A román állam ne háborúzzon a saját polgárai ellen
Az Erdélyi Magyar Néppárt károsnak tartja és elítéli a mesterségesen létrehozott és felfújt, úgynevezett székelyzászló-ügyet.
Sajnos megszokhattuk, hogy romániai politikum és média egy része rendszeres időközönként világvége-hangulatot próbál kelteni, és a magyar, székely közösség ellen próbálja hangolni a közvéleményt, hogy elterelje a figyelmet más, kellemetlen kérdésekről. Nem normális, hogy egy ország társadalmát gátlástalanul manipulálják például annak függvényében, hogy a szociálliberális kormánykoalícióban sajnos nagy befolyással bíró „konzervatív” politikus, a médiában is jelentős érdekeltségekkel rendelkező, bizonyítottan szekusbesúgó Dan Voiculescu folyamatban levő büntetőpere éppen milyen szakaszban van.
A székely és a magyar zászló kifüggesztése miatt zaklatott és megbüntetett székelyföldi önkormányzatok folyamatos támadása igazságtalan és jogszerűtlen. Igazságtalan, mivel a székelységnek igenis természetes joga kifejezni és nyilvánosan vállalni nemzeti identitását, mivel ez nem valami vagy valakik ellen irányul. Ugyanakkor jogszerűtlen is, mivel a nemzeti identitás kifejezéséhez való jogot az alkotmány garantálja, a vonatkozó törvényes előírások pedig csak egy másik állam hivatalos lobogójának kitűzésére vonatkoznak – sem a székely, sem pedig a címeres magyar zászló nem egy állam lobogója.
Eltúlzottnak és fölöslegesnek tartjuk a román diplomácia reakcióját (Magyarország bukaresti nagykövetének számonkérését és kiutasítással való megfenyegetését) Németh Zsolt magyar külügyi államtitkár kijelentéseire, amelyek megítélésünk szerint nem lépik túl az anyaország határain kívül élő magyar közösségek sorsa iránt érzett aggodalomnak azt a szintjét, amelyet a bukaresti vezetés is tanúsít a Románián kívüli, például a Moldovai Köztársaságban vagy Szerbiában élő románok iránt.
A bukaresti vezetés láthatóan nem akarja megérteni, hogy egy szimbólumait szabadon használó, önmagát a saját otthonában, szülőföldjén jól érző közösség nem csak hogy nem jelent veszélyt az ország területi épségére, hanem hozzájárul Románia stabilitásához és normálissá válásához. Sem a társadalom közérzete, sem az ország gazdasági helyzete nem fog javulni attól, ha a román állam háborút indít saját állampolgárai ellen, kétségbe vonva identitásuk, szülőföldjük puszta létezését, és egymás ellen uszítja a saját terültén élő nemzeti közösségeket.
Közlemény
Erdély.ma,

Székely történelemóra a román sajtónak
A székelység történetét bemutató, tavaly megjelent történelemkönyvvel, a székely zászló történetével, székely szimbólumokkal ismerkedett a központi román sajtó képviselőinek egy csoportja péntek este Csíkszeredában.
Egyfajta székely történelemóra zajlott a csíkszeredai Gambrinus Csárdában tartott találkozón, főleg azért, mert jelen voltak Pál Antal Sándor, Hermann Gusztáv Mihály és Mihály János történészek, akik nemcsak az alternatív tankönyv elkészültéről, hanem a székelység történetéről is beszéltek.
A román újságírókat a megyei önkormányzat hívta meg Hargita megyébe, a látogatás egyik célja a Csicsóban megrendezett megyei farsangtemetés volt, de nem várt aktualitást adott a székely jelképek tanulmányozásának a székely zászló körül a napokban kialakult hangulatkeltés – mondta házigazdaként Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke.
Pál Antal Sándor szerint az egységes székely azonosságtudat, akárcsak évszázadokkal ezelőtt, most is létezik, ezt a szimbólumrendszer használata is jelzi. Hozzátette, míg az évszázadok folyamán a román fejedelemségeken központi irányítás volt, addig Erdély területén a székelység mellett számos regionális, és helyi autonómiaforma működött. Hermann Gusztáv Mihály ezt példákkal illusztrálta. Hermann beszámolt arról is, hogy az alternatív tankönyv megjelenése után sok támadás érte a szerzőket, a székely radikálisok túl akadémikusnak, a románok túl radikálisnak tartják. „Mi a munkánkat elvégeztük, készül a román nyelvű fordítás is, amely nem azonos az interneten elérhető változattal, mert az sok hibát tartalmaz” – mondta a történész, megemlítve azt is, hogy az újabb kiadások még kiegészíthetők.
Az autonómiát és a függetlenedést összetévesztik, és nem igazán értik a románok – erősítette meg Pál Antal Sándor felvetését Sever Ioan Miu „Olahus”, a Maghiaromania blog szerkesztője, aki szerint kommunikációs zavar van, és nehéz értelmezni az olyan jelzéseket, amikor a sepsiszentgyörgyi autonómiatüntetésen azt kiabálták, hogy Vesszen Trianon!, vagy a találkozónak helyet adó csárdában a Nagymagyarországot ábrázoló térképeket. Dan Tapalagă, a Hotnews.ro szerzője úgy vélte, a jelenlegi politikai kontextus nem segít a közeledésben, mert Magyarországon is választások közelednek, ugyanakkor az RMDSZ korábban kormánytényező volt, most pedig nem az.
Kovács Attila

Lapszemle
Mögöttes politikai érdekek a székelyzászló-ügy mögött?
A pénteki romániai lapok többsége mind a magyar, mind a román kormányt felelősnek tartja azért, hogy éles vita alakult ki közöttük a székely zászló ügyében, reagálásukat túlzónak tartja, ami szerintük csak mögöttes érdekekkel magyarázható.
Dan Constantin, a kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) szócsövének számító Jurnalul National vezércikkírója úgy vélekedett: Németh Zsolt külügyi államtitkárnak régóta „feladata”, hogy nyilatkozataival Romániát provokálja, és ebben most Füzes Oszkár bukaresti nagykövet is besegített neki. A szerző úgy véli, a Fidesz már a jövő évi választásokra készül. Szerinte a „rossz gazdasági helyzetbe került Magyarország elszigetelődött a sovén és antiszemita felhangokkal kísért jobboldali politikájával”, a választások kimenetelét pedig a félmillió külhoni kettős állampolgár szavazata döntheti el a Fidesz és a szocialisták között. Constantin szerint „a két vuvuzela” az erdélyi szavazatszerzés reményében forralta fel a székelyzászló-ügy vizét, amellyel mások fogják „leforrázni” magukat.
A liberális kötődésű Adevărul a székelyzászló-ügyet kommentáló Crin Antonescu liberális pártvezér egy televíziós nyilatkozatát idézi. Az USL társelnöke azt fejtegette, hogy Orbán Viktor „egy kis ország miniszterelnöke – hiszen Magyarország a demográfia, az erő, a források szempontjából kis ország –, amelynek vezetője nagy politikát akar csinálni”. Antonescu hozzátette, hogy ez egy revizionista politika, majd folytatta: „Orbán úr az egész világ magyarsága számára az akar lenni, mint a katolikusoknak a pápa.” A román szenátus elnöke azt is leszögezte, hogy „Orbán miniszterelnökkel nem lehet olyan párbeszédséma szerint tárgyalni, mint ahogy elődeivel tárgyaltak a román hatóságok”. A székelyzászló-ügyet Antonescu magyar provokációnak nevezte, amelyre szerinte – az állásfoglalást elhárító – Traian Băsescu államfőnek kellett volna higgadt, de határozott választ adnia.
A jobboldali România Liberă Cristian Câmpeanu véleménycikkét közli Őrültség Bukarestben és Budapesten címmel. „Két kis ország, amelyeknek az élén egy-egy autokratikus hajlamú, a jogállamisággal hadilábon álló politikus áll, lelkesen belevetette magát a legkezdetlegesebb populista nacionalizmusba, hogy saját kudarcairól elterelje a figyelmet: így tekintenek a magyar–román feszültségre Európából” – vélekedik a szerző. Rámutat: Kovászna megye prefektusának nem lett volna szabad megengednie magának, hogy egy gyarmatosító hatalom arroganciájával eltávolítsa a székely zászlót egy, a megyeházán rendezett ünnepségről. Szerinte ezzel csak megerősítette azt az érzést a magyarokban, hogy a román hatóságok egy megszálló erő képviselői a Székelyföldön. Úgy vélte: ezért beszélt Németh Zsolt „szimbolikus agresszióról”.
Szabadság (Kolozsvár)

Németh: a nagykövet mandátumának megfelelően járt el
Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára szerint a magyar kormánynak alkotmányos kötelessége támogatni az autonómiatörekvéseket, ha ezt a határon túli magyarok legitim szervezetei kérik.
Az államtitkár a Duna Tv Közbeszéd című csütörtöki műsorában kiemelte, ebben a kérdésben Magyarország álláspontja egyértelmű, és Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet is ezt fejtette ki, amikor szerdán egy román televízió kérdésére válaszolt.
Nincs szó a diplomata kiutasításáról, „a nagykövet a mandátumának megfelelően járt el” – hangsúlyozta Németh Zsolt. Kifejtette, tartalmi vita van a két ország között, és ez nem egy személyről szól, hanem a székely zászló használatáról.
Véleménye szerint fontos fejlemény, hogy csütörtök délután telefonon egyeztetett Martonyi János külügyminiszter román kollégájával, Titus Corlăţeannal. A két tárcavezető megállapította, hogy a kormányok között nézetkülönbség van a székely zászló használatával kapcsolatban, Magyarország szerint törvényes a használata, Románia szerint viszont nem. Ugyanakkor a két miniszter abban is megegyezett, hogy stratégiai partnerség jegyében párbeszédet folytatnak a kérdésről – idézte fel az államtitkár.
Kitért arra is, hogy Martonyi János a közeljövőben Bukarestbe látogat, hogy áttekintsék a kétoldalú kapcsolatokat, és akkor „a szabad szimbólumhasználat” kérdése sem lesz megkerülhető.
Amikor néhány hónapja új kormány alakult Romániában, elkezdődött „ez a bizonyos zászlóháború” – idézte fel. Mint mondta, a feszültség kialakulásáért „egyértelmű, hogy kit terhel a felelősség”. Remélhetőleg, ha az új román kormány tagjai elfoglalják a pozíciójukat, megkezdődhet a párbeszéd – tette hozzá.
Arra a kérdésre, hogy az EU állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcstalálkozóján Orbán Viktor miniszterelnök tárgyal-e a román vezetőkkel a kérdésről, Németh Zsolt úgy válaszolt, Traian Băsescu román államfővel „ebben a kérdésben gyorsan egyet fogunk érteni”. Remélhetőleg az elnök megosztja majd a szimbólumhasználattal kapcsolatos tapasztalatait Victor Ponta kormányfővel is, és ezt követően vele is meg tudnak majd állapodni – mondta az államtitkár.
Victor Ponta miniszterelnök országa belügyének nevezte a kisebbségi jogok tiszteletben tartását. Ebbe pedig „nincs amiért beleszóljon a magyar miniszterelnök, és nem vagyok kíváncsi a véleményére ebben a témában” – jelentette ki arra az újságírói kérdésre, tervez-e miniszterelnöki szintű tisztázást a székely zászlóról kirobbant magyar–román vita ügyében.
Szerdán Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét a román külügyminiszter a diplomáciai szokásjog megsértésével vádolta meg a székely zászló, valamint az autonómia ügyében kifejtett álláspontja miatt, s kilátásba helyezte kiutasítását, ha a nagykövet nem tér vissza „megbízatása keretei közé”.
Szabadság (Kolozsvár),

Emlékező és emlékeztető barangolások
Két újságíró a szerzője annak a kötetnek, amelyet Xantus János természettudósunk halálának harmincadik évfordulója tiszteletére csütörtök este mutattak be a magyar konzulátus rendezvénytermében.
A kolozsvári Szabó Csaba és a brassói Ambrus Attila Folyópartok – Újnomádok című, riportokat és jegyzeteket tartalmazó könyve két különböző stílus felhasználásával született meg – mondta bevezetőjében a házigazda, Magdó János főkonzul. Szabó Csaba a hagyományos irodalmat követi, sok jelképpel és személyes véleménnyel átitatva, Ambrus Attila pedig a leíró újságírói látásmódot követte. Mindketten, Xantus Jánoshoz hasonlóan, sok utazási élményt és természetszeretetet mondhatnak magukénak.
A zsúfolásig megtelt teremben részletet vetítettek le a tudós fiának, Xantus Gábornak 1979-ben készült riportfilmjéből, amelyben xantus Jánossal tudós társadalmunk egy másik klasszikusa, Szabó T. Attila beszélget családról, munkáról, könyvekről. A kötetet ismertető Kötő József színháztörténész a reinkarnálódott Xantus-i szellemiséget emelte ki, amely transzszilván hangulatú, mégis a mai globális veszélyek árnyékában már megváltozott. A Folyópartokban Szabó Csaba a természet és az emberi természet, a nemzet és az egyén kapcsolatát érvényesíti, az Újnomádokban pedig Ambrus Attila saját környezetünket állítja szembe a nagyvilággal, azzal a következtetéssel, hogy itt, Közép-Kelet-Európában újra meg kell tanulnunk együtt élni.
A szerzők közül Szabó Csaba a hálátlan hírlapi újságírói munkát megtörő riportsorozat kapcsán hangsúlyozta, hogy általa nemcsak Xantus Jánosra, hanem más kiemelkedő tudósainkra (Mészáros Miklósra, Bodrogi Györgyre stb.) is emlékezik. Ambrus Attila az európai, amerikai, törökországi útjairól hazatérőben városa határában a vándort fogadó tábla lélekmelegítő feliratát idézte, melyen régóta ez áll: Braşov, Brassó, Kronstadt.
A találkozót Köllő Csongor és Laczkó Vass Róbert színművészek fellépése színezte, akik részleteket olvastak fel a kötetből.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár),

Kós Károly figyelmeztetései
Születésének 130., halálának 36. évfordulójához közeledve, talán nem kellene Kós Károlyt is bevonni az egyre durvább kultúrharcba. Hogy ki volt ő, hogy hol állt, hova állt, hazatérve Erdélybe, azt nem most kell kideríteni. Legfeljebb emlékeztetni kell a rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket – akár a leszármazottak némelyikét – a tényekre, Kós Károly hatalmas munkásságának egészére, beleértve mindig harcos (nemegyszer karcos) szövegeit.
Kós Károlyról én nem írtam könyvet – mint Sas Péter, jóval korábban pedig (rossz időben és így felemásan) Varró János –, kutatásaim során azonban számtalanszor kellett elidőznöm élete-életműve egy-egy szakaszánál, nem szólva néhány emlékezetes személyes találkozásról Károly bácsival. (Első és egyben utolsó képzőművészeti kiállítását 1975 decemberében rendeztük meg a Korunk Galériában, ezen még ő is jelen volt.) A 90. születésnapjára pedig megjelentettük – 1973 novemberében – a Korunk Kós Károlynak és Kalotaszegnek szentelt számát, amelyben többen jártuk körül „táj és világ gondját”. Bekapcsolva a probléma boncolgatásába Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét is, erre visszautalva, no meg beszámolva Károly bácsinak kalotaszegi szerkesztőségi kiszállásunkról, levelet küldtem Neki, amelyre 1974. február 9-én (szokása szerint szabadkozva, öreg korára hivatkozva, a késés miatt) hosszan válaszolt. Ebből a levélből idézem: „…ez a könyv [a Sütőé] egyike azoknak a legutóbbi években megjelent (nem sok) írásoknak, melyeknek szerzői végre ráébredtek, hogy minden becsületes kultúrembernek, de elsősorban és mindenekfelett minden igazi művésznek (legyen az író, képzőművész, építész vagy zenész) minden időben, mindenütt a világon és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelessége – volt, van és lesz – a maga népe és szülőhazája sorsának vállalása és alkotó életmunkájában népének és megbecsült hagyományainak szellemében való hűséges szolgálata.”
Nos, minthogy Kós Károlynak a Sors által rendeltetett kötelessége változó időben változó lehetőségeket jelentett, „kiegyenesíteni”, azaz félremagyarázni az ő megnyilvánulásait: történelmi tévedés. (Újabban hasonló kísérleteknek lehetünk tanúi olyan 20. századi klasszikusaink esetében, mint például Móricz Zsigmond, Illyés Gyula.) Egy dologban biztosan nem lehet „fogást találni” Kós Károlyon: hűségén Erdélyhez. Amit halála évében írtam, azt csak megismételni tudom: „A népének elkötelezett értelmiségi erdélyi szobrát róla lehetne megmintázni, ha kilencvenen túl is huncutul-nyugtalan arca (melyet, akik ismertük őt, örökre magunkkal hordunk) és tréfásan komoly figyelmeztető ujja valahogy ellent nem mondana bármilyen szobormerevségnek. Mondták ugyan vitafelei Kós Károlyt merevnek, kérlelhetetlennek, számunkra azonban most már mindig a hajlíthatatlanságot jelenti, a józan következetességet, amellyel a nyelvi, a szellemi és tárgyi örökség megőrzését és továbbfejlesztését csak a román–magyar–német együttélés realizmusában tudta elképzelni.”
Hát persze, ennek az utolsó mondatnak az érvényessége már csak azért is sántít, mert a szászok és svábok nagy többsége kivándorolt (kihalt) Erdélyből, a román–magyar, a magyar–román együttélés pedig azóta is sokszor kapott mély sebeket. Egyetlen példát: a Kós-centenárium megünneplését letiltotta Bukarest (ennek következményeit az ember a saját szekus megfigyelési dossziéjában ugyancsak bőven megtalálja), holott tíz évvel korábban az Írószövetség kolozsvári fiókjának székhelyén mellettünk a román írók is jelen voltak, ünnepelték velünk együtt Károly bácsit.
A figyelmeztető ujjról azonban még valamit feltétlenül el kell mondani. Magyar–magyar vonatkozásban. Minthogy régebben sem szerettem „hozott anyagból” dolgozni, igyekeztem eljutni a forrásokhoz Kós-ügyekben is. Így találtam meg a Budapesti Hírlapban Kós Károly levelét a balázsfalvi gyűlésről, az erdélyi románság 1911-es gyülekezéséről. (Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről. A teljes szöveg ismeretében bizony sok mindent el lehetne mondani Kós magyarság-óvásáról és súlyos szemrehányásairól a magyar hivatalosság irányában. Csupán néhány keserű mondat a Budapesti Hírlapban megjelentekből: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előnyomuló oláhsággal szemben az elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom. A magyarországi társadalomra sohasem is számíthattunk. A múltban is mi: Erdély voltunk azok, akik ha kellett, segítséget vittünk Magyarországnak. Jutalmat ezért sohasem kértünk és sohasem vártunk.”) Ha ehhez hozzáadjuk azt, amit Kós a Sztánán 1912 telén szerkesztett, rövid életű lapjában, a Kalotaszegben írt Erdély és a pesti közvélemény viszonyáról, hát bizony-bizony…
A mondatot többféleképpen lehet folytatni. Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával; magázva is közel érezte magához a nagyurat, az Erdélyi Helikonban együtt dolgoztak a magyar irodalomért. Vagy a Szabédi-féle kolozsvári Termés híres, 1943-as ankétjából idézve, ahol Kós Károly az „uralkodó eszmék” közé a maga transzszilvanizmusát „csempészte be” – lényegében folytatva sok évtizedes harcát Erdélyért, a magyarságért és a három kultúra egymás melletti továbbéléséért. Mindehhez kell (lehet és kell) hozzátenni Kós Károly vállalását például a Balogh Edgár szerkesztette Világosságban, a Magyar Népi Szövetségben, a negyvenes évek második felében. (Világosságbeli publicisztikája is érdemes az utókori figyelemre.) Bukaresti képviselősége éveiből feleségének, „Édes Idának” Kolozsvárra küldött levelei (1946–1948) már olvashatók…
Most csak ennyit, a feltámadt Kós-vitában. (És egy helyesbítés Tibori Szabó Zoltán írásához: Kós Balázs nem testvére, hanem egyik fia volt Kós Károlynak.)
Kántor Lajos
Szabadság (Kolozsvár),

Időnként meglobogtatnak
Amilyen hirtelen, futótűzként terjedt el és ágazott szét a székelyzászló-ügy, éppolyan hamar vonták is le sokan a következtetést, hogy mesterséges ügyről, szándékos feszültségkeltésről, túlzott és meggondolatlan indulatoskodásról, elhamarkodott nyilatkozatokról, indokolatlan hisztériáról van szó valójában.
A napok óta tartó lankadatlan vitákból megtudtuk, tulajdonképpen ismét eszközök lettünk mi itt Erdélyben, magyar kisebbségiek, valamint székelyek, székelyföldiek. Magyar és román részről egyaránt arra figyelmeztettek, hogy felhasználnak, meg kihasználnak bennünket: a székely lobogó árnyékában nagy sunyin és sietősen elfogadták az idei költségvetést, természetesen számtalan hiányossággal, elégedetlenségre és felháborodásra okot adó intézkedésekkel; a zászlóügy előtérbe helyezésével (amelyet elsősorban a pártatlanságot, de sajtóetikát sem ismerő fővárosi kereskedelmi adók lobogtattak) hátrább szorultak egyéb politikai, gazdasági meg szociális ügyek, amelyekkel a kormány egyrészt nem képes megküzdeni, másrészt ily módon nem volt kénytelen róluk számot adni.
Továbbra is román részen maradva az eszköztár magyarázatában: a székelyzászló-ügy egyben bemelegítő a készülő régiósításra, hiszen a kormányon levő politikai pártszövetség felmérte meg lecsapolta az indulatokat, és már „helyzetismerettel” vetheti be a régiósítási tervet. Jól szolgált a politikumnak, hogy a mindenkori magyar veszély fel-, illetve előidézésével lemérje a közhangulaton, hogy mennyit ér mostanában ez a retorika.
ÚJVÁRI ILDIKÓ
Szabadság (Kolozsvár),

Gyújtópontban – A megnyugvás ösvényein
Beszélgetés Kötő Józseffel bukaresti évekről, kolozsvári tervekről – egy kis jarash-i kitérővel
–Milyen érzésekkel válik meg Bukaresttől négy év képviselői megbízatás után?
–Könnyű szívvel hagytam ott Bukarestet, nosztalgia nélkül tekintek vissza az elmúlt négy évre. Úgy vélem, hogy a ’89 utáni román parlamenti élet egyik legválságosabb időszakát éltem meg. A vég nélküli politikai válságok, az állandó „dezertálások”, a szinte naponta változó parlamenti többség miatt az utolsó időszakban egyszerűen lehetetlenné vált a munka a törvényhozásban.
Hazajövetelemet nem úgy fogom fel, mint menekvést a feladatok, a politika elől. Nem leszek parkban sakkozó nyugdíjas. Végre úgy érzem, hogy átadhatom magamat az általam választott szakma kutatásának, művelésének. Egész életem erről a tudathasadásos állapotról szólt: valami gyors közéleti feladat mindig elszólított a munkám mellől. Karácsony Benő életműve mindig is közel állt hozzám, ő adta az egyik regényének A megnyugvás ösvényei címet. Úgy érzem, ez az új korszak a „megnyugvás ösvényeit” jelenti számomra.
Több terv is foglalkoztat. Az egyik, ami már szárba is szökkent, az első erdélyi magyar nyelvű színházi folyóirat létrehozása. Nagy szükség van egy olyan fórumra, ahol „kibeszélhetjük” gondjainkat, meghatározhatjuk azt az értékrendet, felállíthatjuk azokat a mércéket, amelyek versenyképes, európai szintű kultúrává emelik a színi kultúrát is. A színháztörténetben mindig is kétközpontúságról beszélünk: Budapest mellett Kolozsvár mindig is stílus- és értékteremtőnek számított. Olyan sajátos interkulturális térségben élünk, ami kölcsönösen ösztönzi a színházi formanyelv megújítását, gazdagítását. Az első szám már napvilágot látott, sikerült kialakítani egy olyan munkatársi gárdát, amelyik a világra nyitottan, a helyi értékek megbecsülésével tud egyetemes mércét állítani.
2009-ben megjelentettem a két világháború közötti színjátszás lexikonát, kutatásaimmal párhuzamosan ezzel az időszakkal is szeretnék tovább foglalkozni, a hiányzó adatokat megtalálni. Bízom abban, hogy eljön az idő, amikor a lexikon bővített második kiadása is megjelenhet.
Összeállt ugyanakkor az anyag, amely lehetővé teszi, hogy megírjuk az erdélyi magyar színjátszás monográfiáját – ez a harmadik csapás, amin a nyugodalmas években el szeretnék indulni.
Sok elégtétellel járt a diaszpóra képviselőjének lenni
– Egzotikus választási körzetet bíztak önre. Mekkora kihívást, felelősséget – kalandot! – jelentett erdélyi magyarnak a Közel-Kelet és Afrika területén élő román állampolgárok ügyének képviselete?
–A gyakran kilátástalannak tűnő napi politikai csatározások mellett ez a munka sok elégtétellel járt. A diaszpórában élő román állampolgárok egyik legfőbb gondja az identitás-megőrzés, erre a választási kerületemhez tartozó országokban kevés lehetőség van. Sikerült megszerveznem, hogy ott, ahol nagyszámú román közösség él, – közöttük sok magyar is – könyvtár jöjjön létre. Kidolgoztunk egy iskolai tantervet, amely az anyanyelv elsajátítására szolgált, ezt a honlapunkon lehetett elérni. Többek közt sikerült kijárni azt is, hogy Rámalláhban román konzulátus nyíljon. Ez nagy segítség volt a Palesztinában élő románok számára, akiknek különben a tel-aviv-i román nagykövetségre kellett volna menniük állampolgársági és egyéb hivatalos ügyeket intézni – mint tudjuk, ez gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Javaslatomra létrehoztuk a parlament diaszpóra díját is. Kezdeményezésemre testvérvárosi kapcsolatot hoztunk létre Bánffyhunyad és Jarash városa között. Tavaly márciusban már küldöttség érkezett a bánffyhunyadi városnapokra.
Mindvégig nagy segítségemre volt a nemrég elhunyt Mariana Stoica, aki több évig izraeli nagykövet volt. Stoica asszonyt még kolozsvári tanfelügyelőként ismertem meg a ’90-es évek elején, a liberális politikusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a magyar iskolák visszakapták önállóságukat. Különleges személyiség volt, az a nyitottság, az a tolerancia, amit tanúsított irántunk, ma is ritka a román politikában.
– A parlament oktatási szakbizottságának alelnöki tisztségét töltötte be az elmúlt négy évben, a testület egyik fő feladata az új – a nemzeti kisebbségek szempontjából meglehetősen pozitív – tanügyi törvény kidolgozása volt. Bár a jogszabály fogadtatása kedvező volt, a tanügyben zűrzavar uralkodik. Ön átlátja valamennyire ezt a káoszt?
– Valóban, ez a törvény kisebbségi szempontból rendkívül előnyös. Ha a jogszabály érvényben marad, akkor ez hosszú távon biztosíthatja a magyar iskolahálózat megmaradását.
Az új oktatási törvény megteremti a keretet arra, hogy minőségi oktatás jöjjön létre nem csak erdélyi magyar vonalon, hanem országosan is. A minisztérium viszont hatalmasat tévedett, amikor késve dolgozta ki a törvény gyakorlati alkalmazását lehetővé tevő metodológiákat.
Például vita tárgyát képezte az előkészítő osztályok bevezetése. Ha idejében megjelent volna az erre vonatkozó alkalmazási szabályzat, az meghatározta volna az új tantervet, a tankönyveket, pontosan behatárolta volna, hogy hol is a helye a „nulladik évnek”, az óvodában vagy iskolában, nem volt világos az oktatókra vonatkozó szabályozás sem. Júniusban még semmit sem lehetett tudni a metodológiáról, az ellenzők ki is használták zűrzavarkeltésre ezt az áldatlan helyzetet. Emiatt egy nagyon jó, előremutató kezdeményezés politikai játékok áldozatává vált. Egész Európában ez a törekvés, Angliában például már 4 éves kortól kezdik a gyerekek a rendszerbe való beilleszkedést.
Azt sem lehet még tudni, milyen struktúrája lesz az általános iskolának. Uniós viszonylatban Romániában a legnagyobb az iskolaelhagyás. Az európai stratégia legfennebb 6-8 százalékos iskolaelhagyást „tűr meg”, mi már 15 százalék fölött vagyunk. Nem mindegy tehát, hogy kötelező marad-e a kilencedik, vagy sem.
Az igazi reformot a curriculáris reform jelentette volna. Mifelénk még mindig a régi „magolásos” módszer van érvényben, ahelyett, hogy a gyerekek képességeit, kreativitását, az alkalmazni tudást fejlesztenék. Ez a reform késik, mert a minisztérium nem intézkedett. A magyar kisebbségi oktatás is óhatatlanul benne van ebben a forgatagban. Nincs stabilitás, a pedagógus nem tudja megtervezni a gyermekek életpályáját, pedig az iskola erről kellene hogy szóljon. Szorosan idetartozik a javadalmazás kérdése is: nem motivált tanári karral nem lehet reformot csinálni. Sok pénz kellene infrastruktúrára is, amely lehetővé teszi ezt a nyitást az oktatáson belül.
Életidegen az iskolakínálat. Éltetjük az elméleti líceumok mítoszát, miközben futószalagon gyártjuk a munkanélkülieket középiskoláinkban, s az egyetemeken egyaránt. Nem elég rugalmas az oktatási rendszerünk, nincs összhangban a munkaerő-kínálattal.
Új iskolahálózati térképet kell készítenünk
És akkor még nem szóltam a decentralizáció hiányáról, a tanárképzés gondjairól. A magyar oktatásban még súlyosabb a helyzet. Szembe kell néznünk a népességfogyás kérdésével. El kell készítenünk egy új iskolahálózati térképet – sajnos, nem érzek erre elég hajlandóságot. A magyar kisebbség számaránya 6 százalék az össznépességen belül, iskoláink, tagozataink aránya 12 százalék. Ez azt jelenti, hogy nagyon kis létszámú osztályokkal dolgozunk, amelyeknek a globális finanszírozás keretében nagyon nehéz fennmaradnia. Megpróbáltuk ellensúlyozni ezt azzal, hogy kértük, kiemelt módon számolják ki az alapfinanszírozást, mivel az anyanyelvükön tanulóknak több óraszámuk van, veszélyeztetet kulturális környezetben élnek, a gyakorlat azonban azt mutatja, hogy ez mindeddig nem igazán indult be.
Az óvodai és elemi képzést természetesen meg kell őrizni minden magyarok lakta településen, mert ahol kiürül a magyar szó az iskolában, ott kiürült a magyar szó a településen is. Létre kell hozni azokat az iskolaközpontokat, ahol a szórványvidéken élő gimnazisták és középiskolások bentlakásokban, ösztöndíjjal, minőségi oktatás keretében tovább tudnak tanulni anyanyelvükön. Erre jó példa Szamosújvár és Válaszút is, de sok más hasonló iskolaközpont működik még Erdély-szerte, az ilyen kísérleteknek meg kell adnunk minden támogatást.
El kell tehát kezdeni iskolahálózatunk újragondolását. Ne csak évente egyszer, amikor készül az új beiskolázási terv, fussunk a minisztériumba engedélyért a létszám alatti osztályokra, hiszen ez vagy sikerül, vagy nem. Ezt a kérdést az önálló entitással rendelkező erdélyi magyar közösségnek magának kell eldönteni. Az egyedüli megoldás az önszerveződés.
Ez a kulcskérdés. Világos, hogy Budapest összekapcsolja támogatását politikai érdekekkel és Bukarest is haszonelvűen gondolkodik. Csakis saját magunkra támaszkodhatunk, nekünk kell megteremteni a magunk intézményrendszerét.
Számoljunk le a tévhitekkel
Persze, le kell számolnunk néhány tévhittel közösségünkön belül is. Sőt, számunkra a talpon maradás egyik feltétele, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint okos magyar embert csak az elméleti líceum tud termelni. Egy jól fejlett társadalomban egyformán helye van az értelmiségi és a műszaki elitnek. Nyugaton a líceumok 70 százaléka szaklíceum, mert ott odafigyelnek arra, hogy a munkapiacon eladható okleveleket adjanak ki, olyan szakmákra képezzenek fiatalokat, amelyekre van társadalmi igény.
Mi még ott tartunk, hogy aki nem elméleti osztályban végez, abból másodrendű állampolgár válik. Kolozsváron jelen pillanatban óriási vita van arról, hogy csökkentsük-e az elméleti osztályok számát a szakosztályok javára, vagy sem. A regionális gazdaságfejlődés kutatására szakosodó intézetek felmérései szerint a fejlődést csak úgy tudjuk biztosítani, ha a középiskolai osztályok 45-50 százaléka szakosztállyá válik. A tanfelügyelőség ezt alkalmazni is akarta, de mivel nem volt előkészítve, ez számunkra kész tragédiát jelentett volna. A jövő viszont ez, meg kell néznünk, hogyan lehet úgy alkalmazkodni ehhez az elvhez, hogy ne érje veszteség a magyar közösséget, lehetőleg minél kevesebb magyar gyermek morzsolódjon le. De ez alól kibújni nem lehet, ugyanakkor érdekünk is! Bánnfyhunyadon, Tordán, de még Kolozsváron is működnek már szakosztályok. A Báthory-líceumban például a három elméleti osztályból kettő marad, egyikük nyomdaipari profilú lesz. Jól döntöttek, előremenekülnek. A válaszúti Kallós-alapítvány felismerte, hogy a falusi gyermekek nem nagyon tanulnak kilencedik osztály után, ebben a környezetben sokkal nagyobb a veszélye annak, hogy a magyar fiatalok elhagyják az iskolát ennek minden negatív következményével együtt. Ezekre a gyermekekre számítanak jövőre, amikor majd beindul Válaszúton a magyar mezőgazdasági szakoktatás.
Ahhoz, hogy iskolahálózatunkat meg tudjuk tartani, vissza kell hozni a román tagozatokra iratkozott magyar gyermekeket is. Az adatok szerint az óvoda és az elemi iskola szintjén a magyar gyermekek számaránya megfelel a magyarok országos 6 százalékának. Gimnáziumban már csökken, líceumban már csak 3,5-4 százaléknál vagyunk. Hova tűnnek el? A vegyes házasságokból származó gyermekek rendszerint az elemi osztály után váltanak román oktatási intézményre. Ezzel a fajta „természetes asszimilációval” nehéz szembemenni. Sok magyar gyermek viszont azért iratkozik román szaklíceumokba – többnyire itt keresendők fiataljaink – mert nincs magyar kínálat. Fel kell tehát adnunk az elméleti osztályok mítoszát, és tudomásul kell vennünk, hogy igenis reális igény van a magyar szakoktatásra. Ha nem megy végbe ez a fajta mentalitásváltás, végzetes lemaradás következhet be. Nagyon fontos lenne ezt belátni, a magyar szakoktatást megszervezni, hiszen jól tudjuk, milyen nagy az érettségi utáni munkanélküliség. Erre pedig nem az Ecaterina Andronescu-féle szakérettségi a megoldás, a munkaerőpiac ugyanis azt nézi, ki mit tud, a szakérettségivel rendelkező diák pedig egyáltalán nem tett volna szert alkalmazható tudásra az érettségi által.
Helyenként ez a felsőoktatásra is érvényes, amely afféle diplomagyárrá változott. Meg kell néznünk, hogy létezik-e minden húzóágazatban szakmai kínálat anyanyelven. Az európai stratégia szerint 2020-ig a népességnek 35-40 százaléka felsőfokú végzettséggel kellene hogy rendelkezzék. (Nálunk ez jelenleg 6-8 százalék.) Ehhez viszont megfelelő, életképes szakmai kínálat kell, csakis így leszünk versenyképesek.
Ami az egyetemi oktatást illeti, tapasztalok egyféle rugalmasságot a tanári kar részéről, valamiféle elmozdulást ebbe az irányba, különösen most, hogy a BBTE-n teljes autonómiával működik a magyar szak. De sajnos még odébb van, hogy mindezt a közgondolkodás szintjére emeljük.
– Mennyire segít be a szakma, a pedagógusok ebben a munkában?
–Nagyon sok rendkívüli képességekkel rendelkező pedagógusunk van, de érdekes módon nincs meg az a csapatszellem, az az igény az összefogásra, amely egy közös oktatásstratégia érdekében munkálkodna. Úgy tűnik, itt is meghonosodott a szekértáborszellem: ha az egyik társaság ezt mondja, akkor a másiknak óhatatlanul az ellenkezőjét kell képviselnie. Nincs egységes, kiforrott elképzelés. Ehhez kellene az a fajta közösség-összefogás, amelyet sürgetünk.
– A civil szféra megosztottsága ön szerint „leképezi” az erdélyi magyar politika megosztottságát. Ezen a téren milyen esélyt lát az összefogásra?
–Létkérdés az összefogás. Az én „radikális” elképzelésem szerint – amelyet sokan egyáltalán nem osztanak – újra kell modellezni az RMDSZ-t. Ha mi szeretjük magunkat miniparlamentnek nevezni, akkor rendezzünk ehhez „illő” belső választásokat. A népakarat eldönti majd, hogyan alakul a többség. Mint meggyőződéses híve az RMDSZ-nek, mondom, hogy ezt fel kell vállalnunk. Biztos vagyok benne, hogy a jelenlegi arány, az RMDSZ 80-90 százalékos többsége így is megmarad, mert a józan magyar ember azt mérlegeli, ki mit tett le az asztalra. Egyébként örökké fog tartani a vita, hogy ki az erdélyi magyarok hiteles képviselője, hogy ki mond igazat. Az viszont más kérdés, hogy mit kezdünk ezzel a többséggel…
Székely Kriszta

Hány székely az ezer székely?
A megyénkben működő kormányhivatal vezetője vagy teszi magát, vagy annyira tájékozatlan, hogy az egyszerű Maros megyei polgárban is felmerül a kérdés: lehetséges, hogy valakit ilyen csekély szellemi bagázsival neveztek ki ekkora tisztségbe? Elsősorban a kormányra vet rossz fényt, hogy olyan politikusa nyilvánít véleményt egy népcsoportról, amely az általa felügyelt megye lakosságának a több mint 30 százalékát alkotja, aki nyilatkozatai alapján legalapvetőbb történelmi ismeretekkel sem rendelkezik e téren. A Székelyföld "aberráció" – jelentette ki a prefektus. Hogy mire gondolt? Nos, ha a szótár szerint értelmezzük a szó jelentését, elmebeli eltévelyedésre gondolhatunk. S hogy miért? Véleménye szerint a népszámlálás alapján alig több mint ezren vallották magukat székelyeknek, s Székelyföld Brassó és Marosvásárhely között ezer emberrel aberrációt jelent. Szeretném hinni, hogy a prefektus csak a politikai nagyotmondás csapdájába esett, s valójában tudja, hogy a magukat székelyeknek vallók a magyar anyanyelvű és kultúrájú nemzet részei. Akik szülőföldjük határait védelmezték évszázadokon át, s teszik még akkor is, ha időközben a fejük fölött ide-oda költöztették az országhatárokat. A Székelyföld pedig éppúgy létezik, mint Olténia, Bukovina, Dobrudzsa, a Bánság, Máramaros vagy Moldova határon innen és azon is túl. Sőt, annyira létezik, hogy közel 300 kilométeren át utazhatunk tiszta magyar falvakat érintve Maros, Hargita, Kovászna és Brassó megye sima vagy gödrös útjain.
Annyira tájékozatlan a prefektus sem lehet, hogy mindezt ne tapasztalta volna meg. S ha a Székelyföld nem létezik, a jellegzetes román területi egységeket, például Olténiát is ki kellene törölni a román nép köztudatából, s a térképről is, mivel a népszámláláskor az ezer székelynél is kevesebb oltyánt írtak össze. Bukovináról nem is beszélve. Az egységes román nemzetállam illúziójában élők számára fölöttébb bosszantó lehet, hogy az asszimiláció, aminek a csángóság már nagy számban az áldozatává vált, a reméltnél lassabban halad. Ennek ellenére gyalázatos dolog rongynak nevezni a székely zászlót, s szeretném látni, hogy miképpen tűrnék ezt el a külföldön élő románok, akik nemzeti zászlójukkal fejezik ki identitásukat. Az újabb figyelemelterelő hadjárat, ami a "keszegre" sikerült országos büdzsé és az ország területi átszervezése kapcsán folyik, az aktuális jelentésén túl sajnos azt igazolja, hogy Románia az Európai Unió tagjaként sem képes feldolgozni, hogy olyan "játékszer" birtokában van, amit bárhogy is fújnak, a maga nyelvén szólal meg. A székelys g szimbólumai pedig attól sokasodnak és válnak egyre fontosabbá, minél inkább szeretnék eltüntetni azokat.
Bodoldai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

A prefektus szerint Maros megyében nincs pánik a székely zászló miatt
Mezőpanit polgármesterét figyelmeztették
Maros megye prefektusának csütörtökön tett nyilatkozataira hivatkozik a média, miszerint Corneliu Grosu főispán konzultációra hívatta be Szováta, Gyulakuta, Makfalva és Mezőpanit polgármestereit, ahol a székely zászlót kifüggesztették a polgármesteri hivatalok épületére. A főispán azt is tudni vélte, hogy egy tanintézetre és egy kórházépületre is kikerült a székely zászló. Érdeklődésünkre tegnap Corneliu Grosu cáfolta, hogy behívta volna a településvezetőket a megyeszékhelyre.
Corneliu Grosu nyilatkozataiban Szovátát, Makfalvát, Gyulakutát és Mezőpanitot említette, ahol tudomása szerint kitették a székely zászlót, majd a sajtószóvivő, Cosmin Blaga hozzátette, úgy értesültek, Mezőpanitban a polgármesteri hivatal egyik belső helyiségében, Nyárádszeredában pedig az iskolaépületen található székely zászló. A prefektus csütörtökön sajtóhírek szerint azt mondta, konzultációra hívta be az érintett polgármestereket, akiket tájékoztatni fog arról, hogy az érvényben levő törvények szerint milyen szimbólumokat lehet kifüggeszteni közintézményekre, illetve elhangzott az is, hogy a prefektus az egyik önkormányzat-vezetőnek levelet küldött, amelyben állítólag magyarázatot kért a kitett zászló kapcsán, mondván, az esetet egy marosvásárhelyi polgár hozta tudomására. Megkeresésünkre tegnap sem Cosmin Blaga szóvivő, sem pedig személyesen Corneliu Grosu prefektus nem volt hajlandó elárulni, melyik önkormányzatnak küldtek levelet, sőt, a főispán azt is tagadta, hogy behívatta volna a fentebb felsorolt önkormányzatok vezetőit. "Soha nem lépek fel agresszíven, mielőtt nem tájékozódom, nem beszélem meg a történteket. Több helyen is kitűzték már a székely zászlót, Szovátán például már 2011-ben és folyton újabbak jelennek meg. Nem áll szándékomban naponta számolgatni, hány helyre kerül ki. A tárgyalások híve vagyok, valószínűleg telefonon fogom megbeszélni a dolgot az érintett polgármesterekkel, hiszen mind nekem, mind nekik rengeteg elfoglaltságuk van, nem érnek rá utazgatni. Maros megyében senki nincs bepánikolva, nincs hisztéria, annak ellenére, hogy valakik folyton szítják a hangulatot. Az egyik polgármesteri hivatalnak valóban írtam egy elegáns levelet, de nem óhajtom közölni, hogy melyikről van szó" - jelentette ki a főispán, majd hozzátette, a törvényt kell alkalmazni a nemzeti szimbólumok kihelyezése esetében.
Maros megyének nem a székely zászló a problémája
A tegnap délben a Népújság érdeklődésére közleményben pontosított Cosmin Blaga szóvivő. Hangsúlyozta, csütörtökön nem sajtótájékoztatót tartott a prefektus, hanem több újságíró megkeresésére nyilatkozott egy közös megegyezéssel megállapított időpontban, és az intézmény szóvivőjeként nem tiszte és nem is óhajtja a kommentálni azt, hogy egyes újságírók hogyan értelmezték a prefektus nyilatkozatait. Corneliu Grosu prefektus csütörtöki kijelentéseit tisztázza a közleményben Ezek szerint a prefektus a sajtóban megjelentettel szemben közölte: "Romániában három jogszabály határozza meg, hogy a román zászló és szimbólumok mellett ki és hogyan teheti ki más államok zászlóit. Nehezemre esik megérteni, hogy egy polgármester nem tudja, három jogszabály vonatkozik arra, hogy a polgármesteri hivatalokon milyen szimbólumokat lehet elhelyezni. Nem egy másik állam zászlójáról beszélünk, amit Romániában pontosan szabályoz a törvény, és ki lehet tűzni. Prefektusként habozás nélkül alkalmazni fogom a törvényt. Természetesen esetenként lesz egy-egy beszélgetésem a polgármesterekkel. Hat településen helyezték ki a székely zászlót, nemcsak polgármesteri hivatalokon, hanem iskola-, óvoda-, templomépületeken, azokban a helységekben, amelyek buzgón igyekeztek eleget tenni a Budapestről jött utasításnak. Az első levelet már tegnap (csütörtökön – szerk. megj.) elküldtük, engedjék meg, hogy megvárjam, mi lesz a reakció. Egy polgár jelezte az esetet, aki fényképeket is küldött a kitűzött székely zászlóról. Ami az autonómiát illeti, tíz éve beszélünk róla, és meggyőződésem, hogy e törekvés mára már vesztett támogatottságából. Maros megyének egyetlen problémája van: a székhely Marosvásárhely legyen".
RMDSZ-zászló Mezőpanitban – nem távolítják el
A tegnap délelőtt folyamán sikerült kiderítenünk, hogy Mezőpanit polgármestere kapott levelet a főispántól, amelyben közölték Bartha Mihállyal, hogy a prefektusnak tudomása van arról, hogy a mezőpaniti polgármesteri hivatal gyűléstermében egy másik állam zászlaja is ki van tűzve. Felszólították a községvezetőt, hétfőig távolítsa el a szóban forgó zászlót, ellenkező esetben 2500-5000 lej közötti bírságot rónak ki. Bartha Mihály polgármester tegnap a prefektúrán felkereste Corneliu Grosu főispánt, akivel közölte, addig ne írogasson fenyegető leveleket, amíg nem tájékozódott a helyzetről. "A mezőpaniti polgármesteri hivatalban semmilyen idegen állam zászlaja nincs kitéve. Mit távolítsak el?! Van egy román zászló, az unió zászlaja és az RMDSZ- zászló. Nem távolítunk el egyetlen zászlót sem" – nyilatkozta Bartha Mihály.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Nyílt levél a marosvásárhelyi magyarsághoz
Tisztelt marosvásárhelyi magyarok!
A helyi RMDSZ már ismeretes újraszervezési procedúrájának értelmében a megyei RMDSZ székházába járultunk az újbóli regisztráció végett. Ott közölték velünk, RMDSZ-tagokkal, hogy erre már nincs lehetőségünk, mert a Területi Állandó Tanács a mai, február 8-i döntése értelmében lezárta a tagregisztrációt, és 2013. február 12-én 18 órára összehívja a marosvásárhelyi RMDSZ közgyűlését.
Brassai Zsombor, a Maros megyei RMDSZ szervezési alelnöke elmondta, hogy egyszerű szövetségi tagságunk megmarad, de a választási közgyűlésen sem választói, sem választhatói minőségben nem vehetünk részt. Mindez történt, miután éveken keresztül önkéntesen, önzetlenül és díjmentesen, időt és energiát nem kímélve segítettük az RMDSZ munkáját utcafelelősökként, titkárokként, körzeti elnökökként. Megjegyeznénk: egy olyan frontvárosban, mint Marosvásárhely.
Felháborítónak tartjuk ezt az antidemokratikus lépést, amely arra enged következtetni, hogy egy szűk, érdekek mentén szerveződött csoport a színfalak mögött tervezi eldönteni, hogy ki irányítja majd a marosvásárhelyi magyarság sorsát. Ennek az önkényes magatartásnak – amit mi, aktív RMDSZ- tagok régóta érzünk, ám most félreérthetetlenül megnyilvánult – súlyos következményei voltak és lehetnek a város magyarságára nézve.
2013. február 8., péntek
Kovács István, Magyari Károly, Szőke Zsuzsanna, Vass Levente
Népújság (Marosvásárhely),

Jogvédő szolgálat Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön is nyílik kirendeltsége az RMDSZ által kezdeményezett Mikó Imre Jogvédő Szolgálatnak, Markó Attila képviselői irodájában, a Martinovics Ignác utcai székházban működik majd. Több kíván lenni klasszikus jogszolgálatnál, egyfajta magyar Amnesty Internationallá nőheti ki magát, és a „harapós kutya” szerepét szánják neki – jelentette ki az RMDSZ sepsiszentgyörgyi képviselője.
A Mikó Imre Jogvédő Szolgálat beindítását a hét elején jelentette be Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kitalálói a háromszéki politikusok. A helyi kirendeltségekből összeálló szolgálat feladata lesz begyűjteni az erdélyi magyarok sérelmeit, összesíteni és továbbítani azokat a román hatóságoknak, de eljuttatják a dokumentációt az európai nagykövetségeknek és a brüsszeli hivataloknak is – ismertette az elképzelést Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke. Minden bizonnyal egy ilyen iroda hiányának is köszönhető, hogy ma Románia azt állíthatja magáról, példásan megoldotta a kisebbségek ügyét, pedig ez nyilvánvalóan nem igaz – fejtette ki Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda feladata lesz felmérni, hogy a különböző háromszéki hivatalokban mennyire élhetnek nyelvi jogaikkal a magyar emberek, a Bukarestnek alárendelt dekoncentrált intézményeknek ugyanúgy kötelességük a magyar nyelv használatát biztosítani, mint az önkormányzatoknak, és ezért a kormány helyi megbízottja a felelős. Céljuk az összegyűjtött adatok alapján éves jelentést készíteni, amelyet felhasználhatnak a nemzetközi jogvédő szervezetek is romániai helyzetismertetéseik során. Az Amerikai Egyesült Államok például minden évben jelentést készít arról, milyen mértékben tartják be az emberi jogokat Romániában, rendelkezésükre bocsátják majd a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat adatait is – mondta el Antal Árpád. A sepsiszentgyörgyi iroda állandó munkatársa Zsigmond József, és lesznek bedolgozók is, a háromszéki intézmények felmérését pedig már elkezdték egy formanyomtatvány segítségével. Feladatuk elsősorban a beérkező panaszok összesítése, arra bátorítanak mindenkit, bármilyen jogsérelem éri, panaszuk van, jelezzék az irodában. Idővel, ha igény mutatkozik, bővítik a szolgálatot, jogi tanácsadást is nyújtanak majd. Antal Árpád kiemelte: jelenleg Romániában még a létező törvényeket sem tartják be, az adott lehetőséget sem használják ki mindenütt az intézmények, a jogszolgálat tevékenységével hozzá kívánnak járulni a helyzet megváltoztatásához.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Az autonóm létezés esélyei (Balogh László emlékezete)
Tíz éve halt meg egy zimankós, mintha baljós eseményekben bővelkedő regényeiből ideszakadó téli napon; sűrű hóesésben temettük. Régi barátjaként már a sírnál elmondhattam, a sorssal perelve, hogy nagy veszteség és igazságtalanság ért bennünket, ma még fel sem tudjuk mérni hiányát, tele bőrönddel ment el.
Azelőtt két évvel hosszabb ideig lehettünk együtt Bécsben, s láthattuk a kardot is a Burg múzeumában, amellyel a hóhér lefejezte Zrínyit és Frangepánt, mutatta ez is, hogy benne vagyunk a közös kuruc–labanc történelemben. Ő, amikor utazás előtt erről meséltem neki, hümmögött. Nem hitte. S meg is keseredett kissé, de a téli utcán sétálva váratlanul terveiről kezdett mesélni. Tudni kell, hogy ily tekintetben igen visszafogott volt, már babonából sem teregette ki soha senki előtt, hogy miről ír, vagy pláne miről akar írni. Ismeretségünk a gyermekkor homályába vész, ugyanabban a városban éltünk, nagyon hamar közel kerültünk egymáshoz. Mint annyi szépreményű prózaíró, ő is versekkel kezdte, utána regényeket, elbeszéléseket írt. Indulására, hogy is fogalmazzak, rányomta bélyegét az elzártság, az ismeretlenség. A folyóiratok is nehezen vették be, de végül 1983-ban megjelent első novelláskötete (Családi kép), s két évre rá első (kis)regénye is (Hajó a tárgyalóteremben), majd hosszabb kényszerszünet következett, s írói kibontakozására már a szép új világban került sor. A nyolcvankilences fordulat után jelentek meg a közelmúltat vizsgáló regényei (Négerek a szekrényben, 1995; Szürkület, 1995; a díjnyertes Szelleminduló, 2000; Tiszt úr, a kezem, 2002) és novellái (Jeruzsálemben boldog lettem volna, 2003). Ezekben és nagy érdeklődést kiváltó, a kommunizmus emberi tragédiákat okozó hallucinatórikus világát megjelenítő interjúiban (A jóisten nem szállt le Bükszádon, 1997; Múltbirtokosok jövő nélkül, 2000; ...és te hol voltál, Szent György?, 2001) arra keresi a választ, hogyan, miképpen lehetséges tájainkon a szabad és független élet. Az autonóm létezés esélyeit kutatja. Egy embertelen, saját ideáljainak is élesen ellentmondó világban. Tíz év után meg kell mondanom, kérdésfelvetései aktuálisabbak, mint valaha! Ezért is örvendek annak – ez a reklám helye –, hogy kéziratban maradt írásai is hamarosan megjelennek a Charta Kiadónál. Úgy gondolom, elkerülhetetlen, hogy beszéljünk róluk, s az irodalomtörténet-íróknak is szembe kellene végre nézniük, mivel is színesítette, gazdagította tragikusan megszakadó élete során Balogh László az erdélyi prózairodalmat. (Sajnálatosan Pomogáts Béla irodalomtörténetében még az obligát névsorokban sem szerepel.)
Bogdán László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Sepsiszentgyörgyi egyetem, én így szeretlek?
Mindannyian tudjuk, hogy nem igazán tartozik csöpp kis országunk erősségei közé a tanügyi rendszer. Mindenesetre másfél évtizednyi diákságom alatt ezt igazán csak most érzékelem.
Líceumi éveimet szakközépben végeztem, s elmondhatom: e négy év alatt éreztem legkevésbé, hogy tanáraimnak nem csupán az utánam bezsebelt kisebb-nagyobb fizetésük a legfontosabb, hanem időnként valóban törekedtek arra, hogy ama bizonyos 50 perc után elmémben sikerüljön elindítaniuk azt a folyamatot, mely által a padokból kikerülve én is a csodálatos módon konzervatív, tartás nélküli tömegnek egyik hasznos tagjává érhessek. Nekik köszönhetően leérettségiztem, aztán, gondolva az anyagi nehézségekre, úgy döntöttem, kedves kis városunk egyetemén folytatom tanulmányaimat. Bolyais diploma, pont olyan, mint a kolozsvári. Persze, a papír minden városban papír marad, ugyebár? Mint ismeretes, itteni egyetemünk nagy választékkal rendelkezik, s humán beállítottságomnak köszönhetően a bőség zavarában összevissza húzogattam ujjaim a felvételiről tájékoztató szórólapon, mert azt is tudjuk, sok érdekes szakon tanulhat itt tovább az emberfia. Iróniát félretéve: a kezdeti lelombozódásomat mindenképp kompenzálta mindig optimista természetem. De hát ez így teljes mértékben elfogadható tény is, hiszen amíg el sem kezdődik az oktatás, hiába ítélünk meg egy tanügyi intézményt. Aztán jött az október egy. Na meg a feketeleves. Különböző okok miatt – melyeket internetről már ismerhetünk – részben magyar nyelvűek a kifüggesztett általános és nem általános tudnivalók. Persze, kisebb részben. Amit igazából mai napig nem értek, hiszen egy olyan intézményről beszélünk, ahol fele-fele arányban mindenképp megtalálhatók mindkét nyelvet beszélők – értem ez- alatt a magyart meg a románt. Első évben még örülhettünk a magyar nyelvű órarendnek, de valamiért egy évvel később ezen jó szokásukat már nem igazán gyakorolták. Summa summarum, úgy gondolom, hiába tépkedünk zászlókat, és hiába ócsárolunk prefektusokat, ha képtelenek vagyunk kiharcolni gyermekeink vagy éppen önmagunk nyelvi jogainak érvényesítését. Tessék továbblapozni. Itt van még egy olyan is, hogy tanári szaktudás. Tudjuk, hogy egyetemi tanárrá úgy válhat valaki a legkönnyebben, ha már van egyetemi tanár ismerőse, s ha nagyobb posztban, az még jobb. Mindezek ellenére mai napig képtelen vagyok felfogni, miként taníthatnak olyan szakemberek egyetemen, akik a Microsoft Word szövegszerkesztési program tanítása közben megjegyzik, hogy az említett alkalmazás 2007-es verziója nem megfelelő, 2003-ast kell telepíteni a számítógépekre, mert ahhoz van megfelelő operációs rendszer. (Magyarázat: operációs rendszer pl. a Windows XP, de az sem érthető számomra, hogy miért ne haladnánk a korral, hiszen a technikai újítások korában nem hinném, hogy mire lediplomázunk, bármely cégnél is ezen kiadással kell szembesülnünk). Nem értem az elavult adatokat tartalmazó kurzusokat, meg azt sem, hogy ha a kedves diák egy nem Sepsiszentgyörgyön megrendezendő rangosabb versenyre szeretne menni, miért nem talál professzorai közül olyat, aki kísérő tanárként szegődne hozzá, vagy ha éppen dolga miatt nem utazhat el vele az adott megmérettetésre, miért tagadja meg a segítséget a bibliográfia megtalálásában. Minimum. Merthogy értem, líceumi éveim alatt nyugdíjazás előtt álló, beteges tanárnőm Pestig buszozást vállalt – nem beszélve a többhetes felkészítésről, hogy meglegyen az eredménye. Vajon ez most miért nem tapasztalható? A megtartott órák arányáról értelmetlen beszélnem, mostanra már javult, és soha nem volt tisztem olyant elítélni, akit valóban elszólított a kötelessége, de megjegyzendő itt is egy ékes eset, amikor kedves tanárunk nagy-nagy bocsánatkérés közepette, munkájára hivatkozva távozott az óra elején – s húsz perccel később élettársával láttuk kézen fogva sétálni a város szívében. Ezek után légy bizakodó, tudást szomjazó diák. Azok után, hogy lustaságból nem biztosítják a kétnyelvűséget, azok után, hogy feltett kérdéseidre sokszor válaszra sem méltatnak, azok után, hogy ha véletlenül munkahellyel rendelkezel, és emiatt csekély a jelenléted, lekezelő bánásmódban részesülsz. Arról nem beszélve, hogy ez beleszámít a jegyedbe. Kedves tanárok, nem mindenki azért nem jelenik meg az Önök minden óráján, mert éppen trehánykodva Facebookozik! Az, aki egyetemet végez, nem mind a papírért teszi, van, aki karriert építene. De ha nem jársz minden órára, neked ez nem jár? Még ha tudásod megközelíti, vagy éppen el is éri az elvárt szintet. Persze, mindez nem csupán Önökön múlik, de mégis. A felsorolt problémákra így vagy úgy találhatók megoldások. Még folytathatnám a sort, de a nagy egyetemi épületet még jövőre is be kellene népesíteniük, hadd gyártsuk továbbra is a diplomás munkanélkülieket.
Té. Bé
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nyílt gyűlés az EMI-nél
Talán ritka az olyan sepsiszentgyörgyi fiatal, aki ne hallott volna az Erdélyi Magyar Ifjakról. Néhányan csak hallomásból ismerik, mások eljárnak a rendezvényeire, de akadnak olyanok is, akik kiadványait olvasgatják, például a Kavicsot, vagy éppen a szervezet rádióműsorát hallgatják, a Mandulát.
Viszont sokkal kisebb halmazt képez azon személyek összessége, akik az EMI-t alkotják. Vajon kik ők, és miért foglalkoznak mindezzel? Szeretnél többet tudni róluk és a szervezetről? Esetleg csatlakoznál is a csapathoz? Kipróbálnád magad a szervezés terén? Ha igen, akkor itt a lehetőség! A sepsiszentgyörgyi EMI nyílt gyűlést szervez február 14-én, csütörtökön 18 órától a Lábas Ház 8-as termében. Gyere el bátran, és tudj meg többet az önkéntességről, ifjúsági szervezetekről, és nézd meg, miként zajlik egy EMI-gyűlés! Az EMI a megye egyik legismertebb szervezete, tele olyan fiatalokkal, akik szeretnek szórakozni, és szeretik hasznosan tölteni az időt, és mindemellett fontos nekik a magyarságuk. Számtalan információt találsz a szervezetről interneten, újságban – de igazán tiszta képet csak akkor kaphatsz, ha találkozunk.
A háromszéki EMI csapata
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Orbán és Basescu derűsen beszélgettek Brüsszelben, a zászlóügyről is szó volt
Felelőtlenség a magyar-román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Basescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók vasárnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben. Romániában ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar-román zászlóvita gerjesztett indulatokat.
„Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket" – számolt be a beszélgetésről Basescu.
Hozzátette: válság idején könnyű az embereket elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok.
„Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott"- mondta Basescu. Hozzátette, Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját.
„Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani" – jelentette ki Traian Basescu román államfő, a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem „pátosszal és propagandával", hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken" – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást a román elnök. Mint mondta: sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan „gyúlékony" témára tereljék a közfigyelmet, mint amilyen a nacionalizmus. MTI
Erdély.ma,

Határozottságból elégtelen
Elcsitulni látszik valamelyest az elmúlt napok zászlóháborúja, végkifejletről pedig nehéz beszélni, annál is inkább, mert valóban hisztérikus reakció nyomán kirobbant, mesterségesen szított botrányról volt szó. Néhány következtetést azonban nem ártana levonnunk az elmúlt időszak történéseiből, annál is inkább, mert az ország területi-közigazgatási átszervezése még nagyobb próbatétel elé állítja majd az erdélyi magyar közösséget és annak vezetőit, a zászlóügyet tehát a régiósítási küzdelem afféle főpróbájaként is tekinthetjük.
És ha ezt tesszük, bizony azt kell megállapítanunk: néhány említésre méltó kezdeményezést leszámítva elégtelenre vizsgáztunk. Mindenekelőtt politikai elitünk soraiban tapasztalhattunk olyan fokú tanácstalanságot, zavart, amely fölöttébb aggasztó. Az elmúlt időszak magyarellenes hangulatkeltése és a diplomáciai síkra terelt jelképbotrány ugyanis elérte a közösség ingerküszöbét – érdekeink képviseletére vállalkozó politikusaink azonban azt sem tudták, mihez kezdjenek e felfokozott hangulatban.
Helyi szinten néhány ötlet szárba szökkent, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester a Facebook közösségi oldalon intézett felhívást a székelyföldiekhez, Csíkszéken az EMNP kezdeményezte a lobogó kitűzését a házakra, lakásokra – az összehangolt fellépés azonban hiányzott. Egyes, az RMDSZ csúcsvezetéséhez tartozó politikusok pedig oly békülékeny, simulékony hangot ütöttek meg, és oly sértődötten üzentek Budapestnek, amiért az autonómiaküzdelem támogatásáról szóló kijelentések előtt nem kérték ki véleményüket, hogy adott pillanatban olyan érzésünk támadt, élnek még bennük a kormányzati reflexek, ellenzékben is ugyanolyan visszafogottan viselkednek, mintha a bukaresti hatalom részesei lennének.
A kudarcok közé kell sorolnunk továbbá, hogy nem sikerült erdélyi dimenziót teremteni az ügynek, jóllehet a gyűlöletkampányt sugárzó kormánypárti tévécsatornákon kívül a román sajtóban eléggé sok kiegyensúlyozott, rokonszenvező írás, elemzés született. Javítani kellene a román nyelvű kommunikáción, mert világossá vált: lennének szövetségeseink, csak meg kell találnunk őket. Végül pedig kreativitásban is fel kellene vennünk a versenyt a korszerű információáramlási eszközöket kihasználva: gondoljunk például a Gândul portál által indított kampányra, melyben igen szellemes módon országunkba invitálják a briteket, válaszként az angol sajtóban indított, bevándorlás-ellenes üzenetekre. Jó lenne, ha olyan Székelyföld-képet népszerűsítenénk minden romániai médiában, hogy egyértelművé váljék azok számára is, akik semmit nem tudnak rólunk: nem zászlóégető, agresszív, idegengyűlölő nép lakja e vidéket, hanem szülőföldjéhez, nemzeti identitásához ragaszkodó – de más kultúrát, népet tisztelő közösség.
Farcádi Botond
Háromszék
Erdély.ma,

Sógor: Németh és Ponta beavatkozása is használt a zászlóügynek –
Sógor Csaba az Európai Parlament legutóbbi ülésén azt mondta: ma országomban a nemzeti kisebbségemet diszkriminálják, nem engedik szimbólumainkat használni, ezért lenne fontos, hogy az Európai Unió dolgozzon ki keretszabályozást a nemzeti kisebbségek védelmére.
Az EP képviselő a Duna Tv Székelyföldi stúdiójában beszélt még arról is, miszerint Magyarország alkotmányos felelősséget vállal a külhoni magyarokért, tehát jogos elvárás, hogy támogassa a székelység szabad jelképhasználatát és autonómiatörekvéseit.
Száva Enikővel beszélgetve Sógor Csaba elmondta, hogy Bukarestben még nem látják egészen az Európai Unió értékeit, és ezért vannak gondok még mindig a gazdasági kérdésekben, de az igazságszolgáltatásban is. Szerinte, ha Románia nem tanul meg „viselkedni”, akkor lemarad, levágják pénzeit.
Sógor kifejtette: értelmetlen az adminisztratív tiltás, de majd Románia is rájön arra, hogy fölösleges ilyen dolgokkal foglalkozni, sokkal hasznosabb, ha költségvetési, vagy gazdasági kérdéssekkel törődnek inkább.
Az EP képviselő megemlítette az Unió „rossz tanulóit”, a spanyolokat, a görögöket, a szlovákokat, és a litvánokat, akik szintén nem akarják európai szinten rendezni kisebbségeik kérdéseit, asszimilációjukkal próbálkoznak. Sógor mégis úgy véli, hogy nem pusztába kiáltott szó a kisebbségek érdekében felszólalni, példának pedig a roma-jelentést hozta fel.
A zászlóvitára utalva Sógor elmagyarázta: az Unió azt szeretné, ha az ilyen ügyeket mi rendezzük, normálisan, országon belül, és csak akkor jönne Brüsszel, ha erre nem vagyunk képesek.
Száva Enikő felvetésére, miszerint az RMDSZ csúcsvezetése nem kér a budapesti segítségből, és kérje ki mindenben az RMDSZ véleményét, Sógor Csaba úgy fogalmazott, hogy ők „vannak benne”, ők tudják legjobban felmérni a helyzetet, legfontosabb pedig a jó lobbi, hogy számítani lehessen a román parlamentben a nem Erdélyi megyéket képviselők szavazataira is.
Németh Zsolt, de Victor Ponta beavatkozása is használt az ügynek, ma már mindenki tudja, hogy van Székelyföld, hogy van székely zászló, a vita pedig jó mederbe fog terelődni, jelentette ki a beszélgetés végén Sógor Csaba.
Duna Tv
Erdély.ma,

Székelyföld volt és lesz
Tekintettel a székely jelképek használata körül kirobbant, feszültséggel telített vitára, szerdán a Realitatea hírtelevízió élő adásban elemezte a magyar–román viszony alakulását. Ennek műsorvezetője felhívta Füzes Oszkár nagykövet figyelmét, hogy Románia nem ismerte el hivatalos régióként a Székelyföldet, majd azt is megkérdezte, hogy a magyar állam ennek „megalakítását” kéri-e Romániától.
Tragikus és felháborító, hogy a 21. század elején egy európai uniós országban kétségbe lehet vonni egy több mint 600 ezres lélekszámú népcsoport és szülőföldje létezését, azonban azt is be kell látni, hogy ezért nem a műsorvezető, hanem a mindenkori román hatalom és mi magunk vagyunk hibáztathatók. Hiszen Bukarest következetesen tagadja a létezésünket, mi pedig szinte semmit sem tettünk azért, hogy ezt a természetellenes állapotot megváltoztassuk.
Bajaink forrása az ország alkotmányából eredeztethető, ugyanis ennek első szakasza többek között azt is kimondja, hogy Románia nemzetállam. Ez azt jelenti, hogy az alaptörvény csak a román nemzet tagjait ismeri el az ország lakóiként, vagyis az erdélyi és Kárpátokon túli magyarság hivatalosan nem is létezik. Ez a kijelentés lehet, hogy viccesnek tűnik, de cseppet sem az, és ránk nézve súlyos következményei vannak, hiszen a jogaink kiszélesítését célzó követeléseinket az alkotmányra hivatkozva utasíthatják el, mint ahogy ezt eddig több ízben meg is tették.
Természetesen az alkotmány, mint ahogy ez már egyszer megtörtént, és ennek az évnek a folyamán előreláthatólag újra bekövetkezik, a parlament által módosítható. Nekünk pedig kötelességünk oda hatni, hogy végre a mi akaratunkat is vegyék figyelembe, és foglalják abba bele a létezésünket.
A szükséges módosítás elérésének egyik módja a politikai párbeszéd általi meggyőzés lenne, de mivel ettől a román politikai elit éppen az alkotmányra hivatkozva zárkózik el, élni kell a polgári engedetlenség eszközeivel, és tömegeket mozgósító tüntetéseken is hangot adni ilyen irányú követeléseinknek. Keményen, jól érthetően és egyértelműen, hogy a minket semmibe vevő bukaresti hatalom is vegye egyszer s mindenkorra tudomásul: Magyarország nem kell Székelyföld megalakítását kérje, mert az már több mint ezer éve létezik, és a jövőben is létezni fog, mert mi, székelyek, egységesen így akarjuk.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Gazdag születésnap: közösségben ünnepelt a tízéves Agnus Rádió
Kató Béla: többet szándékszik kommunikációs célokra költeni az EREK
Remek hangulatban, hallgatóival, barátaival, munkatársaival ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját szombaton a tízéves kolozsvári Agnus Rádió: az egész napos rendezvénysorozat keretében az érdeklődők betekintést nyerhettek a műsorkészítés folyamatába, társasjátékokba és nyomkeresésbe kapcsolódhattak be, s több más mellett a sütés-főzés olykor göröngyösnek tűnő ösvényein is szerencsét próbálhattak. A rádió profiljához hasonlóan közösségire sikeredett program családias hangulatú, tartalmas gálaműsorral zárult a Báthory-líceumban, ahol számos ajándék talált gazdára. Az emlékek felidézése mellett a nap folyamán a jövőbeli tervekről is szó esett: Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) nemrég beiktatott püspöke délelőtt az egyházkerület sajtóstratégiáját ismertette. Kiderült: nagyságrendileg is többet szándékoznak kommunikációs célokra költeni az elkövetkező időszakban, ugyanakkor a lelkészek továbbképzését is tervezik.
A hívekkel való állandó kapcsolattartás szükségességét hangsúlyozta Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a szombat délelőtti sajtóreggelin. Kifejtette: az egyházkerületnek jelenleg mintegy 370 ezer tagja van, közülük azonban csupán 40–50 ezren járnak rendszeresen templomba. – Az egyház célja a céltudatos és kompetens tájékoztatás, annak érdekében pedig, hogy az emberek szélesebb körökben is tudomást szerezzenek a munkánkról, használnunk kell a modern kommunikációs eszközöket, nem félni vagy elzárkózni tőlük – magyarázta a püspök. Hozzáfűzte: egy 24 órás rádióadó lehetőséget biztosítana arra, hogy a hagyományos áhítatok és a bibliai felolvasások mellett aktuális társadalmi kérdésekről is együtt tudjanak gondolkodni, a hívő ember és az egyház viszonylatában, keresztyén szemléletet közvetítve. Kató Béla utalt ugyanakkor arra is, hogy a Kárpát-medencei Református Rádiótanács kezdeményezésére létrejött hálózat nagymértékben hozzájárulhat a részegyházakban működő rádiók és stúdiók kölcsönös megerősödéséhez.
Véleménye szerint különösen fontos a helyi rádió- és televízió-csatornákkal való együttműködés, hiszen az egyház által készített műsorok ezáltal minél több emberhez eljuthatnak, erősítve a regionális identitást is. Növelnék továbbá az írott sajtóban való jelenlétet, és egy egyházi hírportál beindításán is gondolkodnak, amely kiegészítené, bővítené a kéthetente megjelenő Üzenet című lap lehetőségeit. – Törekszünk arra, hogy az eddigiekhez képest jóval nyitottabb legyen a kommunikáció egyház és sajtó között, ebben sajtószóvivő segíti majd a munkánkat – mondta. Mint kiderült, az egyházkerület nagyságrendileg is többet szándékszik kommunikációs célokra költeni, ennek ellenére azonban továbbra is számítanak az önkéntesek segítőkész munkájára. – Nem minden a pénztől függ, és nem is mondhatunk le az önkéntesek által végzett munkáról. Meg kell találnunk azokat az embereket, akik hajlandók és képesek tenni kisebb-nagyobb közösségük érdekében. A lelkészeknek mindig annyi munkájuk van, amennyit keresnek maguknak: ilyen értelemben meg kell nézni azt is, hogy feladatköreiken túl mit tudnak még elvállalni, a diakóniai szolgálat, az oktatás vagy akár a média területén kamatoztatva képességeiket – hangsúlyozta Kató Béla. Elmondása szerint nagy szükség van a lelkészek és egyházi alkalmazottak továbbképzésére, ellenkező esetben – és különösen a kisebb vidéki közösségekben – ugyanis, a különféle külső hatások következtében kénytelenek lesznek megválni néhányuktól.
Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója rámutatott: jelenleg is több olyan önkéntes dolgozik a rádiónál, akiknek, ha kiszámolnák, több ezer eurót kellene fizetniük. A kezdetekre emlékezett, amikor 1990-ben, az alsóvárosi egyházközség alagsori termében hozzáláttak a műsorkészítéshez. – Váratlanul ért, hogy a templomból és a „ne beszélj a hitedről” helyzetből kiléphettünk, s szinte a semmiből kezdtünk el műsort készíteni, amolyan háztartási gépeken – magyarázta Adorjáni, a jelenlévők figyelmébe ajánlva a múzeumi példányokat. A Kolozsvári Rádióban, a nagyváradi Evangélium Hangja Rádióban és a marosvásárhelyi területi stúdióban sugárzott adások után aztán, a rendszerváltást követően elindított munka folytatásaként, napi nyolcórás adásidővel indult el az Agnus Rádió 2002 decemberében. A Kárpát-medencei rádiós körforgásba való bekapcsolódás mellett újdonság még az is, hogy egyfajta racionalizálás történt a műsorrácsban, amint azt Kiss Gábor főszerkesztő megjegyezte: szombat óta magazinműsor-jelleget kapott a reggeli ébresztő második, 7-től 8-ig tartó része, az elkövetkező időszakban pedig a déli műsort is szeretnék átszervezni. A sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi után jövő hónaptól várhatóan indul a marosludasi stúdió is, ugyanakkor reménykednek abban, hogy – megérezve a közösségi szolgálat igazi ízét – máshol is kedvet kapnak az egyházi műsorok készítéséhez. – Hosszú távú célunk lefedni az egész Kárpát-medencét: első lépésben, a szomszédos országokban működő rádiókkal és stúdiókkal közösen egy 24 órás műsort hoznánk létre – fűzte hozzá Kiss Gábor.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár),

Néhány megjegyzés a román–magyar feszültségekről
A székelyzászló-ügy keltette feszültségekből valamennyi politikus hasznot húz Budapesttől Bukarestig felháborodott, frusztrált, a diverzió csapdájába esett, manipulált tömegeket hagyva maguk mögött. Elsősorban Orbán Viktor Fidesze nyer, hála a bukaresti politikusoknak és tévécsatornáknak, amelyek mintha ingyen nekik kampányolnának. A Németh Zsolt államtitkár által tett felelőtlen kijelentések, amelyekre Magyarország bukaresti nagykövete is ráerősített, lángba borították a román politika és média színterét. Erre is számítottak. A románok nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy megnyilvánulásaikkal radikálizálják a Hargita és Kovászna megyei magyarokat, a Fidesz malmára hajtva a vizet, amely elkezdte a választási kampányt a határon túli magyarok szavazatáért.
A Szociálliberális Szövetség (USL) is sokat nyer, mivel sikerült elterelni a figyelmet egy ország életének egyik legfontosabbnak számító témájáról, a költségvetésről e mostani álprobléma felelőtlen kezelésével. Amikor a magyar politikusok szorult helyzetbe kerülnek – és a Fidesznek érdeke, hogy maga is efféle felfújt nacionalista témákkal terelje el a figyelmet Magyarország gazdasági nehézségeiről –, a régi trükköt veszi elő. Átdobják a területi autonómia témáját a román határon, bízva az együgyű politikusok pavlovi reakciójában és a könnyen felhergelhető médiában.
Valahányszor politikusaink különböző botrányokat akarnak eltussolni, a magyarokra támadnak, mivel tudatában vannak annak, hogy az így kipattant cirkusz minden mást elfed. Az egészben az az érthetetlen, hogy sem a magyarok, sem a románok nem unták még meg ezt a buta játékot. Valószínű, hogy a nacionalizmus a szexuális ösztönhöz hasonlóan működik: izgalmi állapotban az ész eltűnik. A Budapesten és Bukarestben elkezdett tűzijáték nemcsak hogy elvonja a nép figyelmét a valós problémákról, hanem felforrósítja az agyakat és képes akár hosszú távra is elhomályosítani az értelmet.
Nagyon jól jön a Kovásznán állítólag törvénytelenül kifüggesztett székelyzászló-ügy az utóbbi hetek egyik főszereplőjének, Dan Voiculescunak is, aki így megúszta a bűnvádi dossziéja miatti magyarázkodást, az igazságszolgáltatással szembeni szégyenteljes megfutamodásának indoklását. Szenátusbeli lemondása azzal hozható összefüggésbe, hogy a brüsszeli jelentés névszerint is említi az Intact médiabirodalmat, amely a nyilvánosságot egyes politikusok meghurcolására használja. A legnagyobb nyereség viszont a magyar közösség befeketítéséből származik, amelynek jelentős belpolitikai hatása lesz. Ezek után Victor Ponta már nem tudja azzal zsarolni a liberálisokat, hogy kizárja őket a kormányzásból és az RMDSZ-szel hoz létre kormányzó többséget. A közvélemény szemében a romániai magyarság „démonizálása” egy időre megakadályozza az RMDSZ kormányzati szerepvállalását.
Bár ezzel Victor Ponta elvesztette az egyik fontos ütőkártyáját, még számára is nyereséges a Budapesttel folytatott diplomáciai háború. Autoriter kormányfőként tetszeleghet, aki éberen őrködik az ország határai fölött. így kevésbé tűnik annak a köpönyegforgató kormányfőnek, aki a túlélés kedvéért itthon teszi a szépet a liberálisok és Dan Voiculescu előtt, gyalázza az Európai Bizottságot, ahogy viszont Brüsszelbe ér, pont az ellenkezőjét képviseli. Kész tudathasadás.
Az EU-ellenes nacionalisták is teljes mértékben kihasználják ezt a botrányt, hogy még egy ütést mérjenek Brüsszelre és Traian Băsescura. Az egyik vitaműsorban már az is elhangzott, hogy az európai bürokraták összejátszanak a magyarokkal, azért nem lép közbe Brüsszel. Az EU-t azzal vádolták, hogy kettős mércével mér, mert most nem lép közbe tüstént, hogy megfékezze ezt a mesterségesen generált konfliktust, úgy ahogy például a nyáron a román belpolitikai válság elmérgesedésekor. Nyilvánvaló, hogy a két pillanat között nagy a különbség: tavaly jogosan beszéltünk a jogállamiság megsértéséről, most viszont az ország területi integritásának veszélye csak néhány forrófejűnek a képzeletében él. Traian Băsescu sem menekül: állítólag az autonómiával voltaképpen kiegyenlíti a népszavazáskori számlát Orbán Viktorral szemben, amikor a magyar kormányfő azt kérte az erdélyi magyaroktól, ne vegyenek részt az államfő menesztésére kiírt referendumon, így mentve meg őt a küszöbön álló lemondatástól.
Ezek lennének a politikai megjegyzéseim az ügy kapcsán. Most viszont vessünk egy pillantást a dolog lényegére. Kinek van igaza, a románoknak vagy a magyaroknak? Ki sérti meg törvényt? Hol kezdődött ez az őrület?
Először is a székely zászló kifüggesztése a román mellett teljesen törvényes. Ezt már több romániai bíróság is elismerte. Ez nagyon fontos részlet: az, aki most a székely zászló kifüggesztésének problémáját kipattintotta, ebben az esetben egy román volt. Nem a magyarok feszítették túl a húrt, hanem a románok. A volt kovásznai prefektus, akit leváltottak tisztségéből, a törvényszéken támadta meg a megyei tanács azon határozatát, amelyben jóváhagyták a székely zászló kitűzését. Így jött létre ez a jogi vita, ez a kiprovokált konfliktus, amelynek törvényes jogi lezárása 2012 novemberében megtörtént. Magától értetődő megoldás különben. Sorin Oprescu főpolgármesternek joga van kitenni Bukarest zászlóját fontos eseményekkor. A vörös kutyák felhúzzák a Dinamó zászlóját minden mérkőzéskor. Az egymilliós lélekszámot meghaladó romániai magyar közösségnek miért ne engednék meg, hogy saját szimbólumait használja, ameddig a hivatalos szimbólumokat tiszteletben tartja?
Választ keresve ezekre a kérdésekre, érdekes részletre bukkanunk. Kik is azok, akik elvitatják a magyarok azon jogát, hogy a román zászló mellett kifüggesszék a székelyt is? A volt kovásznai prefektus, Codrin Munteanu, aki a magyarok minden identitáskereső gesztusáért a törvényszékhez fordult (iskolanévadástól kezdve a zászló kifüggesztéséig). Munteanu a Konzervatív párt (PC) tagja, aki anyagilag is támogatja a Románok Polgári Fórumát. Márpedig Dan Voiculescu pártja igenis túlnőtt Vadim Tudor Nagy-Romániáján, ami a nacionalizmust, Európa- és Amerika-ellenességet illeti. Következtetésképpen nem véletlen, hogy az Antena 3 és Dan Voiculescu melegen tartja ezt az egyik saját emberük által generált konfliktust. Hála Istennek, a Ponta-kormány múlt héten leváltotta tisztségéből Codrin Munteanut.
A médiában újra életre keltek az 1990-es évek „trikolór-kísértetei”. Gheorghe Funar egyik tévéstúdióból a másikba megy, hogy egy új bécsi diktátum rémét vetítse elő, amely szétdarabolja az országot. A volt Nagy-Románia párti Lucian Bolcaş pedig újra az „irredenta” magyarokkal folytathat harcot, mint a régi szép időkben, amikor Vadim Tudorral együtt ették őket. Titus Corlăţean külügyminisztert is gyakran hívják a „válság- és ideggóc” Antena 3-hoz, ahol felelőtlenül beszélnek a nemzetbiztonságra leselkedő veszélyről, bűnvádi dossziékról, a Kovászna Megyei Tanács elnökének kivizsgálásáról és lemondatásáról. Monica Tatoiu hisztériarohamai különleges színt adnak a Romania TV adásainak, ahol bejelentette: habár magyar és szerb vér csörgedezik ereiben, kénytelen határozottan állást foglalni, mivel „ezek mindenhova betörnek”.
Elég! A nemzetféltő hazafiság az utóbbi években tapasztaltnál is sokkal nagyobb hangerőre kapcsolt. A romániai tévékben mintha polgárháborút közvetítének, az újságírók és kommentátorok mintha a végső harcokat vívó román–magyar háborúról tudósítanának.
A magyaroknak is megvan a maguk tévedése, amikor az identitásukat őrző egyszerű székely zászlónak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak, mint amennyi valójában van. Amikor a radikális nézeteket valló magyarok választóik orra előtt lebegtetik a székely zászlót, ehhez szeparatista eszméket is társítanak, Nagy-Magyarország képét, és nem arra szorítkoznak, hogy a székely zászlót egy helyi közösség jelképének tekintsék és így használják.
Az RMDSZ vezetőinek reakciója sem volt a legsikeresebb ebben a bolondulásban. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök mintha Orbán radikálisaival igyekezett volna lépést tartani, amikor a „nemzetállam” szókapcsolat kihagyását kérte a következő Alkotmányból. A téma felvetése abszolút legitim, Kelemen Hunor érvei helyesek ugyan, de a pillanatot rosszul választotta meg, és csak olajat öntött a tűzre.
És hogy mi az eredménye mindennek? Termőréteg helyett egy újabb réteg hamu a román–magyar kapcsolatok felett. Egyes racionálisabb hangok úgy vélik: a kellemetlen incidens nyomán keltett feszültségek nem fognak egyhamar elcsitulni az amúgy is frusztrált magyar közösségben, amelyben egyre erősebb az elszigetelődési komplexus; erősebb, mint akkor, amikor – jól-rosszul – az RMDSZ kormánypártként képviselte a romániai magyarság érdekeit. Ezen vélemények szerint a Székelyföld autonómiája kapcsán Bukarest és Budapest között kirobbanó botrány ugyanakkor lerombolja azt a mítoszt, miszerint Románia jó példa, ami a kisebbségi jogok tiszteletben tartását illeti.
Az Alkotmány legutóbbi módosítása óta tíz év telt el, de ennyi idő sem volt elég arra, hogy Romániában elfogadják a kisebbségi törvényt, az anyanyelvnek a közigazgatásban való használata kaotikus, a regionalizálási projektet pedig második Trianonként emlegetik, amennyiben a magyar kisebbséget egy olyan közigazgatási egység határai közé szorítanák, amelynek megrajzolásakor nem veszik figyelembe a történelmi valóságot, a román prefektusok pedig nem a kormány képviselőiként, hanem nagykövetként viselkednek Hargita és Kovászna megyében.
Ami pedig a magyarokat illeti, úgy tűnik, elfelejtik, hogy Románia legszegényebb megyéiben élnek. Fel kellene tenniük néhány kérdést maguknak: bár a román többség nem teljesítette a magyarság összes elvárását, nem adta meg a kért jogokat, miért élnek rosszabbul a székelyföldi magyarok, mint azok, akik olyan megyékben laknak, ahol a románság többségben van, és a megyei vagy a városvezetők románok? Hogyan lehetséges, hogy a magyar politikai elit pont olyan korrupt, mint a román? Hogyan lehetséges, hogy annyira rosszak a székelyföldi utak, és oly mértékű ott a szegénység, bár a székelyföldi megyék nagyon gazdagok természeti kincsekben? Polgármestereik, megyei tanácselnökeik, a helyi közigazgatások mit tettek a romániai magyarokért huszárkarneválok szervezésén, Avram Iancu-bábuk felakasztásán, zászlólengetésen és 1848-as jelképek felemlegetésén kívül?
DAN TAPALAGĂ
(Forrás: Hotnew.ro)
Szabadság (Kolozsvár),

Székelyzászló-ügy: Băsescu beszélt Orbán Viktorral a témáról
Felelőtlenség a magyar–román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Băsescu román államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók vasárnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben. Romániában ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök–pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar–román zászlóvita gerjesztett indulatokat.
„Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket” – számolt be a beszélgetésről Băsescu. Hozzátette: válság idején könnyű az emberek elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok. „Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott” – mondta Băsescu. Hozzátette, Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját.
„Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani” – jelentette ki Traian Băsescu román államfő, a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem “pátosszal és propagandával”, hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levétettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hétvégén, de nincs keresnivalója a közintézményeken” – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást a román elnök. Mint mondta: sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan „gyúlékony” témára tereljék a közfigyelmet, mint amilyen a nacionalizmus.
Szabadság (Kolozsvár),

Véget ért az RMOGYKE két héten át tartó tüntetése
Ádám Valérián: "Kiemelten fontos a magyar oktatás akkreditációja"
Január 28-án kezdett tiltakozó tüntetésbe a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület (RMOGYKE), a Maros megyei prefektúra épülete előtt. Az elmúlt két héten délelőttönként narancssárga ernyővel és óriásplakáttal voltak jelen kettesével a szervezet képviselői. Az RMOGYKE titkára, Ádám Valérián főszervező a Népújságnak nyilatkozva tegnap elmondta, a MOGYE-n folyó etnikai diszkrimináció megszüntetéséért kezdeményezték a tiltakozó megmozdulást.
Ádám Valérián szerint, bár a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) vezetősége sikertörténetnek könyveli el az egyetem vezetői és a magyar tagozat professzorai között létrejött hétpontos megállapodást, a számok nem ezt bizonyítják. "Ahogy a 2x5 méteres bannerre is kiírtuk, jelenleg az egyetemen 286 román és 118 magyar oktató van, ennek ellenére 65 román és 32 magyar oktatói állást hirdettek meg. A versenybizottságokban 150 román és 40 magyar vesz részt. A vizsga eredményei is tele vannak negatív meglepetésekkel. Ezek után azt kérdezem: hol van a magyar oktatás felzárkóztatása, hol van az egyenlőség?!" – nyilatkozta a Népújságnak az RMOGYKE titkára. Érdeklődésünkre elmondta, az elmúlt két hét során a hatóságok nem gyakoroltak nyomást a tüntetőkre, "mivel számtalanszor bizonyítottuk, hogy nem engedünk a zsarolásnak, de köszönettel tartozunk azon rendőröknek, akik a mínusz fokok ellenére a közelünkben maradtak". Ádám Valérián hozzátette, nyomást ugyan nem gyakorolt rájuk senki, ám meg sem kereste őket senki tárgyalások végett. "Az RMDSZ vezető politikusai nagy ívben kikerültek vagy nem akartak velünk szóba állni, az RMDSZ-es MOGYE-professzorok viszont támogatták a küzdelmeinket" – mondta. A tüntetéssorozat szombaton ért véget, amikor is Ádám Valérián mellett Kürti Jenő fogtechnikus vett részt a tiltakozáson. Ádám Valérián végkövetkeztetése az, hogy Marosvásárhely román és a magyar lakossága mindaddig nem értette, hogyan van diszkriminálva a magyar oktatás, amíg nem szembesült a számbeli különbséggel a két oktatási program között. "Voltak sértő megjegyzések és magyarellenes hozzászólások is, de mivel a járókelők kevesebb mint 10 %-a bizonyult gorombának, nem tartom fontosnak a megjegyzéseik leírását. Hosszú csaták állnak előttünk, amennyiben a lelkiismeretünknek eleget teszünk és nem mondunk le a nemzetünk jogos követelményeiről, arról, hogy a magyar oktatás egyenjogú legyen a MOGYE-n. Kiemelt fontosságúnak tekintjük, és követeljük, hogy a közeljövőben sorra kerülő akkreditácios folyamatban a magyar oktatás akkreditációja külön történjen, a saját főtanszékek létrehozását az akkreditáció előtt és nem utána kérjük. Azt akarjuk, hogy a magyar oktatás akkreditációjához szükséges állásokat hirdessék meg maradéktalanul és engedjék meg, hogy Magyarország egyetemeiről jöhessenek oktatók, mindaddig, amíg helyben nem képződnek megfelelő számú szakemberek" – jelentette ki Ádám Valérián, utalva arra, hogy a négy magyarországi testvéregyetem nyilatkozatot küldött a MOGYE vezetőségének és a szaktárcavezetőnek, amelyben vállalták, hogy a magyar oktatást támogatják, oktatókat küldenek Marosvásárhelyre. Az RMOGYKE titkára szerint amennyiben az EU-alapelvek ellenében az anyaországi oktatók részvételét megtagadják, a szervezet Brüsszelben hónapokig tüntetni fog. Tiltakozó akciójukhoz, amelyre február 18–23 között kerül sor, a magyarság segítségét kérik. A szóban forgó időszakban mindennap 15-17 óra között autós felvonulást szerveznek Marosvásárhelyen. Az orvosi ruhákat viselő, narancssárga esernyőkkel a kezünkben tüntetők az AUCHAN áruház parkolójában várják 14.30 órakor a felvonuláshoz csatlakozni kívánókat, az autók kilincsére 3 darab 40 cm- es szalagot szándékoznak rákötni, amely a magyar nemzet, Románia és EU-zászlók színeiből áll. A felvonulást az orvosi egyetemig tervezik, onnan a főtér felé haladva a városközpontban maradnának egy órán át, fél útlezárást hozva létre. Az autók oldalán A3-as feliratokon követeléseik szerepelnek majd.
"Amennyiben a követeléseinket nem teljesítik ez év márciusában, egy hónapon át Bukarestbe költözünk és minden ország nagykövetsége előtt egy napon át, 8-17 óra között 2x5 méteres bannerrel fogunk tüntetni azért, hogy az illető ország támogassa az etnikai diszkrimináció megszüntetését a MOGYE-n. Ha ez alkalommal sem járunk sikerrel, Büsszelbe utazunk egy hónapra tüntetni" – közölte lapunkkal Ádám Valérián.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely),

Tönkreteszik az őstermelőket?
Gazdaköltőként, a nemzetet szolgálni
Mester József Tamás, Pécskának egyik karizmatikus személyisége, aki mezőgazdászként vereseket ír, amelyeket az Évgyűrűk, illetve a Partszakaszaim című kötetekben, valamint CD-n adott ki. E kettős minőségében beszélgetünk vele a 65. születésnapja előtt.
– Mi jelentkezett előbb az életében, a gazdálkodás-e vagy az irodalom?
– Természetesen, az irodalom, mert 1964-ben kapcsolatba léptem az Utunk irodalmi folyóirattal, ahova beküldtem egy versemet. Pozitív visszajelzés, biztatás érkezett, ezért tudtam: a továbbiakban az irodalommal kell foglalkoznom, csakhogy olyan témakört próbáltam a verseimben feldolgozni, ami nem tetszett az akkori politikai elitnek.
– Talán kulákkérdést feszegette?
– Mindent, ami az akkori gazdatársadalmat sújtotta, elnyomta. Talán ezért, de inkább azért, mert az édesapám a 4 hektárnyi földje miatt kuláklistára került, a retorzió sem maradt el. Nem csak akkor, már sokkal korábban, hiszen negyedikes koromban, az osztályban egyedüliként nem kaptam pionírnyakkendőt. Hatalmas lelki trauma volt számomra, hiszen utcára sem mehettem anélkül, hogy a többi gyerek csúfolódó kórusa ne zengte volna: „kiskulák, kiskulák…”
– De hát, Pécskán jómódú emberek éltek, bizonyára mások is kuláklistára kerültek…
– Természetesen, de ők valahogy, jobban besimultak a rendszerbe. Az én szüleim viszont nem politizáltak, az erre vonatkozó ajánlatokat valószínűleg nem fogadták el, ezért az egész családot kiközösítették. Ebben nagy szerep jutott az akkoriban frissen kihelyezett néptanítóknak, akik a diákokat is szelektálták, méghozzá politikai szempontból. Ennek volt köszönhető, hogy KISZ-tagnak is csak az utolsó pillanatban vettek fel, az osztályfőnököm felelősségére. Történt ez annak ellenére, hogy az édesapám is belépett a téeszbe, a traktorjával együtt. Az volt ugyanis a család legnagyobb bűne, hogy egyik nagybátyám pap volt.
– Hogy próbálta átélni, feldolgozni a kirekesztettséget?
– Minden velem, velünk megtörtént atrocitást a költészetben dolgoztam fel, gyógyírt keresve rájuk. Sokan tudtak az irodalmi munkálkodásomról, a témájáról, de nem vették figyelembe. A kollégáim különcnek tartottak, kissé irigykedve kezeltek, mert azt is tudták, magasabb filozófiai felfogás szerint élek, más dimenziókban gondolkodom. Abban az időben az emberek legnagyobb többsége meghasalt a bolsevik ideológiának, sőt sokan támogatták is. Különösen súlyos volt az akkori tanítók, tanárok hozzáállása, amivel egy konszolidált magyar közösség szétveréséhez járultak hozzá. A harcias szellemű édesanyámnak köszönhetően az öcsémmel együtt Pécskán elvégeztük a magyar középiskolát. Eközben szinte egész gyermekkoromat a nagyszüleimnek a tanyáján töltöttem. Akkoriban Pécska környékén 950-960 tanya létezett, megalapozott gazdálkodással. Az Osztrák–Magyar Monarchia idején kialakult virágzó gazdasági formát azonban a román bolsevik nacionalizmus meg akarta szüntetni, ami sikerült is, hiszen manapság már csupán 3-4 tanya létezik. Ezeket is csak a volt téeszek vezetőségeinek a szükséglete miatt hagyták meg. Én a tanyavilágban nevelkedve szívtam a magamba a földnek a szeretetét. Lelki szemeimmel most is látom a fehérre meszelt tanyákat, az őket övező búza- és kukoricatáblákat, amelyeket a szorgos, magyar parasztemberek műveltek meg. Őket viszont elűzték, elcsábították a földjeikről, ezért ne csodálkozzunk, ha földönfutókká leszünk, lettünk. Ebben nagy szerepe van a rendszerváltás utáni felületes érdekvédelmi munkának is, hiszen reprezentatív szervezetként működött, gazdasági kérdésekkel azonban nem foglalkozott, noha a földművelő magyarság megtartásának egyik legfontosabb eleme a föld tulajdonviszonyoknak a gyors, igazságos rendezése lett volna. A 18. földtörvény ugyanis a földosztó bizottságok udvarába próbálta átdobni a döglött macskát, miközben az érdekképviselet megfeküdt az akkori agrár, illetve jogi maffiának. Éppen ezért, sok magyar gazda még manapság is pereskedik a földjéért vagy meghalt, mielőtt azt visszakaphatta volna.
– Mennyi földet kapott vissza a családi vagyonból?
– A családtalan nagybácsik és a rokonság tulajdonaival együtt 68 hektár szántót, illetve 6,5 hektárnyi legelőt. A szántóból a két fiamra 12-12 hektárt átírattam.
– Ők külön gazdálkodnak?
– Nem, mert egyik fiam Spanyolországban, a másik Magyarországon él, tehát magam művelem meg az egészet, egyetlen ember segítségével.
– Hogy tudja mindezt összekapcsolni a költészettel?
– Földművelés közben is a természetben élek, ahol megragadnak bizonyos jelenségek vagy mozzanatok, amelyeknek a fő gondolatát azonnal feljegyzem az állandóan magamnál hordott füzetecskébe. Miután a mozzanat megérlelődik bennem, meg tudom fogalmazni a körülöttem lévő mozgó, élővilág képeit, benyomásait. Hasonlóképpen ment ez a rendszerváltás előtt is, amikor az Aradi Közszállítási Vállalatnál, jegyellenőrként dolgoztam. Sok szabadidőm lévén, oda tudtam figyelni a természet jelenségeire. Tavaly, amikor a spanyolországi fiamnál jártunk, a Csendes-óceán, de a Földközi-tenger zöldes-kék vize is nagy hatással volt rám, de csak a közelmúltban érlelődött meg bennem, egy hete írtam meg. Tehát a vers megszületése nálam hosszú folyamat, a végleges formáig többször is átírom. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen magas színvonalon alkottam, csak dr. Brauch Magda kijelentéséből érzékeltem, miszerint „a költészetemben egyetlen képzavar sem létezik”. Az értékelés további erőt adott, új magatartást, mert a verseimet most fordítják az Agora irodalmi folyóirat számára.
– Tulajdonképpen gazdálkodó parasztembernek, avagy költőnek érzi magát?
– Nem tudok különbséget tenni a kettő között, mert mindkettőnek élvezem a gyümölcsét.
– Esetleg az ugyancsak parasztköltő, Bartalis Jánosnak a művei ihlették írásra?
– Én csak a kötelező olvasmányokban foglalkoztam más szerzők irodalmi műveivel. Szigorúan elhatároltam magam minden irányzattól, mert éreztem: tudok valami újat teremteni, amit nem szerettem volna bármilyen befolyás alatt alkotni. Éppen azért, nincs saját könyvtártam sem, hogy a saját költői hitvallásomat tudjam reflektálni. Tehát csakis a saját ihleteimet, élményeimet dolgozom fel, más szerzők befolyása nélkül. Mert nem értettem egyet az elmúlt rendszerrel, de a mostani brüsszeli módszereket sem tudom a magamévá tenni. Főként az anyaországra, a mi kettős állampolgárságunk miatt gyakorolt nyomás keserít el, hiszen az a trianoni bűnök elkövetőinek a riadalmát szemlélteti.
– Maradjunk a saját ekénk szarvánál. Mi a véleménye a mezőgazdaság megadóztatásáról?
– Az eddigi zavaros viszonyokra a hatalomnak az új honfoglalás végrehajtásához volt szüksége, miközben a mezőgazdaság a régi téeszviszonyokra alapozódik. Ha lett volna valódi politikai akarat, a mezőgazdaságunkat a piacgazdaság igényeihez lehetett volna igazítani. Ha ugyanis a román kormány hazai bankintézetet hozott volna létre a kis- és közepes vállalkozásoknak a finanszírozására, a földalapnak adott bizonyos érték alapján lehetett volna tárgyalni kölcsönügyben egy-egy pénzintézménnyel. Mert ha lennének olyan mezőgazdasági pénzintézmények, amelyek 2-3% kamat mellett biztosítanák a közép és hosszú távú projekteknek a finanszírozását, ezen a vonalon elindulhatna az ifjú vagy akármilyen mezőgazdász anélkül, hogy ki lenne téve az EU által ránk szabott, választékos tortúrának. Az általuk meghonosított eljárások egy konszolidált gazdasági formára, nem a mi kezdetleges viszonyainkra alkalmazhatók. A megtermelt árut ugyanis fel kellene dolgozni, a saját kereskedelmi láncban értékesíteni, kiiktatni a közvetítőket, akik lefölözik a hasznot. A jelenlegi törvények ugyanis a közvetítők, illetve a feketegazdaság malmára hajtják a vizet, mert a 10-50 hektáron gazdálkodókra is ugyanazokat a terheket rója, mint a több száz hektáros gazdákra. Az sem igazságos, hogy a szállítók a termelőkkel azonos adóelbírálás alá essenek, hiszen a szállítónak a befektetése szinte azonnal, míg a mezőgazdaságban elhasznált üzemanyag ára egy év múlva térül meg. Magángazdaként, tulajdonképpen eddig is adóztak, hiszen fizettem a nyilatkozott profit utáni 2%-ot, az egészségbiztosítást, a gázolajam nem kapott ártámogatást, a vetőmagot, a műtrágyát áfával megterhelve vásároltam, amit sehol nem tudtam leírni, miközben a jogi személyiségű nagyvállalatok áfa nélkül vásárolhatják a vetőmagot. Az adóztatással tulajdonképpen tönkre akarják tenni a kisgazdaságokat, mivel a Kárpátokon túli, balkáni felfogás szerint, csak több ezer hektáros földművelésben gondolkodnak. Őstermelő, a kisgazdaság számukra nem létezik. Mezőgazdászokkal sokat vitatkoztam már a témában, és arra a következtetésre jutottam, hogy nekünk nem kellene tanácsért Brüsszelbe mennünk, hiszen az ország nyugati részén a mezőgazdaság, hagyományőrzés. A mi őseinktől tanulták a mezőgazdaságot a most nagymenő nyugatiak. Meggyőződésem, hogy a mezőgazdaság megadóztatásával a kisgazdaságokat akarják tönkre tenni, a mindent megkaparintani törekvő agrármaffia malmára hajtják a vizet. Ami minket, magyarokat illet, az alkalmazott módszer azzal a veszéllyel jár, hogy az elöregedő magyarság mindinkább teret veszít, Árpád jussából teljesen ki lesz semmizve.
– Van-e valamilyen cél, ahova a költészetével el akar jutni?
– Gazdagítani szeretném a magyar irodalmat. Ha dr. Brauch Magda azt állította, hogy egyes verseim Balassi vereseivel azonos színvonalon állnak, ez nekem nagy lelki erőt ad a folytatáshoz. Tehát tovább szeretnék gazdálkodni, együtt lélegezni az élő természettel és a társadalommal, amelyeknek a megnyilvánulásait, a jelenségeit feljegyzem, hogy gazdaköltői ihlettel, tapasztalattal, a nemzetemet szolgálhassam.
– Köszönöm a beszélgetést.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad),

Zászlóügy: nem csitulnak a kedélyek
Folytatódtak az elmúlt napokban a hatósági zaklatások a székely zászló használata miatt. Marosvásárhelyen kilenc, székely és magyar lobogókat lengető fiatalt tartóztattak fel a Somos utcában a helyi rendőrök szombat délután. A rendőrkapitányság és a csendőrség is kiszállt a helyszínre. Valentin Bretfelean, a helyi rendőrség vezetője elmondta, „helyi lakók” értesítették őket arról, hogy egy fiatalokból álló csoport székely és magyar zászlókkal elindult az Alexandru Papiu Ilarian Főgimnáziumtól a Somostető felé. A rendőrök a Somos utcában érték utol és igazoltatták őket, majd értesítették a rendőrkapitányságot és a csendőrséget is. Daniel Manea, a csendőrség sajtószóvivője elmondta, a fiatalok „egy közeli községből” jöttek Marosvásárhelyre, a Papiu közelében található temetőbe, ahol elhelyeztek egy koszorút a magyar hősök emlékére, majd elindultak a Somostető felé, útközben azonban feltartóztatták őket, de bírságot nem kaptak, mivel nem zavarták a közrendet.
Tüntetés a nagykövetség előtt
Péntek délután egyébként tucatnyi tüntető gyűlt össze a bukaresti magyar nagykövetség előtt, és román nemzeti lobogókat tűzött ki a külképviselettel szemben lévő kerítésre. A demonstrálók a székely és általában minden idegen zászló Románia területén való kitűzése ellen tiltakoztak, ugyanakkor elítélték Magyarország beavatkozását a székelyföldi zászlóvitába. Többen kartonlapokat emeltek a magasba, „Ha nem tudtok románul, húzzatok el innen”, „Románia az én hazám, a tiétek Mongólia”, „Ha Vlad Ţepes élne, egy hazátlan sem beszélne” felirattal. A tüntetők a sajtó képviselőinek elmondták: spontán megmozdulásról van szó, amelynek résztvevői a bukaresti Egyetem téren találkozva döntötték el, hogy a nagykövetség elé vonulnak. A helyszínt biztosító rendőrök szerint a demonstrációt nem jelentették be. A megmozdulásról kora délutánig csak a kormánypártokhoz közel álló hírtelevíziók számoltak be, hangsúlyozva, hogy a héten bejelentett, nagyobb létszámú demonstráció várható a bukaresti magyar nagykövetség előtt. Füzes Oszkár nagykövet nem volt az épületben a megmozdulás idején, mert a Veszprémben négy éve meggyilkolt Marian Cozma emlékére rendezett temetői megemlékezésen vett részt, ahol megkoszorúzta az egykori román válogatott kézilabdázó sírját. A demonstráció kapcsán a nagykövet az MTI-nek telefonon annyit mondott: örül, hogy Romániában demokrácia van, mindenki szabadon kinyilváníthatja véleményét, ugyanakkor reméli, hogy ez a jelképek szabad használatára is kiterjed. A tüntetés résztvevői helyi idő szerint 16 óra után rendőri intézkedés nélkül szétszéledtek.
Băsescu tárgyalt Orbánnal
Közben Traian Băsescu államfő is kifejtette véleményét székelyzászló-ügyben, felelőtlennek nevezve azokat a politikusokat – szerinte legyen szó budapesti vagy bukaresti pártok képviselőiről –, akik gazdasági válság idején nacionalista kirohanásokra ragadtatják magukat. Tegnapi bukaresti sajtótájékoztatóján az elnök elmondta, a témában Orbán Viktorral is egyeztetett a brüsszeli EU-csúcson, és rendkívül pozitív hozzáállást tapasztalt a magyar kormányfő részéről. „Való igaz, hogy a beszélgetésünk idején nevettem is, viszont azt mondtam a miniszterelnöknek: a nacionalista problematikában lassan a zongorával a lépcsőkön. A román és a magyar félnek egyaránt mérsékelnie kell üzenetét, különben elszabadulhatnak az indulatok, és az katasztrofális lenne a két ország számára” – fogalmazott Băsescu, hozzátéve: soha nem fog egyetérteni „törvénytelen jelképeknek” a román állami intézményeken való használatával. Szerinte ugyanakkor Románia számára nem a székely zászló kitűzése jelent problémát, hanem például a mezőgazdasági termelőkre kivetett átalányadó, az adók és illetékek emelkedése, továbbá az alapélelmiszerek áfájának csökkentése, amely a balliberális kormány ígérete ellenére elmaradt.
Kelemen a nacionalista kártyáról
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök egyébként pénteki kolozsvári sajtótájékoztatóján leszögezte: Románia ügyeit semmiképp nem fogja előrevinni a nacionalista kártya kijátszása. Kelemen Hunor természetesnek ítélte, hogy a közösségek használják szimbólumaikat, szerinte ez nem ellenkezik az érvényes törvényekkel, és egyáltalán nem árt a román polgároknak vagy a román államnak. Hozzátette, Romániában eddig nem keltett megütközést, hogy a Kolozs megyei tordai városházán vagy a moldvai Neamţ várán helyi jelképeket megjelenítő zászlók lobognak. Az RMDSZ elnöke úgy vélte, mesterségesen duzzasztották fel a székely zászlós konfliktust, pedig sem Magyarországnak, sem Romániának nem érdeke a feszültségek kiélezése. Örvendetesnek találta, hogy a román és a magyar külügyminiszter csütörtökön telefonon egyeztetett a kérdésről. Hozzátette, a napokban Victor Ponta miniszterelnökkel szeretne tárgyalni erről. Kelemen Hunor azt is elmondta, kevés esélyét látja annak, hogy a román többség lemond a nemzetállami önmeghatározásról. A téma kapcsán nyilatkozó Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es képviselő úgy véli, a román kormány zseniálisan időzítette a székely zászló körüli botrányt, annak ugyanis sikerült elfednie az állami költségvetés vitáit, a parlamenti kvórum problémáit, a nyugdíjak átszámítását, az adóemelést és a mezőgazdasági szférát sújtó új adókat. Szabó szerint Füzes Oszkár nagykövet megbocsáthatatlan hibát követett el azzal, hogy televízióműsorokban szólalt meg, „talkshow-szereplővé” vált ahelyett, hogy diplomáciai úton próbált volna intézkedni. A román kormány válasza Németh Zsolt szavaira ugyanakkor durván eltúlzott volt a képviselő szerint: az államtitkár ugyanis egy budapesti kerületi önkormányzat ülésén beszélt a székely jelképekről, ilyesmire pedig semmiképpen nem a miniszterelnöknek kellett volna reagálnia. „Inkább az európai uniós költségvetés csökkenéséről kellene beszélni, mert a kohéziós alapok szűkülése nagyon érzékenyen érinti Romániát” – jelentette ki Szabó Ödön.
Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt (MPP) elnöke egyébként a téma kapcsán leszögezte, az MPP – az RMDSZ álláspontjától eltérően – úgy látja, az erdélyi magyarság köszönettel tartozik Németh Zsolt külügyi államtitkárnak és a magyar kormánynak, amiért szót emeltek a székely zászló elleni romániai agresszió ellen.
Fidelitas: támogatott kirekesztés
A román kormány kirekesztő politikája, a Romániában élő magyarságot sújtó intézkedések ellen tiltakozik a Fidelitas is. „Európában sehol nem elfogadható, ha a kulturális sokszínűséggel szemben a kirekesztést támogatják” – szögezte le a Fidesz ifjúsági társszervezetének alelnöke, Oroján Sándor abból az alkalomból, hogy a Heves Megyei Önkormányzat döntése alapján pénteken az egri megyeházára kitűzték a székely zászlót. Elmondta, a Fidelitas arra törekszik, hogy Európában békében éljenek egymás mellett a nemzetek és a kisebbségek, ehhez pedig fontos egymás szimbólumainak és kultúrájának a tisztelete. A Heves Megyei Közgyűlés pénteki ülésén elfogadta a Hitvallás Székelyföld lobogója mellett című dokumentumot. Eszerint Székelyföld és Heves megye lélekben és szívben egy közösséget alkot, „nemzeti identitásunk azonos értékeken nyugszik”. A Szabó Róbert (Fidesz) közgyűlési elnök által szignált nyilatkozat szerint Heves megyében minden nemzet tagjáról előítéletektől függetlenül vélekednek, ezért bántó hogy testvérmegyéjükben, Kovászna megyében hatósági intézkedésekkel tiltják meg a Székelyföld lobogójának kitűzését.
Pálffy István, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) alelnöke is a hétvégén jelentette be: a kisebbik kormánypárt által delegált polgármesterek is kitűzik a székely lobogót településeiken. A kereszténydemokrata politikus példaként említette Barcsot, Óbudát, Tatát, Somogyvárt, Tökölt, Vácot és Ceglédet, ahol már kitűzték, illetve a napokban elhelyezik a székely zászlót szolidaritásuk jeléül és a nemzeti összetartozás kifejezéséül. Hozzátette: felkérnek minden hazai önkormányzatot, hogy kövessék az európai együttélés normáinak betartására felhívó mozgalmat. Pálffy István köszönetét fejezte ki azoknak, akik a határokon túli településeken kitették a székely lobogót, és „bátran kimutatták szolidaritásukat székely testvéreinkkel”. Azt kérte, akkor is segítsenek, amikor a román hatóságok szankciói majd jogerőre emelkednek. Hozzátette: emellett azt is kérik, hogy azok a települések, amelyeknek eddig nem volt székelyföldi testvérvárosi kapcsolatuk, és szándékukban áll, minél előbb létesítsenek ilyet. Pálffy István – aki a sajtótájékoztatón a székely mellett a baszk, a szorb, a lapp népek zászlóját is bemutatta – azt mondta: Európában több olyan őshonos kisebbség van, amelynek történelmileg kialakult, hosszú évszázadokon át őrzött hagyománya a lobogó tisztelete, és nemzeti identitásuk, önazonosságuk egyértelmű jelképe. Kiemelte: a román fél magatartásával a székely autonómiatörekvéseket akarja „visszasorolni”, kulturális értelemben is, ugyanakkor a zászlók kihelyezésének megakadályozásával sokkal inkább felhívják a figyelmet a közigazgatás átalakításának tervére, amellyel megbontanák a Székelyföld egységét. Ha ez volt a cél, akkor „köszönjük szépen, mert ennél jobban felhívni a figyelmet arra, hogy mire készül a román kormányzat, nem lehetett volna” – fogalmazott politikus. A székelyzászló-mozgalom nyilvánvalóvá teszi egész Európa és az Unió számára is, hogy Romániában semmibe veszik az alapvető európai normákat, a közösségek autonómiáját, és „egy sovén, meghaladott, 19. századi szemlélettel tekintenek rá”.
Ismét gyűlölködött az USL-s Valer Marian
Ismét kisebbségellenes kijelentéseket tett a nyilvánosság előtt Valer Marian Szatmár megyei szociálliberális szenátor, aki pénteken, a megyei önkormányzat hagyományos díjkiosztó gálaestjén próbálta ezúttal szítani a kedélyeket. Az ünnepség keretében egyébként közel 60, a kultúra, a közélet illetve a sport terén kiemelkedő eredményt elért szatmári tevékenységét ismerték el a „szatmári Oscar” névre keresztelt díjak átadásával. A magyarellenes kirohanásairól ismert szenátor felháborodásának adott hangot egyrészt amiatt, mert Szamoskrassón Bem Józsefről, az 1848-as szabadságharc tábornokáról nevezték el a helyi általános iskolát. Kifejtette: Bem 40 ezer román haláláért felelős, ezért elfogadhatatlan a névadás. Újfent sérelmezte emellett, hogy nem köszöntötte őt román nyelven is a krasznabélteki plébános a svábok deportálásának emlékünnepén, ami szerinte annak a jele, hogy a nemzeti kisebbségek nem tisztelik kellőképpen a románokat.
Krónika (Kolozsvár),

Egész nap a hívekért
Egész napossá kívánja bővíteni az Erdélyi Református Egyházkerület a kolozsvári Agnus rádió műsorszórását – jelentette be a sajtóorgánum 10. születésnapján, szombaton Kató Béla püspök, aki ez alkalomból arról beszélt, hogy megújul az egyházkerület médiastratégiája, amire azért van szükség, hogy elérjék azokat az egyháztagokat is, akik nem járnak rendszeresen templomba.
A rádió műsorának bővítése mellett ugyanakkor a fiatalabb generáció elérésére naponta frissülő portált terveznek létrehozni. Kató Béla hangsúlyozta, ez nem helyettesítheti a nyomtatásban megjelenő, Üzenet című egyházi lapot, hiszen az erdélyi templomlátogatók többsége nem rendelkezik internet-hozzáféréssel. Mint az újonnan beiktatott püspök kifejtette, azért van az egyháznak szüksége a korszerű médiacsatornák kihasználására, mert mindössze 10-12 százalék azoknak a híveknek az aránya, akik rendszeresen járnak templomba. „Ezért feladatunk a céltudatos és kompetens tájékoztatás, ez fontos, ha azt akarjuk, hogy az emberek tudomásul vegyék üzenetünket” – magyarázta Kató Béla. Hozzáfűzte: a jövőben az egyházkerület nagyságrendekkel többet szándékszik költeni kommunikációs csatornáira, ugyanakkor továbbra is számítanak az önkéntesek munkájára a médiában is.
Az ünnepi sajtótájékoztatón Adorjáni László, az Agnus rádió igazgatója elmondta: a jövőben is közösségi rádióként kívánnak működni, azaz néhány fizetett szakember mellett továbbra is önkéntesek készítik a műsorokat. Kiss Gábor, a rádió főszerkesztője hozzáfűzte: a jövőben új tudósítói pontok létrehozását tervezik, többek között Marosvásárhelyen. Mint részletezte: a tervezett 24 órás műsor kezdetben az interneten lenne hallgatható, hiszen jelenleg nem rendelkeznek saját frekvenciával – most csupán Kolozsvár 20 kilométeres körzetében éjjel 3-tól 8-ig, illetve déli 12 órától délután 3-ig sugározza műsorait a rádió a 88,3-as hullámhosszon.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár),

Önmérsékletre int az államfő
Felelőtlenség a magyar–román vitát nacionalista hangulatkeltésre használni – Traian Băsescu államfő elmondása szerint erre a következtetésre jutottak Orbán Viktor magyar miniszterelnökkel Brüsszelben, amikor szóba került közöttük a székelyzászló-ügy.
A román elnököt arról kérdezték az újságírók tegnap, hogy miről beszélgetett a magyar kormányfővel Brüsszelben, a napokban ugyanis feltűnést keltett néhány, a csütörtök-pénteki EU-csúcson készült fotó, amelyen a két politikus derűsen beszélget egymással, miközben a román médiában a magyar–román zászlóvita gerjesztett indulatokat. „Valóban nevettem, de azt mondtam: csak óvatosan a zongorával a lépcsőházban, óvatosan a nacionalizmussal. Orbán Viktor nagyon pozitívan reagált, szerinte is önmérsékletre kell intenünk a feleket” – számolt be a beszélgetésről Băsescu. Hozzáfűzte: válság idején könnyű az emberek elégedetlenségét más irányba terelni, és úgy vélte, fennáll a veszélye, hogy elszabadulnak az indulatok. „Válságban azok a politikusok hozakodnak elő nacionalista szólamokkal, akiknek a felelősségtudata korlátozott” – mondta Băsescu, aki szerint Románia valódi problémája sokkal inkább az, hogy nőnek az energiaárak, a helyi adók, bevezetik a kistermelőket sújtó átalányadót, a gazdák többletadóját. „Persze sosem fogom törvénytelen jelképek közintézményekre való kifüggesztését bátorítani” – jelentette ki az államfő a székely zászlóra utalva. Kifejtette: nem új keletű a probléma, de az ügyet nem pátosszal és propagandával, hanem a törvény keretei között kell kezelni. „Levetettem a zászlódat, öregem, kitűzheted az udvarodon, használhatod a hét végén, de nincs keresnivalója a közintézményeken” – érzékeltette az általa helyesnek vélt eljárást az elnök. Szerinte sokkal higgadtabban lehetett volna kezelni az ügyet, anélkül, hogy válság idején a románok valós gondjairól olyan gyúlékony témára tereljék a közfigyelmet, mint a nacionalizmus. Orbán Viktor már pénteken Brüsszelben beszámolt magyar újságírók előtt, hogy miről beszélgettek a román államfővel – közölte tegnap este a magyar miniszterelnök sajtófőnöke. Havasi Bertalan az elhangzottakat felidézve megismételte: a magyar kormányfő és a román államfő egyetértett, hogy a hangulat hűtése és a konfliktus súlyának a csökkentése mindkét ország érdeke, ezért a témában a két külügyminiszter ki is adott egy közleményt még csütörtökön.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nem mindenkinek sérti a szemét (Román publicisták a székely zászlóról)
Több román publicista közölt az elmúlt napokban a kisebbségi jelképhasználat jogát elismerő, a nacionalista hangulatkeltést elítélő írást a székelyzászló-ügy kapcsán. Ezeknek a kivételeknek az internetes portálok és közösségi fórumok biztosítottak nyilvánosságot, miközben a televíziós vitaműsorokban meghívott politikusok és elemzők többnyire ellenséges hangnemben beszéltek a székelyek követeléseiről.
A román szolidaritási megnyilvánulások sorát Lucian Mândruţă televíziós személyiség nyitotta meg, aki már a diplomáciai szintre került vita kirobbanásának másnapján székely zászlót tűzött ki Facebook-oldalára, és bejelentette: „ma én is székely vagyok, az első Argeş megyében”. Ugyancsak közösségi oldalakon terjednek Sabin Gherman kolozsvári publicista írásai, aki hazai példákkal igazolta, hogy a regionális jelképek Romániában is jelen vannak: Tordán és Aranyosgyéresen például a zászlórudakon a város zászlaja is ott lobog, két hónapja pedig a Gorj megyei prefektus nagy örömmel közölte, hogy Victor Ponta miniszterelnökkel együtt tűzi ki az olténiai megye zászlaját a Păpuşă-csúcsra. Ilyen körülmények között még téma lehet a székely lobogó kérdése? – veti fel a kérdést Sabin Gherman. Mint írta, azt szeretné, ha a román polgárok is olyannyira ragaszkodnának trikolórjukhoz, akár a székelyek saját lobogójukhoz, a román politikusok pedig ugyanolyan vehemenciával óvnák a határon túli románok jogait, mint budapesti kollégáik a külhoni magyarokét. A Tiszta Romániáért Egyesület portálján Moise Guran, a román gazdasági tévéműsorok egyik legnépszerűbb szakújságírója írt arról, hogy a román hatóságoknak nem lenne szabad „buta és történelmileg igazságtalan” módon tagadniuk Székelyföld létezését. A médiaszemélyiség szerint inkább gazdasági és idegenforgalmi téren kellene hasznosítaniuk azt a márkanevet, amit Székelyföld jelent. Vasárnap az Evenimentul zilei lap internetes kiadása Angela Tocilă nagyváradi író blogbejegyzését vette át a székelyzászló-ügyben. A szerző rámutatott, hogy a tévében agitáló politikusok várakozásaival ellentétben Erdélyben „a magyar és román emberek nem döfték le egymást zászlórudakkal, nem köpködtek egymásra, hanem munkába mentek, elvitték a gyereket iskolába, mintha mi sem történt volna”, és hidegen hagyta őket a Bukarestben fortyogó hazafiasság. Úgy tűnik, a nép mégsem olyan buta, hogy elég legyen számára kenyér helyett a cirkusz, és Erdély elrablásával már nem lehet ijesztgetni őket” – vonta le a következtetést Andrea Tocilă.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Székelyudvarhely polgármestere csütörtökön ismertette 2013-as terveit, ekkor közölte azt is, hogy az általa vezetett hivatal felkért egy komoly szerkesztőgárdát, hogy írja meg Székelyföld történetét.
Tavaly adták ki a Hargita és a Kovászna Megyei Tanács támogatásával, Maros megye korábbi megyei elöljáróinak és számos történésznek, közismert szaktekintélynek a közreműködésével a Székelység története című alternatív tankönyvet, amelyet az általános iskolák VI. és VII. osztályosainak szánnak, illetve azoknak a felnőtteknek, akik érdeklődnek történelmünk iránt. A könyv több ezer példánya jutott el immár az olvasókhoz. A román sajtóban komoly reakciója volt és van ennek a kulturális eseménynek, kedélyeket borzolt.
Bunta Levente polgármester hangsúlyozta, hogy fel kell idéznünk az annak idején Magyarországon megjelent Erdély története című háromkötetes munkát, amely – bár sok vihart kavart – máig ott van minden igényesebb család könyvespolcán. „Három, egyenként legalább ötszáz oldalas, gazdagon illusztrált kötetre kell gondolni. A szerkesztőbizottság elnöke Egyed Ákos professzor, akinek tudásához, szakmai hozzáállásához nem férhet semmi kétség.”
Egyed Ákost nem sikerült utolérnünk ezekben a napokban, de kiderítettük, hogy a munkacsoport egyik koordinátora a Székelyudvarhelyen élő Hermann Gusztáv Mihály történész, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) adjunktusa, aki úgy nyilatkozott: „Elkészült a tervezett tartalom- és tematikajegyzék. A szerzői gárda még nem végleges, és a tartalomjegyzék is kiegészülhet, bővülhet a továbbiakban. Főleg egyes alfejezetek szerzőinél lehet még változás, ezért a fejezetek szigorú, tételszerű emlegetése még korai. Biztos a három kötet és a polgármester által említett legalább háromszor ötszáz oldal, de akár meg is haladható a bruttó ezerötszáz oldal.”
A tervek alapján az első kötet a székelyek őstörténetével és az eredetkérdéssel foglalkozik majd (Kordé Zoltán és Benkő Elek szakértői és szerkesztői közreműködésével), illetve Erdély és a Székelyföld életét tanulmányozza a magyar királyság idején, egészen 1542-ig. A következő, nagyobb tartalmi egység az 1542 és a Rákóczi-szabadságharc bukása (1711) közti időszak, amikor Erdély gyakorlatilag önálló fejedelemségként működött. Feltételezhető, hogy A székelyek és a Székelyföld a 18. században (szerző-koordinátor: Pál-Antal Sándor) című fejezet már a második kötet bevezető részét fogja képezni, amelyet Az abszolutizmustól az 1948–1849-es forradalomig terjedő időszak vizsgálata követ (szerző-koordinátor: Hermann Gusztáv Mihály). Egyed Ákos – saját szakterületén fog dolgozni – A Székelyföld és a székelyek 1848–1949-ben című fejezetet írja és szerkeszti, amelyet A kiegyezés kora címet viselő fejezet követ (szerző-koordinátorok: Pál Judit és Balaton Petra). A második kötetet A Székelyföld és a székelység 1914 és 1918 között című téma zárja (szerző-koordinátor: Csikány Tamás). A hosszú huszadik század elejétől, az első világháborút lezáró békétől napjainkig, a közelmúlt eseményeiig terjed a harmadik kötet. A huszadik századi történéseket feldolgozó fejezeteket Bárdi Nándor, Oláh Sándor és Nagy József, valamint Novák Csaba Zoltán írja és szerkeszti. A tervek szerint a három kötet megjelenésére egyszerre, 2015 októberében fog sor kerülni.
Simó Márton
Székelyföld.ro,

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),