A véget nem érő „aranykor”
„A leghasznosabb erődítmény tehát, ha a nép szeret: mert akárhogy körülbástyázod is magad, ha a nép gyűlöl, nincs menedéked.” (Machiavelli)
Negyedszázados történelmi perspektívában butaságnak tűnhet azt kérdezni: vajon le van-e zárva a kommunizmus korszaka? Érvek sokaságát lehetne felsorolni amellett, hogy az úgynevezett „aranykorszak” (epoca de aur) jogtalanságai, többé-kevésbé prominens figurái, társadalmi berögződései velünk élnek most is.
Azt sem lehet kétségbe vonni, hogy a gazdasági bukdácsolás éveiben a polgárok egy tekintélyes hányada visszavágyakozik az 1989 előtti időkbe. (A fanatikusabb nosztalgiázó Észak-Koreában kereshet „menedéket” mostanság, ha annyira visszasírja az élelmiszerhiányt, a fagyoskodást, a propagandát, a szekut stb. Ott megkaphatja.)
Szerencsénkre pusztán biológiai okokból egyre többen vannak, akik másra vágynak. A posztkommunista politikusok nem számoltak azzal, hogy a megnyíló határok, a szabad sajtó és a saját tulajdongyarapítás lehetősége önmegvalósító, kevésbé manipulálható emberek millióit eredményezik. Gondolok itt a jobb megélhetésért máshova vándorló román állampolgártársainkra, az itt maradt vállalkozókra és törekvő alkalmazottaikra.
Reménykedünk, hogy úgy tudunk élni, hogy nem a párthűségünk, szavaink, gondolataink alapján ítélnek meg – mint szüleinket, nagyszüleinket –, hanem a tetteink alapján. Magyarul: ha jól végzed a munkádat, akkor te élvezd annak gyümölcseit.
A kilyuggatott Ceauşescu államelnök-főtitkár elvtárs sorsa intő jel kell, hogy legyen a többi elvtársnak, akik megbuktatták őt, és még mindig a hatalom közelében vannak. Erre figyelmeztet az írás mottójában közölt gondolatában a nagy reálpolitikus kombinátor, Niccolo mester is.
A vasárnap hivatalba lépett herr Präsident csak sok munka után mondhatja el, hogy a jól elvégzett dolgok országában élünk. Ha ez így lesz, akkor ő is népszerű marad, az 1989 decemberében a változásban hívő, utcán lelövöldözött ártatlan emberek százainak áldozata pedig nem volt hiábavaló. (Nem a később gombamód szaporodó haszonleső, „tetteikről” papírral rendelkező „forradalmárokról” van szó.)
Ellenkező esetben a jövőben az új elnöktől lefelé a legkisebb szemétdomb helyi kiskakaskirályáig megszívlelheli azt a régi bölcsességet, hogy a rossz politikus olyan, mint a pelenka. Gyakran kell cserélni.
Ferencz Csaba-Levente
Krónika (Kolozsvár)

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

A félelem falának leomlása
„Romániában az igazán bátor ember az, az az igazi hazafi, aki képes lerombolni a félelem és a hallgatás falát.... A szomszédunkban románok és magyarok törik át a hallgatás falát, és tárják a világ elé egyéni és kollektív jogfosztottságukat, megaláztatásaikat...”
Negyedszázada ezekkel a szavakkal vezette be Chrudinák Alajos a Magyar Televízió Panoráma adásában azt az interjút, amelyet Tőkés László temesvári református lelkész a következő szavakkal kezdett:
„Látják, uraim, hogy behívtam magukat ide a templomba, mert nem merünk beszélni... Egyik barátom úgy tudja, hogy még a fürdőszobában is lehallgatókészülék van... Nem merek beszélni, csak a szabad ég alatt... És a templomban sem merek igazán beszélni, mert úgy tudom, hogy az istentiszteleteket direktben lehallgatják... A hallgatás falába miért épüljünk bele mi is? Ez a fal sokkal masszívabb és áthatolhatatlanabb, mint a berlini fal, mondjuk, és úgy érzem, hogy valakiknek ezt a falat meg kell bontaniuk.”
Persze, mindez csak mentegetőzés vagy inkább magyarázat volt a szokatlan helyszín, a templom miatt, mert a következőkben dehogyis hallgatott Tőkés László! Ő maga nem először, sokadszorra bontotta meg a félelem és a hallgatás falát. Főleg a falurombolási terv egyházára leselkedő veszélyeiről beszélt, majd az egész erdélyi magyarság felszámolására gőzerővel beindult bukaresti programról rántotta le a leplet. (A híres interjú a YouTube-on ma is megnézhető és meghallgatható.)
Tőkés László évekkel előtte magányos protestálóként kezdte, mint annyian mások az aranykorszak irodalmi, művészeti, hellyel-közzel egyházi életében. Hogy aztán 1989 földindulásos esztendejének a vége felé azon vegye észre magát, hogy már nemcsak saját gyülekezetének a hűséges tagjai sorakoztak fel mögéje – mellette álltak ők már évekkel azelőtt, és most, a legnehezebb órákban is – de ahogy az események Temesváron egyik napról a másikra felpörögtek, más felekezetek, sőt többségiek is csatlakoztak. Az egész város, nyomában pedig az ébredező ország.
És mihelyt az átlagember is sutba dobja a félelmeit, és megtöri a hallgatását, a diktatúra szúette struktúrái kártyavárként omlanak össze. Mert a diktatúra olyan, mint az autókon a Securit szélvédő ablak: keménynek, ellenállónak tűnik, de már egy repedéstől is pillanatok alatt apró darabokra töredezik össze.
A „Ne féljetek!” Bibliából származó híres felhívását legelőször II. János Pál történelminek bizonyult lengyelországi látogatásán intézte az összegyűlt hívek tízezreihez, de szavait nemcsak a hívek, hanem Jaruzelski tábornok még hatalmon lévő katonái is meghallhatták. Akik az 1981-es puccsukat, a Szolidaritás betiltását és a katonai diktatúrát éppen a félelemmel, a küszöbönálló szovjet inváziótól való rettegéssel próbálták – és próbálják mind a mai napig – igazolni.
Az orosz medvétől való eléggé általános kelet-európai félelem viszont 1989 során szép lassan elpárolgott. Akkor lett kerek évtizede, hogy rettegett erejét utoljára próbálta demonstrálni. De félelmetes mancsának éles körmei Afganisztánba végleg beletörtek. Annyira, hogy később még Gorbacsovnak is többévi erőfeszítésébe került, amíg az utolsó szovjet katonát is sikerült hazamenekítenie. De ez már 1989-ben, februárban történt, amikor még a világnak sejtelme sem volt arról, hogy a közép-ázsiai hátraarc és kivonulás csak prelúdium, bevezető ahhoz, ami még azon esztendő során Kelet-Európában is viharos gyorsasággal be fog következni.
Brezsnyevéknek az afganisztáni kaland utáni esztendőben kellett a moszkvai olimpiát megrendezniük. Egy szimbolikus erejű apróság: az orosz medve afganisztáni garázdákodására a nyugati világ a játékok bojkottálásával válaszolt, noha a moszkvai olimpia kabaláját egy nagyon kedves és barátságos medvebocsban, Misában alkották meg. De, hogy képzavarral éljünk, a derék kis Misa alól akkor még kilátszott a lóláb.
Az erőszakos és fizikai megjelenésére is behemót Brezsnyev imázsához eleve reménytelen volt a kedves kis Misát társítani. De Brezsnyev 1982-es halála után három évre Mihail Gorbacsov révén Misánk is sokkal jobban csengő „családnévre”, majd lassan-lassan hitelességre is szert tett. Mármint a szavak és a tettek egységének a hitelére.
Ezt a hitelt Misa a máltai találkozón is megerősítette, amikor a kelet-európai országok önrendelkezésének és az emberi szabadságjogoknak a tiszteletben tartását komolyan felvállalta. Szavai hitelét az addigi szovjet, lengyel, magyar, kelet-német, cseh és bolgár változások is garantálták. És ahogy a nagy orosz medvétől való félelem 1989 decemberére – ma már tudjuk, hogy sajnos nem véglegesen, de – elpárolgott, úgy apadt el Romániában is a félelem az agonizáló helyi diktatúrával szemben.
A félelem és a hallgatás falát már nemcsak egy-egy mindenre elszánt lelkipásztor vagy a világ változásaira figyelő disszidens értelmiségi, de egyre nagyobb tömegek is bontogatni kezdték. És amikor Temesvár utcái a „Ne féljetek!” román változatát ilyenképpen visszhangozták: „Nu vă fie frică, Ceauşescu pică”, a kocka már el volt vetve.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Magyar óvodások vittek ajándékot a hidegvölgyi roma gyerekeknek
A Szivárvány Alapítvány által működtetett kis, de takaros óvodában tanuló és játszadozó roma gyerekeket nem a Mikulás, és nem az angyal halmozta el ajándékokkal, hanem a jobb módú, velük egykorú gyermektársaik.
A pedagógiai középiskola keretében működő 11-es számú napközibe járó csöppségek és szüleik napok óta készültek az eseményre. Volt, aki a kedvenc babájáról, más az autójáról mondott le a rászoruló gyerekek kedvéért.
A szívesen adakozók közöl egyesek esetében a cipősdobozok kicsinek bizonyultak, így kétszer vagy háromszor akkora kartondobozba pakoltak. Akadt olyan gyermek is, akinek noszogatására az anyja két, három vagy annál is több dobozt töltött meg ruhaneművel, édességgel, tisztálkodószerrel, társasjátékkal, kis daruval, építőkockával és sok-sok szeretettel.
„Mind a szülők, mind a gyermekek örömmel mondtak igent a kezdeményezésre. Öröm volt látni, hogy csöppségeink milyen nagy odaadással készülődnek, fájó szív nélkül mondanak le játékaikról, és a kézzelfogható ajándékok mellé lelkieket is képesek pakolni a szeretetdobozba” – fejtette ki Szucher Zsuzsanna óvónő, a Segítsünk a rászorultakon! nevet viselő akció egyik kezdeményezője.
A kézzelfogható ajándékokon kívül az ovisok lelki és szellemi táplálékot is vittek magukkal. Öröm volt nézni, amint magyar, román és cigány gyermekek egymás kezét fogva, együtt imádkoznak a családért, és a hagyományos karácsonyi dalok mellett éneklik A szeretet mindenkié vagy a Jézus szeret minden kicsi gyereket című dalt. Utóbbinak az egyik hidegvölgyi fiúcska a cigány változatát is előadta.
Krónika (Kolozsvár)

Fontos magyar intézmények nehéz időkben
Pénteken este a nagyváradi Illyés Gyula könyvesboltban mutatták meg a Román Televízió magyar nyelvű adásáról szóló kötetet, mely a Kriterion könyvkiadó gondozásában jelent meg.
Az 1969-ben indult, 1985-ben megszüntetett, hetente három órán át sugározó magyar adás történetét A mi magyar adásunk címmel írta meg három egykori munkatárs, Józsa Erika, Simonffy Katalin és Tomcsányi Mária, további huszonegy korábbi tévés kolléga visszaemlékezéseinek felhasználásával. A CD-melléklettel is ellátott igényes kötetet a Kriterion jelentette meg. A pénteki nagyváradi bemutatón jelen volt az egyik szerző Simnoffy Katalin, valamint a Kriterion kiadó vezetője, Szabó Gyula, akikkel Szűcs László író, publicista és Kárlik Lóránd a váradi könyvesbolt vezetője beszélgetett. Simnoffy Katalin többek között elmondta, hogy a kedvező politikai konjunktúrának köszönhetően jött létre Romániában a televízió magyar adása 1969-ben. Mint Simonffy elmondta, a kommunista vezetés célja akkoriban az volt, hogy magyar intézményeket hozzanak létre minél messzebb a magyarlakta vidékektől.
Vallomás és kordokumentum
A szerző magáról a kötetről szólva elmondta, hogy az egy vallomáskötet, melyben a három említett hölgy mellett huszonegy vendégszerző írásai olvashatók. „Ezek az írások nem csak vallomások és esszék, hanem felidézik a kort is, amelyben éltünk. Enélkül a könyv nélkül már nem lehet megírni a romániai magyar televíziózás történetét” - fogalmazott a meghívott, aki tudatta azt, hogy az elvtársak úgy képzelték, hogy ez a műsor az Előre nyelvén megszólaló román adás tükörfordítása lesz. Hogy mégsem ez lett belőle, az nagymértékben Bodor Pál főszerkesztőnek volt köszönhető, aki 1970-től 1980-ig állt a műsor élén. Simonffy Katalin felidézte, hogy mintegy negyven ember dolgozott a magyar adásnál, akik nagyon jó szakemberek voltak. „Kissé szabadabbak voltunk, mint a románok, nagyobb alkotói szabadságunk volt, mert ránk nem figyeltek annyira oda” - árulta el Simonffy Katalin. Mindazonáltal a hivatásos cenzor a magyar adás minden műsorát megnézte előzőleg, és megmondta, mi mehet be adásba, és mi nem. Szóba került a besúgás kérdése is. Itt bekapcsolódott a beszélgetésbe Szabó Gyula, a Kriterion kiadó igazgatója, aki elmondta, hogy a kötet számos, eddig nem hozzáférhető dokumentumot is felhasznál, például a kolozsvári magyar konzulátus titkos jelentéseit, amelyből kiderül, hogy a szekuritáté „egy pillanatig sem szűnt meg magyar irredentizmusról beszélni”. A vendégek elmondták, hogy a negyven ember közül legalább öten besúgók voltak, és mindenki tisztában volt a szerkesztőségben azzal, hogy megfigyelik őket. A magyar adás 1985-ben szűnt meg, de addigra már olyan fojtogató politikai légkör alakult ki, hogy jobb is volt, hogy akkor megszűnt, fejtette ki véleményét Simonffy Katalin.
A magyar kiadó
Az est utolsó harmadában Szabó Gyula az általa vezetett kiadóról beszélt. Elárulta: sokan úgy tudják, hogy a Kriterion a romániai magyar könyvkiadó, holott valójában ez a kiadó a Romániában élő összes nemzeti kisebbség könyvkiadására jött létre. A rendszerváltás után azonban a kiadó tevékenysége mégiscsak magyar, és részben német nyelvű könyvek megjelentetésére szűkült le. „Fájlalom azt, hogy a Kriterion megszűnt kisebbségi kiadó lenni” - fogalmazott Szabó Gyula. Ennek oka az volt, hogy a romániai kisebbségek létrehozták a saját kiadói intézményeiket. Szabó elárulta: úgy gondolták, hogy a Kriterion legyen alternatív kiadója azoknak a kisebbségi szerzőknek, akik kiszorulnak a saját nemzetiségük kiadójától, és eleinte jöttek is szerzők a Kriterionhoz, „de végül ez is elmaradt, mert minden közösség felszámolja a maga belső ellenzékét” - fogalmazott Szabó Gyula. Végezetül az igazgató elárulta, hogy kevesen maradtak a kiadónál, és nehéz anyagi körülmények között dolgoznak, ráadásul a többi romániai magyar kiadóval való együttműködésnek is komoly hiányosságai vannak, az egész romániai magyar könyvkiadói közösségre utalva elmondta: „együttműködésben nem vagyunk valami jók.”
Pap István
Krónika (Kolozsvár)
erdon.ro,

Kristófi-életmű kiállítás nyílt
Nagyvárad- Csütörtök délután a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Körösvidéki Múzeum rendezésében az idén januárban elhunyt Kristófi János festőművész alkotásaiból nyílt életmű kiállítás.
Ahogy sejteni lehetett, annak jeléül, hogy sokan tisztelték és szerették Kristófi János festőművészt, rengeteg érdeklődő vett részt csütörtök délután annak a kiállításnak a nyitóünnepségén, mely hat teremre kiterjedően, mintegy száz festményt és számos grafikát felvonultató válogatásként ad áttekintést a mester életművéről a pályakezdésétől a legutóbbi időkig. Ötlet- és házigazdai minőségében Exc. Böcskei László megyés püspök egy érdekes összefüggésre hívta fel a figyelmet. Felidézte, hogy idén január 8-án, amikor a Rulikowszki temetőben eltemették Kristófi János holttestét, a gyászszertartáson fénykövetőnek nevezte az egykori festőművészt, arra kérve a jelenlevőket, ne csak szóban vagy egyéb formában őrizzék az emlékét, hanem tanulva tőle engedjék, hogy őket is átjárja a fény. Hangsúlyozta: ezekben a napokban a mindent elárasztó sötétségben szintén a fény érkezésére várunk, a két történés közötti kapcsolat tehát azt az üzenetet sugallja számunkra, hogy nekünk is fénykövetőknek kell lennünk, illetve maradnunk. „Legyen ez a kiállítás tehát az együtt emlékezés és a töltekezés forrása”- javasolta a főpásztor. Dr. Aurel Chiriac múzeumigazgató azt emelte ki, hogy Kristófi János azonosult Váraddal, így szerinte barátja mindazoknak, akik éreznek valamit a város iránt. Úgy fogalmazott: Nagyvárad a mindent jelentette a festőművész számára, szinte valamennyiünknek van egy olyan emléke vele kapcsolatban, ahogy a festőállványa mellett ott áll egy utcán vagy téren, az alkotásai pedig megérintik a lelkünket.
Kitűnően énekelt
Dr. Maria Zintz művészettörténész néhány fontosabb momentumot említett Kristófi János életéből, valamint a művészi tevékenységével kapcsolatban is megosztott néhány gondolatot. Többek közt elhangzott, hogy 1925. december 15-én született Monospetriben, 1949-1954 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola diákja volt. 1954-ben telepedett le Váradon, két évre rá pedig feleségül vette Hoványi Judit szobrászművészt, akitől tíz gyermeke született. Talán kevésbé ismert róla, hogy kitűnő énekhangja miatt a konzervatóriumba is felvételizett, de végül a festői pályát választotta. Első egyéni tárlata 1980-ban nyílt meg, 1997-ben pedig volt már életmű kiállítása a Körösvidéki Múzeumban.
Feledy Balázs budapesti művészeti író azon meggyőződésének adott hangot: Kristófi művészetének szellemisége a forma-rend-fegyelem összefüggéseire hagyatkozik, melyben döntő szerephez jut a hit. Úgy fogalmazott: advent szülötte volt, és minden születésnapja, melyből nyolcvannyolcat megélt, egyben a Megváltó születésének várakozási időszaka is volt. És ez így van 2014-ben is: testi mivoltában ugyan már nincs közöttünk, de Krisztus születésével együtt ő is újjászületik képei által ezen a nagyszabású kiállításon.
Csáky Zoltán televíziós szerkesztő arról beszélt, hogyan zajlott a Kristófival való első találkozása, illetve miért szeretett bele a festményeibe, majd levetítették az a portréfilmet, melyet az Arcélek című sorozat keretében készített róla.
A vernisszázson közreműködött Kristófi Bence nagybőgőművész, a festőművész unokája. A kiállítás január 25-ig tekinthető meg.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Beköltözött Iohannis
Rendben, katonás pontossággal lezajlott Bukarestben az államfőcsere. Egy hónappal a választás után Traian Băsescu búcsút véve a tiszteletére felsorakozott díszszázadtól, érzelmeivel küszködve egy színpadias zászlócsókkal hívta fel magára a figyelmet, majd felesége társaságában elhagyta a Cotroceni-palotát, miközben a Iohannis-házaspár beköltözött oda. A láthatóan gondosan tervezett és professzionális módon, élőben közvetített ceremónia azt sugallta, ez itt egy olajozottan működő demokratikus állam, s e képnek a palota előtt összegyűlt, kevésbé elegáns, egymással civakodó demonstrálók is a részei.
Fontosabb e látványelemeknél az, ami az őrségváltás előtt a parlamentben elhangzott Iohannis huszonöt perces székfoglaló beszédében. Az elnök ökonómikusan bánt a szavakkal, s eddig megismert stílusában, mondhatni szenvtelenül adta elő államfői elképzeléseit. Koherensen fogalmazott, egyszerű, közérthető mondatokban. Nem volt benne szemernyi szenvedély vagy irónia.
Eléggé elszántnak mutatkozik ahhoz, hogy belecsapjon a lecsóba, egyértelművé tette, hogy hozzá szeretne nyúlni az alkotmányhoz, változtatni kíván a választási szisztémán, beleértve a legközelebb aktuális önkormányzati választást, s céljai között szerepel egy létszámában karcsúsított parlament. Az egyéni választókerületi rendszer, Băsescu tíz esztendejének egyik legnagyobb tévedése a kormánypártok, a nagy ellenzéki pártok, valamint az RMDSZ meglátása szerint is változtatásra érett, feltehetően vegyes rendszert fogadnak majd el. Úgyhogy Iohannis ez irányú konzultációi a pártokkal feltehetően sikeresek lesznek.
Mandátuma prioritásai közül kiemelte az egészségügyet és az oktatást, valódi, alapvető reformokat sürget, részeként az intézmények és ellátórendszerek általános megújításának. Kérdés, mire jut egy olyan kormánnyal, amely politikailag ellenfele, az ország pénzügyi lehetőségei pedig korlátozottak. Ha pedig mozgástere bővítése érdekében idő előtt meg szeretné buktatni a Ponta-kabinetet, egy politikailag instabil helyzet aligha a reformokat szolgálná.
Kül- és biztonságpolitikai téren Iohannis alappillérnek tekinti az együttműködést az Egyesült Államok, a NATO és az Európai Unió hármasával, folytonosságot és kiszámíthatóságot emlegetve, ami kellemes muzsikaként szól brüsszeli, washingtoni füleknek. Euro-atlanti elkötelezettsége mellé a katonai kiadások állandósítását helyezné a GDP 2 százalékán, hat hónapon belül pedig védelmi stratégiát kíván elfogadtatni. Érdekes, ez a téma egyik fő motívuma volt Băsescu egy nappal korábbi búcsú-sajtótájékoztatójának.
Ami a szomszédságpolitikát illeti, Klaus Iohannis kizárólag Moldáviát említette, nemzeti konszenzust sürgetve az ország sikeres európai integrációja érdekében. Alighanem sokaknak csalódást okozott, hogy az ország egyéb szomszédjaira nem tért ki (sem a Fekete-tenger, sem Magyarország nem került szóba), illetve a kisebbségek irányába sem volt üzenete, igaz, ideológiai csatározásokba sem bocsátkozott, nem kommunistázott, nem említette a 25 évvel ezelőtti változásokat sem, s a vitatott hazai igazságszolgáltatás helyzetével, jövőjével sem foglalkozott, ha már a kimaradt témákat leltározzuk.
A beszéd végén az egységes nemzetállam fontosságát hangsúlyozta, azzal az államfői intelemmel, hogy minden román legyen büszke arra, hogy ennek a nemzetnek a része. Iohannis szavait, majd az azt fogadó tapsot követően a gyorsan gratuláló – az elnök szavait többnyire telefonját babrálgatva hallgató – Victor Ponta hagyta el elsőként, sietve az üléstermet, bizonyára azért, hogy az elhangzottak hatására tüstént hozzálásson az eredményes együttműködésnek.
Szűcs László
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Ez már történelem?
A diktatúraellenes temesvári népfölkelés kitörésének 25. évfordulóján rendezett emlékhét keretében könyvnapot tartottak december 19-én a Bánság fővárosában, a Makovecz Imre tervezte, még mindig épülő Új Ezredév Református Központban.
 Egyszerre nyolc olyan könyv bemutatóját tartották meg, a szerzők-szerkesztők jelenlétében, amelyeknek tartalma közvetlenül vagy közvetve a temesvári antikommunista forradalomhoz és az azt követő romániai rendszerváltáshoz kötődik. Az eseményt Gazda István házigazda lelkipásztor rövid áhítattal vezette be, majd szólt a református központról, amely szintén a forradalom hatására és emlékjeleként épülhet meg.
A rendhagyó könyvbemutatón részt vett Tőkés László EP-képviselő, egykori temesvári lelkipásztor, a 25. évvel ezelőtti események kulcsfigurája, aki rövid nyitóbeszédében rámutatott: semmi sem zárult le tisztességesen és megnyugtatóan, a köz és azon belül romániai magyarságunk megelégedésére az akkor megindult folyamatokból, ám részben a feledés ellen, részben pedig a már meglévő negyedszázados távlat okán érdemes mindent begyűjteni és megörökíteni. Ezt szolgálják az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az európai parlamenti iroda és más önzetlen támogatók segítségével megjelent könyvek is.
Az első bemutatott kötet, Szőczi Árpád magyar származású kanadai újságíró Temesvár − A romániai forradalom igaz története című műve volt, amely főként azt taglalja, hogy 1989-ban milyen politikai és társadalmi körülmények hatására „telt be a pohár” Romániába, valamint hogy miért épp Temesváron és miért éppen akkor csordult túl ez a pohár. A könyvben ugyanakkor hihetetlen epizódok tarkítják a hiteles tényeket, történéseket, ezért többen inkább dokumentumregénynek vélik az újságíró művét, ami javított és bővített kiadásban jelent meg ismét, immár román nyelven is. Tőkés Lászlót maga is hangsúlyozta a bemutatón, hogy a könyv kémregénybe illő fordulatairól, a Szőczi által „kinyomozott” részletekről nincs tudomása, de azt majd a későbbi kutatásoknak, feltárásoknak kell kimutatniuk, hogy a riporternek nyilatkozó egykori „bennfentesek” tudása, ismerete, szava mennyit ér. Azt az egykori temesvári lelkipásztor sietett pontosítani az 1989. decemberi eseményekkel kapcsolatban: 15-én reggel 8–9 óra körül kezdett gyülekezni a tömeg a református parókia előtt, hogy tanúja legyen Tőkés László kilakoltatásának, így ez az időpont tekinthető a temesvári forradalom kezdetének. „A média is rosszul tudja és híreszteli, sőt Temesváron van 1989. december 16-a utca is, de valójában egy nappal korábban kezdődött a népfelkelés” – mondta Tőkés László.
Antal János a Joel Daviddal írt angol nyelvű kötetéről beszélt, a Rev. Revolution-ben„a forradalom tiszteletese” meséli el életének és a temesvári forradalomnak a történetét. A Nagy Attila által szerkesztett Egy forradalom a média tükrében a romániai forradalomról szóló magyar nyelvű híradások gyűjteménye 1988–89-ből. A Temesvár − Románia Csillaga árnyékában című kötetet is ő szerkesztette, ez Tőkés László román állami kitüntetésének kálváriáját összegzi, Lengyel György beszélt az ügyről és a kötetről. Antal János Revisionists Seek Revenge című munkája ennek egy rövid  angol nyelvű rezüméje. Molnár Kálmán Szilágysági szabadító karácsony. Tövisháti emlékezések című kötetének harmadik, bővített kiadását is bemutatták Temesváron, akárcsak Molnár JánosSzigorúan ellenőrzött evangélium című korszakos művének három vaskos kötetét, amelyhez immár egy kiegészítő negyediket is mellékelt a kiadó kolozsvári Kriterion. Borbély Zsolt Attila Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada című könyve nem közvetlenül a temesvári forradalomról szól, de szorosan kötődik a romániai rendszerváltozáshoz és annak kisebbségi vonatkozásaihoz.
Végül Mara Chirițescu szerkesztő, műfordító mutatta be a bukaresti Pavesiana kiadót, amely a román-olasz irodalmi hídverésben játszik fontos szerepet, de kortárs történeti munkákat is kiad, valamint a rangos Paradigma folyóiratot. A hallgatóság soraiból érkező kérdések, felvetések, kommentárok előtt Gabriel Andreescu politológus, emberjogi aktivista szólt még, egyebek mellett a Polirom kiadónál megjelent Ultimul deceniu de comunism (Az utolsó kommunista évtized) című kötetről, amely egy megrázó gyűjteménye a Szabad Európa Rádiónak Romániából küldött hallgatói leveleknek, üzeneteknek.
A könyvbemutatók alkalmából a temesvári származású Pintye Tamás minikiállítás formájában mutatta be, hogyan siettek a zalaegerszegiek a kolozsváriak és a temesváriak segítségére közvetlenül a forradalom után.
tokeslaszlo.ro/cikk

Az erdélyi irodalomban nincsenek törésvonalak
"Erdélyben nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors" – nyilatkozta a maszol.ro-nak adott interjúban Karácsonyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) új elnöke. A Helikon főszerkesztője László Noémitől vette át a stafétabotot az E-MIL december 13-i tisztújító közgyűlésén. Az új elnökkel tervekről beszélgettünk.
Mivel foglalkozik az E-MIL elnöke? Marad a Helikon főszerkesztőjének arra ideje, hogy ezt a feladatkört is ellássa?
Azok az írók, akik fogják magukat, és egy írószervezetnek a vezetői lesznek, általában más dolgokkal is foglalkoznak. Számomra, hogy többosztatú tevékenységet folytatok, nem egészen új, hiszen volt olyan pillanat néhány évvel ezelőtt, amikor három és fél munkahelyem volt. Most két munkahelyem van, ehhez társul az E-MIL, amelynek feladatait különösebb gond nélkül el tudom látni. Az E-MIL elnökének kétségtelenül időre van szüksége, hogy tartsa a kapcsolatot tagsággal és az egész irodalmi közélettel, különböző szervezetekkel, intézményekkel. A szervezetnek az a célja, hogy tagságának érdekeit képviselje, de nem csak, hanem elsősorban az irodalomét, ez pedig azt jelenti, hogy minél szélesebb sávban kell jelen lennünk a nyilvánosság előtt, hogy a különböző írók, költők, drámaírók műveit minél többen olvassák, szemrevételezzék. Cél az is, hogy a kapcsolat az írók és az olvasók között minél jobb legyen, és minél gyakrabban tudjanak találkozni szerzők és olvasók. Ez utóbbi az egyik legjobb módja annak, hogy népszerűsítsük az irodalmat. 
Az új E-MIL-elnök mivel fog robbantani?
Nagy robbantásra igazság szerint nincs szükség, hiszen az Erdélyi Magyar Írók Ligájának megvannak azok a jól bejáratott csatornái, amelyeket gondolom az olvasók, az irodalomkedvelők jelentős része ismer. Gondolok itt az E-MIL táborra, a Kolozsvári Magyar Napok rendezvényeire, a felolvasókörutakra stb. Egyes időszakokban jobban működtek a kapcsolattartás ilyen szintjei, máskor kevésbé, ez mindig az éppen aktuális gazdasági helyzettől függ, tehát hogy mennyire sikerült az éppen vezetői pozíciót betöltő személynek és csapatának anyagi forrásokhoz jutnia, hiszen az E-MIL-nek az az álláspontja, ha valaki felolvas, azért kapja meg a méltó jutalmát nem csak minél nagyobb olvasói jelenlét, hanem bizony honorárium formájában is.
Ami a finanszírozást illeti, Orbán János Dénes szerint az E-MIL-en belül vannak/voltak konfliktusok. Mit gondolsz, van szükség szemléletváltásra a magyarországi intézményekkel, szervezetekkel történő kapcsolattartásban? Hogy érzékeled, mennyire gyűrűzött be hozzánk is a sokak szerint törésvonalakkal terhelt magyarországi kultúr- és közpolitika? 
Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának az a szerepe, hogy elsősorban tartsa össze a tagságot, mint egy önálló entitást, hogy az a közel másfélszáz tag, aki az E-MIL-hez tartozik, érezze jól magát a szervezetben. A különböző politikai kérdésekkel nem szívesen foglalkozom, persze azt nem lehet teljesen elkerülni. 
Erdélyben szerintem nincsenek törésvonalak: amikor fontos dolgokról van szó, az egész erdélyi írótársadalom egy emberként áll ki egy-egy ügyért, ha úgy hozza a sors. Még akkor is, ha adott esetben valaki nem E-MIL tag, de író, és valami bántódás éri, az írószervezet azonnal kötelességének érzi, hogy kiálljon mellette. Gondolok például a Látó és a Vatra nehéz helyzetbe kerülésére, tehát ilyen dolgokban mindig egyöntetűek vagyunk. Szerencsére az írók, legyenek E-MIL tagok vagy sem, idősek vagy fiatalok, mindig vigyáztak arra, hogy Erdélyen belül ilyen jellegű törésvonalak azért ne jöjjenek létre. 
Említetted, hogy voltak konfliktusok, amelyek a médiafelületeken is megjelentek. Bármilyen szervezetről is legyen szó, mindig vannak konfliktusok. Hál'istennek, teszem hozzá, mert ez segíti a szervezetet, főleg akkor, amikor a konfliktus körön belül marad. Körön belül minden különösebb gond nélkül ezt mindenki meg tudja oldani, legalábbis az E-MIL-ben ez mindig sikerült, és szerintem ez a továbbiakban is így lesz. Az egységes erdélyi irodalomban és az egységes magyar irodalomban hiszek. 
A magyarországi szervezetekkel, kultúrpolitikával milyen a viszonyotok?
Bármilyen határon túli szervezetnek, különösen ha kulturális szervezetről van szó, a mindenkori magyar kultúrpolitikával igyekeznie kell minél jobb kapcsolatokat ápolni. Mindkét fél számára fontos, hogy ez így történjen, azt gondolom, hogy ez működni fog a továbbiakban is. 
Minden írószervezettel jó a viszonyunk, van, akikkel régebb óta nem szerveztünk közös rendezvényt, de ez nem jelenti azt, hogy rossz viszonyban lennénk. Attól, hogy én a Sepsiszentgyörgyön lévő Bogdán Lászlóval három hónapja nem ittam kávét, nem jelenti azt, hogy rosszabb viszonyban lennék vele, mint mondjuk a Kolozsváron élő Balázs Imre Józseffel. 
Te már voltál az E-MIL vezetőségi tagja. Milyennek látod a körülményeket, rosszabbodott, javult a helyzet?
A körülmények folyamatosan változnak. Hogy jobb vagy rossz irányba, a tizenvalahány évet figyelembe véve nem éppen könnyű megállapítani. Voltak jobb és nehezebb időszakok, de azt gondolom, az E-MIL-nek mindig sikerült talpon maradnia és eredményeket felmutatnia. Hamarosan új székházunk is lesz Kolozsvár Főterén, egy nem túl nagy, de kellően tágas térben, ahová jövőre beköltözünk. Például ez is egy eredmény, ami az előző vezetőségnek, elsősorban László Noéminek és Király Zoltánnak a munkáját dicséri. 
Az E-MIL elnökeként melyek a prioritásaid? 
A bejáratott eseményeken kívül a felolvasókörutakat tartom fontosnak, hogy az E-MIL tagsága minél több helyre eljusson. Ez az utóbbi években kicsit akadozott a korábbi évekhez képest az anyagi források miatt. Bár a korábbi évek előtt is voltak olyan korábbi évek, amikor ismét akadozott, és előtte olyan időszak, amikor ez nagyon jól ment. 
A román olvasók fele mennyire nyitottatok? Lehet támogatásokat szerezni interetnikus programokra?
Lehet. Néhány évvel ezelőtt futott egy program, a kortárs román és magyar szerzők oda-vissza fordításában vett részt az E-MIL. Ilyen irányba is azért szeretnék még nyitni. Illetve szeretném a román irodalmi körökkel egy kicsit szorosabbra venni a kapcsolatot. Fordításokra, találkozókra gondolok. 
Vannak terveitek arra vonatkozóan, hogy a közoktatásban minél több kortárs erdélyi magyar mű jelenjen meg? Mennyire érzed úgy, hogy ez az E-MIL feladata is?
A közoktatásban való jelenlét nagyon fontos. Nem csak olyan szinten, hogy elmegyünk felolvasni különböző tanintézményekben, amire számos példa volt az elmúlt években, hanem az is fontos, hogy a szerzők művei megjelenjenek az oktatási anyagokban. Ezen külön dolgozni kell. Az E-MIL különböző találkozóin ez a kérdés már felmerült nem is egyszer, és remélem erre is futja majd az elnöknek és a választmánynak az idejéből, hogy ezen is módosítsunk. Ez is beszélgetések tárgya kell, hogy legyen, le kell ülni olyan szerkesztőkkel, akiknek döntéshozatali ereje van ebben a kérdésben. Az írószervezetnek egy külön, több oldalas stratégiája erre vonatkozóan még nincs, de ezzel is foglalkozni kell.
Van utánpótlás az erdélyi magyar írók körében? Milyen a fiatal szerzőgeneráció?
A kortárs erdélyi irodalomban szerencsére ismét megjelent egy erősebb fiatal nemzedék, vannak tizenvalahányan, velük foglalkozunk is. Meghívjuk őket E-MIL táborokba, különböző rendezvényeinkre. Csak hogy pár nevet említsek a fiatal nemzedékből a teljesség igénye nélkül: Horváth Előd Benjámin, Váradi Nagy Pál, Papp Zakor Ilka, Visky Zsolt. Lelkesek, aktívak, igen erős, sajátos hangon tudnak megszólalni. Aktív szerepet vállalnak az irodalomszervezésben is különböző események megszervezése szintjén. Itt Kolozsváron például a Bretter kör igen jól működik André Ferenc és Horváth Előd Benjámin vezetésével, de más terekben is vannak bőven fiatalok. Ez nagyon fontos, mert ezelőtt hat-hét évvel volt egy olyan pillanat, amikor aggodva néztem, hogy mikor érkezik meg az új nemzedék. Szerencsére megérkezett, úgyhogy velük az E-MIL igen jó kapcsolatot tart fenn, és ez így lesz szerintem a továbbiakban is. 
És az olvasók? 
Az olvasók szívesen vesznek részt különböző irodalmi rendezvényeken, úgy az idős generáció, mind a fiatalabbak. Persze ezt jól meg kell szervezni. Ma már nem elég egy újsághír, egy A4-es lap kiragasztva ahhoz, hogy dőljön a közönség, ennél azért jóval többre van szükség. De ha ügyesen kapod el őket, akkor érdeklődnek és kíváncsiak. 
Oborocea Mónika
maszol.ro

Megemelték a kisebbségi támogatásokat a költségvetésben
„Számos kisebbségi törekvés anyagi támogatásában történt előrelépés a 2015-ös állami költségvetés kidolgozása során az RMDSZ javaslatára" – tájékoztatott Erdei-Dolóczki István Szatmár megyei parlamenti képviselő, a költségvetési, pénz- és bankügyi bizottság tagja.
Ennek értelmében az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala évi költségvetése 536 ezer lejjel emelték az idei évhez viszonyítva, annak érdekében, hogy a hivatal problémamentesen tudja lebonyolítani programjait. Emellett az Oktatási Minisztérium éves költségvétése 1,4 millió lejjel nőtt, ami egy kisebbségi szakmai továbbképző központ létrehozását teszi lehetővé a pedagógusok számára.
A parlament együttes plénuma vasárnap szavazta meg a jövő évi állami költségvetés-tervezetet. Az RMDSZ képviselői és szenátorai 33 módosító javaslatot fogalmaztak meg. A kisebbségeket érintő javaslatok mellett a 2015-ös állami költségvetést szabályzó törvényben többek között pénzösszegeket különítettek el az Észak-erdélyi autópálya munkálatainak folytatására, valamint a Marosvásárhely-Jászvásár közötti autópálya egész nyomvonalára vonatkozó dokumentáció elkészítésére.
„A szövetség együttes frakciójának döntését követően az RMDSZ parlamenti képviselete megszavazta a jövő év költségvetését. Volt néhány kifogásunk a procedurális folyamatokat illetően, bizonyos szabályokat a kormánypárt képviselői nem tartottak be, de sikerült bevinnünk a magyar közösséget érintő fontos módosításokat. Ugyanakkor újításnak számít a jövő évi költségvetésben az, hogy a tervezet minden önkormányzatnak biztosítana egy minimális működésre szánt összeget. Ezáltal az önkormányzat költségvetése két részből állna: egy a működésre és egy fejlesztésre szánt pénzkeret. Bár érzünk ebben egy centralizációs törekvést, de ha a jó oldalát tekintjük, akkor mindegyik önkormányzat számára megállapítottak egy olyan költségvetési összeget, amely garantálja a működését. Még nem tiszta, hogy ez az elv hogyan valósul meg a gyakorlatban, de a törvény lehetőséget biztosít a rendszer felülvizsgálatára fél év múlva” – fogalmazott a képviselő.
maszol/közlemény

Korodi elkészítette környezetvédelmi miniszteri mandátuma mérlegét
Múlt hétfőtől már nem tagja a kormánynak az RMDSZ, két minisztere pedig átadta a stafétát az új felállású Ponta-kormány minisztereinek. Korodi Attila idén márciustól, az RMDSZ kormányra lépése óta vezeti a Környezetvédelmi Minisztériumot, amelyet Graţiela Gavrilescunak adott át.
Korodi egy beszámolóban ismerteti a miniszteri tisztségbe eltöltött időszak eredményeit.
A roncsautó-program 2014-ben volt a legsikeresebb
Korodi szerint a mandátuma kezdete óta azon dolgozott, hogy megkönnyítse a lakosság számára a roncsautó-programba való bekapcsolódását, ezzel párhuzamosan átláthatóbbá szerette volna tenni a projekt követését a hatóságok számára is. Elmondása szerint ez sikerült is, hiszen a roncsautó-program tíz éve történt elindítása óta idén hozta a legjobb eredményt: először történt meg, hogy az összes, magánszemélyeknek szánt értékjegy elfogyott a program lejárta előtt.
Korodi ezt a fejleményt a Környezetvédelmi Alap által kezelt rendszerben kibocsátott elektronikus értékjegyek bevezetésével magyarázta. „Mi, a program elindítói és azok is, akik bekapcsolódtak a programba, valós időben követhettük az értékjegyek lehívásának ütemét” - mondta a volt miniszter. A program sikeres lebonyolításához szerinte az is hozzájárult, hogy az értékjegyeket nem osztották szét a megyék között, hanem igény szerint lehetett lehívni az ország bármely pontjából a program teljes időtartama alatt.
A Környezetvédelmi Minisztérium a Környezetvédelmi Alap révén 119 millió lejt különített el erre a programra, amellyel azokat a magánszemélyeket szólították meg, akik vadonatúj, kevésbé szennyező autókra szerették volna lecserélni a tíz évnél régebbi személygépkocsijukat. Egy értékjegy értéke 6500 lej volt, összesen 17 ezer személy élt a lehetőséggel. A jogi személyek és a közintézmények is bekapcsolódhattak a programba, ők 29 millió lej értékben kibocsátott értékjegyet használhattak fel a roncsautó-program keretében.
Zöld Ház program
Korodi elmondta, amikor március elején átvette a környezetvédelmi tárca vezetését, egyik feltett szándéka volt a 2011-ben elakadt Zöld Ház program újbóli beindítása. Ezt a programot 2008-ban, a korábbi tárcavezetői mandátuma során indította el, annak érdekében, hogy a megújuló energia a háztartások számára is elérhetővé váljon és a zöldenergia-technológiára való áttéréssel hozzájáruljanak az energiatermeléshez. Ahhoz, hogy a program a továbbiakban is működhessen, ki kellett mozdítani a holtpontról. „Átnéztük mind a 23 938 dossziét, amit 2011-ben benyújtottak hozzánk, és összesen mintegy 3 millió lejt fizettünk ki az igénylőknek. Azt remélem, hogy az idén támogatást kapó családok száma megkétszereződik, sőt, megháromszorozódik” - jelentette ki a volt miniszter. Több pénz jutott vízvezeték- és csatornahálózat-fejlesztésre
Korodi beszámolója szerint idén majdnem kétszeresét költötték a vízvezeték- és csatornahálózat-fejlesztési projektekre a tavalyi összegekhez képest: a tavalyi 80 millió lejhez képest idén 151 millió lejt fizettek ki ezekre a megvalósítás különböző stádiumában levő, több mint 200 projektekre.
Bicikliút-hálózatot bővítettek, bicikli parkolókat alakítottak ki Bukarestben
A bukaresti bicikliút-hálózat kibővítése egy másik, a minisztérium által finanszírozott projekt, amelyet a polgármesteri hivatal bonyolított le. Korodi szerint a beruházásra, amely hozzájárul a főváros levegője minőségének javulásához, 10 millió eurót fordított a szaktárca. Elmondta, noha az üvegházhatású gázok kibocsátóinak toplistáján alig a nyolcadik helyen szerepel a szállítás, 1989 és 2011 között ebben a szektorban a többi szektorhoz képest precedens nélkül növekedés volt tapasztalható, és szerinte éppen ezért a következő években minél több ilyen projektet kell lebonyolítani a nagyvárosokban.
Behozták a vadkárok megtérítését illető elmaradásokat
A védett nagytestű ragadozók által okozott vadkárok kifizetését napirendre hozták, összesen 815 ezer lejt fizettek ki 370 károsultnak. Gyakorlatilag minden személynek megtérítették a kárt, akik erről jelentést tettek. Korodi elmondta, a kifizetések nem állnak le, hiszen újabb vadkárok bármikor előfordulhatnak. Kijelentette, prioritásnak tekinti a kérdésben az érintett lakossággal való párbeszédet is.
Új vízió a barnamedvék ügyének kezelésére
A volt miniszter elmondta, szakértőkkel arra a következtetésre jutottak, hogy egy új javaslatcsomag kidolgozása révén át kell gondolni a Romániában élő, Európa legnagyobb barnamedve-populációjának és az emberek együttélésének kérdését.
Előkészületek 2015-re
Korodi beszámolójában azt is kiemeli, hogy a 2015-ös évre a minisztérium biztosította a feltételeket ahhoz, hogy a folyamatban levő projekteket be lehessen fejezni, a hulladékgazdálkodás illetve a víz- és csatornahálózatok kialakítására és kiterjesztésére új projektek beindítására is lehetőséget teremtett. A korábbi években futó programok számára is folytatólagosságot biztosítottak, például folytatódik a Zöld Ház illetve a Roncsautó program. Az elektromos autók elterjedéséhez szükséges infrastruktúra megteremtése is támogatásban részesül jövőre.
13%-kal nőtt a EU-s források lehívásának aránya
Korodi kiemelte, mandátuma alatt 13%-kal nőtt az európai alapok lehívásának aránya, a rendelkezésre álló uniós források 54%-át sikerült lehívni, azaz 2,8 milliárd euró érkezett az országba.
Transindex.ro

Borboly Csaba szerint 2016-ig nem lesz javulás a romániai politikában
Nem derűlátó Borboly Csaba, a székelyföldi Hargita Megyei Önkormányzat elnöke a romániai politikai változások ügyében. Ez évértékelőjéből derült ki.
A szolidaritást, a közösségépítést, a kis falvak fejlesztését, fenntartható gazdálkodást és a helyi kezdeményezések szerepét helyezte a mérleg egyik serpenyőjére a Hargita megyei önkormányzat elnöke, Borboly Csaba, ám ezzel szemben ott van a kaotikus román törvénykezés, amelyben jogalapot találni például a magyar közösségi szimbólumok tiltására, bármikor akadályt gördíthetnek az emberek napi gondjainak megoldása elé.
A kudarcok sorába tartozik a fiatalok egyre nagyobb mértékű elvándorlása is, amelynek megállítását, a szülőföldön való boldogulást a jövő legnagyobb kihívásának nevezte.
„Egyre inkább kell beszéljünk arról a perspektíváról, hogy az itthon maradás hogyan történhet, milyen szerepet lehet játszani” – mondta Borboly Csaba.
A székelyföldi politikus nem derűlátó a politikai élet vonatkozásában sem, annak ellenére, hogy a román államelnök-választás után a magyar közösség részéről igen nagy a várakozás.
„Nem követte szélesebb körű váltás, és ennek az is a következménye, hogy amikor egy-egy cirkuszos helyzet van, a legkönnyebb módja túllépni a problémán, hogy elővesszük a magyar kártyát. Politikai szinten nagyon rosszak a kilátások” – mérte fel Borboly Csaba hozzátéve: 2016-ig nem is lát esélyt a javulásra.
hirado.hu / Kossuth Rádió, Krónika
Erdély.ma

Orbán: Magyarország meg tudja vívni a konfliktusait
Nem akarunk gyarmat lenni, szeretünk a saját lábunkon állni – mondta a kormányfő. Orbán Viktor az M1 Az Este című műsorában leszögezte: olyan kül- és gazdaságpolitikát akar, mellyel megtarthatjuk azt a területet, ami a miénk, és tovább építhetjük kultúránkat. A gazdasági rendszernek olyannak kell lennie, hogy minden magyar ember úgy érezze, munkájának van értelme, és nem mások gyarapodnak belőle – tette egyértelművé.
Magyarország ma egy erős ország, és meg tudja vívni a konfliktusait – ezt mondta Orbán Viktor az M1 Az Estének adott interjújában a Parlamentben.
A miniszterelnök szavai szerint Magyarországnak jó esélye van rá, hogy jó lapokat szerezzen a most újraosztott világgazdasági lapok közül. Orbán Viktor kijelentette: olyan kül- és gazdaságpolitikát kell folytatnunk, hogy azt a területet, ami a miénk, meg tudjuk tartani. És azt a civilizációt, kultúrát, amit több mint ezer év alatt felépítettünk itt, a Kárpát-medencében, folytatni tudjuk. Olyan gazdasági rendszert építsünk föl, hogy minden magyar ember úgy érezze, hogy a munkájának van értelme, és nem mások gyarapodnak a munkájából. Mi nem akarjuk, hogy mások gazdagodjanak a mi munkánk eredményéből. Nem akarunk gyarmat lenni, szeretünk a saját lábunkon állni. Mi egy független és szuverén ország vagyunk. Nem ismerünk el magunk fölött semmilyen idegen hatalmat, és nem vagyunk kötelesek engedelmeskedni egyetlen külföldi ország akaratának sem – mondta a miniszterelnök.
MTI
Erdély.ma

Támogatáskérelem a Márton Áron püspökről szóló nagyjátékfilm készítéséhez
Az erdélyi egyházmegye történelmi, kulturális és hitéleti örökségének ápolása céljából Márton Áron püspök életéről szóló nagyjátékfilmet szeretnénk készíteni. Márton Áron életével hitelesített tanítása ma is korszerű, ma is élni tanít. Mögéje ma is fel lehet sorakozni. Ez a kiindulópontja a róla tervezett nagyjátékfilmnek.
A filmkészítés bonyolult, de ugyanakkor szép élményeket kínáló közösségi erőpróba. Összefogást, szervezettséget, hitet és áldozatot kíván. A Mustármag célja, minél többekkel „együtt játszani” ezt a játékfilmet. Azt szeretnénk, hogy ez az alkotás a hívő népközösség tanúságtétele legyen. A filmnek közösségi súlypontja van. A mű úgy van megírva, hogy az egyházmegye népe minél tevékenyebben és minél nagyobb létszámban tudjon belekapcsolódni. Többezer szereplőt vonunk be, több mint 20 helyszínen, 140 helység lakóit szólítjuk meg. Már az előkészület alatt felszínre kerül mindaz, ami abban az időben összetartotta a népet: a hit, az együttműködés, a kölcsönösség, az egymásért érzett felelősség. Vélemények a film forgatókönyvéről:
„Tömör drámaisága mindenképpen egy átütő, nagyhatású filmet ígér… És erre van most szükség.” – László Márton történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv alapos, tartalmas, valósághű…A történet fő és mellékszereplői, véleményem szerint, jól ábrázolják a korszakot, Márton Áron életét és munkásságát. „ – Novák Csaba Zoltán történész, Marosvásárhely
„A forgatókönyv érdekes, ízes és hiteles.” – dr. Xantus Gábor rendező-operatőr, filmegyetemi tanár, Kolozsvár „Nagy öröm volt elolvasni a forgatókönyvet…veretes és értelmes.” – Tarjányi Irma Krisztina színművész, Bonn
„Isten segítségével nagyon szép filmet fogunk készíteni. Nagyon erős és szép történet. Különösen megkapó Márton Áron és a nép kapcsolata.” – Dér András filmrendező, Budapest
A film költségvetése 1.015.255 euro. Jelenleg az egyházmegye több mint száz templomában folyik az adománygyűjtés. A tél folyamán a más felekezetűek is bekapcsolódnak a gyűjtésbe.
A film négy évszakos forgatást igényel. 2015 őszén szeretnénk elkezdeni Csíkszentdomokoson a film őszi jeleneteinek a forgatását.
Kérjük szépen, hogy amennyiben lehetősége van, anyagilag támogassa ezt a közösségépítő missziós munkát. Köszönettel: Papp László, r.k. pap
Tel. 0744 99 70 42, e-mail cím: mustarmag2000[kukac]yahoo.com, www.martonaronfilm.ro
Erre a célra létrehoztuk a Márton Áron Film Egyesületet.
Adatai: ASOCIATIA ARON FILM EGYESULET
Cím: Tîrgu-Mureş, Str. Călăraşilor nr.1
Adószám: CIF: 33035501
Számlaszámok: RO47BTRLRONCRT0245987901
HUF RO10BTRLHUFCRT0245987901
Közlemény
Erdély.ma

Huszonöt éves a Háromszék
Először írhatták azt, amit valóban gondoltak, nem kellett sorok közé rejteni az üzenetet, becsomagolni a véleményt. E nap, napok történetét két, azóta már eltávozott kollégánk elevenítette fel a huszadik évfordulón. Előttük is tisztelgünk krónikájuk újraközlésével.
Huszonöt esztendővel ezelőtt, december 23-án látott napvilágot a Háromszék első lapszáma, több évtizedes elnyomás után az első igazán szabad újság térségünkben. A diktatúra béklyójából szabadult újságírócsapat a december 22-ei, még bizonytalannak látszó helyzet első óráiban már új lapot álmodott, és nagyon gyorsan cselekedtek, hogy másnap friss sajtótermék hirdethesse a szabadságot.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kitüntetés a kommunizmus áldozatainak
A legmagasabb állami kitüntetést, a Románia csillaga érdemrendet adományozta a volt politikai foglyok egyesületi vezetőjének hivatali tevékenysége első napján Klaus Johannis államfő, hangsúlyozva: ragaszkodott ehhez a jelképes gesztushoz, amely elismeri a szabadságért harcoló polgárok áldozatát.
Önök teljes mértékben megérdemlik az elismerést – mondotta a politikai elítéltek országos szövetsége elnökének. Octav Bjozára és társaira több mint 300 évi börtönt szabtak ki a kommunizmus idején, és ebből 115 évet le is töltöttek. Johannis elmondta: mandátumát az értékeink iránti tisztelettel kívánja végigvinni, és mártírjaink, hőseink is értéket képviselnek. Aki nem tiszteli a múltját, annak nem lehet jövője – jelentette ki. Hozzátette: úgy érzi, a román társadalom nem gyógyult ki teljesen a múlt betegségeiből. Még mindig szabadon élnek közöttünk olyanok, akiknek kezéhez vér tapad, és ez a mi tehetetlenségünket is jelzi – fogalmazott az államfő, aki szerint az igazságszolgáltatás joga és kötelessége megtalálni és megbüntetni őket, legyenek bár az ötvenes évek pribékjei vagy az 1989-es lövöldözésekért felelős tisztségviselők. Johannis tegnap az 1989-es áldozatok emlékünnepségén is részt vett és koszorúzott.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Búcsú a cserkészvezetőtől
Vannak emberek, akiket mindenki ismer. Mert jelenvalók a tenni akarásban. Ők azok, akik írják a történelmet, s nem föltétlenül róluk írnak a majdani történelemkönyvek. Ők azok, akik a mában, a mindenkori pillanatban embertársaik, de főleg a leginkább fogékony gyermekek lelkébe írják mindazt, amit megőrizni érdemes. Cselekvésükkel „fertőzik meg” környezetüket.
Gaál Sándor, a cserkészvezér ilyen „fertőző” ember. Így, jelen időben, még akkor is, ha ő már – milyen hirtelen át lehet jutni a másik partra – néhány órája nem lehet közöttünk. Bizonyára ott is irányít, szervez már, akárcsak minket, mindannyiunkat, akik csendes, ám annál meggyőzőbb szavaira hallgattunk, hihetetlen türelemmel és kitartással végzett szervezői munkájába belepillanthattunk. A Nyárád mentéről indult, régi vágású pedagógusok formájára alakította a természet és annak szeretete, amelynek titkaival soha nem tudott betelni. S melynek kimeríthetetlen gazdagságát akkor sem tagadta meg átadni az őt mindig körülvevő gyermekeknek, amikor még a hétvégi kirándulásra is pionírnyakkendőt kellett kötni. Ott is, akkor is lehetett – és Gaál Sándor tudott is – értéket plántálni a fogékony lélekbe, agyba egyaránt. Aztán változtak az idők. Emlékszem, a kilencvenes években együtt töltött néhány Kárpát-medencei utazásunkon is azt kereste – immár az általa is éledő cserkészmozgalom ember- és közösségformáló légkörében –, hogyan lehet minél teljesebbé építeni a cserkészet kapcsolati hálóját. Amely aztán a felcseperedő nemzedékek szívébe építheti az egységes Kárpát-hazát. Itthon pedig Kommandótól a Vadastetőn át egészen a Hargitáig (s ki tudja, még mi mindenről nem tudunk) az a vágy foglalkoztatta minduntalan, hogy valóságos tábori birodalmakat álmodjon és valósítson meg, ahol az önépítkezés, a közösségi lét legmagasabb iskoláját járták nebulói. Az általa kezdeményezett első hazai cserkészmúzeumról, amely talán egykor az ő nevét viseli, nem is szólva. Gaál Sándor a szinte észrevétlenül vezető emberek közül való. Akinek hiányával döbbenünk rá igazán, mennyi minden fűződik így vagy úgy nevéhez, de főleg cselekedeteihez. Az idei betlehemi láng fogadásán Ő már nem lehetett jelen. A megújuló fény ígéretében mégis velünk lesz, miközben ő már az égi cserkészcsapat munkáját irányítja.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Volt egyszer egy nap, született egy lap
Dominóhatásra várva
Az a bizonyos ’89-es ősz rettenetes volt. Éreztük a veszélyt, s azt, hogy mint a kutyák a nyáj körül, köröznek körülöttünk ismeretlen, bosszúra éhes erők. Kelet-Európán végigsepert a forradalom. Hittük, hogy a dominóeffektus eredményeként elér hozzánk is, de mikor, hogyan, miként, nagy kérdés volt.
Tőkés László temesvári hősi ellenállását akkoriban csak töredékeiben ismertük, erről még a Szabad Európa Rádió sem nyújtott teljes, hiteles képet. Innen nézvést úgy tetszett, magányos harcos ő, s nem védi más, csak néhány elszánt magyar híve.
Folytak a temesvári eseményeket elítélő gyári nagygyűlések, a lengyelországi kiruccanásából frissen visszaérkezett főszerkesztő, bizonyos Vasas Ferenc keményen kézben tartotta a lapot, s űzte az újságírókat az üzemekbe, beszámolni a szigorúan ellenőrzött közhangulatról. Korábban a szerkesztőség egyik hátsó szobájában – melyet magunk közt Kelet-európai Klubnak neveztünk – szabadon beszéltünk, vitatkoztunk, váltottuk meg a világot. Akkoriban úgy gondoltuk, ha már le nem írhatjuk, legalább szóban mondjuk el, hogy a kék szemű fiúk ismerjék véleményünket. Mint utólag kiderült, jól gondoltuk: lehallgatókészüléket szereltek a szobába. Advent Valahová elsietett a főszerkesztő, szétrebbent a társaság is. Advent volt. Készültünk az ünnepekre. Karácsonyfát vettünk, beszereztük a névsor szerint osztott, fejenként fél kilogramm sertéshúst, sorban álltunk narancsért, szaloncukorért, valakitől feketén kávét szereztünk. Haza, haza, az otthon biztonságos falai közé. Hogy mennyire nem voltak azok, pár éve már tudjuk: lakásunk fala is lehallgatókészüléket rejtett. Otthon csak a Szabad Európa Rádiót és a Kossuthot hallgattuk. A hírek egyre biztatóbbak voltak, Temesvár szabad, Bukarestben számunkra akkor még ismeretlen okok miatt szétrebbent a Ceauşescu által összehívott nagygyűlés. Este már kolozsvári és marosvásárhelyi barátaink telefonáltak, hogy magyarok, románok együtt tüntetnek, és mindkét városban a hatalom a tömegbe lövetett. Sokan meghaltak. Higanytermészetű kisebbik lányom estefelé azzal a hírrel érkezett haza, hogy másnap kivonul az IMASA. Késő este, éjszaka már bukaresti barikádharcokról számolt be a SZER, majd egész éjszaka felhívásokat olvastak be: Katonák, ha kivezényelnek a kaszárnyából, ne lőjetek testvéreitekre, apátokra, anyátokra.
Egyetlen hírforrásunkat, a Magyarországon vásárolt orosz táskarádiónkat, melyet korábban csak közép- és rövidhullámon működtettünk, átállítottuk Bukarestre. Bemondták, hogy öngyilkos lett Milea, a hadügyminiszter, majd egy közleményt olvastak be, s szólt a hazafias zene. De a déli harangszó után mintegy fél órával, szokatlan hangzavar után egy ismerős hang szólalt meg, a színész Ion Caramitru, majd egy akkoriban ismeretlen másik, Mircea Dinescu: Istennek hála, szabadok vagyunk! A tirannus helikopterrel elrepült.
Győzött a forradalom, indítsunk egy új lapot
Mint kit puskából lőttek ki, rohantunk a városközpont felé, tele volt emberrel, a katonák még a megyei pártbizottság előtt álltak, de már ölelkeztek a tüntetőkkel, a harciasabbak bementek az első titkár és más vezetők szobáiba, s dobálták ki a térre a könyveket, képeket, de még a színes televíziókat is. Megtudtuk, Rab István és társai a hátsó kapun elmenekültek, hogy a tüntetők egy része a rendőrséget és a Securitate épületét ostromolja. Kicsit nézelődtünk, kicsit ámultunk a bukaresti tévé forradalmi műsorán, majd néhányan a szerkesztőségből, akik ott összefutottunk, eldöntöttük, irány a szerkesztőség, holnap meg kell jelennünk. A szerkesztőség épülete üres volt, Jecza Tibor, a leváltás előtt álló főszerkesztő-helyettes (veje meglépett az országból) valamivel előttünk érkezett. Percek alatt összefutott a társaság kevésbé gyáva része, Áros Károly, Kisgyörgy Tamás, Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Incze Ibolya, Páljános Mária, B. Kovács András, Albert Levente, Tompa Ernő, a tördelőszerkesztő Nagyhalmágyi József, Péter Sándor, Nagy László Mihály s egyik korrektorunk, az azóta elhunyt Gáspár Éva. (...)
Új lapot indítunk – döntöttünk pillanatok alatt. Leültünk a szerkesztőség legnagyobb szobájában tanakodni. Időközben megérkezett a megyei pártbizottságtól az első titkárral együtt menekülő főszerkesztő, Vasas Ferenc is. Szokásával ellentétben csendes volt, nem oktatott, nem dirigált, be-bejött a szobába, hallgatta, miről beszélünk, kiment, telefonálgatott, újra visszatért. Addig jutottunk a rögtönzött lapelőkészítő gyűlésen, hogy meg kell változtatni az újság címét, le kell venni a fejlécről, hogy a megyei pártbizottság és a megyei néptanács lapja. És azt is, hogy Világ proletárjai, egyesüljetek! Ekkor lépett ismét a szobába Vasas, s megszólalt: vegyék kicsit vissza az iramot! B. Kovács András kollégát, mintha darázs csípte volna, felszisszent, s igen határozottan megkérdezte: Te azt hiszed, hogy ezt a lapot veled fogjuk csinálni? Vasas hitetlenkedve szétnézett, majd megkérdezte: Ki gondolja még azt, hogy nélkülem szerkesztik az új lapot? És sorba vette a kollégákat. Te, maga, maga? Nélküled, maga nélkül – hangzottak a válaszok. Sarkon fordult, visszament szobájába, s hosszú ideig ki sem mozdult onnan. Amikor elment, beszólt, hogy hagyott valamit számunkra az asztalán. Senki nem nézte meg, mit. Napok múlva derült ki, hogy Rab elvtárs magyar nyelvű beszéde lapult az íróasztalon. Magyari Lajos keze írásával. Kell egy főszerkesztő
Mi erről akkor mit sem tudtunk, új lapnéven töprengtünk. Közben páran már íróasztalhoz ültek, írtak, lestük a telexgépeket, akkoriban még álom sem volt a mai információs világ, és néztük a tévét. Sylvester Lajos és Gajzágó meg-megvillant, majd elrohantak. Amikor épp a Háromszéki Tükör változatot osztottuk-szoroztuk, az épp visszaérkezett Gajzágó odaszólt, miért ne lehetne egyszerűen Háromszék? Ebben maradtunk, Kisgyörgy Tamás megrajzolta a fejlécet. Társadalmi-politikai napilapként határoztuk meg magunkat. Már csak felelős szerkesztőt kellett választani. A dilemmát az okozta, hogy Sylvester Lajos és Gajzágó Márton, akiknek elvitathatatlan tekintélyük volt köreinkben, elment a forradalomba... És megérkezett Magyari Lajos. Akkoriban jó formában volt, hónapok óta nem ivott, tehetségét mindenki tisztelte, szerkesztői ízlésére adtunk. S hittünk abban, a lap közös munka lesz, nem egy-két ember akarata határozza majd meg hangvételét, ideológiai alapállását. Szavaztunk, úgy határoztunk, ideiglenesen irányítsa a lapot, majd sort kerítünk a vezetőségválasztásra is. Magyari Lajos két és fél évig vezette az újságot (1992-ben elment szenátornak), s el kell ismernünk, e nehéz időkben végzett munkájával, napi politikai kommentárjaival beírta magát a romániai magyar sajtótörténetbe.
Az első szám – ahogyan akkoriban szokásos volt, négy teljes oldal! – Győzött a nép akarata! szalagcím alatt jelent meg. A szerkesztőségi vezércikk a Jó reggelt, szabadság! címet viselte, mellette a Nemzeti Megmentési Front közleménye s egy eseményfotó. Az első oldalra került Magyari Lajos Kérdések című verse, Páljános Mária kis gazdasági beszámolója. A belső két oldalon a demokrácia ideiglenes megyei tanácsának közleményei, felhívásai mellett Gajzágó Márton, Sylvester Lajos, Matekovics János, Áros Károly publicisztikáit jelentettük meg, s hat fényképet – Albert Levente és Kopacz Attila felvételeit – a sepsiszentgyörgyi megmozdulásokról. A negyedik oldalon több évtized után először boldog karácsonyt kívántunk olvasóinknak, az Agerpres – akkor még telexgépen – néhány lelkes visszhangot adott le a román forradalom nagyszerűségéről s egy mosakodó cikket önmaga addigi tevékenységéről. Kis kazettában megörökítettük azok nevét, akik a Háromszék első számának szerkesztésében részt vettek, és hírül adtuk, hogy lapunk következő száma másnap, december 24-én, vasárnap megjelenik. A lapindítás estje nem múlt el meglepetés nélkül. Úgy fél tíz táján hat-nyolc fegyveres fiatalember csörtetett be. Közölték, hogy a demokrácia ideiglenes megyei tanácsától jöttek, s arra kérnek, vigyük le a kefelevonatot a forradalmi bizottság elnökének, bizonyos Dumbravă doktornak. Határozottan közöltük, erről szó nem lehet, minket többet senki nem cenzúráz. Pontosan tudjuk, mi a dolgunk. Kicsit tébláboltak, majd elmentek.
Mint a meleg kenyér, úgy fogyott az első szám, s hónapokig 25 000–30 000-es példányszámban jelentünk meg.
Ma szerényebben ugyan, de megvagyunk. Továbbra is Deák Ferenc egyetlen paragrafust tartalmazó sajtótörvényéhez igazodunk: MONDJ IGAZAT.
2009. december 23.
Simó Erzsébet
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Brassóban 21-én kezdődött (Ezerkilencszáznyolcvankilenc)
Az üvöltésre ébredtünk kora délután. Van stadion a közelben? – kérdezte későbbi férjem, akivel egyetemisták voltunk Brassóban. 1989. december 21-e volt, a központi áruház mellett. Szürke, borús hétköznap. Kinyitottuk az ablakot, és még hangosabb lett a zúgás. Kinyitottuk az ajtót, és a mindig éber szomszéd néni jelentette, hogy valami huligánok rendetlenkednek. Jobb, ha nem megyünk ki!
De kimentünk. Az áruház túlsó oldalán, a Cenk alatti sétányhoz vezető utca aljában több száz ember állt szorosan egymás mellett, szemben – az Unirea Líceum és a megyei pártszékház között – pár sor felfegyverkezett katona, mögöttük harckocsik látszottak. Hujjogás, ütemes skandálás az egyik oldalon, néma csend a másikon. Később került egy hangosbemondó, a katonák mögül valaki próbálta csillapítani a népet, hazaküldeni a tüntetőket, év végi élelmiszer-ráadást és nagyobb fizetést ígért, amit szinte őrjöngő düh és füttyorkán fogadott a civil oldalon. Tisztán ki lehetett venni a Le a kommunizmussal!, Le a diktátorral!, Le Ceauşescuval! kiáltásokat, de más is volt: Ne lőjetek a testvéreitekre! A hadsereg velünk van!
Csak álltunk és bámultunk. Szerettünk volna odamenni és elfutni is, hiszen már hallottunk egyet-mást suttogni az 1987. november 15-ei munkáslázadás utáni megtorlásokról. A politika – amit a nyolcvanas években már az óvodások torkán is nyomtak le hazafias dalok és versek tömegével, a nagyobbaknak pedig végeérhetetlen, dagályos beszédekkel és zord ünnepségekkel – annyira visszataszító volt, hogy megpróbáltuk kizárni az életünkből. A marxista ideológia és gyakorlati következményei elől az irodalomba, filozófiába, természetjárásba menekültünk, de ezúttal nem tudtuk kihúzni magunkat: ott maradtunk, és lassan bekapcsolódtunk a kórusba. Megjelent néhány közelben lakó ismerős is, valaki mondta, hogy Temesváron napok óta tüntetnek, és lőnek is. Sötétedéskor bementünk melegedni és telefonálni, akkor derült ki, hogy a városi buszok nem járnak, távolabb lakó barátaink nem tudnak bejönni a központba. Volt, akit a szülei nem engedtek, mert „nem a mi ügyünk”, hívtak minket is hozzájuk, a saját szüleink pedig haza Sepsiszentgyörgyre. Megígértük, hogy másnap megyünk, és visszatértünk a szemünkben eszeveszetten bátornak látszó tüntetőkhöz. Pár százan, legtöbb kétezren lehettünk (utólag sokkal több „forradalmárdiplomát” adtak ki, de közülünk senki sem kért), amikor lövések dördültek. A már katonaviselt fiúk ismerték fel a ropogást, de akkor még nem az emberekre céloztak: másnap, harmadnap jelentek meg az azóta is azonosítatlan „terroristák”, akik több súlyos sebesülés és haláleset okozói voltak, már a diktátor házaspár megfutamodása után... 21-én este még csak világító lövedékekkel és vízágyúval védekezett a hatalom, de éjféltájban magától feloszlott a tüntetés. Utoljára egy fiatal sorkatona rémült arcát láttuk: rá volt írva, hogy ugyanúgy fél a tűzparancstól, mint azok, akik a puskája előtt álltak. Dehogyis akart beléjük lőni, ő is az embertelen rendszer áldozata volt...
Másnap, 22-én reggel az állomásra menet már szervezetten szembejövő, diktatúraellenes jelszavakat skandáló menetoszlopokkal találkoztam. A Ceauşescu házaspár menekülésének híre ablakpucolás közben ért: édesanyám telefonált, hogy kapcsoljam be a tévét. Kifutottam az utcára, és eljártunk egy örömtáncot a szomszédokkal, majd visszafordultunk szépen a karácsonyi előkészületekhez. Barátom egy későbbi vonattal jött haza Sepsiszentgyörgyre, még látta, ahogy a brassói állomáson hóráznak az örömmámorban úszó utasok; este lementünk a központba, a megyeháza elé, ahol a kidobált papírokból, könyvekből rakott tűznél melegedve beszélgettünk az ott levőkkel. Egy fiatal asztalos arról próbálta meggyőzni a tűzrakókat, hogy a hajlított karfájú bútort kíméljék meg, sok munka van benne, de lehurrogták. Akkor már kezdtek terjedni a rémhírek mérgezett vízről és terroristákról...
23-án közúti szűrőket állítottak a – néhol igencsak vitatható fellépésű, fegyveres – polgárok, és megkezdődött a magyar érdekvédelem megszervezése. Édesapám is ott volt, aggódva vártuk haza a szokatlanul zajos éjszakában. Karácsonykor a közszolgálati televízió több nyelven, köztük magyarul és németül is kellemes ünnepeket kívánt, és nem felülről jött parancsra, hiszen az első napokban számtalan jele volt annak, hogy a románok elismerik a magyar közösség fokozott és igazságtalan elnyomását; ez a kölcsönös jóindulat két és fél hónapig, Marosvásárhely fekete márciusáig tartott. 
December végén azonban korlátlan volt az egymás iránti bizalom. Pár nap múlva ismét Brassóban voltunk, a pártszékházat még őrizték a katonák, akiket a lakosság szendvicsekkel, forró teával traktált. A szomszédos parkban friss sírok jelezték, hogy nincs minden rendben. De hogy mennyire nincs, az is csak később tudatosult: huszonöt évvel a rendszerváltás után sem tudni, hogy ki lövetett Brassóban december 22-e után.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

"Romániában nem voltak rendszerellenes erők, amelyek átvehették volna a hatalmat"
Romániában csak egy emberségesebb kommunizmusban reménykedtek az emberek Nicolae Ceausescu diktatúrája idején, és nem voltak olyan rendszerellenes erők, amelyek készen álltak volna arra, hogy átvegyék a hatalmat – mutatott rá Mircea Dinescu költő, az 1989-es romániai forradalom egyik meghatározó alakja, aki a kommunista diktatúra megdöntésének 25. évfordulója alkalmából nyilatkozott a magyar közmédiának.
Dinescu szerint Ceausescu Romániájában a kommunizmus örök életűnek tűnt, az emberek nem bíztak radikális változásban, csak azt várták, hogy meghaljon a diktátor.
"Abban reménykedtünk, hogy nálunk is elkezdődik a peresztrojka, a glasznoszty, mint Oroszországban. Egy lazább rendszerre, egy vidámabb barakkra vágytunk, azt gondoltuk, hogy Ion Iliescu (a kommunista pártvezetés egyik kegyvesztett tagja, a későbbi államfő) lesz a következő pártfőtitkár, aki engedékenyebb lesz, talán a cenzúra sem lesz olyan szigorú, hiszen ő egy színházba járó, tanultabb ember" – emlékezett vissza a költő.
Mint mondta, akkor senki sem hitte, hogy a kommunizmust Romániában a kapitalizmus váltja majd fel, olyan fogyasztói társadalom, amelyet a pártaktivisták és a "szekusok" – a hírhedt Securitate, a kommunista politikai rendőrség tagjai – hoznak létre.
"Ők voltak az egyedüliek, akiknek pénzük is volt hozzá. Ugyanez történt Magyarországon is, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban, ahol az új oligarchia a régi állami vezetés második vonalából alakult ki. Ők azok a volt vállalatvezetők, a fiatal pártaktivisták, az iskolázottabb fiúk, akiket a kommunizmus idején képeztek ki arra, hogyan működik a kapitalizmus, mert diplomaták voltak, vagy kémek, mint például Putyin Németországban. És ők tudták, hogy hogyan működik az a rendszer, hazatértek a saját országukba, és gyakorlatba ültették a posztkommunista kapitalizmust" – magyarázta Dinescu.
Úgy vélekedett, Ceausescu számára végzetes volt, hogy a (Tőkés László elhurcolása ellen tiltakozó megmozdulásból rendszerellenes lázadássá terebélyesedett) temesvári népfelkelést megpróbálta vérbe fojtani, hogy a tüntetők közé lövetett.
Kifejtette: a Szabad Európa Rádióban az egész ország hallhatta a temesvári véres megtorlás idején készült, döbbenetes hatású hangfelvételt, amelyen lövöldözés és kiabálás hallatszik. Ebben a feszült hangulatban elég volt egy petárda ahhoz, hogy a Ceausescu által (a temesvári "zavargások" elítélése érdekében) összehívott nagygyűlésen a tömeg a diktátor ellen forduljon, és az egész országban kitörjön a Ceausescu-ellenes lázadás – mutatott rá Dinescu.
Arra a kérdésre, hogy hogyan került a forradalom élvonalába, Dinescu felidézte, hogy december 22-én délben a házi őrizetét felügyelő szekusok eltűntek a lakása elől, kiment az utcára, ahol Domokos Gézával, a Kriterion könyvkiadó igazgatójával találkozott, aki később a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első elnöke lett. Ő hívta fel a tüntetők figyelmét Dinescura, akinek a nevét sokan ismerték a Szabad Európa Rádióból, de nem tudták, hogy néz ki. A tömeg hatalmas lelkesedéssel fogadta, és amikor a Román Televízióhoz értek, ismert ellenállóként ő lehetett az, aki élő adásban az egész országnak tudtára adta, hogy a diktátor megszökött.
Arra a kérdésre, hogy forradalom vagy államcsíny történt-e 1989-ben Romániában, Dinescu kifejtette: a forradalom hitelességét azok az értelmiségiek kérdőjelezték meg, akik a diktatúra idején mélyen hallgattak, de Ceausescu bukása után hirtelen bátor kommunistaellenes forradalmárként jelentek meg a közvélemény előtt.
"Ez népfelkelés volt, ez világos! Csakhogy nekünk nem volt Charta 77-esünk, mint a cseheknek, nem voltak szabad szakszervezeteink, mint a lengyeleknek, vagy olyan életképes, ellenálló értelmiségünk, mint a magyaroknak (…) Nálunk nem volt, aki átvegye a vezetést Ceausescu bukása után, ezért jött a kommunista vezetőség második vonala, és ragadta magához a hatalmat. Ez történt: egy népfelkelés – mert ugye milliók vonultak akkor utcára –, majd jöttek az ügyes fiúk, akik csendben rátették a kezüket a hatalomra" – összegezte Mircea Dinescu.
Az 1950-ben született Mircea Dinescu 21 éves volt, amikor megjelent első verseskötete, amiért megkapta az írószövetség debütdíját. A ’80-as években egy irodalmi folyóirat szerkesztője volt. 1989 márciusában a francia Libération közölt egy diplomáciai postával nyugatra csempészett interjút vele, amelyben nyíltan bírálta a Ceausescu-rezsimet. A Szabad Európa Rádióban ismertetett interjú miatt elveszítette állását és házi őrizetbe helyezték. 1989. december 22-én ő jelentette be a Román Televízióban, hogy a diktátor elmenekült.
(A Mircea Dinescuval készült interjút december 22- én, tegnap este sugározta a Duna televízió a romániai forradalomról szóló műsorban.)
Népújság (Marosvásárhely)

Marosszentgyörgyi karácsonyi kórustalálkozó
Kilenc marosszentgyörgyi kórus és dalcsoport részvételével szervezte meg szombaton este a helyi kultúrotthonban a Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal és a helyi tanács a már hagyományossá vált karácsonyi kórustalálkozót, Daloljunk együtt az Úrnak! jeligével.
Ritkaságszámba menő, hogy a megye legnagyobb községében több mint tíz dalcsoport működik, és a település legfőbb rendezvényeit mindig hangulatossá teszik énekeikkel, fellépéseikkel.
Ez alkalommal is így történt, amikor a szombati rendezvényen román kolindákat hallgathattak meg a résztvevők a helyi 1-es és 2-es ortodox parókiák kórusainak előadásában, Eugen Baraian és Roata Gigel lelkészek vezetésével, de csodálatos magyar nyelvű karácsonyi kórusművek és népi énekek valódi csokrát is meghallgathatták a szép számban összegyűlt marosszentgyörgyiek.
A kórusestet Sófalvi Sándor Szabolcs polgármester szavai és hegedűs kántálása nyitotta meg Rend Tamás helyi zenetanár zongorakíséretével, aki az ezt követő Szent György Gimnázium gyerekkórusának román, magyar és angol nyelvű éneklését is vezényelte. Az unitárius egyház kórusának előadása következett Kiss János Csaba lelkész és Borbély Ildikó vezetésével, majd az egyik ortodox kórus lépett színpadra.
A római katolikus egyházközség Jubilate nevű hangszeres együttese Baricz Lajos pap-költő Simon Kinga kántornő által megzenésített verseiből adott elő néhányat, majd az ugyancsak katolikus Jubilate Deo nevű ifjúsági dalcsoport lépett színpadra Székely Szilárd, Lovász Ágota és Szántó Árpád vezetésével. A nézők mosollyal és tapssal fogadták a Jubilate Deo dalcsoport tagjainak 3-8 éves gyerekeit, akik karácsonyi dalokat énekeltek és furulyáztak.
A 2-es ortodox parókia dalcsoportjának előadását követően a helyi református gyülekezet Reménység nevű kórusa következett Szász Emese Rebeka vezetésével. Ezt követően a székely ruhába öltözött marosszentgyörgyi Kolping család egyesület dalcsoportja karácsonyi magyar népdalokat adott elő Székely Szilárd vezetésével.
A bensőségesre sikerült karácsonyi kórusestet a település egyik legrégebbi és leghíresebb kórusának többnyelvű előadása zárta, amelyet a közel nyolcvanéves Hajdó Károly karmester, a község díszpolgára vezet.
A kórusesten a helyi dalosok feldíszítették a marosszentgyörgyi kórusok karácsonyfáját, és a közös énekléssel bizonyították, hogy nemzetiségtől és felekezeti hovatartozástól függetlenül, szeretetben, békében lehet örülni Jézus születésének.
Marosszentgyörgy Polgármesteri Hivatala
Népújság (Marosvásárhely)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

A felelőtlenség főiskolája
A helyi politikusok pitiáner csatározásán múlik, hogy elköltözhet tanítóképző egyetem Székelyudvarhelyről. Mindenki sáros.
A Szász Jenő-éra lecsengése óta jóval csendesebb a székelyudvarhelyi közélet. Úgy is mondhatnánk, jóval unalmasabb.
Az Eötvös József Szakközépiskola elköltözésének javaslata váltott ki először nagyobb politikai polémiát. Tavaly nyáron, két hónappal az iskolaév kezdete előtt röppent fel az iskola beköltözésének ötlete az akkor frissen megszerzett UCECOM épületébe. Kétharmados többség kellett volna az önkormányzati ülésen ahhoz, hogy szabaddá váljon az út a kulturális központ létesítése előtt a Székelytámadt várban.
Az EMNP tanácsosai nem szavazták meg a költözést, miután állításuk szerint a polgármester úgy egyeztetett velük, hogy azt mondta, ez lesz és kész. Zseniális politikai húzás volt az RMDSZ részéről, hogy egy hirtelen jött, kidolgozatlan ötletből politikai tőkét kovácsoljon magának, amivel folyton a kakaskodó ellenzék orrára lehet koppintani. Ám a város keveset nyert ebből a tőkéből.
Zsarolásból elégséges
Megismétlődni látszik a történet Kulcsár-Székely Attila és családja ANL-s lakásügye kapcsán. Az önkormányzati tanácsos nem jelentette be, hogy megürült az apartman. Valószínűleg mind az EMNP, mind az RMDSZ vezetői tudtak a dologról, hiszen nehezen elképzelhető, hogy a kollégák – akár a színháziak, akár a politikaiak – ne tudták volna, hogy a tanácsos hol él.
Különösen, hogy folyamatosan posztolta Facebook-oldalán új háza építésének és a költözésnek a fázisait. Jakab Attila buktatta le végül nyilvánosan az RMDSZ-es önkormányzati képviselőt egy csúnya tanácsülési konfliktus nyomán. Most az EMNP és az MPP hitte azt, hogy nyerő helyzetben van, politikai zsarolásra használták a még akkor is törvénytelenségnek minősülő esetet, ha elkövetésében a jó szándék vezérelte a tanácsost.
Választások előtt pattant ki a botrány. Az RMDSZ frakció megvárta a választások végét az álláspontja megfogalmazásával. Amikor végül megtették, elintézték annyival, hogy a helyi szervezet honlapján nyilvános bocsánatkérésre szólították fel Kulcsár-Székelyt, ő elegett is tett ennek szintén a honlapon. Se közlemény, se sajtótájékoztató, mint egyébként minden egyes, dicsőséget hozó rendezvény esetén lenni szokott.
Korlátolt felelőtlenek társasága
A decemberi tanácsülésen napirend szerint a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományi Karának adták volna át a tavaly megvásárolt UCECOM épületét, ám a Kulcsár-Székely ügyre hivatkozva az ellenzéki tanácsosok nem szavazták meg a határozattervezetet. Továbbra is „monnyon le".
Kulcsár-Székely nem mond le, az RMDSZ frakció ez alkalommal nem rest sajtótájékoztatót szervezni, hogy felelőtleneknek, együttműködésre képteleneknek nevezhesse az EMNP és MPP tagjait.
Ha Kulcsár-Székely felelősségteljesen lemondott volna, talán jövőre átköltözhetne a dicsőséges megvásárlása óta üresen álló UCECOM helyére az egyetem. Ha az EMNP és az MPP felelősségtudata teljében nem használná zsarolásra az általa kirobbantott lakásmutyit, talán nem lenne kérdőjeles a kihelyezett tagozat jövője.
Egyébként nem hiszem, hogy megszűnik, sokkal inkább azt, hogy kis idő múlva még zseniálisabb megoldási tervvel áll elő az RMDSZ frakció. És megmutatják, hogy ki a felelősségtudó.
Ha nem lenne politikai arrogancia, talán eddig készülne a sokak által támogatott kulturális-turisztikai központ a várban. Ha a döntéshozó meg a végrehajtó bátrabb, felelősségtudatosabb és kevésbé népszerűséghajhász lenne, konfliktusos döntéseket is meghozna, talán a város lenne, aki nyerne.
Csakhogy ebben a nagy egymásra mutogatásban, a sok vesztes-vesztes játszmában egy igazi vesztes van, és az a város lakossága. Azé a városé, ahol egyetlen egy dolgot tudnak magas szinten, hovatartozástól függetlenül az úgynevezett politikai elitek: a választóik faszra vevésének művészetét.
Pál Edit Éva
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

A diktatúra nyomait örökre viselni fogjuk
DRAGOMÁN GYÖRGY író 1973-ban született Marosvásárhelyen, 1988 óta Magyarországon él. Második regényét, a romániai diktatúrához kísértetiesen hasonlító világban játszódó A fehér király-t eddig több mint harminc nyelvre fordították le. Máglya című új könyvét a Nagyváradi Könyvmaratonon is bemutató íróval Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
Nyáron kipróbáltam a honlapján fellelhető dobozban panírozós módszert cukkínivel, de nem jött össze. Mondjuk nagy hirtelen nem találtam joghurtot és keményítőt…
Mivel az eredetiben csirkemell szerepel, illetve ahogy említette, joghurt és keményítő, így nem mondhatjuk, hogy kipróbálta a receptet. Egy recept attól recept, hogy minden eleme fontos. Én cukkinihez, azt hiszem, tempura mártást készítenék.
Őszintén erről még nem is hallottam…
Japán módszer. Jéghideg vízbe kever az ember lisztet, esetleg valamilyen alkoholt, kis keményítőt. A cukkínit, rudakra vágva ebbe mártogatnám, aztán rövid idő alatt kisütném forró olajban.
Honnan jön a gasztronómia az életébe, azt hiszem, nem pont erről ismert világszerte…
Apám, anyám főzött, én is hamar megtanultam, idővel pedig fanatikus lettem. Például készítek vákuumban tojást.
Na, az milyen?
Az egy nagy kunszt. A tojás fehérje és sárgája két nagyon különböző dolog, külön tudomány, hogy a fehérje már ne legyen folyékony, viszont a sárgája krémes maradjon. Sok fizikus és egyéb tudós dolgozott ezen a problémán évekig, mire meglett a megoldás. A lényeg, hogy a sárgája 64 fokos legyen, akkor olyan, mint a méz, és rendkívül finom.
Ehhez kell a vákuum?
Igazából hetvenöt fokos vízfürdőre van szükség, amiben aztán, a térfogattól függően, 15-18 percig benne kell hagyni a tojást. Van egy táblázat, ami alapján kiszámolható, mennyi időre van szükség adott mérethez. Az az érdekes hogy ez után le is lehet hűteni, egy pohár meleg víz elég, hogy fogyasztható legyen. Én egy tucatot készítek jellemzően egyszerre, rendszerint ez a reggeli pirítóssal.
Ezek után azt hiszem értem, hogyan írta kilenc évig most megjelent regényét, a Máglyát…
Én inkább azt mondanám, kilenc év telt el az előző regényem megjelenése óta. Ez alatt az idő alatt megírtam két novelláskötetet, és egy harmadik regény nagy részét. De ha arra utalt, hogy maximalista vagyok, akkor az igaz. Minden mondatnak a helyén kell lennie. Ha nincs, akkor nem megyek tovább, és addig dolgozom rajta, amíg odakerül. Nem haladok lineárisan, néha 9-10 részén is dolgozom felváltva egy szövegnek, de nem írok újra vagy át. Ha egy mondat kész van, akkor kész van.
Ha jól tudom, az elmúlt időszak alatt megírt, de még nem publikált harmadik könyv trilógiává bővíti A fehér király és a Máglya világát.
A három könyv csak annyiban függ össze, hogy hozzávetőleg ugyanabban a térben játszódnak, és a saját fiktív történetükben koherensek, de bármilyen sorrendben el lehet őket olvasni. Találkoztam olyan emberrel, aki előbb olvasta a Máglyát, aztán A fehér királyt, és működött.
Az viszont elmondható, hogy mindegyik könyve kapcsolódik a diktatúra élményhez. A fehér király diktatúrában, a Máglya közvetlenül annak megdőlése után, a harmadik pedig jóval utána játszódik, de mégsem tőle függetlenül. Jól mondom?
A harmadik könyv két szálon fut, az egyik hozzávetőleg öt évvel ezelőtt kezdődik, a másik pedig a diktatúra legvadabb éveiben. Tehát igen, ezek a könyvek mind kapcsolódnak a diktatúrához, sőt első regényem A pusztítás könyve is, bár az nem ez a világ.
Ha meg kéne fogalmaznia röviden, mit mondana, mi a diktatúra?
Nagyon sokáig foglalkoztam politikafilozófiával, ahol pont ezt kerestem, de végül nem lettem filozófus, hanem regényíró, talán éppen azért, mert nem találtam rövid választ. Amit gondolok, ott van a könyveimben, nem azért dolgoztam rajtuk, hogy tőmondatokban elintézzem az ügyet. A negatív hatalomról annyit el tudok mondani, hogy olyan dolgokba is beleszól, amibe nem kéne, de ez még nem diktatúra definíció.
Létezhet hasznos hatalom?
Talán. Amelyiknek nem önmaga fenntartása a célja, csak bizonyos konkrét célok elérésére alkalmas, amelyik igazgat, de nem uralkodik.
Regényeiben, bár fiktív térben játszódnak, jól felismerhető Erdély, s bizonyos itteni konkrét események lenyomatai. Tovább megyek, az embertípusok, működési mechanizmusok nagyobbik része ma is beazonosítható, létezik. Ön szerint eltűnt nyom nélkül a diktatúra?
Nyilván nem, a nyomait örökre viselni fogjuk, legalábbis amíg emlékszünk rá, addig nem szűnik meg.
Ön gyermekként megtapasztalta a romániai diktatúrát, 1988-as áttelepülése óta pedig látja, hogy Magyarország miként dolgoz fel egy egyébként az ittenitől sok tekintetben eltérő tekintélyuralmi rendszert…
Az az igazság, nem vagyok igazán képben a romániai múltfeldolgozással.
És a magyarral?
Ott nem látom, hogy érdemben történne valami. A dokumentumok nem, vagy csak részben hozzáférhetőek.
Itt sem más a helyzet. Érdekes, hogy a hajdani NDK milyen jól megoldotta ezt a problémát…
Igen, de ott volt egy másolat, egy „backup Németország”, ami ezt lehetővé tette.
Az utóbbi kilenc évben sokat utazott, gondolom rengeteg emberrel beszélt, akik olvasták a regényeit. Mennyire értik, mi történt itt Kelet-Európában?
Azt tudom, hogy szeretik a könyveimet, de nem derül ki, mi a különbség az ő és a mi értelmezésünk között. Fogalmam sincs, hogy egy dánnak például mit jelentenek ezek a regények.
Érdekli?
Igazából nem. Az érdekel, amit írok.
Közhelyes kérdés következik: mi motiválja az írásra?
Nem tudok nem írni. Látok képeket, amiket ha nem akarok látni, le kell írjam őket. Akkor is írnék, ha nem jelenne meg, ha senki nem olvasna. Egyszerűen muszáj, fejben is mindig írok.
Most éppen mit?
Hát a már emlegetett harmadik könyv nincs kész, emellett novellákat. Lesz egy kötet, amibe zenéhez kapcsolódó írásokból lesz 18-20 darab, hiányzik még pár. Észrevettem, több írásom is érinti a témát, így gondoltam legyen belőle könyv.
Szereti a zenét?
Hogyne, de mindenevő vagyok. Nagyon vicces lejátszási listáim vannak. Jól megfér egymás mellett a barokk ária, norvég black metal, román hiphop és mondjuk spanyol anarchista punk. Azt viszont mindig pontosan tudom, hogy éppen milyen zenékre van szükségem.
Hosszú ideig filmkritikákat írt, az a vonzalom megmaradt?
Persze, csak mostanában mire a gyerekeim lefekszenek, sokszor már fáradt vagyok, régebben naponta megnéztem egy filmet.
A fehér királyt hamarosan megfilmesítik. Van átjárás regény és film között?
A regényidő valahol nyolc-kilenc óra, a filmé általában másfél, egy rendezőnek ezt kell elsősorban megoldania, de ez egy külön sport. Remélem a filmnek lesz sok köze a regényhez, de a jó adaptációk – ha léteznek – szét kell szedjék az eredetit, hogy a maguk számára aztán újra összerakhassák. Sokszor kértek, írjak forgatókönyvet a regényeimből, de akkor már inkább csinálnék valami újat. A fehér király forgatókönyvével kapcsolatban természetesen el fogom mondani a véleményem, de nem kell megfogadni. A film alkotóinak szabadság kell.
Készen van a forgatókönyv?
Láttam eddig hat változatot, de hát a film ilyen műfaj.
Más: valahol azt mondja egy interjúban, hogy nincs megelégedve a politika minőségével, remélem pontosan idézem. Mit jelent ez?
Azt gondolom, a politikának elvi kérdésekről kéne szólnia. A magyar politika olyan minőségű, mint a magyar foci, ezzel mindent elmondtam.
Azért kifejthetné?
Hiányzik az elvi alapú közbeszéd, amihez a politikusoknak igazodniuk kell, minden túl gyakorlatias, és sok a manipuláció. Nyilván idealista vagyok ebben a kérdésben, de pontosan ezért nem is érdekel a politika. Azt gondolom, szükség lenne egy erős civil szférára, amely lehetőséget teremt értelmes viták lefolytatására fontos kérdésekről. Például sokat kéne beszélgetnie okos embereknek arról, milyen legyen az oktatás, és nem politikai alapon kéne eldönteni. A közbeszédet nem a pártpolitikának kéne dominálnia, hanem értelmes gondolatoknak. Sok helyen jártam, ahol ez működik. Ma Magyarországon iszonyatosan kevés gondolattal találkozom a közbeszédben.
Több mint harminc nyelvre lefordított, világhírű íróként, azt hiszem, nagyjából bárhol élhetne a Földön, mégis Magyarországon maradt, mi ennek az oka?
Amikor elmentünk Romániából, oda költöztünk, pedig akkor mehettünk volna bárhová. Nem véletlenül: engem a magyar nyelvhez köt a munkám, írtam és még remélhetőleg fogok írni sok mindenről, de ezen a nyelven dolgozom. Most voltam fél évig Helsinkiben, ösztöndíjjal, de más, amikor az emberek a villamoson magyarul beszélnek. Mindig van egy mondat, egy hangsúly, amire felkapom a fejem. Szép dolgok ezek.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A kormányzat a tömbterületekben gondolkozik
A MTA Kisebbségkutató Intézete osztályvezetője, DR. BÁRDI NÁNDOR történész az Erdély(i) politika Bukarest és Budapest között címmel tartott előadása előtt Szilágyi Aladár a rendszerváltást közvetlenül megelőző és az azt követő korszak kisebbségpolitikájának változó törekvéseiről kérdezte a kutatót.
Kezdjük beszélgetésünket 1988-cal. Milyen előzményei voltak a hatalmas tömegeket megmozgató, a romániai magyarsággal szolidarizáló, össznemzeti tüntetésnek, illetve a rendszerváltás után körvonalazódó úgynevezett Antall-doktrínának?
1988 januárja az, amikor az MSZMP-Kb külügyi titkára, Szűrös Mátyás egy rádióinterjúban bejelenti, a határon túli magyarok a magyar nemzet részét képezik. Gyakorlatilag a Kádár-korszakot meghatározó plebejus nemzetfelfogás helyett (életszínvonal-politika és nem a nemzeti szuverenitás a döntő) egy kulturális nemzetfelfogás válik hivatalossá. Ezt a bejelentést teoretikus cikkek követik, mind a magyarországi nemzetiségekkel kapcsolatban, mind a határon túli politika tekintetében. Még ’88-ban megalakul a minisztertanács mellett a Nemzetiségi Kollégium, ami aztán ősszel már Titkárságként, apparátussal működik, Pozsgay Imre államminisztersége alatt, és az alapító Tabajdi Csaba lesz ennek a vezetője. Így kerül bele a közigazgatásba a hazai kisebbségek és a határon túli magyarok kérdése. Ez annál inkább sürgető volt, mert felpörgött a romániai menekültügy, azt is kezelni kellett. Ezen a titkárságon dolgozott Entz Géza is, aki 1990 májusa után először az Etnikai és Kisebbségi Hivatal élére kerül, majd 1992-től a Határon Túli Magyarok Hivatalát vezette. Az Antall-kormány szempontjából ez az első fontos lépés: bevezetik a magyar közigazgatásba a külhoni magyarok problematikáját. Egy másik törekvésük az volt, hogy a korabeli európai kisebbségi jogi építkezésnek a normái alapján szeretnék elérni az önkormányzatiságot a magyar kisebbségek számára. Úgy tűnt, hogy lesznek európai standardok, és azokat számon lehet kérni a környező országok kisebbségpolitikáján. Ehhez kapcsolódott, hogy ’93-ban létrehozzák a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekről szóló törvényt.
Ez azért nem lett pusztán nyelvhasználati és azért lett önkormányzati törvény, hogy egyfajta példát mutasson a határon túli magyarok számára. A harmadik fontos elv, amely az Antall-doktrína része, hogy a határon túli magyar közösségeket önálló politikai közösségekként ismeri el. Nélkülük, róluk nem lehet dönteni a magyar közigazgatásban – mondták akkoriban.
1994-ben az úgynevezett Balladur-terv, az Európai Stabilitási Egyezmény kapcsán kiderül, hogy a határon túli magyarok autonómiatörekvései útjában állnak a magyar integrációs törekvéseknek. Már akkor keresztüllépnek ezen, illetve 1993-ban az ukrán-magyar alapszerződés kapcsán – ahova nem kerül be az autonómia-cikkely –, majd a többi alapszerződés egyeztetése során kiderül, a határon túli kisebbségi magyar eliteket ezekből a tárgyalásokból kihagyják. 
E kezdeti években volt-e konszenzus a politikai pártok között ebben a kérdéskörben?
Az alapszerződésekig és az első Máért-ig, amit 1996 nyarán hívnak össze, létezett egy retorikai konszenzus. A konszenzus megszűnte az alapszerződések körüli vitákban lett nyilvánvalóvá, ahol előbb a külhoni magyar pártok részvételéről, illetve autonómia-követeléseik képviseletéről mondtak le a budapesti kormányzat részéről. Majd az első Máért-nek tekinthető 1996 nyári találkozó után és a magyar-román alapszerződés RMDSZ ellenében való aláírását követően, a pápai találkozón már a kormánypártok nem vettek részt. 
Ehhez azt is tudni kell, hogy olyan szimbolikus tehertétele van a határon túli magyar problematikának, amire sok minden rárakódik. Ennek a belső érdekviszonyait, mozgatórugóit elég nehéz átlátni. A külmagyar ügyeknek mindig volt belpolitikai vonatkozása, hiszen ezekről a kérdésekről „büntetlenül” lehetett nyilatkozni, hisz alanyai nem voltak magyar állampolgárok. A politikai identitásépítésben az utak úgyis elválnak, hogy Magyarországon a Kádár-korszakban nem beszélhetünk politikai közösségről vagy nemzetépítésről, mint olyanról. A nyolcvanas évek második felében kirajzolódó politikai identitásközösségek ’89 után próbálnak intézményesülni. A legdrámaibb ebben az, hogy Közép-Európában szinte egyedüliként, a két politikai identitásközösség, a jobb- és baloldal belső koherenciáját olyan tematizációk teremtik meg, amelyek kizárták egymást. A Demokratikus Charta létrejöttével beindul egy antinacionalista beszédmód, ami a baloldalé lesz, ezzel szemben domináns lesz egy nemzeti beszédmód. A kettő lényegében kizárja egymást. Politikai közösségépítések zajlanak, nem pedig egy politikai közösség jön létre. 
Magyarországon előbb elkezdődött az euroatlanti integrációs folyamat, mint Romániában. Magyarország közvetlen integrációs érdekei mennyire szorították háttérbe a határon túliak ügyeit? Amikor aztán Románia is rálépett erre az útra, nem lehetett volna-e többet és mást tenni a romániai magyarság érdekében?
A kilencvenes évek elején a határon túli magyar pártokat a térség instabilizáló tényezőjének gondolta a nemzetközi közvélemény. Tehát amikor a magyar kormányzat ezeket a pártokat és a határon túli magyarok párhuzamos társadalomépítését támogatta, erre úgy néztek, mint instabilitási tényezőre.
Közben kiderült, ezek a pártok a legbiztosabb támogatói minden országban az euroatlanti csatlakozásnak, mert a magyar kisebbségek jelentős része a demokratikus jogállamtól várta helyzetének a jobbítását, illetve egyfajta euroszanálástól várta azt, hogy a saját önkormányzatiságát elismerjék. A kilencvenes évek végére kiderült, hogy a magyar etnikai szavazók „aranyat érnek” ezekben az országokban, mert az euroatlanti erőket mindenütt 8-10 százalékkal támogatták, s kormányzati tényezőkké váltak. Így a magyarokról való gondolkodás is bizonyos értelemben megváltozott. A magyar euroatlanti integrációs folyamatban az első Magyarország integrációja, az után következhet a kisebbségi problémák felvetése. Másrészt a schengeni határövezet bevezetésétől tartva biztosítani akarták a zavartalan magyar-magyar kapcsolattartást. Erre találták ki magát a státusörvényt. Akkor a kettős állampolgársággal nem lehetett előállni, mert a gazdasági különbségek miatt életszerű volt egy kivándorlási hullám megindulása Magyarországra, és akkor még Magyarországon hittek a szülőföldön maradás egész programjában, másrészt 2004 előtt a kettős állampolgárságot Magyarország nem vethette föl, mert az uniós csatlakozásban nagy problémát jelentett volna: potenciálisan milliós tömegekről volt szó. Lehetséges, ha a magyar kormány jobban törekszik a státustörvénynek a transznacionális retorikával való eladására, ha jobban törekszik a migrációs problémák tematizálására, és ebbe ágyazza be a határon túli magyarokkal való kapcsolattartást, akkor lehet, kevesebb feszültséggel tudta volna ezt megoldani. De azt, hogy a Velencei Bizottságnál egyáltalán az anyaország probléma megjelenik, ez a státustörvénynek köszönhető. A Velencei Bizottság szűrőjén az anyaországi támogatás ügye ilyen szempontból átment. Az más kérdés, hogy a Medgyessy és a Gyurcsány kormány alatt hogyan próbálják ezt racionalizálni, Nyugat-Európával elfogadtatni. Ekkor, kikerülve a hatalomból, Orbánnak is megváltozik a viszonyulása. Ebben a Markótól való elhidegülés is közrejátszhatott, hiszen 2002-ben az RMDSZ vezetője már az első forduló után gratulált a „matematikailag” győztesnek, ezzel egyben átlépte az „egyenlő közelségtartás” elvét. 2003-tól kezdve Orbán is – Tőkésék kiválásával – egyre inkább újra az autonómiát kéri számon az RMDSZ-en. Elindul egy nemzetiesítő retorika felé, így futnak bele a 2004-es népszavazásba.
Elterjedt vélemény volt, hogy a népszavazást rosszkor, rossz helyen, rosszul kezdeményezték. Talán teljes mellszélességgel egyik párt sem vállalta fel, nem?
Ez nem a külhoni magyarokról szóló népszavazás volt. Ez a népszavazás arról szólt, hogy Gyurcsány Ferencnek, aki akkor lett az MSZP vezetője, meg kellett a saját politikai identitásközösségének mutatni, hogy – az egyébként általuk is démonizált –  Orbán Viktor legyőzhető. Ez egy magyar belpolitikai harc volt. A határon túli magyarok kérdése csak ürügy volt erre. Az is jellemző, hogy a határon túli sajtó igazából decemberig alig foglalkozik ezzel a kérdéssel, és csak a népszavazás után esik le a tantusz, mi is történt. A transznacionális nemzettudat a határon túliak számára a „haza” és a „szülőföld” fogalomba sűrűsödött. A kilencvenes évek közepétől a Székelyföldön is a magyarországi médiafogyasztáson, mintákon keresztül szocializálódtak. Ebben a virtuális térben, az elképzelt   hazában, kulturális kötődésben sokkolóan hatott a népszavazás, amely „csak” magyarországi lakóhellyel nem rendelkező külföldön élő magyarok  állampolgárságának megtárgyalásról szólt a budapesti parlamentben, de a hiszterizált légkörben az eredménytelen népszavazást az állampolgárság, a magyarországi emancipáció elutasításaként élte meg a külhoni magyarság jó része. A dolog slusszpoénja, hogy lényegében egy 1993 őszi MDF-es módosító indítványnak – amit Csapody Miklós terjesztett be – az elfogadásával ez az egész kérdés megoldható lett volna. Ugyanis szinte szó szerint így oldották meg 2010-ben. Ez a 2010-es megoldás megvolt 1993-ban az MDF-nél, csakhogy az MSZP azt mondta, „ezek jobbosok, azért nem támogatjuk a Csapody-féle javaslatot”, a Fidesz pedig azt mondta, „ezek kriptokommunisták, azért nem támogatjuk”, tehát nem mérték fel a kérdés súlyát. Az egész Gyurcsány-kampányban lényegében az alkotmányos patriotizmus és a Kádár-korszak jóléti sovinizmusa egymásra csúszott a kampányretorikában. A jóléti sovinizmust korbácsolták föl a határon túliakkal szemben (egészségügy, adóterhek, nyugdíjellátás, munkahelyek biztonsága). Egy olyan törés jött létre, amit a mai napig nem sikerült helyrehozni. Ennek ma már megvannak a kompenzatív formái, mint a táposozás és az állampolgárság megadása. Ugyanakkor van egy, a politikai elit által nemigen érzékelt óriási megszólíttatás-élmény ebben a dologban. 
Ennek a tömeges állampolgárság megadásnak mutatkoznak-e az előnyei mellett a veszélyei is?
Van egy alapprobléma. Egyrészt nem tudjuk pontosan, ki az a hat-hétszázezer ember, aki fölvette az állampolgárságot, mert a Statisztikai Hivatal kérdőívét, amit ajánlott lett volna kitölteni, amikor az állampolgársági bejelentkezést teszik, kevesen töltötték ki. Másrészt semmiféle nyilvántartás nincs arról, ki az, akinek magyar állampolgárként egy-két hónap vagy egy-két év múlva hirtelen lesz egy magyarországi lakcíme. Akkor már nem minősül migránsnak, hanem magyar állampolgárnak. Nézzünk szembe a tényekkel: a Vajdaságból egy erőteljes exodus zajlik, Erdélyben is megindult egy munkavállalási kampány Németország és Anglia irányába.
Különböző migrációkutatók száz-százötvenezerre becsülik azon határon túliak számát, akik kint dolgoznak Nyugat-Európában, magyar útlevéllel rendelkezve, ők ráadásul csökkentik is a magyarországi munkanélküli statisztikát.
A másik fontos dolog, hogy a kormányzati terv az egymillió határon túli magyar. Ezt lehet úgy is értelmezni, hogy bármikor egy választójogi rendelkezéssel be lehet betonozni a magyarországi politikai rendszert, a centrális erőteret, de úgy is, hogy Magyarország további demográfiai utánpótlásáról van szó. Hosszabb távon az is életszerű értelmezés, hogy bár egy politikus nem mondhatja ki, hogy bizonyos területeken vége a magyar életnek, de „lehetőséget biztosítok számodra az identitásod megőrzésére”. A magyar kormány nem rendelkezik kellő forrásokkal és olyan presztízzsel a Kárpát-medencében, hogy azokon a területeken is magyar intézményhálózatot tartson fenn, ahol már az állami/egyházi normatíva sem segít, ahol a vegyes házasságok aránya eléri az ötven-hatvan százalékot. A kettős állampolgárság egy lehetőség arra, hogy valaki eldönthesse, hol keresi, folytatja a mobilitási pályáját. Ugyanúgy, ahogy a tömbterületeken is. Itt egy évszázados tendenciáról van szó, hisz a 19. század közepe óta folyamatosan a Kárpát-medence széleiről folyik a beáramlás a medence közepe felé. Ezt Trianon megakasztotta, ma pedig gyakorlatilag magyar nemzetiségűekből rekrutálódik a beáramlók tömege.
Tehát évszázados trendek térnek vissza, és ha a politika nem is mondja ki, a kettős állampolgársággal menekülési vagy identitás-megőrzési utat is biztosít.
A rész-megnyilatkozásokból az rajzolódik ki, hogy a kormányzat a tömbterületekben gondolkodik, a tömbterületek magyarságának a megőrzése lehet az elsődleges. De a politikai retorika és a kis célprogramok felsorolása mögött nem látszik a koncepció.
Egy bizonyos, a Fidesz vezetői nem szeretnék, hogy megismétlődjön egy 2004-hez hasonló megosztó kampány ebben a kérdésben, és a külhoni magyarokat a saját politikai közösségük részének tekintik. 
A döntő kérdés és a veszély ebben a dologban az, hogy megindul-e a diaszporizáció vagy sem. Ez alatt nem a szórványosodást értem, hanem azt, hogy a kisebbségi magyar közösségeket önálló politikai közösségnek fogjuk föl, vagy pedig olyannak, amely enklávéként, integrálatlanul, elidegenedve él egy adott országban; amelynek a vezetőit egy másik országból választja ki az anyaország. Joggal fontos kérdés, hogy kikkel áll szóba Budapest, ki lesz ennek a politikának a képviselője a magyarlakta régiókban. Lényegében a kettős állampolgárság ügyéből a határon túli magyar elitek kimaradtak. Tehát ez egy legitimációs válságot okoz a határon túli elitek körében, emiatt új egyességet kell kötni a magyar kormányzattal, és a kérdés az, kinek sikerül, kinek nem.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

"Lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet"
A kisebbségvédelmi politika ellenzői most már az igazságszolgáltatás segítségével próbálnak fellépni a magyarság érdekképviselete ellen, és ezt politikai eszközökkel kivédeni nem lehet – állapította meg Kelemen Hunor az újságírókkal tartott sajtóreggelijén, melyen a maszol.ro munkatársa több kérdést is feltett.
 „Hihetetlenül veszélyesnek” tartja Kelemen Hunor RMDSZ-elnök a terrorizmus elleni ügyészség (DIICOT) vizsgálódását az SZKT legutóbbi ülésén elhangzottak miatt. „Ma még beláthatatlan, hogy ez milyen következményekkel jár” – fogalmazott a politikus az újságírókkal tartott kolozsvári sajtóreggelin.
Kelemen megköszönte az Active Watch nevű román civil szervezetnek, hogy „hihetetlenül gyorsan és korrekten” felhívta a hazai sajtó figyelmét: ebben az ügyben veszélyes manipulációs kísérlet történik, mert az ügyészség olyan kijelentések miatt indított eljárást, amelyek nem, vagy nem úgy hangzottak el Marosvásárhelyen, ahogyan a médiában megjelent.
Téves sajtóinformációkra alapoznak
A szövetségi elnök példátlannak nevezte, hogy a DIICOT politikai nyilatkozatok ellen eljárást indítson, és ezt olyan sajtóinformációkra alapozza, amelyeknek nincs sok közük a valósághoz. „A sajtó találgatott, hogy vajon melyik nyilatkozat keltette fel az ügyészek figyelmét, és a legtöbben Antal Árpádéra tippeltek. Nem tudjuk, hogy ez így van-e, mert a DIICOT személy nem nevezett meg” – tette hozzá.
Emlékeztetett arra, hogy a sepsiszentgyörgyi polgármester nyilatkozata nem úgy hangzott el, ahogy a sajtóban megjelent. „Aggódva, nem pedig fenyegetően jelentette ki: reméli, senkinek nem érdeke, hogy olyan helyzetet teremtsen, ami az 1990-es marosvásárhelyi események megismétléséhez vezessen” – magyarázta.
Kelemen szerint elképzelhető, hogy az ő beszéde is felkelthette a DIICOT figyelmét, ugyanis az Ezüstfenyő-díjak átadásakor a szülőföld visszafoglalásáról beszélt. „Ezt ismét csak rosszul fordították, a sajtó pedig úgy értelmezte, hogy hadat üzentünk román államnak. Persze, ez a mi hibánk is, mert a mostani SZKT-ülésen nem a megszokott szinkrontolmács fordított” – jegyezte meg.
A terrorizmus bélyege
A politikus szerint, ha a DIICOT nem állítja le az eljárást ebben az ügyben, annak az lesz a legsúlyosabb következménye, hogy a terrorizmus bélyegét rányomják az RMDSZ-re. „Akinek a homlokára a terrorizmus bélyegét a mai világban ráütik, az végérvényesen, vagy legalábbis hosszú évekig szalonképtelen marad mindenhol” – tette hozzá.
Fontosnak nevezte leszögezni, hogy az RMDSZ-nek és politikusainak semmi köze a terrorizmushoz. Szerinte, ha a szövetség terrorizmusgyanús szervezet látszatát kelti, akkor azoknak a céljait szolgálja, akik lefejeznék az erdélyi magyar érdekképviseletet. „Attól félek, ebben az esetben, akárcsak a Mikó-ügyben, az igazságszolgáltatás eszközeit használják a közösség ellen. A Székely Mikó kollégium épületének visszaállamosítására kitalálhattak egy olyan forgatókönyvet, amelyhez csak ürügyet kellett keresni, hogy elindíthassák” – vélekedett.
Kelemen Hunor bejelentette, hogy folytatódik a székelyföldi autonómiatervezet közvitája. Elmondta: fontos, építő jellegű kiegészítő javaslatok érkeztek a tervezethez, ezeket januárban kívánják összegezni, hogy beépíthessék a dokumentumba. Megjegyezte, januárban kíván azzal is foglalkozni, hogy vállaljon-e újabb elnökjelöltséget az RMDSZ áprilisban tartandó tisztújító kongresszusán (Forrás: MTI).
Kelemen szerint éppen azért nagyon veszélyes az igazságszolgáltatás eszköze, mert ez ellen politikai úton nem lehet védekezni. „Legfennebb a közvélemény korrekt tájékoztatásával lehet védekezni ilyesmi ellen. Azt akarom hinni, hogy amikor ilyesmikről van szó, mégis csak az igazság és a tények fognak győzedelmeskedni” – jelentette ki.
Tájékoztatása szerint az ügyészség mindeddig semmilyen információt nem kért az RMDSZ-től az SZKT-ülésen elhangzottakkal kapcsolatban. „Ez nem jelenti azt, hogy a DIICOT-nek nincs meg az ülés hangfelvétele és az eljárás nincs folyamatban” – magyarázta. Megjegyezte: ez több, mint bármi, ami eddig az RMDSZ ellen történt, és nem tekinti véletlennek.
Miért nem véletlen?
A maszol.ro munkatársának kérdésére, miért nem tekinti véletlennek a DIICOT eljárását, a politikus kijelentette: „Nyilvánosan néhányszor már elmondtam: az a konklúzióm kezd kikerekedni, hogy a kisebbségvédelmi politika ellenzői más eszközöket és módszereket keresnek ellenünk. Az igazságszolgáltatás intézményeinek, beleértve az ügyészséget, megfelelő útnak látszik számukra. Ilyen módszer terrorista szervezetnek beállítani az RMDSZ-t, amely 25 éve parlamenti eszközökkel küzd a magyar közösség jogaiért” – fogalmazott.
Arra az újságírói kérdésre, ki vagy kik állnak az RMDSZ lejárató kísérletek mögött, Kelemen azt válaszolta: nem akar erről spekulálni, ezt inkább az elemzőkre, újságírókra bízná. Szerinte egyébként ezt nem nagyon nehéz kikövetkeztetni. „Huszonöt éve folyamatosan voltak ilyen kísérletek” – jegyezte meg.
Kelemen Hunor tévesnek tartotta Victor Ponta miniszterelnök korábbi megállapítását, mely szerint azért kell kormányon tartani az RMDSZ-t, mert így előzhető meg a magyar közösség radikalizálódása. A Székelyföld területi autonómiáját kezdeményező, kormányzati pozícióból benyújtott törvénytervezetet tartotta a legjobb bizonyítéknak arra, hogy a kormányzást nem lehet a magyarság féken tartása eszközének tekinteni. Elmondta, hogy a szövetség továbbra is a parlamenti politizálás eszközeivel kíván élni, és nincs különbség a szövetség kormányzati és ellenzéki hangvétele között. (Forrás: MTI)
A maszol.ro munkatársának arra a kérdésére, hogy összefüggnek-e ezek a kísérletek az RMDSZ kormányból való kilépésével, a szövetségi elnök azt mondta: erre nem tud egyértelmű igennel válaszolni. „Valóban felgyorsultak az események az ellenzékbe vonulásunk bejelentése után. De ezt úgy is lehet értelmezni, hogy azt a bizonyos gombot nem politikusok nyomják meg, hanem a rendszer most gondolta úgy, hogy most lehet az RMDSZ ellen lépni. Nincs nekem erre bizonyítékom” – jelentette ki.
Lapunk felvetésére a szövetségi elnök Vadim Tudornál és Gheorghe Funarnál is veszélyesebbnek nevezte Bogdan Diaconu képviselő RMDSZ-elleni feljelentéseit. „Azért veszélyesebb, mert keveset nyilatkozik, többet ír, és jogászként, ügyvédként dolgozik” – magyarázta.
Ki vonja felelősségre az ügyészeket?
Arra az újságírói kérdésre, hogy miért nincs megteremtve a törvényes kerete a bizonyítékok hiányában eljárásokat indító ügyészeknek, Kelemen Hunor felidézte: az RMDSZ tett egy jogszabály-módosítási próbálkozást az igazságszolgáltatás működését szabályozó törvénykönyvek parlamenti vitája során, de ez a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) ellenállásába ütközött, a parlament pedig a CSM-nek engedett. Utalt arra is, hogy a törvényhozó testület a közvélemény hatására engedett, mert a társadalom másképp ítéli meg az igazságszolgáltatás működését.
„Két képviselőtársam, Máthé András és Márton Árpád a törvénymódosítást folyamatosan szorgalmazta. A bírák azonban ezt politikai nyomásnak értelmezték, és arra hivatkoztak, hogy ők elmozdíthatatlanok, sérthetetlenek, ezért ilyen típusú felelősségre vonást nem fogadnak el” – mondta Kelemen. Emlékeztetett arra, hogy a román államot már eddig hatalmas összegű kártérítésekre kötelezte az Európai Emberjogi Bíróság téves bírósági ítéletek miatt.
Az utóbbi évek kreált ügyei
A szövetségi elnök elmondta, az RMDSZ tájékoztatta az Európai Unió tagállamai és az Egyesült Államok nagykövetségét is a Mikó-ügyről, illetve a Markó Attila képviselő ellen zajló újabb eljárásról. Megismételte: nincsenek politikai eszközeik ennek a kérdésnek a rendezésére. Az egyetlen jogi eszköz pedig az Európai Emberjogi Bíróság, és az egyházak már készülnek is keresetet benyújtani Strasbourgban.
Kérdésre válaszolva a Nagy Zsolt elleni pert (melyben január 5-én születik ítélet) is olyan eljárásnak nevezte, amelyet az RMDSZ-nek nincs lehetősége politikai eszközökkel megakadályozni. „Ez is egy DIICOT által kezdeményezett ügy, amely ráadásul eredetileg hazaárulásnak indult. De valójában nincs ügy, nem tudják bizonyítani, hogy Nagy Zsolt bármilyen bűncselekményt elkövetett volna. Ez az ötvenes évek politikai pereihez hasonló eljárás” – fogalmazott a politikus. Hozzátette, az „utolsó pillanatban is” abban reménykedik, hogy a volt RMDSZ-es minisztert felmenti a bíróság.
Kelemen hasonlóságot vélt felfedezni a Nagy Zsolt elleni, illetve az RMDSZ ellen zajló DIICOT-eljárás között. „Ezt is, azt is meg lehetett kreálni. Ha nincs ügy, fel lehet építeni. El lehet jutni odáig, hogy elítéljenek egy kreált ügy miatt valakit” – jelentette ki. A politikus megemlítette Varga Gábor volt OSIM-elnök ügyét is, aki szerinte egy volt munkatársa politikai bosszújának áldozata lett. „De Varga Gáboron is csak annyit tudtunk segíteni, hogy hozzájárultunk az ítéletben megszabott kártérítés kifizetéséhez” – tette hozzá.
A maszol.ro munkatársának kérdésére Kelemen Hunor elmondta: jómaga nem látta a Markó Attila elleni letartóztatási kérelmet, amelyet a parlament jóváhagyott, de akik látták, azt mondják, hogy az ügyészek bizonyítékok hiányában kérték a képviselő vizsgálati fogságba helyezését. Emlékeztetett arra, hogy időközben Markó Attila is megkapta a dossziét, s kiderült, hogy az  aláírása nem is szerepel annak a kárpótlási döntésnek a jegyzőkönyvében, amely miatt eljárás indult ellene.
„Markó Attila korábban csak abban volt biztos, hogy nem volt ott azon az ominózus bizottsági ülésen, amelyen a kárpótlásról döntés született. De abban nem, hogy esetleg nem hamisították-e oda az aláírását vagy íratták utólag alá vele a jegyzőkönyvet. Ez nem történt meg, és ez is szerintem az oka annak, hogy nem emeltek vádat ellene” – magyarázta.
Bárkit letartóztathatnak
Arra a felvetésünkre, hogy ezek szerint ma, Romániában bizonyítékok nélkül is bárkit letartóztathatnak, Kelemen visszakérdezett: „Persze, hogy lehet, ez eddig nem tudta?” Nagy problémának nevezte, hogy az ügyészek ma már úgy érzik Romániában, bármit megtehetnek, és ennek a társadalom nagy többsége tapsol. Megjegyezte: őt magát is felháborította az ebben a kárpótlási ügyben elkövetett hatalmas méretű csalás, de szerinte az ügyészek Markó Attila gyanúsításával „bokrostól lőtték ki a nyulat”.
Cs. P. T.
maszol.ro

Bartók Béla mellszobra áll majd Köröstárkányban
Az ötletgazda Szakács Zoltán köröstárkányi református lelkész, Mikló Ernő helyi RMDSZ-elnök, Szabó Ödön, a Bihar megyei RDMSZ ügyvezető elnöke, és Borsi Lóránt, a Tulipán Kaláka Egyesület vezetője sajtótájékoztatón számolt ma be Bartók Béla mellszobrának elkészültéről, a szobrot haza is vitték Tárkányba.
A szobor makettjét az idei Fekete-Körös-völgyi Magyar Napok alkalmával kapták meg Köröstárkány képviselői, a büszt mai átadása pedig egy egy évvel ezelőtt indult sorozat része, mondta Szabó Ödön. Tavaly Belényesben a Petőfi Sándor szobrát helyezték el a református templom előtt, hogy ott közösségi teret alakítsanak. A szórványban élő Fekete-Körös völgyi magyarságnak több ilyen közösségi térre van szüksége, tette hozzá, ezért felmerült az ötlet, hogy Várasfenesen, ahol a  Bélavára máig őrzi a király emlékét, IV. Béla király kaphatna szobrot.
A szobor elkészítésére a Tulipán Kaláka Egyesület pályázott a Communitas Alapítványhoz, mint Borsi Lóránt elmondta, erre alapszabályzatuk szerint lehetőségük van, mint minden olyan tevékenységhez, ami a közösségépítést, megmaradást szolgálja. A bronz mellszobor egyébként 16 600 lejbe került. Mikló Ernő szerint Bartók Béla szobra az összefogás jelképe lehet a faluban, és a békessége, hiszen  ő mindenkivel szóba tudott állni, és nemcsak magyar, román népzenét is gyűjtött.
A Petőfi-szobor átadásakor gondolt arra, hogy a  helyi magyar értékeket is kutató és felmutató Bartók Bélának szobrot állítsanak Köröstárkányban, mondta az ötletgazda Szakács Zoltán lelkipásztor. Azt tudják, hogy 1911 telén Bartók Béla Köröstárkányban is gyűjtött népzenét, tudják, ki volt az a legény, aki a kocsmában énekelt neki, illetve melyik háznál fordult meg, a porta képe a református kalendáriumban is megjelenik, tette hozzá. Bartók egyik zongoraművében köröstárkányi dallam is szerepel, jegyezte meg a tiszteletes, és azt is elmondta: a szobor helyéről és átadásának pontos idejéről még nem született döntés, még keresik a templom közelében a megfelelő helyet, és az átadása az alkalmat.
Fried Noémi Lujza
maszol.ro

A szeretet és a család a fontos
Nyárádmagyaróson arra kerestük a választ, miként készül fel rá, hogyan éli meg és ünnepli a közösség a karácsonyt. Bár mindketten máshonnan érkeztek ide, a lelkész és iskolaigazgató válasza egybehangzó: ez a szeretet és a család ünnepe.
A falu hatalmas kultúrotthonában péntek délután mutatták be karácsonyi műsorukat az iskolások. Iszlai Tünde igazgatónőtől megtudtuk: ez a műsor része az iskolai programnak és hagyománya is van. Minden osztály készül, a pedagógusok megegyeznek, hogy kik tanulnak verses összeállítást, kik betlehemest vagy épp színdarabot. A szülők nagy szeretettel fogadják a műsort, amelynek mindig van mondanivalója: hogy a karácsony nem a nagy ajándékozások, hanem a szeretet ünnepe. És ezt akarják a szülőkkel is megértetni, hogy a gyerekeknek a szeretetre, családi otthonra, békességre van a legnagyobb szükségük.
Az adventi időszakban már az iskolában is felkészülnek a karácsonyra, a gyerekek megtanulják, mit jelent az advent, miért készítünk koszorút, miért gyújtunk gyertyát, próbálják megértetni velük, hogy ez a négy hét a jóságról szól.
Iszlai Tünde és húga Aranyosgyéresről jött férjhez Nyárádmagyarósra, ezért a karácsony számukra tényleg családi ünnep. Karácsony szombatján elmennek a templomba, műsor után pedig meglátogatják egymás családját, megnézik, mit hozott az angyal. Bár itt nem szokás, ők ünnepi dalokkal is köszöntik egymás családját, hiszen otthon úgy szokás. Ezt követi a közös családi vacsora.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Amikor a lelkek összeérnek (Karácsony)
Ütő Gusztáv újrakezdő ember. E tálentumára a Munkácsy Mihály-díjas, öt gyermekes képzőművész hétköznapjaiban is gyakran alapoz, nap mint nap meg kell próbálnia egyensúlyt teremteni családapai, tanári és alkotói feladatai, szerepei között. Hatvanadik születésnapja felé araszolva elégedetten állítja, apróságai enyhítenek szomorúságon és bánaton, vidámabb az élet, ha sok a gyermek; ők nem- csak karácsonykor, hanem az év minden napján éltető örömforrást jelentenek.
Árkosi hamuban sült pogácsa Apa nélkül nőtt fel, az a fajta megnyugvás hiányozhatott gyermekkorából, amit most legkisebb fia érez akkor, amikor óvodába menet megfogja a kezét. Örmény gyökerű, elrománosodott désaknai édesapja egy, másfél éves korában „eltűnt” életéből – emlékezik vissza Ütő Gusztáv. Sepsiszentgyörgyön született 1958-ban, Árkoson nevelkedett, és unitárius vallására – noha templomba csak ritkán járó istenhívő – kisdiák kora óta büszke. Gyermekkorában az a mondás járta, „Árkoson még a pap is unitárius”, jóllehet, más felekezetűek is éltek a faluban. A családban főleg nők vették körül, a férfi, akire leginkább felnézett, s valamiképpen apját is pótolta, dédnagyapja, Ütő Sándor. Kilencvenkét esztendős korában, 1966-ban hunyt el, szavait nagyra tartó dédunokája pedig nagyon hálás a sorsnak azért, hogy nyolc évig mellette lehetett. A rendtartó székely falu világából érkezett dédnagyapja nemcsak apját pótolta,  példakép számára.
Ötgyermekes családapaként – Bence (1987-ben született), Zselyke (1989), Elek (2004), Zente Zolta (2009) és Borbála Katalin (2013) – próbálja mindazt megadni gyermekeinek, amit ő apjától nem kaphatott meg. Nagyon meginoghat egy gyermek, véli, ha nincs biztonságérzete, az a legbiztonságosabb, ha mind az anyja, mind az apja ott van mellette; saját tapasztalatból tudja, ha egyikük hiányzik, lelkében nyoma marad. Miután az első feleségétől különvált, két, serdülő gyermeküket évekig egyedül nevelte Sepsiszentgyörgyön, aztán Zselyke lánya édesanyját követve Magyarországra költözött, ám Bence fia továbbra is vele maradt. Ütő Gusztáv számára azóta is állandó „belső ösztönös vágy”, hogy otthonában karácsonykor mind az öt gyermeke együtt legyen. Jól emlékszik válása utáni első karácsonyára: 2001-ben szenteste hárman ültek a fenyőfa körül: lánya, fia és ő. Erőteljes összetartozási élménye volt, miközben az apró karácsonyfán egy szál gyertya égett, s egyetlen dísz árválkodott rajta. Az a karácsony lezárt egy folyamatot, és ebben a végben ő az újrakezdés esélyét látta. Ütő Gusztáv azóta is rendületlenül beszél elkeseredett barátainak, tanítványainak az újrakezdés jelentőségéről, egy képzőművész számára különösen fontos, hogy maradjon energiája az újbóli nekifutamodásra, mert csak „számos kudarc után jön némi sikerélmény”. Egyensúlyt teremteni
Második feleségével, Kingával 2002 óta élnek együtt. Miután megszületett első közös gyermekük, Elek, Ütő Gusztáv arra gondolt, középiskolai tanárként nehezen tud szeretteinek megfelelő életkörülményeket biztosítani, ezért 2005-ben budapesti doktori képzésre felvételizett, hogy dolgozhasson felsőoktatási intézményben is. Többszöri felkérés után a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen kezdett tanítani, 2007 óta ingázik Váradra, havonta kétszer ül vonatra, hogy szerda reggeltől péntek estig oktathasson. Emellett középiskolai tanár a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Líceumban, olyan pedagógus, aki az oktatást „szakmai szintnek”, vagyis hivatásnak tekinti.  Rajzkört vezet a Míves Házban, hozzátartozóinak e munkák révén biztosít jó megélhetést, de azt is tudja, egy családban legfontosabb a lelki kapcsolat. Számos művészeti és közéleti feladatot vállalt, ám felesége bátorítására ötvenéves kora után átértékelte ezt, és egyre gyakrabban mond nemet a felkérésekre.
Három gyermeküket Kinga otthon dolgozva neveli, azt tartja, „vagy a munka, vagy a gyermek”. Ő ez utóbbit választotta, inkább „esti műszakban” varrja alkotásait, tudatosan kevesebbet. Húsz évvel fiatalabb férjénél, számára a nagy család természetessé vált, összenőttek. Egykor öt gyermekről álmodott – hármat szült és kettőt „kapott ajándékba”. Varrásra született, meséli, e technikával játékokat, zöldségeket, gyümölcsöket készít, foltvarrással foglalkozik, ezt szeretné tenni a jövőben is. Év végére nagyon felhalmozódik minden, idén először kellett három apróságról gondoskodnia, ez kimerítette, így sok tennivalója miatt úgy érzi, náluk a karácsony igen „sűrű”. Noha ifjú egykeként Ütő Gusztáv még azt hitte, egy utód elég, most már úgy érzi, öt gyermeke egyre nagyobb elégtételt jelent, születésükkel egy-egy „újabb lélek került a családba”. Bár testvérek és erős lelki kapcsolat alakult ki közöttük, öten ötfélék, ám „mindenik egyformán szeretnivaló”. Örömforrásként tekint gyermekeire és sokasodó apai feladataira, s bár azt mondják, dombvidéken messze gurul az alma a fájától, sokoldalú színművész fia újabban plakátkészítési stílusával lepi meg, s megerősíti abban, hogy minden gyermeket arra kell bátorítani, tegye, ami neki jó, a szülőnek nem szabad ráerőltetnie saját akaratát.
Zselyke lánya két kis gyermekével bővítette a nagy családot, így Ütő Gusztáv kétunokás nagyapa. Sokat derülnek azon, hogy egyik unokája nagyobb, mint legkisebb lánya, ezt úgy emlegeti, hogy „Borika, az unokám nagynénje, két évvel kisebb, mint Zenkő unokám”. Ennek így kellett történnie, teszi hozzá, ennek is szerepe van családjukban, és nagy öröm, hogy néha az unokák a gyermekeivel együtt hancúrozhatnak.
Hétköznapjai állandó egyensúlyteremtési kísérletről is szólnak: Ütő Gusztáv családapai, oktatói és alkotói szerepének akar legjobb tudása szerint megfelelni úgy, hogy egyik se menjen a másik rovására. Nehéz feladat, maga is elismeri, ritkán sikerül, véget nem érő, örök vívódással járó próbálkozás. És e folyamatos törekvés közben beismeri, az egyensúlytalansági állapot is természetes, emberi. Akkor is próbál gyermekeivel foglalkozni – „legózni” –, amikor szombat reggel kimerülten, „félapaként” hazaérkezik Váradról, s amikor csak teheti, esténként mesét olvas nekik, mert reakciójuk, szeretetteljes kisugárzásuk sok mindenre gyógyír. Doktori értekezését nyolc évig írta, ezalatt kevesebbet játszott gyermekeivel, másrészt többet olvashatott és árnyaltabban fogalmazhatott; Adalékok az akcióművészet történetéhez Erdélyben és Székelyföldön című munkáját 2013-ban védte meg a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Nem nyugtalanítja, hogy míg a kicsikkel törődik, nem festhet – egy éve készített egy monumentális olajképet –, mert úgy véli, a Jóisten lehetőséget teremt arra, hogy a fontos, súlyos mondanivalójú alkotások ilyen körülmények között is megszülethessenek, s ez a szelekció jót tesz művészetének. Életkörülményeikkel, három szobás, negyedik emeleti tömbházlakásukkal elégedett, mint mondja, nincsenek nagy terveik, nem akarnak házat építeni, mert saját tapasztalatból tudja, hogy a kényszeredett téglarakás elidegeníti egymástól az embereket.
Ütő Gusztáv harcos alkotó, akcióival alaposan kiveszi részét a székelyföldi autonómiaküzdelemből. Az öntörvényű művész dédnagyapja önrendelkezésre alapuló életszemléletére is hivatkozva ugyanis elvárja, hogy közösségét ne vezessék orránál fogva. A székelységet megilleti az autonómia, ezért Autonómia és Székelyföld – általa műalkotásnak tekintett – tábláit magasba emelve bátorítja polgártársait, ki kell harcolnunk az önrendelkezést.
Az ötvenhat esztendős, egyebek mellett Munkácsy Mihály-díjjal is elismert képzőművész most az összegzés időszakát éli. Több mint félezer eddigi performanszának dokumentumait rendszerezi, műleírásait végzi, azok kétharmadát külföldön (Ja­pánban, Mexikóban, Kanadában, az Egyesült Államokban stb.) mutatta be „kulturális diplomataként, Székelyföld küldötteként”. Amikor véget ér körülötte a nyüzsgés, éjszakánként ír, napközben rohan a tördelőszerkesztőhöz. Néhány hiánypótló kötet kiadását tervezi, hamarosan megjelenik az Autonómia Anatómia tárlat katalógusa és Akcióművészet Székelyföldön című könyve, utóbbin évek óta dolgozik. Elég lenne egy mosoly
Nem örül annak, hogy a karácsony „a huszadik századi átvett szokások szerint az ajándékozásban merül ki”, Ütő Gusztáv ilyenkor inkább a lelki békére, Krisztus születésére gondol. Úgy látja, ünnep előtt  feszült ajándékvásárlási láz rabolja el az emberek idejét, csak arra összpontosítanak, hogy kinek mit vegyenek. „Teljesen eltereli a figyelmet karácsony lényegéről ez az ajándékozási divat, közben elég lenne egy mosoly, egy érintés, egy simogatás; de elkövetjük azt a hibát, hogy  gyermekeinket hozzászoktatjuk ahhoz, hogy évről évre nagyobb ajándékot kapnak. És az ajándék már nem lelki és szellemi, hanem anyagi eredetű.” Advent idején, számítógépesgrafika-órákon a Plugor Sándor Művészeti Líceumban karácsonyi képeslapot, üdvözlőlapot, plakáttervet készíttet diákjaival, és ilyenkor hangsúlyozza, hogy a munkákon ne jelenjék meg a kereskedelem, az ajándék, hanem azt kéri, a plakát a szeretet ünnepéről, Jézus Krisztus születéséről szóljon. – Nálunk ilyenszerűen alakul karácsony – összegez –: próbálunk hangulatot teremteni, már napokkal, hetekkel azelőtt karácsonyi dalokat hallgatunk. Izgalommal várjuk a fényt, hiszen a karácsony – amikor leghosszabbak az éjszakák – a fény ünnepe; valójában mi kellene egymás fényei legyünk, nem pedig pénzért vásárolt csillogásnak, fizikai vágyakat kielégítő ajándéknak kellene örülni. Ütő Gusztávék ezekre összpontosítva igye­keznek mind a két iránynak megfelelni: a gyermekek elvárják, hogy legyen ajándék, azt is kipuhatolják, mit szeretnének, és az angyal azt elhozza, de figyelnek a hangulat megteremtésére, füstölővel, gyertyaillattal, a csillagszóró különös, enyhén csípős szagával. Gyermekkorából emlékszik csillagszóróra, nagyon felemelő volt azt nézni, illatát érezni, másnap reggel felébredve látni a feldíszített fát; akkoriban még kevés volt a vásárolt dísz, inkább az arany és ezüst színűre festett dióból volt több, dédnagyanyja apró süteményeket készített, azokat aggatták fel cérnával a karácsonyfára... Szerinte jó lenne karácsonykor is egyensúlyt teremteni valahogy lélek és szellem, illetve tárgyi és anyagias vágyak között, de ez nem mindig sikerül.
Idős édesanyja is velük tölti a karácsonyt, amennyien csak tudnak, összegyűlnek a családból, ilyenkor „a lelkek összeérnek”. A szeretet ünnepén Ütő Gusztáv örül, hogy jelen lehet négy gyermeke, de bántja, hogy távol marad az ötödik, Zselyke lánya. Mást nem tehet, felhívja, váltanak néhány szót. „Hiányérzethez hasonló ez, jó lenne együtt látni, megölelni őket, gyermekeim szemébe nézni, ez lenne a tekintetek érintkezése”... De nem adja fel: bízik benne, hogy egyszer, jövőre vagy azután ez is sikerül; hiszi, hogy eljön az a pillanat, amikor együtt lesz az egész család, készítenek majd egy közös fényképet, különös, tömeges szelfihez hasonlót, hogy ne csak arra emlékeztessen, „vidámabb az élet, ha sok a gyermek”, hanem arra is, volt egy karácsony, amikor mindannyian együtt énekelhették a Mennyből az angyalt...
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ferenczes István hetvenéves (Karácsony)
Ferenczes István verseit elsősorban tartásuk, erejük miatt szeretem, valamint azért, mert témái az én témáim is: írásaiban úgy jelennek meg jellegzetesen székely és közéleti motívumok, hogy mindeközben az individuum, az egyéni sors kérdéseit is faggatja. Egy korábbi méltatója ezt úgy fogalmazta meg kissé tudományosabban, hogy: „A költő otthonról kapott erkölcsi-folklorisztikus-nyelvi örökségét próbálta összeegyeztetni a posztmodern világ közérzetével.”
Ferenczes István nem átall értékekről – és nem csupán értékvesztettségről – beszélni, nem átall Istent említeni – és nem csupán hiányát, a kételyt sorolja. Eddig több mint húsz megjelent könyve (főként versek, de van publicisztika- és riportkötet is) helyét ismerő, egyenletesen építkező alkotót mutat, aki önmagát nem csupán kallódó bábuként, hanem a közösség részeként határozza meg. Ezért is van tartása, ereje verseinek, ezért is jó olvasni őket. Ferenczes Istvánban tehát költőként is érezhetünk egy adag szociális érzéket, ez talán azzal is magyarázható, hogy hosszú újságíró-életpálya van mögötte: 1968-tól ’75-ig a Hargitánál dolgozott, onnan politikai okokból eltávolították, 1979-ben a Falvak Dolgozó Népe székelyföldi tudósítója, riportere lett. Tehát két lábbal kellett állnia a földön, és szembe kellett néznie népe egyre romló helyzetével. Talán ez adja, hogy verseiben is mindegyre visszatérnek ezek a sorskérdések. Kötetei közül nehéz kiemelni egyet-kettőt, az én szívemhez mégis Bacchatio Transilvanica című verseskönyve, valamint Székely tántorgó című esszékötete áll legközelebb, de gyermekkoromban az Indián a Hargitán című verseskönyvét is örömmel forgattam, mint ahogy most saját gyermekeim teszik. Ugyanakkor jó az, hogy az életmű az utóbbi években is gyarapodott, elég, ha csak a Zazpi vagy az Amor mystica című verseskönyvére gondolunk, tehát Ferenczes esetében nem egy elbizonytalanodott, elhallgató művész áll előttünk, akit díjjal meg kell erősíteni, hanem olyan alkotó, akinek jó egészséget kell kívánni további tervei megvalósításához.
A húsz kötet jelzi, hogy vaskos költői életműről van szó, ezt azonban még kiegészíthetjük néhány jelentős megvalósítással, melyek közül is legjelentősebb a Székelyföld folyóirat megalapítása, mely orgánum mára Erdély legjelentősebb kulturális folyóiratává nőtte ki magát. Egész életpályáján látszik tehát, hogy Ferenczes építkező ember, így költőként is az a fajta, aki nem elsírja a hiány, az üresség állapotát, hanem igyekszik kitölteni azt. A cselekvő felelősség vezette abban is, amikor 1990-ben, a változások után közéleti tisztségeket vállalt. Érdekes színfolt életében, ahogy a megváltozott sajtófogyasztási szokások közepette igyekezett felmutatni az értékközpontú újságírást-szerkesztést. Az 1990-es évek forrongó, zűrös időszaka ez, amikor én egyetemi hallgatóként ismerkedni kezdtem a kortárs költészettel, amikor például Ferenczes István Félidő, félpokol című verseskönyvét is elolvastam. Ferenczesnek sikerült kilábalnia az 1990-es évek válságaiból, sikerült újraértékelnie az újraértékelni valókat, és sikerült megerősödnie, hogy az új évezred már olyan alkotót mutasson, aki hirdeti: a világ változhat, én vagyok, aki vagyok. Aki mindig is voltam. Kulákszülők gyereke, akit pap nagybátyjai megerősítettek a katolikus hitben, aki vállalja székely-magyarságát, és azt, hogy a világra valami céllal jött, és kötelessége eme célt kiteljesíteni. Versben, esszében, cselekedetben, emberi példában.
Komoly fegyvertények ezek, mint ahogyan az ezt honoráló díjak sora is elég hosszú: Ferenczes István eddig többek között Szabó Zoltán-díjat, József Attila-díjat, Balassi Bálint-emlékkardot és Arany János-díjat, legutóbb meg az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány az előbbieknél talán szerényebb, de gesztusértékében mindenképp jelentős díját kapta. Mert úgy gondoljuk, fontos, hogy a szűkebb pátria is küldjön jelzéseket az elismerésre. A közülünk valókról olykor hajlamosak vagyunk elfeledkezni, esetükben természetesnek vesszük, ha jók, ha erősek, ha megvalósításaik vannak. Hadd erősítsük  meg   a  hetvenéves Ferenczes Istvánt is a hitben, hogy érdemes volt, s  hogy még mindig érdemes.
ZSIDÓ FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)