Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2016. március 4.
Szó sincs a Partiumi Keresztény Egyetem megszűnéséről
Március 4-én délelőtt tájékoztatót követő sajtóbeszélgetés zajlott a Partiumi Keresztény Egyetem rektori hivatalának tanácstermében, amelynek során a felsőoktatási intézmény Alapítók Tanácsa képviseletében Tőkés László elnök és Szilágyi Zsolt tag számolt be a magyar médiának az egyetemen zajló pénzügyi válságkezelés állásáról.
Ezt az is időszerűvé tette, hogy az utóbbi időben különféle híresztelések, dezinformációk és találgatások kaptak lábra a nyilvánosságban, el egészen a tanintézet küszöbön álló megszűnéséig. Erről azonban szó sincs – jelentették ki mindketten, egybehangzóan és határozottan.
Tőkés László elöljáróban leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem megalapítása, fennállása, fenntartása és fejlesztése olyan nemzetpolitikai ügy, amelyhez minden magyar embernek – bárhol is éljen – pozitívan kellene viszonyulnia, hiszen a magyar jelenről és jövőről szól. Különösebben nem kell ecsetelni az erdélyi magyar anyanyelvű oktatás, nevelés, közművelődés és tudományosság bármelyik intézményének fontosságát, főként olyan időkben, amikor a román nemzetállam nemhogy támogatná, hanem még akadályozza is a kisebbségek anyanyelvű oktatásának kiteljesedését annak teljes vertikumában.
Az erdélyi magyar felsőoktatás „főbenjáró nemzeti ügy” – mondta Tőkés László, ebből adódóan várható el és igényelhető a jóindulatú viszonyulás és összefogás a Kárpát-medence, a történelmi régió és azon belül a Partium egyik szellemi erődítménye, a nagyváradi székhelyű magyar univerzitás ügyében. Külön kérte a médiát arra, hogy támogassa az egyetemet a korrekt, kooperatív, jóindulatú és építő jellegű tájékoztatással, mindemellett, hogy érthető a sajtó fokozott – bár néha szenzációhajhász – érdeklődése. Úgy vélte, hogy sem a rosszindulatú kiszivárogtatások, sem a rémhírkeltés nem szolgálja az átmeneti pénzügyi-gazdasági válságba került PKE-t, illetve az ott lankadatlanul folyó munkát. Szilágyi Zsolt hozzátette: a belső ügyek kiteregetése kontraproduktív lehet, csak félreértéseket, személyeskedéseket és alaptalan feltételezéseket szül. De arról szó sincs, hogy bárki el akarná tussolni azt, ami a nyilvánosságra tartozik.
Tőkés László és Szilágyi Zsolt egybehangzóan megerősítették: zajlik a feltárása annak a folyamatnak, ami az egyetem eladósodásához vezetett. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően határidőre elkészült az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, amit el is juttattak a kolozsvári alapítványi székhelyre. „Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához” – áll az alapítók vonatkozó nyilatkozatában, amely szerint „a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését”. Az egyetem fennállása nincs veszélyben, sőt pozitív jelek is mutatkoznak a már két évvel ezelőtt elkezdett belső reform fejleményeiként: megalakult az új szenátus, folyik a modernizáció követelte belső átalakulás, épül az új székház. „A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára” – zárul az alapítók nyilatkozata.
Klaus Iohannis eljátszotta a becsületét
A sajtótájékoztató második felében az újságírók kérésére egy aktuálpolitikai téma került terítékre: a Románia Csillaga kitüntetés visszavonása Tőkés Lászlótól. A püspök szerint kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba az általános magyarellenes hangulatba, amely Romániában az elmúlt években, hónapokban erősödött meg. „Célpontokat keresnek a megfélemlítés céljával, és példát kívánnak statuálni azokkal, akik szólni mernek” – utalt a székelyföldi városok polgármesterei ellen indított eljárásokra. Kijelentette: fokozott mértékben ragaszkodnunk kell az olyan értékekhez, mint a szólásszabadság és a román-magyar barátság, amelyek kárt szenvednek a döntés következtében. „Nem tettem egyebet, csak kiálltam amellett, hogy egy kisebbséget az illetékes anyaország részesítsen védelemben, olyanképpen, ahogyan Ausztria védhatalmi státussal rendelkezett az olaszországi osztrák kisebbség tekintetében” – idézte fel azt az álláspontját, amely miatt méltatlannak találták a kitüntetésre. Klaus Iohannis államfő és a visszavonást javasoló „becsületbíróság” gyakorlatilag megkérdőjelezte Románia jogát ahhoz, hogy fellépjen a határon túli románok védelmében – mondotta az európai parlamenti képviselő. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltozásban játszott szerepéért kapott elismerés megvonása magát az 1989-es fordulatot kérdőjelezi meg, és a szólásszabadság eszméjét, valamint Temesvár szellemét is sérti. A Ceaușescu-rezsim azért üldözte őt, amiért most elveszik az érdemrendjét: akkor „a hallgatás falát” törte át megszólalásaival, és lám, most is a politikai véleménye szabad kinyilvánítása miatt támadják – jelentette ki a volt temesvári lelkipásztor.
Kérdésre válaszolva Tőkés László emlékeztetett, hogy a kitüntetést már 2013-ban átadta megőrzésre az egykori temesvári harcostársaiból alakult forradalmi emlékbizottságnak. Azt még nem döntötte, hogy megtámadja-e a bíróságon az államfő intézkedését. A pereskedés mellett és ellen is vannak érvek. 1989-ben sem a dicsőség vágya késztette cselekvésre, és most sem Románia Csillagához ragaszkodik, de „nem lehet válasz nélkül hagyni, ha belénk fojtják a szót”. Az általa elnökölt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak és az Erdélyi Magyar Néppártnak is – amelynek védnöke – újra kell értelmeznie a 2014-es választásokon támogatott Klaus Iohannishoz fűződő viszonyát.
Nyilatkozat
A Partiumi Keresztény Egyetem Alapítók Tanácsának mellékelt dokumentumai rávilágítanak jobb sorsra érdemes tanintézetünk válságára, másfelől pedig a Tanácsnak a válság megoldására irányuló állhatatos és következetes erőfeszítéseire. Noha az Alapítóknak nem tartozik közvetlen hatáskörükbe a válságkezelés – mindazáltal rendkívüli gyűlések, konzultációk és problémamegoldó megbeszélések sorozatán át, hónapok óta azon fáradoznak, hogy a kialakult sajnálatos helyzetet orvosolják, és negyedszázados története legnagyobb válságából az egyetemet talpra állítsák.
Büszkék vagyunk arra, hogy az 1989-es rendszerváltozás nyomán Románia első akkreditált magyar felsőoktatási intézményét sikerült létrehoznunk a Partiumban. Fatális fejleménynek ítéljük, hogy minekutána az elmúlt huszonöt esztendőben a posztkommunista romániai viszonyok, másfelől a Gyurcsány-korszak minden viszontagságát sikerült leküzdenünk, a külső veszélyeztetettség elmúltával most belülről fakadó válsággal kell szembenéznünk.
Úgynevezett belső ügyről lévén szó, továbbá annak tudatában, hogy az ellenséges irányultságú politikum és média célzatos módon sokat árthat egyetemünk ügyének, a válság kipattanásától fogva tudatosan kerülni igyekeztünk a széles nyilvánosságot. Ennek ellenére – amint az várható volt – a rosszindulatú politikai és sajtóbéli támadásokat nem kerülhettük el, emiatt pedig jóhiszemű hírkorlátozásunk csak részben érte el a célját. Alapítók Tanácsa végtére is ezért döntött a nyilvánosság tárgyszerű és hiteles tájékoztatása mellett – hiszen a helyzet orvoslásának kulcsát nem a dolgok eltussolásában, hanem a problémák tényleges megoldásában látja.
Az elmúlt hónapokban – mindent egybevetve – ennek a meggondolásnak az alapján jártunk el.
- A megelőző kivizsgálások következményeképpen menesztettük az egyetem rektorát és gazdasági igazgatóját.
- A decemberben hivatalba lépett új szenátus átmenetileg megbízott rektort és gazdasági igazgatót állított az egyetem élére.
- Az Alapítók Tanácsa az egyetem gazdasági és gazdálkodási helyzetének a további, részletekbe menő kivizsgálását rendelte el.
- Ezzel együtt, a kialakult válságos helyzet megoldása céljából egy új pénzügyi és gazdasági terv kidolgozását, valamint – a közelgő egyetemi választásokig terjedő időszakra – intenzív válságkezelést irányzott elő.
(Lásd a PKE AT 2015. november 4-i határozatait.)
Az egyetemen megingott közbizalom, valamint a szükséges rendteremtéssel szembeni közegellenállás, továbbá a feltornyosult feladatok sokasága miatt a kivizsgálás és a válságkezelés folyamata viszonylag lassan haladt előre. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően, folyó év március elejére készült el az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, melyet a mai napon juttatunk el a kolozsvári alapítványi székhelyre. Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához. (Lásd a PKE AT 2016. február 18-i határozatait.)
„A Partiumi Keresztény Egyetem jövőjét illetően, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését” – áll az AT határozatában.
A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára.
Nagyvárad, 2016. március 4.
A Partiumi Keresztény Egyetem
Alapítók Tanácsa. itthon.ma//erdelyorszag
Március 4-én délelőtt tájékoztatót követő sajtóbeszélgetés zajlott a Partiumi Keresztény Egyetem rektori hivatalának tanácstermében, amelynek során a felsőoktatási intézmény Alapítók Tanácsa képviseletében Tőkés László elnök és Szilágyi Zsolt tag számolt be a magyar médiának az egyetemen zajló pénzügyi válságkezelés állásáról.
Ezt az is időszerűvé tette, hogy az utóbbi időben különféle híresztelések, dezinformációk és találgatások kaptak lábra a nyilvánosságban, el egészen a tanintézet küszöbön álló megszűnéséig. Erről azonban szó sincs – jelentették ki mindketten, egybehangzóan és határozottan.
Tőkés László elöljáróban leszögezte: a Partiumi Keresztény Egyetem megalapítása, fennállása, fenntartása és fejlesztése olyan nemzetpolitikai ügy, amelyhez minden magyar embernek – bárhol is éljen – pozitívan kellene viszonyulnia, hiszen a magyar jelenről és jövőről szól. Különösebben nem kell ecsetelni az erdélyi magyar anyanyelvű oktatás, nevelés, közművelődés és tudományosság bármelyik intézményének fontosságát, főként olyan időkben, amikor a román nemzetállam nemhogy támogatná, hanem még akadályozza is a kisebbségek anyanyelvű oktatásának kiteljesedését annak teljes vertikumában.
Az erdélyi magyar felsőoktatás „főbenjáró nemzeti ügy” – mondta Tőkés László, ebből adódóan várható el és igényelhető a jóindulatú viszonyulás és összefogás a Kárpát-medence, a történelmi régió és azon belül a Partium egyik szellemi erődítménye, a nagyváradi székhelyű magyar univerzitás ügyében. Külön kérte a médiát arra, hogy támogassa az egyetemet a korrekt, kooperatív, jóindulatú és építő jellegű tájékoztatással, mindemellett, hogy érthető a sajtó fokozott – bár néha szenzációhajhász – érdeklődése. Úgy vélte, hogy sem a rosszindulatú kiszivárogtatások, sem a rémhírkeltés nem szolgálja az átmeneti pénzügyi-gazdasági válságba került PKE-t, illetve az ott lankadatlanul folyó munkát. Szilágyi Zsolt hozzátette: a belső ügyek kiteregetése kontraproduktív lehet, csak félreértéseket, személyeskedéseket és alaptalan feltételezéseket szül. De arról szó sincs, hogy bárki el akarná tussolni azt, ami a nyilvánosságra tartozik.
Tőkés László és Szilágyi Zsolt egybehangzóan megerősítették: zajlik a feltárása annak a folyamatnak, ami az egyetem eladósodásához vezetett. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően határidőre elkészült az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, amit el is juttattak a kolozsvári alapítványi székhelyre. „Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához” – áll az alapítók vonatkozó nyilatkozatában, amely szerint „a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését”. Az egyetem fennállása nincs veszélyben, sőt pozitív jelek is mutatkoznak a már két évvel ezelőtt elkezdett belső reform fejleményeiként: megalakult az új szenátus, folyik a modernizáció követelte belső átalakulás, épül az új székház. „A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára” – zárul az alapítók nyilatkozata.
Klaus Iohannis eljátszotta a becsületét
A sajtótájékoztató második felében az újságírók kérésére egy aktuálpolitikai téma került terítékre: a Románia Csillaga kitüntetés visszavonása Tőkés Lászlótól. A püspök szerint kitüntetésének megvonása beleilleszkedik abba az általános magyarellenes hangulatba, amely Romániában az elmúlt években, hónapokban erősödött meg. „Célpontokat keresnek a megfélemlítés céljával, és példát kívánnak statuálni azokkal, akik szólni mernek” – utalt a székelyföldi városok polgármesterei ellen indított eljárásokra. Kijelentette: fokozott mértékben ragaszkodnunk kell az olyan értékekhez, mint a szólásszabadság és a román-magyar barátság, amelyek kárt szenvednek a döntés következtében. „Nem tettem egyebet, csak kiálltam amellett, hogy egy kisebbséget az illetékes anyaország részesítsen védelemben, olyanképpen, ahogyan Ausztria védhatalmi státussal rendelkezett az olaszországi osztrák kisebbség tekintetében” – idézte fel azt az álláspontját, amely miatt méltatlannak találták a kitüntetésre. Klaus Iohannis államfő és a visszavonást javasoló „becsületbíróság” gyakorlatilag megkérdőjelezte Románia jogát ahhoz, hogy fellépjen a határon túli románok védelmében – mondotta az európai parlamenti képviselő. Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltozásban játszott szerepéért kapott elismerés megvonása magát az 1989-es fordulatot kérdőjelezi meg, és a szólásszabadság eszméjét, valamint Temesvár szellemét is sérti. A Ceaușescu-rezsim azért üldözte őt, amiért most elveszik az érdemrendjét: akkor „a hallgatás falát” törte át megszólalásaival, és lám, most is a politikai véleménye szabad kinyilvánítása miatt támadják – jelentette ki a volt temesvári lelkipásztor.
Kérdésre válaszolva Tőkés László emlékeztetett, hogy a kitüntetést már 2013-ban átadta megőrzésre az egykori temesvári harcostársaiból alakult forradalmi emlékbizottságnak. Azt még nem döntötte, hogy megtámadja-e a bíróságon az államfő intézkedését. A pereskedés mellett és ellen is vannak érvek. 1989-ben sem a dicsőség vágya késztette cselekvésre, és most sem Románia Csillagához ragaszkodik, de „nem lehet válasz nélkül hagyni, ha belénk fojtják a szót”. Az általa elnökölt Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak és az Erdélyi Magyar Néppártnak is – amelynek védnöke – újra kell értelmeznie a 2014-es választásokon támogatott Klaus Iohannishoz fűződő viszonyát.
Nyilatkozat
A Partiumi Keresztény Egyetem Alapítók Tanácsának mellékelt dokumentumai rávilágítanak jobb sorsra érdemes tanintézetünk válságára, másfelől pedig a Tanácsnak a válság megoldására irányuló állhatatos és következetes erőfeszítéseire. Noha az Alapítóknak nem tartozik közvetlen hatáskörükbe a válságkezelés – mindazáltal rendkívüli gyűlések, konzultációk és problémamegoldó megbeszélések sorozatán át, hónapok óta azon fáradoznak, hogy a kialakult sajnálatos helyzetet orvosolják, és negyedszázados története legnagyobb válságából az egyetemet talpra állítsák.
Büszkék vagyunk arra, hogy az 1989-es rendszerváltozás nyomán Románia első akkreditált magyar felsőoktatási intézményét sikerült létrehoznunk a Partiumban. Fatális fejleménynek ítéljük, hogy minekutána az elmúlt huszonöt esztendőben a posztkommunista romániai viszonyok, másfelől a Gyurcsány-korszak minden viszontagságát sikerült leküzdenünk, a külső veszélyeztetettség elmúltával most belülről fakadó válsággal kell szembenéznünk.
Úgynevezett belső ügyről lévén szó, továbbá annak tudatában, hogy az ellenséges irányultságú politikum és média célzatos módon sokat árthat egyetemünk ügyének, a válság kipattanásától fogva tudatosan kerülni igyekeztünk a széles nyilvánosságot. Ennek ellenére – amint az várható volt – a rosszindulatú politikai és sajtóbéli támadásokat nem kerülhettük el, emiatt pedig jóhiszemű hírkorlátozásunk csak részben érte el a célját. Alapítók Tanácsa végtére is ezért döntött a nyilvánosság tárgyszerű és hiteles tájékoztatása mellett – hiszen a helyzet orvoslásának kulcsát nem a dolgok eltussolásában, hanem a problémák tényleges megoldásában látja.
Az elmúlt hónapokban – mindent egybevetve – ennek a meggondolásnak az alapján jártunk el.
- A megelőző kivizsgálások következményeképpen menesztettük az egyetem rektorát és gazdasági igazgatóját.
- A decemberben hivatalba lépett új szenátus átmenetileg megbízott rektort és gazdasági igazgatót állított az egyetem élére.
- Az Alapítók Tanácsa az egyetem gazdasági és gazdálkodási helyzetének a további, részletekbe menő kivizsgálását rendelte el.
- Ezzel együtt, a kialakult válságos helyzet megoldása céljából egy új pénzügyi és gazdasági terv kidolgozását, valamint – a közelgő egyetemi választásokig terjedő időszakra – intenzív válságkezelést irányzott elő.
(Lásd a PKE AT 2015. november 4-i határozatait.)
Az egyetemen megingott közbizalom, valamint a szükséges rendteremtéssel szembeni közegellenállás, továbbá a feltornyosult feladatok sokasága miatt a kivizsgálás és a válságkezelés folyamata viszonylag lassan haladt előre. A PKE fenntartó intézményével, a Sapientia Alapítvánnyal való szoros együttműködésnek és megegyezésnek köszönhetően, folyó év március elejére készült el az a strukturális, adminisztratív, személyzeti és gazdasági-pénzügyi válságkezelő tervdokumentum, melyet a mai napon juttatunk el a kolozsvári alapítványi székhelyre. Az előirányzott rövid és hosszú távú válságkezelő intézkedésekkel párhuzamosan az előzőkben elkezdett anyagi-pénzügyi kivizsgálás is folytatódik, a személyi felelősség megállapítását is beleértve mindazok esetében, akik közvetlen módon vagy hivatali ténykedéseik révén anyagi kárt okoztak egyetemünknek, és bizonyítható módon hozzájárultak a válsághelyzet kialakulásához. (Lásd a PKE AT 2016. február 18-i határozatait.)
„A Partiumi Keresztény Egyetem jövőjét illetően, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel való kényszerű egyesülés alternatívájával szemben az Alapítók Tanácsa föltétlen előnyben részesíti egyetemünk önállóságának megőrzését” – áll az AT határozatában.
A Romániában mostanság dúló általános magyarellenesség áldatlan viszonyai közepette, valamint erdélyi magyar nyelvű felsőoktatásunk többszörösen hátrányos helyzetét szem előtt tartva, felelősségünk teljes tudatában kérjük a magyar közvélemény, a szülők és az egyetemi hallgatók, nem utolsó sorban pedig az intézményfenntartó magyar kormány és az illetékes intézmények hathatós támogatását partiumi térségünk nemzetpolitikai fontosságú tanintézete, a Partiumi Keresztény Egyetem számára.
Nagyvárad, 2016. március 4.
A Partiumi Keresztény Egyetem
Alapítók Tanácsa. itthon.ma//erdelyorszag
2016. március 17.
Kifütyülés egykor és most
A jelenkori történelemhamisítás iskolapéldája az, ahogy a balliberális média a köztudatba sulykolta, hogy 1992. október 23-án Göncz Árpádot a szkinhedek fütyülték ki s fojtották bele a szót.
A valóság ezzel szemben az, hogy Göncz Árpád ekkorra már kimutatta foga fehérjét, ismételten és alkotmánysértő módon akadályozta az állam demokratikus működését (lásd a taxisblokád idején játszott gyászos szerepét valamint azt a tényt, hogy nem írta alá a közmédia vezetőinek, a cseppet sem pártatlan, hanem a baloldal mellett kőkeményen elkötelezett Hankiss Elemérnek és Gombár Csabának a felmentését; e tárgykörben az Alkotmánybíróság is hozott egy elvi döntést, mely meglehetős egyértelműséggel rámutatott, hogy Göncz lépése alkotmánysértő volt) s már tudni lehetett róla, hogy nem semleges államfő, hanem egy pártkatona, aki az ország kormányozhatóságát biztosító MDF-SZDSZ paktumnak köszönhette magas pozícióját.
Egy nemzetellenes SZDSZ-es vagy MSZP-s politikus, hívják Bauer Tamásnak, Haraszti Miklósnak, Göncz Árpádnak vagy Gyurcsány Ferencnek, egy nemzeti ünnepen, nyilvános fellépésen igencsak kockáztatja, hogy kifütyüljék.
Pont ez történt.
Teljesen mellékes, hogy volt a téren tán egy tucat szkinhed és ők is fütyültek. A balliberális média az ő kiemelésükkel, előtérbe tolásukkal képes volt a világgal és az ország nagy részével elhitetni, hogy a szkinhedek műve volt a kifütyülés. Holott, ha a tömeg nem lett volna Göncz ellen hangolva, akkor esélyük nem lett volna a bőrfejűeknek, mint ahogy 1991. március 15-én sem volt esélye annak a pár anarchistának, aki „Fasiszta geci a kormány” feliratú molinót feszítettek ki, amikor Magyarország rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József a mikrofonhoz lépett. Teljesen véletlenül ott álltam tőlük 5 méterre, arra lettem figyelmes, hogy dulakodás van. Hogy miért, azt másnap tudtam meg a Népszabadságból. A felirat nagyjából 5 másodpercet volt a magasban, s a két senkiházi örvendhetett, hogy nem lincselték meg őket.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, miután nevét adta az RMDSZ úgynevezett autonómia-statútumához (mely nem Székelyföldről szól, hanem három, 1968-an megrajzolt megyéről, mely a román prefektus számára akár a hadsereg bevetését is lehetővé teszi a helyi lakossággal szemben), miután stratégiai szövetséget kötött két éve azzal a párttal, tételesen az RMDSZ-szel, mellyel szemben létre s mely az idei választásokon e párttal közösen indul, csodálkozik, hogy a Székely Szabadság Napján a tömeg kifütyüli.
S miként az SZDSZ bértollnokai a szkinhedekre kenték a kifütyülést, feledtetni próbálva az elnökük elleni jogos össznépi elégedetlenséget, Bíró Zsolt a Néppártra próbálja fogni önfeladó, a párt létértelmével ellentétes politikájának köszönhető kifütyülését.
Vérlázító, de egyben szánalmas próbálkozás ez.
Persze a gyenge emberek mindig másban keresik a hibát, ahelyett, hogy tükörbe nézzenek és azon gondolkozzanak, hogy ők mit rontottak el.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
A jelenkori történelemhamisítás iskolapéldája az, ahogy a balliberális média a köztudatba sulykolta, hogy 1992. október 23-án Göncz Árpádot a szkinhedek fütyülték ki s fojtották bele a szót.
A valóság ezzel szemben az, hogy Göncz Árpád ekkorra már kimutatta foga fehérjét, ismételten és alkotmánysértő módon akadályozta az állam demokratikus működését (lásd a taxisblokád idején játszott gyászos szerepét valamint azt a tényt, hogy nem írta alá a közmédia vezetőinek, a cseppet sem pártatlan, hanem a baloldal mellett kőkeményen elkötelezett Hankiss Elemérnek és Gombár Csabának a felmentését; e tárgykörben az Alkotmánybíróság is hozott egy elvi döntést, mely meglehetős egyértelműséggel rámutatott, hogy Göncz lépése alkotmánysértő volt) s már tudni lehetett róla, hogy nem semleges államfő, hanem egy pártkatona, aki az ország kormányozhatóságát biztosító MDF-SZDSZ paktumnak köszönhette magas pozícióját.
Egy nemzetellenes SZDSZ-es vagy MSZP-s politikus, hívják Bauer Tamásnak, Haraszti Miklósnak, Göncz Árpádnak vagy Gyurcsány Ferencnek, egy nemzeti ünnepen, nyilvános fellépésen igencsak kockáztatja, hogy kifütyüljék.
Pont ez történt.
Teljesen mellékes, hogy volt a téren tán egy tucat szkinhed és ők is fütyültek. A balliberális média az ő kiemelésükkel, előtérbe tolásukkal képes volt a világgal és az ország nagy részével elhitetni, hogy a szkinhedek műve volt a kifütyülés. Holott, ha a tömeg nem lett volna Göncz ellen hangolva, akkor esélyük nem lett volna a bőrfejűeknek, mint ahogy 1991. március 15-én sem volt esélye annak a pár anarchistának, aki „Fasiszta geci a kormány” feliratú molinót feszítettek ki, amikor Magyarország rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnöke, Antall József a mikrofonhoz lépett. Teljesen véletlenül ott álltam tőlük 5 méterre, arra lettem figyelmes, hogy dulakodás van. Hogy miért, azt másnap tudtam meg a Népszabadságból. A felirat nagyjából 5 másodpercet volt a magasban, s a két senkiházi örvendhetett, hogy nem lincselték meg őket.
Mindez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke, miután nevét adta az RMDSZ úgynevezett autonómia-statútumához (mely nem Székelyföldről szól, hanem három, 1968-an megrajzolt megyéről, mely a román prefektus számára akár a hadsereg bevetését is lehetővé teszi a helyi lakossággal szemben), miután stratégiai szövetséget kötött két éve azzal a párttal, tételesen az RMDSZ-szel, mellyel szemben létre s mely az idei választásokon e párttal közösen indul, csodálkozik, hogy a Székely Szabadság Napján a tömeg kifütyüli.
S miként az SZDSZ bértollnokai a szkinhedekre kenték a kifütyülést, feledtetni próbálva az elnökük elleni jogos össznépi elégedetlenséget, Bíró Zsolt a Néppártra próbálja fogni önfeladó, a párt létértelmével ellentétes politikájának köszönhető kifütyülését.
Vérlázító, de egyben szánalmas próbálkozás ez.
Persze a gyenge emberek mindig másban keresik a hibát, ahelyett, hogy tükörbe nézzenek és azon gondolkozzanak, hogy ők mit rontottak el.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk
2016. április 16.
Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. május 23.
RENDHAGYÓ KÖRLEVÉL REFORMÁTUS ANYASZENTEGYHÁZUNK NÉPÉHEZ
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Elnöksége az egyházközségi elnökségekhez intézett Körlevélben utasította vissza azon bírálatomat, mely szerint az 1989-es örökségét megtagadva az egyházkerület átesett a ló másik oldalára, és az RMDSZ csatlósává, pártegyházzá válott. Az elvi állásfoglalásom tárgyában kialakult vitát az RMDSZ-es pártsajtó „újabb csörtének” minősíti Tőkés László és Csűry István között.
Valójában múlt és jelen ütközik egymással a választások közeledtén. Az 1989 előtti időkben Papp László egykori püspök a román nacionálkommunista rezsim jármába kényszerítette egyházát. Mostani utódja csak gazdát cserélt, amikor is a nemzeti egységet kizárólagos pártegységre cserélve fel egyoldalú és látványos módon az egyeduralomra törő RMDSZ mellett kötelezi el féltve szeretett Egyházunkat. Az „egyenlő távolság” és az „arányos közelség” körlevélben hangoztatott elve: játék a szavakkal, mely Markó Béla megfogalmazását juttatja eszünkbe, aki „azonos távolságot” hirdetett volt Orbán Viktor miniszterelnök és Gyurcsány pártjával.
A valóság az, hogy az Egyházkerület és az RMDSZ legutóbbi – áprilisi – „pártgyűlésén” Csűry István és a jelen lévő Kelemen Hunor pártelnök a küszöbön álló választásokra nézve kötöttek szövetséget „a lehető legnagyobb magyar képviselet elérése” céljából, kizárva belőle egyházunk azon híveit, akik nem az RMDSZ oldalán állnak, figyelmen kívül hagyva ugyanakkor, hogy az utóbbi választások alkalmával az erdélyi magyarság százezrei vonták meg bizalmukat a hatalombarát és korrupt RMDSZ-es nomenklatúrától. Éppen ezért „a legteljesebb magyar egység megteremtésére” való hivatkozás végképpen hamisan cseng azok szájából, akik rendre minden összefogásra irányuló kezdeményezésünket visszautasították, és éppen ők állnak az egység megvalósulásának útjában. Csűry István volt helyettesemként Egyházkerületünk keresztény-nemzeti irányvonalának elvhű képviselőjeként viselkedett. Püspökké válása óta azonban – egyes volt szolgatársainkkal egyetemben – elvtelen módon azokkal a Bihar megyei RMDSZ-es kiskirályokkal bútorozott össze, akik csak a párt érdekeit szolgáló pénzosztásokban jeleskednek, azzal a Kiss Sándor–Lakatos Péter–Szabó Ödön–Biró Rozália négyessel, amely a 2000-es évek elején éppen Egyházkerületünktől orozta el az eredeti Ady-központ felépítésére a Széchenyi Terv keretében elnyert 320 millió forintos fejlesztési támogatást.
Ebben a felemás egyházpolitikában Csűry István püspök társelnöke nem más, mint Varga Attila volt RMDSZ-es parlamenti képviselő, Egyházkerületünk szabálytalanul megválasztott főgondnoka, a bukaresti Alkotmánybíróság tagságának várományosa.
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szögezi a kérdést Illés próféta Baál hamis prófétáinak (1Kir 18,21). „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet” – adja meg a találó választ igaz hitű erdélyi költőnk, Dsida Jenő.
Nagyvárad, 2016. május 23.
Tőkés László
kms.mtva.hu - 2016. máj. 23.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület Elnöksége az egyházközségi elnökségekhez intézett Körlevélben utasította vissza azon bírálatomat, mely szerint az 1989-es örökségét megtagadva az egyházkerület átesett a ló másik oldalára, és az RMDSZ csatlósává, pártegyházzá válott. Az elvi állásfoglalásom tárgyában kialakult vitát az RMDSZ-es pártsajtó „újabb csörtének” minősíti Tőkés László és Csűry István között.
Valójában múlt és jelen ütközik egymással a választások közeledtén. Az 1989 előtti időkben Papp László egykori püspök a román nacionálkommunista rezsim jármába kényszerítette egyházát. Mostani utódja csak gazdát cserélt, amikor is a nemzeti egységet kizárólagos pártegységre cserélve fel egyoldalú és látványos módon az egyeduralomra törő RMDSZ mellett kötelezi el féltve szeretett Egyházunkat. Az „egyenlő távolság” és az „arányos közelség” körlevélben hangoztatott elve: játék a szavakkal, mely Markó Béla megfogalmazását juttatja eszünkbe, aki „azonos távolságot” hirdetett volt Orbán Viktor miniszterelnök és Gyurcsány pártjával.
A valóság az, hogy az Egyházkerület és az RMDSZ legutóbbi – áprilisi – „pártgyűlésén” Csűry István és a jelen lévő Kelemen Hunor pártelnök a küszöbön álló választásokra nézve kötöttek szövetséget „a lehető legnagyobb magyar képviselet elérése” céljából, kizárva belőle egyházunk azon híveit, akik nem az RMDSZ oldalán állnak, figyelmen kívül hagyva ugyanakkor, hogy az utóbbi választások alkalmával az erdélyi magyarság százezrei vonták meg bizalmukat a hatalombarát és korrupt RMDSZ-es nomenklatúrától. Éppen ezért „a legteljesebb magyar egység megteremtésére” való hivatkozás végképpen hamisan cseng azok szájából, akik rendre minden összefogásra irányuló kezdeményezésünket visszautasították, és éppen ők állnak az egység megvalósulásának útjában. Csűry István volt helyettesemként Egyházkerületünk keresztény-nemzeti irányvonalának elvhű képviselőjeként viselkedett. Püspökké válása óta azonban – egyes volt szolgatársainkkal egyetemben – elvtelen módon azokkal a Bihar megyei RMDSZ-es kiskirályokkal bútorozott össze, akik csak a párt érdekeit szolgáló pénzosztásokban jeleskednek, azzal a Kiss Sándor–Lakatos Péter–Szabó Ödön–Biró Rozália négyessel, amely a 2000-es évek elején éppen Egyházkerületünktől orozta el az eredeti Ady-központ felépítésére a Széchenyi Terv keretében elnyert 320 millió forintos fejlesztési támogatást.
Ebben a felemás egyházpolitikában Csűry István püspök társelnöke nem más, mint Varga Attila volt RMDSZ-es parlamenti képviselő, Egyházkerületünk szabálytalanul megválasztott főgondnoka, a bukaresti Alkotmánybíróság tagságának várományosa.
„Meddig sántikáltok kétfelé?” – szögezi a kérdést Illés próféta Baál hamis prófétáinak (1Kir 18,21). „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet” – adja meg a találó választ igaz hitű erdélyi költőnk, Dsida Jenő.
Nagyvárad, 2016. május 23.
Tőkés László
kms.mtva.hu - 2016. máj. 23.
2016. május 24.
Ki a terrorista? Budaházy vagy Gergényi?
Közkeletű, tetszetős és a valóságot nagymértékben fedő megfogalmazás szerint a jogszabályok absztraktsága, általános megfogalmazásai és az egyes megítélendő cselekmények konkrétsága közötti űrt a bíró lelkiismeretének kell kitöltenie. A gond viszont az, hogy a magyar bírói kar elméleti felkészítését, szakmai szocializációját a Kádár-korban kinevelt oktatói gárda biztosította, így sok esetben nem az igazságosság érvényesül az ítéletekben, hanem egyfajta „balra torzult” világszemlélet. Az ügy kimenetele attól függ, hogy a bíró képes volt-e függetleníteni magát a bal-liberálisok által dominált oktatási rendszer negatív hatásától, vagy sem. Az abszurd bírói döntések hosszan sorolhatók, a saját borába saját lakásában saját fagyállót öntő borosgazda elítélésétől és igen súlyos büntetésétől el egészen egy jól körülhatárolható etnikum gyilkosságra vetemedő tagjainak enyhe büntetéséig.
Budaházy Györgyöt terrorizmussal vádolják. A terrorizmus büntetőjogi tényállása eléggé általános ahhoz, hogy olyan cselekményeket is bele lehessen szuszakolni, melyeknek a tényleges terrorizmushoz semmi közük. (A pontos idézet szétfeszítené e kis írás kereteit, akit a téma közelebbről érdekel, elolvashatja a tényállás hatályos megfogalmazását a buntetojog.info weboldalon.)
Budaházy György ikonikus alakja a gyurcsányista féltotalitárius rendszerrel szembeni nemzeti ellenállásnak. Nevéhez fűződik az Erzsébet hídi 2002-es blokád, a Szent Korona Rádióban saját nemzeti műsor szerkesztése, a 2006-os forradalmi mozgalom. Hogy a Magyarok Nyilai nevű szerveződéshez mennyi köze van, az vitatott, de tény az, hogy e szervezethez is mindössze néhány „Molotov-koktélos” támadás fűződik, melyek során senki nem sérült meg, valamint Csintalan Sándor megverése. Vagyis rongálás és testi sértés, amiért nem osztanak 10-20 évet, mint a terrorizmusért.
Ha Budaházy Györgyöt mégis elítélnék ezen vád alapján, amikor a szemeket kilövő, ártatlan emberek százait megkínzó, megalázó rendőrpribékek közül senkit nem küldtek börtönbe, az az újkori magyar demokrácia egyik legnagyobb szégyene lenne, s lényegében a rendszerváltás szimbolikus csődje.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Közkeletű, tetszetős és a valóságot nagymértékben fedő megfogalmazás szerint a jogszabályok absztraktsága, általános megfogalmazásai és az egyes megítélendő cselekmények konkrétsága közötti űrt a bíró lelkiismeretének kell kitöltenie. A gond viszont az, hogy a magyar bírói kar elméleti felkészítését, szakmai szocializációját a Kádár-korban kinevelt oktatói gárda biztosította, így sok esetben nem az igazságosság érvényesül az ítéletekben, hanem egyfajta „balra torzult” világszemlélet. Az ügy kimenetele attól függ, hogy a bíró képes volt-e függetleníteni magát a bal-liberálisok által dominált oktatási rendszer negatív hatásától, vagy sem. Az abszurd bírói döntések hosszan sorolhatók, a saját borába saját lakásában saját fagyállót öntő borosgazda elítélésétől és igen súlyos büntetésétől el egészen egy jól körülhatárolható etnikum gyilkosságra vetemedő tagjainak enyhe büntetéséig.
Budaházy Györgyöt terrorizmussal vádolják. A terrorizmus büntetőjogi tényállása eléggé általános ahhoz, hogy olyan cselekményeket is bele lehessen szuszakolni, melyeknek a tényleges terrorizmushoz semmi közük. (A pontos idézet szétfeszítené e kis írás kereteit, akit a téma közelebbről érdekel, elolvashatja a tényállás hatályos megfogalmazását a buntetojog.info weboldalon.)
Budaházy György ikonikus alakja a gyurcsányista féltotalitárius rendszerrel szembeni nemzeti ellenállásnak. Nevéhez fűződik az Erzsébet hídi 2002-es blokád, a Szent Korona Rádióban saját nemzeti műsor szerkesztése, a 2006-os forradalmi mozgalom. Hogy a Magyarok Nyilai nevű szerveződéshez mennyi köze van, az vitatott, de tény az, hogy e szervezethez is mindössze néhány „Molotov-koktélos” támadás fűződik, melyek során senki nem sérült meg, valamint Csintalan Sándor megverése. Vagyis rongálás és testi sértés, amiért nem osztanak 10-20 évet, mint a terrorizmusért.
Ha Budaházy Györgyöt mégis elítélnék ezen vád alapján, amikor a szemeket kilövő, ártatlan emberek százait megkínzó, megalázó rendőrpribékek közül senkit nem küldtek börtönbe, az az újkori magyar demokrácia egyik legnagyobb szégyene lenne, s lényegében a rendszerváltás szimbolikus csődje.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. június 18.
„AKINEK LEVÁGTÁK A KEZÉT ÉS A LÁBÁT, SOKÁIG ÉRZI MÉG SAJOGNI AZ UJJAKAT, AMIK NINCSENEK”
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)
A BALLIBERÁLIS HANGADÓKAT NEM ÉRDEKLI TRIANON
Aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Megszokhattuk már, hogy a baloldali és liberális körök számára a történelmi események egy része szabadon értelmezhető, relativizálható, megtagadható. Ennek egyik legújabb ékes bizonyítéka a Párizsban élő Kende Péter szociológus állásfoglalása. (A Nagy-Magyarország nem létező képlet című interjú a szélsőbalos és liberális szellemiségű Népszavában jelent meg 2016. június 20-án.) Az egykori kommunista, Németh Péter főszerkesztő szerint Kende egy kvalifikált, tekintélyes történész, aki érdekes és érvényes véleményt fogalmazott meg. Kende szerint a „Trianon-eszme” nem népszerű, a közbeszédben már alig esik szó róla. „De hát mit lehet erről beszélni csaknem 100 év távlatában? (…) Trianonról ma sokkal kevésbé esik szó, mint 2010-ben vagy az Antall-kormány idejében. Mert kiderült gyakorlati használhatatlansága, értékének vitathatósága…”
Trianonnal tehát nem érdemes foglalkozni, mert már senkit sem érdekel. Transznacionalista-kozmopolita nézőpontból Kende eszmei állásfoglalása elfogadhatónak tűnik, annak ellenére, hogy köszönőviszonyban sincs a valóssággal. Ugyanis az ország nemzeti-jobboldali elkötelezettségű része még emlékszik a Magyarország eltörlésére irányuló aljas kísérletre, és egy-egy koncert végén még ma is zeng a nézőtér: „Vesszen Trianon!” A skandálók tisztán látják a jelenlegi helyzetet, de ettől még meglehet a véleményük. A magyarok jelentős része Székelyföldön járva otthon érzi magát, mert az ott élők ugyancsak magyarok, és szinte minden ház, műemlék, temető stb. a magyar múlt szerves része. Még akkor is, ha ez az érzés Washington és Brüsszel ügynökei számára tudatos provokációt vagy ósdi múltba révedést jelent. Az egyik székelyföldi gimnázium ballagásán a diákok az Ismerős Arcok zenekar Nélküled című számát adták elő (a magyar himnuszt nem szabad, a románt pedig nem akarták elénekelni). A jelenlévők átszellemült arccal énekelték: „Mi egy vérből valók vagyunk.” Mielőtt a trianoni békediktátum kedvelői a fajelmélet emlegetésébe kezdenének, gondolják végig, mik a feltételei az izraeli állampolgárság megszerzésének.
Kende környezetében Trianon nyilvánvalóan nem téma, a balliberális, progresszív értelmiségiek számára Magyarország brutális szétdarabolása nem túlságosan jelentős esemény. A baloldali világnézet életidegen, torz felfogásának bizonyítéka az alábbi mondat is: „Ha a világot nem valamilyen ósdi nacionalizmus szemüvegén keresztül nézzük, akkor kiderül, hogy a határon túli – erdélyi, felvidéki stb. – magyarok egy része is habozna, ha azt kérdeznénk tőlük, hogy ők milyen nemzethez tartoznak.” Minden nemzetnek vannak árulói, és minden közösség tagjai között akadnak gazemberek, de én még olyan – a Kárpát-medencében élő – határon túli magyarral nem találkoztam, aki ne vállalta volna a magyarságát. Tudjuk, hogy például Franciaországban a nemzeti identitás vállalása elavult és nevetséges dolog, de a frankfurti iskola és ’68 neomarxista beteges szellemisége még ott sem fertőzött meg mindenkit.
Kende azonban bátran ítélkezik: „Aki itt felelőst keres, azon politikai álgondolkodók közé tartozik, akik a történelmi események mögött rejtett összeesküvést keresnek, háttérhatalmakat, holott az események nagyon jól megmagyarázhatóak a közvetlen adottságokból. Trianonra is így kell emlékezni.”
A „nemzeti összetartozás napja” szerinte értelmetlen kifejezés.
Kende lekezelő cinizmusa vérlázító. Valóban nincs szükség ideidézni az úgynevezett háttérhatalmakat, mert pontosan tudjuk, hogyan jutottunk Trianonig. Tudjuk, mit műveltek a román és szerb nacionalisták, milyen gyalázatos szerepet játszott a magyarság megcsonkításában Edvard Benes, Tomás Masaryk és Georges Clemenceau. Emlékszünk még az amerikai Thomas Woodrow Wilson semmibe vett pontjaira. De tudjuk azt is, hogy mennyire rosszul vizsgázott a magyar politikai osztály egésze, és mekkora felelősség terheli a szabadkőműveseket, valamint a szocialista-kommunista mozgalmakat. A magyar nép óriási árat fizetett a Tanácsköztársaság nevű kommunista diktatúráért.
De Kende Péter nincs egyedül ezzel a torz és magyarellenes szemléletével. 2015-ben Bauer Tamás, az SZDSZ egykori meghatározó figurája így emlékezett Trianonra: „A mai magyar establishment ma megint a nemzeti összetartozás napját ünnepli. A trianoni békeszerződés évfordulójának ünneplése nyilvánvalóan szamárság. A trianoni békeszerződés kész tényeket rögzített: az Osztrák–Magyar Monarchia szétesett, Magyarország románok, szerbek, horvátok, szlovákok lakta területei Romániához, Jugoszláviához, Csehszlovákiához kerültek, és a határokat a háborús győztesek javára vonták meg. Addig több mint tízmillió nem magyar élt kisebbségi sorban Magyarországon, ezen túl két-három millió magyar került kisebbségi helyzetbe a szomszéd országokban. Aki ezt nemzeti tragédiának tekinti, az több jogot vindikál a magyaroknak, mint a szomszéd népeknek. Ez számomra nem elfogadható.” Nehéz súlyos jelzők használata nélkül véleményezni Bauer eszmefuttatását.
Az ugyanehhez a szubkultúrához tartozó Kálmán C. György számára Trianonra emlékezni szánalmas dolog: „Bármilyen tartalommal, bármilyen alkalomból és bárkitől – ömlik a trianonozás, többé-kevésbé jól formált magyar mondatok ezrei hagyják el a klaviatúrákat naponta. Közvetett haszna máris van: a trianonozók (minden nemzetmentő búbánatuk dacára) bizonyára jól érzik magukat, ez hosszú távon egészségmegőrző és termelőerő-megújító hatású. Már csak azt kellene kieszelni, hogy hogyan másképp tudnánk még igába hajtani ezt a látens energiát.”
Ebben a témakörben mindenképpen érdemes szó szerint idézni az MSZP egyik titkos aktivistáját, Braun Róbertet, aki főtanácsadóként szolgálta Medgyessy Pétert, Gyurcsány Ferencet, Bajnai Gordont és Simor Andrást. Braun túllép Kendén, Trianon számára is ünnepnap. „Az új morális rend középpontjában a politikai nemzet áll: a közösség, mely létének értelme – az, amitől tagjainak többet ad, mint a puszta gazdasági érdekközösség – nem a felsőbbrendűség vagy etnikai-kulturális egyediség, hanem a közösen vallott értékek. A morális autonómia, a szabadság, a kultúrák és életformák egyenrangúságának, az ember veleszületett, elidegeníthetetlen jogainak és méltóságának a tisztelete, a fékek és ellensúlyok rendszerének, a pillanatnyi kisebbségi vélemények és értékek védelmének, a demokrácia rendjének elfogadása és megvédése. A nyugatos értékrendet procedurális értékelv támogatja: egyenrangúságra, demokratikus vitára, a kisebbségi vélemények tiszteletben tartására épülő folyamatok biztosítják, hogy senkit ne zárjunk ki a nemzetből. Ezt a lehetőséget teremtette meg Trianon: azt, hogy másoktól függetlenül, szabadon és autonóm módon képviselhessük saját kultúránk értékeit és érdekeit. (…) Az új, 1920. június 4-én kezdődő történet – a tragédiában fogant nemzeti függetlenség és szabadság története – a magyar kultúrát képviselő és őrző politikai nemzet létét és fönnmaradását ünnepli. Az ünnep nem önmagáért való, hanem az értékekért, melyeket a nemzet képvisel.”
A marketinges Braun számára az ünneplés közben – az Egyesült Európa képében – felcsillan a boldog jövő lehetősége is.
„Az egészen bizonyos, hogy a Trianon előtti múlt narratív lezárása nélkül, a kontinuitás fönntartása mellett nincs modern és nyugatos Magyarország. Miközben nekem személyesen számos vitám van a nyugati politika jelenlegi gyakorlatával, az alapokkal kapcsolatban – szabadság, demokrácia, egyenrangúság, szolidaritás – nincsenek kételyeim. Vagyis a narratív lezáratlanságra épülő politika nemcsak tragikus, de káros is: szegénységet, szomorúságot és deprivációt eredményez. Mindennek tragikus aktualitást ad Macron francia és Gabriel német gazdasági miniszter közös cikke a The Guardianben: az Egyesült Európa ma már nem vízió, hanem történeti pillanaton belül létrejövő valóság. A magyar elitnek ma még van választása abban, hogy hova akar tartozni. Pár év elteltével, ha Magyarország nem változtat politikai világnézetének alapjain és illiberális politikai gyakorlatán, kívül reked a politikai és társadalmi egyenlőséget és minél többek számára gyarapodást és jó életet kínáló modern és nyugatos politikai kereteken. Évtizedek elteltével majd újra átkozhatjuk a nyugat igazságtalanságát és kiálthatjuk a magyarság cserbenhagyását. A Trianon fájdalmára, szenvedés- és nagyságtörténetére épülő narratíva fönntartása, a múlt le nem zárása ezt eredményezi. A történelem nem a szemünk előtt, hanem a részvételünkkel zajlik. Most. MOST. Ezért van szükség új, a független és önálló nemzeti létet ünneplő narratívára a progresszív oldalon, és ezért érdemes lezárni a kivagyi nagymagyar narratívát a konzervatív oldalon.
„A többi megbeszélhető.”
Nyilván e megbeszélhető dolgok közé tartozik az Egymillióan a magyar sajtószabadságért nevű Facebook-csoport idei közleménye: „Ma van az ultranagymagyarok sírásnapja!!! Trianon, nemnemsoha, hiszekegyhülyeség! Vissza (Kis)Nagymagyarországot!” Ide vezet a nemzeti identitás feladása, a szellemi-kulturális önazonosság elveszítése. Ez politikailag abszolút korrekt, és az emberjogi fundamentalisták számára is elfogadható. A balliberális értelmiségi csoportokat egyáltalán nem zavarja, hogy Trianonban teljesen figyelmen kívül hagyták a Kárpát-medence etnikai viszonyait, hiszen minden harmadik(!) magyar egy idegen állam polgára lett. A nagyhatalmak a kisebbségek bosszúvágyának kielégítése érdekében lemondtak a népek önrendelkezésének és a méltányosságnak oly sokat hangoztatott elvéről is.
Ezt a diktátumot tudomásul lehet venni, de lélekben elfogadni nem szabad. Aki ezt teszi, az kiiratkozik a magyarok közösségéből. Mert aki nem vállal érzelmi, lélektani, kulturális és történelmi közösséget a magyarsággal, az mitől lenne magyar? Ahogy Illyés Gyula fogalmazott: „Magyar az, akinek fáj Trianon.”
Végezetül emlékezzünk Karinthy Frigyesre, aki világpolgárnak nevezte magát, de az alábbi sorokat mégis ő vetette papírra: „De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”
Tóth Gy. László
A szerző politológus
Magyar Idők (Budapest)
2016. június 28.
Tőkés László ismét ügynökmúlttal vádolja a KREK püspökét
Ismét a hatalomhoz való dörgölőzéssel és ügynökmúlttal vádolja Csűry István püspököt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi vezetőjét Tőkés László korábbi püspök – számol be a kronika.ro.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke által aláírt, a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben Tőkés az egyház titkosszolgálati átvilágításának folytatását sürgette, amely szerinte „az egyház megújulásának nélkülözhetetlen feltétele”. Tőkés egyébként korábban kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Szekuritátéval, és szerinte ez alól Csűry István sem kivétel. Tőkés közleményében idéz Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteményéből, mely foglalkozik Csűry István titkosszolgálati múltjával is. „A (zsibói) Molnár János, a Kovács Imre, a Gellért Gyula és a Juhász Tamás dossziéiban nyolc feljegyzés található egy KISS fedőnevű informátortól, aki az 1980-as évek első felében szalárdi lelkész. Ebben az időben Csűry István volt Szalárdon a református lelkipásztor. Ez nyilván közvetett bizonyíték, de bizonyíték” – olvasható többek közt az említett dokumentumkötetben.
Tőkés közleményében a hatalomhoz való dörgölőzés sajátos esetének nevezi, hogy a KREK püspöke, aki „korábban a Medgyessy–Gyurcsány-barát RMDSZ oldalára igazolt át”, jelenleg „Orbán Viktornál és kormányánál igyekszik piros pontokat gyűjteni”. „A Fidesz-KDNP színeiben európai parlamenti mandátumot szerzett képviselőként jól érzékelem, miként próbálnak éket verni a nemzet miniszterelnöke és szerény személyem közé” – teszi hozzá Tőkés. Csűry Istvánt reagáltatni akartuk hétfőn az EMNT-elnök kijelentéseire, azonban többszöri megkeresésünkre sem tudtuk elérni.
Korábban beszámoltunk arról is, hogy Tőkés azzal vádolta a választások előtt a KREK püspökét, hogy egyoldalú és látványos módon az RMDSZ mellett kötelezi el az egyházat. Csűry István a lelkipásztori hivataloknak eljuttatott körlevélben visszautasította a bírálatot, leszögezve: az egyházkerület meghirdette az egyenlő távolság elvét – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
Ismét a hatalomhoz való dörgölőzéssel és ügynökmúlttal vádolja Csűry István püspököt, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) jelenlegi vezetőjét Tőkés László korábbi püspök – számol be a kronika.ro.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke által aláírt, a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményben Tőkés az egyház titkosszolgálati átvilágításának folytatását sürgette, amely szerinte „az egyház megújulásának nélkülözhetetlen feltétele”. Tőkés egyébként korábban kezdeményezte, hogy ne legyenek egyházi tisztségekbe választhatók azok, akik 1989 előtt együttműködtek a román kommunista hatalom politikai rendőrségével, a Szekuritátéval, és szerinte ez alól Csűry István sem kivétel. Tőkés közleményében idéz Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című dokumentumgyűjteményéből, mely foglalkozik Csűry István titkosszolgálati múltjával is. „A (zsibói) Molnár János, a Kovács Imre, a Gellért Gyula és a Juhász Tamás dossziéiban nyolc feljegyzés található egy KISS fedőnevű informátortól, aki az 1980-as évek első felében szalárdi lelkész. Ebben az időben Csűry István volt Szalárdon a református lelkipásztor. Ez nyilván közvetett bizonyíték, de bizonyíték” – olvasható többek közt az említett dokumentumkötetben.
Tőkés közleményében a hatalomhoz való dörgölőzés sajátos esetének nevezi, hogy a KREK püspöke, aki „korábban a Medgyessy–Gyurcsány-barát RMDSZ oldalára igazolt át”, jelenleg „Orbán Viktornál és kormányánál igyekszik piros pontokat gyűjteni”. „A Fidesz-KDNP színeiben európai parlamenti mandátumot szerzett képviselőként jól érzékelem, miként próbálnak éket verni a nemzet miniszterelnöke és szerény személyem közé” – teszi hozzá Tőkés. Csűry Istvánt reagáltatni akartuk hétfőn az EMNT-elnök kijelentéseire, azonban többszöri megkeresésünkre sem tudtuk elérni.
Korábban beszámoltunk arról is, hogy Tőkés azzal vádolta a választások előtt a KREK püspökét, hogy egyoldalú és látványos módon az RMDSZ mellett kötelezi el az egyházat. Csűry István a lelkipásztori hivataloknak eljuttatott körlevélben visszautasította a bírálatot, leszögezve: az egyházkerület meghirdette az egyenlő távolság elvét – írja a kronika.ro.
Erdély.ma
2016. június 28.
Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke nyilatkozata, valamint az ebben említett Feljegyzést a hivatalban lévő püspök titkosszolgálati múltjáról
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyhatósági választásokkal kapcsolatos szereplése, valamint titkosszolgálati átvilágítása tárgyában
Május folyamán egy-egy sajtóértekezleten, illetve nyilatkozatban foglalkoztam az idén sorra kerülő választások (1), valamint az egyházi titkosszolgálati átvilágítások (2) kérdésével.
(1) Miként akkor, utólag is csak megismételni tudom, mennyire méltatlan, hogy jobb sorsra érdemes egyházkerületünk a júniusi helyhatósági választások alkalmával valóságos pártegyházként tolta a szekerét az RMDSZ-nek. És ezzel a történetnek még nincsen vége. Minekutána huszonhat évvel a rendszerváltozás kezdete után az ország újból „bevörösödött”, az egyeduralmát megőrző RMDSZ Erdélyt is „bepirosítva”, begyűjtött szavazatait alkalmi pártpolitikai alkuk pillanatnyi előnyeire váltva, Bihar megyében a posztkommunista szociáldemokratákkal kötött titkos paktum oltárán kész feláldozni a magyar érdekeket, csúfos nagyváradi vereségéről ezúttal nem is szólva.
Akár gratulálni is lehet az RMDSZ-nek. Közel 100 ezer szavazattal ugyan kevesebbet kapott, de országos szinten hozta a papírformát, szemben az Erdélyi Magyar Néppárttal, melynek sajnos nem sikerült áttörést elérnie. A korrupt román hatalmi rendszerbe beágyazódott RMDSZ-szel szemben viszont még ha kevesen is vagyunk, akkor is igazunk van. Ennek tudatában kérjük és várjuk el megválasztott helyi magyar képviselőinktől, hogy a hatalmi, anyagi és pártérdekeken felülkerekedve és az összefogás útját keresve vállalkozzanak a hiteles és hatékony nemzeti érdekérvényesítés felelős munkájára.
(2) Az Egyház titkosszolgálati átvilágítása kérdésében is csak megerősíteni tudom az egy hónappal ezelőtt mondottakat. Egyházi és nemzeti létérdekünk, Egyházunk megújulásának pedig nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, és több mint két évtized után egyházi életünket végre ténylegesen megtisztítsuk és megszabadítsuk a kommunista múlt nyomasztó és visszahúzó örökségétől. Erre nézve a közzétett kimutatások tanulságai változatlanul érvényesek. Az előttünk álló egyházi és országos választások az átvilágítás következetes véghezvitelét egyaránt szükségessé teszik.
Említésre érdemes, hogy a választásokra és a titkosszolgálati átvilágításra vonatkozó megnyilatkozásaimra „a legjobb védekezés a támadás” elve jegyében, nemtelen módon vágtak vissza – mások mellett – Csűry István püspök, Varga Attila törvényellenesen választott egyházkerületi főgondnok és Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tagja. A figyelemelterelés módszerét alkalmazva a felvetett kérdések – úgymint a korrupció és a Securitate-kollaboráció – megválaszolása helyett célzatos támadást intéztek szerény személyem ellen. (Csűry István „Reagálás: Tőkés László előző püspök” című írásának szerzője egyébként nagy valószínűséggel nem az aláíró.)
Lakatos Péter korrupcióban részes RMDSZ-pártember „rendhagyó körlevelében” attól sem riad vissza, hogy Orbán Viktor miniszterelnökkel takarózzék és próbálja igazolni „Csűry István püspök tevékenységét”. Nem kétséges, hogy ez alkalommal is a hatalomhoz való dörgölőzés egy olyan sajátos esetéről van szó, melynek révén az MSZP-útitárs bihari RMDSZ vezető figurája köpönyegforgató módon a Fidesz-KDNP-kormánynál keres magának legitimációt.
Ugyanebbe az irányba mutat Csűry Istvánnak „a küszöbön álló népszavazást” népszerűsítő – amúgy vélhetően szintén nem maga által megfogalmazott – írása ( Bihari Napló, 2016. június 23.), mely más hasonló megnyilvánulásaival együtt szintén Orbán Viktornál és kormányánál igyekszik piros pontokat gyűjteni. A Fidesz-KDNPszíneiben európai parlamenti mandátumot szerzett képviselőként jól érzékelem, miként próbálnak éket verni a Nemzet miniszterelnöke és szerény személyem közé.
Csűry István nem válogatós. Annak idején nekem volt egyik leginkább lojális munkatársam: püspökhelyettesem. Helyembe lépvén a Medgyessy-Gyurcsány-barát RMDSZ oldalára igazolt át, velük együtt pedig utóbb Orbánék zsoldjába igyekszik szegődni. Mindig az éppen aktuális hatalomban találja meg a gazdáját. Vélhetően azonban még ennél is régebbre nyúlik vissza a román titkosszolgálathoz fűződő viszonya, melyről a mellékelt Feljegyzés tanúskodik. FELJEGYZÉS
Csűry István püspök titkosszolgálati múltjáról
A (zsibói) Molnár János, a Kovács Imre, a Gellért Gyula és a Juhász Tamás dossziéiban nyolc (8) feljegyzés található egy KISS fedőnevű informátortól, aki az 1980-as évek első felében szalárdi lelkész. Ebben az időben Csűry István volt Szalárdon a református lelkipásztor.Ez nyílván közvetett bizonyíték, de bizonyíték.(Nem kell a gyilkos bevallja, hogy gyilkolt, közvetett bizonyíték alapján is elítélhető.)
Ezen felül, szintén a zsibói Molnár János dossziéjában található egy lehallgatási jegyzőkönyv,1982.07.07-i keltezéssel, melynek egyik részlete így szól: „15 óra 43 perckor a célszemély (a fiatal JÁNOS) tárcsázta a következő számot: 51539, Dani Judit, Nagyvárad, Iza utca 19 szám, S/4, ap. 14. Beszélt egy Istvánnal, aki neki barátja, és akit meghívott, a feleségével együtt (akit JUTKÁNAK hívnak) hozzájuk, egy beszélgetésre, mivelhogy még jön hozzájuk több olyan személy, akikkel jó lett volna, ha ISTVÁN találkozik. Ezek között lett volna egy IRMA nevezetű is. ISTVÁN sajnálattal közli, hogy nem tudja elfogadni a meghívást, mivel hozzájuk is jönnek ma estére vendégek.” („La orele 15,43 obiectivul (tânărul JANOS) a format numărul 51539, Dani Judita str. Iza, nr.19, S/4, ap.14, şi a vorbit cu unu ISTVAN, prieten de al lui, pecare l-a invitat, împreună cu soţia (pe care o cheamă JUTKA) la el acasă, la o partidă de discuţii; fiindcă mai vin la ei încă câteva persoane, cu care bine ar fi făcut ISTVAN dacă s-ar fi întâlnit, printre aceştia se afla şi una IRMA. ISTVAN cu părere de rău, dar n-a putut accepta invitaţia, fiindcă vin şi la ei musafiri de seară.”)
A jegyzőkönyvet elemző tiszt (Raţ Ioan százados) a fenti telefonszámhoz a következő kommentárt fűzte: „Ez a Csűry István család, Roşescu informátor.” („Este fam. Csűry István, inf. Roşescu.”) Ez a „Roșescu” a zsibói Molnár lányainak keresztelőjére is hivatalos, és onnan is küld jelentést. Tudtommal Dani Judit volt Csűry felesége, és az említett nagyváradi címen laktak, tehát a lehallgatási jegyzőkönyvben nevesített István, nem lehetett más, csak Csűry.
Természetesen tudom, hogy A Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) azt állítja, hogy nem áll rendelkezésükre semmilyen dosszié Csűry Istvánról. De mivel az anyag 40%-át a mostani titkosszolgálat nem adta át a CNSAS-nak, ez az igazolás lehet igaz is, de nem azt igazolja, hogy Csűry nem volt informátor, hanem azt, hogy nincs birtokukban ilyen adat. Ők ugyanis azt nem vizsgálják, hogy más informátorok és célszemélyek iratgyűjteményeiben ki és hogyan szerepel. Hát ennyit tudok én erről a sajnálatos esetről mondani. Ettől akár még bölcsen is végezheti a püspöki szolgálatot az egykori KISS/ROŞESCU fedőnevű informátor.
2015
Molnár János
tokeslaszlo.eu
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület helyhatósági választásokkal kapcsolatos szereplése, valamint titkosszolgálati átvilágítása tárgyában
Május folyamán egy-egy sajtóértekezleten, illetve nyilatkozatban foglalkoztam az idén sorra kerülő választások (1), valamint az egyházi titkosszolgálati átvilágítások (2) kérdésével.
(1) Miként akkor, utólag is csak megismételni tudom, mennyire méltatlan, hogy jobb sorsra érdemes egyházkerületünk a júniusi helyhatósági választások alkalmával valóságos pártegyházként tolta a szekerét az RMDSZ-nek. És ezzel a történetnek még nincsen vége. Minekutána huszonhat évvel a rendszerváltozás kezdete után az ország újból „bevörösödött”, az egyeduralmát megőrző RMDSZ Erdélyt is „bepirosítva”, begyűjtött szavazatait alkalmi pártpolitikai alkuk pillanatnyi előnyeire váltva, Bihar megyében a posztkommunista szociáldemokratákkal kötött titkos paktum oltárán kész feláldozni a magyar érdekeket, csúfos nagyváradi vereségéről ezúttal nem is szólva.
Akár gratulálni is lehet az RMDSZ-nek. Közel 100 ezer szavazattal ugyan kevesebbet kapott, de országos szinten hozta a papírformát, szemben az Erdélyi Magyar Néppárttal, melynek sajnos nem sikerült áttörést elérnie. A korrupt román hatalmi rendszerbe beágyazódott RMDSZ-szel szemben viszont még ha kevesen is vagyunk, akkor is igazunk van. Ennek tudatában kérjük és várjuk el megválasztott helyi magyar képviselőinktől, hogy a hatalmi, anyagi és pártérdekeken felülkerekedve és az összefogás útját keresve vállalkozzanak a hiteles és hatékony nemzeti érdekérvényesítés felelős munkájára.
(2) Az Egyház titkosszolgálati átvilágítása kérdésében is csak megerősíteni tudom az egy hónappal ezelőtt mondottakat. Egyházi és nemzeti létérdekünk, Egyházunk megújulásának pedig nélkülözhetetlen előfeltétele, hogy az elhúzódó, illetve szándékosan késleltetett átvilágítást továbbvigyük, és több mint két évtized után egyházi életünket végre ténylegesen megtisztítsuk és megszabadítsuk a kommunista múlt nyomasztó és visszahúzó örökségétől. Erre nézve a közzétett kimutatások tanulságai változatlanul érvényesek. Az előttünk álló egyházi és országos választások az átvilágítás következetes véghezvitelét egyaránt szükségessé teszik.
Említésre érdemes, hogy a választásokra és a titkosszolgálati átvilágításra vonatkozó megnyilatkozásaimra „a legjobb védekezés a támadás” elve jegyében, nemtelen módon vágtak vissza – mások mellett – Csűry István püspök, Varga Attila törvényellenesen választott egyházkerületi főgondnok és Lakatos Péter, az Állami Számvevőszék tagja. A figyelemelterelés módszerét alkalmazva a felvetett kérdések – úgymint a korrupció és a Securitate-kollaboráció – megválaszolása helyett célzatos támadást intéztek szerény személyem ellen. (Csűry István „Reagálás: Tőkés László előző püspök” című írásának szerzője egyébként nagy valószínűséggel nem az aláíró.)
Lakatos Péter korrupcióban részes RMDSZ-pártember „rendhagyó körlevelében” attól sem riad vissza, hogy Orbán Viktor miniszterelnökkel takarózzék és próbálja igazolni „Csűry István püspök tevékenységét”. Nem kétséges, hogy ez alkalommal is a hatalomhoz való dörgölőzés egy olyan sajátos esetéről van szó, melynek révén az MSZP-útitárs bihari RMDSZ vezető figurája köpönyegforgató módon a Fidesz-KDNP-kormánynál keres magának legitimációt.
Ugyanebbe az irányba mutat Csűry Istvánnak „a küszöbön álló népszavazást” népszerűsítő – amúgy vélhetően szintén nem maga által megfogalmazott – írása ( Bihari Napló, 2016. június 23.), mely más hasonló megnyilvánulásaival együtt szintén Orbán Viktornál és kormányánál igyekszik piros pontokat gyűjteni. A Fidesz-KDNPszíneiben európai parlamenti mandátumot szerzett képviselőként jól érzékelem, miként próbálnak éket verni a Nemzet miniszterelnöke és szerény személyem közé.
Csűry István nem válogatós. Annak idején nekem volt egyik leginkább lojális munkatársam: püspökhelyettesem. Helyembe lépvén a Medgyessy-Gyurcsány-barát RMDSZ oldalára igazolt át, velük együtt pedig utóbb Orbánék zsoldjába igyekszik szegődni. Mindig az éppen aktuális hatalomban találja meg a gazdáját. Vélhetően azonban még ennél is régebbre nyúlik vissza a román titkosszolgálathoz fűződő viszonya, melyről a mellékelt Feljegyzés tanúskodik. FELJEGYZÉS
Csűry István püspök titkosszolgálati múltjáról
A (zsibói) Molnár János, a Kovács Imre, a Gellért Gyula és a Juhász Tamás dossziéiban nyolc (8) feljegyzés található egy KISS fedőnevű informátortól, aki az 1980-as évek első felében szalárdi lelkész. Ebben az időben Csűry István volt Szalárdon a református lelkipásztor.Ez nyílván közvetett bizonyíték, de bizonyíték.(Nem kell a gyilkos bevallja, hogy gyilkolt, közvetett bizonyíték alapján is elítélhető.)
Ezen felül, szintén a zsibói Molnár János dossziéjában található egy lehallgatási jegyzőkönyv,1982.07.07-i keltezéssel, melynek egyik részlete így szól: „15 óra 43 perckor a célszemély (a fiatal JÁNOS) tárcsázta a következő számot: 51539, Dani Judit, Nagyvárad, Iza utca 19 szám, S/4, ap. 14. Beszélt egy Istvánnal, aki neki barátja, és akit meghívott, a feleségével együtt (akit JUTKÁNAK hívnak) hozzájuk, egy beszélgetésre, mivelhogy még jön hozzájuk több olyan személy, akikkel jó lett volna, ha ISTVÁN találkozik. Ezek között lett volna egy IRMA nevezetű is. ISTVÁN sajnálattal közli, hogy nem tudja elfogadni a meghívást, mivel hozzájuk is jönnek ma estére vendégek.” („La orele 15,43 obiectivul (tânărul JANOS) a format numărul 51539, Dani Judita str. Iza, nr.19, S/4, ap.14, şi a vorbit cu unu ISTVAN, prieten de al lui, pecare l-a invitat, împreună cu soţia (pe care o cheamă JUTKA) la el acasă, la o partidă de discuţii; fiindcă mai vin la ei încă câteva persoane, cu care bine ar fi făcut ISTVAN dacă s-ar fi întâlnit, printre aceştia se afla şi una IRMA. ISTVAN cu părere de rău, dar n-a putut accepta invitaţia, fiindcă vin şi la ei musafiri de seară.”)
A jegyzőkönyvet elemző tiszt (Raţ Ioan százados) a fenti telefonszámhoz a következő kommentárt fűzte: „Ez a Csűry István család, Roşescu informátor.” („Este fam. Csűry István, inf. Roşescu.”) Ez a „Roșescu” a zsibói Molnár lányainak keresztelőjére is hivatalos, és onnan is küld jelentést. Tudtommal Dani Judit volt Csűry felesége, és az említett nagyváradi címen laktak, tehát a lehallgatási jegyzőkönyvben nevesített István, nem lehetett más, csak Csűry.
Természetesen tudom, hogy A Securitate Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) azt állítja, hogy nem áll rendelkezésükre semmilyen dosszié Csűry Istvánról. De mivel az anyag 40%-át a mostani titkosszolgálat nem adta át a CNSAS-nak, ez az igazolás lehet igaz is, de nem azt igazolja, hogy Csűry nem volt informátor, hanem azt, hogy nincs birtokukban ilyen adat. Ők ugyanis azt nem vizsgálják, hogy más informátorok és célszemélyek iratgyűjteményeiben ki és hogyan szerepel. Hát ennyit tudok én erről a sajnálatos esetről mondani. Ettől akár még bölcsen is végezheti a püspöki szolgálatot az egykori KISS/ROŞESCU fedőnevű informátor.
2015
Molnár János
tokeslaszlo.eu
2016. június 28.
Vissza a múltba!
A Medián legfrissebb felmérése szerint a Fidesznek több támogatója van az összes magyar szavazó körében, mint a többi pártnak együttvéve, a maga 37%-ával fölényesen vezet, második a Jobbik 12%-kal, utána következik az MSZP 9%-kal, a DK 5%-kal, az LMP 4%-kal. Az Együtt 2%-át és a Magyar Liberális Párt 1%-át csak a precizitás kedvéért említem meg.
A biztos szavazók táborában még látványosabb a nagyobbik kormánypárt fölénye: 54%-kal vezeti a listát. A legnépszerűbb politikusok körében az első kilenc (!) helyezett kormánypárti, a tizedik, aki egyben a legnépszerűbb ellenzéki, Vona Gábor.
Ezt a trendet szeretné megtörni Molnár Gyula, az MSZP frissen megválasztott elnöke, valamint társa, a választmány új elnöke, Hiller István. Úgy tűnik, a kommunista állampárt egyenes ági örökösének kongresszusa, pontosabban a kongresszus többsége úgy látta jónak, ha felhagy az új arcok felmutatásának politikájával, miután a fiatalok, Mesterházi Attila (korábbi elnök és miniszterelnök-jelölt), Botka László (eddigi választmányi elnök), valamint a most leköszönt, de az elnöki mandátumért újra induló Tóbiás József kudarcot vallott.
Most az MSZP visszatér olyan arcokhoz, akiket már sokszor láttunk, ha humorizálni volna kedvünk, azt is mondhatnánk, hogy jó, hogy nem a Kovács László– Lendvai Ildikó párost választották meg. Igaz, ők nem is indultak, de biztos hallgattak volna a jó szóra, ha kellő erővel győzködik őket.
Jobban hangzana, ha mindazt, amit a Fidesz az MSZP elnökválasztása alkalmából kiadott közleménye tartalmaz, egy független szakértő írta volna le, de a helyzet az, hogy egy tárgyszerű, elfogulatlan szemlélő sem írhatott volna mást.
Mert a két új vezető valóban régi motoros, akik fontos pozíciókban voltak a 2002 és 2010 közötti katasztrofális korszakban, a párt valóban ugyanott folytatja, ahol abbahagyta, a szocialisták valóban végre akarják hajtani Brüsszel kényszerbetelepítési tervét, folytatják a bevándorláspárti politikát és „a falazást a korrupciós ügyeikhez”. Molnár Gyula pedig valóban nyitni akar az országot tönkretevő Gyurcsány felé.
Az MSZP jelszava: vissza a múltba!
Meglátjuk, mit szólnak ehhez a választók.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A Medián legfrissebb felmérése szerint a Fidesznek több támogatója van az összes magyar szavazó körében, mint a többi pártnak együttvéve, a maga 37%-ával fölényesen vezet, második a Jobbik 12%-kal, utána következik az MSZP 9%-kal, a DK 5%-kal, az LMP 4%-kal. Az Együtt 2%-át és a Magyar Liberális Párt 1%-át csak a precizitás kedvéért említem meg.
A biztos szavazók táborában még látványosabb a nagyobbik kormánypárt fölénye: 54%-kal vezeti a listát. A legnépszerűbb politikusok körében az első kilenc (!) helyezett kormánypárti, a tizedik, aki egyben a legnépszerűbb ellenzéki, Vona Gábor.
Ezt a trendet szeretné megtörni Molnár Gyula, az MSZP frissen megválasztott elnöke, valamint társa, a választmány új elnöke, Hiller István. Úgy tűnik, a kommunista állampárt egyenes ági örökösének kongresszusa, pontosabban a kongresszus többsége úgy látta jónak, ha felhagy az új arcok felmutatásának politikájával, miután a fiatalok, Mesterházi Attila (korábbi elnök és miniszterelnök-jelölt), Botka László (eddigi választmányi elnök), valamint a most leköszönt, de az elnöki mandátumért újra induló Tóbiás József kudarcot vallott.
Most az MSZP visszatér olyan arcokhoz, akiket már sokszor láttunk, ha humorizálni volna kedvünk, azt is mondhatnánk, hogy jó, hogy nem a Kovács László– Lendvai Ildikó párost választották meg. Igaz, ők nem is indultak, de biztos hallgattak volna a jó szóra, ha kellő erővel győzködik őket.
Jobban hangzana, ha mindazt, amit a Fidesz az MSZP elnökválasztása alkalmából kiadott közleménye tartalmaz, egy független szakértő írta volna le, de a helyzet az, hogy egy tárgyszerű, elfogulatlan szemlélő sem írhatott volna mást.
Mert a két új vezető valóban régi motoros, akik fontos pozíciókban voltak a 2002 és 2010 közötti katasztrofális korszakban, a párt valóban ugyanott folytatja, ahol abbahagyta, a szocialisták valóban végre akarják hajtani Brüsszel kényszerbetelepítési tervét, folytatják a bevándorláspárti politikát és „a falazást a korrupciós ügyeikhez”. Molnár Gyula pedig valóban nyitni akar az országot tönkretevő Gyurcsány felé.
Az MSZP jelszava: vissza a múltba!
Meglátjuk, mit szólnak ehhez a választók.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. július 13.
A gyurcsányista DK a kvótareferendumtól való távolmAradásra buzdít
Azok kampányolnak a bevándorlási kvóta mellett, akik annak idején lerománozták, gyalázták, és megalázták a külhoni magyarságot. A régi recept nem változott, a népszavazás érvénytelenségét akarják elérni.
Gréczy Zsolt, a magyarellenes Demokratikus Koalíció nevű törpepárt szóvivője szerdán az MTI-nek kijelentette, hogy az Orbán-kormány ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból. Szavai szerint a Demokratikus Koalíció tisztában van azzal, hogy az október 2-i „álnépszavazás” ennek a sorsdöntő, Magyarország számára végzetes lépésnek az előkészítése.
A szóvivő megemlítette, hogy az MSZP hordalékából életre kelt Demokratikus Koalíció a népszavazás kiírásakor is közölte, távol mArad a referendumtól, és erre szólít fel minden demokratát és demokratikus pártot. Úgy fogalmazott, hogy a Gyurcsány Ferenc pártelnök által megtett javaslathoz azóta – a gyakorlatilag hibahatáron belüli, mérhetetlenül súlytalan pártok közül – az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért, a MOMA, legutóbb pedig az MSZP „csatlakozott”.
Ezzel reális esély kínálkozik arra, hogy az Orbán Viktor által indított „álnépszavazás” érvénytelen és eredménytelen legyen, ez pedig felgyorsíthatja a rezsim bukását – reménykedett Gréczy Zsolt. Hangsúlyozta, hogy a Demokratikus Koalíció emellett az eredetiségtől mentes „MAradj otthon, mAradj Európában” címmel kampányt is indít a távolmAradás mellett.
itthon.ma//karpatmedence
Azok kampányolnak a bevándorlási kvóta mellett, akik annak idején lerománozták, gyalázták, és megalázták a külhoni magyarságot. A régi recept nem változott, a népszavazás érvénytelenségét akarják elérni.
Gréczy Zsolt, a magyarellenes Demokratikus Koalíció nevű törpepárt szóvivője szerdán az MTI-nek kijelentette, hogy az Orbán-kormány ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból. Szavai szerint a Demokratikus Koalíció tisztában van azzal, hogy az október 2-i „álnépszavazás” ennek a sorsdöntő, Magyarország számára végzetes lépésnek az előkészítése.
A szóvivő megemlítette, hogy az MSZP hordalékából életre kelt Demokratikus Koalíció a népszavazás kiírásakor is közölte, távol mArad a referendumtól, és erre szólít fel minden demokratát és demokratikus pártot. Úgy fogalmazott, hogy a Gyurcsány Ferenc pártelnök által megtett javaslathoz azóta – a gyakorlatilag hibahatáron belüli, mérhetetlenül súlytalan pártok közül – az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért, a MOMA, legutóbb pedig az MSZP „csatlakozott”.
Ezzel reális esély kínálkozik arra, hogy az Orbán Viktor által indított „álnépszavazás” érvénytelen és eredménytelen legyen, ez pedig felgyorsíthatja a rezsim bukását – reménykedett Gréczy Zsolt. Hangsúlyozta, hogy a Demokratikus Koalíció emellett az eredetiségtől mentes „MAradj otthon, mAradj Európában” címmel kampányt is indít a távolmAradás mellett.
itthon.ma//karpatmedence
2016. július 14.
Kvótareferendum - Élőlánccal demonstrál a DK
A Demokratikus Koalíció szeptember 2-án kampányt indít, amellyel minél több embert szeretne rávenni arra, hogy mAradjon távol a kvótareferendumtól. A párt a népszavazás előtti napon, október 1-jén élőlánccal akarja körbevenni a Parlamentet.
Gréczy Zsolt, a DK szóvivője szerdán az MTI-nek azt mondta, hogy az Orbán-kormány ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból. Szavai szerint a Demokratikus Koalíció tisztában van azzal, hogy az október 2-ai "álnépszavazás" ennek a sorsdöntő, Magyarország számára végzetes lépésnek az előkészítése.
A politikus hozzátette, hogy ezért elsőként - már a népszavazás bejelentésének napján - a Demokratikus Koalíció közölte, távol mArad a referendumtól, és erre szólít fel minden demokratát és demokratikus pártot. Úgy fogalmazott, hogy a Gyurcsány Ferenc pártelnök által megtett javaslathoz azóta az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért, a MOMA - Modern Magyarország Mozgalom Párt, legutóbb pedig a MSZP "csatlakozott". Ezzel reális esély kínálkozik arra, hogy az Orbán Viktor által indított "álnépszavazás" érvénytelen és eredménytelen legyen, ez pedig felgyorsíthatja a rezsim bukását - jelentette ki.
Hangsúlyozta, hogy a Demokratikus Koalíció emellett "MAradj otthon, mAradj Európában" címmel kampányt is indít a távolmAradás mellett. A távolmAradás is szavazás, annak megerősítése, hogy Magyarország megerősíti uniós tagságát, összetartozását a szabad, demokratikus országok közösségével - indokolta kezdeményezésüket.
Népszava
A Demokratikus Koalíció szeptember 2-án kampányt indít, amellyel minél több embert szeretne rávenni arra, hogy mAradjon távol a kvótareferendumtól. A párt a népszavazás előtti napon, október 1-jén élőlánccal akarja körbevenni a Parlamentet.
Gréczy Zsolt, a DK szóvivője szerdán az MTI-nek azt mondta, hogy az Orbán-kormány ki akarja vezetni Magyarországot az Európai Unióból. Szavai szerint a Demokratikus Koalíció tisztában van azzal, hogy az október 2-ai "álnépszavazás" ennek a sorsdöntő, Magyarország számára végzetes lépésnek az előkészítése.
A politikus hozzátette, hogy ezért elsőként - már a népszavazás bejelentésének napján - a Demokratikus Koalíció közölte, távol mArad a referendumtól, és erre szólít fel minden demokratát és demokratikus pártot. Úgy fogalmazott, hogy a Gyurcsány Ferenc pártelnök által megtett javaslathoz azóta az Együtt, a Párbeszéd Magyarországért, a MOMA - Modern Magyarország Mozgalom Párt, legutóbb pedig a MSZP "csatlakozott". Ezzel reális esély kínálkozik arra, hogy az Orbán Viktor által indított "álnépszavazás" érvénytelen és eredménytelen legyen, ez pedig felgyorsíthatja a rezsim bukását - jelentette ki.
Hangsúlyozta, hogy a Demokratikus Koalíció emellett "MAradj otthon, mAradj Európában" címmel kampányt is indít a távolmAradás mellett. A távolmAradás is szavazás, annak megerősítése, hogy Magyarország megerősíti uniós tagságát, összetartozását a szabad, demokratikus országok közösségével - indokolta kezdeményezésüket.
Népszava
2016. augusztus 5.
Értelmetlen gesztuspolitika
A nemzetben gondolkodó emberek igencsak megosztottak a FIDESZ kormány politikájának megítélésében, a „Fidesz vagy Jobbik” dilemma nem ritkán családokat is keresztbe metsz. Ennek az az oka, hogy míg egyik oldalról bizonyos kiemelt jelentőségű kérdéseket a kormányfő kifejezetten jól kezel (elsősorban a migránsproblémát és a nemzetpolitikai kommunikációt), másik oldalról viszont súlyos hibákat és mulasztásokat is elkövet.
A nemzeti öntudat reális alapra helyezésében vannak pozitív lépései, mint amilyen a Ludovika felélesztése, a Veritas intézet életre hívása, az e tárgykörben elmondott beszédek jó része, de a politika egészét ebben a kérdésben inkább a helyzetkihagyás, a mulasztások sorozata jellemzi. A filmipart egyáltalán nem használja fel a kormány nemzeti kohézió, a nemzeti önbecsülés növelésére, a könyvkiadás, könyvterjesztés nagy része mAradt az ellenoldal kezében, számolatlanul megy a pénz a nemzetellenes sajtó támogatására, míg olyan színvonalas nemzeti orgánumok, mint a Nagy Magyarország megszűntek állami támogatás hiányában. Nem kellően határozott a nemzeti közösségépítő, középosztály-erősítő program s akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Végül pedig, ami joggal szúrja sokak szemét az az értelmetlen gesztuspolitika. Az MSZP-SZDSZ kormány rádióelnökének, Such Györgynek kinevezése a parlamenti apparátus élére, Zoltay Gusztáv volt munkásőr és MAZSIHISZ-elnök tanácsadókénti szerződtetése, Kóka János pozícióba hozása s most legutóbb Eörsi Mátyás esete, akinek a Demokráciák Közössége (DK) nevű szervezet főtitkári pozícióját adományozta a külügyminiszter.
Igen, Eörsi Mátyásnak, aki a legmilitánsabban magyarellenes párt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció tagja. (Jellemző, hogy ez volt az egyetlen politikai szerveződés, mely nyíltan kiállt a Székelyek Nagy Menetelése ellen, a magyar állampolgárság 2010-es kiterjesztése ellen leadott három ellenszavazat közül kettőt e később megalakuló szervezet vezető politikusai, Gyurcsány Ferenc elnök és Molnár Csaba majdani frakcióvezető adtak le – a harmadik ellenszavazó Szanyi Tibor volt, nézeteit illetően ő is a DK-ba való.)
Eörsi Mátyás, akinek nevéhez fűződik az alapszerződés-politika, aki újra és újra megvédte a magyar érdekek félreseprésével aláírt dokumentumokat, s aki ellene szavazott a 92%-os többséggel elfogadott státustörvénynek. De nemcsak ellene szavazott, ellene is beszélt.
Álljon itt egy jellemző idézet Eörsitől (lásd Eörsi Mátyás: Egy érzés béklyójában, In.: A státustörvény, dokumentumgyűjtemény, kiadta a Teleki László Alapítvány, szerkesztette Kántor Zoltán, 2002): „Az elnök még ki sem hirdette az eredményt, feldübörgött a vastaps. De nem ám holmi egyszerű, átlagos vastaps! A Fidesz képviselői felpattantak, hogy állva ünnepeljék magukat. Az MDF, az erre a pillanatra újra egy táborba forrott összes kisgazda, valamint a MIÉP-esek lelkesen követték őket, bár kissé sajnálták, hogy az ötlet megint nem nekik jutott az eszükbe. A szocialista párt többsége, kelletlenül bár, de feltápászkodott, csak néhányan mAradtak ülve. A szabaddemokraták ülve mAradtak. Leszavaztak minket, nem volt okunk az ünneplésre. De különben sem szokás a parlamentben állva ünnepelni. Az Országgyűlés páholyában ott álltak a határon túli szervezetek képviselői. (…) Ez az ő napja volt. (Tőkés Lászlóé, megjegyzés tőlem K.I.) Az elfogadott törvény ismét napirendre veszi a magyar kérdést Erdélyben. Magyarországon pedig lehet nemzetárulózni.”
Nos, ez volt a státustörvény lényege Eörsi szerint. És ezt az embert nevezi ki egy jelentős pozícióba Magyarország külügyminisztere.
Az ész megáll és szavait veszve ácsorog.
Kánya Imre
itthon.ma//szerintunk
A nemzetben gondolkodó emberek igencsak megosztottak a FIDESZ kormány politikájának megítélésében, a „Fidesz vagy Jobbik” dilemma nem ritkán családokat is keresztbe metsz. Ennek az az oka, hogy míg egyik oldalról bizonyos kiemelt jelentőségű kérdéseket a kormányfő kifejezetten jól kezel (elsősorban a migránsproblémát és a nemzetpolitikai kommunikációt), másik oldalról viszont súlyos hibákat és mulasztásokat is elkövet.
A nemzeti öntudat reális alapra helyezésében vannak pozitív lépései, mint amilyen a Ludovika felélesztése, a Veritas intézet életre hívása, az e tárgykörben elmondott beszédek jó része, de a politika egészét ebben a kérdésben inkább a helyzetkihagyás, a mulasztások sorozata jellemzi. A filmipart egyáltalán nem használja fel a kormány nemzeti kohézió, a nemzeti önbecsülés növelésére, a könyvkiadás, könyvterjesztés nagy része mAradt az ellenoldal kezében, számolatlanul megy a pénz a nemzetellenes sajtó támogatására, míg olyan színvonalas nemzeti orgánumok, mint a Nagy Magyarország megszűntek állami támogatás hiányában. Nem kellően határozott a nemzeti közösségépítő, középosztály-erősítő program s akkor még nagyon finoman fogalmaztunk. Végül pedig, ami joggal szúrja sokak szemét az az értelmetlen gesztuspolitika. Az MSZP-SZDSZ kormány rádióelnökének, Such Györgynek kinevezése a parlamenti apparátus élére, Zoltay Gusztáv volt munkásőr és MAZSIHISZ-elnök tanácsadókénti szerződtetése, Kóka János pozícióba hozása s most legutóbb Eörsi Mátyás esete, akinek a Demokráciák Közössége (DK) nevű szervezet főtitkári pozícióját adományozta a külügyminiszter.
Igen, Eörsi Mátyásnak, aki a legmilitánsabban magyarellenes párt, a Gyurcsány Ferenc vezette Demokratikus Koalíció tagja. (Jellemző, hogy ez volt az egyetlen politikai szerveződés, mely nyíltan kiállt a Székelyek Nagy Menetelése ellen, a magyar állampolgárság 2010-es kiterjesztése ellen leadott három ellenszavazat közül kettőt e később megalakuló szervezet vezető politikusai, Gyurcsány Ferenc elnök és Molnár Csaba majdani frakcióvezető adtak le – a harmadik ellenszavazó Szanyi Tibor volt, nézeteit illetően ő is a DK-ba való.)
Eörsi Mátyás, akinek nevéhez fűződik az alapszerződés-politika, aki újra és újra megvédte a magyar érdekek félreseprésével aláírt dokumentumokat, s aki ellene szavazott a 92%-os többséggel elfogadott státustörvénynek. De nemcsak ellene szavazott, ellene is beszélt.
Álljon itt egy jellemző idézet Eörsitől (lásd Eörsi Mátyás: Egy érzés béklyójában, In.: A státustörvény, dokumentumgyűjtemény, kiadta a Teleki László Alapítvány, szerkesztette Kántor Zoltán, 2002): „Az elnök még ki sem hirdette az eredményt, feldübörgött a vastaps. De nem ám holmi egyszerű, átlagos vastaps! A Fidesz képviselői felpattantak, hogy állva ünnepeljék magukat. Az MDF, az erre a pillanatra újra egy táborba forrott összes kisgazda, valamint a MIÉP-esek lelkesen követték őket, bár kissé sajnálták, hogy az ötlet megint nem nekik jutott az eszükbe. A szocialista párt többsége, kelletlenül bár, de feltápászkodott, csak néhányan mAradtak ülve. A szabaddemokraták ülve mAradtak. Leszavaztak minket, nem volt okunk az ünneplésre. De különben sem szokás a parlamentben állva ünnepelni. Az Országgyűlés páholyában ott álltak a határon túli szervezetek képviselői. (…) Ez az ő napja volt. (Tőkés Lászlóé, megjegyzés tőlem K.I.) Az elfogadott törvény ismét napirendre veszi a magyar kérdést Erdélyben. Magyarországon pedig lehet nemzetárulózni.”
Nos, ez volt a státustörvény lényege Eörsi szerint. És ezt az embert nevezi ki egy jelentős pozícióba Magyarország külügyminisztere.
Az ész megáll és szavait veszve ácsorog.
Kánya Imre
itthon.ma//szerintunk
2016. augusztus 24.
„NEM ÉN VAGYOK ITT AZ ÉRDEKES”
Bayer Zsolt: mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal
Orbán Viktor és a kormány bemocskolását tartja az állami kitüntetése miatti vihar valódi okának Bayer Zsolt. A publicista lapunk kérdésére azt mondta: ha a FIDESZt és a KDNP-t szidalmazta volna éveken át a cikkeiben, akkor már régen megkapta volna a lovagkeresztet – Gyurcsány Ferenctől, és most mindenki hallgatna. A díjat nem áll szándékában visszaadni, a stílusáról szólva pedig úgy vélekedett, a kurvaanyázással senki sem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Mit gondol arról a megállapításról, hogy a stílus maga az ember?
– Na, ezektől tudok idegrohamot kapni, mert ennél aljasabb és kártékonyabb dolgot nehéz mondani. Ezzel a megállapítással úgy vagyok, mint azzal az óriási karriert befutott mondással, hogy „Ez több, mint bűn, ez hiba.” Ugyanis mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy bármilyen bűnt elkövethetsz, csak ne hibázz! A stílus maga az ember. Tehát aki sokat káromkodik, az egy aljas semmirekellő? Akkor a magyar és világirodalom körülbelül hetven százalékát lehúzhatjuk a vécén. És mi van Verlaine-nel, Rimbaud-val, Baudelaire-rel? Ha ez a mérce, akkor a végén tényleg senki sem mArad. És akkor nem megkerülve magam: ha nem lennék ilyen mérhetetlenül szenvedélyes meg impulzív ember, és képes lennék, mondjuk, megtanulni, hogy előbb számoljak el százig, akkor egészen csillogó-villogó dolgokat tudnék írni. De én már valószínűleg nem fogok megváltozni. Ha elborul az agyam, akkor el van borulva. Ám attól, hogy valaki kurvaanyázik, egyáltalán nem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Már többször elmondta, a tiltakozások ellenére sem adja vissza a kitüntetését. Eközben a visszaadásmérő csak pörög, hetven körüli számot mutatott, amikor az interjút elkezdtük. Ez nincs hatással önre?
– Majd ha 1499-et mutat. Úgy tudom, nagyjából 1500-an kaptak eddig különböző, a lovagkeresztemmel körülbelül egy szinten lévő állami kitüntetést. Mondjuk 1450 körül már elkezdenék töprengeni, bár igazi kuriózum lenne, ha én mAradnék az egyedüli díjazott.
– Azért itt mégiscsak olyan kivételes koponyák adják vissza az elismerést, mint Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Vágvölgyi B. András újságíró, vagy a Soros-bizalmi Niedermüller Péter, aki jelenleg a DK alelnöke…
– Erre a kérdésre megpróbálok kevésbé cinikus választ adni. Az számomra is újdonság volt, hogy ki mindenki kapott rajtam kívül állami kitüntetést. Azt soha nem gondoltam volna, hogy Németh Péternek, Krausz Tamásnak, Heisler Andrásnak vagy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, Hanti Vilmosnak ugyanilyen lovag- vagy tiszti keresztje van. És most, hogy megtudtam, és a széles közvélemény is tudomást szerzett róla… Mégiscsak cinikus leszek: felmerült bennem, hogy nekem nem kellett volna átvennem. De így, hogy például a sztálinizmust relativizáló Krausz Tamás visszaadta a kitüntetését, már sokkal könnyebb lesz viselnie ezt a díjat a többi kitüntetettnek.
– A hivatalos indoklás szerint a Gulag rabtelepein fogva tartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása miatt kapta a kitüntetést. Viszont a Google-keresőben a Bayer és bármely tetszőleges szitokszó együttes szerepeltetése esetén minimum ötször több találatot kapunk. Hogy van ez?
– Nyilván az utóbbiakat érdekesebb keresgélni. Amúgy feltételezhetően két filmsorozatom elismeréséről lehet szó. Az egyik Szibéria és az orosz Távol-Kelet. Ebben Kolimát és más egykori szovjet haláltáborokat kerestünk fel. Illetve Magadanban készítettem hosszú interjúkat ma is ott élő egykori elítéltekkel. Az egykor elhurcoltak közül sokan már a film bemutatásakor jelezték, mekkora hatással voltak rájuk a látottak. A másik filmem pedig az Ezeregyszáz év Európa közepén, amit jómagam is életem fő művének tartok. Ez két részből állt. Egy mai Magyarországról szóló sorozat, majd a combosabb rész, amelyben a történeti magyar területeket jártuk körbe a Délvidék kivételével, ahol akkor háború dúlt. Ez utóbbi bemutatásával máig adós vagyok, ezt még be szeretném pótolni. Mindemellett közismert, hogy Erdély kifejezetten a szívügyem, elég sok cikket írtam, politikaiakat is. Az egyik miatt hat hónapra ki is tiltott a román kormány. Én vagyok a világon az egyetlen terrorista, akinek papírja van, hogy az, de csak hat hónapig. Merthogy ez volt az indoklás.
– Egyébként számított erre a hangzavarra?
– Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy kitüntetnek, a boldogság, az öröm és a meghatottság után nagyjából a negyedik gondolatom az volt, hogy ebből botrány lesz. Szóval számítottam rá, mert ha én bárhol, bármikor, bármilyen díjat kapok, akkor elindul a falka, és végigjárja ezt az utat. A Madách-díjnál ugyanez történt, csak akkor kisebb volt a felhorkanás, mert az „csak” egy megyei kitüntetés volt. Az a helyzet, hogy mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal. Mert itt nem én vagyok az érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni.
– Tudja, ki írta ezt: „a kései Bayernél a »patkány« tölti be a vessző szerkezeti helyét”?
– Fogalmam sincs.
– G. Fodor Gábor negyedévvel ezelőtt.
– Most már emlékszem. Volt egy kis vitánk G. Fodor Gáborral. Ő erősen más okokból jött ezzel elő, és szerintem már három nappal azután, hogy ez megjelent, megbánta. Tehát őt kivenném az egyenletből. Ez egy teljesen marginális ügy volt, és nem tartozik bele abba a fősodratú és állandó nyavalygásba, amiben viszont igen, mindig ugyanazok vesznek részt.
– De ön azért valóban rengeteg embert sértett már meg. Mindig indulatos? – Akik nem ismernek, azt hihetik, hogy egész nap be vagyok gurulva. Pedig a valóságban nálam békésebb pali kevés van. Kifejezetten joviális típus vagyok, ritkán jövök ki a sodromból. Kivéve akkor, ha politikáról van szó. Jó, ez nem igaz. Vezetés közben is tudok ordítozni. De általában csak a politikára igaz, hogy dühít. Viszont a 444-től az Indexen keresztül mindazokig, akik most azzal jönnek, hogy milyen gyakran beszélek csúnyán – ami egyébként nem igaz –, azoknak az életük főtevékenysége 0–24 órában a káromkodás, mert se filmsorozatot nem készítenek, sem egyebet nem írnak, csak gyalázkodnak. És ha az összes jelzőként használt trágárságomat a jelenlegi miniszterelnökre, kormánytagokra, fideszes és KDNP-s képviselőkre aggattam volna, ezt a díjat már réges-rég megkaptam volna – Gyurcsány Ferenctől.
– A közelmúltban a pápát is „demens vénembernek” vagy „gazembernek” titulálta. – Ez nagyon kényes ügy. Nem először mentem neki Ferenc pápának, csak korábban finomabb voltam, és el is mondtam, hogy nem szeretném katolikusok millióit megsérteni, bár bemenekülhetnék abba a várba, hogy protestáns vagyok. De nem akarok belemenekülni, mert a protestantizmusom teljesen másodlagos; mert kifejezetten ökumenikusan állok jelen világunkban a vallás kérdéséhez. Katolikus misére is szívesen járok. Ahhoz viszont kénytelen vagyok ragaszkodni, hogy megítélésem szerint a jelenlegi pápa egy konkrét politikai ügyben olyan álláspontot képvisel, amely árt Európának, az európai embereknek és társadalmaknak. S amíg a hit és erkölcs kérdésében a pápa tévedhetetlen, politikai ügyekben nem az. Arra soha nem venném a bátorságot, hogy akár vallási, akár emberi kérdésekben támadjam a pápát, ahogy azt például II. János Pál halálakor megtette valaki (Tóta W. Árpád – a szerk.), akit az én pandantomnak szoktak nevezni a másik oldalról.
– Kitüntetést tehát nem ad vissza, de van-e olyan kijelentés, amit utólag visszavonna? – Most, hogy így belegondolok, igen. És nem a Cigányliszka című írásomat, amit mindig úgy idéznek, hogy cigány gyerekek elgázolása esetén tapossunk a gázra. Ez egyébként becstelenség, mert az adott gondolat folytatódik, és egyáltalán nem arra biztat, mint amit bele akarnak magyarázni. Az orgoványi erdőt. Nem azért, mert bármiféle szándékom lett volna akárcsak utalás szintjén is a zsidóság elleni uszításra. Nem is lehetett volna, mert az orgoványi erdőben történt rémségeknek nem volt antiszemita felhangjuk, azoknak kommunistaellenes felhangjuk volt. A cikk apropója egy összehasonlítás volt. Amikor megírtam, akkoriban sokan úgy nyilvánultak meg Magyarországgal kapcsolatban, ami nekem azokat a cikkeket juttatta eszembe, amiket az egykori vörös emigráció tagjai írtak. Szóval, van ebben egy mondatom arról, hogy sajnos nem sikerült mindenkit elásni az orgoványi erdőben. Itt a Kun Béla-féle patkánylázadás szereplőire, támogatóira gondoltam, de elismerem, félreérthető volt. Ezt bánom, de már nem lehet visszavonni.
Nagy Áron
Magyar Idők (Budapest)
Bayer Zsolt: mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal
Orbán Viktor és a kormány bemocskolását tartja az állami kitüntetése miatti vihar valódi okának Bayer Zsolt. A publicista lapunk kérdésére azt mondta: ha a FIDESZt és a KDNP-t szidalmazta volna éveken át a cikkeiben, akkor már régen megkapta volna a lovagkeresztet – Gyurcsány Ferenctől, és most mindenki hallgatna. A díjat nem áll szándékában visszaadni, a stílusáról szólva pedig úgy vélekedett, a kurvaanyázással senki sem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Mit gondol arról a megállapításról, hogy a stílus maga az ember?
– Na, ezektől tudok idegrohamot kapni, mert ennél aljasabb és kártékonyabb dolgot nehéz mondani. Ezzel a megállapítással úgy vagyok, mint azzal az óriási karriert befutott mondással, hogy „Ez több, mint bűn, ez hiba.” Ugyanis mit jelent ez tulajdonképpen? Azt, hogy bármilyen bűnt elkövethetsz, csak ne hibázz! A stílus maga az ember. Tehát aki sokat káromkodik, az egy aljas semmirekellő? Akkor a magyar és világirodalom körülbelül hetven százalékát lehúzhatjuk a vécén. És mi van Verlaine-nel, Rimbaud-val, Baudelaire-rel? Ha ez a mérce, akkor a végén tényleg senki sem mArad. És akkor nem megkerülve magam: ha nem lennék ilyen mérhetetlenül szenvedélyes meg impulzív ember, és képes lennék, mondjuk, megtanulni, hogy előbb számoljak el százig, akkor egészen csillogó-villogó dolgokat tudnék írni. De én már valószínűleg nem fogok megváltozni. Ha elborul az agyam, akkor el van borulva. Ám attól, hogy valaki kurvaanyázik, egyáltalán nem teszi zárójelbe, hogy egyébként mit alkotott, mit tett le az asztalra.
– Már többször elmondta, a tiltakozások ellenére sem adja vissza a kitüntetését. Eközben a visszaadásmérő csak pörög, hetven körüli számot mutatott, amikor az interjút elkezdtük. Ez nincs hatással önre?
– Majd ha 1499-et mutat. Úgy tudom, nagyjából 1500-an kaptak eddig különböző, a lovagkeresztemmel körülbelül egy szinten lévő állami kitüntetést. Mondjuk 1450 körül már elkezdenék töprengeni, bár igazi kuriózum lenne, ha én mAradnék az egyedüli díjazott.
– Azért itt mégiscsak olyan kivételes koponyák adják vissza az elismerést, mint Németh Péter, a Népszava főszerkesztője, Vágvölgyi B. András újságíró, vagy a Soros-bizalmi Niedermüller Péter, aki jelenleg a DK alelnöke…
– Erre a kérdésre megpróbálok kevésbé cinikus választ adni. Az számomra is újdonság volt, hogy ki mindenki kapott rajtam kívül állami kitüntetést. Azt soha nem gondoltam volna, hogy Németh Péternek, Krausz Tamásnak, Heisler Andrásnak vagy a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége elnökének, Hanti Vilmosnak ugyanilyen lovag- vagy tiszti keresztje van. És most, hogy megtudtam, és a széles közvélemény is tudomást szerzett róla… Mégiscsak cinikus leszek: felmerült bennem, hogy nekem nem kellett volna átvennem. De így, hogy például a sztálinizmust relativizáló Krausz Tamás visszaadta a kitüntetését, már sokkal könnyebb lesz viselnie ezt a díjat a többi kitüntetettnek.
– A hivatalos indoklás szerint a Gulag rabtelepein fogva tartottak sorsának és az erdélyi magyarság életének hiteles és méltó bemutatása miatt kapta a kitüntetést. Viszont a Google-keresőben a Bayer és bármely tetszőleges szitokszó együttes szerepeltetése esetén minimum ötször több találatot kapunk. Hogy van ez?
– Nyilván az utóbbiakat érdekesebb keresgélni. Amúgy feltételezhetően két filmsorozatom elismeréséről lehet szó. Az egyik Szibéria és az orosz Távol-Kelet. Ebben Kolimát és más egykori szovjet haláltáborokat kerestünk fel. Illetve Magadanban készítettem hosszú interjúkat ma is ott élő egykori elítéltekkel. Az egykor elhurcoltak közül sokan már a film bemutatásakor jelezték, mekkora hatással voltak rájuk a látottak. A másik filmem pedig az Ezeregyszáz év Európa közepén, amit jómagam is életem fő művének tartok. Ez két részből állt. Egy mai Magyarországról szóló sorozat, majd a combosabb rész, amelyben a történeti magyar területeket jártuk körbe a Délvidék kivételével, ahol akkor háború dúlt. Ez utóbbi bemutatásával máig adós vagyok, ezt még be szeretném pótolni. Mindemellett közismert, hogy Erdély kifejezetten a szívügyem, elég sok cikket írtam, politikaiakat is. Az egyik miatt hat hónapra ki is tiltott a román kormány. Én vagyok a világon az egyetlen terrorista, akinek papírja van, hogy az, de csak hat hónapig. Merthogy ez volt az indoklás.
– Egyébként számított erre a hangzavarra?
– Amikor megkaptam az értesítést arról, hogy kitüntetnek, a boldogság, az öröm és a meghatottság után nagyjából a negyedik gondolatom az volt, hogy ebből botrány lesz. Szóval számítottam rá, mert ha én bárhol, bármikor, bármilyen díjat kapok, akkor elindul a falka, és végigjárja ezt az utat. A Madách-díjnál ugyanez történt, csak akkor kisebb volt a felhorkanás, mert az „csak” egy megyei kitüntetés volt. Az a helyzet, hogy mindig ugyanazok tiltakoznak, mindig ugyanazt mondják, mindig ugyanazzal a céllal. Mert itt nem én vagyok az érdekes. A kormány az, a miniszterelnök, Lázár, Balog, Áder, akiket most össze kell kenni azzal, hogy egy magamfajta náci, rasszista görénynek efféle kitüntetést mertek adni.
– Tudja, ki írta ezt: „a kései Bayernél a »patkány« tölti be a vessző szerkezeti helyét”?
– Fogalmam sincs.
– G. Fodor Gábor negyedévvel ezelőtt.
– Most már emlékszem. Volt egy kis vitánk G. Fodor Gáborral. Ő erősen más okokból jött ezzel elő, és szerintem már három nappal azután, hogy ez megjelent, megbánta. Tehát őt kivenném az egyenletből. Ez egy teljesen marginális ügy volt, és nem tartozik bele abba a fősodratú és állandó nyavalygásba, amiben viszont igen, mindig ugyanazok vesznek részt.
– De ön azért valóban rengeteg embert sértett már meg. Mindig indulatos? – Akik nem ismernek, azt hihetik, hogy egész nap be vagyok gurulva. Pedig a valóságban nálam békésebb pali kevés van. Kifejezetten joviális típus vagyok, ritkán jövök ki a sodromból. Kivéve akkor, ha politikáról van szó. Jó, ez nem igaz. Vezetés közben is tudok ordítozni. De általában csak a politikára igaz, hogy dühít. Viszont a 444-től az Indexen keresztül mindazokig, akik most azzal jönnek, hogy milyen gyakran beszélek csúnyán – ami egyébként nem igaz –, azoknak az életük főtevékenysége 0–24 órában a káromkodás, mert se filmsorozatot nem készítenek, sem egyebet nem írnak, csak gyalázkodnak. És ha az összes jelzőként használt trágárságomat a jelenlegi miniszterelnökre, kormánytagokra, fideszes és KDNP-s képviselőkre aggattam volna, ezt a díjat már réges-rég megkaptam volna – Gyurcsány Ferenctől.
– A közelmúltban a pápát is „demens vénembernek” vagy „gazembernek” titulálta. – Ez nagyon kényes ügy. Nem először mentem neki Ferenc pápának, csak korábban finomabb voltam, és el is mondtam, hogy nem szeretném katolikusok millióit megsérteni, bár bemenekülhetnék abba a várba, hogy protestáns vagyok. De nem akarok belemenekülni, mert a protestantizmusom teljesen másodlagos; mert kifejezetten ökumenikusan állok jelen világunkban a vallás kérdéséhez. Katolikus misére is szívesen járok. Ahhoz viszont kénytelen vagyok ragaszkodni, hogy megítélésem szerint a jelenlegi pápa egy konkrét politikai ügyben olyan álláspontot képvisel, amely árt Európának, az európai embereknek és társadalmaknak. S amíg a hit és erkölcs kérdésében a pápa tévedhetetlen, politikai ügyekben nem az. Arra soha nem venném a bátorságot, hogy akár vallási, akár emberi kérdésekben támadjam a pápát, ahogy azt például II. János Pál halálakor megtette valaki (Tóta W. Árpád – a szerk.), akit az én pandantomnak szoktak nevezni a másik oldalról.
– Kitüntetést tehát nem ad vissza, de van-e olyan kijelentés, amit utólag visszavonna? – Most, hogy így belegondolok, igen. És nem a Cigányliszka című írásomat, amit mindig úgy idéznek, hogy cigány gyerekek elgázolása esetén tapossunk a gázra. Ez egyébként becstelenség, mert az adott gondolat folytatódik, és egyáltalán nem arra biztat, mint amit bele akarnak magyarázni. Az orgoványi erdőt. Nem azért, mert bármiféle szándékom lett volna akárcsak utalás szintjén is a zsidóság elleni uszításra. Nem is lehetett volna, mert az orgoványi erdőben történt rémségeknek nem volt antiszemita felhangjuk, azoknak kommunistaellenes felhangjuk volt. A cikk apropója egy összehasonlítás volt. Amikor megírtam, akkoriban sokan úgy nyilvánultak meg Magyarországgal kapcsolatban, ami nekem azokat a cikkeket juttatta eszembe, amiket az egykori vörös emigráció tagjai írtak. Szóval, van ebben egy mondatom arról, hogy sajnos nem sikerült mindenkit elásni az orgoványi erdőben. Itt a Kun Béla-féle patkánylázadás szereplőire, támogatóira gondoltam, de elismerem, félreérthető volt. Ezt bánom, de már nem lehet visszavonni.
Nagy Áron
Magyar Idők (Budapest)
2016. szeptember 14.
Az életek földjéről
Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.
Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.
Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?
Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.
Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat...
Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.
Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.
Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.
Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!
Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.
Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.
Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.
Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.
Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért.
Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani.
Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.”
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Csoóri Sándor emlékére
Csoóri Sándor 60. születésnapjára (1990.) díszalbumot és irodalmi antológiát készítettek Budapesten a magyar költők írásaiból. Soha hasonló könyvet nem láttam, melyben annyi düh, lázadás, annyiszor a halál meg a magyar sors szerepelt volna, mint ezekben.
Csoóri vezéregyéniség volt már nemcsak az irodalmi, hanem a politikai mezsgyén is 1980 óta. A lélek senkiföldjén c. antológia szerzői mind mellette és a nemzet, a haza dolgaiban említették még a nevét is. Közelítsek hozzá idézetekkel ravatala mellett. Ettől nem lesz az díszesebb. Talán könnyebb lesz neki a hazai föld.
Kereszturi Dezső: Okos népek változzanak bár, hívek mAradnak önmagukhoz. De mi lesz veled Magyarország?
Faludy György: És mert nyíltan nem szabad/hirdetni, hogy magyarnak lenni átok:/ foggal s körömmel szaggattad magad.
Tornai József: Elég a hitehagyott szerelmekből, Isten/ malmainak elviselhetetlen nyikorgásából. – Annyi nemzeti elnyomás után és még akkor is abban, Csoóri gyorsíttatta a lassan őrlő malmokat...
Lászlóffy Aladár: No anyanyelv egyetlen iskolája,/ melyet soha, sehol se dics, se önkény/ nem bír lebontani, nem tud bezárni...– L. A. a hazáról hazabeszél, mindenünnét, az erdélyi magyarságért.
Orbán Ottó: Nem a szabadság zápora csíszolta arcunkat, csak a szemcsés idő.
Tandori Dezső: Attól győzzük reménnyel, hogy hátha a reményt is velünk is győzik.
Kiss Benedek: Ím, népünk életrajza, a történelmünk!/ Lásd: a hazám, hazád!
Csiki László: Erdély kiköpött és ál fiai között... Miképp taníthat erkölcsre mégis, ki olyant nem tanulhatott.
Czegő Zoltán: Hulljon vissza rózsaszín talpaid körül mindaz,/ mi bokádig sem ér föl.
Döbrentei Kornél: S a jegyre osztott délibábban stilizált éh.
Ferenczes István: Egy férfi baktat felénk át a Hargitán/ a Duna fojtogató kígyóit/ vonszolva maga után.
Kovács András Ferenc: Feketetói vásár. Csucsa fölé szállt szülőföldünk/ Ady széttépett bibliája.
Csoóri Sándor költészete, publicisztikája, a kommunista kormány parancsára történt kényszerű elhallgattatása is a nemzeti bibliához tartozott. Ma is ott a vonzata. Az erdélyi kortárs költők már akkor is hittek a közös nemzeti ügyben. Fentebb a példa is. Ezért a korabeli idézetek most, itt, az elhallgatásban az igazmondásért.
Tellér Gyula, Bogár László, Drábik János elemzéseit szakmailag nehéz cáfolni, nem is szoktak velük vitába szállni a balliberális megmondóemberek. Orbán Viktor lenácizása is inkább a nyugati média és egyes nyugati politikusok szokása, Magyarországon a komolyan vétel igényével ilyesmit nem lehet állítani.
Ha hinni lehet a tudósításoknak, a Fidesz szokásos őszi kerti piknikjén Orbán Csurkát idézte: „Csurka István az SZDSZ-ről szólva lehangolóan, de pontosan megragadta a dolgok lényegét: ők nem választást akarnak nyerni, hanem be akarnak ülni a zsűribe. Miként a nihilista elit is megragadta a zsűri pozícióját az európai intézményrendszerben. Ők azok, akik minden értékvitát elvetnek a politikailag korrekt beszédmód hazugsága mögé bújva.”
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 26.
Markó Béla és az októberi népszavazás
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az erdélyi, magyarul beszélő, kamasz lelkű öncélú nemzetellenes polgárpukkasztók, akik a magyar csapat ellen szurkolnak, akik ünnepelnek december 1-én, akiknek az „István, a király” megagiccs, a Szabadság szobor ízléstelen, az országot szétprédáló Károlyi Mihály követendő példa, aktivizálták magukat és beálltak a népszavazási kampányban azok mellé, akik szerint nem kell voksolni egy olyan történelmi pillanatban, amikor Európa sorsa a tét és azon belül természetesen Magyarországé is.
Az, hogy Markó Béla is fontosnak látta megszólalni a nemzetellenes oldal mellett egyrészt jelentősebb, másrészt váratlanabb. Nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy e kérdésben mit gondolhat Markó Béla. Felejthetetlen, hogy Kárpát medencei szinten két markáns politikai szereplő volt, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen beszélt. Az egyik Gyurcsány Ferenc, a másik Markó Béla. S azt sem feledhettük, hogy Markó a déli határkerítés ellen is fellépett, átvéve a „menekültekről” szóló értelmetlen propagandát, miközben a napnál is világosabb, hogy itt nem menekültdrámáról van szó valójában, hanem egy menekültdráma örve alatt Európa módszeres tönkretételéről.
A menekültek nem 8000 kilométerre fekvő, idegen kultúrájú országokat céloznak meg, hanem örülnek, ha saját kultúrkörükben mAradhatnak párszáz kilométer megtétele után, nem semmisítik meg az irataikat, hiszen azzal igazolják, hogy honnan jöttek és hogy joguk van menekültstátuszra, a menekültek nem szólítanak fel „szent háborúra” a befogadók ellen, a menekültek beilleszkednek, nyelvet tanulnak, dolgoznak, élősködés, bűnözés, erőszakoskodás helyett. Az Iszlám Állam zászlajával tüntető, demokrácia helyett sariát követelő muszlimok valójában hódító megszállók.
Mindezt nyilván látja Markó Béla is, de elbeszél a valóság mellett.
Ebben nagy gyakorlata van.
Nyolc éven keresztül halogatta-tologatta a belső választások szabályrendszerének elfogadtatását és a választás kiírását, elbeszélve azok feje mellett, akik figyelmeztették, hogy ezt a célkitűzést a Brassói kongresszus 1993 januárjában két éves határidővel fogadta el. (2003-ban a Szatmárnémetiben megtartott kongresszus pontot tett az ügy végére az általános belső választást kiváltva egy részleges tisztújítással.)
Markó úgy tett, mintha nem lenne evidens, hogy a Petőfi-Schiller egyetemből nem lesz semmi, s eme egyetem létrehozásáról szóló kormányhatározatra hivatkozva rávette a Szövetségi Képviselők Tanácsát, hogy vonja vissza 1998. október 3-án az egy hónappal korábban elfogadott ultimátumát. Senki nem gondolta komolyan, hogy lesz kétnyelvű, magyar-német állami magyar egyetem. Kellett a hivatkozási alap a szövetségi képviselők beetetésére és a kormányban mAradásra.
Hasonló helyzet alakult ki 1999-ben az oktatási törvény ügyében, amikor Markó Béla, ismét csak elbeszélve a valóság mellett, Tőkés Lászlót vádolta hazugsággal, aki rá mert mutatni az RMDSZ által sikerként eladott jogszabály súlyos hiányosságaira és diszkriminatív természetére.
Nem volt másként 2005-ben sem, amikor Markó és vele az RMDSZ egész propaganda-gépezete azt állította, hogy a kormány által elfogadott s az RMDSZ által is támogatott kisebbségi törvénytervezet tartalmazza a kulturális autonómia létrehozásának garanciát, miközben a törvénytervezet semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel elfogadása esetén az autonómia kulcsszervét, a Kulturális Autonómiatanácsot.
Egyszóval Markónak van gyakorlata a valóság figyelmen kívül hagyásában a politikai propaganda javára.
A meglepő inkább az, hogy miután a FIDESZ és az RMDSZ között konszolidálódott a viszony, Markó egy történelmi pillanatban, amikor a Fidesznek a legjobban fájhat, úgy érezte, muszáj hitet tegyen Európa sírásóinak oldalán azzal a minősíthetetlen demagógiával, hogy „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. Miközben nagyon is érezhetjük egy esetleges kudarc következményeit, Európa-szerte, s egy sikeres népszavazás is kedvezően hathat kontinensünk sorsára. Rajtunk a világ szeme. Az, hogy Markó átvéve a balliberális oldal rágalmát gyűlöletkeltéssel vádolja a kormányt, annak igencsak visszafogott retorikája dacára, csak hab a tortán.
Ha jól belegondolunk, nincs mit csodálkozni. Markó hátba támadta már Orbánt az illiberális demokrácia és a nemzetállam ügyében is, voltaképpen hű mAradt önmagához, ahhoz a politikushoz, aki sietett gratulálni az MSZP - SZDSZ győzelemhez 2002-ben, már az első forduló után, amikor még el sem dőlt a választás sorsa.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk
Nincs mit csodálkozni azon, hogy az erdélyi, magyarul beszélő, kamasz lelkű öncélú nemzetellenes polgárpukkasztók, akik a magyar csapat ellen szurkolnak, akik ünnepelnek december 1-én, akiknek az „István, a király” megagiccs, a Szabadság szobor ízléstelen, az országot szétprédáló Károlyi Mihály követendő példa, aktivizálták magukat és beálltak a népszavazási kampányban azok mellé, akik szerint nem kell voksolni egy olyan történelmi pillanatban, amikor Európa sorsa a tét és azon belül természetesen Magyarországé is.
Az, hogy Markó Béla is fontosnak látta megszólalni a nemzetellenes oldal mellett egyrészt jelentősebb, másrészt váratlanabb. Nem azért, mintha nem tudtuk volna, hogy e kérdésben mit gondolhat Markó Béla. Felejthetetlen, hogy Kárpát medencei szinten két markáns politikai szereplő volt, aki a Székelyek Nagy Menetelése ellen beszélt. Az egyik Gyurcsány Ferenc, a másik Markó Béla. S azt sem feledhettük, hogy Markó a déli határkerítés ellen is fellépett, átvéve a „menekültekről” szóló értelmetlen propagandát, miközben a napnál is világosabb, hogy itt nem menekültdrámáról van szó valójában, hanem egy menekültdráma örve alatt Európa módszeres tönkretételéről.
A menekültek nem 8000 kilométerre fekvő, idegen kultúrájú országokat céloznak meg, hanem örülnek, ha saját kultúrkörükben mAradhatnak párszáz kilométer megtétele után, nem semmisítik meg az irataikat, hiszen azzal igazolják, hogy honnan jöttek és hogy joguk van menekültstátuszra, a menekültek nem szólítanak fel „szent háborúra” a befogadók ellen, a menekültek beilleszkednek, nyelvet tanulnak, dolgoznak, élősködés, bűnözés, erőszakoskodás helyett. Az Iszlám Állam zászlajával tüntető, demokrácia helyett sariát követelő muszlimok valójában hódító megszállók.
Mindezt nyilván látja Markó Béla is, de elbeszél a valóság mellett.
Ebben nagy gyakorlata van.
Nyolc éven keresztül halogatta-tologatta a belső választások szabályrendszerének elfogadtatását és a választás kiírását, elbeszélve azok feje mellett, akik figyelmeztették, hogy ezt a célkitűzést a Brassói kongresszus 1993 januárjában két éves határidővel fogadta el. (2003-ban a Szatmárnémetiben megtartott kongresszus pontot tett az ügy végére az általános belső választást kiváltva egy részleges tisztújítással.)
Markó úgy tett, mintha nem lenne evidens, hogy a Petőfi-Schiller egyetemből nem lesz semmi, s eme egyetem létrehozásáról szóló kormányhatározatra hivatkozva rávette a Szövetségi Képviselők Tanácsát, hogy vonja vissza 1998. október 3-án az egy hónappal korábban elfogadott ultimátumát. Senki nem gondolta komolyan, hogy lesz kétnyelvű, magyar-német állami magyar egyetem. Kellett a hivatkozási alap a szövetségi képviselők beetetésére és a kormányban mAradásra.
Hasonló helyzet alakult ki 1999-ben az oktatási törvény ügyében, amikor Markó Béla, ismét csak elbeszélve a valóság mellett, Tőkés Lászlót vádolta hazugsággal, aki rá mert mutatni az RMDSZ által sikerként eladott jogszabály súlyos hiányosságaira és diszkriminatív természetére.
Nem volt másként 2005-ben sem, amikor Markó és vele az RMDSZ egész propaganda-gépezete azt állította, hogy a kormány által elfogadott s az RMDSZ által is támogatott kisebbségi törvénytervezet tartalmazza a kulturális autonómia létrehozásának garanciát, miközben a törvénytervezet semmiféle közjogi jogosítvánnyal nem ruházta volna fel elfogadása esetén az autonómia kulcsszervét, a Kulturális Autonómiatanácsot.
Egyszóval Markónak van gyakorlata a valóság figyelmen kívül hagyásában a politikai propaganda javára.
A meglepő inkább az, hogy miután a FIDESZ és az RMDSZ között konszolidálódott a viszony, Markó egy történelmi pillanatban, amikor a Fidesznek a legjobban fájhat, úgy érezte, muszáj hitet tegyen Európa sírásóinak oldalán azzal a minősíthetetlen demagógiával, hogy „nem helyes olyasmiről szavazni, aminek aztán nem érzi a következményét a saját bőrén valaki”. Miközben nagyon is érezhetjük egy esetleges kudarc következményeit, Európa-szerte, s egy sikeres népszavazás is kedvezően hathat kontinensünk sorsára. Rajtunk a világ szeme. Az, hogy Markó átvéve a balliberális oldal rágalmát gyűlöletkeltéssel vádolja a kormányt, annak igencsak visszafogott retorikája dacára, csak hab a tortán.
Ha jól belegondolunk, nincs mit csodálkozni. Markó hátba támadta már Orbánt az illiberális demokrácia és a nemzetállam ügyében is, voltaképpen hű mAradt önmagához, ahhoz a politikushoz, aki sietett gratulálni az MSZP - SZDSZ győzelemhez 2002-ben, már az első forduló után, amikor még el sem dőlt a választás sorsa.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk
2016. szeptember 27.
Ellenkampány
Megkezdődött az Európa- és Magyarország-ellenes ellenzék ellenkampánya. Gyurcsányék azt hirdetik, hogy aki otthon mArad, Európában mArad, miközben több mint evidens, hogy az segíti elő Európa megmAradását, aki elmegy voksolni, és nemmel szavaz. Az MSZP azzal riogatja szavazóit, hogy aki részt vesz a népszavazáson, az az ősellenségnek tekintett Fidesznek segít. Miközben rajtunk a világ szeme, és e voksolás nem a pártpolitikáról, hanem Magyarország és Európa jövőjéről szól.
Az Együtt és szövetségesei trágár plakáton, középső ujját felemelő házaspárral hirdetik, hogy a feltett kérdés „hülye”, miközben az nagyon is precízen, a lényegre kiélezve került megfogalmazásra. Hiszen arról van szó, hogy Brüsszel az Unió történetének legdurvább gesztusára, a tagállamok szuverenitásának legbrutálisabb megsértésre készül a kötelező kvóta bevezetésével.
A Jobbik egyik oldalról azt mondja, el kell menni, és nemmel szavazni, másik oldalról viszont azt hirdeti, hogy Orbán mondjon le abban az esetben, ha a népszavazás nem lesz sikeres. Ezzel ugyan nem fogja elérni Orbán lemondását, de azt igen, hogy sok jobbikos szavazó, akik sajnos ugyanannyira gyűlölik Orbánt, mint a balosok, inkább otthon mArad, mert beveszi a pártpropagandát.
Megjelent egy egész plakáttengerrel a nihilista, erőltetetten jópofáskodó, az egész politikai rendszerből gúnyt űző Kétfarkú Kutyapárt, mely ki tudja honnan finanszírozott kampányában megpróbálja nevetségessé tenni azt a döntést, mely az utóbbi negyed évszázad legfontosabb politikai megmérettetése, melynek tétje a legnagyobb akkor is, ha nincs közvetlen jogi következménye. Mindeközben Erdélyben is aktivizálta magát az ideológiai szempontból nyugodtan a libertinus-kozmopolita szélsőbalra sorolható csoport, mely féktelen demagógiával felerősíti a sokszorosan megbukott „menekült”-narratívát. Miközben tudható, hogy valódi menekültek nem mennek vissza nyaralni egy idegen állam pénzén oda, ahonnan elüldözték őket, nem semmisítik meg a papírjaikat, nem hazudnak kilétükről, személyi adataikról, és nem erőszakolják sorra a befogadó ország asszonyait. Csak remélni lehet, hogy ezen az információs kavalkád közepette a többségben győz a józan ész, és elmegy szavazni.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Megkezdődött az Európa- és Magyarország-ellenes ellenzék ellenkampánya. Gyurcsányék azt hirdetik, hogy aki otthon mArad, Európában mArad, miközben több mint evidens, hogy az segíti elő Európa megmAradását, aki elmegy voksolni, és nemmel szavaz. Az MSZP azzal riogatja szavazóit, hogy aki részt vesz a népszavazáson, az az ősellenségnek tekintett Fidesznek segít. Miközben rajtunk a világ szeme, és e voksolás nem a pártpolitikáról, hanem Magyarország és Európa jövőjéről szól.
Az Együtt és szövetségesei trágár plakáton, középső ujját felemelő házaspárral hirdetik, hogy a feltett kérdés „hülye”, miközben az nagyon is precízen, a lényegre kiélezve került megfogalmazásra. Hiszen arról van szó, hogy Brüsszel az Unió történetének legdurvább gesztusára, a tagállamok szuverenitásának legbrutálisabb megsértésre készül a kötelező kvóta bevezetésével.
A Jobbik egyik oldalról azt mondja, el kell menni, és nemmel szavazni, másik oldalról viszont azt hirdeti, hogy Orbán mondjon le abban az esetben, ha a népszavazás nem lesz sikeres. Ezzel ugyan nem fogja elérni Orbán lemondását, de azt igen, hogy sok jobbikos szavazó, akik sajnos ugyanannyira gyűlölik Orbánt, mint a balosok, inkább otthon mArad, mert beveszi a pártpropagandát.
Megjelent egy egész plakáttengerrel a nihilista, erőltetetten jópofáskodó, az egész politikai rendszerből gúnyt űző Kétfarkú Kutyapárt, mely ki tudja honnan finanszírozott kampányában megpróbálja nevetségessé tenni azt a döntést, mely az utóbbi negyed évszázad legfontosabb politikai megmérettetése, melynek tétje a legnagyobb akkor is, ha nincs közvetlen jogi következménye. Mindeközben Erdélyben is aktivizálta magát az ideológiai szempontból nyugodtan a libertinus-kozmopolita szélsőbalra sorolható csoport, mely féktelen demagógiával felerősíti a sokszorosan megbukott „menekült”-narratívát. Miközben tudható, hogy valódi menekültek nem mennek vissza nyaralni egy idegen állam pénzén oda, ahonnan elüldözték őket, nem semmisítik meg a papírjaikat, nem hazudnak kilétükről, személyi adataikról, és nem erőszakolják sorra a befogadó ország asszonyait. Csak remélni lehet, hogy ezen az információs kavalkád közepette a többségben győz a józan ész, és elmegy szavazni.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. szeptember 28.
Burkolt ellenkampány, avagy a lavírozás arcátlan technikája
Két héttel ezelőtt az Érmelléki Kiskereki Betyárfesztivál első napján értekezlet-dömping tombolt csupa olyan uniót fényező és népszavazás ellen agitáló témakörben, mint Az Európai Unió fontossága, Európa jövője tőlem függ, Euroszkepticizmus és annak következményei, Tolerancia és kölcsönös elfogadás, Demokratikus szerepvállalás és állampolgári részvétel Európában, A sztereotípia megbélyegzést eredményez.
A 25 ezer eurós falunapi expozékban Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő és Szabó József frissen kinevezett megyemenedzser értekezett. Tették mindezt a magyarországi kényszerbetelepítés ellen kiírt népszavazás előtt három héttel. Majd pár napra rá Markó Béla, az RMDSZ fő megmondóembere „magánvéleményként” fejtette ki az ultraballiberális Népszavának, hogy egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a menekültkérdés érinti-e az erdélyi magyarokat vagy sem. „Ebben a történetben a legszomorúbb az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani” – fogalmaz Markó, aki köztudottan még ma is marionettfiguraként mozgatja – a román titkosszolgálatokat felügyelő Verestóy Attila szenátorral karöltve – az erdélyi magyar képviselet frontembereit. Tegnap már úgy „fordította” Markót a pesti Soros-média, hogy „nem szerencsés a határon túli magyarok szavazati joga”, talán vissza is kellene venni tőlük a magyar állampolgárságot és az azzal járó jogokat. A hazai aláfestést pedig a Transindex és a Maszol biztosítja az október 2-i kvótareferendum ellenzőinek, mely internetes portálok szintén RMDSZ-kézen vannak.
Az előbbieket megfejelve az egyik, Szabó Ödön befolyása alatt álló Nagyváradi napilap Ellenkampány indult Erdélyben címmel – Október 2-án az emberség a tét alcímmel közöl propagandaanyagot, amit a Ne népszavazz! nevű, magyarul helyesen nem tudó, arctalan Facebook-csoport kampányaként népszerűsít, miközben megyeszerte minden RMDSZ-irodában gyűjtik a levélszavazatokat, és látványosan hirdetik, hogy „mi sem kérünk a migránsokból”. Ezzel párhuzamosan minden városban megjelentek a szavazást ellenző plakátok is, ugyancsak névtelen terítőkkel.
A „szövetség” eme tudathasadásos állapota kissé emlékeztet a 2014-es romániai elnökválasztásra, amikor az RMDSZ hivatalosan nem támogatta egyik jelöltet sem, közben Victor Pontát népszerűsítő tulipános-rózsás szocialista plakátok és molinók tucatjai jelentek meg az éjszaka leple alatt szerte Erdélyben.
A kvótareferendum, illetve a Kárpát-medenceében élő magyarok jövőjének, valamint az egymás iránt érzett felelősségnek ilyesfajta elpolitizálása a hazai parlamenti választások előtt érdekes megközelítése a nemzetpolitikának. Markónak és társainak a szocialista megfelelési kényszere, a jól szervezett és jól álcázott FIDESZ ellenes aknamunkája már rég nem tabutéma az erdélyi magyarok tudatában, még akkor sem, ha arctalan csoportok mögé rejtik is azokat.
De sebaj, a parlamenti választások előtt a kereszténydemokrata Semjén Zsolt újra belovagol majd fehér lovon Székelyföldre, Gyurcsány Ferencék meg minden bizonnyal ismét kiköhögik a júdáspénz rájuk eső részét.
Szóval tudnak lavírozni az RMDSZ-es „okos fiúk”. És tudnak röhögni a magyar kormányon is, amelyet továbbra is a megszokott kényszerhelyzetben tartanak majd. Mert akár öt százalék alatt, akár öt százalék felett, ők mAradnak a „magyar” politikai tényező Erdélyben.
Sütő Éva
itthon.ma//szerintunk
Két héttel ezelőtt az Érmelléki Kiskereki Betyárfesztivál első napján értekezlet-dömping tombolt csupa olyan uniót fényező és népszavazás ellen agitáló témakörben, mint Az Európai Unió fontossága, Európa jövője tőlem függ, Euroszkepticizmus és annak következményei, Tolerancia és kölcsönös elfogadás, Demokratikus szerepvállalás és állampolgári részvétel Európában, A sztereotípia megbélyegzést eredményez.
A 25 ezer eurós falunapi expozékban Szabó Ödön Bihar megyei parlamenti képviselő és Szabó József frissen kinevezett megyemenedzser értekezett. Tették mindezt a magyarországi kényszerbetelepítés ellen kiírt népszavazás előtt három héttel. Majd pár napra rá Markó Béla, az RMDSZ fő megmondóembere „magánvéleményként” fejtette ki az ultraballiberális Népszavának, hogy egyáltalán nincs meggyőződve arról, hogy a menekültkérdés érinti-e az erdélyi magyarokat vagy sem. „Ebben a történetben a legszomorúbb az a zsigeri kampány, az a felelőtlen gyűlöletkeltés, amit a plakátokon is látni, televízióban vagy rádióban is hallani” – fogalmaz Markó, aki köztudottan még ma is marionettfiguraként mozgatja – a román titkosszolgálatokat felügyelő Verestóy Attila szenátorral karöltve – az erdélyi magyar képviselet frontembereit. Tegnap már úgy „fordította” Markót a pesti Soros-média, hogy „nem szerencsés a határon túli magyarok szavazati joga”, talán vissza is kellene venni tőlük a magyar állampolgárságot és az azzal járó jogokat. A hazai aláfestést pedig a Transindex és a Maszol biztosítja az október 2-i kvótareferendum ellenzőinek, mely internetes portálok szintén RMDSZ-kézen vannak.
Az előbbieket megfejelve az egyik, Szabó Ödön befolyása alatt álló Nagyváradi napilap Ellenkampány indult Erdélyben címmel – Október 2-án az emberség a tét alcímmel közöl propagandaanyagot, amit a Ne népszavazz! nevű, magyarul helyesen nem tudó, arctalan Facebook-csoport kampányaként népszerűsít, miközben megyeszerte minden RMDSZ-irodában gyűjtik a levélszavazatokat, és látványosan hirdetik, hogy „mi sem kérünk a migránsokból”. Ezzel párhuzamosan minden városban megjelentek a szavazást ellenző plakátok is, ugyancsak névtelen terítőkkel.
A „szövetség” eme tudathasadásos állapota kissé emlékeztet a 2014-es romániai elnökválasztásra, amikor az RMDSZ hivatalosan nem támogatta egyik jelöltet sem, közben Victor Pontát népszerűsítő tulipános-rózsás szocialista plakátok és molinók tucatjai jelentek meg az éjszaka leple alatt szerte Erdélyben.
A kvótareferendum, illetve a Kárpát-medenceében élő magyarok jövőjének, valamint az egymás iránt érzett felelősségnek ilyesfajta elpolitizálása a hazai parlamenti választások előtt érdekes megközelítése a nemzetpolitikának. Markónak és társainak a szocialista megfelelési kényszere, a jól szervezett és jól álcázott FIDESZ ellenes aknamunkája már rég nem tabutéma az erdélyi magyarok tudatában, még akkor sem, ha arctalan csoportok mögé rejtik is azokat.
De sebaj, a parlamenti választások előtt a kereszténydemokrata Semjén Zsolt újra belovagol majd fehér lovon Székelyföldre, Gyurcsány Ferencék meg minden bizonnyal ismét kiköhögik a júdáspénz rájuk eső részét.
Szóval tudnak lavírozni az RMDSZ-es „okos fiúk”. És tudnak röhögni a magyar kormányon is, amelyet továbbra is a megszokott kényszerhelyzetben tartanak majd. Mert akár öt százalék alatt, akár öt százalék felett, ők mAradnak a „magyar” politikai tényező Erdélyben.
Sütő Éva
itthon.ma//szerintunk
2016. október 6.
Védhatalmi státus és autonómia
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Budapesti ülésén újraválasztotta elnöki tisztségébe Tőkés Lászlót a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. A 12 éve megalakult szervezetről és az immár 26 éve életben tartott nemzeti önrendelkezés alternatívájáról Tőkés Lászlóval beszélgettünk.
– A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács újraválasztott elnökeként hogyan értékeli a KMAT eddigi tevékenységét? A szervezet 12 évvel ezelőtti megalakulásával sikerült-e áttörést hozni az autonómiaküzdelembe?
– A történet igazából az 1998 szeptemberében megtartott alsócsernátoni autonómiafórummal kezdődött, válaszul arra, hogy az RMDSZ látványosan elhajolt a programjában szereplő autonómiapolitikától, hallgatólagosan jegelte az ügyet, és a nemzeti önrendelkezés politikáját felváltotta a kormánypolitika. Mi kezdettől fogva arra törekedtünk, hogy ne engedjük szőnyeg alá seperni, és valamiképpen éltessük a nemzeti önrendelkezés alternatíváját. Az Alsócsernátonban elkezdődött fórumsorozat más helyszíneken folytatódott, és ennek jegyében született meg 2004-ben Nagyváradon az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Székely Nemzeti Tanács kezdeményezésére a Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács. Ekkor már nemcsak a gyászos emlékű RMDSZ-kongresszust kellett ellensúlyozni, hanem a magyarországi kommunista visszarendeződést is. A Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) gyakorlatilag megszűnt, de még nem jött létre a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma (KMKF), ezért úgy gondoltuk, hogy a MÁÉRT és a magyar autonómiatörekvések vonalát folytatnunk kell. Noha a kezdeményezés jól indult, rendre elfogyott körülöttünk a levegő, a Medgyesi–Gyurcsány-korszak kihúzta a lábunk alól a talajt, így csak nagyon vegyes teljesítményt nyújthattunk. Az autonómiaküzdelem folyamatára nemcsak az RMDSZ, hanem az akkori magyar kormányzat is negatívan hatott.
– Furcsa helyzet állt elő azzal, hogy a Kárpát-medencei magyar közképviseleti szervezetek közül gyakorlatilag az RMDSZ nem aktív tagja az autonómiatanácsnak. Ennyire nem lehetett közös nevezőre jutni?
– Az RMDSZ viszonyulása az autonómiatanácshoz egyféle barométer szerepét tölti be. Vezetői ma tagadják, de a szövetség valamikor tagja volt KMAT-nak. Később ezt úgy magyarázták, hogy csak megfigyelőként vesznek részt a munkánkban, de ma már ezt a státust sem tartják fenn, meghívásainkra nem válaszolnak.
– Egyféle műhelymunkát végeznek az önrendelkezés témakörében. Mennyire működnek együtt más szervezetekkel?
– A Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai-korszak lezárultával újult erővel próbáltunk életet lehelni az elalélt autonómiatanácsba, közben azonban visszatért a MÁÉRT és tovább működött a KMKF is, így bizonyos fokig több szervezet is foglalkozik ugyanazokkal a témákkal. A három szervezet között nehéz megtalálni azt a pászmát, amely a mi profilunknak a legmegfelelőbb. Úgy érzem, hosszas útkeresés után idén új lendületet nyert a tanács működése. A 2014-ben elgondolt állapotmegfigyelés – divatos szóval a monitoring – lett a sajátságos pászmánk. Az önrendelkezés ügyét leghatékonyabban egy olyan állapotmegfigyelés révén támaszthatjuk alá, amely egyértelművé teszi, hogy a magyar közösségek számára nincs alternatíva.
– Az autonómiatanács idén felmérte a Kárpát-medencei magyar közösségek helyzetét. A nyilvánosságra hozott adatokból kiderül, hogy a magyar nemzeti közösségek mindenhol diszkriminált helyzetben vannak. Hogyan tudna a magyarság ebből az ördögi körből kitörni?
– Ahogyan azt a tusnádfürdői táborban korábban megfogalmaztam, és erre idén ráerősítettem, a mindenkori magyar kormány és állam védhatalmi szerepének az érvényesülésére van szükségünk. Könnyű belátni, hogy anyaországi és nemzetközi támogatás nélkül nem vagyunk képesek hatékony munkát végezni. Mi a kezdetektől a Fidesz szövetségesei voltunk. Az autonómiatanács megalakulása óta többször is megtisztelt jelenlétével Orbán Viktor, máskor a KDNP elnöke, Semjén Zsolt vett részt a munkánkban. 2010 óta mindvégig tartottuk a kapcsolatot a nemzetpolitikai államtitkársággal. Az eltelt hat évben ez az együttműködés mégis hullámzó lett. Azt gondolom, hogy mi mindvégig jó szolgálatot tettünk a magyar nemzetpolitikának azzal, hogy ébren tartottuk az autonómiát. Idén ez az együttműködés látványosan javult azzal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök megbízottjaként Szili Katalin személyében külön kormányzati tárca foglalkozik a Kárpát-medencei magyarság autonómiájának kérdésével, tehát jelentősen nőtt munkánk kormányzati támogatottsága. A teljes felmérő és szakmai munkába besegít a Kántor Zoltán vezette Nemzetpolitikai Kutatóintézet, illetve Csóti György révén a Kisebbségi Jogvédő Intézet is. Most készülünk intézményesíteni a monitoringrendszerünket, amit az Európai Parlamentből jövet egy rendkívüli fontos fejleménynek tartok. Csak azzal lehet meggyőzni bárkit, ha a tények nyelvén ismertetjük a Kárpát-medencei magyarság valós helyzetét. Ehhez kapcsolódik egy reprezentatív Kárpát-medecei autonómiakonferencia megrendezése is.
– Említette a mindenkori magyar kormány szerepét. A húsz évvel ezelőtt, 1996-ban megkötött román–magyar alapszerződés milyen mértékben vetette vissza az autonómia ügyét?
– A Horn Gyula miniszterelnöksége idején megkötött román–magyar alapszerződés számunkra felért Kádár János gesztusával, amikor a forradalom leverése után, 1958-ban Magyarország kiszolgáltatta az erdélyi magyarságot a román hatalom kénye-kedvének. Ezt még a nemzetinek tartott Tabajdi Csaba államtitkár is átérezte, amikor a Határon Túli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori elnökeként fogadott Budapesten. Együtt mentünk át Horn Gyulához. Tisztában voltak vele, hogy mit követtek el: éppen csak hogy meg nem követtek, bocsánatot nem kértek. Tulajdonképpen azért hívattak, hogy egy olyan alapszerződést nyomjanak le a torkunkon, amiről kidolgozása és aláírása előtt nem konzultáltak velünk, tehát kész helyzetet teremtettek. Az akkor már gyengülő pozícióm viszonylatában a Markó Béla vezette RMDSZ – hogy finoman fogalmazzak – beletörődött a helyzetbe.
– Van-e esély arra, hogy az ön által szorgalmazott védhatalmi státus Magyarország és a környező országokban élő magyar közösségek viszonylatában működőképessé váljék?
– A mindenkori magyar kormánynak kötelessége egy támogatási minimumot biztosítania a határon túli magyar közösségek számára. A védhatalmi státus egy történelmi-politikai analógiára alapozott, kimerevített példa, az anyaországi támogatás eszményi változata. Magyarország viszonylatában ez nagy valószínűséggel hosszú ideig még nem valósulhat meg. Ma más viszonyok vannak, mint a háború utáni években Ausztria és Olaszország között. Antall József valamikor leütötte az alaphangot a 15 millió magyarral kapcsolatban, de ennek az erkölcsi töltete a Horn-kormány idején elfogyott. A határok fölötti nemzetegyesítési politikája révén a Fidesz ezt visszahozta a státustörvénnyel, majd az újabb szocialista kormányváltás után a történet ismét takaréklángon égett. Új korszakot jelenthetne ebben az ügyben az immár harmadik Orbán-kormány, de látni kell, hogy olyan nemzetközi események írják felül a magyar–szlovák vagy magyar–román kapcsolatokat, amelyben Magyarországnak ma nincs lehetősége arra, hogy olyan politikát folytasson a környező országok magyar közösségei irányában, mint ahogyan tette azt például Nyugat-Németország Kelet-Németországgal. A szlovák példán látjuk, hogy ma már az autonómia és a kettős állampolgárság ügye sem botránykő.
– Az erdélyi közbeszédben időnként szóba kerül a nemzetközi nyomás lehetősége. Az Európai Parlament képviselőjeként milyen esélyt lát erre?
– Nem használjuk ki a lehetőségeinket. Ha azt veszem figyelembe, hogy az Európa Tanácsban a Kalmár- és a Gros-jelentés kapcsán születtek eredmények, akkor van keresnivalónk az európai intézményekben nemzeti közösségeink jogvédelme terén. Az Európai Néppárt a legutóbbi programjában felvette a hagyományos kisebbségek ügyét. Inkább az a baj, hogy nagyon gyámoltalanok és szkeptikusok vagyunk. Eleve lemondunk ezekről az ügyekről, nem akarjuk zavarni az összhangot a kisebbségi kérdéssel. Túl óvatosak vagyunk: betuszkoljuk magunkat a korrekt politikai beszéd és a politikailag korrekt Európai Parlament korlátai közé. Az egyéni emberi jogok szűk mezsgyéjén igyekszünk megpróbálni a lehetetlent. Ezért is tartom nagy eredménynek, hogy idén egyáltalán egy konferenciát szentelhettünk az autonómia kérdésének az Európai Parlamentben.
– Az Európai Unió polgárainak mintegy tíz százaléka, azaz ötvenmillió ember tartozik az őshonos nemzeti kisebbségekhez. Hogyan történhet meg az, hogy az unió mégsem hajlandó tudomást venni ekkora tömegekről?
– Ennek az álláspontnak a fő oka abban keresendő, hogy az Európai Unió kettős mércével méri a lakosság tíz százalékát kitevő őshonos nemzeti közösségeket és az összlakosság mintegy 5 százalékát jelentő bevándorlókat. A mi ügyünk intézését a tagországok hatáskörébe utalja, miközben ezzel éles ellentétben az unió tagországainak a szuverenitását is képes megcsorbítani annak érdekében, hogy a migráns kisebbség helyzetéről és jövőjéről gondoskodjon. Ebből csak úgy lehetne jól kijönni, ha Orbán Viktor szavaival élve, a segítséget helybe visszük, és nem a bajt hozzuk be a nagyobb közösségbe. Vagyis az őshonos kisebbségek helyzetét otthon kell megoldani, és nem Európába exportálni a bajokat. Ezt kell megértetnünk az Európai Unióval.
– De hogyan lehet megoldani ezt a gondot egy olyan Romániában, amelyiknek egyetlen kormánya sem akar a közösségi jogokról hallani?
– Azt gondolom, hogy ezt meg sem próbáltuk. Kormányra kerülésünk pillanatában, 1996-ban az ennek ágyát megvető neptuni paktum nyomán a román hatalom egy piros és egy zöld lámpát állított fel nekünk. Az utasítás egyértelmű volt: mi csak a zöld lámpa által jelzett úton haladhatunk. Azon az úton, amit a román nacionál-kommunista parancsuralmi rendszer eszköztára alapján dolgoztak ki nekünk. Azóta is ez folytatódik. Ennél még a provokáció is jobb: példa rá a székely zászló esete Klemm amerikai nagykövettel. A baj az, hogy mára egy olyan kontraszelektált politikai osztály alakult ki, amelyik ezt az utat gond nélkül elfogadta, és természetesnek tartja. Legmarkánsabban Victor Ponta volt kormányfő fejtette ki ezzel kapcsolatos véleményét: a román–magyar együttműködésben csak az RMDSZ jöhet számításba. Bukarest a kisebbségi közösségeknek járó pénzösszegekkel tartja őket pórázon, és engedélyezi számukra a mozgásteret. A román hatalom szerint aki nem ezen az úton jár, az szélsőséges, nacionalista, politikailag inkorrekt, szeparatista, autonomista... De hát így tekint ránk az RMDSZ is.
Makkay József Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2016. október 7.
Vitaindító: Átlátszó Erdély, avagy az oknyomozó újságírás tévútjai
A felvidéki (Szlovákia) Új Szóban terjedelmes interjú jelent meg az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjével, Sipos Zoltánnal 2016. október 2-án. Ebben semmi kivetnivaló nincs, sőt, de Sipos, sajnos, olyanokat állít az erdélyi magyar (oknyomozó) újságírásról és médiaviszonyokról, melyek nem egészen fedik a valóságot, illetve csak a Sipos-féle párhuzamos világot tükrözik.
Elérkezett az ideje annak, hogy az ún. oknyomozás körül kialakult ködöt szétoszlassuk, főleg, hogy Sipos Zoltán több olyan hipotézist is terjeszt, ami ha nem is hamis, de minimum vitatható. Ezért született ez a reakció a Sipos-interjúban megjelentekre.
Az oknyomozó vajon mi?
Úgy dobálóznak egyesek ezzel a kifejezéssel, mintha az valami lényeges szakmai többletet hordozna az újságíró(i munka, küldetés vagy szakma) leírásáról, de nem! Az oknyomozás ugyanis az újságírói tevékenység alapja, hiszen minden, így a suhogó/vidéki újságíró is oknyomoz, azaz okok után kutat, kérdésekre keres választ. Az oknyomozó újságíró kifejezés tehát nem tartalmában több, hanem legfeljebb formájában: az így nevezett újságíró nem klasszikus értelemben vett szerkesztőségi/leadási határidőkben számol, azaz időkorlát nélkül dolgozza fel témáit (1), és a működéshez/megélhetéshez szükséges forrásokat nem a tartalom/cikkek értékesítéséből teremtik elő, hanem szinte kizárólag adományokból biztosítják (2). Ezért nem kell túldimenzionálni a kifejezést (oknyomozó), ugyanis annak viselője nem feltétlenül hordoz mélyebb szakmai tudást, mint a „csupasz” újságíró. Mellesleg az oknyomozás nem lehet célja, csak egy formája az újságírói tevékenységnek!
És apropó tényfeltárás: tények önmagukban nincsenek is, csak ha interpretáljuk, értelmezzük őket. Márpedig ha ez az értelmezés szubjektív, s nyilván csak az lehet, akkor az abszolút tény csak idea, az újságírói szűrőn keresztül történő feltárás nem lehet objektív. Miként az oknyomozás, a tényfeltárás sem a szakmai minőség mutatója, hanem módszer, egyszerűbben: tények értelmezése. Ha pedig már értelmezni kell, oda az objektivitás, ami – mint tudjuk – nem is létezhet, mert nem lehet elvonatkoztatni az újságíró személyétől. S ezzel ki is veséztük ezt az oknyomozást-tényfeltárást, nem kicsit, nagyon, ha kissé skolasztikusan is…
A függetlenségről
Sipos állítja: „Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.” Olcsó általánosítás és ugyanakkor már régen közhely, ráadásul vaskos ítélete alól ő sem kivétel, az Átlátszó Erdéllyel együtt. Az Átlátszó (Erdély) mögött is jól körülhatárolható érdekcsoport áll, ideológiai szempontból mindenképp.
Amikor az Átlátszó Erdély háttéregyesülete alakult, akkor én is be akartam lépni alapítóként, de – mint elhangzott – számukra ideológiailag-politikailag túlzottan beágyazott voltam/vagyok. Állapították meg ők, az érdekcsoportoktól és ideológiáktól függetlenek. Pedig ha az én ideológiai-politikai énemről ők értékítéletet alkottak, akkor azt csakis valamilyen ideológiai értékrendszer alapján tehették, melybe nem fértem bele, ugyebár. Ha pedig így van, akkor az Átlátszó Erdélyben bizony tombol az ideológiai-politikai álfüggetlenség. Miként tombol is. Az Átlátszó (Erdély) kontraszelekciós műhely, ami nem baj, csak nem kell az oknyomozó meg tényfeltáró műszavak mögé bújni. Hogy mű es értsük…
Nagyon egybites világfelfogás az is, hogy a másik oldal újságírói kizárólag alárendelt viszonyban lehetnek a politikummal-ideológiával, de mi (esetünkben az Átlátszó Erdély) a feltétlen szakmaiság vagyunk. Ellentmondás, mert ha ők azok, akik, akkor nem zárható ki, hogy a többiek között is lehetnek olyan jók/függetlenek, mint ők. Ha viszont a többiekre mind igaz a felállított tétel, akkor annak rájuk is vonatkoznia kell: ők, a „független oknyomozó klub tagjai” sem lehetnek kivétel, bizony őket se kerüli el a Deákné vászna. Tiszta logika ez;-)…
A pénz útja
Bár csak szőrmentén érintett ez a kérdés a Sipos-interjúban, általános hibájuk az oknyomozó tényfeltáróknak, hogy nem a pénz útját követik, hanem az utalványozó és a kedvezményezett közti kapcsolatot igyekeznek feltárni. Ez is fontos, persze, de a lényeg elsikkad: a pénz felhasználása, hogy mi valósul meg belőle. A mai magyar oknyomozó műhelyek, az Átlátszó Erdély – forrásszerzés és ideológiai célok okán – összemosnak dolgokat, sejtetnek, manipulálnak is. Ugyanis közület nem lehet korrupt, csak személy. Intézményeket, szervezeteket korrupcióval vádolni felelőtlen és meggondolatlan magatartás, ha a konkrét elkövetők kiléte homályban marad. Ez a közösséget rombolja, az alapintézmények iránti bizalmat kezdi ki. Erdélyben ez még nagyobb felelőtlenség, mondhatni bűn.
Egyetlen „nagy oknyomozó” sem mentesül annak felelőssége alól, hogy csöppet sem baráti, magyarellenes erőknek teszi ki saját közösségét, elvileg azt, melyet feltárásaival szolgálni akar. Szó sincs arról, hogy az elhallgatás a cél, csak a szakmai értelemben kiváló munkák rombolással is járhatnak, ezért a közösség szempontjából is értékelni kell a várható hatást, különben öncélúvá válhat ez a nagy oknyomozósdi: pont azokat teszi tönkre, akiknek az érdekeit védeni akarja.
Mi is a korrupció és mikortól kezdődik?
Ez is közhely, de a korrupció az, amiből kimaradsz – kocsmai meghatározással élve. Nos, nagyon érdekes, hogy a magyarországi és erdélyi nagy oknyomozás időszámítása 2010-től kezdődik. Pedig abban, hogy ilyen viszonyok alakulhattak ki, vaskosan ludas a 2010 előtti politikai elit is. A most korrupcióüldöző újságírók többségével együtt, akik anno lapultak, és az akkori kormány pénzével kitömött médiaorgánumokban élvezték a Kánaánt, az adófizetők kárára. Tudta Ön, hogy 2006–2010 között a Gyurcsány-kormány közel 12 milliárd forinttal adott többet baráti kereskedelmi tévéinek, mint amennyit a 2010–2014 között regnáló Orbán-kormány? Hogy a manapság leghangosabb médiaorgánumok vastagabban voltak kitömve állami pénzzel, mint most a kormánybarát média? Ezek az információk valami miatt elvesznek a ködben. A nagy oknyomozói magyar valóság sara ez is!
Egy kis sajtótörténet
Sajnálattal szembesülünk azzal, hogy nem Sipos Zoltán találta föl a spanyolviaszt „tényfeltáró” fronton. Évekkel az Átlátszó Erdély indulása előtt Sipos már nagyüzemben címkézhette politikailag a Tulipédia néven létrehozott oldalt, az azóta már megszűnt romániai magyar közéleti Wikipédiát. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodását ez az oldal dolgozta föl először. A címkézés, politikum vagy érdekcsoport apropóján itt is van egy kis bibi. Ha ugye születésétől haláláig mindenki beég egy-egy holdudvarba, akkor miként sikerült ilyen tisztán függetlenné válnia hirtelen Sipos Zoltánnak, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjének? Költői kérdés.
Epilógus Nyilván nem hiszem, hogy a mindenekfölött álló igazság letéteményese lennék. Az is lehet, hogy ugyanolyan párhuzamos világban élek, mint Sipos Zoltán, csak más dimenzióban. De azért azt a nyilvánvaló cinizmust, ahogyan némelyek tényfeltárást és oknyomozást kiáltanak, egyszer már helyére kell tenni. De legalábbis megpróbálni. Erre tettem most kísérletet.
Szőke László
Az idézett írás:
Új Szó (Pozsony), 2016. okt. 2.
Hihetetlenül leépül az erdélyi nyilvánosság
Erdélyről a legtöbbünknek a gyönyörű természet és az autentikus folklór jut eszébe. Milyen azonban az erdélyi magyar mediális tér? Milyen érdekek mentén épül fel az ottani magyar sajtó? Az Átlátszó Erdély portál alapító-főszerkesztője, Sipos Zoltán beszélt erről.
Mi az Átlátszó Erdély?
Romániai magyar tényfeltáró blog, amely főként nyilvános adatokra alapozó tényfeltáró cikkeket közöl. Kiderítette például, mi a román kormány által a magyar kisebbségnek folyósított évi 4-4,5 millió eurónyi támogatás sorsa, melyet az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét ellátó RMDSZ kezel. Fontos volt még az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának, Debreczeni Hajnalkának a titkos közrádiós állásáról szóló sorozat, a legendás Tusványos-helyszín, a tusnádfürdői kemping felújításáról szóló sorozat, illetve az ún. Neptun-ügyről szóló sorozat, melyben egy kilencvenes évekbeli, bukaresti és erdélyi magyar politikusok között lezajlott tárgyalássorozatot próbáltak meg rekonstruálni, a korabeli jegyzőkönyvek alapján.
Mi az az Átlátszó Erdély, és mióta létezik?
Az Átlátszó Erdély 2015. januárjában indult. Ez egy muszáj Herkules dolog, akkor hoztam létre, amikor az erdélyi magyar médiában ellehetetlenült a további újságírói pályafutásom. Előtte hosszú évekig a Transindexnél dolgoztam, ami az egyik legnagyobb erdélyi magyar portál. Onnan 2014 végén jöttem el. Az Átlátszó Erdély indulásakor rögzítettünk néhány fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy nem fogadunk el olyan pénzt, amelynél feltételezhető, hogy azért valamilyen ellenszolgáltatást várnak tőlünk, tehát, hogy valamilyen politikai érdeket kell kiszolgálnunk. A másik dolog, amiben megegyeztünk, hogy Erdélyben a tényfeltáró és dokumentumokra alapozó újságírást próbáljuk meghonosítani, ami addig nem létezett itt. Az is világos volt számunkra, hogy nem leszünk senkinek a baráti vagy házi sajtója, ugyanakkor nem űzünk sportot abból, hogy bármely pártot vagy oldalt célzottan támadjunk. Csak olyasmit írunk le, amit dokumentumokkal is alá tudunk támasztani, illetve azon dolgozunk, hogy minél több ilyen dokumentum legyen nyilvános, ezeket a forrásokat minél több újságíró használja
Miért volt szükség egy ilyen médiumra? A felsoroltakat elméletileg minden sajtóterméknek be kellene tartania…
Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.
Melyek ezek az érdekkörök?
Erdélyben két-három nagy médiaérdekeltség van jelen. Az egyik konkrétan a magyar kormány sajtótrösztje, a Székelyhon csoport, amely egy sor napilapot és egy hírportált ad ki, ami tudomásom szerint már a legnézettebb erdélyi magyar portál. Ezt a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítvány finanszírozza, nagyrészt a Szerencsejáték Zrt. pénzéből. A másik nagy médiatulajdonos az RMDSZ a hozzá köthető kiadók és civil szervezetek által. Példaként megemlíthetjük a maszol.ro portált, melynek a kiadója a Progress Alapítvány, amely egy RMDSZ-hez közel álló alapítvány. A harmadik fontos médiaorgánum a már említett Transindex, ez sokáig Kelemen Hunor RMDSZ-elnök többségi tulajdonában állt (Kelemen azóta lemondott a részesedéséről). Emellett természetesen van még a közmédia, ám itt is látni kell, hogy minden, vezető beosztásban lévő személy valamilyen módon kapcsolódik az RMDSZ-hez. Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába (a Fidesz és az Erdélyi Magyar Néppárt, a szerk. megj.) ez működött.
Mi jelentette a fordulópontot?
Amikor 2014 környékén a Fidesz kiegyezett az RMDSZ-szel, akkor hirtelen mintha minden kiskapu bezárult volna. Emlékszem, volt egy kis fekete füzetem benne vagy tíz témával. Ezek közül kettő-három volt igazán húzós, de tudtam, hogy egyik sem fog átmenni a vezetőségen, mely paradox módon azt viszont elvárta, hogy az újságírók hozzák a nézettséget. De hogyan lehet nézettséget hozni úgy, hogy nem írunk semmiről? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit lépni kell.
Honnan sikerült pénzt szerezni a projektre? Ki akarna ilyesmit finanszírozni?
Magam is tudatosítom, hogy ez egy merész ötlet volt. Az első pénzt az Átlátszó.hu tolta bele a projektbe, az utóbbi két évben kaptunk tőlük kétszer kétezer eurót, ezen kívül crowfunding formájában sikerült szereznünk az első évben további kb. ezer eurót. Idén sikerült megnyernünk néhány kisebb pályázatot, illetve végre megkaptuk az első nagyobb grantet: 25 ezer dollárt az OSF Program on Independent Journalismtól (a Nyitott Társadalomért Alapítvány független médiát támogató programja. A szerk. megj.).
Nem volt tehát könnyű a kezdet…
Az első év kimondottan a túlélésről szólt, s a munkatársak vagy önkéntes alapon, vagy pedig szimbolikus összegekért dolgoztak. Most lesz először olyan a helyzet, hogy egy évre biztosítva van a működésünk, s meg tudunk fizetni egy kisebb szerkesztőséget.
Milyen a portál fogadtatása?
Kezdetben csend volt, az erdélyi magyar elit arra törekedett, hogy ezt a projektet agyonhallgassa, illetve szerintem abban reménykedtek, hogy egy bukta lesz, s hamarosan nem lesz miről beszélni. Idén volt az első olyan sztorink, ahol gyakorlatilag mindenki megszólalt, ez pedig az RMDSZ által kezelt közpénzekről szólt. A téma szinte valamennyi médiaorgánumban megjelent, s az RMDSZ ennek hatására elkezdett közzétenni egy sor beszámolót az általa kezelt közpénzek elköltéséről.
S hogyan fogadták az olvasók?
A közönségfogadtatás nagyon pozitív volt, privátban nagyon sokan kerestek meg és gratuláltak. Ezenkívül többen önkéntes alapon dolgoznak is nekünk Erdély-szerte, sőt, Magyarországról is.
Nálunk gyakran előfordul, hogy az olvasóink a szemünkre vetik, ha kritikusak vagyunk az itthoni magyar politikusokkal szemben, mondván, „ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”. Önök nem tapasztaltak ilyet?
Volt ilyesmi, de azt hiszem, az olvasóink többsége érti, miről van szó. Inkább azzal találkozunk, hogy az olvasóink konkrétan azt vetik a szemünkre, miért nem küldünk börtönbe politikusokat. Erre el szoktam mondani, hogy nekünk nem feladatunk feljelentést tenni és börtönbe juttatni bárkit is.
Hogyan lehetséges, hogy Önök előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy nincs rendben az, hogy a teljes erdélyi magyar média politikai kezekben van?
Szerintem eszébe jutott többeknek is, csak nem volt meg a kellő eszközük ahhoz, hogy ezzel kezdjenek valamit. Erdélyben, és meg merem kockáztatni, hogy a Felvidéken is a vélemény-újságírás dívik, illetve a „menjünk el egy sajtótájékoztatóra és írjuk meg, mint mond a politikus”-típusú újságírás. Hogy ezeknek a dolgoknak próbáljunk meg utánanézni, – ez nem szokás mifelénk. Tudtommal az újságíró-hallgatók sem tanulnak nálunk ilyesmit az egyetemen.
Önben mikor fogalmazódott meg, hogy ezt máshogy is lehet csinálni?
Mondhatni, egy véletlen folytán. 6-7 évvel ezelőtt fel akartam hagyni az újságírással, mert úgy éreztem, sokkal többre vagyok képes annál, hogy politikusok tollba mondják nekem a dolgokat, és én azokat szépen leírjam. Ugyanakkor azt éreztem, nem igazán van eszközöm arra, hogy bármiféle megalapozott kritikát fogalmazzak meg: az igazán jó sztorik többségét lehetetlen pusztán szóbeszéd alapján megírni, sokszor csak egy egészen szűk kör tud ezekről, olyan emberek, akiknek nyilvánvalóan nem áll érdekükben beszélni. Ekkor egy internetes keresgélés során találtam rá egy egészen más újságírói hagyományra, amely az angolszász országokból származik, s melynek lényege, hogy az érintettek beszámolói helyett közérdekű dokumentumokra alapoz. Csakhamar összefutottam Bodoky Tamással az átlátszó.hutól, s kiderült, ők pont ezt csinálják. Ekkor kezdtem én is beadni a közérdekű adatigényléseket.
Mit szóltak ehhez az újságíró kollégák?
Eleinte nem is értették, mit akarok. Emlékszem az első nagy sztorimra, amihez 50 közérdekű adatigénylést adtam be, és ezek összesítéséhez kellett csinálnom egy kis adatbázist, ami egy táblázat volt, csomó pdf dokumentummal. A szerkesztőségben senki sem értette, mit akarok én ezzel a rengeteg számmal. Akkor értették meg, amikor kijött a cikk, és óriási cirkusz lett belőle. A történet konkrétan arról szólt, hogy bebizonyítottam: a Tőkés Lászlóhoz köthető Erdélyi Magyar Néppártot Magyarországról finanszírozzák, magyar állami vállalatokon keresztül.
KISEBBSÉGI SAJTÓ ÉS KRITIKA
Mi a helyzet a román újságírással? Ott sem találkozhatunk a tényfeltáró műfajjal?
De igen, de ezek a projektek mind Bukarestben vannak, s az országos politikára fókuszálnak, illetve nagy nemzetközi projektekben vesznek részt.
Tapasztalatom szerint a médiák részrehajlása szorosan összefügg a finanszírozásukkal. Magyarán, akitől jön a pénz, annak a nótáját fújjuk. Erdély viszont elég nagy piac, azt várná az ember, hogy ott megélnek a magyar médiák a piacról. Ez nem így van?
Nem egészen. Bár nem vagyok szakértője a kérdésnek, úgy vélem, mindenkinek van legalább egy-két kisebb pályázata, tehát senki sem él tisztán a piacról. Az RMDSZ-hez közel álló médiaorgánumok például a Communitas Alapítványtól kapnak támogatást.
Mi a víziója az Átlátszó Erdéllyel? Mit szeretne elérni általa?
Azt, hogy az erdélyi magyar közbeszédben a mostani pletykák és a különböző, sajtótanácsosok és spin doctorok által felvetett témák helyett a valódi nagy problémákról tudjunk úgy beszélni, hogy közben látjuk mögötte az adatokat és a tényeket is.
S erre ön szerint miért van szükség?
Azért, mert a magyarországi propaganda egyre inkább begyűrűzik hozzánk is, s az elmúlt öt-hat évben azt látjuk, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság hihetetlen mértékben épül le. Ma az erdélyi magyar közbeszédet nem a sajtó, hanem a politikai pártoknak dolgozó „píárosok”, kommunikációs szakemberek vezetik, nagyrészt ők határozzák meg, miről, mit kell gondolnunk, sokszor nyilvánvalóan csúsztatva. S ez így nincs rendben.
Czajlik Katalin Székelyhon.ro
A felvidéki (Szlovákia) Új Szóban terjedelmes interjú jelent meg az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjével, Sipos Zoltánnal 2016. október 2-án. Ebben semmi kivetnivaló nincs, sőt, de Sipos, sajnos, olyanokat állít az erdélyi magyar (oknyomozó) újságírásról és médiaviszonyokról, melyek nem egészen fedik a valóságot, illetve csak a Sipos-féle párhuzamos világot tükrözik.
Elérkezett az ideje annak, hogy az ún. oknyomozás körül kialakult ködöt szétoszlassuk, főleg, hogy Sipos Zoltán több olyan hipotézist is terjeszt, ami ha nem is hamis, de minimum vitatható. Ezért született ez a reakció a Sipos-interjúban megjelentekre.
Az oknyomozó vajon mi?
Úgy dobálóznak egyesek ezzel a kifejezéssel, mintha az valami lényeges szakmai többletet hordozna az újságíró(i munka, küldetés vagy szakma) leírásáról, de nem! Az oknyomozás ugyanis az újságírói tevékenység alapja, hiszen minden, így a suhogó/vidéki újságíró is oknyomoz, azaz okok után kutat, kérdésekre keres választ. Az oknyomozó újságíró kifejezés tehát nem tartalmában több, hanem legfeljebb formájában: az így nevezett újságíró nem klasszikus értelemben vett szerkesztőségi/leadási határidőkben számol, azaz időkorlát nélkül dolgozza fel témáit (1), és a működéshez/megélhetéshez szükséges forrásokat nem a tartalom/cikkek értékesítéséből teremtik elő, hanem szinte kizárólag adományokból biztosítják (2). Ezért nem kell túldimenzionálni a kifejezést (oknyomozó), ugyanis annak viselője nem feltétlenül hordoz mélyebb szakmai tudást, mint a „csupasz” újságíró. Mellesleg az oknyomozás nem lehet célja, csak egy formája az újságírói tevékenységnek!
És apropó tényfeltárás: tények önmagukban nincsenek is, csak ha interpretáljuk, értelmezzük őket. Márpedig ha ez az értelmezés szubjektív, s nyilván csak az lehet, akkor az abszolút tény csak idea, az újságírói szűrőn keresztül történő feltárás nem lehet objektív. Miként az oknyomozás, a tényfeltárás sem a szakmai minőség mutatója, hanem módszer, egyszerűbben: tények értelmezése. Ha pedig már értelmezni kell, oda az objektivitás, ami – mint tudjuk – nem is létezhet, mert nem lehet elvonatkoztatni az újságíró személyétől. S ezzel ki is veséztük ezt az oknyomozást-tényfeltárást, nem kicsit, nagyon, ha kissé skolasztikusan is…
A függetlenségről
Sipos állítja: „Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.” Olcsó általánosítás és ugyanakkor már régen közhely, ráadásul vaskos ítélete alól ő sem kivétel, az Átlátszó Erdéllyel együtt. Az Átlátszó (Erdély) mögött is jól körülhatárolható érdekcsoport áll, ideológiai szempontból mindenképp.
Amikor az Átlátszó Erdély háttéregyesülete alakult, akkor én is be akartam lépni alapítóként, de – mint elhangzott – számukra ideológiailag-politikailag túlzottan beágyazott voltam/vagyok. Állapították meg ők, az érdekcsoportoktól és ideológiáktól függetlenek. Pedig ha az én ideológiai-politikai énemről ők értékítéletet alkottak, akkor azt csakis valamilyen ideológiai értékrendszer alapján tehették, melybe nem fértem bele, ugyebár. Ha pedig így van, akkor az Átlátszó Erdélyben bizony tombol az ideológiai-politikai álfüggetlenség. Miként tombol is. Az Átlátszó (Erdély) kontraszelekciós műhely, ami nem baj, csak nem kell az oknyomozó meg tényfeltáró műszavak mögé bújni. Hogy mű es értsük…
Nagyon egybites világfelfogás az is, hogy a másik oldal újságírói kizárólag alárendelt viszonyban lehetnek a politikummal-ideológiával, de mi (esetünkben az Átlátszó Erdély) a feltétlen szakmaiság vagyunk. Ellentmondás, mert ha ők azok, akik, akkor nem zárható ki, hogy a többiek között is lehetnek olyan jók/függetlenek, mint ők. Ha viszont a többiekre mind igaz a felállított tétel, akkor annak rájuk is vonatkoznia kell: ők, a „független oknyomozó klub tagjai” sem lehetnek kivétel, bizony őket se kerüli el a Deákné vászna. Tiszta logika ez;-)…
A pénz útja
Bár csak szőrmentén érintett ez a kérdés a Sipos-interjúban, általános hibájuk az oknyomozó tényfeltáróknak, hogy nem a pénz útját követik, hanem az utalványozó és a kedvezményezett közti kapcsolatot igyekeznek feltárni. Ez is fontos, persze, de a lényeg elsikkad: a pénz felhasználása, hogy mi valósul meg belőle. A mai magyar oknyomozó műhelyek, az Átlátszó Erdély – forrásszerzés és ideológiai célok okán – összemosnak dolgokat, sejtetnek, manipulálnak is. Ugyanis közület nem lehet korrupt, csak személy. Intézményeket, szervezeteket korrupcióval vádolni felelőtlen és meggondolatlan magatartás, ha a konkrét elkövetők kiléte homályban marad. Ez a közösséget rombolja, az alapintézmények iránti bizalmat kezdi ki. Erdélyben ez még nagyobb felelőtlenség, mondhatni bűn.
Egyetlen „nagy oknyomozó” sem mentesül annak felelőssége alól, hogy csöppet sem baráti, magyarellenes erőknek teszi ki saját közösségét, elvileg azt, melyet feltárásaival szolgálni akar. Szó sincs arról, hogy az elhallgatás a cél, csak a szakmai értelemben kiváló munkák rombolással is járhatnak, ezért a közösség szempontjából is értékelni kell a várható hatást, különben öncélúvá válhat ez a nagy oknyomozósdi: pont azokat teszi tönkre, akiknek az érdekeit védeni akarja.
Mi is a korrupció és mikortól kezdődik?
Ez is közhely, de a korrupció az, amiből kimaradsz – kocsmai meghatározással élve. Nos, nagyon érdekes, hogy a magyarországi és erdélyi nagy oknyomozás időszámítása 2010-től kezdődik. Pedig abban, hogy ilyen viszonyok alakulhattak ki, vaskosan ludas a 2010 előtti politikai elit is. A most korrupcióüldöző újságírók többségével együtt, akik anno lapultak, és az akkori kormány pénzével kitömött médiaorgánumokban élvezték a Kánaánt, az adófizetők kárára. Tudta Ön, hogy 2006–2010 között a Gyurcsány-kormány közel 12 milliárd forinttal adott többet baráti kereskedelmi tévéinek, mint amennyit a 2010–2014 között regnáló Orbán-kormány? Hogy a manapság leghangosabb médiaorgánumok vastagabban voltak kitömve állami pénzzel, mint most a kormánybarát média? Ezek az információk valami miatt elvesznek a ködben. A nagy oknyomozói magyar valóság sara ez is!
Egy kis sajtótörténet
Sajnálattal szembesülünk azzal, hogy nem Sipos Zoltán találta föl a spanyolviaszt „tényfeltáró” fronton. Évekkel az Átlátszó Erdély indulása előtt Sipos már nagyüzemben címkézhette politikailag a Tulipédia néven létrehozott oldalt, az azóta már megszűnt romániai magyar közéleti Wikipédiát. Az erdélyi magyar politikusok vagyonosodását ez az oldal dolgozta föl először. A címkézés, politikum vagy érdekcsoport apropóján itt is van egy kis bibi. Ha ugye születésétől haláláig mindenki beég egy-egy holdudvarba, akkor miként sikerült ilyen tisztán függetlenné válnia hirtelen Sipos Zoltánnak, az Átlátszó Erdély alapító-főszerkesztőjének? Költői kérdés.
Epilógus Nyilván nem hiszem, hogy a mindenekfölött álló igazság letéteményese lennék. Az is lehet, hogy ugyanolyan párhuzamos világban élek, mint Sipos Zoltán, csak más dimenzióban. De azért azt a nyilvánvaló cinizmust, ahogyan némelyek tényfeltárást és oknyomozást kiáltanak, egyszer már helyére kell tenni. De legalábbis megpróbálni. Erre tettem most kísérletet.
Szőke László
Az idézett írás:
Új Szó (Pozsony), 2016. okt. 2.
Hihetetlenül leépül az erdélyi nyilvánosság
Erdélyről a legtöbbünknek a gyönyörű természet és az autentikus folklór jut eszébe. Milyen azonban az erdélyi magyar mediális tér? Milyen érdekek mentén épül fel az ottani magyar sajtó? Az Átlátszó Erdély portál alapító-főszerkesztője, Sipos Zoltán beszélt erről.
Mi az Átlátszó Erdély?
Romániai magyar tényfeltáró blog, amely főként nyilvános adatokra alapozó tényfeltáró cikkeket közöl. Kiderítette például, mi a román kormány által a magyar kisebbségnek folyósított évi 4-4,5 millió eurónyi támogatás sorsa, melyet az erdélyi magyarság parlamenti képviseletét ellátó RMDSZ kezel. Fontos volt még az RMDSZ-elnök sajtótanácsosának, Debreczeni Hajnalkának a titkos közrádiós állásáról szóló sorozat, a legendás Tusványos-helyszín, a tusnádfürdői kemping felújításáról szóló sorozat, illetve az ún. Neptun-ügyről szóló sorozat, melyben egy kilencvenes évekbeli, bukaresti és erdélyi magyar politikusok között lezajlott tárgyalássorozatot próbáltak meg rekonstruálni, a korabeli jegyzőkönyvek alapján.
Mi az az Átlátszó Erdély, és mióta létezik?
Az Átlátszó Erdély 2015. januárjában indult. Ez egy muszáj Herkules dolog, akkor hoztam létre, amikor az erdélyi magyar médiában ellehetetlenült a további újságírói pályafutásom. Előtte hosszú évekig a Transindexnél dolgoztam, ami az egyik legnagyobb erdélyi magyar portál. Onnan 2014 végén jöttem el. Az Átlátszó Erdély indulásakor rögzítettünk néhány fontos dolgot. Elsősorban azt, hogy nem fogadunk el olyan pénzt, amelynél feltételezhető, hogy azért valamilyen ellenszolgáltatást várnak tőlünk, tehát, hogy valamilyen politikai érdeket kell kiszolgálnunk. A másik dolog, amiben megegyeztünk, hogy Erdélyben a tényfeltáró és dokumentumokra alapozó újságírást próbáljuk meghonosítani, ami addig nem létezett itt. Az is világos volt számunkra, hogy nem leszünk senkinek a baráti vagy házi sajtója, ugyanakkor nem űzünk sportot abból, hogy bármely pártot vagy oldalt célzottan támadjunk. Csak olyasmit írunk le, amit dokumentumokkal is alá tudunk támasztani, illetve azon dolgozunk, hogy minél több ilyen dokumentum legyen nyilvános, ezeket a forrásokat minél több újságíró használja
Miért volt szükség egy ilyen médiumra? A felsoroltakat elméletileg minden sajtóterméknek be kellene tartania…
Az erdélyi magyar médiáról elmondható, hogy a fontosabb médiaorgánumokat nagyon jól körülhatárolható érdekcsoportok tartják kézben. Itt fel sem merül, hogy bármelyik médiaorgánum független újságírói munkát végezzen, hogy úgy nyúljanak egy témához, hogy ne kelljen arra gondolni, mit fog ehhez szólni a kiadó vagy a finanszírozó.
Melyek ezek az érdekkörök?
Erdélyben két-három nagy médiaérdekeltség van jelen. Az egyik konkrétan a magyar kormány sajtótrösztje, a Székelyhon csoport, amely egy sor napilapot és egy hírportált ad ki, ami tudomásom szerint már a legnézettebb erdélyi magyar portál. Ezt a Határon Túli Magyar Sajtóért Alapítvány finanszírozza, nagyrészt a Szerencsejáték Zrt. pénzéből. A másik nagy médiatulajdonos az RMDSZ a hozzá köthető kiadók és civil szervezetek által. Példaként megemlíthetjük a maszol.ro portált, melynek a kiadója a Progress Alapítvány, amely egy RMDSZ-hez közel álló alapítvány. A harmadik fontos médiaorgánum a már említett Transindex, ez sokáig Kelemen Hunor RMDSZ-elnök többségi tulajdonában állt (Kelemen azóta lemondott a részesedéséről). Emellett természetesen van még a közmédia, ám itt is látni kell, hogy minden, vezető beosztásban lévő személy valamilyen módon kapcsolódik az RMDSZ-hez. Ez a felállás valamilyen szinten még elviselhető volt egészen addig, amíg az RMDSZ harcban állt a Fidesszel, mert bár az RMDSZ-szel szemben nem igazán volt szabad a kényes sztorikat piszkálni, azért a másik oldal irányába (a Fidesz és az Erdélyi Magyar Néppárt, a szerk. megj.) ez működött.
Mi jelentette a fordulópontot?
Amikor 2014 környékén a Fidesz kiegyezett az RMDSZ-szel, akkor hirtelen mintha minden kiskapu bezárult volna. Emlékszem, volt egy kis fekete füzetem benne vagy tíz témával. Ezek közül kettő-három volt igazán húzós, de tudtam, hogy egyik sem fog átmenni a vezetőségen, mely paradox módon azt viszont elvárta, hogy az újságírók hozzák a nézettséget. De hogyan lehet nézettséget hozni úgy, hogy nem írunk semmiről? Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy valamit lépni kell.
Honnan sikerült pénzt szerezni a projektre? Ki akarna ilyesmit finanszírozni?
Magam is tudatosítom, hogy ez egy merész ötlet volt. Az első pénzt az Átlátszó.hu tolta bele a projektbe, az utóbbi két évben kaptunk tőlük kétszer kétezer eurót, ezen kívül crowfunding formájában sikerült szereznünk az első évben további kb. ezer eurót. Idén sikerült megnyernünk néhány kisebb pályázatot, illetve végre megkaptuk az első nagyobb grantet: 25 ezer dollárt az OSF Program on Independent Journalismtól (a Nyitott Társadalomért Alapítvány független médiát támogató programja. A szerk. megj.).
Nem volt tehát könnyű a kezdet…
Az első év kimondottan a túlélésről szólt, s a munkatársak vagy önkéntes alapon, vagy pedig szimbolikus összegekért dolgoztak. Most lesz először olyan a helyzet, hogy egy évre biztosítva van a működésünk, s meg tudunk fizetni egy kisebb szerkesztőséget.
Milyen a portál fogadtatása?
Kezdetben csend volt, az erdélyi magyar elit arra törekedett, hogy ezt a projektet agyonhallgassa, illetve szerintem abban reménykedtek, hogy egy bukta lesz, s hamarosan nem lesz miről beszélni. Idén volt az első olyan sztorink, ahol gyakorlatilag mindenki megszólalt, ez pedig az RMDSZ által kezelt közpénzekről szólt. A téma szinte valamennyi médiaorgánumban megjelent, s az RMDSZ ennek hatására elkezdett közzétenni egy sor beszámolót az általa kezelt közpénzek elköltéséről.
S hogyan fogadták az olvasók?
A közönségfogadtatás nagyon pozitív volt, privátban nagyon sokan kerestek meg és gratuláltak. Ezenkívül többen önkéntes alapon dolgoznak is nekünk Erdély-szerte, sőt, Magyarországról is.
Nálunk gyakran előfordul, hogy az olvasóink a szemünkre vetik, ha kritikusak vagyunk az itthoni magyar politikusokkal szemben, mondván, „ne piszkítsunk a saját fészkünkbe”. Önök nem tapasztaltak ilyet?
Volt ilyesmi, de azt hiszem, az olvasóink többsége érti, miről van szó. Inkább azzal találkozunk, hogy az olvasóink konkrétan azt vetik a szemünkre, miért nem küldünk börtönbe politikusokat. Erre el szoktam mondani, hogy nekünk nem feladatunk feljelentést tenni és börtönbe juttatni bárkit is.
Hogyan lehetséges, hogy Önök előtt senkinek sem jutott eszébe, hogy nincs rendben az, hogy a teljes erdélyi magyar média politikai kezekben van?
Szerintem eszébe jutott többeknek is, csak nem volt meg a kellő eszközük ahhoz, hogy ezzel kezdjenek valamit. Erdélyben, és meg merem kockáztatni, hogy a Felvidéken is a vélemény-újságírás dívik, illetve a „menjünk el egy sajtótájékoztatóra és írjuk meg, mint mond a politikus”-típusú újságírás. Hogy ezeknek a dolgoknak próbáljunk meg utánanézni, – ez nem szokás mifelénk. Tudtommal az újságíró-hallgatók sem tanulnak nálunk ilyesmit az egyetemen.
Önben mikor fogalmazódott meg, hogy ezt máshogy is lehet csinálni?
Mondhatni, egy véletlen folytán. 6-7 évvel ezelőtt fel akartam hagyni az újságírással, mert úgy éreztem, sokkal többre vagyok képes annál, hogy politikusok tollba mondják nekem a dolgokat, és én azokat szépen leírjam. Ugyanakkor azt éreztem, nem igazán van eszközöm arra, hogy bármiféle megalapozott kritikát fogalmazzak meg: az igazán jó sztorik többségét lehetetlen pusztán szóbeszéd alapján megírni, sokszor csak egy egészen szűk kör tud ezekről, olyan emberek, akiknek nyilvánvalóan nem áll érdekükben beszélni. Ekkor egy internetes keresgélés során találtam rá egy egészen más újságírói hagyományra, amely az angolszász országokból származik, s melynek lényege, hogy az érintettek beszámolói helyett közérdekű dokumentumokra alapoz. Csakhamar összefutottam Bodoky Tamással az átlátszó.hutól, s kiderült, ők pont ezt csinálják. Ekkor kezdtem én is beadni a közérdekű adatigényléseket.
Mit szóltak ehhez az újságíró kollégák?
Eleinte nem is értették, mit akarok. Emlékszem az első nagy sztorimra, amihez 50 közérdekű adatigénylést adtam be, és ezek összesítéséhez kellett csinálnom egy kis adatbázist, ami egy táblázat volt, csomó pdf dokumentummal. A szerkesztőségben senki sem értette, mit akarok én ezzel a rengeteg számmal. Akkor értették meg, amikor kijött a cikk, és óriási cirkusz lett belőle. A történet konkrétan arról szólt, hogy bebizonyítottam: a Tőkés Lászlóhoz köthető Erdélyi Magyar Néppártot Magyarországról finanszírozzák, magyar állami vállalatokon keresztül.
KISEBBSÉGI SAJTÓ ÉS KRITIKA
Mi a helyzet a román újságírással? Ott sem találkozhatunk a tényfeltáró műfajjal?
De igen, de ezek a projektek mind Bukarestben vannak, s az országos politikára fókuszálnak, illetve nagy nemzetközi projektekben vesznek részt.
Tapasztalatom szerint a médiák részrehajlása szorosan összefügg a finanszírozásukkal. Magyarán, akitől jön a pénz, annak a nótáját fújjuk. Erdély viszont elég nagy piac, azt várná az ember, hogy ott megélnek a magyar médiák a piacról. Ez nem így van?
Nem egészen. Bár nem vagyok szakértője a kérdésnek, úgy vélem, mindenkinek van legalább egy-két kisebb pályázata, tehát senki sem él tisztán a piacról. Az RMDSZ-hez közel álló médiaorgánumok például a Communitas Alapítványtól kapnak támogatást.
Mi a víziója az Átlátszó Erdéllyel? Mit szeretne elérni általa?
Azt, hogy az erdélyi magyar közbeszédben a mostani pletykák és a különböző, sajtótanácsosok és spin doctorok által felvetett témák helyett a valódi nagy problémákról tudjunk úgy beszélni, hogy közben látjuk mögötte az adatokat és a tényeket is.
S erre ön szerint miért van szükség?
Azért, mert a magyarországi propaganda egyre inkább begyűrűzik hozzánk is, s az elmúlt öt-hat évben azt látjuk, hogy az erdélyi magyar nyilvánosság hihetetlen mértékben épül le. Ma az erdélyi magyar közbeszédet nem a sajtó, hanem a politikai pártoknak dolgozó „píárosok”, kommunikációs szakemberek vezetik, nagyrészt ők határozzák meg, miről, mit kell gondolnunk, sokszor nyilvánvalóan csúsztatva. S ez így nincs rendben.
Czajlik Katalin Székelyhon.ro
2016. október 10.
Művelt migránspártiak, ébredjetek!
Egyetemet végzett, komoly emberek. Fiatalok, középkorúak és öregek. Családapák, családanyák, elváltak és függetlenek. Politikusok, civilek, mérnökök és hétköznapi emberek. Többnyire gondolkodó személyek. Homo sapiensek.
Olyanok, akik diákokat oktatnak, tudományos kutatással foglalkoznak, alkotnak, vagy újságírói tevékenységet folytatnak. Kiálltak a számukra kiemelkedően fontos közösség, az Európába özönlő, burkainvázióval fenyegető migránsok védelméért. A magyar népszavazáson elsöprő győzelmet arató NEM-ek ellen.
Tudja Isten, hogy mi okból szeretik őket, de szeretik. Nekik fontosabb az iszlám szellemiség Kárpát-medencei térhódítása, mint az európai, keresztény értékrend megtartása. Fontosabb a nyugati civilizációval szembenálló, idegen kultúrákból érkező személyek előjogainak a biztosítása, mint az ittlévők biztonsága, mindennapos nyugalma, civilizált viselkedésmódja. Nekik sokkal többet jelent az éppen ideirányított menekültek betelepítése, mint a mi gyermekeink jövőjének elősegítése. Inkább mellettük állnak ki, ők jelentik számukra a fontosabb problémát, és nem az, amire a népszavazás eredményéből következtetni lehet.
És itt vagyunk mi, a többiek. Másként látjuk ezeket a dolgokat. Nem hiszünk a balliberális eszmékben, nem hiszünk a gyurcsányistáknak. Nem hiszünk Junckernek, nem hiszünk a német kancellárnak. Nem kérünk olyan magyarázkodásból, amely szerint az utóbbi időben meghozott elhibázott döntések nem érnek fel egy történelmi katasztrófával. Nem akarunk a migránsáradat miatt lezárt határokkal élni, nem akarunk idegengyűlöletre, elszigetelődésre, valamint agresszív cselekedetekre és terrorizmusra nevelt személyekkel együtt élni. Élve a szavazati jogunkkal, felléptünk a kényszerbetelepítések ellen.
Bebizonyosodott, hogy a magyar szavazók körében ez a normális – vagy más szóval élve általános, átlagos, természetes, szokványos, egészséges és mértékadó – nézet. Ez ellen lehet agitálni, lehet kampányolni, vagy gyűlöletkeltéssel élni, de az nem más, mint eltérés a normálistól. Még akkor is, ha azt egy szakmailag elismert, művelt ember teszi.
Mi nem tehetünk arról, hogy létrejött Európában, Magyarországon és Erdélyben is a migránspártiak művelt csoportja. Talán ők sem hibásak ezért. A törvény a butaságot nem tiltja. És ha valaki egyetemi, sőt doktori diplomával akarja ezt a mivoltát tetézni, hát Istenem. Még ehhez is megvan a joga. A többieknek viszont, akik nem tartoznak ehhez a csoporthoz, akik diplomával vagy anélkül, de józanul és logikusan gondolkoznak, azoknak komoly felelősségük van abban, hogy ne engedjék hatalomhoz jutni a már említett személyeket. Ha kell szavazással, ha kell felszólalással, ha kell határozott kiállással. Mert a NEM szavazatok elsöprő győzelmet arattak.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)
Egyetemet végzett, komoly emberek. Fiatalok, középkorúak és öregek. Családapák, családanyák, elváltak és függetlenek. Politikusok, civilek, mérnökök és hétköznapi emberek. Többnyire gondolkodó személyek. Homo sapiensek.
Olyanok, akik diákokat oktatnak, tudományos kutatással foglalkoznak, alkotnak, vagy újságírói tevékenységet folytatnak. Kiálltak a számukra kiemelkedően fontos közösség, az Európába özönlő, burkainvázióval fenyegető migránsok védelméért. A magyar népszavazáson elsöprő győzelmet arató NEM-ek ellen.
Tudja Isten, hogy mi okból szeretik őket, de szeretik. Nekik fontosabb az iszlám szellemiség Kárpát-medencei térhódítása, mint az európai, keresztény értékrend megtartása. Fontosabb a nyugati civilizációval szembenálló, idegen kultúrákból érkező személyek előjogainak a biztosítása, mint az ittlévők biztonsága, mindennapos nyugalma, civilizált viselkedésmódja. Nekik sokkal többet jelent az éppen ideirányított menekültek betelepítése, mint a mi gyermekeink jövőjének elősegítése. Inkább mellettük állnak ki, ők jelentik számukra a fontosabb problémát, és nem az, amire a népszavazás eredményéből következtetni lehet.
És itt vagyunk mi, a többiek. Másként látjuk ezeket a dolgokat. Nem hiszünk a balliberális eszmékben, nem hiszünk a gyurcsányistáknak. Nem hiszünk Junckernek, nem hiszünk a német kancellárnak. Nem kérünk olyan magyarázkodásból, amely szerint az utóbbi időben meghozott elhibázott döntések nem érnek fel egy történelmi katasztrófával. Nem akarunk a migránsáradat miatt lezárt határokkal élni, nem akarunk idegengyűlöletre, elszigetelődésre, valamint agresszív cselekedetekre és terrorizmusra nevelt személyekkel együtt élni. Élve a szavazati jogunkkal, felléptünk a kényszerbetelepítések ellen.
Bebizonyosodott, hogy a magyar szavazók körében ez a normális – vagy más szóval élve általános, átlagos, természetes, szokványos, egészséges és mértékadó – nézet. Ez ellen lehet agitálni, lehet kampányolni, vagy gyűlöletkeltéssel élni, de az nem más, mint eltérés a normálistól. Még akkor is, ha azt egy szakmailag elismert, művelt ember teszi.
Mi nem tehetünk arról, hogy létrejött Európában, Magyarországon és Erdélyben is a migránspártiak művelt csoportja. Talán ők sem hibásak ezért. A törvény a butaságot nem tiltja. És ha valaki egyetemi, sőt doktori diplomával akarja ezt a mivoltát tetézni, hát Istenem. Még ehhez is megvan a joga. A többieknek viszont, akik nem tartoznak ehhez a csoporthoz, akik diplomával vagy anélkül, de józanul és logikusan gondolkoznak, azoknak komoly felelősségük van abban, hogy ne engedjék hatalomhoz jutni a már említett személyeket. Ha kell szavazással, ha kell felszólalással, ha kell határozott kiállással. Mert a NEM szavazatok elsöprő győzelmet arattak.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)
2016. október 16.
Ötszázmilliós támogatás a PKE-nek
Október 14-én zajlott le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 2016–17-es tanévének hivatalos tanévnyitója a felsőfokú oktatási intézmény váradi székhelyén. A pénteki ünnepi eseményen Szomor Abigél egyetemi lelkész tartott áhítatot, dr. Pálfi József rektor köszöntötte a megjelenteket.
Köszöntő beszédet tartott Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunista és a posztkommunista nacionalista korszakban is az Úr mindig megsegítette a magyarságot. Kijelentette, hogy a rendszerváltás után az óvodától az egyetemig mottóval megfogalmazott erdélyi magyar oktatásügyi programot nem sikerült megvalósítani. „Ennek pótlására hoztuk létre az alapítványi egyetemeinket”- jegyezte meg, majd emlékeztetett arra, hogy a PKE 2008-ban megkapta az akkreditációt, de az akkreditációs folyamat 2004-2008 között elhúzódott, „hátráltatták, és csak egyházainkra számíthattunk, még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben. De hátrányos helyzetünk volt abból a szempontból is, hogy Magyarországon a nemzetidegen Medgyessy-Gyurcsány korszak szűk esztendei következtek. Ebből az időszakból hálával gondolok vissza arra, hogy szoros szövetségben a Sapientiával hogyan sikerült egyáltalán a túlélést megvalósítanunk” – fogalmazott Tőkés László.
Pénzügyi válság
Az Alapítók Tanácsának elnöke kitért a PKE-t sújtó súlyos pénzügyi válság elemzésére is. Mint fogalmazott: „egy hűtlen vezetés, mely visszaélt hivatalával, hatalmával, veszélybe sodorta egyetemünket. (…) Mint hogyha szántszándékkal akarták volna némelyek veszélybe sodorni féltve szeretett tanintézetünket. Egy olyan korrupt országban, mint Románia, amelyet az Európai Unió sem tud jó útra téríteni, nem is csoda, hogy nálunk is bekövetkezhetett egy ilyen helyzet, amely hűtlen pénzkezelésből fakadó olyan anyagi kártételekkel terhelt meg bennünket, mint a pénzügyi hiány és az egyetemünk létét fenyegető adósságfelhalmozás”. Mint mondta, az új pénzügyi vezetéssel, az egyetemi struktúra átalakításával sikerült stabilizálni az egyetem gazdasági helyzetét, illetve viszonylag kis létszámcsökkenéssel sikerült betölteni a meghirdetett egyetemi helyeket.
Elvándorlás
Végezetül kifejtette, hogy gátat kell vetni az elvándorlásnak. Mint mondta, „az ENSZ legfrissebb adatai szerint Szíria után a Romániából kivándorlók aránya növekszik világviszonylatban a legnagyobb mértékben. Míg Szíriából egy év alatt 13 százalékkal nőtt a kivándorlók aránya, ezzel párhuzamosan Romániában 7,3 százalékkal többen vándoroltak el az utóbbi évben, mint az azt megelőző esztendőben. Az ország lakosságának 17 százaléka, vagyis 3,5 millió ember él külföldön, köztük a mi magyar testvéreink is. Nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott Tőkés László, hangsúlyozva, hogy a PKE legfőbb célkitűzése az elvándorlás megakadályozása, de legalábbis visszaszorítása kell legyen.
Egyszerű döntés
A továbbiakban szólt az egybegyűltekhez Dávid László, a Sapientia Egyetem rektora, aki elmondta, hogy felméréseik alapján a PKE-n és a Sapientian tanulók száma a következő harminc évre kivetítve azt fogja jelenteni, hogy a romániai magyar értelmiség negyven százaléka ezen a két egyetemen tanult. Felhívta a továbbiakban a figyelmet arra, hogy megvolt az esélye annak, hogy a PKE a Sapientia égisze alatti kezdje meg az új tanévet, „de mi a segítést vállaltuk, hogy ez az egyetem továbbmenjen, mert a két akkreditált egyetem sokkal több mint egy” – fogalmazott Dávid László. A rektor ezt követően hangsúlyozta, hogy egy állami egyetem létrehozása szakmai szempontból tíz évet venne igénybe, viszont csak egy kormánydöntésbe kerül az, hogy hogy a két meglévő magyar tannyelvű magánegyetemet állami finanszírozással támogassák, és akkor már a döntés pillanatától állami egyetem lenne a PKE és a Sapientia, és nem kellene tíz évet várni egy állami magyar tannyelű egyetem létrehozására.
Székfoglaló beszéd
Pálfi József rektor székfoglaló beszédében azt emelte ki, hogy a PKE Partium régiónak egyedüli magyarul oktató felsőoktatási intézménye. „Az egyetem akkor nem lesz öncélú tudományművelő társasággá, ha ma hasznos és életet generáló tudományt művel” – fogalmazott Pálfi József, kiemelve azt is, hogy a régióban élő cigány fiatalok számára is a PKE jelentheti a felemelkedés egyik lehetőségét. A rektor a PKE célkitűzései között említette az államnyelv kvalifikált elsajátítását az egyetemen, a jól működő szakok megerősítését, új, piacképes képzések beindítását, az oktatás és tudományos színvonal javítását, az intézményi kapcsolatrendszer bővítését. Mint mondta, idén áprilisban fogadták el a PKE megerősítését célzó cselekvési tervet, aminek két sarokpontja a tervezhető és átlátható gazdálkodás, amely költséghatékonyságot eredményezett, illetve a szerkezeti reform, melynek köszönhetően az új tanévet már pénzügyi megtakarítással kezdheti meg a PKE. Az egyetem 802 hallgatóval nyitja meg a 2016-17-es tanévet, akik közül alapszakon 605, és a mesterképzésben 197 hallgató vesz részt. Az új akadémiai struktúra két karból és négy tanszékből áll. Az egyetemen jelenleg nyolc akkreditált és négy ideiglenesen engedélyezett alapképzés, valamint nyolc akkreditált mesteri képzés működik. Az elmúlt tanévben a Zene szak sikeresen megújította akkreditációját, és a következő napokban kerül sor két újabb helyszíni ellenőrzésre, amelynek nyomán a magyar-nyelv és irodalom szak minden bizonnyal megkapja a pozitív jelentést, ezen a héten pedig a kereskedelmi, turisztikai és szolgáltató egységek gazdaságtanának akkreditációjára kerül sor – ismertette a tényeket Pálfi József.
Támogatás
A rektor aláhúzta, hogy az egyetem adósságállománya jelentős mértékben csökkent, ütemterv készült az adósság teljes rendezésére és lehetőség nyílt a tartozások végleges rendezésére. Pálfi József bejelentette: a Sapientia Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az alapítvány saját forrásainak terhére legtöbb 300 millió forint vissza nem térítendő keretösszegű támogatást biztosít a PKE számára gazdasági helyzetének rendezése céljából.
Ingatlan beruházás
A kuratórium elhatározta azt is, hogy rendkívüli magyarországi támogatásból 200 millió forintot különít el ingatlan beruházásra a PKE oktatásához szükséges további ingatlanszükségleteinek a fedezésére. Pálfi József végezetül bejelentette, hogy még ebben a tanévben birtokba veszik a magyar állami támogatásból felépült, berendezés és átadás előtt álló új egyetemépületet.
Pap István erdon.ro
Október 14-én zajlott le a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) 2016–17-es tanévének hivatalos tanévnyitója a felsőfokú oktatási intézmény váradi székhelyén. A pénteki ünnepi eseményen Szomor Abigél egyetemi lelkész tartott áhítatot, dr. Pálfi József rektor köszöntötte a megjelenteket.
Köszöntő beszédet tartott Tőkés László, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a kommunista és a posztkommunista nacionalista korszakban is az Úr mindig megsegítette a magyarságot. Kijelentette, hogy a rendszerváltás után az óvodától az egyetemig mottóval megfogalmazott erdélyi magyar oktatásügyi programot nem sikerült megvalósítani. „Ennek pótlására hoztuk létre az alapítványi egyetemeinket”- jegyezte meg, majd emlékeztetett arra, hogy a PKE 2008-ban megkapta az akkreditációt, de az akkreditációs folyamat 2004-2008 között elhúzódott, „hátráltatták, és csak egyházainkra számíthattunk, még a magyar érdekképviselet sem segített, pedig kormányon is voltak a magyarok abban az időben. De hátrányos helyzetünk volt abból a szempontból is, hogy Magyarországon a nemzetidegen Medgyessy-Gyurcsány korszak szűk esztendei következtek. Ebből az időszakból hálával gondolok vissza arra, hogy szoros szövetségben a Sapientiával hogyan sikerült egyáltalán a túlélést megvalósítanunk” – fogalmazott Tőkés László.
Pénzügyi válság
Az Alapítók Tanácsának elnöke kitért a PKE-t sújtó súlyos pénzügyi válság elemzésére is. Mint fogalmazott: „egy hűtlen vezetés, mely visszaélt hivatalával, hatalmával, veszélybe sodorta egyetemünket. (…) Mint hogyha szántszándékkal akarták volna némelyek veszélybe sodorni féltve szeretett tanintézetünket. Egy olyan korrupt országban, mint Románia, amelyet az Európai Unió sem tud jó útra téríteni, nem is csoda, hogy nálunk is bekövetkezhetett egy ilyen helyzet, amely hűtlen pénzkezelésből fakadó olyan anyagi kártételekkel terhelt meg bennünket, mint a pénzügyi hiány és az egyetemünk létét fenyegető adósságfelhalmozás”. Mint mondta, az új pénzügyi vezetéssel, az egyetemi struktúra átalakításával sikerült stabilizálni az egyetem gazdasági helyzetét, illetve viszonylag kis létszámcsökkenéssel sikerült betölteni a meghirdetett egyetemi helyeket.
Elvándorlás
Végezetül kifejtette, hogy gátat kell vetni az elvándorlásnak. Mint mondta, „az ENSZ legfrissebb adatai szerint Szíria után a Romániából kivándorlók aránya növekszik világviszonylatban a legnagyobb mértékben. Míg Szíriából egy év alatt 13 százalékkal nőtt a kivándorlók aránya, ezzel párhuzamosan Romániában 7,3 százalékkal többen vándoroltak el az utóbbi évben, mint az azt megelőző esztendőben. Az ország lakosságának 17 százaléka, vagyis 3,5 millió ember él külföldön, köztük a mi magyar testvéreink is. Nem rúghatjuk ki magunk alól a haza földjét” – fogalmazott Tőkés László, hangsúlyozva, hogy a PKE legfőbb célkitűzése az elvándorlás megakadályozása, de legalábbis visszaszorítása kell legyen.
Egyszerű döntés
A továbbiakban szólt az egybegyűltekhez Dávid László, a Sapientia Egyetem rektora, aki elmondta, hogy felméréseik alapján a PKE-n és a Sapientian tanulók száma a következő harminc évre kivetítve azt fogja jelenteni, hogy a romániai magyar értelmiség negyven százaléka ezen a két egyetemen tanult. Felhívta a továbbiakban a figyelmet arra, hogy megvolt az esélye annak, hogy a PKE a Sapientia égisze alatti kezdje meg az új tanévet, „de mi a segítést vállaltuk, hogy ez az egyetem továbbmenjen, mert a két akkreditált egyetem sokkal több mint egy” – fogalmazott Dávid László. A rektor ezt követően hangsúlyozta, hogy egy állami egyetem létrehozása szakmai szempontból tíz évet venne igénybe, viszont csak egy kormánydöntésbe kerül az, hogy hogy a két meglévő magyar tannyelvű magánegyetemet állami finanszírozással támogassák, és akkor már a döntés pillanatától állami egyetem lenne a PKE és a Sapientia, és nem kellene tíz évet várni egy állami magyar tannyelű egyetem létrehozására.
Székfoglaló beszéd
Pálfi József rektor székfoglaló beszédében azt emelte ki, hogy a PKE Partium régiónak egyedüli magyarul oktató felsőoktatási intézménye. „Az egyetem akkor nem lesz öncélú tudományművelő társasággá, ha ma hasznos és életet generáló tudományt művel” – fogalmazott Pálfi József, kiemelve azt is, hogy a régióban élő cigány fiatalok számára is a PKE jelentheti a felemelkedés egyik lehetőségét. A rektor a PKE célkitűzései között említette az államnyelv kvalifikált elsajátítását az egyetemen, a jól működő szakok megerősítését, új, piacképes képzések beindítását, az oktatás és tudományos színvonal javítását, az intézményi kapcsolatrendszer bővítését. Mint mondta, idén áprilisban fogadták el a PKE megerősítését célzó cselekvési tervet, aminek két sarokpontja a tervezhető és átlátható gazdálkodás, amely költséghatékonyságot eredményezett, illetve a szerkezeti reform, melynek köszönhetően az új tanévet már pénzügyi megtakarítással kezdheti meg a PKE. Az egyetem 802 hallgatóval nyitja meg a 2016-17-es tanévet, akik közül alapszakon 605, és a mesterképzésben 197 hallgató vesz részt. Az új akadémiai struktúra két karból és négy tanszékből áll. Az egyetemen jelenleg nyolc akkreditált és négy ideiglenesen engedélyezett alapképzés, valamint nyolc akkreditált mesteri képzés működik. Az elmúlt tanévben a Zene szak sikeresen megújította akkreditációját, és a következő napokban kerül sor két újabb helyszíni ellenőrzésre, amelynek nyomán a magyar-nyelv és irodalom szak minden bizonnyal megkapja a pozitív jelentést, ezen a héten pedig a kereskedelmi, turisztikai és szolgáltató egységek gazdaságtanának akkreditációjára kerül sor – ismertette a tényeket Pálfi József.
Támogatás
A rektor aláhúzta, hogy az egyetem adósságállománya jelentős mértékben csökkent, ütemterv készült az adósság teljes rendezésére és lehetőség nyílt a tartozások végleges rendezésére. Pálfi József bejelentette: a Sapientia Alapítvány kuratóriumának döntése értelmében az alapítvány saját forrásainak terhére legtöbb 300 millió forint vissza nem térítendő keretösszegű támogatást biztosít a PKE számára gazdasági helyzetének rendezése céljából.
Ingatlan beruházás
A kuratórium elhatározta azt is, hogy rendkívüli magyarországi támogatásból 200 millió forintot különít el ingatlan beruházásra a PKE oktatásához szükséges további ingatlanszükségleteinek a fedezésére. Pálfi József végezetül bejelentette, hogy még ebben a tanévben birtokba veszik a magyar állami támogatásból felépült, berendezés és átadás előtt álló új egyetemépületet.
Pap István erdon.ro
2016. november 18.
Ne engedjünk a lelki erőszaknak (Tőkés László a választásokról)
Kemény hangú, elsősorban az RMDSZ-t, de közvetve a Fideszt is bíráló nyilatkozatban fejtette ki a közelgő parlamenti választások magyar vonatkozásaival kapcsolatos véleményét Tőkés László EP-képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint a választás és a szavazás minden választópolgár számára lelkiismereti kérdés, és senki sem kényszeríthető arra, hogy korrupt jelöltekre szavazzon, még a mostani, mesterségesen támasztott körülmények között sem, amikor nincs más opció, csak a szövetségre lehet szavazni.
Kezdésként a volt királyhágó-melléki püspök arra emlékeztet, hogy „mind a brassói munkáslázadás mostani és a temesvári népfelkelés küszöbön álló évfordulója az országos választások közeledtén szembenézésre késztet múltunkkal és jelenünkkel”. A brüsszeli honatya szerint, ahogy hetven évvel ezelőtt, a kommunistabarát Magyar Népi Szövetség idején, manapság a kizárólagos egyeduralomra törő RMDSZ-szel kapcsolatosan merül fel az a gond, hogy nem képviseli hitelesen a magyarságot. Tőkés László szerint a két korszak módszerei sem változtak, hiszen „akkoriban és most is már-már kötelező erővel megmondták, hogy kire kell és szabad szavazni – senki másra!”, és úgy tűnik, magas rangú magyarországi politikai méltóságok is arról győzködik az erdélyi magyarokat, hogy ez így rendben van, és amint a kommunista időkben a párt jelöltjei közül „választhattunk”, most is így kell tennünk. Az anyaországi hátszél kapcsán Tőkés megjegyzi: „netalán elfelejtették, hogy saját választási sikereiket ők is a demokratikus politikai pluralizmusnak köszönhetik? Netalán legjobb meggyőződésük ellenére ők maguk képesek lettek volna-e Gyurcsány Ferencre szavazni?” Tőkés László továbbá megállapítja: az RMDSZ máris győzedelmes kampányhadjáratot folytat, amelyben mind a bukaresti finanszírozás, mind a „Lex UDMR” választási küszöbtörvénye is őket segíti, nemzeti ellenzékükkel pedig már korábban elbántak. A volt püspök ugyanakkor Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetőjének Nagyváradon elhangzott kijelentéseit (Sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia) is bírálja, kijelentve: „a mai Románia és a romániai rendszerváltozás éppen annyira »sikeres«, mint maga az RMDSZ és az ő egypárti politikája. Más szóval: az RMDSZ pártot – mint gyakori kormánytényezőt – súlyos felelősség terheli a jelenlegi siralmas romániai állapotokért, ezen belül pedig az erdélyi magyarság lesújtó helyzetéért.” A kemény kritika mellett Tőkés László megállapítja: „a mesterségesen kialakított mostani viszonyok között, lévén hogy nincsen más választásunk, mi, magyar választópolgárok kénytelenek leszünk szavazatainkkal az RMDSZ-t támogatni, azokkal a feltételekkel, melyeket a Székely Nemzeti Tanács, majd az Erdélyi Magyar Néppárt támasztott vele szemben, vagyis hogy: jelöltjei híven képviseljék Bukarestben a nemzeti önrendelkezés ügyét, és ne legyenek korruptak”. A volt püspök ugyanakkor rámutat, hogy mindenki számára lelkiismereti kérdés, mely listára szavaz, viszont senkit nem lehet korrupt jelöltekre való voksolásra rávenni, azaz erőszakot tenni a lelkiismeretén. Tőkés László név szerint több olyan jelöltet is felsorol, akik az RMDSZ-listán szerepelnek, és akikkel kapcsolatosan fennáll a korrupció gyanúja, vagy pedig morális kifogásokkal illethetők. Utóbbira példaként Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét említi, aki „tisztességtelen anyagi haszonszerzés végett készül a bukaresti törvényhozásba”.
„A tisztességtelen választási propaganda csúcsra járatása helyett a személyi és elvi feltételeit kellene biztosítani annak, hogy kiszolgáltatott és sokszor becsapott magyar testvéreink a közelgő parlamenti választásokon jó lelkiismerettel szavazhassanak” – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Kemény hangú, elsősorban az RMDSZ-t, de közvetve a Fideszt is bíráló nyilatkozatban fejtette ki a közelgő parlamenti választások magyar vonatkozásaival kapcsolatos véleményét Tőkés László EP-képviselő. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke szerint a választás és a szavazás minden választópolgár számára lelkiismereti kérdés, és senki sem kényszeríthető arra, hogy korrupt jelöltekre szavazzon, még a mostani, mesterségesen támasztott körülmények között sem, amikor nincs más opció, csak a szövetségre lehet szavazni.
Kezdésként a volt királyhágó-melléki püspök arra emlékeztet, hogy „mind a brassói munkáslázadás mostani és a temesvári népfelkelés küszöbön álló évfordulója az országos választások közeledtén szembenézésre késztet múltunkkal és jelenünkkel”. A brüsszeli honatya szerint, ahogy hetven évvel ezelőtt, a kommunistabarát Magyar Népi Szövetség idején, manapság a kizárólagos egyeduralomra törő RMDSZ-szel kapcsolatosan merül fel az a gond, hogy nem képviseli hitelesen a magyarságot. Tőkés László szerint a két korszak módszerei sem változtak, hiszen „akkoriban és most is már-már kötelező erővel megmondták, hogy kire kell és szabad szavazni – senki másra!”, és úgy tűnik, magas rangú magyarországi politikai méltóságok is arról győzködik az erdélyi magyarokat, hogy ez így rendben van, és amint a kommunista időkben a párt jelöltjei közül „választhattunk”, most is így kell tennünk. Az anyaországi hátszél kapcsán Tőkés megjegyzi: „netalán elfelejtették, hogy saját választási sikereiket ők is a demokratikus politikai pluralizmusnak köszönhetik? Netalán legjobb meggyőződésük ellenére ők maguk képesek lettek volna-e Gyurcsány Ferencre szavazni?” Tőkés László továbbá megállapítja: az RMDSZ máris győzedelmes kampányhadjáratot folytat, amelyben mind a bukaresti finanszírozás, mind a „Lex UDMR” választási küszöbtörvénye is őket segíti, nemzeti ellenzékükkel pedig már korábban elbántak. A volt püspök ugyanakkor Kósa Lajos, a Fidesz frakcióvezetőjének Nagyváradon elhangzott kijelentéseit (Sikeres RMDSZ nélkül nincs sikeres Románia) is bírálja, kijelentve: „a mai Románia és a romániai rendszerváltozás éppen annyira »sikeres«, mint maga az RMDSZ és az ő egypárti politikája. Más szóval: az RMDSZ pártot – mint gyakori kormánytényezőt – súlyos felelősség terheli a jelenlegi siralmas romániai állapotokért, ezen belül pedig az erdélyi magyarság lesújtó helyzetéért.” A kemény kritika mellett Tőkés László megállapítja: „a mesterségesen kialakított mostani viszonyok között, lévén hogy nincsen más választásunk, mi, magyar választópolgárok kénytelenek leszünk szavazatainkkal az RMDSZ-t támogatni, azokkal a feltételekkel, melyeket a Székely Nemzeti Tanács, majd az Erdélyi Magyar Néppárt támasztott vele szemben, vagyis hogy: jelöltjei híven képviseljék Bukarestben a nemzeti önrendelkezés ügyét, és ne legyenek korruptak”. A volt püspök ugyanakkor rámutat, hogy mindenki számára lelkiismereti kérdés, mely listára szavaz, viszont senkit nem lehet korrupt jelöltekre való voksolásra rávenni, azaz erőszakot tenni a lelkiismeretén. Tőkés László név szerint több olyan jelöltet is felsorol, akik az RMDSZ-listán szerepelnek, és akikkel kapcsolatosan fennáll a korrupció gyanúja, vagy pedig morális kifogásokkal illethetők. Utóbbira példaként Biró Zsoltot, a Magyar Polgári Párt elnökét említi, aki „tisztességtelen anyagi haszonszerzés végett készül a bukaresti törvényhozásba”.
„A tisztességtelen választási propaganda csúcsra járatása helyett a személyi és elvi feltételeit kellene biztosítani annak, hogy kiszolgáltatott és sokszor becsapott magyar testvéreink a közelgő parlamenti választásokon jó lelkiismerettel szavazhassanak” – zárja nyilatkozatát Tőkés László.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 8.
Ki-ki lelkiismerete szerint
Tőkés László arra biztatja a romániai magyarokat, hogy szavazzanak a lelkiismeretük szerint a vasárnap tartandó parlamenti választásokon. Ismertette: ő maga elmegy ugyan szavazni vasárnap, hiszen a jelenléti aránnyal erőt lehet felmutatni, de jó lelkiismerettel aligha lehet az RMDSZ Maros, a Bihar vagy pedig a Hargita megyei jelöltlistájára szavazni „annak tudatában, ahogy azt az opportunista, megújulásra és megigazulásra képtelen RMDSZ összeállította”.
Az EP-képviselő sajtóirodájának a tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóról szóló közleménye szerint Tőkés László elsősorban a Bihar megyei jelöltlistát tartotta aggasztónak. Úgy vélte: ezen a listán Biró Rozália és Szabó Ödön neve a korrupt rendszer folytonosságát jelképezi. Tőkés csalódott amiatt, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke részt vett az RMDSZ kampányában, „amelyet nemrég ő maga nevezett bolsevik gyökerű pártnak”. Úgy vélte: Kövér László Biharban olyan jelöltek mellett korteskedett, „akik meglopták a magyar államot, a magyar adófizetőket”, és a Gyurcsány-rendszer legfőbb támogatói voltak Erdélyben (arra utalt, hogy a Bihar megyei RMDSZ vezetői által létrehozott Mecénás Alapítvány olyan nagyváradi Ady-központ építésére fordította a magyar államtól nyert támogatást, amit azóta le is bontottak, és az RMDSZ bihari vezetői látták vendégül Nagyváradon Gyurcsány Ferencet és több MSZP-s politikust). „Olyan mintha én elmennék Magyarországra, és Simon Gáborral vagy Zuschlag Jánossal tartanék kampányülést a Fidesszel szemben” – magyarázta.
Tőkés László kijelentette, a védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a megkérdezése nélkül hozta azt a döntést, hogy nem indul el a vasárnapi parlamenti választásokon. Hozzátette: nem tartja helyesnek ezt a döntést.
Azt is megjegyezte: az RMDSZ oktalanul riogatja az erdélyi magyar választókat azzal, hogy nem éri el a választási küszöböt, mert korábban gondoskodott róla, hogy a választójogi törvénybe olyan alternatív küszöb is bekerüljön, mely mindenképpen biztosítja a parlamenti jelenlétét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Tőkés László arra biztatja a romániai magyarokat, hogy szavazzanak a lelkiismeretük szerint a vasárnap tartandó parlamenti választásokon. Ismertette: ő maga elmegy ugyan szavazni vasárnap, hiszen a jelenléti aránnyal erőt lehet felmutatni, de jó lelkiismerettel aligha lehet az RMDSZ Maros, a Bihar vagy pedig a Hargita megyei jelöltlistájára szavazni „annak tudatában, ahogy azt az opportunista, megújulásra és megigazulásra képtelen RMDSZ összeállította”.
Az EP-képviselő sajtóirodájának a tegnapi nagyváradi sajtótájékoztatóról szóló közleménye szerint Tőkés László elsősorban a Bihar megyei jelöltlistát tartotta aggasztónak. Úgy vélte: ezen a listán Biró Rozália és Szabó Ödön neve a korrupt rendszer folytonosságát jelképezi. Tőkés csalódott amiatt, hogy Kövér László, az Országgyűlés elnöke részt vett az RMDSZ kampányában, „amelyet nemrég ő maga nevezett bolsevik gyökerű pártnak”. Úgy vélte: Kövér László Biharban olyan jelöltek mellett korteskedett, „akik meglopták a magyar államot, a magyar adófizetőket”, és a Gyurcsány-rendszer legfőbb támogatói voltak Erdélyben (arra utalt, hogy a Bihar megyei RMDSZ vezetői által létrehozott Mecénás Alapítvány olyan nagyváradi Ady-központ építésére fordította a magyar államtól nyert támogatást, amit azóta le is bontottak, és az RMDSZ bihari vezetői látták vendégül Nagyváradon Gyurcsány Ferencet és több MSZP-s politikust). „Olyan mintha én elmennék Magyarországra, és Simon Gáborral vagy Zuschlag Jánossal tartanék kampányülést a Fidesszel szemben” – magyarázta.
Tőkés László kijelentette, a védnöksége alatt működő Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) a megkérdezése nélkül hozta azt a döntést, hogy nem indul el a vasárnapi parlamenti választásokon. Hozzátette: nem tartja helyesnek ezt a döntést.
Azt is megjegyezte: az RMDSZ oktalanul riogatja az erdélyi magyar választókat azzal, hogy nem éri el a választási küszöböt, mert korábban gondoskodott róla, hogy a választójogi törvénybe olyan alternatív küszöb is bekerüljön, mely mindenképpen biztosítja a parlamenti jelenlétét. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. december 11.
Reálpolitika
„Közjogilag tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke leszek, aki felelősséget érez tizenötmillió magyarért” – olykor nem árt ilyen mondatokat felidézni, amikor a Kárpát-medencei magyar néplélek hangulatváltozásait vizsgáljuk. Majdnem tizenöt éve Medgyessy Péter, a szocialisták akkori miniszterelnök-jelöltje volt képes ilyen szavakkal bemaszatolni az akkoriban amúgy is a kilátástalanság szakadékának a szélén egyensúlyozó határon túli nemzettársak együvé tartozásba vetett hitét. Aztán meg is magyarázta minden román, szerb, szlovák és ukrán nacionalista elégedettségére, hogy ő maga ugyan nagy tisztelője Antall József politikai életművének, de ezzel együtt úgy látja, hogy egykori kijelentése, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni, félreérthető volt, „ami a politikában, különösen a mi térségünkben nem a legszerencsésebb”. A hátunkon futkosott a hideg szerte Erdélyben. Magyarországon élő barátainkat, rokonainkat buzdítottuk telefonon, levélben egyaránt: ha másért nem is, menjetek helyettünk szavazni, de ne engedjétek a határon túliakat csak a hátukra nőtt púpként kezelő szocialistákat a hatalom közelébe!
Nem így történt 2002 tavaszán.
Jött Medgyessy, majd Gyurcsány és Bajnai – no meg Törzsök Erika és Kovács „Merjünk Kicsik Lenni” László. És mind, mindannyian egy kórust alkottak, akik azt énekelték Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel együtt, hogy a kis lépések politikája elegendő az erdélyi magyar érdekek védelméhez. Aztán jött az autonómiaküzdelem budapesti elárulása, a huszonhárommillió románozás és 2004 decemberének ötödik, gyászos napja is.
Ezt látva pedig Bukarest sem volt rest. Ott ütöttek a románok, ahol tudtak. Magyar politikusokat hurcoltak meg, autópályát térítettek el, az oktatás minden szintjén fojtogatásba kezdtek. Továbbra is probléma a két nyelvű feliratozás, a magyar himnusz éneklése, a nemzeti szimbólumok szabad használata, és már nemcsak a bürokratikus akadályozása látszik a kommunista rendszer által elrabolt egyházi ingatlanok visszaadásának, hanem visszamenőleg is megkérdőjelezik ennek jogszerűségét.
Nyolc évvel Medgyessy pofátlan és a szavazatszerzésért a nemzet szellemét arcul köpő kijelentése után Antall József politikai örököse lett ismét minden magyar miniszterelnöke. Orbán Viktor nem számolgatta, kikért és milyen feltételek mellett tervez kiállni. Két dolgot kért: egységet és összefogást a sokszínűségben is.
Nem titok, hogy a Fidesz bábáskodott az RMDSZ ellenzékéből verbuválódott két másik romániai magyar párt megszületésénél. Ahogy az sem titok, hogy az erdélyi magyarok az RMDSZ miatti csalódottságuk ellenére sem nagyon pártoltak el a romániai rendszerváltozás napjaiban létrejött érdekvédelmi szövetségtől. Az RMDSZ-é volt az elsőszülötti jog, ennek mentén tárgyalt, képviselt, szövetkezett és utasított el közeledéseket. Aztán az sem titok, hogy a Fidesz nem mindig tudott mit kezdeni főleg Markó Bélával és az általa, majd az utódja, Kelemen Hunor által képviselt irányvonallal – vagy fordítva.
A rátermett államférfiak és politikusok legfőbb tulajdonsága azonban a reálpolitikai lehetőségek felismerése és azok párhuzamba állítása egy adott közösséget emésztő fenyegetésekkel. A romániai magyarságot a bukaresti nacionalista hatalom pillanatnyilag a létében veszélyezteti. Vezetőit látványosan és mondvacsinált vádakkal, igazságszolgáltatásnak álcázott erőszaktétellel hurcolásszák a hatóságok. Az egykor a tisztségéről tartott népszavazáson Orbán Viktor által támogatott Traian Basescu volt államfő újabban a Tiszáig vizionálja Románia határait, és az egykor Budapesten masírozó román bakák csizmáinak csattogására emlékeztet.
Ilyenkor törvényszerűen történik meg a sérelmeken való felülemelkedés. Amikor az összefogás fontosabbá válik, mint a szembenállás, amikor az erdélyi magyar pluralizmust szükségszerűen a háttérbe szorítja az acsarkodó nagyromán sovinizmus.
Minden magyar miniszterelnöke most nem tehetett egyebet, mint közölte: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük Erdély elcsatolásának évfordulóján, a romániai magyarokat pedig Bukarest nem mindig tiszteli, ellenben fenyegetettségben tartja. E veszélyeket felismerve pedig összefogásra és történelmi méretű szavazói aktivitásra buzdított a vasárnapi parlamenti választásokon. Mert csak akkor lesz ott a magyarság a bukaresti törvényhozásban, ha a magyar emberek elmennek szavazni, és fölhatalmazzák az összefogást létrehozó magyar politikai erőket arra, hogy képviseljék az ő érdekeiket és hallassák a hangjukat. A mostani választás tétje az erdélyi és partiumi magyarság megmaradása, hangsúlyozta Orbán Viktor.
A választóknak pedig jogos elvárása, hogy ne csak egy erős legitimációval rendelkező RMDSZ üljön a bukaresti törvényhozásban, hanem egy olyan szövetség, amely teljesíti a szavazóinak tett ígéreteit. Kelemen Hunor az elmúlt napokban azt nyilatkozta, nem veszik le napirendről az önrendelkezés kivívásának ügyét. Hát ne is vegyék.
Kristály Lehel Magyar Hírlap
„Közjogilag tízmillió magyar állampolgár miniszterelnöke leszek, aki felelősséget érez tizenötmillió magyarért” – olykor nem árt ilyen mondatokat felidézni, amikor a Kárpát-medencei magyar néplélek hangulatváltozásait vizsgáljuk. Majdnem tizenöt éve Medgyessy Péter, a szocialisták akkori miniszterelnök-jelöltje volt képes ilyen szavakkal bemaszatolni az akkoriban amúgy is a kilátástalanság szakadékának a szélén egyensúlyozó határon túli nemzettársak együvé tartozásba vetett hitét. Aztán meg is magyarázta minden román, szerb, szlovák és ukrán nacionalista elégedettségére, hogy ő maga ugyan nagy tisztelője Antall József politikai életművének, de ezzel együtt úgy látja, hogy egykori kijelentése, miszerint lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke akar lenni, félreérthető volt, „ami a politikában, különösen a mi térségünkben nem a legszerencsésebb”. A hátunkon futkosott a hideg szerte Erdélyben. Magyarországon élő barátainkat, rokonainkat buzdítottuk telefonon, levélben egyaránt: ha másért nem is, menjetek helyettünk szavazni, de ne engedjétek a határon túliakat csak a hátukra nőtt púpként kezelő szocialistákat a hatalom közelébe!
Nem így történt 2002 tavaszán.
Jött Medgyessy, majd Gyurcsány és Bajnai – no meg Törzsök Erika és Kovács „Merjünk Kicsik Lenni” László. És mind, mindannyian egy kórust alkottak, akik azt énekelték Markó Béla volt RMDSZ-elnökkel együtt, hogy a kis lépések politikája elegendő az erdélyi magyar érdekek védelméhez. Aztán jött az autonómiaküzdelem budapesti elárulása, a huszonhárommillió románozás és 2004 decemberének ötödik, gyászos napja is.
Ezt látva pedig Bukarest sem volt rest. Ott ütöttek a románok, ahol tudtak. Magyar politikusokat hurcoltak meg, autópályát térítettek el, az oktatás minden szintjén fojtogatásba kezdtek. Továbbra is probléma a két nyelvű feliratozás, a magyar himnusz éneklése, a nemzeti szimbólumok szabad használata, és már nemcsak a bürokratikus akadályozása látszik a kommunista rendszer által elrabolt egyházi ingatlanok visszaadásának, hanem visszamenőleg is megkérdőjelezik ennek jogszerűségét.
Nyolc évvel Medgyessy pofátlan és a szavazatszerzésért a nemzet szellemét arcul köpő kijelentése után Antall József politikai örököse lett ismét minden magyar miniszterelnöke. Orbán Viktor nem számolgatta, kikért és milyen feltételek mellett tervez kiállni. Két dolgot kért: egységet és összefogást a sokszínűségben is.
Nem titok, hogy a Fidesz bábáskodott az RMDSZ ellenzékéből verbuválódott két másik romániai magyar párt megszületésénél. Ahogy az sem titok, hogy az erdélyi magyarok az RMDSZ miatti csalódottságuk ellenére sem nagyon pártoltak el a romániai rendszerváltozás napjaiban létrejött érdekvédelmi szövetségtől. Az RMDSZ-é volt az elsőszülötti jog, ennek mentén tárgyalt, képviselt, szövetkezett és utasított el közeledéseket. Aztán az sem titok, hogy a Fidesz nem mindig tudott mit kezdeni főleg Markó Bélával és az általa, majd az utódja, Kelemen Hunor által képviselt irányvonallal – vagy fordítva.
A rátermett államférfiak és politikusok legfőbb tulajdonsága azonban a reálpolitikai lehetőségek felismerése és azok párhuzamba állítása egy adott közösséget emésztő fenyegetésekkel. A romániai magyarságot a bukaresti nacionalista hatalom pillanatnyilag a létében veszélyezteti. Vezetőit látványosan és mondvacsinált vádakkal, igazságszolgáltatásnak álcázott erőszaktétellel hurcolásszák a hatóságok. Az egykor a tisztségéről tartott népszavazáson Orbán Viktor által támogatott Traian Basescu volt államfő újabban a Tiszáig vizionálja Románia határait, és az egykor Budapesten masírozó román bakák csizmáinak csattogására emlékeztet.
Ilyenkor törvényszerűen történik meg a sérelmeken való felülemelkedés. Amikor az összefogás fontosabbá válik, mint a szembenállás, amikor az erdélyi magyar pluralizmust szükségszerűen a háttérbe szorítja az acsarkodó nagyromán sovinizmus.
Minden magyar miniszterelnöke most nem tehetett egyebet, mint közölte: a magyaroknak nincs mit ünnepelniük Erdély elcsatolásának évfordulóján, a romániai magyarokat pedig Bukarest nem mindig tiszteli, ellenben fenyegetettségben tartja. E veszélyeket felismerve pedig összefogásra és történelmi méretű szavazói aktivitásra buzdított a vasárnapi parlamenti választásokon. Mert csak akkor lesz ott a magyarság a bukaresti törvényhozásban, ha a magyar emberek elmennek szavazni, és fölhatalmazzák az összefogást létrehozó magyar politikai erőket arra, hogy képviseljék az ő érdekeiket és hallassák a hangjukat. A mostani választás tétje az erdélyi és partiumi magyarság megmaradása, hangsúlyozta Orbán Viktor.
A választóknak pedig jogos elvárása, hogy ne csak egy erős legitimációval rendelkező RMDSZ üljön a bukaresti törvényhozásban, hanem egy olyan szövetség, amely teljesíti a szavazóinak tett ígéreteit. Kelemen Hunor az elmúlt napokban azt nyilatkozta, nem veszik le napirendről az önrendelkezés kivívásának ügyét. Hát ne is vegyék.
Kristály Lehel Magyar Hírlap
2016. december 19.
Legalább a benzinpénzt fizessék meg Orbán Viktornak!
Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna akkor, ha múlt csütörtökön nem látogat el a magyar miniszterelnök Szatmárnémetibe, ha nem találkozik az RMDSZ elnökével, és nem buzdítja az erdélyi magyarokat Kelemen Hunorék támogatására.
A választási eredmények azonban némi sikerre utalnak, és ez akár ennek a látogatásnak is tulajdonítható. Jobb volt a választói kedv, mint négy évvel korábban. Akkor ugyanis nem jött el Orbán Viktor erdélyi – illetve partiumi – korteshadjáratra.
Persze tudjuk, nem túl nagy a távolság Budapest és Szatmárnémeti között, szép napos idő volt, és az is előfordulhat, hogy a miniszterelnök úrnak aznapra nem akadt jobb dolga. Többnyire autópályán közlekedett, kényelmes és tágas mikrobuszban töltötte el az idejét, talán pihent is egy kicsit. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben családias fogadtatásban volt része, azt is mondhatnánk, nem volt túlzottan megerőltető a partiumi útja, és ami a legfontosabb, lényegesen megnövelte ezáltal a magyar jelöltek választási esélyeit.
Ennek ellenére felmerül a kérdés, főleg most, a hat százalék fölötti választási eredménnyel a tarsolyukban: a „győztesek” meg fogják-e köszönni Orbán Viktornak ezt a segítséget? Kifizetik-e neki legalább a benzinpénzt, a látogatással járó minimális költségeket? Köztudott, hogy még a Markó-éra idején olyan gyalázatos magyar–magyar egyezségek születtek, amelyek az erdélyi magyar közélet „elgyurcsányosodásához” vezettek. Ahogyan a gomba terjed esőzések idején, úgy ütötték fel a fejüket az egymást balliberális nézetekkel túllicitáló politikusok, újságírók, egyetemi tanárok, művészek, intézményvezetők. Bizonyos fáziskéséseknek köszönhetően egy adott pillanatban a magyarországi bukott balliberálisok számára Erdély jelentette a Kánaánt, az „éjjeli menedéket”, a vigasztalást. Innen lehetett szidni a magyar jobboldalt, Orbán politikáját, a kettős állampolgárság megadását, a népszavazás kiírását és mindent, ami megfeküdte a balliberálisok gyomrát.
Bár köztudott, hogy Markó Béla az idén már nem indult a választásokon, és több harcostársával együtt átadta helyét a fiatalabbaknak, ennek ellenére még mindig virulnak Erdély-szerte azok a „Gyurcsány-múmiák”, akik ott maradtak betokosodva egy-egy intézmény élén, az RMDSZ sajtóberkeiben, a román állam és a tulipános párt pénzéből fizetett munkahelyeken. És továbbra is szidhatják a magyar miniszterelnököt, a magyar kormányt, a magyar politikát. Nyugodtan elfröcsöghetik a nagyközönség számára a bukott balliberális retorikát. A benzinpénz kifizetése mellett az érintetteknek – az érdemtelenül bitorolt pozícióikból – távozniuk kellene.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)
Soha nem fogjuk megtudni, mi történt volna akkor, ha múlt csütörtökön nem látogat el a magyar miniszterelnök Szatmárnémetibe, ha nem találkozik az RMDSZ elnökével, és nem buzdítja az erdélyi magyarokat Kelemen Hunorék támogatására.
A választási eredmények azonban némi sikerre utalnak, és ez akár ennek a látogatásnak is tulajdonítható. Jobb volt a választói kedv, mint négy évvel korábban. Akkor ugyanis nem jött el Orbán Viktor erdélyi – illetve partiumi – korteshadjáratra.
Persze tudjuk, nem túl nagy a távolság Budapest és Szatmárnémeti között, szép napos idő volt, és az is előfordulhat, hogy a miniszterelnök úrnak aznapra nem akadt jobb dolga. Többnyire autópályán közlekedett, kényelmes és tágas mikrobuszban töltötte el az idejét, talán pihent is egy kicsit. Ha figyelembe vesszük, hogy Szatmárnémetiben családias fogadtatásban volt része, azt is mondhatnánk, nem volt túlzottan megerőltető a partiumi útja, és ami a legfontosabb, lényegesen megnövelte ezáltal a magyar jelöltek választási esélyeit.
Ennek ellenére felmerül a kérdés, főleg most, a hat százalék fölötti választási eredménnyel a tarsolyukban: a „győztesek” meg fogják-e köszönni Orbán Viktornak ezt a segítséget? Kifizetik-e neki legalább a benzinpénzt, a látogatással járó minimális költségeket? Köztudott, hogy még a Markó-éra idején olyan gyalázatos magyar–magyar egyezségek születtek, amelyek az erdélyi magyar közélet „elgyurcsányosodásához” vezettek. Ahogyan a gomba terjed esőzések idején, úgy ütötték fel a fejüket az egymást balliberális nézetekkel túllicitáló politikusok, újságírók, egyetemi tanárok, művészek, intézményvezetők. Bizonyos fáziskéséseknek köszönhetően egy adott pillanatban a magyarországi bukott balliberálisok számára Erdély jelentette a Kánaánt, az „éjjeli menedéket”, a vigasztalást. Innen lehetett szidni a magyar jobboldalt, Orbán politikáját, a kettős állampolgárság megadását, a népszavazás kiírását és mindent, ami megfeküdte a balliberálisok gyomrát.
Bár köztudott, hogy Markó Béla az idén már nem indult a választásokon, és több harcostársával együtt átadta helyét a fiatalabbaknak, ennek ellenére még mindig virulnak Erdély-szerte azok a „Gyurcsány-múmiák”, akik ott maradtak betokosodva egy-egy intézmény élén, az RMDSZ sajtóberkeiben, a román állam és a tulipános párt pénzéből fizetett munkahelyeken. És továbbra is szidhatják a magyar miniszterelnököt, a magyar kormányt, a magyar politikát. Nyugodtan elfröcsöghetik a nagyközönség számára a bukott balliberális retorikát. A benzinpénz kifizetése mellett az érintetteknek – az érdemtelenül bitorolt pozícióikból – távozniuk kellene.
Ferencz Zsombor, Marosvásárhely Krónika (Kolozsvár)
2016. december 29.
Nemzetpolitikai összefoglaló
A 2016-os év legnagyobb nemzetpolitikai kihívása a migránsválságnak nevezett jelenségkör volt, mely egyébként továbbra is fenyegeti kontinensünk keresztény kultúráját. A magyar kormány ebben a kérdésben példásan helytállt, ezzel együtt nem sikerült kellő számú választót meggyőznie arról, hogy érdemes részt venni az ez ügyben tartott népszavazáson, és a kényszerbetelepítés ellen szavazni.
Vélhetően az is számított, hogy a Jobbik azzal hitegette választótáborát, amennyiben érvénytelen a népszavazás, akkor Orbán Viktornak le kell mondania. Ez minden bizonnyal demobilizáló hatással lehetett azokra, akik már ugyanannyira gyűlölik a miniszterelnököt, mint a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció hívei.
Ezek után elbukott az alkotmánymódosítás is, mert a Jobbik, korábbi álláspontjával szembemenve, feltételekhez kötötte a támogatását. A Fidesznek pedig fontosabb volt a Jobbikra ráégetni e nemzetpolitikai bűnt, minthogy elfogadja a Jobbik által beterjesztett módosítási javaslatot, mely mindössze annyiban különbözött a Fideszétől, hogy a letelepedési kötvény zsánerű konstrukciók tiltását is alkotmányos szinten rögzítette volna.
Fontos nemzetpolitikai fejlemény volt az is, hogy történetében először a magyar kormány határozott kampánysegítséget nyújtott az MPP két jelöltjét a saját listáira felengedő RMDSZ-nek az idei választáson. A segítség nem merült ki egy–két nyilatkozatban, a kormánypárti média, s maga a miniszterelnök is aktívan kampányolt az RMDSZ mellett. E váltás okát azóta is keresik a politikusok és az elemzők, a legtöbben úgy vélik, Orbán minden frontot pacifikálni akar, hogy a legnagyobb problémát, a migránsügyet hatékonyabban kezelje.
Aligha becsülhetjük le a Népszabadság megszűnésének nemzetpolitikai jelentőségét, továbbá azt sem, hogy a megyei napilapok kormányközelbe kerültek. Lehet ezt a történetet a sajtószabadság szemszögéből nézni, de e prizma hamis sugallatú. Magyarországon már rég nincsenek el nem kötelezett tévék és újságok. A kérdés az, hogy mi jobb: ha a kormányt vagy ha az ellenzéket segíti egy sajtóorgánum.
Egy mondatban: az álbaloldal gyengült, a nemzeti kormány erősödött, a Jobbikról pedig nem lehet tudni, hogy merre lép a jövőben.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A 2016-os év legnagyobb nemzetpolitikai kihívása a migránsválságnak nevezett jelenségkör volt, mely egyébként továbbra is fenyegeti kontinensünk keresztény kultúráját. A magyar kormány ebben a kérdésben példásan helytállt, ezzel együtt nem sikerült kellő számú választót meggyőznie arról, hogy érdemes részt venni az ez ügyben tartott népszavazáson, és a kényszerbetelepítés ellen szavazni.
Vélhetően az is számított, hogy a Jobbik azzal hitegette választótáborát, amennyiben érvénytelen a népszavazás, akkor Orbán Viktornak le kell mondania. Ez minden bizonnyal demobilizáló hatással lehetett azokra, akik már ugyanannyira gyűlölik a miniszterelnököt, mint a Gyurcsány vezette Demokratikus Koalíció hívei.
Ezek után elbukott az alkotmánymódosítás is, mert a Jobbik, korábbi álláspontjával szembemenve, feltételekhez kötötte a támogatását. A Fidesznek pedig fontosabb volt a Jobbikra ráégetni e nemzetpolitikai bűnt, minthogy elfogadja a Jobbik által beterjesztett módosítási javaslatot, mely mindössze annyiban különbözött a Fideszétől, hogy a letelepedési kötvény zsánerű konstrukciók tiltását is alkotmányos szinten rögzítette volna.
Fontos nemzetpolitikai fejlemény volt az is, hogy történetében először a magyar kormány határozott kampánysegítséget nyújtott az MPP két jelöltjét a saját listáira felengedő RMDSZ-nek az idei választáson. A segítség nem merült ki egy–két nyilatkozatban, a kormánypárti média, s maga a miniszterelnök is aktívan kampányolt az RMDSZ mellett. E váltás okát azóta is keresik a politikusok és az elemzők, a legtöbben úgy vélik, Orbán minden frontot pacifikálni akar, hogy a legnagyobb problémát, a migránsügyet hatékonyabban kezelje.
Aligha becsülhetjük le a Népszabadság megszűnésének nemzetpolitikai jelentőségét, továbbá azt sem, hogy a megyei napilapok kormányközelbe kerültek. Lehet ezt a történetet a sajtószabadság szemszögéből nézni, de e prizma hamis sugallatú. Magyarországon már rég nincsenek el nem kötelezett tévék és újságok. A kérdés az, hogy mi jobb: ha a kormányt vagy ha az ellenzéket segíti egy sajtóorgánum.
Egy mondatban: az álbaloldal gyengült, a nemzeti kormány erősödött, a Jobbikról pedig nem lehet tudni, hogy merre lép a jövőben.
Borbély Zsolt Attila Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. február 9.
Lesz-e román tavasz?
A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.
A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.
A közérdek és a közakarat nem ugyanaz
Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.
A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.
Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.
A tüntetők akarata érvényesült
A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.
Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.
Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)
RMDSZ-politika: kullogni az események után
Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.
Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.
Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.
Borbély Zsolt Attila
A kormánybuktatást megcélzó tüntetések gyanakvásra adnak okot az „arab tavasz”, az ukrán álforradalom vagy akár a 2014-es magyarországi tüntetéshullám után. Hiba lenne ugyanakkor azt állítani, hogy elemi erejű népi tiltakozás csak titkosszolgálati szervezéssel és háttérrel lehetséges. Ott van örök érvényű példaként a Gyurcsányék által 2006. október 23-án szétvert Kossuth téri több hetes tiltakozás, amelyről tudni lehet, hogy valóban spontán volt.
A napjainkban Románia-szerte zajló tömegtüntetések kapcsán nemcsak az utódkommunista kormánypárt propagandistái emlegetik Soros Györgyöt és a globális háttérhatalom erőközpontját, hanem független elemzők is. Jelentheti ez azt, hogy odaálljunk a „lokalitást” képviselő PSD mellé? Aligha. Még akkor sem, ha figyelmen kívül hagyjuk e politikai tábornak mélyen fekvő magyarellenességét. Az ugyanis éppen annyira jellemzi az antikommunista jelmezbe öltözött ellentábort is.
A közérdek és a közakarat nem ugyanaz
Errefelé nincs olyan politikai erő, amely hitelesen és következetesen képviselné az ország érdekeit a mindent letaroló globalizmussal, a csak és kizárólag profitérdeket ismerő, a modern kori rabszolgaságot minden eddiginél erősebb tudatbefolyásolással, körmönfont médiamanipulációval ötvöző „szép új világ” uraival szemben. Ez a nagy különbség a visegrádi négyek és Románia között. Másik oldalról bármennyire is realistán, tárgyilagosan, visszafogottan figyeljük az eseményeket, azt aligha tagadhatjuk, hogy a tüntetéshullám esetleges manipuláltságától függetlenül jogos volt. Ennyire nyíltan szembemenni a közérdekkel, a közakarattal és a közjoggal – ráadásul mindezt a nyers klikkérdektől vezérelve – nem lehet. Örömteli, hogy ezt megtapasztalja a politikai elit.
A közérdek és a közakarat megkülönböztetése lényeges demokráciaelméleti kérdés, hiszen e két kategória szükségképpeni egybeesését hirdető Jean Jacques Rousseau-nak a valóságot teljesen figyelmen kívül hagyó, elvakult híveit leszámítva ma már mindenki elismeri: a közérdek sok esetben más, mint amit a többség akarata kíván. Példának okáért közérdek lenne a népbutító kereskedelmi szennymédia drasztikus rendszabályozása, de ez aligha találkozik a nem kis részben épp e média által kitermelt általános „kultúrigényekkel”.
Konkrét és idevágó példával élve: a rendőrök által nehezen begyűjtött és elítélt zsebtolvajok szabadon engedése (a közkegyelem ugyebár csak az erőszakos bűncselekményt és hivatali visszaélést elkövetőkre nem vonatkozik, az átlagpolgárnak nem kevés bosszúságot és jogsérelmet okozó csalók és tolvajok mehetnének vissza a társadalomba folytatni immorális üzelmeiket) egyértelműen ütközik mind a közérdekkel, mind a közakarattal. Az ország legfontosabb jogszabályai közül kettőnek, a büntető törvénykönyvnek és a büntetőeljárási törvénynek sürgősségi kormányrendelettel való módosítása közbotrány, a demokratikus jogállam működési alapelveinek lábbal tiprása. A 200 ezer lejes határt meg nem haladó ügyek kivonása a vizsgálandók köréből vérlázító, különösen azzal kontrasztolva, hogy az ország gazdaságát nem kis mértékben vállán vivő kis- és középvállalatokat – apró-cseprő hibák, a mindennapi életben is jelentéktelen összegnek számító tételek könyvelési szabálytalanságai miatt – milyen aránytalan mértékben büntetik a hatóságok. Azt pedig nem is veszik figyelembe, hogy sokan a szabályok átláthatatlansága vagy figyelmetlenség miatt követnek el hibákat.
A tüntetők akarata érvényesült
A kormány visszavonja a több sebből vérző sürgősségi kormányrendeletet és az alkotmánybíróság előírásainak megfelelő módosítást. Ha hinni lehet a hivatalos nyilatkozatoknak, az ország törvényhozó testülete, a parlament szavazza majd meg, remélhetőleg a kérdés kellő mélységű megvitatása után. A tüntetések ezzel együtt tovább folytatódnak, a cél immár a kormány leváltása.
Lesz-e „román tavasz”? Megítélésem szerint nem lesz. Sem pozitív értelemben, hiszen az egész politikai garnitúrát kellene ahhoz kicserélni, sem pejoratív értelemben: a globális háttérhatalom ki fog egyezni ezzel a lábon megvehető elitrésszel, s nem lesz miért erőltetnie a további tüntetéseket, nem lesz miért fokoznia a válságot, mint Ukrajnában.
Kérdés, hogy az erdélyi magyar nemzeti tábornak be kell-e ebbe szállnia. Az eddigi tiltakozás támogatása erkölcsileg és politikailag egyaránt indokolt volt, most azonban egy alapvető demokratikus elv sérül. Tetszik, nem tetszik, ez a korrupt, sovén, utódkommunista politikai kommandó kapott többséget a korábbiaknál nem csalásgyanúsabb választásokon. A vesztesek elismerték vereségüket, a többség pedig kormányt alakított. (Nem állom meg, hogy vissza ne utaljak az Egyetem téri 1990-es tüntetésekre. Az 1990 májusában megtartott választások után értelmetlen volt Ion Iliescu lemondását követelni. A célnak inkább az 1989. december 22. előtti és utáni vérengzések kivizsgálásának kellett volna lennie. Az utóbbiak vonatkozásában több mint 25 év elteltével, tavaly novemberben lehetett először bíztató híreket hallani a katonai ügyészségtől.)
RMDSZ-politika: kullogni az események után
Olvashattunk olyan tárgyilagos anyaországi elemzést, amely szerint az RMDSZ bölcsen távol maradt a történésektől. Jómagam inkább úgy fogalmaznék: kullogott az események után. Az RMDSZ 1996-ban szövetségi szintű politika rangjára emelte az 1993-as neptuni tárgyalás logikáját, azóta ez határozza meg politikai mozgását: a mindenkori politikai hatalomhoz való dörgölőzés, akár saját emberei levadászásának tudomásul vétele (lásd Nagy Zsolt és Markó Attila esetét), a vélelmezett román elvárásoknak való megfelelési igyekezet, cserében eredményként kommunikálható, nem ritkán ideiglenes, román szempontból konjunkturális engedményekért.
Az RMDSZ még azt sem mondhatja el az utóbbi két évtized neptuni politizálásáról, hogy legalább azt sikerült megtartani, amit az önálló külpolitika feladásával, a román etnokrácia, a hivatalos magyarellenes kurzus legitimálásával megnyertek (lásd például Mikó-ügy). A szövetség most is kitart a kompromittálódott utódkommunista hatalom mellett.
Nincs ebben semmi meglepő. Az RMDSZ foglya az eddigi két évtizednek. Próbál mindig a győztes oldalán állni úgy, hogy közben a választói síkon se veszítsen. Ez ideig-óráig még lehetségesnek tűnik, főként anyaországi hátszéllel, de a léggömbök előbb-utóbb kipukkadnak, a látszatképviselet, a tartalmatlan politika pedig lelepleződik.
Borbély Zsolt Attila
2017. március 30.
A székely autonómia ügye 2017-ben
Idén zökkenőmentesen zajlott le a Székely Szabadság Napja alkalmából meghirdetett politikai demonstrációval egybekötött megemlékezés. Az általános fásultság, a közélettől való elfordulás, valamint a zord idő miatt a korábbiaknál kevesebb részvevő jelenlétében követelték az egybegyűltek Székelyföld autonómiáját és emlékeztek az 1854-ben kivégzett székely mártírokra. Úgy tűnik, kialakultak a játékszabályok, a csendőrség is jobbnak látta idén mellőzni a jogtalan és felháborító bírságolást, annál is inkább, hogy a tavaly kirótt mintegy száz büntetést a bíróság törölte.
Az aprópénzzel fizető kormány
A jeles esemény alkalmából Erdélybe látogatott a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek autonómiájának több európai rangú képviselője. Jelen volt Günther Dauwen, az EFA (Európai Szabad Szövetség) flamand pártigazgatója, Wouter Patho, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja. Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke hangsúlyozta: még a központosított nemzetállam legrosszabb európai példájának tekinthető Franciaország is biztosítja 2017. január elsejétől az ott élő baszkok autonómiáját. Dauwen kifejtette, az autonómia nem kirívó kegy a többség részéről, az önrendelkezés ugyanis demokratikus alapjog. Az autonómia megannyi precedenssel rendelkező jogintézménye pedig nemhogy destabilizálna egy országot, hanem kifejezetten egyensúlyt teremt. Érveik cáfolhatatlanok, más kérdés, ki hallja meg őket.
Felettébb valószínűtlen, hogy a román hatalom – amíg aprópénzzel ki tudja fizetni az erdélyi magyar szavazók nagyobbik részét maga mögött tudó RMDSZ-t, valamint politikai vazallusát, a Magyar Polgári Pártot – törődik a józan érvekkel. A román fél zsigerből politizál, nem ritkán saját érdekei ellenére. 2005-ben a politikai racionalitás azt diktálta volna, hogy a bukaresti parlament fogadja el a kisebbségi törvényt, amely a kulturális autonómiának csak a fogalmát tartalmazta, de „nesze semmi fogd meg jól” alapon semmiféle autonóm döntési jogot vagy közjogi kompetenciát nem adott volna a kisebbségbe szorult közösségeknek. Ráadásul bebetonozta volna az RMDSZ-t az erdélyi magyar közösségen belül. A gigantikus politikai szemfényvesztés sikerült volna, hisz már a magyarországi média is azt harsogta, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, és akadtak jobboldali politikusok is, akik e szlogent kritikátlanul átvették. A román fél még erre is nemet mondott.
Hiányzik az erő felmutatása
Egészen különleges történelmi helyzeteket, illetve különleges kollektív tudatú népcsoportokat leszámítva az uralmon levő többség csak az erőből ért. Miféle erőt tudott volna felmutatni 1990 után az addig hetven éves jogfosztottságot, megaláztatást elszenvedő erdélyi magyar nemzeti közösség? Erő felmutatását jelentette volna, ha közösségünk érdekképviselete akkor lép fel a leghatározottabban és legkövetkezetesebben jogos követeléseink, a három szintű autonómia ügyében, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a kilencvenes évek legelején a hatalmát lassanként megszilárdító új vezetés a legnagyobb bizonyítási kényszer alatt állt. Mi történt e helyett? Tőkés László hátba szúrása az RMDSZ frakcióvezetői részéről a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásra való rámutatás ügyében, gerzensee-i és neptuni tárgyalás, majd a tiszteletbeli elnök erkölcsi-politikai megsemmisítését célzó Nagy Benedek-ügy.
Erő felmutatását jelentette volna, ha az RMDSZ a magyar diplomáciával karöltve megkéri Románia EU-csatlakozásának árát. E „történelmi ablak” 2005. szeptember 26-án zárult le végleg, amikor a Gyurcsány-kormány indítványára az MSZP–SZDSZ-többségű magyar törvényhozás megszavazta Románia feltétel nélküli uniós csatlakozását.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1996-ban az RMDSZ a sarkára áll, és Tőkés László hivatalosan előterjesztett javaslatainak megfelelően megkéri az árát a román hatalmat a Nyugat felé hitelesítő kormánykoalíciós szerepvállalásnak.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1998. szeptember 30-án Radu Vasile román miniszterelnök egyesült államokbeli útja előtt az RMDSZ kilép a kormányból a 25 nappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátumnak megfelelően.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 2010-ben folytatódik a Székely Önkormányzati Nagygyűlés nagyszabású nemzetépítő terve, amely úgy nőhette volna ki magát történelemformáló közösségi akaratképző intézménnyé, hogy a román alkotmányossági normákat sem szegte volna meg.
Erőt mutatna az is, ha most összefogna az erdélyi magyarság és visszatérne a brassói paradigmához: megszámlálnánk magunkat, belső választások útján létrehoznánk az erdélyi magyar parlamentet, és minden erőnket a külpolitikára összpontosítanánk. Van ennek esélye? Meglátásom szerint nincs.
Látszatképviselet
Annyi ember érdekelt a magyar, illetve a román politikai elit köreiben a jelenlegi „kéz kezet mos” játék és a látszatképviselet folytatásában, hogy alapvető váltásra aligha számíthatunk. Kémiatanárunk foglalta össze ennek a játéknak a lényegét bő három évtizede egy temesvári középiskolában: „én úgy teszek, mintha tanítanék, ti úgy tesztek, mintha tanulnátok”. Az RMDSZ tehát úgy tesz, mintha a magyar érdekeket képviselné, a román hatalom meg úgy, mintha ennek az álképviseletnek köszönhetnénk időnként némi engedményt. Mindenki eljátssza a maga szerepét, amiből jól megél, miközben a közösség egyre fogy.
Mit tehetnek azok, akik e visszataszító játszmában nem hajlandóak részt venni? A legegyszerűbb félreállni, mondván: ha közösségi szinten úgysincs hosszú távú megmaradással kecsegtető perspektíva, akkor fordítsunk minél több energiát saját életünk minőségének javítására. A többség egyébként ezt is teszi.
Érdemes viszont belegondolni azon örökérvényű igazságba, amit Ravasz László református püspök fogalmazott meg, s ami így szól: „nincs nagyobb vereség, mint megszokni a rosszat.” S ehhez hadd tegyük hozzá a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke klasszikus gondolatát: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Magasba emelni az autonómia zászlaját
A Burke által „jókként” jelölt következetesek, elvhűek mi mást tehetnek, mint erejükhöz mérten igyekeznek a magasba emelni a közösségi önrendelkezés, az autonómia zászlaját, kitartanak a hajdan közösen megfogalmazott célok mellett, nem hagyják magukat sem megvásárolni, sem megfélemlíteni. Ha pedig bekövetkezik a már-már csodaszámba menő örömteli változás – hogy a tisztességes, törhetetlen kitartás találkozik a választói támogatottsággal –, akkor megmutatják: lehet másféle politikát is folytatni.
Addig is e maroknyi csapatot motiválhatja a tudat, hogy az igazság kimondása önérték, az erkölcsi-politikai példaadás öncél, amely magában hordja jutalmát. Talán kibír ez a kis eszmefuttatás még egy klasszikus gondolatot, amit Szabó Dezső vetett papírra 1922-ben: „nem a győzelem a harc értelme, hanem a betöltött kötelesség csodás szentsége”.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Idén zökkenőmentesen zajlott le a Székely Szabadság Napja alkalmából meghirdetett politikai demonstrációval egybekötött megemlékezés. Az általános fásultság, a közélettől való elfordulás, valamint a zord idő miatt a korábbiaknál kevesebb részvevő jelenlétében követelték az egybegyűltek Székelyföld autonómiáját és emlékeztek az 1854-ben kivégzett székely mártírokra. Úgy tűnik, kialakultak a játékszabályok, a csendőrség is jobbnak látta idén mellőzni a jogtalan és felháborító bírságolást, annál is inkább, hogy a tavaly kirótt mintegy száz büntetést a bíróság törölte.
Az aprópénzzel fizető kormány
A jeles esemény alkalmából Erdélybe látogatott a kisebbségbe szorult nemzeti közösségek autonómiájának több európai rangú képviselője. Jelen volt Günther Dauwen, az EFA (Európai Szabad Szövetség) flamand pártigazgatója, Wouter Patho, a belga szövetségi kormánykoalíciót vezető Új Flamand Szövetség tagja. Aitor Esteban, a Baszk Nemzeti Párt spanyol parlamentbeli frakciójának elnöke hangsúlyozta: még a központosított nemzetállam legrosszabb európai példájának tekinthető Franciaország is biztosítja 2017. január elsejétől az ott élő baszkok autonómiáját. Dauwen kifejtette, az autonómia nem kirívó kegy a többség részéről, az önrendelkezés ugyanis demokratikus alapjog. Az autonómia megannyi precedenssel rendelkező jogintézménye pedig nemhogy destabilizálna egy országot, hanem kifejezetten egyensúlyt teremt. Érveik cáfolhatatlanok, más kérdés, ki hallja meg őket.
Felettébb valószínűtlen, hogy a román hatalom – amíg aprópénzzel ki tudja fizetni az erdélyi magyar szavazók nagyobbik részét maga mögött tudó RMDSZ-t, valamint politikai vazallusát, a Magyar Polgári Pártot – törődik a józan érvekkel. A román fél zsigerből politizál, nem ritkán saját érdekei ellenére. 2005-ben a politikai racionalitás azt diktálta volna, hogy a bukaresti parlament fogadja el a kisebbségi törvényt, amely a kulturális autonómiának csak a fogalmát tartalmazta, de „nesze semmi fogd meg jól” alapon semmiféle autonóm döntési jogot vagy közjogi kompetenciát nem adott volna a kisebbségbe szorult közösségeknek. Ráadásul bebetonozta volna az RMDSZ-t az erdélyi magyar közösségen belül. A gigantikus politikai szemfényvesztés sikerült volna, hisz már a magyarországi média is azt harsogta, hogy a jogszabály biztosítaná az erdélyi magyarság kulturális autonómiáját, és akadtak jobboldali politikusok is, akik e szlogent kritikátlanul átvették. A román fél még erre is nemet mondott.
Hiányzik az erő felmutatása
Egészen különleges történelmi helyzeteket, illetve különleges kollektív tudatú népcsoportokat leszámítva az uralmon levő többség csak az erőből ért. Miféle erőt tudott volna felmutatni 1990 után az addig hetven éves jogfosztottságot, megaláztatást elszenvedő erdélyi magyar nemzeti közösség? Erő felmutatását jelentette volna, ha közösségünk érdekképviselete akkor lép fel a leghatározottabban és legkövetkezetesebben jogos követeléseink, a három szintű autonómia ügyében, amikor még cseppfolyós volt a helyzet, amikor a kilencvenes évek legelején a hatalmát lassanként megszilárdító új vezetés a legnagyobb bizonyítási kényszer alatt állt. Mi történt e helyett? Tőkés László hátba szúrása az RMDSZ frakcióvezetői részéről a finom eszközökkel zajló etnikai tisztogatásra való rámutatás ügyében, gerzensee-i és neptuni tárgyalás, majd a tiszteletbeli elnök erkölcsi-politikai megsemmisítését célzó Nagy Benedek-ügy.
Erő felmutatását jelentette volna, ha az RMDSZ a magyar diplomáciával karöltve megkéri Románia EU-csatlakozásának árát. E „történelmi ablak” 2005. szeptember 26-án zárult le végleg, amikor a Gyurcsány-kormány indítványára az MSZP–SZDSZ-többségű magyar törvényhozás megszavazta Románia feltétel nélküli uniós csatlakozását.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1996-ban az RMDSZ a sarkára áll, és Tőkés László hivatalosan előterjesztett javaslatainak megfelelően megkéri az árát a román hatalmat a Nyugat felé hitelesítő kormánykoalíciós szerepvállalásnak.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 1998. szeptember 30-án Radu Vasile román miniszterelnök egyesült államokbeli útja előtt az RMDSZ kilép a kormányból a 25 nappal korábban az önálló állami magyar egyetem ügyében elfogadott ultimátumnak megfelelően.
Erő felmutatását jelentette volna, ha 2010-ben folytatódik a Székely Önkormányzati Nagygyűlés nagyszabású nemzetépítő terve, amely úgy nőhette volna ki magát történelemformáló közösségi akaratképző intézménnyé, hogy a román alkotmányossági normákat sem szegte volna meg.
Erőt mutatna az is, ha most összefogna az erdélyi magyarság és visszatérne a brassói paradigmához: megszámlálnánk magunkat, belső választások útján létrehoznánk az erdélyi magyar parlamentet, és minden erőnket a külpolitikára összpontosítanánk. Van ennek esélye? Meglátásom szerint nincs.
Látszatképviselet
Annyi ember érdekelt a magyar, illetve a román politikai elit köreiben a jelenlegi „kéz kezet mos” játék és a látszatképviselet folytatásában, hogy alapvető váltásra aligha számíthatunk. Kémiatanárunk foglalta össze ennek a játéknak a lényegét bő három évtizede egy temesvári középiskolában: „én úgy teszek, mintha tanítanék, ti úgy tesztek, mintha tanulnátok”. Az RMDSZ tehát úgy tesz, mintha a magyar érdekeket képviselné, a román hatalom meg úgy, mintha ennek az álképviseletnek köszönhetnénk időnként némi engedményt. Mindenki eljátssza a maga szerepét, amiből jól megél, miközben a közösség egyre fogy.
Mit tehetnek azok, akik e visszataszító játszmában nem hajlandóak részt venni? A legegyszerűbb félreállni, mondván: ha közösségi szinten úgysincs hosszú távú megmaradással kecsegtető perspektíva, akkor fordítsunk minél több energiát saját életünk minőségének javítására. A többség egyébként ezt is teszi.
Érdemes viszont belegondolni azon örökérvényű igazságba, amit Ravasz László református püspök fogalmazott meg, s ami így szól: „nincs nagyobb vereség, mint megszokni a rosszat.” S ehhez hadd tegyük hozzá a konzervativizmus atyjának tartott Edmund Burke klasszikus gondolatát: „a gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Magasba emelni az autonómia zászlaját
A Burke által „jókként” jelölt következetesek, elvhűek mi mást tehetnek, mint erejükhöz mérten igyekeznek a magasba emelni a közösségi önrendelkezés, az autonómia zászlaját, kitartanak a hajdan közösen megfogalmazott célok mellett, nem hagyják magukat sem megvásárolni, sem megfélemlíteni. Ha pedig bekövetkezik a már-már csodaszámba menő örömteli változás – hogy a tisztességes, törhetetlen kitartás találkozik a választói támogatottsággal –, akkor megmutatják: lehet másféle politikát is folytatni.
Addig is e maroknyi csapatot motiválhatja a tudat, hogy az igazság kimondása önérték, az erkölcsi-politikai példaadás öncél, amely magában hordja jutalmát. Talán kibír ez a kis eszmefuttatás még egy klasszikus gondolatot, amit Szabó Dezső vetett papírra 1922-ben: „nem a győzelem a harc értelme, hanem a betöltött kötelesség csodás szentsége”.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2017. április 10.
Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)
2017. április 16.
Borbély Zsolt: vállalhatatlanná vált a Jobbik, amely az álbaloldal mellé állt
Vona Gábor mostani politikájával a baloldal szavazóbázisát szeretné megnyerni, ezzel viszont szembekerül a Jobbik és a szimpatizánsok magjával – erről beszélt az M1-nek Borbély Zsolt Attila, a párt egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője. Az aradi közíró és politológus szerint a Jobbik azzal, hogy nem szavazta meg a kvóták elutasításáról szóló alkotmánymódosítást, nemzetárulást követett el.
Családi indíttatásból nemzetben gondolkodó ember vagyok, az elején még nagyon radikálisnak sem tűntek – válaszolta az M1-nek Borbély Zsolt Attila közíró és politológus, a Jobbik korábbi európai parlamenti képviselőjelöltje arra a kérdésre, hogy korábban miért szimpatizált a Jobbikkal. Hozzátette: a kezdetekkor még úgy tűnt, hogy át tudják menteni a szalonképes oldalra a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) a mondanivalóját, ez a dogmamentes nemzetépítést jelenti, amit egyébként Orbán Viktor is képvisel. Tehát, hogy az alapján hoznak döntést, hogy mi jó a nemzetnek. Már korábban voltak nézeteltérések
Borbély Zsolt Attila elmesélte azt is, hogy még a 2010-es évek elején „volt egy kis csörtéjük” Vona Gáborral, a Jobbik elnökével. E szerint a korábbi európai parlamenti képviselőjelölt azt kérdezte jobbikos pólóban a pártvezértől egy rendezvényen, hogy miért állítja, hogy a 2010-es kormányváltás után nem volt cezúra a nemzetpolitikában, miközben a Fidesz törvénybe iktatta a határon túli magyarok állampolgárságát, Trianon emléknapot intézményesítettek, nagyon megváltozott a kormányzati kommunikáció, valamint a határon túli szervezetekhez fűződő viszony is. Vona Gábor erre csak annyit felelt, hogy ezeket a kérdéseket inkább fideszes pólóban kellett volna feltennie, érdemben pedig mellébeszélt. Kiemelte: az nem tetszett neki, hogy már akkor igazságtalanok voltak a kormánnyal szemben.
Mint mondta, nagyjából 2016 ősze volt már az az időpont, amikor már vállalhatatlan volt, amit a népszavazással kapcsolatban képviselt a Jobbik. Addig is egyet nem értéssel hallgatta azokat a jobbikos fordulatokat, mint például Orbán=Gyurcsány, de ezt be tudta a politikai adok-kapoknak, a pártpolitikába ez belefért – gondolta.
A népszavazásnál a kormány mellé kellett volna állni
Borbély Zsolt szerint a tavaly őszi bevándorlási népszavazásnál egy nemzeti pártnak igenis a kormány mellé kellett volna állnia, ugyanis az az egész kontinens jövőjét meghatározó referendum volt. Szerinte itt nem kellett volna taktikázni, ellenzéki politizálást folytatni, ki kellett volna mondani, hogy mindenki menjen el szavazni.
Emlékeztetett: Vona Gábor ezt elmondta korábban, a kampányban azonban már nem. Szerinte az is nonszensz volt, hogy a Jobbik elnöke lemondásra szólította fel Orbán Viktor miniszterelnököt. Hozzátette: a népszavazásra azért volt szükség, hogy ország-világ lássa, hogy a magyar nép nem akar egy vegyes Magyarországot, magyar Magyarországot akar. Nem akarunk multikultit, illetve hogy az unokáinknak vagy akár már nekünk félnünk kelljen, ha az utcára lépünk. Magyarország magyar akar maradni – felhívta a figyelmet, hogy ez korábban a Jobbik egyik jelmondata is volt.
Szerinte a fenti a taktikázás egy rendkívül súlyos vétek volt a nemzeti értékek ellen, amit Vona Gábor még azzal is tetézett, hogy az érvénytelen népszavazás után, – amiben 98 százalék szavazott nemmel a migrációra -, hogy nem ezt emelték ki, hanem „hisztiztek” és Orbán Viktort szólították fel lemondásra.
Személyes példaként említette, hogy a jobbikkal szimpatizáló baráti körének szinte teljes egésze megütközéssel fogadta ezt a megnyilvánulást.
Kimeríti a nemzetárulás fogalmát
Borbély Zsolt szerint ezeken felül viszont az már simán kimeríti a nemzetárulás fogalmát, hogy a Jobbik előbb feltételhez kötötte a népszavazáson való részvételét, majd amikor a kormány részben ezt teljesítette a letelepedési kötvények kivezetésének kilátásba helyezésével, akkor egy teljesen demagóg retorikával „legazdagmigránsozta” és „legazdagterroristázza” azokat az embereket, akik komoly összegekért állampapírokat vásárolnak és azt állították, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, miután a Jobbik meggyengítette.
Borbély szerint ilyet eddig csak a „magát baloldalnak nevező bűnszövetség” követett el. Mint mondta, ez volt az a pont, amikor szembekerült a Jobbikkal és a barátaival is.
Ugyanez történik most a CEU kapcsán
Hozzátette: ezt a vonalat követi most a Jobbik a CEU-ügy kapcsán is, miután a párt nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását, majd pedig beállt az „álbaloldal”, valamint a „globális világhatalom helyi adminisztrációja” mellé. Véleménye szerint teljesen nyilvánvaló, hogy a CEU egy „liberális agymosoda”, miután egészen biztos, hogy Soros György nem fog komoly összegek áldozni arra, hogy ne az ő világnézeteit terjesszék, amit gyakran hangoztat is: mindenkit be kell fogadni, a migráció Európa számára egy nagy lehetőség. Miközben nap mint nap lehet látni, hogy van egy baltás támadás, egy gázolásos merénylet, az illegális bevándorlók „még meg se melegedtek Európa területén”, máris dzsihádot üvöltenek.
Felhívta a figyelmet, hogy azok az emberek nem menekültek, akik az anyaországukba mennek vissza nyaralni, hódító szándékkal érkeztek, hogy a kontinens a saját képükre formálják. Soros Györgynek a tevékenységét ezen a szemüvegen keresztül kell figyelni – tette hozzá. A Jobbik pedig szerinte az Orbán-Soros harc során a rossz oldalra állt, a pártnak Toroczkai László álláspontját kellett volna képviselni, ami a CEU bezárását jelenti. Egy nemzeti pártnak cselekedeteit ilyen esetben nem az ellenzéki pozíciónak kell diktálnia, hanem a nemzetérdek.
Borbély Zsolt Attila szerint a Jobbik ezek miatt jelen pillanatban vállalhatatlan. Mint mondta, az hogy a frakcióban nem volt egyetlen ember sem, aki azt mondta volna, hogy amit csinálnak az vállalhatatlan, az egy nagyon szomorú dolog. Vélemény szerint egyáltalán nem kizárt, hogy Vona Gábort megbuktatják és, hogy a Jobbikból egyszer még nemzeti párt lesz.
A politológus szerint Vona Gábor manővere, amivel baloldali szavazókat akar elcsábítani, az egyszerűen nem működhet. Amennyi szavazót esetleg sikerülne megnyerniük a Jobbiknak, ahhoz képest jóval többet fognak veszíteni a jobboldalról.
Borbély Zsolt szerint a mostani teljesen elhibázott politika már teljesen összenőtt Vona Gábor nevével. Nem nagyon látja, hogy ezek után a Jobbik elnöke válthat még egyszer és lehet még az a Vona Gábor, aki évekkel ezelőtt volt. Erdély.ma
Vona Gábor mostani politikájával a baloldal szavazóbázisát szeretné megnyerni, ezzel viszont szembekerül a Jobbik és a szimpatizánsok magjával – erről beszélt az M1-nek Borbély Zsolt Attila, a párt egykori nemzetpolitikai kabinetvezetője. Az aradi közíró és politológus szerint a Jobbik azzal, hogy nem szavazta meg a kvóták elutasításáról szóló alkotmánymódosítást, nemzetárulást követett el.
Családi indíttatásból nemzetben gondolkodó ember vagyok, az elején még nagyon radikálisnak sem tűntek – válaszolta az M1-nek Borbély Zsolt Attila közíró és politológus, a Jobbik korábbi európai parlamenti képviselőjelöltje arra a kérdésre, hogy korábban miért szimpatizált a Jobbikkal. Hozzátette: a kezdetekkor még úgy tűnt, hogy át tudják menteni a szalonképes oldalra a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) a mondanivalóját, ez a dogmamentes nemzetépítést jelenti, amit egyébként Orbán Viktor is képvisel. Tehát, hogy az alapján hoznak döntést, hogy mi jó a nemzetnek. Már korábban voltak nézeteltérések
Borbély Zsolt Attila elmesélte azt is, hogy még a 2010-es évek elején „volt egy kis csörtéjük” Vona Gáborral, a Jobbik elnökével. E szerint a korábbi európai parlamenti képviselőjelölt azt kérdezte jobbikos pólóban a pártvezértől egy rendezvényen, hogy miért állítja, hogy a 2010-es kormányváltás után nem volt cezúra a nemzetpolitikában, miközben a Fidesz törvénybe iktatta a határon túli magyarok állampolgárságát, Trianon emléknapot intézményesítettek, nagyon megváltozott a kormányzati kommunikáció, valamint a határon túli szervezetekhez fűződő viszony is. Vona Gábor erre csak annyit felelt, hogy ezeket a kérdéseket inkább fideszes pólóban kellett volna feltennie, érdemben pedig mellébeszélt. Kiemelte: az nem tetszett neki, hogy már akkor igazságtalanok voltak a kormánnyal szemben.
Mint mondta, nagyjából 2016 ősze volt már az az időpont, amikor már vállalhatatlan volt, amit a népszavazással kapcsolatban képviselt a Jobbik. Addig is egyet nem értéssel hallgatta azokat a jobbikos fordulatokat, mint például Orbán=Gyurcsány, de ezt be tudta a politikai adok-kapoknak, a pártpolitikába ez belefért – gondolta.
A népszavazásnál a kormány mellé kellett volna állni
Borbély Zsolt szerint a tavaly őszi bevándorlási népszavazásnál egy nemzeti pártnak igenis a kormány mellé kellett volna állnia, ugyanis az az egész kontinens jövőjét meghatározó referendum volt. Szerinte itt nem kellett volna taktikázni, ellenzéki politizálást folytatni, ki kellett volna mondani, hogy mindenki menjen el szavazni.
Emlékeztetett: Vona Gábor ezt elmondta korábban, a kampányban azonban már nem. Szerinte az is nonszensz volt, hogy a Jobbik elnöke lemondásra szólította fel Orbán Viktor miniszterelnököt. Hozzátette: a népszavazásra azért volt szükség, hogy ország-világ lássa, hogy a magyar nép nem akar egy vegyes Magyarországot, magyar Magyarországot akar. Nem akarunk multikultit, illetve hogy az unokáinknak vagy akár már nekünk félnünk kelljen, ha az utcára lépünk. Magyarország magyar akar maradni – felhívta a figyelmet, hogy ez korábban a Jobbik egyik jelmondata is volt.
Szerinte a fenti a taktikázás egy rendkívül súlyos vétek volt a nemzeti értékek ellen, amit Vona Gábor még azzal is tetézett, hogy az érvénytelen népszavazás után, – amiben 98 százalék szavazott nemmel a migrációra -, hogy nem ezt emelték ki, hanem „hisztiztek” és Orbán Viktort szólították fel lemondásra.
Személyes példaként említette, hogy a jobbikkal szimpatizáló baráti körének szinte teljes egésze megütközéssel fogadta ezt a megnyilvánulást.
Kimeríti a nemzetárulás fogalmát
Borbély Zsolt szerint ezeken felül viszont az már simán kimeríti a nemzetárulás fogalmát, hogy a Jobbik előbb feltételhez kötötte a népszavazáson való részvételét, majd amikor a kormány részben ezt teljesítette a letelepedési kötvények kivezetésének kilátásba helyezésével, akkor egy teljesen demagóg retorikával „legazdagmigránsozta” és „legazdagterroristázza” azokat az embereket, akik komoly összegekért állampapírokat vásárolnak és azt állították, hogy Orbán Viktor meggyengülve megy Brüsszelbe, miután a Jobbik meggyengítette.
Borbély szerint ilyet eddig csak a „magát baloldalnak nevező bűnszövetség” követett el. Mint mondta, ez volt az a pont, amikor szembekerült a Jobbikkal és a barátaival is.
Ugyanez történik most a CEU kapcsán
Hozzátette: ezt a vonalat követi most a Jobbik a CEU-ügy kapcsán is, miután a párt nem szavazta meg a felsőoktatási törvény módosítását, majd pedig beállt az „álbaloldal”, valamint a „globális világhatalom helyi adminisztrációja” mellé. Véleménye szerint teljesen nyilvánvaló, hogy a CEU egy „liberális agymosoda”, miután egészen biztos, hogy Soros György nem fog komoly összegek áldozni arra, hogy ne az ő világnézeteit terjesszék, amit gyakran hangoztat is: mindenkit be kell fogadni, a migráció Európa számára egy nagy lehetőség. Miközben nap mint nap lehet látni, hogy van egy baltás támadás, egy gázolásos merénylet, az illegális bevándorlók „még meg se melegedtek Európa területén”, máris dzsihádot üvöltenek.
Felhívta a figyelmet, hogy azok az emberek nem menekültek, akik az anyaországukba mennek vissza nyaralni, hódító szándékkal érkeztek, hogy a kontinens a saját képükre formálják. Soros Györgynek a tevékenységét ezen a szemüvegen keresztül kell figyelni – tette hozzá. A Jobbik pedig szerinte az Orbán-Soros harc során a rossz oldalra állt, a pártnak Toroczkai László álláspontját kellett volna képviselni, ami a CEU bezárását jelenti. Egy nemzeti pártnak cselekedeteit ilyen esetben nem az ellenzéki pozíciónak kell diktálnia, hanem a nemzetérdek.
Borbély Zsolt Attila szerint a Jobbik ezek miatt jelen pillanatban vállalhatatlan. Mint mondta, az hogy a frakcióban nem volt egyetlen ember sem, aki azt mondta volna, hogy amit csinálnak az vállalhatatlan, az egy nagyon szomorú dolog. Vélemény szerint egyáltalán nem kizárt, hogy Vona Gábort megbuktatják és, hogy a Jobbikból egyszer még nemzeti párt lesz.
A politológus szerint Vona Gábor manővere, amivel baloldali szavazókat akar elcsábítani, az egyszerűen nem működhet. Amennyi szavazót esetleg sikerülne megnyerniük a Jobbiknak, ahhoz képest jóval többet fognak veszíteni a jobboldalról.
Borbély Zsolt szerint a mostani teljesen elhibázott politika már teljesen összenőtt Vona Gábor nevével. Nem nagyon látja, hogy ezek után a Jobbik elnöke válthat még egyszer és lehet még az a Vona Gábor, aki évekkel ezelőtt volt. Erdély.ma