Hat fiatal orvos költözik be
Átadták csütörtök reggel a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház szomszédságában felhúzott harmadik épület orvoslakásainak kulcsait az új bérlőknek. A négy lakásba hat fiatal orvos költözik be.
A kétszobás lakrészek kulcsait két orvosházaspárnak és két egyedülálló, fiatal szakembernek adta át csütörtök reggel a helyszínen Borboly Csaba, a megyei önkormányzat elnöke. Birtalan József, Hargita Megye Tanácsának alelnöke ez alkalommal elmondta, örvendetes, hogy jönnek a fiatal szakemberek Csíkszeredába, hosszú igénylőlistáról kellett kiválasztani azokat, akik megkapták a kedvezményes bérleményt.
Vitos Attila, a kórház orvos igazgatója bemutatta, endokrinológus, diabetológus szakorvos és ideggyógyász orvos felesége, intenzív terápiás orvos és hematológus orvos felesége, urológus orvos és allergológus, immunológus orvosnő költöznek be az orvoslakásokba. Demeter Ferenc, a kórház menedzsere szerint sok fiatal szakember van még, aki itt vállalt munkát és lakást szeretne, reméli, nekik is segíteni tudnak majd.
„Dolgozunk azon, hogy az itt dolgozó fiatal orvosok számára megteremtsük a szükséges feltételeket, akár lakás, akár műszerezettség tekintetében” – mondta Borboly Csaba, hozzátéve, erőfeszítéseket tesznek annak érdekében is, hogy be lehessen fejezni az elhúzódó kórházbővítést. Hargita Megye Tanácsának elnöke közölte, az önkormányzat beruházásainak legnagyobb tételét teszi ki a csíkszeredai és a tölgyesi kórház számára előirányzott összeg, ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy az RMDSZ részéről olyan államtitkár kerül az egészségügyi tárcához, aki hozzá tud járulni ahhoz, hogy a kórház a kormánytól is kapjon támogatást beruházásokra.
A szépen kialakított, mosogatókagylóval felszerelt, berendezett fürdőszobával átadott lakásokat be is járták a jövendőbeli bérlőik. A gyergyószentmiklósi származású, Marosvásárhelyen végzett, Jászvásáron töltött rezidensévei után Csíkszeredában munkát vállaló Orbán Éva allergológus, immunológus miután megnézte a lakást, kérdésünkre válaszolva elmondta, nagyon örül, hogy megkapta a bérleményt. „Remélem, a továbbiakban is minden jól fog alakulni. Örülök annak is, hogy hazajöhettem és elfogadtak a kollégák, a Jászvásáron töltött rezidensi évek után nagyon jól esik, hogy itthon dolgozhatok. A lakás nagy segítség és remélem, épülnek még szolgálati lakások és a többi kolléga is részesül ebben a támogatásban” – mondta a fiatal szakorvos.
Tavaly év végén készült el a harmadik, orvoslakásokat magába foglaló épület a Csíkszeredai Megyei Sürgősségi Kórház alatti dombon. A Hargita megyei önkormányzat finanszírozásával felhúzott épületben négy lakás van.
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,

SZAKPOLITIKAI VITAINDÍTÓ
Lyukak a sajtón: a nyomtatott média szerepe és tévesztése
Mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg.
Helyzet itt, ott
Mielőtt – előadásom témájának hallatán – legyintenének: a cigány is a maga lovát dicséri, és amolyan szundi-készenléti állapotba helyeznék agyukat, hadd hozakodjam elő egy pozitív példával. Mivel sokan és sokszor úgy nyilatkoznak és úgy vélekednek, hogy a web 2.0-ás média megszületésével a hagyományos sajtó halott, s hogy Erdélyben is csupán azért nem múltak még ki a nyomtatott újságok, mert minket pár év elteltével érint meg a társadalmi modernizáció szele, nem kelet-európai, hanem finnországi analógiával élek. (És mindjárt az elején jegyezzem meg, hogy hazugság az a sokat emlegetett szólam, miszerint az erdélyi magyar lapok ma veszteségesek, s csak a politikai támogatásnak köszönhetően jelenhetnek meg. A kilencvenes évek elején újságírók tulajdonába került, és azóta is így működő megyei lapok ma is nyereségesek.)
A Finnországhoz tartozó ålandi svédek azonosságtudatának megőrzésében, illetve a sajátos ålandi identitás kialakításában központi szerepe volt és van a helyi svéd nyelvű médiának. Azért szólok ålandi identitásról svéd azonosságtudat helyett, mert a régió lakói nem svédként, hanem ålandiként határozzák meg önmagukat. (A párhuzam szembeszökő.) Az ålandi sajátos minőséget jelent: „svédebb a svédeknél”. A régió lakói nagyobb gondot fordítottak kultúrájuk, nyelvük, identitásuk megőrzésére, mint a svédországiak. A sajátos önazonosság megtartásában kiemelt szerepe volt és van az oktatásnak, a rendkívül jól teljesítő mikrogazdaságnak, és nem utolsó sorban a helyi „autonóm” médiának. Az utóbbi megállapítást erősíti, hogy az ålandi identitás alfája és ómegája a svéd nyelv megőrzésének és ápolásának igénye. Az anyanyelvű média iránti igényt jelzi az, hogy viszonylag kevés médiafogyasztó nagy számú helyi sajtókiadványhoz jut, a két rivális napilap példányszáma magas.
A világháló megjelenésével újabb, rendkívül jelentős médiummal bővült az identitás-megőrzés eszköztára. Szinte minden ålandi háztartás rendelkezik szélessávú internet-hozzáféréssel, és ez újabb fontos és erős szállal köti őket az „összsvéd” kultúrához. A svéd nyelvű média fontosságát jelzi az is, hogy Ålandon – még az ezen a téren kiemelkedő eredményt produkáló skandináv térséghez viszonyítva is – kiugróan magas a rendszeres könyvtárhasználók, könyvet olvasók száma. A sajtó realfabetizációs szerepe ugyanis elsődleges. Erdélyi statisztikák szerint például a magyar lakosság 85 százaléka az érettségi elvégzése után egyáltalán nem olvas könyvet, legfennebb újságot, sokan azt is csak rendszertelenül.
Miközben az ålandi média a XXI. század második évtizedében jelentősen fejlődött, az erdélyi magyar sajtó az utóbbi években elsorvadt. Nincs ma már országos napilap. A Krónika – minden próbálkozás ellenére is – helyi jellegű maradt, az Új Magyar Szó nyomtatott változata pedig megszűnt. (A világhálón sajnos azok nem érik el a tartalmát, akik a lap törzsolvasóinak számítottak, a szórványban élő negyven éven felüli, digianalfabéták – akik sokan vannak!) Nincs egész napos magyar rádió Erdélyben (a marosvásárhelyi adó csak bizonyos területen fogható), a bukaresti rádió a magyar közösségekre figyelő, országos hírszórását pedig évekkel ezelőtt felszámolta azzal, hogy megszüntette a tudósítói hálózatot – takarékossági okokból.
Ma emiatt a brassói magyar a dévai vagy temesvári, nagybányai magyarokról kevesebbet tud, mint muszlim világ történéseiről. Biztató viszont, hogy az Erdély TV egyre több háztartásban fogható, noha néhány magyarok is lakta nagyvárosban még nem.
A magyar sajtó az erdélyi magyar önazonosság megtartása szempontjából legalább annyira fontos, mint az ålandiaknak a svéd média. A szórványközösségek számára pedig létfontosságú.
Természetesen akkor tudja betölteni a szerepét, ha nem marad szereptévesztésben. A nyomtatott sajtónak nem az online-nal, a rádiókkal és a tévével kell vetekednie a gyors hírszolgáltatás versenyében, hanem pontos információkkal, alapos háttér információkkal, egymással feleselő és egymást kiegészítő vélemények ütköztetésével kell elkényeztetnie a nem csak tudni, hanem érteni és gondolkodni is akaró olvasóinak.
A feladatok
Melyek azok a feladatok, amelyek az anyanyelvű média hiányában nem, vagy elégtelenül végezhetőek el?
1. Fel kell számolni, de legalábbis csökkenteni kell az egymástól, az anyanyelvi közösségtől való etnikai elszigeteltséget és biztosítani kell a helyi (kis)közösségi lét fennmaradásának feltételeit.
2. Biztosítani kell a nemzeti kisközösségeknek a nagyobb egységéhez, az anyanyelvi régiókhoz való kapcsolódás lehetőségét.
3. Az önálló anyanyelvi rendszerek megteremtésével csökkenteni kell a többségi társadalomba való asszimilálódást. 4. Meg kell teremteni és vissza kell adni a peremvidékeken élőknek a nyelvi önértékelést és önbizalmat. Vissza kell adni a magyar nyelv használati és szimbolikus értékét a szórvány élettér egészében. 5. Biztosítani kell a szórványban élőknek a jogát és lehetőségét a művelődéshez, a kultúrához, az anyanyelvi tájékoztatáshoz, információgyűjtéshez.
6. Kisebbségi életünk és egyetemes magyarságunk legnagyobbjainak, művészeknek, íróknak, tudósoknak, lelkészeknek, politikusoknak a rendszeres, egyes esetekben akár virtuális jelenléte a szórványtudatban, segítheti a szellemi vérkeringés felfrissülését, a kapcsolatok kiépülését, a (magas) kultúrának a hajszálerekig való leáramlását.
Az ålandi példa igazolja, hogy ezeknek a feladatoknak a megoldásában szerepet kell vállalnia, kapnia a nyomtatott sajtónak.
A lehetséges megoldások
1. Minden erdélyi magyarnak biztosítani kell a magyar nyelvű nyomtatott sajtóból való tájékozódás és az ehhez való hozzáférés jogát és lehetőségét.
2. Szükség van országos, szórványban is terjesztett napilapra (de legalábbis hetilapra). Ezek a tömb és a szórvány, illetve a szórványok közti kommunikációt és információcserét valósítanák meg, a tömb és szórvány közti kapcsolatokat is elősegítve.
3. Jelenleg nincs középiskolás korú vagy fiatal olvasókat megszólító nyomtatott újság Erdélyben. Így az olvasói utánpótlás szinte megvalósíthatatlan. Hatodik-hetedik osztályos kortól az erdélyi magyar fiatal nem jut hozzá olyan nyomtatott sajtótermékhez, amely róla, hozzá szól. Így alakul ki az a képzete, hogy a nyomtatott sajtó olvasása az idős generáció lassan-lassan kihaló szokása.
4. Támogatni kell a sajátosan regionális lapkiadási, szerkesztési és működési tevékenységét. A helyi lapok még mindig a leghasználtabb és legmegbízhatóbb információforrást jelentik az erdélyi magyarok többségének.
5. Normatív támogatást kell biztosítani. Ennek egyik formája a lapkiadás adóinak csökkentése. A lapkiadás Pápua Új-Guineától az Egyesült Államokig adókedvezményes. Törvényjavaslatot kell előterjeszteni a 0 százalékos áfa bevezetésére a lapkiadói tevékenységre. A nyomtatott újság megjelentetése a csökkenő példányszám és az előállítási költségek mértéktelen növekedése miatt, ma olyan vállalkozás, mint művészfilmet forgatni. Ráadásul a nyomtatott sajtó egyetlen járható útja az igényes, már-már művészi, nemcsak tartalmat, hanem formájában is esztétikai élményt kínáló megjelenés. Az újságnyomtatás költségei egy részének a felvállalása – a megyei vagy országos alapokból – nem kevésbé haszontalan, mint a művészfilm támogatása.
6. A szórványnak szóló hetilap betölthetné azt a szerepet, amelyet célként Hegedüs Csilla erdélyi szórványmenedzser fogalmazott meg: „Az egyik, hogy a szórványban élők tudjanak egymásról, tájékozódhassanak arról, hogy a szomszédos szórvány közösségben mik működnek. Úgy gondoltuk, hogy legjobban példákon keresztül tanul az ember, így az egyes közösségek elöljárói tanulhatnak egymástól. Másrészt így sokkal könnyebb a tömbmagyarság és a szórvány között kapcsolatokat építeni.” Azonban nem tekinthetünk el attól, hogy „a szórványoknak a nemzeten belüli helyzetét megnehezíti a magyarsághoz való tartozás feltételeit illető latens közmegegyezés is, amely szerint a >>nyelvében élő nemzet<< elsősorban a jó magyar nyelvtudást, valamint a magyar kultúra és a magyarországi életviszonyok alapos ismeretét feltételezi. A szórványhelyzet ugyanakkor éppen ezen elvárások teljesítésének a fokozott nehézségekbe való ütközését jelenti, és így a nemzet – akaratlanul is – saját maga diszkriminálja, illetve saját maga taszítja el magától az amúgy is leszakadáshoz közeli helyzetben lévő tagjait. Nem mindegy tehát ebben a kérdésben a magyarságon belüli kommunikáció tartalma” – amint azt a Külhoni Magyar Képviselők Fórumának stratégia alapdokumentuma is megállapítja. A szórványnak, szórványról szóló hetilap stratégiájában összekapcsolódhat az őshonos szórványokra, a kivándorlással keletkezett szórványokra („diaszpórára”), valamint a szórványközeli helyzetekre irányuló magyar nemzetpolitika, melynek célja, hogy a tömbökből ne váljanak szórványok, illetve a szigetmagyarságból és a saját belső társadalmi élettel rendelkező magyar városi közösségekből ne váljanak foszlányszórványok.
7. Az irodalmi-művészeti folyóiratok jelentős mértékű támogatásával biztosítható az az esztétikai hozzáadott érték, amely a nyomtatott sajtó számára a kétségtelen előnyt biztosítja az internetes megjelenéssel szemben.
8. Biztosítani kell a hazai magyar nyelvű írott sajtó terjesztését. Az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága szerint, s ezt már több mint száz éve állapította: a terjesztés szabadsága épp olyan fontos, mint a kinyomtatás szabadsága, a terjesztési szabadság hiányában a sajtószabadság értelmét veszti.
9. Szükséges az olvasói szokás kialakítása/fejlesztése országos vagy regionális programok révén. A középiskolák végzős osztályainak diákjai egyéves előfizetést kaphatnak a régió legolvasottabb, közhasznú információt szolgáltató országos és/vagy helyi lapjára.
A közkönyvtárak és az iskolai könyvtárak működtetői fizessenek elő az irodalmi, művészeti és tudományos periodikákra, hogy azok elérhetőek legyenek az érdeklődők számára.
10. Digitalizálni kell a nyomtatott lapok tartalmát. Ezek fontos forrásai az erdélyi magyar múlt kutatóinak. A regionális lapok tartalma ma még nagy mértékben fellelhető, de aggasztó, hogy számos vidéki lap utolsó megőrzött példányai is elvesztek vagy megsemmisültek az utóbbi időben.
A nyomtatott sajtó átgondolt és hatékony normatív támogatása gátat szab a politikumnak való alárendeltségnek. Mert jó-e az, hogy politikusok tulajdonosi, minőségben (is) befolyásolják a sajtót? A válasz egyértelműen nem. (Kivéve talán, ha a politikus bevallottan pártlapot ad ki. Ám a bevallottan pártlapoknak nincs piacuk. Ezért álcázzák a pártlapokat független újságoknak. Amelyeknek – mivel az olvasó ember gondolkodó ember – szintén nincs akkora piacuk, hogy az újság önellátóvá váljon.)
A romániai magyar sajtó szabadságának szempontjából rendkívül fontos, hogy a tulajdonosnak vagy a tulajdonosi társulásnak ne legyenek politikai céljai. A tulajdonosnak egyetlen célja lehet a lapkiadással: a profitszerzés. A profitot pedig ebben az esetben csak pénzben lehet mérni, amely az olvasottság és az olvasói elfogadás kifejeződése.
A sajtószabadság feltételeit a kormányzásnak, a társadalomnak és az újságíró-szakmának kell megteremtenie. Romániában ma mindhárom szereplő részéről történnek erre kísérletek. Még.
Ambrus Attila
A cikk szerzője a Brassói Lapok igazgatója és felelős szerkesztője.
A szöveg a Kulturális Autonómia Tanács (KAT) felkérésére készült, a kulturális autonómiát megalapozó szakpolitikai vitaindítók sorában.
Transindex.ro,

Kormányalakítás: az alkotmánybíróság elutasította az ellenzék óvását
Az alkotmánybíróság döntése elhárította azokat az alkotmányossági aggályokat, amelyeket Traian Basescu jobboldali államfő és a hozzá közel álló ellenzéki politikusok hangoztattak a Romániai Magyar Demokrata Szövetség részvételével alakult, Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök vezette új kormánnyal kapcsolatban.
Elutasította a román alkotmánybíróság szombaton azt az ellenzéki óvást, amellyel két jobbközép párt megtámadta a kormányátalakításról szóló keddi parlamenti határozatot.
A testület „mint elfogadhatatlant" utasította el a Demokrata Liberális Párt és Népi Mozgalom Párt törvényhozói által aláírt beadványt, határozatát azonban csak később fogja megindokolni.
Augustin Zegrean, az alkotmánybíróság elnöke már az ülés előtt kijelentette, hogy a hivatalba lépett új miniszterek legitimitásához nem fér kétség.
MTI
Erdély.ma,

A győzelem küszöbén
Külső és belső erők egész sora próbálja akadályozni a székely szabadság napjának méltó megünneplését – legnagyobb gátjai mégis mi magunk lehetünk, ha hagyjuk félelmeinket, kicsinyhitűségünket felülkerekedni, ha nem ismerjük fel a marosvásárhelyi demonstráció jelentőségét, feledni hagyjuk azt az érzést, amely egy évvel ezelőtt vagy ősszel a nagy menetelés során adatott meg nekünk: a hitet, hogy együtt erősek vagyunk, küzdelmünk eredményes lesz.
A Székely Nemzeti Tanács három évvel ezelőtt ünnepelte először a székely szabadság napját március 10-én, katalán mintára kereste meg azt a történelmi dátumot, amely kifejezheti szabadságvágyunkat, és évről évre mind nagyobb tömegeket toborozhat ezt megerősíteni. Március 10-e az autonómiaharc újabb és újabb állomását jelentheti. A katalánok 1980 óta gyülekeznek szeptember 11-én, saját szabadságuk nemzeti ünnepén. Sok százezren lepik el Barcelona utcáit, tavaly 400 kilométeres élőlánccal erősítették meg autonómiájukat, álltak ki tartományuk függetlensége mellett. Szeptember 11-e több évtizede szent időpont a katalánok számára, kicsi, nagy, idős és beteg is utcára vonul. Vesztes csata évfordulóját választották ők is ünnepüknek, az 1714-es spanyol örökösödési háború tizennégy hónapnyi ostromot követő barcelonai bukására emlékeznek. Mi március 10-én a Makk-féle összeesküvés 1854-ben kivégezett tagjai előtt tiszteleghetünk, ők az elbukott magyar forradalom és szabadságharc lángját próbálták újra fellobbantani. A nemzeti önrendelkezés volt az a cél, amelyért életüket áldozták, példát mutatva bátorságból és hűségből. Minden adott hát, hogy március 10-e a székelység nagy ünnepe legyen, melyet néhány nap múlva követ március 15-e, a magyar nemzet szabadságünnepe. Egyik nem kizárja vagy gyengíti a másikat, hanem erősíthetik egymást. Tavaly 30 ezren gyűltünk össze Marosvásárhelyen, október végén 120 ezren alakítottunk ki élőláncot Kökös és Bereck közt. Nem szabadna hagyni, hogy ez a folyamat most elbotoljon csak azért, mert a polgármester nemet mondott a felvonulásra, vagy mert az RMDSZ kormányon próbálja érvényesíteni közösségi igényeinket. Munkájukat is segítheti, ha utcára vonulva állunk ki az autonómia mellett, ha megmutatjuk: néhány miniszteri, államtitkári székkel nem lehet kiváltani a magyarság jogos követelését. „Először nem vesznek rólad tudomást, aztán kinevetnek, majd harcolnak ellened, végül győzöl” – Izsák Balázs SZNT-elnök Mahatma Gandhi szavait segítségül hívva toborozza Marosvásárhelyre a székelyföldi magyarokat. 2014 tavaszán mi, székelyek eljutottunk hát arra a pontra, amikor már tiltással, megfélemlítéssel próbálnak megállítani. Most nem szabad megijednünk, hiszen a győzelem következik.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ínséges időkben
Az emlékezet talán feledni hagyná, de az iratok makacssága nem engedi a történelem süllyesztőjébe merülni. Azt, amit Demeter Lajos helytörténész úgy összegezett: „magunkba zárkózó nép vagyunk, de ha kell, a szívünk nagy”.
Józsa Lajos neve sem ismeretlen a Háromszék múltja iránt érdeklődők előtt, pár éve a céhek történetéről szóló könyvet írt. A levéltárat szorgalmasan látogató ember nem csak olyasmivel találkozik, ami mindenkori érdeklődési körébe vág, és ha valami megfogja, annak utánajár. Így történt Józsa Lajossal is, aki véletlenül rábukkant Vizi István kézdiszéki helyettes alkirálybíró adakozásra szólító felhívására az 1863-as, aszály sújtotta esztendőből. És hogy mi lehetett ennek hátterében? Nem restellte kutakodni utána. Így született egy vékonykának nevezhető könyv, aminek kilencven százaléka levéltári adat, egy előszó, meg egy lezáró értekezés a szerzőé, viszont fontossága nagyobb: a székely nép nincstelenségben (is) megmutatkozó összefogó erejéről ad számot. Az 1863–1864-es ínséges esztendők című kötet csütörtök esti bemutatóján Demeter Lajos kiemelte: a történelem során amúgy is nehéz, háborúk sújtotta időszakok után következtek a Kárpát-medencében az éhínséges időszakok, így a Rákóczi-szabadságharcot követően, amikor még pestisjárvány is beütött, vagy az 1788–89-es török háborút követően. Nem is oly régen volt az élő emlékezet által még számon tartott 1946–47-es szárazság, amikor a mai Magyarország területéről hoztak ide árva gyerekeket eltartásra – bár Erdélyben is szűkén volt az élet. Józsa Lajos érdeme, hogy az elmúlt években lapunkban, a Háromszékben olyan forrásokat közölt, melyek történelmi dolgozatok témái lehetnének. Az 1863–1864-es ínséges esztendőkről szóló kötet 51 írás kivonatát, 1200 adakozó nevét tartalmazza– ismertette Józsa Lajos. A Kárpát-medence 1859-től kezdődő, majdnem tíz esztendeig tartó szélsőséges időjárása ezekben az években tetőzött a magyar alföldi nagy szárazsággal, a termésnek negyede, ha beérett, ilyen körülmények között az alföldi magyarok tömegesen indultak a szélrózsa minden irányába a túlélés reményében. Erdélybe mintegy háromezernyi rászoruló érkezett, Háromszékre október közepén érkeztek a menekültek, a tél folyamán ellátásukról, de még öltöztetésükről is gondoskodtak a helyiek. „Nem volt elég a kolerajárvány tetőzte, megtorlásokkal teli időszak, a háromszékiek mégis a kicsiből is szeretettel adtak a rászorulóknak, pénzadományok érkeztek egész Erdély területéről, és igen szép gesztus, hogy még a Szitabodza környéki románok is adakoztak” – emelte ki Józsa Lajos. Könyvében e kor dokumentált történetét eleveníti fel.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

A kisebbségek védelme része az EPP választási programjának
Az RMDSZ javaslatára európai kisebbségi keretszabályozás megalkotását kéri az Európai Néppárt választási programja. Az európai jobbközép alakulatokat tömörítő Néppárt a március 6–7. között Dublinban tartott kongresszusán fogadta el választási programját, dönt az Európai Bizottság néppárti elnökjelöltjének személyéről, és megerősíti tisztségében Joseph Daul pártelnököt.
Az RMDSZ küldöttségét Borbély László politikai alelnök vezeti, tagjai az RMDSZ EP- képviselőjelöltjei: Winkler Gyula és Sógor Csaba európai parlamenti képviselők, Vincze Lóránt külügyi titkár, Hegedüs Csilla, a Nőszervezet jelöltje és Kurkó Cecília, a szövetségi elnök külügyi tanácsosa. Jelen volt ugyanakkor a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom háromtagú küldöttsége Kelemen Kálmán elnök vezetésével.
A választási programban foglaltak értelmében: a nemzeti kisebbségeknek jogi szabályozásra van szükségük annak érdekében, hogy megőrizzék és megvédjék nyelvüket, kultúrájukat és önazonosságukat. Az Európai Uniónak keretszabályozást kellene kidolgoznia a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek és közösségek védelme érdekében. A dokumentum utal arra, hogy az egyes országokban fellelhető kedvező kisebbségvédelmi gyakorlatot a többi tagállamban is hasznosítani kellene a kisebbségi közösségek jogbiztonságának növelése és új jogok érvényesítése érdekében.
A programalkotás több mint egy évvel ezelőtt kezdődött az Európai Néppártban. A kisebbségekre vonatkozó javaslat előzménye az Európai Néppárt 2009-es bonni kongresszusi határozata és a 2012-ben elfogadott EPP-program volt, amely kisebbségi fejezetet is tartalmaz. A választási programmal teljessé vált az Európai Néppárt elkötelezettsége a kisebbségvédelem területén. A választási programhoz a módosító javaslatot a programalkotó munkacsoport ülésén a kezdeményező RMDSZ a Fidesszel, az MKP- val és a német CDU-val közösen nyújtotta be, és a jelenlévők egyhangúan fogadták el.
A javaslatok beiktatásával az Európai Néppárt támogatja RMDSZ európai politikáit és méltányolja a magyar közösség érdekeinek teljesítése iránti elkötelezettségét és brüsszeli képviseletének eredményeit. Az RMDSZ az európai értékek mentén kéri az erdélyi magyarok támogatását az erős brüsszeli képviselet megőrzésére – fogalmazott a szavazást követően Borbély László politikai alelnök.
A kongresszus csütörtöki nyitóülésén az Európai Néppárt elfogadta a választási programot, és megerősítette tisztségében Joseph Daul pártelnököt. A kongresszus tegnapi napirendi pontjai között szerepelt még a döntés az EPP európai bizottsági elnökjelöltjéről.
Népújság (Marosvásárhely),

Több mint négyszáz végzőst tud maga mögött a nyárádszeredai kertészoktatás
12. alkalommal szervezték meg a múlt hét végén Nyárádszeredában a hagyományos kertésznapot, amelyen zömében olyan erdélyi vállalkozók, termelők mutatkoztak be, akik a Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Karának a nyárádszeredai kihelyezett tagozatán szereztek oklevelet, illetve sajátították el a szakma gyakorlásához szükséges ismereteket. A szeredai tagozat tavaly ünnepelte fennállásának 20. évfordulóját, új évfolyamokat viszont nem indíthatnak, így két év múlva megszűnik a nyárádszeredai kertészoktatás. A hétvégi kertésznapon az elmúlt húsz év tapasztalatairól kérdeztük dr. Jakab Sámuelt, a nyárádszeredai tagozat vezetőjét.
– Tavaly június végén ünnepelték a 20 éves jubileumot, két évtizeddel ezelőtt sikerült egy hiánypótló képzést elindítani itt, a nyárádmenti kisvárosban. Valójában kiknek is szólt ez a képzés?
– Annak idején az volt az elképzelés, hogy olyan erdélyi fiatalok részére indítsuk, akiknek valamilyen okból kifolyólag nem sikerült érettségi után továbbtanulniuk, de szeretnék folytatni tanulmányaikat, vagy már gazdálkodnak és szeretnék tökéletesíteni a szakmai tudásukat. Többségében harminc-, negyvenéves diákjaink voltak, ritkábban ugyan, de még ötvenévesek is végeztek nálunk. Az évek során eddig 430-an szereztek diplomát. Legtöbb végzősünk természetesen Maros megyéből származik, de sokan érkeztek Hargita, Kovászna megyéből, és a kezdetekben, még mielőtt beindult volna a Partium Egyetemen az agrároktatás a Debreceni Egyetemmel karöltve, nagyon sokan jöttek Szatmár, Nagykároly, Nagybánya, Zilah környékéről. Gyakorlatilag lefedik Erdély összes magyarlakta vidékét.
A Sapientián a kertészmérnöki kar csak 2002-ben indult, tehát addig valójában hiánypótló volt ez a szakterület a környéken. A kertésznapot is azért kezdtük szervezni tizenkét évvel ezelőtt, hogy hallgatóink, végzettjeink kapcsolatba kerüljenek magyarországi vagy hazai, a kertészet terén tevékenykedő cégekkel, amelyek révén munkalehetőséghez juthatnak. Ezelőtt tíz-tizenöt évvel főként magyarországi cégek igyekeztek kelet felé orientálódni, fiókcégeket hoztak létre és keresték oda a megfelelő szakembereket. A hallgatóink alkalmasak erre, és számos sikeres együttműködés született. Hallgatóink közül nagyon sokan saját vállalkozásba kezdtek azon a területen, amelyen képesítést szereztek.
– A Sapientia kertészmérnöki szakja konkurenciát jelentett-e a nyárádszeredai kertészeti tagozat számára?
– Szerintem a Sapientia nem jelent számunkra konkurenciát, mivel oda főleg fiatalok, azaz frissen érettségizettek jelentkeztek, ide hozzánk pedig olyanok, akik nem tudtak nappali képzésben részt venni. Idősebbek, családosok, akiknek munkahelyük van, vagy saját területükön, kertjükben már gyakorolták a kertészkedést, gazdálkodást. Amikor a Sapientián megnyílt a kertészmérnöki képzés, engem bíztak meg, hogy előkészítsem a beindítását, már akkor jelezték, hogy itt, Nyárádszeredában ne indítsunk első évet, mert át kell majd vegye a Sapientia. Igen ám, de én erre úgy válaszoltam, hogy a Sapientia nem működtethet hétvégi oktatást mindaddig, amíg a szakot nem akkreditálják. Márpedig egy új szak indítása után el kell telnie több évnek, amíg akkreditálásra kerül sor. Végül a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériumától megérkezett az értesítés, hogy nem támogatják újabb évfolyamok indítását, hanem integrálnia kell a Sapientiának az itt folyó oktatást. A már megkezdett évfolyamok kifutnak, de újabb évfolyamokat nem indíthatunk. Még két év van, a mostani másod- és harmadév befejezi, és megszűnik Nyárádszeredában a kertészeti oktatás. Jelenleg már csak 50-60 diákunk van.
– A környékbeli, idősebb gazdákra nézve nem jelent-e veszteséget, hogy megszűnik a helyi képzés?
– Valamilyen szinten veszteség, de azt is el kell mondani, hogy az utóbbi években a jelentkezők száma nagyon megcsappant. Eleinte negyvenen-ötvenen is jelentkeztek, de az utóbbi időben ez a szám húsz, majd tíz alá esett, úgymond aki akarta, elvégezte, tehát a kezdeményezésünk eleget tett a maga feladatának. Négy-öt személyért anyagilag sem éri már meg tovább működtetni a tagozatot, hiszen öt diák számára is ugyanannyi tanárt kell fizetni, mint ötvennek. Voltak hangok, hogy egy emberért is tovább kell folytatni, de az anyagi szempont nem mellékes.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely),

Teológusok Petrozsényban
Hunyad – Március első vasárnapján a Gyulafehérvári Római Katolikus Teológia növendékei látogattak el Petrozsényba, hogy betekintést nyerjenek a szórványközösségek életébe. A teológusok az egyházközséggel való ismerkedés során részt vettek a Szent Borbála templomban tartott vasárnapi szentmisén is, számolt be Ft. Szász Jánospápai káplán, kanonok, petrozsényi plébános.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad),

Károly-érdemérmet alapítottak
Nagyvárad- Szombat délelőtt a Várad-hegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság és a BINCISZ szervezésében dr. Károly József Iranaeus tudósra, paptanárra emlékeztek a premontrei széktemplomban.
A premontrei templomban délelőtt 9 órakor kezdődött misén Szent Lukács könyvéből szólt az evangéliumi részlet. Prédikációjában Fejes Rudolf Anzelm várad-hegyfoki prépostprelátus, premontrei apát hangsúlyozta: a nagyböjti időszak egyúttal azt is fémjelzi, hogy minden napnak megvan a saját miseszövege, a hamvazószerda utáni első szombaton pedig Máté, a vámos meghívásáról esik szó, akit Mammontól hívott el az Úr, és akit a helyiek nem szerettek, bűnös embernek tartottak, mert a rómaiaknak gyűjtötte az adót. Ezért felháborodtak, amikor Jézus leült mellé, megszólták őt, Krisztus azonban megfelelő választ adott nekik. Tudatta, hogy a bűnösökkel való érintkezés nem utálat tárgya, hanem kegyes cselekedet, mely által fel lehet emelni őket, s ezáltal Istenhez tudnak közeledni. Az apát arra hívta fel a figyelmet: amikor Károly emléke előtt tisztelgünk, olyasvalakire gondolunk, aki így fel tudta emelni Várad tudományos és kulturális életét. Nem volt hivalkodó, hanem a szelídség, a türelem, a békeszeretet és a bölcs kivárás voltak a főbb jellemvonásai. Tisztelték és szerették a rendtársai, mindig kikérték a tanácsát, kíváncsiak voltak a véleményére, élete, tanúságtétele és tudományos munkássága tehát ennek a felemelkedésnek a jegyében telt. Krisztus szerint ugyanakkor aki igazán nagy akar lenni, annak alázatosnak kell lennie, s a professzor is ilyen volt, ezzel magyarázható, hogy nem szabadalmaztatta találmányát, a drót nélküli távírót.
Máté, amikor felszólította őt az Úr a követésére, mindenét otthagyva követte Krisztust. Károlyi Iranaeus esetében is az Istennel való kapcsolat hasonló eredményt hozott, hiszen családja még a temetésére se ment el, viszont ugyanakkor fényt is vitt az életébe, ahogyan ő is a munkásságával világosságot hozott, megváltoztatva a város arculatát.
Koszorúzás
Elmélkedésében Fejes Anzelm atya arra is kitért: paradox módon a jelenkori városvezetésnek kellemetlen Károly Irén személye: ha érdekük úgy kívánja, tudományos munkássága miatt díszpolgárrá avatják, viszont mint premontrei pap-tanár valamiképpen nem kell nekik. Tulajdonképpen az emlékét gyalázzák meg azzal, hogy a premontreiek jogos tulajdonait nem akarják visszaszolgáltatni. Az igazság azonban mindig győz, még akkor is, ha az önös társadalmi érdek nem szolgálja a közjót, „a jó cselekedet ugyanis nem bűn”.
A mise végén az apát bejelentette: dr. habil Fleisz János BINCISZ-elnök javaslatára aVárad-hegyfoki Premontrei Kanonokrendi Prépostság Károly József Iranaeus-emlékérdemet alapított március 8-tól kezdve, melyet azoknak ajándékozzák önként oda, akik kiemelten ápolják és előmozdítják az emlékezetét, kamatoztatják és megjelenítik szellemi örökségét a fizikai és a filozófiai tudományok terén. Küzdenek a premontrei rend jogaiért, támogatják azt, hogy a röntgenkutatást arra használják, hogy ingyenesen segítsenek a rászorultakon, illetve érdemeket szereznek a fizika oktatásához elősegítő laboratóriumi és taneszközök vásárlása terén.
A folytatásban dr. Fleisz János felidézte, hogy a Sapientia Varadiensis Alapítvány kezdeményezésére tizenöt évvel ezelőtt indult el útjára a dr. Károly József Iranaeusra való emlékezéssorozat. Számos eredményt elértek, de azért van még tennivaló, például jó lenne, ha lenne szobra, illetve utca viselné a nevét Váradon- mondta. A rendezvény a tudós síremlékének csendes megkoszorúzásával zárult.
Ciucur Losonczi Antonius

erdonm.ro,

Novák Csaba Zoltán
1968, A NYITÁS ÉVE
A romániai magyar értelmiségiek találkozója Nicolae Ceaușescuval
Ceaușescu hatalomra jutása változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét.
Gheorghiu Dej 1965-ben bekövetkezett halála után március 22-én Nicolae Ceauseșcut megválasztották a Román Munkáspárt (RMP) első titkárának. A hatalomátvétel után következő 4-5 évben Ceușescu fokozatosan eltávolította politikai ellenfeleit és megteremtette azokat a belpolitikai feltételeket, amelyek alapján hozzákezdhetett egy újszerű társadalmi- és gazdaságpolitikai irányvonal érvényre juttatásához. 1965-ben sor került a RMP (1965-ben az RMP visszakapta a régi megnevezését, azaz RKP) IX. Pártkongresszusára, amely egy új politikai és ideológiai korszak kezdetét jelentette. A kongresszuson a pártvezetés új politikai, gazdasági alapelveket fogalmazott meg, amelyek közül a legfontosabbak: a kizsákmányoló osztályok eltűnésével a szocializmus teljes győzelmet aratott az országban, ezzel a szocialista építkezés, fejlődés új szakaszához érkezett.
A kongresszuson az is megfogalmazódott, hogy a szocialista berendezkedés újabb szakaszaként a jövőben sor fog kerülni az ország közigazgatási-területi megszervezésének megreformálására, a falusi helységek szisztematizálására, valamint a nemzetgazdaság vezetése tervszerűsítésének javítására. A nemzetiségi kérdést is mélyen érintő, fontos alapelvként jelent meg az a kijelentés is, miszerint a szocialista társadalom fejlődésének alapjait még hosszú ideig a szocialista állam és a szocialista nemzet biztosítják. A román állam és a kisebbségek viszonyát illetően a „szocialista nemzet” fogalmának megjelenése jelentett újdonságot egy megváltozott nemzetfelfogást vetítve előre. Külpolitikai téren hasonló folyamatokról beszélhetünk. Románia, miután elérte, hogy a szovjet csapatok elhagyják az ország területét, fokozatosan igyekezett függetleníteni magát a Szovjetunió gazdasági és politikai befolyásától. Az 1964-es „függetlenségi nyilatkozat” után Románia számos olyan lépést tett, amely egyedinek számított a keleti tömb országai között: felvette a diplomáciai kapcsolatot az NSZK-val, és nem szüntette meg kapcsolatait Izraellel. Az összes szocialista nemzet szabad és független fejlődése biztosításának és a belügyekbe való be nem avatkozás állandó hangoztatása ideológiai alapot teremtett a fent említett politikai lépésekhez.
Ceaușescu aktív kül- és belpolitikáját a társadalommal való részleges kiegyezésre alapozta. A lakosság életszínvonalának emelését célzó gazdasági törekvések mellett fontos szerepet játszott az elit, az értelmiségiek irányába történő nyitás.
A Ceaușescu által kezdeményezett liberalizáció tehát kihatott az élet minden területére, beleértve a kulturális szférát is. A párt élére történt kinevezése után Ceaușescu találkozókat kezdeményezett és szervezett különböző értelmiségi csoportokkal biztosítva őket, hogy a Dej utolsó időszakában elkezdett enyhülés folytatódni fog. Az értelmiségi csoportokkal való találkozások, a könyvkiadás területén tett engedmények rendkívüli mértékben megnövelték a párt első számú vezetőjének népszerűségét. A nyitás, természetesen nem jelentette azt, hogy a párt ellenőrzése csökkent volna. Nem került sor ebben az időszakban látványos letartóztatásokra az értelmiségiek körében, ellenben a megfigyelések, a lehallgatások, az informátorok módszerei technikailag, módszertanilag tökéletesedtek. Ceaușescu hatalomra jutása, mindazok ellenére, hogy nagyvonalakban követte a Dej által meghatározott politikai irányvonalat, változásokat eredményezett nemcsak a román társadalom, de a magyar kisebbség életében is. Egy látszólagos liberalizálás, lazítás vette kezdetét. A kisebbségekkel szemben a nemzeti politika egy viszonylag türelmesebb változata jelent meg. A kisebbségekkel szemben tanúsított óvatosságra utal az a tény is, hogy megválasztása után, az első titkár első látogatásai kisebbségek által is lakott vidékekre vezettek és, hogy az 1967-68-as közigazgatási reform lebonyolításakor annak ellenére, hogy megszüntették a Maros Magyar Autonóm Tartományt, a székelyföldi magyar elit jelentős többségét kielégítő új megyehatárokat rajzoltak meg, amely jelentős mértékben megerősítette eddigi pozícióikat.
A hatvanas évek közepétől beindult belpolitikai folyamatoknak az 1968-as csehszlovákiai események újabb lendületet adtak. A prágai reformok kiváltotta vita, majd a Varsói Szerződés csapatainak intervenciója miatt a román pártvezetésnek 1968 nyarán az eddiginél is nagyobb szüksége volt a teljes romániai társadalom támogatására. Látványosan megszaporodtak a pártvezetés és a különböző értelmiségi csoportok közötti találkozók, megbeszélések és az ország fontosabb megyéibe tett munkalátogatások. A pártvezetés e gesztusértékű taktikai lépéssorozata nem kerülte el a romániai magyarságot sem. A Varsói Szerződés csapatai beavatkozását elítélő népgyűlés után, pl. néhány nappal már a Székelyföldön találjuk Ceaușescut. Augusztus 26-án népszerűsége csúcsán érkezett Brassóba, hogy onnan aztán meglátogassa a két újonnan alakult „székely megyét” Kovásznát és Hargitát.
A romániai magyarság bizalmának visszaszerzéséért tett lépések közé tartozik az a találkozó is, ami a legfelsőbb pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között zajlott le 1968 június 28-án. A párt legfelsőbb vezetése kezdeményezésére, a már megszervezett értelmiségi találkozók mintájára. Bukarestbe hívták a romániai magyar értelmiségiek egy jelentős részét.
Több mint 50 romániai magyar értelmiségi (írók, költők, szerkesztők, művészek, oktatók) kapott meghívót. A korszak hangulatában elméletileg benne volt ugyan ez a lehetőség, a tanácskozásra meghívott értelmiségieket mégis meglepetésszerűen érintette a felkérés, hisz csupán néhány nappal a találkozás előtt értesítették őket. Előzetes egyeztetésre, taktikázásra ilyen körülmények között alig akadt lehetőség (esetleg néhány személy között lezajló rövidebb beszélgetés), habár a romániai magyarság legégetőbb problémáival, amint az a tanácskozáson elhangzottakból is kiderül, mindenki tisztában volt. Az RKP KB-nak székházában megrendezett tanácskozáson a pártvezetés néhány kulcsfigurája (Nicolae Ceaușescu, Paul Niculescu Mizil, Leonte Răutu, Gere Mihály, Fazekas János) és a romániai magyarság reprezentatív értelmiségi elitje vett részt: Bukarestből (Domokos Géza, Szász János, Bodor Pál) és a fontosabb erdélyi kulturális centrumokból: Kolozsvárról (Gáll Ernő, Demeter János, Jordáky Lajos, Kántor Lajos, Nagy István, Csehi Gyula, Fodor Sándor, Kányádi Sándor, Jancsó Elemér), Marosvásárhelyről (Hajdu Győző, Gálfalvi Zsolt, Sütő András), Temesvárról (Sisak Ernő), Szatmárnémetiből.
A megbeszélésen többen, a jegyzék szerint 26-on, szólaltak fel. Elméletileg bárki felszólalhatott, aki meghívót kapott és a beszédek időtartama sem volt szigorúan megszabva csak annyiban, „ahogy aztán telt az idő mondták, hogy lehetőleg rövidebben.”
Amint említettük, előzetes egyeztetésre, taktikázásra nem került sor, de az elhangzott beszédekből világosan kirajzolódtak azok a problémakörök, amelyek a magyar értelmiségiek szerint sürgős megoldásra vártak.
Az első, egyik leghangsúlyosabban kiemelt kérdés a romániai magyarság jogi státusának és az állami- és pártszervekben való képviseletének rendezése volt. Több felszólaló (Gáll Ernő, Demeter János) is kihangsúlyozta, hogy szükség van egy kisebbségi statútumra, amely rendezné a magyarság sajátos, kollektív jogait. Az ebben a témakörben felszólalók továbbá azt is kérték, hogy hozzanak létre egy olyan állami szervet, amely koordinálná a magyar kisebbség kulturális életét. A jogi kérdéskörben került terítékre az ötvenes években, haza- és nemzetárulás hamis vádjával elítélt magyar értelmiségiek rehabilitálása is. Szóba kerültek továbbá a hatvanas években eltávolított kétnyelvű feliratok és a megváltoztatott utcanevek is, valamint a kisebbségiek nyelveinek használata az államigazgatásban.
A második csoportkör az oktatás területén tapasztalt kérdéseket érintette. A leghangsúlyosabban kiemelt kérdés az anyanyelvi oktatás helyzete volt. A felszólalók többsége szóvá tette a magyar tannyelvű szakiskolai oktatás szinte teljes felszámolását, valamint az anyanyelven való iskolai és egyetemi tanulás előtt álló akadályokat: a magyar tannyelvű osztályok indulásának akadályoztatását, az egyetemi felvételik során a magyar diákokat ért diszkriminatív intézkedések, a kisebbségiek számára írt tankönyvek, Románia földrajzának és történelmének a kisebbségek anyanyelvén történő oktatása, az egyetemi végzősök kihelyezése körüli bonyodalmak.
Az úgynevezett kulturális jellegű kérések és sérelmek palettája is az előbbiekhez hasonló telítettséggel bírt. Említésre került egy sor kérdés a kisebbségi hagyományőrző és műkedvelő csoportok támogatásától el egészen a színházi életben tapasztalható hiányosságokig. Viszonylag nagy teret kapott a nemzetiségek és a romániai média viszonya. A felszólaló értelmiségiek, ráérezve a lehetőségekre, új folyóiratokat kértek, magyar és német nyelvű tv és rádióműsorokat, a meglevő újságok mennyiségi és minőségi feljavítását. Említésre került továbbá a nemzetiségek nyelvén történő könyvkiadás kérdése is, ahol a kiadványok számának növelését szorgalmazták és egy, a kisebbségek számára külön könyvkiadót is kérték.
A kulturális élet egyik kiemelt szegmenseként jelent meg a kisebbségieknek a romániai tudományos életben betöltött szerepe és pozíciói, amely a felszólalók többsége szerint nem tükrözte sem a nemzetiségek arányát, sem azoknak a tudományban, a kulturális életben kifejtett tevékenységének mennyiségét és minőségét.
Az 1956-os magyarországi események kihatásai sok tekintetben megtörték a romániai magyarság vélt vagy valós integrációjának a román állam részéről történő megítélését. A romániai magyarság kérdése az 1944-45-ös állapotokhoz hasonlóan állambiztonsági kérdéssé fokozódott. A román társadalom magyarságképén való pozitív változást remélhettek azok a felszólalók, akik hiányolták a román médiából, tömegtájékoztatásból a magyarságról és általában a nemzetiségekről szóló tájékoztatásokat. A pártvezetés és a romániai magyar értelmiségiek között lezajlott találkozás és tanácskozás nem számított egyedi jelenségnek 1968-ban, mégis rendkívül fontos momentuma az RKP magyarságpolitikájának. 1948 után a párt gyakorlatilag kijelentette, hogy a kisebbségi kérdést megoldották és, hogy a kisebbségek helyzete nem jelent egyedi problémát és a szocialista alkotmány által nyújtott szabadságjogok nem indokolják a kollektív jogok kérését.
Az élet minden területét uraló párt 1968-ig gyakorlatilag nem konzultált ily mértékben egyik kisebbségi (vagy más, vallási, társadalmi stb.) csoportot illető kérdésben sem. Az erdélyi, főleg a székelyföldi magyarság körében nagy népszerűségnek örvendő Magyar Autonóm Tartomány létrehozáskor, 1952-ben sem került sor egyeztetésre a kérdésben érintett közösséggel, de még az illetékes elitcsoportokkal sem. Ugyanúgy annak részleges megszüntetésekor sem 1960-ban. A találkozás, tanácskozás mindenképp a Ceaușescu-féle részleges nyitás, kezdeményezés eredménye volt. A visszaemlékezésekből és a felszólalásokból az derül ki, hogy a megszólalók jelentős többsége ekkor látta elérkezettnek a lehetőséget, hogy végre a pártvezetés tudtára hozza mindazokat a jelenségeket, történéseket, amelyeket a romániai magyarság szerintük sérelemként könyvelhet el. Érdekes jellemzője a tanácskozáson elhangzott beszédeknek az a taktikai diplomatikusság, amellyel a felszólalók bemutattak néhány kérdéskört. A párt második vonalában tevékenykedő aktivisták „szabotációira” meg a deji korszakban elkövetett mulasztásokra hárítva a felelősséget lehetővé tették Ceaușescunak és a pártvezetésnek, hogy tiszta alapokra helyezzék a kisebbségpolitikát és az ebből fakadó legitimizációs kérdéseket.
A tanácskozás és az elhangzott kérdések egy másik jellegzetessége volt, hogy nem hangzottak el gazdasági jellegű érvek, problémafelvetések. Ugyanazon év januárjában az adminisztratív reform kapcsán a belső pártviták körében viszont elismert tényként jelent meg a többségében magyarok lakta Székelyföld gazdasági elmaradottságára. Tény az is, hogy a kulturális élet területén dolgozó magyar értelmiségiek a személyes tapasztalataikon túl nem rendelkezhettek pontos gazdasági adatokkal, kimutatásokkal, statisztikákkal, amelyekre hivatkozni lehetett volna. A több órát is igénybe vevő tanácskozáson elhangzott kérések alapján a pártvezetés készített egy problémakatalógust, amelyben összegezte az elhangzó kéréseket, észrevételeket és az azokra adandó válaszokat. A problémakatalógust vizsgálva kiderül, hogy melyek voltak azok a kérdések, amelyekre a párt azonnal reagált, melyek voltak a pártvezetés számára a legkényesebb pontok, melyek voltak azok a területek, ahol számítani lehetett egyfajta kompromisszumra és melyek voltak azok a kérések, amelyeket a pártvezetés kapásból visszautasított. Szembetűnő, a nemzetiségek jogi helyzetére utaló bármilyen kérés azonnali visszautasítása. A magyar értelmiségiek, élve a lehetőséggel megpróbáltak kitörni az 1948-tól beálló állapotokból, új jogi státust kérve az országban élő nemzetiségeknek. Statútumot kértek és ennek alapján jól meghatározott és körülírt, hatékony, intézményes szintű képviseletet. A pártvezetés viszont azonnal visszautasított mindennemű olyan kérést, ami a kollektív jogok elismerését eredményezte volna. Ezzel szemben csak adminisztratív jellegű változtatásokat, néhány magyar származású ember pozícióba juttatását ígérték meg a különböző állami szerveknél, amely sokszor kimerült az ún. tanácsadói (konzultatív) szerepkörrel. A tanácskozás sikerességét vagy kudarcát az adott történelmi-politikai kontextusból kiindulva kell vizsgálnunk. Az elhangzott követelések, kérések közül nagyon kevés valósult meg ténylegesen és néhány pedig részlegesen. A pártvezetés most sem ismerte el a nemzeti kisebbségek kollektív jogait (ahogy más közösségekét sem), ezért indokolatlannak tartotta egy statútum elkészítését. Néhány magyar tannyelvű osztály indítását leszámítva nem változott a szakiskolai képzés. A nyelvhasználat, utcaelnevezések, kétnyelvű feliratok területén kezdeményezett változtatások általában elsikkadtak a vidéki párt- és állambürokrácia útvesztőiben. Románia történelmét és földrajzát ezek után sem oktatták a kisebbségek anyanyelvén, valamint nem készültek speciális román nyelv és irodalom tankönyvek a nemzetiségi diákok számára. A 70-es évek második felétől aztán a részleges vívmányok is fokozatosan eltűntek. Ugyanakkor azt is elmondhatjuk, hogy mindezek ellenére számos pozitív hozadéka is volt akkor és ott ennek a találkozónak. A pártvezetés újra szembesült a romániai magyarság legégetőbb, főleg kulturális jellegű problémájával. A romániai magyar elit számára lehetőség adódott mindezt hivatalos fórum előtt is elmondani, felvázolni. A tanácskozás utáni időszakban hozták létre a Kriterion Könyvkiadót és A Hét kulturális közéleti napilapot, valamint ekkor indult be a román tv magyar és német nyelvű műsora is. A két 1968-ban létesült megyében, de másokban is, a hatvanas évek végén, hetvenes évek legelején lehetőség adódott a helyi magyar kultúra ápolására, magyar jellegű szobrok, emlékművek, emlékházak felállítására.
Transindex.ro,

Közzétették a Székely Előfutár Ösztöndíjak idei kiírását
A Székely Előfutár Alapítvány meghirdette a pályázatot idei kutatói ösztöndíjaira. Az amerikai civil szervezet több éve nyújtott támogatásának célja, hogy tudományos munka tanulásában segítsen Székelyföldről származó, alkotó tehetségeket.
z alapítvány egyaránt érdeklődik természet‐ és társadalomtudományi, valamint a Székelyföld és a székely nép sajátos hagyományait ápoló pályázatok iránt és különös érdeklődéssel várják a pályázatokat a székelyföldi gazdasági fejlődést segítő, alkalmazott természettudományi kutatás és újítás, továbbá az erdélyi sikerek és hagyományok témakörökben.
A Székely Előfutár Ösztöndíj teljes összege nyertes pályázónként ezer amerikai dollár. Megfelelő számú alkalmas jelentkező esetén, az alapítvány 6-8 Székely Előfutár Ösztöndíj kiadását tervezi ebben az évben. Az ösztöndíjat az alapítvány két részletben utalja át a nyerteseknek, a második részletet, az összeg mintegy kétharmadát a támogatott tudományos munka elkészülte után folyósítják. Az ösztöndíjra székelyföldi születésű és lakhelyű személyek pályázhatnak, olyan egyetemi hallgatók vagy egyetemet végzettek, akik kutatómunkában vesznek részt, bizonyították sikeres tanulmányi előmenetelüket és/vagy vezetői képességeiket a közösség szolgálatában, továbbfejlődésükhöz és a kutatásukhoz pedig anyagi támogatásra van szükségük.
Jelentkezési határidő: 2014. április 30. A pályázatot e‐mailben kell eljuttatni, a részletes kiírás és a pályázati űrlap a www.forerunnerfederation.org weboldalon található
R. Kiss Edit
Székelyhon.ro,

Kötet Szigligeti kevésbé ismert műveiből
Bicentenáriumi könyvet adott ki Szigligeti Ede kevésbé ismert műveiből az Országos Széchényi Könyvtár, valamint a Nagyváradi Szigligeti Színház. A kötetet szombaton mutatták be Nagyváradon.
A Holnap után fesztivál keretén belül megszervezett könyvbemutató során dr. Boka László, a Széchényi könyvtár tudományos igazgatója dr. Sirató Ildikó irodalomtörténésszel, a kötet szerkesztőjével beszélgetett a Szigligeti Színház páholyelőcsarnokában. Mint elhangzott, a négy színmű kiválasztása nem volt könnyű feladat, hiszen – mint Sirató Ildikó elmondta – azok a színházi szövegek, melyek ezidáig nem jelentek meg, valószínűleg pont azért nem láttak napvilágot, mert esetleg nehezen olvashatóak, hiszen szerzőjük nem olvasásra, hanem előadásra szánta ezeket.
Szórakozott
Egyúttal a bőség zavarával is küszködtek, hiszen a Nemzeti Színházban rengeteg még kiadatlan Szigligeti-mű található. Így esett a választás végül a Nőuralom című műre, mely megjelent már ugyan, de nem Szigligeti életében. A Nemzeti Színház 1879-ben adta ki és egy másik alkalommal is megjelent, a múlt század végén. A cím amúgy félrevezető, hiszen a vígjáték pont arról szól, hogy nincs nőuralom. Két házaspár és egy jegyespár beszélget, a nők szerint a nőkre kell bízni a döntést, a férfiak pedig biztosak benne, hogy ők tudják jobban.
A kötet szerkesztője elárulta: remekül szórakozott a Szigligeti-művek böngészése közben, s szeretné, ha a kötet olvasói ugyanígy szórakoznának. A beszélgetés során a közönség megtudhatott egyet s mást a művek rendező-, illetve súgópéldányairól – ez utóbbiak azért is értékesek és szórakoztatók egyúttal, mert a súgók unalmukban esetenként obszcén rajzokkal és tréfás megjegyzésekkel tarkították oldalaikat.
Érintetlenül hagyták
Egy másik mű, mely a kötetben megjelent, a Nadányi címet viseli, szerzőjét valószínűleg a Bánk Bán ihlette, s ugyancsak a becsület témakörét dolgozza fel. Jambikus lejtésű verses tragédia ez, melyet a vers kedvéért érintetlenül hagytak, miközben a többi három színmű esetén emendáláshoz – azaz korszerűsítéshez – folyamodtak. A Nadányi egyébként nagyott bukott annak idején, ugyanis mindössze kétszer játszották el, a következő évadban pedig, miután kissé átdolgozták – még egyszer. Mindazonáltal a kötet szerkesztőjének azért esett erre a műre a választása, mert, mint mondta, összefonódik benne a színház, az irodalom és a nemzeti gondolat.
A jelenlévők a későbbiek során magáról Szigligeti Edéről is megtudhattak egyet s mást – például hogy milyen pályákat szántak számára szülei, vagy hogy miért változtatta meg a nevét. A háromszáz példányban megjelent kötetben az említett műveken kívül a Nagyidai cigányok, valamint A Pünkösdi királynő is olvasható, ára 25 lej és a színház jegypénztáránál is meg lehet vásárolni.
Neumann Andrea
erdon.ro,

Székely Szabadság Napja – A szónokok szerint a jogok nem képezhetik alku tárgyát
Marosvásárhelyen a szervezők becslése szerint több mint tízezren emlékeztek a Székely szabadság napján a 160 éve kivégzett székely vértanúkra, Török Jánosra, Gálfi Mihályra és Horváth Károlyra, és követelték a Székelyföld területi autonómiáját. A rendezvény szónokai szerint a székelység nemzeti és emberi jogai nem képezhetik alku tárgyát.
A székely vértanúk obeliszkjénél tartott beszédében Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke közölte, Magyarország beavatkozott az SZNT oldalán a nemzeti régiók ügyében az Európai Unió luxemburgi bíróságán indított perbe.
„Magyarország velünk van. Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is sikerül meggyőznünk, legyen szintén velünk!" – jelentette ki.
A tömeg többször is félbeszakította Izsák Balázst, amikor azt mondta, meg kell előlegezni a bizalmat Románia új kormányának, melyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) politikusai is részt vesznek. Hozzátette, a magyar politikusok útja a kormánypalotába az októberi nagy menetelés útvonalán vezetett. „Lehet, az a párbeszéd kap esélyt, amelyre az igényt kinyilvánította a székelység a Bereck és Kökös közötti nagy menetelésen" – jelentette ki az SZNT elnöke.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke üzenete által volt jelen a marosvásárhelyi megmozduláson. A volt püspök nyomatékosította: Isten szabadnak teremtette a székelységet. „Emberi és nemzeti jogaink nem képezhetik alku tárgyát. Nem hagyjuk a román kormány csapdájába csalatni magunkat. Szabadságunkért rendületlenül kiállunk" – fogalmazott Tőkés László.
Az EMNT-elnök Kós Károlyt idézve üzente: „ha a románság meg fogja becsülni Erdély magyar polgárait – szövetségesekre fog találni bennük. De amennyiben ezt elmulasztja megtenni – a legjobb akaratunk ellenére és saját kárára, határozott ellenállásra fog késztetni bennünket".
Bíró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke úgy fogalmazott: az őshonos magyar közösségtől megtagadják Romániában az önrendelkezés legelemibb formáit, korlátozzák véleménynyilvánítási jogát. A pártelnök szerint a székelyföld autonómiájáért tartott isztambuli megmozduláson is lezárták a város főutcáját. Ez csak Marosvásárhelyen nem lehetséges.
Ez a közösség mindaddig követelni fogja az autonómiát amíg célját el nem éri – hangoztatta az MPP elnöke.
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) elnöke rámutatott: az erdélyi magyarság minden „önkény és határtologatás" ellenére hisz abban, hogy élni csak szabadon érdemes, és ennek csak a közösségi autonómia biztosíthat keretet. Az EMNP elnöke a Székelyföld autonómiatervezet parlament elé terjesztését sürgetve jelezte: „ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek".
Günther Dauwen, az európai autonómiapárti erőket tömörítő Európai Szabad Szövetség (EFA) belgiumi pártigazgatója beszédében azt üzente Románia mai vezetőinek, hogy tanuljanak Nicolae Ceausescu egykori román diktátor 25 évvel ezelőtti arckifejezéséből. A vezetőknek az a dolguk, hogy meghallják a nép kérését, szolgálják a népet – jelentette ki.
Marc Gafarot Monjo, a Katalán Demokratikus Konvergencia Párt külügyi kabinetvezetője szerint a székelyek és a katalánok egyformán a béke, a demokrácia tiszteletének a nyelvét beszélik. A politikus emlékeztetett arra, hogy sem a székelyeket, sem a katalánokat nem lehet kisebbségnek tekinteni, mindegyik nemzeti közösség.
A székely zászlót Magyarországon elsőként kitűző Szabolcs Attila, Budafok polgármestere beszédében kijelentette: Székelyföld autonómiája nemcsak a székelyek ügye, hanem minden magyaré és minden jóérzésű emberé az egész világban.
Izsák Balázs felkérésére a tömeg a járdán vonulva indult el az egykori vesztőhelyről a város központjába, hogy átadja a kormány Maros megyei képviselőjének a demonstráció kiáltványát.
MTI
Erdély.ma,

Sírgyalázás Margittán – Megvannak a tettesek
Vasárnap virradóra eddig soha nem történt esemény borzolta fel a kedélyeket Margittán. A római-katolikus, közismert nevén az Eger-temetőben, elmebeteg vandálok, mintegy tizenkét síremléket borítottak le, törtek össze ismeretlen tettesek. Egy katolikus egyházfi értesítette Májernyik Mihály plébánost, aki Molnár Imre egyháztanács-elnök kíséretében érkezett a helyszínre.
Ledöntött és összetört sírkövek, baszakadt kripták, törött márványdarabok hevertek szanaszét. A vandalizmus nevezhető etnikai indittatásúnak, hiszen magyar és román feliratú síremlékek is áldozatul estek a magyar anyanyelvű elkövetők tettének.
Miután meggyőződtek a rongálásokról, értesítették a helyi rendőrséget, és hamarosan egy nyomozóegység vonult ki a temetőbe.
A nyomok rögzítése után, a rendőrség kikérdezte a temetőhöz vezető kicsiny utcácska lakóit is. A sírkert melletti egyik magánház biztonsági kamerájának felvételei, valamint az egyik megrongált síron felejtett sapka vezettek nyomra. A nagyváradi bűnügyi osztály nyomkövető kutyájának segítségével, a nyomok a temető melletti egyik kerten keresztül vezettek az elkövetők házához.
A helybéli 43 éves B.T. és nevelt fia, a 25 éves S.R. miután nagyobb mennyiségű alkoholt fogyasztottak a temetőben, ittas állapotban, ok nélkül követték el a rongálást. Az anyagi kár mintegy 25 – 30 ezer lej közötti, de ennél mindenképp nagyobb a hozzátartozók morális kára, valamint az elhunytak méltóságának megsértése.
Az ügyben folyik a nyomozás, a további fejleményekről a későbbiekben is beszámolunk.
Közlemény
Erdély.ma,

Turulszobrot avattak a sepsiszentgyörgyi „Székely Szabadság Terén”
Turulszobor avatóval ünnepelték ma (hétfőn) Sepsiszentgyörgyön a Székely Szabadság Napját. Mintegy 500 résztvevő töltötte meg a háromszéki megyeszékhely legújabb közösségi terét a Templom és Kőrösi Csoma Sándor utcák kereszteződésében létrehozott új parkot, ahol felavatták a néhány éve tervezett turul szobrot. A szervezők székely kokárdákat is osztogattak, majd felkérték a jelenlévőket, hogy üljenek autóbuszra, autóba és utazzanak Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napi megemlékezésre.
A szoboravató ünnepségen Antal Árpád polgármester kifejtette, hogy az elmúlt években felállított köztéri alkotásokat mind szeretni, de az új szoborhoz különösen ragaszkodik, mivel a turul konokul, makacsul kapaszkodik erős karmaival az édes anyaföldbe. Az elöljáró rámutatott: ma, amikor a jólét reményében keletről nyugatra vándorolnak az emberek, nem is lehetne fontosabb üzenet mindannyiunk számára, hogy konokul ragaszkodjunk szülőföldünkhöz, ahol feladatunk van.
Antal Árpád szerint a szoboravató időpontja sem volt véletlen, és reméli, a Sepsiszentgyörgyön ünneplők mind találkoznak Marosvásárhelyen a Postaréti megemlékezésen, és minden évben március 10-én székely kokárdával és egy szál virággal visszatérnek a turul szoborhoz is. „Fontos hogy a mi életterünket a mi szimbólumaink töltsék meg, ez erősít meg abban, hogy itthon vagyunk, ez a mi hazánk, itt kell élni, dolgozni, alkotni, és családot alapítani”, fejtette ki Antal Árpád, aki szerint a turulmadár erőteljes szimbólum, egy mitikus állat, amit egyedül a magyarok ismernek, és azt szimbolizálja, hogy több mint ezer éve megtaláltuk, amit azóta is védünk.
Hozzátette: a halhatatlan turulmadár nekünk is azt jelzi, hogy ki kell tartanunk, meg kell védenünk a cselekvés szabadságát, így küzdenünk kell az önrendelkezésért, a székely zászlóért, és azért is, hogy szülőföldünkön hivatalosan használhassuk a magyar nyelvet, zárta beszédét Sepsiszentgyörgy polgármestere. A turul szobor állításának ötletgazdája Gazda Zoltán, a Sepsi Reform Egyesület elnöke emlékeztetett, hogy öt éve önkormányzati képviselőként kérték fel ismerősei, hogy tegyen meg mindent egy ilyen szobor állításáért. Ebben támogatta őt Antal Árpád polgármester és az önkormányzat. Ezután hosszú ötéves időszak következett, mivel az első szoborterv nem nyerte el tetszésüket, majd felkérték Sárpátki Zoltán csíkszeredai szobrászművészt a megalkotására.
Az avatóünnepségen köszönetet mondtak még Sánta Csaba szovátai öntőmesternek, Jakab Gyula gyergyószentmiklósi kőfaragónak a szobor talapzatának elkészítéséhez, György Attila írónak, akinek sorai „Legendáinkból érkezett / Óvott küzdelmeinkben / S a jövendőbe vezet” olvashatóak az talapzaton. Damokos Csabának a háromszéki képzőművészek szövetsége elnökének és Vargha Mihály múzeumigazgatónak, akik szakmai segítséget nyújtottak a kivitelezéshez, Zsigmond Pál térrendezőnek és a városi kertészet munkatársainak, akik olyan új parkot alkottak, ahol „szabad lesz fűre lépni”.
A köszöntő beszédében Gazda Zoltán azt javasolta a sepsiszentgyörgyi önkormányzatnak, hogy az új tér neve legyen a „Székely Szabadság Tere”. A szoboravató ünnepségen István Ildikó népdalénekes adott elő egy szabadság témájú éneket, majd a sepsiszentgyörgyi egyesített férfidalárda és a jelenlévők közösen énekelték el a magyar és székely himnuszokat. Az ünnepség végén Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese mondott áldást és imát.
Az ünnepséget követően a résztvevő mintegy 500 háromszéki többsége autóbuszokkal, autókkal elindult Marosvásárhely fele a Postaréti, Székely Szabadság Napi megemlékezés helyszínére.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro
Erdély.ma,

A dáciai feliratok két százaléka tartalmaz dák nevet
A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dáko-román kontinuitás elmélete címmel tartott előadást Nagyváradon. A jeles archeológus Szilágyi Aladár interjújában a téma néhány kevésbé ismert aspektusára is kitért.
Mit gondol, pontosabb volna a „dák-római kontinuitás” elméletéről beszélni a „dáko-román kontinuitás” helyett, hiszen a román történetírásban is a „daco-romană”, nem a „daco-română” jelzős szerkezet használatos?
Valóban, ez egy félresikerült fordítás, ami szinte kitörölhetetlenül meghonosodott a magyar közbeszédben.
Ismerjük a leckét, mely szerint miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, elkezdődött a dák őslakosság romanizálása, ennek eredményeként kialakult egy latin nyelvű és kultúrájú népcsoport, mely a rómaiak kivonulása után is itt maradt a mai napig. E feltételezés első változatát nálunk Mátyás király krónikásánál, Antonio Bonfininél fedezhetjük fel. A teória búvópatakként bukkant elő a 19. század első felében, az Erdélyi Iskola két tagja, Gheorghe Șincai és Petru Maior Budán kinyomtatott könyvében. A derék írástudók viszont csak római eredetről tudnak. Szerintük „a későbbi románok tisztán római eredetűek, keveretlen fajták.” Azóta sokat változott a román szemlélet a kontinuitásról…
Kétségtelen, Dácia különleges tartománya volt a Római Birodalomnak. Dáciára nem mindig alkalmazhatóak azok az ismérvek, amelyek a Római Impérium európai tartományainak a kutatása során előkerültek. A többi tartomány esetenként több mint 400 évig volt római fennhatóság alatt. Dácia viszont csupán 160-170 esztendeig volt a birodalom része, s már 130 év múltán elkezdődött a fokozatos kivonulás. A Római Birodalom egy globalizált impérium volt minden tekintetben. Ugyanolyan volt az építészete, a művészete, az intézményrendszere az Atlanti-óceántól Kis-Ázsiáig. Az európai tartományok mindegyikében azonos módon zajlott le a romanizáció. Ma már tudjuk, ahhoz, hogy a meghódított kelta vagy germán népek rómaivá váljanak, azaz átvegyék a római kultúrát, a latin nyelvet, ahhoz legalább háromszáz év kellett. Ahol ez az időszak nem állt rendelkezésre, ott valami más zajlott le. Ez az egyik dolog, ami megkülönbözteti Dáciát a Római Birodalom többi részétől. A másik az, hogy a rómaiakkal – bármennyire is erőszakos bandaként jelennek meg a filmekben, akik állandóan háborúztak, gyilkoltak, kegyetlenkedtek – nem egészen így zajlottak le a dolgok. Nem szociális érzékenységből voltak kíméletesek, hanem megtanulták azok alatt az évszázadok alatt, amíg a birodalmat kialakították, hogy hogyan kell bánni a népekkel. Hogy azok „önként és dalolva” fogadják el a romanizációt, azaz vegyék át a római kultúrát.
A hódítók bizonyos dolgokba nem avatkoztak bele. Nem nyúltak a valláshoz, a hitvilághoz, a meghódított népek a maguk köreiben továbbra is azt csináltak, amit akartak, csak „meg kellett adni a császárnak, ami a császáré”.
Aztán szépen lassan a meghódítottak elkezdték használni a római eszközöket, tárgyakat, utakat, éppen azért, mert egy több száz éves tapasztalat, kulturális fejlődés révén jöttek létre. Ahogy a meghódított kelták, germánok átvették a rómaiak tárgyi kultúráját, ugyanúgy megkezdődött a szellemi kultúrának is az átvétele, a nyelvvel együtt. Nyilván voltak háborúk, de ezek közel sem jártak annyi áldozattal, mint Dácia meghódítása idején. Dácia elfoglalása egy hosszú, majdnem száz éves háborúskodás végeredménye volt. A rómaiak és a helyi lakosság között rossz viszony alakult ki. Meggyűlölték őket, egyszerűen azért, mert a dákok két esetben, amikor előbb Burebista, majd Decebal alatt egyesítették az erőiket, állandóan támadólag léptek fel a birodalommal szemben, és a Dunától délre fekvő gazdag római városokat fosztogatták. „A dák veszély” állandó fenyegetettséget jelentett, szimbolikus töltetet is kapott a rómaiak számára. Ezt próbálta aztán Traianus megszűntetni, amikor büntető hadjáratot indítottak a dákok ellen. Első menetben nem is gondoltak arra, hogy Dáciában tartományt hozzanak létre, hiszen a Római Birodalom határait Európában a nagy folyók, a Rajna és a Duna képezték. Dácia esetében egy bizonytalan határvonal alakult volna ki, nem olyan jól védhető, mint Európában máshol. A korszak kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy a háború első menetében Traianus csak Decebalt akarta legyőzni, de nem akart provinciát alapítani. Azután „a héják”, a római szenátus harcias vezetői ragaszkodtak ahhoz, hogy tartománnyá alakuljon át a meghódított terület. Ez még Traianus uralkodása alatt meg is történt. Elkezdték kialakítani a szokásos közigazgatást, mint bárhol a Római Birodalomban, utakat építettek, táborokat, telephelyeket jelöltek ki. És… keresték a lakosságot. A háború sok véráldozattal járt a dákok részéről, a túlélők az évszázados háborúskodás után sok jóra nem számíthattak, biztos, hogy nagyon sokan elmenekültek a rómaiak elől. Harmadsorban meg aki maradt, azt elvitték katonának. Bárhová máshová. Azok a feltételezések, hogy csak néhány ember maradt életben, az túlzás, ilyet sehol nem írtak le más néppel kapcsolatban, de mutatja, hogy az emberveszteség rendkívül erős volt.
És mi a helyzet a régészeti leletekkel?
A régészeti leletek egyértelműen beszélnek. Azokból következtetni lehet, hogy a dák kultúrának mennyire maradtak nyomai, mennyire éltek tovább a dákok a római korban. A földrajzi neveknek, a vízneveknek a továbbélése nem jelent semmi különöset, mert
a rómaiak ebben is toleránsak voltak, mindenütt meghagyták a régi városneveket, földrajzi neveket, tehát ez nem bizonyíték arra, hogy a helyi lakosság tovább élt volna bármeddig.
Ha valakik helyben maradtak, azok rendkívül kis számban lehettek, nem mutathatók ki régészetileg. Vannak leletek, amelyekből egyértelműen lehet következtetni nem csak a lakosság továbbélésére, hanem arra is, hogy mennyire vették át a római kultúrát. Ezek a római feliratok, amelyek egyértelműen elárulják azt, hogy az állítója római polgár volt, hogy eredetére nézvést dák volt, vagy máshonnan került ide. Körülbelül háromezer felirat került elő Dácia területén, ezek két százaléka tráko-dák. Trák vagy dák, nem lehet igazán megkülönböztetni a személynevek alapján. Ez is azt bizonyítja, hogy a dák lakosság megfogyatkozott. Nem lehet azt sem feltételezni, hogy azért, mert „felmenekültek a hegyekbe”, és nem közösködtek, nem kereskedtek a rómaiakkal. Mert ha így történt, akkor nem romanizálódhattak, nem tanulhattak meg latinul.
Nem beszélve arról, hogy Dácia provincia messze nem fedte le a dákok lakta területeket…
A császárkorra vonatkozó kutatásnak két fontos alapkérdése van, ami mindenhol a birodalomban fölmerül. Az egyik a romanizáció, a másik a kontinuitás kérdése. Hogy mi történt az őslakossággal a római uralom alatt, és mi történt a birodalom felbomlás után? A rómaiak kivonulása után a Germániában, Galliában maradt népeknek maguknak kellett a sorsukról gondoskodniuk. Ha mások nem, az egyháziak, a 4. század végén kiépült püspöki szervezetek, a püspökök voltak azok, akik valamilyen formában megpróbáltak védelmet biztosítani a lakosság részére. Dáciában nem így volt. Dáciában már 118-ban is volt egy olyan háború, amikor fölmerült, hogy a rómaiak elhagyják a területét. Szarmaták és a roxolánok törtek be, s lefűzték Dáciát a birodalom testéről. A drobetai hídnak a faszerkezetét le is bontották, mert attól tartottak, hogy ott törnek be. Kiderült, a birodalom védelme szempontjából Dáciának nincs nagy jelentősége. Nyilván, a 2. század végén az aranybányászatnak köszönhetően vált fontossá, ez ideig-óráig meghosszabbította az ittlétet. A rómaiak nem voltak olyanok, hogy csak úgy, simán átadjanak egy területet. Ezt a császárság korában kétszer tették meg, az egyik Dácia volt, onnan kivonták a katonaságot, a lakosság meg elmenekült. Miért maradtak volna itt? A romanizált rómaiak, akiket a birodalom minden részéből telepítettek ide, nem maradtak itt, hanem átmenekültek a Dunától délre. Számukra külön tartományt alakítottak ki, a Dacia Mediterraniát, amely aztán különféle neveken szerepelt. Ez nagyjából a mai Macedónia, Szerbia, illetve Bulgária nyugati része, az a terület, ahová a menekült lakosság letelepedett. Ez jobbára már görög nyelvterületnek számított, mégis a 4. század végén viszonylag gyakoriak a latin feliratok, tehát latinul beszélő népességet telepítettek ide.
Meggondolkodtató, hogy a germán népek, majd az avarok legalább kétszer több ideig tartózkodtak Erdély területén, mint a rómaiak, mégis ennek nyoma sincs a mai román nyelvben, kultúrában. Ennek egyetlen magyarázata lehet: akkor a románok elei nem éltek abban a térségben, amelyet ezek a germán, illetve avar törzsek elfoglaltak.
Az egyik kulcsszó, ami a román történelemkutatásban a leggyakrabban szerepel, az „autochtónia” fogalma. Az, hogy ahol, amelyik földön most a románok élnek, ők onnan is származnak. A Ceușescu-érában egészen az őskorig visszamerészkedtek egyesek, a neolit korszakban is „megtalálták” a románok őseit. Kétségtelen, hogy a rómaiak 150 éves ittléte nem volt elegendő a romanizációra. Érdekes dolog, s fontossá válhat tudományos szempontból – ugyan még sok nyomát nem láttam –, a késő római, a 3. századi dáciai temetők feltárása. A 200-as évektől a rómaiak átálltak a csontvázas temetkezésre, tehát nem égették el a halottaikat, hanem eltemették. Ilyen temetőket eddig Dácia területén nem tártak föl. Ez világosan mutatná, hogy egy bizonyos idő után, a 3. század végére itt minden megszűnt. Olyan lelet nem került elő, ami 271 utánra keltezhető. Túllépve a dák-római kontinuitás kérdésén, ezeknek a síroknak a föltárása fontos lenne a birodalom szempontjából is, mert ez egy teljesen fix időhatárt mutatna a leletekre, arra, hogy bizonyos tárgyakat, eszközöket használtak-e 271 után is. A kronológia tekintetében az ember mindig keresi a támpontokat, fölállítja az egyes tárgyaknak a tipológiáját, mozgásait…
A kontinuitás-elméleten belül is több változat van. Már említettük, voltak, akik a tiszta római származásra esküdtek, olyanok még többen, akik a dákok és a rómaiak keveredésére, de akadtak olyanok is, akik a tiszta dák származás hívei voltak.
Amikor a dák-római kontinuitás kérdése beindult, Bonfiniék felfedezték, hogy „jé… itt a hegyekben parasztok élnek, akik valamilyen, a latinhoz hasonló nyelven beszélnek, majdnem olaszul”. Aztán az 1800-as években a nyelvújítások során ez be is következett: olasz, francia szavak garmadáját vették át, az addigi bővebb szláv eredetű szókincsük mellé. A 19. század legvégéig, sőt, a 20. század elejéig tartotta magát az a teória, miszerint a románok Dácia provincia római lakóinak a leszármazottai. S ez a motívum már a 18-19. században is erőre kapott, olyan vonatkozásban, hogy „mi előbb éltünk itt, Erdélyben, mint akár a szászok vagy akár a magyarok”. A 20. század 30-as, 40-es éveiben jött a dákokhoz való csatlakoztatás. Ez elsősorban Daicoviciu nevéhez kötődik, a táborával együtt azt próbálta bizonyítani, hogy ezek a „rómaiak”, akikből a románság kialakult, az egykori dák lakosság leszármazottai, romanizált, latinul megtanult dákok, akik aztán helyben maradtak, és belőlük alakult ki a románság.
Hadd térjünk át a másik elméletre, ez a bevándorlás elmélete. Többféle teória született arról, hogy mikor érkeztek, hány hullámban stb. Erre vonatkozóan találtam egy talán ma már nem annyira megalapozott tanulmányt. De úgy éreztem, amikor elolvastam, hogy korához képest racionális érveket tud felvonultatni. Szerzője 1899-ben jelentetett meg egy írást az Erdélyi Múzeum oldalain, Moldován Gergelynek hívták.
Igen Grigore Moldovan ő, akit a románok renegátnak tartottak…
Ez „a renegát” írástudó a saját népét sokra becsülte, szépeket írt róla, de azt is, hogy: „Hazánkban (értsd: Magyarországon) a román nép által lakott bármely kis területet vegyünk, a nép nyelvében, erkölcseiben, hitvilágában, mindenütt megkapjuk a balkáni ízt.” Moldován főleg Alsó-Fehér megyét, a Mócvidéket tanulmányozta. Pontról pontra, konkrét példák segítségével állapítja meg, hogy viseletben, szokásokban, babonákban, tradíciókban, a hétköznapi élet megnyilvánulásaiban, az önszervezésben is az egész Balkánra jellemző dolgokat fedezett fel. A hivatalos román történetírás hogyan viszonyul ehhez?
A román történetkutatás az eredet kérdésében sosem volt egységes. Általánosabb az a nézet, amelyik Dácia területén kialakultnak tartja a románságot, viszont a jászvárosi egyetem történeti iskolája egészen az 1950-es évekig még azt feltételezte, hogy a románság kialakulásának a helye az Észak-Balkán, a Dunától délre, a délszláv, makedón, Albániával határos terület. Ezért vannak például illíriai, albán eredetű szavak a román nyelvben. Azt nem lehet kétségbe vonni, hogy a román egy neolatin nyelv. Vitathatatlanul a rómaiak leszármazottai bizonyos tekintetben, csak náluk nagyobb volt a keveredés, több az etnikai hatás, mint akár az olasz, vagy spanyol területen, a többi neolatin országban. Ez a két történeti iskola évtizedekig vitatkozott egymással. A források, a leletek azt mutatják, hogy a 12. század vége előtt itt, a Kárpát-medencében nem éltek románok.
Névjegy
Tóth Endre (Szombathely, 1944) római korral és középkorral foglalkozó régész, a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárának nyugalmazott főosztályvezetője. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán régész és történelem szakos oklevelet szerzett (1969), 1971-ben egyetemi doktorátust. Előbb a szombathelyi Savaria Múzeumban, majd 1971-től a Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Osztályán dolgozik. 1975-ben az ELTE Régészeti Tanszékén tanársegéd, 1983-tól a Nemzeti Múzeum Régészeti Könyvtárának főosztályvezetője. 1999-ben a történelemtudomány kanditátusa lesz, 2010-ben az MTA doktora. 2012-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának docense. Kutatási területei: Pannonia római kori régészete és története; a tartomány késő antik anyagi kultúrája, római epigráfia; Savaria ókori és kora középkori régészete; a magyar koronázási jelvények; a Seuso kincs.
Tóth Endre
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Állameszmék és nemzetálmok
EGRY GÁBOR a Politikatörténeti Intézet tudományos munkatársaként a két világháború közti magyar kisebbségek, a második világháború alatt létező Erdélyi Párt történetét kutatja, a baloldal és a nemzeti kérdés viszonyát. A történészt Kustán Magyari Attila kérdezte.
A második világháború alatt létrejövő, majd feloszlatott Erdélyi Párt milyen ideológiával bírt?
Két tényezőt emelek ki: a politikai és eszmei regionalizmust, valamint a két világháború közti új nemzetkép fontosságát. A regionalizmus gyökerei a 19. századra nyúlnak vissza, majd az első világháború előtt szerveződött meg politikailag is az Erdélyi Szövetség formájában. Ez a szervezet Budapesttől a saját kezébe vette volna Erdély fejlesztését, emellett a magyar társadalom nemzeti alapú egységbe szervezését kísérelte meg, részben a társadalmi reform, részben a románok visszaszorítása érdekében. 1917-18-ban a románokkal szembeni diszkriminatív politika egyik motorja volt, terveik közt szerepelt a közigazgatás feltöltése magyarokkal, román hivatalnokok Alföldre helyezése, iskolák államosítása. Az új, az egyént csak a közösség iránti felelőssége kiteljesítésében elfogadó nemzetképre is volt befolyásuk, a húszas években elsősorban Jancsó Benedek Budapestről ösztönözte arra az erdélyi magyar elitet, hogy ismerjék meg a falvak és munkások életét és szervezzék meg őket a lecsúszó középosztály révén. A népszolgálat eszméje főként a fiatal generációt ihlette meg, protestáns teológiai és katolikus szociális tanítások révén. Ők lettek a magyar kormány, a kolozsvári elit és a fiatalok kompromisszuma révén az előző vezetői generáció kijelölt örökösei, akik 1939-től a Magyar Népközösséget is az egységes, a szabadságot a közösséggel szemben értelmező nemzetkép alapján szervezték meg. 1940-ben olyan emberek, mint Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor, Venczel József, László Dezső lettek az Erdélyi Párt kulcsfigurái is. A párt az egységes nemzettársadalom, a magyarságnak akár a kisebbségek diszkriminációja révén történő megerősítése eszméjét képviselte, egyúttal azt, hogy Erdély ügyeit továbbra sem lehet Budapestről intézni, főként mivel az erdélyiek nemzetképe korszerűbb, szociálisabb és magyarabb.
A párt 1944-es feloszlatása után milyen formában élt tovább?
Az előbbi névsor is sejteti, hogyan öröklődött tovább ez az eszme. Noha a párt képviselőit kemény retorziók érték 1945 után, az ötvenes évek végétől visszakerülhettek a kulturális életbe, kiadókhoz, folyóiratokhoz, és megkezdődött a panteonizálásuk is. Az RMDSZ-t részben éppen azok alapították, akik megpróbálták őket integrálni az új intézményi keretek közé, ami szintén nem meglepő, hisz ez utóbbi kör szocializációjában is szerepet kaptak azok az egyházi középiskolák, melyek tanárai maguk is fogékonyak voltak a népszolgálat eszméjére. A választóvonalak eltűnése, a nép felemelése – ha az organikus nacionalizmust háttérbe szorították – akár baloldali felfogásnak is alkalmas volt. Az RMDSZ részben ma is érvényes egységretorikája és igénye arra, hogy ne csak párt, hanem társadalomszervező is legyen, ezeken a szálakon összekapcsolódik a 20. század szinte összes fontosabb erdélyi magyar szerveződésével.
Milyen tanulságokat vonhatnak le a mai erdélyi politikai erők a hajdani Erdélyi Párt történetéből?
Az Erdélyi Párt 1943-ra eljutott az elkülönült erdélyi magyar nemzet felépítésének küszöbére, olyan intézmények felállítását követelte (erdélyi tudományos akadémia, rádió) a már meglévők mellé, melyekről tudták, hogy kulcsfontosságúak a nemzeti mozgalmak kialakulásában. Ugyanakkor mivel a románokkal szemben követett politikához Budapest erőforrásaira volt szükség, ezt csak a már említett „magyarabb magyarság” érvelési keretében tudták megtenni, vagyis a magyar nacionalizmus továbbra is egységet hirdető és részben románokkal szemben álló keretei közt. Az adott helyzetben regionális érdeket képviseltek, de egyúttal meg is kellett tagadniuk azt, ezt nevezem szituatív regionalizmusnak. Egyébként – részben külső okok miatt – ez nem vezetett sehová.
Az erdélyi magyarság helyzete azóta sokat változott, de máig sok a hasonlóság is. Mennyire erősödött például a szétfejlődés?
A nemzet mibenlétének meghatározása már a 19. században is versengés tárgya regionális elitek, csoportok vagy képviselőik között. Ők sokszor saját regionális jegyeikből csinálnának általános nemzeti jellemvonást. Ráadásul a mentális térképek periférikus vidékei és központi nemzeti tájainak különbségei gyakran valós távolságon alapultak, aminek egyik tényezője éppen a nem magyar nemzetiségekkel való egy térben élés volt. Ez szerepet kapott abban is, hogy magyar-magyar találkozások tapasztalatai gyakran különbségeket és nem hasonlóságot jelenítenek meg. A szétfejlődés helyett én inkább meglévő különbségek felerősödéséről és intézményesüléséről beszélek. A két világháború közt a magyarországi diskurzus az egységet, a közös szenvedést helyezte előtérbe – a revíziós retorika szerint minden magyar szenvedett Trianontól –, ami nagyon közeliként láttatta Magyarország és a kisebbségi magyarok viszonyát, és csak a revíziós elképzeléseknek hagyott helyet. Ezt alátámasztotta, hogy kisebbségi és magyarországi magyarok csak ritkán találkoztak. Mert amikor igen, akkor e közelségnek gyakran nyoma sem volt. Átfogó értékelésekben éppúgy, mint egyedi beszámolókban megjelenik, hogy a kisebbségi magyarok értetlenséggel, tudatlansággal és rácsodálkozással szembesültek Magyarországon, a leszlovákozástól és lerománozástól a magyar nyelvtudásra való rácsodálkozásig. A visszacsatolt területeken ennek az ellenkezője figyelhető meg, a gyakorlati közelség, a sűrűbb találkozások szimbolikus távolodáshoz vezettek.
Mi történik a rendszerváltás óta?
A nagy gesztusok továbbra sem harmonizálnak a mindennapok tapasztalataival. A szétfejlődés ebben az értelemben nem csak külső adottság és hatás következménye, hanem egy bizonyos méreten felüli nemzeti közösség nehezen megszüntethető jellegzetességeiből is következik. A körülmények lényegesek, de az elmúlt másfél évtized már szétfeszíteni látszik a fenti dialektikát azzal, hogy az érintkezésnek új színterei és mezői jönnek létre, főként a részben közös médiatér miatt. Ez olyan, inkább közös tömegkultúrát hoz létre, ami részben pótolhatja vagy felülírhatja a személyes találkozások csalódásait is. Ez azonban nem a nemzetpolitika révén zajlik, hanem mellette, kicsit talán annak ellenében is. A nemzetpolitika továbbra sem tud mit kezdeni szimbolikus és gyakorlati ellentétes dinamikájával, éppen azért, mert nem sikerül megtalálnia azt a jelenséget (a nemzetpolitikusok szavajárása szerint problémát, de én nem hiszem, hogy mindent problematizálni kellene), ami tárgya lehetne, ehelyett egy imaginárius egységes és homogén nemzetből indul ki, aminek csupán arra van szüksége, hogy adekvát keretet kapjon létéhez.
Kutatja a baloldal és a nemzetpolitika viszonyát is. A magyar kormány álláspontja ma az, hogy a baloldal magára hagyta a határon túliakat, mennyiben van igazuk?
Ez tipikusan az a kérdés, ami kiált az is-is válaszért. Egyfelől a nemzetpolitika ebben a formában eredetileg „jobboldali”, vagyis a mai jobboldali pártok és szervezeti vagy szellemi elődszervezeteik számára volt érvényes értelmezési keret. A nemzetegyesítés programja a mai politikai értelemben a rendszerváltás idején értelmezhetetlen volt a demokratikus ellenzék, az állampárt, majd a szocialisták nem népi szárnya számára. A sokat emlegetett liberális ötlet a kettős állampolgárságról sem a mai gyakorlatot előlegezte meg, hanem a Romániából való menekülés megkönnyítését szolgálta volna akkor, amikor a magyar hatóságok még nem mindig voltak fogadókészek. Látni kell, hogy a nemzetpolitika mai formája egy Magyarországot mélyen és alapvetően máig fele-fele arányban megosztó politikai és identitásközösség kiterjesztése határokon túlra. Az állampolgári, republikánus ethoszon alapuló, alulról felépülő közösség és az organikus, autentikus létformáját megtaláló, az erre a sors által kijelölt vezetők által irányított, az egyéni boldogulást a közösségi küldetésnek alárendelő magyarok nemzetének ellentéte már 1989 előtt tetten érhető volt a különböző elképzelésekben. Mindkét vízió tiszteletre méltó vagy tiszteletre méltó lehet, noha az utóbbi magában rejti az egyéni szabadság megszüntetésének lehetőségét is. Az előbbivel viszont az etnonacionalista nemzetpolitika nem kompatibilis, hiszen a politikai közösség tagságát nem az etnikai nemzethez társítja. De mindkét megközelítés mögött morális érvek állnak és ezek nehezen teszik lehetővé a kompromisszumot, pláne a másik megközelítés elfogadását. Így aztán nem hiszem, hogy a vágyott konfliktusmentes nemzetpolitika valóban megteremthető lett volna, mivel ez messze nem csak kommunikációs vagy kampánykérdés volt, hanem identitáskérdés, még ha a napi politika összefüggésében valóban befolyásolták ilyen eseti szempontok például a 2005-ös népszavazás alakulását. Baloldali felelősségről ezzel együtt beszélhetünk. A fent említett két közösségkép ugyanis szinte már karikaturisztikus módon tankönyvi és életidegen akkor, amikor a nacionalizmus-kutatásban már közhely, hogy az állampolgári és kulturális nemzet kettőssége mesterséges és empirikusan nem is igazolható. Ráadásul ezek nem az egyedüli lehetséges megközelítései a nemzetnek, az európai baloldali hagyományban pedig jó kiindulópontot találhatunk akár az egész probléma radikális újragondolására. Igaz, ehhez ki kell lépni a nemzet- és nemzetállam központú szemléletből, tágabb térben szemlélve a nemzeti közösségeket is. Ezt a magyarországi baloldal meg sem kísérelte igazán.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Idén is díjazták Udvarhely legprímábbjait
Nyolcadik alkalommal díjazták Székelyudvarhely legprímábbjait: a Príma Rádió tulajdonosa, László János által életre hívott Príma Polgár-díjakat évről évről olyan udvarhelyi személyek vehetik át, akik közéleti, gazdasági munkásságukkal hozzájárultak a város fejlesztéséhez, hírnevének öregbítéséhez, tudományos, művészeti, kultúrpolitikai, sporttevékenységükkel hírnevet szerezvén Udvarhelynek.
Az idén fennállásának tizenhatodik évét ünneplő Príma Rádió 2006 óta hallgatóinak bevonásával kutatja fel Székelyudvarhely értékmentőit. A cél bemutatni értékes székelyudvarhelyi embereket, minél szélesebb körben ismertetni tevékenységüket. „Az idei díjazottak kiválasztásában nagy segítséget nyújtottak az előző évek díjazottjai, akikkel idén megalapítottuk a Príma Polgár Kuratóriumot. A kuratórium tagjai az eddigi évek kitüntetettjei, valamint a rádió tulajdonosa és szerkesztősége” – mondta el a vasárnap este tartott díjátadó ünnepségen Orosz-Pál Levente, a Príma Rádió igazgatója. Rendhagyó módon tehát idén a díjazottak méltatását az előző évek Príma Polgárai végezték.
A 2013-as év Príma sportolója Szőcs László, a Futsal Klub Székelyudvarhely játékosa, akinek kiemelkedő sporttevékenységét Jakab Zoltán egykori Príma sportoló ismertette. Szőcs László játékosként végigjárta a nagypályás korosztályos csapatokat, 2012-ben visszatért szülővárosába, az akkor még létezett Sport Klubhoz, majd 2013 nyarán az újonnan alakult FK Székelyudvarhely játékosa lett.
A Príma művész díjat ezúttal Kalló László festőművész vehette át, akinek tevékenységét Elekes Gyula korábbi díjazott és a székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója ismertette. Kalló László sajátos lelki szűrőn keresztül jeleníti meg festményein az erdélyi tájat, különösképpen foglalkoztatja az egyre pusztuló székely falu képének megörökítése. Akvarelljeiben tudja leginkább kifejezésre juttatni azt a harmóniát, amelyre egész életében vágyik. Paradox módon ezzel az anyaggal és technikával vív örökös küzdelmet – vázolta Elekes.
A 2013-as év Príma pedagógusának Laczkó Györgyöt, a Tamási Áron Gimnázium igazgatóját választotta a kuratórium. Mint Szakács István Péter egykori Príma pedagógus elmondta: Laczkó György úgy gondolja, hogy sikerült több mint egy évtizeden át megtartani a „Gimi” rangját, ápolni hagyományait, akkor is, amikor nem a fellendülés jellemzi a román tanügyet. Az álma az volt, és ma is az, hogy a város legpatinásabb épületét újítsák fel, adják vissza eredeti pompáját.
A Príma orvos-díjat Tóth Attila, a székelyudvarhelyi kórház fizikoterápiás osztályának főorvosa vehette át. Tóth Attila 1989-ben került Székelyudvarhelyre. Öt év után a kórház aligazgatója lett, majd 1995-től 2001-ig az intézmény igazgatója volt, ’94-től egyben a Dr. Imreh Domokos Kórházi Alapítvány elnöke is. „Már fiatal korában aktív szellemi és társadalmi életet élt: kipróbálta magát a színjátszás és a tánc terén is, a kilencvenes évek közepétől a székelyudvarhelyi asszisztensképzőben tanít” – méltatta a díjazottat Venczel László sebész-főorvos, aki a Príma-díjátadó első Príma orvosa volt 2006-ban.
„Egyre több hallgatónk jelezte az elmúlt évek során, hogy sokan vannak azok is, akik nem székelyudvarhelyi lakosként, de sokat segítenek az itt élők érdekében. Segítenek, mert szeretik a székelyudvarhelyieket, szeretik városunkat, szeretik azt a szellemiséget, amelyet elődeink megteremtettek, nekünk pedig feladatunk továbbvinni azt” – magyarázta az est házigazdája. Idén tehát a már meglévő öt díj mellett a városunkért tevékenykedő, de nem Székelyudvarhelyen élő polgárok díjazását is kezdeményezték. Az Udvarhelyért Príma-díjat Szőke László Budapesten élő újságírónak, a Fekete-Fehér blog szerzőjének ítélte a kuratórium. A díjazott munkásságát Komoróczy György ismertette, majd a laudáció végén a díjazott üzenetét hallgathatták meg a jelenlévők.
Végezetül a Príma polgár díjat Lőrincz György írótól vehette át Abrán Tünde gyógyszerész. „Abrán Tünde szerint a gyógyszerészeti munka nem látványos ugyan, de annál inkább szükséges. Fontos az emberek elfogadása, és az, hogy adni többet jelent, mint kapni” – mondta el laudációjában a korábbi díjazott.
Az esemény díszmeghívottja volt Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzulja, az ünnepségen közreműködött a Kékiringó Néptáncegyüttes, Vidovenyecz Edina színművész, valamint a Dr. Palló Imre Zene- és Képzőművészeti Szakközépiskola diákjai.
Kovács Eszter
Székelyhon.ro,

Ha Marosvásárhelyre figyel a világ
Ha nem 2014-ben, egy magát demokratikus jogállamnak nevező országban történne, és nem velünk packáznának, akár meg is mosolyoghatnánk, milyen kétségbeesett reakciókat vált ki a hatóságok részéről egy jó előre bejelentett ünnepi megemlékezés és tiltakozó felvonulás, miként tiltanák a véleménynyilvánítás eme, szerte a világban megszokottnak tekintett formáját.
Annál is inkább csodálkozhatunk, mert tavaly már megbizonyosodhattak: civilizált, békés, méltóságteljes rendezvényről van szó.
De mivel mindez 25 évvel a rendszerváltás után történik egy európai uniós tagállamban, és mivel a véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását, a gyülekezési jog megsértését egy egész közösségnek – az erdélyi magyarságnak – kell elviselnie, inkább szomorúnak minősíthetjük a helyzetet, mely ugyanakkor igen hűen tükrözi, miként is állunk ma Romániában jogállamiság és európaiság dolgában. Mert a marosvásárhelyi polgármester felvonulást tiltó átirata, a prefektus kínos magyarázkodása, felelősséghárítása, a bukaresti hatalom következetes hallgatása, mind-mind azt jelzi: a posztkommunista hatalom erőfitogtatásával, az államhatalmi szintekről gerjesztett nacionalista, magyarellenes megnyilvánulásokkal újra és újra meg kell harcolnunk. És mert eme küzdelemhez elszántságra, egységes fellépésre, bölcsességre egyaránt szükségünk lesz, meg kell próbálnunk előnyt kovácsolni a hátrányból, és minden eszközzel, minden fórumon itthon és a nagyvilágban mutassuk fel: nem csupán a magyarok jogfosztásában jár élen a román állam, hanem alapvető emberi jogokat is korlátoz. Ezért is oly fontosak azok a szimpátiatüntetések, amelyeket Budapesten és a világ több államában a román nagykövetségek előtt szerveznek a székelyföldi autonómiatörekvéseket támogatók – és ezért oly fontos az is, hogy Marosvásárhelyen minél többen legyünk.
Hadd lássa a világ, amikor Marosvásárhelyre figyel: elszánt e közösség, tudja, mit akar, és tagjait nem lehet megfélemlíteni – és hadd lássák azt is, hogy küzdelme békés, ünnepe méltóságteljes. Akkor is, ha az úton nem, csak a járdán szabad vonulnunk.
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Összefogni a háromszéki tudományosságot
Megalakult az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) sepsiszentgyörgyi fiókja, elnökéül Bíró Boróka Júlia ifjú közgazdászt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) kihelyezett tagozatának oktatóját választották.
A Bíró Boróka által kezdeményezett, a BBTE sepsiszentgyörgyi székházának Bibó István Termében szombaton tartott alakuló ülésen Sipos Gábor, az EME elnöke beszámolt az egyesület tevékenységéről. Az 1859-ben alakult, a kommunizmus éveiben beszüntetett szervezet 1990-ben újjáéledt, és folytatja tevékenységét. Tagjai tudományt művelők és tudományt pártolók. Újdonság, hogy fiókegyesületek alakultak, legutóbb tavaly Csíkszeredában. Sipos Gábor elmondta, az EME keretet biztosít, a fiókegyesületnek önszervezően kell azt tartalommal megtöltenie. A cél a tudományművelés, a kutatási eredmények népszerűsítése. Székely Zsolt történész felvetette: szükség van-e még egy szervezet létrehozására, amikor Háromszéken megvannak a csatornák, amelyeken keresztül a kutatók közölnek, és ott a tudományosság központja, a Székely Nemzeti Múzeum. A BBTE szentgyörgyi tagozatának több munkatársa, Fazakas József, Sikó-Barabási Sándor és Ráduly István a fiók szükségességéről beszélt. Vincze Mária, az EME Jog-, Közgazdaság és Társadalomtudomány Szakosztályának elnöke Bíró Borókát javasolta a fiókegyesület elnöki tisztségébe, mondva, tanulmányai éveiből ismeri, szívvel-lélekkel dolgozik. A jelenlévő 18 EME-tag megszavazta a fiók létrehozását, a jelöltet elnökké s a szintén közgazdász Kulcsár Erikát titkárrá választotta.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Ady-emlékkiállítás: Csucsa Európa kulturális térképére került
Ady Endre és Octavian Goga barátsága, majd a két költő későbbi szembenállása hasonlít a magyar–román viszony alakulására, most azonban közös az emlékhelyük – jelentette ki Balog Zoltán, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője szombaton a Kolozs megyei Csucsán, ahol Ady Endre-emlékkiállítást nyitottak meg.
A tárlat a Boncza-kastélynak abban a melléképületében nyílt, amelyben Ady Endre feleségével, a verseiben Csinszkaként emlegetett Boncza Bertával élt. A tárcavezető kifejtette, amíg magyarok élnek a földön, addig Ady hivatkozási pont marad. Pilinszky Jánost idézte, aki szerint a legfontosabb magyar költő, akárcsak Baudelaire a franciáknál.
„Ennek a helynek az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, itt leszünk” – hangsúlyozta Balog Zoltán, majd hozzáfűzte: reméli, hogy a tárlatnak otthont adó Octavian Goga Múzeum–Ady Endre háza gyakran felkeresett zarándokhelyévé válik a Budapest és Kolozsvár közt utazó magyarországi és erdélyi magyaroknak.
Aurel But, az Octavian Goga Múzeum igazgatója elmondta: korábban az Ady-kiállítás anyaga elsősorban etnográfiai volt, a most megnyitott tárlat azonban már dokumentarista jellegű. „A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát” – dicsérte a múzeumigazgató a magyarországi intézmény munkáját.
Magdó János kolozsvári magyar főkonzul a tárlat létrejöttéről elmondta, az emlékkiállítás ötlete már másfél évvel ezelőtt megszületett, azonban kivitelezni nem volt egyszerű. Mint részletezte: előbb a helyi illetékesekkel kellett egyeztetniük, majd szakmai és anyagi segítséget is kellett szerezniük, és a munkának még nincs vége: a következőkben azon fognak dolgozni, hogy a múzeum szerepeljen úti célként az utazási irodák kínálatában, illetve beillesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé is.
Vákár István, a Kolozs Megyei Tanács alelnöke úgy fogalmazott, korábban sosem volt pénz hasonló tárlatok megszervezésére, most azonban a megyei önkormányzat költségvetésében elkülönített összeg szerepel a múzeum udvarának rendbetételére. „A tárlattal Csucsa visszakerült Európa kulturális térképére” – hangoztatta az elöljáró.
E. Csorba Csilla, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója ugyanakkor arról számolt be, hogy a tárlat anyagát két munkatársa, Hegyi Katalin és Kemény Gyula állította össze. Hozzáfűzte: ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás megvalósításának útján.
A múzeum dísztermében tartott ünnepséget a nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Gimnázium közös műsora, valamint a kolozsvári Tudor Jarda Népművészeti Főiskola előadása színesítette. Ezt követően az Ady-ház elé vonult a népes közönség, akiket külön busz szállított Kolozsvárról Csucsára.
Hegyi Katalin, a kiállítás kurátora ismertette az épület rövid történetét. Elmondta: a Boncza-kastélyt Boncza Miklós építette feleségének, Török Bertának, aki kilenc nappal azt követően, hogy világra hozta gyermekét – Ady későbbi kedvesét, Boncz Bertát – meghalt. Felesége halálát követően Boncza Miklós visszaköltözött Budapestre és bezárta a kastélyt, aztán 1914-ben, amikor Ady feleségül vette Csinszkát, a csucsai kastélyban éltek, az emlékkiállítás helyszínéül szolgáló fehér házban, amely 1968 óta Ady emlékháza.
A kastélyt és a hozzá tartozó birtokot az első világháború után Octavian Goga erdélyi román költő, későbbi miniszterelnök vásárolta meg, ma Goga-múzeum működik itt. Hegyi Katalin elmondta, a kiáltást két szobában rendezték be: az elsőben Ady és Boncza Berta kapcsolatát, a Boncza-kastélyt és a Boncza családot mutatják be, míg a második szobában látható képek az Ady házaspárt Csucsán meglátogató barátairól készültek.
A kiállítás tárgyai között olyan versek kéziratai is láthatóak, amelyeket Ady Csucsán írt. Az első teremben hangos kiállítás is fogadja a látogatókat, akik tíz-tíz magyar nyelven és román fordításban elhangzó Ady-verset hallgathatnak meg. A második teremben egy képernyőn az Adyról összegyűjtött valamennyi fényképet meg lehet tekinteni.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Utcai menetelés helyett polgári sétára készülnek
Az eredetileg bejelentett útvonalon, de a forgalmi szabályok betartásával a járdán fognak a székely vértanúk emlékművétől a főtérre vonulni mindazok, akik elkísérik azt a tíztagú küldöttséget, amely a demonstráción elfogadandó petíciót szándékozik átadni a román kormány helyi képviselőjének a prefektusi hivatalban – jelentette be Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke.
A menetelők azért nem használhatják az úttestet, mert ahhoz külön engedélyre lett volna szükség, hogy a forgalmat leállítsák. A szervezők értesítették szándékukról a rendezvény biztonságán őrködő csendőrséget, amellyel folyamatos az együttműködésük. Az SZNT azok után döntött a járdán való menetelésről, miután Corneliu Grosu prefektus elhárította illetékességét, mondván, hogy Dorin Florea polgármester a megmozdulást tiltó levele nem közigazgatási határozat. A szervezők szerint ezzel a kormány képviselője is megerősítette, hogy az elöljárói levélnek semmilyen jogkövetkezménye nincs, tehát a felvonulás megtartható.
A prefektusi levél előtt, a múlt kedden Izsák Balázs még úgy nyilatkozottportálunknak, hogy nem lesz szervezett menetelés a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postarétről a város főterére, ha Victor Ponta miniszterelnök nem utasítja Corneliu Grosut, hogy érvénytelenítse Dorin Florea tiltását. Izsák akkor azt mondta: annak ellenére, hogy a városatya tiltását felháborítónak és jogtiprónak tartja, szervezetük nem akciócsoport, mely ne tartaná tiszteletben a törvényt. Éppen ezért az ünnepély lejárta után ő mindenkit arra kért volna, hogy a járdát használva, méltóságteljesen menjen haza. Az új helyzetben az SZNT elnöke azt mondja: a járdát használva, mindenki bemehet Marosvásárhely főterére.
RMDSZ: kérdezzék a szervezőket!
Arra is kíváncsiak voltunk, mit tesz az RMDSZ, ha tagsága azt kérdezi a vezetőségtől, vegyen-e részt a menetelésen vagy sem? „Ne minket kérdezzenek, hanem a szervezőket!” – replikázott a Székelyhon.ro-nak Borbély László. A szövetség politikai alelnöke egyértelműsíteni kívánta azt, amit az RMDSZ eddig is hangoztatott: sem vezetőinek, sem tagjainak nem tiltja meg a székely vértanúk emlékművénél való részvételt. Borbély azonban felrótta az SZNT-nek, hogy a Székely Szabadság napját a tavaly egy olyan politikai rendezvényé degradálták, amely az RMDSZ szidalmazására ment ki.
A Magyar Polgári Párt elnöke, Biró Zsolt a járdán való menetelésre buzdítja a résztvevőket, mondván, hogy azok Marosvásárhelyen is a gyalogosforgalom biztosítását szolgálják. „Amennyiben a hatóságok nem biztosítják a közúti forgalom korlátozását, az utcán menetelő emberek kötelessége a közlekedési szabályokat betartani, és csakis a járdán menni, és követni úgy a szervezők, mind a hivatásos rendfenntartók útmutatásait” – szögezte le az MPP vezetője. Arra buzdít minden magyart az Erdélyi Magyar Néppárt is, hogy ne engedje magát félrevezetni és megfélemlíteni, vegyen részt a marosvásárhelyi megemlékezésen, és fegyelmezetten követve a szervezők technikai útmutatásait, békésen és méltóságteljesen biztosítsa jogos kéréseink kinyilatkoztatását és eljuttatását – akár a Postarét és a Főtér közötti, járdán történő „polgári séta” keretében – a megfelelő hatóságokhoz. „Az Erdélyi Magyar Néppárt határozottan és következetesen kiáll a Székely Nemzeti Tanács mellett a március 10-i rendezvény lebonyolításával kapcsolatban, hangsúlyozva, hogy a közösségünk által megfogalmazott, az autonómiára vonatkozó igények nem voltak és nem lehetnek törvénytelenek, mint ahogy azok békés, szervezett körülmények között történő kinyilatkoztatása sem” – olvasható az EMNP alelnökei, Papp Előd és Zakariás Zoltán által aláírt levelében.
A menetelésre biztatja a résztvevőket Marosszék Székely Tanácsának elnöke, Csíki Sándor is. A néhány nappal ezelőtt műtéten átesett nyárádszeredai pedagógus úgy véli, nincs idő most betegeskedni, ezért ott lesz Marosvásárhely főterén a menetelő tömegben. „Március 10. a székelyeknek az kell legyen, ami szeptember 11. a katalánoknak! Ez az a nap, amikor ugyanazt követeljük, amit a katalánok már jó ideje megszereztek” – fejtette ki Csíki Sándor.
A helyi rendőrség túlzásnak tartja a szervezők derűlátását, miszerint 50-60 ezer résztvevő érkezne a Postarétre. A közösségi rendőrség vezetője, Valentin Bretfelean szerint legfeljebb ennek a tíz százaléka, azaz hatezer megemlékező fog kilátogatni a székely vértanúk oszlopához.
Tiltás, lebeszélés, diverziókeltés
Corneliu Grosu, Maros megye prefektusa egy szombaton összehívott sajtótájékoztatón reagált Izsák Balázs SZNT-elnök nyilatkozataira. „Ezek a kijelentések és értelmezések hamisak, tendenciózusak, veszélyesek, és szándékosan keltenek zavart Marosvásárhely lakosságában” – szögezte le. Grosu emlékeztetett, hogy a felvonulást sem a városháza, sem a törvényszék, sem Maros megye prefektusi hivatala nem engedélyezte. „Bármi ilyen jellegű megmozdulás törvénytelen, és a törvénynek megfelelően büntetendő” – tette hozzá a kormány Maros megyei képviselője. A prefektus arra kérte Marosvásárhely lakosait, ne hagyják magukat félrevezetni, ne sorakozzanak fel törvénytelen akciók mellett, és ne vegyenek részt a betiltott felvonuláson.
A prefektus egy szombaton kiadott közleményben arra is rámutat, hogy már csak azért sem függeszthette fel Dorin Florea tiltó döntését, mivel az egy a polgármester és Izsák Balázs közti levelezés tárgyát képezi, melynek szövege nem jutott el hozzá. Éppen ezért a prefektus március 7-én, vizsgálat véget magához kérette a vásárhelyi elöljáró rendelkezését. A törvény értelmében, az okirat kézhez kapásától számítva hat hónap áll a prefektus rendelkezésére annak elbírálására – mutatott rá Corneliu Grosu.
A hatóságok nem csak tiltani próbálják a menetelést, de annak fölöslegességéről is beszélnek. Az akció akadályozásához az első lépést megtevő Valentin Bretfelean szerint a régiósítás elleni tüntetés már csak azért sem lehet aktuális, mivel az alkotmánymódosítás teljesen elakadt. „Nincs miért tüntetni: ez a kezdeményezés leállt. Ráadásul a rendezvényen külföldiek is részt vesznek: nem értem, miért tüntetnének a román kormány ellen, mikor a román állampolgárok sem tüntetnek más országok kormányai ellen, hiszen az nem korrekt” – mondta az MTI-nek Bretfelean. Az önkormányzati fennhatóság alatt álló intézmény igazgatója ismét felrótta a szervezőknek, hogy a tavaly számos olyan felvonuló akadt, akik románellenes jelszavakat skandáltak.
Amint már beszámoltunk róla, diverziókeltők is próbálják félrevezetni az embereket, elhitetve, hogy ha a hatóságok nem engedélyezték a felvonulást a székely vértanúk emlékművétől a prefektúráig, akkor nagygyűlés sem lesz. Bedő Zoltán, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) sepsiszéki ügyvezető elnöke egy csütörtöki sajtótájékoztatón arról számolt be, hogy az elmúlt napokban nagy zűrzavart tapasztalt, hisz sokan úgy értelmezik azt, hogy Dorin Florea polgármester nem adta meg az engedélyt a felvonulásra, hogy nincs értelme hétfőn Marosvásárhelyre utazni.
Elhatárolódnak a Jobbiktól
Az SZNT-nek nem csak a hatalom képviselőivel, a magyarországi Jobbikkal is meggyűlt a baja. Annak ellenére, hogy Izsák Balázs jó pár héttel ezelőtt, a január 26-án közzétett közleményében azt kérte a politikai pártoktól, hogy jelképeiket, politikai üzeneteiket ne hozzák el Marosvásárhelyre, a Székely Szabadság Napjára, a jelek szerint a szélsőségesnek címkézett magyarországi párt „rácsapott” a rendezvényre.
„Sajnálattal veszem tudomásul, hogy ezt a felkérést nem mindenki értette meg, és a postaládákba bedobott, Hazai pálya című propagandaanyagon keresztül a Jobbik kampánycélra kívánja felhasználni rendezvényünket. Ezúton hozom a közvélemény tudomására, mi szervezők ilyen segítséget a Jobbiktól nem kértünk, a választási kampányanyag tartalmától elhatárolódunk, ezt a fajta „segítséget” az autonómia ügyére nézve károsnak tartjuk” – írta hét végi közleményében az SZNT elnöke.
Szerinte lépésével az anyaországi párt azok malmára hajtja a vizet, akik az autonómia ellenzőiként mindegyre megpróbálják a Székely Nemzeti Tanácsot összekapcsolni valamelyik párttal, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy pártatlanságát, széleskörű elismertségét beszorítsák egy szűk ideológiai, vagy pártpolitikai skatulyába. Izsák elfogadhatatlannak és károsnak tartja bármelyik politikai alakulat választási üzeneteinek az exponálását a Székely Szabadság Napján, egy olyan rendezvényen, amelynek nincsen köze a választásokhoz.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Kettős beszéd
Szorult helyzetbe került hatalomra kerülésével az RMDSZ: egyformán meg kell felelnie a bukaresti román partnerek feltételeinek, de az erdélyi magyar közösség, a választópolgárai támasztotta elvárásoknak is. Márpedig a kettő sok esetben homlokegyenest ellentétes egymással.
A Victor Ponta vezette kormányzati szövetségesek például nyilvánvalóan azt várják el a magyar alakulattól, hagyjon alább az önrendelkezési törekvések hangoztatásával, a területi autonómia iránti igényről. Erre utal a miniszterelnök minapi elszólása is, miszerint a parlamenti többség kialakításán kívül azért látja szívesen a hatalomban az RMDSZ-t, hogy megelőzze a magyar kisebbség „radikalizálódását".
Eközben az erdélyi magyarok nyilvánvalóan azt tartják helyesnek, ha a kormányban betöltött pozíciókon, az ebből fakadó előnyökön túlmenően az RMDSZ nem mond le a Bukarestben vörös posztónak számító autonómia ügyéről. Hanem – a két kisebbik magyar alakulathoz hasonlóan – például kiáll az SZNT által hétfőre meghirdetett felvonulás mellett, továbbá eleget tesz saját korábbi kongresszusi határozatának, és ígéretéhez híven még ebben a parlamenti ülésszakban a törvényhozás elé terjeszti a székelyföldi autonómiastatútum tervezetét.
Csakhogy a korábbi évek kormányzati részvételének tapasztalatai arra utalnak, az RMDSZ számára nehezen összeegyeztethető ezeknek a kérdéseknek a bukaresti, illetve az erdélyi képviselete. És emiatt kényszerül sok esetben a kettős beszédre.
E téren Pontában történetesen mesterére talált, a román kormányfő ugyanis magyar ügyekben zseniálisan képes kommunikálni saját választóival egyet, magyar partnerének pedig teljesen mást. Ellenzékben, majd a liberálisokkal eltöltött kormányzás alatt például úgy támadta a marosvásárhelyi orvosi magyar karának létrehozását, a székely zászló kitűzésének engedélyezését pedig célzott gúnnyal úgy hárította Budapestre, hogy közben kormánya programjában mindvégig szerepelt ezeknek a kérdéseknek a rendezése.
Pardon, az ígérete. De hát a jelek szerint ettől hosszú út vezet a konkrét megvalósításig. Pedig az RMDSZ-nek számolnia kell azzal: ha a kormányzás kedvvéért kifarol az autonomista mozgalmak mögül, egyszer csak választók nélkül marad.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Peti András aggódik a marosvásárhelyi események miatt
„Nagyon aggódom amiatt, ami most Marosvásárhelyen történik” – jelentette ki hétfő este a maszol.ro-nak Peti András. Az RMDSZ-es alpolgármester 20 óra után ért haza, otthonról szemlélte a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) által szervezett aznapi autonómiatüntetés fejleményeit. Arra utalt, hogy Izsák Balázs SZNT-elnök kérésére a tömeg 20.30 -kor sem volt még hajlandó elhagyni a főteret, és hatvannégy vármegyés fiatalok dulakodtak a csendőrökkel.
„Már akkor aggódtam, hogy melyek lesznek ennek a következményei, amikor Izsák Balázs a megemlékezés végén polgári sétára invitálta a tömeget” – számolt be az elöljáró. Mint mondta, az etnikai feszültségeket, az RMDSZ-ellenes hangulatot elsősorban a kisemberek sínylik majd meg, akik nap mint nap szembesülnek problémákkal a hivatalokban. „Nem tudom, tudatosult-e bennük, hogy nagyon sok problémájukban csak az RMDSZ tud segíteni” – tette hozzá.
A délutáni postaréti megemlékezésen pedig RMDSZ-ellenes volt a hangulat. Izsák Balázst és Biró Zsolt MPP-elnököt is lehurrogta a 2000-2500 fős tömeg, amikor az összefogás szükségességéről beszéltek, üdvözölték az RMDSZ kormányra lépését, és azt hangoztatták, hogy autonómiát csak Bukarestben lehet elérni. "Izsák Balázsnak négyszer is megszakították a beszédét" – emlékeztetett Peti András, aki a marosvásárhelyi RMDSZ-szervezet elnöke is.
Így történhetett meg a politikus szerint az, hogy a Maros megyei és a marosvásárhelyi RMDSZ végül nem koszorúzott a megemlékezésen, a Hatvannégy Vármegye Mozgalom azonban igen. "Hogy egészen pontosan mi történt, azt a szervezőktől kellene megkérdezni, mert én távol voltam a tömeg első sorától" – válaszolta a koszorúzás körülményeit firtató kérdésünkre.
Megjegyzés a cikkhez: A Peti András által kifogásolt autonómiatüntetésen ott volt Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke, Tamás Sándor, Kovászna megyei tanácselnök és Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester is.
maszol.ro,

Törökországtól Clevelandig tüntettek a székely autonómiáért
Isztambulban kisebb tüntetést tartottak a román főkonzulátus előtt Székelyföld autonómiájáért vasárnap délután. Clevelandben és Los Angelesben is rendezvényt tartottak az ott élő magyarok az ügy támogatására.
Isztambulban nagyjából 60-70-en gyűltek össze a román főkonzulátus előtt azt követelve, hogy Románia adjon autonómiát a székelységnek, miként azt már a múltban is tette. A demonstrálók a székely magyarság isztambuli barátainak vallják magukat, szinte mindannyian törökök, török és székely zászlókkal vonultak fel. Az általuk vitt táblákon a következő feliratok voltak: „Autonómiát Székelyföldnek!", „Üzenet Európának: voltunk, vagyunk és leszünk!", „Székelyföld legyen egységes!", „Attila unokái vagyunk", „Sekelistan-Székelyföld", illetve „Székely-törökök - Sekel türkleri".
Vasárnap az Egyesült Államok és Kanada több nagyvárosában volt hasonló megmozdulás. A clevelandi Szent Imre magyar katolikus templom előtt megtartott megmozduláson mintegy hetvenen gyűltek össze - tájékoztatta telefonon azt MTI-t a Csíkszeredából származó Csibi Lóránt, az esemény szervezője, a városban működő Bocskai Rádió főszerkesztője. A rendezvényen egyebek között a székely zászló színeit jelképező mécseseket gyújtottak, felolvasták Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács elnökének a levelét, valamint elénekelték a székely és a magyar himnuszt.
Los Angelesben mintegy harmincan kerekasztal-beszélgetésen vitatták meg a székely autonómia kérdését a Magtár - Magyar Kulturális Egyesület szervezésében. Jánossy Mária, a népi hagyományőrző csoport vezetője, aki három évtizede vándorolt ki Erdélyből Amerikába, az MTI-nek elmondta: a részvevők Kaliforniában is fontosnak érzik kifejezni, hogy támogatják a székelyek ügyét.
A kanadai Torontóban hétfő délután tartanak megemlékezést. A rendezvényen, amelynek programját zenekarok fellépése, néptánc és szavalatok gazdagítják, beszédet mond majd Wittner Mária országgyűlési képviselő is. A tervek szerint a részvevők 9600 mécsesből kiraknak majd egy nyolcszor tizenkét méteres székely zászlót, az ellen tiltakozva, hogy a román hatóságok továbbra is üldözik a székely jelképeket.
Március 10-én, hétfőn, a székely szabadság napján egy sor európai városban várhatók további tüntetések Székelyföld autonómiájáért.
maszol/MTI,

Idén nem indítja el udvarhelyi képzéseit a Sapientia
A Sapientia EMTE rektora, Dávid László portálunknak megerősítette: idén nem valósulhat meg a felsőoktatási intézmény Székelyudvarhelyre tervezett szakjainak elindítása. Az oktatási központban a megfelelő feltételek megteremtése elhúzódhat – ez ügyben az egyetem és a város vezetői múlt héten Székelyudvarhelyen találkoztak.
Újabb tanácskozás zajlott múlt csütörtökön a Sapientia EMTE rektora és a székelyudvarhelyi elöljárók között – a beszélgetést követően Dávid László elmondta, a szükséges feltételek hiányában idén nem indulhat el a két kihelyezett szak, a textilmérnöki és nyomdász-, illetve a kereskedelem és turisztikai képzés. A szakok a tervek szerint a volt Spiru Haret Iskolaközpont épületegyüttesében működnének, a marosvásárhelyi Műszaki és Humántudományok Kar kihelyezett tagozataként, ám a gyakorlati oktatáshoz műhelyeket is létre kellene hozni – fejtette ki korábban Dávid László.
Mint legutóbb elmondta, Bunta Levente polgármester kidolgozott egy oktatási stratégiát, melynek mentén működtetnék az elindítani kívánt képzéseket – fontos felmérni a helyi munkaerőpiac helyzetét, illetve szem előtt kell tartani, hogy az új szakok ne fedjék a városban és a Sapientián más városokban már működő képzéseket. A székelyudvarhelyi polgármesteri hivatal illetékeseitől még pénteken kértünk bővebb információkat az oktatási stratégiáról és a szükséges módosításokról, ám kérdéseinkre mindeddig nem kaptunk választ.
Bálint Kinga Katalin
Székelyhon.ro,

Székely Szabadság Napja percről percre
Az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Magyarország után Romániát is sikerül meggyőzni, hogy álljon az autonómiamozgalom mellé – ez volt az egyik legfontosabb üzenet a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi Postaréten tartott autonómiatüntetésen. Az ünnepi beszédek után az összegyűlt többezres tömeg hosszasan kiáltotta, hogy „Székelyföld nem Románia”.
A spontán tüntetés lassan lenyugszik, a jelenlevők pedig elindulnak a térről hazafele.Izsák Balázs többször is hangosbemondón kérte a tömeget, hogy oszoljanak szét, és békésen térjenek haza.
Nem múlt el incidensek nélkül a rendezvény, mivel a spontán tüntetés során a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom fiataljai megpróbáltak áttörni egy rendőrkordonon, amit csendőrök segítségével erősítettek meg.
A Főtéren rövid spontán tüntetés alakult ki, a felvonulók „Autonómiát” és „Itthon vagyunk”, továbbá „Vesszen Trianon” jelszavakat skandáltak, majd énekeltek. Ellentüntetők nem akadályozták a Székely Szabadság Napjának zárómozzanatait.
A szervezők és a tömeg a Postaréttől, a járdán vonultak át a Főtérre, ahol a tüntetésen elfogadott petíció szövegét átadták a prefektusnak.
8.36 Székelyföld nem Románia! – hallatszik még sokáig a himnuszok után.
Izsák Balázs ismertette a gyakorlati tudnivalókat, hogy a koszorúzás után egy polgári sétával Marosvásárhely központjába megy mindenki. Az SZNT elnöke elmondta, a forgalom nincs lezárva, ezért arra kér mindenkit, hogy, ahogy Kökös és Bereck között, itt is a járdán haladva, békésen kísérje a tömeg őket a prefektúráig, majd ott ne álljanak meg, hanem menjenek békésen haza.
„Megértésüket kérem, és azt, hogy ugyanazzal a méltósággal fejezzük be, mint Kökös és Bereck között” – mondta Izsák Balázs, majd elkezdődött a Székely Vértanúk emlékművének koszorúzása.
18.30 A megemlékezés végén együtt éneklik a himnuszokat, előbb a magyart, majd a székelyt.
18.25 Izsák Balázs felolvassa a nagygyűlés kiáltványát:
„Követeljük, hogy a sajátos történelmi, földrajzi, politikai, kulturális és gazdasági jellegzetességekkel rendelkező Székelyföld alkosson önálló fejlesztési régiót az Európai Unió forrásainak hatékony felhasználása érdekében!
Követeljük, hogy Székelyföld legyen önálló közigazgatási régió!
Követeljük Székelyföld autonómiájának törvény általi szavatolását!
Tiltakozunk Székelyföld őshonos közösségének, a Székely Népnek érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás ellen!
Követeljük, hogy a romániai hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, a magyarul beszélő emberek zaklatását és fenyegetését.
Tiltakozunk az ellen, hogy a jogállam intézményeit az itt élő, román állampolgárságú magyarok elnyomására, megfélemlítésére és üldözésére használják!
Teljes és tényleges szabadságot és egyenlőséget akarunk Székelyföld minden lakosának!
Követeljük, hogy a kormány kezdjen párbeszédet a fentiekről a székely nép legitim képviselőivel, a Székely Nemzeti Tanáccsal és a székely önkormányzatokkal!
Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a Székely Népnek!” – hangzik többek közt a kiáltványban.
Elfogadják-e a kiáltványt? - kérdezte a tömegtől Izsák Balázs, amelyre a válasz egyértelmű volt: „autonómiát, autonómiát” – harsogta a tömeg.
18.23 A beszédek között Kilyén László műsorvezető a kivégzett és elítélt székelyek neveit olvasta fel, illetve ismertette a 160 évvel ezelőtti eseményeket.
Az alsósófalvi és parajdi egyesített fúvószenekar lépett színpadra, ismert katonadalokat játszva, amelyre a tömegből többen dalra fakadtak.
18.19 Szabolcs Attila, Budafok-Tétény polgármestere: „Nem volt időnk szárnyakat növeszteni, ezért lábainkat fogjuk használni, hogy a Postarétről visszajussunk Bernády városába. Ma is nagy a választék labancból, janicsárból. A mi labancaink, janicsárjaink nagyon megtalálják a helyüket. Mindig megmagyarázzák, éppen most miért nem lehet semmit sem csinálni. Ha még sokat várunk, lehet, hogy gyermekeink, unokáink, csak a múzeumokban látnak székely kaput, és Marosvásárhely építőjét Bernadescunak hívja a Wikipédia, és kimondják, hogy híres dák városépítő volt. Erdélyben, Székelyföldön a szipolyozás zajlik. Sok fiatal számára ez elviselhetetlen. Autonómia nélkül nem lesz több munka, otthon, csak ha odavetik a koncot.
Amikor Budafok-Tétény meghirdette a székely zászló szolidaritásból való kitűzését, sokan fanyalogtak, hogy Pestről, Budáról ne akarják megmondani, mit kell tennünk. Mi nem szeretnénk beleszólni a székely dolgába, de kiállni amellett, amit kívánnak, kötelessége minden polgárnak. Több millió anyaországi üzenetét hoztam el, akik egyetértnek ebben mindnyájan.
Lassan mondom el, hogy mindenki megértse: Székelyföld autonómiája nem csak a székelyek ügye, hanem minden jóérzésű emberé szerte a világon."
18.13 A katalánok üzenetét Mark Gafarotti hozta el, aki tavaly is itt volt: „Autonómiát!” – mondta, mire a tömeg válaszolt: „autonómiát”. Kedves bajtársaim, a székely nép és a katalán nép. Isten adjon békét és békességet – mondta magyarul, taps közepette. „Örömmel látom, hogy a székelyek rendkívül lelkesek a saját jövőjüket illetően. Vajon miért félnek sokan, nemcsak Bukarestben, de világszerte attól a szótól: autonómiát? A döntéseket az emberekhez minél közelebbi szinten kell meghozni. A regionalizmusra való hivatkozással Bukarest azt próbálja megakadályozni, hogy a székelyek saját kezükbe vegyék sorsukat. Ez pedig nevetséges, hiszen az autonómia a prosperitás legjobb lehetőségét jelenti az itt élő románoknak is. Nemcsak a románok, a spanyolok is produkálják ezt a rendkívül rossz gyakorlatot. Olyan országból jövök, Katalóniából, amelyet a nyelve és a kultúrája miatt üldöztek sokáig. Éppen ezért, székelyek és katalánok ugyanazon a nyelven beszélünk, amely a béke, a demokrácia és a nép tiszteletének, és az autonómiának a nyelve, amelyet sajnos, nem mindenki beszél. Mi nem gyűlölünk senkit, csak azt szeretnénk, ha tiszteletben tartanák a kollektív jogainkat. Ha Európa, amelyet építünk, tényleg a különböző kultúrák Európája, akkor abban a székelyeknek és a katalánoknak szerepet, sőt vezető szerepet kell játszaniuk. Nem vagyunk kisebbség – ezt felejtsék el, mi, székelyek és katalánok is nemzeti közösség vagyunk! Dicső múltunk volt, és a jövő még ennél is jobb lesz” – ismertette.
„Nagyon megható számomra ennyi embert együtt látni, akik békésen és demokratikusan küzdenek alapvető emberi jogaiért.”
Az eddig fordított szöveget magyar szóval fejezi be ismét: „Megtiszteltetés, hogy itt lehettem veletek, barátaim. Üdvözletem Katalóniából.”
18.03 Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Toró T. Tibor tartja meg beszédét. „Hiába próbáltak annyian leszoktatni az életről és szabadságról. Az élet szabadság. És a szabadság élet. Százhatvan éve itt, három székely ember az életével fizetett és sok száz társa börtönnel, azért, mert hittek ebben: a szabadságban, és az életben. Eltelt százhatvan év, ellenére erős hitünk ugyanaz maradt: élni egyénként és közösségként csak szabadon lehet, csak szabadon érdemes. Neve is van ennek: közösségi autonómia. száz éve ez a cél és követelés. Valljuk meg együtt: a szabad élet záloga az autonómia, jogunk, jussunk, követelésünk. Az autonómia a megoldás. Bármi, ami nem ezt segíti elő, az jó esetben pótcselekvés, de inkább zsákutca. Nem közösségi érdek, bármennyire is annak akarják láttatni. Ha a Székelyföld autonómiájának parlament elé terjesztése az újabb kormányzati kaland miatt már megint időszerű, megteszi azt az Erdélyi Magyar Néppárt, közösen a Székely Nemzeti Tanáccsal és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. És igen, ha szükséges, Bukarestbe is elmegyünk, hogy nyomatékot adjunk követelésünknek.”
18.02 Az arany-kék színű, kisebb-nagyobb lobogót, zászlók, óriászászlók betöltik a postaréti teret. Valamivel kevesebben vannak, mint tavaly, megközelítőleg 20-25 ezren vesznek részt, de – mint tavaly is – elképzelhető, hogy a főtérre-vonuláskor többen fognak csatlakozni.
17.58 Günther Dauwen: az autonómia valós demokratikus jogokat, és a kultúra és az identitás valós tiszteletét jelenti, nem pedig évtizednyi ígérgetést. Nem normális, hogy a bukaresti törvényhozás figyelmen kívül hagyja Székelyföldet és Erdélyt. Ezért is támogatjuk a székelyek követeléseit. Nemcsak 25 évnyi ígéreteket, hanem valós autonómiatörekvést. Megvédeni ezt a büszke népet, és nem feldarabolni Székelyföldet. Tiszteletteljes együttélést és nem pedig asszimilációt. A magyar nyelv és a kultúra valós elismerését, nem pedig felszíni politikát. Mindezt én egy szóban foglalom össze: önrendelkezés. A székely nemzetnek azt mondanám: hamarosan Románia demokrácia fennállásának 25.-ik évét fogják ünnepelni, de van-e ok az ünneplésre. A ma vezetőjének azt üzenem, hogy tanuljanak Ceaușescu esetéből. A nép nem azért van, hogy üdvözítse annak vezetőit, azért vannak ott, hogy szolgálják a népet. Nemrég szerveztünk Santiago de Compostelában találkozót, mottónk pedig: eljött az idő az önrendelkezésre. A székelyekkel együtt mi a régiók és a népek Európáját fogjuk támogatni, támogatjuk Önöket. Eljött az ideje a székely népnek, eljött a ideje az önrendelkezésnek. Köszönöm – zárta mondandóját, majd a tömeg „autonómiát, autonómiát” zengésben tört ki.
17.53 Günther Dauwen, az Európai Szabad Szövetség (EFA) igazgatója beszél „Az EFA-nak negyven párt a tagja, mindegyike önrendelkezésre építi tevékenységét. Európa pártiak vagyunk, de egy jobb Európáé. Több decentralizációt szeretnénk mind az EU-ban, mind Romániában. Nem szolgálja a demokráciát, ha minden döntést Bukarestben és Brüsszelben hoznak meg. Mi a régiók és a népek autonómiáját akarjuk. Az nem normális, hogy Erdélynek és a székelyeknek nincs beleszólásuk a romániai ügyekbe. Épp ellenkezőleg a bukaresti elit szét akarja darabolni Székelyföldet, és asszimilálni akarja az erdélyi magyarságot. Ezt nem szabad és nem is fogjuk tolerálni.”
17.47 Bíró Zsolt: „Demokráciánk alapja az egészséges verseny, de ma nem egymást kell legyőzzük, hanem azzal a sötét erővel kell szembenéznünk, amelyik el akarja vitatni jogainkat anyanyelvünktől, szülőföldünktől. De le kell győznünk a kishitűséget és közönyt is! Meneteljünk tehát tovább az autonómia útján!” – mondja az MPP elnöke. Hozzáteszi, a román állam alapvető emberi jogokat is korlátoz.
17.44 Biró Zsolt, az MPP elnöke: Marosvásárhelyre figyel a világ. Székelyföld térképe felvillan a képernyőkön, és 25 évvel a romániai forradalom után nincs megoldva a magyarság kérdése. Csorbítják jogainkat, üldözik szimbólumainkat, a véleménynyilvánítási jogainkat is csorbítják. A sorozat elkezdődött Amerikában, de Isztambulban is tüntettek, lezárták Isztambul legnagyobb utcáját a rendőrök, ők is velünk voltak. Köszönjük, és mellettük mindazoknak, akik támogatják Székelyföld autonómiaküzdelmét. A rendőrök lezárták Isztambul legnagyobb utcáját, csak nekünk, de itt Marosvásárhelyen ezt nem tették meg azok, akik a mi adólejeinkből is kapják a fizetésüket (...) Ma nem egymással kell versenyeznünk, hanem azokkal a sötét erőkkel, amelyek elvitatják jogainkat. Külön-külön gyengék vagyunk, de együtt győzhetünk.
17.35 Az EMNT elnöke, Tőkés László EP-képviselő nem lehet itt, Sándor Krisztina ügyvezető elnök tolmácsolja levelét. Harcos üdvözletét küldi Tőkés a jelenlévőknek. A EP-képviselő ugyanis jelenleg épp az Európai Parlament plenáris ülésén szólal fel Székelyföld területi autonómiája mellett – tudjuk meg a levélből. „Hogy ha a területében meggyarapodott románság, meg fogja becsülni embertársait, szövetségesre fog lelni bennünk, amennyiben nem, határozott ellenállásra késztet minket. Önrendelkezésünk jogának tudatában a diktatórikus jogfosztást nem tűrhetjük” – hangzik a levélből.
17.35 Iker Merillo, a Baszk Nemzeti Párt üzenetét tolmácsolta, valamint Székelyföld jövőjével kapcsolatos optimizmusát osztotta meg. A királyságok, birodalmak és még az államok is a nap végére eltűnnek. Azok a nemzeti gyökerekkel rendelkező kultúrák, amelyek ellenállnak a nagy államok és a globalizáció dominanciájának, végül is győztesen kerülnek ki. Különböző politikai struktúrák alatt, itt éltek, s ezek a struktúrák elhalványultak, maguk itt maradtak, őseik földjén. Folytassák ezt a békés megmozdulást, Székelyföld autonómiáért. „Autonómiát, autonómiát” – hangzott a tömeg. Következő március 10-én együtt fogjuk ünnepelni a közös lépéseket. A Baszk Nemzeti Párt nevében kívánom, hogy járjanak sikerrel – fejtette ki.
17.32 Kilyén László műsorvezető köszönti a romániai magyar nemzeti közösség valamennyi politikai egyesületét, az EMNT-t, az EMNP-t, az MPP-t, az RMDSZ-t (kifütyülte a tömeg), „barátainkat Baszkföldről, Katalóniából, Lengyelországból, Törökországból, és magyarországi barátainkat, támogatóinkat, valamint azokat a román nemzetiségűeket is, akiknek jó része marosvásárhelyiként velünk ünnepel itt a Postaréten”.
17.28 Izsák Balázs: az autonómia ügye akkor lesz győztes, ha Romániát is meggyőzzük, hogy legyen velünk. – Eközben többször is közbekiabáltak, megszakítva Izsák Balázst – Aki részesévé akar lenni az autonómiának, száműzze a gyűlöletet, a kishitűséget, a közömbösséget. Autonómiát Székelyföldnek, szabadságot a székely népnek! „Autonómiát, autonómiát” – zengett a tömeg.
17.26 Izsák: „Az autonómia követelés békés, jogkövető útját járjuk immár tíz éve. Ebbe beletartozik a menetelés, a székely szabadság napja, meg az a pereskedés, amelyet az európai polgári kezdeményezés bejegyezésének elutasításáért indítottuk. Pénteken kaptuk meg az értesítést, hogy Magyarország beavatkozik a perbe a mi oldalunkon.”
17.24 Izsák: bármilyen kemény is volt a megtorlás, nem tudta kiölni a székelyekből a szabadságvágyat. Jövője csak annak a népnek van, amelyik ismeri a múltját, és helyét a világban ennek az ismerésnek a függvényében határozza meg. Ma a Székelyföld területi autonómiájának intézményrendszerét jelentheti a szabadság.
17.20 Izsák Balázs, az SZNT elnöke megtartja ünnepi beszédét. „Ez az a nap, amikor a székelyek kinyilvánítják a szabadság iránti elszántságukat, és azt, hogy amit őseink kivívtak nem fogják feladni soha. Székelyföld területi autonómiájának követélését jelenti ez a nap” – mondja.
17.18 A marosvásárhelyi Kistemplom Evangélium Kórusa énekel.
17.17 Együtt mondják a jelenlévők a Miatyánkot.
17.16 Nagy László: „Azért vagyunk itt, mert itthon érezzük magunkat, és ezt az érzést szeretnénk, hogy gyermekeink, unokáink, ükunokáink és érezzék. Itt. Mert a szabadság tükréből nem sugárzott vissza más, mint hogy cselekedni kell.”
17.11 Nagy László: „Napok, hetek, hónapok óta gondolkodom azon, és a templomban hangot is adok ennek: tulajdonképpen hol vagyunk otthon, hol van a mi otthonunk, mit jelent otthon lenni, elmenni otthonról, idegenben lenni, és mit jelent hazamenni? (...) Ott van az a nagyon sokszor emlegetett, Tamási Áron által leírt kérdés: mi célból is vagyunk a világon? Egyéni magyarázatként is, engedjétek meg, hogy itt a Székely Szabadság Napján, amikor azért gyűltünk össze, hogy nyomatékosítsuk: itthon vagyunk, számunkra ez az otthon, nézzük is meg azt, hogy Tamási mire figyelmeztet, és mit mond számunkra”.
17.08 Nagy tisztelettel állok meg előttetek, akik nem csak három, nem csak több székely vártanú emléke előtt tisztelegtek, hanem azért is, mert szívetekben hordoztok valami – mondja Nagy László. „Százhatvan évvel ezelőtt itt állt egyik elődöm, aki a firtosmartonosi Gálfi Mihályt kísérte el talán ide, a vesztőhelyre, az ő református kollégájával együtt, és azokkal, akik fel merték vállalni, hogy elkísérjék, és fejet hajtsanak a három áldozat előtt” – emlékszik vissza a történtekre Nagy László.
17.06 Az SZNT elnöke, Izsák Balázs köszöntötte az egybegyűlteket: „Tüntessünk a gyülekezési szabadságért, és a közigazgatási átszervezés ellen is” – hívja fel a figyelmet. Nagy László unitárius főjegyző megáldotta a találkozót. Jakab apostol levele: az igének megtartói legyetek, és ne csak meghallgatói.
17.01 A Székely vértanúk kivégzésének 160. évfordulójára gyűltek össze az emberek a Székely Szabadság Napján – hangzik a bemondótól.
17.00 Fehérvári-induló hangzik fel, majd a Marosvásárhelyi Vártemplom harangja jelzi, hogy 17 óra.
16.52 Most húzzák ki a több tíz méteres kék-arany zászlót. Lassan kék-arany az egész Postarét.
16.48 10 lej a kicsi székely, illetve magyar zászló, 20 lej a nagy székely zászló a helyszínen.
16.45 Vrei să știi unde sunt banii tăi, sau vrei măruntiș de la București? Alege autonomia – hirdeti egy másik felirat.
16.43 A kórusok, zenekarok közben egyre másra cserélődnek a színpadon. Jelenleg Gyimesfelsőlokról Antal Tibor és zenekara muzsikál, énekel.
16.41 Promisiunile se respecta! Vrem autonomia Ținutului Secuiesc promisă in 1918; Vrei ca banii tăi să rămână în orașul tău? Alege autonomia! Vrei autostrăzi? Alege autonomia! – hirdeti egy másik felirat, és ehhez hasonlóan több esetben hirdeti a tömeg óhaját a magyar mellett román és angol nyelven is.
16.35 Szabad Erdély Autonóm Székelyföld – 2014 – áll fekete alapon fehérrel az egyik banneren. A lányokból és fiúkból, apákból és anyákból, nagyszülőkből és néhány éves kisgyerekekből, helyi, környékbeli és már a délelőtt útra kelt székelyföldi magyarokból álló tömeg lassan betölti a régi szerpentint.
16.30 Kettes-hármas sorban érkeznek a csoportok a székely vértanúk postaréti emlékművéhez, az orvosi egyetem irányából. Önrendelkezést a székely népnek! Velünk az Isten! Székely Nemzetgyűlést – hirdetik többek között a feliratok.
16.25 Tudósítónk jelzi, hogy a Sportcsarnokhoz folyamatosan érkeznek a buszok. Kisebb dugó is kialakult ott. Amúgy szinte az egész város területén rendőrök irányítják a forgalmat, nincs hiány csendőrökből sem, szinte minden utcasarkon kettesével állnak, hogy fellépjenek az esetleges rendbontások esetén.
16.20 17 órára hirdették meg a Székely Szabadság Napja rendezvény kezdetét, de már 15 órától környékbeli kórusok énekelnek, hogy a megemlékezés alaphangulatát megadják. Gyülekeznek már az emberek is, akik székely zászlókkal, székely kokárdákkal „felfegyverkezve” érkeznek. Itt van például Parajd, Alsófófalva, Gyergyócsomfalva.
Székelyhon.ro,

A csucsai Ady Endre emlékház avatási ünnepsége
Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum közös szervezésében 2014. március. 8. ünnepélyes keretek között Ady Endre és felesége Boncza Berta emlékére ünnepség keretében átadták azt a rendkívül értékes anyagot, mellyel még vonzóbbá, tehetik azoknak a látogatóknak az élményeit, akik meglátogatják az Ady Endre nevét viselő hajdani Boncza házat, Ady- emlékházat.
A hajdani Boncza-kastélyt a XX. század elején építtette Boncza Miklós fiatal feleségének, Csinszka édesanyjának, a neves műépítésszel, Alpár Ignáccal. Ugyanazon a telken építtette a domboldalon álló kerti lakot, az ún. fehér házat. 1915-1917 között ebben a kétszobás házban lakott Ady Endre és Csinszka. Ady halála után Boncza Berta már, mint Márffy Ödön festőművész felesége eladta a kastélyt. A Boncza-kastélyt Octavian Goga (1881-1938) erdélyi román költő, későbbi román miniszterelnök vásárolta meg, az épületben és a hozzá tartozó birtokon ma már Octavian Goga- Múzeum működik.
1968-ban Ady emlékházzá nyilvánították a fehér házat.
2014-ben a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum és a Kolozsvári Főkonzulátus kezdeményezésére modern emlékházzá alakult.
Aurel But, az Octavian Goga- Múzeum jelenlegi igazgatója köszönetet mondott az Ady Endre emlék- kiállításért Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának, az Emberi Erőforrások Minisztériumnak, a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Rendkívüli szakértelemmel állította össze a kiállítás anyagát a Petőfi Irodalmi Múzeum Nyilvánosan elismerte, a Múzeum eddigi Ady-kiállítása kevésbé szólt a költőóriásról, mivel az inkább néprajzi jellegű volt. Most dokumentumjellegű is, emiatt rendkívül nagy értékű.
A Nagyváradi Szigligeti Színház és az Ady Endre Elméleti Líceum diákjai közös műsorral tisztelték meg az eseményt.
Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az emlékkiállítás megnyitóján elmondta: „Ady Endre és Octavian Goga kapcsolata egy kicsit a román-magyar viszonyhoz is hasonlít. Abban egymást váltották a fellobbanó barátság és a kemény szembenállás szakaszai, most viszont közös az emlékhely.
Azt kívánom az erdélyi magyaroknak, erősítse magyarságukat ez a hely. Legyen az az üzenete, hogy itt voltunk, itt vagyunk, és itt leszünk”. Azt a vágyát is megemlítette, hogy a Csucsai múzeum és az Ady Endre-emlékkiállítás legyen fontos állomás Budapest és Kolozsvár közötti úton, a magyarországi és az erdélyi magyarok zarándokútjának fővonalán. Ha Arany János, Mikszáth Kálmán, Kosztolányi Dezső, Márai Sándor és Ady Endre az első világháború után születtek volna, nem lettek volna magyar állampolgárok. Ezért „kettős örömnek” nevezte, hogy 2010 óta ez másképpen van. Úgy ítélte meg, hogy a csucsai Ady-emlékháznak növeli a jelentőségét, hogy Magyarország határain kívül esik. „Ez a ház nemcsak abban nyújt betekintést, ami volt, hanem abba is, ami van”
Magdó János, Magyarország Kolozsvári főkonzulja kifejtette, az lenne fontos, hogy a Csucsai Múzeum meglátogatását illesszék az iskolai kirándulások célállomásai közé, a turisztikai útvonal egyik eleme legyen.
E. Csorba Csilla a Budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója elmondta: …”ha Érmindszenten, Ady Endre szülőfalujában is hasonló kiállítást rendezhetnek, elmondhatják, hogy fontos lépést tettek az emlékállítás útján”.
Hegyi Katalin, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa, a Boncza kastély történetét mutatta be. Beszélt Boncza Berta és Ady levelezéséről, majd Adynak a csucsai látogatásairól. A csucsai ház két szobás volt. Ady 1914. áprilisában látogatta meg először Bertát. A második látogatása alkalmával hárman, a nagymama, Ady és Berta elmentek Kalotaszegre. Jó hangulat alakult ki. Ady úgy érezte, hogy feleségül kell vennie Bertát. Harcolniuk kellett a házasságukért. Házasságkötés után a házaspár Csucsán lakott.
1968 óta Ady Endre- emlékházként van nyilvántartva.
A Petőfi Irodalmi Múzeum számára jó volt, hogy a kiállítást megrendezhették. A kiállítás 1914- 1918 közti időszak anyagát tartalmazza. Az első teremben a Boncza család, a kastély, Csinszka és Ady kapcsolatára vonatkozó anyagok láthatók. 10 Ady verset magyar valamint román fordításban hallhat a közönség.
A második teremben barátokról szóló anyagok, akik Adyt és Csinszkát látogatták. Adyról összegyűjtött fényképeket tekinthet meg a képernyőn a tárlatlátogató Olyan kéziratokat, mutatnak be, amelyek csucsai tartózkodás alatt születtek. Kétnyelvű a kiállítás anyaga. Ady versek hallhatók a Szigligeti Színház művészeinek előadásában. Hasonló Ady kiállítást szeretnének rendezni Érmindszenten, a költő szülőfalujában is.
Szalagvágás után meg lehetett tekinteni a kiállított, rendkívül értékes anyagot.
A látottak alapján merem ajánlani mindenkinek, aki Csucsán jár, látogassa az Ady-emlékházat, az Ady- emlékkiállítást.
Csomafáy Ferenc
erdon.ro,

Halottgyalázás és következményei
Beadvánnyal fordult az EMNP váradi szervezete az önkormányzathoz: négy pontban kérik a kegyeletsértés orvoslását. Hangsúlyozzák ugyanakkor: több történelmi temetőnk semmisült meg.
Tűrhetetlen mérvű kegyeletsértés immár az, ami a váradi temetők témájában zajlik – véli az Erdélyi Magyar Néppárt váradi szervezete. A tömörülés két képviselője, Csomortányi István megyei elnök és Kristófi Kristóf váradi elnök tegnap sajtótájékoztatót tartott azzal kapcsolatban, hogy – mint részletesen megírtuk – sokak szerint kegyeletsértő módon helyzeték tömegsírba az egykori szőllősi és olaszi temetőből kihantoltak földi maradványait Rulikowski temetőben, a hajléktalanoknak fenntartott parcellában. Az EMNP tegnap Ilie Bolojan polgármesternél és Liviu Andricanál, a Közterület-fenntartó Rt. igazgatójánál iktatta a beadványt, amelyben négy pont teljesítését kérik.
Eljátszott felelősség
Egyrészt azt szorgalmazzák, keressenek méltó helyet a Rulikowskiban az újratemetéshez, és ne a hajléktalanok parcellájában nyugodjanak a más temetőből kihantolt váradiak, akik között ismertebb személyiségek is voltak. Másrészt indítványozzák, hogy a többek földi maradványait tartalmazó 63 koporsót külön sírokban helyezzék el, mivel tömegsírba vetésük méltatlan. Kérik továbbá, hogy az újratemetés legyen majd nyilvános, értesítsék róla a lakosságot. Elfogadhatatlannak tartják, hogy a mostani elhantolás csak ortodox szertartással történt, holott a halottak zömének semmi köze nem volt az ortodoxiához – ezért követelik, hogy az összes elismert felekezet rítusa szerint szertartás is legyen. E beadvány mellé másikat is készítenek, amiben újra kérik, hogy létesítsenek emlékhelyet a két parkosított egykori temetőben: az olasziban feszület lenne az emlékhely, és egy emlékfalon sorolnák fel az egykor ott nyugodott kihantoltak nevét, míg a szőllősiben hasonló emlékfal mellett az egyetlen megmaradt síremlék alakíthatnák emlékhellyé.
Csomortányi István elmondta: „Mindkét már parkosított temető esetében bőven lett volna idejük a magyar felelősöknek is létre hozatni két emlékhelyet, valamint gondoskodni a megfelelő exhumálásról és újratemetésről. Ezt nem tették meg, ezért visszás, hogy azok vannak most felháborodva, akik akkoriban semmit nem tettek. Külön méltatlan, hogy kampányidőszakban az egyik pártvezér ráadásul piros tulipánokkal vonul ki oda. Ilyen szintű politikai ügyet végképp méltatlan kreálni ebből.”
História
Nagyvárad történelmi temetői közül egyébként csak a Rulikowski maradt meg mára. Az elsőt, az őssi negyedbelit még a rendszerváltás előtt tüntették el. Utána az olaszit és a szőllősit. Az olaszi volt úgymond Várad Házsongárdja, számos nevesebb személyiség is nyugodott ott. E temetőt 1779-ben alapították, és az 1970-es évekig működött. Csomortányi szerint a 2000-es évek végéig még megmenthető lett volna, ám az önkormányzatbeli magyar felelősök nem tettek semmit. Ők maguk 2008-ban viszont beadványban fordultak az önkormányzathoz a temetős megmentése érdekében, de mivel ez nem történt meg, 15 darab, a 19. századból származó sírkövet kimenekítettek a temetőből, ezek nagy része ma a várad-réti református templom kertjében látható. Amikor a parkosítás megkezdődött, mindenütt a földből kifordított emberi maradványok szegélyezték a munkagépek útját. 2013-ban az utolsó parkosítással a téma lezárult: a temetőt megsemmisítették. Érdekesség, hogy sokkal nagyobb volt a közvélemény által gondoltnál: ahol ma a villamos jár, valamint ahol a görög katolikus és a református templom is van, sőt, a temetővel szembeni tömbházak helyén is maga a temető húzódott régebben. Ma például illemhely, kutyafuttató és sportpálya van az egykori sírok fölött – most is több ezer exhumálatlan váradit rejt ott a föld.
Ami a szőllősi temetőt illeti, az mindig a katolikusoké volt. A kommunizmus idején ennek a területéből is levettek, tömbházakat építettek oda, majd a Lotus egy része is a temetőre épült. A ’90-es években volt egy RMDSZ-es tanácsos, aki szorgalmazta a nyughelyek megmentését, de a katolikus egyház nem lépett, még be sem keríttette a területet. Később a plébános lemondott az egész területről az önkormányzat javára, máig sem világos azonban, hogy egyáltalán adott-e valamit cserébe az önkormányzat. 2009 óta ott is park van, egyetlen síremlék maradt meg a 18. században alapított temetőből. Pár sírkövet a plébánia udvarán tárolnak. Itt is több ezer exhumálatlan sír van még ma is.
A város vezetése mindkét temetőbe emlékhelyet ígért – de a mai napig nem hozta létre ezeket, ennek révén is egyre inkább feledésbe merül Várad magyar múltja…
Segítenek beltelekadó-ügyben
Felmerült a tájékoztatón a tavalyi váradi beltelekadók ügye is. Kristófi Kristóf elmondta: júniusban bírósághoz fordultak, decemberben és januárban volt tárgyalás. Húsz polgár csatlakozott a perhez. A városvezetés különféle módszerekkel húzza az időt, ráadásul a bírónő is elmegy, újat kell kinevezni. Április 17-e körül lesz újabb tárgyalás. Ezzel párhuzamosan az érintett telkek státusával kapcsolatos bizonylatokat akarnak beadni és erre kérnek minden érintett polgárt. Kristófi jelezte: készséggel segítenek az EMNP-nél, őt kell keresniük az érdeklődőknek Váradon a Menumorut 23. szám alatt.
Szeghalmi Örs
erdon.ro,