szerveket, hogy jogtiprás történne, és senki sem támaszthat a nevünkben feltételeket, ultimátumokat, mint azt Románia tette Szerbiával – mondta Dragojevic. Szerbiában két közelálló nemzeti közösség van, a vlach és a román. Mindkét nemzeti közösségnek saját nemzeti tanácsa van, de míg a román nemzeti közösség Romániát tekinti anyaországának, addig a vlachok Szerbiát.
Ezért Romániának nem áll jogában, hogy a nevünkben bárkitől valamit is kérhessen – hangoztatta. Dragojevic megjegyezte, bár vannak olyan nyílt kérdések, amelyeket jelenleg a közösségen belül megvitatnak, ez közösségen belüli probléma és senki sem erőltette rájuk. A VNT például a minap alkotta meg a vlach ábécét, s készülőfélben van egy vlach értelmező szótár is. A VNT vezetője szerint azok, akik Romániában panaszkodnak, tagjai voltak az előző összetételű nemzeti tanácsnak, és a mandátumuk alatt semmit sem tettek ez ügyben. Hozzátette: az ő anyanyelvük a vlach, és aki románnak akarta vallani magát a népszámláláson, szabadon megtehette.
A 2002-es népszámlás szerint Szerbiában 40 054 polgár vallotta magát vlachnak, a tavalyi népszámlálás nem hivatalos adatai szerint ma 50 százalékkal többen, megközelítőleg 64 ezer szerbiai polgár van. Míg a vlachok többsége Kelet-Szerbiában él, a románok legnagyobb része a Vajdaságban, a Bánátban – magyarázta Dragojevic.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Nagy körültekintést igényel az egyházi átvilágítás
Szekuritátés dossziék nyomában 6.
Az Erdélyi Unitárius Egyház a napokban tette közzé az Egyházi Átvilágítási Folyamatot Koordináló Bizottság első vizsgálati eredményeit. A 2009-ben létrejött bizottság feladata több mint száz egyházi szolgának az átvilágítása. Az átvilágítás eddigi tapasztalatairól Szabó László unitárius lelkésszel, a bizottság ügyvezetőjével beszélgettünk.
– Az erdélyi protestáns egyházakban, közöttük az unitárius egyházban már a rendszerváltást követően felmerült az egyházi átvilágítás szükségessége. Milyen út vezetett a kezdeti próbálkozásoktól az átvilágítási bizottság megalakulásáig?
– Az Erdélyi Unitárius Egyházban az 1989-es népfelkelést követően sajnos bő egy évtizedig kellett arra várni, hogy a belső átvilágítás enyhébb fajtájának bevezetésére sor kerüljön. Az Egyházi Főtanács 2001-ben fogadta el azt a határozatot, ami kötelezővé tette az úgynevezett jelöltségi nyilatkozatok megtételét.
Ennek értelmében az egyházi tisztségekre és hivatalokra jelölt személyeknek, lelkészeknek és világiaknak arról kellett nyilatkozniuk, hogy együttműködtek-e vagy sem a volt államvédelmi szervekkel. 2002-től kezdődően minden egyházi választáson felolvasták ezeket a nyilatkozatokat, és a választótestületek tagjai figyelembe vehették a nyilatkozatok tartalmát. Abban az időszakban még nem álltak rendelkezésünkre a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács (román rövidítése: CNSAS) által kezelt iratgyűjtemények, amelyek tartalmával össze lehetett volna hasonlítani a szóban forgó nyilatkozatokat, ezért a választókra volt bízva, mennyire veszik figyelembe a jelöltek állításait. Hosszú éveknek kellett eltelnie ahhoz, amíg egyházunkban is megérett az idő arra, hogy bevezessük az átvilágítás érdemibb formáját. A 2008 decemberében tartott főtanácsi ülésen szinte egyhangú szavazattal fogadták el azokat a határozatokat, amelyek kiszélesítették az átvilágítási folyamatot. Ennek jegyében született döntés az úgynevezett történész kutatócsoport létrehozásáról is, amelynek elsődleges feladata a különböző állami szervek 1945 és 1989 közötti egyházi életbe való beavatkozásának feltárása tudományos igényességgel.
– A 2008-ban elkezdődött intézményesített átvilágítás előtti időszakban volt-e olyan egyházi szolga, aki bevallotta azt, hogy együttműködött a kommunista állambiztonsági szervekkel?
– Az 1989 és 2001 közötti időszakban alig történt ilyesmi. A 2002-től kezdődően megírt és felolvasott nyilatkozatok között is kevés olyat találunk, amelyben az érintettek őszintén bevallották együttműködésüket az államvédelmi szervekkel, és ismertették volna az együttműködés tartalmát és jellegét. Többnyire olyan nyilatkozatok születtek, amelyekben az érintettek elhallgatták, vagy nem az eset súlyosságához mérten vallottak együttműködői múltjukról.
– Mennyire működik olajozottan az átvilágítási bizottság?
– Az egyéni iratgyűjtemények kérvényezése a bizottság létrejöttének évében, 2009-ben kezdődött. A Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács 2009–2010-ben közel félszáz egyéni iratgyűjtemény másolatát adta át. Működési szabályzata alapján a bizottság hozzálátott az egyéni iratcsomók vizsgálatához, és személyes meghallgatásokat is elrendelt azokban az esetekben, amikor feltételezhető volt az érintett személyek együttműködése a szekuritátéval. Olyan esetekben is kötelezővé vált a személyes meghallgatás, amikor a bizottság különbséget állapított meg a kötelező nyilatkozatokban foglaltak és az egyéni iratgyűjtemények tartalma között, tehát amikor kiderült, hogy valaki valótlanságot állított.
– Múlt héten tették közzé az első vizsgálati eredményeket. Milyenek a tapasztalatai az elmúlt három év munkájáról?
– Az átvilágítási bizottság és a közelmúlt-kutatócsoport elsődleges célja nem az, hogy a volt együttműködőket vadássza, vagy megalázó módon pellengérre állítsa őket. Az együttműködés kérdéskörét átfogóbban vizsgáljuk. Amint tudjuk, 1945-től kezdődően a kommunista rendszer gyökeret vert: megkezdődött a társadalom tekintélyes részének a megfigyelése és megfélemlítése, ami a következő évtizedekben egyre erősödött a nacionál-kommunista diktatúra kiépülésével és keményebbé válásával. A társadalom kiemelt fontosságú részeként egyházaink az állambiztonsági szervek célkeresztjében álltak, az elnyomó hatalom részéről fokozott figyelem irányult rájuk, ezért az akkori viszonyok közepette sokkal több egyházi embert próbáltak beszervezni, mint a társadalom más rétegeiből. Nem meglepő tehát, hogy nagyon sok lelkészt megkörnyékeztek. Amikor ezt a korszakot vizsgálva az egyéni iratgyűjteményekből következtetéseket vonunk le, mindezt behelyezzük az adott társadalmi és politikai összefüggésekbe. A kutatócsoport és a bizottság elsődleges megállapítása az, hogy a fő bűnösök a kommunista rendszer létrehozói, fenntartói, azok a párt- és államvédelmi szervek, akik ezt működtették. Fő bűnösnek minősíthető minden olyan szekuritáté-alkalmazott, hivatásos államvédelmi személy és pártaktivista, aki közvetlenül is részt vett a rendszer működtetésében. Úgyszintén vétkesnek tartjuk azokat az egyházi és világi személyeket is, akik besúgóként kisebb-nagyobb mértékben elősegítették a rendszer fennmaradását. – Mennyire nehéz megbízható ítéletet kimondani egy-egy besúgó esetében?
– Bizottságunk nem ítélkezik, hanem határozatszerű megállapításokat fogalmaz meg. Természetesen különbséget teszünk besúgó és besúgó között is: minden esetet egyénre szabottan, a lehető legtöbb körülmény figyelembevételével elemzünk. Az elemzések nyomán többféle megállapításra jutunk. Hála Istennek szép számban vannak olyan személyek, akik ellenálltak a szekuritáté beszervezési kísérleteinek. Vannak olyanok, akik egyértelműen a korszak áldozatai voltak, és sajnos olyanok is léteznek, akik nem tudtak ellenállni. A rendszerrel együttműködők kategóriája sokrétű, amit árnyalni kell, ezért a bizottság különböző együttműködői típusokat állapított meg. Azokat tartjuk súlyos esetűeknek, akik kimerítik a szekuritátéval való együttműködés következő formáit: amikor az együttműködés indoka a rosszindulat volt; amikor az együttműködés kárt okozhatott másoknak; amikor az együttműködés az államhatalmi rendszer iránti meggyőződéses lojalitásból fakadt; amikor az együttműködés jutalmaként az együttműködő anyagi juttatásokat vagy előnyöket élvezett.
Az ilyen esetekben – kötelező személyes meghallgatás nyomán – a bizottság fenntarthatja vagy elvetheti feltételezéseit.
– A személyes meghallgatás milyen mértékben befolyásolhatja a bizottság döntését?
– Az még nem történt meg, hogy valaki megpróbálta volna bebizonyítani, hogy a fekete fehér, vagyis, hogy teljesen tisztázta volna magát a feltételezések alól. Ellenben a bizottság tisztánlátását nagyban segítette a személyes beszélgetések eddigi sorozata, hiszen olyan háttéradatokat tudtunk meg, amelyek nem voltak kiolvashatóak az egyéni iratcsomókból. Ilyenkor árnyaltabbá vált az eset, azonban a fő megállapításokat általában nem befolyásolta érdemben. A személyes meghallgatások közül egynéhány elősegítette azt, hogy az illető személy töredelmesen beismerje hibáit, emberi gyarlósága miatti együttműködési készségét.
– Más egyházi átvilágító bizottságokból származó információk szerint volt olyan lelkész, akiért „beszólt” a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) magas rangú bukaresti tisztje. Volt-e ilyen eset az unitárius egyházban?
– Nincs tudomásom ilyen esetről, ami természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy az unitárius egyház jelenlegi lelkészei között is elméletileg lehet aktív bedolgozója a mai titkosszolgálatnak. Remélem, hogy ez csak elméletileg áll fenn, azonban a hatályos rendelkezések szerint amúgy sem juthatunk hozzá az ilyen személyek iratcsomójához. Ilyen esetekben a hivatalos értesítés szerint az illető nevén nem szerepel múlt rendszerbeli titkosszolgálati iratcsomó. – Ha valaki a hetvenes, nyolcvanas években lelkészként dolgozott, az Átvilágító Bizottság ugyanakkor nem kap felőle semmiféle iratot, ez mennyire hihető körülmény?
– Eddigi tapasztalatunk szerint a lelkészek megfigyelésének mértéke szinte teljes körű volt. A belügyminisztérium 1963-ban kiadott egy olyan rendeletet, amiben kötelezővé tette a Protestáns Teológiai Intézet minden diákjának és végzettjének a megfigyelését. A rendelet magyarázó szövegében szerepel, hogy az államvédelmi szervek sajnos még nem érték el a százszázalékos beszervezettségi szintet, ezért a megfigyelési kör kiteljesítését szorgalmazták. Ez volt a pártvezetés és a belügyminisztérium kérése. Ha figyelembe vesszük a belügyminisztériumi határozatot, valamint a személyes iratcsomókból, illetve a személyes vallomásokból származó adatokat, bizonyossággal állíthatjuk, hogy a nyolcvanas években az államvédelmi szervek megkísérelték a lelkészek százszázalékos beszervezését. Amikor a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanács kérésünkre nem ad át semmiféle iratcsomót, ebből többféle következtetést vonunk le: az illető személy a szekuritáté szemében annyira jelentéktelennek tűnt, hogy esetleges megfigyeléséről nem indítottak a neve alatt egyéni iratgyűjteményt; a másik változat szerint az iratgyűjtemény megsemmisült, vagy elkallódott – az 1989-es népfelkelés napjaiban a valódi és az álforradalmárok a szekuritáté épületeibe behatolva sok iratot elégettek, szétszórtak, de ez mégis az esetek törtrészét jelenti; a harmadik következtetés szerint a szekuritáté jogutódja, a Román Hírszerző Szolgálat az adott iratcsomót még nem adta át a Szekuritáté Irattárait Vizsgáló Országos Tanácsnak. Nem hivatalos adatok szerint másfél évvel ezelőtt még az egyéni iratcsomók felét sikerült átvenniük. Ez az arány mára valószínűleg jóval ötven százalék fölött van. Várható, hogy a következő hónapokban, illetve egy-két évben újabb iratcsomó kerülnek elő olyan személyekre vonatkozóan is, akikről eddig nem volt semmiféle adatunk.
– Sokan attól tartanak, hogy az átvilágítás során manipuláció áldozatai lehetünk. Mennyire lehet megbízni a szekuritáté munkájában, illetve az utód titkosszolgálatok „pártatlanságában” a tekintetben, hogy nem vettek el, vagy nem toldottak az anyaghoz?
– Sokan feltették ezt a kérdést a bizottságnak, mások pedig leegyszerűsítve azzal próbálják elintézni, hogy bezzeg a szekuritáté azt jegyzett fel a dossziékba, amit akart. Ezt a hozzáállást mindenképpen árnyalnám. A szekuritáté valóban bármit megtehetett, hiszen a rendszerváltás után húsz évvel még mindig nincs átfogó képünk a működéséről, ellenben hozzá kell fűzni, hogy ők sem rendelkeztek végtelen erőforrásokkal és idővel, éppen ezért a manipulációs kísérleteket olyan személyek esetében használták, akik fajsúlyosak voltak, a rendszer szemében megsemmisítendő személyeknek minősültek, akiket meg akartak hurcolni, be akartak börtönözni. Esetükben feltételezhető az egyéni iratcsomók szándékos és feltételezett manipulációja. Az egyszerű közembereknél – beleértve a lelkészek nagy részét is – kevésbé feltételezhető, hogy a szekuritáté eleve megtévesztő célzattal állított össze és kezelt iratcsomókat. A hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig a szekuritáténak nem volt oka arra következtetni, hogy elközelgett a leszámolás ideje, és hogy emiatt menteni kellene a menthetőt, vagy külön céllal be kéne feketíteni valakiket az utókor számára. A kezünkbe került dokumentáció alapján nem lehet azt állítani, hogy az iratcsomókat nagymértékben és tervszerűen manipulálták volna. Az iratgyűjtemények képezik az átvilágítás fő forrását, azonban nem ez az egyetlen forrás. Száz százalékban természetesen nem bízhatunk meg bennük. – A bizottság közzétett vizsgálati eredményeiben azt olvasom, hogy külön kiemelik egy-egy átvilágított ellenálló érdemeit. A hetvenes, nyolcvanas években milyen lehetőség volt az ellenállásra, illetve ez milyen következményekkel járt?
– Nehéz ezekről az esetekről általános érvényű véleményt alkotni. Tudjuk, hogy az államvédelmi szervek mi mindenre voltak képesek. Az 1956-os magyar forradalmat követően egyházunk legjobbjait zárták börtönbe – papságunkat gyakorlatilag megtizedelték –, ezek után joggal feltételezhette bárki, hogy az ellenállásnak hasonló következményei vannak. A bizottság senki esetében nem kérheti számon, hogy miért nem állt ellen, mert nem tudhatjuk, hogy milyen körülmények között félemlítették meg, milyen nyomás nehezedett rá. Dicséretre méltónak tartjuk azokat, akik ellenálltak, mások esetében pedig nem ítélkezünk, hanem megállapításokat fogalmazunk meg. Ezeket a megállapításokat az érintett személy vallomásai alapján készek vagyunk árnyalni, amennyiben az érintett személyek hihető módon bizonyítják, hogy kényszerítő körülményeket is figyelembe kell vennünk. Ezek megértésére és figyelembe vételére fogékonyabbá tesznek a vonatkozó személyes „élményeink”. Ilyenként említem, hogy 1989 őszén, középiskolás diákként engem is hívattak a szekuritáté Hargita megyei szervezetének hivatalába. Nem kívánom senkinek, hogy átélje azt a félelmet, amit akkor átéltem a szekuritáté csíkszeredai irodájában, holott még gyermek voltam. El tudom képzelni, milyen többletterhet jelentett egy családos lelkésznek, egy családapának az ilyen megpróbáltatás, milyen kilátásokkal mehetett a kihallgatásokra, éppen ezért távol álljon tőlem – és a bizottságtól – az általánosítás, vagy az ítélkezés. – Az átvilágításnak az az értelme, hogy az együttműködői múlttal rendelkező egyházi vagy világi személy ne tölthessen be vezetői tisztséget. Miként kivitelezhető ez az unitárius egyházban?
– Az átvilágításnak nem ez a fő célja, hanem a közelmúltunkkal való őszinte szembenézés és az erkölcsi jóvátétel az áldozatok irányába. Amennyiben az átvilágított személyek kimerítik a szekuritátéval való együttműködés valamelyik súlyos formáját, ezt a bizottság tételesen nyilvánosságra hozza. Ez az egyik következménye az átvilágításnak. Ha valaki a 2001 óta kötelező jelöltségi nyilatkozatában hamisan nyilatkozott, és ez az átvilágítás során kiderül, az így szerzett tisztsége megszűnik.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hatékony román diplomáciai húzás
Tegnap aláírta Brüsszelben Románia és Szerbia a kisebbségekre vonatkozó együttműködési megállapodást, és ezzel elhárult az akadály az elől, hogy Szerbia elnyerje az EU-tagjelölti státusát. Románia fellépése nyomán a tegnapi EU állam- és kormányfők tanácskozásán napirendre került a schengeni csatlakozás kérdése. Hollandia azonban továbbra sem ért egyet Románia és Bulgária integrációjával.
Csütörtökön Brüsszelben aláírta Románia és Szerbia a nemzeti kisebbségekről szóló együttműködési megállapodást, amit Bukarest feltételül szabott Belgrádnak ahhoz, hogy ez utóbbi elnyerhesse az EU-tagjelölti státusát. A felek szerda éjszaka jutottak megállapodásra, és véglegesítették a dokumentum szövegét. Románia úgy határozott, hogy megvétózza Szerbia EU-tagjelölti státusát, ha Belgrád továbbra sem biztosít jogokat a vlach kisebbségnek. Bukarest szerint ugyanis a vlachok is románok, akik nem rendelkeznek anyanyelvű oktatással és román nyelvű misézést sem biztosítanak nekik. Románia plusz garanciákat kért, így ragaszkodott az együttműködési megállapodás aláírásához, valamint ahhoz, hogy az Európai Bizottság kísérje figyelemmel a szerbiai kisebbségek helyzetét.
Traian Băsescu nem volt jelen az aláíráson, hiszen az Európai Néppárt tanácskozásán vett részt. Sever Voinescu, a Demokrata Liberális Párt (PD-L) szóvivője úgy vélte, hogy a megállapodás aláírása a „hatékony módon végzett diplomácia” győzelmét jelenti. Mint mondta, a szerbiai román kisebbség ügye húsz éve húzódik, és jó, hogy most megszületett ez a dokumentum. Mint mondta, a rendszerváltás óta valamennyi román politikus felvetette a román kisebbség helyzetének megoldatlan problémáját. Voinescu ezzel az ellenzéki politikusok bírálatát hárította el. Victor Ponta és Crin Antonescu bírálta a külügyminisztérium álláspontját, hogy Románia az egyedüli tagállam, amely ellenezte az utolsó pillanatokig Szerbia EU-tagjelöltségét.
Románia egy csapásra két legyet ütött, hiszen az együttműködési megállapodáson kívül a schengeni csatlakozás is napirendre került Brüsszelben az állam- és kormányfők tanácskozásán. Ez a téma váratlanul jelent meg az Európai Tanács napirendjén azt követően, hogy kedden Románia kifogásokat emelt Szerbia EU-tagjelöltségével szemben.
Tegnap lapzártáig nem született semmilyen döntés, de rossz előjel, hogy már a tanácskozás előtt Mark Rutte holland miniszterelnök kijelentette: Hollandia mindaddig ellenezni fogja Románia és Bulgária belépését a schengeni övezetbe, amíg a két balkáni ország nem léptet életbe igazságügyi reformokat. Rutte szerint Bukarestnek és Szófiának további haladást kell elérnie igazságszolgáltatási rendszereik átalakításában, illetve a korrupció és a szervezett bűnözés elleni harcban, mielőtt csatlakozhatnak a belső határellenőrzés nélküli övezetbe. Tavaly Hollandia vétózta meg hazánk schengeni csatlakozását.
Romániának is csatlakoznia kellene azokhoz az európai erőfeszítésekhez, amelyeknek célja az európai kisebbségvédelmi keretszabályozás kidolgozása – véli Winkler Gyula, az RMDSZ európai parlamenti képviselője. A politikus szerint helyes és korrekt Szerbia EU-tagjelöltsége kapcsán kialakított román álláspont. Winkler idézi Cristian Diaconescu külügyminisztert, aki szerint a kisebbségi jogok védelme nem csak Románia nemzeti érdeke, hanem európai érték is. Ebből kiindulva természetes volna – mondja Winkler –, ha a továbbiakban Románia kezdeményezőként lépne fel és csatlakozna azokhoz az európai erőfeszítésekhez, amelyeknek célja egy európai kisebbségvédelmi keretszabályozás kidolgozása.
Szabadság (Kolozsvár)

Amit az elfogultság megírni enged, avagy egy ügyeskedő töprengései
Híres ember könyvét kézbe venni mindig valami pluszizgalmat jelent. Mondom ezt azért, mert sokaknak itt, a határ román oldala mellől a magyar tévéből régóta ismert Aczél Endre újságíró legalább olyan híres személyiség, mint a manapság egymással vacsorázgató, vagy őserdőkben bohóckodó celebek. Ez az ismertség azonban éppenhogy nem lett akadálya annak, hogy Aczél nagyváradi szereplése egy enyhe lefolyású (kultúr)politikai botrányba fulladjon.
Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő elkövette ugyanis azt a könnyelműséget, hogy a Magyar Kultúra Ünnepe rendezvénysorozat keretében invitálta Nagyváradra hősünket, aki ha már eljött, magával hozta a nyomdából frissen kikerülő könyvét is, az Amit megírhatok címűt. Az ünnep alkalmából szintén Váradon tartózkodó Pomogáts Béla irodalomtörténész nem állhatta meg, hogy több nyilvános rendezvényen a Magyar Kultúra Ünnepéhez méltatlan meghívottnak és ügyeskedőnek nevezze Aczél Endrét, merthogy szerinte van elég író, költő, művész – egyszóval kultúrember –, akiket a Magyar Kultúra Ünnepére elhívhattak volna Váradra. Mikor aztán később Pomogáts fülébe jutott, hogy hullámokat kavartak váradi kiszólásai, akkor Pestről már egy Aczél irányába békülékenyebb, a váradiak felé pedig érdesebb hangvételű nyílt levelet írt, melyben Aczélt kitűnő publicistának nevezi, akit mégis inkább a Magyar Sajtó Napján kellett volna meghívni, és amelyben a kialakult polémiát a politikának a kultúrára való rátenyerelésének tekinti, és ezért – mint írja – egy ideig nem kívánja Váradon szolgálni a kultúra ügyét. Feltehetően arra gondolt Pomogáts, hogy a határon túl szabad, de Pesten már nem ajánlatos ujjat húzni az ügyeskedőkkel... Ezután a kis bonyodalom után fokozott kíváncsisággal vettem kézbe az „ügyeskedő” könyvét, melyet a végére érve felfokozott idegállapotban tettem le. E metamorfózis okaira talán rávilágítanak az alább következő szövegkiragadások.
Revansgondolkozás
Itt van máris a vajdasági magyarokról szóló passzus: „Azok, akik ma állampolgárságért üvöltöznek, nyilván nem is emlékeznek azokra az időkre, amikor a jugoszláviai (vajdasági) magyarok szegény rokonnak tekintették a magyarországi magyarokat, mert miközben azok még jórészt el voltak zárva a Nyugattól, ők szabadon utazgathattak, vállalhattak munkát s létesíthettek kisvállalkozásokat odahaza kint megkeresett pénzükből. (...) Nincs olyan emlékem, hogy a hetvenes vagy a nyolcvanas években a vajdasági magyarok magyar állampolgárságot akartak volna maguknak, olyan viszont igen, hogy büszkén az orrunk elé tolták a vívmányaikat...” (87. o). A határon túli magyarságról szólva Aczél még fokozni is tudja az előbbieket a történelmi materialista dialektikának olyan gyöngyszemével, mint amilyet a „Magyarverések” című idézőjeles alfejezetben találtam: „Az iskoláinkban (magyarországi iskolákban – szerk. megj.) pedig – úgy fest – diplomás történelemtanáraink elfelejtenek mesélni a gyerekeknek arról, hogy a fizikai erőszakba (is) torkolló magyarellenesség általános jelenségként kezelése puszta fikció; továbbá, hogy e téren semmilyen történelmi folytonosság nem mutatható ki, mert a kommunizmus évtizedeiben egyáltalán nem voltak »magyarverések«. (A diktatúrák nem tűrték az önkényeskedést, önnön korbácsaikon kívül senki másé fölött nem néztek el).” (267. o.) Ebben a számomra kissé túlcizellált okfejtésben a kitűnő publicista mintha azt mondaná, hogy köszönjük meg mondjuk a romániai kommunistáknak, hogy nem folyamatosan, hanem csak alkalomadtán betyárkodtak (példák: 1956 – a Sas Kálmán-csoport; falurombolási terv). De a ‘90 utáni helyzet aczéli értékelése is kételyeket ébreszt bennem. Hallgassuk meg például ezt a 298. oldalról: „Az egyházak, ha nem is kapták vissza birtokaikat (Romániában igen!), de teljesen szabaddá váltak az államtól.” Igen, Romániában valóban szabaddá váltak a történelmi magyar egyházak, nem úgy az ortodox, mely szinte tökéletes szimbiózisban él az állammal. Ennek köszönhető a mérhetetlenül gyarapodó ortodox vagyon, a területek, a gombamód szaporodó templomok, míg az ingatlan- és birtok-visszaszolgáltatás terén esetleg Fejes Anzelm Rudolf, a váradi premontrei prépostság prelátusa (és még hányan!) tudna mit mesélni Aczélnak, de ő hasznosabban tölti az időt, és inkább Strasbourgba küldözgeti a visszaszolgáltatási periratait, merthogy a román államnak esze ágában sincs visszaadni a rend korábbi ingatlanvagyonát.
Aránytévesztés és elfogultság
Szerzőnk hosszú oldalakon át ecseteli Orbán Viktornak a szerinte kizárólag lesajnálásra méltó tevékenységét, ebből kifolyólag róla egyetlen pozitívumot sem ír le. Önmagában véve ezért nincs miért szemrehányást tenni neki, azonban ez mégiscsak kínossá válik, ha figyelembe vesszük, hogy Aczél még Mao munkásságában is talál dicsérnivalót. „De Mao képe ott virít a Tienanmen téren (...) és jó okkal. Akármilyen kínokat zúdított is az országra több menetben, övé az örök érdem, hogy a kínai birodalom 1949-ben minden idegen hatalom cipőrongyából, egy feudális típusúnak mondott anarchiából, széttagoltságból, egységes, egyetlen központból irányított és – legfőképp – szuverén ország lett. Azok, akik a „kommunizmus” szó hallatán nyomban vértolulást kapnak, elfelejtik, hogy Mao Ce-tungnak, a kommunista forradalmárnak, alapvetően „nemzeti” érdeme van. Amikor a Mennyei Béke Kapujának mellvédjéről 1949. október 1-jén kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot, nem azt mondta, hogy éljen a kommunista párt vagy hogy immár a munkások és parasztok állama vagyunk, hanem azt, hogy a „kínai nép talpra állt”. (104 o.)
Nofene; népnemzeti érdemeket hangoztat a kommunista Maoval kapcsolatban, míg a hazai népnemzeti (és nem népirtó) jobboldalt csak pocskondiázza. Elfogultságából is származtatható aránytévesztésének szimbolikusan (is) beszédes példáját adja Aczél, amikor könyve vége felé felteszi a kérdést, hogy miért nem maradhatott Budapesten köztéren Varga Imre Kun Béla-szobra, ha egyszer a Franco-diktatúrát „kiszolgáló” Dali-szobrokat sem tüntették el Spanyolország köztereiről. (305. o.). Erre már nekem is eszembe jut egy kérdés: ki a gyógyíthatatlan kommunista? Aki Kun Béla szobra után sír. Aczél elmeséli, hogyan került 1986. január 1-jei hatállyal az MTV Híradójának főszerkesztői tisztségébe, és azt, hogy milyen változtatásokat eszközölt a műsorban. Az egyik lényeges változtatásáról ekképpen számol be: „Azonnal likvidáltam a napi kül- és belpolitikai kommentárokat. Úgy gondoltam, hogy a magyar dolgozó nép elég érett már az önálló gondolkozásra, nem kell a szájába rágni, hogy mit gondoljon erről vagy arról.” Az idők változnak, mondhatni, hiszen Aczél Endre a rendszerváltás után a Nap-kelte műsorban hosszú évekig jelentkezett tévés jegyzeteivel, azzal a műfajjal, amit másokról szólva könyvében „hangos törprengésnek” aposztrofált. Egyébként az a mód, ahogy Aczélt a Magyar Televízióból 1990 januárjának legelején kirúgják – erről is beszámol könyvében –, valóban méltatlan, és emberileg tökéletesen meg lehet őt érteni, amiért a rendszerváltó erők nem nyerték el a szimpátiáját, de sajna ez az egyéni sérelem az ítélőképességére is kihatott, ezért nem is titkoltan minden szimpatikusabb neki a baloldalon, mint a jobboldalon, legyen szó akár bel-, akár külpolitikáról. A fenti megállapítás alátámasztására megemlítem még, hogy a könyv utolsó előtti, Magántörténelem című fejezetében megsokasodnak az idézőjeles alcímek, mintegy jelezve, hogy Aczél most mítoszokról, tévhitekről rántja le a leplet. Ilyen megközelítésben ír „A kommunizmus áldozatainak emléknapjáról”, „A hazugságról” vagy a már említett „Magyarverésekről”, de még a Teller- és a Szolzsenyicin-mítoszok tisztázására is futja az erejéből. Vannak azért jó meglátásai is, ilyenek például a kereskedelmi csatornák által gerjesztett kulturálatlanságspirálra vonatkozó megjegyzései (297. o.), és érdekes dolgokat említ pekingi vagy londoni tudósítóskodásának idejéből is.
Amit még elmondhatunk
Aczél egy interjúban kentaurnak nevezi könyvét, bennem azonban egy ennél halucinogénabb szörny képzetét kelti ez a kötet, amely nem csupán két, de sokkal több elem egybegyúrásából áll össze. A könyv ugyanis genealógiával indul, majd Aczél saját sorsának alakulását ismerteti az olvasókkal. Ezen tapasztalástaglalások során meglepően sokat foglalkozik gasztronómiai megfigyelésekkel, itt-ott egy-két vicc, anekdota is becsúszik a szövegbe, majd egészen váratlanul filmelemzésekbe bocsátkozik, hogy aztán kacskaringós úton-módon, könyve utolsó harmadában végérvényesen a politikai publicisztika terepére keveredjen. Ez a tematikai összevisszaság engem arra enged következtetni, hogy Aczél egy meghatározott terjedelmű, de meg nem határozott tartalmú könyv megírására kapott felkérést, melynek meglehetősen szűkös határidőn belül eleget kellett tennie. Egyébként a már említett interjúban Aczél be is vallja, hogy két hónap alatt írta meg a könyvet. Azért is lett ilyen, szerintem. A könyv címe látszólagos semmitmondása ellenére mégiscsak nagyon beszédes. Aczél megírhatta azt, amit elfogultsága, politikai el- és lekötelezettsége, öncenzúrája, szelektív memóriája megírni engedett. És ha figyelembe vesszük azt, amit az Acsádi nevű ügynökről tudni vélünk (érdekes, ebben a könyvben Aczél tagadja, hogy ügynök lett volna – 310. o.), akkor még az is feltételezhető, hogy azt írta meg, amit az állambiztonsági szervek megírni engedtek neki. E könyvből elfogulatlan elemzésre kevéssé kapható, de azért tehetséges, és a lehető legjobban élni kívánó ember képe rajzolódik ki, aki e vágyait teljesítendő megkötötte a maga nem is kompromisszumát, de baráti szerződését a kommunista rendszerrel, melynek nyomán kiélvezhette annak az előnyeit. És ezekről az előnyökről előszeretettel ír Aczél Endre. Persze csak azokról, amelyekről írhatott. Aczél Endre: Amit megírhatok, Alexandra Kiadó 2009
Pap István
----------------------
Aczél tagad, Pomogáts saját magát helyesbíti
Aczél Endre januári nagyváradi látogatása az anyaországi média egy szeletének érdeklődését is felkeltette, annak idején többek között a Magyar Nemzet számolt be a sokakban felháborodást és nemtetszést kiváltó könyvbemutatóról. A napilaphoz elküldött replikájában a publicista határozottan tagadja, hogy besúgó lett volna, ennek bizonyságául hivatkozik a Magyar Köztársaság „egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott III. sz. bizottsága (közkeletű nevén átvilágítóbizottság) 3.B/XVI-427/2003-10 számú, 2004. január 13-án kelt határozatára, amely megállapította, hogy Aczél Endre a volt BM III/III-as csoportfőnökségénél semmilyen szolgálatot nem teljesített”. Ezen túlmenően Aczél azt is tagadja, hogy Amit megírhatok című kötetének váradi bemutatóján – mint ahogy arról a helyi sajtó beszámolt – nyíltan beszélt volna arról, hogy a Magyar Távirati Iroda pekingi és londoni tudósítójaként rendszeresen írt jelentéseket a kommunista titkosszolgálatnak. „Viszont soha nem tagadtam – Nagyváradon, az ottani közönségnek is elmondtam –, hogy „visszautasíthatatlan” felkérésre, hasonlóan a Nyugaton dolgozó magyarok ezreihez, készítettem politikai elemzéseket a brit bel- vagy külpolitika ilyen-olyan fordulatairól az akkori magyar szerveknek. Csináltam, amihez értettem, mást nem is kértek tőlem. A sors megkímélt attól, hogy „jelentsek” arról, mit mondott a magyar szomszéd, kolléga vagy munkatárs. Ezért nem voltam soha besúgó” – állítja Aczél. A publicista váradi szerepeltetését egyébként akkor Pomogáts Béla irodalomtörténész is helytelenítette, sérelmezve, hogy a Magyar Kultúra Hetéhez köthetően olyan budapesti újságírót hívtak meg, aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata. A Magyar Nemzethez elküldött válaszában viszont Aczél hivatkozik Pomogáts neki küldött e-mailjére, amelyben a Magyar Írószövetség volt elnöke már visszakozik: „Valóban szóvá tettem, egyébként név nélkül, hogy nem tartom igazán szerencsés dolognak, hogy Nagyváradon a hivatalos ünnepség középpontjába az újságírást és nem az irodalmi kultúrát állítják, minthogy a magyar sajtónak saját ünnepe van, a magyar kultúrának pedig ez az egyetlen napja. Minden egyéb információ téves, nem is tudom, hogy jelenhetett meg olyan írás, ami ezeket a kijelentéseket nekem tulajdonítja…”
Holott a jelen lévő váradiak pontosan emlékeznek, mit mondott valójában Aczél és Pomogáts…
(Krónika)
Krónika (Kolozsvár)

Lapszemle
Hunyad Megyei Hírmondó – 2012. február, 139. szám
A közéleti havilap legfrissebb számának első oldalán a főszerkesztő arról ír az új oktatási törvény kapcsán, hogy a szórványban különösen számítanak minden gyermekre. Ugyancsak az első oldal mutatja be Dezméri Istvánt, Hunyad megye új prefektusát. Deák Levente jogász rovatában ezúttal az ajándékoknak az örökségbe történő beszámításáról ír. Csatlós Erzsébet az oktatás aktuális kérdéseivel foglalkozik, de olvashatunk Winkler Gyula európai uniós képviselő sajtóirodájának beszámolóiból a közelgő választások előkészületeiről, valamint az új prefektus feladatairól. Benedekfi Dávid arról számol be, hogy Lupényban jártak a magyarországi testvérváros, Kecel képviselői. Csatlós Erzsébet ugyanakkor arról is tudósít, hogy Lupénynak nemcsak külföldi, hanem hazai testvértelepülési kapcsolata is van a szilágysági Sarmasággal. Az ötödik oldalon Kun Kriza Ilona gondolatait olvashatjuk arról, hogy kisgyermekeinket óvodába vagy iskolába írassuk-e. Ezen az oldalon László Anna és Csatlós Erzsébet különböző iskolai olimpiákról is beszámol. Takács Piroska Nagyasszonyaink sorozatában Cserei Helénát mutatja be, aki báró Wesselényi Miklós felesége és ifjabb báró Wesselényi Miklós édesanyja volt. Bemutatjuk templomainkat sorozatában Kun Árpád a sztrigyszentgyörgyi római katolikus templomról ír, másik cikkében pedig a népszámlálás ideiglenes adatai alapján térképezi fel azon Hunyad megyei településeket, ahol magyarok élnek. A hetedik oldalon még olvashatunk a sztrigyszentgyörgyi és a dévai Téglás Gábor iskolában lezajlott farsangi mulatságokról. Az utolsó oldal fényképes beszámolót közöl a dévai kisiskolások farsangi mulatságáról. Végül tudomást szerezhetünk arról, hogy március 15-én megyénk nagyobb városaiban hol és mely időpontban tartják a megemlékezéseket. A lapot Csatlós Erzsébet szerkesztette.
K. Á.
Szabadság (Kolozsvár)

Egyelőre marad a Iorga-idézet a kolozsvári Mátyás szoborcsoport előtt
Továbbra is láthatják, olvashatják a Nicolae Iorga-idézetet a kolozsvári Mátyás szoborcsoportot megcsodáló turisták. Bár tavaly, a kenőpénz elfogadása miatt elítélt Sorin Apostu polgármester leváltása után úgy tűnt, hogy december végéig megoldódik a helyzet és eltávolítják a román történész műemlékgyalázásnak minősített sorait tartalmazó bronztáblát a szoborcsoport elől, erre máig sem került sor. Az ügy stagnálásáról László Attilát, a kincses város alpolgármesterét kérdeztük.
– Nem tudok pontos időpontot ígérni a tábla eltávolítását illetően, most is csak azt mondhatom: mindent a maga idejében. A kulturális miniszter bűnügyi feljelentést tett az ügyészségen a tábla miatt, valószínűleg bírósági ügy lesz belőle. Én azt mondom, meg kell várni a bírói végzést, ennek birtokában kötelezhető az önkormányzat a tábla eltávolítására. Ezt természetesen most is megtehetném, de ha a helyhatósági választások után létrejön egy őrültekből álló tanács, az azonnal visszahelyezheti a táblát, és kezdhetjük elölről az egészet. Ha viszont meglesz a bírói határozat, hosszú távú döntést hozhatunk a tábla eltávolításáról. Valószínűleg hónapokig kell még várni arra, hogy megoldódjon az ügy – jelentette ki László Attila.
Nagy Székely Ildikó
e-nepujsag.ro
Erdély.ma

„Ezzel a teherrel gyarapodunk”
Nagyvárad – Dr. Tőkés István nyugalmazott professzor hirdetett igét, majd IGE-hirdetés című, prédikációkat tartalmazó kötetét mutatták be vasárnap délelőtt, a nagyvárad-olaszi református templomban.
Jézus mindenkit egyformán hív, s bár sokan tapasztaljuk, hogy belefáradunk az életbe, úgy érezzük, hogy nincs tovább, Jézussal nem történhet meg a felmondása az életnek – mondta a nyugalmazott teológiai professzor „Jöjjetek énhozzám, mert megtartalak és megnyugosztalak titeket” – s ez a felhívás mindenkinek egyformán szól. De vajon mit jelent a megnyugtatás – tevődik fel a kérdés. Jézus nem veszi el a fáradtságot, ám saját igáját adja – azaz lehetőséget arra, hogy viseljük a terhet. Ezzel a teherrel pedig erőnk gyarapszik és el tudjuk viselni a megpróbáltatásokat, az iga pedig nem más, mint maga Jézus „Az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű” – mondja, és ez az iga soha meg nem szűnik, hiszen ő velünk van és vele tudunk járni.
Szép magyar szó
Az igehirdetést követően Veres-Kovács Attila lelkipásztor méltatta a 96 esztendőt betöltött professzort. „Köszönjük, hogy eljött, segítse az Úr, hogy tovább szolgálja anyaszentegyházát” – mondta a lelkipásztor, majd Kiss Tünde zenetanár és Kiss Huba Ernő kántor megzenésített zsoltárokat adott elő furulyán és gitáron.
A későbbiekben Hermán M. János előadótanácsos szólt a professzor által írt negyedik prédikációs kötetről. Mint megemlítette, Orbán Viktor magyaroroszági miniszterelnök is idézett a kötetből, „s ha egy magyar miniszterelnök is olvassa, miért ne olvashatnánk mi is, miért ne lehetnénk rá büszkék?” – tette fel a kérdést. Dr. Geréb Zsolt teológiai professzor méltatásából idézve elmondta: a kötet az élő ige üzenetét hordozza közérthető, világos és szép magyar szóval, szeretettel ajánlja minden igére szomjas embernek.
Ajándékok tárháza
Az előadótanácsos az evangéliumi szabadságról is szólt, melynek során a jézusi igát kell viselni, s egyúttal felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy szabadidejében olvassanak prédikációt. „Ez a kötet lelki épülésünkre szolgál, s azt kívánjuk, hogy éljen bennünk a Krisztus, nélküle véletlenül sem cselekedhetünk jót” – hangzott el. Ezzel a kötettel ajándékokkal ékes tárházat kapunk, melynek birtokában megajándékozottak vagyunk; a nehéz anyagi körülmények nemegyszer meggátolják a jó cselekvését, hitünkből azonban nem hagyhatunk, s általa másoknak is tudunk segíteni. A prédikáció bátorságot ad, segít a tisztánlátásban – nem csak arra való, hogy a templomban örvendezzünk neki. A későbbiekben Hermán M. János megemlítette: sajnos Krisztus gyermekei nincsenek mindig egy akaraton, a legnagyobb baj, hogy olykor ellenségei egymásnak…
Üzenet
„Hálás vagyok, hogy megjelent ez a kötet” – mondta a későbbiekben a nyugalmazott professzor, kihangsúlyozva: a kötet nem Tőkés Istvánról szól, hanem az igéről; akik az Úrban bíznak, azoknak az ereje megújul, s ha ez a kötet hozzájárul ahhoz, hogy ez az üzenet eljusson az emberekhez, akkor már elérte a célját.
Tőkés László EP-alelnök beszéde során megemlítette: Orbán Viktor miniszterelnököt támadások érték az EP plenáris ülésén, ám ő bizonyságot tett hitéről, s bebizonyította, hogy jogunk van a kereszténységünkhöz. Később édesanyjáról is szólt, akinek komoly szerepe volt abban, hogy édesapja prédikálhatott és megírhatta köteteit, s aki a szívén viselte a magyar falvak sorsát. Azt is elmondta: a prédikáció csak látszólag szerény műfaj, valójában a legtöbb ember nem novellákat olvas, hanem prédikációt hallgat és olvas, talán csak a tévéfilmek vetekedhetnek a prédikációk népszerűségével. Megemlítette még Tőkés László, hogy a Felvidéki Magyar Párt nem jutott be a parlamentbe – „ez vár ránk is, ha nem szedjük össze magunkat” – továbbá azt, hogy „fele árpa, fele víz politikai irányba haladunk, s meg fogjuk inni a levét annak, ha csak szavaljuk Petőfi Talpra magyarját, de nem állunk talpra”.
Dedikálta
A március 15-i programról is szólt, melynek kapcsán megemlítette: meg akarták gátolni ünneplésüket, de nem hagyták magukat. „Krisztus igáját felvesszük, de a szolgaság igáját nem; mindenkit szeretettel hívunk és várunk, Dávidként nem ülünk fel Góliátok gúnyolódására.”
A későbbiek során Bach D dúr szvitjének egy része hangzott el Gergely Bálint, Antal Sándor és Lászlóffy Zsolt közreműködésével. Az ünnepség a Lorántffy-központban folytatódott, ahol dr. Tőkés István nyugalmazott professzor dedikálta kötetét.
Neumann Andrea
erdon.ro

Kisebbség helyett regionális közösség
Szarka László: A kisebbségi jogok gyakran az engedményeken, s nem az egyenlőség elvén alapulnak
A kisebbség megnevezés nem csupán a népesség számbeli kisebbségét jelenti. Benne van ebben a kifejezésben az élet minden területén tapasztalható egyenlőtlenség, amelynek hátrányait megélik mindazok, akiket ezzel a gyűjtőfogalommal illetnek. A szerbiai népszámlálási adatokat még nem ismerjük, ezért nem tudhatjuk, mennyivel is vagyunk kevesebben. A demográfusok úgy tartják, évente egy falura való, azaz 3500–4000 magyar tűnik el a Délvidékről. Dr. Szarka László történésszel a kisebbségi létről, az érdekvédelemről és a természetellenes pártpolitikai hasadékokról beszélgettünk.
A magyarság mindenütt fogy. Az anyaországban és a határon túli térségekben egyaránt. Ön hogyan látja, milyen kondícióban van a Kárpát-medencei magyarság?
– 1989 óta érzékelhető az a heroikus erőfeszítés, amellyel megpróbálunk visszatérni a normalitáshoz. Úgy gondolom, az elmúlt húsz évet – a rengeteg csalódás és kiábrándulás ellenére – a koncentrált közösségépítés jellemezte. A kisebbségi helyzetben a közösségek intézmények létrehozásával, működtetésével válaszoltak a joghiányos helyzetekre. Erdély területén például sokféle közösség létezik, s a szórvány- és a tömbmagyarság, a helyben is vegyes közösségek: a kisvárosi, nagyvárosi, határ menti és határtól távoli közösségek mind-mind más képletet mutatnak. Jórészt hasonlóképpen van ez a Bácskában és a Bánságban is. Nincs ok a kétségbeesésre pusztán a demográfiai mutatók miatt. Nyilván jó lenne ezt a tendenciát megállítani, de például az immár csaknem harminc éve tartó folyamatos magyarországi népfogyatkozás, a romániai népesség elmúlt tíz év alatt végbement 2,6 milliós csökkenése, a szlovák többségi népesség számának először kimutatott negatív értéke azt jelzi, hogy az egész régiót, tehát a többségi és a kisebbségi közösségeket is sújtja a demográfiai fogyás. A romániai, ukrajnai, lengyelországi, szlovákiai fiatalok közül is egyre többen hagyják el a hazájukat. A migrációs veszteségek az erdélyi és a vajdasági magyaroknál kimutathatóan nagyok, a felvidékieknél és a kárpátaljaiknál valamivel kisebbek. Ennek számos oka van. Ha okos, értelmes, gazdaságilag is megtalpalt programokat tudunk beindítani, s eljutunk odáig, hogy Magyarország és a határ menti régiók közösen fejlesztik a ma még mindig perifériának számító magyarlakta térségeket, akkor itt a következő 20 évben akár jelentős változások is történhetnek. Mert ma az a helyzet, hogy megvannak ugyan a demokrácia keretei, intézményei, de az emberek nem mindig és nem mindenhol élnek jobban. Biztos, hogy a többség nem él rosszabbul, mint ’89 előtt – de a munkanélküliek számára ez aligha jelent vigaszt, ők ugyanis joggal érezhetik úgy, hogy a demokrácia cserben hagyta őket. Az alapprobléma az, hogyan lehet a kisebbségi közösség hiányzó gazdasági, pénzügyi és munkaerő-piaci dimenzióit Magyarország és a kisebbségi magyaroknak otthont jelentő „befogadó államok” együttműködésével pótolni. A domicil államokban, tehát ahol mi, kisebbségi magyarok élünk, ez sajnos máig sok szempontból másodlagos jelentőségű terület maradt. Magyarországnak viszont önmagában nincs elegendő gazdasági ereje ahhoz, hogy ezeken a területeken meghatározó változásokat indítson be.
Amennyiben ezek az államok közös területfejlesztési programokat, együttesen elhatározott és támogatott nagy volumenű beruházásokat telepítenének a kisebbségi magyarok által lakott térségekbe, az egy alapvetően más helyzetet eredményezne. Mindehhez azonban tőkére, bizalmi és valóságos tőkére egyaránt sürgetően nagy szükség lenne.
Kinek kell ezt megvalósítania?
– Az általunk lakott régióknak kell ezt a szerepet felvállalniuk. A magyarság, akár a Dunatáj többi nemzete, mindig is regionális közösségekből szerveződő nemzet volt. Ha ez a regionális szervezőerő teret nyerhetne, a kisebbségi paradigmát 20–30 éven belül akár el is felejthetnénk, hiszen zsákutcának bizonyult a maga egyenlőtlen és hátrányos élethelyzeteivel, etnikai, politikai konfliktusaival, asszimilációs technikáival. Az integrációs korszakokban mindig is a regionális közösségszerveződéseknek van jövőjük, hiszen nem kell tartani szeparatizmusuktól. Skócia például nem nacionalista indíttatásból akar önállósulni, hanem azért, mert látja, hogy olyan gazdasági potenciálja van, amelyet saját maga számára sokkal jobban ki tud használni, mint Nagy-Britannia keretében. A regionális társulásokon és fejlesztéseken alapuló közösségszerveződés lehet tehát az egyik forgatókönyv, amellyel Belgrádban és Budapesten, Pozsonyban és Bukarestben is közös nevezőre juthatunk majd előbb-utóbb. Sajnos ma még nagyon messze vagyunk ettől. Sem Magyarországon, sem Szerbiában nincsenek önkormányzati régiók. Mindez tehát esetünkben inkább az álmok kategóriájába tartozik. Regionális talapzat nélkül éppúgy nincs értelmes együttműködés, mint egymás nyelvének, kultúrájának megbecsülése vagy a nemzeti kisebbségek egyenjogúsítása nélkül.
Térjünk vissza egy pillanatra arra a mondatra, hogy egyszer talán elfeledhetjük a kisebbségi paradigmát.
– Azt a paradigmát kellene elfelejtenünk, amely abból indul ki, hogy nem vagyunk egyenlőek. Az integrált uniós térben – ha ezt következetesen végiggondoljuk – képtelenség, hogy a folyó egyik partján a nyelv más funkciókkal rendelkezik, mint a másik parton. Hiszen ugyanarról a nyelvről, az unió egyik egyenjogú nyelvéről van szó. Mindennek az oka abban keresendő, hogy a kisebbségi jogok eleve korlátozottak. Nem az egyenlőség elvén, hanem a leggyakrabban az engedmények kicsinyes és szűkkeblű politikai logikáján alapulnak. És ez persze nemcsak a jogi közelítésben van így. Látjuk, hogy a társadalomépítés és a térségfejlesztés szempontjából a kisebbségek a nemzetállami politika kárvallottjai, ami persze tartósan magának az államnak és senkinek sem lehet az érdeke. Nyugat-Európában, a dán–német határon vagy a belga–német határtérségekben egyre inkább azt érzékelhetjük, hogy a regionális önkormányzatok, a tartományi kormányok és az együttműködésük, nem pedig a kisebbségvédelem jelenti a védőhálót az ott élő kisebbségiek számára. Egybeérő, együttműködő területek vannak, a határ menti régiókat mind a két oldalon támogatják.
Ez azt jelenti, hogy értelmét veszíti az kisebbségvédelem is?
– Átalakul minden, de ez rengeteg konfliktussal, érdekellentéttel jár, s nem is biztos, hogy a mai nyugat-európai modell mindenütt megvalósítható. A kisebbségiek által lakott régiókban mindig is lesznek kulturális különbségek és nyelvi hátrányok, amelyek kezeléséért többet kell tenni. Azt azonban belátható időn belül el lehet érni az uniós térben, hogy nyelvi egyenlőség alakuljon ki. Az angol nyelvvel kiegészülve ma már több nyugati kisebbségi régióban háromnyelvűség van, a mi tájainkon pedig a kétnyelvűséget sem tudjuk működtetni. Nincsenek tankönyveink a kétnyelvűségről, az egész egy nagy társadalmi rögtönzés, egyre inkább egyoldalú kisebbségi túlteljesítés. Most jön a harmadik nyelv, amely fel fog borítani mindent: nyelvi presztízst, kommunikációs gyakorlatot, más egyebeket. Ezért lenne például nagyon fontos, hogy közös nyelvi programjaink legyenek. Úgy gondolom, a térség nemzeti gyűlölködéseinek egyik forrása éppen az, hogy a többségi nemzetek kölcsönösen semmibe veszik egymás nyelvét és kultúráját. A kisebbségi kétnyelvűeket leszámítva vészesen fogyatkozik a két vagy több kultúrában jártas értelmiségeik száma. Enélkül pedig nagyon nehéz elfogadnunk és elfogadtatnunk, hogy a szomszéd nyelve és kultúrája ugyanolyan értékekkel rendelkezik, mint a miénk. Nagy baj, hogy ilyen körülmények közt mi kisebbségiek sem érezzük mindig úgy, hogy a két nyelv elsajátítása, használata többlet. Honorálandó többlet. Egyre gyakrabban azt tapasztaljuk, hogy minden nyelvtörvény, engedmény ellenére kényszer. A kényszer-kétnyelvűség pedig nem működik. Az értelmiségi kétnyelvűség persze más: lehetne akár minta is, ha megbecsülnék, ha a többség velünk együtt élő része is tanulna, beszélne magyarul.
A kényszer-kétnyelvűség mögött nyilvánvalóan negatív érzelmek, tapasztalások feszülnek. Bántások, lekezelések vagy kisebbségi szorongás…
– Szörnyű téveszme az a gyakori feltételezés, hogy a többség többet ér, mint a kisebbség. Emiatt nem kétirányú a kétnyelvűség, a kulturális érdeklődés, hiszen ilyen felfogásban a kisebbség kötelessége a másik nyelv elsajátítása, a többség pedig legfeljebb eltűri a kisebbségi nyelvet. A kisebbségi paradigma keretei közt a minél teljesebb önkormányzatiság jelenthet kiutat ebből a zsákutcából, de ehhez is folyamatosan szükség van a többségi empátiára, együttműködésre és támogatásra.
Még van kisebbség és vannak érdekszervezetek is. Az elmúlt 20 évben alakultak meg a kisebbségben élő magyarok érdekvédelmi szervezetei. Ha végigpásztázzuk a Kárpát-medencét, azt látjuk, hogy minden térségben megosztott a magyarság: mindenütt több szervezet, érdekképviselet van. Ez törvényszerű?
– Vajdaságban az elmúlt évek választásai eldöntötték, hogy a háromszázezres közösség nagyon szoros és tervezett együttműködés nélkül nem tud többpártrendszerben működni. A közösség jogos igényét a többpártrendszerre viszont nem lehet tagadni. Háromszázezer ember sokféleképpen gondolkodik. A politikai akaratérvényesítés vagy rendkívül összefogott, átgondolt, egyeztetett együttműködést igényel, vagy pedig egy erős politikai szereplő túlsúlyát jelenti. A Délvidéken ez utóbbi történik. És ez minden kritika, fanyalgás ellenére eredményesnek tűnik. Akik a többpárti modell eredményességét hiányolják, biztosan számos érvet tudnak a maguk igaza mellett felsorakoztatni. A kisebbségi magyar többpártrendszer az eddigi tapasztalatok alapján csakis koordinált, koalíciós együttműködés formájában képzelhető el. Egymással szembeszegülve matematikai és logikai képtelenség. Eddig az egypárti modell működött az erdélyi magyarság körében. Az Erdélyi Magyar Néppárt megalakulásával, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács működésével a legnagyobb kisebbségi magyar közösségnek belső választási lehetősége is lesz. Az együttműködés kisebbségpolitikai létszükséglete és az egypárti modellel szembeni kritika megmérkőzése az idei romániai választásokkal fog eldőlni. Az RMDSZ múlhatatlan érdeme, hogy kormányzati jelenlétével képes volt újratematizálni a romániai kisebbségpolitikát. Nem túl erős, de mégis csak működő jogi garanciákkal védi a kisebbségi nyelvhasználati gyakorlatot. Tartósan biztosította a magyar részvételt az országos, megyei, községi döntéshozatalban. Pragmatikus megközelítésben az a kisebbségi párt, amelyik nincs a kormányban, keveset ér. Amelyik a parlamentbe sem tud bejutni, annál is kevesebbet. A legkiélezettebb helyzet most Kárpátalján és Szlovákiában van, ahol a magyar szavazóbázissal rendelkező pártok könnyen kerülhetnek akár olyan helyzetbe is, hogy egyikük sem jut be a parlamentbe. Nagyon kockázatos műveletek ezek, kivált abban az esetben, ha szóba sem állnak egymással. Legitim és elvben akár kívánatos is lehet, hogy egy közösségen belül több kisebbségi párt legyen. Szerencsétlen dolog ugyanakkor, ha ott hasad szét a pártpolitika, ahol az emberek többségének fejében együtt vannak a dolgok. Így például az állampolgári lojalitás, az együttműködés az egyik oldalon, a magyar identitás védelme és fejlesztése a másik oldalon. Ez a kettő a kisebbségi magyarok nagy többségében egymást kiegészítve biztosítja a közösséghez való tartozást és megmaradást, s nagy baj lenne, ha a kisebbségi pártpolitika megpróbálná különválasztani ezeket az identitáselemeket. A kisebbségi két- és többpártrendszer mindezen okok miatt nagyon nehezen, és csak a magyar politikai elit fokozott felelősségérzete mellett működtethető. Ha szóba sem állnak egymással, aligha járulnak hozzá saját közösségük erősítéséhez, a nemzeti egység megteremtéséhez. Hiszen ezeknek a pártoknak a szavazóbázisa ugyanabból a nemzeti közösségből kerül ki.
Magyar Szó (Újvidék)

Orbán Viktor a határon túli magyaroknak: nemzetért cselekedni a bátrak erénye
A nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni a bátrak erénye: így volt ez 1848-49-ben is, és nincs ez másképp ma sem – írta a határon túli magyaroknak címzett ünnepi üzenetében Orbán Viktor miniszterelnök, hangoztatva: “nehéz időben is jó magyarnak lenni”.
A szerdán az MTI-hez is eljuttatott üzenetében a kormányfő azt írta: több mint másfél évszázada március 15-én újjászületett az egységes magyar nemzet. “Azóta minden évben megünnepeljük az egykor élt és a ma élő magyar emberek erős szövetségét. Felidézzük legjobbjaink cselekedeteit, a forradalom lázas pillanatait, a harc dicsőségét” – folytatta, hozzátéve, hogy az ünnep minden alkalommal kérdésre is sarkall: “hűek vagyunk-e a 48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?”
Orbán Viktor felidézte, tavaly ilyenkor tettek elsőként állampolgársági esküt Magyarország határain kívül élő magyarok. Az eltelt egy év alatt “a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott”, s hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat. “Aligha kerülhetett volna ennél méltóbb ajándék a nemzet asztalára” az ünnep alkalmából – fogalmazott.
A miniszterelnök szerint a nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni mindig is a bátrak erénye volt: így volt ez 1848-49-ben is, amikor a hős vezérek oldalán bátor emberek elszánt tömege fordította meg a történelmet, és ma sincs ez másképp. “Tisztelet a bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét” – írta.
Orbán Viktor üzenetét azzal zárta, hogy akkor hű egy ünnep, ha nem csak az eseményeket, de az egykori érzéseket is képes feleleveníteni. “Kívánom ezért, hogy ma mindannyian együtt idézzük fel a 48-asok tüzét, és mondjuk ki együtt: nehéz időben is jó magyarnak lenni!”
MTI

Honosítási jubileum: egy évvel az első eskütétel után sem csökkent a demokrácia-központok forgalma
Nem lankad az érdeklődés a könnyített honosítás iránt Erdélyben és a Partiumban. A Krónika annak apropóján kérdezte az állampolgárság-kérelmek felvételében illetékeseket, hogy éppen egy éve, tavaly március 14-én tették le az esküt az első erdélyiek. A demokrácia-központokban kiderült, naponta több tucat iratcsomót állítanak össze, s a főkonzulátusokon is folyamatos az eskütétel. Az elmúlt hónapokban egyébként új elemnek számít, hogy azok közül, akik már letették az állampolgársági esküt, sokan érdeklődnek a magyar útlevél megszerzése iránt. Új anyakönyvi eseményeket, házasságkötést, gyerekszületést is jelentettek már.
„Isten hozta!”Egy év alatt közel 150 ezer határon túli magyar tett állampolgársági esküt
Túl a tízezren Csíkszeredában
Nemhogy nem lankadt az érdeklődés, az elmúlt év végéhez képest meg is nőtt azoknak a száma, akik a csíkszeredai demokrácia-központhoz fordulnak – tudtuk meg Tiboldi László irodavezetőtől. Mint felidézte, tavaly a nyári időszakban, a szabadságolások alatt visszaesett a könnyített honosítást igénylők száma, azonban az őszre már kiegyenlítődött. Tiboldi ugyanakkor elmondta, a csíkszeredai iroda az egyik legnagyobb forgalmú, naponta mintegy 25 iratcsomót véglegesítenek, ami legalább negyven személyt jelent, és ennél sokkal többen térnek be érdeklődni. Február elején zárták le a tízezredik dossziét, a demokráciaközpont-hálózatban a csíkszeredai volt az első iroda, amely elérte ezt a számot. Idén már eddig 3000 személy fordult meg a központban, 1200 iratcsomót zártak le. Munkatársaik a falvakba is kijárnak, hogy az idős, elesett embereknek is segítsenek a magyar állampolgárság megszerzésében.
Növekvő forgalom Kolozsváron
Nem csökkent a kolozsvári demokrácia-központ forgalma sem a tavalyi évhez képest – jelentette ki lapunk érdeklődésére Szász Péter, a kolozsvári iroda vezetője. „Azt is kijelenthetjük, hogy a mostani időszakban többen keresnek fel bennünket, mint az elmúlt év bizonyos hónapjaiban. Naponta mintegy 30-35 személy iratcsomóját állítjuk össze, ugyanakkor körülbelül 50 lakos igényel információkat a helyi demokrácia-központban” – ecsetelte az irodavezető.
Folyamatos érdeklődés Váradon is
Bár már nincs akkora tömeg nap mint nap a nagyváradi demokrácia-központban, mint az állampolgársági törvény életbelépése után közvetlenül, most is folyamatos az érdeklődés az egyszerűsített honosítás iránt – mondta el a Krónikának Nagy József Barna, a váradi központ vezetője. „A tavalyi év első három hónapjában volt egy hatalmas felbuzdulás. Akkor az emberek jó része érzelmi okokból igényelte a honosítást – közülük legtöbben korábban már voltak magyar állampolgárok” – részletezte. Mint kiderült, míg korábban inkább az idősebbek és a középkorúak érdeklődtek, mára sok fiatal jutott arra a következtetésre, hogy fel kellene vennie a magyar állampolgárságot.
Nagy József Barna azt mondja, ezekre a fiatalokra nem jellemző, hogy kivándorlási céllal kérnék honosításukat, inkább csak abból a megfontolásból, hogy a későbbiekben hasznát vehetik. Érdekesség, hogy az utóbbi időben egyre több, nagyjából havonta tíz román nemzetiségű és anyanyelvű váradi is jelezte honosítási igényét a demokrácia-központban. Az irodavezető hangsúlyozta: a demokrácia-központok alkalmazottai nem kompetensek a kérések elbírálásában, tehát annyi a dolguk, hogy felhívják ezeknek az igénylőknek a figyelmét arra, hogy az állampolgárság ilyen módú felvételéhez legalább minimális magyar nyelvtudásra van szükség.
Mint mondja, senki nem köteles bejelenteni náluk, ha igényét esetleg visszautasította a magyar állam, így arról nem is tud, hogy bármelyik román embertől megtagadták volna a honosítást, amennyiben erdélyi, tehát felmenői között biztosan volt magyar állampolgár, ám nem hivatalos forrásból értesült arról, hogy közülük többeknek elfogadták a kérelmét. Szintén érdekesség egy árvaházban nevelkedett fiatalnak az esete, akinek a szüleiről semmit nem tudni, ő maga viszont tökéletesen beszél magyarul, így vélelmezhető, hogy felmenői is magyarok voltak.
Nem lesz rutin az eskütétel
Hasonló trendekről számolt be egyébként Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja is. Mint a Krónikának elmondta, az érdeklődés folyamatos a magyar állampolgárság iránt, az elmúlt időszakban semmit nem csökkent. A főkonzul ugyanakkor arról is beszámolt, hogy a csíkszeredai a legforgalmasabb magyar külképviselet, a kedvezményes honosításra vonatkozó kérések több mint felét Csíkszeredában nyújtják be. „Minden honosítási történet megható és különleges, az eskütétel nem tud közigazgatási rutinná válni, még olyan körülmények között sem, hogy a csíkszeredai konzulátuson naponta több alkalommal kerül erre sor” – árulta el lapunknak a főkonzul.
Állampolgári ügyintézés
Az elmúlt hónapokban egyébként új elemnek számít, hogy azok közül, akik már letették az állampolgársági esküt, sokan érdeklődnek a magyar útlevél megszerzése iránt. Új anyakönyvi eseményeket, házasságkötést, gyerekszületést is jelentettek már. Ezekért egyébként fizetni kell, hiszen miközben a magyar állampolgárok számára Magyarországon ingyenes az anyakönyvi kivonatok kiállítása, külföldön konzuli díjat számolnak fel. A magyarországi külképviseletek honlapján az áll, hogy például az anyakönyvezés 7 euró, míg a névviselési forma változtatása házasság révén 18 euróba kerül. Az erdélyi és partiumi városok zömében megalakított demokrácia-központok segítenek az ezekhez szükséges iratcsomók összeállításában.
Orbán Viktor üzenete a határon túliakhoz
A nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni a bátrak erénye: így volt ez 1848–49-ben is, és nincs ez másképp ma sem – írta a határon túli magyaroknak címzett ünnepi üzenetében Orbán Viktor miniszterelnök, hangoztatva: „nehéz időben is jó magyarnak lenni”. Mint a kormányfő hangsúlyozta, több mint másfél évszázada március 15-én újjászületett az egységes magyar nemzet.
„Azóta minden évben megünnepeljük az egykor élt és a ma élő magyar emberek erős szövetségét. Felidézzük legjobbjaink cselekedeteit, a forradalom lázas pillanatait, a harc dicsőségét” – folytatta, hozzátéve, hogy az ünnep minden alkalommal kérdésre is sarkall: „hűek vagyunk-e a 48-asok örökségéhez? Szolgáljuk-e mi is a nemzetet? Hagyunk-e örökül mi is fontos művet?” Orbán Viktor felidézte, tavaly ilyenkor tettek elsőként állampolgársági esküt a Magyarország határain kívül élő magyarok. Az eltelt egy év alatt „a magyar állampolgárok közössége 150 ezer honfitársunkkal gazdagodott”, s hamarosan még százezren vehetik kézbe magyar okmányaikat.
„Aligha kerülhetett volna ennél méltóbb ajándék a nemzet asztalára” az ünnep alkalmából – fogalmazott. A miniszterelnök szerint a nemzetért cselekedni, a nemzetért áldozatot hozni mindig is a bátrak erénye volt: így volt ez 1848–49-ben is, amikor a hős vezérek oldalán bátor emberek elszánt tömege fordította meg a történelmet, és ma sincs ez másképp.
„Tisztelet a bátraknak, akik dacolva minden kockázattal, fenyegetéssel, sutba vágják félelmüket, és a szívükre hallgatva cselekszenek. Velük együtt újra méltó tettet hagyhatunk örökül az utánunk jövőknek: a határokon átívelő nemzetegyesítés nagy művét” – írta a kormányfő, aki azzal zárta üzenetét, hogy akkor hű egy ünnep, ha nemcsak az eseményeket, de az egykori érzéseket is képes feleleveníteni. „Kívánom ezért, hogy ma mindannyian együtt idézzük fel a 48-asok tüzét, és mondjuk ki együtt: nehéz időben is jó magyarnak lenni!” – szögezte le Orbán Viktor.
Bálint Eszter, Bíró Blanka, Kőrössy Andrea, Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)