Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2011. július 8.
Kárpát-medencei együttműködés
A Nemzeti Vidékstratégia – 2020 konzultációsorozat részeként tegnap először tartottak egyeztetést a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések nemzeti programjáról. A tanácskozásra meghívták Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Szlovákia és Ukrajna szakembereit és politikusait, valamint a magyar törvényhozás és kormánypolitika meghatározó szereplőit.
A megbeszélés végén a résztvevők közös nyilatkozatot fogadtak el, mely többek között tartalmazza: "a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, számos szállal kötődünk egymáshoz. A vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence-szerte." A tanácskozás résztvevői kinyilvánították, hogy ennek az egyeztetésnek a keretében kívánják előkészíteni azt a konzultációsorozatot, melynek célja a közös Kárpát-medencei nemzeti vidékfejlesztési program kidolgozása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A Nemzeti Vidékstratégia – 2020 konzultációsorozat részeként tegnap először tartottak egyeztetést a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések nemzeti programjáról. A tanácskozásra meghívták Ausztria, Szlovénia, Horvátország, Szerbia, Románia, Szlovákia és Ukrajna szakembereit és politikusait, valamint a magyar törvényhozás és kormánypolitika meghatározó szereplőit.
A megbeszélés végén a résztvevők közös nyilatkozatot fogadtak el, mely többek között tartalmazza: "a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, számos szállal kötődünk egymáshoz. A vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence-szerte." A tanácskozás résztvevői kinyilvánították, hogy ennek az egyeztetésnek a keretében kívánják előkészíteni azt a konzultációsorozatot, melynek célja a közös Kárpát-medencei nemzeti vidékfejlesztési program kidolgozása. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. július 8.
Késik a végleges akkreditáció (Tízéves a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem)
Csaknem egy évvel ezelőtt, 2010. július 22-én a Tusványosi Szabadegyetemen jelentette be dr. Dávid László rektor Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Kató Béla, a Sapientia kuratóriumának elnöke jelenlétében, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját, s a végleges döntés már csak a politikától függ.
Előrelépés azóta sem történt. Nemrégiben Dávid László rektor elmondta: csalódott a politikumban, az érdekvédelmi képviseletben. Az üggyel kapcsolatosan és a magánegyetem tízéves történetéről Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjét, a Sapientia kuratóriumának elnökét kérdeztük. – Milyennek értékeli a Sapientia tízéves működését?
– Tízéves a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, de a gondolattól számítva tizenegy, hiszen mindannyian tudjuk, megannyi kérés, könyörgés és gyertyás tüntetés után a román többség nem akarta, hogy létrejöjjön az önálló erdélyi magyar tudományegyetem. A mi kérésünkre az akkori magyar kormány 2000-ben – nagyon bölcsen – úgy döntött, hogy nem várunk tovább. Akkor döntötték el, hogy létrehozzák a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet magánegyetemi státusban, s a magyar történelmi egyházak püspökeit kérték fel arra, hogy alapítóként vállaljanak részt ebben. Ez legitim, az összerdélyi magyarságot képviseli, hiszen nagyon kevés ember mondhatja el magáról Erdélyben, hogy nem tartozik valamelyik történelmi magyar egyházhoz. Az indulás nagyon nehéz volt, hiszen úgy kellett egyetemet alapítani, hogy nem volt épületünk, tanári karunk és diákságunk. Nagyon merész tett volt ez, és az elmúlt tíz esztendő is az egyetemalapításról szólt, hiszen először épületeket kellett vásárolni, aztán tanárokat és diákokat toborozni. Tíz év után jutottunk el oda, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában kiépült az egyetemi rendszer, és közel húsz szakon zajlik az oktatás, háromezer egyetemi hallgató tanul nálunk. – Miért késik az akkreditáció?
– A szabály szerint három végzős évfolyamnak be kell fejeznie tanulmányait, illetve államvizsgáznia kell egy állami egyetemen, és csak utána lehet kérni a végleges akkreditációt. Tavaly ez is megtörtént, a szakma elismerte és nagyon jó minősítéssel jóváhagyta azt a munkát, amit végeztünk. Már csak a politikumnak kellene a döntést meghoznia. Számunkra teljesen érthetetlen, hogy egy európai uniós tagállamban, miután olyan jó kapcsolatokról beszélnek a magyar és a román kormány részéről, és amikor Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek Traian Băsescu államfő és a parlament elnöke is megígérte, hogy a Sapientia akkreditációját minél rövidebb időn belül megoldják, mégsem halad az ügy. A szakmai akkreditáció óta lassan egy esztendő telt el. Szakmailag minden rendben, senki nem mondja azt, hogy a Sapientiának nincs létjogosultsága, de érthetetlen, hogy miért kell ilyen hosszú ideig várni a végleges akkreditációig. Olyan értelemben is, hogy azt halljuk, az RMDSZ-től függ a koalíció megmaradása. Mi úgy gondoljuk, hogy egy nagyon egyszerű, rövid politikai procedúra után ezt rendezni lehetne.
– Mi lehet a következménye a késlekedésnek?
– Amennyiben nem történik meg sürgősen, a megkezdett munka nagyon sokat fog sérülni, hiszen az akkreditáció elmaradása akadályozza a mesteri szakok indítását, esetleg a doktori képzéseket, és abban a versenyben, amelyben vagyunk, alulmaradunk. Az sem megoldás, hogy a Sapientián csupán magyarországi egyetemek mesteri képzői létezzenek, nekünk az az érdekünk, hogy itteni tanárokkal működjék és fejlődjék az egyetem. Nagyon furcsának találjuk, hogy a parlamenti döntés késik, elképzelni sem tudjuk, kinek milyen politikai szándékai vannak, hogy ezt az ügyet húzza, nyúzza. Egyértelmű, hogy nincs meg a politikai akarat, mindenki egyetért velünk, mindent megígér, és aztán nem történik semmi. Legutóbb egy hónappal ezelőtt a magyar történelmi egyházak püspökei előtt kérdeztük meg Markó Bélától, hogy mit gondol erről, mire ő azt felelte, hogy az őszi parlamenti ülésszakban kerül sor a Sapientia akkreditációjára. Sajnos, a politikában sokféle okból kifolyólag nagyon gyakran megtörténik, hogy ígérünk valamit, és utána az nem teljesül. Majd meg lehet magyarázni, hogy miért nem. Mi egyelőre úgy érezzük, hogy ebben az ügyben nem történik haladás, és ezt végső soron az erdélyi magyarság fogja megsínyleni, a közösség kárára történik a halogatás.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Csaknem egy évvel ezelőtt, 2010. július 22-én a Tusványosi Szabadegyetemen jelentette be dr. Dávid László rektor Markó Béla miniszterelnök-helyettes, Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke és Kató Béla, a Sapientia kuratóriumának elnöke jelenlétében, hogy a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség elfogadta a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem akkreditációját, s a végleges döntés már csak a politikától függ.
Előrelépés azóta sem történt. Nemrégiben Dávid László rektor elmondta: csalódott a politikumban, az érdekvédelmi képviseletben. Az üggyel kapcsolatosan és a magánegyetem tízéves történetéről Kató Bélát, az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjét, a Sapientia kuratóriumának elnökét kérdeztük. – Milyennek értékeli a Sapientia tízéves működését?
– Tízéves a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, de a gondolattól számítva tizenegy, hiszen mindannyian tudjuk, megannyi kérés, könyörgés és gyertyás tüntetés után a román többség nem akarta, hogy létrejöjjön az önálló erdélyi magyar tudományegyetem. A mi kérésünkre az akkori magyar kormány 2000-ben – nagyon bölcsen – úgy döntött, hogy nem várunk tovább. Akkor döntötték el, hogy létrehozzák a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemet magánegyetemi státusban, s a magyar történelmi egyházak püspökeit kérték fel arra, hogy alapítóként vállaljanak részt ebben. Ez legitim, az összerdélyi magyarságot képviseli, hiszen nagyon kevés ember mondhatja el magáról Erdélyben, hogy nem tartozik valamelyik történelmi magyar egyházhoz. Az indulás nagyon nehéz volt, hiszen úgy kellett egyetemet alapítani, hogy nem volt épületünk, tanári karunk és diákságunk. Nagyon merész tett volt ez, és az elmúlt tíz esztendő is az egyetemalapításról szólt, hiszen először épületeket kellett vásárolni, aztán tanárokat és diákokat toborozni. Tíz év után jutottunk el oda, hogy Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Csíkszeredában kiépült az egyetemi rendszer, és közel húsz szakon zajlik az oktatás, háromezer egyetemi hallgató tanul nálunk. – Miért késik az akkreditáció?
– A szabály szerint három végzős évfolyamnak be kell fejeznie tanulmányait, illetve államvizsgáznia kell egy állami egyetemen, és csak utána lehet kérni a végleges akkreditációt. Tavaly ez is megtörtént, a szakma elismerte és nagyon jó minősítéssel jóváhagyta azt a munkát, amit végeztünk. Már csak a politikumnak kellene a döntést meghoznia. Számunkra teljesen érthetetlen, hogy egy európai uniós tagállamban, miután olyan jó kapcsolatokról beszélnek a magyar és a román kormány részéről, és amikor Schmitt Pál magyar köztársasági elnöknek Traian Băsescu államfő és a parlament elnöke is megígérte, hogy a Sapientia akkreditációját minél rövidebb időn belül megoldják, mégsem halad az ügy. A szakmai akkreditáció óta lassan egy esztendő telt el. Szakmailag minden rendben, senki nem mondja azt, hogy a Sapientiának nincs létjogosultsága, de érthetetlen, hogy miért kell ilyen hosszú ideig várni a végleges akkreditációig. Olyan értelemben is, hogy azt halljuk, az RMDSZ-től függ a koalíció megmaradása. Mi úgy gondoljuk, hogy egy nagyon egyszerű, rövid politikai procedúra után ezt rendezni lehetne.
– Mi lehet a következménye a késlekedésnek?
– Amennyiben nem történik meg sürgősen, a megkezdett munka nagyon sokat fog sérülni, hiszen az akkreditáció elmaradása akadályozza a mesteri szakok indítását, esetleg a doktori képzéseket, és abban a versenyben, amelyben vagyunk, alulmaradunk. Az sem megoldás, hogy a Sapientián csupán magyarországi egyetemek mesteri képzői létezzenek, nekünk az az érdekünk, hogy itteni tanárokkal működjék és fejlődjék az egyetem. Nagyon furcsának találjuk, hogy a parlamenti döntés késik, elképzelni sem tudjuk, kinek milyen politikai szándékai vannak, hogy ezt az ügyet húzza, nyúzza. Egyértelmű, hogy nincs meg a politikai akarat, mindenki egyetért velünk, mindent megígér, és aztán nem történik semmi. Legutóbb egy hónappal ezelőtt a magyar történelmi egyházak püspökei előtt kérdeztük meg Markó Bélától, hogy mit gondol erről, mire ő azt felelte, hogy az őszi parlamenti ülésszakban kerül sor a Sapientia akkreditációjára. Sajnos, a politikában sokféle okból kifolyólag nagyon gyakran megtörténik, hogy ígérünk valamit, és utána az nem teljesül. Majd meg lehet magyarázni, hogy miért nem. Mi egyelőre úgy érezzük, hogy ebben az ügyben nem történik haladás, és ezt végső soron az erdélyi magyarság fogja megsínyleni, a közösség kárára történik a halogatás.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. július 8.
Vallásosság és modernizáció a csángóknál
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A címbeli témakörben tartott előadást a nagyváradi Szacsvay Akadémia keretében Peti Lehel, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet munkatársa. Tapasztalatairól, a csángó közösségek jelenlegi állapotáról és várható jövőjéről Szilágyi Aladár faggatta a kutatót.
Éppen ma kaptam egy fura hírt arról, hogy egy lelkes anyaországi férfiú rovásírásra tanítaná a csángó gyermekeket. A csángó szövetség jelezte, nem a legszerencsésebb e kezdeményezés, hiszen örülnek, ha valamelyest megtanítják magyarul írni-olvasni őket. Az a benyomásom, hogy egyik-másik magyarhoni „csángómentő” úgy forgolódik közöttük, mint elefánt a porcelánboltban. Önnek mi erről a tapasztalata?
Igen, a rendszerváltás után megnyílt a lehetőség arra, hogy a korábban elszigetelt, elzárt, rejtélyes Moldvába egyre többen ellátogathassanak. Megerősödött az a tendencia, hogy a csángókat titokzatos népcsoportként kezeljék. Erdélyben és Magyarországon is elindult egyféle csángómentési mozgalom. Eleve archaikus, tradicionális kultúrát feltételeztek. Mindenki a saját elfogultságából kifolyólag próbált segíteni, de nem biztos, hogy erre a segítségre ilyen formában van szükség.
Ez a hozzáállás arra emlékeztet, amikor a jó szándékú misszionáriusok elmentek téríteni a bennszülötteket… Ismert antropológiai párhuzam, amikor a misszionárius beül a csónakba, egy egzotikus népet kíván felfedezni, és a maga kultúráját próbálja terjeszteni, azzal kolonizálja a megtérítendőket.
Mielőtt jobban elmélyednénk e problémakörben, hadd tegyek fel egy személyesebb jellegű kérdést: mióta foglalkozik csángókutatással?
Néprajzot tanultam, 2001-ben jártam először Moldvában, amikor a kolozsvári Magyar Néprajz és Antropológiai Tanszék a Kriza János Néprajzi Társasággal közösen nagyobb kutatást tervezett, azokat a falvakat keresték fel a diákok, ahol még viszonylag jól beszélték a csángó nyelvjárást. A székelyes csángóknál és az északi csángóknál is, ott, ahol még egyáltalán beszélnek magyarul. Pozsony Ferenc és Tánczos Vilmos tanár urak irányításával kezdtem Moldvában kutatni. 2001 után néhányan többször visszamentünk, és a Kriza János Néprajzi Társaság támogatásával rendszeresen búvároltuk az átalakuló csángó társadalmat, a csángók vallásosságával kapcsolatos problémákat.
Tanulmányainak jelentős része ezzel a kérdéskörrel foglalkozik. Melyeket tartja a legfontosabbaknak közülük?
Nehéz volna rangsort fölállítani. Főleg a népi vallásosság témakörébe ástam be mélyebben magam, erről írtam a doktori disszertációmat is, a moldvai csángók hagyományos vallásosságáról és a vallásosság szerepéről az átalakuló társadalomban. Az új vallási jelenségek és formák megjelenéséről és hatásáról. Egyik kedvenc kutatási témám a trunki orvos rózsaillatú kútja körül kialakult vallási mozgalom, amelyben – az én értelmezésemben – a szocializmus nehéz körülményei közepette élő társadalomnak egy szimbolikus vallási lázadása testesült meg. Benedek Márton doktor történetéből dokumentumfilmet is készítettünk. 1986-ban a trunki csodakút az egész csángóföldet megmozgató kultusz színtere volt. Százával zarándokoltak el a gyógyító kúthoz a katolikus falvak hívő lakói, hogy annak csodatevő erejéből részesüljenek. A vallási megmozdulás, amely méreteiben esetenként egy búcsú színezetét ölthette magára, viszonylag gyorsan elterjedt a Bákó megyével határos régiókra is. A trunki csodakút kultusza alapján szerveződő megmozdulásoknak kezdetben nem volt politikai színezetük, mégis a felsőbb hatalom szigorú tiltásai ellenére zajlottak. A különösen szigorú felügyelet, amellyel a kommunista hatalom a Trunkban kibontakozó népi vallásos mozgalmat illette, annak tulajdonítható, hogy a gyógyító kút annak a Benedek Mártonnak a kapujában volt, akit korábban a politikai rendőrség halálra kínzott. A politikai rendőrség az ónfalvi főorvost megfigyelés alá helyezte, mivel folytatta korábban megkezdett hittudományi tanulmányait, és 1980-ban pappá szentelték. Benedek Márton vallását hithűen gyakorló orvos volt, aki azzal is kitűnt társai közül, hogy a hozzá forduló kevés pénzű betegeit ingyen kezelte. Valláserkölcsi elvei miatt, amelyek ellentétben álltak a kommunista ideológiával, többszöri meghurcoltatás után 1986-ban a securitete végzett vele.
Mikor következett be az első nagy változás, az első nagy törés a moldvai csángó közösség életében?
A leglényegesebb mozzanat: az új román állam megjelenésének az időszaka. A két fejedelemség egyesülése után függetlenült állam politikája az intézményein keresztül tudatosan asszimilálta a moldvai csángókat. A legvehemensebben akadályozott meg minden olyan kezdeményezést, amely magyar intézményhálózat, magyar értelmiségi réteg kialakulását eredményezte volna. Ez után épült ki a jászvásári papnevelde, ekkor jöttek létre a román identitást promováló egyházi elitképző intézmények, ezek révén valósult meg a csángók asszimilálása, elrománosítása.
Ha egyéb nem, legalább a vallás megmaradt számukra – akkor. Viszont amikor a kommunista uralom bekövetkezett, nemcsak jelentős társadalmi, gazdasági változások indultak be, kollektivizálás, iparosítás, ingázás, városra költözés, hanem a vallásosság ellen is fellépett a hatalom. A moldvai csángók körében miben nyilvánultak meg specifikus módon ezek az intézkedések? A szocializmus jelentős modernizációs változásokat eredményezett az ő életükben is. Tág rés nyílt a zárt, homogén moldvai közösségek számára a környező románsággal való szorosabb kapcsolatok kialakulása terén, az urbánusabb életforma irányába. Ipari telepek jöttek létre a csángóság környezetében, általánossá vált a városra való ingázás, ami jelentős modernizációs folyamatokat is eredményezett. Ugyanekkor erősödött fel egész Romániában a vallás, az egyház üldözése, s ennek következtében a moldvai csángók számára is a vallásosság zártkörűbbé vált. Sokkal inkább kisközösségi, szomszédsági, családi körbe szorult vissza. Ugyanebben az időszakban nemcsak az egyházi vezetőket üldözték, a népi vallásosságnak a specialistáit is hallgatásra kényszerítette a hatalom. Ennek is a következménye, hogy a vallásosság inkább kisközösségi formában tudott tovább élni. De a moldvai közösségekben a vallással szembeni retorzióknak is több fokozatuk volt. Az 1960-as évekre példátlan változás következett be a kommunista államnak a moldvai katolikus egyházhoz való viszonyában, s ennek részeként Moldvában felgyorsult templomépítés kezdődött, mely Kelet-Európában precedens nélküli. Miközben Románia-szerte nemkívánatosnak nyilvánították az egyházi vezetőket, Moldvában ebben az időszakban nagyszabású fejlesztése történt az egyházi intézményeknek, ami arra utal, hogy ebben az időszakban a római katolikus egyház vezetése kiegyezett az államhatalommal. Az egyháznak a kommunista hatalomhoz való viszonyában bekövetkező fordulat ára az volt, hogy az egyház kötelezettséget vállalt a moldvai csángók elrománosítására.
1992-ben egy egyházi rendezvényen Váradon járt Ioan Robu érsek. Akkoriban már magyar részről kezdték ütni a vasat a csángók anyanyelvi oktatása érdekében, egy interjú keretében megpendítettem neki a kérdést. Kijelentette: bár a csángók nem magyarok, neki semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy a csángóknak is legyen saját ábécéjük, olvasókönyvük, de minden csángó faluban másképp beszélnek, tehát minden falu számára külön ábécéskönyvet kellene készíteni…
Igen, a román nacionalizmus egyik fő érve az, hogy a moldvai katolikusok nyelve keveréknyelv, és ha tartalmaz is magyar jövevényszavakat, semmiképpen sem magyar nyelv. Azt a tényt, hogy a moldvai csángóság nem egységes, nem homogén népcsoport, és hogy a nyelvjárásuk sem egységes, ilyenformán ideologizálja meg a román nacionalizmus.
A rendszerváltás utáni időszak még nagyobb változásokat hozott a csángóság életében…
Valóban, radikális változások következtek be, a moldvai társadalom e két évtized alatt többet változott, mint korábban hosszú évtizedek alatt. Mint említettem, a szocializmus is eredményezett bizonyos modernizációs változásokat, de ezek 1990 óta pörögtek fel igazán. Elsősorban a külföldi munkamigráció következtében a nagy demográfiai potenciállal rendelkező falvakból rengetegen kimentek dolgozni. Ott találkoztak a nyugati mintákkal, és alapvetően más, erős értékátalakulás, életmódváltás történt. Ennek egyik következménye, hogy egyfajta transznacionális tudat jött létre a csángók esetében is, aminek a lényege, hogy a kommunikációs eszközök fejlődésével és elérhetővé válásával egy időben különféle kulturális közegekben lehet egyidejűleg létezni. Ma már könnyen lehet váltogatni a kibocsátó teret a nyugati országokéval.
Tehát a hagyományos életvitel, a tradíciók inkább 1990 után kezdtek eltűnni?
Így van, a rendszerváltás után nagyarányú kultúraváltás zajlik, éppen napjainkban zárul ennek a hagyományos kultúrának a teljes mértékű kicserélődése, az akkulturalizációnak a befejeződése. Mindamellett, hogy egészen a rendszerváltásig a moldvai csángóknak a társadalma nagyon sok archaikus elemet őrzött meg, a gazdálkodási formáktól a mentalitásig, a szokásoktól a folklórig, mindez a rendszerváltás után fokozatosan elvesztődik, elfelejtődik. Ráadásul kihal az a generáció, amelyik még a negyvenes évek végén ebben a hagyományos életvilágban szocializálódott. Velük együtt a hagyományos értékek, beállítódások, attitűdök, mentalitások is elvesznek. A fiatalok nem tartják fontosnak ezekkel azonosulni, modernné válásukban a tradíció akadály. A tradícióba beleértem a magyar nyelvet és mindazt, amit a hagyományos magyar kultúra jelentett a csángó közösségekben. Mindez a nemzedékek között is okozott feszültséget?
Nehéz megállapítani, hogy vannak-e súlyos feszültségek a problémák különböző megítélése miatt. Inkább azt látom, hogy az idősebb generáció is azonosul a fiatalok által követett modellekkel, sokkal inkább ezeket vélik kívánatosnak számukra is. Ez abból is látszik, hogy támogatják a fiatalok ilyen irányú törekvéseit, a különféle értékekkel való azonosulástól eladdig, hogy önmaguk is már románul beszélnek az unokákkal, és azt tartják kívánatosnak, ha a gyerek a családban először románul tanul meg. Úgy látom, a moldvai közösség a fennmaradása, a gazdasági jólét megteremtése érdekében – természetes módon egyébként – az akkulturizációt választja, mindazt, ami a modernizációval összhangban történik.
Nemde, mindazok, akik akár romantikus, akár reális csángómentő akciókba kezdtek, akik kíváncsiságból vagy tudományos érdeklődéssel érkeztek hozzájuk, már igen változó világot találtak? Valóban, nagyon változó világgal szembesültek, de valamit találtak még abból a világból is, amit a hagyományos társadalom jelentett. De aki ma látogat el a moldvai falvakba, s a fejében netalán valamiféle romantikus egzotikumkeresés van, nagyon meg fog lepődni. Erősen modernizálódott csángó társadalommal találkozik. Vannak, akik – egyébként teljes jó szándékkal – a csángó kultúra megmentésére vállalkoznak. Igazából nagyon sokfélék, a romantikum keresőitől az átgondolt, valóban hathatós eredményt ígérő segítségnyújtókig, akikre valóban nagy szükség van. Fontos, hogy segítőkész emberek a saját idejükből, a saját javaikból áldoznak arra, hogy valamiféle alternatívát nyújtsanak.
Nem véletlen, hogy ezt a témát mindkét oldalról a politikum is fölkapta. És hát vannak úgynevezett „díszcsángók” is, akiket aztán hurcolnak ide-oda, különböző rendezvényekre, ünnepségekre. Mennyire árthat ez a gyakorlat a csángók ügyének?
Különbséget kell tennünk aközött, hogy a helyi csángó társadalomnak ártalmas, vagy egyáltalán: a csángó ügynek, a csángókérdést napirenden tartóknak. Fontos megmutatni, hogy van csángó kultúra, vannak csángó hagyományok, természetes igény, hogy ezt bemutassuk, bárhol a világon. Ha vannak értékek, azokat meg kell mutatni. Viszont sok visszásságot keltett a helyi társadalmakban az, hogy gyakran egy-egy közösségen belül is kialakultak a „frontok”: ki tart úgymond a magyarokkal, kit visznek Magyarországra, és kik azok, akik ellenkező érzülettel tekintenek erre. A csángók nem úgy szeretnék magukat bemutatni, mint holmi archaizmusokat őrző vadembereket, hanem a saját értékeiket azzal a valósággal szinkronban, ami a moldvai társadalmat jellemzi. Kialakult egyfajta etnobiznisz is, ami kedvezőtlenül hatott a csángó közösség hangulatára, nem?
Nyilván, akik ebben részt vesznek, valamiképpen „áruba bocsátják” azt, amijük van. Ez önmagában nem okoz gondot, csak akkor, ha a helyi közösségekre visszahat. Sok esetben felkavarta a kedélyeket, problémássá tette akár a jó szándékkal Csángóföldre látogatóknak a tevékenységét is. Azáltal, hogy kedélyeket borzolt, hogy kiváltotta a nacionalista megnyilvánulásokat.
A hatóságok reakciója várható volt, ha jól emlékszem, 1996-ban volt az a botrányos eset, amikor az RMDSZ és a csángó szövetség küldöttei ellen hergelték a lakosságot, s egyfajta autodaféval végződött. Tud-e hasonló esetekről?
Pozsony Ferenc volt az, aki számba vette a csángók érdekvédelmi törekvéseit a rendszerváltást követően. Valóban voltak jogi és etikai visszaélések, például a néprajzosok vagy a gyerekeket magyarul tanító pedagógusok ellen, sőt az Ön által említett nyíltabb konfliktusok is. Ennyire súlyos konfliktusok a mai helyzetet már nem jellemzik. Inkább kisebb betartásokkal, elfedett módon gördítenek akadályokat a Moldvában tevékenykedők elé.
Amikor riportúton jártam Pásztor Gabriella akkori oktatásügyi államtitkár kíséretében, szerencsémre, az összes tanár ott volt Bákóban. Kifaggattam őket, és néhány helyszínre is elmentünk. Mindenütt más és más szituációt találtunk. Ön szerint jelenleg milyen a magyar nyelv oktatásának a helyzete, mi remélhető ettől a lassan terebélyesedő „mozgalomtól”?
Fontos dolog volt, hogy egyáltalán létrejött Moldvában a magyar nyelvű oktatás. Egyre sikeresebben terjeszkedik, egyre több településen tudják biztosítani a gyerekek alternatív magyarnyelv-oktatását. Kétségkívül fontos eredményei is vannak, nagyon sok gyerek számára, még ha a magyarul tudó, értő gyerekek 10-12 százaléka vesz csak részt ezeken a programokon, akkor is a csángó nyelv presztízsét emelik ezek a foglalkozások. Amióta hivatalosan is bevezették az iskolába néhány helyen a magyar nyelv oktatását, ez egyfajta legitimáló erővel bír a közösségekben. A szülők is egyre bátrabban, egyre biztosabban küldik a gyermekeiket ezekre a foglalkozásokra. Sokszor megfélemlítették őket, megfenyegették, ellehetetlenítették, arra kényszerítették, hogy visszavonják a korábbi döntésüket. Ugyanakkor illúzióink nem lehetnek ennek a programnak az eredményeit illetően sem. A magyar nyelvvesztésnek az összetevői sokkal komplexebbek, sokkal több összetevőből álló rendszert képeznek, mintsem azt egyetlen ponton megváltoztatva vissza lehetne fordítani. Az egész környezetet kellene gyökeresen átfordítani a magyar nyelv, a csángó nyelvjárások presztízsének az érdekében. Hogy ezek a folyamatok visszaforduljanak, az egyházi liturgia nyelvének is meg kellene változnia, és így tovább, hogy tömegesen hasson. De az egyént, a személyt nézve fontos az, ami Moldvában történik, nagyon sok csángó gyerek, csángó fiatal szembesülhet az alternatív lehetőséggel, az ő kultúrájának, az ő hagyományos értékének, nyelvének, történelmének tudatosításával, egy másfajta perspektívából való láttatásával.
Maradjunk még egy pillanatra az oktatás kérdésénél. Annak idején találkoztam egy olyan nénivel, aki még a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején magyarul tanulhatott, akkoriban, amikor Bákóban még magyar nyelvű tanítóképzés is folyt. Ez a nemzedék lassan kihal. A köztudatban van-e még egyáltalán nyoma annak, hogy a betűvetést hajdan magyarul is lehetett tanulni?
Még lehet találkozni olyan személyekkel, akik a Magyar Népi Szövetség által kezdeményezett magyaroktatáson vettek részt. Az MNSZ a diktatúra első éveiben negyven-ötven faluban működtetett meglehetősen alacsony színvonalú magyar iskolákat. Ennek vannak emlékei, de nem adódtak tovább a következő nemzedékek számára. A mai helyzetben ennek nincs relevanciája, az identitás alakításában játszott szerepe elhanyagolható.
Az ottani papság többsége is csángó származék. Vannak-e közöttük olyanok, akik netalán kedvezően viszonyulnak a „csángómentési” akcióhoz?
Azért létezik az Európai Tanácsnak egy ajánlása, amelyik Románia számára meglehetősen szoros előírásokat tartalmaz, többek között a csángó kultúra és a csángó nyelv védelmét illetően. Ennek ellenére vannak friss információink arról, hogy meglehetősen feudális módszerekkel próbálják akadályozni ezeket a tevékenységeket. Az más kérdés, hogy az asszimiláció, a nyelvvesztés már annyira előrehaladott nagyon sok településen, tulajdonképpen az egész Moldvában, hogy egyfajta álszent magatartás tapasztalható bizonyos papok részéről: mindegy már úgyis, tanulhatnak a csángók magyarul, ha akarnak, hiszen már annyira befejeződött a dolog. Még az elfogadó jellegű viszonyulás is ilyen álszent magatartásból fakad.
Magam is találkoztam olyan esetekkel, hogy a három „intézmény”, a pap, a polgármester és a rendőr fogott össze, például Lujzikalagorban, a megfélemlítés érdekében. Egy kereskedő asszony a saját helyiségét bocsátotta az iskolán kívüli magyaroktatás rendelkezésére, látványos hatósági kivonulást szerveztek ellene és a szülők ellen.
A néprajzkutatók jól dokumentálták, bizonyították azt, hogy a moldvai falvakban a pap még mindig a hatalmi szféra csúcsán van, olyan módszerekkel tudja ma is befolyásolni a híveket, amilyenek más helyen, egy modern társadalom esetében elképzelhetetlenek. Még mindig félnek a paptól, az egyház még mindig erős társadalmi kontrollként tud működni.
Az utóbbi években, évtizedekben megjelentek a neoprotestáns közösségek, megindult a szektásodás, ami a csángó identitás lényegi elemét: a katolikus vallást kezdi ki. Ez tovább mélyíti az identitásváltás folyamatát?
A neoprotestáns kisközösségek létrejötte megint csak a modernizációs folyamatokkal van összefüggésben. Az, hogy egyáltalán létrejöttek és megtűrtekké váltak ezek a vallási kisközösségek, azt mutatja, hogy a pap által képviselt társadalmi kontrollnak a hatásfoka gyengül. A szektásodás is annak a modernizációnak a része, amelynek következtében a nyelvvesztés is természetesen hat. Ez is elősegítheti a román identitással való azonosulást, mivel a csángók egy premodern, előnemzeti identitásformával rendelkeznek, amelynek legfontosabb része a római katolikus valláshoz való tartozás. Azáltal, hogy feladják a katolikus valláshoz való tartozásukat, a modern értelemben vett román identitással való azonosulásnak egy újabb lehetősége teremtődik meg.
Az Erdélybe átkerült csángóknak is bőven vannak negatív tapasztalataik. Bizony, az erdélyi magyarság, a székelység se fogadta megfelelően őket, a „tyármagyarokként” aposztrofált feleiket. Gondolom, ez is sokat ártott a csángóügynek?
Így van. Azok a csángók, akik akár Erdélyben találkoztak a magyar kultúrával, illetve akár a magyarországi vendégmunka mentén az ottani magyarokkal, rossz tapasztalatokkal tértek vissza, inkább érezték kulturális és nyelvi másságukat, ami paradox módon a román identitás tudatosítása irányába hatott.
Térjünk vissza a Kisebbségkutató Intézet tevékenységére. Milyen további elképzeléseik vannak a csángókutatás terén?
A csángókérdés azért fontos az intézet elképzelésében, mivel összehasonlítási-elméleti lehetőséget nyújt más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek kutatásához. Olyanokéhoz, amelyek nem feltétlenül rendelkeznek az állam által elismert, hivatalos nemzeti kisebbségek státusával. Vannak Romániában más, a csángókhoz hasonló tradicionális közösségek, amelyek sok tekintetben hasonlítanak a csángókhoz, például ami az elmúlt évtizedekben bekövetkezett modernizációt, a nyelvvesztést, az államhoz való lojalitást illeti. A csángók körében megfigyelhető folyamatok elméletileg összevethetők például az ukrán falvakban megfigyelhető jelenségekkel. A hasonlóságok, párhuzamok új perspektívákat tesznek lehetővé.
Gondolom, nem tűnik pejoratívnak, ha azt mondom, egy néprajzkutató, egy antropológus számára mindez csemegét jelent?
Igen, ritkaságnak számít a moldvai csángók helyzete akár kelet-európai kontextusban nézve is, hiszen a rendszerváltásig a moldvai csángók közössége a legtradicionálisabbak közé tartozott. Mindamellett, hogy a csángókérdésnek már hatalmas irodalma van, léteznek még fontos, hasonló szituációban lévő kisebbségi közösségek, amelyekről alig tudunk valamit. A Kisebbségkutató Intézet feladata, hogy róluk is ismereteket szerezzünk, terepmunka folyjon, párbeszéd alakuljon ki. S ehhez jó összehasonlítási lehetőséget kínál a jól dokumentált, sokféle perspektívából láttatott csángó ügy.
Ami a román kollégákkal, a szakmával való kommunikációt illeti, tudnak-e együtt dolgozni, van-e párbeszéd, az álláspontok közeledtek-e egymáshoz?
Ezt nehéz ezt megítélni, mivel alapvető szemléletbeli különbségek vannak abban, ahogy a román kutatás tárgyalja a csángó ügyet. Az utóbbi időszakban színre léptek olyan fiatal román kutatók is, akik nyugati szemlélettel közelítenek a kérdéshez, nyugati egyetemeken tanultak, olvassák a nemzetközi irodalmat, az ő szemléletük közelít a miénkhez. Az utóbbi években megjelentek nyugati országokból származó fiatal kutatók, akiknek a szemléletmódja, a kutatásai nagyon fontosak a rendszerváltás után. Vannak olyan német, lengyel, amerikai, akár spanyol kutatók is, akik a saját iskoláiknak a perspektívájából tálalják ezeket a kérdéseket. Ami jót tesz az egész kutatásnak, nyitottabbá teszi, a szempontoknak a közelítését is elősegíti.
Vannak-e újabb tervei, amelyek révén egyéb területeket próbálnak kollégáival feltérképezni?
Az utóbbi időben megcsappantak a csángókutatásra fordítható pályázati támogatások. Mindazok, akik a csángókérdéssel foglalkozunk, nem jutunk hozzá valamiféle rendszeres támogatáshoz, a saját kutatói karrierünk lehetőségei közepette foglalkozunk a témával, személyes próbálkozások, egyéni pályázati lehetőségek révén; nincsenek összehangolt kutatási lehetőségek, mint ahogy a kétezres évek közepéig adódtak. 2000-től kezdődően több kötet jelent meg angolul, magyarul, románul a Kriza Társaságnál. A társaság több konferenciát is szervezett, és a még diákkorunkban megejtett kutatásokból felhalmozott egy olyan kutatási anyagot, amit ma már, tíz évvel a hátunk mögött nem lehetne megtenni. Tíz évvel ezelőtt még sok mindent lehetett akár pozitivista módszerekkel is abból felgyűjteni, ami még megmaradt a magyar folklórból. A jövő ennek a nagymértékű modernizációs átalakulásnak a kutatása. Nagyon fontos lett a csángó etnicitás átalakulásának a kérdése. Nagyon keveset tudunk erről, annak következtében, hogy heterogénná vált a csángó társadalom. Egymástól különböző életpályákat, egyéni sorsokat kellene megnézni ahhoz, hogy ezekről a folyamatokról valamit mondani tudjunk. Ezek a folyamatok kevéssé számszerűsíthetők, inkább a példát, a helyzetet tudjuk felmutatni, mintsem pontos számokban beszélni. Az elmúlt években fontos kvantitatív kutatásokat végzett Tánczos Vilmos tanár úr, aki 2008–2010-ben a csángók magyar nyelvismeretének a szintjét, a nyelvi kompetenciákat kutatta. Kiszámolta, hogy a ’90-es évek közepén végzett kutatásaihoz képest hányan beszélnek, hányan értenek még a moldvai csángók közül magyarul. Eredményei szerint jelentős csökkenés figyelhető meg, több mint 20 százalékos a magyarul beszélők fogyása.
Beszélgetésünket egy kis epizód felidézésével szeretném befejezni. Az egyik csángó faluban jártamban alkonyattájt terelték haza a csordát. Egy kis leányka, egy cinkocska hajtotta a tehenet, az iskola mellett haladt el, melynek kerítése piros-sárga-kékre volt festve, a leányka karjára egy magyar trikolórból álló szalag volt kötve. Megkérdeztem, honnan van a pántlikája, „a magyarországi keresztanyámtól” – válaszolta büszkén-boldogan. Valamit jelképez a szimbólumoknak ez a furcsa együttállása. Lehet-e még mindennek valamilyen perspektívája, ezek a „keresztszülők” vagy mások tehetnek-e még valamit? Egyáltalán, ha „pénz, paripa, fegyver”, minden megvolna, mit lehetne még tenni?
Ez nagyon-nagyon nehéz kérdés. Nem is tudom a választ, mint ahogy nagyon sokan, akik ezzel foglalkoznak, se tudják megmondani. Egészen biztos, hogy csak akkor lehetne valamit visszafordítani ezekből a folyamatokból, hogyha a teljes rendszert, ami ezt az identitásváltást előidézte, megfordíthatnánk, ami meglehetős utópia a jelen pillanatban. De minden gesztus fontos, minden törekvésnek valamilyen értéke, jelentése, eredménye van. Ez a példa is, azt hiszem, ennek a kontextusában értelmezendő. Azt hiszem, túlságosan utópisztikus, illuzórikus elképzelés lenne ebben reménykedni. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. július 8.
A vallás mint identitásmegőrző tényező
A nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze.
A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van.
A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető.
Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának.
Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba.
romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4.
Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják.
Adatok a kilencvenes évekből
Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel.
A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
A nagyváradi Szacsvay Akadémia kisebbségkutatási előadás-sorozata keretében Kiss Dénes szociológus, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje tartott előadást, Az erdélyi magyarok vallásossága a 21. században címmel. Az elhangzottakat – egy a kilencvenes évekből származó felmérés adataival is összevetve – Borsi Balázs foglalta össze.
A vallási átalakulás három vallásszociológiai alapelméletét – a klasszikus értelemben vett szekularizációt, a szekularizációt piaci paradigmában és a vallási revitalizációt – ismertetve az előadótól olyan, közvélemény-kutatások alapján megfogalmazott megállapítások hangzottak el, amelyek a maguk nemében meglepőek is voltak, hiszen „a legvallásosabb” kelet-közép-európai állam, azaz Románia esetében rendszerint arra gondolunk, hogy a románság inkább hitgyakorló és vallásosabb a magyaroknál. Az adatok szerint nem teljesen így van.
A klasszikus értelemben vett szekularizáció a vallásnak és az egyháznak a társadalomból való kiszorulását, elszigetelődését jelenti, míg piaci értelemben véve az „egyházi kínálat” lanyhulásával enyhül az érdeklődés is. A vallási revitalizáció az egyházak újbóli térnyerésének, nyilvánosságba lépésének a szociológiai deklarációja. A modern, fejlődő társadalmakban megfigyelhető a funkcionális differenciálódás, ami azt jelenti, hogy az egyház csak egy terület, amely foglalkoztathatja az embereket, valamint hogy a különböző szakterületek megfigyelhető módon elkülönülnek egymástól: a banki szektorban dolgozók kizárólag a pénzügyekkel foglalkoznak, a könnyűiparban érdekeltek az ő területükkel vannak elfoglalva, és egyre szűkebb az a réteg, amely az egyházzal, a vallásossággal foglalkozik. Egyebek mellett ez nagyban hozzájárul az úgynevezett vallási privatizálódáshoz, ahhoz, hogy a vallás a magánélet részévé válik, ebből pedig következik az individualizáció, azaz mindenki magában dönti el, hogy mit gondol az egyházról. Kiss Dénes ezt azzal illusztrálta, hogy rákérdezett: a hallgatóság soraiban hányan vannak olyanok, akik a hitről, az egyházról beszélgetnek otthon vagy a munkahelyükön. A teremben ülők közül senki sem jelentkezett, tehát a folyamat nálunk is nyomon követhető.
Identitások egybeesése. A posztkommunista térségben a vallás privatizálódása azonban a politikai nyomás miatt erősödött, és az egyházak marginalizálódásának mértékétől függően a szekularizáció különböző mértékű, kelet–nyugati irányú. Az individualizáció esetében, mivel ebben a térségben nem talált utat a nyugati „vallási kínálat”, a népi vallásosság erősödött. A „legvallásosabb ország” helyzetét tekintve azért intenzív a hitbéli meggyőződés és az egyházak felé fordulás, mert a vallási és etnikai-nemzeti identitás szinte egybeesik. A magyarság számára identitásmegőrző tényezőként tekinthetünk a történelmi magyar egyházakra, míg – a vallási és etnikai, nemzeti identitások közötti szoros kapcsolatot figyelembe véve – a románság körében az egyház gyakran összefonódott az államvezetéssel, az államvallás kialakulása eredményezte a kismértékű marginalizációt a kommunizmusban, ezt nevezik bizánci szimfóniának.
Hitbéli statisztikák. Kiss Dénes a 2008-as Kárpát Panel, illetve az ugyanabban az esztendőben elvégzett European Values Study Survey felmérés eredményeit ismertette. A kutatás fő célja az erdélyi magyarok vallásossága mértékének és jellegzetességének a megvilágítása volt. A vallásosság mértékét a szubjektív megítélés és az objektív mutatók, tehát a vallásgyakorlás alapján állapították meg, de vizsgálták a vallásosság tartalmát is. Arra a kérdésre, hogy „Mennyire fontos Isten az ön életében?”, tízes skálán kellett felelniük a megkérdezetteknek. A magyarországi magyarok által adott válaszok átlaga 5,24, a romániai átlag 8,63, ezen belül az erdélyi magyarok körében 8,75. Utóbbiak közül saját bevallásuk szerint 59 százaléknyian naponta imádkoznak, míg a románok 55, a magyarországiak pedig 25 százaléknyian. Objektív mutatónak számít például az, hogy a bevallás szerint az erdélyi magyarok 32,3 százaléka hetente legalább egyszer jár templomba.
romániai átlag ehhez képest 25, az anyaországi pedig 11 százalék. Az erdélyi magyarok 82,3 százaléka vallja azt, hogy létezik egy személyes Isten, 9,4 százalékuk úgy véli: létezik valamilyen szellem vagy életerő, 7,2 százalékuk bizonytalan e tekintetben, 1,1 százalékuk pedig bevallottan ateista. Ám amikor vallási tanításokra kérdeztek rá a kutatók, mint például a halál utáni életre, a pokolra vagy a bűnre, a románok sokkal nagyobb arányban vallották azt, hogy hisznek benne, az erdélyiek kevésbé (65,1 százalékuk hisz a halál utáni életben, 52,9 százalékuk a pokol létezésében, 68,4 százalékuk a bűnben és 15,8 százalékuk a reinkarnációban), a magyarországiak még kevesebben. Egyedül a reinkarnáció az, amiben az anyaországiak hisznek a legtöbben (23,2 százalék), a romániaiak átlagosan 21,8, az erdélyi magyarok pedig 15,8 százaléknyian. Abban viszont nincs szignifikáns különbség a romániai átlag és az erdélyi magyarok által adott válaszokat tekintve – valamennyien 92–98 százalékban válaszoltak igennel –, hogy fontos-e az egyházi szertartás a születéskor (keresztelés), házasságkötéskor vagy elhalálozáskor. Magyarországon ezzel szemben átlagosan húszszázaléknyival kevesebben tartják fontosnak ezeket a szertartásokat. Az istenhit fontossága nagymértékben függ az egyén képzettségétől is – derült ki a felmérésből. Az iskolai végzettség szerinti lebontásban az általános iskolát végzettek számára tízes skálán 9,1-nyire fontos Isten az életükben, a szakiskolát végzetteknél ez az érték 8,7, az érettségivel és a felsőfokú végzettséggel rendelkezőknél 8,4.
Kiss Dénes kolozsvári vallásszociológus azt a következtetést vonta le a kutatás eredményeiből, hogy az erdélyi magyarok nemcsak a magyarországiaknál, hanem a románoknál is vallásosabbak. Mint kiderült, a magas fokú vallásosság a többség és a kisebbség eltérő felekezeti hovatartozásával magyarázható, s bár a felsőfokú végzettségűek az átlagnál kevésbé vallásosak, ennek közösségi vetületét annál fontosabbnak tartják.
Adatok a kilencvenes évekből
Tomka Miklós Erdélyi magyar vallásosság – összehasonlító perspektívában című írása 1999 októberében jelent meg a Magyar Szemlében. Az akkori felmérés adatait érdemes összevetni a 12 évvel későbbi vizsgálódás eredményeivel.
A magukat Istenben nem hívőként jellemzők aránya az erdélyi magyarok között 5%, a románok között 3%, a magyarországi népességben 27%. A magyarországiak háromnegyede, az erdélyi magyarok 84%-a hisz egy olyan Istenben, aki személyesen törődik minden emberrel. Hasonlóak a tendenciák a Jézus-hit vonatkozásában. A magyarországi 18 és 65 év közötti népesség több mint egyharmada, az erdélyiek tizede (10%) vallja, hogy Jézus csupán egy rendkívüli ember volt, vagy talán nem is élt. Isteni személynek tartja Jézust az anyaországi népesség közel fele (44%), az erdélyi magyarok háromnegyede (74%), a románok több mint négyötöde (82%). A magyarországi felnőtt népesség egyötöde nem tartja fontosnak a keresztelést, több mint egynegyede nem tartja szükségesnek a templomi házasságkötést, egyhatoda az egyházi temetést sem. Erdélyben negyedannyian sincsenek, akik az egyházi szertartást nélkülözhetőnek tartják. Megfordítva ez azt jelenti, hogy Erdélyben a társadalom túlnyomó többsége (92–94%-a) nem bízza a körülményekre vagy a rokonság döntésére, hanem fenntartás nélkül minden körülmények között fontosnak tartja a keresztelést, a templomi esküvőt, az egyházi temetést. A rendszeres templomba járás Erdélyben általános gyakorlat, Magyarországon egy kisebbség magatartása. Magyarországon a templomba járók aránya a fiatalabb évjáratokban folyamatosan csökken. Erdélyben is van különbség a második világháború előtt és az azután születettek szokásai között, de a 60 évesek és fiatalabbak korcsoportjaiban a templomba járók aránya meglehetősen stabil. Hasonló összefüggések mutathatók ki a magán-vallásgyakorlatban, az imádkozásban. Sohasem (vagy legfeljebb évente) szokott imádkozni az anyaországi magyarok 29%-a, ezzel szemben az erdélyi magyarok csupán 5%-a és az erdélyi románok 2%-a. A legalább hetente imádkozók aránya Magyarországon 38%, az erdélyi magyarok körében 70%, az erdélyi románok között 74%. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. július 8.
Élet a Leveles-ér partján 1.
Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom. Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább. Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik. A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át. Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.” A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.” Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.” Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.) Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Gyermekkori nyaralásaim fontos színtere volt a Fekete- és a Fehér-Körös ölelésében Kis-Körösköz nevezettel ékeskedő táj, azon belül Vadász, Vadászon belül a református parókia. A papi portán öt virágszál, öt papkisasszony nyílott, mindegyikbe szerelmes voltam, s bár nem mind lett volna korban hozzám illő, hatéves koromban bármelyiket szívesen elvettem volna feleségül. A szomszédos Bélzerindnek, a környék legapróbb és legeldugottabb falujának anyai nagyapám, Gyenge János volt bő száz évnek előtte a lelkipásztora. A múltbeli dolgok ilyetén állásának köszönhetően mostani riportutunk számomra többet jelentett szokásos etnoszportyánál: zarándoklat egy kisvilág tünedező partjain.
A táj közelmúltjáról szóló, mára érvényét vesztett természeti leírásban olvastam nemrég, hogy „itt találhatóak a legsűrűbben természeti értékek, itt a legösszefüggőbbek a természeti élőhelyek. A térség legszabályozatlanabb folyóvize: a Tőz menti holtágak régi idők hírmondói. A nagyobb sodrású szakaszokon békaszőlő, süllőhínár, tócsagaz, a lassúakon vízipáfrány, fehér tündérrózsa terem”. A közeli Ágya szülötte, Olosz Lajos versbe örökítette a Fekete-Köröst délről tápláló folyóvizek szabdalta kishazát: „TŐZMISKE, ÁGYA, SZINTYE, KERÜLŐS / határán kanyargott a lusta, szelid Tőz. / Mindkét partján kék erdő sötétlett. / Őstölgyek alatt a nappal is sötét lett.”
Királyi vadászok faluja volt. 1910-ben lett legnépesebb a település, 2448-an lakták, 552 román mellett 1761 magyart, 126 cigányt, 10 szlovákot és 9 németet írtak össze. A legutóbbi népszámláláskor, 2002-ben 1258 lakosából viszont 539 cigány, 429 magyar és 280 román nemzetiségű volt. Haász Tibor, a 35 százalékban magyarok lakta, négy faluból álló község, Tőzmiske RMDSZ-es polgármestere szerint Vadászon kilenc esztendő elteltével tovább változtak az etnikai arányok a romák javára: 2011-ben mintegy 800 főre szaporodtak, a magyar maradék körülbelül 350, a román 80 lelket számlál.
A falu neve királyi vadászok egykori lakóhelyére utal. A honfoglaló magyarság elég hamar megüli a környéket, erről tanúskodik a környékbeli falvak ősi neve, a honfoglaló nemzetségek neve: Gyarmat, Zerind, Jenő, Elek, Bököny. Az oklevelek Vadaz formában már 1214-ben említést tesznek a településről, és arról, hogy két vízimalma is van. Korai megülését eredetileg 13. századi, később bővített temploma is bizonyítja. Első román lakói a 17. század végén telepedtek be, az 1960-as években a már régebben itt élő néhány roma család mellé több hullámban román anyanyelvű cigányok érkeztek a faluba.
Vadász korábbi, ambiciózus református lelkésze, Szakács Lajos 2002-ben kismonográfiába foglalta össze a település históriáját, mutatta fel értékeit. A történelem minden viharát túlélő falu számtalanszor cserélt gazdát, 1566-ban a két közeli erősség: Gyula és Jenő elestével került török kézre. S hogy ekkor kik lakták, arra nézve pontos kimutatás maradt fenn a korabeli török lajstromokban. Egytől egyig magyar nevek: Aszalós, Bothos, Csatári, Csomós, Diák, Dorog, Fábián, Gács, Gerefi. Szakács tiszteletes monográfiája szerint „1636–1649 között annyira kipusztul a falu, hogy az akkori gazdának nagy áldozatok árán sikerül újratelepítenie. A lelkes újratelepítést jellemzi, hogy a nemesek sokan feladják vagyonukat, és inkább jobbágyok lesznek, csak hogy ne szűnjön meg létezni a falu. (…) 1692-ben ismét a királyi udvar tart igényt Vadászra, mint saját birtokra. Ekkor települnek be a hegyekből a románok. (…) Az 1657 és 1695 között folytatott harcokban a falu lakossága megdöbbentően megfogyatkozik, egyharmadára csökkent. 1698-ban tatár seregek pusztítják a környéket, a Rákóczi-féle szabadságharc is megtizedeli a falut. 1703-ban pedig végleg megpecsételődik a sorsa: Rákóczi és Bercsényi katonái teljesen elpusztítják. A lakosság nagy része ekkor menekül a Sárrétre.” Egy Vadász múltját ismertető román szerző így sommázza kurtán-furcsán a korszak történéseit: „Fosta veche localitate românească, este distrusă de ungurii lui Rakoczy (sic!), după 1711 populaţia revenind în sat.” (A volt régi román települést Rakoczy magyarjai pusztítják el, 1711 után a lakosság visszatér a faluba.) Érdekes volna utánajárni: mi válthatta ki a kurucok haragját a már szinte teljesen elnéptelenedett falu lakossága ellen.
A gyülekezet. A sok oszloppal tagolt, kúriaszerű parókián beszélgetünk Lőrinc Lóránd Péter lelkipásztorral és Jakab Károly főgondnokkal (képünkön). A kurátorban ötven esztendeje nem látott aradi líceumi diáktársamat ismerem fel. Néhány percnyi nosztalgiázás után rátérünk az eklézsia és a falu dolgaira. Az ifjú tiszteletes 2004 óta pásztorolja a vadászi gyülekezetet. 2011. január elsején 325 híve volt, azóta hétszer temetett, egyszer sem keresztelt, tehát beszélgetésünk napján 318 tagja van az egyházközségnek. Tavaly tizenhárom temetés volt, három keresztelő mellett, tavalyelőtt nem volt keresztelő, és kilencszer temettek. Három-négy „gyermekreménységgel bíró” fiatal családot tartanak számon. Minden évben átlag négyen konfirmáltak, 2006 volt a csúcs, tizenegy konfirmandussal. Jó esetben három esküvőre lehet számítani, de tavaly egyetlen pár sem fogadott örök hűséget egymásnak. Ünnepekre, főleg karácsonyra hazajönnek az elszármazottak is, olyankor megtelik a templom. Mialatt a népmozgalmi adatokat sorolgatják, kiderül, hogy Jakab főgondnok borúlátóbb a papjánál. „Szerintem 2050-ben nem lesz ötven magyarnál több Vadászon. Hatvan éve még ezerkétszázan voltunk, s most minden évben elveszítünk nyolc-tíz református magyart.” A jóval fiatalabb lelkész kevésbé pesszimista: „Minél kevesebben vagyunk, annál kisebb a fogyás. Igenis, a magyar közösségnek még van megtartó ereje, s ami a legfontosabb, egy-két kivétellel nem románosodnak el.” A közösségi alkalmak közül, melyeknek az egyház is társszervezője, a Fekete-Körös menti magyar ajkú fiatalok találkozója a legnépszerűbb. Nagyzerind, Feketegyarmat, Ágya, Erdőhegykisjenő, Simonyifalva, Bélzerind fiataljai sereglenek egybe olyankor Vadászon.
A falu dolgairól. A mezőgazdász végzettségű főgondok elmondása szerint az egyházi földeket – 36 hektárnyi területet – csak hosszas pereskedés után sikerült visszanyerniük. A Fekete-Körösből Simonyi fölött kiszakadó, Tamásda alatt a Tőzzel visszatérő Leveles-ér, vadásziasan: „a Zér” két partján régente csak magyarok éltek. Jakab mérnök vitatja a falu monográfiájába foglaltakat a románság megjelenésével kapcsolatban, szerinte betelepedésük későbbi keletű, mint ahogy a dolgozatban áll. Egyébként a legrégibb, a magyarok által megült falumag görbe utcákból áll, a későbbi jövevények, a románok, majd a romák számára alakítottak ki egyenes házsorokat. Az első cigány családok pásztorkodtak és kéregettek, a falu eltartotta őket. Az egykéző magyarokkal, illetve románokkal ellentétben egy-egy roma családban nyolc-tíz gyermek született, s ma sem adják hatnál alább. Az első–negyedik osztályba öten járnak az osztatlan magyar tagozaton, és még hárman Simonyifalvára. A hajdani felekezeti iskola rekordéve 1902 volt, akkor 131 fiú és 143 leány volt iskolaköteles. A fiatalok száma (19 éves korig) csaknem a lakosság felét képezte: 1125-en voltak. Jövőre négy-öt elsős lesz, bár a magyar óvodát nyolcan fejezték be, kettő közülük vegyes házasságból származik, egy román ajkú cigány gyermek is magyar óvodába járt, a községközpont román iskolájába íratják majd őket.
A vadászi első–nyolcadik osztályos román tagozat voltaképpen „roma tagozat”, hiszen csupán egy-két román kisdiák tanul ott, közel kétszáz, párhuzamos osztályokba járó cigány gyermek mellett. Miattuk az iskolát, az óvodát is állandóan bővíteni kell, nemrég adtak át egy új, modern épületet. A cigánysor régen kinőtte magát. A romák először a „román” faluban vették meg a házakat, most már a „magyar” faluban sincs olyan utca, ahová nem költözött be néhány cigány család. Az a nyolcvan román beékelődve él a cigányok között, minden román családra jut öt cigány família. A románoknak már papjuk sincs.
Van vagy hetven tehén, a magyarok és a románok közül vagy három-négy ember tart lovat. A cigányok egyre-másra vásárolják a lovakat, jobbára lopott takarmánnyal etetik őket. Két esztendeje a gazdák értesítették a községközpontban székelő rendőrséget, hogy roma falusfeleik ráeresztették a lovaikat a zsenge vetésre, kijött két altiszt, ám az egyiket úgy megverték, hogy a kezét is eltörték. Azokkal a fiatalabbakkal, akik jobban beilleszkedtek, akiknek munkahelyük van, Borosjenőbe vagy Nadabra járnak dolgozni, nincs baj, csak tíz-tizenkét családot kellene Vadászról kizsuppolni – vélekednek beszélgetőpartnereim.
A földekkel sok a gond, nagy szárazság sújtotta a vidéket, az idén még nem volt ötvenliternyi eső, ami a tizede az átlagos évi csapadékmennyiségnek. A gazdák elmentek, kiöregedtek. A szántók negyven-ötven százalékát művelik meg. Szerencsére jelentkezett két magyar vállalkozó, ők vagy kétszáz hektáron gazdálkodnak, ők majd bővülnek, terjeszkednek, ahogy tudnak. „A Körös árterületén, a Leveles két oldalán nagyon jó termőföldek vannak. A Fajzásban, a kaszáló helyén, nagyapámék még hallották, ahogy a bölömbika bőgött – meséli Jakab Károly. – Szeszélyes vízi világ volt ott hajdanában. A régiek őszi búzát vagy őszi árpát nemigen vetettek, mert mindig elvitte az árvíz.” Károly jelenleg nyolcvan hektárt művel. A fele az övé, a többit béreli. Gépesítve, egy emberrel dolgozik, de az idei évet nem tudja, hogy fogja kiheverni, nagyon gyenge termés ígérkezik. A lelkipásztor és a főgondok kíséretében indulunk falunézőbe. A parókiával szemközt vadonatújnak tűnő épület ékeskedik. „A községi tulajdonban lévő volt egyházi iskolát a polgármesteri hivatal korszerűsítette. De ha felépül az új tanintézeti épület, a református egyház fogja használatba venni. Évek óta lakatlan, nagyon romos volt, most központi fűtés van benne, a víz bevezetve, angolvécéket szereltek fel. Csak az udvart kell még rendbe tenni. Az eklézsiának nem lett volna annyi pénze, hogy felújítsa” – bizonygatja a lelkész. Elképzeléseik szerint lesz egy terem, amelyikben istentiszteleteket fognak tartani, a másik a fiatalok vagy akár az idősebbek számára közösségi rendezvények megtartására lesz alkalmas. „A magyar polgármester harmadik ciklusát tölti, a tizenhárom tanácsos közül kilencen magyarok vagyunk – magyarázza a községi tanácsosi tisztséget is betöltő kurátor. – Vadász a mérleg nyelve, ilyen szempontból szerencsések vagyunk a cigányokkal, mert ők reánk szavaznak, sőt a románok egy része is.”
A templomról. Vakációs emlékeim között fontos helyet kapott a hatalmasnak tűnő istenháza monumentálisan égre törő tornya. A vaskos, akár bástyának is beillő épületrész – melyről később megtudtam, hogy a török hódoltság idején valóban erősségként, őrtoronyként használták – gyermekkori emlékeim szerint igen romos állapotban lehetett, az oldala leomlással fenyegetett. A tatárjárás pusztítása után, a 13. század második felében hamar újratelepült Vadász. A régészeti kutatások arra engednek következtetni, hogy ebben az időszakban, az Árpád-kor utolsó évtizedeiben épült a temploma. A lakosok, a templom építtetői minden bizonnyal tehetős emberek lehettek, hiszen egy hatalmas toronyra is jutott tégla, melyet a közeli téglaégetőből hoztak. A műemlék értékeinek feltárását és a restaurálást irányító szakemberek, Emődi Tamás és Lángi József véleménye szerint a tornyot egy időben emelték a templomhajó legrégibb részével. Az eredeti épület óromán stílusban épült. A középkori bejárat ma is látható, bár ma már nem ezt használják. A templom belső tere északon és délen ülőfülkékkel van tele, melyek előtt a középkori szokás szerint a gazdagabb lakosok helyet vásárolhattak maguknak. Rómer Flóris, a főbejárat fölötti freskó újrafelfedezője ezt írja a templomról: „eredetileg cemiterialis kis templom volt, mint a legtöbbje az első keresztény templomoknak, mely körül az ősök temetkeztek.” Rómer azt is tudni véli, hogy a templom körül leásván, bizonyára emberi csontokat is találnánk. 1332-ben már saját plébániával bír a falu, és papjának nevét is tudjuk. György pap a Köleséri főesperesség legmódosabb plébánosa. Ez az adat bizonyítaná a kutatók előbbi megállapításait is.
A Vadászról írt kismonográfia szerzője szerint: „Az 1400-as évek rengeteg viszontagságot hoznak, hiszen a falu egyik nemesi család birtokából a másikéba kerül. A Becseyek, a Sámolykeszyek, a Pethők, a Vásáryak, az Illyeyek, a Farkasok, a Maróthyak és a Miskeyek kezén is keresztülmegy. Gazdag falu lehetett, különben nem harcoltak volna ennyien érte. A kutatók szerint a 15. század első felében festhették a templomban talált képeket. A templomban ugyanis, a belső bejárat felett timpanonos szerkesztésű freskó ugrik ki a falból. A képet minden bizonnyal megrendelésre készítették, valószínűleg a fent említett években. A kép nagy művészi értékkel bír és a restaurátorok szerint, a felhasznált színek alapján, egy szász mester készíthette, ami az akkori időben nem kis pénzbe került. A freskó a keresztre feszített Krisztust ábrázolja. Az alkotó meglepő plasztikussággal és realitással ábrázolja a Megváltót. A kereszt jobb oldalán az asszonyok állanak, a három Mária. Bal oldalán pedig két apostol látszik, egyikről bízvást állíthatjuk, hogy Péter apostol, hiszen egy kulcsot tart a kezében.” Egy régi, 1832-es lelkipásztori jelentés arról számol be, hogy „templomunk régibb része mint most is látszik, és a még most is élő öregektől tudatik vak ablakokkal, faragott és festett képekkel volt teljes”.
Főszerkesztő-fotográfus kollégám egyre-másra készít felvételeket a gótikus, bélletes kapuzat fölötti falfestmény maradványairól (képünkön). Annak idején a kálvini hitre tért elődök nemigen kímélték a templom ma már közel hat évszázados értékeit, a feltárt freskómaradék felületét valamikor egy gerenda számára törték át. Belépve a kapun a legények számára 1801-ben épült, a gyülekezet lélekszámának gyors gyarapodásáról tanúskodó karzat köti le a figyelmünket. Feliratának sutaságában is sokatmondó szövegét csak a nyakunkat kitekerve sikerül kibetűzni: „Urunk engedelméből a Vadászi reformata Szent Eklzsia a maga költségével építette e fikart Ohlá János molnár által Albert Miháj biróságá: öreg Kováts István kur. és Máté Ferenc egyházfiságában.” Kísérőnk tájékoztatása szerint a patinás bútorzat is, az 1833-ban újrafestett kazettás mennyezet első változata is korabeli. 1810-re készül el a munka, amint ezt a következő felírással egy kazetta is bizonyítja: „Ez a mennyezet épült a kőkar alatt valóval és a bent lévő székekkel s katedrával együtt Ns. Csatári János asztalos által Bíró ör. Kováts István, kur. Bondár Ferenc, egyházfi Kotsis Ferenc idejében Ao. 1810 Die 8 sept.” A berendezés elkészítése Csatári János asztalosmester érdeme. Munkájának szemléletes leírása a belső tér gazdag kiképezését bizonyítja: „Erre a célra rengeteg veres, kék, fehér és zöld festéket vásárolnak a mester számára. Az asztalos igen szép munkát készít. A mennyezetet kifesti. A kazettákon szereplő jeleknek megvan a jelentésük. A mennyezet közepén található Nap Istent szimbolizálja, míg a szószék felett levő Hold a lelkipásztort. Ahogyan a hold a naptól kapja fényét, úgy a lelkipásztor Istentől kapja azt, és szét kell szórnia Isten Igéjének hallgatóira. Nem az övé tehát, amit ad, hanem Istené. A többi kazettán a Csillagok láthatóak, azaz a gyülekezet. Az Úrasztala felett található faragott kazetta az Édenkertet jelképezi, ebből azt lehet kiolvasni, hogy az Úrvacsora azt a helyreállított közösséget jelenti Istennel, amelyet csak az Édenkertben tapasztalhatott meg az első emberpár, bűnbeesése előtt. Valószínű, hogy a padok mellvédjén kívül a kőkar alatt levő deszkázás és a szószék is ki volt festve. Erre utalnak azok a minták, amelyek jelenleg a cinteremben találhatóak.” Jelenleg a templom tetőszerkezetének az átalakítása volna a legfontosabb munka. Emődi Tamás, az egyházkerület építésze pályázattal igyekszik támogatást szerezni az eredeti, román kori ablakok feltárására, amikor lesz rá anyagi fedezet, a tizenegy ülőfülkét is elővarázsolják. 2002-ben csak falkutatásra, a bejárat freskójának felújítására futotta. Székesfehérvári szakértők restaurálták, Láng József irányításával. A gyülekezet adakozó kedvét mi sem bizonyítja beszédesebben, mint hogy 2006-ban, amikor legutóbb renoválták a templomot, kétszázmillió lej adomány gyűlt össze; volt olyan egyháztag, aki kéthavi nyugdíját is felajánlotta.
Névcsemege. Jártunkban-keltünkben kirajzolódik számomra a falu – a „magyar” falu legősibb része. Előzetes olvasmányaimat kísérőink elmondásával kiegészítve élhetem ki helynévgyűjtő mániámat: Napkeleti utca, a Malom tér, a Hat ház utca, a Nagy korcsma utca, a Kápolna utca, megannyi girbe-gurba, zegzugos sikátor, odébb az újabb keletű Nyárfás utca, Bokor utca, Ponyvahát őrzi a településtörténet különböző időszakait. És a határrészneveknek a falumonográfiában fellelhető gazdag választéka is csemege riporterségem számára: „A vadászi határt, ahogyan az a régieknél szokásban volt, természetesen a régi tulajdonosokról, birtokosokról nevezték el. A Józsi major József főhercegről kapta nevét, aki a 19. században vásárolta meg a határnak ezt a részét. A Maróczi tarló az egykor ezen a földön lévő, de a törökdúlás alatt elpusztult Marócz faluról kapta nevét. A Blayer, a Teleki, a Tisza, a Szentpáli és a Csete tarlók az egykori birtokosokról kapták nevüket. A falu határában levő földek nevei: Ködmönös, Balogföld, Árpáskert, Kenderföld, Szálláskert. A földeken laposok voltak, melyek biztosították a környező földek vízellátását. Ilyen volt a Mészár lapos, a Jegyző lapos, a Horgos rét, a Fajzás lapos.” Nincs szándékomban a teljes helynévkincset belezsúfolni riportnak szánt írásomba, csak megjegyzem, hogy trófeámat legidősebb riportalanyom, Vékás János egészítette ki.
A legendás csontkovács. Mielőtt Vadász másik hírességét – az egyik a templom… –, János bácsit meglátogatnánk, arra is futja kísérőim idejéből, hogy megmutassák: túl a falu szélén, a határban hol állt a Simonyi bárók szépséges kastélya, megannyi uradalmi épülettel, halastóval, hatalmas parkkal, melyről immár csak egyetlen egy fa, egy Észak-Amerikában honos virginiai boróka tanúskodik. (Simonyi óbesterre és a birtokközpontot tovább fejlesztő, miniszterviselt fiára riportom következő részében, az általa alapított Simonyifalvának szánt beszámolómban szentelek nagyobb spáciumot.) Elbúcsúzunk hajdani iskolatársamtól, Jakab Károlytól, hiszen aratás közben áldozta fel az idejét számunkra, és Lőrincz tiszteletes úr kíséretében nyitunk be Vékásékhoz. A jómódról, szorgalomról és rendről tanúskodó portát könnyű megtalálni: az utolsó előtti ház az alvégen. Egyébként minden cigánygyerek tudja, hiszen ha más megyei vagy külföldi rendszámú gépkocsi érkezik Tőzmiske felől, némi fizetségért egymással versengve kalauzolják a messze földön hírt s nevet szerzett csontkovácshoz a gyógyulni vágyó pácienseket.
János bácsi meg a lánya az udvaron fogad bennünket, egy aradi kútmester azon tüsténkedik, hogy új szivattyút szereljen a mélységes mélyen, a felszíntől 150 méterre rejtőzködő forrás vizét előcsalogatandó. A gazda némi habozás után elegyedik szóba velünk. Nem titkolja: unja már az okvetetlenkedő újságírókat, de miután kienged, csak úgy árad belőle az ízes beszéd, akár a föld mélyéről a tiszta, jéghideg ivóvíz. A „csontkovácsolást” a nagyapjától, Vágó Istvántól tanulta, Vágó István meg az apósától, aki huszárok szanitéce volt hajdanán az osztrák–magyar seregben. „Nem akartam én ezzel foglalkozni, volt nekem más megélhetőségem, harminc évig a pékségben dolgoztam. Nem akartam, hogy kuruzslónak tartsanak, a kommunizmusban nem lehetett itt fityegni. Pedig a nagytatám el volt ismerve, elvittek bennünket Bukarestbe a nagyfőnökökhöz, napokig ott voltunk, azt mondták, Vágó bácsi csinálhatja, de csak itthon. Féltek, hogy a doktoroknak elveszi a kenyerit. Mégis meg-megpróbáltam az ő felügyelete alatt, gyakran le is gorombított. A tata 1974-ben halt meg, még el se temettük, már ott állott egy autó, attól kezdve én csináltam. Az előbb ment el egy kliens, gyakran még késő este is bekopognak, miután lefeküdtem. Itt nem lehet programáltatni. Az ország minden részéből jönnek, még külföldről is. Szeretném továbbadni a tudásom, de nem nagyon van kinek. Erre születni kell, itt voltak már nyolcan-tízen, mutassam meg, hogy kell csinálni, hogy kell helyre tenni a csontot. Egy bioenergiás teljes csontvázat is hozott magával, többen levideózták, mit hogyan csinálok, mégse tudták eltanulni. A doktorok gyakran ideküldik a kórházakból a betegeket. Hány kliensem volt, nem tudnám megmondani, milliónál kevesebb, százezernél több. Sokszor, ha kimegyek az utcaajtóba, még be se jövök, már három bokát meg három kezet helyre teszek. Az unokám átvehetné, ha volna hozzá hajlandósága, erős keze van, Aradon vízilabdázik, de nem áll kötélnek, nem lehet forszírozni, ha nem akarja. A kutyát se lehet bottal a nyúl után zavarni.
Amikor a rendszerborulás volt, harminc év után otthagytam a pékséget, lett a föld, gondoltam, hogy abból megélünk. Az lesz a kolbászból a kerítés, de nem lett. Először csak tíz hektárt adtak vissza, aztán még valamivel többet, mint húsz. Presbiter is voltam, megindítottam itt a kisgazdapártot, 500 hektáron pedig egy társulást szerveztem. De már négy esztendeje abbahagytam a gazdálkodást, nem is bírom már, hetvenéves elmúltam, de nem is érdemes. Nagytatámtól hallottam, a harmincas években ment itt legjobban az élet, szuper volt. Szorgalmas, jószágtartó emberek voltak. Minden jobb háznál volt négy ökör, két-három tehén, borjú, tíz-tizenkét nagyállat, disznó is sok volt, három csürhét makkoltattak az erdőben a vadásziak. Négyszer volt évente vásár, országos vásár. A tatám minden vásárra előállított egy pár szép ökröt, eladta a felvásárlóknak, azok tovább adták a zsidóknak. Akár egy hold földet is lehetett venni értük. A románok is szorgalmasak voltak, jól megvoltunk velük, megtanultak gazdálkodni. A románokkal szuper volt a viszony. Ők, a régi öregek mind tudtak magyarul.”
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2011. július 9.
A könyvesház csődje
A háromszéki magyar értelmiség egy részét ezekben a hetekben, nyári sziesztázása idején, a Corvina Könyvesház csődje lepte meg.
A könyvesbolt bezárásának bűnbakjait nem más közegben kell keresnünk, hanem magunk között. A téma lapbéli felvetése során egyetlen pozitív jelenségre figyelhettünk fel: az érdekeltek széles körét izgatja az, ami a patinás nevű könyvesbolttal történt. Sajnos, a könyvforgalmazás s az olvasás elsatnyulása – méghozzá azon a Háromszéken, amely évszázadokon át Székelyföld egyik legtöbbet olvasó, az iskoláztatást a nemzeti megmaradás alapeszközének tekintő tájegysége volt – ennél sokkal mélyebb gyökerű. A kortárs könyvszerzők, írók, más tollforgatók legtöbbször a saját bőrükön tapasztalhatják a könyv iránti egyre inkább elhatalmasodó közönyt, a szellemi leépülés legmeghökkentőbb példáit. Néhány hónappal ezelőtt a Bánffy Miklós fő műveként jegyzett Erdély trilógiájára Sepsiszentgyörgyön nyolcan voltak kíváncsiak, és a találkozón egyetlen példány kelt el. Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla Székelyföld-sorozatának legfrissebb kötetére a belvárosi református templomban hasonlóan kevesek voltak kíváncsiak. Ezen mit sem változtat az, hogy januárban ugyanezen a színtéren Kányádi Sándor bemutatkozásán százak vettek részt, s az sem, hogy dr. Szőcs Géza A család hangja című kötetének ismertetésén Alsócsernátonban a nyugdíjasklub tagjai testületileg részt vettek. Figyeljük meg, hogy a sokszor flancos falunapokon a településen élő vagy onnan elszármazott írókra kíváncsi-e valaki a túrós puliszka és a csórékolbász fogyasztása közben. Az érettségizők egy-egy ölnyi könyvajándékkal mennek-e haza? A családi ünnepeken divat-e, mint valaha, a könyv- és fotóalbum ajándék? Jutalom tárgya-e és kitüntetés eszköze-e a kiadvány? A tehetősebb vállalkozók, intézmények milyen mértékben támogatják helyi szerzők műveinek kiadását? Szent György-napokon, más alkalmakkor sztárvendég-e a könyv és szerzője?
A válasz egyértelműen nem. És nemcsak a pénzhiány, a tömegnyomor miatt szorul vissza a könyvvásárlás. Éltünk a mostaninál nehezebb időkben, de a könyv akkor is megbecsült szellemi táplálék volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A háromszéki magyar értelmiség egy részét ezekben a hetekben, nyári sziesztázása idején, a Corvina Könyvesház csődje lepte meg.
A könyvesbolt bezárásának bűnbakjait nem más közegben kell keresnünk, hanem magunk között. A téma lapbéli felvetése során egyetlen pozitív jelenségre figyelhettünk fel: az érdekeltek széles körét izgatja az, ami a patinás nevű könyvesbolttal történt. Sajnos, a könyvforgalmazás s az olvasás elsatnyulása – méghozzá azon a Háromszéken, amely évszázadokon át Székelyföld egyik legtöbbet olvasó, az iskoláztatást a nemzeti megmaradás alapeszközének tekintő tájegysége volt – ennél sokkal mélyebb gyökerű. A kortárs könyvszerzők, írók, más tollforgatók legtöbbször a saját bőrükön tapasztalhatják a könyv iránti egyre inkább elhatalmasodó közönyt, a szellemi leépülés legmeghökkentőbb példáit. Néhány hónappal ezelőtt a Bánffy Miklós fő műveként jegyzett Erdély trilógiájára Sepsiszentgyörgyön nyolcan voltak kíváncsiak, és a találkozón egyetlen példány kelt el. Váradi Péter Pál–Lőwey Lilla Székelyföld-sorozatának legfrissebb kötetére a belvárosi református templomban hasonlóan kevesek voltak kíváncsiak. Ezen mit sem változtat az, hogy januárban ugyanezen a színtéren Kányádi Sándor bemutatkozásán százak vettek részt, s az sem, hogy dr. Szőcs Géza A család hangja című kötetének ismertetésén Alsócsernátonban a nyugdíjasklub tagjai testületileg részt vettek. Figyeljük meg, hogy a sokszor flancos falunapokon a településen élő vagy onnan elszármazott írókra kíváncsi-e valaki a túrós puliszka és a csórékolbász fogyasztása közben. Az érettségizők egy-egy ölnyi könyvajándékkal mennek-e haza? A családi ünnepeken divat-e, mint valaha, a könyv- és fotóalbum ajándék? Jutalom tárgya-e és kitüntetés eszköze-e a kiadvány? A tehetősebb vállalkozók, intézmények milyen mértékben támogatják helyi szerzők műveinek kiadását? Szent György-napokon, más alkalmakkor sztárvendég-e a könyv és szerzője?
A válasz egyértelműen nem. És nemcsak a pénzhiány, a tömegnyomor miatt szorul vissza a könyvvásárlás. Éltünk a mostaninál nehezebb időkben, de a könyv akkor is megbecsült szellemi táplálék volt.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2011. július 9.
Gyulafehérvár és a régészeti műemlékvédelem
Gyulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turistahajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem, mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. században születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával” amely a XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei Charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Committee of the Management of Archaeological Herritage) valamint az 1992-es Máltai Egyezmény révén nyert nemzetközi keretet. Ma már számos ország, így Románia is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb városának, a kettős várossá lett, katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának gazdagsága (közel 800 felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros” (Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is a biztonságot jelentő fehér falakat jelentette. A több mint másfél évszázados római jelenlétnek a nyomai ma Gyulafehérvár földje alatt vannak elrejtve. A helyi hatóságok elsősorban a középkori és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására teszik a hangsúlyt – érthető módon. A Vauban vár turisztikai potenciálból is sokkal jövedelmezőbb, mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII. Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és problematikus, mert, ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik, melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú, és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, valamint a Vauban vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr.u. III. század első fele). A castrum kapujának részleges rekonstrukcióját 2009–2010–ben, állami és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely ugyan számos bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját illetően is) mégis, az addig meglévő analógiákhoz képest, a kapu részben követi a történelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehérvárnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó nagyfokú munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű, a turizmus igényeit kiszolgáló műkörnyezet létrehozása. Ennek számos emlék esik áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota óriási thermái, az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber Pater és Mithras szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra érdemes cocciopesto réteggel fedett és terrakotta padlózatú emléket a járókelők kedvükre rongálhatják.
A jelenség legutóbbi áldozata a Custozza parkban markológépekkel végzett munkálatoknak a castrum egyik kapuja, amelynek feltárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így az minden bizonnyal a gyors és barbár munkálatok áldozatává fog válni.
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hamarosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden esélye megvan, hisz a Vauban vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a turisztikai vonzóereje a városnak. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben dúló szakmai és erkölcsi vitáknak, részben a globalista turisztikaipar felületességének köszönhetően.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisztikai központjává válni, hogy múltjának talán legpezsgőbb és legkozmopolitább lapjait fogja porcikákra törni és megismerhetetlenné tenni. Sem a szakma, sem a hatóságok nem engedhetnék, hogy ez a hiba megtörténjen.
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)
Gyulafehérvár történelmi szerepénél és gazdag régészeti és műemlékvédelmi örökségénél fogva kiváló példája a régészeti műemlékvédelem és a turistahajhász globalizáció ádáz küzdelmének, amelyben az áldozat mindig a múlt épített öröksége.
A régészeti műemlékvédelem, mint tudomány és egyben mozgalom a XIX. században születik, elsősorban az olaszországi „charták mozgalmával” amely a XX. századra az 1964-ben ratifikált Velencei Charta, az 1965-ben létrejött ICOMOS (International Council on Monuments and Sites) és ICMAH (International Committee of the Management of Archaeological Herritage) valamint az 1992-es Máltai Egyezmény révén nyert nemzetközi keretet. Ma már számos ország, így Románia is jól meghatározott jogi szabályokkal védi régészeti műemlékeit is, ám ez a gyakorlatban egyáltalán nem működik zökkenőmentesen.
Erre ad kirívó példát Gyulafehérvár esete. A város földje maga alatt rejti az egykori római provincia, Dácia egyik legjelentősebb városának, a kettős várossá lett, katonai, gazdasági és kulturális központot, Apulumot. Epigráfiai hagyatékának gazdagsága (közel 800 felirat) és területi kiterjedése jól mutatja, hogy az egykor mintegy 50 000 embernek, katonának és kereskedőnek otthont adó „aranyváros” (Chrysopolis) régészeti hagyatéka a középkori ember számára is a biztonságot jelentő fehér falakat jelentette. A több mint másfél évszázados római jelenlétnek a nyomai ma Gyulafehérvár földje alatt vannak elrejtve. A helyi hatóságok elsősorban a középkori és újkori emlékek feltárására és rekonstruálására teszik a hangsúlyt – érthető módon. A Vauban vár turisztikai potenciálból is sokkal jövedelmezőbb, mint egy római villa, vagy netalán a központi park alatt nyugvó praetorium, a XIII. Gemina római légió vezetőjének központja. Apulum feltárása azért is nehézkes és problematikus, mert, ahogy Aquincum (Óbuda) is, azon római városok közé tartozik, melyeknek nyomai beépített és lakott környezetben nyugszanak.
A várban történő nagyfokú, és a műemlékvédelem szabályainak nemegyszer ellentmondó munkálatok folyamán számos római emlék is előkerült. Ezek közül kiemelendő a katonai tábor (castrum) déli kapuja, a Porta Principalis Dextra, valamint a Vauban vár Ferenc-bástyáján 2009–2010-ben feltárt római épület (Kr.u. III. század első fele). A castrum kapujának részleges rekonstrukcióját 2009–2010–ben, állami és helyi támogatásból a Group Corint cég vállalta, amely ugyan számos bírálatot kapott (az építési technika, a felhasznált anyagok és a kivitelezés módját illetően is) mégis, az addig meglévő analógiákhoz képest, a kapu részben követi a történelmi hitelességet (a fehér kvadrátkövek utalnak a középkoriak elnevezésére, akik meglátva a római városok maradványainak fehér nyomait, „Beográdnak”, Fehérvárnak nevezték a majdani települést). Sajnálatos ugyanakkor, hogy a várban folyó nagyfokú munkálatok elsődleges célja nem a műemlékvédelmi szabályok betartása és a város kétezer éves történelmének hű bemutatása, hanem egy kirakatszerű, a turizmus igényeit kiszolgáló műkörnyezet létrehozása. Ennek számos emlék esik áldozatául a munkálatok során, míg a már feltárt helyszínek (a helytartói palota óriási thermái, az előbb említett III. századi villa vagy hotelek és ipartelepek alatt megbújó Liber Pater és Mithras szentélyek) siralmas állapotba kerülnek, ahonnan a bemutatásra érdemes cocciopesto réteggel fedett és terrakotta padlózatú emléket a járókelők kedvükre rongálhatják.
A jelenség legutóbbi áldozata a Custozza parkban markológépekkel végzett munkálatoknak a castrum egyik kapuja, amelynek feltárását a gyulafehérvári régészek nem végezték el, így az minden bizonnyal a gyors és barbár munkálatok áldozatává fog válni.
A sajtóban a gyulafehérvári hatóságok büszkén hirdetik, hogy a város hamarosan a régió központi turisztikai látványossága és vonzáspontja lesz. Erre minden esélye megvan, hisz a Vauban vár restaurálásával, a katakombák megnyitásával és a történelmi központ épületeinek felújításával potenciálisan megnőtt a turisztikai vonzóereje a városnak. Az örömünneplésből azonban fájóan kimarad a római kor gazdag hagyatéka, amely a város és egész Erdély történetében betöltött szerepe ellenére mély feledésbe és ignorált helyzetbe került. Mindez részben a régészetben dúló szakmai és erkölcsi vitáknak, részben a globalista turisztikaipar felületességének köszönhetően.
Ha a folyamatban nem történik változás, Gyulafehérvár úgy fog a régió turisztikai központjává válni, hogy múltjának talán legpezsgőbb és legkozmopolitább lapjait fogja porcikákra törni és megismerhetetlenné tenni. Sem a szakma, sem a hatóságok nem engedhetnék, hogy ez a hiba megtörténjen.
T. SZABÓ CSABA. Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 9.
Répássy: tárgyi tévedések vannak a magyar alaptörvényt bíráló EP-állásfoglalásban
Az igazságügyi államtitkár szerint több ponton is tárgyi tévedéseken alapul az Európai Parlamentben (EP) kedden megszavazott állásfoglalás, amely bírálja az új magyar alkotmány elfogadásának módját és annak számos tartalmi elemét. Az MSZP szerint jobb lenne, ha Orbán Viktor nem az ellenséget látná mindenkiben.
Répássy Róbert igazságügyi államtitkár csütörtökön egy sajtóbeszélgetésen tárgyi tévedésnek nevezte például a határon túli magyarokkal kapcsolatban megfogalmazottakat. Álláspontja szerint az a felfogás, hogy Magyarország a földrajzi határain kívül is hatásköröket akarna gyakorolni, "egy az egyben" a szlovákok álláspontja, ezért is üdvözölte az EP állásfoglalását.
Az államtitkár a tényleges életfogytiglan tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban megfogalmazott kritikára úgy reagált: igaz, hogy ez bekerült az alkotmányba, de ezzel egyúttal szűkülnek is alkalmazásának lehetőségei, hiszen az alaptörvény kimondja, hogy csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Ezzel összefüggésben megjegyezte, ha a strasbourgi emberi jogi bíróság aggályosnak találná a tényleges életfogytiglannal kapcsolatos szabályozást, elképzelhetőnek tartaná azt a megoldást, amely előírná, hogy bizonyos időközönként felül kell vizsgálni az ilyen típusú ítéleteket. Hozzátette ugyanakkor, hogy az emberi jogi bíróságon nincs ebben az ügyben eljárás Magyarországgal szemben.
Répássy Róbert úgy látja, hogy a tárgyi tévedések mellett "rosszhiszemű értelmezések" is olvashatók az EP állásfoglalásában.
Bárándy Gergely, az MSZP országgyűlési képviselője az MTI-nek elküldött reagálásában azt írta, jobb lenne, ha a Fidesz és Orbán Viktor nem mindenkiben ellenséget látna, akinek más a véleménye, hanem a saját viselkedésén kellene változtatnia, "jelen esetben az alkotmányon és a médiaszabályozáson. "Nem biztos, hogy a száz az őrült, aki szembe megy eggyel" – írta. Hozzátette: a kritika nem a baloldal ármánya, hanem a józan ész megnyilvánulása. Népújság (Marosvásárhely)
Az igazságügyi államtitkár szerint több ponton is tárgyi tévedéseken alapul az Európai Parlamentben (EP) kedden megszavazott állásfoglalás, amely bírálja az új magyar alkotmány elfogadásának módját és annak számos tartalmi elemét. Az MSZP szerint jobb lenne, ha Orbán Viktor nem az ellenséget látná mindenkiben.
Répássy Róbert igazságügyi államtitkár csütörtökön egy sajtóbeszélgetésen tárgyi tévedésnek nevezte például a határon túli magyarokkal kapcsolatban megfogalmazottakat. Álláspontja szerint az a felfogás, hogy Magyarország a földrajzi határain kívül is hatásköröket akarna gyakorolni, "egy az egyben" a szlovákok álláspontja, ezért is üdvözölte az EP állásfoglalását.
Az államtitkár a tényleges életfogytiglan tartó szabadságvesztéssel kapcsolatban megfogalmazott kritikára úgy reagált: igaz, hogy ez bekerült az alkotmányba, de ezzel egyúttal szűkülnek is alkalmazásának lehetőségei, hiszen az alaptörvény kimondja, hogy csak szándékos, erőszakos bűncselekmény elkövetése miatt szabható ki. Ezzel összefüggésben megjegyezte, ha a strasbourgi emberi jogi bíróság aggályosnak találná a tényleges életfogytiglannal kapcsolatos szabályozást, elképzelhetőnek tartaná azt a megoldást, amely előírná, hogy bizonyos időközönként felül kell vizsgálni az ilyen típusú ítéleteket. Hozzátette ugyanakkor, hogy az emberi jogi bíróságon nincs ebben az ügyben eljárás Magyarországgal szemben.
Répássy Róbert úgy látja, hogy a tárgyi tévedések mellett "rosszhiszemű értelmezések" is olvashatók az EP állásfoglalásában.
Bárándy Gergely, az MSZP országgyűlési képviselője az MTI-nek elküldött reagálásában azt írta, jobb lenne, ha a Fidesz és Orbán Viktor nem mindenkiben ellenséget látna, akinek más a véleménye, hanem a saját viselkedésén kellene változtatnia, "jelen esetben az alkotmányon és a médiaszabályozáson. "Nem biztos, hogy a száz az őrült, aki szembe megy eggyel" – írta. Hozzátette: a kritika nem a baloldal ármánya, hanem a józan ész megnyilvánulása. Népújság (Marosvásárhely)
2011. július 9.
KZST – 1991 – 2011
Kétszázadik estjéhez közeledik a húsz éve újraalapított Kemény Zsigmond Társaság. A hamvaiból mindegyre újjáéledő vagy csak csődhelyzeteiből kilábaló nagy múltú marosvásárhelyi alakulat januárban tartotta legutóbbi feltámadásának jubileumi összejövetelét. Most évfordulós kiadványát is eljuttathatja az érdeklődőkhöz. Az anyagi lehetőségekhez igazodó, szerény kötet jóval vékonyabb, mint a Társaság gazdagabb korokban kiadott ünnepi könyvei, mégis értékes és megbecsülendő füzet, a távolabbi múlt gyöngyszemei is megcsillannak benne, és a közelmúlt, az utóbbi két évtized magyar szellemi élete is bizonyítja életképességét általa. És ez is könyvritkasággá válik pár esztendő múltán.
Múltról és jelenről ír elöljáróban Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke. Fényképek, sajtószemelvények és levelek, dokumentumtöredékek illusztrálják közlendőit. Az elődöket is sűrűn megidézi, a Társaság egyik egykori jeles éltetője, Sényi László méltatását például az író Molter Károlytól kölcsönzi: "Egyike azoknak a romantikus nemzeti különlegességeknek, amilyenekből az erdélyi kisebbségi magyar sors is csak keveset termelt ki... Osztályának erkölcseiből nem azt vette át, amit megszoktunk volt, hogy a művészet csak úri szórakoztató, hanem önmaga állt be az aktív művészet alázatos elősegítőjének. Lehetetlen meghatottság nélkül nézni... amint átalakult szellemországunk egyik láthatatlan oszlopának, s maga sem tudja, hogyan, miért, hősi szépségben hordja vállán népünk egyik fönntartó mestergerendáját." A "mester- gerenda"-hivatást sokan felvállalták a KZST hosszú története folyamán. Ezt köszöntötte többek közt Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke, ezt részletezte átfogó tanulmányában az irodalomtörténész Dávid Gyula a januári vásárhelyi ünnepi esten, erre tért ki sajtótudósításokra alapozó visszatekintőjében Fülöp Géza informatikus, a KZST főtitkára. A kötetből nyilván nem hiányozhat az újraalapító tagok és az utóbb nyilvántartásba vettek névsora. És pontos képet alkothatunk arról is, milyen változatos, tematikailag, műfajilag mennyire gazdag élménykínálattal lepte meg hallgatóságát a Társaság 1991 és 2011 között. Számos honi és külföldi, többnyire anyaországi kiválóság, író, költő, művész, tudós, kutató professzor és más nagyszerű személyiség tisztelte meg aktív jelenlétével a szóban forgó 187 rendezvényen a marosvásárhelyi közösséget, közönséget. Volt, aki verset is ajánlott a Társaságnak. Nagy Attila Krúdy-ősz című költeménye éppenséggel a jubileumi kiadvány számára született. Marosi Ildikó irodalomtörténész pedig több dokumentumértékű képet bocsátott a szerkesztők rendelkezésére.
A MasterDruck nyomdában megjelentetett ízléses kötethez, melynek címoldalán Dóczyné Berde Amál eredeti rajza látható a magyarkapudi báró Kemény-kúria romjairól, a KZST ősszel újrainduló rendezvénysorozatán bizonyára még hozzá lehet jutni.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)
Kétszázadik estjéhez közeledik a húsz éve újraalapított Kemény Zsigmond Társaság. A hamvaiból mindegyre újjáéledő vagy csak csődhelyzeteiből kilábaló nagy múltú marosvásárhelyi alakulat januárban tartotta legutóbbi feltámadásának jubileumi összejövetelét. Most évfordulós kiadványát is eljuttathatja az érdeklődőkhöz. Az anyagi lehetőségekhez igazodó, szerény kötet jóval vékonyabb, mint a Társaság gazdagabb korokban kiadott ünnepi könyvei, mégis értékes és megbecsülendő füzet, a távolabbi múlt gyöngyszemei is megcsillannak benne, és a közelmúlt, az utóbbi két évtized magyar szellemi élete is bizonyítja életképességét általa. És ez is könyvritkasággá válik pár esztendő múltán.
Múltról és jelenről ír elöljáróban Csíky Boldizsár zeneszerző, a KZST elnöke. Fényképek, sajtószemelvények és levelek, dokumentumtöredékek illusztrálják közlendőit. Az elődöket is sűrűn megidézi, a Társaság egyik egykori jeles éltetője, Sényi László méltatását például az író Molter Károlytól kölcsönzi: "Egyike azoknak a romantikus nemzeti különlegességeknek, amilyenekből az erdélyi kisebbségi magyar sors is csak keveset termelt ki... Osztályának erkölcseiből nem azt vette át, amit megszoktunk volt, hogy a művészet csak úri szórakoztató, hanem önmaga állt be az aktív művészet alázatos elősegítőjének. Lehetetlen meghatottság nélkül nézni... amint átalakult szellemországunk egyik láthatatlan oszlopának, s maga sem tudja, hogyan, miért, hősi szépségben hordja vállán népünk egyik fönntartó mestergerendáját." A "mester- gerenda"-hivatást sokan felvállalták a KZST hosszú története folyamán. Ezt köszöntötte többek közt Haller Béla, a Castellum Alapítvány elnöke, ezt részletezte átfogó tanulmányában az irodalomtörténész Dávid Gyula a januári vásárhelyi ünnepi esten, erre tért ki sajtótudósításokra alapozó visszatekintőjében Fülöp Géza informatikus, a KZST főtitkára. A kötetből nyilván nem hiányozhat az újraalapító tagok és az utóbb nyilvántartásba vettek névsora. És pontos képet alkothatunk arról is, milyen változatos, tematikailag, műfajilag mennyire gazdag élménykínálattal lepte meg hallgatóságát a Társaság 1991 és 2011 között. Számos honi és külföldi, többnyire anyaországi kiválóság, író, költő, művész, tudós, kutató professzor és más nagyszerű személyiség tisztelte meg aktív jelenlétével a szóban forgó 187 rendezvényen a marosvásárhelyi közösséget, közönséget. Volt, aki verset is ajánlott a Társaságnak. Nagy Attila Krúdy-ősz című költeménye éppenséggel a jubileumi kiadvány számára született. Marosi Ildikó irodalomtörténész pedig több dokumentumértékű képet bocsátott a szerkesztők rendelkezésére.
A MasterDruck nyomdában megjelentetett ízléses kötethez, melynek címoldalán Dóczyné Berde Amál eredeti rajza látható a magyarkapudi báró Kemény-kúria romjairól, a KZST ősszel újrainduló rendezvénysorozatán bizonyára még hozzá lehet jutni.
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)
2011. július 10.
Nem ért egyet a határon túli magyarok szavazati jogával Markó Béla
Rossz döntésnek tartom, hogy szavazati jog is jár a kettős állampolgársággal a külhoni magyarok számára. Ha ezzel letudjuk állampolgári kötelezettségeinket, és csinálunk az RMDSZ mellé egy új pártot, akkor félő, hogy a jövőben nem lesz parlamenti képviseletünk – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes Marosfőn.
Erdélyi múlt, erdélyi jövő címmel tartott előadást Markó Béla miniszterelnök helyettes szombaton délelőtt, a 8. EU táborban, Marosfőn. Az RMDSZ volt elnöke egyfajta magyarázkodással kezdte beszédét, arról, hogy miért van ma még mindig kormányon az RMDSZ. „Nem árt szembesíteni magunkat azzal, amit egy évvel ezelőtt gondoltunk, mondtunk szintén a marosfői táborban” – mondta bevezetőjében Markó Béla, utalva arra, hogy akkor más közérzettel ültek itt és beszélgettek az RMDSZ politikusai, mert közvetlenül a megszorító intézkedésekkel kapcsolatos kormányzati döntések után vettek részt a tavalyi fórumon. Markó felidézte, hogy a népszerűtlen döntések miatt sokan megkérdőjelezték és bírálták az RMDSZ kormányzati szerepvállalását, és egyáltalán a szövetség szerepét, helyét a romániai érdekképviselet terén. „Ezért mindennapi dilemma volt az RMDSZ számára, hogy ilyen körülmények között szabad-e kormányon maradnia" -- mondta Markó, majd hozzátette: „A viszonylag idejében meghozott megszorító intézkedések miatt tartunk ma ott, hogy nem kell egy a görögországihoz hasonló helyzettel szembe nézni Romániában is.”
Markó Béla jó döntésnek tartja az RMDSZ-nek a közigazgatási átszervezés elhalasztásával kapcsolatos lépését is. Felhívta a figyelmet arra, hogy Traian Basescu államfő legutóbbi javaslata, miszerint az óriás megyék árnyékában önálló megye legyen Hargita és Kovászna, szintén elfogadhatatlan, ám ennek a javaslatnak van egy pozitív üzenet is: „Benne van, hogy a Székelyföldet másként kell kezelni, mint az ország többi régióját, de szerintem egész Erdélyt külön kell kezelni. A fő szempont pedig az etnikai kérdés kell legyen, hiszen elsőrendű, hogy pl. az egyes megyéket érintő döntésekben milyen mértékben vannak jelen a magyarok, a nyelvhasználatot hogyan szabályozzuk” – fogalmazott Markó. Szerinte ebben a kérdésben csak Bukarestben születhet megállapodás, s bár fontos, hogy mit gondolnak Brüsszelben vagy mit mondanak Magyarországon, a megyék átszervezésének kérdésében „magunkra vagyunk utalva”.
Markó Béla felelőtlen döntésnek tartja, hogy az RMDSZ ellenében újabb pártot hoznak létre Erdélyben magyarországi politikusok segítségével. Úgy véli, az elmúlt húsz évben is voltak próbálkozások, de eddig mindig elporladtak, ma viszont magyarországi támogatással, erővel akarják szétverni a romániai magyarság politikai egységét. „Aki azt hiszi, hogy erdélyi magyarságnak az a problémája, hogy szavazhat-e a magyarországi választásokon, az óriási hibát követ el, és hibás lesz, ha nem tudunk majd olyan pozícióban lenni, hogy a saját sorsunkról mi dönthessünk.”
Rossz döntés, hogy szavazati joggal is jár a kettős állampolgárság a külhoni magyarok számára. Ha ezzel letudjuk állampolgári kötelezettségeinket és csinálunk az RMDSZ mellé egy új pártot, akkor félő, hogy a jövőben nem lesz parlamenti képviseletünk – összegezte Markó.
hircentrum.ro. Erdély.ma
Rossz döntésnek tartom, hogy szavazati jog is jár a kettős állampolgársággal a külhoni magyarok számára. Ha ezzel letudjuk állampolgári kötelezettségeinket, és csinálunk az RMDSZ mellé egy új pártot, akkor félő, hogy a jövőben nem lesz parlamenti képviseletünk – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes Marosfőn.
Erdélyi múlt, erdélyi jövő címmel tartott előadást Markó Béla miniszterelnök helyettes szombaton délelőtt, a 8. EU táborban, Marosfőn. Az RMDSZ volt elnöke egyfajta magyarázkodással kezdte beszédét, arról, hogy miért van ma még mindig kormányon az RMDSZ. „Nem árt szembesíteni magunkat azzal, amit egy évvel ezelőtt gondoltunk, mondtunk szintén a marosfői táborban” – mondta bevezetőjében Markó Béla, utalva arra, hogy akkor más közérzettel ültek itt és beszélgettek az RMDSZ politikusai, mert közvetlenül a megszorító intézkedésekkel kapcsolatos kormányzati döntések után vettek részt a tavalyi fórumon. Markó felidézte, hogy a népszerűtlen döntések miatt sokan megkérdőjelezték és bírálták az RMDSZ kormányzati szerepvállalását, és egyáltalán a szövetség szerepét, helyét a romániai érdekképviselet terén. „Ezért mindennapi dilemma volt az RMDSZ számára, hogy ilyen körülmények között szabad-e kormányon maradnia" -- mondta Markó, majd hozzátette: „A viszonylag idejében meghozott megszorító intézkedések miatt tartunk ma ott, hogy nem kell egy a görögországihoz hasonló helyzettel szembe nézni Romániában is.”
Markó Béla jó döntésnek tartja az RMDSZ-nek a közigazgatási átszervezés elhalasztásával kapcsolatos lépését is. Felhívta a figyelmet arra, hogy Traian Basescu államfő legutóbbi javaslata, miszerint az óriás megyék árnyékában önálló megye legyen Hargita és Kovászna, szintén elfogadhatatlan, ám ennek a javaslatnak van egy pozitív üzenet is: „Benne van, hogy a Székelyföldet másként kell kezelni, mint az ország többi régióját, de szerintem egész Erdélyt külön kell kezelni. A fő szempont pedig az etnikai kérdés kell legyen, hiszen elsőrendű, hogy pl. az egyes megyéket érintő döntésekben milyen mértékben vannak jelen a magyarok, a nyelvhasználatot hogyan szabályozzuk” – fogalmazott Markó. Szerinte ebben a kérdésben csak Bukarestben születhet megállapodás, s bár fontos, hogy mit gondolnak Brüsszelben vagy mit mondanak Magyarországon, a megyék átszervezésének kérdésében „magunkra vagyunk utalva”.
Markó Béla felelőtlen döntésnek tartja, hogy az RMDSZ ellenében újabb pártot hoznak létre Erdélyben magyarországi politikusok segítségével. Úgy véli, az elmúlt húsz évben is voltak próbálkozások, de eddig mindig elporladtak, ma viszont magyarországi támogatással, erővel akarják szétverni a romániai magyarság politikai egységét. „Aki azt hiszi, hogy erdélyi magyarságnak az a problémája, hogy szavazhat-e a magyarországi választásokon, az óriási hibát követ el, és hibás lesz, ha nem tudunk majd olyan pozícióban lenni, hogy a saját sorsunkról mi dönthessünk.”
Rossz döntés, hogy szavazati joggal is jár a kettős állampolgárság a külhoni magyarok számára. Ha ezzel letudjuk állampolgári kötelezettségeinket és csinálunk az RMDSZ mellé egy új pártot, akkor félő, hogy a jövőben nem lesz parlamenti képviseletünk – összegezte Markó.
hircentrum.ro. Erdély.ma
2011. július 10.
Markó: a multikulturalitás fenntartása Erdély jövőjének záloga
A multikulturalitás fenntartásában látja Erdély jövőjének zálogát Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnöke. A marosfői EU-táborban elhangzott előadásában fontosnak nevezte az autonómiát, ugyanakkor ellenezte egy új romániai magyar párt létrehozásának szándékát.
"Erdély jövőbeni multietnikus jellege attól függ, hogy sikerül-e kialakítanunk további olyan szabályokat, normákat, intézményeket, amelyek biztosítanák az itt élő nemzetiségek, kultúrák egyenrangú viszonyát, és amelyek ugyanakkor biztosítják a közösségek számára etnikai különbözőségeik, különlétük megélését is" - mondta Markó Béla az előadásról kiadott közlemény szerint.
Kifejtette: a román politikum által kezdetben felvázolt, nyolc nagymegyéből álló megyerendszer megvalósítása súlyos következményekkel járt volna a magyarság további sorsára és lehetőségeire nézve, hiszen a közösség ezáltal elveszítette volna a jelenlegi magyar többségű megyékben gyakorolt önkormányzati döntési jogköreit. Olyan viszonyrendszert kell kialakítani, amelyben a közösségeknek lehetőségük van beleszólni az őket is érintő kérdésekbe, és amely révén csakis ők dönthetnek olyan kérdések kapcsán, amelyek kizárólag az adott közösséget érintik mondta a politikus, hozzátéve: ez az autonómia.
Szerinte kizárólag az RMDSZ volt képes megakadályozni a magyarság szempontjából katasztrofális következményekkel járó átszervezést, és szétoszlatott egy sokak által táplált illúziót is, azt, hogy "futunk Budapestre, Brüsszelbe, akik majd megoldják a problémáinkat".
Markó Béla felelőtlen döntésnek tartja, hogy egyesek az RMDSZ ellenében újabb romániai magyar pártot akarnak létrehozni. "Az, hogy magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát, teljességgel érthetetlen" - mondta.
Azt is rossz döntésnek nevezte, hogy a határon túli magyarságnak megadott állampolgárság mellé szavazati jogot is adna a magyar állam. Úgy vélte: az erdélyi magyarságnak ma nem az a legfontosabb problémája, hogy szavazhat-e Magyarországon vagy sem. "Ha mi letudjuk állampolgári kötelezettségeinket azzal, hogy szavazunk a magyarországi parlamenti választásokon, amely választásoknak ránk nézve szinte semmilyen következményük nincsen..., és emellé létrehozunk még egy pártot is, nos arra ébredhetünk, hogy nem lesz képviseletünk a román parlamentben" - hangsúlyozta Markó Béla. Bumm.sk
A multikulturalitás fenntartásában látja Erdély jövőjének zálogát Markó Béla romániai miniszterelnök-helyettes, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) volt elnöke. A marosfői EU-táborban elhangzott előadásában fontosnak nevezte az autonómiát, ugyanakkor ellenezte egy új romániai magyar párt létrehozásának szándékát.
"Erdély jövőbeni multietnikus jellege attól függ, hogy sikerül-e kialakítanunk további olyan szabályokat, normákat, intézményeket, amelyek biztosítanák az itt élő nemzetiségek, kultúrák egyenrangú viszonyát, és amelyek ugyanakkor biztosítják a közösségek számára etnikai különbözőségeik, különlétük megélését is" - mondta Markó Béla az előadásról kiadott közlemény szerint.
Kifejtette: a román politikum által kezdetben felvázolt, nyolc nagymegyéből álló megyerendszer megvalósítása súlyos következményekkel járt volna a magyarság további sorsára és lehetőségeire nézve, hiszen a közösség ezáltal elveszítette volna a jelenlegi magyar többségű megyékben gyakorolt önkormányzati döntési jogköreit. Olyan viszonyrendszert kell kialakítani, amelyben a közösségeknek lehetőségük van beleszólni az őket is érintő kérdésekbe, és amely révén csakis ők dönthetnek olyan kérdések kapcsán, amelyek kizárólag az adott közösséget érintik mondta a politikus, hozzátéve: ez az autonómia.
Szerinte kizárólag az RMDSZ volt képes megakadályozni a magyarság szempontjából katasztrofális következményekkel járó átszervezést, és szétoszlatott egy sokak által táplált illúziót is, azt, hogy "futunk Budapestre, Brüsszelbe, akik majd megoldják a problémáinkat".
Markó Béla felelőtlen döntésnek tartja, hogy egyesek az RMDSZ ellenében újabb romániai magyar pártot akarnak létrehozni. "Az, hogy magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát, teljességgel érthetetlen" - mondta.
Azt is rossz döntésnek nevezte, hogy a határon túli magyarságnak megadott állampolgárság mellé szavazati jogot is adna a magyar állam. Úgy vélte: az erdélyi magyarságnak ma nem az a legfontosabb problémája, hogy szavazhat-e Magyarországon vagy sem. "Ha mi letudjuk állampolgári kötelezettségeinket azzal, hogy szavazunk a magyarországi parlamenti választásokon, amely választásoknak ránk nézve szinte semmilyen következményük nincsen..., és emellé létrehozunk még egy pártot is, nos arra ébredhetünk, hogy nem lesz képviseletünk a román parlamentben" - hangsúlyozta Markó Béla. Bumm.sk
2011. július 11.
Tőkés: egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is
Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is – jelentette ki Nagyváradon tartott előadásában Tőkés László európai parlamenti alelnök, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke.
Tőkés a lelkészek és vallástanárok előtt Európa és kereszténység címmel tartott előadást. Az erről szóló közlemény szerint utalt az Európai Unió és általában a nyugati országok szekuláris vallástalanságának problémájára.
„A mi kereszténységünk többletet jelent a nyugati elvallástalanodott országokkal szemben. Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is" – hangsúlyozta a volt püspök.
Szerinte keresztény hívőnek lenni egyben nemzeti szolgálatot is jelent, amely többek között az elanyagiasodott világgal szembeni küzdelmet is magába foglalja. Az Európai Unióban nehéz elfogadtatni azt, hogy az egyházat komolyan kell venni, a hitéleti alkalmak is csekély jelenléttel zajlanak az EP-ben – mondta Tőkés. Mindezek mellett – hangsúlyozta – a Lisszaboni Szerződés 17. cikkelyének értelmében az Európai Unió „nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet" tart fenn az egyházakkal és vallási szervezetekkel vagy közösségekkel.
MTI. Erdély.ma
Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is – jelentette ki Nagyváradon tartott előadásában Tőkés László európai parlamenti alelnök, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke.
Tőkés a lelkészek és vallástanárok előtt Európa és kereszténység címmel tartott előadást. Az erről szóló közlemény szerint utalt az Európai Unió és általában a nyugati országok szekuláris vallástalanságának problémájára.
„A mi kereszténységünk többletet jelent a nyugati elvallástalanodott országokkal szemben. Egy anyagias Európának szüksége van egy spirituális Európára is" – hangsúlyozta a volt püspök.
Szerinte keresztény hívőnek lenni egyben nemzeti szolgálatot is jelent, amely többek között az elanyagiasodott világgal szembeni küzdelmet is magába foglalja. Az Európai Unióban nehéz elfogadtatni azt, hogy az egyházat komolyan kell venni, a hitéleti alkalmak is csekély jelenléttel zajlanak az EP-ben – mondta Tőkés. Mindezek mellett – hangsúlyozta – a Lisszaboni Szerződés 17. cikkelyének értelmében az Európai Unió „nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet" tart fenn az egyházakkal és vallási szervezetekkel vagy közösségekkel.
MTI. Erdély.ma
2011. július 11.
Markó: felelőtlen döntés egy új pártot létrehozni
Erdély jövőbeni multietnikus jellege attól függ, hogy sikerül-e kialakítanunk további olyan szabályokat, normákat, intézményeket, amelyek biztosítanák az itt élő nemzetiségek, kultúrák egyenrangú viszonyát, és amelyek ugyanakkor biztosítják a közösségek számára etnikai különbözőségeik, különlétük megélését is. Ennek megvalósulása azonban a jövőbeni jó vagy rossz döntéseinktől függ” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes szombaton, Marosfőn, a 8. EU tábor utolsó szakmai napján tartott előadásában.
Az RMDSZ volt elnöke arra hívta fel a figyelmet, az Erdélyben élő nemzetiségek, együttélése a múltban sem spontánul, sorsszerűen alakult ki, hanem az adott nemzetiségek által meghozott döntésekre, az általuk kiküzdött olyan jogokra, szabályrendszerekre épült, mint a székely és a szász autonómia, vagy a vallásszabadságot kimondó 1568-as tordai törvény.
Nem Budapest vagy Brüsszel oldja meg a problémáinkat
A miniszterelnök-helyettes szerint az ország adminisztratív átszervezésének kérdése is egy hasonló horderejű döntést rejt, amely hosszú távon meghatározhatja az erdélyi magyarság helyzetét. Úgy látja, a román politikum által kezdetben felvázolt, nyolc nagy megyéből álló megyerendszer megvalósítása súlyos következményekkel járt volna a magyarság további sorsára és lehetőségeire, hiszen a közösség ezáltal elveszítette volna a jelenlegi magyar többségű megyékben gyakorolt önkormányzati döntési jogköreit. A közigazgatási átszervezést övező politikai viták nagy konklúziójának tartja azt, hogy kizárólag az RMDSZ volt képes megakadályozni a magyarság szempontjából katasztrófális következményekkel járó átszervezést, és szétoszlatott egy sokak által táplált illúziót is: azt, hogy „futunk Budapestre, Brüsszelbe, akik majd megoldják a problémáinkat”.
Magyarországi politikusok támogatásával akarják szétverni az erdélyi magyar politikát
Markó rendkívül felelőtlen döntésnek tartja, hogy egyesek az RMDSZ ellenében egy újabb pártot akarnak létrehozni. Azt mondta: ilyen kudarcos kísérletek eddig is voltak, azonban érthetetlen, hogy magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Markó szerint az RMDSZ és a magyarországi vezetés közötti minden konfliktus erre az alapvető szemléletbeli ellentétre vezethető vissza. Rossz döntésnek tartja ugyanakkor azt is, hogy a határon túli magyarságnak megadott állampolgárság mellé szavazati jogot is adna a magyar állam. „Ezt nem sokan merik kimondani, mert félnek az érzelmi nyomástól, de ki kell mondanom: aki azt hiszi, hogy az erdélyi magyarságnak ma az a legfontosabb problémája, hogy szavazhat-e Magyarországon, az óriási hibát követ el, és vétkes lesz, ha a jövőképünket nem tudjuk úgy alakítani, ahogyan azt alakítanunk kell. Az fontos döntés, hogy a kettős állampolgárságra van lehetőség, de rossz döntés lesz, ha ez szavazati joggal is jár azok számára, akik itt élnek Erdélyben. Ha mi letudjuk állampolgári kötelezettségeinket azzal, hogy szavazunk a magyarországi parlamenti választásokon, amely választásoknak ránk nézve szinte semmilyen következményük nincsen , és e mellé létrehozunk még egy pártot is, arra ébredhetünk, hogy nem lesz képviseletünk a román parlamentben, és az olyan kezdeményezések, mint a területi átszervezés vagy a többi magyarellenes kezdeményezés úgy mehet át rajtunk, mint a mozdony” – hangsúlyozta előadásában Markó Béla. Hozzátette: ,szerinte ez nem fog bekövetkezni, mivel az erdélyi magyarság továbbra is kiáll az egységes érdekvédelmi politizálás mellett. Krónika (Kolozsvár)
Erdély jövőbeni multietnikus jellege attól függ, hogy sikerül-e kialakítanunk további olyan szabályokat, normákat, intézményeket, amelyek biztosítanák az itt élő nemzetiségek, kultúrák egyenrangú viszonyát, és amelyek ugyanakkor biztosítják a közösségek számára etnikai különbözőségeik, különlétük megélését is. Ennek megvalósulása azonban a jövőbeni jó vagy rossz döntéseinktől függ” – jelentette ki Markó Béla miniszterelnök-helyettes szombaton, Marosfőn, a 8. EU tábor utolsó szakmai napján tartott előadásában.
Az RMDSZ volt elnöke arra hívta fel a figyelmet, az Erdélyben élő nemzetiségek, együttélése a múltban sem spontánul, sorsszerűen alakult ki, hanem az adott nemzetiségek által meghozott döntésekre, az általuk kiküzdött olyan jogokra, szabályrendszerekre épült, mint a székely és a szász autonómia, vagy a vallásszabadságot kimondó 1568-as tordai törvény.
Nem Budapest vagy Brüsszel oldja meg a problémáinkat
A miniszterelnök-helyettes szerint az ország adminisztratív átszervezésének kérdése is egy hasonló horderejű döntést rejt, amely hosszú távon meghatározhatja az erdélyi magyarság helyzetét. Úgy látja, a román politikum által kezdetben felvázolt, nyolc nagy megyéből álló megyerendszer megvalósítása súlyos következményekkel járt volna a magyarság további sorsára és lehetőségeire, hiszen a közösség ezáltal elveszítette volna a jelenlegi magyar többségű megyékben gyakorolt önkormányzati döntési jogköreit. A közigazgatási átszervezést övező politikai viták nagy konklúziójának tartja azt, hogy kizárólag az RMDSZ volt képes megakadályozni a magyarság szempontjából katasztrófális következményekkel járó átszervezést, és szétoszlatott egy sokak által táplált illúziót is: azt, hogy „futunk Budapestre, Brüsszelbe, akik majd megoldják a problémáinkat”.
Magyarországi politikusok támogatásával akarják szétverni az erdélyi magyar politikát
Markó rendkívül felelőtlen döntésnek tartja, hogy egyesek az RMDSZ ellenében egy újabb pártot akarnak létrehozni. Azt mondta: ilyen kudarcos kísérletek eddig is voltak, azonban érthetetlen, hogy magyarországi politikusok támogatásával erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Markó szerint az RMDSZ és a magyarországi vezetés közötti minden konfliktus erre az alapvető szemléletbeli ellentétre vezethető vissza. Rossz döntésnek tartja ugyanakkor azt is, hogy a határon túli magyarságnak megadott állampolgárság mellé szavazati jogot is adna a magyar állam. „Ezt nem sokan merik kimondani, mert félnek az érzelmi nyomástól, de ki kell mondanom: aki azt hiszi, hogy az erdélyi magyarságnak ma az a legfontosabb problémája, hogy szavazhat-e Magyarországon, az óriási hibát követ el, és vétkes lesz, ha a jövőképünket nem tudjuk úgy alakítani, ahogyan azt alakítanunk kell. Az fontos döntés, hogy a kettős állampolgárságra van lehetőség, de rossz döntés lesz, ha ez szavazati joggal is jár azok számára, akik itt élnek Erdélyben. Ha mi letudjuk állampolgári kötelezettségeinket azzal, hogy szavazunk a magyarországi parlamenti választásokon, amely választásoknak ránk nézve szinte semmilyen következményük nincsen , és e mellé létrehozunk még egy pártot is, arra ébredhetünk, hogy nem lesz képviseletünk a román parlamentben, és az olyan kezdeményezések, mint a területi átszervezés vagy a többi magyarellenes kezdeményezés úgy mehet át rajtunk, mint a mozdony” – hangsúlyozta előadásában Markó Béla. Hozzátette: ,szerinte ez nem fog bekövetkezni, mivel az erdélyi magyarság továbbra is kiáll az egységes érdekvédelmi politizálás mellett. Krónika (Kolozsvár)
2011. július 11.
Érettségi: nem javult az összkép az óvások elbírálása után
Az óvások elbírálását követően közzétett végleges érettségi eredmények szerint a diákok alig több mint 45 százalékának sikerült elérnie a diplomaszerzéshez szükséges 6-os átlagot, míg a fellebbezéseket megelőzően ez az arány 1,25 százalékkal volt kevesebb – adta hírül az oktatási minisztérium. Az összesített adatok alapján kiderült, a 80 160 óvás közül a vizsgabizottságok 2257 olyan diáknak emelték meg a jegyét, akik az első elbíráláskor nem érték el a sikeres vizsgához szükséges osztályzatot. Mint kiderült, 103 diák minden bizonnyal megbánta, hogy óvást nyújtott be: dolgozatuk újraértékelését követően 6-os alá csökkent az átlaguk, így készülhetnek a vizsga őszi fordulójára.
pénteken nyilvánosságra hozott végeredmények azonban nem változtatnak a tényen: a 2010/2011-es iskolai évben szervezett megmérettetés zárult a legrosszabb eredményekkel az elmúlt húsz évben. Hargita megyében mintegy három százalékkal javult a sikeresen érettségizők aránya, így a végleges eredmények szerint a székelyföldi megye diákjai teljesítettek a legjobban az országban. A megyei tanfelügyelőség ma egy hete még 64,03 százalékos sikerarányról beszélt, az újraértékeléseket követően azonban a szám 67,41 százalékra emelkedett, miután az újrajavítást követően 370 dolgozatnak nőtt az osztályzata.
Az országos második helyet Suceava megye érdemelte ki, itt 66,25 százalékos a sikeresen vizsgázó diákok aránya.
A fellebbezések után egyébként minden erdélyi és partiumi megyében nőtt a sikeresen érettségizők száma.
A legtöbb óvást egyébként román nyelv és irodalomból és matematikából nyújtották be – mindkét tantárgy esetében 25 ezer fellebbezést iktattak –, ugyanakkor több ezren voltak elégedetlenek a biológiából és földrajzból kapott jegyekkel.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos a marosfői EU-táborban közölte: a magyar diákok körülbelül 20 százalékkal jobban teljesítettek a románoknál az idei érettségin. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy az anyanyelvvizsgán szerzett jegy általában javít a teljes átlagon. Pásztor Gabriella hangsúlyozta: nem ért egyet azzal a feltételezéssel, hogy azokban az iskolákban, ahol a vizsgatermekben nem használtak térfigyelő kamerákat, több esély volt a csalásra, és ezért magasabbak a jegyeket. Mint mondta, az oktatási minisztérium még nem készített kimutatást erről, és azt sem tudják pontosan, hogy hány iskolában használtak biztonsági kamerákat.
Emil Boc miniszterelnök a végleges eredmények közzététele után Kolozsváron úgy nyilatkozott, „a romániai oktatásnak szüksége volt már egy hidegzuhanyra”, s mint mondta, támogatni fogja, hogy az érettségi vizsgákat a következő években is „hasonló színvonalon, becsülettel” bonyolítsák le. „Nem engedhetjük meg, hogy tovább hazudjunk egymásnak, hogy a diákok azt a látszatot keltsék: tanulnak, a pedagógusok meg azt, hogy tisztességesen osztályoznak. Helyreállni látszik a rendszer, s ennek pozitív hozadékát a közeljövőben fogjuk megtapasztalni” – fogalmazott a miniszterelnök.
Azok a diákok, akiknek nem sikerült megszerezniük az átmenő jegyet, mától iratkozhatnak be az érettségi idei második, őszi fordulójára. Augusztus 22-étől kerül sor a szóbeli vizsgákra, 29-étől pedig az írásbeliken méretkezhetnek meg. Az őszi forduló eredményeit szeptember 4-én függesztik ki. (Rágalmazási pert indít az Antena 3 hírtelevízió ellen Daniel Funeriu oktatási miniszter, miután a tévécsatorna Napirenden (La ordinea zilei) című műsorában hamis dokumentumot mutattak be, mely szerint a tárcavezető elbukta az első érettségijét. Funeriu nem volt hajlandó élő adásban nyilatkozni, ezt követően azonban sajtótájékoztatón tisztázta: 1989-ben, Strasbourgban érettségizett, és kiváló eredményt ért el. A miniszter okirat-hamisítással és becsületsértéssel vádolja a hírtelevíziót, és hangsúlyozta: bírósághoz fordul az ügyben.)
Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)
Az óvások elbírálását követően közzétett végleges érettségi eredmények szerint a diákok alig több mint 45 százalékának sikerült elérnie a diplomaszerzéshez szükséges 6-os átlagot, míg a fellebbezéseket megelőzően ez az arány 1,25 százalékkal volt kevesebb – adta hírül az oktatási minisztérium. Az összesített adatok alapján kiderült, a 80 160 óvás közül a vizsgabizottságok 2257 olyan diáknak emelték meg a jegyét, akik az első elbíráláskor nem érték el a sikeres vizsgához szükséges osztályzatot. Mint kiderült, 103 diák minden bizonnyal megbánta, hogy óvást nyújtott be: dolgozatuk újraértékelését követően 6-os alá csökkent az átlaguk, így készülhetnek a vizsga őszi fordulójára.
pénteken nyilvánosságra hozott végeredmények azonban nem változtatnak a tényen: a 2010/2011-es iskolai évben szervezett megmérettetés zárult a legrosszabb eredményekkel az elmúlt húsz évben. Hargita megyében mintegy három százalékkal javult a sikeresen érettségizők aránya, így a végleges eredmények szerint a székelyföldi megye diákjai teljesítettek a legjobban az országban. A megyei tanfelügyelőség ma egy hete még 64,03 százalékos sikerarányról beszélt, az újraértékeléseket követően azonban a szám 67,41 százalékra emelkedett, miután az újrajavítást követően 370 dolgozatnak nőtt az osztályzata.
Az országos második helyet Suceava megye érdemelte ki, itt 66,25 százalékos a sikeresen vizsgázó diákok aránya.
A fellebbezések után egyébként minden erdélyi és partiumi megyében nőtt a sikeresen érettségizők száma.
A legtöbb óvást egyébként román nyelv és irodalomból és matematikából nyújtották be – mindkét tantárgy esetében 25 ezer fellebbezést iktattak –, ugyanakkor több ezren voltak elégedetlenek a biológiából és földrajzból kapott jegyekkel.
Pásztor Gabriella oktatásügyi államtanácsos a marosfői EU-táborban közölte: a magyar diákok körülbelül 20 százalékkal jobban teljesítettek a románoknál az idei érettségin. Véleménye szerint ez azzal magyarázható, hogy az anyanyelvvizsgán szerzett jegy általában javít a teljes átlagon. Pásztor Gabriella hangsúlyozta: nem ért egyet azzal a feltételezéssel, hogy azokban az iskolákban, ahol a vizsgatermekben nem használtak térfigyelő kamerákat, több esély volt a csalásra, és ezért magasabbak a jegyeket. Mint mondta, az oktatási minisztérium még nem készített kimutatást erről, és azt sem tudják pontosan, hogy hány iskolában használtak biztonsági kamerákat.
Emil Boc miniszterelnök a végleges eredmények közzététele után Kolozsváron úgy nyilatkozott, „a romániai oktatásnak szüksége volt már egy hidegzuhanyra”, s mint mondta, támogatni fogja, hogy az érettségi vizsgákat a következő években is „hasonló színvonalon, becsülettel” bonyolítsák le. „Nem engedhetjük meg, hogy tovább hazudjunk egymásnak, hogy a diákok azt a látszatot keltsék: tanulnak, a pedagógusok meg azt, hogy tisztességesen osztályoznak. Helyreállni látszik a rendszer, s ennek pozitív hozadékát a közeljövőben fogjuk megtapasztalni” – fogalmazott a miniszterelnök.
Azok a diákok, akiknek nem sikerült megszerezniük az átmenő jegyet, mától iratkozhatnak be az érettségi idei második, őszi fordulójára. Augusztus 22-étől kerül sor a szóbeli vizsgákra, 29-étől pedig az írásbeliken méretkezhetnek meg. Az őszi forduló eredményeit szeptember 4-én függesztik ki. (Rágalmazási pert indít az Antena 3 hírtelevízió ellen Daniel Funeriu oktatási miniszter, miután a tévécsatorna Napirenden (La ordinea zilei) című műsorában hamis dokumentumot mutattak be, mely szerint a tárcavezető elbukta az első érettségijét. Funeriu nem volt hajlandó élő adásban nyilatkozni, ezt követően azonban sajtótájékoztatón tisztázta: 1989-ben, Strasbourgban érettségizett, és kiváló eredményt ért el. A miniszter okirat-hamisítással és becsületsértéssel vádolja a hírtelevíziót, és hangsúlyozta: bírósághoz fordul az ügyben.)
Gyergyai Csaba. Krónika (Kolozsvár)
2011. július 11.
Ismét írók „táboroztak” Nagyváradon
„Magyar irodalom – magyar jövő” – ez volt a mottója a nyolcadszor megszervezett Partiumi Írótábornak, amely július 7-e és 9-e között, csütörtöktől szombatig zajlott Nagyváradon.
Barabás Zoltán főszervező szerint irodalmi nemzet a magyar, s az írástudóknak mindenkor felelősséget kellett vállalniuk a magyarságért. Az írótáborba nemcsak a partiumi régióból, hanem Magyarországról, a Felvidékről és Erdélyből is érkeztek írók, költők és irodalmárok. A helyszín, mint az előző alkalmakkor is, a nagyváradi Góbé Csárda volt. A három nap alatt az írótáborban megfordult sok jeles személyiség, többek között Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, Mezey Katalin, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke és Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke. Ködöböcz Gábor, az egri Agria irodalmi folyóirat főszerkesztője be is mutatta a kiadvány legújabb számát, amelyben váradi költők versei is szerepelnek. Előadást tartott Horváth Béla irodalomtörténész, Benő Attila docens, Szakolczay Lajos műkritikus, Bertha Zoltán irodalomtörténész, Oláh János és Pataki István költők, Vasy Géza irodalomtörténész, Csép Sándor drámaíró, illetve János-Szatmári Szabolcs irodalomtörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke szombat délelőtti előadásában az irodalom szerepéről értekezett, amelyet a magyar történelemben töltött be. Kifejtette: történelemformáló például a Szentírás magyarra fordítása, amely a nemzet megújulását a reformáció korában segítette. Felemlegette a Te voltál a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre kezdetű zsoltárnak a rendszerváltás előtt betöltött fontos szerepét is – a zsoltárt gyakran a nemzeti Himnusz helyett énekelték, amikor azt nem volt szabad. Az 1991-es II. Református Világtalálkozó mottója is ez az idézet volt. Felsorolta azokat a Biblia-kiadásokat, amelyek Magyarország területén születtek. Felhívta a figyelmet a prédikációirodalom fontosságára is, mondván, a szószéken elhangzott, jó esetben irodalmi értéket képviselő beszédek jutnak el a legtöbb emberhez.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
„Magyar irodalom – magyar jövő” – ez volt a mottója a nyolcadszor megszervezett Partiumi Írótábornak, amely július 7-e és 9-e között, csütörtöktől szombatig zajlott Nagyváradon.
Barabás Zoltán főszervező szerint irodalmi nemzet a magyar, s az írástudóknak mindenkor felelősséget kellett vállalniuk a magyarságért. Az írótáborba nemcsak a partiumi régióból, hanem Magyarországról, a Felvidékről és Erdélyből is érkeztek írók, költők és irodalmárok. A helyszín, mint az előző alkalmakkor is, a nagyváradi Góbé Csárda volt. A három nap alatt az írótáborban megfordult sok jeles személyiség, többek között Szentmártoni János, a Magyar Írószövetség elnöke, Mezey Katalin, a Tokaji Írótábor kuratóriumának elnöke és Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke. Ködöböcz Gábor, az egri Agria irodalmi folyóirat főszerkesztője be is mutatta a kiadvány legújabb számát, amelyben váradi költők versei is szerepelnek. Előadást tartott Horváth Béla irodalomtörténész, Benő Attila docens, Szakolczay Lajos műkritikus, Bertha Zoltán irodalomtörténész, Oláh János és Pataki István költők, Vasy Géza irodalomtörténész, Csép Sándor drámaíró, illetve János-Szatmári Szabolcs irodalomtörténész, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora is.
Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke szombat délelőtti előadásában az irodalom szerepéről értekezett, amelyet a magyar történelemben töltött be. Kifejtette: történelemformáló például a Szentírás magyarra fordítása, amely a nemzet megújulását a reformáció korában segítette. Felemlegette a Te voltál a mi hajlékunk nemzedékről nemzedékre kezdetű zsoltárnak a rendszerváltás előtt betöltött fontos szerepét is – a zsoltárt gyakran a nemzeti Himnusz helyett énekelték, amikor azt nem volt szabad. Az 1991-es II. Református Világtalálkozó mottója is ez az idézet volt. Felsorolta azokat a Biblia-kiadásokat, amelyek Magyarország területén születtek. Felhívta a figyelmet a prédikációirodalom fontosságára is, mondván, a szószéken elhangzott, jó esetben irodalmi értéket képviselő beszédek jutnak el a legtöbb emberhez.
Nagy Orsolya. Krónika (Kolozsvár)
2011. július 11.
Megmarad Erdélyben a multikulturális közeg
Markó: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár
Fajsúlyos politikai és közéleti kérdésekről tartott előadást szombaton a Marosfőn lezajlott EU-táborban Markó Béla. Erdélyi múlt, erdélyi jövő című előadásában az RMDSZ volt elnöke vázolta az elmúlt egy év történéseit, érintette a kormánykoalíciós harcokat, a megszorító intézkedések kérdését, az oktatási törvénynek az anyanyelvi oktatással kapcsolatos vonatkozásait, a közigazgatási átszervezést, az Erdélyi Magyar Néppárt alapítási folyamatát, illetve a kettős állampolgárság veszélyes elemeit. Ugyanakkor szólt arról is, hogy szerinte nincs szükség újabb összefogásra, mivel „beteg ugyan az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, de formálisan nem szűnt meg”. A politikus éles és kemény bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy tervek szerint szavazati jogot is kapnának azok, akik felveszik a magyar állampolgárságot.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), az RMDSZ Főtitkársága és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara szervezésében, valamint az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság és a Hargita Megye Tanácsának társszervezésében Marosfőn zajló rendezvényen tartott szombati előadásában Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke a szokásosnál keményebb szavakat használt az általa negatívnak ítélt folyamatok leírásában. A miniszterelnök-helyettes élesen bírálta a budapesti kormány azon szándékát, hogy erdélyi közösségünk számára a magyar állampolgárság mellett a szavazati jogot is biztosítsák, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumról (EMEF) pedig azt mondta: „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”.
Előadásának kezdetén a táborlakókhoz szólva megjegyezte: a politikai utánpótlást jelenthetik azok, akit most részt vesznek az EU-táborban. Az egy évvel ezelőtti helyzetről beszélve elmondta: akkor „egészen más közérzettel” érkezett a rendezvényre, ugyanis nem sokkal a tábor előtt „fájdalmas és sokak által ellenzett” intézkedéseket hozott az a kormány, amelynek az RMDSZ akkor is tagja volt. Úgy vélekedett, ezeket már a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kormányzása idején meg kellett volna hozni.
– A kormánykoalíciós jelenlétünket rendkívül vehemensen bírálták. Sokakban felmerült a kérdés: szabad-e, érdemes-e így vállalni a kormányzati szerepet. Tavaly itt, az EU-táborban az oktatási törvényről is beszéltem. Egyesek azt mondták, egyfajta maszlag, amellyel próbálom elterelni a figyelmet, s az oktatási reformmal, illetve az anyanyelvi oktatás szavatolásával áltatom magam. A jogszabályt a kormány felelősségvállalással elfogadtatta, így most korlátozás nélkül biztosított az anyanyelvi oktatás. Ennek alá kellett rendelni más kérdéseket, mint például a megszorító intézkedéseket, amelyeket szerencsére viszonylag időben sikerült meghoznunk, s így nem jutottunk Görögország helyzetébe – mondta Markó. Hozzáfűzte: a magyar nyelvű új földrajz és történelem könyveket már lassan nyomtatják, s a nyolcadikosok és tizenkettedikesek számára szeptembertől hozzáférhetők lesznek.
Úgy vélte, szívósság és következetesség volt az RMDSZ részéről az, hogy a kormány a felelősségvállalás segítségével fogadtatta el az új oktatási törvényt. – Dönthettünk volna az ellenzékiség mellett, de meggyőződésem, hogy jelenleg az ország rosszabb helyzetben lenne – fogalmazott a politikus.
Erdély jövőjéről szólva kifejtette: szerinte mindenképpen megmarad a multikulturális közeg, amely – értelmezése szerint – nem a kultúráknak az egybeolvadását, hanem ezeknek önálló létezését jelenti ebben a régióban. – Új szabályokra, struktúrákra, intézményekre lesz szükség, hogy a külön létet egyenlő módon élhessük meg – mondta.
Az államhatalomnak egy egész ország, régió, etnikai közösség jövőjére kiható döntéseivel kapcsolatban Markó két beszédes példát említett: egyrészt szólt a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Románia Szocialista Köztársaság (RSZK) által 1968-ban hozott döntéséről, amely értelmében a kapitalista ország fejpénzért megvásárolta az erdélyi németeket. – Hátborzongató adatsorok birtokába jutottam: a polgárokat kategóriákra osztották, ennek függvényében állapították meg a fizetendő összeget. Ugyanakkor évekre lebontva egyeztek meg, hány németet engednek ki Romániából. A szerződést nem az államok kötötték: német részről egy ügyvéd, román részről pedig rendszerint a Szekuritáté tábornoka írta alá a dokumentumokat. Húsz év alatt 236 ezer németet vásárolt meg az NSZK, így jelenleg csak 59 ezren vannak Erdélyben. Ez a döntés alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy csak a magyarról beszélhessünk úgy, mint jelentős más romániai közösségről. Az ilyen döntések jó vagy rossz irányba vihetik el a jövőképet – mondta. Másrészt szóba hozta a tervezett közigazgatási átszervezést, amely véleménye szerint egy ugyanilyen rossz határozat lett volna. – Rendkívül hátrányosan érintett volna bennünket, ezért elleneztük. Volt viszont egy olyan hozadéka ennek az egésznek, amit a jövőben felhasználhatunk: Székelyföld kérdését másképp kell kezelni. Ha elfogadják a közigazgatási átszervezést, egyik pillanatról a másikra megváltoztathatták volna a jövőképünket – fogalmazott Markó. Leszögezte: az RMDSZ-nek köszönhetően hiúsult meg a kísérlet. Szerinte szertefoszlott az az ábránd, hogy ilyen kérdésekben segít Budapest vagy Brüsszel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapításával kapcsolatban Markó éles bírálatot fogalmazott meg: úgy vélte, „rendkívül felelőtlen” az, hogy az RMDSZ ellenében új politikai alakulatot hoznak létre. – A magyarországi politikusok erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Súlyos szemléleti ellentétek vannak közöttünk. Óriási hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a legfontosabb problémánk a magyar állampolgárság megszerzése és a magyarországi szavazati jog biztosítása. Valaki vétkes lesz, hogy a jövőképünket nem tudjuk megfelelőképpen alakítani. Sokan fognak bírálni, de kimondom: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár. Itt kell szavazzunk és annyian, hogy befolyásolni tudjuk sorsunk alakítását. Máshol is voksolhatunk, de annak ránk nincs sok és annyi befolyása – mondta.
Kérdésre válaszolva kifejtette: az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”. – Innen-onnan mondják, hogy fogjunk össze. Össze vagyunk fogva, ott az EMEF. Miért jegyeznek be új pártot, ha így sikerülhet kialakítani a párbeszédet? A pártalapítás megtorpedózta az EMEF-et – fejtette ki Markó Béla.
Szintén résztvevői kérdésre elmondta, hogy Kelemen Hunorról, az RMDSZ új elnökéről „csak jót tud mondani”. – Jól teljesített, jól helytállt a nehéz helyzetekben. Nagy próbatétel volt például a közigazgatási átszervezés – mondta. Kilátásba helyezte, hogy jövőre szinte teljesen visszavonul a politikai életből. – Lejár a szenátori mandátumom, s aztán az irodalomnak akarok élni – mondta Markó Béla
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
Markó: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár
Fajsúlyos politikai és közéleti kérdésekről tartott előadást szombaton a Marosfőn lezajlott EU-táborban Markó Béla. Erdélyi múlt, erdélyi jövő című előadásában az RMDSZ volt elnöke vázolta az elmúlt egy év történéseit, érintette a kormánykoalíciós harcokat, a megszorító intézkedések kérdését, az oktatási törvénynek az anyanyelvi oktatással kapcsolatos vonatkozásait, a közigazgatási átszervezést, az Erdélyi Magyar Néppárt alapítási folyamatát, illetve a kettős állampolgárság veszélyes elemeit. Ugyanakkor szólt arról is, hogy szerinte nincs szükség újabb összefogásra, mivel „beteg ugyan az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, de formálisan nem szűnt meg”. A politikus éles és kemény bírálatot fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy tervek szerint szavazati jogot is kapnának azok, akik felveszik a magyar állampolgárságot.
A Magyar Ifjúsági Értekezlet (MIÉRT), az RMDSZ Főtitkársága és a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári kara szervezésében, valamint az Országos Sport és Ifjúsági Hatóság és a Hargita Megye Tanácsának társszervezésében Marosfőn zajló rendezvényen tartott szombati előadásában Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke a szokásosnál keményebb szavakat használt az általa negatívnak ítélt folyamatok leírásában. A miniszterelnök-helyettes élesen bírálta a budapesti kormány azon szándékát, hogy erdélyi közösségünk számára a magyar állampolgárság mellett a szavazati jogot is biztosítsák, az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórumról (EMEF) pedig azt mondta: „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”.
Előadásának kezdetén a táborlakókhoz szólva megjegyezte: a politikai utánpótlást jelenthetik azok, akit most részt vesznek az EU-táborban. Az egy évvel ezelőtti helyzetről beszélve elmondta: akkor „egészen más közérzettel” érkezett a rendezvényre, ugyanis nem sokkal a tábor előtt „fájdalmas és sokak által ellenzett” intézkedéseket hozott az a kormány, amelynek az RMDSZ akkor is tagja volt. Úgy vélekedett, ezeket már a Szociáldemokrata Párt (PSD) és a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kormányzása idején meg kellett volna hozni.
– A kormánykoalíciós jelenlétünket rendkívül vehemensen bírálták. Sokakban felmerült a kérdés: szabad-e, érdemes-e így vállalni a kormányzati szerepet. Tavaly itt, az EU-táborban az oktatási törvényről is beszéltem. Egyesek azt mondták, egyfajta maszlag, amellyel próbálom elterelni a figyelmet, s az oktatási reformmal, illetve az anyanyelvi oktatás szavatolásával áltatom magam. A jogszabályt a kormány felelősségvállalással elfogadtatta, így most korlátozás nélkül biztosított az anyanyelvi oktatás. Ennek alá kellett rendelni más kérdéseket, mint például a megszorító intézkedéseket, amelyeket szerencsére viszonylag időben sikerült meghoznunk, s így nem jutottunk Görögország helyzetébe – mondta Markó. Hozzáfűzte: a magyar nyelvű új földrajz és történelem könyveket már lassan nyomtatják, s a nyolcadikosok és tizenkettedikesek számára szeptembertől hozzáférhetők lesznek.
Úgy vélte, szívósság és következetesség volt az RMDSZ részéről az, hogy a kormány a felelősségvállalás segítségével fogadtatta el az új oktatási törvényt. – Dönthettünk volna az ellenzékiség mellett, de meggyőződésem, hogy jelenleg az ország rosszabb helyzetben lenne – fogalmazott a politikus.
Erdély jövőjéről szólva kifejtette: szerinte mindenképpen megmarad a multikulturális közeg, amely – értelmezése szerint – nem a kultúráknak az egybeolvadását, hanem ezeknek önálló létezését jelenti ebben a régióban. – Új szabályokra, struktúrákra, intézményekre lesz szükség, hogy a külön létet egyenlő módon élhessük meg – mondta.
Az államhatalomnak egy egész ország, régió, etnikai közösség jövőjére kiható döntéseivel kapcsolatban Markó két beszédes példát említett: egyrészt szólt a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) és Románia Szocialista Köztársaság (RSZK) által 1968-ban hozott döntéséről, amely értelmében a kapitalista ország fejpénzért megvásárolta az erdélyi németeket. – Hátborzongató adatsorok birtokába jutottam: a polgárokat kategóriákra osztották, ennek függvényében állapították meg a fizetendő összeget. Ugyanakkor évekre lebontva egyeztek meg, hány németet engednek ki Romániából. A szerződést nem az államok kötötték: német részről egy ügyvéd, román részről pedig rendszerint a Szekuritáté tábornoka írta alá a dokumentumokat. Húsz év alatt 236 ezer németet vásárolt meg az NSZK, így jelenleg csak 59 ezren vannak Erdélyben. Ez a döntés alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy csak a magyarról beszélhessünk úgy, mint jelentős más romániai közösségről. Az ilyen döntések jó vagy rossz irányba vihetik el a jövőképet – mondta. Másrészt szóba hozta a tervezett közigazgatási átszervezést, amely véleménye szerint egy ugyanilyen rossz határozat lett volna. – Rendkívül hátrányosan érintett volna bennünket, ezért elleneztük. Volt viszont egy olyan hozadéka ennek az egésznek, amit a jövőben felhasználhatunk: Székelyföld kérdését másképp kell kezelni. Ha elfogadják a közigazgatási átszervezést, egyik pillanatról a másikra megváltoztathatták volna a jövőképünket – fogalmazott Markó. Leszögezte: az RMDSZ-nek köszönhetően hiúsult meg a kísérlet. Szerinte szertefoszlott az az ábránd, hogy ilyen kérdésekben segít Budapest vagy Brüsszel.
Az Erdélyi Magyar Néppárt alapításával kapcsolatban Markó éles bírálatot fogalmazott meg: úgy vélte, „rendkívül felelőtlen” az, hogy az RMDSZ ellenében új politikai alakulatot hoznak létre. – A magyarországi politikusok erőnek erejével szét akarják verni az egységes erdélyi magyar politikát. Súlyos szemléleti ellentétek vannak közöttünk. Óriási hibát követ el az, aki azt hiszi, hogy a legfontosabb problémánk a magyar állampolgárság megszerzése és a magyarországi szavazati jog biztosítása. Valaki vétkes lesz, hogy a jövőképünket nem tudjuk megfelelőképpen alakítani. Sokan fognak bírálni, de kimondom: rossz döntés, ha a magyar állampolgárság szavazati joggal is jár. Itt kell szavazzunk és annyian, hogy befolyásolni tudjuk sorsunk alakítását. Máshol is voksolhatunk, de annak ránk nincs sok és annyi befolyása – mondta.
Kérdésre válaszolva kifejtette: az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) „megbetegedett, formálisan nem szűnt meg ugyan, de nem működik”. – Innen-onnan mondják, hogy fogjunk össze. Össze vagyunk fogva, ott az EMEF. Miért jegyeznek be új pártot, ha így sikerülhet kialakítani a párbeszédet? A pártalapítás megtorpedózta az EMEF-et – fejtette ki Markó Béla.
Szintén résztvevői kérdésre elmondta, hogy Kelemen Hunorról, az RMDSZ új elnökéről „csak jót tud mondani”. – Jól teljesített, jól helytállt a nehéz helyzetekben. Nagy próbatétel volt például a közigazgatási átszervezés – mondta. Kilátásba helyezte, hogy jövőre szinte teljesen visszavonul a politikai életből. – Lejár a szenátori mandátumom, s aztán az irodalomnak akarok élni – mondta Markó Béla
KISS OLIVÉR. Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 11.
Széchenyi–kultusz Szatmárnémetiben
Szombaton a Szatmárnémeti Református Gimnázium dísztermében tartotta kihelyezett közgyűlését a budapesti székhelyű Országos Széchenyi Kör. Itt dobogott Magyarország szíve, a vég(ek)en.
A résztvevőket a házigazda szerepében Sike Lajos szervező, Szatmárnémeti város nevében Ilyés Gyula polgármester köszöntötte. Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatója nagy megtiszteltetésnek vette, hogy a közgyűlésnek az iskola adott otthont. Örömmel adnak helyet hasonló eseményeknek, bízva abban, hogy az ilyen jellegű tevékenységekbe a diákok is bekapcsolódnak. Beszédét Reményik Sándor szavaival zárta: „Magyarország szíve a végeken dobog.” A Széchenyi Kör vezetősége egy Széchenyi–plakettet adományozott a városnak, amit majd a Református Gimnáziumban fognak elhelyezni. A kör tevékenységéről Péchy Mária elnök számolt be, a kör belső ügyeinek megtárgyalása után történt meg a tisztújítás, az elnöki teendőkkel továbbra is a régi elnököt bízták meg.
A kör szerepvállalása
Péchy Mária régi–új elnököt a kör életéről, célkitűzéseiről kérdeztük:
— Széchenyi praktikus politikus volt — emelte ki az elnök. — Mivel nem hiányzott nála a jogtudás sem, arra törekedett, hogy a törvényeket is megváltoztassa, de vigyázott arra is, hogy mindent tisztességesen és becsületesen végezzen. A gazdaságot úgy kezdte el fejleszteni, hogy részvénytársaságokat hozott létre, és megalkotta ezeknek a működési szabályzatát. A gazdaság fontos volt számára, mindig praktikus dolgokat akart létrehozni. Amikor például a Lánchidat akarta megépíteni, tudta, hogy vasra van szükség, tehát kohókat kell létrehozni, gépeket kell gyártani, de mindent úgy, hogy magyar emberek számára adjon munkát.
— A gazdaság fejlesztése mellett nem hanyagolta el a kultúrát sem.
— Tisztában volt azzal, hogy mindennek az alapja a gazdaság, de ugyanakkor fontosnak tartotta a kiművelt ember szerepét is, mert azt tartotta, hogy nem a föld a legnagyobb érték, hanem az emberi agyvelő. Az ember, ha kiművelt és okos, akkor tud alkotni, teremteni, hasznosan tudja kihasználni a földet és a rendelkezésünkre álló kincseket. Az egyik nagy érdeme az, hogy sikerült mellé állítani a nemesség egy részét, de tisztában volt azzal is, hogy szükség van a gazdagodó polgárságra, és azt is tudta, hogy a gazdagodó polgárságnak a nemesség a példaképe, ezért arra is törekedett, hogy a polgárságot közelebb hozza a nemességhez.
A Széchenyi Kör fő célkitűzése a Széchenyi–kultusz ápolása, vagy politikájának népszerűsítése?
- Első célunk valóban az, hogy ápoljuk a Széchenyi–kultuszt. Tudjuk, hogy Széchenyi nagyságához nagyon kicsik vagyunk, de abban reménykedünk, hogy ha sok okos, értelmes ember van ebben a körben, akkor lehetőség van az ő szellemében dolgozni. A másik célunk, hogy Széchenyi szellemét eljuttassuk sok iskolába, sok tanárhoz és diákhoz, mert a magyarság sorsa a fiatalok kezében van. erdon.ro
Szombaton a Szatmárnémeti Református Gimnázium dísztermében tartotta kihelyezett közgyűlését a budapesti székhelyű Országos Széchenyi Kör. Itt dobogott Magyarország szíve, a vég(ek)en.
A résztvevőket a házigazda szerepében Sike Lajos szervező, Szatmárnémeti város nevében Ilyés Gyula polgármester köszöntötte. Szilágyi Éva, a Református Gimnázium igazgatója nagy megtiszteltetésnek vette, hogy a közgyűlésnek az iskola adott otthont. Örömmel adnak helyet hasonló eseményeknek, bízva abban, hogy az ilyen jellegű tevékenységekbe a diákok is bekapcsolódnak. Beszédét Reményik Sándor szavaival zárta: „Magyarország szíve a végeken dobog.” A Széchenyi Kör vezetősége egy Széchenyi–plakettet adományozott a városnak, amit majd a Református Gimnáziumban fognak elhelyezni. A kör tevékenységéről Péchy Mária elnök számolt be, a kör belső ügyeinek megtárgyalása után történt meg a tisztújítás, az elnöki teendőkkel továbbra is a régi elnököt bízták meg.
A kör szerepvállalása
Péchy Mária régi–új elnököt a kör életéről, célkitűzéseiről kérdeztük:
— Széchenyi praktikus politikus volt — emelte ki az elnök. — Mivel nem hiányzott nála a jogtudás sem, arra törekedett, hogy a törvényeket is megváltoztassa, de vigyázott arra is, hogy mindent tisztességesen és becsületesen végezzen. A gazdaságot úgy kezdte el fejleszteni, hogy részvénytársaságokat hozott létre, és megalkotta ezeknek a működési szabályzatát. A gazdaság fontos volt számára, mindig praktikus dolgokat akart létrehozni. Amikor például a Lánchidat akarta megépíteni, tudta, hogy vasra van szükség, tehát kohókat kell létrehozni, gépeket kell gyártani, de mindent úgy, hogy magyar emberek számára adjon munkát.
— A gazdaság fejlesztése mellett nem hanyagolta el a kultúrát sem.
— Tisztában volt azzal, hogy mindennek az alapja a gazdaság, de ugyanakkor fontosnak tartotta a kiművelt ember szerepét is, mert azt tartotta, hogy nem a föld a legnagyobb érték, hanem az emberi agyvelő. Az ember, ha kiművelt és okos, akkor tud alkotni, teremteni, hasznosan tudja kihasználni a földet és a rendelkezésünkre álló kincseket. Az egyik nagy érdeme az, hogy sikerült mellé állítani a nemesség egy részét, de tisztában volt azzal is, hogy szükség van a gazdagodó polgárságra, és azt is tudta, hogy a gazdagodó polgárságnak a nemesség a példaképe, ezért arra is törekedett, hogy a polgárságot közelebb hozza a nemességhez.
A Széchenyi Kör fő célkitűzése a Széchenyi–kultusz ápolása, vagy politikájának népszerűsítése?
- Első célunk valóban az, hogy ápoljuk a Széchenyi–kultuszt. Tudjuk, hogy Széchenyi nagyságához nagyon kicsik vagyunk, de abban reménykedünk, hogy ha sok okos, értelmes ember van ebben a körben, akkor lehetőség van az ő szellemében dolgozni. A másik célunk, hogy Széchenyi szellemét eljuttassuk sok iskolába, sok tanárhoz és diákhoz, mert a magyarság sorsa a fiatalok kezében van. erdon.ro
2011. július 12.
Izsák Balázs nyílt levele a Román Rádió elnökének Biró Zsolt ügyében
Tisztelt Elnök Úr! Kedves András!
Gondolom a régi fegyvertársi szövetségünkre emlékezve nem veszed rossz néven, ha közvetlenül, baráti hangon szólítalak meg. Nyilván a Biró Zsolt ügyéről van szó, amely a Székely Nemzeti Tanács ügye is, amennyiben a sajtóhírek szerint: „Összeférhetetlenséget állapított meg Demeter András, a Román Rádió elnök-vezérigazgatója Biró Zsolt, a Marosvásárhelyi Rádióban végzett szerkesztői munkája, valamint a Székely Nemzeti Tanácsban betöltött tisztsége között."
A Székely Nemzeti Tanácsnak küldöttei közt nem Biró Zsolt az egyetlen újságíró, de lelkészek is vannak, vannak RMDSZ és MPP tagok és természetesen párton kívüliek, hiszen Székelyföld autonómiája nem politikai kérdés, hanem csakis a demokrácia szférájába tartozik, akárcsak a szólásszabadság, a sajtószabadság, a politikai pluralizmus, vagy a szubszidiaritás. Egy demokratikus társadalom, amely elvárja a közszolgálati médiától, hogy pártatlan legyen, azt is joggal várja el, hogy ugyanakkor elkötelezettje legyen a demokrácia alapvető értékeinek, tiszteletben tartsa az alapvető emberi jogokat és azok általános elfogadtatásán munkálkodjon. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményének Preambulumában olvasható: „az egyénnek kötelességi vannak más egyének és a közösség iránt, amelyhez tartozik, és törekedni köteles az Egyezségokmányban elismert jogok előmozdítására és tiszteletben tartására" – és ez egy olyan előírás, – a nemzetközi jog imperatív normája, – amely kötelező mindenkire, rád is, rám is és Bíró Zsoltra is, és nincs az a törvény, amely ez alól a kötelesség alól mentesítene. Maga a Székely Nemzeti Tanács sem párt, és nem is „politikai szervezet" és nem tesz egyebet, minthogy az idézet szellemében megfelel a kötelességeinek a „közösség iránt, amelyhez tartozik". Tény ugyanakkor, hogy a Nagy Románia párttól kezdve a demokrácia minden ellensége velünk szemben is ellenségesen nyilvánul meg, ennek megfelelően nem Biró Zsolt, – aki az ENSZ egyezmény szellemében cselekszik – vét a közszolgálatiság elve ellen, hanem az az állami média-hatóság, amely a demokrácia-ellenes, 89 előtti örökséget őrző politikai alakulatok kiszolgálójává válik, éppen ezzel sértve a közszolgálatiság elvét, amelyre hivatkozik.
A kialakult helyzet engem is lépésre kényszerít, hiszen természetes, hogy a Székely Nemzeti Tanács céljait a nyilvánosság előtt meg kell védenem, de meg kell védenem egy huszonegyedik századi boszorkányperben a Székely Nemzeti Tanács alelnökét is, akinek alapvető emberi joga sérül, és ezzel súlyos sérelem éri magát a demokráciát is.
Szándékosan nem részleteztem hosszabban, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem politikai szervezet, nem párt, nem indul a választásokon, hiszen ezek köztudott tények. Nem olyan régen még Gáspárik Attila „média-blogjában" is azt olvastam, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem is létezik! Hogyan lehet akkor egy nem létező szervezetben betöltött szerepéért szankcionálni valakit? Persze ez az előbb felsorolt súlyos jogsértéshez képest, csak apró paradoxonnak tűnik, de a bírósági eljárások során ez is fel fog merülni.
Befejezésül annyit, sajnálom, hogy ide jutottunk. Nem én akartam, az SZNT nem a támadó, amint sohasem volt az, hanem a megtámadott, és nekem ennek megfelelően kell eljárnom.
Üdvözlettel: Izsák Balázs
Marosvásárhely, 2011. július 7. Erdély.ma
Tisztelt Elnök Úr! Kedves András!
Gondolom a régi fegyvertársi szövetségünkre emlékezve nem veszed rossz néven, ha közvetlenül, baráti hangon szólítalak meg. Nyilván a Biró Zsolt ügyéről van szó, amely a Székely Nemzeti Tanács ügye is, amennyiben a sajtóhírek szerint: „Összeférhetetlenséget állapított meg Demeter András, a Román Rádió elnök-vezérigazgatója Biró Zsolt, a Marosvásárhelyi Rádióban végzett szerkesztői munkája, valamint a Székely Nemzeti Tanácsban betöltött tisztsége között."
A Székely Nemzeti Tanácsnak küldöttei közt nem Biró Zsolt az egyetlen újságíró, de lelkészek is vannak, vannak RMDSZ és MPP tagok és természetesen párton kívüliek, hiszen Székelyföld autonómiája nem politikai kérdés, hanem csakis a demokrácia szférájába tartozik, akárcsak a szólásszabadság, a sajtószabadság, a politikai pluralizmus, vagy a szubszidiaritás. Egy demokratikus társadalom, amely elvárja a közszolgálati médiától, hogy pártatlan legyen, azt is joggal várja el, hogy ugyanakkor elkötelezettje legyen a demokrácia alapvető értékeinek, tiszteletben tartsa az alapvető emberi jogokat és azok általános elfogadtatásán munkálkodjon. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezményének Preambulumában olvasható: „az egyénnek kötelességi vannak más egyének és a közösség iránt, amelyhez tartozik, és törekedni köteles az Egyezségokmányban elismert jogok előmozdítására és tiszteletben tartására" – és ez egy olyan előírás, – a nemzetközi jog imperatív normája, – amely kötelező mindenkire, rád is, rám is és Bíró Zsoltra is, és nincs az a törvény, amely ez alól a kötelesség alól mentesítene. Maga a Székely Nemzeti Tanács sem párt, és nem is „politikai szervezet" és nem tesz egyebet, minthogy az idézet szellemében megfelel a kötelességeinek a „közösség iránt, amelyhez tartozik". Tény ugyanakkor, hogy a Nagy Románia párttól kezdve a demokrácia minden ellensége velünk szemben is ellenségesen nyilvánul meg, ennek megfelelően nem Biró Zsolt, – aki az ENSZ egyezmény szellemében cselekszik – vét a közszolgálatiság elve ellen, hanem az az állami média-hatóság, amely a demokrácia-ellenes, 89 előtti örökséget őrző politikai alakulatok kiszolgálójává válik, éppen ezzel sértve a közszolgálatiság elvét, amelyre hivatkozik.
A kialakult helyzet engem is lépésre kényszerít, hiszen természetes, hogy a Székely Nemzeti Tanács céljait a nyilvánosság előtt meg kell védenem, de meg kell védenem egy huszonegyedik századi boszorkányperben a Székely Nemzeti Tanács alelnökét is, akinek alapvető emberi joga sérül, és ezzel súlyos sérelem éri magát a demokráciát is.
Szándékosan nem részleteztem hosszabban, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem politikai szervezet, nem párt, nem indul a választásokon, hiszen ezek köztudott tények. Nem olyan régen még Gáspárik Attila „média-blogjában" is azt olvastam, hogy a Székely Nemzeti Tanács nem is létezik! Hogyan lehet akkor egy nem létező szervezetben betöltött szerepéért szankcionálni valakit? Persze ez az előbb felsorolt súlyos jogsértéshez képest, csak apró paradoxonnak tűnik, de a bírósági eljárások során ez is fel fog merülni.
Befejezésül annyit, sajnálom, hogy ide jutottunk. Nem én akartam, az SZNT nem a támadó, amint sohasem volt az, hanem a megtámadott, és nekem ennek megfelelően kell eljárnom.
Üdvözlettel: Izsák Balázs
Marosvásárhely, 2011. július 7. Erdély.ma
2011. július 12.
Borboly Csaba közleménye a Nem paktálnak című hírünk kapcsán
Hétfőn átvettünk a Nem paktálnak című hírt a Kolozsvári Rádió internetes portáljáról – a forrás megjelölésével, természetesen -, amelyet a rádió munkatársa egy a Hargita Megye Tanácsa sajtóosztályának közleménye alapján szerkesztett át. Ennek pontosítását kérte Borboly Csaba tanácselnök az alábbi közleményben.
Az utóbbi napokban olyan híresztelések keltek napvilágra, melyek szerint egyeztetések zajlanak az RMDSZ és az MPP Hargita és Kovászna megyei tanácsosai, frakciói között a megyék összevonásával, az új regionális felosztással kapcsolatos népszavazások előkészítése céljából. E hírek kapcsán fontosnak tartom leszögezni, hogy ilyen egyeztetések nem zajlanak, mert a jelenlegi közigazgatási felosztást veszélyeztető törekvéseket az RMDSZ elnökének, parlamentereinek, önkormányzati tisztségviselőinek, helyi- és területi szervezeteinek az erőteljes, összehangolt fellépése megakadályozta. Jelenleg nincs olyan körülmény, amely indokolná, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban, a nyári mezőgazdasági munkák és szabadságolások időszakában népszavazásokat tartsunk Székelyföldön. Fontos megjegyezni azonban, hogy a veszély nem hárult el. Sőt, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásának ötletével még gyarapodott is azon közéleti témák listája, amelyek vonatkozásában állást kell foglalnunk. Tehát minden bizonnyal az őszi hónapok folyamán megfelelő előkészítés után, a megyék, a regionális felosztás, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonása, illetve más, Székelyföld fejlődése szempontjából fontos kérdések tárgyában népszavazást fogunk tartani. E kérdések nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából stratégiai fontosságúak.
Ezért arra kérem, az MPP székelyföldi politikusait, hogy e vonatkozásában emelkedjenek felül a szűken értelmezett pártpolitikai érdekeken, és azt keressék, hogy munkánkat mivel segíthetik, mert az elmúlt hetek is bebizonyították, hogy ha baj van, nagy baj van, akkor csak az RMDSZ-re számíthat az erdélyi magyarság. Céljaink elérése érdekében számos eszköz áll rendelkezésünkre, ezek közül az egyik a népszavazások kezdeményezésének lehetősége. Az elkövetkező hónapokban el tudjuk dönteni, hogy a közöttünk vita tárgyát nem képező cél érdekében mely eszközhöz folyamodunk. A megyei népszavazások kezdeményezése most nem időszerű. Azokkal nem tennénk egyebet, mint csatlakoznánk Victor Ponta és Crin Antonescu pártelnökök Basescu államelnök ellen indított, pártpolitikai célú népszavazási kezdeményezéséhez. Ez semmiképp nem szolgálná érdekeinket. Nekünk nem szabad beleavatkoznunk a román pártok egymás ellen indított hadjárataiba, ugyanis a fejlesztési régiókra vonatkozó elképzeléseinket egyik sem támogatja. E vonatkozásban rájuk mint szövetségesre nem számíthatunk, tehát nincs miért „kibickednünk” harcukhoz. Nekünk a magunk útját kell járnunk, és azt kell keresnünk, mely a helyes út, mi az ami nemzeti közösségünk érdekeit szolgálja.
A legfontosabb dolog most, hogy megakadályozzuk a számunkra hátrányos elképzeléseket. De annak érdekében, hogy e felvetések soha vissza ne térhessenek a román politikában, ahhoz az kell, hogy a romániai közvélemény is belássa, hogy e kezdeményezések mindenki, így a többség számára is hátrányosak, és nem szolgálnák a fejlődést, az emberek boldogulását. E munkára kell most koncentrálni elsősorban, mert ebben mindenki hasznos munkát fejthet ki. És egy dolgot ne feledjünk: amikor az embert katasztrófa veszélyezteti, mondjuk tűzvész van, vagy árvíz fenyeget, akkor nem azzal foglalkozik, hogy miként bővíti a házát, miként építkezik, hanem azzal, hogy azt amije van, megvédje, megóvja a veszélytől. A 8 megyés közigazgatási felosztás párosulva az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásával álláspontom szerint katasztrofális következményekkel járna nemzeti közösségünk számára. Ennek elhárítására kell most koncentrálnia mindenkinek, aki közképviseleti feladatra vállalkozott.
Borboly Csaba
Hargita Megye Tanácsának elnöke. Erdély.ma
Hétfőn átvettünk a Nem paktálnak című hírt a Kolozsvári Rádió internetes portáljáról – a forrás megjelölésével, természetesen -, amelyet a rádió munkatársa egy a Hargita Megye Tanácsa sajtóosztályának közleménye alapján szerkesztett át. Ennek pontosítását kérte Borboly Csaba tanácselnök az alábbi közleményben.
Az utóbbi napokban olyan híresztelések keltek napvilágra, melyek szerint egyeztetések zajlanak az RMDSZ és az MPP Hargita és Kovászna megyei tanácsosai, frakciói között a megyék összevonásával, az új regionális felosztással kapcsolatos népszavazások előkészítése céljából. E hírek kapcsán fontosnak tartom leszögezni, hogy ilyen egyeztetések nem zajlanak, mert a jelenlegi közigazgatási felosztást veszélyeztető törekvéseket az RMDSZ elnökének, parlamentereinek, önkormányzati tisztségviselőinek, helyi- és területi szervezeteinek az erőteljes, összehangolt fellépése megakadályozta. Jelenleg nincs olyan körülmény, amely indokolná, hogy az elkövetkező hetekben, hónapokban, a nyári mezőgazdasági munkák és szabadságolások időszakában népszavazásokat tartsunk Székelyföldön. Fontos megjegyezni azonban, hogy a veszély nem hárult el. Sőt, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásának ötletével még gyarapodott is azon közéleti témák listája, amelyek vonatkozásában állást kell foglalnunk. Tehát minden bizonnyal az őszi hónapok folyamán megfelelő előkészítés után, a megyék, a regionális felosztás, az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonása, illetve más, Székelyföld fejlődése szempontjából fontos kérdések tárgyában népszavazást fogunk tartani. E kérdések nemzeti közösségünk megmaradása szempontjából stratégiai fontosságúak.
Ezért arra kérem, az MPP székelyföldi politikusait, hogy e vonatkozásában emelkedjenek felül a szűken értelmezett pártpolitikai érdekeken, és azt keressék, hogy munkánkat mivel segíthetik, mert az elmúlt hetek is bebizonyították, hogy ha baj van, nagy baj van, akkor csak az RMDSZ-re számíthat az erdélyi magyarság. Céljaink elérése érdekében számos eszköz áll rendelkezésünkre, ezek közül az egyik a népszavazások kezdeményezésének lehetősége. Az elkövetkező hónapokban el tudjuk dönteni, hogy a közöttünk vita tárgyát nem képező cél érdekében mely eszközhöz folyamodunk. A megyei népszavazások kezdeményezése most nem időszerű. Azokkal nem tennénk egyebet, mint csatlakoznánk Victor Ponta és Crin Antonescu pártelnökök Basescu államelnök ellen indított, pártpolitikai célú népszavazási kezdeményezéséhez. Ez semmiképp nem szolgálná érdekeinket. Nekünk nem szabad beleavatkoznunk a román pártok egymás ellen indított hadjárataiba, ugyanis a fejlesztési régiókra vonatkozó elképzeléseinket egyik sem támogatja. E vonatkozásban rájuk mint szövetségesre nem számíthatunk, tehát nincs miért „kibickednünk” harcukhoz. Nekünk a magunk útját kell járnunk, és azt kell keresnünk, mely a helyes út, mi az ami nemzeti közösségünk érdekeit szolgálja.
A legfontosabb dolog most, hogy megakadályozzuk a számunkra hátrányos elképzeléseket. De annak érdekében, hogy e felvetések soha vissza ne térhessenek a román politikában, ahhoz az kell, hogy a romániai közvélemény is belássa, hogy e kezdeményezések mindenki, így a többség számára is hátrányosak, és nem szolgálnák a fejlődést, az emberek boldogulását. E munkára kell most koncentrálni elsősorban, mert ebben mindenki hasznos munkát fejthet ki. És egy dolgot ne feledjünk: amikor az embert katasztrófa veszélyezteti, mondjuk tűzvész van, vagy árvíz fenyeget, akkor nem azzal foglalkozik, hogy miként bővíti a házát, miként építkezik, hanem azzal, hogy azt amije van, megvédje, megóvja a veszélytől. A 8 megyés közigazgatási felosztás párosulva az 5 ezer lélekszám alatti falvak összevonásával álláspontom szerint katasztrofális következményekkel járna nemzeti közösségünk számára. Ennek elhárítására kell most koncentrálnia mindenkinek, aki közképviseleti feladatra vállalkozott.
Borboly Csaba
Hargita Megye Tanácsának elnöke. Erdély.ma
2011. július 12.
Kedden hallgatja meg a Tőkést Lászlót halállal fenyegetőt az ODT
Amint arról már korábban hírt adtunk, május első hetében Tőkés László meggyilkolására buzdító kiadványt terjesztettek romániai vasútvonalakon.
A Ştefan cel Mare nevű hetilapban (Nagy István, egykori román uralkodó), Florin Bucovianul aláírással ilyen kijelentések láttak napvilágot: Tőkés László azt állítja, hogy „a magyarok nem jövevények Erdélyben, hanem elvesztették hazájukat/országukat”, és az általa vezetett szervezet arra törekszik, hogy törvénybe iktassák a kisebbségek kollektív jogait. Tőkést „idézve”, ezt írja: „nekünk ezer éves államunk volt itt Erdélyben, Magyarországgal közösen, vagy pedig saját erdélyi államunk évszázadokon keresztül... Nem szégyelli magát ez a szerencsétlen »bozgor« (hazátlan)? Hogy képes meggyalázni azt az országot, ahol született, ahol örvendhetett mindazoknak a jogoknak, amelyek minden román állampolgárt megillettek ebben az országban. Hát nem kerül már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe?”
Tőkés László, az Európai Parlament erdélyi alelnöke panaszt tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (ODT) Mihai-Florin Nahorniac laptulajdonos ellen, aki egyben a cikk feltételezett szerzője is.
Az ODT kiértesítője szerint az első meghallgatásra 2011. július 12-én, 9.30-tól, azaz holnap a hivatal székhelyén (Bukarest, Valter Mărăcineanu u. 1–3., II. emelet, 216-os szoba) kerül sor.
Tőkés Lászlót, Dr. Kincses Előd képviseli a tárgyaláson, amelyre a sajtó képviselőit is szívesen látják. Erdély.ma
Amint arról már korábban hírt adtunk, május első hetében Tőkés László meggyilkolására buzdító kiadványt terjesztettek romániai vasútvonalakon.
A Ştefan cel Mare nevű hetilapban (Nagy István, egykori román uralkodó), Florin Bucovianul aláírással ilyen kijelentések láttak napvilágot: Tőkés László azt állítja, hogy „a magyarok nem jövevények Erdélyben, hanem elvesztették hazájukat/országukat”, és az általa vezetett szervezet arra törekszik, hogy törvénybe iktassák a kisebbségek kollektív jogait. Tőkést „idézve”, ezt írja: „nekünk ezer éves államunk volt itt Erdélyben, Magyarországgal közösen, vagy pedig saját erdélyi államunk évszázadokon keresztül... Nem szégyelli magát ez a szerencsétlen »bozgor« (hazátlan)? Hogy képes meggyalázni azt az országot, ahol született, ahol örvendhetett mindazoknak a jogoknak, amelyek minden román állampolgárt megillettek ebben az országban. Hát nem kerül már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe?”
Tőkés László, az Európai Parlament erdélyi alelnöke panaszt tett az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (ODT) Mihai-Florin Nahorniac laptulajdonos ellen, aki egyben a cikk feltételezett szerzője is.
Az ODT kiértesítője szerint az első meghallgatásra 2011. július 12-én, 9.30-tól, azaz holnap a hivatal székhelyén (Bukarest, Valter Mărăcineanu u. 1–3., II. emelet, 216-os szoba) kerül sor.
Tőkés Lászlót, Dr. Kincses Előd képviseli a tárgyaláson, amelyre a sajtó képviselőit is szívesen látják. Erdély.ma
2011. július 12.
Kárpát-medencei vidékfejlesztési, együttműködési fórum
Két év késésben?
A hét végén Budapesten tartották a Magyarország Kormánya és Vidékfejlesztési Minisztériuma által szorgalmazott, 2020-ig kitekintő Nemzeti Vidékstratégia részeként a „Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések” nemzeti programját, mely magában foglalja a gazdaszervezetek, illetve az anyaországi és a külhoni gazdák közötti kapcsolatépítés, együttműködés ösztönzését a közös álláspont, a térség kormányainak is javasolható egységes fellépés érdekében. A fórumra meghívták az elszakított területek mértékadó magyar politikai, illetve gazdatömörüléseinek a képviselőit, köztük Erdélyből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Észak-Erdélyi Szarvasmarha-tenyésztők Szövetsége, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, továbbá a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének a képviselőit is.
Az anyaországi meghívottak között volt Font Sándor, a Magyar Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke; Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének elnöke; Ulicsák Szilárd, a Bethlen Gábor Alap elnöke; Horváth József, az Orosházi Gazdakör elnöke, de a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Külügyminisztérium is államtitkári rangon képviseltette magát.
A Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési fórumról kiadott közös nyilatkozatban kijelentik: a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, a vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence szerte. A magyar közösségek által lakott területek gazdasági ereje nem függetleníthető egymástól: egyazon piacban, egy hálózatban kell, hogy gondolkodjunk.
A vidékfejlesztés terén is fenntarthatóságra, partnerségre, közösségi szellemre van szükség. Ezért az új nemzetpolitika a legszélesebb partnerségben gondolkodik a stratégiaalkotás, a támogatáspolitika, valamint a helyi közösségek és az egyének szintjén.
E törekvéseket tükrözik a Magyar Kormány eddigi lépései, az egyszerűsített honosítás bevezetése, a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény meghozatala, a megújított támogatáspolitika és a MÁÉRT összehívása is.
A találkozón – Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár nemzetpolitikai kereteket, valamint Jakab István, az országgyűlés alelnöke a Kárpát-medencei gazda-együttműködéseket ismertető előadását követően – Ángyán József, a VM parlamenti államtitkára ismertette a nemzeti konzultációra bocsátott Nemzeti Vidékstratégia Koncepció – 2020 főbb elemeit, melyhez a társminisztériumok képviselőit követően a határon túli magyar szervezetek és gazda-érdekképviseletek fűztek véleményt, fejtették ki elképzeléseiket.
A hét szomszédos ország küldöttei kifejezték közreműködési szándékukat a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési program kidolgozásában, és készségüket a további külhoni szervezetekkel, valamint kormányzati tényezőkkel kibővülő konzultációsorozat folytatására.
Az egyeztető fórumon az RMGE-t Sebestyén Csaba elnök és Kocsik József elnökségi tag képviselte. Amint az elnök elmondta, ha a 2009-ben Aradon elhatározott Kárpát-medencei agrárstratégia kidolgozását a jelenlegi magyar kormány felvállalta volna, beemelte volna az anyaország vidékfejlesztési stratégiájába, most két év előnyben lehetnénk. Ezzel viszont elszalasztottunk egy óriási lehetőséget: az anyaország akkor volt az EU soros elnöke, amikor Adrian Cioloş a mezőgazdasági biztos. Most, talán olyan Kárpát-medencei agrárstratégiát lehetett volna elfogadtatni, ami minden magyar gazdának segíthetett volna. Sebestyén Csaba elnök szerint, most már ezzel kicsit késésben vagyunk, mivel a 2013. utáni EU-agrárpolitika már ki van dolgozva. Az RMGE-képviselők külön találkoztak Ángyán József államtitkárral, akivel tisztázták: a Minisztérium és az Egyesület között létezik érvényes együttműködési megállapodás. Közben azonban változtak az idők és a miniszterek, ezért azt fel kell újítani – az újnak az aláírását szeptemberre tervezik. A Minisztérium továbbra is támogatja az Egyesület tagjainak az anyaországi kiállításokon való részvételét – összegezte az Ángyán József államtitkárral folytatott külön megbeszélések eredményeit Sebestyén Csaba, az RMGE országos elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)
Két év késésben?
A hét végén Budapesten tartották a Magyarország Kormánya és Vidékfejlesztési Minisztériuma által szorgalmazott, 2020-ig kitekintő Nemzeti Vidékstratégia részeként a „Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések” nemzeti programját, mely magában foglalja a gazdaszervezetek, illetve az anyaországi és a külhoni gazdák közötti kapcsolatépítés, együttműködés ösztönzését a közös álláspont, a térség kormányainak is javasolható egységes fellépés érdekében. A fórumra meghívták az elszakított területek mértékadó magyar politikai, illetve gazdatömörüléseinek a képviselőit, köztük Erdélyből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Észak-Erdélyi Szarvasmarha-tenyésztők Szövetsége, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, továbbá a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének a képviselőit is.
Az anyaországi meghívottak között volt Font Sándor, a Magyar Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke; Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének elnöke; Ulicsák Szilárd, a Bethlen Gábor Alap elnöke; Horváth József, az Orosházi Gazdakör elnöke, de a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Külügyminisztérium is államtitkári rangon képviseltette magát.
A Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési fórumról kiadott közös nyilatkozatban kijelentik: a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, a vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence szerte. A magyar közösségek által lakott területek gazdasági ereje nem függetleníthető egymástól: egyazon piacban, egy hálózatban kell, hogy gondolkodjunk.
A vidékfejlesztés terén is fenntarthatóságra, partnerségre, közösségi szellemre van szükség. Ezért az új nemzetpolitika a legszélesebb partnerségben gondolkodik a stratégiaalkotás, a támogatáspolitika, valamint a helyi közösségek és az egyének szintjén.
E törekvéseket tükrözik a Magyar Kormány eddigi lépései, az egyszerűsített honosítás bevezetése, a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény meghozatala, a megújított támogatáspolitika és a MÁÉRT összehívása is.
A találkozón – Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár nemzetpolitikai kereteket, valamint Jakab István, az országgyűlés alelnöke a Kárpát-medencei gazda-együttműködéseket ismertető előadását követően – Ángyán József, a VM parlamenti államtitkára ismertette a nemzeti konzultációra bocsátott Nemzeti Vidékstratégia Koncepció – 2020 főbb elemeit, melyhez a társminisztériumok képviselőit követően a határon túli magyar szervezetek és gazda-érdekképviseletek fűztek véleményt, fejtették ki elképzeléseiket.
A hét szomszédos ország küldöttei kifejezték közreműködési szándékukat a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési program kidolgozásában, és készségüket a további külhoni szervezetekkel, valamint kormányzati tényezőkkel kibővülő konzultációsorozat folytatására.
Az egyeztető fórumon az RMGE-t Sebestyén Csaba elnök és Kocsik József elnökségi tag képviselte. Amint az elnök elmondta, ha a 2009-ben Aradon elhatározott Kárpát-medencei agrárstratégia kidolgozását a jelenlegi magyar kormány felvállalta volna, beemelte volna az anyaország vidékfejlesztési stratégiájába, most két év előnyben lehetnénk. Ezzel viszont elszalasztottunk egy óriási lehetőséget: az anyaország akkor volt az EU soros elnöke, amikor Adrian Cioloş a mezőgazdasági biztos. Most, talán olyan Kárpát-medencei agrárstratégiát lehetett volna elfogadtatni, ami minden magyar gazdának segíthetett volna. Sebestyén Csaba elnök szerint, most már ezzel kicsit késésben vagyunk, mivel a 2013. utáni EU-agrárpolitika már ki van dolgozva. Az RMGE-képviselők külön találkoztak Ángyán József államtitkárral, akivel tisztázták: a Minisztérium és az Egyesület között létezik érvényes együttműködési megállapodás. Közben azonban változtak az idők és a miniszterek, ezért azt fel kell újítani – az újnak az aláírását szeptemberre tervezik. A Minisztérium továbbra is támogatja az Egyesület tagjainak az anyaországi kiállításokon való részvételét – összegezte az Ángyán József államtitkárral folytatott külön megbeszélések eredményeit Sebestyén Csaba, az RMGE országos elnöke.
Nyugati Jelen (Arad)
2011. július 12.
Dokumentumkönyv a ’80-as évekről
Határsértésért halál
Az 1980-as évek Romániájában sokan próbáltak életük kockáztatásával is átmenekülni a határon, közülük voltak, akik örökre eltűntek. Az ő nyomukat kutatta és dokumentumokat gyűjtött össze a Közelmúlt a médiában – Határesetek a szögesdróton című kötetben Brindusa Armanca temesvári újságírónő, a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója.
A könyvet a közelmúltban az aradi Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó jelentette meg magyarul, Koszta Gabriella fordításában.
Brindusa Armanca a felejtés ellen kezdte el gyűjteni az anyagot, mert ahogy az MTI-nek elmondta, lassan eltűnnek a nyomok. Példaként említette, hogy a temesvári katonai ügyészségen az utolsó 20 olyan dossziéra bukkant, amelyben határőr kiskatonák különböző határsértőkkel szembeni eljárásáról szóló vizsgálati anyag szerepelt.
Akiknek nem sikerült a szökés, azokat egyszerűen agyonlőtték vagy agyonverték, róluk nem készült jegyzőkönyv. Hogy ne vesszen örökre nyomuk, Brindusa Armanca elhatározta, hogy utánajár az eltűnteknek. Először fölkeresett olyan embereket, akiknek sikerült a szökés, és új életet kezdtek a világ különböző országaiban. Köztük volt a híres tornásznő, Nadia Comaneci, aki 1989. november 27-én Csanád felé a szögesdróton át menekült el Romániából.
A mostani kötet előzménye egy film volt – mondta a szerző. Sok-sok vallomásból háromrészes dokumentumfilmet forgatott, ezt Bokorugróknak nevezték címmel vetítette 2000-ben a temesvári közszolgálati televízió.
A bemutató után viszont egyre többen jelentkeztek olyanok, akik tudni akarták, mi történt a rokonukkal. Az újságírónő ekkor további nyomozásba kezdett, fölvette a kapcsolatot az UNHCR-rel, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával. A számokból kiderült, hogy az illegális határátlépés csúcséve 1989 volt, akkor a csaknem 47 ezer menekült közül 27 ezren Magyarországon kértek hivatalosan menedéket, utána Ausztria, Jugoszlávia, Németország és Franciaország volt a befogadó országok sorrendje.
Az újságírónő gyűjtött anyagokat a román, a szerb és a magyar médiumok archívumaiból is, így került a kötetbe a Kossuth Rádió Krónika műsorából az 1989. február 11-én elhangzott interjú, amelyet a Magyar Rádió akkori békéscsabai tudósítója, Cseh Éva készített Pál János orosházi határőr ezredessel.
A magyar riporter a román határsértőkről érdeklődött, és kiderült, hogy a magyar oldalon kétszeres ellenőrzésre adtak ki parancsot. A főtiszt szerint 1989-ben február 8-ig ott 219 személy lépte át a határt, de közülük csak 13-at fordítottak vissza a magyarok.
Cseh Éva az MTI megkeresésére elmondta, hogy 1988-1989- ben rendszeresen tudósított a békéscsabai menekülttáborból, felidézte, hogy részt vett a határtérségben holttestek felkutatásában is, mert sok menekülőt megsebesítettek a román határőrök. A sérültek átvonszolták magukat magyar területre és belehaltak sebesüléseikbe.
Brindusa Armanca hozzátette, hogy rengeteg menekülő a Dunában lelte halálát, a holttesteket Szerbia felé sodorta az ár. Legmegrázóbb interjúját Temesváron készítette egy házaspárral. Elmondták neki, hogy 19 éves fiukat egy deszkakoporsóban kapták vissza azzal, hogy elgázolta egy vonat. A szülők tudták, hogy fiuk a szerbiai határhoz ment a hetipiacra szappanért, cigarettáért. A hatóságok megtiltották a szülőknek, hogy fölnyissák a koporsót, az anya ezt mégis megtette, és kiderült, hogy a fiút hátulról koponyalövés érte. A szülők évekig járták a hivatalokat, hogy kiderítsék, mi történt. Nem értek el semmit, saját vigasztalásukra örökbe fogadtak egy gyermeket – jegyezte meg a szerző.
Bekerült a kötetbe Ioan Holender, temesvári születésű zenész, operaigazgató története, akit az 1956 végi egyetemi megmozdulásokban való részvétel miatt kicsaptak az orvosi egyetemről. Villamossági üzemben dolgozott, vizsgázott villamosvezető lett és teniszedzősködött. 1959-ben kiengedték családegyesítés címén az édesanyja után Bécsbe, ott tavaly nyárig, megbízatása lejártáig 19 éven át igazgatta a bécsi operát, a Wiener Staatsopert.
Brindusa Armanca fölidézte, hogy Holi címmel dokumentumfilmet is forgatott a muzsikusról, elhívta Temesvárra, rávette, hogy ismét vezessen villamost, és meséljen mindenről, ami az eszébe jut azon a villamosvonalon a városról és az emberekről.
Brindusa Armanca magyar családban nőtt fel, román-latin szakon diplomázott, Marseille-ben tanulta az újságírást, Aradon és Szebenben pedig tanította. 1997 és 2004 között a temesvári köztévé igazgatója volt. 2006-tól a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója, már a második ciklusát tölti ezen a poszton. Nyolc könyv szerzője. Népújság (Marosvásárhely)
Határsértésért halál
Az 1980-as évek Romániájában sokan próbáltak életük kockáztatásával is átmenekülni a határon, közülük voltak, akik örökre eltűntek. Az ő nyomukat kutatta és dokumentumokat gyűjtött össze a Közelmúlt a médiában – Határesetek a szögesdróton című kötetben Brindusa Armanca temesvári újságírónő, a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója.
A könyvet a közelmúltban az aradi Irodalmi Jelen Könyvek Kiadó jelentette meg magyarul, Koszta Gabriella fordításában.
Brindusa Armanca a felejtés ellen kezdte el gyűjteni az anyagot, mert ahogy az MTI-nek elmondta, lassan eltűnnek a nyomok. Példaként említette, hogy a temesvári katonai ügyészségen az utolsó 20 olyan dossziéra bukkant, amelyben határőr kiskatonák különböző határsértőkkel szembeni eljárásáról szóló vizsgálati anyag szerepelt.
Akiknek nem sikerült a szökés, azokat egyszerűen agyonlőtték vagy agyonverték, róluk nem készült jegyzőkönyv. Hogy ne vesszen örökre nyomuk, Brindusa Armanca elhatározta, hogy utánajár az eltűnteknek. Először fölkeresett olyan embereket, akiknek sikerült a szökés, és új életet kezdtek a világ különböző országaiban. Köztük volt a híres tornásznő, Nadia Comaneci, aki 1989. november 27-én Csanád felé a szögesdróton át menekült el Romániából.
A mostani kötet előzménye egy film volt – mondta a szerző. Sok-sok vallomásból háromrészes dokumentumfilmet forgatott, ezt Bokorugróknak nevezték címmel vetítette 2000-ben a temesvári közszolgálati televízió.
A bemutató után viszont egyre többen jelentkeztek olyanok, akik tudni akarták, mi történt a rokonukkal. Az újságírónő ekkor további nyomozásba kezdett, fölvette a kapcsolatot az UNHCR-rel, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságával. A számokból kiderült, hogy az illegális határátlépés csúcséve 1989 volt, akkor a csaknem 47 ezer menekült közül 27 ezren Magyarországon kértek hivatalosan menedéket, utána Ausztria, Jugoszlávia, Németország és Franciaország volt a befogadó országok sorrendje.
Az újságírónő gyűjtött anyagokat a román, a szerb és a magyar médiumok archívumaiból is, így került a kötetbe a Kossuth Rádió Krónika műsorából az 1989. február 11-én elhangzott interjú, amelyet a Magyar Rádió akkori békéscsabai tudósítója, Cseh Éva készített Pál János orosházi határőr ezredessel.
A magyar riporter a román határsértőkről érdeklődött, és kiderült, hogy a magyar oldalon kétszeres ellenőrzésre adtak ki parancsot. A főtiszt szerint 1989-ben február 8-ig ott 219 személy lépte át a határt, de közülük csak 13-at fordítottak vissza a magyarok.
Cseh Éva az MTI megkeresésére elmondta, hogy 1988-1989- ben rendszeresen tudósított a békéscsabai menekülttáborból, felidézte, hogy részt vett a határtérségben holttestek felkutatásában is, mert sok menekülőt megsebesítettek a román határőrök. A sérültek átvonszolták magukat magyar területre és belehaltak sebesüléseikbe.
Brindusa Armanca hozzátette, hogy rengeteg menekülő a Dunában lelte halálát, a holttesteket Szerbia felé sodorta az ár. Legmegrázóbb interjúját Temesváron készítette egy házaspárral. Elmondták neki, hogy 19 éves fiukat egy deszkakoporsóban kapták vissza azzal, hogy elgázolta egy vonat. A szülők tudták, hogy fiuk a szerbiai határhoz ment a hetipiacra szappanért, cigarettáért. A hatóságok megtiltották a szülőknek, hogy fölnyissák a koporsót, az anya ezt mégis megtette, és kiderült, hogy a fiút hátulról koponyalövés érte. A szülők évekig járták a hivatalokat, hogy kiderítsék, mi történt. Nem értek el semmit, saját vigasztalásukra örökbe fogadtak egy gyermeket – jegyezte meg a szerző.
Bekerült a kötetbe Ioan Holender, temesvári születésű zenész, operaigazgató története, akit az 1956 végi egyetemi megmozdulásokban való részvétel miatt kicsaptak az orvosi egyetemről. Villamossági üzemben dolgozott, vizsgázott villamosvezető lett és teniszedzősködött. 1959-ben kiengedték családegyesítés címén az édesanyja után Bécsbe, ott tavaly nyárig, megbízatása lejártáig 19 éven át igazgatta a bécsi operát, a Wiener Staatsopert.
Brindusa Armanca fölidézte, hogy Holi címmel dokumentumfilmet is forgatott a muzsikusról, elhívta Temesvárra, rávette, hogy ismét vezessen villamost, és meséljen mindenről, ami az eszébe jut azon a villamosvonalon a városról és az emberekről.
Brindusa Armanca magyar családban nőtt fel, román-latin szakon diplomázott, Marseille-ben tanulta az újságírást, Aradon és Szebenben pedig tanította. 1997 és 2004 között a temesvári köztévé igazgatója volt. 2006-tól a Budapesti Román Kulturális Intézet igazgatója, már a második ciklusát tölti ezen a poszton. Nyolc könyv szerzője. Népújság (Marosvásárhely)
2011. július 12.
Emlékezés a csángók apostolára
Budapesti levél
Örömmel mentem június 28-án az MVSZ-be. Az MVSZ Szent László Magyarságtudományi Akadémiája Édes hazámnak akartam szolgálni címmel a 110 esztendeje született Domokos Pál Péter néprajzkutatóra, népdalgyűjtőre, a moldvai csángók vándorapostolára emlékezett. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesülettel közös rendezvényen hamar megtelt a terem, ismerős arcokat láttam, Domokos Pál Péter tisztelői gyűltek össze. Jáki Sándor Teodóz atya, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnöke emlékezett. Számára a legfontosabbat Domokos Pál Péter temetésén Halász Péter mondta: egy hónapja hunyt el Péter bácsi, és már hiányzik, nincs, akitől tanácsot kérjünk.
Jáki atya rendszeresen jár a moldvai csángókhoz, most ért véget a 109. útja. Tegnap még Erdélyben volt, bejárta Domokos Pál Péter életútjának kezdeti színhelyeit.
Ferenczi Éva énekesnő énekelt, ő is ismerte Péter bácsit, majd Faragó Laura következett, aki Nyírő József Vonaton című novelláját mondta el. Ebben szerepelt Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola diákjainak csángó műsora következett. A gyerekek csángó népviseletben vonultak a színpadra. Kóka Rozália előadóművész emlékezett arra, hogy őseinek, a bukovinai székelyeknek a története érdekelte. Felkereste Domokos Pál Pétert, aki könyveket ajánlott és mesélt neki a moldvai csángókról. Péter bácsi hívta fel a figyelmét Németh Kálmánnak a bukovinai székelyekről szóló Százezer szív sikolt (Bácsjózseffalva, 1941) című könyvére. Később Kóka Rozália a moldvai csángók körében is gyűjtött népdalokat, népballadákat, meséket.
Petrás Mária Magyarországra áttelepült csángó énekes és keramikusművész otthon tanult énekekkel lépett fel, majd elénekelte Péter bácsi kedvenc dalát (Veres az ég hazafelé).
Csoma Gergely szobrászművész 1979-ben kereste fel először Domokos Pál Pétert. Elfogódottan lépett be, de Péter bácsi olyan nagy szeretettel fogadta, hogy zavara azonnal eltűnt. Péter bácsi örömmel hallotta, hogy Csoma Gergely eljutott a moldvai csángókhoz. Sok tanáccsal látta el, segítette későbbi moldvai utazásait. Csoma Gergely elszavalta Lakatos Demeter csángó költő Nap szentül le című versét. Az előadó emlékeztetett rá: éppen ezen a napon, június 28-án született Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola tehetséges kis növendéke, Vadas Hanga Napsugár több csángó népdalt énekelt, öröm volt hallgatni a kislányt –, testvére, Soma furulyán kísérte.
Végezetül Medvigy Endre irodalomtörténész vázolta fel Domokos Pál Péter hatalmas életművét. A hetvenes években Péter bácsi több egyetemi klubban és más helyen tartott előadást. A klubvezetők előre kérték, csak óvatosan beszéljen. Ennek ellenére Péter bácsi nagy erővel beszélt a dákoromán kontinuitás tarthatatlanságáról, az elfeledett és nehéz körülmények között élő moldvai csángókról.
Az ötszáz férőhelyes Egyetemi Színpad zsúfolásig megtelt az ő előadásai idején.
Bartók Béla A magyar népdal című könyvében olvasta Péter bácsi, hogy egyetlen magyar nyelvterület van, amelynek a népzenéjét még nem gyűjtötték össze, a moldvai csángóké. Domokos Pál Péter elindult, hogy elvégezze a gyűjtőmunkát. Közben megismerhette ennek az elhagyott népcsoportnak az életét. Ez a felismerés döntő volt munkásságában: elhatározta, hogy életét a moldvai csángóknak szenteli. Faluról falura járva igyekezett minél többet megtudni róluk.
Domokos Pál Péter vett egy csomó edényt, majd árusnak álcázva magát járta be a moldvai csángó falvakat.
Útjainak gazdag tapasztalata és a fellelhető irodalom áttanulmányozása alapján jelent meg 1931-ben Domokos Pál Péter nagy jelentőségű műve, A moldvai magyarság, Csíkszeredában, saját kiadásában. Az Erdélyi Szépmíves Céh vezetői annak idején elzárkóztak a könyv kiadása elől.
Sajnálja, jegyezte meg Medvigy Endre, hogy Domokos Pál Péter lányai nem szólaltak meg az előadáson.
Ott voltak, köszöntem is nekik.
Az esten sorra hallhattunk emlékezéseket arról, hány ember kereste fel Péter bácsit, mindegyikük szeretettel beszélt róla.
Úgy éreztem, Isten a nehéz időkben küld ilyen nagy embereket.
Domokos Pál Péter írta könyveit, és tartotta előadásait. Nagy része volt abban, hogy az elfeledett népcsoportot – ahogyan ő nevezte – felfedezték.
A csángók apostola volt, aki mindenkivel szeretettel osztotta meg tudását, az érdeklődőket nagy szeretettel fogadta.
Ezt én is elmondhatom. A hetvenes években ismertem meg jó Péter bácsit. Engem is szeretettel fogadott. Számon tartott, szívesen mesélt, én meg örömmel hallgattam.
Az esten a szép dolgokra emlékeztünk. Azonban eszembe jutott, ahogyan Péter bácsi elmesélte, többször behívatták a belügyminisztériumi emberek, a kommunista titkosszolgálat emberei. Péter bácsi elutasította kérdezősködésüket. Egy idő után megunta, hogy folyton berendelik. Írt egy levelet nekik, ebben kifejtette, többet nem hajlandó kihallgatásra járni.
Sajnáltam, hogy ezen az emlékező esten nem volt jelen Halász Péter, lehet mondani, Péter bácsi legjobb, legnagyobb tanítványa. Halász Péter áttelepült Erdélybe, a Gyimesekbe, onnan nehezebb eljönni.
Az est címe a Domokos Pál Péter könyvéé: "...édes hazámnak akartam szolgálni..." (Szent István Társulat, Budapest, 1978). Domokos Pál Péter ebben a könyvében Petrás Incze Jánosnak és Kájoni Jánosnak állított emléket. Petrás Incze János (1813–1886) a moldvai csángók egyik falujában, Klézsén volt pap. Megismerkedett Döbrentei Gáborral, akinek kérésére beszámolt a moldvai csángókról. Petrás Incze János ismertetését közölte a Tudománytár 1842-es évfolyama. Domokos Pál Péter ebben a könyvében Kájoni Jánosnak (1629–1687) Csíksomlyón, 1676- ban kiadott Cantionale Catholicum című, katolikus népénekeket tartalmazó énekeinek mindegyikéhez hozzátette a kutatásai alapján megtalált dallamok lekottázott anyagát. (Több mint nyolcszáz énekről van szó).
Amikor ez az értékes könyv megjelent, elmentem Péter bácsihoz, hogy dedikáltassam új munkáját. Ezt írta bele: "Udvardy Frigyesnek szeretettel ajánlom a nagyvilág legelfelejtettebb kisebbségéről szóló könyvet, mert Nála a szolgálatokat mutató írás a legjobb helyen van. Budapest, 1979. III. 12. Domokos Pál Péter"
Ennyi év után is öröm emlékezni erre.
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)
Budapesti levél
Örömmel mentem június 28-án az MVSZ-be. Az MVSZ Szent László Magyarságtudományi Akadémiája Édes hazámnak akartam szolgálni címmel a 110 esztendeje született Domokos Pál Péter néprajzkutatóra, népdalgyűjtőre, a moldvai csángók vándorapostolára emlékezett. A Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesülettel közös rendezvényen hamar megtelt a terem, ismerős arcokat láttam, Domokos Pál Péter tisztelői gyűltek össze. Jáki Sándor Teodóz atya, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület elnöke emlékezett. Számára a legfontosabbat Domokos Pál Péter temetésén Halász Péter mondta: egy hónapja hunyt el Péter bácsi, és már hiányzik, nincs, akitől tanácsot kérjünk.
Jáki atya rendszeresen jár a moldvai csángókhoz, most ért véget a 109. útja. Tegnap még Erdélyben volt, bejárta Domokos Pál Péter életútjának kezdeti színhelyeit.
Ferenczi Éva énekesnő énekelt, ő is ismerte Péter bácsit, majd Faragó Laura következett, aki Nyírő József Vonaton című novelláját mondta el. Ebben szerepelt Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola diákjainak csángó műsora következett. A gyerekek csángó népviseletben vonultak a színpadra. Kóka Rozália előadóművész emlékezett arra, hogy őseinek, a bukovinai székelyeknek a története érdekelte. Felkereste Domokos Pál Pétert, aki könyveket ajánlott és mesélt neki a moldvai csángókról. Péter bácsi hívta fel a figyelmét Németh Kálmánnak a bukovinai székelyekről szóló Százezer szív sikolt (Bácsjózseffalva, 1941) című könyvére. Később Kóka Rozália a moldvai csángók körében is gyűjtött népdalokat, népballadákat, meséket.
Petrás Mária Magyarországra áttelepült csángó énekes és keramikusművész otthon tanult énekekkel lépett fel, majd elénekelte Péter bácsi kedvenc dalát (Veres az ég hazafelé).
Csoma Gergely szobrászművész 1979-ben kereste fel először Domokos Pál Pétert. Elfogódottan lépett be, de Péter bácsi olyan nagy szeretettel fogadta, hogy zavara azonnal eltűnt. Péter bácsi örömmel hallotta, hogy Csoma Gergely eljutott a moldvai csángókhoz. Sok tanáccsal látta el, segítette későbbi moldvai utazásait. Csoma Gergely elszavalta Lakatos Demeter csángó költő Nap szentül le című versét. Az előadó emlékeztetett rá: éppen ezen a napon, június 28-án született Domokos Pál Péter.
A budapesti Domokos Pál Péter Általános Iskola tehetséges kis növendéke, Vadas Hanga Napsugár több csángó népdalt énekelt, öröm volt hallgatni a kislányt –, testvére, Soma furulyán kísérte.
Végezetül Medvigy Endre irodalomtörténész vázolta fel Domokos Pál Péter hatalmas életművét. A hetvenes években Péter bácsi több egyetemi klubban és más helyen tartott előadást. A klubvezetők előre kérték, csak óvatosan beszéljen. Ennek ellenére Péter bácsi nagy erővel beszélt a dákoromán kontinuitás tarthatatlanságáról, az elfeledett és nehéz körülmények között élő moldvai csángókról.
Az ötszáz férőhelyes Egyetemi Színpad zsúfolásig megtelt az ő előadásai idején.
Bartók Béla A magyar népdal című könyvében olvasta Péter bácsi, hogy egyetlen magyar nyelvterület van, amelynek a népzenéjét még nem gyűjtötték össze, a moldvai csángóké. Domokos Pál Péter elindult, hogy elvégezze a gyűjtőmunkát. Közben megismerhette ennek az elhagyott népcsoportnak az életét. Ez a felismerés döntő volt munkásságában: elhatározta, hogy életét a moldvai csángóknak szenteli. Faluról falura járva igyekezett minél többet megtudni róluk.
Domokos Pál Péter vett egy csomó edényt, majd árusnak álcázva magát járta be a moldvai csángó falvakat.
Útjainak gazdag tapasztalata és a fellelhető irodalom áttanulmányozása alapján jelent meg 1931-ben Domokos Pál Péter nagy jelentőségű műve, A moldvai magyarság, Csíkszeredában, saját kiadásában. Az Erdélyi Szépmíves Céh vezetői annak idején elzárkóztak a könyv kiadása elől.
Sajnálja, jegyezte meg Medvigy Endre, hogy Domokos Pál Péter lányai nem szólaltak meg az előadáson.
Ott voltak, köszöntem is nekik.
Az esten sorra hallhattunk emlékezéseket arról, hány ember kereste fel Péter bácsit, mindegyikük szeretettel beszélt róla.
Úgy éreztem, Isten a nehéz időkben küld ilyen nagy embereket.
Domokos Pál Péter írta könyveit, és tartotta előadásait. Nagy része volt abban, hogy az elfeledett népcsoportot – ahogyan ő nevezte – felfedezték.
A csángók apostola volt, aki mindenkivel szeretettel osztotta meg tudását, az érdeklődőket nagy szeretettel fogadta.
Ezt én is elmondhatom. A hetvenes években ismertem meg jó Péter bácsit. Engem is szeretettel fogadott. Számon tartott, szívesen mesélt, én meg örömmel hallgattam.
Az esten a szép dolgokra emlékeztünk. Azonban eszembe jutott, ahogyan Péter bácsi elmesélte, többször behívatták a belügyminisztériumi emberek, a kommunista titkosszolgálat emberei. Péter bácsi elutasította kérdezősködésüket. Egy idő után megunta, hogy folyton berendelik. Írt egy levelet nekik, ebben kifejtette, többet nem hajlandó kihallgatásra járni.
Sajnáltam, hogy ezen az emlékező esten nem volt jelen Halász Péter, lehet mondani, Péter bácsi legjobb, legnagyobb tanítványa. Halász Péter áttelepült Erdélybe, a Gyimesekbe, onnan nehezebb eljönni.
Az est címe a Domokos Pál Péter könyvéé: "...édes hazámnak akartam szolgálni..." (Szent István Társulat, Budapest, 1978). Domokos Pál Péter ebben a könyvében Petrás Incze Jánosnak és Kájoni Jánosnak állított emléket. Petrás Incze János (1813–1886) a moldvai csángók egyik falujában, Klézsén volt pap. Megismerkedett Döbrentei Gáborral, akinek kérésére beszámolt a moldvai csángókról. Petrás Incze János ismertetését közölte a Tudománytár 1842-es évfolyama. Domokos Pál Péter ebben a könyvében Kájoni Jánosnak (1629–1687) Csíksomlyón, 1676- ban kiadott Cantionale Catholicum című, katolikus népénekeket tartalmazó énekeinek mindegyikéhez hozzátette a kutatásai alapján megtalált dallamok lekottázott anyagát. (Több mint nyolcszáz énekről van szó).
Amikor ez az értékes könyv megjelent, elmentem Péter bácsihoz, hogy dedikáltassam új munkáját. Ezt írta bele: "Udvardy Frigyesnek szeretettel ajánlom a nagyvilág legelfelejtettebb kisebbségéről szóló könyvet, mert Nála a szolgálatokat mutató írás a legjobb helyen van. Budapest, 1979. III. 12. Domokos Pál Péter"
Ennyi év után is öröm emlékezni erre.
Udvardy Frigyes. Népújság (Marosvásárhely)
2011. július 12.
Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési fórum – Két év késésben
Hét végén Budapesten tartották a Magyarország Kormánya és Vidékfejlesztési Minisztériuma által szorgalmazott, 2020-ig kitekintő Nemzeti Vidékstratégia részeként a „Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések” nemzeti programját, mely magában foglalja a gazdaszervezetek, illetve az anyaországi és a külhoni gazdák közötti kapcsolatépítés, együttműködés ösztönzését a közös álláspont, a térség kormányainak is javasolható egységes fellépés érdekében. A fórumra meghívták azelszakított területek mértékadó magyar politikai, illetve gazdatömörüléseinek a képviselőit, köztük Erdélyből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Észak-Erdélyi Szarvasmarha-tenyésztők Szövetsége, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, továbbá a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének a képviselőit is.
Az anyaországi meghívottak között volt Font Sándor, a Magyar Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke; Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének elnöke; Ulicsák Szilárd, a Bethlen Gábor Alap elnöke; Horváth József, az Orosházi Gazdakör elnöke, de a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Külügyminisztérium is államtitkári rangon képviseltette magát.
A Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési fórumról kiadott közös nyilatkozatban kijelentik: a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, a vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence szerte. A magyar közösségek által lakott területek gazdasági ereje nem függetleníthető egymástól: egyazon piacban, egy hálózatban kell, hogy gondolkodjunk.
A vidékfejlesztés terén is fenntarthatóságra, partnerségre, közösségi szellemre van szükség. Ezért az új nemzetpolitika a legszélesebbpartnerségben gondolkodik a stratégiaalkotás, a támogatáspolitika, valamint a helyi közösségek és az egyének szintjén.
E törekvéseket tükrözik a Magyar Kormány eddigi lépései, az egyszerűsített honosítás bevezetése, a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény meghozatala, a megújított támogatáspolitika és a MÁÉRT összehívása is.
A találkozón – Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár nemzetpolitikai kereteket, valamint Jakab István, az országgyűlés alelnöke a Kárpát-medencei gazda-együttműködéseket ismertető előadását követően – Ángyán József, a VM parlamenti államtitkára ismertette a nemzeti konzultációra bocsátott Nemzeti Vidékstratégia Koncepció – 2020 főbb elemeit, melyhez a társminisztériumok képviselőit követően a határon túli magyar szervezetek és gazda-érdekképviseletek fűztek véleményt, fejtették ki elképzeléseiket.
A hét szomszédos ország küldöttei kifejezték közreműködési szándékukat a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési program kidolgozásában, és készségüket a további külhoni szervezetekkel, valamint kormányzati tényezőkkel kibővülő konzultációsorozat folytatására.
Az egyeztető fórumon az RMGE-t Sebestyén Csaba elnök és Kocsik József elnökségi tag képviselte. Amint az elnök elmondta, ha a 2009-ben Aradon elhatározott Kárpát-medencei agrárstratégia kidolgozását a jelenlegi magyar kormány felvállalta volna, beemelte volna az anyaország vidékfejlesztési stratégiájába, most két év előnyben lehetnénk. Ezzel viszont elszalasztottunk egy óriási lehetőséget: az anyaország akkor volt az EU soros elnöke, amikor Adrian Cioloş a mezőgazdasági biztos. Most, talán olyan Kárpát-medencei agrárstratégiát lehetett volna elfogadtatni, ami minden magyar gazdának segíthetett volna. Sebestyén Csaba elnök szerint, most már ezzel kicsit késésben vagyunk, mivel a 2013. utáni EU-agrárpolitika már ki van dolgozva. Az RMGE-képviselők külön találkoztak Ángyán József államtitkárral, akivel tisztázták: a Minisztérium és az Egyesület között létezik érvényes együttműködési megállapodás. Közben azonban változtak az idők és a miniszterek, ezért azt fel kell újítani – az újnak az aláírását szeptemberre tervezik. A Minisztérium továbbra is támogatja az Egyesület tagjainak az anyaországi kiállításokon való részvételét – összegezte az Ángyán József államtitkárral folytatott külön megbeszélések eredményeit Sebestyén Csaba, az RMGE országos elnöke.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
Hét végén Budapesten tartották a Magyarország Kormánya és Vidékfejlesztési Minisztériuma által szorgalmazott, 2020-ig kitekintő Nemzeti Vidékstratégia részeként a „Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködések” nemzeti programját, mely magában foglalja a gazdaszervezetek, illetve az anyaországi és a külhoni gazdák közötti kapcsolatépítés, együttműködés ösztönzését a közös álláspont, a térség kormányainak is javasolható egységes fellépés érdekében. A fórumra meghívták azelszakított területek mértékadó magyar politikai, illetve gazdatömörüléseinek a képviselőit, köztük Erdélyből a Romániai Magyar Demokrata Szövetség, az Észak-Erdélyi Szarvasmarha-tenyésztők Szövetsége, a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete, továbbá a Bánsági Magyar Gazdák és Vállalkozók Egyesületének a képviselőit is.
Az anyaországi meghívottak között volt Font Sándor, a Magyar Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke; Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségének elnöke; Ulicsák Szilárd, a Bethlen Gábor Alap elnöke; Horváth József, az Orosházi Gazdakör elnöke, de a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, a Nemzetgazdasági Minisztérium, valamint a Külügyminisztérium is államtitkári rangon képviseltette magát.
A Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési fórumról kiadott közös nyilatkozatban kijelentik: a magyarság által lakott vidék nem tekinthető az államhatár által lezártnak, a vidéken élő, dolgozó emberek boldogulása, a területek fejlesztésének előmozdítása egységes szempontok által vezérelve valósulhat meg Kárpát-medence szerte. A magyar közösségek által lakott területek gazdasági ereje nem függetleníthető egymástól: egyazon piacban, egy hálózatban kell, hogy gondolkodjunk.
A vidékfejlesztés terén is fenntarthatóságra, partnerségre, közösségi szellemre van szükség. Ezért az új nemzetpolitika a legszélesebbpartnerségben gondolkodik a stratégiaalkotás, a támogatáspolitika, valamint a helyi közösségek és az egyének szintjén.
E törekvéseket tükrözik a Magyar Kormány eddigi lépései, az egyszerűsített honosítás bevezetése, a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvény meghozatala, a megújított támogatáspolitika és a MÁÉRT összehívása is.
A találkozón – Répás Zsuzsanna, a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár nemzetpolitikai kereteket, valamint Jakab István, az országgyűlés alelnöke a Kárpát-medencei gazda-együttműködéseket ismertető előadását követően – Ángyán József, a VM parlamenti államtitkára ismertette a nemzeti konzultációra bocsátott Nemzeti Vidékstratégia Koncepció – 2020 főbb elemeit, melyhez a társminisztériumok képviselőit követően a határon túli magyar szervezetek és gazda-érdekképviseletek fűztek véleményt, fejtették ki elképzeléseiket.
A hét szomszédos ország küldöttei kifejezték közreműködési szándékukat a Kárpát-medencei vidékfejlesztési együttműködési program kidolgozásában, és készségüket a további külhoni szervezetekkel, valamint kormányzati tényezőkkel kibővülő konzultációsorozat folytatására.
Az egyeztető fórumon az RMGE-t Sebestyén Csaba elnök és Kocsik József elnökségi tag képviselte. Amint az elnök elmondta, ha a 2009-ben Aradon elhatározott Kárpát-medencei agrárstratégia kidolgozását a jelenlegi magyar kormány felvállalta volna, beemelte volna az anyaország vidékfejlesztési stratégiájába, most két év előnyben lehetnénk. Ezzel viszont elszalasztottunk egy óriási lehetőséget: az anyaország akkor volt az EU soros elnöke, amikor Adrian Cioloş a mezőgazdasági biztos. Most, talán olyan Kárpát-medencei agrárstratégiát lehetett volna elfogadtatni, ami minden magyar gazdának segíthetett volna. Sebestyén Csaba elnök szerint, most már ezzel kicsit késésben vagyunk, mivel a 2013. utáni EU-agrárpolitika már ki van dolgozva. Az RMGE-képviselők külön találkoztak Ángyán József államtitkárral, akivel tisztázták: a Minisztérium és az Egyesület között létezik érvényes együttműködési megállapodás. Közben azonban változtak az idők és a miniszterek, ezért azt fel kell újítani – az újnak az aláírását szeptemberre tervezik. A Minisztérium továbbra is támogatja az Egyesület tagjainak az anyaországi kiállításokon való részvételét – összegezte az Ángyán József államtitkárral folytatott külön megbeszélések eredményeit Sebestyén Csaba, az RMGE országos elnöke.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
2011. július 12.
Egyetemláz sikerrel érettségizőknek
Elkezdődött hétfőn a beiratkozási időszak a hazai egyetemeken. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem 21 karán 13 786 helyet hirdetnek, ennek egyharmada (4760) ingyenes, több mint 9 ezer tandíjköteles. További 2685 helyet hirdetnek levelező tagozaton. A legtöbb hallgatót a Közgazdaságtudományi Kar venné fel: a 2540 helyből csak 651 ingyenes. Magyar tannyelvű szakon 2373 helyet hirdetnek (1070 ingyenes), németen 431-et (139 ingyenes), angol tannyelvűn 533-at (199 ingyenes), francián 80-at (21 ingyenes). Hatvan helyet roma nemzetiségűeknek szánnak, a jelentkezők tetszése szerinti karon. 14 moldova köztársaságbeli diákot is felvesznek, továbbá 11 fogyatékossággal élő fiatalt. A legrövidebb képzés időtartama 3 év. A beiratkozási időszak és a vizsgák időpontja karonként változó, az egyetem honlapján közlik (admitere.ubbcluj.ro).
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kara 130 diákot vesz fel az idén a 68 tandíjmentes és 62 költségtérítéses helyre. Az oktatás magyar nyelven zajlik, az egyetem jogászokat is képez. Információk a kv.sapientia.ro honlapon. További karok működnek Marosvásárhelyen és Csíkszeredában.
A Kolozsvári Műegyetem az idén 3563 diákot venne fel, 2683-at ingyenes, 880-at tandíjas oktatásra. A legtöbb helyet – 633-at – a gépészmérnöki kar hirdeti, amelynek kihelyezett részlegei működnek Besztercén, Gyulafehérváron, Szatmárnémetiben és Zilahon is. Továbbá 125 műépítész hallgatót vennének fel, számítástechnikai képzésre pedig 495-öt (40-et Szatmáron). A képzés időtartama 4–6 év. Szabadság (Kolozsvár)
Elkezdődött hétfőn a beiratkozási időszak a hazai egyetemeken. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem 21 karán 13 786 helyet hirdetnek, ennek egyharmada (4760) ingyenes, több mint 9 ezer tandíjköteles. További 2685 helyet hirdetnek levelező tagozaton. A legtöbb hallgatót a Közgazdaságtudományi Kar venné fel: a 2540 helyből csak 651 ingyenes. Magyar tannyelvű szakon 2373 helyet hirdetnek (1070 ingyenes), németen 431-et (139 ingyenes), angol tannyelvűn 533-at (199 ingyenes), francián 80-at (21 ingyenes). Hatvan helyet roma nemzetiségűeknek szánnak, a jelentkezők tetszése szerinti karon. 14 moldova köztársaságbeli diákot is felvesznek, továbbá 11 fogyatékossággal élő fiatalt. A legrövidebb képzés időtartama 3 év. A beiratkozási időszak és a vizsgák időpontja karonként változó, az egyetem honlapján közlik (admitere.ubbcluj.ro).
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári Természettudományi és Művészeti Kara 130 diákot vesz fel az idén a 68 tandíjmentes és 62 költségtérítéses helyre. Az oktatás magyar nyelven zajlik, az egyetem jogászokat is képez. Információk a kv.sapientia.ro honlapon. További karok működnek Marosvásárhelyen és Csíkszeredában.
A Kolozsvári Műegyetem az idén 3563 diákot venne fel, 2683-at ingyenes, 880-at tandíjas oktatásra. A legtöbb helyet – 633-at – a gépészmérnöki kar hirdeti, amelynek kihelyezett részlegei működnek Besztercén, Gyulafehérváron, Szatmárnémetiben és Zilahon is. Továbbá 125 műépítész hallgatót vennének fel, számítástechnikai képzésre pedig 495-öt (40-et Szatmáron). A képzés időtartama 4–6 év. Szabadság (Kolozsvár)
2011. július 12.
A diszkriminációellenes tanács előtt a Tőkés meggyilkolására buzdító újságcikk
Kedden tárgyalja az Országos Diszkriminációellenes Tanács a Tőkés László meggyilkolására buzdító újságcikk nyomán regisztrált panaszt. Tőkést Kincses Előd ügyvéd képviseli a tárgyaláson.
Ştefan cel Mare című hetilap május 1-én megjelent számában ír az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökéről, idézve Tőkésnek egy korábbi nyilatkozatát, miszerint „a magyarok nem jövevények Erdélyben, hanem elvesztették hazájukat/országukat”. A cikk szerzője, Florin Bucovianul ezt az ország „meggyalázásának” nevezi, felszólítva a „bozgor” Tőkést, hogy költözzön Magyarországra, ha nem tetszik neki valami. „Hát senki sincs ebben az országban, aki golyót eresztene ennek a hazaárulónak a fejébe?” – teszi fel a kérdést a szerző, aki vélhetően nem más, mint a lap igazgató-főszerkesztője, Mihai-Florin Nahorniac.
A hetilapot a romániai vasútvonalakon terjesztették, a Román Országos Vasúttársaság (CFR) azonban elhatárolódott annak tartalmától. Szerkesztőségünkkel közölték: a hazai vonatjáratokon kizárólag olyan újságok, folyóiratok, kiadványok forgalmazhatóak törvényesen, amelyek kiadóival vagy a lapterjesztő cégekkel a vasúti társaság szerződéses viszonyban áll, és ennek megfelelően terjesztési díjat fizetnek a CFR-nek. A társaság szerint a kiadványnak semmi köze hozzájuk, annak kiadójával vagy főszerkesztőjével, Mihai-Florin Nahorniackal nem kötöttek együttműködési megállapodást, így minden bizonnyal törvénytelenül terjesztik.
Tőkés ez ügyben panaszával első rendben az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul. Krónika (Kolozsvár)
Kedden tárgyalja az Országos Diszkriminációellenes Tanács a Tőkés László meggyilkolására buzdító újságcikk nyomán regisztrált panaszt. Tőkést Kincses Előd ügyvéd képviseli a tárgyaláson.
Ştefan cel Mare című hetilap május 1-én megjelent számában ír az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökéről, idézve Tőkésnek egy korábbi nyilatkozatát, miszerint „a magyarok nem jövevények Erdélyben, hanem elvesztették hazájukat/országukat”. A cikk szerzője, Florin Bucovianul ezt az ország „meggyalázásának” nevezi, felszólítva a „bozgor” Tőkést, hogy költözzön Magyarországra, ha nem tetszik neki valami. „Hát senki sincs ebben az országban, aki golyót eresztene ennek a hazaárulónak a fejébe?” – teszi fel a kérdést a szerző, aki vélhetően nem más, mint a lap igazgató-főszerkesztője, Mihai-Florin Nahorniac.
A hetilapot a romániai vasútvonalakon terjesztették, a Román Országos Vasúttársaság (CFR) azonban elhatárolódott annak tartalmától. Szerkesztőségünkkel közölték: a hazai vonatjáratokon kizárólag olyan újságok, folyóiratok, kiadványok forgalmazhatóak törvényesen, amelyek kiadóival vagy a lapterjesztő cégekkel a vasúti társaság szerződéses viszonyban áll, és ennek megfelelően terjesztési díjat fizetnek a CFR-nek. A társaság szerint a kiadványnak semmi köze hozzájuk, annak kiadójával vagy főszerkesztőjével, Mihai-Florin Nahorniackal nem kötöttek együttműködési megállapodást, így minden bizonnyal törvénytelenül terjesztik.
Tőkés ez ügyben panaszával első rendben az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz fordul. Krónika (Kolozsvár)
2011. július 12.
Történelmi kiállítás nyílt
Augusztus 1–ig tekinthető meg a szatmárnémeti Demokrácia Központban, a magyar múltat bizonyító okmányokból rendezett kiállítást.
Tegnap a szatmárnémeti Demokrácia Központban „Emlékeink, értékeink” címmel nyíltkiállítás. Veres–Kupán Enikő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szatmár megyei szervezetének elnöke bevezetőjében elmondta, hogy a kiállítás ötlete még januárban megszületett. A kiállítás anyagát a kedvezményes honosításhoz szükséges dossziék összeállítása során bemutatott okmányokból válogatták össze, továbbá gyűjtést is szerveztek, hogy gazdagabbá tehessék a kiállítást. Az idősebb emberek félve vették elő az okmányokat, hiszen azokat évtizedeken át rejtegették, félve az akkori hatalom megtorlásaitól.
Ács Muhi Csilla tárlatvezető, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára arról beszélt, hogy minden kiállított tárgynak története van., ezek több mint emlékek, hiszen nagyon sok okmány olyan idős embernek van a tulajdonában, akik kétszer is elveszítették magyar állampolgárságukat. A tanárnő nagyapja szavait idézte, aki nem érhette meg, hogy újra visszakapja magyar állampolgárságát, de folyton azt hangoztatta: „Négy évig éltem, 1940–44 között.” Egy francia történész mondta, hogy a magyarok számára nagyon fontos a múlt. Azoktól, akiktől elveszik a múltjukat, azokkal bármit meg lehet tenni. Ezek az anyagok azt bizonyítják, hogy a szatmári magyarságnak van múltja. Erre a múltra vigyázni kell és meg kell ismertetni másokkal is. Azok, akik augusztus 1–ig megtekintik ezt a kiállítást, sokkal gazdagabbak lesznek. erdon.ro
Augusztus 1–ig tekinthető meg a szatmárnémeti Demokrácia Központban, a magyar múltat bizonyító okmányokból rendezett kiállítást.
Tegnap a szatmárnémeti Demokrácia Központban „Emlékeink, értékeink” címmel nyíltkiállítás. Veres–Kupán Enikő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Szatmár megyei szervezetének elnöke bevezetőjében elmondta, hogy a kiállítás ötlete még januárban megszületett. A kiállítás anyagát a kedvezményes honosításhoz szükséges dossziék összeállítása során bemutatott okmányokból válogatták össze, továbbá gyűjtést is szerveztek, hogy gazdagabbá tehessék a kiállítást. Az idősebb emberek félve vették elő az okmányokat, hiszen azokat évtizedeken át rejtegették, félve az akkori hatalom megtorlásaitól.
Ács Muhi Csilla tárlatvezető, a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Főgimnázium történelemtanára arról beszélt, hogy minden kiállított tárgynak története van., ezek több mint emlékek, hiszen nagyon sok okmány olyan idős embernek van a tulajdonában, akik kétszer is elveszítették magyar állampolgárságukat. A tanárnő nagyapja szavait idézte, aki nem érhette meg, hogy újra visszakapja magyar állampolgárságát, de folyton azt hangoztatta: „Négy évig éltem, 1940–44 között.” Egy francia történész mondta, hogy a magyarok számára nagyon fontos a múlt. Azoktól, akiktől elveszik a múltjukat, azokkal bármit meg lehet tenni. Ezek az anyagok azt bizonyítják, hogy a szatmári magyarságnak van múltja. Erre a múltra vigyázni kell és meg kell ismertetni másokkal is. Azok, akik augusztus 1–ig megtekintik ezt a kiállítást, sokkal gazdagabbak lesznek. erdon.ro
2011. július 12.
Tőkés László meggyilkolására uszító újságcikk
"Hát nem lesz már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe? ”
Kedden, 2011. július 12-én tartotta az első meghallgatást az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) a Ştefan cel Mare című hetilap május elsejei számában megjelent, Tőkés László meggyilkolására uszító újságcikk ügyében. Mint ismeretes, ebben Mihai-Florin Nahorniac, a kiadvány igazgatója, egyben főszerkesztője Florin Bucovianul név alatt többek között azt írja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökéről, az Európai Parlament alelnökéről: „Nem szégyelli magát ez a szerencsétlen »bozgor« [itt: hazátlan]? Hogy képes meggyalázni azt az országot, ahol született, ahol örvendhetett mindazoknak a jogoknak, amelyek minden román állampolgárt megillettek ebben az országban? Ha valami nem tetszik, miért nem mész Magyarországra? Hát nem lesz már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe? ”
A médiatermék öndefiníciója szerint: nemzeti, politikai független kiadvány, amely Románia függetlenségéért, szuverenitásáért, integritásáért és újraegyesítéséért küzd. A kiadványt, igazgatóján keresztül, akkreditálta az Európai Bizottság, az Európai Unió, a NATO és a G8, állítja a tulajdonosa, aki tulajdonképpen a fentebbi cikk szerzője is. Az idézett cikk olyan alapvető emberi jogokat sért, mint a becsülethez, büszkeséghez vagy az élethez való jog. Mindemellett elfogadhatatlan a minősített gyilkosságra való felbujtás, ami azért is különösképpen súlyos, mert előre megfontolt szándékkal való elkövetésre buzdít.
Tőkés László az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz benyújtott panasza mellett becsületsértés és gyilkosságra való felbujtás vétsége miatt feljelentést tett a bukaresti törvényszék mellett működő ügyészségnél is.
Az ODT bukaresti székhelyén zajló keddi tárgyaláson Tőkés Lászlót ügyvédje, dr. Kincses Előd képviselte, a vádlott fél azonban a beidézés ellenére nem jelent meg, így az érdemi tárgyalásra nem kerülhetett sor. Asztalos Csaba, az ODT elnöke meghallgatta Kincses Előd pontosítását a beadványt illetően, miszerint nemcsak az ominózus újságcikk szerzőjét vádolják diszkriminációval, hanem a román uralkodóról elnevezett kiadványt is.
A tárgyaláson elhangzott: a vizsgálatot nehezíti, hogy nem ismert az cikk szerzőjének pontos lakcíme és utólag kiderült, hogy az a cím, melyre az ODT a beidézést küldte, nem valós. Az újságíró egyetlen ismert elérhetősége a lap impresszumában található, ez az egyetlen kiindulópont, amelyre egyelőre hagyatkozhat az eljárás során a testület. A vizsgálat ellenben tovább folytatódik, az ODT várhatóan augusztus 15-e után tűzi ki az újabb meghallgatás időpontját.
Nagyvárad 2011. július 12.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája
"Hát nem lesz már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe? ”
Kedden, 2011. július 12-én tartotta az első meghallgatást az Országos Diszkriminációellenes Tanács (ODT) a Ştefan cel Mare című hetilap május elsejei számában megjelent, Tőkés László meggyilkolására uszító újságcikk ügyében. Mint ismeretes, ebben Mihai-Florin Nahorniac, a kiadvány igazgatója, egyben főszerkesztője Florin Bucovianul név alatt többek között azt írja az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökéről, az Európai Parlament alelnökéről: „Nem szégyelli magát ez a szerencsétlen »bozgor« [itt: hazátlan]? Hogy képes meggyalázni azt az országot, ahol született, ahol örvendhetett mindazoknak a jogoknak, amelyek minden román állampolgárt megillettek ebben az országban? Ha valami nem tetszik, miért nem mész Magyarországra? Hát nem lesz már valaki ebben az országban, aki golyót ereszt ennek a hazaárulónak a fejébe? ”
A médiatermék öndefiníciója szerint: nemzeti, politikai független kiadvány, amely Románia függetlenségéért, szuverenitásáért, integritásáért és újraegyesítéséért küzd. A kiadványt, igazgatóján keresztül, akkreditálta az Európai Bizottság, az Európai Unió, a NATO és a G8, állítja a tulajdonosa, aki tulajdonképpen a fentebbi cikk szerzője is. Az idézett cikk olyan alapvető emberi jogokat sért, mint a becsülethez, büszkeséghez vagy az élethez való jog. Mindemellett elfogadhatatlan a minősített gyilkosságra való felbujtás, ami azért is különösképpen súlyos, mert előre megfontolt szándékkal való elkövetésre buzdít.
Tőkés László az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz benyújtott panasza mellett becsületsértés és gyilkosságra való felbujtás vétsége miatt feljelentést tett a bukaresti törvényszék mellett működő ügyészségnél is.
Az ODT bukaresti székhelyén zajló keddi tárgyaláson Tőkés Lászlót ügyvédje, dr. Kincses Előd képviselte, a vádlott fél azonban a beidézés ellenére nem jelent meg, így az érdemi tárgyalásra nem kerülhetett sor. Asztalos Csaba, az ODT elnöke meghallgatta Kincses Előd pontosítását a beadványt illetően, miszerint nemcsak az ominózus újságcikk szerzőjét vádolják diszkriminációval, hanem a román uralkodóról elnevezett kiadványt is.
A tárgyaláson elhangzott: a vizsgálatot nehezíti, hogy nem ismert az cikk szerzőjének pontos lakcíme és utólag kiderült, hogy az a cím, melyre az ODT a beidézést küldte, nem valós. Az újságíró egyetlen ismert elérhetősége a lap impresszumában található, ez az egyetlen kiindulópont, amelyre egyelőre hagyatkozhat az eljárás során a testület. A vizsgálat ellenben tovább folytatódik, az ODT várhatóan augusztus 15-e után tűzi ki az újabb meghallgatás időpontját.
Nagyvárad 2011. július 12.
Tőkés László EP-alelnök Sajtóirodája
2011. július 12.
Túlkínálat – felsőfokon
Megkezdődött tegnap az érettségizett diákok beiratkozása a hazai egyetemekre
Családias hangulatban zajlott az egyetemi beiratkozás első napja a marosvásárhelyi Sapientia EMTE koronkai épületében: az intézmény munkatársai tegnap délelőtt két irodában is várták a hallgatójelölteket, de csak egy jelentkezőt sikerült „rajtakapnunk” a beiratkozási ívek kitöltésén.
Családias hangulatban zajlott az egyetemi beiratkozás első napja a marosvásárhelyi Sapientia EMTE koronkai épületében: az intézmény munkatársai tegnap délelőtt két irodában is várták a hallgatójelölteket, de csak egy jelentkezőt sikerült „rajtakapnunk” a beiratkozási ívek kitöltésén. „Ma inkább csak érdeklődők jönnek, betelefonálnak a fiatalok. Abban bízunk, hogy a következő napokban megnő a beiratkozók száma” – magyarázta a felvételi adminisztrációt végzők egyike.
Ott jártunkkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum frissen érettségizett végzőse, Fehér Áron mutatta be a jelentkezéshez szükséges iratait. Mint elmondta, ismerősként tér vissza az egyetemhez, középiskolásként már az itt szervezett szakkör tagjaként barátkozott a légkörrel, ez az élmény tette vonzóvá számára a koronkai központot. „Többen érdeklődnek a középiskolából a Sapientia iránt, nagyon jó itt a hangulat” – magyarázta a fiatalember, akit édesanyja is elkísért.
Kollégium: a be nem váltott ígéret
„Sokat számít, hogy nem kell sokat utazni otthonról az intézményig, bár gondot jelent, hogy az egyetemnek nincs kollégiuma, albérletet fogunk keresni” – magyarázta a szülő, miért támogatta a család a fiú intézményválasztását.
Palkó Réka, a marosvásárhelyi Sapientia PR-menedzsere kérdésünkre megerősítette, valóban gondot okoz továbbra is az egyetemi bentlakás hiánya. „Tavaly októberben ugyan, marosvásárhelyi látogatása alkalmával Schmitt Pál köztársasági elnök úr letette a tervezett kollégium alapkövét, de pénzhiány miatt idén az ígéretekkel ellentétben mégsem kezdték el az építkezést” – magyarázta a közkapcsolatokért felelős szakember, aki bízik benne, hogy a jövőben sor kerül a sokak számára fontos beruházásra.
Bár a kollégium építése még el sem kezdődött, az egyetem igyekszik gondoskodni diákjairól: a hallgatók elszállásolásáról szerződést kötöttek a katolikus és a református egyház több intézményével, így a Deus Providebit házzal és a Bod Péter diakóniai központtal is. Palkó Rékától megtudtuk: a hallgatók fele-fele arányban érkeznek a Székelyföldről és Marosvásárhely vonzáskörzetéből.
Kolozsváron 71 szakon tanulhatnak magyarul a diákok
Nagyobb állami támogatás
A közkapcsolati referens tájékoztatása szerint az elmúlt években a humán szakok számítottak divatszakoknak, de félő, hogy az idei érettségi eredményei miatt ezeken is csökken idén a beiratkozók száma. Újdonság azonban, hogy a következő tanévben a fordító-tolmács szakon meghirdetett ötven helyből húsz államilag támogatott.
Ennek azért van jelentősége, mert itt a Sapientia többi szakán érvényes évi 400 eurós tandíj helyett 750 eurós „iskolapénzt” számítanak fel, tehát jelentős kiadás alól mentesül az, aki az államilag támogatott helyekre nyer felvételt. További újdonság, hogy az itt folyó pedagógiai képzés megszűnik, helyét az egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatások szak váltja fel. Az egyetemi beiratkozás július 17-ig tart, az eredményeket július 19-én teszik közzé.
PKE: a bőség zavara
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem július 20-ig várja a beiratkozókat. Az immár akkreditált PKE az idei évben 16 alapszakra hirdet felvételit, 620 helyből 259 tandíjmentes. A PKE-n a humán tudományok kedvelői magyar, angol, román és német nyelvet tanulhatnak. „Személyre szóló” foglalkozást, szakkollégiumi ellátást, külföldi ösztöndíjakat ígérnek az intézmény működtetői a filozófia szakra jelentkezőknek, a felvételi ismertetőben pedig arra is kitérnek, hogy ezen a szakon lehetőség nyílik a „szövegértési képességek” fejlesztésére.
Ugyancsak a PKE-n lehet szociális munkás szakra jelentkezni, továbbá „gyakorlati munkatapasztalatot” ígérő szociológia is indul ugyanitt. A Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-tudományi karának kihelyezett tagozataként – levelező rendszerben – agrármérnöki diplomát is ígér a sikeres hallgatóknak a határ menti felsőoktatási intézmény, a közgazdaság-tudományi karon belül pedig több pénzügyi szakirány is megcélozható. Ugyanitt immár jelentős hagyományokkal működik a művészeti kar, amelyen zenepedagógiai és képzőművészeti képzés folyik.
Kolozsvár: magyarul szinte minden
Az egyetemi beiratkozás első napján Kolozsváron is csupán érdeklődtek a diákok a lehetőségek iránt, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) főépületében található felvételi központokban néhány fiatallal találkoztunk. „Az a tapasztalatunk, hogy a jelentkezők zöme az utolsó pillanatokra halogatja a beiratkozást, és a határidő lejártakor mozdulni se lehet a tömegtől” – tudtuk meg tegnap az Európai Tanulmányok Karán szolgálatot teljesítő adatrögzítőtől.
„Már eldöntöttem, hogy hova szeretnék felvételizni, de most beiratkozás előtt még egyszer a helyszínen is körülnézek. Az biztos, hogy mindenképpen itt, Kolozsváron és az állami egyetemen szeretnék továbbtanulni, ezt látom a legbiztosabb intézménynek” – nyilatkozta lapunknak egy csíkszeredai érettségiző. Idén a BBTE valamivel több, mint száz román nyelvű és hetvenegy magyar nyelvű szakra hirdet felvételit.
Magyari Tivadar rektorhelyettestől megtudtuk, mindenhol biztosítják az anyanyelvű képzést, ahol erre igény mutatkozott, és ahol ez megfelelő módon működtethető. Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karának dékánja lapunknak úgy nyilatkozott: reméli, hogy betelnek a meghirdetett egyetemi férőhelyek. Itt négy szakra, többek között a tavaly elindított jogra várják a jelentkezőket, államilag támogatott és költségtérítéses szakok is megpályázhatóak.
Januárra ígérik a Sapientia akkreditálását
Egy éve várat magára a Sapientia akkreditációja, noha az ehhez szükséges szakmai támogatást a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) már egy évvel ezelőtt megadta. Király András oktatásügyi államtitkár lapunk megkeresésére elmondta: „ha minden jól megy” 2012 januárjáig befejeződhet a rendkívül bonyolult, több minisztérium engedélyéhez, parlamenti szavazáshoz kötött akkreditációs folyamat.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
Megkezdődött tegnap az érettségizett diákok beiratkozása a hazai egyetemekre
Családias hangulatban zajlott az egyetemi beiratkozás első napja a marosvásárhelyi Sapientia EMTE koronkai épületében: az intézmény munkatársai tegnap délelőtt két irodában is várták a hallgatójelölteket, de csak egy jelentkezőt sikerült „rajtakapnunk” a beiratkozási ívek kitöltésén.
Családias hangulatban zajlott az egyetemi beiratkozás első napja a marosvásárhelyi Sapientia EMTE koronkai épületében: az intézmény munkatársai tegnap délelőtt két irodában is várták a hallgatójelölteket, de csak egy jelentkezőt sikerült „rajtakapnunk” a beiratkozási ívek kitöltésén. „Ma inkább csak érdeklődők jönnek, betelefonálnak a fiatalok. Abban bízunk, hogy a következő napokban megnő a beiratkozók száma” – magyarázta a felvételi adminisztrációt végzők egyike.
Ott jártunkkor a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum frissen érettségizett végzőse, Fehér Áron mutatta be a jelentkezéshez szükséges iratait. Mint elmondta, ismerősként tér vissza az egyetemhez, középiskolásként már az itt szervezett szakkör tagjaként barátkozott a légkörrel, ez az élmény tette vonzóvá számára a koronkai központot. „Többen érdeklődnek a középiskolából a Sapientia iránt, nagyon jó itt a hangulat” – magyarázta a fiatalember, akit édesanyja is elkísért.
Kollégium: a be nem váltott ígéret
„Sokat számít, hogy nem kell sokat utazni otthonról az intézményig, bár gondot jelent, hogy az egyetemnek nincs kollégiuma, albérletet fogunk keresni” – magyarázta a szülő, miért támogatta a család a fiú intézményválasztását.
Palkó Réka, a marosvásárhelyi Sapientia PR-menedzsere kérdésünkre megerősítette, valóban gondot okoz továbbra is az egyetemi bentlakás hiánya. „Tavaly októberben ugyan, marosvásárhelyi látogatása alkalmával Schmitt Pál köztársasági elnök úr letette a tervezett kollégium alapkövét, de pénzhiány miatt idén az ígéretekkel ellentétben mégsem kezdték el az építkezést” – magyarázta a közkapcsolatokért felelős szakember, aki bízik benne, hogy a jövőben sor kerül a sokak számára fontos beruházásra.
Bár a kollégium építése még el sem kezdődött, az egyetem igyekszik gondoskodni diákjairól: a hallgatók elszállásolásáról szerződést kötöttek a katolikus és a református egyház több intézményével, így a Deus Providebit házzal és a Bod Péter diakóniai központtal is. Palkó Rékától megtudtuk: a hallgatók fele-fele arányban érkeznek a Székelyföldről és Marosvásárhely vonzáskörzetéből.
Kolozsváron 71 szakon tanulhatnak magyarul a diákok
Nagyobb állami támogatás
A közkapcsolati referens tájékoztatása szerint az elmúlt években a humán szakok számítottak divatszakoknak, de félő, hogy az idei érettségi eredményei miatt ezeken is csökken idén a beiratkozók száma. Újdonság azonban, hogy a következő tanévben a fordító-tolmács szakon meghirdetett ötven helyből húsz államilag támogatott.
Ennek azért van jelentősége, mert itt a Sapientia többi szakán érvényes évi 400 eurós tandíj helyett 750 eurós „iskolapénzt” számítanak fel, tehát jelentős kiadás alól mentesül az, aki az államilag támogatott helyekre nyer felvételt. További újdonság, hogy az itt folyó pedagógiai képzés megszűnik, helyét az egészségügyi szakpolitikák és szolgáltatások szak váltja fel. Az egyetemi beiratkozás július 17-ig tart, az eredményeket július 19-én teszik közzé.
PKE: a bőség zavara
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem július 20-ig várja a beiratkozókat. Az immár akkreditált PKE az idei évben 16 alapszakra hirdet felvételit, 620 helyből 259 tandíjmentes. A PKE-n a humán tudományok kedvelői magyar, angol, román és német nyelvet tanulhatnak. „Személyre szóló” foglalkozást, szakkollégiumi ellátást, külföldi ösztöndíjakat ígérnek az intézmény működtetői a filozófia szakra jelentkezőknek, a felvételi ismertetőben pedig arra is kitérnek, hogy ezen a szakon lehetőség nyílik a „szövegértési képességek” fejlesztésére.
Ugyancsak a PKE-n lehet szociális munkás szakra jelentkezni, továbbá „gyakorlati munkatapasztalatot” ígérő szociológia is indul ugyanitt. A Debreceni Egyetem Mezőgazdaság-tudományi karának kihelyezett tagozataként – levelező rendszerben – agrármérnöki diplomát is ígér a sikeres hallgatóknak a határ menti felsőoktatási intézmény, a közgazdaság-tudományi karon belül pedig több pénzügyi szakirány is megcélozható. Ugyanitt immár jelentős hagyományokkal működik a művészeti kar, amelyen zenepedagógiai és képzőművészeti képzés folyik.
Kolozsvár: magyarul szinte minden
Az egyetemi beiratkozás első napján Kolozsváron is csupán érdeklődtek a diákok a lehetőségek iránt, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) főépületében található felvételi központokban néhány fiatallal találkoztunk. „Az a tapasztalatunk, hogy a jelentkezők zöme az utolsó pillanatokra halogatja a beiratkozást, és a határidő lejártakor mozdulni se lehet a tömegtől” – tudtuk meg tegnap az Európai Tanulmányok Karán szolgálatot teljesítő adatrögzítőtől.
„Már eldöntöttem, hogy hova szeretnék felvételizni, de most beiratkozás előtt még egyszer a helyszínen is körülnézek. Az biztos, hogy mindenképpen itt, Kolozsváron és az állami egyetemen szeretnék továbbtanulni, ezt látom a legbiztosabb intézménynek” – nyilatkozta lapunknak egy csíkszeredai érettségiző. Idén a BBTE valamivel több, mint száz román nyelvű és hetvenegy magyar nyelvű szakra hirdet felvételit.
Magyari Tivadar rektorhelyettestől megtudtuk, mindenhol biztosítják az anyanyelvű képzést, ahol erre igény mutatkozott, és ahol ez megfelelő módon működtethető. Tonk Márton, a Sapientia kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karának dékánja lapunknak úgy nyilatkozott: reméli, hogy betelnek a meghirdetett egyetemi férőhelyek. Itt négy szakra, többek között a tavaly elindított jogra várják a jelentkezőket, államilag támogatott és költségtérítéses szakok is megpályázhatóak.
Januárra ígérik a Sapientia akkreditálását
Egy éve várat magára a Sapientia akkreditációja, noha az ehhez szükséges szakmai támogatást a Romániai Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) már egy évvel ezelőtt megadta. Király András oktatásügyi államtitkár lapunk megkeresésére elmondta: „ha minden jól megy” 2012 januárjáig befejeződhet a rendkívül bonyolult, több minisztérium engedélyéhez, parlamenti szavazáshoz kötött akkreditációs folyamat.
Sipos M. Zoltán. Új Magyar Szó (Bukarest)
2011. július 12.
Médiacsörte Marosfőn
„A magyar EU-elnökség első három hónapját beárnyékolták a magyar kormánynak a hazai demokrácia gyengítésére irányuló belpolitikai lépései: a médiatörvény – amelynek életbe léptetése igen szerencsétlenül esett egybe az EU-elnökség kezdetével –, az alkotmánymódosítás, a nyugdíjalap államosítása, a bankadó bevezetése.
„A magyar EU-elnökség első három hónapját beárnyékolták a magyar kormánynak a hazai demokrácia gyengítésére irányuló belpolitikai lépései: a médiatörvény – amelynek életbe léptetése igen szerencsétlenül esett egybe az EU-elnökség kezdetével –, az alkotmánymódosítás, a nyugdíjalap államosítása, a bankadó bevezetése. A soros elnökség jelentős része így azzal telt el, hogy Budapest védte a mundért Brüsszelben, és hadakozott az európai közvéleménnyel, sajtóval, bal- és jobboldallal” – fejtette ki Salamon Márton László a marosfői EU-táborban tartott szombati előadásában.
Az Új Magyar Szó főszerkesztője a július 1-jén lezárult soros magyar EU-elnökséget értékelte, annak magyarországi, európai és romániai sajtómegítéléséről beszélt. Mint kifejtette, otthon a parlamenti kétharmad és a média letérdepeltetése gyakorlatilag ellenfelek nélkül hagyta Orbán Viktor kormányát, amely Brüsszelben élte ki euroszkeptikus agresszivitását.
„Eközben az EU-elnökség gyakorlati teendőivel megbízott magyar szakértők csöndben tették a dolgukat, és érdemeiket az sem kisebbíti, hogy a magyar soros elnökség egyik kiemelt célja – Románia schengeni csatlakozása – kútba esett” – fogalmazott Salamon, aki szerint a sajtó figyelme természetszerűen nem a szakmai munkára irányult, hanem arra, hogy a politikai térben hogyan folyik a pofozkodás, a „kokik” és „sallerek” osztogatása Budapest és Brüsszel között, Orbán Viktor és az Európai Parlament között.
Az előadóval vitába szállt Balogh György csíkszeredai magyar konzul, aki a bírálta a magyar kormány kritikusait, köztük az Európai Parlamentet, amely aggályokat fogalmazott meg a magyar médiatörvénnyel szemben. „Egy jogszabály ellen nem lehet azzal érvelni, hogy visszaélésekre ad lehetőséget. Bármilyen törvényről meg lehet előlegezni azt, hogy rosszul alkalmazzák majd” – vélekedett a konzul, aki a magyar médiatörvény hasznosságát a News of the World tegnaptól megszűnt brit bulvárlap példájával illusztrálta.
Balogh egyértelműen sikeresnek ítélte a magyar EU-elnökséget, amelynek során több területen is történtek előrelépések. „Kidolgoztunk egy válságmechanizmust, ami eddig nem létezett, leszögeztük Horvátország uniós csatlakozásának időpontját. Elértük, hogy 2014-ben megalakuljon az egységes európai energiapiac, megalkottuk a romastratégiát, és a Duna-stratégia kereteit is lefektettük. Ezek melett előrelépéseket tettünk Románia és Bulgária schengeni csatlakozását illetően” – sorolta a megvalósításokat a csíkszeredai magyar konzul.
Korodi Attila RMDSZ-es képviselő, az alsóház külügyi bizottságának elnöke úgy vélekedett, „nem helyes úgy értékelni egy elnökséget, hogy az sikeres vagy sikertelen”. Korodi szerint az elmúlt félév bővelkedett a kiélezett témákban: közös felelősségvállalás, szolidaritás, líbiai beavatkozás, migráció, görög válságkezelés, Schengen, romastratégia. „Az unió régi tagállamai kicsit elfáradtak a valós, nyitott Európa építésében, az európai megújulást mostanában inkább Közép-Európa szorgalmazza” – tette hozzá a képviselő. Új Magyar Szó (Bukarest)
„A magyar EU-elnökség első három hónapját beárnyékolták a magyar kormánynak a hazai demokrácia gyengítésére irányuló belpolitikai lépései: a médiatörvény – amelynek életbe léptetése igen szerencsétlenül esett egybe az EU-elnökség kezdetével –, az alkotmánymódosítás, a nyugdíjalap államosítása, a bankadó bevezetése.
„A magyar EU-elnökség első három hónapját beárnyékolták a magyar kormánynak a hazai demokrácia gyengítésére irányuló belpolitikai lépései: a médiatörvény – amelynek életbe léptetése igen szerencsétlenül esett egybe az EU-elnökség kezdetével –, az alkotmánymódosítás, a nyugdíjalap államosítása, a bankadó bevezetése. A soros elnökség jelentős része így azzal telt el, hogy Budapest védte a mundért Brüsszelben, és hadakozott az európai közvéleménnyel, sajtóval, bal- és jobboldallal” – fejtette ki Salamon Márton László a marosfői EU-táborban tartott szombati előadásában.
Az Új Magyar Szó főszerkesztője a július 1-jén lezárult soros magyar EU-elnökséget értékelte, annak magyarországi, európai és romániai sajtómegítéléséről beszélt. Mint kifejtette, otthon a parlamenti kétharmad és a média letérdepeltetése gyakorlatilag ellenfelek nélkül hagyta Orbán Viktor kormányát, amely Brüsszelben élte ki euroszkeptikus agresszivitását.
„Eközben az EU-elnökség gyakorlati teendőivel megbízott magyar szakértők csöndben tették a dolgukat, és érdemeiket az sem kisebbíti, hogy a magyar soros elnökség egyik kiemelt célja – Románia schengeni csatlakozása – kútba esett” – fogalmazott Salamon, aki szerint a sajtó figyelme természetszerűen nem a szakmai munkára irányult, hanem arra, hogy a politikai térben hogyan folyik a pofozkodás, a „kokik” és „sallerek” osztogatása Budapest és Brüsszel között, Orbán Viktor és az Európai Parlament között.
Az előadóval vitába szállt Balogh György csíkszeredai magyar konzul, aki a bírálta a magyar kormány kritikusait, köztük az Európai Parlamentet, amely aggályokat fogalmazott meg a magyar médiatörvénnyel szemben. „Egy jogszabály ellen nem lehet azzal érvelni, hogy visszaélésekre ad lehetőséget. Bármilyen törvényről meg lehet előlegezni azt, hogy rosszul alkalmazzák majd” – vélekedett a konzul, aki a magyar médiatörvény hasznosságát a News of the World tegnaptól megszűnt brit bulvárlap példájával illusztrálta.
Balogh egyértelműen sikeresnek ítélte a magyar EU-elnökséget, amelynek során több területen is történtek előrelépések. „Kidolgoztunk egy válságmechanizmust, ami eddig nem létezett, leszögeztük Horvátország uniós csatlakozásának időpontját. Elértük, hogy 2014-ben megalakuljon az egységes európai energiapiac, megalkottuk a romastratégiát, és a Duna-stratégia kereteit is lefektettük. Ezek melett előrelépéseket tettünk Románia és Bulgária schengeni csatlakozását illetően” – sorolta a megvalósításokat a csíkszeredai magyar konzul.
Korodi Attila RMDSZ-es képviselő, az alsóház külügyi bizottságának elnöke úgy vélekedett, „nem helyes úgy értékelni egy elnökséget, hogy az sikeres vagy sikertelen”. Korodi szerint az elmúlt félév bővelkedett a kiélezett témákban: közös felelősségvállalás, szolidaritás, líbiai beavatkozás, migráció, görög válságkezelés, Schengen, romastratégia. „Az unió régi tagállamai kicsit elfáradtak a valós, nyitott Európa építésében, az európai megújulást mostanában inkább Közép-Európa szorgalmazza” – tette hozzá a képviselő. Új Magyar Szó (Bukarest)