Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkája
Életműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek
Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét.
Növekvő hazai és anyaországi támogatás
Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki.
Megújulást sugall az EMKISZ
Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot.
Tíz EMKE-dij lelt gazdára
Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus.
Életműdíj Vizi E. Szilveszternek
Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára.
Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni.
Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvár és a latin tábla a határon
Emil Boc polgármester hosszas hezitálás és éveken át tartó jogi hercehurcát követően végre betört, és elfogadta a többnyelvű helységnévtáblák kihelyezését Kolozsvár határára. A román névváltozat mellett megjelent végre a sokat várt magyar és német felirat is, ám mindenki meglepetésére, a hármas felirattal azonos méretű, latin szöveg is felkerült a kihelyezendő táblára. A Ioan Aurel Pop, Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan történészek által aláírt nyilatkozat szerint a latin felirat Kolozsvár Hadrianus császár által alapított római municípiumi múltjára emlékeztet és annak európai örökségére akarja felhívni a városba érkezők figyelmét. A latin feliratnak azonban nem mindenki örült. Jogosan?
Kolozsvár köztudottan római városi múlttal is rendelkezik. Ezt már Szamosközy István idején is tudták, közel fél évezreddel előttünk. A mai kolozsváriak számára ez akkor vált „egyértelművé” és a hétköznapok részévé, amikor 1974-ben a „Kárpátok Géniusza” úgy döntött, hogy a román Cluj neve mellé a kétes származású, dák településnevet, Napocát is odailleszti. Bodor András és számos más történész igyekezett ezt követően elmagyarázni, hogy bár a Napoca név valószínűleg az egykori római város előtt létező, ma még azonosítatlan dák település vagy régió neve lehetett, a Római Birodalom egykori városaként létező municípium csak Hadrianus idején kapja meg a városi rangot és a municipium Aelium Hadrianum Napocensium nevet. Mivel a római település már Traianus császár idején is létezett, tehát Kr.u. 106 és 117 között már éltek itt rómaiak és volt egy falusias jellegű, kisvárosi település (vicus, pagus?), a majdani hadrianusi municipiumot tehát nem alapítják, hanem csupán új rangra, új jogi státuszba emelik Kr.u. 117-et követően. Az utazó császár által odaítélt új cím révén, a mai Kolozsvár alatt elterülő római település egyike lett a Római Birodalom mintegy kétezer városának, tehát egy olyan európai családba került, amelynek nyomai és öröksége valóban, összeköti Angliát Szíriával, Marokkót Németországgal és Erdéllyel. A román akadémikusok által említett európai örökség tehát jogos és megkérdőjelezhetetlen. Az Emil Boc féle felirattal van azonban néhány gond. Az egyik az, hogy a felirat a Municipium Aelium Napocense nevet említi. Bár nyelvtanilag ez helyes, a helyi latin feliratokon és más, Hadrianus által alapított városok analógiája alapján sokkal inkább ajánlatosabb lett volna a Municipium Aelium Napoca vagy Municipium Aelium Hadrianum Napocensium névváltozat. Ugyancsak problémás a felirat végén szereplő condere, conditum ige, amely a köztársaság-kori római városalapítások és a liviusi ab urbe condita, azaz a város alapítására vonatkozó művéből inspirálódott. A rómaiak valóban alapítottak városokat (colonia deducta), ám ez a divat Traianus korát követően igen ritkaságnak számított. Erdélyben például csak Várhely (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) volt ilyen új, alapított város. A többi civil település, így a római Kolozsvár is falusias településből lett később várossá, municípiummá. Hadrianus tehát nem „alapította” a római Napocát, hanem „rangra emelte” (fecit).
Az apró történelmi hibát leszámítva – ami persze megengedhetetlen lenne egy több ezer lejes fizetésből élő akadémikusnak – a római városra emlékeztető latin felirat kissé túlzásnak tűnik, hisz a Napoca név már negyven éve ott szerepel a város hivatalos nevében is. Bár számos római múlttal rendelkező város teszi ki manapság az egykori római város nevét (elég itt csak a nagy római múlttal rendelkező osztrák vagy német városokra gondolnunk), ott a római múlt nem okozott olyan súlyos ideológiai, politikai konfliktust, mint mifelénk. Kétségtelen, hogy ideje lenne a római múlttal megbékélni, és nem mint a románság tulajdonát és etnikai kontinuitásának, elsőbbségének a zálogát tisztelni, hanem egy európai örökségként, mindenki római városaként tekinteni a Kolozsvár alatt nyugvó romokra. Ehhez az lenne szükséges, hogy a magyar lakosság elfelejtse a 70-es évek és a 90-es funari korszak nacionalista történetírását és politikai régészetét, és megismerve a város római emlékeit, egy etnikai és nacionalista felhangok nélküli római múltat lásson Kolozsvár hadrianusi címében. Ugyancsak szükséges azonban, hogy a román lakosság és a román városvezetés ne azért helyezzen ki egy ilyen hosszú, latin nyelvű táblát, hogy frusztrációjában egyensúlyozza a magyar és német feliratot, hanem elismerje, hogy a római múlt nemcsak a románoké, hanem mindenkié aki ebben a városban él vagy ide látogat.
Róma itt volt nálunk mindenestől, másfél évszázadon át. Hogy merészkedhet bárki is 1900 évvel Hadrianus trónra lépését követően ezt a birodalmi örökséget és civilizációt kisajátítani? Jobb, ha nem teszi, és hagyja európai örökségként, mindenki kicsi Rómájaként szeretni a kolozsvári múltat.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

„Arany Szalontája, Szalonta Aranya”
Arany János születésének 200. évfordulóján a költő szülővárosa több rendezvénnyel nyitotta meg az emlékévet, megjelentetett két tisztelgő kiadványt is: egy Arany–kalendáriumot (Tódor Albert szerkesztésében) és egy rendhagyónak mondható, Dánielisz Endre, Faggyas Sándor, Patócs Júlia által összeállított albumot.
Ez utóbbinak már a címe (Arany Szalontája, Szalonta Aranya, 2017) sejtetni engedi, mit kínál az érdeklődőnek a külsejét tekintve is vonzó kiadvány: a jelképpé magasztosuló magyar klasszikus küzdelmekkel keresztezett életének, költészetének szűkebb hazájához fűződő élményeit, műveit és a szülőhely „főhajtását”.
Arany sokszor és sokféleképpen vallotta meg, milyen eltéphetetlen érzelmi kötődések fűzik ahhoz a tájhoz, ahonnan elindult „földi utazásnak”, ahhoz a világhoz, amelyben életének felét töltötte, és amelynek megpróbáltatásokkal terhes múltja, mondái, népi környzete, szokásai, nyelvi ízei alakították egyéniségét, váltak művészetének éltetőivé.
A műveket értelmező szerkesztő Faggyas Sándor (Táncsics Mihály díjas újságíró) azzal a reménnyel nyújtja át az életrajzi tényeket és a művészileg teremtett világot szerves egységben láttató kiadványt, hogy „az nemcsak az idei jubileumi évben kínál lehetőséget és segítséget az ünnepi megemlékezéshez, a tiszteletadáshoz, hanem a hétköznapokon, az iskolai tanulmányok alatt és utána is, újra és újra kézbe vehető, lélekemelő és tudásgyarapító, a nemzettudatot formáló, erősítő olvasmány lesz.”
A Bocskai István alapította „nevezetes város” története, Szalontán született ismert költők, írók (köztük Sinka István és Zilahy Lajos), az Arany család, a fiatal Arany színészkalandja, iskolai, tanítói, „kis nótáriusi” évei szervesen épülnek bele az anyagi gondoktól és a benső küzdelmektől később sem mentes költői pálya alakulásába. Megidézésükkel válunk részeseivé a „kis haza” ihlette műalkotásoknak, mindannak, ami az aljegyző feladatait kivételes pontossággal végző, a közszerepléstől irtózó Arany Jánost arra késztették, hogy a költői hivatást magáénak érezze, s hogy – személyes tapasztalataiból merítő első művét – Az elveszett alkotmányt (1845) szatirikus eposz formájában megírja.
Természetesen a korszak alkotásai közül a Toldi–trilógiának szentelnek nagyobb teret a szerzők. Mindenekelőtt az elbeszélő költemény megszületési körülményeire, forrásaira, a jelképpé magasztosuló hőst küzdelemre késztető lélektani indítékokra, a más léthelyzetből fakadó művek (Toldi,1846, Toldi estéje,1847-48, Toldi szerelme,1879) művészi megformálásának különbségeire. És nem marad el a Petőfi barátságát is megalapozó művészi teljesítmény visszhangja sem. Az Arany életműhöz vissza-visszatérő tudós professzor, Barta János szavait kölcsönözve: „Petőfi lobogása és Arany csendesebb tüze a közösségi kötődésben is eggyéolvadhatott.”
Ugyanakkor részesei lehetünk fájdalmas érzésekkel birkózó költemények (A lantos, Letészem a lantot, Családi kör) világának, kései balladák (Ágnes asszony, Vörös Rébék) korai forrásainak, egykori otthoni emlékek lírai újraélésének:
Holtig sajog itt benn, – s tüzesebben vér
Láttodra, te búzás alföldi szekér.
(Vásárban)
Általában elmondhatjuk: az életút szakaszai, a különböző műfajok az életmű egészébe ágyazva tárulkoznak elénk, mintegy érzékeltetve azt is, milyen változatos lehet a viszony személyes élmények és műalkotások belső világa között.
Végül – Dánielisz Endre fáradhatatlan búvárkodásának és Arany szalontai utóélete felett őrködő Patócs Júliának köszönhetően – a költő életében elkezdődő Arany-kultusz vázlatos történetéről, intézményes formáiról tájékozódhat az Arany János életművét teljesebben megismerni óhajtó olvasó.
Amit az albumot szerkesztő Faggyas Sándor múlt évben Protenstáns hősök címmel megjelentetett rangos válogatása alkalmával mondott, mostani összeállítására is érvényes: „tudományos kutatómunka áll ugyan az életrajzok mögött, de érdekes, közérthető, befogadható terjedelmű portrék születtek.”
Az évfordulón megjelent kötet jó érzékkel megválasztott közlésmódja, stílusa, nyelvezete miatt is elismerést érdemel.
KOZMA DEZSŐ
Dánielisz Endre - Faggyas Sándor - Patócs Júlia: Arany Szalontája, Szalonta Aranya
Szabadság (Kolozsvár)

„Visszarendeződés” a román–magyar határon
Amikor már kezdtünk hozzászokni, hogy percek alatt át lehet jutni Magyarországra, a hét végén az egy órát is meghaladta a várakozási idő. A szigorítást Kóbor János is elítélte.
A román–magyar határ több átkelője is a kilencvenes éveket idézte a hét végén, miután pénteken éjfélkor életbe lépett az új schengeni határellenőrzési kódex, ami szigorúbb ellenőrzésre kötelezi a hatóságokat. A rendelet értelmében az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor, és összevetni a Schengeni Információs Rendszerrel (SIS), illetve az Interpol lopott vagy elveszett dokumentumainak adatbázisával (SLTD), hogy a hatóságok meggyőződjenek arról, az illető nem jelent biztonsági, közrendvédelmi vagy közegészségügyi kockázatot az EU-ban. A szigorítás nemcsak az EU külső határaira vonatkozik, hanem minden olyan belső határra, ahol a tagállamok még nem állapodtak meg a határellenőrzés megszüntetéséről.
Péntek délelőtt a kilépő oldalon a legtöbbet – körülbelül egy órát – a Szatmár megyei Pete–Csengersima-határátkelőnél kellett várakozni, de hosszú sorok álltak a Bihar megyei Ártánd–Bors átkelőnél is (40 perc), és fél óránál hosszabb várakozásra kényszerültek azok is, akik a két ország közötti egyetlen autópálya-összeköttetésen, a Csanád–Csanádpalota-határátkelőn akartak Romániából Magyarországra jutni. Ezeket az adatokat a határrendészet közölte – a Krónikának nyilatkozó érintettek ennél is hosszabb, az egy órát is meghaladó várakozásról számoltak be.
Vasárnap délután a helyzet – a határrendészet honlapján közzétett adatok szerint – nagyjából hasonló volt, a magyar–román határon a legnagyobb sorok ekkor Peténél, Érmihályfalvánál, Borsnál és a Nagylak 2-es átkelőnél álltak, 30-59 perces várakozásra is számítaniuk kellett az autósoknak. Jellemzően a kisebb határátkelőknél volt rövidebb az előrejelzett várakozási idő. A román határrendészet éppen ezért arra kéri az utazókat, hogy a www.politiadefrontiera.ro honlapon elérhető mobilalkalmazás segítségével idejében tájékozódjanak a határátkelőkön tapasztalható várakozási időről, és válasszanak kevésbé zsúfolt átkelőt.
A kialakult helyzet azok számára okozza a legnagyobb bosszúságot, akik a schengeni övezetbe való belépés reményében az elmúlt egy évtizedben a közeli magyarországi megyékben vásároltak maguknak lakást, ám mindennapi életük Romániához köti őket, naponta átjönnek dolgozni, iskolába. „Véleményem szerint a szigorított ellenőrzés csak arra jó, hogy a gyakorlatban is látható legyen, az EU-vezetőinek halványlila elképzelésük sincs a valóságról. A szigorított ellenőrzéssel ugyanis egyetlen olyan személy sem fog lebukni, aki az EU biztonságát veszélyeztetné, viszont a becsületes európai polgárok százezreit alázzák meg, teszik tönkre a többórás sorbaállással. Mert nemcsak a polgárok méltóságát sértik, de a mindennapi megélhetőségüket is veszélyeztetik – fakadt ki kérdésünkre S. I. – Egyszerű munkavállalók, iskolai tanulók járnak át dolgozni, tanulni egyik országból a másikba, átgondolta valaki, velük mi lesz? Nagyon sokan vesztesei lettünk a teljesen degenerált EU-bürokraták intézkedéseinek. Ezek után senki se csodálkozzon, ha mifelénk is divatba jön az euroszkepticizmus. Igény már van rá!"
Elítélően szólt a szigorításról különben Kóbor János, a legendás Omega együttes frontembere is, aki a Szent László Napokat beharangozó csütörtöki sajtótájékoztatóra érkezett Nagyváradra. Ő ugyan még megúszta a várakozást, mert még aznap hazatért, de bírálta a helyzetet, hogy a schengeni övet legalább Ukrajnáig való kiterjesztése helyett újra szigor jön, pedig már a normalitás része volt, hogy percek alatt át lehetett kelni egyik országból a másikba. „Úgy járunk a Felvidékre vagy Romániába, hogy az se tudjuk, éppen a határ melyik oldalán vagyunk” – fogalmazott. Ő maga például alig három és fél óra alatt Pestről Váradra ért.
Bálint Eszter / Krónika (Kolozsvár)

Levél-féle a 65 éves Tőkés Lászlóhoz
Az örvendetesen gyarapodó, a méltán rangos elismerést jelentő Tőkés-díjjal kitüntetettek nevében engem ért az a kivételes megtiszteltetés, hogy köszönthetem a 65 éves Tőkés Lászlót.
A református lelkészt és püspököt, a ceausiszta szörnydiktatúrát órák alatt elsöprő, 1989. decemberi romániai népfelkelés, forradalom – mindegy, hogy minek nevezzük – szikráját, aki azokban a vészterhes napokban a huszonhárommillió romániai lakosból egyedüliként tette kockára nemcsak a saját, hanem a családja életét is.
Tőkés Lászlótól a megrögzött magyarellenesek hiába próbálják elorozni a forradalmi szikra szerepét, mert az a bizonyos visszavont „csillag" – a rászórt sár- és szennycunami ellenére – mind tündöklőbben és tündöklőbben ragyog. Külön öröm, hogy köszönthetem a romániai és az egyetemes magyarságot ért sérelmek, de a megoldásra váró gondok őszinte szószólóját az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban. Köszöntöm a kisebbségi sorsba került közel hárommilliónyi magyarság autonómiatörekvésének leglelkesebb szorgalmazóját és megtörhetetlen élharcosát. Köszöntöm a Berzsenyi-, Bethlen Gábor-, Magyar Örökség díj, a katalóniai CIEMEN-Központ Kisebbségi díja, az osztrák Leopold Kunschak-nagydíj, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje, a Truman-Reagan-szabadságérem, a Bocskai István-, a Robert Schumann-díj és a Magyar Becsületrend kitüntetettjét, az egyetlen magyar politikust és közéleti személyiséget, akit 1990-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Köszöntöm a Partiumi Keresztény Egyetem megálmodóját, létrehozóját: 1999-ben ez volt az egyetlen önálló magyar felsőoktatási intézmény egész Erdélyben.
Köszöntöm a politikust, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, az Erdélyi Magyar Néppárt megálmodóját, az európai parlamenti képviselőt, az EP 2010 és 2011 közötti egyik alelnökét. De köszöntöm a barátot is, akivel az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára szervezett nagyváradi ünnepségek és előadások során kerültünk igazán közeli kapcsolatba. Tőkés Lászlónak meghatározó szerepe volt abban, hogy 2016-ban bővített kiadásban újra megjelenhetett az érmihályfalvi-csoport perében életfogytiglani kényszermunkára ítélt Balaskó Vilmos érolaszi református lelkész Élet a föld alatt című börtön-visszaemlékezése. Ez az egyetlen hiteles dokumentum a romániai siralomházak döbbenetes világáról, amelyet Balaskó 1983-ban, négy vaskos füzetben – az életét kockáztatva – vetett papírra, mielőtt az elszenvedett kínzások nyomán teljesen meg nem vakult. Így kap történelmi jelentőséget Tőkés László születésnapi köszöntése, hiszen lelkészként, püspökként ugyanazt a nemzet egészét felemelő munkát folytatja, amit nagy elődei elkezdtek, a kommunista diktatúra pedig abbahagyatta. Kisvárda érdeme, hogy mindezt felismerte, és a Kárpát-medencében nemcsak elsőként, hanem egyedüliként hozta létre az azóta is töretlen lelkesedéssel tevékenykedő Tőkés László Alapítványt.
Nagy elődök mércéje
Tőkés László a megtörhetetlenek közül való. Hasonlóan három nagy elődjéhez, a huszadik század legnagyobb magyarjához, Márton Áron erdélyi római katolikus püspökhöz, a Felvidék legendás mártírjához, Esterházy Jánoshoz és Ravasz László dunamelléki református püspökhöz, akiket annak ellenére sem lehetett megtörni, hogy a mind jobban berendezkedő kommunista hatalom el akarta őket söpörni a politikai élet porondjáról, a fizikai megsemmisítésüktől sem riadt vissza. Arra a kérdésre is csattanós választ adtak: az Isten szolgája, a plébános, a lelkész politizáljon-e? A szószékről elmondott ige is politizálás a javából!
A felsorolt három nagy előd jelenti az igazi mércét a kompromisszumok megkötésében, de abban is: vannak helyzetek, amikor nem szabad meghátrálni, kompromisszumot kötni. Akárcsak Tőkés László, ők is azt mondták ki – minden kertelés, a következmények, a meghurcoltatás latolgatása nélkül –, ami a magyar népnek, a magyar nemzetnek, a magyar közösségeknek a legjobban fájt. Tették ezt olyan „sziklagörgető magyar nyelven", hogy – az 1848. március 15-ei pesti forradalom páratlan hangulatát idézzem – „a helytartó tanács reszketni tetszett". „Ám legyen szókimondó és goromba, akinek teljesen igaza van!" – figyelmeztet Thomas Mann, akit így üdvözölt az igazmondó költők talán legnagyobbika, József Attila: „az igazat mondd, ne csak a valódit, / a fényt, amelytől világlik agyunk, / hisz egymás nélkül sötétben vagyunk." (József Attila: Thomas Mann üdvözlése).
Tőkés László „az igazat, nemcsak a valódit" mondta 2017. március 27-én Nagyváradon, amikor Szilágyi Zsolttal, az EMNP elnökével közösen tartott sajtóértekezleten bemutatták az EMNT által összeállított, a 2014 és 2016 közötti időszakban elkövetett 312 romániai magyarellenes megnyilvánulás, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem törvény által biztosított magyar tagozata megakadályozásának, a március 15-ei ünnepségek során tapasztalható vegzálások, a március 10-ei székely szabadság napja sorozatos megtorpedózásának negyvenoldalas gyűjteményét – Transylvania monitor címmel – angol, román és magyar nyelven.
„Ez olyan fajtája a xenofóbiának, amely ellen egész Európában hadjárat folyik. A magyarellenesség felszámolása nélkül nem lehet demokráciáról beszélni Romániában. A magyarellenesség a 19–20. század öröksége Romániában, hiszen a jelenség Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor rendszerének is egyik tartóoszlopa volt" – fogalmazott Tőkés László a rá jellemző megfellebbezhetetlen hitelességgel. Borítékolni lehet: a román nyelvű sajtó egészén ugyanaz a hisztérikus hullám, forgószél, trópusi vihar fog végigseperni, mint amikor az 1990-es évek elején az Amerikai Egyesült Államokból visszatérve kijelentette: Romániában az etnikai tisztogatás nem szűnt meg. Vagy amikor a tusványosi előadás-sorozaton ugyanolyan védhatalmi státuszt kért a romániai magyarság számára, mint amilyent Ausztria gyakorol a dél-tiroli németek érdekében.
Tőkés László „az igazat, és nemcsak a valódit" mondta akkor is, amikor az RMDSZ 25. évfordulójára azt írta: „Az erdélyi magyarságnak nincs oka az ünneplésre... Negyed évszázaddal ezelőtti célkitűzéseink közé tartozott a kollektív kisebbségi jogok kivívása, a többszintű autonómia megvalósítása, valamint az 1959-ben betiltott (Bolyai) állami magyar egyetem újraindítása. Az utóbbi időszakban nemhogy előrelépést hozott volna a »neptunos politika«, hanem egyre inkább elmérgesedett a helyzet az autonómiaharc, a nemzeti jelképek és felsőoktatás terén.
Romániában a magyar jelképeket üldözik, meggyalázzák az aradi Szabadság-szobrot, újraállamosítják a sepsiszentgyörgyi református Székely Mikó Kollégiumot, háromnyelvű helységnévtáblák miatt pereskednek Kolozsváron, Marosvásárhelyen betiltják a székely szabadság napjára tervezett utcai felvonulást." Miközben ez a születésnapi köszöntő elhangzik, a marosvásárhelyi Római Katolikus Teológiai Gimnázium szülői közössége, a diákok, a tanárok falhoz szorítva – a helyi és központi hatalom packázásai közepette – vívják a kétségbeesett küzdelmüket az iskola puszta létéért, abban az épületben, amelyet magyarok építettek, s amelyet végeláthatatlan pereskedések után visszaszolgáltattak jogos tulajdonosának, a római katolikus egyháznak.
Amit ma sem tudnak megemészteni
Utólag visszatekintve, a román államra, a román közvéleményre és kollektív emlékezetre vet negatív összképet az a kínos igyekezet, amellyel a 2009-ben Tőkés Lászlónak adományozott Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatát 2016. március 3-án visszavonták. Az a Klaus Johannis államelnök vonta vissza, aki nagyszebeni polgármesterként elvette a város magyar polgárai által a két világháború között téglajegyekkel, önfeláldozó munkával, saját erejükből épített kétemeletes magyar házat. Tudomásul kell vennünk: a román politikum, a közvélemény nem tudja elfogadni, megemészteni azt a megcáfolhatatlan tényt, hogy az 1989. decemberi népfelkelés, forradalom elindítója egy magyar, Tőkés László temesvári lelkész volt!
A meglódult fantáziák majd újabb és újabb elméletek gyártanak arról: Tőkés László magyar kém volt, hatalmas összegeket kapott a román államrend megdöntéséért. Magam előtt látom a temesvári református templom falán lévő négynyelvű táblát – nem messze attól a helytől, ahol Székely Dózsa Györgyöt 1514-ben „izzó vastrónon megégették" –, amely hírül adja a világnak: „1989. december 15. Innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom." Az a négynyelvű tábla örökkön örökké hirdetni fogja Tőkés László egyedülálló hőstettét. Ezt ismerte fel a temesvári román többség, amely csatlakozott a Tőkés Lászlót védelmező magyar hívekhez, országos méretű tüntetéssé terebélyesítve a Ceauşescu-diktatúra elleni hatalmas elégedetlenséget. Véráldozatukkal pecsételték meg a sajnos csak rövid ideig tartó román–magyar testvériséget.
Miközben a születésnapi köszöntőmet papírra vetem, újból és újból – rémálomként – fel-felvillan előttem a 2004. december 5-e előtti, a Duna Tv által sugárzott műsor, amikor Gyurcsány Ferenc magyar miniszterelnök – Tőkés László és Duray Miklós minden kétségbeesett meggyőzése ellenére – a 23 millió román bevándorló Magyarországra való özönlésével, munkahelyek elvételével, a szociális védőháló és egészségügyi ellátás tönkretételével riogatott. Egyetlen, magára valamit is adó nemzet miniszterelnöke sem árulta így el nemzettársait, sorsosait! Gügye magyarázat: a népszavazási kérdést rosszul fogalmazták meg. A kérdést egyszer meg kellett fogalmazni, és fel kellett tenni. A magyarok egy igen jelentős része – örök tisztelet a kettős állampolgárságra igennel szavazóknak! – a lehető legrosszabb választ adta. Hasonló „válaszadás" a románok, szerbek, szlovákok, ukránok, horvátok, szlovének, de még az osztrákok esetében is elképzelhetetlen.
Mindezt azért is írom, mert a felsorolt népeknél, nemzeteknél elképzelhetetlen lenne, hogy egy Andrassew Iván formátumú publicista Ne vígy minket kísértésbe címmel könyvet írjon, és emberi becsületébe gázoljon annak a Tőkés Lászlónak, akinek a kisujját sem érte fel. Nem véletlen, hogy a közvádas, magánvádas és személyi polgári pert is Tőkés László megnyerte. Az ítélőszék szerint a sértés annyira durva volt, hogy azt senkinek nem kötelessége elfogadni. Andrassew Iván azzal indokolta a könyv megírását: „...ezt a könyvet nem azért írtam, mert a romániai (2012. évi) választásokra szántam botránykönyvnek (...), hanem azért, mert attól tartottam, hogy Magyarországon Schmitt Pál helyett Tőkés László lesz az elnök." Törvényszerűen vetődik fel a kérdés: kisebbségi sorsban élő magyar nem lehetne államelnök Magyarországon?
Csak egyetemes magyarság van
Ezt a skizofrén helyzetet ideje lenne végre feloldani! Az utódállamokban élő magyarok őseinek adója, munkája, hozzájárulása nélkül nem készülhetett volna el sem a Parlament impozáns épülete, sem a büszkén mutogatott műemlékek sora. Ugyanúgy a mai Magyarország állampolgárai őseinek adójából, munkája, verejtéke nyomán készültek el Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben, Temesvár, Arad, Pozsony, Kassa, Ungvár, Munkács, Szabadka, Zágráb, Eszék, Lendva, de Felsőőr, Kismarton, sőt Bécs – a felsorolást folytathatnám – párját ritkító műemlék és középületei. Mindkét részről tehát jogos az igény, hogy beleszóljanak mindenhol, ahol magyarok élnek, akár egymás belügyeibe is. Tőkés László egész életműve, minden tette, kiállása a magyarságért – Erdélyben, az Európai Parlamentben, szerte a nagyvilágban – a bizonyság arra, hogy csak egyetemes magyarság van. Ezért az egyetemes magyarságért – ha szükséges – a legdrágábbat, az életet is fel lehet, fel kell áldozni! Tőkés Lászlót lehet támadni, lehet a horgasinába marni, de aki ezt teszi, az gondolja végig: legalább a töredékét próbálja megtenni annak, amit ő élete eddigi 65 éve során megvalósított.
A megszólítás, a cím már sejtette, születésnapi köszöntésemet a Partium legnagyobb költőjének, Ady Endrének Levél-féle Móricz Zsigmondhoz című versének parafrazált soraival zárom: Adassék e levél Tőkés László úrnak, / Kit most érdemelten, szépen koszorúznak, / Koszorút nem viszek, írás megy helyette, / De ott leszek mégis, míg élek mellette. Így köszöntöm a jelképes 65. születésnapon Tőkés Lászlót, a lelkészt, a püspököt, az Európai Parlament képviselőjét, az embert, a barátot, az egyetemes magyarság jogainak – és egyben az egyetemes emberi jogoknak – mind az öt világrészen ismert védelmezőjét. Kívánom, hogy élete nagy álma, a Székelyföld és a partiumi magyar közösség autonómiája megvalósuljon. Kívánok erőt, egészséget, hosszú életet! A jóisten áldja, óvja minden lépésedet. Kívánom, hogy a Tőkés László 65. születésnapját méltóan és felemelően megünneplő Tőkés László Alapítvány még hosszú évtizedeken át legyen a Tőkés László-életmű hűséges őrzője, ápolója, és minél több magyar kiválóságnak ítélhesse oda a megtisztelő Tőkés-díjat.
Tófalvi Zoltán
A szerző történész
(Elhangzott 2017. április 2-án a kisvárdai református templomban, a Tőkés László Alapítvány által szervezett, a 65 éves Tőkés Lászlót köszöntő ünnepségen.) Krónika (Kolozsvár)

Váradon díjazták a Fürkész országos nyerteseit
Az ország leghelyesebben író diákjai mérték össze tudásukat az elmúlt hétvégén a nagyváradi Ady Endre Líceumban, a 6. Fürkész helyesírási és nyelvhelyességi verseny országos döntőjének keretében. Az elemisták díjkiosztóját szombaton tartották az iskola dísztermében.
Az ünnepséget Krasznai Tünde pedagógus, a verseny létrehozója és főszervezője nyitotta meg, aki köszönetet mondott az elszánt és lelkes versenyzőknek, valamint az őket támogató szülőknek és pedagógusoknak. Ezt követően Szabó Ödön parlamenti képviselő mondott köszöntőbeszédet, rámutatva, hogy a megyeszékhely kiváló pedagógusi gárdával rendelkezik, és az ő kezdeményezőkészségüknek köszönhetően Nagyvárad az utóbbi időben a „tantárgyversenyek fővárosává” vált.
A diákok teljesítményét Kocsis Annamária, a versenybizottság elnöke értékelte ki. Mint elmondta, a második osztályosok közül senki nem hibázott a szótagolási feladatokban, ami nagyon dicséretes, hiszen a szakemberek véleménye szerint a gyermekek csak körülbelül harmadikos korukra érnek meg gondolkodásban arra, hogy a szótagolást írásban is helyesen végezzék. A másodikosoknak ugyanakkor meggyűlt a bajuk a „j” és az „ly” megkülönböztetésével, illetve helyesírásával. A negyedik osztályosoknak viszont épp ez volt az erősségük. A nagyobb diákok ugyanakkor nagyon értékelték a mondatok szóösszetételével kapcsolatos és idén első ízben bevezetett kódos feladatot. A harmadik osztályosok könnyedén megbirkóztak a tulajdonnevek helyesírására vonatkozó feladatokkal, míg a negyedikesek a tollbamondást oldották meg szinte hibátlanul.
A pontösszegzést követően az alábbi eredmények születtek. A második osztályosok mezőnyében I. díj – Gyenge Edwin Márton (99 pont, margittai Horváth János Elméleti Líceum), II. díj – Costin Evelin (98,5 pont, nagybányai Nicolae Iorga Gimnázium), III. díj (megosztva) – Ruff Brigitta (98 pont, kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum) és Lőrincz Barbara (98 pont, csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum). A harmadik osztályosok mezőnyében I. díj – Vicsai Bíborka (97 pont, zilahi Simion Bărnuţiu Gimnázium), II. díj – Tekse Hunor (96,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Rus Lilla (95,5 pont, szatmárnémeti 10-es számú Általános Iskola). A negyedik osztályosok mezőnyében I. díj – Darvas Teréz Katalin (96 pont, gyergyóremetei Fráter György Gimnázium), II. díj – Szász Kamilla Zsófia (88,5 pont, marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum), III. díj – Toma Tamara (88,5 pont, nagykárolyi 3-as számú Általános Iskola).
Dicséretben részesültek továbbá Iuhasz Salomé második, Todor Hunor és Molnár Zsófia harmadik, valamint Király Anna és Domokos Márk-Zoltán negyedik osztályos tanulók. A váradi mezőnyt tekintve Király Alexandra (Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnázium) és Székedi Péter (Szent László-líceum) kiváló teljesítményükért gyermeknapi kirándulást nyertek Budapestre.
A verseny a 16-os számú Általános Iskola és a Diákokért Egyesület közös szervezésében zajlott, a Tanügyminisztérium és az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. A díjkiosztó ünnepségen közreműködtek a nagyváradi 16-os számú Általános Iskola énekesei és gitárosai, akik Lukács Annamária zenetanárnő vezetésével megzenésített Juhász Gyula-verseket adtak elő.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Hatvan évnyi boldogság a munkában
A derűs Murádin
Lenyűgöző könnyedséggel mutatta be a nyolcvanadik évéhez közeledő Murádin Jenő művészettörténész legújabb hiánypótló könyveit – szám szerint egyszerre hármat – pénteken, a szentgyörgyi Vadászati Múzeumban. A három közül egyik, A romániai magyar művészet irodalma a művészettörténészek, múzeumok bibliájának a szerepére készül. A szerzővel Bogdán László író beszélgetett, jelen volt a nyomdából frissen érkezett könyvek kiadójának, az Artprinternek a vezetője, Kopacz Attila.
A szerző vallomásából megtudtuk, mivel munkáját annyira szereti, soha nem érezte azt tehernek, többek közt azt a sok évnyi (évtizednyi) könyvtári és levéltári kutakodást sem, amely szükséges volt a fentemlített bibliográfia megírásához. 15 ezer címet és nevet tartalmaz a kötet, amelyhez – korabeli művészeti folyóiratok híján – 50–60 napilapot, időszakos kiadványt kellett átnyálazni. A kiegyezéstől 1918-ig egy, majd a Trianontól 1989-ig egy második kötet tartalmazza azokat a cikkeket, más írásokat, amelyekre bármikor szüksége lehet egy múzeumi munkatársnak, művészettörténésznek, kereső embernek.
Kós Károlyról már nagyon sok mindent megírtak, róla szóló könyvében Murádin Jenő arra koncentrált, amiről eddig keveset beszéltek: hogy a nagy megbízásokat 1918 után már alig kapó Kós Károly milyen jelentős befolyással volt az akkor művészeti élet szervezőire, hogyan szolgálta az erdélyi képzőművészetet a Barabás Miklós Céh vagy a kolozsvári Műcsarnok létrehozásával, amely igazi otthona lett a művészeknek.
– Nem igaz, hogy a kisebbségi sors elsorvasztotta az alkotók munkakedvét, sőt inkább felvirágzott a művészeti élet a két világháború között – osztotta meg következtetését a hallgatósággal Murádin Jenő.
A harmadik kötet egy fiatalon elhunyt, kevéssé ismert képzőművészt, Kolozsvári-Szeszák Ferenc szobrászt igyekszik beemelni a köztudatba, aki a 19. század végén s a 20. elején élt és tevékenykedett. A nagyszalontai Arany János-szobor alkotójának több szobrát megsemmisítették a bevonuló románok, monumentális A kárpátok őre alkotását egy korabeli rendőrségi nyomozati anyag szerint a román diákság ledöntötte, majd később egy rendőr elégette. Sok síremlékre faragott szobrot, de az ő életpályája véget ért a monarchiával, 1919-ben halt meg 37 évesen.
A könyvek után emberként is megismerhettük a szerző Murádint, akit Bogdán László személyes kedvencekről és elégtételekről faggatott. Megtudtuk, hogy a csíki Nagy István festő szuggesztív művészete áll közel hozzá, de Ziffer Sándort, Szolnay Sándort, Benczédi Sándort és Szervátiusz Jenőt is különösen kedveli. S ha már ilyen jól alakul együttműködése a kiadóval, akkor a következő kötet kiadását tervezi a cseh Melka Vince festőről, aki Rudolf trónörökös udvarát odahagyva a Görgény völgyében telepedett le, és többek között számtalan szép vadászjelenetet megfestett. Sok festményének már csak üveglemezen lévő lenyomata létezik, néhány közülük a budapesti Szépművészeti Múzeumban.
Az érdeklődők Murádin Jenő mindhárom kötetét a Képzőművészek Szövetségének üzletében vehetik meg.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Musai-Muszáj: a többnyelvű helységnévtábla csak a kezdet, van még tennivaló Kolozsváron
A többnyelvű helységnévtáblák kihelyezése Kolozsvár bejárataihoz egy mérföldkő, egy kezdet, de még sok a tennivaló – hangzott el a Musai-Muszáj akciócsoport hétfői sajtótájékoztatóján.
Egyik képviselőjük, Szakáts István elmondta, az akciócsoport üdvözli Emil Boc polgármester döntését, szerintük helyes és szükségszerű elhatározás volt, amit évekkel ezelőtt meg kellett volna hozni. Rengeteg más, nem jogi indok van arra, hogy miért kellett volna kihelyezni a táblákat – jegyezte meg.
Bethlendi András megköszönte a holland alapítványnak a tevékenységét, hiszen ők indították el a jogi procedúrát a többnyelvű táblák ügyében, majd a Minority Rights Egyesületnek, amely újra felvette a kesztyűt, a Foundation European Committee Human Rights Hungarians Central Europe-nak, illetve a felperesekhez csatlakozóknak, az akciócsoport önkénteseinek, a Facebookon aktív „igeterjesztőknek”. Köszönetet mondott a sajtónak és a román nemzetiségű állampolgároknak is, akik csatlakoztak az ügyhöz.
Szakáts István kitért arra, hogy "a megélt multikulturalitásért" hozták létre a Musai-Muszájt, az akciócsoport a kétszínű politikai játszmákra akar válaszolni. Jelentős civil kezdeményezéssé nőtték ki magukat, 3,7 millió emberekhez jutottak el a Facebookon, közel húszezer követőjük van. Elhangzott: Budapesten és a genfi kisebbségügyi konferencián is képviselték az ügyet az elmúlt időszakban.
Egy ízben négyezer lejes támogatást nyertek a városházától, de ezt később vissza kellett adniuk. Számos magántámogatást kaptak azonban. Egyetemi szakdolgozatok is szólnak már az akciócsoportról – hangzott el a sajtótájékoztatónl.
Szakáts István kiemelte, fenntartják a városházával és a polgármesterrel való párbeszéd igényét, több ízben is írtak nyílt levelet a városvezetésnek. Március 15-én kaptak választ a kérésükkel kapcsolatban, akkor a polgármester azt ígérte, leül találkozni velük, de ez nem történt meg. Megköszönte azoknak az RMDSZ-tagoknak és -vezetőknek, akik segítenek, és reményét fejezte ki, hogy a jövőben is támogatják a Musai-Muszájt.
Bethlendi András arról beszélt: a tábla kihelyezése egy mérföldkő, egy kezdet. Az elmúlt években foglalkoztak a kolozsvári állomásnál található, állomásvezetők nevét tartalmazó táblával, amelyről hiányoznak a magyar szereplők – ezt a táblát eltávolították ugyan, de még van itt tennivaló. A Házsongárdi Temető magyar nyelvű turisztikai táblájáiért is szót emeltek, de ezek még nem kerültek ki. Elmondták azt is, Emil Boc polgármestert várják a Kolozsvári Magyar Napokon és a március 15-i ünnepségen.
Boc "teljes amnesztiát" kapott
Szőcs Izabella jogtanácsos a per folyamatát összegezte: 2014-ben a Language Rights alapítvánnyal kezdték el a pert, amelyet első fokon megnyertek ugyan, ám másodfokon az alapítvány holland mivoltára hivatkozva negatív döntés született. A pert újrakezdték, akkor ismét veszítettek, majd egy új döntéssel kimondta a bírság, hogy ki kell helyezni a táblákat.
Kolozsváron a magyarság arányszáma nem lépi át a húsz százalékot, de a törvény meghozatalának évében még meghaladta. Erre, illetve a korábbi tanácshatározatra hivatkozva lehetett érvelni a táblák kihelyezése mellett. Nemzetközi szintű érvekre is hivatkoztak – tájékoztatott a jogtanácsos.
Szőcs Sándor jogász elmondta, a legnagyobb elégtételt az hozta a perfolyamatban, hogy pénteken Emil Boc polgármester lemondott a fellebbezési szándékáról. "A Minority Rights elnökeként és jogászként a polgármester minden eddigi hibáját elnézem, teljes amnesztiában részesítem, és barátilag tekintek rá" – fogalmazott Szőcs kiemelve, Emil Boc precedenst teremtett, azt igazolva, hogy a civil szféra és a hivatal párbeszéde eredménnyel jár. Nem az a kérdés, hogy ki járult hozzá a sikerhez leginkább, hanem hogy nem a vagy-vagy, hanem az is-is logikájában lehet gondolkodni – tette hozzá.
Mint korábban megírtuk, négynyelvű – latin, román, magyar és német – helységnévtáblákat helyeznek ki Kolozsváron. A latin felirat a háromnyelvű tábla fölé kerül – közölte pénteken Emil Boc polgármester. Újságírói kérdésre válaszolva Emil Boc elmondta, a táblák egy-másfél hónap múlva kerülnek ki a város határába.
Kustán Magyari Attila / maszol.ro

Gyergyói kézimunkákat állítottak ki a budapesti Hagyományok Házában
Évtizedes munka áll a friss élmény mögött: a Gránátalma Egyesület úrihímző asszonyainak szorgoskodását nagy elismerés illette, a vezető, Kisné Portik Irén néprajzkutató neve határokon túl sem merülhet immár feledésbe. Budapesten is kiállították munkáikat.
Az úrihímzések életre keltői, hasonmás munkák készítői már tavaly megtudhatták: a Hagyományok Háza igazgatója kiállításra szánja az alkotásokat, valamint Kisné Portik Irén Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte kötetét is bemutatják. A Gránátalma Egyesület munkáit többek közt magyarországi és hazai szakemberek megnézték. Több elismerő véleményezés után egyszer csak arról értesültünk, hogy munkáink a székely értéktár részét képezik, és felkérést is kaptam, hogy legyek a székelyföldi értéktár bizottságnak tagja. Így az a 80 kézimunkát, amit összeválogattunk, már a székely értéktár részeként mutatták be Budapesten – idézi az előzményeket Kisné Portik Irén. A kiállítást április 6-án 16 órára a Magyar Népi Iparművészeti Múzeumban nyitották meg. Szintén ezen a napon mutatták be a Hagyományok Házában a néprajzkutató kötetét. A meghívás bár Budapestre szólt, Kisné Portik Irén úgy tervezte meg az útvonalat, hogy az ne csak tudásuk megosztása legyen, hanem annak gyarapítása is. Szíve szerint valamennyi gránátalmás hímzőasszonyt magával vitte volna, ám néhányuk egészségi állapota ezt nem tette lehetővé, így tizennégyen indultak útnak. A néprajzkutató élménybeszámolója „Mi már rég áhítoztunk egy olyan kirándulásra, ahol eredetiben szemlélhetjük azokat a hímzéseket, amelyeket eddig csak mintakönyvekből ismertünk, de a pontos fotográfiák lehetővé tették elkészítésüket. Lehetőségeinkhez hozzáigazítva, igyekeztem a legfontosabb úrihímzés gyűjtemények közt úgy válogatni, hogy minél több tapasztalással, szakmai élménnyel térjünk haza. Ezért első megállónkat Sárospatakra terveztem, ahol felejthetetlen órákat töltöttünk Pocsainé Eperjesi Eszter és Rádainé Bodnár Katalin társaságában, több száz hajdani úrihímzés közelségében. Azt a barátságos fogadtatást és ezt a szakmai nyíltságot, hat terjedelmes kötetnyi ajándékukat soha sem tudjuk feledni, de talán megköszönni sem. Ők néhány évtizede hivatásos kutatói e szakterületnek, mi tizenéve szabadidőnket áldozzuk rá. Hitünk, vallási különbözőségeink ellenére közös a cél: ezeket a csodálatos magyar értékeket meg kell tartani utódainknak, a nagyvilágnak” – számolt be a néprajzkutató. „Meglátogattuk a Sárospataki Református Kollégium Múzeumának néhány elbűvölő gyűjteményét, csodálatos könyvtárát. Láthattunk néhány Lorántffy Zsuzsanna és asszonyai által hímzett úrasztali kendőt, a nagyasszony bibliáját, aláírását, valamint a nevével fémjelzett mai alkotóműhely pontos hímzéseit is – részletezte Kisné Portik Irén. „Innen Egerbe vezetett utunk, ahol néhány elnépiesedett úrihímzésről tájékoztattak érdeklődésemkor. Amikor az adatokat vettük fel, akkor derült ki, hogy kettő székelyföldi eredetű. Végigfutottunk a váron, és igyekeztünk Budapestre, mert 18 órakor zárt a Nemzeti Múzeum, és a koronázási palást megtekintését nem hagyhattuk ki, lévén Európa legrégebbi úrihímzés emléke. Ahogy nálunk mondják: zárás előtt »éppe’ csak bésurrantunk«, de amit akartunk, hála Istennek megláthattuk, mert ki tudhatja, mit érünk” – így a beszámoló.
„Másnap reggel, hatalmas szélfújásban érkeztünk a Magyar Parlamenthez. Sajnos nem mehettünk be, de kárpótolt egy fölöttébb korszerű eszköztárú történelmi kiállítás, ahol végre úgy éreztük, hogy nagyszerű ajándék magyarnak lenni. Innen a könyvbemutatóra siettünk. Vetítéssel egybekötött előadással igyekeztem viseletünk sajátosságait bemutatni. Annak ellenére, hogy hét közepe volt, jólesett látni a fokozott érdeklődést. A kérdések lassan szakmai beszélgetéssé alakultak, ami a közös tanárok, professzorok felemlegetésével zárult, de csak azért, mert a kiállítás időpontjához értünk. Ez volt úrihímzést készítő tevékenységünk legünnepeltebb eseménye, ahol a kétkezi munkánk áldásától az igen meghitt pillanatok megéléséig, kézimunkáink megcsodálásában volt részünk – részletezte a történteket Kisné. „A következő napon hazaindultunk, de Kecskemétem megálltunk a Ráday Múzeumnál. Míg Sárospatakon a Tiszántúli-, itt a Dunamelléki Református Egyházkerület gyűjteményében tallóztunk. Itt volt szerencsénk több mint 300 éves valódi selyemre hímzett skófiummal találkozni. A többi patyolat, finom batiszt, finom gyolcsvászonra készült” – ecsetelte az élményeket a hímzések szakértője. Mentsük meg, hogy miénk maradjon A kiállítás május 18-ig tekinthető meg a Hagyományok Házában, hétfőtől szombatig 10–18 óra között, a gránátalmás asszonyok munkája pedig itthon folytatódik. „Ha rajtam múlna, én már rajzolnám is a következő kézimunkákat, hiszen ennél nagyobb bizonyosságot nyerni arról, hogy a lehető legjobb úton járunk értékmentő és újrateremtő munkánkkal, nem is lehet. Persze, most előbb a tojásírás, a népiskolai oktatás, és lassan mindenre sor kerül. Idénre remélem támogatást nyer az a táborunk, amelyben 60 új tagot veszünk fel a Gránátalma Egyesületbe. Ez évente legalább 120 újabb, pusztulásból, feledésből kiemelt hímzést jelent. Nem rejtjük véka alá, hogy jövőre, ha Isten éltet, mindenkinek hozni kell még egy személyt a hímzők sorába. Ennek a nagy értékű hungarikumnak meg kell maradnia. Ami rajtunk múlik, azt tegyük is meg. Nagy múltú, alkotó nép vagyunk, nagy értékű kultúra birtokosai, csak mi menthetjük meg mindezt a jövőnek, mert ha nem, mások mondják majd magukénak” – mondta el zárásként Kisné Portik Irén.
Balázs Katalin / Székelyhon.ro

A magyar irodalom a nemzet önismeretének megjelenítője – beszélgetés Kozma Dezső irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral
– Úgy tudom, már a kezdet kezdetén irodalmi tájakon lakozott…
– Az egykor Kolozs (ma Szilágy) megyei Középlakon, Kalotaszeg és a Szilágyság határmezsgyéjén születtem. Nem messze a kultúrházunkat tervező Kós Károly „Varjúvárától”, a valamikor vásárairól híres Bánffyhunyad, Kolozsvár, a Wesselényi Miklós és Ady szellemét őrző Szilágyság vonzáskörében. Már amennyire szellemi utak vonzásköre érezhető lehetett egy olyan faluban, ahova nem jár vonat, és ahol ritkán tűnt fel annak idején egy-egy autó, az itteni asztalosokat (apám is az volt) deszkával ellátó havasi szekér.
Ama bizonyos első szellemi útravalót négyosztályos iskolánkban szerzett, palatáblán gyakorolt ismeretek és a református zsoltárok jelentették. A továbbtanulás vágya szunnyadt ugyan bennem, de közvetlenül a világháború után egy ideig magántanulóként – egy szál tanítóval – nyílt erre lehetőség. Ő volt a „tantestület”, én voltam az „osztály”. Bánffyhunyadon szállásomra illett a „magán” minősítés, ugyanis a valamikor jobb napokat látott Böske néni kénytelen volt – úgymond – magánbentlakást berendezni otthonában a környező falvakból érkező tanulók számára. Folytatásként nekem is az akkor rangosnak számító kolozsvári kereskedelmi középiskola magyar nyelvű tagozatát ajánlották, ahova én magammal vittem hunyadi magyartanárom, Morvay Pál óráinak hangulatát.
Korábban bivalyszekéren döcögtünk át a hunyadi hegyen, most kolozsvári (hóstáti) fiáker vágtatott velünk új szállásom, a Kereskedelmi Fiú-Középiskola bentlakása felé. S hogy az akkor még 118 000 lakosú „kőbe vésett város” főterével, patinás épületeivel, Farkas utcai református templomával (itt konfirmáltam) nyitott könyv lett számomra, abban igen nagy része volt a magyar irodalmat és német nyelvet igényes szigorúsággal tanító Kovács Endrének és az elmúlt korokat elevenné avató Pataki Józsefnek, a későbbi egyetemi tanárnak. A két tantárgy (kereskedelmi szakiskolában!) annyira ikerpárrá vált bennem, hogy a kolozsvári középiskolák versenyén egyik alkalommal díjaztak. (Az elismerő diploma a középlaki árvíznek esett áldozatául.)
Érettségi után a közgazdasági szakra, illetve a jogra felvételi nélkül bejuthattam volna, mégis a felvételi vizsgát igénylő bölcsészettudományokat választottam, így lett szellemi otthonom a Bolyai Tudományegyetem. S bár a történelem szakra igen jó eredménnyel jutottam be, néhány hét után a felvételin elért eredményem alapján átiratkozhattam a magyar szakra. Hogy mi késztetett erre? Nem nehéz elképzelni, milyenek lehettek az elméleti bevezetők az 50-es évek elején…
– Mit kínált akkor az ötéves alapképzés ezen a szakon?
– Meg sem próbálkozom valamiféle utólagos „értékskála” keresésével, hisz az ilyesmi gyakran fakadhat elfogultságból, későbbi élményekből, meg aztán a jórészt már ismert körülményekről is lehetne beszélni, mesélni. Megmaradok tehát a szűk szakmai emlékeknél.
Tanáraim (későbbi kollégáim) között volt, aki több-kevesebb oktatói tapasztalattal rendelkezett, és volt, aki akkor lépett katedrára. Miként lenni szokott, volt tanár, aki az irodalmi alkotások történeti megközelítését, és volt, aki az „időszerűséget” részesítette előnyben. A régi magyar irodalmat a művek gondolatiságára, az összefüggésekre figyelő Szigeti József, a felvilágosodás korszakának irodalmi-művelődési törekvéseit Jancsó Elemér oknyomozó részletességgel keltette életre, a XIX. századba Antal Árpád kalauzolt el nagy művekhez illő tájékozottsággal és átéléssel, a magyar irodalmi stílus történetének Szabédi László érzékeny elemzései avattak részeseivé, Csehi Gyula óráit a szerteágazó informáltság jellemezte, a XX. század irodalmának főbb vonulataiban a kezdőnek mondható Pataki Bálint, a külön tantárgyként szereplő erdélyi magyar irodalomban az írói és szerkesztőségi tapasztalatait magával hozó Sőni Pál igazítottak el, világirodalmi ismereteinket Szabó György és Székely Erzsébet eleven órái gazdagították, Szabó T. Attila régi szavaink, Márton Gyula a nyelvjárási kifejezések felett őrködött, Gálffy Mózes a szabatos fogalmazásra mérnöki pontossággal figyelt, a népköltészet Faragó Józsefnek volt a birodalma, a magyarság történetével a szintén ismert Csetri Elek, nyelvrokonainkkal a német nyelvet is tanító Vámszer Márta óráin ismerkedtünk; a szemináriumokat fiatal tanársegédek, doktoranduszok vezették, köztük Dávid Gyula, Szabó Zoltán, Varró János.
Ezzel a szakmai „poggyásszal” kezdtem el oktatói működésemet Erdély egyik nagy múltú középiskolájában, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban. Patetikusan úgy is fogalmazhatnék, a pályakezdők világot megváltani akaró lelkesedésével, hivatástudatával. Lehet, hogy mára már elavultnak tűnő módszerrel is, például olyan módon, hogy – le sem merem írni – az óra szerves részévé vált egy vers vagy versrészlet könyv nélküli elmondása.
– Diákként érte a magyar forradalom kitörése. Hogyan emlékszik 1956-ra?
– Miként váltunk részeseivé akkor a történelmi változásokat ígérő – egykori szóhasználattal élve – eseményeknek? Több mint hat évtized távlatából is emlékszem, milyen bizakodóan, kételyeket legyűrő szorongással hallgattuk a híreket, magyaráztuk a történéseket, lelkesedtünk, változást vártunk. Tanársegédünk, Dávid Gyula azért vitte el hallgatóit, bennünket november 1-én a kolozsvári Házsongárdi temetőbe, hogy megemlékezzünk az itt nyugvó egykori magyar írókról, művészekről, személyiségekről. Tisztelgésünket (én a jövendőbeli feleségemmel kanyarogtam a sírok között) mi is többnek éreztük a szokásos megemlékezésnél. Csakhamar kiderült, nem ok nélkül. Temetői vonulásunk jelképes értelmet kapott, vezetőnk börtönbüntetést szenvedett, kollégánkat, a már versekkel jelentkező Páskándi Gézát azért zárták be, mert javasolta az egyetemi oktatás átszervezését. (Talán nem szükséges emlékeztetni rá, hogy a kolozsvári egyetemek, főiskolák 56-os momentumairól sok visszaemlékezés, dokumentum látott napvilágot azóta.)
– A sepsiszentgyörgyi tanárság csak rövid kitérőnek bizonyult, hamarosan visszatért Kolozsvárra.
– Alig egy félévnyi középiskolai tanárkodásom után sokat ígérő lehetőség kínálkozott számomra: a Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszéke által meghirdetett versenyvizsga évfolyamtársamnak, Láng Gusztávnak és nekem kedvezett. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtörténeti Tanszékén jó ideig – mint minden kezdő – afféle „mindenesek” voltunk. Az első években főleg a két háború közötti erdélyi magyar irodalom és verstan szerepelt az óráim között, a 70-es évektől az Aranytól Ady-ig terjedő időszak (1849–1905) magyar irodalmát adtam elő egy ideig adjunktusként, majd docensként, 1994-től pedig mint professzor. Közben elkészült és megjelent két, az előadásaimat összefoglaló egyetemi jegyzetem (Magyar irodalom a századfordulón, 1978; Magyar irodalom a XIX. század második felében, 1980). S ha már az oktatói működésemről van szó: igen tanulságosak voltak számomra a különböző tanári továbbképzésekhez kapcsolódó előadások, vizsgák, a magyar irodalmi „olimpiai” versenyek megyeközi elnökeként megélt tapasztalatok, akárcsak a középiskolások számára készült tankönyveim megírása.
Oktatásszervezői megbízatásaimról szintén szűkszavúan: 1996-tól a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettesének választottak, 1997-től doktorátusi szakirányítónak neveztek ki, 2003-ban konzulens professzorként mentem nyugdíjba. Ezután még tíz évig – meghívott professzorként – a frissen induló nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen magyar kultúrát és magyar irodalmat adtam elő, közben dékán is voltam.
– Tudományos, kutatói érdeklődése igencsak szerteágazó. Melyek a főbb kutatási területei?
– Nem akarok témákat, írókat felsorolni, nehéz is lenne pontosan körülhatárolni több évtizedes kutatómunkámat, ezért inkább jelzésszerűen válaszolnék a kérdésre. A XIX. század végének és a századelőnek magyar irodalma, illetve a klasszikusok erdélyi utóélete a fő kutatási területem. Az 1970-ben elkészült Irodalmunk a kolozsvári századvégen című doktori (kandidátusi) értekezésemben irodalmunknak addig nemigen kutatott vagy csak részben feltárt teljesítményeit kíséreltem meg feltérképezni, a több mint 20 gyűjteményes, illetve monografikus kötetem közül megemlíteném a Petelei Istvánról, az egykori kolozsvári szerkesztőségek világáról, Mikszáth Kálmánról, Krúdy Gyuláról, Petőfi erdélyi kultuszáról megjelent könyveimet és a magyarországi Madách Irodalmi Társaság kiadásában 2015-ben napvilágot látot válogatott írásaim (Irodalmunk útjain – Erdélyben) is jórészt ennek a korszaknak magyar irodalmából nyújtanak ízelítőt, mint ahogy az általam irányított doktori dolgozatok szintén ezekhez a témakörökhöz fűződnek.
– Milyen kihívásokkal járt a magyar irodalom egyik nagy korszaka előadójának lenni?
– A klasszikusok – Arany, Madách, Jókai, Kemény, Vajda, Mikszáth – a „bőség zavara” okán jelentettek számomra próbatételt, a századfordulón jelentkező írók, költők – Tolnai Lajos, Petelei István, Bródy Sándor, Gárdonyi Géza, Tömörkény István, Thury Zoltán, Iványi Ödön, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Kiss József – örökségének bemutatása nem egyszer az újrafelfedezés gondjaival járt együtt. És akkor még nem említettem a korszak meghatározó irodalmi áramlatait vagy a vitákat gerjesztő életműveket (például Gyulai Pált).
Önkéntelenül fogalmazódhat meg bárkiben a kérdés, megszabott óraszámban hogyan jut erre idő? Ezzel egyik örök vitatémánkhoz érkeztünk: milyen legyen az arány az irodalomtörténeti és az elméleti órák között, hogyan lehet olyanképpen teljesebbé tenni a korszerű elméleti megalapozást, hogy jelentős alkotókról, művekről ne kelljen lemondani? Nem feledkezhetünk meg arról, hogy a nemzeti irodalom – nyelve okán is – a nemzet történelmi, szellemi örökségének, önismeretének vagy akár lelkiismeretének művészi megjelenítője. Természetesen az egyetemes irodalommal, kultúrával kölcsönhatásban alakul, egyetemes értékek hordozója.
– Tudomásom szerint ma is aktívan követi a magyar folyóiratkultúrát. Milyen kortárs lapokat, folyóiratokat olvas?
– Sokat, sokfélét, igen hosszas lenne csak egy részét is felsorolni. Láthatod, könyvespolcomon időszaki szakmai kiadványok mellett sorakoznak itteni és magyarországi irodalmi, művelődési folyóiratok, lapok. Böngészésük – akárcsak a reggeli kávé – hozzátartozik a napi szertartásomhoz. És azt talán felesleges mondanom, hogy nem könnyű válogatni a vegyes értékű kínálatokból, valamiféle általános következtetést, értékítéletet levonni. Legfeljebb szakmai elfogultságból fakadó hiányérzetemet „panaszolnám” el. Például szívesen olvasnék több, a szó eredeti értelmének megfelelő irodalomkritikát, élő irodalmunk teljesítményeit tágabb összefüggésekben vizsgáló írást, értékelést.
– A szakmára való odafigyelés közepette milyen új tervek foglalkoztatják?
– Terveim vannak bőven. Meg szeretném jelentetni a Madách Irodalmi Társaságban tartott, csak részben megjelent előadásaimat, Arany János születésének 200. évfordulója alkalmából kötetet tervezek eddigi Arany-méltatásaimból, és remélem, sikerül egyik rég dédelgetett elképzelésemet megvalósítani, az Ady által is nagyra becsült (méltatlanul elfeledett) prózaírónk, Török Gyula örökségét számba venni. Szeretném, ha időm lenne erre.
Kozma Dezső
Középlakon született 1935-ben. Középiskoláit 1953-ban végezte, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát (1958). 1959-től a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének oktatója, 1994-től professzor. 1970-ben szerzett doktori címet, 1997-től szakirányító a doktori iskolában, nyugdíjazása után konzulens professzor, 2003-tól 2013-ig a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem professzora és a Bölcsészettudományi Kar dékánja. Középiskolai tankönyvek szerzője, tagja több hazai és külföldi szakmai testületnek, társaságnak (köztük: Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Közművelődési Egyesület, Kolozsvári Akadémiai Bizottság, MTA Köztestülete, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Madách Irodalmi Társaság, Mikszáth Kálmán Társaság). Számos rangos kitüntetésben részesült, többek közt: Madách Imre Díj, Magyar Professzorok Világtanácsának díja, Mikszáth-óra Díj, Magyar Érdemrend Lovagkeresztje.
MIKLÓS KRISZTINA / Helikon (Kolozsvár)

A MOGYE az ország legátláthatóbb egyeteme
A Román Akadémiai Társaság felmérése szerint a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem az első helyet foglalja el a 48 állami egyetem közül a feddhetetlenség tekintetében – írja az intézmény honlapján Leonard Azamfirei rektor.
A 48 állami egyetemet vizsgáló eljárás fontosabb szempontjai az átláthatóság, a pénzügy, adminisztratív és akadémiai korrektség és a diszkriminációmentes eljárások voltak. Az idézett forrás szerint a felmérők egyhangú véleménye az volt, hogy az egyetem stabil alapokon nyugszik, hatékony mechanizmusai és gyors fejlődése előreláthatóságot és hitelességet kölcsönöz. A közlemény szerint a felmérés 2012-2016 között készült. agerpres.ro; Erdély.ma

Törvény biztosítja az anyanyelvhasználatot az egészségügyben
Jelentős előrelépés történt az anyanyelvhasználat terén: a képviselőház kedden döntéshozó kamaraként elfogadta azt a törvénytervezet, miszerint az egészségügyi és szociális szolgáltatásokat nyújtó intézményekben kötelesek lesznek magyar nyelven is beszélő személyzetet alkalmazni azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a húsz százalékot vagy az 5000 főt. Így számos erdélyi nagyvárosban is, mint például Arad, Kolozsvár, Brassó, Temesvár, magyarul fordulhatnak orvoshoz az érintettek.
Vass Levente, az RMDSZ Maros megyei parlamenti képviselője, az egészségügyi bizottság tagja elmondta: a magyarok lakta vidékeken szükség van arra, hogy a magyar betegekhez magyarul szóljanak, igazgatótól orvosig és ápolószemélyzettől asszisztensekig.
Korodi Attila az RMDSZ képviselőházi frakcióvezetője emlékeztetett az olaszteleki magyar lány esetére, akit hiányos román nyelvtudása miatt aláztak meg a kolozsvári gyermekgyógyászaton azért, mert nem tudott románul beszélni a kórház személyzetével. „Az RMDSZ az esetet követően panaszt tett az Országos Diszkrimináció-ellenes Tanácsnál, amely ezer lejre bírságolta a kórházat, illetve törvénytervezetet nyújtott be annak érdekében, hogy a Charta ezen előírásait törvényi szintre emeljék mielőbb Romániában, amit kedden szavazott meg a parlament.
Közlemény; Erdély.ma

Meghirdették a székely történelmi vetélkedőt
Idén is megszervezi A székelység története – Kádár Gyula Emlékversenyt a Székely Mikó Kollégium Alapítvány a névadó középiskolával, a sepsiszentgyörgyi Tanulók Házával és a MÁÉRT Egyesülettel közösen. Ez már a harmadik alkalom. A verseny célja, hogy a diákok kézbe vegyék a Székelység története című tankönyvet, megismerjék és megszeressék szülőföldjüket – fogalmazott Pénzes Loránd történelemtanár, a vetélkedő főszervezője.
A tegnap meghirdetett vetélkedő, melyre hatodikos, hetedikes tanulókból alkotott háromtagú csapatok nevezhetnek be, két fordulóból áll. Az első témája a székelyek az Erdélyi Fejedelemség korában, a második forduló kérdései a centenáriumi év kapcsán a székelység az első világháborúban témához kapcsolódnak. A csapatoknak írásbeli és kreatív feladatokat kell megoldaniuk. A második fordulóra az első 10 legtöbb pontszámot szerzett csapat kap meghívást, de iskolánként csak egy csapat juthat a döntőbe. Ebben a fordulóban a tanulóknak az első világháborúhoz kapcsolódó írásbeli és szóbeli feladatokat kell megoldaniuk, településükhöz kötődő háborús emlékjeleket kell felkeresniük.
Jelentkezési lap a szekelysegvetelkedo@gmail.com címen igényelhető, s oda várjuk a visszajelzést május 6-ig. Ezen az úton küldik ki a feladatlapokat is. A vetélkedőre a Székelység története című, VI. és VII. osztályosok számára a 2012-ben kiadott tankönyv III., IV. és VI. fejezetéből kell készülni.
A kitöltött feladatlapokat június 5-ig a Székely Mikó Kollégium postacímére várják. A második fordulót október végén tartják a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében. A döntőbe jutó tíz csapat tagjai könyvjutalomban részesülnek, honismereti kiránduláson vagy hagyományőrző táborban vehetnek részt.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Digitális színháztörténet
Marosvásárhelyen tartott színháztudományi konferencia alkalmával elindult a Philther nevű internetes színházi adatbázis erdélyi előadásokról szóló elemzéseket tartalmazó része. A Philther – a philology-ból és a theatre-ből képzett mozaikszó – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel, pontosabban a negyvenes évektől máig született kánonteremtő magyar nyelvű előadások gyűjtőportálja kíván lenni. Közöttük több sepsiszentgyörgyi előadás is szerepel.
A magyarországi Theatron Műhely Alapítvány 2010-ben indította a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta Philther elnevezésű projektjét a magyar színháztörténet kortárs fejezetének megírására. A kutatás azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el még az 1980-as években, és akiknek köszönhető, hogy a Magyar színháztörténet három, az 1790–1873, 1873–1920 és 1920–1949 közötti időszakokat elemző kötete megjelent. Az 1949 utáni korszak ezekhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, ezt a hiányosságot kívánja pótolni a Philther, mely már a kutatás metodikájával komplex művészeti formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. A Philther olyan generáció számára készült elemzéseket tartalmaz, amely az internet globális infrastruktúráján szocializálódott, és olyan rendszert hoz létre, ami a „képi fordulat” után felnövekvő közönség számára kínál megfelelő olvasási stratégiát. A konferencia felvezetőjében Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna színháztörténészek, a projekt vezetői elmondták: a digitális technológia korában a fizikailag megfogható tárgyakat őrző-gyűjtő archívumot egyre inkább felváltja a pusztán digitális formában létező adatbázis, mely hangsúly-áthelyezést is jelent, nevezetesen azt, hogy magukról a dolgokról, tárgyakról átterelődik a figyelem a dolgok közötti kapcsolatokra. Amikor 2010 tájékán kialakították a Philther koncepcióját, olyan színháztörténet kidolgozása volt a céljuk, mely az előadásokról fennmaradt vizuális emlékeket, sajtóanyagokat, kritikákat, kollektív és személyes emlékezet-megnyilvánulási formákat próbálja elemzésekké összefogni, és ezek között egy kapcsolati hálót is megpróbál kibontakoztatni. A nevezett honlapon tehát az utóbbi évtizedek fontos, kánon¬alkotó, színháztörténetileg kiemelkedő vagy a legnagyobb hatástörténettel bíró előadásaival találkozhat az érdeklődő, ezek között pedig egy sajátosan rétegzett szabad egyéni olvasásnak a hálója áll össze, mely inkább vertikális, mint lineáris olvasatot biztosít. Inkább előadás-centrikus színháztörténetről van szó, mely természetesen intézménytörténeti kérdéseket is felvet, nem oral history (mesélt történelem), de nagyon fontosnak tartja az alkotók személyes emlékeit a színházi múlt folyamatairól. Talán emiatt is történt, hogy az egykori előadások alkotói közül sokan jelen voltak, és érdekes történeteket meséltek a Művészeti Egyetemen tartott konferencián.
A Philtheren az előadások elemzése egy sajátos protokoll szerint hat blokkba rendezve történik – színházkulturális kontextus, dramatikus szöveg és dramaturgia, rendezés, színészi játék, színházi látvány és hangzás, az előadás hatástörténete –, de hogy a felhasználó milyen sorrendben olvassa ezek egyes részeit, hogy el akarja-e olvasni az előadások teljes elemzését, vagy azok egyes blokkjában található bizonyos nevek, utalások, más előadásokra való hivatkozások mentén rögtön átcsatlakozik más elemzésekhez, azt maga döntheti el. Az említett időszak erdélyi színháztörténetét egyelőre harminc előadás képviseli a Philtheren, de az adattár folyamatosan bővül. A feltöltött előadások között több sepsiszentgyörgyi előadással is találkozhat az olvasó, a jövő évi Philther-konferenciát pedig a tervek szerint Sepsiszentgyörgyön szervezik.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent László kreatív ihlető forrás volt
Sikeresen zárult a legnépesebb erdélyi vetélkedő
Az Erdélyi Római Katolikus Főegyházmegye kilencedik éve teremt lehetőséget arra, hogy a kisebb és nagyobb, katolikus és más felekezetű diákok összemérjék tudásukat, bizonyítsák hozzáértésüket a kreatív képességek minden terén. Az idén a Szent László-év volt a 9. kreativitási vetélkedő témája, amely a legnépesebb valamennyi erdélyi vetélkedő közül.
Országot építő lovagkirályunk példája, akit ma szentként tisztelünk, és akinek nevéhez csodák egész sora fűződik, több mint 1.100 résztvevő fantáziáját mozgatta meg, s késztette valóban eredeti, egyéni gondolkozásra, alkotásra, cselekvésre a korábbi évekhez képest sokkal magasabb szinten a versenyzőket.
A résztvevők számbeli növekedése mellett a minőség érezhető emelkedése töltötte el jó érzéssel, de nehezítette meg ugyanakkor az értékelő bizottságok munkáját. A diákok az idén is tíz kategóriában mérték össze tehetségüket, tudá-sukat, ügyességüket: szín- és bábszínjátszás, zene, tánc, sport, szavalás, irodalom, rövidfilm, plakát, rajz és dombormű, fotó.
A versenyek három színhelyen, a Római Katolikus Teológiai Líceumban, a Bolyai Farkas középiskolában és a Deus Providebit Házban zajlottak jól szervezetten, gördülékenyen, fennakadások nélkül.
A vetélkedőt pénteken délután a Bolyai középiskola dísztermében dr. Tamási Zsolt-József főszervező, a Gyulafehérvári Főegyházmegye Iskolai és Kateketiai Bizottságának tagja nyitotta meg, házigazdaként Hajdú Zoltán aligazgató, Székely Szilárd, a Római Katolikus Teológiai Líceum megbízott igazgatója, és Kelemen Márton, a rendezvény főtámogatója, a Maros Megyei Tanács képviselője köszöntötte a jelenlevőket, majd Balla Imre iskolalelkész adta áldását a vetélkedőre.
A verseny a tánccal kezdődött, amelyen a kisebbek, többnyire Akio Hayasi tanítványai remekeltek. A zsűri szerint megértették a versenyfelhívás lényegét, és a Szent László-kultuszhoz köthető gyermekjáté- kokat és táncokat adtak elő. Párhuzamosan a sport is elkezdődött, ahol szintén az elemi osztályok részéről volt nagyobb az érdeklődés. Érdekes, összetett vetélkedő volt – vágtafutás, kosárra dobás, helyből távolugrás és elméleti kérdések Szent Lászlóról –, amin szívesen vettek részt elsősorban a harmadikos, negyedikes kisiskolások olyan szoros, jó teljesítménnyel, hogy megosztott díjakat is kellett adnia a zsűrinek. A dramatizálás kategória zsűrije úgy vélekedett, hogy ennyire jól előkészített darabokkal nem találkoztak, ezért különdíjat is osztottak. Bábjátékban a Romulus Guga általános iskola diákjainak szólt az elismerés. Figyelemre méltó teljesítményt nyújtottak a Gyergyóremetéről érkezett színjátszók, a Bolyai iskola diákjai. Megható, bátor fellépés volt a Római Katolikus Teológiai Líceum hetedik osztályos tanulóinak mint szerzőknek is az előadása, amely arról szólt, hogy az iskola bajban van, ezért számba vették a teendőket, és kiálltak az igazuk mellett.
A Bolyai Farkas középiskola amfiteátrumában a filmet készítő diákok, köztük előkészítősök is, mutatták be munkájukat. A zsűri elnöke szerint az idei hálás, a gyermekekhez közel álló témát magas színvonalon dolgozták fel. A kisfilmek egy része a Facebookon, az Erdélyi Magyar Televízió Hitélet című oldalán is megtekinthető.
A vetélkedők szombaton délelőtt folytatódtak. A Bolyai líceum dísztermében a zene kategória versenyzői játszottak a legkülönfélébb hangszereken, énekeltek szólóban és vokális együttesekben a zsűritagok gyönyörűségére. Volt olyan díjnyertes résztvevő, aki furulyázott, énekelt és hegedült is. Kiemelkedő előadással adóztak Szent László emlékének a jobbágytelki iskolások. Meleg hangú dicséretet kaptak a gyulafehérvári Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceumból érkezett énekes fiatalemberek. Az énekelő, hangszeren játszó gyermekek mellett elismeréssel szóltak a felkészítő tanárokról is.
Népes részvétellel számoltak a fotó, plakát, naptár kategóriában, ahol ötletes, színvonalas alkotásokat mutattak be a versenyzők. A rajz és dombormű kategória volt a legnépszerűbb, több mint 400 rajz közül kellett válogatnia a zsűrinek a különböző korcsoportokban. A művészeti iskolás tanulók nemcsak zenében, a képzőművészet terén is tehetségre valló, színvonalas alkotásokkal jelentkeztek.
A szavaló diákok népes tábora sok szép szavalattal kényeztette a zsűrit, amelynek tagjai hosszas vita után tudtak csak dönteni a sorrendről.
Nem volt a legnépszerűbb szak, de tehetséges, éretten, árnyaltan gondolkodó kisebb és nagyobb diákok írását olvashatta a zsűri az irodalom ketegóriában. Az I-IV. osztályosok azt bizonyították, hogy jól ismerik Szent László hőstetteit, az V-VIII.-os diákok a kimeríthetetlen gyermeki fantázia segítségével vitézül harcoltak Szent László csapatában. A középiskolások, akik himnikus dicsérő költeményt vagy kisesszét kellett írjanak egy Szent László-himnuszból ihletődve, magabiztosan, szép gondolatokat, mély érzéseket kifejező írásokkal bizonyították íráskészségüket, alapos felkészültségüket. Kiemelkedő teljesítményt nyújtottak a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai, szinte az összes felsős nyertes az ő körükből került ki, a marosvásárhelyi katolikus iskola diákjai, nagyernyei, szászrégeni versenyzők a gimnáziumi osztályokból, valamint a Bolyai iskola másodikosai és egy marosszentgyörgyi iskolás.
Az ünnepélyes díjkiosztás a virágvasárnapot megelőző szombat délutáni szentmise után következett, hosszan belenyúlva az estébe. A zsűrielnökök értékelték sorra minden kategória eredményeit, és a három korcsoportban 540 díjat és 180 dicsérő oklevelet adtak át a nyerteseknek. A nyeremény a kolozsvári Verbum kiadó által felajánlott könyvjutalom volt, és néhány kategóriában a Talentum Alapítvány díja.
– Amikor a szervezést elkezdtük, kevesen hittek benne, de azt, amit az Úr épít, függetlenül attól, hogy akarják vagy sem, nem lehet lerombolni – mondta a záróünnepségen dr. Tamási Zsolt. Főszervezőként köszönetet mondott az előkészületekben, majd a verseny lebonyolításában, a diákok teljesítményének az értékelésében részt vevő pedagógusoknak, szakembereknek, a felkészítő tanároknak és a Római Katolikus Teológiai Líceum önkéntes munkát vállaló 40 diákjának, akik a szervezésben segédkeztek. És természetesen a diákoknak, akik Maros, Hargita, Fehér, Kolozs, Bihar, Kovászna és Temes megyéből érkeztek vagy küldték el postán alkotásaikat. Hálával szólt a társszervező intézményekről, a Római Katolikus Teológiai Líceumról, a Pro Vita Cristiana Alapítványról és a Bolyai Farkas iskoláról, valamint a többi támogatóról: a gyulafehérvári érsekség, a Keresztelő Szent János és a Szent Mihály plébániák, kiemelt médiapartnerek, cégek, magánszemélyek, akik hozzájárultak a rendezvény sikeréhez.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)

Magyar–román üzleti kapcsolatokról Budapesten
A magyar–román üzleti kapcsolatokról tárgyalt Budapesten a Román Patronátus Szövetség Arad megyei fiókszervezetének elnöke, Ioan Marin Crişan, illetve alelnöke, Marcel Măinescu. A két megyei vezető Románia budapesti nagykövetének, Marius Lazurcă meghívására utazott fel a magyar fővárosba, az eseményen többek között jelen volt Takács János, a Román–Magyar Üzleti Kör Egyesület (ROcham) elnöke, Florin Vasiloni, Románia Gyulai Főkonzulátusának vezetője, román és magyar üzletemberek stb.
A találkozás célja volt megerősíteni a két állam közötti üzleti kapcsolatokat, illetve feltárni új beruházási lehetőségeket. „A Romániát látogató turisták zöme Magyarországról érkezik, ez a tendencia pedig évről évre nő” – nyilatkozta az eseményen Lazurcă nagykövet, aki szerint, nem elhanyagolandó a Romániában működő magyar tőkeérdekeltségű cégek száma sem. A magyar beruházások értéke Romániában meghaladja a 900 millió eurót, köztük a MOL, az OTP, a Gedeon Richter (gyógyszeripar) vagy a TriGranit (ingatlanfejlesztés). A nagykövet úgy véli, Románia komoly potenciállal rendelkezik a magyarországi befektetők számára a turizmus, a mezőgazdaság és a feldolgozóipar területén.
Lazurcă szerint a két országot összekötő közúti infrastruktúra megerősítése jelentősen hozzájárul majd a közös beruházások serkentéséhez.
Ioan Marin Crişan, a Román Patronátus Szövetség Arad megyei fiókszervezetének vezetője szerint a budapestihez hasonló találkozók hasznosnak és értékesnek bizonyulnak, egyrészt mert új perspektívákat és üzleti lehetőségeket nyitnak a résztvevők előtt, másrészt mert a résztvevők tanulságos tapasztalatokkal gazdagodhatnak általuk.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)

Jól szerepeltek a Csikysek
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)

Szakrális grafikák
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)

Könyvbemutató és íróavatás a magyar színházban
„Először megírom a novella csattanóját”
A temesvári magyar színház előcsarnokában tartották meg április 7-én, pénteken Andrásy József ízig-vérig temesvári író Zorba lehelete című novelláskötetének bemutatóját. A szerzőnek a Kriterion Könyvkiadónál megjelent első kötetét Eszteró István költő mutatta be a szép számú érdeklődőnek, aki jelképes gesztussal „íróvá” ütötte Andrásy Józsefet.
A könyvbemutató a temesvári születésű Andrásy József bemutatásával kezdődött, aki szülővárosában végezte el középiskolai és műegyetemi tanulmányait. Sikeres mérnökember létére szabadidejében írásra adta a fejét, első novelláit egy irodalmi kávéházban megtartott felolvasóesteken mutatta be, majd a temesvári Heti Új Szóban jelentette meg írásait. „Meglepően jól megírt, kimunkált írások, valóságos gyöngyszemek kerültek be ebbe a kötetbe – mondta Eszteró István –, olyan színvonalasak, mintha nem is az első, hanem legalábbis az ötödik köteténél tartana a szerző. Olyan írások ezek, amelyekre büszke lehetne egy gyakorlott író is.” Andrásy József mérnöki precizitással építi fel írásait, amelyeknek tematikája rendkívül változatos, földrajzi helyszínei valahol Temesvár és Kalifornia között találhatók, időben pedig múlt, jelen és jövő eseményei vannak jelen, az idősíkok néha váltakoznak, összecsúsznak. Eszteró István a nagy dél-amerikai írók, elsősorban Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusának a hatását vélte felfedezni Andrásy József írásaiban, akinél gyakran keverednek a mágikus, varázslatos elemek a realista elemekkel, és soha nem lehet tudni, mikor valóság és mikor fikció az, amit leír.
Ízelítőül a szerző felolvasott néhány részletet kedvenc írásaiból, mint a Vásárfia, a Nagyszombat, a Hotel California, a Zorba lehelete vagy az Állati sztori. „Ez utóbbi novellámban az ars poeticámat is megfogalmazom, mondta Andrásy József némi öniróniával, hiszen a szerző magát sasnak képzelő és repülni próbáló pingvinként jeleníti meg ebben az írásban. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Andrásy József általában a csattanóból kiindulva fogalmazza meg írásait. „Először megírom a novella csattanóját, és ha az jól sikerül, utána készül el az eleje, majd a közepe – mondta a szerző –, ha a csattanóról úgy érzem, hogy nem sikerült elég jól, akkor dobom is el az egészet”. Arra a kérdésre, hogy miért adta írásra a fejét, Andrásy József elmondta: úgy érzi, hiánypótló, amit csinál, hiszen Temesváron ritkán jelenik meg magyar nyelvű könyv, és azok is inkább szakkönyvek, helytörténeti munkák. „Először a magam szórakoztatására írtam, de a felolvasások során olyan jól fogadták a novelláimat, hogy már tudtam, ezekből könyv lesz. Először két novellámat küldtem el a kiadónak, azt válaszolták, hogy küldjek még, és végül mind a tizenegy írásom, illetve a Szösszenetek cím alatt megjelent rövid írásaim is bekerültek a kötetbe. Egy év és három hónap alatt készült el a Zorba lehelete című kötet” – mondta Andrásy József. A szerző a Nyugati Jelen kérdésére válaszolva azt is elmondta: tudatában van annak, hogy „egy kötetnyi írás mindenkiben mocorog”, csak nem mindenki írja le, a legnehezebb a másodikat megírni. „Elárulhatom, hogy már dolgozok a második kötetemen” – mondta Andrásy József, aki egyelőre időhiányban nem gondolkodik hosszabb lélegzetű írások, regények megírásában.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Újjáéled a szórványszínjátszó fesztivál Fehér megyében
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Főtéri ásatások és amiről a halottak mesélnek
Fiatalok, gyermekek, csecsemők csontvázai kerültek elő
Immár több hete tartanak Kolozsvár főterén és a Szent Mihály-templom bejáratánál a régészeti ásatások. Mint azt már megírtuk, az Erdélyi Történeti Múzeum munkatársai által végzett feltárások során a régészek nyomára bukkantak az egykor a templom előtt álló, 18. századi barokk fogadalmi kapu alapjaira, a templom körüli cinterem falára és az alatt húzódó római falakra is. Az ásatás legérdekesebb része azonban a templom bejárata előtt húzott két szekcióban feltárt 158 sír, amely számos érdekes részlettel szolgál Kolozsvár 15. századi lakosságáról és a templom körülötti temetőről. Az ásatást vezető régészek beszámolója szerint ugyanis a 158 sír a Luxemburgi Zsigmond korabeli temető része lehetett, amely az akkor még viszonylag fiatal, épphogy elkészült Szent Mihály-templom körül alakult ki. A temető számos olyan részlettel szolgál, amely rávilágít a késő középkori Magyar Királyság-korabeli temetők tulajdonságaira és a helyi sajátosságokra is.
A két szekcióban ásott temető-részlet csak kis szelete a templom körül kialakult jóval kiterjedtebb cinteremnek, amelyben a becslések szerint akár 2500 sír is lehetett. A szorosan egymás mellé és fölé temetkező középkori kolozsváriak sírjai igen szegényesek, néhányukban találtak csupán a temetőt jól datáló érméket Luxemburgi Zsigmond és Mátyás király korából, valamint apró fémtárgyakat, többek között övcsatokat és néhány kerámia-töredéket. A 158 halott döntő többsége fiatal, 20 év alatti gyermek vagy kamasz. A sokszor csak töredékesen megmaradt csontvázak jelentős része – különösen a templom eredeti, ugyancsak most felfedezett lépcsőjéhez közel temetettek – fiatal gyermekek, nemegyszer csecsemők maradványai. A kutatást felügyelő régészek elmondták, hogy a csontvázak elsődleges vizsgálatából már kiderült, hogy a most feltárt sírokban talált személyekkel nem járvány végzett, hanem korai haláluk valószínűleg a középkorban magas gyermekhalandóságnak és rossz közegészségügyi viszonyoknak tudható be.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Közösségi esemény összefogással Abrudbányán
Verespatakra is kirándultak a dévai vendégek
Különleges eseményre került sor március utolsó napján Abrudbányán: a Petőfi Sándor Program segítségével, a dévai ösztöndíjassal, Tompos Krisztinával összefogva magyar néptánc-bemutatót és táncházat rendeztek a kis Fehér megyei városban, a Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoportjának közreműködésével.
Abrudbányán mára sajnos megfogyatkozott a magyarság, ráadásul sokan az idősebb generáció tagjai. Helyi magyar csoportosulások híján – mint amilyen egy néptánccsoport vagy egy daloskör lehetne –, jelentősen csökken az itt élők magyar kultúrához való közvetlen kapcsolódási lehetősége. Éppen ezért a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként már a kezdetektől fontosnak tartottam, hogy felvegyem a kapcsolatot a környékbeli, tekintélyesebb létszámú magyar lakossággal rendelkező települések ösztöndíjasaival, hogy összefogva próbáljunk nagyobb közösségi eseményeket szervezni az abrudbányaiak számára. Ennek eredményeként került végül megrendezésre a táncházzal egybekötött néptánc-bemutató Tompos Krisztina ösztöndíjas és a dévai Szent Ferenc Alapítvány Margaréta tánccsoport 16 diákjának segítségével. A csoport igazán remek előadással érkezett a településre egy napos péntek délután, ahol népviseletben adtak elő többek között rábaközi, moldvai, szatmári táncokat – igazán felemelő volt látni, ahogy a gyerekek szívből, minden energiájukat beleadva járják a táncot. A helyi román fiatalok is nagyszerű műsorral készültek, mindenki számára érdekes élmény lehetett a többségi társadalom népművészetébe is bepillantást nyerni. Az együtt eltöltött délután méltó befejezéseként a román és a magyar tánccsoport együtt táncolt, mi több, egymásnak tanítottak különböző táncokat.
Bár a táncháznak este hét órakor vége lett, a dévai vendégek programja nem fejeződött be a pénteki nappal. Szombaton Abrudbánya magyar emlékeit tekintették meg, majd egy rövid kiránduláson vettek részt, amelynek során ellátogattak Verespatakra. Bízom benne, hogy maradandó élményekkel távoztak, és a jövőben ellátogatnak még a városba.
CSŐKE KRISZTINA / Szabadság (Kolozsvár)

Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakig
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)

Díjeső erdélyi művészeknek a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjében
Erdélyi művészeket is díjaztak a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjén vasárnap: Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója számos elismerést kapott, díjazták Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét, valamint Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatóját.
Bajkó Edinának ítélték a fesztivál fődíját a Nemzeti Színházban megrendezett döntőn: Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását és 300 ezer forint jutalmat, ő vehette át a Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó 2 személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint 2 tiszteletjegy a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) április 19-ei Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – szintén a vásárhelyi hallgató nyerte el – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
„Előbb a pódiumműsor lehetőségét kaptam meg, aztán szerre-szerre a többi elismerést, még akkor sem hittem el, hogy a fődíjat is nekem ítélték. Nem először voltam versmondó versenyen, de még sosem nyertem" – mondta el lapunknak a kovásznai származású színészhallgató, aki András László Mikor van vége című versével nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Bajkó Edina elmondta, mindig is nagyon szerette a verseket, szinte nincs is olyan nap, amikor ne olvasna költeményt, legyen az kortárs vagy klasszikus, nyilván nemcsak olvasni, mondani is szereti a verssorokat. A legjobb képző- és filmművészeti pályamunka nyertese Kocsis Tünde kolozsvári rendező, valamint Hári Hajna és Rapkay Teréz, akik 50-50 ezer forint pénzjutalmat kaptak.
Kocsis Tünde a Krónikának elmondta, meglepődött, hogy a fesztivál a versfilm-kategóriával bővült, és úgy tűnik, a műfaj népszerűsítése még gyermekcipőban jár. A fiatal művész Háy János Csigák a triászból című költeményére készített versfilmet, amely immár két éve megtekinthető a Youtube videomegosztón. „Azt sem tudtam, hogy a díjátadón levetítik-e az alkotást, de úgy döntöttem, hogy elmegyek Pestre, a rendezvényre. Abból is látszott, hogy egyelőre nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a műfajjal, hogy a háromórás rendezvény legvégén egy mondatban említették meg a kategóriát, és le sem vetítették az alkotásokat. Úgy tűnik, mintha most fedezték volna fel a műfajt, ugyanakkor remélem, jövőre legalább egy versfilmet bemutatnak a döntőn. Annak mindenképpen örülök, hogy a jelek szerint a világ egyre nyitottabbá válik a hasonló alkotások iránt" – nyilatkozta Kocsis Tünde.
A „megzenésített vers nyelvi megformálásért" 100 ezer forint pénzjutalmat kapott Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. A színművész lapunk kérdésére kifejtette, bár a díjat neki ítélték oda, csak úgy lehet méltányos a rangos elismerés, hogy nem választható el alkotótársai, dr. Incze G. Katalin zeneszerző és Szép András zongorista, a két dalszerző munkájától, csak így érzi magukénak a díjat. Laczkó Vass Róbert kitért arra is, hogy a döntőn az Incze G. katalin által megzenésített Ady-verset, A márciusi naphoz című költeményt, Szép Andrással pedig Szálinger Balázs Számold meg a gazdag ember pénzét című versét adta elő.
„Az Ady-vers intenzív töltetű, önkritikus, tipikus Ady-vers, amely rengeteg energiát sugároz, ezt adja vissza a megzenésített változat is. A Szálinger-vers szintén »férfivers«, viszont teljesen más húrokat pendít meg: a férfiról szól, akit elhagy gyermeke anyja. A verset portugál fado-dallamra zenésítettük meg" – fejtette ki a színművész. Kitért arra is, hogy bár a zsűrinek elismert zenészek is tagjai voltak, a különálló „zenés" kategória mintha egy kicsit elveszett volna abban a nagy közös kalapban, amelybe a fesztivál mindenik kategóriáját sorolták, holott egy megzenésített versnek teljesen más a jelrendszere, mint annak, amit zene nélkül adnak elő, hiszen a zeneszerző továbbgondolja a művet.
A Magyar Írószövetség könyvcsomagját Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója vehette át. A vasárnapi döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért, az elődöntők márciusban zajlottak. A versenyzők mellett a rendezvényen fellépett Földes László „Hobo" előadóművész, dalszerző, Lovasi András dalszerző, énekes, Földes Eszter színművész, valamint a 2016. évi Versünnep Fesztivál diákseregszemléjének két győztese és két „szenior" versmondó, Gyulányi Eugénia és Szabó Ildikó. A Versünnep Fesztivál zsűrijének elnöke Márta István zeneszerző, tagja Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész volt.
Kiss Judit, Szász Cs. Emese / Krónika (Kolozsvár)

Nem kegy, nem ajándék: jár
Valahogy úgy vannak a kolozsvári magyarok a többnyelvű helységnévtáblával, mint a gyerek, akit sokáig tiltani, lebeszélni próbáltak egy játékról: amikor hosszú idő és sok-sok rimánkodás, követelőzés után megkapja, már nem is örül annyira neki. Főleg úgy, hogy a kapott ajándék nem egészen olyan, mint az epekedve várt.
Hogy mégse tűnjünk hálátlannak és telhetetlennek, szögezzük le hamarjában: a kincses város magyar elnevezését is tartalmazó tábla beharangozott kihelyezése jelentős eredmény és fegyvertény nemcsak a kolozsvári, hanem az erdélyi magyarság számára is. Elvégre Kolozsvár évszázadok óta őrzi fővárosi státusát a régióban, a táblaügy pedig egybeforrt a romániai összmagyarság jogkövetelésével, identitása megőrzéséért, anyanyelve használatáért vívott harcával. Egy emberként érezték vérig sértve magukat a magyarok a nagyvilágban, amikor Gheorghe Funar tűzzel-vassal próbálta irtani a köztudatból a kincses város magyar történelmét, identitását és nevét.
Másokkal ellentétben viszont úgy véljük, túlságosan korai még temetni a funari időket Emil Boc bejelentése alapján. Ne feledjük, a jelenlegi polgármester nem jószántából, a nemzeti kisebbség iránti gesztus gyanánt döntött a többnyelvű helységnévtábla kihelyezése mellett, hanem abban a tudatban, hogy minden bizonnyal jogerősen is erre fogja kötelezni a bíróság. Vagyis kényszerből. Azt se feledjük, milyen mondvacsinált indokokkal hárított évekig az ügyben Boc és az általa vezetett városháza, amely ráadásul a Musai–Muszáj mozgalom által indított perben hamis adatokra hivatkozva tagadta meg a feliratok kihelyezését.
Most pedig milyen „európai” megoldással igyekszik kiszúrni a nemzeti kisebbségek és a nagyvilág szemét? A Klausenburg és Kolozsvár városneveket tartalmazó táblát teljesen elnyomó, Hadrianus császár dicsőségét méltató latin felirat ugyanazt a funari történelemszemléletet tükrözi, amely a dák-római kontinuitás unos-untalan hangoztatásával folyamatosan azt igyekszik bizonygatni, hogy ki volt itt előbb tájainkon.
Ez lenne a tényleges multikulturalizmus, az együttélés művészetének a modellje? Remélhetőleg a kolozsvári magyarság nem fogja beérni ennyivel, és bármennyit is várt rájuk, nem tekint majd úgy ezekre a táblákra – amelyek kivívását az RMDSZ máris igyekszik a saját sikereként tálalni –, mint kisebbségi jogainak non plus ultrájára. A városháza kényszerű kapitulálása azt üzeni, hogy ha időigényes is, de megvan az esély a sikerre, a civil mozgalom politikai alakulatokat megszégyenítő kiállása, kitartása pedig jó alap a további fellépésre. E nélkül nem ment volna.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

A bevándorló muszlimok nem akarnak és nem is fognak integrálódni
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Tollal és kereszttel
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A székely nemzet a vádlott
Az érintettekhez hasonlóan az elmúlt hétvégén szívdobogva vártuk a terrorizmussal vádolt Beke István és Szőcs Zoltán ügyében meghozandó bukaresti ítéletet. Nem mintha a legkisebb kétely is felmerült volna bennünk a kézdivásárhelyi ifjak ártatlanságát illetően, hanem azért, mert volt alkalmunk megismerni a román titkosszolgálatok és a velük újabban összefonódott ügyészség magyarellenes ténykedéseit.
A hosszas vajúdás után megszületett döntés pedig sajnos igazolta félelmeinket, hiszen Beke Istvánt a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérlete, Szőcs Zoltánt pedig erre való felbujtás miatt börtönbüntetéssel sújtották. Ez pedig annak ellenére is égbekiáltó igazságtalanság, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet, illetve arra történő felbujtás vádja alól – igaz, nem jogerősen, de – felmentették őket. És még akkor is, ha az ítélet időtartalma napra pontosan megegyezik az eddig általuk előzetesben vagy házi őrizetben letöltöttel. Ezek a tények ugyanis szintén az ártatlanságukat bizonyítják.
A tényállás ismeretében úgy vagyunk tehát, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hiszen örömmel tölt el, hogy nem sóztak a nyakukba hosszú börtönéveket, azonban elszomorító, hogy elhamarkodott és rosszindulatú döntések következtében hónapokat kellett bűnözők között eltölteniük. Annál is inkább, hogy ezért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Azt se feledjük továbbá, hogy általuk tulajdonképpen a székely nemzetet ültették a vádlottak padjára – természetesen nem véletlenül. A megfélemlítésünkön kívül ugyanis így szerették volna az autonómiamozgalmat kompromittálni, amint ezt a 73 oldalas vádirat célzatos összeállítása és megdöbbentő hazugságokkal fűszerezett tartalma is ékesen bizonyítja.
Kézdivásárhelyi honfitársaink meghurcolása tehát ellenünk is irányult, a rájuk kiszabott ítélet pedig minket is sújt a következményeivel együtt. Néhány kis létszámú tiltakozást leszámítva mégis a sorsukra hagytuk eddig őket, az elnyomó hatalom karmaiban. Éppen ezért nincsen jogunk beleszólni a folytatással kapcsolatos döntésükbe, azonban erkölcsi és anyagi támogatásukat egyaránt biztosítanunk kell, amennyiben mégis élni szeretnének a fellebbezés lehetőségével. Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor megértünk a nemzeti pusztulásra!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Udvarhelyi diáklány az ország legjobb regélője
Szent Lászlóról szóló mondával nyerte meg a székelyudvarhelyi Péter Kriszta a harmadik osztályosok országos regemondó versenyét Marosvásárhelyen. A diáklány először vett részt országos megmérettetésen, nagyon büszke arra, amit elért.
Kilencedik éve rendeznek országos regemondó vetélkedőt harmadik osztályosoknak. Idén tizenöt megyéből harminckét kisdiák vett részt a megmérettetésen. A verseny megyei szakaszán első díjat nyert Péter Kriszta, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulója, így ő ment tovább az országosra, és ott is első lett – tudtuk meg tanítójától, Liszkovics Irmától. Mint a pedagógus elmondta, Kriszta szeret versenyekre járni, népdalokat énekelni, ő maga választott ki három mondát, amelyek közül végül a Szent László füve címűre esett a választás. Szerencsés döntés volt, hiszen a verseny napjáig titokban tartott tematika éppen a lovagkirály volt. A vetélkedő előtt Kriszta mindennap gyakorolta a mondát, amelyet az országos szakaszon legfeljebb három perc alatt kellett előadnia. Végül a marosvásárhelyi Ariel Bábszínházban, székely népviseletben mondta el, és első helyezett lett. A monda a Szól a rege ősi módra című gyűjteményben is megjelent, Kriszta rajzával együtt. Szeretek ilyen versenyekre járni, mert én is tanulok belőlük. Ha nem is érek el dobogós helyezést, akkor is örvendek, hogy ott lehetek, mert annyi szép éneket, regét, mesét és verset hallgathatok, nekem jólesik – fogalmazott Péter Kriszta.
Veres Réka / Székelyhon.ro