Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. február 14.
A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek (2.)
A második Neptun: sovány sikerek
A következő találkozó 1993. július 15. és 17. között zajlott, célja a gerzensee-i tárgyalások folytatása és az ott elfogadott ajánlások gyakorlatba ültetésének felülvizsgálata.
A találkozó előtt Larry Watts jelentést készít A gerzensee-i egyezmény jelenlegi helyzete címmel. Ebből kiderül, hogy az egyedüli konkrét intézkedés, amit a Gerzensee óta eltelt fél év alatt sikerült megvalósítani, a magyar tanárképzés számára elkülönített (és nemzetiségi arány szerint amúgy is kijáró) 300 hely a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Kevésbé látványos siker a Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása (a nem túl hosszú életű tanácsot több forrás is sóhivatalnak, kirakatintézménynek nevezte).
A kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról szóló kormányhatározatot megfogalmazták, de végül nem fogadták el – áll a jelentésben. Nem meglepő, hogy a Neptunon elfogadott ajánlások – némileg pontosítva – megismétlik a gerzensee-i egyezményt. Itt mondják ki, hogy az Oktatási Minisztérium küldjön átiratot a BBTE-nek, melyben közli, hogy rendelkezésére bocsátja azt a 300 helyet, melyben megegyeztek az 1993–1994-es tanévre, és melyet a magyar tanárképzés számára különítenek el.
A második Neptun-találkozó után, 1993 nyarán kapnak nagyobb médiavisszhangot a tárgyalások, ekkortól kerülnek össztűz alá a találkozók résztvevői, románok és magyarok egyaránt. Az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay–Borbély–Frunda triót, hogy mandátum és az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel.
Ettől a pillanattól kezdve a PER kármentéssel foglalkozik: a tét a tárgyalások folytatása, valamint annak elkerülése, hogy a magyar tárgyalópartnerek – ahogy Watts fogalmaz: „a mi embereink” (our guys) – politikai karrierje derékba törjön. A moderátorok értelmezése szerint ez egyben azt jelentené, hogy az RMDSZ-en belül a tárgyalásokat elutasító, „mindent vagy semmit” elve szerint politizáló radikálisok győzedelmeskednek a mérsékeltek fölött.
Atlanta: az előremenekülés
A PER előtt álló lehetőségeket egy 1993 szeptemberében Larry Watts által írt elemzés mérlegeli. Ebben felmerül, hogy vajon nem lenne-e jobb az RMDSZ-en belüli mérsékeltek védelmében jegelni a találkozókat, míg a vihar elvonul. Watts végül épp ellenkezőleg, a találkozók folytatására tesz javaslatot, azzal a különbséggel, hogy annak tematikája világosan elkülönülne az addigi találkozóktól, a résztvevők körét pedig kiszélesítenék. A kormány képviselői mellett az ellenzéket is meg kell hívni, ugyanígy magyar részről: nemcsak az RMDSZ képviselői, hanem más magyar személyiségek is jelen lehetnének. Ez folytatása lehetne a PER eddigi erőfeszítéseinek, megmutatná, hogy az amerikai szervezet pártoktól független, és lehetőséget adna arra, hogy a magyar közösség és az RMDSZ saját politikai stratégiát fogalmazzon meg ahelyett, hogy néhány, Budapesthez közel álló figura diktálja azt – érvel a bukaresti iroda vezetője.
„Vérlázító” követelés az utolsó pillanatban
Így kezdődik el az utolsó fontos találkozó szervezése, melyre az atlantai Carter Centerben 1995. február 14. és 15. között kerül sor. A szervezés távolról sem zökkenőmentes: az utolsó pillanatban – amikor már a helyszínt és a meghívottak listáját is véglegesítették, a repülőjegyeket pedig megvették – az RMDSZ azt kéri, hogy Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozója, Csapó József is jelen lehessen.
Ez Watts szerint „vérlázító” (outrageous) követelés – annál is inkább, mert a román fél és az amerikai moderátorok is azt tartanák természetesnek, hogy ebben az esetben a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nemzeti Egység Pártja (PUNR) képviselője is tárgyalóasztalhoz üljön. Ezt azonban az RMDSZ nem fogadja el (végül a PUNR egyik képviselője mégis elutazik Atlantába, azonban csak megfigyelőként, hozzászólási jog nélkül vesz részt a megbeszélésen).
Titkos kiegyezés?
A Neptun-kérdéskör leghomályosabbika az, hogy az RMDSZ-ben ki tudott a PER-féle közvetítésről, hogyan esett a választás a Tokay–Borbély–Frunda trióra, konzultáltak-e a szervezettel, és pontosan milyen mandátummal rendelkeztek.
E kérdések megválaszolása azért nehéz feladat, mert az interjúalanyok több mint húsz év után nem emlékeznek minden részletre pontosan, és az RMDSZ bukaresti politizálásának kulcsfigurája, Domokos Géza már nem él.
Annak idején az RMDSZ mint szervezet távolról sem volt annyira bürokratikus, mint most, nagyon sok mindent személyes kapcsolatok, véletlen találkozások, éjszakába nyúló gyűlések, viták határoztak meg. Ennek az időszaknak a dokumentálása túlmutat lehetőségeinken.
Egy példa arra, hogy mennyire spontán módon történtek dolgok akkoriban: „Bementem az RMDSZ akkori bukaresti székházába, ott volt Livia Plaks. Én nem tudtam, kicsoda ő, viszont ő ismert. Hívott, lenne-e kedvem elmenni egy találkozóra. Én azonnal igent mondtam” – mesélte az Átlátszó Erdélynek Tokay.
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy az interjúk során az alanyok – Frunda, Borbély, Tokay és Markó – képtelenek voltak kilépni a saját, régóta felépített narratívájukból, így viszonylag kevés konkrét részlet derült ki tőlük.
Az információk alapján azonban kijelenthető, az RMDSZ-ben tudtak a PER-kerekasztalokról. Az első találkozóra magát az RMDSZ-elnököt, Domokos Gézát is meghívták. Azután belső fórumokon, ilyen-olyan találkozókon, beszélgetéseken több ízben is szó esett ezekről.
„Akkoriban, a kilencvenes évek elején Romániát keresztül-kasul bejárták nyugati civil szervezetek, alapítványok, politikusok, és hát mindenki meg akart tanítani minket a demokráciára” – mondta leplezetlen iróniával Markó Béla, akit közvetlenül a gerzensee-i találkozó előtt, 1993 januárjában választottak meg az RMDSZ elnökévé. Őt Borbély László hívta a gerzensee-i találkozóra, azonban nem ment el, mert nem tartotta azt fontosnak.
Az Átlátszó Erdélynek adott interjúban a politikus kijelentette, a PER által szervezett találkozók sokáig nem tűntek többnek, mint újabb nyugati kísérletnek a romániai etnikumközi viszonyok javítására. Az akkori gyakorlat szerint az RMDSZ politikusainak nem kellett külön engedélyt kérniük arra, hogy ilyen rendezvényeken, kerekasztal-beszélgetéseken részt vegyenek – mondta, hozzátéve, hogy „tárgyalni mandátum nélkül is lehet, megegyezni nem”.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az RMDSZ szervezetének belső eljárásai a kilencvenes évek elején még gyermekcipőben jártak. Az, hogy csakis az RMDSZ elnöke által adott mandátum, jóváhagyás birtokában lehet tárgyalni, épp a Neptun-ügy kirobbanása után vált szabállyá a szervezeten belül.
Ekkor egyébként még tapasztalatlan, viszonylag fiatal, a nagypolitikában kevéssé jártas politikusok voltak mindannyian. Az angolnyelv-tudás sem volt a tárgyalócsapat erőssége: a feljegyzések között több, legfeljebb középszintű angolnyelv-tudással megfogalmazott iratot találtunk. A nyelvtudás azért fontos, mert a beszélgetések rendszerint angol nyelven folytak, és csak akkor tértek át románra, ha a részleteket kellett rögzíteni.
Csak az Atlantába tartó delegáció kapott valamiféle felkészítőt arról, hogy nemzetközi szinten hogyan kell tárgyalni, mi az, amit az amerikaiak fontosnak tartanak, és mi az, amit nem. „Segítettünk egymásnak, de hát vak vezetett világtalant” – fogalmazott erről a Niculescu Anton akkori kabinetvezető által írt összefoglalóról Markó Béla.
Kisebb szolgálatok, honorok
A PER kisebb szolgálatokkal, esetenként pénzzel honorálta is a találkozókon részt vevő magyar politikusokat. Borbély Lászlónak egy amerikai ösztöndíj megpályázásához adnak ajánlást 1992 novemberében, a gerzensee-i találkozó előtt.
1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazza a PER: feladata jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. (Borbély László tagadta, hogy nyert volna amerikai ösztöndíjat. A vele készült interjút visszakérte, majd, mivel kevesellte, hogy miután egy órát szánt ránk, csak két bekezdést használtunk, arra kért, egyáltalán ne használjuk a nyilatkozatát.)
Kérdés azonban, hogy ezeknek a Borbély által kézzel, magyarul írt beszámolóknak, politikai elemzéseknek mennyi hasznuk volt akkor, amikor – mint láttuk – a PER Larry Watts kapcsolatai révén naprakész információkkal rendelkezett a bukaresti mozgásokról.
1996 áprilisában a PER Frunda Györgyöt is alkalmazza a „romániai magyarsággal kapcsolatos projektek tanácsadójaként”: a politikus 2400 dollárt kap ezért – számításunk szerint ez kétévnyi nettó átlagfizetésnek felelt meg abban az időben.
Frunda állítása szerint nem pénzt, hanem egy számítógépet kapott a PER-től. Ez azért is valószerű, mert a dokumentumok között van is egy számítógép-árajánlat, amire pirossal valaki ráírta: „Frunda”. Miért problémás ez?
Akadémiai körökben, főleg Nyugaton bevett szokás, hogy a meghívottaknak napidíjat, konferencia-részvételi díjat fizetnek, továbbá esetleges szolgálataikat külön is honorálják. Kassof maga is megerősítette, hogy ez gyakorlat volt a PER-nél.
Ebben az esetben azért problémás a kifizetések és ajándékok elfogadása, mert ezeken a találkozókon nem tudományos vita, hanem érdekérvényesítés folyik, politikai alkuk köttetnek. Kérdés, hogy az RMDSZ politikusai mennyire tudták hatékonyan képviselni a közösség érdekeit akkor, amikor el voltak köteleződve a PER felé, mely szervezetnek érdeke, hogy a felek minél hamarabb megegyezzenek.
Egyébként egy, a PER munkálataiban sokáig részt vevő tudós számára is hasonló dilemma fogalmazódott meg akkor, amikor a PER pénzt ajánlott neki. „Úgy éreztem, épp ez a közvetítőszerep tűnik el (…) akkor is, ha ők akkor azt mondták, hogy ez nem olyan értelmű pénzelfogadás, hanem egy infrastrukturális háttér biztosítása” – mesélte (végül szintén elfogadott egy laptopot, ami a kilencvenes években nagyon drága munkaeszköz volt).
Allen Kassof az eredményekről
Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély munkatársa interjúban tette fel Allen Kassofnak a kérdést: Annak ellenére, hogy a PER Bukarestben és Marosvásárhelyen is működtetett irodákat, úgy tűnik, hogy 1995 után a magyar–román viszony kikerült a reflektorfényből. Miért nem volt az atlantai találkozónak folytatása?
Kassof válasza összegzi mindazt, amit az amerikaiak eredményként könyveltek el: „Ez nem pontos, mindkét féllel folytattuk a konzultációt. 2000 februárjában, a választások előtt a PER szervezett egy találkozót, ahol a nagy politikai pártok ígéretet tettek arra, hogy nem használják ki az etnikai kártyát a kampány során.
2005-ben pedig a PER egy autonómiatémájú konferenciát szervezett Marosvásárhelyen. Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezenfelül olyan protokollumrendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Az Átlátszó Erdély nyomán összeállította:
Farkas Réka
(első rész: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. febr. 7.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A második Neptun: sovány sikerek
A következő találkozó 1993. július 15. és 17. között zajlott, célja a gerzensee-i tárgyalások folytatása és az ott elfogadott ajánlások gyakorlatba ültetésének felülvizsgálata.
A találkozó előtt Larry Watts jelentést készít A gerzensee-i egyezmény jelenlegi helyzete címmel. Ebből kiderül, hogy az egyedüli konkrét intézkedés, amit a Gerzensee óta eltelt fél év alatt sikerült megvalósítani, a magyar tanárképzés számára elkülönített (és nemzetiségi arány szerint amúgy is kijáró) 300 hely a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Kevésbé látványos siker a Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása (a nem túl hosszú életű tanácsot több forrás is sóhivatalnak, kirakatintézménynek nevezte).
A kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról szóló kormányhatározatot megfogalmazták, de végül nem fogadták el – áll a jelentésben. Nem meglepő, hogy a Neptunon elfogadott ajánlások – némileg pontosítva – megismétlik a gerzensee-i egyezményt. Itt mondják ki, hogy az Oktatási Minisztérium küldjön átiratot a BBTE-nek, melyben közli, hogy rendelkezésére bocsátja azt a 300 helyet, melyben megegyeztek az 1993–1994-es tanévre, és melyet a magyar tanárképzés számára különítenek el.
A második Neptun-találkozó után, 1993 nyarán kapnak nagyobb médiavisszhangot a tárgyalások, ekkortól kerülnek össztűz alá a találkozók résztvevői, románok és magyarok egyaránt. Az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay–Borbély–Frunda triót, hogy mandátum és az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel.
Ettől a pillanattól kezdve a PER kármentéssel foglalkozik: a tét a tárgyalások folytatása, valamint annak elkerülése, hogy a magyar tárgyalópartnerek – ahogy Watts fogalmaz: „a mi embereink” (our guys) – politikai karrierje derékba törjön. A moderátorok értelmezése szerint ez egyben azt jelentené, hogy az RMDSZ-en belül a tárgyalásokat elutasító, „mindent vagy semmit” elve szerint politizáló radikálisok győzedelmeskednek a mérsékeltek fölött.
Atlanta: az előremenekülés
A PER előtt álló lehetőségeket egy 1993 szeptemberében Larry Watts által írt elemzés mérlegeli. Ebben felmerül, hogy vajon nem lenne-e jobb az RMDSZ-en belüli mérsékeltek védelmében jegelni a találkozókat, míg a vihar elvonul. Watts végül épp ellenkezőleg, a találkozók folytatására tesz javaslatot, azzal a különbséggel, hogy annak tematikája világosan elkülönülne az addigi találkozóktól, a résztvevők körét pedig kiszélesítenék. A kormány képviselői mellett az ellenzéket is meg kell hívni, ugyanígy magyar részről: nemcsak az RMDSZ képviselői, hanem más magyar személyiségek is jelen lehetnének. Ez folytatása lehetne a PER eddigi erőfeszítéseinek, megmutatná, hogy az amerikai szervezet pártoktól független, és lehetőséget adna arra, hogy a magyar közösség és az RMDSZ saját politikai stratégiát fogalmazzon meg ahelyett, hogy néhány, Budapesthez közel álló figura diktálja azt – érvel a bukaresti iroda vezetője.
„Vérlázító” követelés az utolsó pillanatban
Így kezdődik el az utolsó fontos találkozó szervezése, melyre az atlantai Carter Centerben 1995. február 14. és 15. között kerül sor. A szervezés távolról sem zökkenőmentes: az utolsó pillanatban – amikor már a helyszínt és a meghívottak listáját is véglegesítették, a repülőjegyeket pedig megvették – az RMDSZ azt kéri, hogy Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozója, Csapó József is jelen lehessen.
Ez Watts szerint „vérlázító” (outrageous) követelés – annál is inkább, mert a román fél és az amerikai moderátorok is azt tartanák természetesnek, hogy ebben az esetben a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nemzeti Egység Pártja (PUNR) képviselője is tárgyalóasztalhoz üljön. Ezt azonban az RMDSZ nem fogadja el (végül a PUNR egyik képviselője mégis elutazik Atlantába, azonban csak megfigyelőként, hozzászólási jog nélkül vesz részt a megbeszélésen).
Titkos kiegyezés?
A Neptun-kérdéskör leghomályosabbika az, hogy az RMDSZ-ben ki tudott a PER-féle közvetítésről, hogyan esett a választás a Tokay–Borbély–Frunda trióra, konzultáltak-e a szervezettel, és pontosan milyen mandátummal rendelkeztek.
E kérdések megválaszolása azért nehéz feladat, mert az interjúalanyok több mint húsz év után nem emlékeznek minden részletre pontosan, és az RMDSZ bukaresti politizálásának kulcsfigurája, Domokos Géza már nem él.
Annak idején az RMDSZ mint szervezet távolról sem volt annyira bürokratikus, mint most, nagyon sok mindent személyes kapcsolatok, véletlen találkozások, éjszakába nyúló gyűlések, viták határoztak meg. Ennek az időszaknak a dokumentálása túlmutat lehetőségeinken.
Egy példa arra, hogy mennyire spontán módon történtek dolgok akkoriban: „Bementem az RMDSZ akkori bukaresti székházába, ott volt Livia Plaks. Én nem tudtam, kicsoda ő, viszont ő ismert. Hívott, lenne-e kedvem elmenni egy találkozóra. Én azonnal igent mondtam” – mesélte az Átlátszó Erdélynek Tokay.
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy az interjúk során az alanyok – Frunda, Borbély, Tokay és Markó – képtelenek voltak kilépni a saját, régóta felépített narratívájukból, így viszonylag kevés konkrét részlet derült ki tőlük.
Az információk alapján azonban kijelenthető, az RMDSZ-ben tudtak a PER-kerekasztalokról. Az első találkozóra magát az RMDSZ-elnököt, Domokos Gézát is meghívták. Azután belső fórumokon, ilyen-olyan találkozókon, beszélgetéseken több ízben is szó esett ezekről.
„Akkoriban, a kilencvenes évek elején Romániát keresztül-kasul bejárták nyugati civil szervezetek, alapítványok, politikusok, és hát mindenki meg akart tanítani minket a demokráciára” – mondta leplezetlen iróniával Markó Béla, akit közvetlenül a gerzensee-i találkozó előtt, 1993 januárjában választottak meg az RMDSZ elnökévé. Őt Borbély László hívta a gerzensee-i találkozóra, azonban nem ment el, mert nem tartotta azt fontosnak.
Az Átlátszó Erdélynek adott interjúban a politikus kijelentette, a PER által szervezett találkozók sokáig nem tűntek többnek, mint újabb nyugati kísérletnek a romániai etnikumközi viszonyok javítására. Az akkori gyakorlat szerint az RMDSZ politikusainak nem kellett külön engedélyt kérniük arra, hogy ilyen rendezvényeken, kerekasztal-beszélgetéseken részt vegyenek – mondta, hozzátéve, hogy „tárgyalni mandátum nélkül is lehet, megegyezni nem”.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az RMDSZ szervezetének belső eljárásai a kilencvenes évek elején még gyermekcipőben jártak. Az, hogy csakis az RMDSZ elnöke által adott mandátum, jóváhagyás birtokában lehet tárgyalni, épp a Neptun-ügy kirobbanása után vált szabállyá a szervezeten belül.
Ekkor egyébként még tapasztalatlan, viszonylag fiatal, a nagypolitikában kevéssé jártas politikusok voltak mindannyian. Az angolnyelv-tudás sem volt a tárgyalócsapat erőssége: a feljegyzések között több, legfeljebb középszintű angolnyelv-tudással megfogalmazott iratot találtunk. A nyelvtudás azért fontos, mert a beszélgetések rendszerint angol nyelven folytak, és csak akkor tértek át románra, ha a részleteket kellett rögzíteni.
Csak az Atlantába tartó delegáció kapott valamiféle felkészítőt arról, hogy nemzetközi szinten hogyan kell tárgyalni, mi az, amit az amerikaiak fontosnak tartanak, és mi az, amit nem. „Segítettünk egymásnak, de hát vak vezetett világtalant” – fogalmazott erről a Niculescu Anton akkori kabinetvezető által írt összefoglalóról Markó Béla.
Kisebb szolgálatok, honorok
A PER kisebb szolgálatokkal, esetenként pénzzel honorálta is a találkozókon részt vevő magyar politikusokat. Borbély Lászlónak egy amerikai ösztöndíj megpályázásához adnak ajánlást 1992 novemberében, a gerzensee-i találkozó előtt.
1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazza a PER: feladata jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. (Borbély László tagadta, hogy nyert volna amerikai ösztöndíjat. A vele készült interjút visszakérte, majd, mivel kevesellte, hogy miután egy órát szánt ránk, csak két bekezdést használtunk, arra kért, egyáltalán ne használjuk a nyilatkozatát.)
Kérdés azonban, hogy ezeknek a Borbély által kézzel, magyarul írt beszámolóknak, politikai elemzéseknek mennyi hasznuk volt akkor, amikor – mint láttuk – a PER Larry Watts kapcsolatai révén naprakész információkkal rendelkezett a bukaresti mozgásokról.
1996 áprilisában a PER Frunda Györgyöt is alkalmazza a „romániai magyarsággal kapcsolatos projektek tanácsadójaként”: a politikus 2400 dollárt kap ezért – számításunk szerint ez kétévnyi nettó átlagfizetésnek felelt meg abban az időben.
Frunda állítása szerint nem pénzt, hanem egy számítógépet kapott a PER-től. Ez azért is valószerű, mert a dokumentumok között van is egy számítógép-árajánlat, amire pirossal valaki ráírta: „Frunda”. Miért problémás ez?
Akadémiai körökben, főleg Nyugaton bevett szokás, hogy a meghívottaknak napidíjat, konferencia-részvételi díjat fizetnek, továbbá esetleges szolgálataikat külön is honorálják. Kassof maga is megerősítette, hogy ez gyakorlat volt a PER-nél.
Ebben az esetben azért problémás a kifizetések és ajándékok elfogadása, mert ezeken a találkozókon nem tudományos vita, hanem érdekérvényesítés folyik, politikai alkuk köttetnek. Kérdés, hogy az RMDSZ politikusai mennyire tudták hatékonyan képviselni a közösség érdekeit akkor, amikor el voltak köteleződve a PER felé, mely szervezetnek érdeke, hogy a felek minél hamarabb megegyezzenek.
Egyébként egy, a PER munkálataiban sokáig részt vevő tudós számára is hasonló dilemma fogalmazódott meg akkor, amikor a PER pénzt ajánlott neki. „Úgy éreztem, épp ez a közvetítőszerep tűnik el (…) akkor is, ha ők akkor azt mondták, hogy ez nem olyan értelmű pénzelfogadás, hanem egy infrastrukturális háttér biztosítása” – mesélte (végül szintén elfogadott egy laptopot, ami a kilencvenes években nagyon drága munkaeszköz volt).
Allen Kassof az eredményekről
Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély munkatársa interjúban tette fel Allen Kassofnak a kérdést: Annak ellenére, hogy a PER Bukarestben és Marosvásárhelyen is működtetett irodákat, úgy tűnik, hogy 1995 után a magyar–román viszony kikerült a reflektorfényből. Miért nem volt az atlantai találkozónak folytatása?
Kassof válasza összegzi mindazt, amit az amerikaiak eredményként könyveltek el: „Ez nem pontos, mindkét féllel folytattuk a konzultációt. 2000 februárjában, a választások előtt a PER szervezett egy találkozót, ahol a nagy politikai pártok ígéretet tettek arra, hogy nem használják ki az etnikai kártyát a kampány során.
2005-ben pedig a PER egy autonómiatémájú konferenciát szervezett Marosvásárhelyen. Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezenfelül olyan protokollumrendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Az Átlátszó Erdély nyomán összeállította:
Farkas Réka
(első rész: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. febr. 7.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 14.
Barangolás Kovászna múltjában
Székely Zsolt régész, egyetemi tanár Kovászna régészeti múltja /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2014/ című, frissen megjelent kötetét mutatta be szerdán a Fábián Ernő Népfőiskolán. A könyvbemutató történelemórává kerekedett, a jelenlévők betekinthettek a várostörténet rejtelmeibe.
Kovászna szűkölködik magyar nyelvű történelmi leírásokban, a könyv megjelenését még Lőrincz Zsigmond néhai polgármester kezdeményezte, de csak most kerülhetett ki a nyomdából – mondta el a Kovászna régészeti múltja című kötet szerzője, Székely Zsolt a Fábián Ernő Népfőiskolán tartott bemutatón. A tündérvölgyi várrommal kapcsolatban kifejtette: a vár eredetéről sokan, sokféleképpen vélekednek, ő a dák eredet mellett áll ki. A bronzkortól létező várat a második század elején rombolták le római haderők. Folytonossága akkor szűnt meg, amikor megkezdődött a komollói római erődített tábor építése. A dák eredet miatt viszont nem kell haragudnunk – jegyezte meg. Egy kevésbé ismert kovásznai várromról is beszélt, mely a Sóstótetején, egy stratégiailag nagyon jól megválasztott helyen található. Először a két világháború között megjelent helyrajzi könyvben tesznek róla említést. Régészeti ásatások itt nem történtek, a kutatók csupán bejárták a helyszínt. A régészettudomány feladata ennek a helynek a feltárása. Kovászna múltjáról szólva a szerző azt is elmondta, nem mindig volt Orbaiszék központja, ugyanis Zabola előbb viselhette ezt a titulust. Kovászna felső részéről, Vajnafalváról pedig kiderült, hogy az egykor a Vajna család birtoka volt, ők adták el a földet havasalföldi románoknak. Az, hogy a város és a megye neve egyezik, több félreértést is szült – derült ki a könyvbemutatón –, a ’68-as megyésítéskor Bukarestből az elvtársak Kovásznára érkeztek Sepsiszentgyörgy helyett, hiszen úgy vélték, ha Kovászna a megye neve, akkor székhelye is Kovászna kell hogy legyen.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Székely Zsolt régész, egyetemi tanár Kovászna régészeti múltja /Státus Kiadó, Csíkszereda, 2014/ című, frissen megjelent kötetét mutatta be szerdán a Fábián Ernő Népfőiskolán. A könyvbemutató történelemórává kerekedett, a jelenlévők betekinthettek a várostörténet rejtelmeibe.
Kovászna szűkölködik magyar nyelvű történelmi leírásokban, a könyv megjelenését még Lőrincz Zsigmond néhai polgármester kezdeményezte, de csak most kerülhetett ki a nyomdából – mondta el a Kovászna régészeti múltja című kötet szerzője, Székely Zsolt a Fábián Ernő Népfőiskolán tartott bemutatón. A tündérvölgyi várrommal kapcsolatban kifejtette: a vár eredetéről sokan, sokféleképpen vélekednek, ő a dák eredet mellett áll ki. A bronzkortól létező várat a második század elején rombolták le római haderők. Folytonossága akkor szűnt meg, amikor megkezdődött a komollói római erődített tábor építése. A dák eredet miatt viszont nem kell haragudnunk – jegyezte meg. Egy kevésbé ismert kovásznai várromról is beszélt, mely a Sóstótetején, egy stratégiailag nagyon jól megválasztott helyen található. Először a két világháború között megjelent helyrajzi könyvben tesznek róla említést. Régészeti ásatások itt nem történtek, a kutatók csupán bejárták a helyszínt. A régészettudomány feladata ennek a helynek a feltárása. Kovászna múltjáról szólva a szerző azt is elmondta, nem mindig volt Orbaiszék központja, ugyanis Zabola előbb viselhette ezt a titulust. Kovászna felső részéről, Vajnafalváról pedig kiderült, hogy az egykor a Vajna család birtoka volt, ők adták el a földet havasalföldi románoknak. Az, hogy a város és a megye neve egyezik, több félreértést is szült – derült ki a könyvbemutatón –, a ’68-as megyésítéskor Bukarestből az elvtársak Kovásznára érkeztek Sepsiszentgyörgy helyett, hiszen úgy vélték, ha Kovászna a megye neve, akkor székhelye is Kovászna kell hogy legyen.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 14.
Anyanyelve nem román („Mondtuk eleget, mondja most már más is”)
Amikor 1997-ben betettem a lábam Székelyföldre (fogalmam sem volt, hogy így hívják, mert akkoriban a HAR-KOV elnevezés sokkal gyakoribb volt), tele volt a sajtó az 1989–1992-es események, a kisebbségekkel szembeni gyűlöletet és mérget köpködő politikai vezetők őrülete és paranoiája táplálta előítélettel. Ezek az előítéletek talán azért nem tudtak befolyásolni, mert fiatal voltam, és teljesen más dolgok foglalkoztattak, mint a tévénézés és az ultranacionalista sajtó olvasása.
Mindazonáltal elkerülhetetlen volt az érintkezés az ilyenfajta elemekkel, tekintettel arra, hogy közvetlenül az 1989. decemberi események után mindenki olyan dühvel kezdte mondani a véleményét, mint akinek évtizedekig pecek volt a szájában. Moldvai vagyok, nem születtem és nem nevelkedtem magyarok között. Elég toleráns, a nacionalista elemek túlhangsúlyozásától mentes térségből származom, de – sajnos – még mindig elég nagy a tudatlanság a fejekben, hogy az emberek komolyan vegyék és elfogadják a felületes címkézéseket. Székelyudvarhelyre való indulásom előtt, ahol az elkövetkező időszakban lakni szándékoztam, és ahol tíz évig tanítottam aztán román nyelvet, a következő szavakkal búcsúztattak: „Ne menj, kedves, mert megkéselnek a magyarok!” (tömbházbeli szomszédasszony). A magyarok nem késeltek meg. De gyökerestől kimetszették minden előítéletemet afelől, milyen lesz velük az együttélés egy olyan térségben, ahol ők alkotják a döntő többséget. Természetesen ott sem szabadultam meg a szélsőségesektől és a szélsőségességtől, a sztereotípiáktól és azoktól a kísérletektől sem, melyekkel olyan irányból akartak befolyásolni, amit hevesen elutasítottam, bár az elején nem rendelkeztem elég érvvel. Akkoriban olyan cikkek jelentek meg a központi sajtóban, melyek a „székelyudvarhelyi románok Gulágjáról”, a „román népesség enklavizálásáról” és sok más olyan dologról szóltak, melyeket még most is hallok, és amik a tudatlansággal és a szavakkal történő manipulálással szembeni tehetetlenség érzését keltik bennem. Az ott töltött tíz év alatt sohasem éreztem ilyesmit. Ugyanis nem zártam be magam a nyelvi közösség kényelmébe, hanem kerestem a kapcsolatot azokkal az emberekkel és főleg azokkal a közös elemekkel, melyeket csak akkor nem képes észrevenni az ember, ha vak vagy elvakult. A székelyekkel kapcsolatban a nyelv sohasem volt akadály. A bármiféle kommunikációs kísérletre adott örök „nem tudom/nem értem”-ről szóló városi legenda ugyanazon kisstílűség része, célja a feszültségek és nézetkülönbségek fenntartása a térségben. És ha már a nyelv került szóba, újra ki kellene mondani, amit központi szinten mindig is figyelmen kívül hagynak: ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg. Hargita és Kovászna megyében kiterjedt területek vannak, ahol a gyermekeknek nincs lehetőségük az utcán megtanulni románul. Lehet, hogy egyesek nehezen értik meg az anyanyelvnek ezt az aspektusát, jelentőségét, a tényt, hogy az ember legfontosabb szellemi eleme az anyanyelv. Annyiszor hallottam a bíráló szavakat, hogy képtelen voltam nem felháborodni az elemi megértés hiánya miatt. Nem empátiáról beszélek, mert ahhoz bizonyos fokú kultúra és érzelmi intelligencia szükséges. A gyermekek olyan családokba születnek és nevelkednek, amelyekben magyarul beszélnek. Egy magyar anyanyelvűtől nem követelheti meg senki, hogy gyermeke születésétől kezdve egy, az övétől eltérő nyelven beszéljen hozzá. Éppen a kommunikáció lényegétől fosztanánk meg: az érzelmek átadásától. A románnyelv-oktatás és főleg a gyermekek eredményei az egyik legkényesebb kérdés mind a mai napig. És itt nem a vizsgaeredményekről beszélek, azok szinte az egész országban katasztrofálisak, hanem a 12 éven keresztül, heti 3–5 órában folyó nyelvtanítás funkcionális eredményeiről. Miért nem képesek a gyermekek románul beszélni? Miért van az, hogy 18–19 évesen nem tudnak úgy kommunikálni, mint az iskolában tanult bármely másik nyelven? Miért tudnak több száz oldalt fejből visszamondani akadémikus nyelven, de nem képesek elmesélni az előző napi történéseket? Az első ok, ahogy a román nyelvet tantárgyként kezelik. Bár megpróbáltak kidolgozni néhány kisebbségeknek szóló tankönyvet, mindig ugyanabból az előfeltevésből indultak ki: a gyermek ugyanúgy beszéli és érti a román nyelvet, mint a román anyanyelvű családból származó. Márpedig ez teljesen téves. Irreális állításból indulnak ki és fájdalmas valósághoz érkeznek, a tanárok a szülőket hibáztatva és viszont. Az igazi vétkesek pedig nem csinálnak egyebet, mint minden évben megállapításokat tesznek, elemeznek, kommentálnak és kitartanak amellett, ami megfelel nekik, bár még nem sikerült megértenem, hogy miért… A második ok a román nyelv és irodalom tantárgy megközelítési módja, már az első tanévtől és az első óráktól kezdve. A helyzet megértéséhez rendelkeznünk kellene annyi empátiával, hogy belebújjunk egy anyanyelvi iskolába járó elsős-másodikos gyermek bőrébe. Ő ezt a nyelvet hallja születésétől kezdve, ezen becézik vagy feddik meg szülei, ezt beszéli az utcán, az üzletben, játék közben… Mert – a többség véleményével ellentétben – ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg, annak dacára, hogy élnek románok is. A gyermek lelkesen kezdi az írás-olvasás tanulását. A kerettanterv pedig hét-nyolc óra anyanyelvoktatást és négy óra románt ír elő hetente. Párhuzamosan elkezdi tanulni, és az ábécé meg az egész logikája a feje tetejére áll: a c az ţ, de k is, az sz az s, de a másik nyelvben nem létezik, a j csak az egyik nyelven j, a másikon meg zsének ejtik. Ami az ő nyelvén zs... (Már szédülnek? Nos, ő még csak hétéves, és tudnia kell!). Tud majd olvasni első osztály végén? Biztosan nem. Főleg úgy, hogy a négy órán kívül sehol máshol nem kerül kapcsolatba a román nyelvvel. És ez így folytatódik majd 12 éven keresztül. Azt is hallottam még – természetesen olyanoktól, akik nem ismerik a helyi valóságot –, hogy „nem akarnak megtanulni”. És akkor miért van, hogy a térségben már több mint 15 éve működnek iskolán kívüli román nyelvtanfolyamok, ahol a hároméves gyermektől a munkát kereső felnőttig lehet résztvevőket találni? Ki vádolhatja rosszakarattal ezeket az embereket? És főleg, felmerül bárkiben a kérdés, hogy miért kell nekik ezért fizetniük? Mert azokat az órákat tanárok tartják az oktatás támogatására létrehozott alapítványokon vagy magániskolákon keresztül. Most indul egy magyarországi program ugyanezzel a céllal. Ami ránk nézve szégyen. Szégyen, hogy inkább megtagadunk és semmibe veszünk olyan embereket, akik csak a választások alkalmával jutnak eszünkbe, amikor szükség van a szavazatukra, vagy olyan alkalmakkor, amikor nacionalista mérget köpködhetünk, és zászlók kitűzését ítélhetjük el. Mert a zászlók fontosabbak lettek, mint a gyermekek jövője. És mielőtt befejezem, még hozzátenném: csaknem nyolc évvel azután, hogy távoztam onnan, a lelkem még mindig az ottani emberekkel maradt, és azon gondolkodom, mit kellene tenni gyermekeikért, hogy egyenlő esélyeik legyenek az országban. És ami motivál, az a tanulás iránti szeretetük, a tanulás iránti szinte tapintható vágy, mely tíz év alatt bebizonyította számomra, hogy lehetséges. Csak el kell fogadnunk a valóságot, és alkalmazkodnunk kell hozzá. A többi magától jön.
FLORINA VAIPAN
Forrás: Corbiialbi.ro, Florina Vaipan: Gânduri de la o „moldo-ardeleancă” rătăcită în Secuime
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Amikor 1997-ben betettem a lábam Székelyföldre (fogalmam sem volt, hogy így hívják, mert akkoriban a HAR-KOV elnevezés sokkal gyakoribb volt), tele volt a sajtó az 1989–1992-es események, a kisebbségekkel szembeni gyűlöletet és mérget köpködő politikai vezetők őrülete és paranoiája táplálta előítélettel. Ezek az előítéletek talán azért nem tudtak befolyásolni, mert fiatal voltam, és teljesen más dolgok foglalkoztattak, mint a tévénézés és az ultranacionalista sajtó olvasása.
Mindazonáltal elkerülhetetlen volt az érintkezés az ilyenfajta elemekkel, tekintettel arra, hogy közvetlenül az 1989. decemberi események után mindenki olyan dühvel kezdte mondani a véleményét, mint akinek évtizedekig pecek volt a szájában. Moldvai vagyok, nem születtem és nem nevelkedtem magyarok között. Elég toleráns, a nacionalista elemek túlhangsúlyozásától mentes térségből származom, de – sajnos – még mindig elég nagy a tudatlanság a fejekben, hogy az emberek komolyan vegyék és elfogadják a felületes címkézéseket. Székelyudvarhelyre való indulásom előtt, ahol az elkövetkező időszakban lakni szándékoztam, és ahol tíz évig tanítottam aztán román nyelvet, a következő szavakkal búcsúztattak: „Ne menj, kedves, mert megkéselnek a magyarok!” (tömbházbeli szomszédasszony). A magyarok nem késeltek meg. De gyökerestől kimetszették minden előítéletemet afelől, milyen lesz velük az együttélés egy olyan térségben, ahol ők alkotják a döntő többséget. Természetesen ott sem szabadultam meg a szélsőségesektől és a szélsőségességtől, a sztereotípiáktól és azoktól a kísérletektől sem, melyekkel olyan irányból akartak befolyásolni, amit hevesen elutasítottam, bár az elején nem rendelkeztem elég érvvel. Akkoriban olyan cikkek jelentek meg a központi sajtóban, melyek a „székelyudvarhelyi románok Gulágjáról”, a „román népesség enklavizálásáról” és sok más olyan dologról szóltak, melyeket még most is hallok, és amik a tudatlansággal és a szavakkal történő manipulálással szembeni tehetetlenség érzését keltik bennem. Az ott töltött tíz év alatt sohasem éreztem ilyesmit. Ugyanis nem zártam be magam a nyelvi közösség kényelmébe, hanem kerestem a kapcsolatot azokkal az emberekkel és főleg azokkal a közös elemekkel, melyeket csak akkor nem képes észrevenni az ember, ha vak vagy elvakult. A székelyekkel kapcsolatban a nyelv sohasem volt akadály. A bármiféle kommunikációs kísérletre adott örök „nem tudom/nem értem”-ről szóló városi legenda ugyanazon kisstílűség része, célja a feszültségek és nézetkülönbségek fenntartása a térségben. És ha már a nyelv került szóba, újra ki kellene mondani, amit központi szinten mindig is figyelmen kívül hagynak: ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg. Hargita és Kovászna megyében kiterjedt területek vannak, ahol a gyermekeknek nincs lehetőségük az utcán megtanulni románul. Lehet, hogy egyesek nehezen értik meg az anyanyelvnek ezt az aspektusát, jelentőségét, a tényt, hogy az ember legfontosabb szellemi eleme az anyanyelv. Annyiszor hallottam a bíráló szavakat, hogy képtelen voltam nem felháborodni az elemi megértés hiánya miatt. Nem empátiáról beszélek, mert ahhoz bizonyos fokú kultúra és érzelmi intelligencia szükséges. A gyermekek olyan családokba születnek és nevelkednek, amelyekben magyarul beszélnek. Egy magyar anyanyelvűtől nem követelheti meg senki, hogy gyermeke születésétől kezdve egy, az övétől eltérő nyelven beszéljen hozzá. Éppen a kommunikáció lényegétől fosztanánk meg: az érzelmek átadásától. A románnyelv-oktatás és főleg a gyermekek eredményei az egyik legkényesebb kérdés mind a mai napig. És itt nem a vizsgaeredményekről beszélek, azok szinte az egész országban katasztrofálisak, hanem a 12 éven keresztül, heti 3–5 órában folyó nyelvtanítás funkcionális eredményeiről. Miért nem képesek a gyermekek románul beszélni? Miért van az, hogy 18–19 évesen nem tudnak úgy kommunikálni, mint az iskolában tanult bármely másik nyelven? Miért tudnak több száz oldalt fejből visszamondani akadémikus nyelven, de nem képesek elmesélni az előző napi történéseket? Az első ok, ahogy a román nyelvet tantárgyként kezelik. Bár megpróbáltak kidolgozni néhány kisebbségeknek szóló tankönyvet, mindig ugyanabból az előfeltevésből indultak ki: a gyermek ugyanúgy beszéli és érti a román nyelvet, mint a román anyanyelvű családból származó. Márpedig ez teljesen téves. Irreális állításból indulnak ki és fájdalmas valósághoz érkeznek, a tanárok a szülőket hibáztatva és viszont. Az igazi vétkesek pedig nem csinálnak egyebet, mint minden évben megállapításokat tesznek, elemeznek, kommentálnak és kitartanak amellett, ami megfelel nekik, bár még nem sikerült megértenem, hogy miért… A második ok a román nyelv és irodalom tantárgy megközelítési módja, már az első tanévtől és az első óráktól kezdve. A helyzet megértéséhez rendelkeznünk kellene annyi empátiával, hogy belebújjunk egy anyanyelvi iskolába járó elsős-másodikos gyermek bőrébe. Ő ezt a nyelvet hallja születésétől kezdve, ezen becézik vagy feddik meg szülei, ezt beszéli az utcán, az üzletben, játék közben… Mert – a többség véleményével ellentétben – ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg, annak dacára, hogy élnek románok is. A gyermek lelkesen kezdi az írás-olvasás tanulását. A kerettanterv pedig hét-nyolc óra anyanyelvoktatást és négy óra románt ír elő hetente. Párhuzamosan elkezdi tanulni, és az ábécé meg az egész logikája a feje tetejére áll: a c az ţ, de k is, az sz az s, de a másik nyelvben nem létezik, a j csak az egyik nyelven j, a másikon meg zsének ejtik. Ami az ő nyelvén zs... (Már szédülnek? Nos, ő még csak hétéves, és tudnia kell!). Tud majd olvasni első osztály végén? Biztosan nem. Főleg úgy, hogy a négy órán kívül sehol máshol nem kerül kapcsolatba a román nyelvvel. És ez így folytatódik majd 12 éven keresztül. Azt is hallottam még – természetesen olyanoktól, akik nem ismerik a helyi valóságot –, hogy „nem akarnak megtanulni”. És akkor miért van, hogy a térségben már több mint 15 éve működnek iskolán kívüli román nyelvtanfolyamok, ahol a hároméves gyermektől a munkát kereső felnőttig lehet résztvevőket találni? Ki vádolhatja rosszakarattal ezeket az embereket? És főleg, felmerül bárkiben a kérdés, hogy miért kell nekik ezért fizetniük? Mert azokat az órákat tanárok tartják az oktatás támogatására létrehozott alapítványokon vagy magániskolákon keresztül. Most indul egy magyarországi program ugyanezzel a céllal. Ami ránk nézve szégyen. Szégyen, hogy inkább megtagadunk és semmibe veszünk olyan embereket, akik csak a választások alkalmával jutnak eszünkbe, amikor szükség van a szavazatukra, vagy olyan alkalmakkor, amikor nacionalista mérget köpködhetünk, és zászlók kitűzését ítélhetjük el. Mert a zászlók fontosabbak lettek, mint a gyermekek jövője. És mielőtt befejezem, még hozzátenném: csaknem nyolc évvel azután, hogy távoztam onnan, a lelkem még mindig az ottani emberekkel maradt, és azon gondolkodom, mit kellene tenni gyermekeikért, hogy egyenlő esélyeik legyenek az országban. És ami motivál, az a tanulás iránti szeretetük, a tanulás iránti szinte tapintható vágy, mely tíz év alatt bebizonyította számomra, hogy lehetséges. Csak el kell fogadnunk a valóságot, és alkalmazkodnunk kell hozzá. A többi magától jön.
FLORINA VAIPAN
Forrás: Corbiialbi.ro, Florina Vaipan: Gânduri de la o „moldo-ardeleancă” rătăcită în Secuime
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 14.
Egy tiszteletbeli magyar
Még pár százezer (?) ilyen román ember, és megvan a független, multikulturális Erdély! Tetszik a Corbii albi. Azt hiszem, szükség van rá, és olyasmit tesznek, ami sokat segít. A románok körében sajnos, még léteznek előítéletek, sztereotípiák. Erre a legjobb példa, hogy a Corbii albi-n közölt bejegyzésem után egy mérges bácsi küldött egy üzenetet, hogy jobb lenne, ha abbahagynám, mert én román vagyok, és inkább a magam dolgával kellene törődnöm, nem pedig a magyarokat védenem.
Kitűnő dolog a Facebook-oldal, a honlap. Valakinek meg kell küzdenie a tudatlansággal, a szélsőségességgel. Le kell bontania az évek során felhalmozódott mítoszokat és sztereotípiákat. Nem vagyok történelemtanár, de igyekszem tisztelni mindazokat, akik mellettem élnek, megérteni történelmüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Szeretem erdélyi multikulturalizmusunkat.
Örömmel megyek megünnepelni a magyarok napját, mint ahogy a románok napját is, és elmegyek a szászok ünnepeire is (az őseim ugyanis szászok). Bosszantanak az olyan városi legendák, mint az, hogy egy román azért nem kapott kenyeret a Székelyföldön, mert nem magyarul beszélt. Számtalanszor jártam ott, románul beszéltem, és ugyanolyan udvariasan válaszoltak, sőt, mosolyogtak. Megszoktuk, hogy mindent a politikusoktól várunk el. Azt hiszem, az igazi változást mindnyájunknak önmagunkban kell végrehajtanunk. Ha Emil Boc úr, Kolozsvár polgármestere nem tartja szükségesnek a kétnyelvű táblákat, akkor románként én sértőnek tartom a döntését. Annak ellenére, hogy nem Kolozsváron élek, ha kolozsvári román lennék, a magyar szomszédok, barátok vagy rokonok iránti szolidaritásból is jelképesen magyarnak vallanám magam, hogy meglegyen a 20 százalékuk. Egy csomó művet és dokumentumot kaptunk a magyaroktól és a szászoktól, nem utolsósorban azokat a középkori városokat, melyekkel dicsekszünk. Még ha 20 százalék alatt vannak is, az erődvárosokat felépítők, az erdélyi identitásunkhoz hozzájárulók iránti tiszteletnek arra kellene minket köteleznie, hogy akár német vagy magyar nyelvű táblákat is készítsünk. Míg egyesek Kínában gyártatnak le német nevű dolgokat, hogy jobban eladhassák őket, nekünk van egy Klausenburgunk/Kolozsvárunk – de megtagadjuk. Ezt szeretném látni: a román, magyar vagy szász kolozsváriak szolidaritását!
Răzvan Lupescu
Forrás: Corbiialbi.ro, Răzvan Lupescu: Solidaritate între clujenii români, maghiari ori saşi!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Még pár százezer (?) ilyen román ember, és megvan a független, multikulturális Erdély! Tetszik a Corbii albi. Azt hiszem, szükség van rá, és olyasmit tesznek, ami sokat segít. A románok körében sajnos, még léteznek előítéletek, sztereotípiák. Erre a legjobb példa, hogy a Corbii albi-n közölt bejegyzésem után egy mérges bácsi küldött egy üzenetet, hogy jobb lenne, ha abbahagynám, mert én román vagyok, és inkább a magam dolgával kellene törődnöm, nem pedig a magyarokat védenem.
Kitűnő dolog a Facebook-oldal, a honlap. Valakinek meg kell küzdenie a tudatlansággal, a szélsőségességgel. Le kell bontania az évek során felhalmozódott mítoszokat és sztereotípiákat. Nem vagyok történelemtanár, de igyekszem tisztelni mindazokat, akik mellettem élnek, megérteni történelmüket, kultúrájukat, hagyományaikat. Szeretem erdélyi multikulturalizmusunkat.
Örömmel megyek megünnepelni a magyarok napját, mint ahogy a románok napját is, és elmegyek a szászok ünnepeire is (az őseim ugyanis szászok). Bosszantanak az olyan városi legendák, mint az, hogy egy román azért nem kapott kenyeret a Székelyföldön, mert nem magyarul beszélt. Számtalanszor jártam ott, románul beszéltem, és ugyanolyan udvariasan válaszoltak, sőt, mosolyogtak. Megszoktuk, hogy mindent a politikusoktól várunk el. Azt hiszem, az igazi változást mindnyájunknak önmagunkban kell végrehajtanunk. Ha Emil Boc úr, Kolozsvár polgármestere nem tartja szükségesnek a kétnyelvű táblákat, akkor románként én sértőnek tartom a döntését. Annak ellenére, hogy nem Kolozsváron élek, ha kolozsvári román lennék, a magyar szomszédok, barátok vagy rokonok iránti szolidaritásból is jelképesen magyarnak vallanám magam, hogy meglegyen a 20 százalékuk. Egy csomó művet és dokumentumot kaptunk a magyaroktól és a szászoktól, nem utolsósorban azokat a középkori városokat, melyekkel dicsekszünk. Még ha 20 százalék alatt vannak is, az erődvárosokat felépítők, az erdélyi identitásunkhoz hozzájárulók iránti tiszteletnek arra kellene minket köteleznie, hogy akár német vagy magyar nyelvű táblákat is készítsünk. Míg egyesek Kínában gyártatnak le német nevű dolgokat, hogy jobban eladhassák őket, nekünk van egy Klausenburgunk/Kolozsvárunk – de megtagadjuk. Ezt szeretném látni: a román, magyar vagy szász kolozsváriak szolidaritását!
Răzvan Lupescu
Forrás: Corbiialbi.ro, Răzvan Lupescu: Solidaritate între clujenii români, maghiari ori saşi!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 14.
Felerősödhet a régészet szerepe a magyar őstörténet kutatásában
Felerősödhet a régészet szerepe a magyar őstörténet kutatásában, hiszen hatalmas a feltáratlan anyag. Egy új régészeti leletanyagra hivatkozva a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Őstörténeti Témacsoportja úgy véli, nem vándoroltak évszázadokig a magyar törzsek, csupán öt-hat évtized alatt érhettek el az Urál vidékétől a Kárpátokig.
Az MTA pénteki közlése szerint a Magyar Őstörténeti Témacsoport az Akadémia berkein belül azzal a szándékkal alakult meg 2012 elején, hogy figyelembe véve a magyar őstörténet iránti növekvő érdeklődést, erősítse a tudományosan megalapozott szemléletet a témával foglakozó közbeszédben. A kutatócsoport vezetője, Vásáry István akadémikus szerint ugyanis hiába jelent meg számtalan új kiadvány az elmúlt 25 évben a magyar őstörténetről, ezeknek a háromnegyed része nem tekinthető tudományos munkának.
Vásáry István úgy véli, a magyar őstörténet kutatásában a nyelvtudomány és a történettudomány lényegében elérte határait. Az írott források rendkívül szűkösek, néhány tucat oldalon összefoglalhatók a bizánci és arab feljegyzések. Azonban hatalmas feltáratlan régészeti anyag várhat a kutatókra, még a Kárpát-medencében is csupán a tárgyak és csontok töredéke kerülhetett eddig elő. Ezért a tudós arra számít, hogy a következő időszakban felerősödhet a régészet szerepe a kutatásában. A magyar törzsek vándorlásának feltételezett útvonalán talált régészeti leletek feldolgozása nyomán – többek között Türk Attila régész folytatott ásatásokat helyi szakemberekkel ukrán és délorosz területeken – a kutatók úgy vélik, a korábban széles körben elfogadottnak tartott évszázadok helyett csupán öt-hat évtized alatt érhettek el a magyarok az Urál vidékétől a Kárpátokig. Az új hipotézis elveti azt a múlt század harmincas éveiben kidolgozott elméletet, amely az 5. századi nagy sztyeppei népmozgásban részt vevő, a Kaukázust érintve a délorosz puszták felé vándorló onogurokat a magyarokkal azonosította – jegyezte meg Vásáry István.
Az akadémikus kitért arra is, hogy az őstörténet régészeti kutatását számos tudományág mellett a természettudományok, így a genetikai kutatások is segíthetik, azonban ezektől a módszerektől nem szabad gyors és látványos eredményeket várni. A genetikai vizsgálatokkal kapcsolatban kiemelte: nehéz kérdés például annak eldöntése, hogy egy genetikai vizsgálatban mit mivel hasonlítunk össze, ugyanis például egy honfoglalás kori sírban talált leletet nem lehet összevetni egy ma a Kárpát-medencében élő személy genetikai mintájával; hiszen amit magyar népnek nevezünk, az az elmúlt ezer év etnikai keveredésének eredményeként alakult ki.
– Etnocentrikus szemlélet helyett egy-egy térségre kell összpontosítani – vázolta fel az általa követendőnek ítélt fő irányt Vásáry István. Hozzáfűzte: így – például a kelet-európai térséggel kapcsolatos kutatásokkal – a magyar régészet és történettudomány nemzetközi beágyazottsága is erősíthető, valamint fel lehet kelteni az érdeklődést magyar szempontból fontos, de mások számára kevésbé jelentősnek gondolt témák iránt.
Szabadság (Kolozsvár)
Felerősödhet a régészet szerepe a magyar őstörténet kutatásában, hiszen hatalmas a feltáratlan anyag. Egy új régészeti leletanyagra hivatkozva a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Magyar Őstörténeti Témacsoportja úgy véli, nem vándoroltak évszázadokig a magyar törzsek, csupán öt-hat évtized alatt érhettek el az Urál vidékétől a Kárpátokig.
Az MTA pénteki közlése szerint a Magyar Őstörténeti Témacsoport az Akadémia berkein belül azzal a szándékkal alakult meg 2012 elején, hogy figyelembe véve a magyar őstörténet iránti növekvő érdeklődést, erősítse a tudományosan megalapozott szemléletet a témával foglakozó közbeszédben. A kutatócsoport vezetője, Vásáry István akadémikus szerint ugyanis hiába jelent meg számtalan új kiadvány az elmúlt 25 évben a magyar őstörténetről, ezeknek a háromnegyed része nem tekinthető tudományos munkának.
Vásáry István úgy véli, a magyar őstörténet kutatásában a nyelvtudomány és a történettudomány lényegében elérte határait. Az írott források rendkívül szűkösek, néhány tucat oldalon összefoglalhatók a bizánci és arab feljegyzések. Azonban hatalmas feltáratlan régészeti anyag várhat a kutatókra, még a Kárpát-medencében is csupán a tárgyak és csontok töredéke kerülhetett eddig elő. Ezért a tudós arra számít, hogy a következő időszakban felerősödhet a régészet szerepe a kutatásában. A magyar törzsek vándorlásának feltételezett útvonalán talált régészeti leletek feldolgozása nyomán – többek között Türk Attila régész folytatott ásatásokat helyi szakemberekkel ukrán és délorosz területeken – a kutatók úgy vélik, a korábban széles körben elfogadottnak tartott évszázadok helyett csupán öt-hat évtized alatt érhettek el a magyarok az Urál vidékétől a Kárpátokig. Az új hipotézis elveti azt a múlt század harmincas éveiben kidolgozott elméletet, amely az 5. századi nagy sztyeppei népmozgásban részt vevő, a Kaukázust érintve a délorosz puszták felé vándorló onogurokat a magyarokkal azonosította – jegyezte meg Vásáry István.
Az akadémikus kitért arra is, hogy az őstörténet régészeti kutatását számos tudományág mellett a természettudományok, így a genetikai kutatások is segíthetik, azonban ezektől a módszerektől nem szabad gyors és látványos eredményeket várni. A genetikai vizsgálatokkal kapcsolatban kiemelte: nehéz kérdés például annak eldöntése, hogy egy genetikai vizsgálatban mit mivel hasonlítunk össze, ugyanis például egy honfoglalás kori sírban talált leletet nem lehet összevetni egy ma a Kárpát-medencében élő személy genetikai mintájával; hiszen amit magyar népnek nevezünk, az az elmúlt ezer év etnikai keveredésének eredményeként alakult ki.
– Etnocentrikus szemlélet helyett egy-egy térségre kell összpontosítani – vázolta fel az általa követendőnek ítélt fő irányt Vásáry István. Hozzáfűzte: így – például a kelet-európai térséggel kapcsolatos kutatásokkal – a magyar régészet és történettudomány nemzetközi beágyazottsága is erősíthető, valamint fel lehet kelteni az érdeklődést magyar szempontból fontos, de mások számára kevésbé jelentősnek gondolt témák iránt.
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 14.
„Nincs két ortodoxia”
A magyarságot a görög-keleti kereszténységgel együtt említeni sokak számára idegenül csenghet, főleg Romániában, ahol az ortodox hit 2006-ig államvallásnak minősült, míg a Parlament az Európai Unió nyomására meg nem változtatta a felekezeti törvényt. Pedig vannak, akik számára a kétféle identitás nemhogy összeegyeztethetetlen, hanem inkább szétválaszthatatlanul összetartozik. A keresztény egységért tartott ökumenikus imanyolcad keretében Nagyváradra érkező KALOTA JÓZSEFFEL, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusának protopresbiterével Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
A névjegyén rendkívül hosszú titulus szerepel, mit takar ez a tisztség pontosan?
Ez valóban hosszú titulus, mondhatnám egyszerűen azt is, hogy a magyarországi egyházak közül a legősibbnek vagyok a vezető képviselője. Már a vándorló magyarság körében is jelen volt a kereszténység, méghozzá az a formája, amit mi képviselünk, hiszen abban az időben nyugati egyházról még nem is beszélhetünk. A kereszténység egyébként is egy keletről indult vallás, ahogy a magyarok sem északról, délről vagy nyugatról érkeztek a Kárpát-medencébe. Ebből kifolyólag teljesen egyértelmű volt a kapcsolat Konstantinápollyal. Bizánc – bár ezt a nevét kevésbé szeretem – már nagyon korán elkezdett gondoskodni a sztyeppei népekről, misszionáriusokat küldött közéjük, hogy a hitre való felkészítésükről gondoskodjon. Amikor pedig csírát vert ezen népek között is a hit, akkor pedig a velük együtt vándorló missziós püspökök lóháton tartották fenn az egyházi jelenlétet és biztosították a folyamatos kulturális és diplomáciai kapcsolatokat is a központnak számító Konstantinápollyal. Konkrétan tudunk ilyenekről a gótok és az alánok esetében, de bizonyára más népeknél is jelen voltak. A népvándorlás kori népek között voltak, akik csak zsoldosként kaptak megbízásokat Bizánctól, és voltak, akik egészen szoros szövetségi viszonyban voltak vele. A magyarok is végigjárták a kettő közötti lépcsőfokokat, Géza idejében pedig a Magyar Fejedelemség már a Kelet-Római Birodalom egyik tagállama volt. Tudom, hogy erre sokan felkapják a fejüket, mert sokan szeretik Magyarországot kezdetektől fogva a nyugathoz sorolni, de ekkor még igazából nyugat sem létezett. A Nyugat-Római Birodalom bukása óta a görög-római örökséget ebben az időben Konstantinápoly képviseli, melynek óriási hatása volt a pusztai népekre.
Bizonyára hosszan kalandozhatnánk még a történelemben, de engem nagyon érdekelne, mit jelent ma ortodox kereszténynek lenni, mi különbözteti meg markánsan a katolicizmustól vagy a protestánsoktól?
Ha egyetlen szóba kéne tömörítenem, akkor azt mondanám: a tradíció. Fontos, hogy az embernek vannak-e gyökerei vagy nincsenek. Ortodox kereszténynek, sőt magyar ortodox kereszténynek lenni ma a Kárpát-medencében nagyon stabil pozíció, hisz mindent, amit az európai civilizációról és a kereszténységről tudni kell, azt magában foglalja. Nekem ortodox vagy más néven görög-keleti keresztényként senkivel nem kell rivalizálnom, mert azt megtették már az elődeim. Érdemes lenne több embernek elolvasnia az oxfordi professzor, Dimitri Obolensky magyarul is megjelent A Bizánci Nemzetközösség című könyvét, amelyben azt írja le, hogy miként sikerült a görög-római örökséget Róma bukása után még ezer évig átmenteni egy keresztény világbirodalomban. Ha az ember csak ezen az egy, mondjuk, nem éppen olvasmányos könyvön átrágja magát, már sokkal tisztábban láthat. A szerző ebben szinte egy egész fejezetet szán a magyaroknak.
Nagy hagyomány, kis terület
A konstantinápolyi ortodox egyház az öt eredeti patriarchátus egyike, tiszteletbeli elsőséget élvez az ortodox egyházak között. Eredetileg az antiókhiai pátriárkának alárendelt egyház volt, 330-tól önálló, majd a második legfontosabb egyház lett belőle a Római Egyház után. Miután – ortodox szempontból nézve – a római katolikus egyház egésze 1054-ben kivált az egyetemes egyházból, a konstantinápolyi egyház foglalta el helyét, mint tiszteletbeli első az egyházak között, ezért az ortodox egyházak közös összejövetelein mindig a konstantinápolyi pátriárka elnököl.
Kanonikus területe ma minimális az eredetihez képest, csak Törökország, Észak-Görögország és egyes földközi-tengeri görög szigetek tartoznak hozzá.
A konstantinápolyi pátriárka kizárólagos jogot formál minden olyan területre, mely hivatalosan nem tartozik egyetlen más ortodox egyház kanonikus területéhez. Ezt az igényt a többi ortodox egyház nem fogadja el.
1991 óta I. Bartholomaiosz a konstantinápolyi egyház feje.
Ön az előbb keresztény világbirodalmat említett, miközben nyugaton, minimum a reformáció óta az egyházi és a világi hatalom elválasztása alaptétel. Az ortodoxia nem érzi ennek szükségét?
Krisztus egyháza nem e világból való, de ebben a világban él. Ahogy Pál apostol is mondja, minden hatalom Istentől származik, mint ahogy az ember illetve a társadalom is. Éppen ezért a Kelet-Római Birodalom szimbóluma a kétfejű sas, ami a világi és az egyházi hatalom harmóniáját jelképezi. Véleményünk szerint a világi és az egyházi hatalom között nincsen antagonisztikus ellentét, hiszen nem különválaszthatóak. Isten teremtett világának mindenki a részese, még az is, aki nem hisz benne, éppen ezért mi sem vagyunk kirekesztőek, nyitottak vagyunk minden jóakaratú ember felé. Leginkább erre koncentrálunk, nem a világra. Sokan vádolják az ortodoxiát azzal, hogy nálunk minden a hatalomról és a pénzről szól, pedig ez nem igaz. Ahhoz, hogy valaki szentté váljon, nem kell sem világi értelemben vett hatalom, sem svájci bankszámla.
Eddig az ortodoxiáról mint hitről, szemléletmódról, hagyományról beszéltünk, de engem az is érdekel, miként szerveződik, mint egyház.
Ehhez nagyon fontos, hogy az egyházat, azaz eklésziát, mint fogalmat definiáljuk. Magyarországon például sok szervezetet bejegyez a cégbíróság egyházként, miközben ez a mi olvasatunkban kizárólag a kereszténységre értelmezhető fogalom, nem pedig muszlimokra, zsidókra vagy buddhistákra, jóllehet Magyarországon őket is így tartják nyilván. Az egyház látható formájában azon közösségek összessége, amelyek az Antiókhiában alapított első gyülekezet óta Krisztus követőinek, azaz keresztyéneknek vallják magukat. Persze minket elsősorban nem ez a látható rész érdekel, hanem ami ezen túl van, hiszen – ahogy a népszerű televíziós sorozatban is mondták – az igazság odaát van. A teológusok számára az az igazán érdekes, amit aggyal már nem tudunk felfogni, de ettől függetlenül mégis egyfajta spirituális realitás. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyesületről, meg klubról beszélhetünk, ahol az emberek szépen elfilozofálnak, de ez ettől még nem lesz egyház, nem mond semmit az Atyáról, Fiúról és a Szentlélekről, illetve a Szentlélek működéséről a mi életünkben. Utóbbival kapcsolatban nyugodtan kihúzhatom magam, hiszen a pneumatológiában (a Szentlélekről szóló tanítás – a szerk.) azt hiszem, mi görög-keletiek igencsak elöl járunk. Mi nem filozófiai iskolákkal akarunk vitatkozni, hanem – a többi felekezet tagjai közül is – a Szentlélektől megvilágosodott emberekkel akarunk találkozni, ilyeneket akarunk érezni magunk körül, ezért jöttem el erre az imahétre is.
Ezek szerint önök általában véve is nyitottak az ökomenikus létezés felé.
Teljesen természetesen. Az ember istenkeresőnek teremtetett, de nem csak az Istent, hanem a testvérét is keresi. Erről beszél a görög eredetű koinonia fogalom is, ami alatt elsősorban az igazi keresztény testvéri közösséget kell érteni. Kereszténynek lenni nem elszigetelt létezést jelent, hanem szoros, szeretetteljes kapcsolatot, örömet, másokkal megosztva. Arról ismer meg bennünket a világ, hogy szeretjük egymást. Egy családban is lehetnek nézeteltérések, sőt, ez egy élő szervezetben természetes dolog, amibe a hitviták is beleférnek, de ez nem vezethet irigységhez, széthúzáshoz. Az is Nagy Konstantin zsenialitása volt, hogy császár létére, még csak nem is megkeresztelkedettként, ő hívta össze az első egyetemes zsinatot, mert szükségét érezte, hogy a sokfajta irányzat tisztázzon alapkérdéseket. A niceai zsinat igazi élő vita volt, ami azért is hasznos, mert a pünkösdi lelkesedésnek akkor van igazán értelme, ha egymással kommunikálunk, és meg tudjuk beszélni a nehézségeinket, illetve azt is, amiben nincs különbség. Ez ugye a hitvallás, a krédó. Amit egyszer egy egyetemes zsinat rögzített, azt az utca emberének már nagyon nehéz megcáfolnia. A dogmák az egyház alapkövei, amiket magánvéleményekkel nem lehet megváltoztatni. Az ortodox egyház az 1054-es nagy egyházszakadás óta szervezett zsinatokat nem fogadja el egyetemesként, pedig ugye a dogmákhoz csak egy ilyenen lehetne tárgyalni. A mostani pártiárkánk, I. Bartolomaiosz nagyon reménykedik abban, hogy legalább egy pánortodox zsinatot össze lehetne hívni, a tervek szerint 2016-ban. Ez legalább a keleti egyházon belül megmutathatná a tökéletes egységet. Az egyház életében is szükség van egy olyan fix tájékozódási pontra, ami ebben a megosztott világban, ahol mindenki próbál mindenkit összeugrasztani, segít eligazodni. Éppen ezért nem hiszem, hogy ennek a zsinatnak az lenne majd a célja, hogy új dogmatikai vitákat indítson, hanem azokat a pontokat erősíti, amire az egység példaértékű modellje épülhet. Ennek a zsinatnak a sikere nem csak az ortodoxia egységét, de Európa, sőt a világ békéjét is erősen szolgálhatná.
Az egységről beszélünk, de ha jól tudom, Magyarországon több patriarchátus is működik, a konstantinápolyi mellett a moszkvairól biztosan tudok…
Igen, és ott van a román, a bolgár, a szerb. Úgy gondolom, hogy a törvényhozás ilyen szempontból nem szerencsés, mert ezeket mind külön egyházként jegyzi, miközben egy a krédó, nincs két ortodoxia, több meg pláne nem. A katolikusok is a hitvallásukban eredetileg egy, szent, egyetemes, apostoli egyház mellett tettek tanúbizonyságot, mi azóta is ezt valljuk. Egy ortodox egyház, egy liturgia, hitvallás, kánonjog, szerzetesség van.
Ha összegezzük a sok ortodox egyház tagjaiként bejegyzett keresztényeket, mennyi ortodox hívőről beszélhetünk ma Magyarországon?
Akik a jelenben élnek, szám szerint töredékét jelentik azoknak, akik a múltban éltek, hiszen egészen az Anjou-korig a domináns egyház a görög-keleti volt. A katolicizmus csak a tatárdúlás után erősödött meg, a nyugati végekről behozott telepesekkel. Aztán pedig ugye jön a reformáció, ami miatt a magyar keresztények között ma két nagy táborról beszélhetünk, a katolikusokról és a protestánsokról. A keleti kereszténység pillanatnyilag egy egészen kis százalékot képvisel, de hangsúlyoznám, hogy nem ez az érdekes, hanem hogy a mi őseink millió számra nyugszanak ebben a földben. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy Habsburg, pontosabban jezsuita fondorlat eredményeként az ortodox híveket nem fegyverrel terelték be a katolikus egyházba, mint mondjuk a huszitákat, hanem csellel. Azt mondták, mint szakadároknak meg kell térnünk Rómához, miközben sosem tartoztunk hozzá, így el sem szakadhattunk. Ennek köszönhetően azt mondhatjuk, hogy a görög-keleti hívek kilencvenkilenc százaléka abban az időben úgynevezett görög-katolikus lett. Azon kívül, hogy a pápát el kellett fogadni, ezeket a híveket egyéb változtatás nélkül átvette a Katolikus Egyház. Tehát nem mint eretnekeket újrakeresztelték, hanem egy az egyben befogadták. Ha ezt is hozzá vesszük, akkor lehet azt mondani, hogy ma is élnek híveink tömegesen Magyarországon, püspökséggel, teológiai iskolákkal, sok mindennel, csak most úgy hívják őket, hogy görög-katolikusok. Természetesen ezt nem ellenségesen mondom, remek kapcsolatot ápolunk görög-katolikus püspök atyákkal, és a hívekkel is nagyon baráti a viszony, csak ezek a tények. Ha őket, a nemzetiségi ortodoxokat és a magyar ortodoxokat egybe vesszük, már egy több tízezres tetemes hívőszámmal rendelkezünk, tehát statisztikailag is megkérdőjelezhetetlenül létezünk. Mint ahogy ott vagyunk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában is, a protestáns testvérekkel, ahol a katolikusok de facto nem, csak megfigyelőként vesznek részt. Nálunk az ökumenizmus már mondhatni tradíció, a hagyomány része lett.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
A magyarságot a görög-keleti kereszténységgel együtt említeni sokak számára idegenül csenghet, főleg Romániában, ahol az ortodox hit 2006-ig államvallásnak minősült, míg a Parlament az Európai Unió nyomására meg nem változtatta a felekezeti törvényt. Pedig vannak, akik számára a kétféle identitás nemhogy összeegyeztethetetlen, hanem inkább szétválaszthatatlanul összetartozik. A keresztény egységért tartott ökumenikus imanyolcad keretében Nagyváradra érkező KALOTA JÓZSEFFEL, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusának protopresbiterével Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
A névjegyén rendkívül hosszú titulus szerepel, mit takar ez a tisztség pontosan?
Ez valóban hosszú titulus, mondhatnám egyszerűen azt is, hogy a magyarországi egyházak közül a legősibbnek vagyok a vezető képviselője. Már a vándorló magyarság körében is jelen volt a kereszténység, méghozzá az a formája, amit mi képviselünk, hiszen abban az időben nyugati egyházról még nem is beszélhetünk. A kereszténység egyébként is egy keletről indult vallás, ahogy a magyarok sem északról, délről vagy nyugatról érkeztek a Kárpát-medencébe. Ebből kifolyólag teljesen egyértelmű volt a kapcsolat Konstantinápollyal. Bizánc – bár ezt a nevét kevésbé szeretem – már nagyon korán elkezdett gondoskodni a sztyeppei népekről, misszionáriusokat küldött közéjük, hogy a hitre való felkészítésükről gondoskodjon. Amikor pedig csírát vert ezen népek között is a hit, akkor pedig a velük együtt vándorló missziós püspökök lóháton tartották fenn az egyházi jelenlétet és biztosították a folyamatos kulturális és diplomáciai kapcsolatokat is a központnak számító Konstantinápollyal. Konkrétan tudunk ilyenekről a gótok és az alánok esetében, de bizonyára más népeknél is jelen voltak. A népvándorlás kori népek között voltak, akik csak zsoldosként kaptak megbízásokat Bizánctól, és voltak, akik egészen szoros szövetségi viszonyban voltak vele. A magyarok is végigjárták a kettő közötti lépcsőfokokat, Géza idejében pedig a Magyar Fejedelemség már a Kelet-Római Birodalom egyik tagállama volt. Tudom, hogy erre sokan felkapják a fejüket, mert sokan szeretik Magyarországot kezdetektől fogva a nyugathoz sorolni, de ekkor még igazából nyugat sem létezett. A Nyugat-Római Birodalom bukása óta a görög-római örökséget ebben az időben Konstantinápoly képviseli, melynek óriási hatása volt a pusztai népekre.
Bizonyára hosszan kalandozhatnánk még a történelemben, de engem nagyon érdekelne, mit jelent ma ortodox kereszténynek lenni, mi különbözteti meg markánsan a katolicizmustól vagy a protestánsoktól?
Ha egyetlen szóba kéne tömörítenem, akkor azt mondanám: a tradíció. Fontos, hogy az embernek vannak-e gyökerei vagy nincsenek. Ortodox kereszténynek, sőt magyar ortodox kereszténynek lenni ma a Kárpát-medencében nagyon stabil pozíció, hisz mindent, amit az európai civilizációról és a kereszténységről tudni kell, azt magában foglalja. Nekem ortodox vagy más néven görög-keleti keresztényként senkivel nem kell rivalizálnom, mert azt megtették már az elődeim. Érdemes lenne több embernek elolvasnia az oxfordi professzor, Dimitri Obolensky magyarul is megjelent A Bizánci Nemzetközösség című könyvét, amelyben azt írja le, hogy miként sikerült a görög-római örökséget Róma bukása után még ezer évig átmenteni egy keresztény világbirodalomban. Ha az ember csak ezen az egy, mondjuk, nem éppen olvasmányos könyvön átrágja magát, már sokkal tisztábban láthat. A szerző ebben szinte egy egész fejezetet szán a magyaroknak.
Nagy hagyomány, kis terület
A konstantinápolyi ortodox egyház az öt eredeti patriarchátus egyike, tiszteletbeli elsőséget élvez az ortodox egyházak között. Eredetileg az antiókhiai pátriárkának alárendelt egyház volt, 330-tól önálló, majd a második legfontosabb egyház lett belőle a Római Egyház után. Miután – ortodox szempontból nézve – a római katolikus egyház egésze 1054-ben kivált az egyetemes egyházból, a konstantinápolyi egyház foglalta el helyét, mint tiszteletbeli első az egyházak között, ezért az ortodox egyházak közös összejövetelein mindig a konstantinápolyi pátriárka elnököl.
Kanonikus területe ma minimális az eredetihez képest, csak Törökország, Észak-Görögország és egyes földközi-tengeri görög szigetek tartoznak hozzá.
A konstantinápolyi pátriárka kizárólagos jogot formál minden olyan területre, mely hivatalosan nem tartozik egyetlen más ortodox egyház kanonikus területéhez. Ezt az igényt a többi ortodox egyház nem fogadja el.
1991 óta I. Bartholomaiosz a konstantinápolyi egyház feje.
Ön az előbb keresztény világbirodalmat említett, miközben nyugaton, minimum a reformáció óta az egyházi és a világi hatalom elválasztása alaptétel. Az ortodoxia nem érzi ennek szükségét?
Krisztus egyháza nem e világból való, de ebben a világban él. Ahogy Pál apostol is mondja, minden hatalom Istentől származik, mint ahogy az ember illetve a társadalom is. Éppen ezért a Kelet-Római Birodalom szimbóluma a kétfejű sas, ami a világi és az egyházi hatalom harmóniáját jelképezi. Véleményünk szerint a világi és az egyházi hatalom között nincsen antagonisztikus ellentét, hiszen nem különválaszthatóak. Isten teremtett világának mindenki a részese, még az is, aki nem hisz benne, éppen ezért mi sem vagyunk kirekesztőek, nyitottak vagyunk minden jóakaratú ember felé. Leginkább erre koncentrálunk, nem a világra. Sokan vádolják az ortodoxiát azzal, hogy nálunk minden a hatalomról és a pénzről szól, pedig ez nem igaz. Ahhoz, hogy valaki szentté váljon, nem kell sem világi értelemben vett hatalom, sem svájci bankszámla.
Eddig az ortodoxiáról mint hitről, szemléletmódról, hagyományról beszéltünk, de engem az is érdekel, miként szerveződik, mint egyház.
Ehhez nagyon fontos, hogy az egyházat, azaz eklésziát, mint fogalmat definiáljuk. Magyarországon például sok szervezetet bejegyez a cégbíróság egyházként, miközben ez a mi olvasatunkban kizárólag a kereszténységre értelmezhető fogalom, nem pedig muszlimokra, zsidókra vagy buddhistákra, jóllehet Magyarországon őket is így tartják nyilván. Az egyház látható formájában azon közösségek összessége, amelyek az Antiókhiában alapított első gyülekezet óta Krisztus követőinek, azaz keresztyéneknek vallják magukat. Persze minket elsősorban nem ez a látható rész érdekel, hanem ami ezen túl van, hiszen – ahogy a népszerű televíziós sorozatban is mondták – az igazság odaát van. A teológusok számára az az igazán érdekes, amit aggyal már nem tudunk felfogni, de ettől függetlenül mégis egyfajta spirituális realitás. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyesületről, meg klubról beszélhetünk, ahol az emberek szépen elfilozofálnak, de ez ettől még nem lesz egyház, nem mond semmit az Atyáról, Fiúról és a Szentlélekről, illetve a Szentlélek működéséről a mi életünkben. Utóbbival kapcsolatban nyugodtan kihúzhatom magam, hiszen a pneumatológiában (a Szentlélekről szóló tanítás – a szerk.) azt hiszem, mi görög-keletiek igencsak elöl járunk. Mi nem filozófiai iskolákkal akarunk vitatkozni, hanem – a többi felekezet tagjai közül is – a Szentlélektől megvilágosodott emberekkel akarunk találkozni, ilyeneket akarunk érezni magunk körül, ezért jöttem el erre az imahétre is.
Ezek szerint önök általában véve is nyitottak az ökomenikus létezés felé.
Teljesen természetesen. Az ember istenkeresőnek teremtetett, de nem csak az Istent, hanem a testvérét is keresi. Erről beszél a görög eredetű koinonia fogalom is, ami alatt elsősorban az igazi keresztény testvéri közösséget kell érteni. Kereszténynek lenni nem elszigetelt létezést jelent, hanem szoros, szeretetteljes kapcsolatot, örömet, másokkal megosztva. Arról ismer meg bennünket a világ, hogy szeretjük egymást. Egy családban is lehetnek nézeteltérések, sőt, ez egy élő szervezetben természetes dolog, amibe a hitviták is beleférnek, de ez nem vezethet irigységhez, széthúzáshoz. Az is Nagy Konstantin zsenialitása volt, hogy császár létére, még csak nem is megkeresztelkedettként, ő hívta össze az első egyetemes zsinatot, mert szükségét érezte, hogy a sokfajta irányzat tisztázzon alapkérdéseket. A niceai zsinat igazi élő vita volt, ami azért is hasznos, mert a pünkösdi lelkesedésnek akkor van igazán értelme, ha egymással kommunikálunk, és meg tudjuk beszélni a nehézségeinket, illetve azt is, amiben nincs különbség. Ez ugye a hitvallás, a krédó. Amit egyszer egy egyetemes zsinat rögzített, azt az utca emberének már nagyon nehéz megcáfolnia. A dogmák az egyház alapkövei, amiket magánvéleményekkel nem lehet megváltoztatni. Az ortodox egyház az 1054-es nagy egyházszakadás óta szervezett zsinatokat nem fogadja el egyetemesként, pedig ugye a dogmákhoz csak egy ilyenen lehetne tárgyalni. A mostani pártiárkánk, I. Bartolomaiosz nagyon reménykedik abban, hogy legalább egy pánortodox zsinatot össze lehetne hívni, a tervek szerint 2016-ban. Ez legalább a keleti egyházon belül megmutathatná a tökéletes egységet. Az egyház életében is szükség van egy olyan fix tájékozódási pontra, ami ebben a megosztott világban, ahol mindenki próbál mindenkit összeugrasztani, segít eligazodni. Éppen ezért nem hiszem, hogy ennek a zsinatnak az lenne majd a célja, hogy új dogmatikai vitákat indítson, hanem azokat a pontokat erősíti, amire az egység példaértékű modellje épülhet. Ennek a zsinatnak a sikere nem csak az ortodoxia egységét, de Európa, sőt a világ békéjét is erősen szolgálhatná.
Az egységről beszélünk, de ha jól tudom, Magyarországon több patriarchátus is működik, a konstantinápolyi mellett a moszkvairól biztosan tudok…
Igen, és ott van a román, a bolgár, a szerb. Úgy gondolom, hogy a törvényhozás ilyen szempontból nem szerencsés, mert ezeket mind külön egyházként jegyzi, miközben egy a krédó, nincs két ortodoxia, több meg pláne nem. A katolikusok is a hitvallásukban eredetileg egy, szent, egyetemes, apostoli egyház mellett tettek tanúbizonyságot, mi azóta is ezt valljuk. Egy ortodox egyház, egy liturgia, hitvallás, kánonjog, szerzetesség van.
Ha összegezzük a sok ortodox egyház tagjaiként bejegyzett keresztényeket, mennyi ortodox hívőről beszélhetünk ma Magyarországon?
Akik a jelenben élnek, szám szerint töredékét jelentik azoknak, akik a múltban éltek, hiszen egészen az Anjou-korig a domináns egyház a görög-keleti volt. A katolicizmus csak a tatárdúlás után erősödött meg, a nyugati végekről behozott telepesekkel. Aztán pedig ugye jön a reformáció, ami miatt a magyar keresztények között ma két nagy táborról beszélhetünk, a katolikusokról és a protestánsokról. A keleti kereszténység pillanatnyilag egy egészen kis százalékot képvisel, de hangsúlyoznám, hogy nem ez az érdekes, hanem hogy a mi őseink millió számra nyugszanak ebben a földben. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy Habsburg, pontosabban jezsuita fondorlat eredményeként az ortodox híveket nem fegyverrel terelték be a katolikus egyházba, mint mondjuk a huszitákat, hanem csellel. Azt mondták, mint szakadároknak meg kell térnünk Rómához, miközben sosem tartoztunk hozzá, így el sem szakadhattunk. Ennek köszönhetően azt mondhatjuk, hogy a görög-keleti hívek kilencvenkilenc százaléka abban az időben úgynevezett görög-katolikus lett. Azon kívül, hogy a pápát el kellett fogadni, ezeket a híveket egyéb változtatás nélkül átvette a Katolikus Egyház. Tehát nem mint eretnekeket újrakeresztelték, hanem egy az egyben befogadták. Ha ezt is hozzá vesszük, akkor lehet azt mondani, hogy ma is élnek híveink tömegesen Magyarországon, püspökséggel, teológiai iskolákkal, sok mindennel, csak most úgy hívják őket, hogy görög-katolikusok. Természetesen ezt nem ellenségesen mondom, remek kapcsolatot ápolunk görög-katolikus püspök atyákkal, és a hívekkel is nagyon baráti a viszony, csak ezek a tények. Ha őket, a nemzetiségi ortodoxokat és a magyar ortodoxokat egybe vesszük, már egy több tízezres tetemes hívőszámmal rendelkezünk, tehát statisztikailag is megkérdőjelezhetetlenül létezünk. Mint ahogy ott vagyunk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában is, a protestáns testvérekkel, ahol a katolikusok de facto nem, csak megfigyelőként vesznek részt. Nálunk az ökumenizmus már mondhatni tradíció, a hagyomány része lett.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2015. február 15.
Jakab Antalra emlékeztek
Püspökké szentelésének 43. évfordulóján, február 13-án vallási szertartással, koszorúzással és tanulmányi versennyel emlékeztek a kilyénfalviak és vendégeik Jakab Antalra.
Immár nyolcadik alkalommal szervezett tanulmányi versenyt Jakab Antal emlékének tiszteletére a tekerőpataki Tarisznyás Márton Általános Iskola. A rendezvényt ezúttal a püspök szülőfalujában, Kilyénfalván tartották, lehetőséget teremtve a helyieknek is az emlékezésre. A program rövid vallási szertartással kezdődött – Jakab Antal szobránál Fejér Lajos helyi plébános mondott szentbeszédet. A templomkertben összesereglett emlékezők koszorúzással rótták le kegyeletüket a püspök emléke előtt.
A vetélkedőre a gyergyói települések általános iskolásai mellett Búzásbesenyőből, Gyímesbükkből, Maroshévízről is érkeztek versenyzők, összesen tizenhat csapat mérte össze felkészültségét, tudását. „Segíteni igazán szeretettel, szeretetből lehet” mottóval hirdették meg az idei vetélkedőt a szervezők, Jakab Antal élete és munkássága mellett a 25 éves Gyulafehérvári Caritas, illetve a szintén 25 éves évfordulóját ünneplő Keresztény Szó vallási kiadvány is alapját képezte a diákokra váró feladatoknak.
A négytagú zsűrinek nem volt könnyű munkája, Kari Attila, a tanfelügyelőség képviseletében; Kafer György a tekerőpataki iskola újpesti testvériskolájának igazgatója; Ferenczi Attila a Salamon Ernő Gimnázium aligazgatója és Ördög Csilla a Caritas képviseletében pontozta a diákok tudását kreativitását. Az első helyezést az „Akarat” a másodikat a „13-as szám”, a harmadika helyezést megosztva kapta a „Szeretet” és a „Dominus meus et Deus meus” csapata.
A versengés izgalmain énektanítással enyhítettek a szervezők, vallási énekekkel és népdalokkal gazdagítva a diákokat. Amint azt Kolumbán Csilla vallástanár, a rendezvény főszervezője mondta, az éneklés is Jakab Antal szellemiségét idézi, hisz a püspök nagyon szerette az énekeket, az egyházi zene mellett a népdalokat is. Ő maga is szépen énekelt és sokat tett azért, hogy mindenki énekeljen.
A rendezvényen résztvevő Bodó Péter nyugdíjas plébános püspökhöz fűződő személyes élményeit osztotta meg a jelenlévőkkel, érdekességként hívta fel a figyelmet arra, hogy az éppen rajta lévő reverenda szövetét Kilyénfalva nagy szülöttjétől, Jakab Antaltól vásárolta.
A kellemes hangulatban zajló vetélkedő közös ebéddel és táncházzal zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
Püspökké szentelésének 43. évfordulóján, február 13-án vallási szertartással, koszorúzással és tanulmányi versennyel emlékeztek a kilyénfalviak és vendégeik Jakab Antalra.
Immár nyolcadik alkalommal szervezett tanulmányi versenyt Jakab Antal emlékének tiszteletére a tekerőpataki Tarisznyás Márton Általános Iskola. A rendezvényt ezúttal a püspök szülőfalujában, Kilyénfalván tartották, lehetőséget teremtve a helyieknek is az emlékezésre. A program rövid vallási szertartással kezdődött – Jakab Antal szobránál Fejér Lajos helyi plébános mondott szentbeszédet. A templomkertben összesereglett emlékezők koszorúzással rótták le kegyeletüket a püspök emléke előtt.
A vetélkedőre a gyergyói települések általános iskolásai mellett Búzásbesenyőből, Gyímesbükkből, Maroshévízről is érkeztek versenyzők, összesen tizenhat csapat mérte össze felkészültségét, tudását. „Segíteni igazán szeretettel, szeretetből lehet” mottóval hirdették meg az idei vetélkedőt a szervezők, Jakab Antal élete és munkássága mellett a 25 éves Gyulafehérvári Caritas, illetve a szintén 25 éves évfordulóját ünneplő Keresztény Szó vallási kiadvány is alapját képezte a diákokra váró feladatoknak.
A négytagú zsűrinek nem volt könnyű munkája, Kari Attila, a tanfelügyelőség képviseletében; Kafer György a tekerőpataki iskola újpesti testvériskolájának igazgatója; Ferenczi Attila a Salamon Ernő Gimnázium aligazgatója és Ördög Csilla a Caritas képviseletében pontozta a diákok tudását kreativitását. Az első helyezést az „Akarat” a másodikat a „13-as szám”, a harmadika helyezést megosztva kapta a „Szeretet” és a „Dominus meus et Deus meus” csapata.
A versengés izgalmain énektanítással enyhítettek a szervezők, vallási énekekkel és népdalokkal gazdagítva a diákokat. Amint azt Kolumbán Csilla vallástanár, a rendezvény főszervezője mondta, az éneklés is Jakab Antal szellemiségét idézi, hisz a püspök nagyon szerette az énekeket, az egyházi zene mellett a népdalokat is. Ő maga is szépen énekelt és sokat tett azért, hogy mindenki énekeljen.
A rendezvényen résztvevő Bodó Péter nyugdíjas plébános püspökhöz fűződő személyes élményeit osztotta meg a jelenlévőkkel, érdekességként hívta fel a figyelmet arra, hogy az éppen rajta lévő reverenda szövetét Kilyénfalva nagy szülöttjétől, Jakab Antaltól vásárolta.
A kellemes hangulatban zajló vetélkedő közös ebéddel és táncházzal zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2015. február 15.
Újra lobog a székely zászló Sepsiszentgyörgy központjában
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai a Sepsiszentgyörgyön korábban eltávolított székely zászló apropóján új helyszínen helyeztek el egy más kék-arany lobogót. A szervezet tagjai a székely szimbólumok használatára is buzdítanak, mivel „az nem önkényuralmi jelkép”.
Az alig két hete eltávolított székely zászlóra, valamint a székely szimbólumok használata miatti büntetésekre mintegy válaszként tűzték ki a HVIM tagjai vasárnap délelőtt a lobogót a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park zenepavilonjának tetőzetére. Mint fogalmaznak, az MPP által a parkban állított „óriás székely zászló is el lett tüntetve pár héttel ezelőtt, a mozgalom tagjai ezért most kiraktak egyet a közelbe. Ha azt is leveszik, legközelebb három vagy négy helyen fog a parkban a zászló lobogni”. Nem csupán kitűzték a kék-arany lobogót, hanem a székely szimbólumok hétköznapi használatára is buzdítják a régióban élő magyarságot. „A kék-arany lobogó nem önkényuralmi jelkép, nem is tiltott szimbólum, hanem az őshonos székely nép szimbóluma, akik a szabadságukért küzdenek” – jelentették ki a HVIM tagjai. Hozzátették, „mi nem fogunk sem félni, sem elmenni innen, a végsőkig harcolunk a jogainkért, megmaradásunkért, szabadságunkért”.
Mint ismeretes, a Kovászna megyei prefektusok folyamatosan szólították fel a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt az elmúlt időszakban, hogy távolítsák el a székely zászlót az Erzsébet parkból. Az ezt elrendelő jogerős bírósági döntés még tavaly április végén született, tetemes pénzbírságot helyezve kilátásba. Éppen ezért a lobogót állító MPP helyi vezetői február elején úgy döntöttek: bevonják a székely zászlót, és nem hárítják az ezzel járó felelősséget másra, azonban nem is mondanak le róla, építkezési engedélyt váltanak ki rá, ám annak megszerzése egy hosszabb procedúra lesz.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai a Sepsiszentgyörgyön korábban eltávolított székely zászló apropóján új helyszínen helyeztek el egy más kék-arany lobogót. A szervezet tagjai a székely szimbólumok használatára is buzdítanak, mivel „az nem önkényuralmi jelkép”.
Az alig két hete eltávolított székely zászlóra, valamint a székely szimbólumok használata miatti büntetésekre mintegy válaszként tűzték ki a HVIM tagjai vasárnap délelőtt a lobogót a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park zenepavilonjának tetőzetére. Mint fogalmaznak, az MPP által a parkban állított „óriás székely zászló is el lett tüntetve pár héttel ezelőtt, a mozgalom tagjai ezért most kiraktak egyet a közelbe. Ha azt is leveszik, legközelebb három vagy négy helyen fog a parkban a zászló lobogni”. Nem csupán kitűzték a kék-arany lobogót, hanem a székely szimbólumok hétköznapi használatára is buzdítják a régióban élő magyarságot. „A kék-arany lobogó nem önkényuralmi jelkép, nem is tiltott szimbólum, hanem az őshonos székely nép szimbóluma, akik a szabadságukért küzdenek” – jelentették ki a HVIM tagjai. Hozzátették, „mi nem fogunk sem félni, sem elmenni innen, a végsőkig harcolunk a jogainkért, megmaradásunkért, szabadságunkért”.
Mint ismeretes, a Kovászna megyei prefektusok folyamatosan szólították fel a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt az elmúlt időszakban, hogy távolítsák el a székely zászlót az Erzsébet parkból. Az ezt elrendelő jogerős bírósági döntés még tavaly április végén született, tetemes pénzbírságot helyezve kilátásba. Éppen ezért a lobogót állító MPP helyi vezetői február elején úgy döntöttek: bevonják a székely zászlót, és nem hárítják az ezzel járó felelősséget másra, azonban nem is mondanak le róla, építkezési engedélyt váltanak ki rá, ám annak megszerzése egy hosszabb procedúra lesz.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro
2015. február 15.
Huszonöt éve
Pontosan huszonöt évvel ezelőtt tartottuk az első Keresztény Szót a kezünkben, izgalommal, örömmel szimatolva az akkor még a hagyományos betűszedéssel, nyomdai technikával készült lapot, hitetlenkedő örömmel nézve, ahogy rég dédelgetett álmunk testet öltött, színvonalas tartalommal telt meg. Hiszen álmodoztunk, sokan, sokfelé, titokban vagy egymással megosztva, arról, hogy egyszer Erdélyben ismét nyilvánosság elé tárhatjuk a katolikus, a keresztény kultúra tárházát, újdonságokat és régi értékeket, hogy mindez olyan természetessséggel kerül vissza a kulturális közgondolkodásba és vérkeringésbe, amilyen természetes része az életnek, a mindennapoknak, ahogyan jelen volt és alakította az egyéni és közösségi életet.
Gondosan választották ki az első szerkesztők az indulás időpontját, hogy az Márton Áron püspökké szentelésének napjára essék, ezzel jelezve egy irányvonalat, elköteleződést, és már akkor kérve ezzel a szentté avatandó, szentéletű, a kultúra és közösség iránt fiatalságától elkötelezett püspök égi támogatását.
Mesélhetnénk most adomákat és az emlékezetben megőrzött mozzanatokat, mikor ki mit mondott, ki kezdeményezett, ki fogadta el, ki járta ki az adminisztratív utakat, ki adott áldást, ki írást az első lapszámhoz... „Fényezhetnénk” magunkat, sorolhatnánk neveket, ki hogyan kezdett bele a közös, mindenképp óriási lelkesedéssel elindított munkához, és hogyan fejlődtünk mindannyian, hogyan tanultunk bele a szakmába, hogyan váltunk csapattá, hogyan éltük át a következő éveket, hol fent, hol lennebb. Vannak az induló csapatnak tagjai, akik immár Isten jobbjáról drukkolnak nekünk tovább, és a veszteségekbe, a szerkesztőséget más szolgálatra váltók elvesztésébe is olykor kissé mi, maradók is belahaltunk. Isten szándéka, az elköltözöttek „lobbija”, no meg a most itt élő közösség java magyarázza, hogy lapunk sok-sok nehézség ellenére huszonöt éve megszakítás nélkül működik, vannak kitartó és hű olvasói, rajongói, tisztelői, van tudományos töltete és olvasmányos oldalai, fejlődött, színesedett – és hitünk, reményünk szerint van jövője is. De csak Önökkel, kedves olvasók, az erdélyi, romániai magyar katolikus, keresztény kultúra iránt érdeklődőkkel! Köszönjük az elmúlt huszonöt évet, a főegyházmegyei vezetés és papság támogatását, az egyházmegyék anyagi ráfordítását, érdeklődését, szerzőink szellemi erőfeszítését, és minden korábbi és jelenlegi munkatársunk munkáját, élete ideadott morzsáit!
Bodó Márta,
főszerkesztő
Vasárnap (Kolozsvár)
Pontosan huszonöt évvel ezelőtt tartottuk az első Keresztény Szót a kezünkben, izgalommal, örömmel szimatolva az akkor még a hagyományos betűszedéssel, nyomdai technikával készült lapot, hitetlenkedő örömmel nézve, ahogy rég dédelgetett álmunk testet öltött, színvonalas tartalommal telt meg. Hiszen álmodoztunk, sokan, sokfelé, titokban vagy egymással megosztva, arról, hogy egyszer Erdélyben ismét nyilvánosság elé tárhatjuk a katolikus, a keresztény kultúra tárházát, újdonságokat és régi értékeket, hogy mindez olyan természetessséggel kerül vissza a kulturális közgondolkodásba és vérkeringésbe, amilyen természetes része az életnek, a mindennapoknak, ahogyan jelen volt és alakította az egyéni és közösségi életet.
Gondosan választották ki az első szerkesztők az indulás időpontját, hogy az Márton Áron püspökké szentelésének napjára essék, ezzel jelezve egy irányvonalat, elköteleződést, és már akkor kérve ezzel a szentté avatandó, szentéletű, a kultúra és közösség iránt fiatalságától elkötelezett püspök égi támogatását.
Mesélhetnénk most adomákat és az emlékezetben megőrzött mozzanatokat, mikor ki mit mondott, ki kezdeményezett, ki fogadta el, ki járta ki az adminisztratív utakat, ki adott áldást, ki írást az első lapszámhoz... „Fényezhetnénk” magunkat, sorolhatnánk neveket, ki hogyan kezdett bele a közös, mindenképp óriási lelkesedéssel elindított munkához, és hogyan fejlődtünk mindannyian, hogyan tanultunk bele a szakmába, hogyan váltunk csapattá, hogyan éltük át a következő éveket, hol fent, hol lennebb. Vannak az induló csapatnak tagjai, akik immár Isten jobbjáról drukkolnak nekünk tovább, és a veszteségekbe, a szerkesztőséget más szolgálatra váltók elvesztésébe is olykor kissé mi, maradók is belahaltunk. Isten szándéka, az elköltözöttek „lobbija”, no meg a most itt élő közösség java magyarázza, hogy lapunk sok-sok nehézség ellenére huszonöt éve megszakítás nélkül működik, vannak kitartó és hű olvasói, rajongói, tisztelői, van tudományos töltete és olvasmányos oldalai, fejlődött, színesedett – és hitünk, reményünk szerint van jövője is. De csak Önökkel, kedves olvasók, az erdélyi, romániai magyar katolikus, keresztény kultúra iránt érdeklődőkkel! Köszönjük az elmúlt huszonöt évet, a főegyházmegyei vezetés és papság támogatását, az egyházmegyék anyagi ráfordítását, érdeklődését, szerzőink szellemi erőfeszítését, és minden korábbi és jelenlegi munkatársunk munkáját, élete ideadott morzsáit!
Bodó Márta,
főszerkesztő
Vasárnap (Kolozsvár)
2015. február 16.
A diákok itthon maradásáért
A versenyképes képzés mellett elsődleges fontosságú, hogy itthon tartsuk érettségizettjeinket Erdélyben, anyanyelvükön folytassák felsőfokú tanulmányaikat – vélekedett Tőkés László európai parlamenti képviselő azon a nagyváradi tanácskozáson, amelyen az erdélyi–partiumi felsőoktatási együttműködésekről tárgyaltak a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériumának küldöttsége részvételével.
A házigazda Partiumi Keresztény Egyetem a minisztérium képviselőin kívül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a debreceni és miskolci egyetem, az egri és nyíregyházi főiskolák képviselőit hívta a tanácskozásra – tájékoztatott Tőkés László sajtóirodája. Palkovics László, a magyar kormány felsőoktatásért felelős államtitkára rövid helyzetértékelést adott a Magyarországon zajló egyetemi reformról és ennek erdélyi vonatkozásairól. Dávid László, a Sapientia EMTE és János Szabolcs, a PKE rektorai egyetértve állapították meg: egységes rendszerként kell kezelni a magyar nyelvű felsőfokú oktatást az egész Kárpát-medencében, vagyis a Magyarországon formálódó egységes felsőoktatási teret úgy kell kialakítani, hogy annak szerves részéve váljanak a határon túli intézmények és képzések, beleértve a mesteri és tudományos fokozatok megszerzésének lehetőségét is. Palkovics László államtitkár megerősítette az oktatási kormányzat ama szándékát, hogy a hallgatókért folytatott, kvótarendszeren alapuló küzdelmet, a határokon túlra is kiterjedő toborzást megszüntesse, a magyarországi diákok Erdélyben való tanulását ösztönözze, hogy a „magyar–magyar peregrináció” ne maradjon egyoldalú, illetve hogy minden olyan intézkedést megtegyen, ami a még létező határokat lebontsa a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás szegmensei és szintjei között. Tőkés László méltatta az Emberi Erőforrások Minisztériumával kialakult együttműködést, a magyar kormányzat segítőkészségét és az erdélyi egyetemi reform érdekében kifejtett erőfeszítést. Arra hívta fel a figyelmet: aggasztó mértékű az elvándorlás a fiatalok és diplomások körében, és minket Erdélyben az sem vigasztal, hogy itteni magyar közösségünk fogyásával és gyengülésével adott esetben az anyaországi nemzetrész gyarapodik, erősödik. Egyetemeink fejlődése, erősödése a szülőföldünkön való megmaradás és boldogulás egyik legfontosabb biztosítéka – szögezte le.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A versenyképes képzés mellett elsődleges fontosságú, hogy itthon tartsuk érettségizettjeinket Erdélyben, anyanyelvükön folytassák felsőfokú tanulmányaikat – vélekedett Tőkés László európai parlamenti képviselő azon a nagyváradi tanácskozáson, amelyen az erdélyi–partiumi felsőoktatási együttműködésekről tárgyaltak a budapesti Emberi Erőforrások Minisztériumának küldöttsége részvételével.
A házigazda Partiumi Keresztény Egyetem a minisztérium képviselőin kívül a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a debreceni és miskolci egyetem, az egri és nyíregyházi főiskolák képviselőit hívta a tanácskozásra – tájékoztatott Tőkés László sajtóirodája. Palkovics László, a magyar kormány felsőoktatásért felelős államtitkára rövid helyzetértékelést adott a Magyarországon zajló egyetemi reformról és ennek erdélyi vonatkozásairól. Dávid László, a Sapientia EMTE és János Szabolcs, a PKE rektorai egyetértve állapították meg: egységes rendszerként kell kezelni a magyar nyelvű felsőfokú oktatást az egész Kárpát-medencében, vagyis a Magyarországon formálódó egységes felsőoktatási teret úgy kell kialakítani, hogy annak szerves részéve váljanak a határon túli intézmények és képzések, beleértve a mesteri és tudományos fokozatok megszerzésének lehetőségét is. Palkovics László államtitkár megerősítette az oktatási kormányzat ama szándékát, hogy a hallgatókért folytatott, kvótarendszeren alapuló küzdelmet, a határokon túlra is kiterjedő toborzást megszüntesse, a magyarországi diákok Erdélyben való tanulását ösztönözze, hogy a „magyar–magyar peregrináció” ne maradjon egyoldalú, illetve hogy minden olyan intézkedést megtegyen, ami a még létező határokat lebontsa a Kárpát-medencei magyar felsőoktatás szegmensei és szintjei között. Tőkés László méltatta az Emberi Erőforrások Minisztériumával kialakult együttműködést, a magyar kormányzat segítőkészségét és az erdélyi egyetemi reform érdekében kifejtett erőfeszítést. Arra hívta fel a figyelmet: aggasztó mértékű az elvándorlás a fiatalok és diplomások körében, és minket Erdélyben az sem vigasztal, hogy itteni magyar közösségünk fogyásával és gyengülésével adott esetben az anyaországi nemzetrész gyarapodik, erősödik. Egyetemeink fejlődése, erősödése a szülőföldünkön való megmaradás és boldogulás egyik legfontosabb biztosítéka – szögezte le.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 16.
Ügyvezetőt választott a CIVEK
Új elnökséget választott múlt szerdai közgyűlésén a 39 háromszéki civil szervezetet tömörítő Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK), ugyanakkor határozat született az ügyvezető elnöki tisztség bevezetéséről is – tájékoztattak közleményükben. Az érdekérvényesítést, valamint a civil szervezetek megerősítését felvállaló szervezet élére Bereczki Kingát választották, akit munkájában alelnökként Tulit Zsombor és Sütő Mária Rita segít.
A 2009-ben megalakult kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület elnökét, Ráduly Attilát a CIVEK ügyvezető elnökévé választották, feladata a szervezet éves programtervének összeállítása, év végén pedig a megvalósításokról is be kell majd számolnia. Az immár kilenc éve tevékenykedő CIVEK tavaly több sikeres programot is lebonyolított Háromszék-szerte. Egyebek mellett önkéntesek bevonásával felújították a 19 települést érintő, azok nevezetességeit, természeti értékeit népszerűsítő Sepsi Zöld Utat, megyeszékhelyi és kézdivásárhelyi Civil Sétány rendezvényükön pedig térségünk egyesületeivel, alapítványok és különböző profilú szervezetek tevékenységével ismerkedhettek az érdeklődők. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Új elnökséget választott múlt szerdai közgyűlésén a 39 háromszéki civil szervezetet tömörítő Civilek Háromszékért Szövetség (CIVEK), ugyanakkor határozat született az ügyvezető elnöki tisztség bevezetéséről is – tájékoztattak közleményükben. Az érdekérvényesítést, valamint a civil szervezetek megerősítését felvállaló szervezet élére Bereczki Kingát választották, akit munkájában alelnökként Tulit Zsombor és Sütő Mária Rita segít.
A 2009-ben megalakult kézdivásárhelyi Zöld Nap Egyesület elnökét, Ráduly Attilát a CIVEK ügyvezető elnökévé választották, feladata a szervezet éves programtervének összeállítása, év végén pedig a megvalósításokról is be kell majd számolnia. Az immár kilenc éve tevékenykedő CIVEK tavaly több sikeres programot is lebonyolított Háromszék-szerte. Egyebek mellett önkéntesek bevonásával felújították a 19 települést érintő, azok nevezetességeit, természeti értékeit népszerűsítő Sepsi Zöld Utat, megyeszékhelyi és kézdivásárhelyi Civil Sétány rendezvényükön pedig térségünk egyesületeivel, alapítványok és különböző profilú szervezetek tevékenységével ismerkedhettek az érdeklődők. (dvk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2015. február 16.
Megújulás vagy csupán helycsere?
Nemrég Marosvásárhelyen tartotta tisztújító küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt. A tisztújítás során, amely furcsa módon zárt ajtók mögött zajlott, nem történt különösebb megújulás, hanem tulajdonképpen csupán helycsere. A párt két első embere, akik az államelnök-választás eredményei nyomán felajánlották a mandátumukat, az EMNP élén maradtak. Annyi történt csupán, hogy az alelnökből elnök lett, az eddigi elnökből pedig alelnök. Portik Vilmossal, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnökével beszélgettünk.
– Abban, hogy Szilágyi Zsolt legyen a Néppárt elnöke, aránylag nagy volt a konszenzus a kongresszust megelőzően is. Novemberben volt egy választmányi ülés, ahol kineveztek egy hattagú, többnyire fiatalokból álló csoportot, amelynek az volt a dolga, hogy előrevetítse, előkészítse a párt megújulását. Ami egyébként meglehetősen paradox, hiszen kétéves pártról van szó. Már ebben a csoportban teljes volt az egyetértés, hogy Szilágyi Zsolt lenne a legalkalmasabb. Az ő személye élvezte a legnagyobb bizalmat a Néppárton belül, ez is érvényes. Valóban voltak nézetkülönbségek: többen azt mondtuk, vigyázni kell arra, hogy ne az csapódjon le a kongresszus végén, hogy csak helycsere történt az elnök és az eddigi alelnök között, ami magából a kérdésfelvetésből is kitűnik. Azt gondolom, Szilágyi Zsoltnak sokat kell dolgoznia azon, hogy bizonyítsa, ő egy másfajta úton indítaná el a Néppártot. A kongresszus stratégiai alelnöknek választotta meg Toró T. Tibort, ilyen szempontból a szerepe nagyon fontos, viszont a párton belüli adminisztratív ereje gyakorlatilag csökkent.
– Mégis érdekes, hogy stratégiákat fog kidolgozni. Eddig elnökként milyen stratégiát követett, mert választási eredményeket nem tudott felmutatni? Ez sokakban kételyeket ébreszt.
– Annak is tulajdonítom, hogy az elmúlt két évben nem valósította meg a Néppárt azokat az eredményeket, amelyeket egyébként elsősorban külső szereplők szabtak meg számunkra.
– Kikre gondol?
– Elsősorban a médiára, de olykor Tőkés Lászlónak is voltak olyan megszólalásai, amelyekben csalódott hangon nyilatkozott az eredményeinkről. És bár soha nem szóltak bele, a publicisztikákban folyamatosan fölmerült, hogy valószínűleg magyarországi partnerek sem ezeket az eredményeket várták el.
Visszatérve az előző kérdésre: én nem annak tulajdonítom a jó vagy rossz eredményeket, hogy esetleg Toró Tibor elhibázott stratégiát követett volna, hanem sokkal inkább annak, hogy elnökként egy személyben foglalkozott stratégiával és pártszervezéssel, ami nagyon sok időt és energiát igényel. Azt gondolom, hogy stratégiai alelnökként ha nagy összefüggésekben kezd el gondolkozni, biztos, hogy születnek elképzelései. Ugyanakkor pedig azt sem állíthatja senki, hogy a Néppárt azt a politikusát, aki gyakorlatilag fölépítette, elképzelte, megvalósította, azt rögtön az első megmérettetések után háttérbe szorítja.
– Ön is egyike volt az öt elnökjelöltnek, hiszen öt jelöltről beszéltek még a kongresszus reggelén is, aztán a zárt ülésen sorra visszaléptek… Miért lépett vissza?
– A közvélemény előtt sem titok, hogy sok huzavona előzte meg a kongresszust, találgatások egész sora hangzott el a küldöttgyűlést megelőző másfél-két héten. A megyei küldöttgyűlések során már a Maros megyei küldöttgyűlésen próbáltak jelölni, biztatni, hogy induljak az elnökválasztáson. A Maros megyei küldöttgyűlésen határozottan megkértem őket, ne jelöljenek az elnöki tisztségre, mert sokkal alkalmasabbnak látom felkészültség, adottságok, tapasztalat szempontjából is Szilágyi Zsoltot erre a feladatra. Tehát Maros megyében, úgymond, lebeszéltem a kollégáimat, hogy engem jelöljenek, de a Hargita, Kovászna, Máramaros, Brassó megyei küldöttgyűléseken nem voltam jelen, így rájuk nem tudtam hatni. Mivel ennek a hatos csapatnak a tagjaként folyamatosan azt hangoztattam, hogy Szilágyi Zsolt hozza azt a konszenzust, amire szükség van a pártban, nem mondhattam mást a kongresszuson sem. Bevallom, még nem is vagyok erre rákészülve, nem is foglalkoztatott soha a gondolat, hogy a Néppárt elnökeként tevékenykedjem, hiszem, hogy ebben a pillanatban Szilágyi Zsolt a legalkalmasabb erre.
Ne az legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet
– Tisztázzunk valamit: sokan mondták, hogy az ön visszalépése tulajdonképpen a Vásárhelyi Forgatagban az RMDSZ-szel való jó együttműködésének a következménye. Így van?
– Hangsúlyoztam a konszenzus szót. Az én személyem korántsem örült volna akkora támogatottságnak a párton belül, mint a Szilágyi Zsolté. Az én személyem bizonyos szempontból megosztó a Néppárton belül: az, hogy én, illetve a Maros megyei csapat gyakorta felvállalta, hogy kell az RMDSZ-szel tárgyalni és közösen gondolkodni, nem váltott ki maradéktalan lelkesedést a párton belüli vagy a párt holdudvarába tartozók körében.
A véleményem az, hogy az egész erdélyi politizálásra és a politikusokra általánosan jellemző, hogy a régmúlt sérelmeit hordozzák magukban vezető személyiségek, és olykor elvárás, hogy ezeket a sérelmeket, ellenszenve, a fiatalabb politikusok, lojalitásukat bizonyítandó, átörökítsék. Ez az RMDSZ-re is érvényes. Feltevődött a kérdés, tudom, hogy a Néppárton belül is vannak, akik ezt nem nézték kifejezetten jó szemmel. De hát Háromszéken, Kézdivásárhelyen nem biztos, hogy megértik, hogy egy marosvásárhelyi magyarnak miért másabb a lelkülete, és miért gondolkodik másként a politizálásról. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki sikeresen vállaljon közéleti feladatokat, elegendő, hogy úgymond ellenpolitizáljon.
Az első évben, amikor a helyhatósági választásokra teljesen zöldfülűként készültünk, még olykor mi is elhittük, hogy elegendő, ha kritikusan politizálunk és kritikusan kampányolunk a többi magyar párttal szemben. Mára azonban megtanultuk – legalábbis itt, Maros megyében –, hogy az a fajta politikai logika, amely jól működik a romániai politikai palettán, az erdélyi politikai viszonylatban nem működhet. Itt nem lehet csak arra kihegyezni egy kampányt, hogy a másik miért rossz, mert itt mi mindannyian, hogy trendi kifejezéssel éljek, "olyan ágon vagyunk", hogy ennek csak rossz kimenetele lehet. Meg kell tanulnunk közösen, komplementárisan gondolkodni a politikáról. Ehhez elsősorban az kell, hogy engedjék meg a fiatalabb politikusoknak – bár nem szeretem magamat annak nevezni –, hogy ha ki akarnak békülni, ha közösen akarnak gondolkodni, akkor megtehessék a más politikai színezetűekkel.
– Apropó, közös gondolkodás: mennyire nehezíti meg ezt az együttműködést akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel vagy mással az, hogy egyes szellemi vezetők – mint például az EMNP- kongresszuson az önök védnöke – nagyon markánsan, szinte ellenségesen beszélnek a többi magyar pártról…
– Nem kívánom kommentálni a mostani politikai szereplők megnyilatkozásait. Azt hangsúlyozom, hogy ha vannak, politikai feladatokat vállaló fiatalabb személyek, akik tudnak, mernek, képesek a más politikai pártban tevékenykedőkkel közösen gondolkodni, azoknak engedjék ezt meg. Ne legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet. Biztos, hogy nem tesz jót, ha első vonalban lévő politikai szereplők egymással folyamatosan csipkelődnek, hogy enyhén fogalmazzak. De ugyanakkor azt hiszem, hogy a védnökünk a kongresszust megelőző időszakban többször is kifejtette, hogy ő nem óhajt a párt dolgaiba beleszólni, és igyekezett a pártpolitikától távol tartani magát.
A kongresszuson felkérték, és azért beszélt. És ha a nüanszokban eltérések vannak, azoknak is helyet kell adni. Nem kell mindenkinek ugyanabból a kottából játszania.
"Komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében"
– Beszéljünk a hogyan továbbról. Ön a megyei szervezet elnöke. Létezik-e egyáltalán ez a szervezet, mekkora? Mi következik?
– Az a 17 alapszervezet, amivel annak idején nekiveselkedtünk a helyhatósági választásoknak, némileg gyarapodott. Jelenleg 19 alapszervezetünk van. Az elmúlt két, két és fél év voltaképpen – miközben pártszervezésről kellett volna szóljon – sok minden egyébről szólt, ami lekötötte a párt emberi erőforrásait. Ám a szervezet él, van egy megyei elnöksége, amely tevékeny. Nagyon sokszor ér egyébként az a vád is a párton belülről, hogy a politizálás helyett miért rendezvényeket szervezünk. Azt gondolom, hogy ebben a világban, amikor általános a politikától való elfordulás, ha közösségi rendezvényekben tudjuk az energiáinkat hasznosítani, az mindenképpen hasznos a közösség számára. Van aki ezt úgy értelmezi, hogy politikusként a párt érdekeit kell szem előtt tartani, a pártnak kell hasznot generálni. Azt hiszem, Marosvásárhelyen mind az RMDSZ, mind a Néppárt tudta bizonyítani, hogy lehet úgy is rendezvényeket szervezni, közösségi élményt teremteni, hogy ez nem elsősorban a politikai érdeket szolgálja. Másodlagosan, harmadlagosan igen, de nem elsősorban volt az a cél, hogy valaki politikai tőkét kovácsoljon.
– 2016-ban választások lesznek; sikerül addig egy életképes és ütőképes szervezetet felépíteni?
– Következnek a helyi tisztújítások, olyan emberekkel fogunk elindulni, akik akarnak politikai szerepet vállalni a helyi közösségeikben és a megyében. Biztos, hogy Szilágyi Zsolt elnöksége alatt nagyon komoly változások lesznek a pártépítés szempontjából is. Én bizakodó vagyok, mert Maros megyében több helyről is kapunk jelzéseket, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy még inkább gyarapodni fognak a szervezeteink. De hangsúlyozom, komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében, amelyek nem valaki ellenében jönnek létre, hanem azért, hogy erősebbek legyenek a helyi közösségekben.
– Visszatérve az országos vezetésre. Mennyiben vannak jelen azok a fiatal erők az országos vezetésben, amelyek képviselni tudnák ezt a magyar közösség szempontjából fontos szemléletet, bizonyos szintig a többi magyar politikai alakulattal?
– Ezt a szemléletet egy kissé befolyásolja, hogy ki melyik zónának a képviselője. Egy gyergyói képviselő biztosan nem azzal ébred reggelente, hogy vajon hol találjuk meg a közös hangot az RMDSZ-szel, mert ott nincs veszélyben a helyi képviselet. Bármilyen színezetű lesz a polgármester vagy a helyi tanács, nem fogja befolyásolni különösebben a város fejlődését. Bele lehet menni abba, hogy ki tud jobban lobbizni a megyei tanácsnál vagy Bukarestben, de összességében ez nem fogja befolyásolni a néppártosok gondolkodásmódját. Azonban ott, ahol korántsem egyértelmű, hogy egyáltalán lesz-e képviselete a magyarságnak, van-e esély polgármesteri széket nyerni, mint például Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Kolozsváron, ott nyitottnak kell lenni azokkal – az RMDSZ-es kollégáknak is üzenném –, akikkel érdemes lenne leülni egy beszélgetésre, mert elképzelhető, hogy meg lehet találni a közös hangot.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
Nemrég Marosvásárhelyen tartotta tisztújító küldöttgyűlését az Erdélyi Magyar Néppárt. A tisztújítás során, amely furcsa módon zárt ajtók mögött zajlott, nem történt különösebb megújulás, hanem tulajdonképpen csupán helycsere. A párt két első embere, akik az államelnök-választás eredményei nyomán felajánlották a mandátumukat, az EMNP élén maradtak. Annyi történt csupán, hogy az alelnökből elnök lett, az eddigi elnökből pedig alelnök. Portik Vilmossal, az Erdélyi Magyar Néppárt Maros megyei elnökével beszélgettünk.
– Abban, hogy Szilágyi Zsolt legyen a Néppárt elnöke, aránylag nagy volt a konszenzus a kongresszust megelőzően is. Novemberben volt egy választmányi ülés, ahol kineveztek egy hattagú, többnyire fiatalokból álló csoportot, amelynek az volt a dolga, hogy előrevetítse, előkészítse a párt megújulását. Ami egyébként meglehetősen paradox, hiszen kétéves pártról van szó. Már ebben a csoportban teljes volt az egyetértés, hogy Szilágyi Zsolt lenne a legalkalmasabb. Az ő személye élvezte a legnagyobb bizalmat a Néppárton belül, ez is érvényes. Valóban voltak nézetkülönbségek: többen azt mondtuk, vigyázni kell arra, hogy ne az csapódjon le a kongresszus végén, hogy csak helycsere történt az elnök és az eddigi alelnök között, ami magából a kérdésfelvetésből is kitűnik. Azt gondolom, Szilágyi Zsoltnak sokat kell dolgoznia azon, hogy bizonyítsa, ő egy másfajta úton indítaná el a Néppártot. A kongresszus stratégiai alelnöknek választotta meg Toró T. Tibort, ilyen szempontból a szerepe nagyon fontos, viszont a párton belüli adminisztratív ereje gyakorlatilag csökkent.
– Mégis érdekes, hogy stratégiákat fog kidolgozni. Eddig elnökként milyen stratégiát követett, mert választási eredményeket nem tudott felmutatni? Ez sokakban kételyeket ébreszt.
– Annak is tulajdonítom, hogy az elmúlt két évben nem valósította meg a Néppárt azokat az eredményeket, amelyeket egyébként elsősorban külső szereplők szabtak meg számunkra.
– Kikre gondol?
– Elsősorban a médiára, de olykor Tőkés Lászlónak is voltak olyan megszólalásai, amelyekben csalódott hangon nyilatkozott az eredményeinkről. És bár soha nem szóltak bele, a publicisztikákban folyamatosan fölmerült, hogy valószínűleg magyarországi partnerek sem ezeket az eredményeket várták el.
Visszatérve az előző kérdésre: én nem annak tulajdonítom a jó vagy rossz eredményeket, hogy esetleg Toró Tibor elhibázott stratégiát követett volna, hanem sokkal inkább annak, hogy elnökként egy személyben foglalkozott stratégiával és pártszervezéssel, ami nagyon sok időt és energiát igényel. Azt gondolom, hogy stratégiai alelnökként ha nagy összefüggésekben kezd el gondolkozni, biztos, hogy születnek elképzelései. Ugyanakkor pedig azt sem állíthatja senki, hogy a Néppárt azt a politikusát, aki gyakorlatilag fölépítette, elképzelte, megvalósította, azt rögtön az első megmérettetések után háttérbe szorítja.
– Ön is egyike volt az öt elnökjelöltnek, hiszen öt jelöltről beszéltek még a kongresszus reggelén is, aztán a zárt ülésen sorra visszaléptek… Miért lépett vissza?
– A közvélemény előtt sem titok, hogy sok huzavona előzte meg a kongresszust, találgatások egész sora hangzott el a küldöttgyűlést megelőző másfél-két héten. A megyei küldöttgyűlések során már a Maros megyei küldöttgyűlésen próbáltak jelölni, biztatni, hogy induljak az elnökválasztáson. A Maros megyei küldöttgyűlésen határozottan megkértem őket, ne jelöljenek az elnöki tisztségre, mert sokkal alkalmasabbnak látom felkészültség, adottságok, tapasztalat szempontjából is Szilágyi Zsoltot erre a feladatra. Tehát Maros megyében, úgymond, lebeszéltem a kollégáimat, hogy engem jelöljenek, de a Hargita, Kovászna, Máramaros, Brassó megyei küldöttgyűléseken nem voltam jelen, így rájuk nem tudtam hatni. Mivel ennek a hatos csapatnak a tagjaként folyamatosan azt hangoztattam, hogy Szilágyi Zsolt hozza azt a konszenzust, amire szükség van a pártban, nem mondhattam mást a kongresszuson sem. Bevallom, még nem is vagyok erre rákészülve, nem is foglalkoztatott soha a gondolat, hogy a Néppárt elnökeként tevékenykedjem, hiszem, hogy ebben a pillanatban Szilágyi Zsolt a legalkalmasabb erre.
Ne az legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet
– Tisztázzunk valamit: sokan mondták, hogy az ön visszalépése tulajdonképpen a Vásárhelyi Forgatagban az RMDSZ-szel való jó együttműködésének a következménye. Így van?
– Hangsúlyoztam a konszenzus szót. Az én személyem korántsem örült volna akkora támogatottságnak a párton belül, mint a Szilágyi Zsolté. Az én személyem bizonyos szempontból megosztó a Néppárton belül: az, hogy én, illetve a Maros megyei csapat gyakorta felvállalta, hogy kell az RMDSZ-szel tárgyalni és közösen gondolkodni, nem váltott ki maradéktalan lelkesedést a párton belüli vagy a párt holdudvarába tartozók körében.
A véleményem az, hogy az egész erdélyi politizálásra és a politikusokra általánosan jellemző, hogy a régmúlt sérelmeit hordozzák magukban vezető személyiségek, és olykor elvárás, hogy ezeket a sérelmeket, ellenszenve, a fiatalabb politikusok, lojalitásukat bizonyítandó, átörökítsék. Ez az RMDSZ-re is érvényes. Feltevődött a kérdés, tudom, hogy a Néppárton belül is vannak, akik ezt nem nézték kifejezetten jó szemmel. De hát Háromszéken, Kézdivásárhelyen nem biztos, hogy megértik, hogy egy marosvásárhelyi magyarnak miért másabb a lelkülete, és miért gondolkodik másként a politizálásról. Nem hiszem, hogy ahhoz, hogy valaki sikeresen vállaljon közéleti feladatokat, elegendő, hogy úgymond ellenpolitizáljon.
Az első évben, amikor a helyhatósági választásokra teljesen zöldfülűként készültünk, még olykor mi is elhittük, hogy elegendő, ha kritikusan politizálunk és kritikusan kampányolunk a többi magyar párttal szemben. Mára azonban megtanultuk – legalábbis itt, Maros megyében –, hogy az a fajta politikai logika, amely jól működik a romániai politikai palettán, az erdélyi politikai viszonylatban nem működhet. Itt nem lehet csak arra kihegyezni egy kampányt, hogy a másik miért rossz, mert itt mi mindannyian, hogy trendi kifejezéssel éljek, "olyan ágon vagyunk", hogy ennek csak rossz kimenetele lehet. Meg kell tanulnunk közösen, komplementárisan gondolkodni a politikáról. Ehhez elsősorban az kell, hogy engedjék meg a fiatalabb politikusoknak – bár nem szeretem magamat annak nevezni –, hogy ha ki akarnak békülni, ha közösen akarnak gondolkodni, akkor megtehessék a más politikai színezetűekkel.
– Apropó, közös gondolkodás: mennyire nehezíti meg ezt az együttműködést akár az RMDSZ-szel, akár az MPP-vel vagy mással az, hogy egyes szellemi vezetők – mint például az EMNP- kongresszuson az önök védnöke – nagyon markánsan, szinte ellenségesen beszélnek a többi magyar pártról…
– Nem kívánom kommentálni a mostani politikai szereplők megnyilatkozásait. Azt hangsúlyozom, hogy ha vannak, politikai feladatokat vállaló fiatalabb személyek, akik tudnak, mernek, képesek a más politikai pártban tevékenykedőkkel közösen gondolkodni, azoknak engedjék ezt meg. Ne legyen a lojalitás fokmérője, hogy mennyire hangosan tudjuk szidni a másik politikai felet. Biztos, hogy nem tesz jót, ha első vonalban lévő politikai szereplők egymással folyamatosan csipkelődnek, hogy enyhén fogalmazzak. De ugyanakkor azt hiszem, hogy a védnökünk a kongresszust megelőző időszakban többször is kifejtette, hogy ő nem óhajt a párt dolgaiba beleszólni, és igyekezett a pártpolitikától távol tartani magát.
A kongresszuson felkérték, és azért beszélt. És ha a nüanszokban eltérések vannak, azoknak is helyet kell adni. Nem kell mindenkinek ugyanabból a kottából játszania.
"Komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében"
– Beszéljünk a hogyan továbbról. Ön a megyei szervezet elnöke. Létezik-e egyáltalán ez a szervezet, mekkora? Mi következik?
– Az a 17 alapszervezet, amivel annak idején nekiveselkedtünk a helyhatósági választásoknak, némileg gyarapodott. Jelenleg 19 alapszervezetünk van. Az elmúlt két, két és fél év voltaképpen – miközben pártszervezésről kellett volna szóljon – sok minden egyébről szólt, ami lekötötte a párt emberi erőforrásait. Ám a szervezet él, van egy megyei elnöksége, amely tevékeny. Nagyon sokszor ér egyébként az a vád is a párton belülről, hogy a politizálás helyett miért rendezvényeket szervezünk. Azt gondolom, hogy ebben a világban, amikor általános a politikától való elfordulás, ha közösségi rendezvényekben tudjuk az energiáinkat hasznosítani, az mindenképpen hasznos a közösség számára. Van aki ezt úgy értelmezi, hogy politikusként a párt érdekeit kell szem előtt tartani, a pártnak kell hasznot generálni. Azt hiszem, Marosvásárhelyen mind az RMDSZ, mind a Néppárt tudta bizonyítani, hogy lehet úgy is rendezvényeket szervezni, közösségi élményt teremteni, hogy ez nem elsősorban a politikai érdeket szolgálja. Másodlagosan, harmadlagosan igen, de nem elsősorban volt az a cél, hogy valaki politikai tőkét kovácsoljon.
– 2016-ban választások lesznek; sikerül addig egy életképes és ütőképes szervezetet felépíteni?
– Következnek a helyi tisztújítások, olyan emberekkel fogunk elindulni, akik akarnak politikai szerepet vállalni a helyi közösségeikben és a megyében. Biztos, hogy Szilágyi Zsolt elnöksége alatt nagyon komoly változások lesznek a pártépítés szempontjából is. Én bizakodó vagyok, mert Maros megyében több helyről is kapunk jelzéseket, amelyek abba az irányba mutatnak, hogy még inkább gyarapodni fognak a szervezeteink. De hangsúlyozom, komplementáris, kiegészítő, hozzátevő alapszervezeteket szeretnék látni Maros megyében, amelyek nem valaki ellenében jönnek létre, hanem azért, hogy erősebbek legyenek a helyi közösségekben.
– Visszatérve az országos vezetésre. Mennyiben vannak jelen azok a fiatal erők az országos vezetésben, amelyek képviselni tudnák ezt a magyar közösség szempontjából fontos szemléletet, bizonyos szintig a többi magyar politikai alakulattal?
– Ezt a szemléletet egy kissé befolyásolja, hogy ki melyik zónának a képviselője. Egy gyergyói képviselő biztosan nem azzal ébred reggelente, hogy vajon hol találjuk meg a közös hangot az RMDSZ-szel, mert ott nincs veszélyben a helyi képviselet. Bármilyen színezetű lesz a polgármester vagy a helyi tanács, nem fogja befolyásolni különösebben a város fejlődését. Bele lehet menni abba, hogy ki tud jobban lobbizni a megyei tanácsnál vagy Bukarestben, de összességében ez nem fogja befolyásolni a néppártosok gondolkodásmódját. Azonban ott, ahol korántsem egyértelmű, hogy egyáltalán lesz-e képviselete a magyarságnak, van-e esély polgármesteri széket nyerni, mint például Marosvásárhelyen, Szászrégenben, Kolozsváron, ott nyitottnak kell lenni azokkal – az RMDSZ-es kollégáknak is üzenném –, akikkel érdemes lenne leülni egy beszélgetésre, mert elképzelhető, hogy meg lehet találni a közös hangot.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2015. február 16.
Nyilatkozat
Az Arad megyei magyar közösség mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról.
A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése egy szélsőséges támadás közösségünk ellen.
A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény.
A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait.
Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre.
Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg!
Arad, 2015. február. 15.
Az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
Az Arad megyei magyar közösség mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról.
A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése egy szélsőséges támadás közösségünk ellen.
A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény.
A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait.
Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre.
Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg!
Arad, 2015. február. 15.
Az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége
Nyugati Jelen (Arad)
2015. február 16.
A kisállomásnál. Kusztos Endre emlékére
Február 12-én jegyeztem le magamnak: „Most itt vannak Endre bácsiék. Filmezünk.” Nehéz elhinnem, hogy három nappal később azzal folytatom, hogy Endre bácsi már nincs közöttünk.
A szombat délutáni búcsúzkodáskor, viccelődve mondtam neki, dolgoznia kell, mert a szeptemberre (90. születésnapjára) tervezett kiállításon üresen maradnak a falak. Reméltem, hogy a bátorítás segíteni, késztetni fogja. Indulás előtt kérdezték tőle, hogy honvágya van-e? Mondta, hogy nincs, ő jól érzi itt magát Kolozsváron.
Az elmúlt napokban barátaival találkozott Kolozsváron, többször is megnézte mesterének, Miklóssy Gábornak a kiállítását. Bálint Arthur filmezte, miközben mi szabadon beszélgettünk a képek előtt. Mesélt ’56-ról, beszélt tanárairól (Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán), Nagy Istvánról, édesanyjáról, fiáról. Elmesélte egy barátja hirtelen, abszurd halálát… Együtt ebédeltünk a Bulgakovban, este megnéztük azt a filmet, ami vele készült s negyven éve nem látta. Mindenre úgy emlékezett mintha tegnap történt volna: édesanyám paszulyt bont, édesanyám hozza a káposztát, jé, a macska, mindig így rajzoltam, a térdemre támasztva a rajztáblát… Egy pohár vörös bort is megittunk.
Bár egy-egy történetet többször is elmesélt az évek során, minden alkalommal újabb lényeges árnyalatot, fontos részletet idézett fel. Csak csodálkozni tudok azon, hogy a háború után első alkalommal pont 1956 októberében ment Budapestre. És véletlenül pont ott volt október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésénél amit le is rajzolt. A tankokba égett vagy az utcán széttaposott emberek kitörölhetetlen látványát ismét felidézte találkozásunkkor. Azon is csak csodálkozni tudok, hogy pont azokban a napokban Kádár Tibor és Nagy Imre festők is Budapesten voltak, s Kusztos véletlenül összefutott velük.
Endre bácsi elbeszéléseit ezek a sorsszerű véletlenek – amelyeket ő a magától értetődő dolgoknak kijáró természetességgel mesélt el –, a halállal kapcsolatos élmények, az élet eseményeinek jelképes olvasata tette súlyossá, drámaivá. A néha feltörő tiszta, gyermeki nevetése azonban mindig oldotta ezt a drámát, mindig az életnek erre az oldalára billentette vissza a társalgást, az együttlét meleg, közvetlen hangulatát.
Sokszor hallottam azt a véleményt a képeiről, hogy túl sötétek, komorak, az életnek túlságosan csak az árnyékos oldalára koncentrálnak. Nevetése, barátságos, nyitott, szerető tekintete, előítélet-mentes kíváncsisága, képein az új hajtások és friss szántások azonban mindig és mindgvégig az életet szerető, annak örülő emberre vallottak, vallanak. Az elmúlt napokban is hányszor mondta a szót, hogy „remény”, és hányszor remélte, hogy „kivirrad”, hogy ismét jobb erőben lesz, és még dolgozhat.
Művészetében megszállottan csak a természet törvényeit – a megmaradásért való küzdelmet és az elkerülhetetlen pusztulást-elmúlást – figyelte és jelenítette meg. Szombati beszélgetésünk során felidézte, hogy a fiával mennyit jártak békázni, gyíkot gyűjteni s hogy ezért lett belőle biológus. Őt pedig a természet folyamatainak, a falvak életének, az egyének sorsának a megfigyelése tette művésszé. A világháborút, forradalmat látott és megélt ember örült a rügyezésnek, tavasznak, féltette az életet, és mindig döbbenettel szembesült a pusztulás érthetetlenségével szemben. Ilyen döbbenettel szembesülünk mi is azzal, hogy már nincs közöttünk, s értetlenül állunk azzal szemben, hogy egy abszurd autóbaleset ragadta el közülünk.
Pedig szombaton még elénekelte a „Bekecs alatt Nyárád tere” nótát, miközben a művészeti intézet 1949–1950-es I. évfolyamáról – a kolozsvári korcsolyapavilon előtt – készült csoportkép több mint harminc szereplőjének a nevét felírta a kép hátára, s mindegyik névhez hozzáfűzött néhány mondatot, emléket, amellyel „felrajzolta”, megragadta kollégáinak életútját.
Az utóbbi években az elhagyatott szovátai kisállomásra járt ki rajzolni, festeni. Terveztük, hogy a filmezés következő stációja az lesz, ellátogatunk oda együtt. Elmondása szerint a kisvasút biztosította egykor a völgy embereinek a kapcsolatát a világgal, a kommunikációt, a fuvarozást. A Kis-Küküllő mentén ez a vasút volt a fellendülésnek, az „új életnek” a reménye. A vonalnak erről a végéről, a gyomos vágány mellől nézte Kusztos Endre az élet folyamatos átalakulásait.
A szovátai kisállomásról a tegnap elindult egy vonat, egy utassal. Isten veled, Endre bácsi!
Székely Sebestyén György
Szabadság (Kolozsvár)
Február 12-én jegyeztem le magamnak: „Most itt vannak Endre bácsiék. Filmezünk.” Nehéz elhinnem, hogy három nappal később azzal folytatom, hogy Endre bácsi már nincs közöttünk.
A szombat délutáni búcsúzkodáskor, viccelődve mondtam neki, dolgoznia kell, mert a szeptemberre (90. születésnapjára) tervezett kiállításon üresen maradnak a falak. Reméltem, hogy a bátorítás segíteni, késztetni fogja. Indulás előtt kérdezték tőle, hogy honvágya van-e? Mondta, hogy nincs, ő jól érzi itt magát Kolozsváron.
Az elmúlt napokban barátaival találkozott Kolozsváron, többször is megnézte mesterének, Miklóssy Gábornak a kiállítását. Bálint Arthur filmezte, miközben mi szabadon beszélgettünk a képek előtt. Mesélt ’56-ról, beszélt tanárairól (Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán), Nagy Istvánról, édesanyjáról, fiáról. Elmesélte egy barátja hirtelen, abszurd halálát… Együtt ebédeltünk a Bulgakovban, este megnéztük azt a filmet, ami vele készült s negyven éve nem látta. Mindenre úgy emlékezett mintha tegnap történt volna: édesanyám paszulyt bont, édesanyám hozza a káposztát, jé, a macska, mindig így rajzoltam, a térdemre támasztva a rajztáblát… Egy pohár vörös bort is megittunk.
Bár egy-egy történetet többször is elmesélt az évek során, minden alkalommal újabb lényeges árnyalatot, fontos részletet idézett fel. Csak csodálkozni tudok azon, hogy a háború után első alkalommal pont 1956 októberében ment Budapestre. És véletlenül pont ott volt október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésénél amit le is rajzolt. A tankokba égett vagy az utcán széttaposott emberek kitörölhetetlen látványát ismét felidézte találkozásunkkor. Azon is csak csodálkozni tudok, hogy pont azokban a napokban Kádár Tibor és Nagy Imre festők is Budapesten voltak, s Kusztos véletlenül összefutott velük.
Endre bácsi elbeszéléseit ezek a sorsszerű véletlenek – amelyeket ő a magától értetődő dolgoknak kijáró természetességgel mesélt el –, a halállal kapcsolatos élmények, az élet eseményeinek jelképes olvasata tette súlyossá, drámaivá. A néha feltörő tiszta, gyermeki nevetése azonban mindig oldotta ezt a drámát, mindig az életnek erre az oldalára billentette vissza a társalgást, az együttlét meleg, közvetlen hangulatát.
Sokszor hallottam azt a véleményt a képeiről, hogy túl sötétek, komorak, az életnek túlságosan csak az árnyékos oldalára koncentrálnak. Nevetése, barátságos, nyitott, szerető tekintete, előítélet-mentes kíváncsisága, képein az új hajtások és friss szántások azonban mindig és mindgvégig az életet szerető, annak örülő emberre vallottak, vallanak. Az elmúlt napokban is hányszor mondta a szót, hogy „remény”, és hányszor remélte, hogy „kivirrad”, hogy ismét jobb erőben lesz, és még dolgozhat.
Művészetében megszállottan csak a természet törvényeit – a megmaradásért való küzdelmet és az elkerülhetetlen pusztulást-elmúlást – figyelte és jelenítette meg. Szombati beszélgetésünk során felidézte, hogy a fiával mennyit jártak békázni, gyíkot gyűjteni s hogy ezért lett belőle biológus. Őt pedig a természet folyamatainak, a falvak életének, az egyének sorsának a megfigyelése tette művésszé. A világháborút, forradalmat látott és megélt ember örült a rügyezésnek, tavasznak, féltette az életet, és mindig döbbenettel szembesült a pusztulás érthetetlenségével szemben. Ilyen döbbenettel szembesülünk mi is azzal, hogy már nincs közöttünk, s értetlenül állunk azzal szemben, hogy egy abszurd autóbaleset ragadta el közülünk.
Pedig szombaton még elénekelte a „Bekecs alatt Nyárád tere” nótát, miközben a művészeti intézet 1949–1950-es I. évfolyamáról – a kolozsvári korcsolyapavilon előtt – készült csoportkép több mint harminc szereplőjének a nevét felírta a kép hátára, s mindegyik névhez hozzáfűzött néhány mondatot, emléket, amellyel „felrajzolta”, megragadta kollégáinak életútját.
Az utóbbi években az elhagyatott szovátai kisállomásra járt ki rajzolni, festeni. Terveztük, hogy a filmezés következő stációja az lesz, ellátogatunk oda együtt. Elmondása szerint a kisvasút biztosította egykor a völgy embereinek a kapcsolatát a világgal, a kommunikációt, a fuvarozást. A Kis-Küküllő mentén ez a vasút volt a fellendülésnek, az „új életnek” a reménye. A vonalnak erről a végéről, a gyomos vágány mellől nézte Kusztos Endre az élet folyamatos átalakulásait.
A szovátai kisállomásról a tegnap elindult egy vonat, egy utassal. Isten veled, Endre bácsi!
Székely Sebestyén György
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 16.
Jótékonysági farsang Szamosújváron
Kicsik és nagyok, helyiek és másfelől érkezett vendégek gyűltek össze mulatni a szamosújvári Conte vendéglőben szombaton, a helyi Téka Alapítvány által szervezett hetedik jótékonysági bálon. A jó hangulatú rendezvény kettős célt szolgált: a szórakozás mellett, a tombolák eladásából származó összeggel a Téka Szórványkollégium fenntartását támogatta.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)
Kicsik és nagyok, helyiek és másfelől érkezett vendégek gyűltek össze mulatni a szamosújvári Conte vendéglőben szombaton, a helyi Téka Alapítvány által szervezett hetedik jótékonysági bálon. A jó hangulatú rendezvény kettős célt szolgált: a szórakozás mellett, a tombolák eladásából származó összeggel a Téka Szórványkollégium fenntartását támogatta.
Fodor Emőke
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 16.
Nyílt levél Nagy Zsoltnak
Szép Gyulát a Kolozsvári Magyar Opera igazgatóját (képünkön) választották a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé február 12-én, Nagy Zsolt helyére. Ebből az alkalomból az új elnök az alábbi nyílt levélben üzent elődjének, a jelenleg börtönbüntetését töltő Nagy Zsoltnak.
Kedves Zsolt!
Nagyon várom a kiszabadulásod. Tudom, nagyon sokan mondjuk vagy gondoljuk most ezt, de nekem talán ebben a pillanatban még jobban fáj az, hogy nem vagy köztünk. Tegnap az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé választottak az alapítók a te helyedbe. Szomorú, mert mindenki tudja, hogy kényszermegoldás, hiszen felbecsülhetetlen az a munka, amit elvégeztél az erdélyi magyar közösség számára ma már jelentős intézmény felépítésében, vezetésében, folyamatos fejlesztésében. Nagyon közeli munkatársad voltam abban az időben, több mint egy évtizeddel ezelőtt, melletted ülve követtem végig erőfeszítéseidet, csalódásaidat, sikereidet, Budapest–Kolozsvár–Bukarest közötti ingázásodat, a nehézségeket, amelyeken végül felülkerekedtél. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nélküled sem az Erdélyi Magyar Televízió, sem az Erdély FM rádió nem létezne. Nem könnyű a nyomodba lépni, nagy felelősség irányítani egy olyan intézményt, amelynek minden szegét csak te ismered.
Ugyanakkor megtisztelő is a feladat, az, hogy az alapítók rám gondoltak, és nehéz volt visszautasítani olyan régi-mai kollegák, barátok felkérését, mint Markó Béla, Takács Csaba vagy Kelemen Hunor. Nem akarok nagy ígéreteket tenni, de megpróbállak helyettesíteni addig a – remélem rövid – ideig, amíg visszajössz.
Szép Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
Szép Gyulát a Kolozsvári Magyar Opera igazgatóját (képünkön) választották a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé február 12-én, Nagy Zsolt helyére. Ebből az alkalomból az új elnök az alábbi nyílt levélben üzent elődjének, a jelenleg börtönbüntetését töltő Nagy Zsoltnak.
Kedves Zsolt!
Nagyon várom a kiszabadulásod. Tudom, nagyon sokan mondjuk vagy gondoljuk most ezt, de nekem talán ebben a pillanatban még jobban fáj az, hogy nem vagy köztünk. Tegnap az a szomorú megtiszteltetés ért, hogy a Janovics Jenő Alapítvány elnökévé választottak az alapítók a te helyedbe. Szomorú, mert mindenki tudja, hogy kényszermegoldás, hiszen felbecsülhetetlen az a munka, amit elvégeztél az erdélyi magyar közösség számára ma már jelentős intézmény felépítésében, vezetésében, folyamatos fejlesztésében. Nagyon közeli munkatársad voltam abban az időben, több mint egy évtizeddel ezelőtt, melletted ülve követtem végig erőfeszítéseidet, csalódásaidat, sikereidet, Budapest–Kolozsvár–Bukarest közötti ingázásodat, a nehézségeket, amelyeken végül felülkerekedtél. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nélküled sem az Erdélyi Magyar Televízió, sem az Erdély FM rádió nem létezne. Nem könnyű a nyomodba lépni, nagy felelősség irányítani egy olyan intézményt, amelynek minden szegét csak te ismered.
Ugyanakkor megtisztelő is a feladat, az, hogy az alapítók rám gondoltak, és nehéz volt visszautasítani olyan régi-mai kollegák, barátok felkérését, mint Markó Béla, Takács Csaba vagy Kelemen Hunor. Nem akarok nagy ígéreteket tenni, de megpróbállak helyettesíteni addig a – remélem rövid – ideig, amíg visszajössz.
Szép Gyula
Szabadság (Kolozsvár)
2015. február 16.
Sorsok emberközelből
Összefogás egy többgyermekes családért
Vannak esetek, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő emberek nehéz, esetenként rendkívül nehéz élethelyzetbe jutnak, s csupán a véletlen vezet oda, hogy sorsukkal magunk is szembesüljünk. Utána pedig már jobbára a lelkiismeretünkön múlik, mit teszünk: sajnálkozunk egyet rajtuk, vagy pedig minden követ megmozdítunk, hogy segítő kart nyújtsunk feléjük…
A baróti Incze István és felesége ez utóbbit választották, amikor meglátták, milyen sorba jutott a velük szinte átellenben lakó többgyermekes anyuka, Fancsali Lilla Olga. A történet szinte hihetetlen: a Fancsali család egykori tagjai, Olga néni és Béla bácsi valamikor Barót köztiszteletben álló, jómódú polgárai voltak, szép házban laktak, melynek szobái zsúfolva voltak könyvekkel, szép bútorokkal, minden egyébbel. Béla bácsi már korábban meghalt, Olga néni néhány éve. Leányuk, Lilla vagy Licike, ahogy szólítják a szomszédok, élettársul szegődött D. B.-hez, akitől hat gyermeke született. Az apa azonban egy adott ponton magára hagyta a családját, és miután támaszként már a nagymama sem volt a háznál, a dolgok nagyon rosszra fordultak. Olga néni halála után ugyanis a szép házból fokozatosan minden eltűnt: ahogy mondani szokás, még az utolsó kanál is.
– Teljesen véletlenül léptem egyszer be a kapun, akkor láttam meg, hogy mi van ott. Szó szerint kell érteni azt, hogy még evőeszközük sem maradt, ágyról, egyéb bútorzatról, élelemről nem is beszélve. Az előszobába eszkabáltak téglákból egy kályhát, ott tüzeltek, melegedtek – mesélte Incze Pista bácsi.
Öten egy szobában
Az útról még csak sejteni sem lehet a benti körülményeket, melyek még most is szinte leírhatatlanok. Koszos falak, félhomály, az egyik egykori perzsaszőnyeges, parkettás szobában ma a tüzelőt aprítják, a másikban összezsúfolva laknak öten: Licike, három gyermeke és az élettárs, aki időközben visszajött hozzá. A másik három gyermek Kovásznán lelt menedékre, Böjte Csaba atya intézményében. Az anya havonta 127 lej gyermekpénzt kap, és további 320 lej gyermektartási pénzt az élettársa nyugdíjából. Ennyi pénzből él öt ember.
Hogy miként állt elő ez az áldatlan helyzet, arról nehéz pontos képet kapni. Az élettárs (aki már 70 éves) az elmondások szerint „rendetlen társaságba keveredett”, akik mindenéből, még a nyugdíjából is kifosztották. A nagyobbik fiú, István, aki már 23 éves, bár dolgozott imitt-amott, szintén felelős a szerencsétlen helyzetért. Pénzforrás híján ők adhattak el mindent a házból, sok minden mást pedig elloptak – legalábbis ezt tartják a szomszédok.
Incze István és felesége, ahogy világossá vált előttük, milyen helyzetbe kerültek Fancsaliék, azonnali segítséget nyújtottak, de mások is adakoztak: összesen húsznál több magánszemély és intézmény fogott össze, élelmet, ruházatot, bútorokat, kályhát vittek nekik, beszerezték számukra a téli tüzelőt, mi több, még karácsonyfával és karácsonyi ajándékokkal is megörvendeztették őket. Hamarosan ismét lesz villanyáramuk, rádiót, tévét, mosógépet is kapnak.
Még segélycsomagot sem kaptak
A tét azonban a jövőbeli megélhetésük biztosítása is lenne. A szomszédok szeretnék, ha valahogy talpra állnának. Pista bácsi jelenleg abban próbál segítségükre lenni, hogy az itthon levő két kiskorú gyermeket szakorvos vizsgálja meg, ugyanis ők fogyatékkal élnek. Ha ez hivatalosan is elismerést nyerne, az anya gondozói támogatást kaphatna utánuk. A nagyobbik fiúnak, Istvánnak külföldi munkát szervez. A Kovásznára került gyermekekkel nincsenek gondok, egyikük már elvégezte az iskolát is, egyetemre készül.
A családnak több mint háromezer lej adóhátraléka is van: ha ez nem is, de az már biztos, a rendszer számlájára írható, hogy a Fancsali család még az uniós élelmiszercsomagok listájára sem került fel.
– Rá kellett jönnünk, hogy csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha közel megyünk hozzájuk. Ezt felvállaltuk – mondta Pista bácsi, egyúttal köszönetet mondva mindazoknak, akik összefogással segítettek a Fancsali családon.
Név szerint felsorolta őket: a helyi polgármesteri hivatal, a Máltai Szeretetszolgálat, a Diakónia Egyesület, a Simonffy Alapítvány, a vöröskereszt helyi szervezete, a Laura Ház, a gyermekjogvédelem nappali központja, a Z Construct Kft., a Gaál Mózes-iskola V–VIII. osztályos tanulói, a nagybaconi közbirtokosság, valamint Kakucs Károly, Simon Gábor, Leitmann Dániel, Bartha Albert, Incze Zoltán, Bereczki László, Tókos Éva, Csepei Endre, Vida András, Komporály Viktor, Asztalos Gábor, Borbáth Sándor, Ágoston István gazdálkodók, Zajzon Judit, Bán Annamária, Kovács Antal, Farkas Mózes és dr. Dienes Judit magánszemélyek. Támogatásukra továbbra is számítanak, és másoktól is szívesen veszik a segítséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Összefogás egy többgyermekes családért
Vannak esetek, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő emberek nehéz, esetenként rendkívül nehéz élethelyzetbe jutnak, s csupán a véletlen vezet oda, hogy sorsukkal magunk is szembesüljünk. Utána pedig már jobbára a lelkiismeretünkön múlik, mit teszünk: sajnálkozunk egyet rajtuk, vagy pedig minden követ megmozdítunk, hogy segítő kart nyújtsunk feléjük…
A baróti Incze István és felesége ez utóbbit választották, amikor meglátták, milyen sorba jutott a velük szinte átellenben lakó többgyermekes anyuka, Fancsali Lilla Olga. A történet szinte hihetetlen: a Fancsali család egykori tagjai, Olga néni és Béla bácsi valamikor Barót köztiszteletben álló, jómódú polgárai voltak, szép házban laktak, melynek szobái zsúfolva voltak könyvekkel, szép bútorokkal, minden egyébbel. Béla bácsi már korábban meghalt, Olga néni néhány éve. Leányuk, Lilla vagy Licike, ahogy szólítják a szomszédok, élettársul szegődött D. B.-hez, akitől hat gyermeke született. Az apa azonban egy adott ponton magára hagyta a családját, és miután támaszként már a nagymama sem volt a háznál, a dolgok nagyon rosszra fordultak. Olga néni halála után ugyanis a szép házból fokozatosan minden eltűnt: ahogy mondani szokás, még az utolsó kanál is.
– Teljesen véletlenül léptem egyszer be a kapun, akkor láttam meg, hogy mi van ott. Szó szerint kell érteni azt, hogy még evőeszközük sem maradt, ágyról, egyéb bútorzatról, élelemről nem is beszélve. Az előszobába eszkabáltak téglákból egy kályhát, ott tüzeltek, melegedtek – mesélte Incze Pista bácsi.
Öten egy szobában
Az útról még csak sejteni sem lehet a benti körülményeket, melyek még most is szinte leírhatatlanok. Koszos falak, félhomály, az egyik egykori perzsaszőnyeges, parkettás szobában ma a tüzelőt aprítják, a másikban összezsúfolva laknak öten: Licike, három gyermeke és az élettárs, aki időközben visszajött hozzá. A másik három gyermek Kovásznán lelt menedékre, Böjte Csaba atya intézményében. Az anya havonta 127 lej gyermekpénzt kap, és további 320 lej gyermektartási pénzt az élettársa nyugdíjából. Ennyi pénzből él öt ember.
Hogy miként állt elő ez az áldatlan helyzet, arról nehéz pontos képet kapni. Az élettárs (aki már 70 éves) az elmondások szerint „rendetlen társaságba keveredett”, akik mindenéből, még a nyugdíjából is kifosztották. A nagyobbik fiú, István, aki már 23 éves, bár dolgozott imitt-amott, szintén felelős a szerencsétlen helyzetért. Pénzforrás híján ők adhattak el mindent a házból, sok minden mást pedig elloptak – legalábbis ezt tartják a szomszédok.
Incze István és felesége, ahogy világossá vált előttük, milyen helyzetbe kerültek Fancsaliék, azonnali segítséget nyújtottak, de mások is adakoztak: összesen húsznál több magánszemély és intézmény fogott össze, élelmet, ruházatot, bútorokat, kályhát vittek nekik, beszerezték számukra a téli tüzelőt, mi több, még karácsonyfával és karácsonyi ajándékokkal is megörvendeztették őket. Hamarosan ismét lesz villanyáramuk, rádiót, tévét, mosógépet is kapnak.
Még segélycsomagot sem kaptak
A tét azonban a jövőbeli megélhetésük biztosítása is lenne. A szomszédok szeretnék, ha valahogy talpra állnának. Pista bácsi jelenleg abban próbál segítségükre lenni, hogy az itthon levő két kiskorú gyermeket szakorvos vizsgálja meg, ugyanis ők fogyatékkal élnek. Ha ez hivatalosan is elismerést nyerne, az anya gondozói támogatást kaphatna utánuk. A nagyobbik fiúnak, Istvánnak külföldi munkát szervez. A Kovásznára került gyermekekkel nincsenek gondok, egyikük már elvégezte az iskolát is, egyetemre készül.
A családnak több mint háromezer lej adóhátraléka is van: ha ez nem is, de az már biztos, a rendszer számlájára írható, hogy a Fancsali család még az uniós élelmiszercsomagok listájára sem került fel.
– Rá kellett jönnünk, hogy csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha közel megyünk hozzájuk. Ezt felvállaltuk – mondta Pista bácsi, egyúttal köszönetet mondva mindazoknak, akik összefogással segítettek a Fancsali családon.
Név szerint felsorolta őket: a helyi polgármesteri hivatal, a Máltai Szeretetszolgálat, a Diakónia Egyesület, a Simonffy Alapítvány, a vöröskereszt helyi szervezete, a Laura Ház, a gyermekjogvédelem nappali központja, a Z Construct Kft., a Gaál Mózes-iskola V–VIII. osztályos tanulói, a nagybaconi közbirtokosság, valamint Kakucs Károly, Simon Gábor, Leitmann Dániel, Bartha Albert, Incze Zoltán, Bereczki László, Tókos Éva, Csepei Endre, Vida András, Komporály Viktor, Asztalos Gábor, Borbáth Sándor, Ágoston István gazdálkodók, Zajzon Judit, Bán Annamária, Kovács Antal, Farkas Mózes és dr. Dienes Judit magánszemélyek. Támogatásukra továbbra is számítanak, és másoktól is szívesen veszik a segítséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 16.
Hogy ne feledjük
Ne feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük.
A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket.
A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait.
Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Ne feledd, hogy román vagy! – szólt házunk előtt a dalszöveg a hangszóróból sok-sok decibeles hangerővel, s az ablakból végignéztem, ahogy Sepsiszentgyörgy egyik főutcáján sok-sok méteres óriástrikolórt vittek kifeszítve Moldva és Havasalföld egyesülésének évfordulóján. Előttük pópák sora haladt, s még előbb zászlót tartó, népviseletbe öltözött lovasok vezették a felvonulást. A pár százas menetet rendőrautók fogták közre, gyalogos rendőrök kísérték kétoldalt, a csendőrség mindjárt két kisbuszt is felvonultatott mögöttük.
A felszólítás, miszerint nem szabad szem elől téveszteni, hogy „román vagy”, nyilván nem nekem szólt, lévén, hogy én másnak vallom magam, s sokan mások sem vehetik magukra, mi több, a város lakosságának háromnegyede sem, akik velem osztoznak közösségi érzésükben és hovatartozásukban. S akik szintén meghatódnak azon, ha március 15-ét sikerül ünnephez méltóan megülni, miként teszik most azok, akik büszkeséggel eltelten állnak ki az ablakba, és integetnek, vagy fényképezik a menetet, elvégre megörökítésre méltó a pillanat a látvány. Nincs mindennap január 24-e, nem lehet unos-untalan egyforma emelkedett érzéssel gondolni arra, hogy a román egységtörekvések fontos fordulópontja volt az a bizonyos januári döntés, mikor is közös uralkodót választott Moldva és Havasalföld népe, s ezzel a román nemzet közelebb került ama vágya teljesüléséhez, hogy egy állam határai közt tudja azokat, akik egy nyelvet beszéltek, egy eszmény lelkesítette őket.
A nemzetek ama népcsoportok, melyek közelebb visznek az általános emberihez való felemelkedéshez, közösségi és humánus lehetőségeink kibontakozásához segítenek hozzá, okvetlen nagy és kihagyhatatlan kollektív élmény- és erőforrást jelenetnek, olyan művelődésteremtő tényezők, melyek a nemzetek majdani zavartalan együttélésének lehetőségével is kecsegtetnek. Hogy ehhez egymás elleni sokszor véres küzdelmeiken keresztül vezet az út, az sajnos évszázadok óta gyakorlat, s nyilván az eszme egyoldalú felfogásából származó hiba, de mintha megcsillanna már néha-néha a remény, hogy egy integráltabb világban ez másként lesz, és e közösségek a soknemzetiségű és -nyelvű emberiség békés alkatrészeiként borítják elénk a még bennük rejlő gazdagság tartalmait.
Egyelőre ablakom alatt arra figyelmeztettek, nem tartozom hozzájuk. Ilyen menethez bajosan csatlakozhatom. Majd esetleg akkor, ha megtanulják, hogy valódi mivoltomban szólítsanak meg.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 16.
Az író(nk) és kora
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Gondolatok az utolsó kikötőben
Február 19-én, csütörtökön 19 órától Csernátonban, a Sylvester Lajos Községi Könyvtárban mutatják be lapunk főmunkatársa, Czegő Zoltán költő, író Az utolsó kikötőben című prózakötetét. Mi ezt egy korábbi, székelyudvarhelyi közönség elé tárás apropóján ajánljuk az olvasó figyelmébe.
Czegő Zoltán legújabb könyvének bemutatása okán vendégeskedtünk a székelyudvarhelyi városi könyvtárban, melyről illik elmondanunk, hogy egy lenyűgöző épületben rendezkedett be az anyaváros Kőkereszt terén, s ez az épület korábban a Szabó Károly névre hallgató nagyvendéglő hajléka volt, de – ám-lám! – kiűzték innen Bacchust, s helyébe Pallasz Athéné költözött be, tágason és urason. Egyéb változások is történtek a környéken. Az utca, minek bejáratánál ez az épület áll, hajdan a Szent Imre nevet viselte, aztán November 7-re keresztelték át a nagy hirtelen kommunistává vált csizmadiák, de mára visszaállították a királyfi jogait, s egyik útelágazásnál még domborművet is sikerítettek neki. Különben magam is ebben az utcában születtem, s a ház alagsorában, ahol a napvilágot megláttam, most valami pinceklub működik – ha nagyképű lennék, azt mondanám: az én emlékezetemre.
E pillangózás után térjünk vissza a könyvtárba, ahol újra „kikötőbe” ért Czegő Zoltán Az utolsó kikötőben című könyve, mely válogatott, rövid prózai írásait gyűjti egy szép fokos halomba egybe: elbeszéléseket, novellákat, tárcanovellákat, karcolatokat. S mert igen jó ez a gyűjtemény, én joggal hiszem és remélem, hogy sok kikötőbe megérkezik majd.
A székelyudvarhelyi könyves találkozóra ugyan nem áradt a tömeg, de annál értőbb közönség gyűlt össze, hogy együtt keressük – immáron sokadszor – a választ Vörösmarty Mihály izgató kérdésére: „Ment-e a könyvek által a világ elébb?” S ha nem is találtuk meg a végleges és visszavonhatatlan igenlő választ, abban léptünk egyet közösen előre, hogy megállapítsuk: a könyvek nélkül bizonyosan sehová nem jutott volna a világ. S ebben a nagy-nagy általánosításban ott vannak Czegő Zoltán könyvei is, mik számban már a húszat közelítik: versek, novellák, elbeszélések, publicisztikai írások, regények. Mert igencsak sokhúrú, sokoldalú szerzőről van szó!
Mondom, ha Vörösmarty Mihály kérdésére nem is találtunk egyértelmű és végleges választ, legalább megfaggattuk múltunkat, jelenünket és jövőnk kilátásait is, mikre Czegő Zoltán terítékre került könyve is lázasan próbál megoldásokat, magyarázatokat találni. Ez is, a többi is, hiszen a szerző is ugyancsak otthon érezhette magát az udvarhelyiek között, akik régebbi könyveire is rákérdeztek, jelezvén, hogy nem analfabétákkal van találkozásunk. S otthon éreztem magam én is, gyermekkori cimborák, ismerősök megkorosodott arcai, de még mindig fénylő tekintetei között.
Talán elmondhattam volna, de ott elmulasztottam, hát most teszem meg, hogy Vörösmarty perzselő kérdésére a könyvtárban támadt gondolatai között ott a válasz is: „Mi dolgunk a világon? Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért. Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.”
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 16.
Kovászna régészeti múltja
Rendhagyó történelemóra a fürdővárosban
Múlt héten a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola meghívottjaként dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be Kovászna régészeti múltja című, frissen megjelent kötetét a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében.
Az író–olvasó találkozó elején Székely Zsolt a kötet keletkezéséről beszélt. Elmondta, még Lőrincz Zsigmond polgármester kérte fel őt és pár szakembert, hogy készítsenek monográfiát Kovásznáról. A javaslatot üdvözölték, ugyanis kevés magyar nyelvű történelmi szakmunka jelent meg fürdővárosunkról. A kezdeményezés azonban Lőrincz Zsigmond elhunytával félbeszakadt, viszont tavaly áprilisban a szerző úgy döntött, nem hagyja veszni az anyagot, a monográfia első felét külön kötetként jelenteti meg.
Az előadás során elhangzott, Kovászna már a neolitikumban lakott volt, a későbbi anyagi kultúra pedig a dákokhoz (de semmiképp a románokhoz!) köthető. A folytonosság megszűnt a rómaiak érkeztével, akik a maguk során „mindent felégettek maguk után”. A bemutató sikerét nemcsak a telt ház igazolta, az érdeklődők közül majdnem mindenki megvásárolta a hiánypótló könyvet, ugyanakkor többen kérdésekkel fordultak a szerzőhöz a város múltjával kapcsolatban.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Rendhagyó történelemóra a fürdővárosban
Múlt héten a kovásznai Fábián Ernő Népfőiskola meghívottjaként dr. Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mutatta be Kovászna régészeti múltja című, frissen megjelent kötetét a városi művelődési ház Ignácz Rózsa Termében.
Az író–olvasó találkozó elején Székely Zsolt a kötet keletkezéséről beszélt. Elmondta, még Lőrincz Zsigmond polgármester kérte fel őt és pár szakembert, hogy készítsenek monográfiát Kovásznáról. A javaslatot üdvözölték, ugyanis kevés magyar nyelvű történelmi szakmunka jelent meg fürdővárosunkról. A kezdeményezés azonban Lőrincz Zsigmond elhunytával félbeszakadt, viszont tavaly áprilisban a szerző úgy döntött, nem hagyja veszni az anyagot, a monográfia első felét külön kötetként jelenteti meg.
Az előadás során elhangzott, Kovászna már a neolitikumban lakott volt, a későbbi anyagi kultúra pedig a dákokhoz (de semmiképp a románokhoz!) köthető. A folytonosság megszűnt a rómaiak érkeztével, akik a maguk során „mindent felégettek maguk után”. A bemutató sikerét nemcsak a telt ház igazolta, az érdeklődők közül majdnem mindenki megvásárolta a hiánypótló könyvet, ugyanakkor többen kérdésekkel fordultak a szerzőhöz a város múltjával kapcsolatban.
Nagy Sz. Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2015. február 16.
Nemet mondanak az agyelszívásra
A magyar nyelvű felsőoktatás stratégiájának határokon átívelő, egyetlen közös rendszerként való megszervezésével, kihelyezett képzések biztosításával és a gazdasági igényekhez alkalmazkodó szakok indításával megállítható a hallgatók elvándorlása – állapították meg azon a hétvégi megbeszélésen, amelyet Nagyváradon szerveztek a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, továbbá a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselői.
Az űrlap teteje
Az űrlap alja
A magyar nyelvű felsőoktatás stratégiájának határokon átívelő, egyetlen közös rendszerként való megszervezésével, kihelyezett képzések biztosításával és a gazdasági igényekhez alkalmazkodó szakok indításával megállítható a hallgatók elvándorlása – állapították meg azon a hétvégi megbeszélésen, amelyet Nagyváradon szerveztek a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, továbbá a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselői.
Együttműködésük megerősítése, illetve annak – a tizenöt éve elnyert, „életben maradásukat” biztosító magyarországi támogatás jegyében történő – fejlesztése már a tavalyi anyaországi választásokat követően aktuálissá vált.
Amint azt Tőkés László európai parlamenti képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke a péntek esti sajtótájékoztatón leszögezte: szeretné, ha megállna az akaratlan „agyelszívás”, ha az erdélyi magyar középiskolák nem „exportra termelnének”, hanem „gazdagodnának” egyetemeik révén. Rámutatott, hogy 2000–2010 között nem tudtak volna „talpon maradni”, ha nem fognak össze, és nincs szolidaritás a váradi, a marosvásárhelyi és a kolozsvári felsőoktatási intézmények között.
Tíz éve már kidolgoztak egy stratégiát a Sapientiával, most viszont „eljött az ideje az egyetemi stratégia megújításának”, hogy fokozottan együttműködve Magyarország felsőoktatási államtitkárságával, a jövőben ne Erdélyből toborozzák a hallgatókat, hanem inkább az itteni egyetemek vonzzák magukhoz az anyaországi fiatalokat.
Palkovics László, Magyarország felsőoktatási államtitkára leszögezte: a Kárpát-medencei felsőoktatást immár országuk rendszerének szerves egységeként kezelik, és ha a régió gazdasági igényeit felmérve, vállalkozókkal együttműködve, közösen szervezik meg a tevékenységet, akkor megállítható a „kivándorlás”.
„A hallgatókért való küzdelem ne folytatódjon a határon túl, az egyetemek inkább abban versenyezzenek, hogy milyen jó diplomát adnak ki, és azzal végzőseik hogyan érvényesülhetnek” – állapította meg a honatya. Meggyőződőse, hogy bár az összes társadalmi probléma megoldását nem lehet elvárni a felsőoktatástól, de ha az egyetemek együttműködnek, és a helyi gazdasági szférát is bevonják tevékenységükbe, akkor megoldhatóvá válhat, hogy a fiataloknak a lakóhelyükhöz közel biztosíthassák az oktatást.
Külföldieket várnak
Dávid László, az EMTE rektora figyelmeztetett, hogy az európai uniós csatlakozás óta voltaképp egész Európa az, amely vonzza a fiatalokat, és ha az ideiglenes gazdasági elvándorlás még önmagában nem jelente problémát, a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a fiatalok, akik külföldön tanulnak, utána nem térnek vissza. A szakember emiatt is üdvözli, hogy az erdélyi régió immár a magyarországi stratégia szerves része, és tanintézete bármilyen megmérettetést vállal, annak érdekében, hogy színvonalukat igazolják.
„Úgy érzem, hogy nem pusztán egy egyetemet, hanem minőségi egyetemet értünk itt el. Eredményeink bizonyítják, hogy európai szinten is megálljuk a helyünket. Szeretnénk, ha a mobilitás kétirányú lenne, mert megtörténhet, hogy egy magyar, osztrák vagy bármilyen külföldi hallgató épp Erdélyben találja meg a legjobb képzést az adott szakon. Ennek az ideje is el kell hogy jöjjön” – szögezte le Dávid.
Javaslat ösztöndíjhálózatra
Amíg a konkrétumok kikristályosodására még várni kell, addig az együttműködés kidolgozásának jegyében már most több magyarországi felsőoktatási intézmény vezetője utazott Nagyváradra, hogy eddigi tapasztalatait és jövőbeli elképzeléseit megossza kollégáival.
János Szabolcs, a PKE rektora szerint fontos, hogy határokon átívelően gondolkodjanak, ennek szellemében például magyarországi partnerrel közösen lehetnének kihelyezett képzéseik Szatmárnémetiben, de életvitelszerűen Váradon oktató vendégprofesszorokat is szívesen látna, és egy Kárpát-medencei, Erasmushoz hasonló mobilitási rendszer kialakítását javasolta. Képzéseiket következetesen és összehangoltan indítanák.
Tolnai István, a PKE igazgatótanácsának elnöke például nagyon bízik abban, hogy harmadik nekifutásra idén sikerül akkreditáltatniuk a debreceni egyetem által kihelyezett szakként Váradon biztosított agrárképzésüket, miközben az idegenforgalmi szakukra mesterképzést építenének.
Ezzel kapcsolatban Tőkés hozzátette, hogy tapasztalata szerint külföldön egyre nagyobb népszerűségnek örvend a vallási turizmus, és meglátása szerint Erdélynek sem szabad ezen a téren lemaradnia. Palkovics rámutatott, hogy immár lehetőség lesz gazdaságfejlesztő kutatási pályázatokra európai uniós támogatást nyerni, de ezzel együtt Magyarország a továbbiakban is fokozottan finanszírozza majd az erdélyi magyar felsőoktatást.
Dolgoznak a részleteken
A szombati tanácskozás során a konkrét együttműködések beindításának technikai részleteiről egyeztettek. Mint János Szabolcs a Krónika megkeresésére elmondta, az elvi döntések már pénteken megszülettek, a szombati találkozón a magyarországi partnerek részvételével a konkrét együttműködések beindításának részleteit szögezték le.
Arra keresték a válaszokat, hogy milyen módon tudnak együtt részt venni a közös – elsősorban mesteri és doktori szintű – képzésekben, pályázatokban, oktatócserében, illetve hogyan tudják jobban elősegíteni a hallgatói mobilitást.
A tárgyalófelek abban maradtak, hogy záros határidőn belül, tehát egy-két hónap múlva valamennyi intézmény a saját céljaira szabottan a partnereivel ezeket a részleteket letisztázza, és akkor beindulhatnak ezek az együttműködési folyamatok – tájékoztatott János Szabolcs.
Bíró Blanka, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
A magyar nyelvű felsőoktatás stratégiájának határokon átívelő, egyetlen közös rendszerként való megszervezésével, kihelyezett képzések biztosításával és a gazdasági igényekhez alkalmazkodó szakok indításával megállítható a hallgatók elvándorlása – állapították meg azon a hétvégi megbeszélésen, amelyet Nagyváradon szerveztek a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, továbbá a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselői.
Az űrlap teteje
Az űrlap alja
A magyar nyelvű felsőoktatás stratégiájának határokon átívelő, egyetlen közös rendszerként való megszervezésével, kihelyezett képzések biztosításával és a gazdasági igényekhez alkalmazkodó szakok indításával megállítható a hallgatók elvándorlása – állapították meg azon a hétvégi megbeszélésen, amelyet Nagyváradon szerveztek a házigazda Partiumi Keresztény Egyetem (PKE), a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, továbbá a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumának képviselői.
Együttműködésük megerősítése, illetve annak – a tizenöt éve elnyert, „életben maradásukat” biztosító magyarországi támogatás jegyében történő – fejlesztése már a tavalyi anyaországi választásokat követően aktuálissá vált.
Amint azt Tőkés László európai parlamenti képviselő, a PKE Alapítók Tanácsának elnöke a péntek esti sajtótájékoztatón leszögezte: szeretné, ha megállna az akaratlan „agyelszívás”, ha az erdélyi magyar középiskolák nem „exportra termelnének”, hanem „gazdagodnának” egyetemeik révén. Rámutatott, hogy 2000–2010 között nem tudtak volna „talpon maradni”, ha nem fognak össze, és nincs szolidaritás a váradi, a marosvásárhelyi és a kolozsvári felsőoktatási intézmények között.
Tíz éve már kidolgoztak egy stratégiát a Sapientiával, most viszont „eljött az ideje az egyetemi stratégia megújításának”, hogy fokozottan együttműködve Magyarország felsőoktatási államtitkárságával, a jövőben ne Erdélyből toborozzák a hallgatókat, hanem inkább az itteni egyetemek vonzzák magukhoz az anyaországi fiatalokat.
Palkovics László, Magyarország felsőoktatási államtitkára leszögezte: a Kárpát-medencei felsőoktatást immár országuk rendszerének szerves egységeként kezelik, és ha a régió gazdasági igényeit felmérve, vállalkozókkal együttműködve, közösen szervezik meg a tevékenységet, akkor megállítható a „kivándorlás”.
„A hallgatókért való küzdelem ne folytatódjon a határon túl, az egyetemek inkább abban versenyezzenek, hogy milyen jó diplomát adnak ki, és azzal végzőseik hogyan érvényesülhetnek” – állapította meg a honatya. Meggyőződőse, hogy bár az összes társadalmi probléma megoldását nem lehet elvárni a felsőoktatástól, de ha az egyetemek együttműködnek, és a helyi gazdasági szférát is bevonják tevékenységükbe, akkor megoldhatóvá válhat, hogy a fiataloknak a lakóhelyükhöz közel biztosíthassák az oktatást.
Külföldieket várnak
Dávid László, az EMTE rektora figyelmeztetett, hogy az európai uniós csatlakozás óta voltaképp egész Európa az, amely vonzza a fiatalokat, és ha az ideiglenes gazdasági elvándorlás még önmagában nem jelente problémát, a tapasztalat azt mutatja, hogy azok a fiatalok, akik külföldön tanulnak, utána nem térnek vissza. A szakember emiatt is üdvözli, hogy az erdélyi régió immár a magyarországi stratégia szerves része, és tanintézete bármilyen megmérettetést vállal, annak érdekében, hogy színvonalukat igazolják.
„Úgy érzem, hogy nem pusztán egy egyetemet, hanem minőségi egyetemet értünk itt el. Eredményeink bizonyítják, hogy európai szinten is megálljuk a helyünket. Szeretnénk, ha a mobilitás kétirányú lenne, mert megtörténhet, hogy egy magyar, osztrák vagy bármilyen külföldi hallgató épp Erdélyben találja meg a legjobb képzést az adott szakon. Ennek az ideje is el kell hogy jöjjön” – szögezte le Dávid.
Javaslat ösztöndíjhálózatra
Amíg a konkrétumok kikristályosodására még várni kell, addig az együttműködés kidolgozásának jegyében már most több magyarországi felsőoktatási intézmény vezetője utazott Nagyváradra, hogy eddigi tapasztalatait és jövőbeli elképzeléseit megossza kollégáival.
János Szabolcs, a PKE rektora szerint fontos, hogy határokon átívelően gondolkodjanak, ennek szellemében például magyarországi partnerrel közösen lehetnének kihelyezett képzéseik Szatmárnémetiben, de életvitelszerűen Váradon oktató vendégprofesszorokat is szívesen látna, és egy Kárpát-medencei, Erasmushoz hasonló mobilitási rendszer kialakítását javasolta. Képzéseiket következetesen és összehangoltan indítanák.
Tolnai István, a PKE igazgatótanácsának elnöke például nagyon bízik abban, hogy harmadik nekifutásra idén sikerül akkreditáltatniuk a debreceni egyetem által kihelyezett szakként Váradon biztosított agrárképzésüket, miközben az idegenforgalmi szakukra mesterképzést építenének.
Ezzel kapcsolatban Tőkés hozzátette, hogy tapasztalata szerint külföldön egyre nagyobb népszerűségnek örvend a vallási turizmus, és meglátása szerint Erdélynek sem szabad ezen a téren lemaradnia. Palkovics rámutatott, hogy immár lehetőség lesz gazdaságfejlesztő kutatási pályázatokra európai uniós támogatást nyerni, de ezzel együtt Magyarország a továbbiakban is fokozottan finanszírozza majd az erdélyi magyar felsőoktatást.
Dolgoznak a részleteken
A szombati tanácskozás során a konkrét együttműködések beindításának technikai részleteiről egyeztettek. Mint János Szabolcs a Krónika megkeresésére elmondta, az elvi döntések már pénteken megszülettek, a szombati találkozón a magyarországi partnerek részvételével a konkrét együttműködések beindításának részleteit szögezték le.
Arra keresték a válaszokat, hogy milyen módon tudnak együtt részt venni a közös – elsősorban mesteri és doktori szintű – képzésekben, pályázatokban, oktatócserében, illetve hogyan tudják jobban elősegíteni a hallgatói mobilitást.
A tárgyalófelek abban maradtak, hogy záros határidőn belül, tehát egy-két hónap múlva valamennyi intézmény a saját céljaira szabottan a partnereivel ezeket a részleteket letisztázza, és akkor beindulhatnak ezek az együttműködési folyamatok – tájékoztatott János Szabolcs.
Bíró Blanka, Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Elkerüli a MOGYE-karaván a magyar „oázisokat”
Majdnem teljesen elkerüli a magyar többségű településeket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) által szervezett, kizárólag román nyelvű kínálatnépszerűsítő karaván. A potenciális magyar érdeklődők „toborzását”, mint minden évben, ezúttal is a diákszövetség vállalta magára.
Tizenöt erdélyi település harmincnégy középiskolájában népszerűsítették tanintézetük kínálatát a hétvégén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanárai és diákjai.
A pénteken elkezdődött és több hétig tartó MOGYE-karaván 2015 elnevezésű tájékoztató program keretében az egyetem „nagykövetei” olyan, érettségi előtt álló diákok számára próbálják meg vonzóvá tenni a vásárhelyi tanintézetet, akik érdeklődést tanúsítanak az orvosi vagy gyógyszerészeti hivatás iránt.
Az egyetem vezetői azt szeretnék, ha az idei felvételin minél többen választanák Marosvásárhelyt. „Számunkra lényeges, hogy minél nagyobb merítési felülettel rendelkezzünk, hogy minél jobb diákok jussanak be az egyetemünkre” – indokolta meg a szenátus döntését Leonard Azamfirei rektor. Ezért a most felkeresett Brassó, Szeben, Beszterce-Naszód, Fehér és Hargita megyei településeken kívül, a karavánozóknak szándékukban áll további tizennégy megyébe és hetvenhat iskolába ellátogatni.
Az intézményvezető azt is elmondta, hogy a MOGYE nemcsak az erdélyi diákságra pályázik, népszerűsítő körútjuk során az akcióban részt vállaló oktatók és diákok a Kárpátokon túli régiókat is felkeresik. Az első körben a MOGYE szinte teljesen elkerülte a magyarlakta vidékeket, valamint a román többségű nagyvárosok magyar iskoláit. Az illetékesek mindössze egy szovátai és három székelyudvarhelyi magyar tannyelvű középiskolát kerestek fel.
A népszerűsítő körút tervezése valószínűleg nem a véletlen műve: a sajtónak bemutatott, kizárólag román nyelvű tájékoztató kiadványból is kiderül, hogy a MOGYE vezetősége számára lényegében egyetlen tagozat létezik. Az egyik, tizenkét oldalas kiadványban a vezetőség tíz érvet sorakoztat fel amellett, hogy a diákoknak miért kellene Marosvásárhelyt választaniuk, és többek közt a román–magyar vegyes kultúrát is megemlíti. Ezt a főtéri ortodox katedrálisról és a Víkendtelepről készült fotóval illusztrálja.
Ugyanaz a templom jelenik meg egyedüli istenházaként a harminchat oldalas füzetecskében is. „Már ezek a füzetek is árulkodnak arról, hogy milyen összetételű diákságot szeretne az egyetem jelenlegi vezetősége. Ettől függetlenül, akárcsak az eddigi években, mi, a magyar diákszövetség is igyekszünk népszerűsíteni a MOGYE kínálatát” – mondta el Szilágyi Tibor, az egyetem hónapokkal ezelőtt lemondott rektorhelyettese.
Hetven évvel ezelőtt még más volt a cél
A jelenleg Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet viselő tanintézet 1945 októberében háromszáz magyar diákkal a kolozsvári – akkor még önálló – Bolyai Egyetem fakultásaként indult. Az egyetemalapítás, melynek dekrétumát Mihály király írta alá, szintén az 1945-ös esztendőhöz kötődik.
A felsőfokú oktatási intézmény létesítésének igénye az év elején fogalmazódott meg. Szinte rekordidő alatt június elsejére Kolozsváron megalakult a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Mivel egyazon városban nehézkésnek tűnt két – magyar és román – orvosi egyetemet működtetni, az illetékesek további két alternatívában kezdtek gondolkodni. Szóba került Nagyvárad és Marosvásárhely; a földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Az egyetemalapítás eseményei felpörögtek: július 16-án megtörtént az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje, majd napvilágot látott az a rendelet, melynek értelmében a védelmi minisztérium átadta az egyetemnek a hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb fontos állomást jelentett az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti intézetté alakították. Az intézmény magyar jellegének megváltoztatása 1962-ben kezdődött el, amikor pártutasításra a tanügyi tárca elrendelte a román nyelvű oktatás bevezetését. Ezzel egy időben elkezdődött a magyar nyelvű oktatás háttérbe szorítása és fokozatos elsorvasztása. A legutóbbi fejleményről múlt héten számoltunk be: Leonard Azamfirei közölte, jelen állás szerint ősztől felszámolódik a magyar gyógyszerészképzés.
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként a hétvégén közleményben mutatott rá: az orvosi egyetem vezetősége „a legarcátlanabb módon játszik a magyarul tanulni akaró fiatalok jövőjével, és fosztja meg őket a továbbtanulás lehetőségétől”. A szervezet egy olyan szakmai-politikai testület összehívását javasolja a helyzet orvoslása érdekében, melyben az egyetem magyar oktatói mellett a három magyar politikai szervezet képviselői is helyet kapnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Majdnem teljesen elkerüli a magyar többségű településeket a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) által szervezett, kizárólag román nyelvű kínálatnépszerűsítő karaván. A potenciális magyar érdeklődők „toborzását”, mint minden évben, ezúttal is a diákszövetség vállalta magára.
Tizenöt erdélyi település harmincnégy középiskolájában népszerűsítették tanintézetük kínálatát a hétvégén a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanárai és diákjai.
A pénteken elkezdődött és több hétig tartó MOGYE-karaván 2015 elnevezésű tájékoztató program keretében az egyetem „nagykövetei” olyan, érettségi előtt álló diákok számára próbálják meg vonzóvá tenni a vásárhelyi tanintézetet, akik érdeklődést tanúsítanak az orvosi vagy gyógyszerészeti hivatás iránt.
Az egyetem vezetői azt szeretnék, ha az idei felvételin minél többen választanák Marosvásárhelyt. „Számunkra lényeges, hogy minél nagyobb merítési felülettel rendelkezzünk, hogy minél jobb diákok jussanak be az egyetemünkre” – indokolta meg a szenátus döntését Leonard Azamfirei rektor. Ezért a most felkeresett Brassó, Szeben, Beszterce-Naszód, Fehér és Hargita megyei településeken kívül, a karavánozóknak szándékukban áll további tizennégy megyébe és hetvenhat iskolába ellátogatni.
Az intézményvezető azt is elmondta, hogy a MOGYE nemcsak az erdélyi diákságra pályázik, népszerűsítő körútjuk során az akcióban részt vállaló oktatók és diákok a Kárpátokon túli régiókat is felkeresik. Az első körben a MOGYE szinte teljesen elkerülte a magyarlakta vidékeket, valamint a román többségű nagyvárosok magyar iskoláit. Az illetékesek mindössze egy szovátai és három székelyudvarhelyi magyar tannyelvű középiskolát kerestek fel.
A népszerűsítő körút tervezése valószínűleg nem a véletlen műve: a sajtónak bemutatott, kizárólag román nyelvű tájékoztató kiadványból is kiderül, hogy a MOGYE vezetősége számára lényegében egyetlen tagozat létezik. Az egyik, tizenkét oldalas kiadványban a vezetőség tíz érvet sorakoztat fel amellett, hogy a diákoknak miért kellene Marosvásárhelyt választaniuk, és többek közt a román–magyar vegyes kultúrát is megemlíti. Ezt a főtéri ortodox katedrálisról és a Víkendtelepről készült fotóval illusztrálja.
Ugyanaz a templom jelenik meg egyedüli istenházaként a harminchat oldalas füzetecskében is. „Már ezek a füzetek is árulkodnak arról, hogy milyen összetételű diákságot szeretne az egyetem jelenlegi vezetősége. Ettől függetlenül, akárcsak az eddigi években, mi, a magyar diákszövetség is igyekszünk népszerűsíteni a MOGYE kínálatát” – mondta el Szilágyi Tibor, az egyetem hónapokkal ezelőtt lemondott rektorhelyettese.
Hetven évvel ezelőtt még más volt a cél
A jelenleg Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet viselő tanintézet 1945 októberében háromszáz magyar diákkal a kolozsvári – akkor még önálló – Bolyai Egyetem fakultásaként indult. Az egyetemalapítás, melynek dekrétumát Mihály király írta alá, szintén az 1945-ös esztendőhöz kötődik.
A felsőfokú oktatási intézmény létesítésének igénye az év elején fogalmazódott meg. Szinte rekordidő alatt június elsejére Kolozsváron megalakult a magyar tannyelvű kolozsvári tudományegyetem. Mivel egyazon városban nehézkésnek tűnt két – magyar és román – orvosi egyetemet működtetni, az illetékesek további két alternatívában kezdtek gondolkodni. Szóba került Nagyvárad és Marosvásárhely; a földrajzi és demográfiai érvek végül az utóbbi javára döntöttek.
Az egyetemalapítás eseményei felpörögtek: július 16-án megtörtént az orvosi kar tanárainak helyszíni szemléje, majd napvilágot látott az a rendelet, melynek értelmében a védelmi minisztérium átadta az egyetemnek a hadapródiskola épületét, megoldva ezzel a preklinikai diszciplínák elhelyezését.
A magyar nyelvű orvosi és gyógyszerészképzés történetében újabb fontos állomást jelentett az 1948-az tanügyi reform. Ennek keretében a Bolyai Egyetem orvosi karát kizárólag magyar tannyelvű orvosi és gyógyszerészeti intézetté alakították. Az intézmény magyar jellegének megváltoztatása 1962-ben kezdődött el, amikor pártutasításra a tanügyi tárca elrendelte a román nyelvű oktatás bevezetését. Ezzel egy időben elkezdődött a magyar nyelvű oktatás háttérbe szorítása és fokozatos elsorvasztása. A legutóbbi fejleményről múlt héten számoltunk be: Leonard Azamfirei közölte, jelen állás szerint ősztől felszámolódik a magyar gyógyszerészképzés.
Az Erdélyi Magyar Néppárt egyébként a hétvégén közleményben mutatott rá: az orvosi egyetem vezetősége „a legarcátlanabb módon játszik a magyarul tanulni akaró fiatalok jövőjével, és fosztja meg őket a továbbtanulás lehetőségétől”. A szervezet egy olyan szakmai-politikai testület összehívását javasolja a helyzet orvoslása érdekében, melyben az egyetem magyar oktatói mellett a három magyar politikai szervezet képviselői is helyet kapnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Néptáncosokat zaklat a magyarellenes Tănasă
Magyarázatot kért levélben a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megnevezéséről a feljelentéseiről elhíresült Dan Tănasă.
A sepsiszentgyörgyi származású, külföldön élő Tănasă arra kíváncsi, van-e törvényes alapja annak, hogy a hivatásos táncegyüttes ezen a néven működik.
Füleki Zoltán, a néptáncegyüttes igazgatóhelyettese érdeklődésünkre elmondta, a válasz elkészült, és hamarosan elküldik a bloggernek. „A törvény kötelez a válaszadásra, mi pedig betartjuk a törvényt, megválaszoljuk Dan Tănasă kérdését. Az intézmény-létrehozási jogkört a fenntartó gyakorolja, és a névadás is hozzá tartozik. Amikor a csíkszeredai helyi önkormányzat 1999-ben átvette a megyei tanácstól az együttest, akkor a Hargita Állami Székely Népi Együttes nevet viselte (románul Ansamblul Secuiesc de Stat Harghita). A fenntartó önkormányzat jogosan kifogásolta, hogy ha már állami pénzt nem kap az együttes, akkor ne legyen ez a neve” – magyarázta el Füleki.
Hozzátette, valamilyen formában meg kellett különböztetni azt, hogy egy hivatásos vagy amatőr együttesről van szó, ezt a névnek is kellett sugallnia. A 2000. évi 39-es önkormányzati határozattal módosult a név, így kapta meg a mostani elnevezést (Ansamblul Secuiesc Naţional Harghita Miercurea Ciuc). „Természetesen ha Dan Tănasă úr kérne ebből a határozatból másolatot is, akkor ugyancsak a 2001. évi 544-es törvény értelmében – amely előírja, hogy a fénymásolási költséget az igénylőnek kell állnia – ezeket akkor küldjük el neki, ha kifizette azt a díjat, mert betartjuk a törvényt” – magyarázta az igazgatóhelyettes.
Füleki Zoltán személyes véleménye szerint Dan Tănasă továbbra is végzi a megbízott feladatát Kovászna, Hargita és Maros megyében: zászlókat fotóz, önkormányzati intézmények elnevezésével, épületek, hivatalok feliratozásával foglalkozik. „Ez is bizonyítja azt, hogy bizonyos köröknek nem szent semmi, sem a kultúra, sem az egyház. Keresik a kákán a csomót” – fogalmazott.
Az igazgatóhelyettes megjegyezte, amikor az együttes 2000-től kezdődően több világkiállításon, Hannoverben, Zaragozában, Sanghajban, majd Koreában képviselte Romániát, senkinek, még a szerződést aláíró külügyminisztériumnak sem volt kifogása a névvel kapcsolatosan. „Örvendünk, hogy Dan Tănasă felfigyelt a megalakulásának huszonötödik évfordulóját ünneplő együttesre, de jobban szeretnénk, ha a tevékenységünkkel és nem a nevünkkel foglalkozna” – mondta Füleki.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
Magyarázatot kért levélben a csíkszeredai Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes megnevezéséről a feljelentéseiről elhíresült Dan Tănasă.
A sepsiszentgyörgyi származású, külföldön élő Tănasă arra kíváncsi, van-e törvényes alapja annak, hogy a hivatásos táncegyüttes ezen a néven működik.
Füleki Zoltán, a néptáncegyüttes igazgatóhelyettese érdeklődésünkre elmondta, a válasz elkészült, és hamarosan elküldik a bloggernek. „A törvény kötelez a válaszadásra, mi pedig betartjuk a törvényt, megválaszoljuk Dan Tănasă kérdését. Az intézmény-létrehozási jogkört a fenntartó gyakorolja, és a névadás is hozzá tartozik. Amikor a csíkszeredai helyi önkormányzat 1999-ben átvette a megyei tanácstól az együttest, akkor a Hargita Állami Székely Népi Együttes nevet viselte (románul Ansamblul Secuiesc de Stat Harghita). A fenntartó önkormányzat jogosan kifogásolta, hogy ha már állami pénzt nem kap az együttes, akkor ne legyen ez a neve” – magyarázta el Füleki.
Hozzátette, valamilyen formában meg kellett különböztetni azt, hogy egy hivatásos vagy amatőr együttesről van szó, ezt a névnek is kellett sugallnia. A 2000. évi 39-es önkormányzati határozattal módosult a név, így kapta meg a mostani elnevezést (Ansamblul Secuiesc Naţional Harghita Miercurea Ciuc). „Természetesen ha Dan Tănasă úr kérne ebből a határozatból másolatot is, akkor ugyancsak a 2001. évi 544-es törvény értelmében – amely előírja, hogy a fénymásolási költséget az igénylőnek kell állnia – ezeket akkor küldjük el neki, ha kifizette azt a díjat, mert betartjuk a törvényt” – magyarázta az igazgatóhelyettes.
Füleki Zoltán személyes véleménye szerint Dan Tănasă továbbra is végzi a megbízott feladatát Kovászna, Hargita és Maros megyében: zászlókat fotóz, önkormányzati intézmények elnevezésével, épületek, hivatalok feliratozásával foglalkozik. „Ez is bizonyítja azt, hogy bizonyos köröknek nem szent semmi, sem a kultúra, sem az egyház. Keresik a kákán a csomót” – fogalmazott.
Az igazgatóhelyettes megjegyezte, amikor az együttes 2000-től kezdődően több világkiállításon, Hannoverben, Zaragozában, Sanghajban, majd Koreában képviselte Romániát, senkinek, még a szerződést aláíró külügyminisztériumnak sem volt kifogása a névvel kapcsolatosan. „Örvendünk, hogy Dan Tănasă felfigyelt a megalakulásának huszonötödik évfordulóját ünneplő együttesre, de jobban szeretnénk, ha a tevékenységünkkel és nem a nevünkkel foglalkozna” – mondta Füleki.
Kovács Attila
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Oktatáspolitika
Az erdélyi magyar felsőoktatás jövője szempontjából két fontos momentumnak is tanúi lehettünk az elmúlt napokban.
A Kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatási intézmények stratégiájának összehangolása, egyetlen közös rendszerként kezelése jó hír mindazok számára, akik azt szeretnék, hogy gyerekeik itthon és magyarul tanulhassanak.
Beárnyékolja viszont ezt az üdvözlendő kezdeményezést az a tény, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) ahelyett, hogy normalizálódott volna a helyzet, a román fél machinációi immár addig fajultak, hogy azt sem lehet tudni, indul-e ősszel magyar nyelvű gyógyszerészképzés.
Mint azt már több ízben is megállapítottuk, a MOGYE-n zajló állóháború cseppként a tengerből nagyon jól illusztrálja, hogy a román hatalom hogyan viszonyul a magyarsághoz.
Hiszen hogyan máshogy értelmezhetnénk azt a tényt, hogy szabotálják az állami felsőoktatásban a magyar szakok indítását, miközben eszük ágában sincs finanszírozni a magyarországi állami támogatásból működő magyar tannyelvű magán felsőoktatási intézményeket, a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet, mint közösségünk ellehetetlenítésére tett törekvést? Hogyan ne éreznénk magunkat másodlagos állampolgárnak, amikor becsületesen befizetjük adóinkat, a pénzek visszaosztásakor viszont hanyagolnak?
Különösen kegyetlen „tréfa” ugyanakkor a hatalom részéről, hogy éppen az orvos- és gyógyszerészképzés terén indított hadat ellenünk, hiszen megmaradásunk szempontjából két igen fontos, ha nem a legfontosabb területről van szó. Hogyan tud ugyanis megmaradni egy közösség, ha nem tudja anyanyelvén elmondani, hol és hogyan fáj?
Így is drámai méreteket ölt az orvosmigráció, ami csak fokozódna, ha kizárólag az anyaországban lehetne magyarul tanulni. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a végzettek nemigen térnek haza. Nagyon úgy tűnik, hogy a 24. órában vagyunk. Ideje lenne a cselekvésnek.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)
Az erdélyi magyar felsőoktatás jövője szempontjából két fontos momentumnak is tanúi lehettünk az elmúlt napokban.
A Kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatási intézmények stratégiájának összehangolása, egyetlen közös rendszerként kezelése jó hír mindazok számára, akik azt szeretnék, hogy gyerekeik itthon és magyarul tanulhassanak.
Beárnyékolja viszont ezt az üdvözlendő kezdeményezést az a tény, hogy a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen (MOGYE) ahelyett, hogy normalizálódott volna a helyzet, a román fél machinációi immár addig fajultak, hogy azt sem lehet tudni, indul-e ősszel magyar nyelvű gyógyszerészképzés.
Mint azt már több ízben is megállapítottuk, a MOGYE-n zajló állóháború cseppként a tengerből nagyon jól illusztrálja, hogy a román hatalom hogyan viszonyul a magyarsághoz.
Hiszen hogyan máshogy értelmezhetnénk azt a tényt, hogy szabotálják az állami felsőoktatásban a magyar szakok indítását, miközben eszük ágában sincs finanszírozni a magyarországi állami támogatásból működő magyar tannyelvű magán felsőoktatási intézményeket, a Sapientiát és a Partiumi Keresztény Egyetemet, mint közösségünk ellehetetlenítésére tett törekvést? Hogyan ne éreznénk magunkat másodlagos állampolgárnak, amikor becsületesen befizetjük adóinkat, a pénzek visszaosztásakor viszont hanyagolnak?
Különösen kegyetlen „tréfa” ugyanakkor a hatalom részéről, hogy éppen az orvos- és gyógyszerészképzés terén indított hadat ellenünk, hiszen megmaradásunk szempontjából két igen fontos, ha nem a legfontosabb területről van szó. Hogyan tud ugyanis megmaradni egy közösség, ha nem tudja anyanyelvén elmondani, hol és hogyan fáj?
Így is drámai méreteket ölt az orvosmigráció, ami csak fokozódna, ha kizárólag az anyaországban lehetne magyarul tanulni. A tapasztalat ugyanis azt mutatja, hogy a végzettek nemigen térnek haza. Nagyon úgy tűnik, hogy a 24. órában vagyunk. Ideje lenne a cselekvésnek.
Bálint Eszter
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Támogatás egyházi intézményeknek
A csíksomlyói zarándokhely, a kassai dóm és az érsekújvári katolikus templom felújítása szerepel többek között a magyar kormány által idén támogatott határon túli egyházi intézmények listáján.
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára Budapesten elmondta: a magyar kormány közel hetven egyházi intézmény megújulását támogatja Magyarországon és határon túl, összesen 1,3 milliárd forinttal.
A pályázaton tíz, határon túli szervezet is nyert összesen mintegy 190 millió forintot. A nyertes pályázatok között olyan intézmények szerepelnek, amelyek felújítása minden magyar ember számára fontos, hangsúlyozta az államtitkár.
Soltész Miklós a budapesti intézmények közül kiemelte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Bem rakparti épületét, amelynek külseje 180 millió forintból fog megújulni. Nagyságrendileg ugyanekkora összeggel támogatja a kormány a belvárosi plébániatemplom belső felújítását, valamint a Regnum Marianum közel 100 éves Damjanich utcai épületnek renoválását, mondta.
Az államtitkár a nyertes vidéki pályázatok közül szólt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szendrőn a 17. században épült ferences kolostor templomáról, amelynek felújítását műemlékvédelmi és hitéleti szempontból egyaránt fontosnak nevezte. Megemlítette a göncruszkai Talentum Református Tehetséggondozó Általános Iskolát, amely több mint húszmillió forintot kapott, hozzátéve, hogy az intézmény az ott élő szegény, rászoruló gyermekek életét segíti, emellett pedig közösségi teret ad a vallásos nevelés számára.
Soltész Miklós kitért arra is, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a második Orbán-kormány elkezdte működését, nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy felújítsák azokat az egyházi épületeket, amelyek korábban nem kaptak támogatást. Ezért a magyar kormány rendkívüli és évente visszatérő pályázatokkal igyekszik segíteni ezeknek az intézményeknek a megújulását. Idén összesen kétmilliárd forinttal támogatják a különböző egyházi intézményeket: iskolákat, egészségügyi és szociális intézményeket. Ezenfelül ítéltek most oda összesen 1,3 milliárd forintnyi támogatást, mondta.
„Nemcsak hitéleti támogatásról van szó” – hangsúlyozta az államtitkár. Rámutatott: ezek az intézmények nemcsak a hívőket szolgálják, hanem nem hívő, szegény, elesett embereket ápolnak, gyermekeket nevelnek, a belvárosi épületek megújítása pedig turisztikai szempontból is fontos.
Mint arról beszámoltunk, Soltész Miklós tavaly októberben Csíksomlyón jelentette be, hogy a magyar kormány húszmillió forint (mintegy 290 ezer lej) támogatást különít el idén a csíksomlyói Mária-kegyhely számára. A pénzből többek között a nyeregbeli Hármashalom-oltárt újítják fel. „Azt már a ferences atyák fogják eldönteni, hogy ebből mit valósítanak meg” – adott szabad kezet a pénz elköltésére Soltész. Hozzátette, fontos a magyar kormány számára, hogy segítse a csíksomlyói zarándokhelyet, amely részben szakrális, részben nemzeti értékeket is hordoz az összmagyarság számára.
Bőjte Mihály, a csíksomlyói kolostor házfőnöke akkor úgy nyilatkozott, hogy az eredeti tervük a Hármashalom-oltár felújítása volt, de mivel nagyobb támogatást kaptak a vártnál, további javításokat is végeznek: a zarándokház, az orgona és a sekrestye felújítását is ebből a pénzből finanszíroznák. „Mi kisebbről álmodtunk, de nagyobb ajándékot kapunk” – fogalmazott Bőjte Mihály.
Zarándokhétvégékre várják a híveket Csíksomlyón
Év közben is várják a zarándokokat a csíksomlyói Mária-kegyhelyre – hívja fel a figyelmet közleményében a ferences központ. „Nagy tekintélye van a csíksomlyói kegyhelynek a zarándokok életében. A Boldogságos Szűz Máriába vetett bizalom a kegyhelyen erőt és reményt adott és ad a kegyhelyre zarándoklóknak: sokak számára a csíksomlyói kegyhely lett a hit, a szellemi élet és a kultúra védőbástyája” – fogalmaz a közlemény.
Emlékeztetnek: a csíksomlyói kegyszobor megalkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából 2014. szeptember 14-étől idén szeptember 13-áig jubileumi Mária-évet hirdettek, a jubileumi év minden napjára Ferenc pápa teljes búcsút engedélyezett. Rámutatnak: amennyiben a zarándokok többnaposra tervezik a zarándoklatukat, igény szerint megszervezik számukra a hétvégét spirituális vezetéssel és szellemi programokkal.
A csütörtökön érkező zarándokok 18.30-tól (télen 17.30-tól) részt vehetnek a rózsafüzér-imádkozáson a kegytemplomban, 19 órától (télen 18 órától) szentmisét tartanak ugyanitt, míg 19.30–20.30 között (télen 18.30-tól) szentségimádási lehetőség van. 21 órától reggel 6-ig éjszakai virrasztási lehetőség is van a Salvator Hotel kiskápolnájában. A pénteki programban szerepel többek között a Klarisszák kolostorának látogatása, 15 órakor közös keresztút a Jézus-hágón, 19 órakor (télen 18) szentmise a kegytemplomban.
Szombaton délelőtt előadás és műhelymunka-lehetőség van a zarándokok által választott témában, ugyanakkor egyéni csendes időre, imára, elmélkedésre és természetjárásra is marad idő. Igény szerint szentgyónási lehetőséget is biztosítanak, 19 órakor pedig szentmise van a kegytemplomban. A szervezett és vezetett programra a Pro Educatione Egyesületnél lehet jelentkezni: a Csíksomlyó, Szék út 147. címen, a 0722-388651-es telefonszámon és az office@proeducatione.ro e-mail címen.
A zarándokhétvége alatt a kegyhelyen szállás és zarándokmenü is igényelhető a csíksomlyói Salvator Hotelben előzetes bejelentkezés alapján. (Csíksomlyó, Szék út 147., 0266-313452, salvator@salvator.ro).
Krónika (Kolozsvár)
A csíksomlyói zarándokhely, a kassai dóm és az érsekújvári katolikus templom felújítása szerepel többek között a magyar kormány által idén támogatott határon túli egyházi intézmények listáján.
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára Budapesten elmondta: a magyar kormány közel hetven egyházi intézmény megújulását támogatja Magyarországon és határon túl, összesen 1,3 milliárd forinttal.
A pályázaton tíz, határon túli szervezet is nyert összesen mintegy 190 millió forintot. A nyertes pályázatok között olyan intézmények szerepelnek, amelyek felújítása minden magyar ember számára fontos, hangsúlyozta az államtitkár.
Soltész Miklós a budapesti intézmények közül kiemelte a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Bem rakparti épületét, amelynek külseje 180 millió forintból fog megújulni. Nagyságrendileg ugyanekkora összeggel támogatja a kormány a belvárosi plébániatemplom belső felújítását, valamint a Regnum Marianum közel 100 éves Damjanich utcai épületnek renoválását, mondta.
Az államtitkár a nyertes vidéki pályázatok közül szólt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Szendrőn a 17. században épült ferences kolostor templomáról, amelynek felújítását műemlékvédelmi és hitéleti szempontból egyaránt fontosnak nevezte. Megemlítette a göncruszkai Talentum Református Tehetséggondozó Általános Iskolát, amely több mint húszmillió forintot kapott, hozzátéve, hogy az intézmény az ott élő szegény, rászoruló gyermekek életét segíti, emellett pedig közösségi teret ad a vallásos nevelés számára.
Soltész Miklós kitért arra is, hogy négy évvel ezelőtt, amikor a második Orbán-kormány elkezdte működését, nagy hangsúlyt fektetett rá, hogy felújítsák azokat az egyházi épületeket, amelyek korábban nem kaptak támogatást. Ezért a magyar kormány rendkívüli és évente visszatérő pályázatokkal igyekszik segíteni ezeknek az intézményeknek a megújulását. Idén összesen kétmilliárd forinttal támogatják a különböző egyházi intézményeket: iskolákat, egészségügyi és szociális intézményeket. Ezenfelül ítéltek most oda összesen 1,3 milliárd forintnyi támogatást, mondta.
„Nemcsak hitéleti támogatásról van szó” – hangsúlyozta az államtitkár. Rámutatott: ezek az intézmények nemcsak a hívőket szolgálják, hanem nem hívő, szegény, elesett embereket ápolnak, gyermekeket nevelnek, a belvárosi épületek megújítása pedig turisztikai szempontból is fontos.
Mint arról beszámoltunk, Soltész Miklós tavaly októberben Csíksomlyón jelentette be, hogy a magyar kormány húszmillió forint (mintegy 290 ezer lej) támogatást különít el idén a csíksomlyói Mária-kegyhely számára. A pénzből többek között a nyeregbeli Hármashalom-oltárt újítják fel. „Azt már a ferences atyák fogják eldönteni, hogy ebből mit valósítanak meg” – adott szabad kezet a pénz elköltésére Soltész. Hozzátette, fontos a magyar kormány számára, hogy segítse a csíksomlyói zarándokhelyet, amely részben szakrális, részben nemzeti értékeket is hordoz az összmagyarság számára.
Bőjte Mihály, a csíksomlyói kolostor házfőnöke akkor úgy nyilatkozott, hogy az eredeti tervük a Hármashalom-oltár felújítása volt, de mivel nagyobb támogatást kaptak a vártnál, további javításokat is végeznek: a zarándokház, az orgona és a sekrestye felújítását is ebből a pénzből finanszíroznák. „Mi kisebbről álmodtunk, de nagyobb ajándékot kapunk” – fogalmazott Bőjte Mihály.
Zarándokhétvégékre várják a híveket Csíksomlyón
Év közben is várják a zarándokokat a csíksomlyói Mária-kegyhelyre – hívja fel a figyelmet közleményében a ferences központ. „Nagy tekintélye van a csíksomlyói kegyhelynek a zarándokok életében. A Boldogságos Szűz Máriába vetett bizalom a kegyhelyen erőt és reményt adott és ad a kegyhelyre zarándoklóknak: sokak számára a csíksomlyói kegyhely lett a hit, a szellemi élet és a kultúra védőbástyája” – fogalmaz a közlemény.
Emlékeztetnek: a csíksomlyói kegyszobor megalkotásának ötszáz éves évfordulója alkalmából 2014. szeptember 14-étől idén szeptember 13-áig jubileumi Mária-évet hirdettek, a jubileumi év minden napjára Ferenc pápa teljes búcsút engedélyezett. Rámutatnak: amennyiben a zarándokok többnaposra tervezik a zarándoklatukat, igény szerint megszervezik számukra a hétvégét spirituális vezetéssel és szellemi programokkal.
A csütörtökön érkező zarándokok 18.30-tól (télen 17.30-tól) részt vehetnek a rózsafüzér-imádkozáson a kegytemplomban, 19 órától (télen 18 órától) szentmisét tartanak ugyanitt, míg 19.30–20.30 között (télen 18.30-tól) szentségimádási lehetőség van. 21 órától reggel 6-ig éjszakai virrasztási lehetőség is van a Salvator Hotel kiskápolnájában. A pénteki programban szerepel többek között a Klarisszák kolostorának látogatása, 15 órakor közös keresztút a Jézus-hágón, 19 órakor (télen 18) szentmise a kegytemplomban.
Szombaton délelőtt előadás és műhelymunka-lehetőség van a zarándokok által választott témában, ugyanakkor egyéni csendes időre, imára, elmélkedésre és természetjárásra is marad idő. Igény szerint szentgyónási lehetőséget is biztosítanak, 19 órakor pedig szentmise van a kegytemplomban. A szervezett és vezetett programra a Pro Educatione Egyesületnél lehet jelentkezni: a Csíksomlyó, Szék út 147. címen, a 0722-388651-es telefonszámon és az office@proeducatione.ro e-mail címen.
A zarándokhétvége alatt a kegyhelyen szállás és zarándokmenü is igényelhető a csíksomlyói Salvator Hotelben előzetes bejelentkezés alapján. (Csíksomlyó, Szék út 147., 0266-313452, salvator@salvator.ro).
Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Az űrlap alja
Felkutatják a magyar gazdákat Kolozs megyében
A mezőgazdasági gépek beszerzése, a földek tulajdonjogának tisztázása, a termékek értékesítése, a megbízható pásztorok és az induló tőke hiánya az aranyosszéki, kalotaszegi és mezőségi gazdák legnagyobb gondjai – derült ki a hétvégén első ízben megszervezett Kolozs megyei mezőgazdasági konferencián.
Az Aranyosszéki Gazdák Egyesülete szervezésében megtartott eseményre a kolozsvári Szent János úti Kerék csárdában került sor több mint hatvan gazda részvételével. A rendezvényt a magyarországi földművelésügyi minisztérium is támogatta, társszervezőként pedig a Kalotaszegi Gazdák Egyesülete, a Mezőségi Gazdák Egyesülete, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezete is csatlakozott.
A résztvevő gazdák a legnagyobb érdeklődéssel Kovács István, a Kolozs Megyei Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) munkatársának előadását kísérték figyelemmel. Ebből többek közt kiderült: a jelenlegi pályázati elbíráló rendszer számos visszaélést tesz lehetővé.
Például ha valaki állattenyésztésre nyer el támogatást öt évre, akkor megteheti, hogy az első év után eladja az állatokat, de továbbra is felveszi az érte járó támogatást, miközben a jószágokat megvásárló gazda nem kap értük támogatást. Ilyés Szabolcs, a Regioconsult pályázatíró cég vezetője pedig arra hívta fel a gazdák figyelmét, hogy nem az uniós pályázatok megnyerése a nehéz, hanem azok menedzselése.
Moldvai Árpád, az Aranyosszéki Gazdák Egyesületének elnöke a Krónika érdeklődésére elmondta: a konferencia célja többek közt az volt, hogy a gazdák egyrészt a pályázatíró cégektől tudják meg a forrásszerzéshez szükséges információkat, továbbá jogi tanácsadást is kapjanak a résztvevők.
Hozzáfűzte: elkezdtek építeni egy gazdakatasztert, azaz megpróbálják pontosan felmérni, hogy az Aranyosszéken, Mezőségen, illetve Kalotaszegen a magyar gazdák mit és mennyit termelnek, hogy aztán később felvegyék a kapcsolatot a bevásárlóközpontokkal. Eddig száz magyar gazdát sikerült azonosítaniuk.
Mint részletezte, annyival nehezebb a dolguk, mint a székelyföldi és a partiumi gazdaegyesületeknek, hogy nehezebb megtalálni a magyar gazdákat, hiszen nem csak színtiszta magyar településeken élnek, ezért lajstromba vételük időt és anyagi ráfordítást igénylő munka.
A szakember ugyanakkor arról is értekezett, hogy az Aranyosszéki Gazdák Egyesülete célközönsége a kis- és közepes vállalkozások. A nagygazdáknak már megvan a kapcsolati rendszerük, a termékek értékesítése is sokkal könnyebb a számukra. Céljuk, hogy kapcsolatot teremtsenek a támogatást nyújtó intézmények és a gazdák közt, illetve eljuttassák az információkat a gazdákhoz.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)
Felkutatják a magyar gazdákat Kolozs megyében
A mezőgazdasági gépek beszerzése, a földek tulajdonjogának tisztázása, a termékek értékesítése, a megbízható pásztorok és az induló tőke hiánya az aranyosszéki, kalotaszegi és mezőségi gazdák legnagyobb gondjai – derült ki a hétvégén első ízben megszervezett Kolozs megyei mezőgazdasági konferencián.
Az Aranyosszéki Gazdák Egyesülete szervezésében megtartott eseményre a kolozsvári Szent János úti Kerék csárdában került sor több mint hatvan gazda részvételével. A rendezvényt a magyarországi földművelésügyi minisztérium is támogatta, társszervezőként pedig a Kalotaszegi Gazdák Egyesülete, a Mezőségi Gazdák Egyesülete, valamint az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei szervezete is csatlakozott.
A résztvevő gazdák a legnagyobb érdeklődéssel Kovács István, a Kolozs Megyei Mezőgazdasági Kifizetési és Intervenciós Ügynökség (APIA) munkatársának előadását kísérték figyelemmel. Ebből többek közt kiderült: a jelenlegi pályázati elbíráló rendszer számos visszaélést tesz lehetővé.
Például ha valaki állattenyésztésre nyer el támogatást öt évre, akkor megteheti, hogy az első év után eladja az állatokat, de továbbra is felveszi az érte járó támogatást, miközben a jószágokat megvásárló gazda nem kap értük támogatást. Ilyés Szabolcs, a Regioconsult pályázatíró cég vezetője pedig arra hívta fel a gazdák figyelmét, hogy nem az uniós pályázatok megnyerése a nehéz, hanem azok menedzselése.
Moldvai Árpád, az Aranyosszéki Gazdák Egyesületének elnöke a Krónika érdeklődésére elmondta: a konferencia célja többek közt az volt, hogy a gazdák egyrészt a pályázatíró cégektől tudják meg a forrásszerzéshez szükséges információkat, továbbá jogi tanácsadást is kapjanak a résztvevők.
Hozzáfűzte: elkezdtek építeni egy gazdakatasztert, azaz megpróbálják pontosan felmérni, hogy az Aranyosszéken, Mezőségen, illetve Kalotaszegen a magyar gazdák mit és mennyit termelnek, hogy aztán később felvegyék a kapcsolatot a bevásárlóközpontokkal. Eddig száz magyar gazdát sikerült azonosítaniuk.
Mint részletezte, annyival nehezebb a dolguk, mint a székelyföldi és a partiumi gazdaegyesületeknek, hogy nehezebb megtalálni a magyar gazdákat, hiszen nem csak színtiszta magyar településeken élnek, ezért lajstromba vételük időt és anyagi ráfordítást igénylő munka.
A szakember ugyanakkor arról is értekezett, hogy az Aranyosszéki Gazdák Egyesülete célközönsége a kis- és közepes vállalkozások. A nagygazdáknak már megvan a kapcsolati rendszerük, a termékek értékesítése is sokkal könnyebb a számukra. Céljuk, hogy kapcsolatot teremtsenek a támogatást nyújtó intézmények és a gazdák közt, illetve eljuttassák az információkat a gazdákhoz.
Kiss Előd-Gergely Krónika (Kolozsvár)
2015. február 16.
Elítélik az aradi szoborgyalázást
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn. Eközben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a szövetség megyei szervezete és Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is elítélte a hétvégi szoborgyalázást, amely szombaton, fényes nappal történt.
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn az MTI-vel a hétvégén történtekre reagálva.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes közleményében azt írta: ez a primitív és barbár cselekedet semmivel sem mentegethető provokáció. Magyarország kormánya elvárja, hogy a román rendőrség minél előbb kerítse kézre a bűnösöket – szögezte le Semjén Zsolt.
Szintén felháborodását fejezte ki az aradi Szabadság-szobor meggyalázása miatt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár. Az államtitkár az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta: megdöbbenéssel értesültek arról, hogy Aradon fényes nappal ismeretlen tettesek meggyalázták a Megbékélés parkjában lévő, a 13 aradi vértanúnak emléket állító Szabadság-szobrot.
Felháborítónak tartják, hogy erre a szélsőséges cselekedetre sor kerülhetett. Az államtitkár reményét fejezte ki, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulójának közeledtével nem kerül sor más hasonló, a magyar–román viszonyt elmérgesíteni igyekvő szélsőséges, etnikai indíttatású cselekedetre.
Kelemen Hunor: meg kell védenünk örökségünket
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétfői közleményében kijelentette, demokratikus országban nincs helye annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobrot, a magyar közösség féltve őrzött emlékművét meggyalázzák.
„Nem engedhetjük, hogy ilyen módon megalázzanak egy egész nemzetközösséget. Az RMDSZ a leghatározottabban elítéli az ilyen és ehhez hasonló tetteket, követeli a történtek azonnali kivizsgálását, és arra kéri a rendfenntartó erőket, hogy mielőbb azonosítsák a tetteseket. Ez a történés is bizonyítja, hogy továbbra is éberen kell őrködnünk kultúránk, történelmünk tárgyi hagyatékai fölött” – hangsúlyozta a szövetség elnöke.
Aradi RMDSZ: szélsőséges támadás közösségünk ellen
Az Arad megyei magyar közösség szintén mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról – áll az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége által hétfőn kiadott közleményben.
„A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése szélsőséges támadás közösségünk ellen. A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény is. A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait – írják a szövetség megyei képviselői. – Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre. Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg.”
Gheorghe Falcă: a vandalizmus a román nemzeti színeket is meggyalázza
Közleményben ítélte el a szoborgyalázást Gheorghe Falcă, Arad liberális polgármestere is, aki szerint megengedhetetlen a vandalizmus, amely a közösségi értékeket és a román nemzeti színeket is meggyalázza. A polgármester súlyos esetnek minősítette a történteket, és felszólította a rendőrséget, hogy mielőbb kerítse kézre az elkövetőket.
Falcă egyébként február elején élesen bírálta a rendőrséget és a prefektúrát, amiért a polgármesteri hivatalban elhelyezett magyar nyelvű oklevél, valamint a helyi magyar iskolára kitűzött magyar nemzeti zászló ügyében tájékoztatást kértek az Új Jobboldal nevű, szélsőségesen nacionalista román szervezet helyi vezetőjének feljelentése nyomán.
Már nem őrzik éjjel-nappal a Megbékélés Parkját
A szombati elkövetők az aradi vértanúk emlékművén hat tábornoknak az arcképét festékezték le a szoborcsoport déli és keleti oldalán. A szoborcsoportot korábban éjjel-nappal őrizte a helyi rendőrség, a polgármesteri hivatal takarékossági intézkedései következtében azonban már nem jut állandó őr a térre, amelyen az emlékmű áll.
Az aradi Szabadság-szobor a 19. századi európai romantika jegyeit viselő köztéri műalkotás, amelyet Huszár Adolf tervei alapján – a szobrászművész időközben bekövetkezett halála miatt – Zala György készített el.
A szoborcsoportot 1890. október 6-án avatták fel a tizenhárom aradi vértanú emlékére az akkori aradi Szabadság parkban. Trianon után a román karhatalom előbb körbedeszkáztatta, majd 1925-ben eltávolította. Hetvenkilenc év után 2004-ben sikerült visszaállítani az aradi Tűzoltó térre, amelyet – a román-magyar kormányközi egyezmény alapján – a megbékélés parkja vesz körül. A visszaállított szoborcsoportot az elmúlt években többször is megrongálták.
Székelyhon.ro
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn. Eközben Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, a szövetség megyei szervezete és Gheorghe Falcă, Arad polgármestere is elítélte a hétvégi szoborgyalázást, amely szombaton, fényes nappal történt.
A magyar kormány felháborodással ítéli el az aradi vértanúk szobrának meggyalázását – közölte Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes hétfőn az MTI-vel a hétvégén történtekre reagálva.
A nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes közleményében azt írta: ez a primitív és barbár cselekedet semmivel sem mentegethető provokáció. Magyarország kormánya elvárja, hogy a román rendőrség minél előbb kerítse kézre a bűnösöket – szögezte le Semjén Zsolt.
Szintén felháborodását fejezte ki az aradi Szabadság-szobor meggyalázása miatt Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár. Az államtitkár az MTI-hez eljuttatott közleményében azt írta: megdöbbenéssel értesültek arról, hogy Aradon fényes nappal ismeretlen tettesek meggyalázták a Megbékélés parkjában lévő, a 13 aradi vértanúnak emléket állító Szabadság-szobrot.
Felháborítónak tartják, hogy erre a szélsőséges cselekedetre sor kerülhetett. Az államtitkár reményét fejezte ki, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc évfordulójának közeledtével nem kerül sor más hasonló, a magyar–román viszonyt elmérgesíteni igyekvő szélsőséges, etnikai indíttatású cselekedetre.
Kelemen Hunor: meg kell védenünk örökségünket
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök hétfői közleményében kijelentette, demokratikus országban nincs helye annak, hogy felelőtlen emberek köztéri szobrot, a magyar közösség féltve őrzött emlékművét meggyalázzák.
„Nem engedhetjük, hogy ilyen módon megalázzanak egy egész nemzetközösséget. Az RMDSZ a leghatározottabban elítéli az ilyen és ehhez hasonló tetteket, követeli a történtek azonnali kivizsgálását, és arra kéri a rendfenntartó erőket, hogy mielőbb azonosítsák a tetteseket. Ez a történés is bizonyítja, hogy továbbra is éberen kell őrködnünk kultúránk, történelmünk tárgyi hagyatékai fölött” – hangsúlyozta a szövetség elnöke.
Aradi RMDSZ: szélsőséges támadás közösségünk ellen
Az Arad megyei magyar közösség szintén mély megdöbbenéssel értesült a 13 aradi vértanú emlékét őrző Szabadság-szobor meggyalázásáról – áll az RMDSZ Arad megyei szervezetének elnöksége által hétfőn kiadott közleményben.
„A szobor talapzatára felírt magyarellenes üzenet és a hat tábornok képmásának befestése szélsőséges támadás közösségünk ellen. A Szabadság-szobor elleni agresszió egyúttal városunk legszebb műemléke ellen irányuló barbár bűncselekmény is. A szoborgyalázás mélyen sérti a Megbékélési Park szellemiségét és az aradi békés együttélés hagyományait – írják a szövetség megyei képviselői. – Egymás értékeinek kölcsönös tisztelete jegyében elvárjuk a hatóságoktól, hogy a tetteseket és felbujtóikat mielőbb vonják felelősségre. Összefogásra szólítjuk fel Arad minden polgárát, hogy közös értékeinket a XXI. századi Európa eszmeiségének jegyében közösen védjük meg.”
Gheorghe Falcă: a vandalizmus a román nemzeti színeket is meggyalázza
Közleményben ítélte el a szoborgyalázást Gheorghe Falcă, Arad liberális polgármestere is, aki szerint megengedhetetlen a vandalizmus, amely a közösségi értékeket és a román nemzeti színeket is meggyalázza. A polgármester súlyos esetnek minősítette a történteket, és felszólította a rendőrséget, hogy mielőbb kerítse kézre az elkövetőket.
Falcă egyébként február elején élesen bírálta a rendőrséget és a prefektúrát, amiért a polgármesteri hivatalban elhelyezett magyar nyelvű oklevél, valamint a helyi magyar iskolára kitűzött magyar nemzeti zászló ügyében tájékoztatást kértek az Új Jobboldal nevű, szélsőségesen nacionalista román szervezet helyi vezetőjének feljelentése nyomán.
Már nem őrzik éjjel-nappal a Megbékélés Parkját
A szombati elkövetők az aradi vértanúk emlékművén hat tábornoknak az arcképét festékezték le a szoborcsoport déli és keleti oldalán. A szoborcsoportot korábban éjjel-nappal őrizte a helyi rendőrség, a polgármesteri hivatal takarékossági intézkedései következtében azonban már nem jut állandó őr a térre, amelyen az emlékmű áll.
Az aradi Szabadság-szobor a 19. századi európai romantika jegyeit viselő köztéri műalkotás, amelyet Huszár Adolf tervei alapján – a szobrászművész időközben bekövetkezett halála miatt – Zala György készített el.
A szoborcsoportot 1890. október 6-án avatták fel a tizenhárom aradi vértanú emlékére az akkori aradi Szabadság parkban. Trianon után a román karhatalom előbb körbedeszkáztatta, majd 1925-ben eltávolította. Hetvenkilenc év után 2004-ben sikerült visszaállítani az aradi Tűzoltó térre, amelyet – a román-magyar kormányközi egyezmény alapján – a megbékélés parkja vesz körül. A visszaállított szoborcsoportot az elmúlt években többször is megrongálták.
Székelyhon.ro
2015. február 16.
Cotroceni-ben az erdélyi autonómiapetíció
Az államelnöki hivatalban is benyújtotta az Erdély autonómiáját követelő petíciót Fancsali Ernő, az Autonomy for Transylvania mozgalom képviselője.
A 23 éves, Farkaslakáról származó, Kolozsváron élő egyetemista az elnöki adminisztrációnak nyújtotta át a 14 700 támogató aláírást tartalmazó dokumentumot.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek egyetértésének történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére.
Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik. „Nekik nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. A régiónk képes lenne az önfenntartásra. (...) Ami a másé, az nem kell, de ami a miénk, azt nem adjuk!” – áll a petícióban.
Fancsali – aki az Autonomy for Transylvania Facebook-oldalt is működteti – az elmúlt év márciusában a Kolozs megyei prefektúrán is benyújtotta a kérést, de nem kapott választ. Ezt követően október végén a parlamentnek és a kormánynak is elküldte a petíciót, de semmiféle reakció nem érkezett a kezdeményezésre.
Decemberben az Európai Parlament petíciós bizottsága is megkapta a dokumentumot, a petíciót azonban formai okokra hivatkozva elutasították. Fancsali azt állítja, mindenben az előírtaknak megfelelően cselekedett, épp ezért újra elküldi a petíciót, és magyarázatot kér.
Székelyhon.ro
Az államelnöki hivatalban is benyújtotta az Erdély autonómiáját követelő petíciót Fancsali Ernő, az Autonomy for Transylvania mozgalom képviselője.
A 23 éves, Farkaslakáról származó, Kolozsváron élő egyetemista az elnöki adminisztrációnak nyújtotta át a 14 700 támogató aláírást tartalmazó dokumentumot.
A petíció többek között Erdély önállóságának, az erdélyi népek és felekezetek egyetértésének történelmi hagyományaira hivatkozik, önrendelkezést és kolozsvári regionális kormányzást kér a történelmi Erdély, valamint a Bánság, Partium és Máramaros részére.
Utal arra, hogy Erdély sokkal fejlettebb az ország más régióinál, a bukaresti kormányok azonban gyarmatként kezelik. „Nekik nagyobb szükségük van ránk, mint nekünk rájuk. A régiónk képes lenne az önfenntartásra. (...) Ami a másé, az nem kell, de ami a miénk, azt nem adjuk!” – áll a petícióban.
Fancsali – aki az Autonomy for Transylvania Facebook-oldalt is működteti – az elmúlt év márciusában a Kolozs megyei prefektúrán is benyújtotta a kérést, de nem kapott választ. Ezt követően október végén a parlamentnek és a kormánynak is elküldte a petíciót, de semmiféle reakció nem érkezett a kezdeményezésre.
Decemberben az Európai Parlament petíciós bizottsága is megkapta a dokumentumot, a petíciót azonban formai okokra hivatkozva elutasították. Fancsali azt állítja, mindenben az előírtaknak megfelelően cselekedett, épp ezért újra elküldi a petíciót, és magyarázatot kér.
Székelyhon.ro
2015. február 16.
Felére csökkent az egyetemisták száma Romániában
A demográfiai hullámvölgy és az érettségi vizsga szigorítása miatt négy év alatt felére csökkent Romániában az egyetemi hallgatók száma – közölte az Adevărul internetes kiadása.
Míg a 2008/2009-as tanévben még 891 ezer fiatal tanult a romániai felsőoktatásban, a 2012/2013-as tanévben számuk 465 ezerre csökkent. A szociológusok a tendencia folytatódására számítanak, pedig Romániának az a célkitűzése, hogy 2020-ig tíz százalékkal növekedjék a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma.
A társadalomkutatók rámutattak: a vizsgált időszakban hagyták el az egyetemek padjait az utolsó népesebb korosztályok, amelyek még 1989 előtt születtek. A rendszerváltozás után ugyanis – amikor eltörölték a Ceauşescu-diktatúra által bevezetett abortusz-tilalmat – a természetes népszaporulat meredeken visszaesett, negatív tartományba került, és 2013-ban elérte a második világháború utáni történelmi mélypontját.
Míg 1989 előtt egy romániai nő átlagosan 2,3 gyereket szült, a gyermekszülési hajlandóság a 90-es évek elején visszaesett, és az utóbbi évtizedben a gyermekvállalás aránya 1,3 gyermek szintjén stabilizálódott.
Amellett, hogy kevesebb diák végez középiskolát, az utóbbi években sokkal komolyabban veszik az érettségit is: míg 2009-ben a jelentkezők több mint 80 százalékának sikerült a vizsga, 2012-ben a végzősök fele sem ment át, így egyetemre sem jelentkezhetett.
Az Adevărul szerint megalapozatlan mítosz az, hogy a munkaerőpiacot ellepték a „diplomagyárak által futószalagon gyártott” felsőfokú végzettségűek: a 30–34 éves korosztály alig 21,8 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, míg az európai átlag 35,8 százalék.
Románia tehát távol áll attól, hogy 2020-ig teljesíteni tudja azt az európai uniós célt, hogy a 30 és 34 év közöttiek legalább 40 százaléka rendelkezzen egyetemi végzettséggel. Ezért a kormány 26 százalékos arány elérését tűzte ki célul a mostani uniós költségvetési ciklus végéig, írta a lap.
Székelyhon.ro
A demográfiai hullámvölgy és az érettségi vizsga szigorítása miatt négy év alatt felére csökkent Romániában az egyetemi hallgatók száma – közölte az Adevărul internetes kiadása.
Míg a 2008/2009-as tanévben még 891 ezer fiatal tanult a romániai felsőoktatásban, a 2012/2013-as tanévben számuk 465 ezerre csökkent. A szociológusok a tendencia folytatódására számítanak, pedig Romániának az a célkitűzése, hogy 2020-ig tíz százalékkal növekedjék a felsőfokú végzettséggel rendelkezők száma.
A társadalomkutatók rámutattak: a vizsgált időszakban hagyták el az egyetemek padjait az utolsó népesebb korosztályok, amelyek még 1989 előtt születtek. A rendszerváltozás után ugyanis – amikor eltörölték a Ceauşescu-diktatúra által bevezetett abortusz-tilalmat – a természetes népszaporulat meredeken visszaesett, negatív tartományba került, és 2013-ban elérte a második világháború utáni történelmi mélypontját.
Míg 1989 előtt egy romániai nő átlagosan 2,3 gyereket szült, a gyermekszülési hajlandóság a 90-es évek elején visszaesett, és az utóbbi évtizedben a gyermekvállalás aránya 1,3 gyermek szintjén stabilizálódott.
Amellett, hogy kevesebb diák végez középiskolát, az utóbbi években sokkal komolyabban veszik az érettségit is: míg 2009-ben a jelentkezők több mint 80 százalékának sikerült a vizsga, 2012-ben a végzősök fele sem ment át, így egyetemre sem jelentkezhetett.
Az Adevărul szerint megalapozatlan mítosz az, hogy a munkaerőpiacot ellepték a „diplomagyárak által futószalagon gyártott” felsőfokú végzettségűek: a 30–34 éves korosztály alig 21,8 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel, míg az európai átlag 35,8 százalék.
Románia tehát távol áll attól, hogy 2020-ig teljesíteni tudja azt az európai uniós célt, hogy a 30 és 34 év közöttiek legalább 40 százaléka rendelkezzen egyetemi végzettséggel. Ezért a kormány 26 százalékos arány elérését tűzte ki célul a mostani uniós költségvetési ciklus végéig, írta a lap.
Székelyhon.ro
2015. február 16.
Nem kötelezhetők többnyelvűségre a prefektúrák
A Maros megyei kormánymegbízotti hivatal pert nyert a román diszkriminációellenes tanács ellen, az ítélet megerősítette, hogy a romániai prefektúrák kisebbségi nyelven – így magyarul – nem kötelesek közzétenni honlapjukon a közérdekű információkat.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács 2012 júliusában marasztalta el (223. számú határozatában) a Maros megyei prefektúrát amiatt, hogy honlapján kizárólag román nyelvű információk találhatók. A tanács figyelmeztetésben részesítette a kormánymegbízotti intézményt.
Megfogalmazta egyúttal azt az ajánlást a Maros, a Szatmár, a Bihar és a Szilágy megyei prefektusoknak, valamint a Szatmár, a Bihar és a Szilágy megyei önkormányzatok elnökeinek, akárcsak több mint 50 erdélyi település polgármesterének, hogy szüntessék meg a magyar kisebbség tagjait érintő hátrányos megkülönböztetést, és az általuk vezetett intézmény honlapján magyar nyelven is tüntessék fel a közérdekű információkat. Ezekben a közigazgatási egységekben ugyanis a magyar lakosság számaránya meghaladja a 20 százalékot, és ezért joguk van az anyanyelvhasználatra a közigazgatásban.
Elsőfokon a Maros megyei prefektúra elvesztette a pert a marosvásárhelyi táblabíróságon, most viszont a legfelső bíróság felülbírálta az ítéletet, és helyt adott a prefektúra fellebbezésének. A legfelső bíróság honlapján közzétett ítélet szerint hatálytalanították a diszkriminációellenes tanács 2012-es határozatát.
Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke az MTI-nek hétfőn elmondta: már több ehhez hasonló jogerős ítélet született a legfelső bíróságon, ami azt mutatja, hogy a román igazságszolgáltatás korlátozóan értelmezi az anyanyelvhasználatra vonatkozó romániai törvényeket.
Hozzátette: korábban a Kovászna és a Szatmár megyei prefektúra esetében született ítélet, amelyben a bíróság úgy értelmezte, hogy a prefektúrák honlapján közzétett információknak csak egy része minősül közérdekűnek, mégpedig azok, amelyeket a közérdekű információkról szóló törvény is annak minősít.
Asztalos Csaba szerint a jogszabály csak minimumot állapít meg, de – mint mondta – az általa vezetett intézmény szerint ha a prefektúrák úgy gondolják, hogy egyéb, a törvény által nem közérdekűnek minősített információkat is közölnek, akkor logikus lenne, hogy ezeket is tüntessék fel a nemzeti kisebbségek nyelvén.
MTI |
Székelyhon.ro
A Maros megyei kormánymegbízotti hivatal pert nyert a román diszkriminációellenes tanács ellen, az ítélet megerősítette, hogy a romániai prefektúrák kisebbségi nyelven – így magyarul – nem kötelesek közzétenni honlapjukon a közérdekű információkat.
Az Országos Diszkriminációellenes Tanács 2012 júliusában marasztalta el (223. számú határozatában) a Maros megyei prefektúrát amiatt, hogy honlapján kizárólag román nyelvű információk találhatók. A tanács figyelmeztetésben részesítette a kormánymegbízotti intézményt.
Megfogalmazta egyúttal azt az ajánlást a Maros, a Szatmár, a Bihar és a Szilágy megyei prefektusoknak, valamint a Szatmár, a Bihar és a Szilágy megyei önkormányzatok elnökeinek, akárcsak több mint 50 erdélyi település polgármesterének, hogy szüntessék meg a magyar kisebbség tagjait érintő hátrányos megkülönböztetést, és az általuk vezetett intézmény honlapján magyar nyelven is tüntessék fel a közérdekű információkat. Ezekben a közigazgatási egységekben ugyanis a magyar lakosság számaránya meghaladja a 20 százalékot, és ezért joguk van az anyanyelvhasználatra a közigazgatásban.
Elsőfokon a Maros megyei prefektúra elvesztette a pert a marosvásárhelyi táblabíróságon, most viszont a legfelső bíróság felülbírálta az ítéletet, és helyt adott a prefektúra fellebbezésének. A legfelső bíróság honlapján közzétett ítélet szerint hatálytalanították a diszkriminációellenes tanács 2012-es határozatát.
Asztalos Csaba, a diszkriminációellenes tanács elnöke az MTI-nek hétfőn elmondta: már több ehhez hasonló jogerős ítélet született a legfelső bíróságon, ami azt mutatja, hogy a román igazságszolgáltatás korlátozóan értelmezi az anyanyelvhasználatra vonatkozó romániai törvényeket.
Hozzátette: korábban a Kovászna és a Szatmár megyei prefektúra esetében született ítélet, amelyben a bíróság úgy értelmezte, hogy a prefektúrák honlapján közzétett információknak csak egy része minősül közérdekűnek, mégpedig azok, amelyeket a közérdekű információkról szóló törvény is annak minősít.
Asztalos Csaba szerint a jogszabály csak minimumot állapít meg, de – mint mondta – az általa vezetett intézmény szerint ha a prefektúrák úgy gondolják, hogy egyéb, a törvény által nem közérdekűnek minősített információkat is közölnek, akkor logikus lenne, hogy ezeket is tüntessék fel a nemzeti kisebbségek nyelvén.
MTI |
Székelyhon.ro