Hármashatár-nyitás és DKMT-közgyűlés Szegeden
Szombaton 14. alkalommal nyílt meg a Magyar–roman–szerb hármashatár és találkoztak a Triplex Confinium határkőnél Csongrád és Temes megye, valamint Vajdaság Autonóm Tartomány képviselői.
A határnyitási ünnepség résztvevőit Magyar Anna Csongrád megyei elnök, a Vajdasági Autonóm Tartományt képviselő Tomislav Stantic és Adam Crăciunescu Temes megyei alelnök köszöntötték. A három országbeli gyerekek részvételével megrendezett hagyományos mezei futóverseny után Szegeden ülésezett a Duna–Körös–Maros–Tisza Eurorégió közgyűlése.
Hunyad és Békés megyék tavalyi kiválása ellenére az Eurorégió tagjai optimisták az együttműködés jövőjét illetően, mert a DKMT-tagok már több mint 100 közös projektet valósítottak meg. A jelenlevők egyetértettek abban, hogy szükség van az infrastruktúra fejlesztésére, mint például a hármashatárhoz vezető utak leaszfaltozására, ahol ugyanakkor megvalósításra vár a Triplex Confinium Ipari Park is. A közgyűlésen Csókási Eszter, a DKMT Nonprofit Kht. ügyvezetője beszámolt a közös pályázatok helyzetéről, végül Magyar Anna átadta a DKMT soros elnökének üvegkockát a vajdasági Tomislav Stantic-nak.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Szobrot kapott Leöwey Klára Máramarosszigeten
Születésének 190. évfordulója alkalmából szobrot avattak Leöwey Klára tiszteletére a híres pedagógusról, íróról elnevezett máramarosszigeti gimnázium udvarán.
Ez a szobor az első, amelyet Leöwey Klárának állítanak szülővárosában. A marosvásárhelyi Deák Attila szobrászművész alkotta mellszobrot Béres István parlamenti képviselő, Béres Ildikó igazgató, valamint Vicsay János Máramaros megyei főtanfelügyelő-helyettes leplezték le. A mellszobor talapzatán egy Leöwey Klára-idézet, valamint a gimnázium monogramja kapott helyet. Köszöntőbeszédében a főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta a Leöwey Klára elméleti gimnázium eddig elért eredményeit. Ugyanakkor biztatott minden szülőt, hogy bátran merjék magyar iskolába íratni gyermekeiket.
„Sajnos ma is sokan vannak olyanok, akik a többségi iskolában nagyobb jövőt látnak, mint az anyanyelvű magyarban. Vannak olyan Máramaros megyei települések, ahol ma újra lehetne indítani a magyar tagozatot. Az lesz a miénk, amit ki tudunk harcolni magunknak” – figyelmeztetett Kós Károly szavaival Vicsay János főtanfelügyelő-helyettes. Leöwey Klára 1821. március 25-én született Máramarosszigeten. Életének alakulására a legnagyobb hatást a nők művelődési egyenjogúságáért küzdő Teleki Blanka gyakorolta, akinek nyomán Leöwey Klára is a magyar nőnevelés céljainak szentelte életét. Leöwey Klára életének egy tragikus baleset vetett véget. Budapesten 1897. április 8-án egy omnibusz elgázolta, s néhány óra múlva elhunyt. Búcsúztatására a magyar fővárosban került sor, végső nyughelye azonban Máramarosszigeten, a református temetőben van. A most avatott szobron kívül Máramarosszigeten Leöwey Klárára emlékeztet egy múlt század elején állított dombormű is, amely a református templomkertben található.
Máramarosszigeten 2002-ben nyílt meg a róla elnevezett magyar tannyelvű iskola. Ezzel közel hatvan év után indult újra a magyar tannyelvű oktatás a városban. Az első években az iskola épülete gondozatlan volt, teljes felújításra szorult. Mára a máramarosszigeti magyar iskola a város egyik legjobban fölszerelt és rendben tartott tanintézete. Az iskolában jelenleg közel 300 diák tanul óvodától érettségiig. A gimnázium jövőre ünnepli fennállásának tizedik évfordulóját.
Zahoránszki Brigitta
Krónika (Kolozsvár)

Romániai magyar könyvtárosok találkoztak Kolozsváron
Szombaton zárult le a romániai magyar könyvtárosok nyolcadik vándorgyűlése, amelynek május 26–28. között a kolozsvári Egyetemi Könyvtár adott otthont. A konferencia a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének egyik legfontosabb rendezvénye, idén választott témája a könyvtári szolgáltatások átjárhatósága és hálózata volt. A mintegy 60 résztvevő, különböző erdélyi könyvtárak (közművelődési, oktatási és tudományos, illetve szakkönyvtárak) képviselői olyan témákat boncolgattak az előadások során, mint a könyvtári érdekképviselet és fundraising, digitális gyűjtemények fejlesztése, illetve a kutatás és tudománytermelés, valamint közművelődési tevékenységek erdélyi könyvtárakban.
Az idei rendezvényen a hangsúly kifejezetten a problémaközpontú, a mindennapi könyvtári gyakorlat szempontjából kiinduló előadásokra került, ezért a Hargita Megyei Könyvtár munkatársai (Bedő Melinda és Berényi Erzsébet) a közkönyvtárak számára beindított Biblionet programról és annak hatásairól, illetve a könyvtárak, könyvtárosok között működő együttműködési formákról és kapcsolathálóról beszéltek. Bitay Enikő, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) főtitkára a könyvtárakban zajló digitális gyűjteményfejlesztés módozatairól, valamint az ehhez kapcsolódó tudományos kutatás formáiról és lehetőségeiről, Brem Walter, a Codespring informatikus szakembere pedig az átjárható könyvtári rendszerek kiépítéséhez és működéséhez szükséges technikai háttér feltételeiről tartott előadást.
A résztvevő könyvtárosoknak lehetőségük nyílt más könyvtári és közművelődési hálózatok sajátosságairól is hallani: Dáné Tibor Kálmán EMKE-elnök az Erdélyben mintegy kulturális autonómia szigetként működő Magyar-Ház láncolatról beszélt, Sorina Stanca, a Kolozs Megyei Könyvtár igazgatója pedig az amerikai gyakorlat kapcsán mutatta be a könyvtárak hálózatba tömörülését, a fenntarthatóság érdekében létrejövő különböző partnerségi viszonyokat.
A rendezvény több fontos újdonsággal szolgált: elkészült a Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének honlapja, amelynek végleges formájáról és további tartalmi fejlesztéséről tárgyaltak a résztvevők, valamint egy új, könyvtárosok számára meghirdetett díj (a Váczy Leona Emlékérem és Emléklap) megalapításáról is döntés született. A konferencia alatt Könyvtári kavalkád néven poszterkiállítás formájában lehetett ízelítőt nyerni a résztvevő intézményekben zajló kulturális, közművelődési és más tevékenységekből. Az előadások után a könyvtárosok megismerkedtek a Kolozsváron működő magyar könyvtári hálózat egy részével (a gyakran egyszemélyes könyvtárként vagy egyszemélyben könyvtárként is működő, elsősorban civil szervezetek által fenntartott kulturális-információs struktúrákkal, illetve a felhasználói igények mentén szerveződött nyilvános szakkönyvtári hálózattal): szakmai látogatásra és tapasztalatcserére került sor a Szabédi László Emlékházban az ott található hagyatékok feldolgozása kapcsán, a Kolozsvári Állami Magyar Színház Dokumentációs Tárában és a Kriza János Néprajzi Társaság székházában.
A konferencia utolsó napján a résztvevők tanulmányút keretében látogattak el Bonchidára, hogy a kastély felújítási munkálataival és az ott zajló különböző programokkal megismerkedjenek, továbbá Válaszútra, ahol a Kallós Zoltán Alapítvány Szórványkollégiumát, a Kallós Zoltán Múzeumot és Néprajzi Központot látogatták meg.
Kovács Eszter 
Szabadság (Kolozsvár)

Nem ismerik el a Székelyföldet
A román külügyminisztérium sajnálatosnak nevezte, hogy Brüsszelben „nem létező, mindenféle alkotmányos és törvényes alap nélküli” közigazgatási-területi egység számára hoznak létre képviseletet.
A tárca közleménye annak nyomán látott napvilágot, hogy az RMDSZ színeiben mandátumot szerzett EP-képviselők holnap megnyitják Brüsszelben a székelyföldi megyék uniós képviseletét.
A külügyi közlemény szerint az európai uniós gyakorlatnak megfelelően a tagállamok elismert területi-közigazgatási egységei valóban nyithatnak érdekképviseleti irodát Brüsszelben. Románia maga is bátorítja, hogy a törvényesen létrehozott közigazgatási egységek a romániai törvényes keretek között, tevékenyen képviseltessék magukat európai szinten is, mivel ez „értéktöbbletet” jelent az európai integráció elmélyítésének terén. Csakhogy a külügyminisztériumi állásfoglalásból egyértelműen kiderül: Bukarest nem ismeri el Székelyföldet ilyen önálló területi-közigazgatási egységnek.
Bejáratott út
Ezzel szemben Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke hisztériának nevezte a román részről érkező reakciókat, emlékeztetve, hogy jelenleg Brüsszelben több ezer lobbiiroda működik, többek között megyék, régiók és népcsoportok számára. Így van képviseleti irodája Dél-Tirolnak, a belgiumi németeknek, magyarországi fejlesztési régióknak, a Romániai Megyei Jogú Városok Egyesületének, illetve a megyei tanácsok szövetségének is.
Az elmúlt években több romániai megyének, köztük Máramaros vagy Kolozs megyéknek is volt brüsszeli képviselete. Ilyen alapon a háromszéki önkormányzat még 2008 decemberében hozott végleges tanácshatározatot a brüsszeli képviseleti iroda létesítésére, a Hargita Megyei Tanács pedig idén tavasszal döntött erről. Tamás Sándor szerint a régiók Európájában az is megszokott dolog, hogy különböző jogi személyek és társulások nyitnak képviseleti irodát.
Székelyföld mint történelmi régió
Tamás Sándor szerint a román politikusok vehemenciáját valójában a Kovászna és Hargita megyei közös iroda nevében szereplő Székelyföld szó váltotta ki, bár a román jogrendben használatos a történelmi régiók megnevezése, sőt létezik olyan erről szóló kormányhatározat is, amelyet éppen Adrian Năstase PSD-s miniszterelnök írt alá.
„A történelmi régiók megnevezését használják turisztikai kiállításokon, és különböző leírásokban is. Székelyföld is ilyen, hiszen önálló régió volt, az emberek, akik itt élnek a kultúrájuk, hagyományaik, mentalitásuk, érzéseik által Székelyföldhöz tartoznak” – mondta Tamás Sándor, aki hangsúlyozta, hogy jogilag nem támadható a Székelyföld kifejezés használta.
A román kormány állandó gyakorlata, hogy a kormányzati döntésekben olyan kifejezéseket használ, amelyek általánosan határoznak meg egy földrajzi, történelmi tájegységet. Következésképpen, a „vidék”, „ország” vagy „föld” kifejezések – melyeknek ugyanaz a szerepe, mint a fent felsorolt kormányrendeletekben – használata törvényes, mondta a háromszéki tanácselnök, aki szerint a belügyminisztérium egyik egységét, a Brassó megyei sürgősségi helyezetek felügyelőségét Barcaságnak hívják.
Az összetartozás kifejezése
„Üdvözöljük, hogy Hargita, Kovászna és Maros megyék önkormányzati vezetői – legitim módon – közös európai képviselet mellett döntöttek, mert ezáltal egységes arculattal, egységes stratégiával tudják bemutatni a székelyföldi régiót. A közös iroda létrehozása kifejezi a három megye lakosságának összetartozását” – olvasható abban a közleményben, amelyet Tőkés László, Sógor Csaba és Winkler Gyula erdélyi magyar EP-képviselők juttattak el szerkesztőségünkbe.
Az aláírók aggasztónak tartják, hogy egy régiót promováló iroda létrehozása, amelynek közintézmények képviseleteként nincsenek és nem is lehetnek politikai célkitűzései, szélsőséges-nacionalista indulatokat gerjeszt.
Kovács Zsolt
Új Magyar Szó (Bukarest)

Erőpróba és erőfitogtatás
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megjelenése, az Erdélyi Magyar Néppárt születése a politikai porondon szerfölött megélénkítette a hazai magyar közéletet, és serkentette a román politikai csoportosulások, az új nemzetpolitikával jelentkező magyar kormányzat reakcióit is. Ez így rendjén való, amióta nyelvünkre vehettük és gondolatainkba égethettük „a langyosokat kiköpi az Isten” szállóigévé vált verssort.
Aki akár közelebbről, akár nagyobb távolságból figyeli közéletünk alakulását, illetve ennek átrendeződését, az érzékelheti, micsoda erők és indulatok, minő emberi gyengeségek ütköznek, micsoda szóerupciók lövellnek politikai port a magasba. A hazai és Kárpát-medencei politikai átrendeződéseket figyelve fontos folyamatok sodorvonala érzékelhető. Először is kiépült az erős szervezeti struktúrával és parlamenti, kormányzati kapcsolatokkal rendelkező, pillanatnyilag a kormányzati mérleg nyelveként szereplő, de az erre-arra lengés képességét is talonban tartó RMDSZ. Most a szövetség a két évtized alatt kiépített érdek-képviseleti monopóliumát látja a hazai és magyarországi térfélen is veszélyeztetve. Képviselői agresszív megnyilvánulásainak eredőjét, a politikai élet rejtett aknáit legtöbbször itt kell erre alkalmas detektorral keresni.
Máris markáns – és ártalmas – szembenállás erővonala alakult ki az RMDSZ némely képviselői és a magyar kormányzat új nemzetpolitikáját megjelenítő politikusai között. Az elmarasztaló szemrehányások a Fidesz ellen, miszerint „az RMDSZ-nek szembe kell néznie azzal, hogy Magyarország és a magyar kormány részéről barátságtalan üzenetek, rossz, szelektív szimpátiák, valamint ellenszenvek alapján meghozott döntések születnek” (Markó Béla). Túlzott mértékben negligálják egy erős magyar képviselet súlyát és jelentőségét a szövetség által is felvállalt (vagy nem erről van szó?) alapvető kérdések, a régiók újraszabása, az autonómia, a kisebbségi törvény összehozásában. Az úgynevezett „kiszorítási kísérleteket” – nincs más mód – tudomásul kell venni. A demokrácia központok kiépítése, a státustörvény alkalmazásával járó feladatkör átruházása, az oktatási támogatást kezelő, az RMDSZ által működtetett Iskola Alapítvány „kisemmizése” és a feladatkörnek a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ) hatáskörébe való átutalása világosan jelzi, hogy az új magyar nemzetpolitika képviselői valóban a kialakult RMDSZ hatalmi monopóliumát óhajtják a civil szervezetek bevonásával korlátozni.
Ennek oka nem az RMDSZ bukaresti, illetve parlamenti és kormányzati szerepvállalásában, hanem a két évtized során ide-oda, hol a liberális jobb-, hol a balliberális oldal, hol a szocialisták felhajtó- erejének áramlásával sodródó politikában keresendő. Ugyanez volt tapasztalható a magyarországi kapcsolatokban is. „A pártoktól való egyenlő távolságtartás” elve és gyakorlata a határon kívül rekedt magyar nemzetrészek kirekesztésének elfogadását eredményezte. Kitagadtak bennünket a nemzetből, de együtt koccintgattak a nagy nemzeti ünnepségeken kitagadóinkkal.
Észre kellene venni, hogy ez a politikai kétlakiság és kétkulacsosság milyen morális károkat okozott és okoz ma is a magyar érdekképviseletnek. Oda kellene figyelni a közvélekedésre is, ehelyett viszont újabb politikai preferenciák körvonalazódnak. Adrian Năstase jól érzékeli, hogy az RMDSZ romló viszonya a magyar nemzetpolitika képviselőivel, s a hazai magyar kormányzati szerepvállalás közötti magyar vergődés jó alkalom egyrészt arra, hogy a mérleg nyelvének szerepkörét betöltő RMDSZ kormányzatból való kilépése a kormány várva várt biztos bukását eredményezze, és politikai ide-oda csapódása a szövetség jó hírnevét hívei körében is további erózió alá fogja.
Csapdahelyzet ez, mert például a tanügyi törvény kikezdésének minősíthetetlen politikai manővere, a kisebbségi törvény elfogadásának toszogatása – és, ha elfogadják, milyen is lesz ez, mit hoz a „konyhára? –, szóval, ha a kormányzatból kilép az RMDSZ, a mai ellenzék politikai mellékvágányai felé sodródik, s tömegbázisának lemorzsolódása miatt a következő választások alkalmával esetleg a parlamenti bejutási küszöböt sem éri el.
Eme sodorvonal áramlásának felerősödését hajtja az MPP-s hátszél, amely csak az erdélyi jobboldali pártokkal képzel el választási koalíciót, s úgy tűnik, mindenik szekértáborban immár elég sokan érzékelik, hogy alapvető kérdésekben együttes fellépésre, választási koalícióra, közös jelöltállításra van szükség, de újfent felerősödnek – lásd Marosvásárhelyt és Kolozsvárt – a „csak a mi jelöltünket támogatjuk” önpusztító botorságok.
Ennek így nem lesz jó vége.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egységes és élő Kárpát-medencei magyar oktatást!
A Kárpát-medencei magyar nyelvű oktatás fontosságát hangsúlyozta Semjén Zsolt hétfőn Budapesten, az Óbudai Egyetemen. A magyar miniszterelnök-helyettes bejelentette: már kilencvenezer állampolgársági kérelem érkezett.
A kormányfő kereszténydemokrata helyettese a Kárpát-medencei felsőoktatás magyar képviselőinek részvételével tartott EU-Ped 2011 pedagógusnapi ünnepségen azt mondta: minden nemzet egyszeri és megismételhetetlen érték; senki nem adhatja az egyetemes emberiségnek azt az értékgazdagságot, amit a magyar nyelv, a magyar kultúra és történelem. Semjén Zsolt hangsúlyozta: nekünk, magyaroknak az egyetemes emberiséggel szembeni kötelességünk a saját magyarságunk megőrzése, ezért fontos, hogy a Kárpát-medencei magyar oktatás ne elszigetelt, atomisztikus darabokból álljon, hanem egységes és élő legyen. Kitért arra is, hogy a történelem viharai szétszaggathatták a nemzetet, de ettől még nyelvileg, kulturálisan, szellemileg “egy valóság vagyunk”.
A miniszterelnök-helyet-tes az egyszerűsített honosításról szóló jogszabály megalkotását felidézve bejelentette: jelenleg a 90 ezredik állampolgársági kérelemnél tartanak.
Mint mondta, a Szent István-i örökség lényege az országépítés, de ez nem fog úgy menni, ha csak a parlament meg a kormány építi az országot. Csak akkor működik, ha minden nemzetrész, minden kisebb- nagyobb közösség “kis Szent Istvánként” építkezik – tette hozzá Semjén Zsolt.
Németh Tamás, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára köszöntőjében arról szólt: azon munkálkodnak, hogy a Felvidéken és Kárpátalján is legyen egy-egy akadémiai bizottságuk. Ha nincsenek tanárok, nincsen jól képzett ifjúság – hangsúlyozta.
Rudas Imre, az egyetem rektora kiemelte: tiszteletadás ez a nap, tiszteletadás a Kárpát-medencei magyar nyelvű felsőoktatásnak és a magyar nyelvű oktatásban részt vevőknek.
Népújság (Marosvásárhely)

Nemzetközi konferencia zajlott Nagyváradon, terítéken az identitástípusok
A magasabb iskolai végzettségűek és a városon lakók kevésbé toleránsak a kisebbségekkel szemben, mint a többiek. Egy közösség minél vegyesebb etnikailag, annál toleránsabb.
Az identitástudattal kapcsolatos kérdéskör szerepelt a napirendjén annak a nagyváradi és határon túli kutatók részvételével zajló konferenciának, melyet a határon átnyúló program keretében szervezett a Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) a Nagyváradi Egyetemmel, illetve a Debreceni Egyetemmel közösen. A program az Európai, nemzeti és regionális identitás – elmélet és gyakorlat (angol elnevezéséből eredő rövidítéssel ENRI) címet kapta. Ennek keretében valósult meg egy évvel ezelőtt a Nagyváradi Egyetemen az ENRI-konferencia, amelyen több mint száz előadó vett részt a világ minden sarkából.
„Nincs szembetűnő különbség aközött, ahogyan a többségben élők, tehát Hajdú-Bihar megye és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye magyarjai, illetve Bihar és Szatmár megye román lakói vélekednek a kisebbségek jogairól, a romániai megyék magyar lakossága viszont messze a legtoleránsabbnak bizonyul” – ismertette egy nagyléptékű kérdőíves kutatás eredményét Adrian Hatos, a Nagyváradi Egyetem szociológusa. Érdekesség, hogy a magasabb iskolai végzettségűek és a városon lakók kevésbé toleránsak a kisebbségekkel szemben, mint a többiek, és egy közösség minél vegyesebb etnikailag, annál toleránsabb, hangzott el az előadáson.
Az általános bizalom a magyarországi magyarok körében a legnagyobb, és a románoknál a legkisebb mértékű, az itteni magyarok valahol középen állnak, viszont a három kategória közül ők bíznak legkevésbé az állami intézményekben, ami azt mutatja, hogy létezik egyfajta elidegenedés a román intézményrendszertől – magyarázta Hatos. Kutatásából az is kiderült, hogy a magyarországi fiatalok sokkal kevésbé igénylik a társasági életet, mint a romániai románok és magyarok, míg a negyven éven túli korosztály esetében már nincs különbség. Sergiu Bălţătescu, a Nagyváradi Egyetem oktatója szerint csak félig igaz, hogy a magyarok depresszív hajlamúak: igaz, hogy általában sötétebbnek látják a sorsukat, mint a románok, de pontokra lebontva már sokkal boldogabbnak vallották magukat.
A boldogság szempontjából mindhárom csoport számára az életszínvonal s a biztonságérzet a legfontosabb. „Ezen a találkozón világossá vált, hogy ez a projekt nemcsak kutatást jelent, hanem közös cselekvést, amely összehozza az embereket” – fogalmazott a zárókonferencián Balogh Brigitta projektmenedzser, a PKE filozófia tanszékének oktatója. János-Szatmári Szabolcs, a PKE rektora azt hangsúlyozta, mennyire változó az identitás kérdése, ezért szerinte a most befejezett programot mindenképpen érdemes lesz folytatni. Hozzátette: fontos, hogy a régió három felsőoktatási intézménye partnert lásson egymásban. Barbu Ştefănescu, a Nagyváradi Egyetem helyettes rektora is az intézetek közötti jó kapcsolatot méltatta, kiemelve: lényeges, hogy egy régió kérdéseit az adott régió kutatói tanulmányozzák, Bujalos István, a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetének igazgatója, aki a projektnek aktív résztvevője volt, úgy értékelte, a filozófia évezredes alapproblémái, mint amilyen az identitás is, megoldhatatlanok, de semmiképp nem megkerülhetetlenek.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Új válaszok az identitás kérdésére
Az etnikai viszonyulásokkal, a különféle diszkrimináció-felfogásokkal, az egyéni és közösségi jólét közötti összefüggésekkel, az identitás mibenlétével, a kollektív hatékonysággal stb. foglalkozott az Európai, nemzeti és regionális identitás (ENRI) elnevezésű projekt, amelyben a Debreceni Egyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem és a Nagyváradi Egyetem szakemberei vettek részt. A zárókonferenciát tegnap tartották meg Nagyváradon, a PKE dísztermében.
Az Európai Regionális Fejlesztési Alap által finanszírozott projekt 2009 novemberében indult. A tudományos munkában a föntebb említett három egyetem szociológusai és filozófusai vettek részt. A határ menti zónában, négy megyében (Bihar és Hajdú-Bihar, Szatmár és Szabolcs-Szatmár-Bereg) végeztek kvantitatív és kalitatív kutatásokat, végeztek kérdőíves felmérést, tanulmányoztak életutakat, emberi sorsokat, készítettek interjúkat egyénekkel és fókuszcsoportokkal.
A tegnapi zárókonferencián először a moderátor szerepét is vállaló Bernáth Krisztina projektasszisztens, a PKE tanára üdvözölte a résztvevőket. Mint mondta: a bő másfél év alatt nagyon sok érdekes élményben volt részük a kutatóknak. Azt is megemlítette: már beindították az ENRI 2 projektet, remélik, sikeres elbírálásban részesül az újabb projekt.
Balogh Brigitta projektmenedzser, a PKE tanára szólt arról: a projekt olyan közös cselekvés, amely összehozza az embereket. Ez az érzése csak fölerősödött a márciusi ENRI-konferencián, amelyet szintén Váradon tartottak meg, s amelyre majd’ százan jöttek el szerte a nagyvilágból. Sok kutató ismerte meg ennek révén városunkat, régiónkat. Bátor vállalkozás volt a program, melynek során szociológusok, filozófusok dolgozhattak együtt. A kutatómunka során tapasztaltak mind előrelépéseket, mind megrögzöttségeket. Ez utóbbiba tartozott az, miszerint a szociológusok hajlamosak úgy gondolkodni, hogy a filozófusok előadásai unalmasabbak, mint az övék – és fordítva. Az előrelépés pedig azt jelentette: meghallgatták egymást, kérdéseket tettek föl, jókat beszélgettek. Hozzáfűzte: jó kezdet volt, bízik a folytatásban.
János Szatmári Szabolcs, a PKE rektora kifejtette: fontos, hogy térségünkben az itt lévő tudományos kutatóintézeteinek szakemberei végezzenek régiókutatást. Hangsúlyozta: a három univerzitás valóban partnerként működött együtt. Ez volt az egyik legjobban szervezett projektje a PKE-nek, s a kutatást méltónak tartja arra, hogy folytatódjon, hiszen az identitás kérdéseire folyamatosan új válaszokat kell keresni.
Barbu Ştefănescu, a Nagyváradi Egyetem rektorhelyettese is méltatta a három tanintézet közötti jó kapcsolatot. Javasolta: a jövőben a történészeket is bevonhatnák a kutatásba, hisz kimeríthetetlen terület az identitás.
Bujalos István, a Debreceni Egyetem Filozófiai Intézetének igazgatója megjegyezte: egyszerre örül és szomorkodik. Örvend, mert a vállaltakat megvalósították: konferenciákat tartottak, kiadványokat jelentettek meg, és élvezték a disputákat. Szomorú is, mert szívesen jött Váradra és várta otthon a vendégeket, és most befejeződött a projekt.
A továbbiakban az egyetemek neves szakemberei ismertették a kutatási eredményeket.
Tóth Hajnal
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Egyesülés, a Prut két oldaláról – Romániában még mindig meglehetősen erősen él a Moldovai Köztársasággal való egyesülés gondolata, amelynek azonban a Prut túlsó partján fekvő oldalán már alig akar híve
Aszimmetrikusan alakultak az évek során Románia és a Moldovai Köztársaság lakosságának kapcsolatai. A „testvérnép” gondolata az önmagára a nagyobbik testvér szerepkörét kiosztó Romániában még viszonylag széles körökben hódít, a kisebbik testvér státuszára kárhoztatott Moldovai Köztársaságban viszont az önállóság híveinek tábora jócskán megnőtt.
A moldovaiak függetlenednének
A Soros Alapítvány legfrissebb felmérése szerint Romániában a megkérdezettek közel fele az egyesülés nosztalgikusának tekinthető: szerintük a két „testvérországnak” közös államban kell összeolvadnia. Ráadásul 64 százalékának meggyőződése, hogy mindez elsősorban a moldovaiak érdekét szolgálná. A megkérdezett romániaiak meggyőződéssel állították, hogy a közös állam megteremtése a moldovaiaknak is a legfőbb vágya.
Mindebből a felmérés alapján készült tanulmány szerzői mindenekelőtt azt a következtetést vonják le, hogy a romániai románok kevéssé ismerik a Pruton túliak gondolat- és érzésvilágát. A Moldovai Köztársaságban ugyanis mindössze a mintacsoport tagjainak három százaléka állította, hogy kívánatosnak tartaná a két ország egyesülését. Ennél jóval többen, 46 százalék a függetlenségben látja országa jövőjét, a Romániával való „nagy találkozást” pedig legfeljebb az Európai Unió keretében tudná elképzelni.
Az egyesülés híveinek „kemény magvát” egyébként mindkét országban az 51 éven felüli, közepes felkészülési szinttel rendelkező, nős férfiak alkotják. Emellett 25 százalék véleményének megfelelően az egyesülésnek mindenáron meg kell történnie.
Realista önjellemzés
Paradox módon, jóllehet Románia lakosságának jelentős hányada tartja elképzelhetőnek és fontosnak az uniót a Moldovai Köztársasággal, több mint fele voltaképpen teljes közönnyel viszonyul a szomszédos országban zajló eseményekhez, folyamatokhoz. A megkérdezettek alig 11 százaléka állította azt, hogy tisztában van a Moldovai Köztársaság történéseivel, ezzel szemben több mint két harmada ismerte be, hogy egyáltalán nem vagy csak igen kismértékben érdekli, milyen politikát folytat Bukarest a Chişinăuval fenntartott kapcsolataiban.
Némileg ellentmondásos az az adat is, miszerint – bár a romániaiak közel fele az uniót kívánja – a megkérdezettek csaknem háromnegyede azt vallja, hogy a Moldovai Köztársaságnak az Európai Unió tagállamává kell válnia. A Moldovai Köztársaságban élő román lakosság román állampolgárságának „gyors és kivételezett módon” történő megadását 62 százalék támogatja.
A tanulmány szerint a Moldovai Köztársaság szimbolikus jelentőségű a romániai románok számára, akik azonban – amint az a felmérés adataiból ugyancsak kiderül – csak kis számban látogatnak el a „Pruton túli második román államba”. Míg a romániai románok közel egyharmada járt már külföldön, addig a más államot felkeresők alig nyolc százaléka látogatott el a Moldovai Köztársaságba.
A két ország hivatalos nyelvének megnevezése kapcsán nagyjából megegyezik mindkét mintacsoport tagjainak véleménye: egyaránt 74-74 százalék állítja, hogy nem létezik önálló moldovai nyelv, az megegyezik a románnal. Ennek ellenkezőjét mindössze 13 vallja.
Viszonylag realista módon jellemzik önmagukat a megkérdezettek a Prut mindkét partján: legrosszabb tulajdonságaik között említik a megosztottságot, a saját erejükben való bizalom hiányát, majd a lustaságot és az intoleranciát említik negatív vonásaikként. Erényeik között a szorgalmat, a vendégszeretetet és a béketűrést sorolják az első helyeken.
Fehér folt
Egy nem egészen egy esztendővel, a moldovai CBS-AXA ügynökség által végzett felmérés tanúsága szerint a moldovaiak egynegyede viseltetett ellenérzéssel a romániai románokkal szemben, mintegy 50 százalékuk pedig úgy vélte, országukban túl nagy a demokrácia. A felmérést végzők mindezt annak tudták be, hogy a szovjet uralom esztendeiben Romániát, illetve a „romániai tőkés-földesúri rendszert” kiáltották ki a Moldovai Köztársaság legfőbb ellenségének.
A romángyűlölethez hozzájárult az a körülmény is, hogy 2001 és 2009 között, a Moldovai Kommunista Párt hatalma idején a románellenességet állampolitikai rangra emelték. Ezzel magyarázható nagyjából az a számadat is, miszerint a megkérdezettek 14 százaléka tartott az ország függetlenségének elveszítésétől, de az is, hogy a mintacsoport 48 százaléka oroszbarát külpolitikát sürgetett. A Romániával való egyesülésnek a felmérés szerint is mindössze háromszázalékos tábora volt.
Besszarábia és Románia egyesülését 1918. március 27-én szavazta meg a moldovai Országtanács. Ekkor 86 képviselő voksolt igennel, 3 ellenezte az uniót, 36 pedig tartózkodott. A moldovai lakosság kezdetben üdvözölte az egyesülést, hamarosan azonban kiábrándult a „nagy testvérből”. A románok ugyanis – akárcsak az Erdélybe 1940-ben bevonuló magyarok – saját, anyaországból hozott embereikkel töltötték be a legjövedelmezőbb állásokat, a kulcsfontosságú tisztségeket. Mindez úgyszintén nyomot hagyott a két ország „testvéri kapcsolatain”.
A Soros Alapítvány felmérése kapcsán a Moldovai Köztársaság bukaresti nagykövete, Iurie Reniţă nem kis keserűséggel állapította meg a valóságtól nem túl messze eső igazságot, miszerint országa nemcsak Latin-Amerikában, de Romániában is amolyan fehér foltnak számít. A Külpolitikai Egyesület ügyvezető igazgatója, Victor Chirilă pedig leszögezte: jóllehet a két ország egyesülésének gondolata időről időre a jövőben is előtérbe kerül majd, politikai szempontból az unió megvalósíthatatlan.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Rémhír vagy gáncsoskodás? (Bejegyzés előtt az EMNP)
”Kommandós csapatok” járják a Kárpátokon túli megyéket, ahol támogatták az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését, felkeresik azokat, akik nevükkel, aláírásukkal járultak hozzá az új magyar párt létrehozatalához, szép szóval, fenyegetéssel próbálják meggyőzni arról, mondják azt, hamisították kézjegyüket, vagy kényszerítették az aláírásra.
Ilyen hírek érkeztek szerkesztőségünkbe, s az információk eljutottak az érintettekhez is. Toró T. Tibor, az EMNT pártbejegyzéssel megbízott ügyvezető elnöke elmondta, értesüléseik szerint az RMDSZ, konkrétan Seres Dénes képviselő áll a vizsgálódás mögött. A Szilágy megyei honatya a Háromszék kérdésére cáfolta a híreket, bár annyit elismert, érdekelné, a megyei RMDSZ-szervezet tagjai közül ki írta alá, s ha nyilvánosságra kerülnek a listák, számba veszik, ki támogatta az új párt bejegyzését. “Semmi ilyesmivel nem foglalkozom” – mondotta, s kiemelte, nem is tehetné, hiszen nem áll rendelkezésükre az aláírók jegyzéke. “Szerettük volna azt hinni, hogy 2011-ben ilyesmire nem kerülhet sor, a jogállamiság eljutott arra a szintre, amikor nem kell hasonló megfélemlítésektől tartanunk, és az erdélyi magyar politikai kultúra is fejlődött annyira, hogy egymás meggyőzésével és ne hatalmi erővel próbáljunk bármit elérni” – fejtette ki a Háromszék megkeresésére Toró T. Tibor. Érthetetlennek tartja, hogyan jutottak el bárkihez az aláírási listák, hiszen ezekhez csak a bírák és ügyészek férhetnek hozzá, magánszemély csak alapos indoklással kérheti ki, és ha kiadták valakinek, annak nyoma lenne a dokumentumokban. A csütörtöki bukaresti tárgyaláson nem találkoztak ilyen bejegyzéssel. Igaz, már akkor furcsállták, hogy a párt bejegyzését megtámadó magánszemély, Adrian Drăghici az aláírások hamisságára hivatkozott, ezt pedig csak akkor tudhatja, ha látta a dokumentumokat. Toró T. Tibor azt is elmondta, nem adott volna hitelt a mostani híreszteléseknek, de volt már precedens hasonló eljárásra, 2004-ben a Magyar Polgári Szövetség bejegyzési kísérletekor az RMDSZ mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, Temes megyében például rokonait is megfenyegették. Hangsúlyozta, nem tartanak a vizsgálatoktól, nagyon alaposan ellenőriztek minden aláírást, több ember hetekig dolgozott ezen, pont azért, hogy elejét vegyék a majdani akadékoskodásnak. A szükségesnél több megyében a minimálisnál több aláírást gyűjtöttek össze – hangsúlyozta Toró. Aggódnak azonban azért, hogy riogathatják, megfenyegethetik, megfélemlíthetik azokat a jóhiszemű, egyszerű embereket, akik nevüket adták az új magyar párt életre hívásához. Az Erdélyi Magyar Néppárt bejegyzését június 16-án tárgyalja érdemben a bukaresti törvényszék. Hárman, két párt s a már említett magánszemély nyújtott be óvást, akkor mutathatják be bizonyítékaikat. A jogi személyként be nem jegyzett Demokratikus Szolidaritás az Esélyegyenlőség és Egy Jobb Társadalomért Pártja az Európa Tanács alapjogi Chartájának előírásait kérte számon az EMNP-n. A Néppárt (Partidul Popular) azt kéri, hogy az új magyar párt nevében ne szerepeljen a Nép (Popular) szó.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borbély: Bölöni László jó megoldás lenne 2012-re
„E pillanatban nem szerencsés dolog egy együttműködési szerződés aláírása”
Hónapok óta folynak a tárgyalások az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete és a többi magyar szervezet között arról, hogy közös polgármesterjelöltet állítsanak a jövő évi helyhatósági választásokon. Pár nappal ezelőtt azonban nem sikerült megegyezni és együttműködési szerződést aláírni. A történtekre Borbély László, az RMDSZ politikai alelnöke reagált, aki egy héttel korábban bejelentette, nem kíván újból indulni a megmérettetésen.
– Miért nem vállalja a jelölést?
– Régebb eldöntöttem ezt, és eljött az ideje, hogy bejelentsem, látva a szárnyra kelt spekulációkat. Nem bánom, hogy 2008-ban vállalkoztam, egyedi élmény volt számomra, bár nem térnék ki arra, mi volt az oka, hogy nem tudtuk visszaszerezni Marosvásárhelyt. De továbbra is drukkolok, és mindent megteszek, hogy visszaszerezzük Marosvásárhelyt, s egy olyan személyiséget jelöljünk, aki nemcsak a magyarok, hanem a románok érdekeit is képviseli, mert a mostani egy áldatlan állapot, tizenkét éve tart, a város érdeke, hogy a mostani polgármestert leváltsa, és egy olyan ember jöjjön a helyébe, aki tesz a városért. Én nem vállalom, az RMDSZ számára a legnagyobb kihívás, hogy megjelölje azt a személyt, aki sikeres lesz.
– Folynak már ebben a témában a tárgyalások az RMDSZ, a Magyar Polgári Párt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács között. Az elmúlt napokban kísérlet is történt egy együttműködési megállapodás aláírására, amelyből az RMDSZ végül kihátrált.
– A jó szándék biztos megvan azokban, akik tárgyaltak, de sem taktikailag, sem időpont szempontjából nem lett volna szerencsés az aláírás. Elmondanám, hogy világos legyen mindenki számára: a Magyar Polgári Párt annyit ért el 2008-ban, hogy egy tanácsossal kevesebb jutott be az RMDSZ részéről mind a városi, mind a megyei tanácsba. Ők maguk gyakorlatilag nem jutottak be sehová: egy polgármesterük van a megyében és néhány tanácsosuk. Az RMDSZ-nek 39 polgármestere és több mint 500 tanácsosa, tehát ilyen szempontból az MPP egy pártocska, amely nem tudott bizonyítani 2008-ban. De mindenkivel tárgyalni kell, a dialógust fenn kell tartani. Azonkívül van egy másik szervezet, amely pártot akar létrehozni, de még nincs bejegyezve. Tehát ebben a pillanatban véleményem szerint nem szerencsés taktikailag sem egy együttműködési szerződést vagy akár szándéknyilatkozatot aláírni. Ezt megbeszéltük a városi szervezettel, és nem írtuk alá. Erről tárgyalt az állandó tanács, ezért született a nyilatkozatunk, amely kimondja: az RMDSZ tárgyalóbizottságot nevez ki. Tényleg összefogásra van szükség, de megvan mindennek a pontosan felépített forgatókönyve. Az alapszabályzat szerint a municípiumok esetében a polgármester személyét a városi szervezet a megyei szervezettel közösen dönti el.
– A tárgyalásokra visszatérve: az MPP kategorikusan kijelentette, hogy RMDSZ-jelöltet semmiképp sem támogat. Véleményük szerint pártsemleges, közismert, köztiszteletben álló személynek kell lennie. Ilyen összefüggésben Bölöni László nevét említették.
– Éppen ezért nem aktuális a szerződés aláírása, mert ha van egy olyan személyiség, aki nemcsak a magyarság bizalmát élvezi, de a románokét is – akit akár közvélemény-kutatás, akár tárgyalások alapján kell kijelölni – az akár RMDSZ-es, akár független jelölt lehet, de a lényeg, hogy nem kikötésekkel kezdjük a tárgyalásokat. Milyen tárgyalás az ilyen?
Bölöni Lászlóval kapcsolatban viszont kellene tisztázni néhány dolgot: 2008-ban tényleg felröppentették a nevét. Én azonnal felhívtam, hiszen jó barátok vagyunk, megkérdeztem, valóban akar-e indulni. Elmondtam neki, ha úgy gondolja, hogy ez segít Marosvásárhelynek, és élvezi a magyar szervezetek bizalmát, én visszalépek, és őt támogatom. Ő döntött úgy végül, hogy nem indul. Azt is megemlíteném, hogy 2008-ban nem volt más magyar jelölt.
– Szász Jenő szerint ön és Frunda György beszélte le Bölöni Lászlót a jelöltségről…
– Ez nem igaz, az viszont igaz, hogy a tavaly ősszel személyesen beszéltem vele, s megkértem, gondolkozzon azon, hogy 2012-ben induljon a választásokon. Én mellszélességgel támogatnám, hogy ő legyen a marosvásárhelyiek jelöltje. Azt mondta, ha megszületik az összefogás, akkor gondolkozik ezen. Azóta kétszer találkoztunk, legutóbb ezelőtt két héttel, és valószínű, hamarosan választ ad. Amikor arról lesz szó, hogy vállalja, leülünk, tárgyalunk erről a szervezetekkel, mert Bölöni László valóban jó megoldás lenne 2012-re.
MÓZES EDITH
Népújság (Marosvásárhely)

Markó a Székelyföld-irodáról – Ha befektetésejet vonz, miért ne? Mi a probléma?
Markó Béla miniszterelnök-helyettes az RFI-nek azt mondta: a Brüsszelben kedden hivatalosan megnyitandó iroda „nem tesz csodákat, de valószínűleg hozzájárul e térség gazdasági potenciáljának érvényesítéséhez”, ugyanakkor figyelmeztetett a magyarellenes hangvétel újraéledésére.
Az európai néppárti frakció – melynek politikai családjához az RMDSZ is tartozik – bejelentette, hogy nincs köze a brüsszeli Székelyföld-képviselet megnyitásához. Markó Béla megerősítette e hírt, mondván, hogy az RMDSZ-es EP-képviselők „nyújtottak segédkezet” az iroda megnyitásához.
A kormányfőhelyettes meggyőződése, hogy a Székelyföld értékeit népszerűsíteni kell.
„Szerintem fel sem merül a kérdés, hogy az Európai Parlamentnek köze lenne ehhez. A mi EP-képviselőink nyújtottak ott segédkezet az iroda megnyitásához, illetve avatásához. Én nem értek egyet azzal, hogy az irodával kapcsolatosan politikai színezete lenne a dolgoknak. Véleményem szerint általában az ország, Székelyföld vagy Erdély egészének gazdasági érdekeit kell népszerűsíteni, mert eddig nem sikerült befektetőket vonzanunk a Székelyföldre, és a térség gazdasági, turisztikai potenciálját sem tudtuk érvényesíteni. Ha egy ilyen iroda ebben segíteni fog, miért ne? Mi a probléma ezzel?” - mondta Markó Béla.
A Székelyföld brüsszeli képviselete „nem tesz csodákat” - véli az RMDSZ-szenátor, ám hozzásegítene a befektetők vonzásához. „Nem mondhatom azt, hogy ez az iroda valóban csodákat fog tenni, és nem is hiszem ezt, de bizonyára segíteni fog a térség gazdasági potenciáljának láthatóbbá tételében, mert igen komoly problémák vannak ott. Különben egész Erdélyben nagyon komolyak a problémák a befektetők jelenlétét illetően”.
Markó Béla figyelmeztetett ugyanakkor a magyarellenes hangvétel újraéledésére. „Az etnikumközi kapcsolatokat illetően: még mindig lehetséges bizonyos mértékű érvényesülés vagy népszerűség elérése a magyarellenes, illetve nagyon nacionalista hangvétellel, és ezt némelyek azonnal észrevették” - magyarázta a miniszterelnök-helyettes.
A Székelyföld brüsszeli képviseletének megnyitását a román EP-képviselők többsége bírálta, a PDL-s képviselők is, akikkel együtt az RMDSZ kormányon van.
Joseph Daul, az EP néppárti frakciójának elnöke kijelentette, hogy frakciója semmilyen formában nem vett részt a Székelyföld brüsszeli képviselete keddi megnyitásának megszervezésében.
Az Európai Néppárt közleményében Daul leszögezi, a frakciónak semmi köze a keddi eseményhez. „A szervezők az egyedüli felelősek mindenért” - mutat rá a közlemény.
Mircea Geoană, a szenátus elnöke hétfőn levélben fordult az Európai Parlament elnökéhez, arra kérve Jerzy Buzeket, hogy ne ismerje el „a Székelyföld képviseleti irodáját” az EU törvényhozó testületének hivatalos és intézményes partnereként.
Marian Jean Marinescu PDL-s EP-képviselő csütörtökön azt mondta a MEDIAFAX-nak, hogy Székelyföld brüsszeli képviseletének megnyitását arculatépítő eseményként próbálják beállítani, de nem fogja elérni célját és törvényes következményei sem lesznek,csak „fölösleges provokáció”.
A külügyminisztérium tisztázni fogja a Székelyföld brüsszeli képviseleti irodájával kapcsolatos helyzetet, és sajnálatosnak véli a Romániában nem létező, úgynevezett „területi-adminisztratív egység” képviseletének felavatását.
A PSD EP-küldöttsége levélben kért hivatalos állásfoglalást az Európa Tanács elnökétől, José Manuel Barrosótól, az EU magyar elnökségétől, valamint az EP elnökétől, Jerzy Buzektől a Székelyföld tervezett brüsszeli képviseletéről, valamint e témakörben az EU-törvénykezés teljes tiszteletben tartásáról.
A Székelyföld brüsszeli irodájának jogi megnevezése: Kovászna és Hargita megye képviselete – mondta pénteken a MEDIAFAX-nak Sógor Csaba, rámutatva, hogy a székely megnevezés régebbi, mint a Brüsszelben nemrég díjazott “százéves hárs”.
Arra a felvetésre pedig, hogy Brüsszelben csak az illető ország törvényei által elismert területi-adminisztratív egységek nyithatnak képviseletet, márpedig a Székelyföld nem tartozik ebbe a kategóriába, Sógor Csaba kifejtette, hogy a lobbi-iroda jogi megnevezése Kovászna és Hargita megye képviselete lesz.
„Úgy működik, mint a kereskedelmi társaságoknál, például ha ön céget létesít, egy üzletet nyit, és bejegyezteti mondjuk azon a néven, hogy IMPEX Kft., azért a bejárat fölött állhat a Monica felirat” – magyarázta Sógor.
Demeter János, Kovászna Megye Tanácsának alelnöke április 13-án közölte a MEDIAFAX tudósítójával, hogy május 31-én és június 1-jén hivatalosan megnyitják Kovászna és Hargita megye brüsszeli képviseletét, hozzáfűzve, hogy az iroda Maros megye érdekeit is képviseli.
Demeter János hozzátette, hogy a képviselet a Magyar Régiók Házaként ismert épületben kap helyet.
Az idézett forrás szerint Sógor Csaba, Tőkés László és Winkler Gyula EP-képviselő az alkalomból május 31-én fogadást ad az Európai Parlamentben, és június elsején hivatalosan megnyitják a képviseletet.
A kezdeményezők szerint a brüsszeli képviseleti iroda fő célja: információkat gyűjteni, feldolgozni és továbbítani az EU politikájáról és intézményes kérdéseiről, tájékoztatni a területi-adminisztratív egységeket az EP, az EB, illetve a Régiók Bizottságának és az EU más szerveinek döntéseiről, támogatni a közösségi projektek megszerzését és a helyi érdekeltségű projektekhez való hozzájutást.
A kezdeményezés célja ugyanakkor a három megye hangsúlyosabb érdekképviselete az európai projektek elérhetőbbé tételéért, az uniós intézményekkel való kapcsolattartásban, az uniós regionális partnerség kialakításában, a hálózati és lobbitevékenység területén.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Két harang vár a gáji református templomban
„Körülbelül kilencezer lejre lenne szükségünk ahhoz, hogy a toronyban helyére kerüljön a két harangunk” – mondta a Nyugati Jelennek a nt. Czégé Imre, az arad-gáji református templom lelkipásztora.
A két harang a templomban várja, hogy összegyűljön a szükséges összeg a szereléshez, és a szükséges eszközökre.
Mindkét harang története felér egy izgalmas regénnyel. A nagyobbikat a szilágysági Galgóból hozták, miután ott egy főre csökkent a gyülekezet, és a templom, lévén egy útkereszteződésben „zavarta” a kommunista hatóságokat, s ultimátumot adtak az egyháznak, vagy lebontják, vagy felújítják. Bodor László, akkori gáji lelkész 1974-ben kérvényezte a galgói templom Gájba telepítését, a költöztetésre 1974-ben került sor, s az építőanyagokkal, nyílászárókkal stb. együtt természetesen a harangot is Aradra szállították, majd a régi imaház udvarán haranglábra helyezték, de építési engedélyt már nem kaptak. A harang egyik oldalán egy Joó Imre-idézet áll: „Örökké él a magyar, élteti hite, szíve, karja, ezt hirdeti szava – 1940–1941 emlékére, másik oldalán pedig, hogy „tebenned bíztunk eleitől fogva”. A harangot Szlezák László, Magyarország aranykoszorús mestere öntötte.
A másik, kisebbik harangot, szintén Bodor László kezdeményezésére Erdőhegyről vásárolta meg a gyülekezet. A harang egykoron a nagyszintyei református templom tornyában állt, s a gyülekezet megszűnése után Erdőhegyen őrizték. Rajta ez olvasható: „Öntötték a nagyszintyei református hívek közadományából Molnár Gábor gondnoksága idején – 1925”. A harangöntő az aradi Hőnig Frigyes volt.
Tehát a két harang helyére kerülésének egyetlen akadálya a pénzforrás hiánya, a gáji gyülekezet ezúton is felkér mindenkit, aki tud, segítsen, hogy mihamarabb összegyűjthessék a szükséges pénzösszeget.
Irházi János
Nyugati Jelen (Arad)

Román-magyar diplomáciai csörte
Miközben tegnap délután az EU fővárosában állófogadást adtak az erdélyi magyar európai parlamenti (EP) képviselők a székelyföldi képviselet mai megnyitója alkalmából, diplomáciai szintre jutott a tömbmagyar régió brüsszeli lobbiképviseletének létrehozása körül a román politikum és a sajtó által generált hisztériakampány: bekérették tegnap a román külügyminisztériumba Füzes Oszkár magyar nagykövetet, hogy magyarázatot kérjenek az ügyben. Bukarest legfőbb kifogása az, hogy az iroda a Magyar Régiók Házában kap helyet. A hecckampány ellenére a székely iroda megnyitása előtt egy nappal megtartott állófogadás sikeresen lezajlott.
A Hargita és a Kovászna megyei tanács által finanszírozott, Maros megye képviseletét is ellátó iroda megnyitása alkalmából tegnap délután a három erdélyi magyar európai parlamenti (EP) képviselő, Tőkés László, Sógor Csaba és Winkler Gyula tartott fogadást az EP-ben, ám a román fél mindezt úgy próbálja beállítani, mintha egy „nem létező” régió képviseletének megnyitásáról lenne szó, ami szerintük illegális, és támadás az ország egysége ellen.
A tegnap késő délutáni fogadáson a megyei tanácsok küldöttségei élén Borboly Csaba Hargita és Tamás Sándor Kovászna megyei tanácselnök is ott volt, és Tánczos Barna mezőgazdasági államtitkárt is a belga fővárosba várták. A fogadáson beszédek hangzottak el az EP-képviselők és a tanácselnökök részéről, majd a Hargita táncegyüttes előadását tekinthették meg. „Az Európai Unió tagjaként Románia és Magyarország is büszke lehet a Székelyföldre” – hangoztatta a rendezvényen Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke. Emlékeztetett arra, hogy a képviseleti iroda létesítése politikai vihart kavart Romániában és az EP-ben, de úgy vélte, „a mesterséges, nacionalista hisztériakeltésnek kimondottan pártpolitikai okai vannak.” Bár a román sajtó tegnap délután arról cikkezett, hogy a magyar EP-képviselők távol kívántak maradni az eseménytől, Sógor Csabától, a három erdélyi magyar EP-honatya egyikétől tegnap este, a fogadást követően megtudtuk: a rendezvényen többek között Gál Kinga, Tabajdi Csaba, Glattfelder Béla és Bauer Edit is jelen volt, sőt finn és észt európai parlamenti képviselők is ott voltak a fogadáson, amelyen összesen mintegy 80–100 vendég vett részt. „Most már minden azon múlik, hogy az iroda működtetői hogyan végzik a dolgukat, hiszen az jórészt háttérmunkáról és egyeztetésekről szól” – ecsetelte lapunknak Sógor.
Román külügy: ki a Magyar Régiók Házából
A román külügy közleménye szerint a bekéretett Füzes Oszkárral folytatott megbeszélésen aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a képviselet Brüsszelben a Magyar Régiók Házában nyitja meg kapuit, és további információt kértek a magyar hatóságoktól. Egyúttal kijelentették, „a stratégiai partnerség szellemében” azt várják, hogy a képviselet megnyitóján egyetlen magyar hivatalosság se legyen jelen. Teodor Baconshi román külügyminiszter tegnap kijelentette: Románia azt akarja, hogy a képviselet ne a Magyar Régiók Házában kapjon helyet, és hogy az elnevezése is feleljen meg a közigazgatási helyzetnek. Úgy vélte, arról van szó, hogy egy népelnevezést jogellenes módon próbálnak egy régió megnevezéseként használni.
Polner Gergely, a brüsszeli magyar állandó képviselet szóvivője mindezek kapcsán leszögezte: a magyar uniós elnökség nem képviselteti magát hivatalosan az eseményen, mivel nem általa szervezett rendezvényről van szó. Az Európai Néppárt (EPP) – ezen pártcsaládba tartozik az RMDSZ is – nevében Joseph Daul frakcióvezető jelezte: az EPP-nek nincs köze az iroda megnyitásához. A mai hivatalos megnyitóra viszont várják Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős magyar miniszterelnök-helyettest.
Sógor Csaba a román külügyminiszter aggodalmai kapcsán a Krónikának kijelentette: a romániai központi fejlesztési régió egy ideig a bajor képviselet ingyenes irodahasználati felajánlását élvezve tarthatta fenn képviseletét Brüsszelben. „Biztos vagyok benne, hogy ha Tulcea és Konstanca megye Dobrudzsa néven kívánna képviseletet nyitni, a Magyar Régiók Háza azt is szívesen befogadná” – mutatott rá a képviselő. Hozzátette: az ország föderalizálásától tartó román képviselők panaszaikkal csak nevetségesekké teszik magukat például a német képviselők előtt, akik szövetségi államból érkeztek. „A székely iroda gazdasági és turisztikai lobbit próbál végezni, hiszen érdekeltté kell tenni Európát abban, hogy szeressenek, ne folyton síró kisebbség legyünk, hanem olyan, amellyel Európa együttműködhet” – ecsetelte.
Magyar érvek, román támadás
Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ korábbi elnöke mindezek kapcsán tegnap a Radio France Internationale-nak (RFI) elmondta: a székelyföldi képviselet „nem eredményez majd csodákat, de valószínűleg segít ráirányítani a figyelmet a vidék gazdasági potenciáljára.” A politikus egyúttal bírálta a magyarellenes diskurzus visszatérését. Markó Béla kijelentette, az RMDSZ-es EP-képviselők csupán közreműködtek az iroda megnyitásában. „Nem értek egyet azzal, hogy megpróbálják átpolitizálni az iroda megnyitását. Szerintem szükséges az ország általános gazdasági érdekeinek népszerűsítése, hogy befektetőket vonzzunk a Székelyföldre, és hogy megismertessük a régió gazdasági és idegenforgalmi potenciálját. Ha ebben segíthet egy ilyen iroda, akkor miért ne jöjjön létre? Mi a probléma?” – tette fela kérdést Markó. A politikus reményét fejezte ki, hogy a képviselet segít felhívni a figyelmet a régió gazdasági lehetőségeire, mivel ott jelenleg jelentős problémák tapasztalhatók – akárcsak Erdély egésszében.
A Brüsszelben tartózkodó Borboly Csaba szerint a képviselet mai megnyitása azért fontos, mert a három székely megye így könynyebben hozzáfér majd a regionális társulások számára kiírt pályázatokhoz, és megismertetheti magát Európában. Fontosnak nevezte, hogy így nem csupán Bukaresten vagy a fejlesztési régió központján, Gyulafehérváron keresztül, hanem közvetlenül Brüsszelben is hozzáférnek majd a fejlesztési forrásokhoz. A diplomáciai botrány kapcsán kifejtette: azt várja a román külügytől, hogy az ország schengeni csatlakozásáért és az Egyesült Államok által fenntartott vízumkötelezettség megszűnéséért küzdjön, mivel a magyar adófizetők pénzéből is működik, így elvárhatják, hogy támogassa őket. Tamás Sándor kovásznai tanácselnök még korábban elmondta, hogy a megnyitóval egy időben címerkiállítás is nyílik, a képviseletre pedig kitűzik a román és a székely zászlót is.
Az ellenzék egyébként tegnap is folytatta a hadjáratot az iroda ellen: a PSD felkérte a román EP-képviselőket, hogy írják alá azt a levelet, amelyet egy nappal korábban címeztek Jerzy Buzekhez, az EP lengyel elnökéhez, és amelyben azt kérik: az uniós törvényhozás ne ismerje el a székely képviselet törvényességét.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Dicsőszentmárton: román nacionalista propaganda a magyar iskola ellen
Darázsfészekbe nyúltak azok a szülők, tanárok és politikusok, akik az új, 2011/1-es számú oktatási törvény értelmében önálló magyar iskola létrehozását kérték Dicsőszentmártonban. Amint arról korábban beszámoltunk, a Maros megyei település elöljárója, a magyarellenességéről elhíresült Adrian Alexandru Matei demokrata-liberális polgármester, valamint névrokona, Dumitru Matei főtanfelügyelő rögtön visszautasította a szülők kérését.
A nacionalista hecckampányba most bevonták a helyi román gimnázium diákseregét és a tanulók szüleit. Mi több, nyilatkozatok szintjén az ortodox, majd a görög katolikus egyház is bekapcsolódott. A hangadók szerint a jelenleg három különböző óvodában és ugyanannyi iskolában tanuló dicsői magyar gyerekeket nem illeti meg egy önálló iskola. A város különböző övezeteiben csupán az 1–8. osztályban 522 magyar gyermek tanul anyanyelvű tagozaton, a gimnáziumból pedig két osztály ballagott el. A két Matei: nem és nem A Dicsőszentmártonban született világhírű zenész, Ligeti György nevét viselő önálló magyar iskola létesítésére elsőnek éppen a koalíciós partnerek, a PDL politikusai mondtak nemet. A polgármester válasza szerint az esetleges iskolaalapítás nemcsak törvényt sértene, de társadalmi feszültségeket is gerjesztene a városban. „Nem egyezhetek bele egy külön oktatási struktúra létrehozásába, mert ez szeparatizmushoz vezetne. A román és más nemzetiségű diákok, tanárok és szülők között kitűnő a viszony, és ezen nem szabad változtatni efféle szeparatista akciókkal” – fejtette ki Adrian Alexandru Matei. Hasonló álláspontra helyezkedett Dumitru Matei főtanfelügyelő is, aki hat oldalon keresztül fejtegeti a magyarság kérésének helytelenségét és jogtalanságát. A dicsői szülőknek címzett levelében a tanár a romániai magyarság kiváltságos helyzetéről, a politikai és közigazgatási szférában betöltött szerepéről, a kisebbségeket megillető nyelvi és vallási szabadságról tart kiselőadást. A főtanfelügyelő a hazai magyar civil szervezeteket is kioktatja, felróva nekik, hogy „édeskeveset tesznek” az etnikumközi párbeszéd és a multikulturalizmus éltetéséért.
Nem adják fel
„A főtanfelügyelő teljesen mellébeszél, alkotmányellenességet kiált, és azt állítja, hogy egy magyar iskola létrehozása emberi jogokat sértene. Ha ilyeneket ír egy értelmiségi, mit várjunk az egyszerű, könnyen manipulálható román embertől?” – kérdez vissza Szabó Albert, az RMDSZ elnöke, aki rövid ideig az alpolgármesteri tisztséget is betöltötte a közel ötezer magyar által lakott városban.
A szülők újabb beadvánnyal fordultak a tanfelügyelőséghez, amelyben rámutatnak, hogy az év elején életbe lépett oktatási törvény 45. cikkelye tételesen is kimondja a kisebbségi önálló iskolák létesítését. Az aláírók ugyanakkor arra figyelmeztetik Dumitru Mateit, hogy az említett törvény „nem is sért emberi jogokat, és nem is alkotmányellenes”, mint ahogy a főtanfelügyelő vallja. 
Ellentámadásban
A város román nemzetiségű tanerői – szülők és diákok bevonásával –, valamint az ortodox és a görög katolikus egyház lelkészei is csatlakoztak a „magyar szeparatizmust elítélendő” akciókhoz. A hangadó az Andrei Bârseanu Általános Iskola személyzete volt, amely hallani sem akar arról, hogy a 60-as évek elején, szocreál stílusban épült ingatlanból kivonuljon, helyet biztosítva egy magyar iskolacsoport részére. Maria Nistor tanár például előnyként emlegeti a koedukált rendszert. „A magyar gyerekek számára jelentős előny vegyes iskolában tanulni. Könnyebben elsajátítják az állam nyelvét, munkahelyet találnak és beilleszkednek a társadalomba” – vallja. Egy, a szerkesztőségünk birtokába került jegyzőkönyv alapján az iskola igazgatója, Ioan Suciu azzal fenyegeti magyar helyettesét, hogy „utánanéz, miféle törvénytelen szülői értekezleteket tartott a magyar anyákkal és apákkal”. Kollégája, Mărioara Olar egyenesen Magó Attila felfüggesztését kéri. Az utóbbi napok újdonsága, hogy a város két román esperese, Partenie Pop ortodox és Vasile Ciulea görög katolikus lelkész is a polgármestertől és Daniel Funeriu oktatásügyi minisztertől kéri az iskola „megmentését”. Az RMDSZ kitartásra buzdít
Az utóbbi hónapok hangulatkeltése a helyi magyar politikusokat is kétségbe ejtette. Annak ellenére, hogy ingatlanhiány miatt egyelőre nem talál alternatívát, Szabó nyugalomra int, és kitartásra buzdít. Az RMDSZ nyilatkozatban reagált a közösség elleni, egyre erősödő uszítások miatt. „A dicsőszentmártoni tanács ülésanyagában újabb támadás indult közösségünkkel szemben. Az Andrei Bârseanu Általános Iskola vezetőtanácsa elutasítja, hogy a magyar iskola székhelye a jelenlegi iskola épülete legyen – szeparatizmussal vádolva a kérvényező szülőket, politikai zsarolással a kormányt és románellenes tevékenységgel a magyar tanári kart, azt javasolva, hogy Román Gimnáziumnak nevezzék át az iskolát” – áll a többi között Szabó Albert és Incze Csaba RMDSZ-vezető szerkesztőségünkbe eljuttatott nyilatkozatában. Az aláírók arra szólítják fel a küküllőmenti város magyarságát, hogy ne engedjenek az alattomos megtévesztéseknek és ijesztgetéseknek, vállalják bátran és öntudatosan magyar identitásukat, illetve magyar anyanyelvüket, és éljenek bátran kivívott jogainkkal.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Tempfli József nevét vette fel az iskola
Az enyhe májusi szellő megoldotta az iskola falára helyezett névadó tábla leleplezését. Az eseményen az iskola névadója, Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök is jelen volt.
Neves megyei és országos közéleti, illetve egyházi személyiségek gyűltek össze Csanáloson, a helyi általános iskola névadó ünnepségén. Mint arról lapunkban már több alkalommal is beszámoltunk, a helyi tanintézmény Tempfli József Általános Iskola néven kezdi meg a 2011–2012–es tanévet, a névadó ünnepségen maga a nyugalmazott püspök is részt vett
Szentmisével kezdődött
Az ünnepség szentmisével kezdődött a helyi római katolikus templomban, amelyet az iskola névadójaként ünnepelt Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök celebrált. A nyugalmazott püspökön kívül pedig Heinrich Antal helyi plébános is szólt az egybegyűltekhez. A szertartást követően a jelenlévők átvonultak a templom mellett található iskola udvarába, ahol megkezdődött a névadási ünnepség. Először Mellau József polgármester beszélt Ft. Tempfli Józsefről, akit nemrégiben Csanálos díszpolgárává avattak. A községvezető igaz emberként jellemezte a nyugalmazott püspököt, aki sohasem felejtette el honnan indult, távolléte során többször is segítette a helyi lakosságot: két harangot adományozott az egyházközségnek, hozzájárult a súlyos betegségben szenvedők orvosi ellátásához, támogatta és támogatja az iskolát, tanulmányi kirándulásokat szervezett a tanulók számára. A polgármester beszéde után Bura László nyelvész röviden bemutatta a nyugalmazott püspök életútját, majd Ludescher János iskolaigazgató ismertette a jelenlévőkkel az iskola névadására vonatkozó határozatot. Ezt követően Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke szólalt fel. Beszédében kiemelte, hogy Ft. Tempfli József nemcsak egyházi, hanem közéleti személyiségként is sokat tett az erdélyi magyarságért. Végül Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is csatlakozott a méltatók sorába, majd a nyugalmazott püspök megáldotta a róla elnevezett iskolát. A hivatalos leleplezésre nem került sor. Ahogyan az iskolaigazgató mondta, ezt megoldotta a természet, ugyanis az ünnepi beszédek közben az enyhe májusi szellő lefújta a lepelt a felavatásra váró új iskolatábláról.
Ft. Tempfli József áldását követően az iskola diákjaiból álló ének– és furulyacsoport előadását, szavalatokat, valamint a csanálosi, mezőfényi és csomaközi egyesített fúvószenekar műsorát láthatta, hallhatta a nagyérdemű. Az ünnepség egy fogadással zárult a helyi kultúrotthonban.
erdon.ro

Baconschi: Bukarestet a kétoldalú kapcsolatok szempontjából is zavarja a brüsszeli székelyföldi iroda Romániát a kétoldalú román-magyar kapcsolatok szempontjából is zavarja, hogy éppen a Magyar Régiók Házában nyitnak irodát Székelyföld számára - mondta az egyik televíziós beszélgető műsorban Teodor Baconschi román külügyminiszter.
 A román diplomácia vezetője a B1 televíziós csatorna egyik adásában kifejtette: Brüsszelben olyan területi-közigazgatási egységek tartanak fenn irodát, amelyek valóban léteznek. Texasnak például a miniszter szerint jogosan működik képviselete, hiszen ezen a néven valóban létezik amerikai szövetségi állam. Elképzelhetőnek tartja például Burgundia bejegyzését is, mivel francia régióról van szó, de úgy véli, hogy nem lehetne Burgund Hercegség néven képviselet nyitni, mivel egy ilyen államalakulat több mint ötszáz évvel ezelőtt létezett.
 A miniszter ezzel kívánta alátámasztani érvelését, miszerint egy adott térség népies elnevezésével (Székelyföld) nem lehet “visszaélni” úgy, hogy egy régió márkaneveként használják. Romániai régiónak lehet nevezni például önmagában Hargita vagy Kovászna megyét - mondta a miniszter, aki szerint a Székelyföld képviseletében nyíló iroda a kétoldalú kapcsolatok szintjén kelt zavart Bukarestben, hiszen annak a Magyar Régiók Háza ad otthont. Ezért kérették be kedden a román külügyminisztériumba Magyarország bukaresti nagykövetét - tette hozzá a miniszter.
 Baconschi leszögezte: a két ország viszonya nagyon jó, élénk együttműködés folyik köztük mind a kétoldalú kapcsolatokban, mint európai szinten. Mint mondta, bízik abban, hogy Románia budapesti partnerei meg fogják érteni a románok érzékenységét.
 Sógor Csaba, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) jelöltjeként bejutott európai parlamenti képviselő a román külügyminiszter aggodalmai kapcsán a Krónikának kijelentette: a romániai központi fejlesztési régió egy ideig a bajor képviselet ingyenes irodahasználati felajánlását élvezve tarthatta fenn képviseletét Brüsszelben. “Biztos vagyok benne, hogy ha Tulcea és Konstanca megye Dobrudzsa néven kívánna képviseletet nyitni, a Magyar Régiók Háza azt is szívesen befogadná” – mutatott rá a képviselő.
 Markó Béla miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ volt elnöke a Radio France Internationale-nak (RFI) így fogalmazott: “Nem értek egyet azzal, hogy megpróbálják átpolitizálni az iroda megnyitását. Szerintem szükséges az ország általános gazdasági érdekeinek népszerűsítése, hogy befektetőket vonzzunk a Székelyföldre, és hogy megismertessük a régió gazdasági és idegenforgalmi potenciálját”.
 A román ellenzék mindenesetre folytatja a hadjáratot az iroda ellen. A Szociáldemokrata Párt (PSD) felkérte a román EP-képviselőket, hogy írják alá azt a levelet, amelyet Jerzy Buzekhez, az EP lengyel elnökéhez címeztek, és amelyben azt kérik: az uniós törvényhozás ne ismerje el a székely képviselet törvényességét.
 A Krónika szerdai vezércikkében azt írja: a román szélsőjobboldaliak torkán fel-felharsant “Székelyföld román föld!” rigmus, illetve a román külügyi tárca álláspontja – miszerint a székelyföldi megyék mindenféle “alkotmányos és törvényes alap” nélküli közigazgatási-területi egység számára hoznak létre Brüsszelben képviseletet – csak csomagolásban különbözik, a tartalmat és az üzenetet tekintve már nem.
 A román külügy azért aggodalmaskodik, hogy e három megyét népszerűsítő iroda Brüsszelben a Magyar Régiók Házában nyit ajtót - írja a szerző. Hozzáteszi: “Én azon csodálkozom..., hogy a román külügy által is emlegetett magyar–román stratégiai partnerség jegyében – de akár anélkül is – miért nem ő, vagy miért nem az ország területi épségéért agitálók tettek a Székelyföldért Brüsszelben. Ha már annyira ragaszkodnak ahhoz, hogy a Székelyföld Románia tartozéka”
Garzó Ferenc
MTI

Megvonnák Tőkés állampolgárságát (Nem csitul a román hisztéria)
Nem csitul a román politikusok felháborodása a brüsszeli Székelyföld-képviselet miatt. A liberálisok szenátusi frakcióvezetője Tőkés László román állampolgárságának megvonását javasolja, az ellenzéki szociáldemokraták tegnap a demokrata-liberálisokat bírálták, amiért nem írták alá az ügyben a Jerzy Buzek EP-elnöknek írt nyílt levelet, a külügyminiszter szerint a román–magyar kapcsolatok szempontjából is zavaró a kezdeményezés, és Traian Băsescu államfő is rosszallását fejezte ki emiatt.
Puiu Haşotti, a liberálisok felsőházi frakcióvezetője szenátusi felszólalásában úgy fogalmazott: sajnálja, hogy nem létezik az állampolgárság megvonásáról rendelkező törvény. Szerinte a brüsszeli iroda megnyitására nem került volna sor, ha a parlament határozottan fellép a március 15-i megemlékezések idején magyar politikusok részéről elhangzott kijelentések ellen. Haşotti egyebek között azért kifogásolja a brüsszeli iroda megnyitását, mert szerinte Székelyföld “soha nem létezett, és most sem létezik a román történetírásban”.
Rosszallását fejezte ki az iroda miatt a külügyminisztérium is. Romániát a kétoldalú román–magyar kapcsolatok szempontjából is zavarja, hogy éppen a Magyar Régiók Házában nyitnak irodát Székelyföld számára – mondta Teodor Baconschi külügyminiszter. Hangsúlyozta: Brüsszelben olyan területi-közigazgatási egységek tartanak fenn irodát, amelyek valóban léteznek. Elképzelhetőnek tartja például Burgundia bejegyzését, mivel francia régióról van szó, de úgy véli, nem lehetne Burgund Hercegség néven képviseletet nyitni, mivel egy ilyen államalakulat több mint ötszáz évvel ezelőtt létezett. Így kívánta alátámasztani érvelését, miszerint egy adott térség “népies elnevezésével” nem lehet “visszaélni” úgy, hogy egy régió márkaneveként használják.
Titus Corlăţean, a szenátus külpolitikai bizottságának szociáldemokrata elnöke elfogadhatatlannak minősítette “egy nem intézményesített entitás” képviseletének bejegyzését, és bírálta az államfőt és a miniszterelnököt, amiért nem reagáltak az ügyre. Közben Cătălin Ivan, a Szociáldemokrata Párt európai parlamenti képviselője a Demokrata Liberális Pártot bírálta, amiért nem voltak hajlandóak aláírni az Európai Parlament alelnökének címzett nyílt levelet, amelyben kérték Jerzy Buzeket, hogy ne ismerjék el Székelyföld képviseleti irodáját. “Ha valakinek még kétségei lehettek, az most megbizonyosodhatott róla, hogy a DLP támogatja az ún. Székelyföld képviseletének elismerését, és ezek szerint hallgatólagosan támogatja a magyar szélsőségesek Románia-ellenes irredenta politikáját is” – fogalmazott a román szociáldemokraták európai parlamenti csoportjának vezetője. Az ügyben tegnap este Traian Băsescu is megszólalt. Az államfő leszögezte: “rossz véleménnyel van” a székelyföldi képviseleti iroda megnyitásáról. Hangsúlyozta: a kezdeményezésnek nincsenek politikai következményei, de az alkotmány és a románok semmibe vételéről árulkodik. “Nincs ilyen közigazgatási egység” – szögezte le az államfő Székelyföldre utalva. Hasonlóan nyilatkozott tegnap este Emil Boc is. A miniszterelnök leszögezte: a kormány nem fogad el olyan entitásokat, amelyek nem illeszkednek az alkotmány kereteibe. “Nem lehet elismerni olyasmit, amit az alkotmány és a törvények nem ismernek el” – utalt Székelyföldre. Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke tegnap közleményben jelezte: Theodor Stolojan demokrata-liberális képviselő levélben kereste meg, és rákérdezett az iroda státuszára, tevékenységének jellegére. Válaszlevelében az erdélyi politikus rámutatott: a román ellenzék politikai fegyvert kovácsol az iroda megnyitásából, és célja a jelenlegi kormány megbuktatása a koalíciós partnerek megosztása révén.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Horea Uioreanu Kolozs megyei PNL-képviselő a Iorga-tábláról, a történelmi hűségről
Románia belügyeibe, Kolozsvár közigazgatási kérdéseibe való beavatkozásnak tekinti Horea Uioreanu, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) parlamenti képviselője, hogy a magyar Külügyminisztérium a Nicolae Iorgától származó idézettel ellátott tábla eltávolítását kéri a kolozsvári Mátyás-szoborról. A Krónikának adott interjúban a kolozsvári honatya arról is szót ejt, mit értett azon, hogy a Fadrusz-alkotáson nyílvesszőt kell elhelyezni a magyar király ülepébe.
Annak kapcsán, hogy a magyar Külügyminisztérium a Mátyás-szoborcsoport elé elhelyezett, Nicolae Iorga-idézettel ellátott tábla eltávolítását kérte, Ön azt szorgalmazta: Hunyadi Mátyást a hátsó felébe helyezett nyílvesszővel kellene ábrázolni a Fadrusz-alkotáson. Nem gondolja, hogy ez sértés a magyar királyra, akit történetesen Iorga is román származásúnak tartott?
– Én azt nyilatkoztam, hogy két feltétellel mondanánk le a Iorga-tábláról. Az egyik, hogy távolítsák el Moldva zászlaját a magyar király lovának lábai elől, mivel Corvin Mátyás nem győzte le Ştefan cel Mare fejedelmet, hanem éppen fordítva történt. A másik feltétel pedig, hogy ábrázolni kell a moldvabányai csata valósághű jelenetét, amikor is a magyar uralkodót az ülepén is megsebesítették egy nyílvesszővel, miközben menekült. Erről beszélnek a korabeli krónikások. Tehát ha ez a két feltétel teljesül, el lehet távolítani a feliratot.
– Nem jelentene veszélyes precedenst beavatkozni művészi alkotásokba teljesen ellentétes módon azzal, ahogyan a szobrász, a festő megalkotta azokat?
– Dehogy. Az a legveszélyesebb precedens, hogy a magyarországi hivatalos személyek beleütik az orrukat Románia belügyeibe, Kolozsvár közigazgatási kérdéseibe.
– De hát a magyar állam is hozzájárult a szoborcsoport restaurálásához.
– Az más kérdés, hogy a magyar állam részt kívánt vállalni a finanszírozásban. Az viszont a belügyekbe való beavatkozásnak számít, ha Magyarország diktálni próbál a tekintetben, milyen legyen a város arculata, a központja, mit helyezzünk el a szobor elé, és mit ne. De visszatérve a nyílvesszővel kapcsolatos nyilatkozatomra: mindezt képletesen értettem (este o parabolă – szerk. megj.), nem kell feltétlenül konkrétan érteni.
– Ennek ellenére sértő a magyarokra. De ha már a történelmi hűséget szeretné visszaadni a műemlékeken, ön szerint vajon miért nem ábrázolták Mihai Viteazul kolozsvári szobrát fej nélkül? Elvégre 1601-ben a fejedelmet lefejezték Aranyosgyéresnél.
– Na jó, ha nem akarja megérteni az én nyilatkozatom átvitt értelmét, az az ön baja. Sajnálom, hogy bronztáblákról polemizálunk, miközben Romániának és Kolozsvárnak is vannak sokkal fontosabb gondjai.
– De hát ön tartotta fontosnak, hogy véleményt mondjon a Iorga-tábláról, amelyet a műemlék alkotóelemének tart, ezért eltávolítását ellenzi. Holott az 1902-ben leleplezett szoborcsoporton eredetileg a Mátyás király felirat szerepelt. Miért nem kerülhet vissza például a király neve magyarul?
– Ezt a problémát a kolozsvári önkormányzatnak kellene felvetnie, nem nekem, én nem képviselem sem a polgármesteri hivatalt, sem a tanácsot. Ők döntöttek úgy, hogy más formában, a szobor elé helyezik el az eredetileg 1932-ben felkerült táblát. Amúgy pedig a restaurálás után felkerült egy magyar nyelvű tájékoztató szöveg is a szobor mellé. Valóban, eredetileg a Mátyás király felirat szerepelt az alkotáson, aztán az első világháború után a Matei Corvin, a negyvenes évek végén pedig a Mathias Rex elnevezés került fel. És én ezt nagyon helyesnek tartom, elvégre Mátyás idejében a latin volt a hivatalos nyelv a közigazgatásban.
– Csakhogy a Iorga-idézet Gheorghe Funar idején és most is törvénytelenül került a szoborra.
– Ezt ugyancsak a helyi önkormányzattól kell megkérdeznie, hogy milyen alapon helyezték el. Gyanítom, hogy megvolt rá a törvényes alapjuk, másképpen nem tették volna ki. Viszont ha mégis törvénytelenül történt, a polgármesteri hivatalt kell elmarasztalni, nem engem.
– Felvetette Moldva zászlajának eltávolítását is. Holott a lobogó azt ábrázolja, hogy a moldvabányai csata után Ştefan cel Mare mégis behódolt Mátyásnak, Moldva pedig Magyarország vazallusa lett.
– Még egyszer mondom, a nyílveszszőre és a zászlóra vonatkozó kijelentésemet átvitt értelemben kell érteni, ne tereljük más irányba a szót. Nyugodjon meg, régen eltűnt volna az a zászló onnan, ha a történelem során másként történt volna. Tisztában vagyok azzal, amit ön mond, hogy valóban úgy történt.
– Pártjával együtt miért háborodott fel azon, hogy a Székelyföld irodát nyitott Brüsszelben, ahol számos más romániai régió, megye – többek között Kolozs – is rendelkezik már kirendeltséggel?
– Mert a Székelyföld nem létezik közigazgatási egységként Romániában.
– És a Mócvidék vagy Olténia létezik történelmi-földrajzi-kulturális régióként?
– Hivatalos közigazgatási entitásként nem létezik sem Mócföld, sem Avasvidék, egyik sem képviselteti magát hivatalosan ebben a formában. Éppen ezért kérette be a román külügyminisztérium a magyar nagykövetet, és követelte, hogy az iroda megnyitásán ne vegyen részt egyetlen magyarországi hivatalosság sem.
– Ehhez képest részt vett az eseményen egy Kovászna megyei liberális tanácsos is.
– Nem áll módomban kommentálni egy megyei tanácsos részvételét. Ha jól értettem, az illető képviselő gesztusát megvitatja a PNL területi szervezete. (Továbbra sincs egyezség a Iorga-tábláról. Egyelőre nem egyezett meg a Mátyás-szoborcsoport elé törvénytelenül kihelyezett, Iorga-idézetet tartalmazó bronztábla eltávolításáról az RMDSZ és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) Kolozs megyei szervezete. Máté András, a szövetség megyei vezetője a Krónikának elmondta: tegnapi megbeszélésükön abban maradtak Daniel Buda megyei PDL-elnökkel, hogy a héten folytatják a tárgyalást. Buda korábban azért kérte a megbeszélés elhalasztását, mert előbb beszélni akart Sorin Apostu kolozsvári polgármesterrel. Mint arról beszámoltunk: a koalíciós egyezmény értelmében, amennyiben az RMDSZ és a PDL helyi képviselőinek nem sikerül megegyezniük, az ügyben a két politikai alakulat csúcsvezetése hoz döntést. Eközben Németh Zsolt, Magyarország külügyi államtitkára a Mátyás-szoborcsoport kapcsán tegnap úgy nyilatkozott: „történelmileg a legjobb állapotban van a magyar–román kapcsolatrendszer, és a két ország elkötelezett ennek megőrzése mellett”. A fideszes politikus tegnap Budapesten megbeszélést folytatott Bogdan Aurescu román külügyi államtitkárral, aki arról biztosította, hogy a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport eddig is „sikertörténet” volt, és Bukarest elkötelezett amellett, hogy az új minőségű magyar–román kapcsolatrendszer sikertörténet legyen a jövőben is. Elmondta, egyetértettek abban, hogy történelmileg a legjobb állapotban van a magyar–román kapcsolatrendszer, „ezt százéves időtávban is nyugodtan állíthatjuk”. Ebben a szövegkörnyezetben értelmezhetők a felmerülő viták és nézetkülönbségek, „élő kapcsolatrendszerről van szó”, tette hozzá.)
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Terebélyesedik a román hisztériakeltés a brüsszeli iroda kapcsán
Az Európai Unió tagjaként Románia és Magyarország is büszke lehet Székelyföldre – jelentette ki Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke kedden Brüsszelben azon a fogadáson, amelyet RMDSZ-es képviselőtársakkal közösen adott Székelyföld brüsszeli képviseletének megnyitása alkalmából.
Tőkés László elmondta, a képviseleti iroda létesítése politikai vihart kavart Romániában és az EP-ben, de úgy vélte, a mesterséges, nacionalista hisztériakeltésnek kimondottan pártpolitikai okai vannak.
Sógor Csaba (RMDSZ) beszédében hangsúlyozta: a három megye által képviselt iroda azt tűzi ki célul, hogy híd legyen Brüsszel és Székelyföld között, továbbá híd legyen Románia és Magyarország között.
A fogadáson több más EP-képviselő is megjelent, köztük Szájer József, a Fidesz EP-delegációjának elnöke, és Tabajdi Csaba, az MSZP EP-delegációjának vezetője is.
Közleményében Tabajdi Csaba úgy vélte: „Túlzottak és érthetetlenek a képviselet megnyitását övező romániai aggodalmak. Románia állampolgárainak – legyenek akár magyar, akár román, akár más nemzetiségűek – az új képviselet megnyitása és az ezzel járó hatékonyabb uniós érdekérvényesítés egyértelműen a javát szolgálja.”
Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke azt emelte ki, hogy az iroda információs és tájékoztató jelleggel jön létre. Azt is tisztázni kívánta, hogy az irodát jogilag Kovászna és Hargita megyék önkormányzatai hozták létre és tartják fenn.
Borboly Csaba, Hargita megye tanácsának elnöke arra emlékeztetett, hogy annak idején nemzetiségre való tekintet nélkül Székelyföld polgárai egyöntetűen az EU-csatlakozásra szavaztak. Négy évvel a csatlakozás után látható, hogy az uniós tagságnak több az előnye, mint a hátránya – hangsúlyozta.
Bogdan Nicolăscu Duvăz szociáldemokrata-párti képviselő bejelentette, a Szociál-Liberális Szövetség (USL) javasolja, hogy tűzzék a parlament napirendjére az iroda megnyitásával kapcsolatos kérdések megtárgyalását.
– Az USL soha nem fog egyet érteni egy etnikai kritériumok alapján körülírt terület autonóm státusának kiépítését illetően. A szövetség a kisebbségi törvényre sem szavazna mai formájában – hangsúlyozta Duvăz. Amennyiben a Boc-kormány felelősségvállalás útján fogadtatná el a jogszabályt, az USL bizalmatlansági indítványt nyújt be. Mint elmondta, a radikalizálódó RMDSZ már nem képzelhető el lehetséges koalíciós partnerként.
Teodor Baconschi külügyminiszter kedden egy televíziós műsorban kijelentette: a kezdeményezés árthat a kétoldali államközi kapcsolatoknak, de bízik abban, hogy a jelenlegi jószomszédi viszony fényében Budapest megértést tanúsít Románia érzékenysége iránt. A román külügy kérése az volt, hogy magyar tisztségviselők ne vegyenek részt a képviselet megnyitóján. A feszült helyzet megoldását abban látja, hogy a Magyar Régiók Háza ne adjon helyet a székelyföldi képviseletnek.
Szabadság (Kolozsvár)

Szenátusi „gazemberségek”
Gazemberségnek nevezte Fekete-Szabó András, az RMDSZ szenátusi frakcióvezetője azt a felsőházban tegnap elfogadott törvénytervezetet, amely kormánybizottsági engedélyhez köti többek között az utcák, terek, parkok, iskolák elnevezését.
A tervezetet 38 támogató és három ellenszavazattal, két tartózkodás mellett fogadta el a felsőház. A kormányoldal szenátorai nem szavaztak.
Fekete-Szabó arról tájékoztatta lapunkat, hogy Ion Chelaru a házszabályt megszegve a szenátorok 13 óráig tartó munkaprogramja után bocsátotta szavazásra a jogszabályt, és nem adott szót a tiltakozó kormánypárti politikusoknak. „A munkaprogramot csak akkor lehet túllépni, ha ezt a szenátorok valamelyike az ülésen kéri és szavazunk róla. Ez nem történt meg. Ráadásul a szavazás pillanatában kvórum sem volt, alig ötvenen ültünk a teremben. Az ülésvezető azonban semmibe vette a házszabályt” – magyarázta az ÚMSZ-nek a frakcióvezető.
A politikus tájékoztatása szerint a kormánypártok a szenátus házbizottságának legközelebbi ülésén megpróbálják elérni, hogy a törvénytervezetet bocsássák ismét szavazásra. Ha ez nem sikerül, akkor reményei szerint a képviselőház – döntő házként – elutasítja majd a jogszabályt.
A jogszabályt Mircea Duşa és Olguţa Vasilescu PSD-s képviselők kezdeményezték még az év elején felháborodva azon, hogy székelyföldi városokban magyar neveket adnak az utcáknak. A tegnap elfogadott törvény kimondja, hogy a megyei és helyi önkormányzatok csak egy tárcaközi kormányzati bizottság jóváhagyása után változtathatják meg román történelmi, politikai vagy kulturális személyiségekről, eseményekről elnevezett utcák, terek, iskolák és egyéb létesítmények nevét, ha az új elnevezés nem román jellegű.
A bizottság tudományos szempontok alapján megvizsgálja az önkormányzatok névváltoztatási kezdeményezéseit, „megelőzi a lehetséges túlkapásokat és megszünteti az önkormányzatok tevékenységében gyakran megnyilvánuló szubjektivizmust”. Az öttagú testületben a történelem, a földrajz, a néprajz, a nyelvészet és a művészetek szakértői vesznek majd részt, közülük kettőt a kulturális tárca, egyet a belügyminisztérium, egyet a kormányfőtitkárság, és egyet a Román Akadémia jelöl ki.
Cs. P. T.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hős vagy gyilkos?
Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük.
Már az is csoda, hogy a román médiában elhangzott ez a kérdés – ugyanis Avram Iancuról van szó, az erdélyi románok nemzeti hőséről, a „hegyek királyáról”. Az érinthetetlenről, a szentről, a feddhetetlenről. Aki ikonként szerepel sok mócvidéki templomban stb. Mégiscsak jó, hogy bévánszorogtunk Európába...
Az Adevărulban jelent meg ez a szentségtörő kérdés, problémafelvető cikk formájában, majd pedig az országos lap havonta megjelenő történelmi mellékletében, a májusi Historiában. A kérdés felvetője Ion M. Ioniţă, a melléklet főszerkesztője. Aki többek között kijelenti, hogy véget kell vetni a történelem politikai manipulálásának. Ez az, amit ma már megtehetünk, de amire viszont gondolni sem lehetett a totalitarizmus idején vagy azt követően, Európán kívül. Amikor csak a Funar-félék meg a V.C.-félék hallathatták a hangjukat... Meg a volt szekusok, akik megrendezték Marosvásárhely véres márciusát.
De visszatérve a „hegyek királyához”, a Historiában megjelent összeállítás egyik szerzője, Marius Diaconescu abból indul ki: „Az érzelmek nem kell hogy elhomályosítsák a történelmi igazságot”. S ha higgadtan vizsgáljuk Avram Iancu szereplését, máris felmerül a kérdés: mi is volt az, amit ő és az általa vezetett mócok, erdélyi románok tettek 1848—49-ben? Forradalom volt-e, vagy ellenforradalom? S a válasz kézenfekvő: „globálisan nézve, egészében véve ellenforradalom volt az, amit tettek”, „a császári ellenforradalom eszközévé váltak”. Ezt is most olvashattuk először román lapban.
Miként azt is, hogy Erdélyben 1848-ban és 1849-ben tulajdonképpen népirtás folyt, „népirtó háborúról volt”, magyarok és románok etnikai alapon gyilkolták egymást. A kivégzéseket törvényszék hagyta jóvá. Miféle törvényszék lehetett az? – ennek is utána kellene nézni. De a békés lakosok legyilkolását, kirablását, házainak felgyújtását, a nők megerőszakolását stb. – semmivel sem igazolhatják a felek.
Hamis az a tétel – állítja a szerző, és több mint valószínű, hogy igaza van –, miszerint „a románok csupán áldozatok voltak. Hóhérok is voltak. Mi, románok is gyilkoltunk, raboltunk, gyújtogattunk, erőszakoltunk. Hogy többet-e vagy kevesebbet, mint a magyarok? Ilyen esetben minden statisztika vagy mennyiségi értékelés értelmetlen. A dokumentumok nem tartalmaznak statisztikát, de a mennyiség egyetlen szóval kifejezhető: sokszor.”
Persze azért van néhány adat. Zalatnán például a népirtás előtt 1 170 magyar élt, utána 500-an maradtak – olvassuk a cikkben. (Nagyon hasonlít ez ahhoz, amit Csibi mester írt ki Iancu akasztásakor, március 15-én.) S a szerző utal még az Abrudon, Felvincen, Enyeden elkövetett atrocitásokra is. Ugyanakkor azt is megemlíti, hogy Avram Iancunak egy abrudi magyar lány volt a kedvese, aki adott pillanatban megmentette a „hegyek királyának” az életét, amikor az a magyar hadsereg által állított csapdába esett... Lám, lám, nem lehetünk meg egymás nélkül! Jobb lenne, ha nem ellenségeskednénk. Mert amit nem intézünk el mi magunk együtt – mindannyiunk javára –, azt mástól hiába várjuk.
Avram Iancut is és a románokat is, ugye, becsapta a császár. Egy-két kitüntetésen s néhány birtokon kívül, amit román vezéreknek vetett oda, semmit sem adott együttműködésükért. Avram Iancu becsületére váljék: nem fogadott el semmit ezekből. Sőt, feljegyeztek egy humoros epizódot: amikor Ferenc József császár Mócvidéken járt, magához hívta a román vezért. Ő viszont nem ment a császárhoz, hanem felnyergelt egy tehenet, és azt küldte maga helyett, mondván: „egy bolond és egy hazug soha meg nem értheti egymást” – idézi az összeállítás másik cikkírója, Ion Carja.
Az újságírók – Avram Iancu ügyében – kezdenek tehát magukhoz térni. Itt lenne az ideje, hogy a történészeknek is megjöjjön az eszük. Mert az összeállításból az is kiderül, hogy a nagy tekintélyű tudományos fórum, a Román Akadémia meghamisítja a történelmet. 2003-ban, az általa kiadott „műben”, a Románok történelmében például olyan szöveget ad Avram Iancu szájába, amit nem ő mondott. A könyv szerzője Liviu Maior volt tanügyminiszter, tehát politikus. Lám, honnan fúj a szél...
Zsehránszky István
Új Magyar Szó (Bukarest)

A magyar nemzeti közösség reorganizációja a Kárpát-medencében
Az I. Világháború befejezése után a szerencsés győztesek Trianonban ítéletet hirdettek. Irgalmatlanok voltak a győztesek és rettenetesek a feltételek, melyeket megszabtak. 
A versaillesi békeszerződés gondoskodott arról, hogy idővel a franciák kiürítsék a megszállott Rajna-vidéket, Schleswig déli részén, Felső-Sziléziában, majd 1935-ben a Saar-vidéken népszavazást tartottak, megkérdezték a lakosságot, Német- vagy Franciaországhoz akar-e tartozni. Magyarországra ez nem vonatkozott, pedig a háború kitöréséért nem Magyarország volt a felelős. 
Magyarország számára a háború valóságos öngyilkosság volt, abban csak veszíthetett, mert a monarchia minden területnövekedése a magyarság birodalmi súlyának csökkentését jelentette volna. Ezért a magyar nemzet minden felelős tényezője és képviselőháza ismételten egyhangúan tiltakozott minden hódító szándék ellen még a legnagyobb katonai sikerek idején is. 1915 őszén a sikeres Szerbia elleni hadművelet eredményeként a magyar csapatok a szerb hadsereget kiverték saját hazájukból, de “Mielőbb becsületes, hódítás és annexió nélküli békét!” – kért a magyar törvényhozás. “Nagy dicsőség a győzelem. De a legnagyobb dicsőség azé lesz, aki a győzelmet mérsékelni tudja, aki a győzelem perceiben saját iniciatívája alapján meg tudja ajándékozni a világot a békével” – jelenti ki gróf Andrássy Gyula. Gróf Tisza István a kormány miniszterelnöke: “A magam részéről aláírom mindazt, amit a békére vonatkozólag gróf Andrássy Gyula tisztelt képviselőtársam mondott”.
A győztesek azon az elven bontották föl az Osztrák–Magyar Monarchiát, hogy szűnjön meg a sok nemzet fölött zsarnokoskodó állam. Helyette csináltak csehekből, morvákból, szlovákokból, lengyelekből, magyarokból, németekből, ruszinokból álló Csehszlovákiát; létrehoztak a románok-, németek-, szerbek-, bolgárok-, törökök-, tatárok-, cigányoklakta Romániát; összehozták a szerbekből, bosnyákokból, horvátokból, szlovénekből, törökökből, montenegróiakból, románokból, albánokból, olaszokból, arománokból álló Jugoszláviát: vagyis csináltak egy Monarchia helyett négyet. 
Fölszabadították a szlovákokat, a ruténeket és áthelyezték őket cseh fennhatóság alá. Fölszabadították az erdélyi szászokat és odaadták őket a románok fennhatósága alá. Fölszabadították a horvátokat és szerb uralom alá helyezték őket, vagyis kreáltak egy többnemzetiségű állam helyett négyet. Az elzászi kérdést megoldották, de a Csehszlovák Köztársaságba betereltek több mint egymillió magyart, Romániába majdnem kétmilliót, Jugoszláviába félmilliónál többet, és Ausztriába is hatvanötezret. Vagyis összehoztak egy Elzász helyett négyet.
Összeomlás, forradalmak és román megszállás után, a legszörnyűbb nyomorúság idején a kilátásba helyezett wilsoni béke helyett darabokra tépték az ezeréves Magyarország testét. Minden környező állam részesült az osztozkodásban, hogy ne legyen egyetlen olyan szomszédja sem Csonka-Magyarországnak, akire elkeseredés nélkül gondolhatott volna.
Ebből a csődszéli, reménytelen helyzetből lábalt ki Horthy Miklós kormányzósága alatt a Maradékország, sőt a múlts zázad IV. évtizede végén Európa közepesen fejlett országai felső csoportjába küzdötte fel magát, az új magyar pengő pedig, a korabeli Európa legerősebb fizetőeszköze volt. 
Az elszakított nemzetrészek teendőiről 1920-ban, Kós Károly a Kiáltó szóban így ír: „Számba kell vennünk erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni. Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára… Az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak... A bátraknak kiáltok hát, a harcolni akaróknak, a kötelességtudóknak; a látni akaróknak, az előrenézőknek. Álljanak elő, ne szégyenkezzenek, ne aludjanak, ne duzzogjanak. Az Élet nem vár; az Élet rohan. Kiáltó szómmal ezt kiáltom! …
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája!”
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Arad megyei szervezete, a Magyarnak lenni jó! közösségépítő program keretében, június 6-án 18 órai kezdettel a Jelen Ház nagytermében dr. Szabó Pál Csaba történész, a várpalotai Trianon Múzeum igazgatója segítségével idézi fel a két világháború közötti Kárpát-medence magyarságának sikeres küzdelmét a megmaradásért és ennek üzenetét a jelenkor magyar közössége számára.
Gárdián Gábor szegedi gordonkaművész játéka eleveníti fel a kor hangulatát. 
Társszervező: az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete.
Az est házigazdája dr. Borbély Zsolt Attila, az EMNT országos jegyzője.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várnak a szervezők.
 Murvai Miklós, az Aradi Demokrácia Központ vezetője.
Nyugati Jelen (Arad)

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

A partnert zsarolni nem hasznos dolog
Költészet és politika kettős tematikájában hívta beszélgetésre Lakatos Péter a Varadinum hetében a váradi városháza dísztermébe Markó Bélát, mint költőt s miniszterelnök-helyettest. A másfél órás hangos interjú fontosabb mozzanatainak szerkesztett változatát olvashatják, kérdések helyett témamegjelöléssel, amit az is indokol, hogy a vendég gyakran el-elkalandozott a kérdésfeltevéstől. A Szűcs László által szerkesztett szöveg az Erdélyi Riport 2011/11., június 3-i számában jelent meg.
Szonettekről. Ez az egyik legkötöttebb versforma, itt adott nemcsak a szótagszám, hanem a sorszám is, a rímképletek. Aki ilyesmit ír, az többlet kötöttséget vállal, hiszen egy egészen szoros keretbe, formába kell beilleszkednie, s abban úgy beszélnie, hogy a forma ne sodorja magával. Pontosan ezért szeretem, mert az életünk mintája, életminta is. Általában a körülményeinket csak részben alakítjuk mi magunk, beleszületünk egy helyzetbe, egy országba, egy közösségbe, egy időbe, s ezeket tudomásul kell vennünk. Persze, úgy éljük le az életünket, hogy közben próbálunk változtatni a körülményeken. A politika az én elképzelésemben erről szól elsősorban. A feladat az, hogy mások által teremtett körülmények közepette is tudjunk szabadok lenni, úgy cselekedni, hogy azok mi legyünk.
Az életembe ma belefér egyszerre a költészet és a politika is. Én tíz esztendeig egyáltalán nem írtam, ennek az egyik következménye, hogy amikor egyesek hallják, hogy verset írok, egészen meglepőnek s komolytalannak tartják egy felelős politikus részéről. Manapság már szinte naplószerűen írok verset, a szonettkönyvem alig fél év alatt született. Csoóri Sándornál olvastam valahol, ő a kilencvenes években erősen benne volt a közéletben, aztán írt egy verset, amelynek a fő motívuma az volt, hogy csak most veszi észre, hogy milyen szép zöld a fű. Valahol az én verseim is erről a felfedezésről szólnak.
Dossziék, zsarolások. Nem hiszem, hogy ez úgy működne, ahogy ezt egyesek elképzelik. Hogy időnként megkeres valaki valakit, s dossziékat tesz eléd. Lehetségesek közvetett fenyegetések, egy olyan légkör kialakítása, hogy ez mindig ott lebeg valaminek e feje fölött. A szekus dossziék története is így működött. Időnként valamit nyilvánosságra hoztak, de sokan élhetnek közöttünk abban a félelemben, hogy mi kerül még elő a soha teljesen ki nem ürített levéltárakból. Sokkal rafináltabban működik ez, bár elképzelhető a közvetlen zsarolás is sokak esetében. Ezért fontos az átláthatóság, a nyilvánosság. Magánemberként én kíváncsi lehetek, hogy mi van a szomszédom, a fodrász, az orvos egykori dossziéjában, de mint állampolgárnak a kíváncsiságomon túl semmi közöm hozzá. Viszont ahhoz, hogy egy felelős, választott vezetőnek milyen a múltja, ahhoz van közöm. Tudnom kell, kik döntenek rólunk, velünk kapcsolatosan. Ezért igenis egyetértek azzal, hogy azoknak a dossziéját, akiket mi képviselővé, szenátorrá választunk, vagy akiket fontos tisztségbe kineveznek, azoknak a dossziéját át kell világítani. Nem a botránykeltés, a csámcsogás érdekében, hanem egyszerűen tudnunk kell, hogy kik hoznak döntéseket. S persze azért is, hogy tudjuk, az illető nem zsarolható. Nincs a múltjában olyan mozzanat, ami által zsarolható. Azzal nem értek egyet, hogy azt a kört, amit át akarunk világítani, a végtelenségig bővítsük, s egyszer csak azt vegyük észre, hogy a társadalom egyik fele figyeli a társadalom másik felét.
Kormányszerep. 1996-ban jutottunk el oda, hogy hoztunk egy történelmileg előzménytelen döntést arról, hogy belépünk a kormányba – szövetségeseinkkel, a Demokratikus Konvencióval, akikkel ellenzékben is szövetségben voltunk. Nagyon erős és konfliktusos vitáink voltak erről az RMDSZ-ben, azóta folynak viták arról, hogy mit jelent a kormányzati szerep egy olyan szervezet esetében, amely nem ideológiai alapon jött létre. Voltak olyan teóriák, hogy egy kisebbségben lévő közösség, etnikum képviseletének mindig kormányon kell lennie, erre példa a finnországi svéd párt, amely évtizedek óta ott van a különböző kormányokban, s ebben senki nem lát problémát. Én idáig nem mernék elmenni, hogy az RMDSZ-nek minden körülmények között ott kell lennie. Nem mernék ilyen elvet kimondani, talán nem is lenne hasznos stratégiailag sem, taktikailag sem. Elvi szempontból sem. De azt igen, hogy ha lehet fontos célokat fogalmazni a kormányprogramba, akkor a partner ideológiai alapállásától függetlenül ott kell lenni. A határ nem ott van, hogy a partner baloldali vagy jobboldali, a határ ott van, hogy az a koalíció, amibe bemegyünk, román–magyar viszonylatban mit fogad el, lehet-e előrehaladni ezen a területen.
Doktrínák. Engem a doktrínák különösebben nem érdekeltek, soha nem próbáltam doktriner politikát folytatni. Van nekem is meggyőződésem szociálpolitikai-gazdasági kérdésekben, de soha nem próbáltam az RMDSZ haladási irányát doktrínákhoz kapcsolni. Ilyen szempontból az RMDSZ rugalmasabb. Persze látjuk a román pártok esetében, hogy már mindenki mindenkivel volt szövetségben. Romániában nem ideológiák és doktrínák alapján alakulnak a dolgok. Jobbközépen helyezzük el magunkat, tagjai vagyunk az Európai Néppártnak, de ez nem azt jelenti, hogy az RMDSZ-ben nincsenek baloldaliak, vagy olyanok, akik a jobbközéptől is jobbra állnak. Hál’ istennek a parlamentben most nincs ott az a párt, amellyel idegengyűlölő programja okán nem lehetne semmiféle szövetséget kötni, eddig sem, ezután sem. A román törvényhozásban ma nincs olyan párt, amellyel ne lehetne együttműködést elképzelni. Mostani partnereinkkel azért volt lehetséges a koalíció, mert el tudtunk fogadtatni fontos programcélokat. Az elmúlt húsz év egyik legjelentősebb eredménye az oktatási törvény. Minden tiltó rendelkezést ki tudtunk iktatni belőle. Sikerült végigvinni ezt a Demokrata-Liberális Párttal. Azt is oda számolom, amiért sokan támadnak, a kórházak decentralizációját. Ez magyar szempontból is fontos, hiszen számos helyen a helyi közösség dönt a kórházak lényeges ügyeiben. Cseke Attila egy rendkívül makacs, konok, nehéz ember, de erre a feladatra ő kellett. Azokat az ütéseket, amiket kapott, kevesen állták volna. Persze, ez nem sikertörténet, hogyan is lehetne az, amikor nincs elég pénz, gyógyszer.
Magánszféra. A politika nem egy nyolcórás munka. Nem lehet úgy politikusként dolgozni, hogy délután négy után hazamegyek, s elfelejtem, mi volt bent. Igazán jól persze sehol nem lehet úgy teljesíteni, hogy az ember otthon elfelejt minden benti gondot. A politikában este tizenegykor is megszólal a telefon, kérnek egy nyilatkozatot, reagálni kell. Kialakult az utóbbi időben az a gyakorlat, hogy az újságírók vasárnap délben kérdezik az embert a legszívesebben, s az ő szempontjukból ez így van jól, hiszen a lapok hétfőn megjelennek. Nincs szünet. Ez nagy teher, különösen akkor, ha a család máshol él. Az én esetemben a család kétlaki, velem együtt Bukarest és Marosvásárhely között ingázik. Ezzel együtt olyan ez, mintha az ember egy karanténban, egy gettóban élne, ami veszedelmes dolog. Ugyanúgy, mint a közvéleményt gyakran érthetően ingerlő privilégiumok. Ha valaki miniszterelnök-helyettes, akkor testőr jár a nyomában, de ez azt is jelenti, hogy elzárja magát a világ többi részétől, s ha nem vigyáz, egy idő után már nem tudja, mennyibe kerül egy kiló kenyér. Vagy mennyi egy liter benzin. Ezt tudatosan kell úgy építeni, hogy ne engedjünk ennek a vonzásnak, s a politikus ne higgye el, hogy ez örökre így marad.
Szálka Orbán szemében? Politikustól teljes őszinteséget ne várjanak. Nem olyan értelemben gondolom ezt, hogy feltétlenül hazudni fog a politikus, mert az nagy baj. De kimondani az ember azt mondja ki, amit kimondhatónak tart. Vannak olyan tények, amelyeket esetleg csak később fog a nyilvánosság elé vinni. Az RMDSZ–Fidesz-viszonyról tudok őszintén beszélni. Sokan úgy értelmezték, azért nincs felhőtlen viszony a két szervezet között, mert valamiért Orbán Viktor és Markó Béla nincsenek felhőtlen viszonyban. Azonosították a pártelnökök viszonyát a pártok viszonyával. Ez a politikában gyakran tagadhatatlanul számít, de meg kell mondanom, soha nem ez a döntő. A román politikában sem. Általában az érdekek döntenek. Én a Fidesz politikusait húsz éve ismerem, s volt idő, amikor kiválóan együttműködtünk, például a Fidesz első kormányzása idején. Együtt alakítottuk például a magyarigazolvány vagy a státustörvény kérdését. Másik irányban a Năstase-kormánnyal ugyancsak mi alakítottuk, hogy például az oktatási támogatást alkalmazni lehessen.
Nem tudok arról, hogy én személyesen bármelyik fideszes vezetővel rossz viszonyba kerültem volna. Voltak vitáink, s voltak nagyon jó együttmunkálkodásaink. Itt másról van szó. S én ezt drámainak és szomorúnak tartom. Ugyanis lehet vitázni arról, hogy minek mi a következménye, hogy a jövőben mi lesz. Azzal nem különösebben értek egyet, hogy a kettős állampolgárság legfontosabb kérdése, hogy lehet-e Magyarországon szavazati jogunk. Egészen más vetületben most a román törvényhozásban fog szóba kerülni a külföldön élő román állampolgárok szavazati jogának az alkalmazása. Vezessük-e be a levélben való szavazás lehetőségét? Miért legyen nekem a célom, hogy azok is szavazzanak a román parlamentről, akik egyébként nem élnek ebben az országban? Nem ők isszák meg a levét annak, amiről szavaznak. Ugye, kicsit bonyolultabb a dolog, ha együtt tekintünk e kettőre.
Hogy miért nincs rendben a Fidesszel a viszony? Az elmúlt években tapasztaltam, hogy nem tudtuk elfogadtatni azt az elvet, s itt a konfliktus lényege, hogy a mi dolgainkban végül is nekünk kell döntenünk, ehhez várjuk a segítséget, a tanácsot. De nekünk önállóan kell eldöntenünk, hogy mit teszünk. Nincs, aki nekünk megoldásokat adjon, nekünk kell Bukarestben érvényesíteni az érdekeinket. Itt van a konfliktus forrása, drámainak tartom, hogy ezt nem tudtuk elfogadtatni Budapesten. Nem tudjuk magunkat alárendelni semmilyen más pártnak. Csak partnerek tudunk lenni. Most létrejön egy új magyar párt, ezt sokan azért támogatják, mert végre lesz egy olyan magyar politikai szervezet Erdélyben, melyet távvezérléssel lehet irányítani.
Jót, rosszul. A politikában lehet teljesen jó szándékkal rossz döntéseket hozni. Mondok egy távoli példát. Jó döntések vezethetnek később rossz helyzetekhez. Utánaolvastam annak, amire az idősebbek emlékezhetnek, a romániai németek és zsidók eladásának. Nyilvános állami döntés soha nem volt erről, Németország megbízott egy ügyvédet, román részről securitatés tábornokok tárgyaltak. 1968-tól egy évre, utána 3-5 évre szóló egyezményt kötöttek ezek a felek, s pontosan szabályozták, hogy milyen kategóriájú németért mennyi pénz jár, diplomásért több pénz, nyugdíjasok után kedvezmény. Olajozottan működött a dolog, Románia 1968 és 1989 között 230 ezer németet adott el Németországnak. Ki tagadhatná azt, hogy Németországnak igaza volt, amikor az ő németjeit ki akarta menekíteni egy diktatúrából, amelynek a vége akkoriban nem látszott? De ki tagadhatná, hogy ma egészen másként nézne ki Erdély, ha itt lenne 3-400 ezer német? S milyen mértékben lenne jelen a német gazdaság Erdélyben?
Egység. Az egységes fellépés kapcsán nem csak a küszöbről van szó. Ha átlépjük, ott vagyunk, ha nem, akkor kimaradunk. Nemcsak a parlamenti küszöbről van szó, hanem arról is, hogy egyébként is egységesen kell fellépni. Mi lenne, ha a román parlamentben a magyar képviselet egyik fele azt mondaná, hogy a történelem és a földrajz oktatása a fontos, a másik fele pedig azt, hogy most inkább a vízhálózat fejlesztése. Egyébként mind a kettő fontos. Az egységre nemcsak azért van szükség, hogy képviselőink legyenek, hanem mert különben semmilyen eredményt nem érnénk el, a román politika úgy játszana velünk, mint macska az egérrel. Ezt láthatjuk abban a pillanatban, amikor felerősödik az újabb erdélyi magyar pártalakítási szándék. Abban a pillanatban a román politika is kezd odafigyelni. A Wikileaks által kiszivárogtatott amerikai diplomáciai jelentésekből is kiderült, hogy Săftoiu államelnöki tanácsos annak idején arról beszélt, milyen jó az MPP megjelenése, mert az RMDSZ-t meg lehet szorítani Szászék segítségével. Legyünk őszinték, olyan nagy öröm az a román politikusoknak, hogy azzal kell folyton számolni, hogy az RMDSZ nélkül nem lehet kormányt alakítani, s csak az RMDSZ-szel lehet többséget alkotni? Helyettünk aligha lesz majd ott ez az új párt a román parlamentben. Legfeljebb csak abban reménykedhet, hogy minket is kiüt onnan.
Kormányzás. A költségcsökkentés megtörtént, viszont a gazdaságélénkítő intézkedésekkel húztuk az időt, vacilláltunk, totojáztunk, s még most sem történt meg, aminek meg kellett volna történnie. Ennek a kormánynak a legnagyobb baja a rendkívül lassú, habozó előrehaladás, döntések, újratárgyalások, visszalépések, aztán lassan előreindul a dolog. Most látom, milyen nehézkesen, sok hordalékkal tud működni egy rosszul elképzelt közigazgatás. Amihez hozzájárul, hogy a politikai elit, a vezetés nagyon lassan dönt. S nagy ellentéteket is látok, mert miközben Traian Băsescu valóban úgy viszonyul a dolgokhoz, hogy mindegy, hogy népszerű, népszerűtlen, kell menni előre, vágni, nyesni, igen ám, de a parlamentben az ő pártja, a PD-L, de majdnem mindenki más is, egyfolytában meg van ijedve a népszerűségvesztés miatt. Egyfolytában azon törik a fejüket, hogy lehetne úgy csinálni, hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon. Legközelebb is ránk szavazzanak, a nehezét pedig vigye el más.
Ma valamelyes realitását a kisebbségi törvénytervezetnek látom. Ez most már annyira tárgya a köztünk lévő viszonynak, hogy nem hiszem, hogy a partnereink elállnának attól, amiben megegyeztünk. Ha nem másként, akkor felelősségvállalással, aminek elvileg ellene vagyok. Zsigerileg ellenzem, hogy a kormány hozzon törvényeket s ne a parlament. Félek attól, hogy a parlamenti vitában mi lesz ezzel a törvénnyel. Sokszor van úgy, hogy mindenben egyetértünk, csak a lényegben nem. Azzal sohasem szerettem fenyegetőzni, hogy ha valami eddig és eddig nem történik meg, akkor ezt vagy azt fogjuk csinálni. Az nem hasznos. A partnereknek el lehet mondani, hogy ez nekünk létkérdés, enélkül nincs értelme az együttműködésnek. Igen, ezt el lehet mondani, de hogy zsarold, hogy „ha eddig nem csinálod, akkor én felbontom a szövetséget”, azzal már átlépsz a hiúságok, a gőgök, önérzetek területére, s visszakapod azt, hogy „te engem ne zsarolj”. Elég sokat tárgyaltam, sok egyezséget kötöttem, de ezt mindig kerültem. Most sem vagyok hajlandó ilyet mondani.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Liszkay kezében a Hírlapok
„Az Udvarhelyi Híradó Kft.-ben szerda este többségi tulajdont szerzett a budapesti bejegyzésű Határok Nélkül a Magyar Sajtóért Alapítvány” – erősítette meg lapunk korábbi értesülését Székely Róbert, az Udvarhelyi Híradó Kft. ügyvezető igazgatója. Kérdésünkre, hogy mi indokolta a magyarországi tőkeinjekciót, Székely elmondta: az akvizíciónak egyetlen célja van, megerősíteni az Udvarhelyi Híradó Kft. vezető piaci pozícióját.
Mint ismeretes, a társaság tulajdonában négy helyi lap van, (Udvarhelyi Híradó, Csíki Hírlap, Gyergyói Hírlap és Vásárhelyi Hírlap), illetve a szekelyhon.ro honlapot is működteti. Az ÚMSZ megtudta, az Udvarhelyi Híradó Kft. Háromszéken, Kolozsváron és Besztercén terjeszkedne. Székely hangsúlyozta: az alapítvány a Magyarország határain kívüli magyar nyelven folytatott sajtótevékenység, ezáltal a magyar nyelv ápolására jött létre.
Felvetésünkre, hogy annak nevét sem az internetes keresőkben, sem a magyarországi Társadalmi Szervezetek és Alapítványok Névjegyzékében nem találtuk, Székely meglepetésének adott hangot. „Ez egy magyarországi alapítvány, nem tudom, hogy miként nem hallottak róla eddig. Ott van például Liszkay Gábor (Nemzet Lap- és Könyvkiadó Kft. tulajdonosa, a Magyar Nemzet című budapesti napilap igazgató-főszerkesztője – szerk. megj.), ő az egyik alapembere” – magyarázkodott.
Megjegyzésünkre, hogy a tranzakció során jobboldali beállítottságúvá válnak-e a Hírlapok, az ügyvezető igazgató határozott választ adott. „Ennek az alapítványnak semmi politikai színezete nincs. Hogy Liszkay Gáborék a Magyar Nemzetnél melyik párttal szimpatizálnak, az az alapítvány szempontjából semmit nem jelent. Azért vásárolták meg a Hírlapok többségi tulajdonrészét, hogy összefogják és erősítsék a határon túli magyar lapokat” – bizonygatta Székely.
F. I.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Székelyföld mint életforma
Takács Péter magyarországi történész szerint a globalizáció ellenhatásaként is fokozódik a régiók iránti érdeklődés
Interjúalanyunk többször járt már Marosvásárhelyen, de előadást most első alkalommal tartott ebben a városban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására, a Kultúrpalota kistermében. Értekezésének témája a székelyföldi gazdasági múlt, annak a története, ahogyan a székely kisközösségek, mindennapi nehézségeikkel küzdve, egymásnak adták át tudásukat, tapasztalataikat, ahogyan életmódjukból adódóan szervezték meg azt az önfenntartó létformát, amely évszázadokon át jellemezte őket.
A Székelyföld múltját kutatja, pontosabban gazdaságának történetét. Honnan ered érdeklődése?
– A Székelyföld mindig is periférián volt. Amikor a magyar királysághoz tartozott, akkor is topográfiailag is a határszélen, és ha igaz a középkori történetírásnak az az állítása, hogy a Dunántúl nyugati részéből, az Őrségből telepítették őket ide határőri feladatra, akkor eleve olyan feladattal látták el, amely a központot védte volna, annak zavarását megakadályozta volna.
Egyesek kétségbevonják, hogy határőrök voltak, éppen a Székelyföldben jelent meg ez, de én hiszem, hogy határőri szerepet töltöttek be, csak nem azt a reguláris katonaságét, amelyet a 20-21. század elképzel magának. Mindig érdekeltek az ilyen, perifériára szorult közösségek a történelemben, ugyanis a modernizáció is késve érkezik meg ide, a polgári társadalmi átalakulás is lassúbb ütemű, mint a nagyvárosokban vagy centrumokban.
Külön íze-zamata van a Székelyföldnek, egészen a 20. század derekáig, a viszonylag szolid létszámú településeknek, a falusi mentalitásnak, annak, hogy a lakosság nyolcvan-kilencven százaléka 1000–1500 vagy ez alatti létszámú településeken, falvakban lakott, és ez olyan hagyományőrző típusa az emberi közösségeknek, amelyet a történészek nagy kíváncsisággal szoktak vizsgálni, ha ráéreznek az ízére. Nemcsak a magyarországi, de az itáliai vagy a Pireneusokban lévő falvak, a francia apró települések vagy éppen Svájc településstruktúrája is izgalmas.
Az, ahogyan olyan emberi ragaszkodások alakultak ki a tájhoz, a lokalitáshoz, a lakóhelyhez, a környezethez, a vidékhez, amelyek majdnem elszakíthatatlanok. Svájcban például a kialakult pápai őrség tagjait hathónaponként le kellett cserélni, mert ha nem, a honvágytól megbetegedtek. Most a modern vándorlás az 1989-es forradalom után sok székelyt kivitt Spanyolországba, még többet Kanadába. És akikkel én találkoztam, vagy akikkel sikerült érintkezésbe kerülnöm, vágynak haza. Pedig Kanadában is vannak fenyőfák, apró falvak, de nem Székelyföld, nem az a vonzása.
Most idefele épp egy Németországban dolgozó marosvásárhelyi hölggyel utaztunk, akiben ugyanez fogalmazódott meg, haza kellett jönnie most egy hétre Székelyföldre, hogy feltöltődjön azokkal az élményekkel, gyökerekkel, tapasztalatokkal, amik itt vannak. Van a tájnak egy ilyen vonzereje, energiája, amit a történész megint csak valamilyen okból kifolyólag előszerettel vizsgál.
A másik, hogy itt az önellátás sokkal fontosabb még ma is, mint az államtól való könyörgés, segély. Itt az ember, ha másként nem, kimegy az erdőre gombát szedni, vadgyümölcsöt, a gyűjtögetést vállalva inkább, de szégyell kéregetni. Tehát ez afféle önmegtartó erő, ami a nagy szegénységben vagy nagyobb szegénységben sokkal másabb mentalitást alakít ki az önmagunkról, családunkról való gondoskodás keretében, mint, mondjuk, egy nagy városban.
Miben másak az ilyen kistelepülések, mint a nagyvárosok?
– Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú települések mindig fegyelmezettebbek. A transzcendentális ragaszkodás is sokkal erősebb ezek esetében, mint a városban, a nagyvárosokban, sokkal kevesebb itt az ateista, a világot csak materiális szinten szemlélő, itt a lélek is él az emberekben. Ezek azok, amik idehoztak engem, már a téma szerint vizsgálni ezt a területet, még akkor is, ha tudom, van a székelyekben olyan büszkeség is, hogy, mondjuk, anyagcsere-végterméknek tekintik a magyart, szóval nem mindig a legszebben nyilatkoznak, de hát az ilyen jellegű elszólások minden etnikumnál, minden faluban megvannak, nem ideológia, ez csak egy mérges kiszólás, vicc, vagy a magam sorsát cipelve a nyomorúságomat próbálom vele csökkenteni, enyhíteni, vagy a fájdalmaimat fékezni vele.
Ezek azok, amik olyan érdekessé tették Székelyföldet, ami engem izgatott, foglalkoztatott, és most éppen Székelyföld gazdasági életéről tartok előadást, éppen annak a hagyományos tapasztalati kultúrának a továbbélését pendítem meg, próbálom elmesélni, amit én megtapasztaltam a történeti források, az itteni székely parasztok vallomásaiból, úrbérrendezéskor. Ezek révén rálátni arra a kultúrára, amit a családi élet, a gazdálkodás, ruházkodás, a vándorlás, a népi mesterségek jelentenek. Az, hogy legalább tíz-tizenötféle mesterséget űzött egy családanya, legalább nyolc-tíz mesterséget egy férfi, és ez tartotta őket.
Debrecenből érkezett ide. Vannak székelyföldi gyökerei?
– Nagyon távoli gyökereim vannak, az édesanyám nagyapja innen került el, a Székelyföldről, Kornis nagyságos úr kádármesterének, valamikor az 1850-es években. De mi olyan körülmények között éltünk, hogy a családi legendárium esténként az egymással való beszélgetésben vagy mesében fordult elő, de nem készítettünk ezekről feljegyzéseket, a szóban terjedő kultúrát őriztük családilag.
A nagyanyám emlegette ezeket, de a napi munka, a gyermeknevelés, a sok gyerek együtt azt eredményezte, hogy ezek az élet perifériáján meghúzódó motívumok ugyan befolyásolhatták az embert, de semmiképpen sem tudatosult úgy, hogy most emiatt célszerűen teszünk valamit.
Inkább a szakmai felkészülésem során, az európai és a magyar történelmet tanulmányozva találtam rá azokra a szigetekre, amelyeket nem csak úgy lehet vizsgálni, hogy hány tonna acélt termelnek, milyen vasútat építenek, mikor építik meg az autópályát, milyen a modernizációs ütem, hanem úgy is lehet vizsgálni, hogy hogyan él egy olyan közösség, amelyik apáról fiúra hagyományoz életelveket, gyakorlatot, mesterséget, az élet fenntartását és a hétköznapokkal való küzdelmet.
Hol végezte a kutatásait, milyen forrásokat használt a tanulmányaihoz?
– Többször is jártam a Székelyföldön, de én a 18. századdal foglalkozom, a 19. század első felével, tehát 48-49-ig, ezért inkább levéltárakban kutattam. Az volt a szerencsém ebből a szempontból, hogy a gubernium levéltára az erdélyi kancellária levéltára is. Annak idején, amikor az unió megtörtént 1867-ben, és 68-ban életbe lépett, akkor bekerült az országos levéltárba, amely Mária Terézia óta működik, és annak állományára vigyáztak. Úgyhogy nem nagyon nyúltak hozzá, majd Trócsányi Zsolt rendezte az 1950-es évektől az 1980-as évekig, haláláig. Ezeket a forrásokat használtam.
Mekkora munkája van ebben?
– Nem lehet lemérni, körülbelül két évtizedes tudatos gyűjtőmunka, aminek következtében az 1820-as parasztvallomások mindenike megjelent már forráskiadványként, most az 1784–85-ös parasztvallomásokat adom ki, de mellette a székely oklevéltártól kezdve a különböző forráskiadványokig, a székelységről szóló irodalomig minden 22 éves koromtól foglalkoztatott, a szépirodalom is, meg a történelmi tanulmányok is. Leginkább a forráskiadványok, mert én a történelmet az eredeti forrásokból szeretem felépíteni, nem elveket, elméleteket gyártva és azokhoz igazodva.
Van még anyag, ami nincs felkutatva ebben a témában?
– Nagyon sok, kimeríthetetlen a levéltári anyag. A határőrök életéről szóló források zöme Bécsből került haza Trianonkor, bizonytalan sorssal a többsége ott maradt Bécsben, mert annak az országnak kellett kiadni, amelyhez tartozott Trianon után. Romániát nem nagyon érdekelte akkor a székely határőrökről készült feljegyzéssorozat, Magyarország mással volt elfoglalva, konszolidálni kellett a gazdaságát, társadalmát egy ilyen tragédia után.
Tehát ezeknek a kutatása még majdnem szűz terület, majdnem ismeretlen a levéltárban is. És, ugye, a nagyenyedi hadtestparancsnokságtól bekerült a bécsi hadtörténeti levéltárba, válogatni sem lehetett a haditanács iratai között, ott hevernek most is, nem nagyon fúdogálják a port róla sem a németek, sem az osztrákok, sem a magyarok.
Mi a magyarázata a régiók iránti fokozottabb érdeklődésnek?
– Ez a kommersz multinacionalizálás, a nemzetek eltörlése keltette fel fokozottan az emberek lelkében, gondolkodásában, érzelmi viszonyulásában a régiók iránti érdeklődést.
– Namármost, tipikusabb régiót Európában keveset talál a történész, mint a székely régió, nemcsak azért, mert egy meghatározott lokális térségben foglal helyet, hanem azért mert lakói idetelepülésüktől kezdve mindig autonómiával rendelkeztek.
A székely nemzet, addig, amíg el nem törölték és nem polgáriasították, és az osztálytagozódás meg nem teremtődött az emberek életében, addig mindig homogén egységet alkotott, és hát erre büszke is volt, mert ehhez társult egy foglalkozás, életmód, sajátos tájegységen való elhelyezkedés és az egymásrautaltság úgy, hogy az ilyen ritka a történelemben.
Nyíregyháziként lát-e hasonlóságot az ottani és a székelyföldi életstílus között?
– Van, éppen ilyenféle autonómia és szabadság volt a hajdúk esetében is. Csak az úgy hatszáz évvel később keletkezett, mert, ugye, a székelyek a honfoglalástól vannak itt, akkor is, ha még történésszemmel, történészi eszközökkel nem tudjuk ezt bizonyítani, mert a régészet még ezen a területen késlekedik, nincs pénz kiásni azokat a tárgyi emlékeket, amelyek hozzájuk kötődnek, de 1606-tól a Bocskai által letelepített hajdúk majdnem ugyanígy éltek.
Vagy hasonlatos a jász-kunok élete, annyiban más, hogy ők hamarabb befejezték a katonáskodást, mint a székelyek, és későbben, a tatárjárás után kerültek be a Duna–Tisza közére, aztán távozás után visszajöttek, és a törökök kiűzése után megszűnt a közösségük. De már amikor a törökök megszállták azt a területet, akkor sem alkalmazták azt a katonai szerepkört, azt a féle elkülönülést, mint a székelyek. Van hasonlatosság több helyen.
Mindezt az egyetemen is tanítja?
– Tartottam erről szemináriumokat, és érdeklődnek is a diákok, bár a mai világ viszonyai között, amikor nem hiszem, hogy Erdélyben más lenne a diákok mentalitása, mint Magyarországon, mert valószínű, itt sem kapnak azonnal állást, ahogy kilépnek az egyetemről, a perspektívátlanság miatt azt az érdeklődést, ami egy ilyen témával kapcsolatban 20–25 évvel ezelőtt felébredt volna a hallgatókban, most nem lehet kiváltani. Mert nem tudják mire hasznosítani.
Szóval úgy végzi el a hallgatók sokasága az egyetemet, hogy biztos abban, hogy nem lesz állása. Ez visszafogja az időben való szellemi ráfordítást a dolgokra, amelyek csakugyan érdeklik őket. Mindig több van egy-kettőnél, akit érdekel, csak aztán az ember keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy a végzés után öt-hat évvel kint mosogat Írországban, kocsmában dolgozik, mert ott többet keres.
Ezek a volt szovjet térségnek a mába átnyúló nagy tragédiái, hogy nincs olyan anyagi biztonsága a magyarországi és – gondolom – az erdélyi értelmiségi fiataloknak sem, hogy a választott pályán kedvük szerint tölthessék el életüket nyugdíjas éveikig.
Takács Péter (1941, Bükkszentmihály)
Történész, egyetemi docens. Szülőfalujában végzett általános iskolai, Tiszalökön abszolvált középiskolai tanulmányokat követően Debrecenben szerez egyetemi diplomát. Ugyanott doktorál, majd megvédi kanditátusi, utóbb pedig nagydoktori dolgozatát, amelynek témája szintén a Székelyföld, főként gazdaságtörténeti szempontból.
Jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Történeti Segédtudományok Tanszékének munkatársa. Egyéb munkái mellett társszerzője az Erdély-történeti Alapítvány kiadásában megjelent több fontos könyvnek (Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Marosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Háromszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002; Csík-, Gyergyó-, Kászonszék és Aranyosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002).
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bizonyosság és kétely
Kövek a Szamosban
Tamás Gáspár Miklós
Gyimesi Éva (kritikus, irodalomtörténész, a kolozsvári egyetem tanára, a romániai/erdélyi demokratikus fordulat egyik legjelentősebb alakja) megtöltött egy hátizsákot kövekkel, és elsüllyedt a Szamosban.
Elsüllyedt vele együtt sok minden.
Nem csak a kövek.
Az a hit például, hogy „a romániai magyar irodalom” önálló létező, és rettenetesen fontos, élet és halál, minden. Én még emlékszem, milyen érzések vették körül ezt a hitet – azon kívül, hogy „a romániai magyar irodalom” a romániai magyar életet helyettesítette –, magában a magyar írásban rejlett akkor valami lázadó titok. Korolenko mondta, hogy „hazám az orosz irodalom”; hazánk „a romániai magyar irodalom” volt – volt.
Ma már alig vesznek erdélyi magyar könyvet az erdélyi magyar olvasók, ma már nem nagyon fizetnek elő erdélyi magyar lapokra. Ezek szerint az erdélyi magyar olvasóknak már van másik hazájuk. Csak nem tudni, hol. „A romániai magyar irodalom” avval, hogy modern volt, modern hazát adott a romániai magyar olvasóknak abban az országban – a Ceauşescu-rezsim Romániájában –, amely agresszívan épült, mégis omladozott, amely a maga korszerűtlen ipari civilizációjával eleve romnak készült, s amelyben mindent elfoglalt a korszerűtlenség lényege, a szegénység. S amely ennélfogva nem tetszett modernnek. Hiszen a Nyugat, a modernség foglalata, nem volt szegény. Ma már modern Kelet-Európa is, de megmaradt szegénynek.
Ma a Nyugat – Romániában mindenképp, de hovatovább Magyarországon is – nem annyira a modernség középpontja, mint egyszerűen menekülési, kivándorlási célpont, nem a vágyak tárgya, hanem a szűkösség kényszerű következménye. Nem a szabadság képzetes hona, hanem a megélhetés eshetősége. Ám akkor – 1968 és 1989 között – a modernség szabadságeszmény volt, s mivel magyarul szólt, pedig a magyarság, ha nem is volt mindig üldözött, elismert se volt soha, lázadó eszmény is.
„A romániai magyar irodalom” nevezetű konstrukció akkor is a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt, s ha a hátrahagyott művek zöme, mint mindig, triviális (ha az ehhöz az irodalomhoz fűződő hiteket feledjük), de nekünk, akkori és ottani olvasóknak csak ritkán tűnt föl ilyennek.
Gyimesi Éva ennek az irodalomideológiának volt a leghatásosabb, legőszintébb hitvallója. Nem közvetlenül. Őt a strukturalizmus ütötte résen betóduló új poétikák ihlették, a modernizmusnak ő modernista kritikusa volt, distancia nélkül. A kelet-európai modernizmus 1968 és 1989 között nem volt kritikus és kritikai önmagával szemben – ezért se volt semekkora hatása a frankfurti iskolának –, s ezért se gondol a kelet-európai „későmodernizmus” többnyire az égvilágon semmit a kapitalizmusról.
A kelet-európai modernizmusnak a kapitalizmus nem problémának látszott, hanem „a Nyugatnak”, Kelet-Európából nézve „a Nyugat” tisztán kapitalista, ami súlyos tévedés. A kelet-európai modernista Nyugat-paradigma szerint a Nyugat (tehát az, ami kívánatos): demokratikus, kapitalista, szabad, racionális és antinacionalista. Ez „a nyugati civilizáció” leírásának ugyan nem jó, de az 1989 előtti diktatúrákban a maga módján hősi eszmény volt. És Gyimesi Éva megtestesítette ezt a hősiességet. Olyan kultúrában élt, sőt: olyan kultúrának volt vezető alakja, amelyet egy másik, „többségi” nemzeti kultúra utált és megvetett anélkül, hogy ismerte volna.
Az úgyszólván mindenki által lényeginek hitt román–magyar ellentét életünk alapténye volt, a rendszer sovén propagandájában mi voltunk az ellenség. Ebben a helyzetben – s abban a helyzetben, amelyben „a romániai magyar irodalom” kultusz volt és kultusztárgy – Gyimesi Éva soha nem válaszolt ellenirányú nacionalizmussal, s ez eldöntötte nyilvános élete irányát. Tanúsíthatom, a félig öntudatlan magyar nacionalista kísértéseket nehéz volt elhárítani. Hiszen óhajaink nemzetiségi természetűek voltak, és szemben álltak a Ceauşescu-féle román etnikai állam legalapvetőbb törekvéseivel.
Gyimesi Éva és a „legjobbak” válasza erre is a kelet-európai ellenzékiség válasza volt: a demokrácia. A szabad nyilvánosság, a cenzúrázatlan szó teremtő erejének mítosza, a „szóból tett” ősi reménységének szabadelvű változata. Azonban – szemben másokkal – ezt a hitet akkor is megőrizte, amikor az etnosztálinista diktatúra összedőlt, amikor a szabadsághősök egy részéről kiderült, hogy a maguk kisebb-nagyobb körletében merev, sovén, tekintélyelvű etnicisták. Gyimesi Éva a nyolcvanas évek második felében egyre nyíltabban és bátrabban volt ellenzéki (s így jóval többet kockáztatott, mint magyarországi elvbarátai), s a romániai forradalom idején s utána rengetegen csodálták, rengetegen követték s hallgattak rá.
Ez nem tartott sokáig. Gyimesi Éva kénytelen volt immár a magyar nacionalizmussal és etnicizmussal hadakozni. Ez egészen más dolog volt, mint a morálisan egyszerű korábbi konstelláció – a gyönge és támadott kisebbség védekezik a többségre hivatkozó, irtózatos erejű államhatalommal szemben –, itt már bonyolult hatalmi összefüggésekkel kellett volna megküzdeni, amelyben magyar szervezetek, román pártok, budapesti kormányok egyaránt aktorok; itt már a puszta humanista tiltakozás és jó ízlés erőtlen volt, s megszűnt „a romániai magyar irodalom” (amelyhez Gyimesi Éva tartozott) kultikus befolyása és a regionális magyar közösség számára volt érinthetetlensége.
A professzor asszonynak nemzetfóbiája van – írta Tőkés László volt püspök, az Európai Parlament alelnöke. (Nagyjából ugyanahhoz a kolozsvári generációhoz tartozunk mind a hárman, Balla Zsófiával négyen, a kissé fiatalabb Cselényi Lászlóval és Szőcs Gézával egyetemben...)
A pesti szabású magyar nemzeti frenézis Erdélyben is elterjedt, miközben egyre gyorsul a magyar kisebbség jobbára önkéntes asszimilációja, a Székelyföld lelki és politikai elszakadása Belső-Erdélytől és a Partiumtól – és a kivándorlás. Mi a hivatása ebben a szabadelvű demokratának, az emberi jogi ellenzék hagyománya letéteményesének? Nehéz megmondani.
Marad a ragaszkodás, a hűség, a konokság. Gyöngy és homok c. híres írásában Gyimesi Éva megpróbálta – már kritikusabban ugyan, de mégis, még egyszer – a kisebbségi magyar kultúra legalább utólagos heroizálását, később az erdélyi kulturális érték(kis)világok elemzését, benne a transzilvanizmussal, egyebekkel. De ez történetírás volt, ha Gyimesi Éva ifjúságáról szólt is, nem társalkotói munka a kortárs irodalomban, amelyben a külön erdélyi funkció és karakter – a mesterséges határok föloldódásával – egyre inkább elmosódni látszik.
A regionális jelleget Ugron Zsolna grófkisasszonyos bestsellere nyújtja harmincéves svábhegyi öreguraknak. Értékes munkák Gyimesi Évának ezek az írásai – kései írások? –, de ami legjobb bennük, az szakma, ezt meg már mások is művelik, nem rosszul.
Elsüllyedt a Szamosban annak a megértése is, hogy a hovatovább avíttnak tetsző demokratikus, emberi jogi meggyőződés, antinacionalizmus, emberi szolidaritás, a felebarátaink méltóságának védelme, a szabadsághit – csupa banalizált, trivializált, elkoptatott tartalom – miatt a világ egyik legfélelmetesebb titkosrendőrsége követhette az embert, behatolhatott élete intimitásaiba, ráállíthatott fizetett ügynököket.
A Román Szocialista Köztársaság állambiztonsági szolgálata komoly összegeket áldozhatott – tanú rá Gyimesi Éva életében megjelent utolsó könyve, a Szem a láncban – a szerző megfigyelésére és cselekedeteinek összehasonlító módszerrel végzett értékelésére. Ennek a tudatában éltünk; mindig a nyomunkban voltak; nem lehettek titkaink. Életünk a titkosszolgálat színpadán játszódott: busásan honorált ellenségeink voltak a nézők. A szereplők nem kaptak gázsit; ők fizettek. Éva nagyon jól észrevette, hogy ez nem volt titkos megfigyelés, hiszen az üldözött majdnem mindig tudott róla. Hiába ezerlaposak a személyi dossziék, a cél nem információgyűjtés volt, hanem elnyomás.
Éva kolozsvári munkáskörnyezetből jött, ha nem is éppen munkáscsaládból, megmaradt benne valami plebejus érdesség, vadság, keménység, amely tisztán szociális volt ebben a túlérzékeny, mindig megbántott, mindenfajta rosszaságot magára rántó asszonyban. Rossz házasság, boldogtalan szerelmek, testi és lelki betegségek, alkohol, nyugtatók, altatók, s a végén nagy szegénység is; koronként vallásos rajongás, révület; istentelenül nehéz élet. Az én korosztályomban ezek a stigmák nem ritkák.
De kevés embernek volt akkora tehetsége a szenvedéshez, mint Évának. A legkorábbi emlékem róla: kamasz lány piros úttörőnyakkendőben, áll a Brassai (az egykori és jelenlegi unitárius kollégium) folyosóján karikás szemmel, duzzogó szájjal, a fehér blúza kicsúszott a sötétkék szövetszoknyából. Haragszik. Mindig számíthattam Éva neheztelésére, a jóisten tudja már, miért. Biztos igaza volt.
Megvolt benne a proli bizonyosság: nem kétséges, hogy mindez rosszul fog végződni. Elfogy a pénzünk, megfájdul a derekunk, odakozmál a levesünk, lekéssük a csatlakozást, elhagy a szeretőnk. Előbb-utóbb minden elromlik. S ez mindig beválik, a szegény asszonyok évezredes tapasztalata. A szabadság pillanata elillant, a derékfájás megmaradt. A patika bezárt az orrunk előtt, az utolsó troli defektet kapott.
Éva megölte magát, ahogy mindig is sejtettük, hogy meg fogja ölni magát. Nem hitte el azoknak, akik szerették, hogy szeretik – de elhitte a közönyt, a rosszhiszeműséget, az irigy vetélkedést. Az biztos. A Gonosz soha nem hagyta cserben.
Nem is tudom, akarom-e, hogy megértsék azok, akik ilyen világot nem láttak, akik sosem éreztek mosókonyhaszagot, akik soha nem álltak sorba – órákig – kenyérért. Nem titok ez pedig, csak az érdeklődés hiánya tartja meg annak. De legalább így legyen titka, ha már életében nem volt.
Hiányozni fog? Hát ne hiányozzék. Hagyjátok meghalni.
Tamás Gáspár Miklós cikke az Élet és Irodalom múlt heti számában jelent meg.
A másság poklai
Bíró Béla
Nem hiszem, hogy a világháborút követően volt még erdélyi magyar értelmiségi, aki pedagógusként, tudósként és közíróként olyan mély nyomokat hagyott volna a hatvan év alatti nemzedékekben, mint Cs. Gyimesi Éva. Tanítványainak és olvasóinak többsége ma is úgy véli, hogy jószerével minden, ami személyiségének, emberi tartásának, szakmai ismereteinek végső formát adott, tőle származik. Egyik tanítványa e-mailjéből idézek: „Borzasztó fájdalmat érzek, mert számomra továbbra is ő volt a legnagyobb...”
Éva már a Ceauşescu-rezsimmel való szembehelyezkedést megelőzően legendává vált. Azzá tették irodalmi elemzései, a Teremtett világ című könyve, amely az irodalom elméletének a korábbiaktól radikálisan különböző, az irodalom sajátszerűségére koncentráló változatát tette a romániai magyar irodalomtudomány számára elérhetővé. Az irodalomtudomány alapproblémáit vaskövetkezetességgel és mély esztétikai intuícióval gondolta végig. Tehette, hiszen a formalista-strukturalista megközelítés hajlamaival is pontosan egybevágott.
A következetes végiggondolás szenvedélye vezetett el a rezsimmel való szembehelyezkedéshez is. Éva minden körülmények között mert és tudott más lenni. Sőt a másság iránti vonzalma fokozatosan szenvedélyévé vált. A fordulat előtt és után a romániai magyar társadalom áporodott kollektivizmusával is az egyén szabadságát és méltóságát helyezte szembe. Teljesen logikusan, hiszen a másság legtisztább formája az egyén, aki mindenki mástól különbözik.
Csakhogy ez a fajta másság ön- és közveszélyes létállapot. Annak a mámornak az élménye ugyanis, amely vele jár, szenvedélyként hatalmasodhat el a személyiségen. Aki különbözik, az – legalábbis szubjektíve – különb is. Igaz, Éva ebben is következetes maradt, keményen megdolgozott nem csak a különbségért, de a különbségért is.
Az ő számára nem volt elég elsajátítani egy pózt vagy szakmai zsargont, hogy máris különbbé válhasson, s aztán szánakozva tekintsen le azokra, akik a póztól idegenkednek vagy a zsargont nem beszélik. Mint sokan mások. Pontosan tudom, miről beszélek, magam is átestem ezen a fertőzésen. Persze nem mindegy, hogyan válunk „különbbé”. A modernitásnak erre is megvan a maga receptje: korszerűnek lenni mindenestől. Azaz rögeszmésen lépést tartani a „fejlődéssel”.
A lépéstartásnak ez az éthossza rendben is volna addig, amíg a fejlődés megkülönböztethető a hanyatlástól. Ha azonban a történelem a rációt, az egyetemességet, a humanizmust elutasító utakra téved, etikus ésszel követhetetlenné válik. A túlsarkított elméletekhez túlzásokra hajlamos elme szükségeltetik. Miközben továbbra is minden hit kérdése marad. Csakhogy a modernitás az összetartozó elveket sorra poláris ellentétekké feszítette. Melyekben nem lehet ugyan egyidejűleg hinni, de kell. Az ember sajnos csak abban hihet, amiben hisz. Secundum non datur.
Az a létállapot, melyben az embert sorsa arra kényszeríti, hogy a credo quia absurdum mélyebb racionalitását tagadóan egymást kizáró dolgokban higgyen, nemcsak bénító, de elviselhetetlen is. Effélére csak hitetlenek lehetnek képesek. Éva azonban hívő volt. És független értelmiségi, és érző nő és önmagát tökéletesnek akaró anya és feleség.
A kötelesség szerelmese. Ez adta személyiségének hasonlíthatatlan varázsát. De mert olyan szenvedéllyel hitt a közösségben, hogy egzisztenciáját is képes volt érte kockára tenni, az individualizmusban is hasonló szenvedéllyel kellett hinnie. Hogy aztán az acsarkodó politika fanatizmusokká züllessze őket. Létét ezért érzékelhette annyira elviselhetetlennek. Oly mértékig autonóm személyiség volt, hogy a kételyek súlya alatt folyton kifordult önmagából.
De korántsem azért maradt egyedül, mert a percemberkék magára hagyták, kevés ember van, akivel (határokon innen és túl) annyian és oly kitartóan és oly hiába próbáltak volna „együtt lenni”, mint ővele. Nem embertársai, a kor hagyta magára. Őt is, mint mindannyiunkat. A – szó szoros értelmében – észt bontó dilemmákkal. S mert különb volt mindenikünknél, ő képtelen volt szőnyeg alá söpörni őket. Lélekben legalábbis. Akárcsak kedvenc költője, Szilágyi Domokos.
Önmagát marcangolta szét.
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kettős állampolgárság gyakorlata evidencia az Európai Unióban
Napi nyolcszáz állampolgársági kérelem érkezik, és eddig mintegy kilencvenezer igénylést regisztráltak.
Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes csütörtökön Budapesten a Civil Akadémia szervezésében rendezett konferencián kiemelte: a kettős állampolgárság gyakorlata evidencia az Európai Unióban. Az egyszerűsített honosításról hozott jogszabály teljes mértékben megfelel az unió törvényeinek és étoszának - mondta. Az első pillanattól kezdve világossá tették, hogy mindenkinek annyi állampolgársága lehessen, ahány valós identitása van. Ha a magyar kormány nem tekinti a magyar államra veszélyesnek, hogy egy szlovák, vagy román nemzetiségű felvegye a szlovák, vagy román állampolgárságot, akkor elvárjuk, hogy ugyanígy ne tekintsék annak Szlovákiában, vagy Romániában, ha erdélyi vagy felvidéki magyarok felveszik a magyar állampolgárságot, hangsúlyozta. Nincs kettős mérce, amit másoknak szabad, nekünk is szabad - jelentette ki a kormánypárti politikus, aki ismét megerősítette: Magyarország senkinek nem szolgáltat adatot ki az állampolgárságról.
Semjén Zsolt előadásában szólt arról is, hogy a határon túli magyarság megmaradása szempontjából kulcsfontosságú az etnikai magyar pártok megmaradása és támogatása. “Mi az etnikai alapú magyar pártokat tudjuk támogatni, a vegyes pártok óhatatlanul csúszást jelentenek az asszimiláció felé” - fogalmazott a miniszterelnök-helyettes. Ha a magyarság ezt feladná, és ideológiai alapon integrálódna, elveszítené a tényleges érdekérvényesítés lehetőségét - mutatott rá.
Beszélt arról, hogy az asszimiláció és az elvándorlás nagyon felgyorsult, a demográfiai mutatók nem csak az anyaországban, hanem a határon túli magyarság esetében is nagyon rosszak. Óriási erőfeszítésre van szükség, hogy a Felvidéken a magyarság félmilliós számát tartani tudjuk - jegyezte meg. Kitért arra is, hogy a brüsszeli székelyföldi iroda megnyitása az unió gyakorlatában nem számít újdonságnak. Szerinte a körülötte kialakult viharnak román belpolitikai okai vannak. Az ottani szocialisták és liberálisok megpróbálják kierőszakolni az idő előtti választások kiírását, s ennek érdekében, a jelenlegi koalíciót szétfeszítendő igyekeznek magyarellenes hangulatot szítani. Ez nem az irodáról, vagy a magyar-román viszonyról szól - emelte ki. Szavait taps fogadta, amikor hozzátette: Magyarország világossá tette, soha többet nem rendeli alá nemzeti érdekeit más ország belpolitikai hullámverésének.
Megjegyezte: botrány, hogy egy uniós országban, Szlovákiában hatályban lehetnek - még ha nem is alkalmazzák - olyan szabályok, mint a Beneš-dekrétumok. Ismét megerősítette, Magyarország kész a párbeszédre, de emberi jogokon nyugvó nemzeti érdekeinket nem rendeljük alá a szlovák belpolitikai hullámverésnek sem. Semjén Zsolt azt mondta, hogy az autonómia-törekvéseink mind olyanok, amelyek léteznek az unióban, semmi olyat nem kérünk, amire nincs példa. A szórvány számára kulturális, a tömbmagyarság számára területi autonómiát kérünk, mert ez a garanciája a magyar megmaradásnak - mondta. Mint célt ezt nem lehet feladni, ha ezt tesszük, akkor a saját megmaradásunk az egyik legfontosabb biztosítékáról mondunk le - emelte ki.
Fónagy János, a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkára arról beszélt, hogy a trianoni béke Magyarország 20. századi, és sok tekintetben a 21. század első évtizedeinek sorsát is meghatározta. Ugyanakkor a gazdasági következményekről kevés szó esik, pedig a kényszerű gazdasági hatásokat a magyar nemzet a mai napig érzi - emelte ki az államtitkár, hozzátéve: a vasúti rendszer megcsonkítása jelenleg is megvan. Kiemelte: reméli, a magyar kormány nem adja fel a vasúti teherforgalomban való részvétel iránti igényét. Ma az ezer gonddal küzdő vasútnak a sorsa ismét nemzeti ügy – hangoztatta, határszakaszonként két-három vasútvonal helyreállítása az elkövetkező évek nagy feladata.
MTI