Tempfli József nevét vette fel az iskola
Az enyhe májusi szellő megoldotta az iskola falára helyezett névadó tábla leleplezését. Az eseményen az iskola névadója, Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök is jelen volt.
Neves megyei és országos közéleti, illetve egyházi személyiségek gyűltek össze Csanáloson, a helyi általános iskola névadó ünnepségén. Mint arról lapunkban már több alkalommal is beszámoltunk, a helyi tanintézmény Tempfli József Általános Iskola néven kezdi meg a 2011–2012–es tanévet, a névadó ünnepségen maga a nyugalmazott püspök is részt vett
Szentmisével kezdődött
Az ünnepség szentmisével kezdődött a helyi római katolikus templomban, amelyet az iskola névadójaként ünnepelt Ft. Tempfli József nyugalmazott püspök celebrált. A nyugalmazott püspökön kívül pedig Heinrich Antal helyi plébános is szólt az egybegyűltekhez. A szertartást követően a jelenlévők átvonultak a templom mellett található iskola udvarába, ahol megkezdődött a névadási ünnepség. Először Mellau József polgármester beszélt Ft. Tempfli Józsefről, akit nemrégiben Csanálos díszpolgárává avattak. A községvezető igaz emberként jellemezte a nyugalmazott püspököt, aki sohasem felejtette el honnan indult, távolléte során többször is segítette a helyi lakosságot: két harangot adományozott az egyházközségnek, hozzájárult a súlyos betegségben szenvedők orvosi ellátásához, támogatta és támogatja az iskolát, tanulmányi kirándulásokat szervezett a tanulók számára. A polgármester beszéde után Bura László nyelvész röviden bemutatta a nyugalmazott püspök életútját, majd Ludescher János iskolaigazgató ismertette a jelenlévőkkel az iskola névadására vonatkozó határozatot. Ezt követően Kelemen Hunor, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke szólalt fel. Beszédében kiemelte, hogy Ft. Tempfli József nemcsak egyházi, hanem közéleti személyiségként is sokat tett az erdélyi magyarságért. Végül Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is csatlakozott a méltatók sorába, majd a nyugalmazott püspök megáldotta a róla elnevezett iskolát. A hivatalos leleplezésre nem került sor. Ahogyan az iskolaigazgató mondta, ezt megoldotta a természet, ugyanis az ünnepi beszédek közben az enyhe májusi szellő lefújta a lepelt a felavatásra váró új iskolatábláról.
Ft. Tempfli József áldását követően az iskola diákjaiból álló ének– és furulyacsoport előadását, szavalatokat, valamint a csanálosi, mezőfényi és csomaközi egyesített fúvószenekar műsorát láthatta, hallhatta a nagyérdemű. Az ünnepség egy fogadással zárult a helyi kultúrotthonban.
erdon.ro

A magyarság legnagyobb tragédiája – Kádár Gyula álláspontja
Még ma is kényes kérdés Trianon, mert a történelmi Magyarország egykori nemzetiségei új hazához jutottak, míg az őshonos magyarság saját szülőföldjén hazátlanná vált, elvesztette hazaállamát, államországba, idegen uralom alá került.
Természetesen, a nyerteseket zavarja, ha valaki emlegetni meri az 1920-as területrablást. A békediktátum jogtalansága abból fakad, a magyarságnak nem biztosították a népszavazás jogát, hogy önmaga dönthessen – az önrendelkezés elve alapján – saját sorsáról. A magyar békedelegáció vezetője – gróf Apponyi Albert – Párizsban hiába kérte a népszavazás jogát, hiába jelentette ki, hogy annak eredményét a magyar nép feltétel nélkül elfogadja, nem adtak lehetőséget erre. Mivel Magyarország soknemzetiségű állam volt, ezért sokan egyértelműnek tartják azt, hogy jogos volt feldarabolni, mert a történelmi jognál erősebb az etnikai. Nos, ellenpéldáért nem kell messze menni. Annak ellenére, hogy Csehország egyik régiója német többségűvé vált, a német lakosság mégsem élhetett a csehektől való elszakadás jogával, mivel az általuk (utólag) benépesített terület a középkori cseh állam része volt. Tehát az erdélyi románságnál nagyobb lélekszámú német lakosság a történelmi jog alapján cseh uralom alatt maradt, miközben a hasonló helyzetű, a lakosság enyhe többségét alkotó erdélyi románok az etnikai elv alapján elszakíthatták Kelet-Magyarország területét. Tették ezt az önrendelkezési jogra hivatkozva, míg a magyarság történelmi jogára senki nem volt kíváncsi.
A magyar nép azonban nemcsak a történelmi jogát nem érvényesíthette, de az etnikai és a gazdasági elvet sem. A területrablók jogtalanul vették el Magyarország történelmi területének 70 százalékát és hajtották uralmuk alá a magyar nép közel egyharmadát. Az etnikai elv érvényesülése esetén a határ menti magyar többségű régiók Magyarországnál maradhattak volna, ha a határok megvonásánál érvényesítették volna az etnikai elvet. A magyarság némely részét, mint valami nyájat, úgy hajtották idegen fennhatóság alá. Tették ezt akkor, amikor Wilson amerikai elnök arra figyelmeztette szövetségeseit, hogy egyetlen népcsoportot se engedjenek idegen uralom alá jutni annak megkérdezése nélkül. Amikor az amerikai diplomácia felfigyelt a gátlástalan területrabló békeszerződések kidolgozására, nem volt hajlandó tovább részt vállalni azok munkálatain, és nem írta alá a trianoni diktátumot.
Mindenki veszített 
Mivel a demokratikus elvek, jogok érvényesülését a békeszerződés kidolgozása során nem biztosították, ezért nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1920. június 4-én délután 4 óra 15 perckor, a versailles-i kastélykertben – a Nagy-Trianon palotában – igazságtalan diktátumot kényszeríttettek a magyar népre. Ma már egyértelmű, hogy a nagyhatalmakat nem érdekelte az igazságos határok kialakítása. Így vált Trianon Európa, elsősorban Közép-Kelet Európa tragédiájává is. Ez abból adódik, hogy nem tették lehetővé a népszavazást, nem érdekelt senkit az etnikai határok kialakítása, az elcsatolt területeken élőknek nem biztosítottak autonómiát. Ha nem így jártak volna el, akkor bizony másképp alakult volna e térség népeinek történelme. A kompromisszumos megegyezés, az érdekek kölcsönös tiszteletben tartása elvezetett volna e régió népeinek föderatív, konföderatív szövetkezéséhez, Közép-Európa egységéhez, mert a becsületes módon kialakított nemzetállamok egyesítették volna erőiket, és nem szolgáltatták volna ki magukat a hitleri Németország katonai, politikai és gazdaság érdekeinek, talán a sztálini hegemóniát is megúszhatták volna. Elmondható, hogy a trianoni diktátum területrabló jellege miatt minden ország rajtavesztett. Gondoljunk csak arra, hogy Antonescu Romániája milyen óriási létszámú haderővel harcolt a németek oldalán. Ha Magyarországot nem csonkítják meg, akkor a két háború közti évtizedekben nem kényszerül revizionista politikát folytatni.
Elképzelhető lett volna Magyarország gazdasági, politikai egységének a megőrzése. Lehetett volna Svájc mintájára kantonizálni, autonóm egységekre osztani. Ha igazságos, kompromisszumos, és minden fél igényeit figyelembe véve hoznak döntéseket, akkor a trianoni diktátumot ma békeszerződésnek neveznénk. Trianonnak a hódítók és a meghódítottak is vesztesei, mert Közép-Európa szétdarabolása visszavetette e térség gazdasági életének gyors fejlődését, és ez az életszínvonalban is jól érzékelhető.
Jogos volt-e az etnikai elv? 
Trianont megelőzően, 1918. december elsején a gyulafehérvári erdélyi román nagygyűlés vezetői az önrendelkezés magasztos elvére hivatkozva mondták ki az 53,8 százalékarányban románok által is lakott Erdély, Bánság és a Partium elszakítását Magyarországtól. Egy olyan országtól, amely elődeit befogadta, ahová a 13. századtól kezdve telepedtek át a Kárpátokon túli területekről. Mivel az enyhe román többség nem volt garancia arra, hogy népszavazással lehessen dönteni Erdély sorsáról, ezért a román politikai elit Erdélyben sem merte vállalni a népakarat kinyilvánítását. Tudták azt, hogy Erdélyt, a magasabb életszínvonalat biztosító hazát, nem mindenki cserélné fel az elmaradott óromániaival. Elsősorban a magyarországi szociáldemokraták, a szervezett munkásság gondolkodott így. A nagyhatalmak egy soknemzetiségűvé, 55 százalékarányban magyarlakta ezeréves országot daraboltak fel úgy, hogy helyébe ugyancsak többnemzetiségű államokat alakítottak ki. A szlovákiai államrészben a szlovákok száma mindössze 47,6 százalékarányú, míg a szerb hegemónia alá került területeken, ideértve Horvátországot is, a szerbek aránya csupán 25 százalék volt. A Romániának ajándékozott területeken élő románság számaránya is alulmaradt a történelmi Magyarország területén élő magyarságénak.
Azok az új „nemzetállamok”, amelyek az igazságtalan diktátummal születtek, jórészt felbomlottak, részben a második világháború küszöbén, majd végleg a 20. század utolsó évtizedében. Csehszlovákia, Jugoszlávia ma már egy múló történelmi emlék. Az utóbbi területén jelenleg hét ország osztozik. E nemzetállam felbomlásához – az 1990-es években – négy véres háború vezetett. Romániától még 1940-ben elvették a két százalékban „ősromán” Kadrilátert, Dél-Dobrudzsát, Bukovina északi részét, és Moldva déli megyéit Ukrajnához csatolták, míg a Prut és a Dnyeszter közti területeken kialakult a Moldáviai Köztársaság, amely a gagauzoknak széles körű területi autonómiát biztosít, míg a Dnyeszter mente állam az államban. Románia azonban megtarthatta Kelet-Magyarország történelmi területeit, a Bánság kétharmadát, a történelmi Partiumot és a történelmi Erdélyt. Ez utóbbi területen uralma alatt tartja a 80 százalékarányban ma is székely magyarok által lakott Székelyföldet úgy, hogy még a hivatalos okmányokban sem lehet leírni e történelmi régió nevét. Hazugsággal kreált államok
Az utódállamok jogtalanul jutottak az ezeréves Magyarország területéhez, mert azok sem gazdasági, sem történelmi elv alapján nem kapcsolódtak hozzájuk. Az igazságtalan határokat a franciák diktálták, őket csak az újonnan létrehozott államok érdekeinek kielégítése, a francia hatalmi befolyás biztosítása motiválta. Néhány politikus gerinctelen hazudozása, mint például Benes, Brătianu és Clemenceau szerepe igen jelentős volt abban, hogy egy történelmileg, gazdaságilag, földrajzilag egységes országot, egy nemzetet szétdaraboljanak. Természetesen, a politikai haszonlesésnek, félrevezetésnek azért lehetett eredménye, mert a nagyhatalmakat nem érdekelte az önrendelkezés magasztos elve.
Közép-Kelet Európa legnagyobb tragédiájáról mondta Henri Pozzi francia újságíró, hogy e diktátum kikényszerítésben szereplő politikusok egykor a világtörténelem szégyenpadjára kerülnek. Lloyd George, a békediktátum angol aláírója rádöbbent arra, hogy hamis és hazug dokumentumok alapján döntöttek. Lord Sydemann szintén a döbbenet hangján állapította meg, hogy a világháborúért egy olyan államot büntettek a legkegyetlenebbül, amelynek a legkevesebb felelőssége volt abban. Reméli, egyszer kiderül, hogy e szörnyű igazságtalanság mögött milyen befolyás, milyen érdekek húzódtak. Cherfis francia tábornok és író úgy érezte, hogy olyan történelmi országot vertek szét, amely a törökök ellen évszázadokon át bástyaként védte Európát. Úgy gondolta, hogy e diktátum Franciaország szégyene lesz. Eva Maria Barki nemzetközi jogász szerint Trianon az önrendelkezési jog súlyos megsértését jelenti.
Kádár Gyula, Háromszék
Erdély.ma

Ismét fellángolt a Trianon-kereszt
Nagyvárad – Régi okiratokból szervezett kiállítással, valamint Trianonhoz és a régi Nagyváradhoz kapcsolódó hangképes vetítéssel emlékezett és emlékeztetett az 1920. június 4-én aláírt békediktátumra az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) Bihar megyei szervezete, majd a szombat esti órákban az Almás-hegyen ismét fellángolt a Trianon-kereszt.
A nagyváradi Lorántffy Zsuzsanna Egyházi Központban egybegyűlteket Nagy-József Barna, az EMNT megyei ügyvezető elnöke köszöntötte, és mutatta be a kiállítást, amit olyan iratok másolatából állítottak össze, melyeket a Demokrácia Központba vittek be a magyar állampolgárságot kérelmezők. Van ezek között többek között himlőoltási bizonyítvány, italmérési engedély, házassági és halotti anyakönyvi kivonatok, iskolai bizonyítványok, szolgálati cselédkönyv, segédlevél, levente igazolvány, sorozási bizonyítvány, tábori postai levelezőlap, leszerelési jegy, de katonai elbocsátó levél is – mind-mind olyan irat, amely a honosítást kérelmező magyarságát, magyar gyökereit bizonyítja. A kiállítás egy hétig tekinthető meg a Lorántffy központban. A tárlaton helyet kapott a George Coşbuc Általános Iskola három negyedik osztályos diákjának a munkája is, amelyet az EMNT által meghirdetett Magyarnak lenni jó című pályázatra készítettek. Az esemény második felében fényképek és filmfelvételek vetítésével idézték meg a régi Nagyvárad hangulatát. Ezek között láthattunk/hallhattunk például egy 1942-es filmhíradót a Szent Jobb Váradra hozásáról, zárásképpen pedig Juhász Gyula megrendítő Trianon című versét: „Mert nem lehet feledni, nem, soha, / Amíg magyar lesz és emlékezet, / Jog és igazság, becsület, remény, / Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül, / S magyar szív és ész tartott meg bizony.”
Trianon-kereszt
 A trianoni-megemlékezés második részeként a nagyváradi Almás-hegyen ismét fellángolt a Trianon-kereszt. Az Erdélyi Magyar Ifjak Bihar megyei szervezetének tagjai ezúttal egy hat méter magas „T” betűt állítottak fel Várad legmagasabb pontján, este kilenc óra körül lobbantva lángra azt. Ezt megelőzően Molnár Csongor két szavalattal, míg Csomortányi István, a nagyváradi EMI elnöke rövid beszéddel emlékeztetett az 1920. június 4-i eseményekre. „Trianon bennünket tönkretett, ebből nekünk fel kell állni… Ez a kereszt arra emlékeztet, azt bizonyítja, hogy még mindig itt vagyunk… Haza kell jönni, itthon kell maradni, mert van jövőnk ezen a földön” – fogalmazott Csomortányi István. Az eseményen több tucatnyian vettek részt, fiatalok és idősek vegyesen, akik csak a Trianon-kereszt összeomlásakor távoztak az Almás-hegyről.
Tököli Magdolna
erdon.ro

Nagykároly kitüntetettjei
Nagykároly – Dr. Németi János régész és Deák Endre lantművész vehették át csütörtök délután Nagykároly Pro Urbe díját, a „kiválósági okleveleket” is átadták.
Csütörtök délután 17 órakor a Villa Karul Fesztivál részeként kezdődött az az ünnepség, melynek keretében kiosztották az idei, Nagykároly város önkormányzata által odaítélt kitüntetéseket. Az eseményt Georgescu Bogdan, az önkormányzat kulturális ügyekért felelős munkatársa nyitotta meg, majd Keizer Lajos alpolgármester köszöntötte az ünnepelteket és a közönséget (Kovács Jenő polgármester hiányzásért való elnézését is tolmácsolva). Ezután a Collegium régizene-együttes rövid koncertje következett, az egyik ünnepelt, Deák Endre vezetésével.
Nagykároly díjazottjai
Először a kiválósági okleveleket adták át az idei díjazottaknak, mindegyiküknek részletes laudáció mellett: Pacz Mátyás (posztumusz), Mille János (posztumusz), Balogh Mária, Cheresteşiu Márta, Homoki Hannelore, Vulcan Mariana, Donca Aurel, Serli Tibor, Stier Sándor, Szabó András, Scubli Ioan, Lăţa Adrian, Varga Norbert, Kovács István. Ezután a „Nagykárolyért” kitüntetés kihirdetése következett, ezt idén Lung Silviu nemzetközi hírű labdarúgó, kapus kapta. Végül a Pro Urbe díjasok köszöntése zárta az eseményt. Dr. Németi János régész és Deák Endre lantművész vehették át 2011-ben a díjat. Az ünnepségen a jövő generációja, a „fáklya továbbvivői” is színpadra léptek: Bilaţiu Raluca és Nagy Anita egy-egy dallal ajándékozta meg a kitüntetésben részesült személyiségeket.
erdon.ro

TGM: Még van idő, állítsátok meg őket!
A hagyományosan istenverte, elátkozott ügyek egyike a magyar–román viszony
Ebben benne van a román állam és a magyar állam, a romániai magyar kisebbség és a román többség, Magyarország és az erdélyi magyarság, a székelyek és a többi magyarok, Erdély és Partium viszonya, a magyarországi jobboldal és liberális/szocialista balközép zűrzavaros kapcsolatai a romániai magyar politikai erőkkel és a román pártokkal, a román „elitek” változatos és változó „magyarpolitikái”, a kölcsönös értetlenség és tudatlanság, a „Trianon” nevű mítosz, a „bécsi döntés” nevű mítosz, a „Magyar Autonóm Tartomány” nevű mítosz, a lényegükben elfelejtett, de a szívünkbe fúródott gyilokként betokosodott, kölcsönös történelmi sérelmek; képzeltek és még a képzeltnél is rosszabbak.
A „társtalan magyarság” kihal a Kárpát-medencéből. Ez a régi magyar félelem. A magyarok és külföldi (nyugati és/ vagy orosz) szövetségeseik darabokra tördelik a soha nem eléggé egységes Romániát. Ez a román rettegés régi tárgya.
A két állam kölcsönös tudatlanságban leledzik egymás felől, s a tartalmilag üres „riválisképet” paranoid gyanakvással vizslatja. A politikai elitek ingadoznak a vaksi gyanakvás és a legcinikusabb közöny között. A kölcsönös közöny és a merőben taktikai manőverezés az elmúlt évtizedben – némi óvatossággal, józansággal és lustasággal elegyedve – többet ért el, kellemesebb viszonyokat teremtett, mint a sovinizmus heveny szakasza. Bár a józan lustaság elviselhetőbb, mint a sovén tombolás, szilárd alapnak alig nevezhető. Egymás – kölcsönösen leereszkedő – eltűrése, amiben semmi tudatosság nem volt, csak a két társadalom belső fejlődése (érése és lottyadt, szotyogós túlérése), erkölcsileg meglehetősen silány. Ennélfogva aztán ingatag, időleges, súlytalan.
A gazdasági világválság és nyomában az esztelen megszorító intézkedések tovább mélyítették a már régóta készülő politikai válságot, amelynek Magyarországon az egyre képtelenebb féldiktatúra a következménye, Romániában egyelőre a zűrzavar (ámde a román állam már ugyancsak az Übü-rezsim felé halad). Ilyenkor az államok legfontosabb legitimációs föladata a bűnbakok gondos kiválogatása. A bűnbaklisták élén Nyugat-Európában az arabok és más muszlimok állnak (EU-állampolgárok és bevándorlók vagy menekültek egyaránt), Kelet-Európában a romák, nem pusztán azért, mert „etnikailag és kulturálisan (habitusukban) idegenek”. Főleg azért, mert ők is igényelnek szociális segélyt, amelynek az összegére befolyásosabb rétegek, csoportok is szemet vetettek.
A romániai magyarok, ha nincsenek is túl jól eleresztve, semmiképpen nem hasonlíthatók a cigányokhoz. A mai körülmények között meglepő, hogy föllobbant ellenük a román többség ellenséges indulata, illetve rájuk vetül a romló magyar–román államközi viszony árnyéka. Nyugat-Európában a helyzet némileg különböző: a nyugati EU-államok között nincs gyűlölet, etnikai és regionális konfliktusok vannak, de az etnicizmus NEM nacionalizmus (a nacionalizmusnál is rosszabb, de NEM azonos vele; ám nem is tiszta rasszizmus, mert legalább annyira kulturális, mint „fajbiológiai”). Nyugat-Európában nem vetődik föl államok között a határkérdés, nincs expanzív és militarista nacionalizmus, ám a gazdag régiók igyekeznek elválni a szegényektől, pl. Flandria Vallóniától, Észak-Olaszország a Mezzogiornótól, Katalónia Kasztíliától, Asztúriától: ezek belső régióhatárok. Elválni akarnak, nem egyesülni: mint korábban a gazdag Szlovénia és Horvátország a szegény Szerbiától, Macedóniától, Koszovótól. Skócia, ahol már a függetlenségi párt van kormányon, nem akarja megosztani az északi-tengeri kőolajból származó jövedelmeket az angolokkal. Az adószeparatizmus meglehetősen viszolyogtató.
Kelet-Európában mind a hagyományos nacionalizmus él – például a hagyományos, bár néha csak mostanában keletkezett irredenták –, mind az új etnicizmus, mind a fajgyűlölet.
A magyar–román viszony sajátossága, hogy megromlásában döntő szerepet játszik a két és fél politikai „elit” (a magyarországi, a román és az erdélyi magyar) kétségbeesett igyekezete, hogy fönntartsa magát a gyorsuló hanyatlás körülményei között – hiszen ez már régen nemcsak gazdasági, hanem egyben politikai, kulturális/civilizációs válság is –, és hogy a még úgy-ahogy megjutalmazható, klienssé tehető, „államfönntartó” polgári középet a magánérdekei révén magához kösse, mint manapság minden állam. Ez a „polgári közép” azonban Magyarországon nem, de szerintem Romániában sem elég. Az Orbán-rezsim a kettős állampolgárság révén mozgósítani tudja a határokon túli magyarokat (a belső Fidesz-zsargonban: „hatumákat”), ami szinte semmibe se kerül, viszont a magyarországi adófizető állampolgárok ezért útépítést, állásokat stb. várhatnak és várnak el cserébe.
A Basescu-kormányzat („rezsimnek” nem nevezhető, ahhoz nem elég eredeti, szemben a Nemzeti Együttműködés Rendszerével, amelyet a nemzeti ügyek kormánya, azaz Orbán Viktor miniszterelnök alkotott meg) azt az érdekes újítást vezette be, hogy kitűnő viszonyt ápol a budapesti kormánnyal, a kormányzati lét kisebb-nagyobb előnyeivel, olykori politikai engedményekkel kenyerezi le a romániai magyarság hivatalos vezetőit, miközben a magyar kisebbség emancipációs törekvéseinek mereven ellene szegül, és nem állja útját a magyarellenes uszításnak.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Orbán Viktor magyar miniszterelnök mindent megtesz annak érdekében, hogy az erdélyi-partiumi-bánsági magyarok bukaresti parlamenti és kormányzati képviselet nélkül maradjanak, és hogy olyan kalandor akciókba zsarolja bele őket, amelyek után már csak őhozzá fordulhatnak segítségért, az egyes helyhatóságokkal – s velük is csak a kevés magyar többségű körzetben – pedig majd csak elbánik valahogy. Aztán majd sovén tűzbe boríthatja Magyarországot, amellyel újabb évtizedekre szerezhet magának „parlamenti” többséget. Orbán Viktor miniszterelnök a status quót védő (vagy rontó) bukaresti politikai osztály éles fegyvere Erdélyben.
Az erdélyi magyarok nem érdeklik.
Traian Basescu, Románia elnöke egyfolytában – lassan, ravaszul – szorítja mind szűkebb sarokba a magyar érdekeket, miközben a pokolian népszerűtlen Boc-kabinet parlamenti többségét az RMDSZ tartja fönn, az az RMDSZ, amely már évek óta hiába vár a kisebbségi törvényre (eredeti alakjában a tervezet nem is rossz!), ezért a romániai magyar közvélemény nem Basescu elnököt, hanem az RMDSZ-t okolja. Az RMDSZ kénytelen-kelletlen támogatja a román kormány megszorításos, reálbér- és reálnyugdíjcsökkentő, intézményromboló, elszegényítő politikáját, amellyel minden héten magyar etnikai (nemzetiségi) szavazatok százait veszíti el. A magyarellenes hangulatban a román ellenzék nagy pártjai (a szociáldemokraták és a liberálisok) sovén irányban előznek, a magyarok jobbágyának nevezik Basescu elnököt (haha), magyarellenességben versenyeznek a Basescu-párttal – miközben a maguk oldalára kívánják vonzani az RMDSZ-t az eddigieknél rosszabb föltételekkel.
A Basescu nélküli Basescu-párt kifutó modell, „a román baloldal” – amelynek valószínű elnökjelöltje, majd Románia lehetséges elnöke, aki épp most nevezte magát meggyőződéses monarchistának, Crin Antonescu nemzeti liberális vezető – pedig őszintén nacionalista, szemben az őszintétlen nacionalista Basescuval. (Ő képes ma helyeselni Románia részvételét a második világháborúban a tengelyhatalmak oldalán: „ő is úgy tett volna, mint Ion Antonescu” marsall, jogerősen elítélt és kivégzett háborús bűnös; mintha ez a háború nem jelentette volna egyben a transznisztriai, besszarábiai, moldvai zsidóság kiirtását, az odesszai vérengzést, majd Románia függetlenségének elvesztését. Románia elnökének nyilvánvalóan azért ellenszenves Hohenzollern-SigmaringenMihály – 1947. december 30-áig Románia királya –, mert túlságosan antifasiszta volt az elnök ízléséhez képest.)
De ez még mind semmi.
A nacionalista vetélkedés kényszere a mindeddig óvatos, reálpolitikus RMDSZ-t is nyomja. Nyomja mind a bukaresti kormány, mind a román ellenzék, mind a budapesti kormány (a magyarországi parlamenti ellenzék nem számít). Az Orbán-rezsim vélhetőleg tudja, hogy külön erdélyi magyar kedvence, az Erdélyi Magyar Néppárt nem arathat sikert, két romániai magyar párt azt jelenti: egy se.
De az elkeseredett erdélyi közvéleménynek Kelemen Hunor és Markó Béla egyszerűen nem mondhatja meg, hogy az Erdélyben (Magyarországon már nem) nagyon szeretett Orbán miniszterelnök milyen sorsot szán a gyorsan csökkenő lélekszámú magyar kisebbségnek. A névleg az RMDSZ-hez tartozó, de lélekben már Orbán Viktorhoz átállt tisztségviselők provokáló akcióit nem bírálhatják, mert akkor egyszeriben „rossz magyar ember(ek)nek” látszanának. Így a két csoport (RMDSZ, EMNP) politikája egyre hasonlóbbnak tűnik föl, miközben egyre jobban gyűlölik egymást. És politikájuk valójában nem is hasonlít, de voltaképpeni politikájukat titkolni kénytelenek.
Vegyük a Mátyás király kolozsvári szobrára illesztett „táblácska” (placuta) történetét. A „táblácska” a nagy történész, Nicolae Iorga butácska, nacionalista, ám csavaros mondata, amely egyrészt büszkélkedik vele, hogy a hírneves uralkodó román származású volt, másrészt afféle nemzetárulónak állítja be, harmadrészt azt mondja, hogy valami jelentéktelen ütközetben (amelyről nem valószínű, hogy egyáltalán hallott) legyőzték a katonáit a moldvaiak. Ez nem kevés egyetlen mondatban, de a történelmietlen őrületnek elég szép esete.
Nem kétséges, hogy Hunyadi Mátyás részben román eredetű volt. De mit jelentett a „román” és a „magyar” az ő századában? A „magyar” (a „natio Hungarica”) azt jelentette, hogy valaki nemesember („una eademque nobilitas”), ami egyben azt jelentette: katolikus. Olyan nagy hűbérurak, mint a Drágffyak meg a Kornisok, szintén román származásúak voltak, de ezt soha nem hangoztatták, mert az ő esetükben ennek nem volt jelentősége. Mátyás román eredetét az udvarában élő olasz humanisták azért hangoztatták, mert – a korabeli olasz reneszánsz propagandisták (udvari „történetírók”) szokása szerint – római (mítoszi) hátteret kívántak neki biztosítani birodalmi (császári) ambícióihoz, mellesleg mintegy balkézről megteremtve hozzá a dákoromán kontinuitáselméletet. Mátyás apja, a nagy condottiere, Hunyadi János a „törökverés” közben Magyarország legnagyobb földbirtokosa lett, ez tette Mátyást királlyá, nem a „római” eredet.
Mátyást Erdély nem érdekelte, Magyarország többi része se nagyon az adóbevételeken kívül, Bécs és Prága irányában folytatta pazarló és értelmetlen katonai műveleteit. Megteremtette ugyan szűk körű udvari asztaltársasága körében a magyar reneszánszot és humanizmust, amelynek a legjellegzetesebb alakja Janus Pannonius pécsi püspök volt, a biszexuális pornográfia jeles művelője. Annak, hogy Mátyás édesanyja véletlenül – átutazóban – a család egyik hívének a kolozsvári házában szülte meg ezt az érdekes embert, az égvilágon semmi fontossága nincs.
Jellemző a századfordulós magyar „nemzetpolitika” és nemzetpropaganda Erdély-vakságára, hogy nem a Báthoryak, Rákócziak, Bethlenek, Kemények, Apaffyak, Telekiek közül valamelyik erdélyi nagyságnak állíttattak szobrot, hanem ennek a nagy formátumú, ám Erdélytől idegen fejedelemnek. (Az egyetemet meg Ferenc Józsefről nevezték el, nem pedig – mondjuk – Kemény Zsigmondról, ha már ragaszkodunk a főurakhoz.)
Arról vitatkozni tehát, hogy Mátyás király magyar vagy román volt-e, értelmetlenség, hiszen a modern értelemben egyik se volt, hiszen maga a „nemzet” mint olyan sokkal későbbi eredetű. Tehát a „táblácska” (placuta) kitűzése – meg a magyar föliratok lankadatlan üldözése – semmi másra nem szolgál, mint a magyarok megsértésére, akik persze okosabban tették volna, ha sértődés helyett harsányan kacagnak. De már áll a bál, a kolozsvári városi tanács román tagjai minősíthetetlen hangot használnak a magyarokkal szemben, akik kivonulnak. Magyarország bukaresti nagykövete hatalmas virágcsokorral óhajtja eltakarni a „táblácskát”, a rendőrőrszemmel dulakodik. Fiatal magyar tudósok és diákok négynyelvű műanyag táblával ragasztják le a „táblácskát”, amelynek szövege történettudományi vitába keveredik Iorgával, és az évszázados magyar–román együttélést méltatja. Kelemen Hunor, romániai művelődési miniszter, az RMDSZ elnöke, följelentést tesz az ügyben (a román hatóságok a szobor fölújítása előtt megígérték, hogy a „táblácska” nem kerülhet vissza), válaszul a román nyelvű internet úgy beszél a magyarokról, hogy az még egy harcedzett vasgárdistát is meghökkentene. A magyar alpolgármester reklámterületet bérel Kolozsvár határában, és több nyelven – magyarul is! – föltünteti az óriásplakáton a város nevét. A tereptárgyat „ismeretlen tettesek” lerombolják, újbóli fölállítását a polgármesteri hivatal megtiltja.
Magyar szamárságok követik a román szamárságokat, de amint most is látjuk, az adott demográfiai és hatalmi körülmények között a román szamárságok érvényesülnek (amint 1918 előtt mindig a magyar szamárságok érvényesültek). Ezért nem lehet könnyedén legyinteni rájuk.
A mindenkori és mindenünneni kisebbségek agyonhorzsolt érzékenysége, lelki sérülékenysége nem pusztán lelkiállapot: súlyos történelmi okai vannak. A román demokratikus sajtónak és közéletnek – már amennyi maradt belőle, remélhetőleg több, mint Magyarországon – ezt meg kellene értenie, még az erősödő nacionalizmus és etnicizmus hangulatában is, amely persze sokkal nehezebb föladattá teszi a méltányosságot, mint akár egy esztendővel ezelőtt.
Magyarok és románok egyaránt tágra nyílt szemmel masíroznak a csapdába, közös erőfeszítéssel teszik tönkre azt a soha nem tapasztalt együttműködést, kreativitást, amely a román közönség kedvencévé tette a kolozsvári Állami Magyar Színházat (a sepsiszentgyörgyi magyar színház mellett), amely létrehozta az Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivált (TIFF), az Ecsetgyár multikulturális „alternatív hely”-ét, a problémák ellenére eleven (magyar–román) diákéletet teremtett az állami egyetemen, a legjobb alternatív kocsmákat, remek kiállításokat, kiváló könyvkiadókat, folyóiratokat. Természetesen a kultúra, még a legbátrabb se helyettesítheti a jó politikát, de még ennek a kezdetei is tapasztalhatók: megszületett a GAS (Grupul de Actiune Sociala, Szociális Akciócsoport), amely országos föltűnést okozott avval, hogy a nagy nyilvánosság előtt radikálisan szállt szembe a kilakoltatásokkal a cigánynegyedben.
Akármilyen reménytelen a romakérdés, morálisan egyszerűbb, mint a magyarkérdés. A nyomor és a diszkrimináció tisztességes emberekből fölháborodást vált ki (egyszerű, áttekinthető), de a magyarkérdés tele van történelmi tisztázatlanságokkal, az erdélyi magyar középosztály és értelmiség önvédelmi harcai – mivel a magyaroknak van szociális és kulturális tőkéjük, állítólag mellettük áll a magyarországi állam, nem ébresztenek spontán szánalmat; a magyar népességfogyás tragédiá ja a román többség számára érthetetlen – belebonyolódnak a hagyományosan kupeckedő és opportunista „nagypolitika” liános dzsungelébe, ami a balfelé radikalizálódó, de azért kisebbségben lévő román fiatalságnak nem rokonszenves. A Romániában is erősödő szélsőjobboldal, a mainstream erők dalmahodó sovinizmusa is nyomja őket, a többségében nagyon konzervatív erdélyi magyar politikai osztály pedig olyan, amilyennek bukaresti ellenfeleiket megismerték. Tehát a „magyar ügy” még a kisméretű, de fontos antinacionalista román ifjúság szívét se dobogtatja meg. Pedig már rá kellett volna jönnie, hogy a „magyarkérdést” a válság miatti mély szociális és erkölcsi elégedetlenség elterelésére, semlegesítésére fújják föl Románia vezetői, mint ahogy a trianoni gyászharangok szakadatlan kongatása Pesten ugyanerre szolgál. A felelőtlen politikai osztályok mindenre képesek a hatalomért. S az az értelmiség, amely érdekből vagy kritikátlanságból hajlandó fölülni az ilyesminek, soha nem moshatja le magáról a felelősség sarát.
A legutóbbi magyarbarát román országos párt a Kommunisták Romániai Pártja volt a föld alatt, az illegalitásban 1944/45 előtt. De hát magyarok és zsidók és bolgárok vezették (lásd erről Stelian Tanase érdekes könyveit, amelyekben minden álnevet és nom de guerre-t megfejt)...
A nacionalista hangulatkeltés a székelyföldi magyar autonómia ellen teljesen oktalan, hiszen ez a román nemzetnek nem árt (elszakadásra nincs földrajzi lehetőség), de az még kérdéses, hogy milyen hatással lesz a Székelyföldön kívüli – erdélyi és partiumi – magyarok sorsára, hiszen ők el fogják veszíteni a rájuk irányuló, amúgy is szűkülő figyelmet. Meg hogy miként föstene egy autonóm terület, ahol a lakosság fele egyben külföldi (magyarországi) állampolgár, ahol majd éles választási harcok zajlanak a magyarországi pártok között képviselői helyekért a pesti parlamentben?... Ezt nem tudjuk. A területi autonómia reménytelen ügyével azonban sikerült gyakorlatilag levenni a napirendről a kulturális és a személyi autonómia valamelyest esélyesebbnek tetsző tervét.
Az egész dolog annyira össze van kuszálva, hogy – a pesti és a bukaresti kormányok ily módon megerősített pozíciójának kivételével – semmi világos eredmény nem látszik. Ámde a politikai osztály tudatlansága, lelkiismeretlensége már megint egyre sikeresebben fordítja egymással szembe a két népet (miközben a közvélemény háta mögött, ha kell, simán megegyeznek), s az évszázados tanulság az, hogy mindig a kisebbség jár pórul. A történettudomány – amelynek újabb eredményei a művelt középosztály számára ismeretlenek, de legalább hadd említsem meg Ioan Dragan kitűnő tanulmányát a Korunk júliusi számából – megindította már a magyar és a román uralkodó osztályok szörnyű és kölcsönös bűneinek tárgyilagos elemzését. Vannak itt fájó hiányok, például annak a ténynek a széles körű ismerete, hogy a Ceausescu-rezsim egyik középponti eleme volt a magyarellenesség, s benne az etnikai arányok átszabása, továbbá az oktatáspolitika és az áttelepítések révén az erdélyi magyarság proletarizálása.
Most még a históriai tisztázás is lehetetlenné válik, pedig milyen fontos lenne!
Magyarországon néhány szaktudóson kívül alig sejti valaki, hogyan bánt az Erdélyben már évszázadok óta többségi, ám a maga egészében jogfosztott és kegyetlenül elnyomott román nemzetiséggel a gőgös arisztokrácia által vezetett magyar állam. A tanulságok kézenfekvőek, de mivel a probléma megoldása vagy enyhítése tárgyilagosságot, tudást, empátiát, visszafogottságot és humort igényelne, a jelenlegi politikai osztály képtelen a haladásra, nem is hajlandó rá, mert csak a rövid távú előnyökre néz – még kimondani is unalmas.
Ezek az államok a maguk mai alakjában népeik ellenségei, s mivel a nép erőtlen, csak arra lehet biztatni, hogy forduljon el a hagyományos nemzetállami politikától, nézzen át fölötte, bízzék a saját eszében, fittyet se hányjon a politikusaira, nevesse ki őket. És ne keveredjék ilyen ostobaságokba, mint a „táblácska”-ügy. Annyi elvárható azért a néptől is, Erdélyben és mindenütt, hogy ne működjék közre lelkesen a saját tönkretételében.
Ez az írás román nyelven is megjelenik, a 22 című bukaresti hetilapban.
Tamás Gáspár Miklós| Népszabadság

Még egy színmagyar iskola Váradon
Nagyvárad- 2011. szeptember 1-től Szacsvay Imre nevét fogja viselni a váradi George Coșbuc Általános Iskola. Soós Sándor igazgató szerint felkészülten várják a szeptember 12-i iskolakezdést.
Soós Sándor igazgató honlapunknak elmondta: a névváltoztatás egyik következménye, hogy a négy alsó tagozatos román step by step osztály a Bihar Megyei Tanfelügyelőség döntése alapján a Stânișoarei utcai kisiskola épületében fog négy termet elfoglalni. Mindez azt jelenti, hogy a Szacsvay Imre Általános Iskolában alsó tagozaton nem lesz egyetlen román osztály sem, viszont a felsőbb évfolyamokon a nyolcadikos román osztály még „kimegy”, tehát gyakorlatilag a 2012/2013-as tanévtől kezdve lesz színmagyar a tanintézet.
A szeptember 12-én kezdődő 2011/2012-es tanévben amúgy 665 diákra számítanak a Szacsvay iskolában, akik közül 369 alsó tagozatra fog járni: a hagyományos oktatásban 276 tanuló részesül majd, a step by step osztályokba pedig 93 gyermeket várnak. Ugyanakkor összesen tizenhat elemi osztály fog működni. Az osztálytermeknek egy része a Körös/Tudor Vladimirescu utcai „Dudek-iskolában” található, a másik fele pedig a Mihai Eminescu utcai központi ingatlan B-szárnyában van, illetve ezentúl már a nagy épületben is helyet fognak biztosítani alsós osztályoknak annak érdekében, hogy minél jobb feltételeket tudjanak teremteni az oktatáshoz. Ami a gimnáziumi osztályokat illeti: tizenkét magyar osztály van (plusz a már említett román tannyelvű VIII. A), az V-VIII. évfolyamokra pedig 296 tanulót irattak be. Természetesen ez a létszám szeptember 12-ig kis mértékben módosulhat, hiszen általában néhány szülő mindig meggondolja magát, és más iskolába, vagy éppen a Coșbucba/Szacsvayba iratja ötödikes gyermekét. Alsó tagozaton 100 gyermekkel négy első osztály indul az előttünk álló tanévben, ötödikben pedig kettő, szintén körülbelül 25-26 fős létszámmal. Mivel az osztálytermek nem egyforma nagyságúak, a kisebb helyiségben levő osztályokban kevesebb gyermek lesz, a nagyobb termek esetében pedig kissé megnövelik az osztálylétszámot.
Felújítási munkálatok
Az igazgató arról is beszámolt az erdon.ro-nak: júliusban és augusztusban végeztek renoválási munkálatokat, ezeket eddig teljes mértékben önerőből, illetve a szülőbizottság hozzájárulásából finanszírozták. Négy osztálytermet tettek rendbe: nem csupán meszeltek, hanem glettolták és le is csiszolták a termek belső falait, tehát komplexebb munkát végeztek. Új bútorokat is vettek, vagy felújították a régieket. Higiénizálták ugyanakkor az illemhelyeket. „Azt tudom mondani: szeptember 12-ig készen fogunk állni arra, hogy eleget tegyünk azoknak a feltételeknek, melyek szükségesek egy jó iskolakezdéshez”, fogalmazott.
Azt is megtudtuk: a tankönyvek egy része megvan, hiszen ezek úgymond öröklődnek. Azon tankönyvek helyett pedig, amelyek elérték azt a három vagy négy évet, ameddig használatban lehetnek, újakat kapnak, ezeknek a többsége is megérkezett. Mivel az új tanügyi törvény szerint Románia történelmét és földrajzát magyarul is lehet oktatni, az óraleosztás már úgy történt meg, hogy olyan magyarul tudó történelem szakos tanár oktasson, aki magyar nyelven fogja leadni a tananyagot. 
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Új magyar tannyelvű iskolát nyitottak Nagyváradon
Az ötödik magyar tannyelvű iskolát nyitották meg Nagyváradon. Ezt Szacsvay Imréről, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc mártírjegyzőjéről nevezték el. A városban utoljára több mint 20 éve avattak magyar iskolát.
Egy tollvonás volt bűne. Szacsvay Imre az 1849-es Országgyűlés mártírjegyzője kézjegyével látta el a magyar nép függetlenségi nyilatkozatát. Portréja ezután a róla elnevezett Nagyváradi tanintézet előcsarnokát díszíti.
A rendszerváltás előtt 9-es számú, majd a George Coşbuc általános iskolaként ismert félszázados tanintézet két éve lépett az önállósodás útjára. Most 665 magyar diák tanul itt 28 osztályban.
Nagyváradon kívül Margitán, és Szalontán is indul önálló magyar iskola.
Duna Tv, Híradó 
Erdély.ma

Petőfi-szobrot a Petőfi- parkba!
PDL-s tanácsos aggódik a szászok nevében
Több mint 5 év után ismét visszakerülhet Petőfi Sándor költő szobra a segesvári várba. A polgármesteri hivatal mögül eltávolított szobrot a katolikus templom melletti parkban helyeznék el, erre kapott ígéretet az RMDSZ Dorin Danesan polgármestertől. Az ötlet azonban az egyik helyi demokrata-liberális párti képviselő, George Rolea szerint sérti a szász lakosság önérzetét. Miért Petőfi és nem egy német személyiségről kapja nevét a park? – vetette fel a tanácsos.
A szóban forgó közgyűlésről a helyi román nyelvű sajtóban megjelent tudósítás szerint "Petőfi Sándor felkavarta a vizeket", utalva arra, hogy a városvezetés a szobrot a katolikus templom melletti parkban szándékszik elhelyezni. A cikkíró szerint a város szász és román ajkú lakossága ellenzi a szoborállítást, valamint azt, hogy a költőről parkot nevezzenek el, mivel "a segesváriaknak semmi közük nincs Petőfihez, akit szerelmi kiruccanásai egyikén talált el Fehéregyházán egy eltévedt golyó, és akinek ráadásul románellenes versei jól ismertek." Az írásból kiderül, hogy az ügyben közvitát szerveznek, és a város lakosságáé lesz az utolsó szó.
A tanácsülésen elhangzottakról Gáll Ernővel, az RMDSZ segesvári szervezetének elnökével, közgyűlési képviselővel beszélgettünk. Elmondta, a történtek tipikus példája annak, hogy egy egyezségnek mi lesz az eredménye. "Ezelőtt 5-6 évvel, amikor a várfal beomlása miatt a falakhoz veszélyesen közel álló szobrot el kellett távolítani a polgármesteri hivatal mögül, mint RMDSZ-elnököt és városi tanácsost odahívtak, hogy meggyőződjek, tényleg szükséges ez az intézkedés. Veszélyben volt a településnek egy része, a várfal alatti épületek. El is vitték a szobrot és a súlyos, nagyméretű talapzatot is. Megegyeztünk a polgármesterrel, hogy amikor a várfalat megerősítik, a szobrot visszateszik eredeti helyére, ez ellen pedig a városi tanács részéről sem volt ellenvetés. Mintegy fél évvel a történtek után a polgármester azzal a jóhiszemű javaslattal állt elő, hogy biztosít egy másik helyszínt a szobor számára, mégpedig a bástya és a katolikus templom közötti parkban, ahol a Petőfi nevét viselő téren helyezik el a szobrot. A turisták így könnyebben látogathatják az emlékművet. Az RMDSZ által mintegy 150 résztvevővel megszervezett gyűlésen állásfoglalás született, elfogadtuk a polgármester javaslatát. Nem gondoltuk, hogy így elhúzódik a dolog. A várban időközben közművesítési munkálatok kezdődtek, az egyedüli hely, ahol az építőanyagokat tárolni tudták, éppen a szóban forgó park volt. Mi megértettük. A munkálatok befejeződtek, de ekkor a várba felvezető út romlott el, azt kellett megjavítani. Ezt is megértettük. Mostanáig nem is volt probléma a szoborügy miatt, a tanácsban is tárgyaltunk róla, és érdekes módon senki nem ellenezte. Nagy volt a meglepetés, amikor a múlt hónapi soros tanácsülésen az egyik PD-L-s képviselő, Rolea George azzal a féltő gondolattal állt elő, hogy megkeresték őt szász ajkú polgárok, akiknek úgymond fáj, önérzetüket sérti, hogy őket meg sem kérdezték a tér elnevezésével kapcsolatosan. Mint mondta, ez a tér, amit parkká alakítanak és amire már megvan a pénz meg a jóváhagyás, mégiscsak egy szász személyiség nevét kellene viselje, miért éppen Petőfiről neveznék el? Rákérdeztem, mit gondol, a magyarok önérzetét, akik több mint ötezren vagyunk, míg szászok alig százan, nem sérti-e, hogy a szobor 5 éve egy raktárban áll?!" – jelentette ki a helyi RMDSZ- elnök, hozzátéve, tudja, honnan jönnek a támadások, kik azok a magas pozícióban levők, akik ellenzik a park elnevezését, a szoborállítást.
Gáll Ernő korábban már beszélt az evangélikus egyház képviselőjével, és senki nem támasztott kifogást a park elnevezését illetően. "A Német Demokrata Fórummal még nem tárgyaltunk. Közben kiszivárgott, hogy nem is ők panaszkodtak, hanem román ajkúak keresték meg a szászokat, ők aggódnak, és céljuk, hogy szembeállítsák a magyarokat a szászokkal. A polgármester megnyugtatott, hogy kialakítják a parkot, a Petőfi-szobor ott fog állni, még az ősz folyamán. Hogy mi lesz a végkifejlet? Remélem, megoldódik a szoborállítás kérdése, annál is inkább, hogy a környékbeli lakóknak, akiknek 60 százaléka magyar, nem kell megváltoztatniuk személyi irataikat, hiszen a tér kap nevet, az utcák megnevezései nem változnak" – mondta.
Megkeresésünkre Dorin Danesan polgármester közölte, egyesek ugyan felkavarták a vizeket, de a helyzet rendeződni fog még idén, a parkot elnevezik Petőfiről, a szoborállításról pedig két évvel ezelőtt már hoztak határozatot a közgyűlésben, újabbra nincs szükség.
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Belföldi hírek
Magyar Autonóm Tartomány újratöltve
A Demokrata-Liberális Párt (DLP) Románia újabb közigazgatási átszervezési térképét készül ajánlani az RMDSZ-nek – írja politikai forrásokra hivatkozva a Gândul napilap.
Az új térkép szerint Románia 12–14 régióba szerveződne, a kiindulási alapot az ország 1960-as, tizenhat megyét tartalmazó felosztása jelenti. Az új változat szerint több jelenlegi megye megszűnne, illetve kettéválna, Háromszéket és Szeben megyét például Brassó régióba olvasztanák bele. Visszaállítanák ugyanakkor a régi Bánság, Máramaros, Olténia és Székelyföld történelmi régiókat, az utóbbit Hargita megye és Maros megye nagy része alkotná. Az RMDSZ vétója esetén a demokrata-liberálisok Brassó polgármestere, a DLP alelnöke, George Scripcaru lobbierejében bíznak, aki a tavasz folyamán elfogadhatónak nevezte Székelyföld mint kulturális entitás elismerését.
Hatszáz lej felbujtásért
Hatszáz lejre bírságolta meg az Országos Diszkriminációellenes Tanács Florin Nahorniacot, a Ştefan cel Mare hetilap főszerkesztőjét, aki a román államvasutakon terjesztett lapban Tőkés Lászlónak, az Európai Parlament alelnökének meggyilkolására buzdított. "Hát senki sincs ebben az országban, aki golyót eresztene ennek a hazaárulónak a fejébe?" – írta Nahorniac. A testület elnöke, Asztalos Csaba azzal magyarázta az enyhe büntetést, hogy csak az újságírót bírságolhatták meg, mivel a lapnak nincs hivatalosan bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező kiadója, a vasúttársaság felelősségét pedig nem lehetett megállapítani. Az EP-alelnök ügyvédje, Kincses Előd sajnálatosnak tartja, hogy a bírság a minimálisan kiszabható összeg felé közelít, annál is inkább, mert az újságcikk nemcsak Tőkés Lászlót mint magánembert diszkriminálja, hanem az egész romániai magyarságot. "Nem gondolkodunk óváson, várjuk az ügyészség döntését a gyilkosságra való felbujtás ügyében" – nyilatkozta Kincses.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Színes programkavalkád a Brassói Magyar Napokon
Több évtized kiesés után az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete több civil szervezettel közösen Brassói Magyar Napokat szervez november 6–14. között.
Ezzel az átfogó, minden korosztályt érintő, változatos programsorozattal a magyar identitás megőrzését megcélzó rendezvényt próbálnak a szervezők meghonosítani a brassói szórványban, a délkeleti végeken, folytatva az egykori Honterus-ligetben megszervezett Brassói Magyar Napok rendezvénysorozatot, amelynek a II. világháború, majd az ezt követő államosítás vetett véget. A Magyar Napok szervezői bíznak abban, hogy a gazdag programmal sikerül megszólítani és összekovácsolni a brassói magyarságot.
November 6-án, vasárnap honismereti túrát szerveznek a Cenkre a Gábony-lépcsők–Cenk-csúcs–Szerpentinek útja mentén. A túra során három rövid előadást hallgathatnak meg Brassó történetéről, valamint közös áhítaton vehetnek részt az érdeklődők.
November 7-én, hétfőn 19 órától Hommage à Edith Piaf címmel tartanak kultúrestet, élő koncert, magyar étkek és borok kíséretében. A kultúresten előad László Zsuzsa marosvásárhelyi színművész és társulata. A Brassói Magyar Napok szervezői biztosítják a díjtalan belépést, a kultúresten való részvétel a következő, 65 lejes magyar ételspecialitásokból álló menüsor megrendelésével lehetséges: házi pálinka, hortobágyi palacsinta, hunyadi tekercs, túrós galuska, somlói galuska, vörös és fehér bor, ásványvíz. Asztalfoglalás a demokráciaközpontban. Ugyancsak hétfőn 22 órától diákbuli kezdődik a Tequila Bowlingban (Avram Iancu 32. szám).
November 8-án, kedden 15–18 óra között felnőtt focibajnokság tartanak a 11-es általános iskola tornatermében, majd 18 órától 20.30-ig gyerektáncház lesz a bukaresti úti református kistemplom gyülekezeti házában. Felcsíki és moldvai táncokat, valamint népi gyerekjátékokat fog oktatni Ráduly Zsuzsa és Sándor Gyöngyi.
November 9-én, szerdán 14–17 óra között folytatódik a felnőtt focibajnokság. 19 órától jazz-blues-estre kerül sor az Aramis vendéglőben, ahol fellép a sepsiszentgyörgyi Free Connection együttes, utána a '70–'80-as évek zenéjére lehet bulizni.
November 10-én, csütörtökön 13–16 óra között focibajnokság, 17–18.30 között termékkóstolás az újonnan nyílt Honor vadhústermékek boltjában (George Bariţiu 2. szám). 18.30-tól borkóstoló és szalonnaest kezdődik a Brassó Óvárosi Unitárius Egyházközség gyülekezeti termében. Jelen lesz Balla Géza pincészete Arad-hegyaljáról (Wine Princess), valamint Bencze Gábor villányi Polgár borai. A szalonnaesten hagyományos füstölt mangalicaszalonna, abált (toka)szalonna, mangalicazsír, mangalicatepertő, és meglepetés szalonna termék is terítékre kerül. Belépő 25 lej, előzetes jelentkezés a demokráciaközpontban.
November 11-én, pénteken a néptánc kapja a főszerepet: 18 órától kezdődően a Drámai Színházban fellép a Bokréta (vajdaszentiványi táncokkal), Búzavirág (nyárádselyei táncokkal), Sirülő (széki táncokkal), Törpefenyő (mezőségi táncokkal). Az est keretében Nemzeti Székely Népi Együttes Az örökség (Dalok és táncok Csík vármegyéből) című táncszínházi előadását mutatja be. Belépő: 15 lej felnőtteknek, diákoknak, nyugdíjasoknak 10 lej. 21 órától élőzenés táncházba hívnak mindenkit az Áprily Lajos Főgimnázium tornatermében.
November 12-én, szombaton 9–17 óra között II. Konferencia az Erdélyi Szórványért – Civil szervezetek a szórványban címmel tartanak szimpóziumot a Reménység Házában. 9–11 óra között futóversenyt tartanak a gyerekeknek több kategóriában, gyülekező 9 órakor az Áprily Lajos Főgimnázium udvarán. 9–13 óra között gyerekeknek szerveznek hagyományos kézműves műhelyt az Áprily Lajos Főgimnáziumban, ahol az agyagozás mellett népdaltanulás is lesz. 10–16 között ökumenikus kórustalálkozónak ad otthont a Brassó Óvárosi Unitárius Egyházközség gyülekezeti terme. 12–20 óra között látványkonyha és hazai magyar gasztronómiai termékek kiállítása lesz az Áprily Lajos Főgimnáziumban. Szünetben a Kiss Sándor Barcasági Barantacsapat tart bemutatót. 17 órától a focibajnokság döntő mérkőzésein szurkolhatnak a 11-es általános iskola tornatermében. 21 órától Rúzsa Magdi koncert a Sportcsarnokban. Belépő: 30 lej felnőtteknek, valamint 20 lej diákoknak, nyugdíjasoknak.
November 13-án, vasárnap 12.30-tól ökumenikus istentisztelet kezdődik a belvárosi római katolikus templomban, 11–20 óra között ismét látványkonyha, szünetben, 14 órától az Ismerd meg városodat!vetélkedő kiértékelése és díjazása.
November 14-én, hétfőn 19 órától színház- és humorest az Operában, a Grimasz színjátszó csoport Frederico Garcia Lorca Vérnász c. darabját adja elő, utána Fábry Sándor szórakoztatja a közönséget. Belépő: 30 lej felnőtteknek, valamint 20 lej diákoknak, nyugdíjasoknak.
A meghívók beszerzése a demokráciaközpontban (Dobrogea utca 26. szám) lehetséges: hétfőn és csütörtökön 12–19, kedden és szerdán 10–17, pénteken 10–16 óra között, vagy a Brassói Lapok szerkesztőségében.
Iochom Zsolt
Erdély.ma

A tetovált muszkli rendet csinál
Az erőszak új hulláma
Elmúlt az az idő, amikor egyre ismételték a klisét, hogy a románok szelíd, toleráns nép. Nem hallottam, hogy valamely más országban egyetlen hónap alatt olyan súlyos incidensek történtek, mint amelyek Romániában Chauncey Hardy kosárlabdázó halálához és a Steaua labdarúgójának, George Galamaznak a megtámadásához vezettek.
Még súlyosabb, hogy mindkét esetben a sportvilág áldozatairól van szó, egy olyan világ áldozatairól, amelynek hivatása más példaképeket és értékeket felmutatni, mint amilyenek sajnos egyre gyakrabban láthatók stadionjainkban.
A világsajtó beszámolt arról, ami Romániában történik, egy olyan országban, amely egyre inkább elszabadul a törvény ellenőrzése alól. Nincs mit csodálkozni, hogy ez történik. Nagyon sok éve a példaképformálók az élet minden területéről egyebet sem tesznek, mint erőszakra uszítanak.
Egykoron szelídek voltunk, húsz éve gyűlölködésbe, viszályba és anarchiába süllyedünk. Ha az állam megszűnik működni, ha az igazság(szolgáltatás) csak az erőseket szolgálja, ha az intézmények leblokkoltak, nyilvánvaló, hogy a társadalmi szabályok kötelmeitől szabadon maradt teret csak a nyers erő, az ököl törvénye, a klánok hatalma töltheti be.
Oda jutottunk, ahova elkerülhetetlenül jutnunk kellett, a vezetőink ostobasága, kapzsisága és azon meggyőződése miatt, hogy megosztás révén jobban manipulálhatnak. A szüntelen botrányok, a rágalmazás, a sértegetés, az ellenfél kicsinálása viselkedési normává lett a román társadalomban. Csodálkozunk-e, hogy a tetovált muszkli csinál rendet Romániában? Az államfő mindenkivel összekap, az újságíróktól a 90 éves királyig. Az ellenzék és a hatalom nem tárgyal már, csak szidja egymást.
A tévés sztárok egymást átkozzák, a kecses divák egyik kezükkel az ellenfél haját tépik, a másikkal rokolyájuk alját szorongatják, készen arra, hogy a fejükre vessék. A klubtulajdonosok naponta háromszor esküsznek egymás halálára, majd köldökükig vetik a keresztet, és rohannak az Athosz-hegyhez, hogy Isten kegyeibe férkőzzenek. Mit tegyen az utca, milyen példát vegyen a szurkolótábor?
A botot, a láncot, a kést, a pisztolyt. Az erős leigázza a gyengét. Az öregeket bántalmazzák, mert túl lassan kelnek át az utcán. A gyermekeket elverik, mert gyermekek. A nyugdíjasokat megróják, mert felveszik a nyugdíjukat. A betegekkel rosszul bánnak, mert ők csak teher a nyakunkon.
A tanárokat leszidják, mert keveset dolgoznak, az orvosokat elűzik, mert nincs szükségünk rájuk. Mi marad még nekünk? A klánokkal paktáló (testvériesülő) honatya. A mafiozókkal bratyizó rendőrfőnök. A vámtiszt, aki jó testvére a csempészeknek. A lefizetett játékvezető. A hazugság, a szélhámosság, a csalás. Az erőszak új vallása, amelynek egyaránt áldoz koldus és király. Számít-e még, hogy az erőszak erőszakot szűl, és ki kardot ránt, kardtól vész el?
Ion M. Ioniţă, Adevărul
(Fordította: K. B. A.)
Új Magyar Szó (Bukarest)

MOGYE: a magyar tanárok távol maradtak
A hét elején megválasztották az Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen létrehozott főtanszékek vezetőit. Mint ismeretes, kezdetben még arról volt szó, hogy külön alakulnak meg a román és magyar tagozatot alkotó főtanszékek (intézet, departamentum), amelyek feladata az oktatás megszervezése mellett a kutatómunka irányítása, a személyzeti problémák és a pénzek elosztása lesz. Mivel az egyetem román többségű szenátusa a tanügyi törvénynek a kisebbségi oktatásra vonatkozó előírásait semmibe véve szavazta meg az egyetem szervezési és működési szabályzatát, ebben nem szerepelnek a magyar nyelvű oktatásért felelős intézetek. Tiltakozásképpen az egyetem magyar oktatói – kevés kivételtől eltekintve – nem vettek részt a román főtanszékek alakuló ülésén és az igazgatók megválasztásán.
Távolmaradásuk ellenére valamennyi departamentum megalakult, a második ülésen ugyanis elegendő volt a jelenlevők többsége is.
Az Általános Orvosi Karon öt főtanszék élére választottak igazgatót. Az M1-es intézet élére, ahova az anatómia, szövettan, sejtbiológia, genetika, biokémia, biofizika, törvényszéki orvostan, radiológia és képalkotó eljárások katedrák tartoznak, dr. Borda Angela egyetemi tanár pályázott sikeresen.
Az M2-es főtanszéket (élettan, kórélettan, járványtan, gyógyszertan, klinikai laboratórium, mikrobiológia, közegészségtan, egészségügyi menedzsment, kutatás-módszertan, idegen nyelvek, testnevelés, biostatisztika és az informatika stb.) a választások nyomán dr. Măruşteri Marius informatikaprofesszor fogja vezetni.
A különböző belgyógyászati szakokat magába foglaló M3 főtanszék élére dr. Ţilea Ioan egyetemi előadótanárt választották.
A többi belgyógyászati jellegű katedrákat (munkaorvostan, endokrinológia, gyermekgyógyászat, ideggyógyászat, elmegyógyászat, onkológia, gerontológia, reumatológia, tüdőgyógyászat, bőrgyó-gyászat, 2-es intenzív terápia) dr. Georgescu Lia egyetemi tanár irányítja a választások nyomán.
A sebészeti katedrákat (általános sebészet, idegsebészet, ortopédia-traumatológia, szemészet, nőgyógyászat, orr-fül-gégészet, urológia, 1-es intenzív terápia) tömörítő M5-ös departamentum vezetőjének dr. Băţagă Tiberiu egyetemi tanárt választották.
A Gyógyszerészeti Karon két főtanszék fog működni, az alaptantárgyakat magába foglaló intézet vezetője dr. Imre Silvia professzor, a többi katedrát magába foglaló departamentum vezetője dr. Ciurea Adriana egyetemi előadótanár lett.
A Fogorvosi Karon a két román főtanszék vezetője dr. Păcurar Mariana egyetemi tanár (megelőzés, ortodoncia, odontológia, paradontológia), a második intézeté, ahova a gyakorlati tantárgyak mellett a szájsebészet is tartozik, dr. Cerghizan Diana adjunktus lett.
Bodolai Gyöngyi
e-nepujsag.ro 
Erdély.ma

„Litteris et pietati sacrum”, avagy: már ezt is ellopják?
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat és még a Jóisten tudja, mi mindent. Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is.
Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot:
„Litteris et pietati sacrum”. Hát már ezt is? Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás, nemcsak a jobb létre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat?
Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
„Litteris et pietati sacrum” („A tudománynak és a kegyességnek szentélye”) – írták fel őseink a jelmondatot a Kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére, kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a Református Egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken, a Petőfi utcára néző újkollégium épületét. Ennek kapubejárata fölé szintén a „Litteris et pietati sacrum” jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A Kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen a 177/1948. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 176/1948. sz. államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona, teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva).
Az államosítás után, 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincai-ra változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették, az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a Kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története, dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet,amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét
a maga történetének beállítani,
és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet.
A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről. Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni.
Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görög keleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola, 1919. október 19-i létesítéssel). A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet.
Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze” (idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét”, (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harmichat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú Román Líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochentie Micu-Klein Líceummal. Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „In paralel cu liceul reformat funcţionau o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochentie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik.
A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává. De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni?
Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé?
Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. Magyar Fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. Román Líceumban tanultak? Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője.
A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen a valódi információkkal nem rendelkeznek.
Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az Egyetemi Könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai Líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy ez is légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak.
Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad ótaez az intézmény” (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) „minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincai-jal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen… Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól, elkövetett hamisításaikért.
Kolozsvári József
Szabadság (Kolozsvár)

Elhunyt Lőrinczi László
Életének 92. évében, Olaszországban, Szardínia székvárosában, Cagliariban vasárnap elhunyt Lőrinczi László. Az erdélyi magyar költő, író, műfordító, szerkesztő Pusztacelinán született 1919. január 21-én. Tanulmányait Segesváron és Kolozsváron végezte, ahol jogi diplomát szerzett. 1946-tól fél évszázadon át Bukarestben élt és dolgozott.
Sokoldalú egyéniség
„Első írásait az Ifjú Erdély és az Erdélyi Helikon közölte. Irodalmi munkássága sokoldalú: írt verseket, regényeket, színműveket, útinaplókat, esszéket, visszaemlékezéseket. Nevét útinaplói – Itáliai napok, Lépések visszhangja, Hazatérés Lucaniából – tették ismertté az olvasóközönség körében, melyet az Utazás a Fekete kolostorhoz című könyve tetézett – foglalta össze lapunknak Bántó István újságíró, műfordító, Lőrinczi barátja. – Regényei – Sárból vétettél, A Rhapsody fedélzetén, Szomszédok, „Csak a szerelem sújtson” – a huszadik század égető emberi sorsproblémáit példázzák.”
Bántó hozzátette: rendkívül szerteágazó műfordítói tevékenysége is. „Műfordítóként prózát és verset egyaránt magas művészi színvonalon tolmácsolt Mihai Eminescu, Mihail Sadoveanu, Giuseppe Ungaretti, Tudor Arghezi, Ion Slavici, Salvatore Quasimodo, George Călinescu, Matei Caragiale, Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese műveiből” – fogalmaz Bántó, aki szerint legszebb versfordításait Az alázat ünnepei című, kétnyelvű antológia tartalmazza. A fordító mindenkor kiemelkedik a könyvtárhoz kötött muviségből, közvetlen személyi kapcsolatot teremtve felkutatja a szerzők életkörülményeit, s így tolmácsolása szinte a baráti megjelenítés erejével hat, például Arghezi és Sadoveanu bemutatása esetén. Irodalmi kitekintése olasz fordításaival szélesül ki: Giuseppe Ungaretti, Cesare Pavese, Salvatore Quasimodo verseit, Leonardo Sciascia regényét tolmácsolja. Hozzájárul ehhez az Alberto Moravia, Vasco Pratolini, Carlo Levi, Luigi Pirandello műveinek hazai magyar kiadásaihoz írt irodalmi értékeléseinek sorozata.
Kuncz szerelmese
Esszéit, visszaemlékezéseit gyűjtik egybe az Üzenetek Erdélybe, A négylevelű vándorbot, a Zöngés napló és a Második napló című kötetei.
„Az Üzenetek Erdélybe című kötet tanulmányaimat, írásaimat tartalmazza. De felvettem néhány régit is, amelyet érdekesebbnek tartok. 1987-ben jelent meg a Közvetítő című könyvem. Abból vettem át egy-két írást. Például a Mit tudunk észtül? – amely az észt irodalomról szól. Vagy a Babits, a regényíró-t. Hasonlóképpen felvettem A mallorcai cseppek-et, a Mallorca-szigetén tett látogatásomról szóló írást, amelyben George Sand és a Chopin nyomában jártam. Ez az Utunkban jelent meg. Újabban pedig egyik teljesítményemnek tartom, hogy újra lefordítottam Edgar Allen Poe A holló című híres költeményét, amelyhez terjedelmes fordítói jegyzetet is írtam. Ez is megérdemli a nyomdafestéket” – magyarázta Lőrinczi az Új Magyar Szónak 2009-ben adott interjúban. A beszélgetés során elárulta: a leginkább szeretett színházi darabja a Fekete kolostor történetéből kiinduló A szökés. „Kuncz egyénisége nagyon közel állott hozzám” – vallotta az interjúban Lőrinczi, akinek írásait az Új Magyar Szó Kisebbségben című melléklete is közölte.

Új Magyar Szó (Bukarest)

Magányból – az örökkévalóságba
Lőrinczi László halálára
2011. december 18-án, életének 93. évében Settimo San Pietróban, Szardínia szigetén elhunyt Lőrinczi László.
A gyászjelentő minden fájdalmat magába rejtő, száraz mondatai egy sokoldalú, termékeny írói pálya lezárását adják hírül.
Hogy ki volt ő, azt talán legjobban egyik közeli barátjának, Bántó Istvánnak egy nem is olyan régi születésnapi jellemzését idézve mondhatjuk el:
 „Csöppnyi derűvel, szívesen mondogatta magáról, hogy ő tulajdonképpen az irodalom napszámosa. Amikor először hallottam tőle ezt a ma már divatja múlt kifejezést, sehogy se fért a fejembe, hogy ez az elegánsan öltözködő, szigorúan pedáns, kimért, udvarias úriember napszámosként görnyedezzen akár irodalmi művek kimunkálásában. Pedig ezt tette. Könyvkiadói, majd szerkesztőségi munkája utáni szabadideje lett az ő irodalmi műszakja. Itt lelte igazi örömét az alkotásban a szépség parancsának engedelmeskedve, itt töprengett, vívódott irodalmi művei szárba szökkenésén, művészi megformálásán, dolgozott a maga megszabta igényességgel, felelősséggel. Tehetsége közismert nagy műveltséggel párosult, hitt az irodalom gondolat- és érzésformáló hatásában, elkötelezettje volt az író közösségi szolgálata eszméjének. Írói műhelyének légkörét mindezek együttes hatása alakította, ami aztán kifejezést nyert szépirodalmi munkásságában.”
1919. január 21-én született a Szeben megyei Pusztacelinán. Joghallgatóként 1935-ben közölte első verseit az Ifjú Erdély, majd nemsokára novelláit az Erdélyi Helikon, nemzedéke nevében vitázó cikkeit a Brassói Lapok, az Ellenzék, a Független Újság. 1946-ig joggyakornok, törvényszéki albíró volt Kolozsváron, akkor rövid ideig a Művelődésügyi Minisztériumban a magyar művelődés ügyeinek háború utáni gondját felvállaló államtitkár, 1949-től – fél évszázadra Bukarestben ragadva – a román főváros megpezsdülő magyar szellemi életében könyvkiadói és lapszerkesztő, a Marosvásárhelyen megjelenő Új Élet bukaresti megbízottja.
Irodalmi körökben elsősorban műfordítóként tartották számon. Az ő magyarításában olvashattuk annak idején Mihail Sadoveanu nagy regényeit (A Nyestfiak, A balta, A parasztkapitány) és Inasévekcímmel megjelent emlékiratát, Ioan Slavici novelláit, George Călinescu Ottilia titka és Matei Caragiale Óvárosi gavallérok című regényét, Tudor Arghezi Szűzanya szeme című prózai költeményét. De egyike volt azoknak, akik az 1960-as évektől a kortárs nyugati líra felé is ablakot nyitottak számunkra: többek között ő szólaltatta meg magyarul Giuseppe Ungaretti, Salvatore Quasimodo, Cesare Pavese – később Bertolt Brecht, Federico Garcia-Lorca költeményeit, vagy Leopardi híres versét, A remete rigót, költői versenyre kelve jeles elődökkel Dante Purgatóriumának tizenöt énekét, s Edgar Allan Poe híres versét, A hollót.
A műfordító-maszk azonban nem rejthette el az alkotót: elsősorban a világirodalomban széles körben tájékozott művelt esszéírót, a hiteles tudósításokkal hazatérő világjárót, s olykor a színpad „világrengető deszkáira” merészkedő drámaírót sem. Kisebb-nagyobb időközökben egymást követő könyvei: A közvetítő (1987), A lehetetlen kísértése (2002), Üzenetek Erdélybe(2010) című esszé- és tanulmánykötetei, útijegyzetei (Itáliai napok, 1965, Lépések visszhangja, 1973, Hazatérés Lucaniából, 1985, Zöngés napló, 1996), s különösen Kuncz Aladár Fekete kolostorának történetei és alakjai nyomába eredő „irodalomtörténeti riport”-ja, a három kiadást megért, és folyton bővülő-gazdagodó Utazás a Fekete Kolostorhoz (1974, 2005, 2011) tanúságai ennek a nyitott szemmel járó, megszívlelendő tanulságokkal hazatérő nyugtalan szellemnek.
Sokarcú írói pályájának külön vonulatát képezik a búvópatakszerűen fel-felbukkanó kisregényei. Az elsőt 1940-ben még az Erdélyi Helikon közölte volna, de az ígéretes mű, a Szomszédok befejezetlen maradt, s csak napjainkban (2010) támadt fel a hét évtizedes tetszhalálból. Késői írás a Sárból vétettél(korábbi címén A szigetlakó) is, akárcsak a régmúltba elsüllyedt fiatalkori emlékeket felelevenítő másik kisregény: A Rhapsody fedélzetén.
A teljességre korántsem törekvő felsorolás helyett talán érdemes megállnunk egy pillanatra az utóbbi évtizedekben kiadott könyveinek belső címlapján olvasható jelmondatnál: „SOLULS ERIS”. Ez olvasható az 1993–1996 között Bukarestben saját költségén, primitív nyomdai köntösben megjelentetett kötetein, az új „hazájában”, Szardínia szigetén 1998–2002 között kiadottakon, s ennek felírását kérte újabb könyveire is, amikor öt-hat évvel ezelőtt megkeresett azzal, hogy további terveinek gondját velünk megossza. A szónak a latin–magyar szótár szerint több jelentése is van – lényegében ugyanazzal a lelki-érzelmi tartalommal –: „egyedüli, magányos, elhagyatott, puszta, lakatlan”. A bukaresti évtizedek alatt „napszámos”-feladatokkal megterhelt, saját lelki tájaira csak néha-néha eljutó alkotót ugyanúgy kifejezi ez a jelmondat, mint azt a szellemi embert, aki másfél évtizede a Mediterrán-tengeri sziget Settimo San Pietro névre hallható városkájában élt, de akinek – egy modern Mikes Kelemenhez hasonlóan – gondolatai mindegyre hazaszálltak. És nem csak gondolatai, hanem művei is.
A távoli sziget kisvárosának temetője befogadta porhüvelyét. De a szelleme könyveiben megtalálta az utat hazafelé, a szülőföldre, amelynek irodalmát oly sok és oly sokféle értékkel gazdagította.
Dávid Gyula 
Szabadság (Kolozsvár)

Románia: mit hozott 2011?
Némi sikert idén Romániában csak a külpolitika hozott: Traian Băsescu államfő Washingtonban találkozott Barack Obama elnökkel, illetve 1989 után első ízben látogatott Romániába izraeli kormányfő, Benjamin Netanyahu személyében.
Mozgalmas, eseménydús esztendőt zárunk. Az év „főszereplője” természetesen Romániában is az egész világot sújtó gazdasági-pénzügyi válság volt.
Jó hír, rossz hír
Januárban Románia valutaalapi képviselője, Mihai Tănăsescu közölte: az ország 3,7 milliárd eurós hitelt venne fel a nemzetközi testülettől. Még ugyanebben a hónapban az államfő magára vállalta a schengeni csatlakozási kudarcért a politikai felelősséget.
Februárban a közvéleményt mindenekelőtt az államfőnek az a szándéka foglalkoztatta, hogy új kormányfőt állítson a kabinet élére. Băsescu szerint ugyanis új kormányzási stílusra van szükség, a kabinet iránti megrendült bizalom helyreállítása érdekében. A sajtó szerint az új kormányfő Mugur Isărescu, Călin Georgescu, Florin Georgescu, Cătălin Predoiu és Lucian Croitoru közül kerülhet ki.
Szintén februárban indult be a vámosok és határrendőrök letartóztatásának sorozata a szereti román–ukrán határátkelőnél. Rövid idő alatt több száz személyt vettek őrizetbe, akiket buszokkal és helikopterekkel szállítottak Bukarestbe.
Márciusban a kormány elfogadta és a parlament elé terjesztette a Munkatörvénykönyvet, amely nagyarányú tiltakozáshullámot váltott ki. A kormány azt is elhatározta, hogy 5200 fővel csökkenti a pénzügyi tárca állományát, és felszámolja a Pénzügyi Gárdát, valamint a Vámhatóságot, amelyek hatásköreit az adóhivatal veszi át.
Áprilisban ritka dolog történt: a lakosság jó hírt kapott. Ennek megfelelően az ország technikai értelemben kilábalt a recesszióból. Az örömbe üröm is vegyült: a központi jegybank illetékesei szerint mindennek pozitív kihatásai csak két év múlva mutatkoznak meg, és akkor sem a teljes ország szintjén.
És következett az elmaradhatatlan rossz hír is: az Eurostat bejelentette, kételkedik a Románia által hivatalosan közölt gazdasági-pénzügyi adatok valóságában. De nem hiányzott a botrány sem: lemondásra kényszerült Ioan Nelu Botiş munkaügyi tárcavezető, miután kiderült, hogy az általa vezetett minisztérium jogtalan előnyökhöz, 500 ezer eurós szerződéshez juttatta feleségét.
Májust az ország területi-közigazgatási átszervezésével kapcsolatos vita uralta. Ezt elsősorban az államfő szorgalmazta.
Június viszonylag eseménytelenül telt el, nem úgy viszont július, amikor a bukaresti hatóságok a romániai igazságszolgáltatás helyzetét elemző brüsszeli jelentést várták feszült figyelemmel. Ettől ugyanis jelentős mértékben függött Románia schengeni tagsága. A dokumentum szerzői ez alkalommal is megállapították: a román illetékeseknek még komoly erőfeszítéseket kell tenniük a korrupció megfékezéséért.
De kudarcot hozott az ország legnagyobb kőolajipari vállalata, a Petrom privatizálására tett erőfeszítés is. Az eladásra felkínált 9,84 százalékos részvénycsomag iránt igencsak mérsékelt volt az érdeklődés.
Külpolitika: az egyedüli sikerforrás
Némi sikert csak a külpolitika hozott: júliusban 1989 után első ízben látogatott Romániába izraeli miniszterelnök Benjamin Netanyahu személyében. A felek ekkor megállapodtak abban, hogy novemberben Jeruzsálemben megtartják az első román–izraeli együttes kormányülést.
Augusztusban Emil Boc kormányfő látogatott Kínába, tolmácsolva a román fél abbeli szándékát, hogy fejleszti a kétoldalú gazdasági kapcsolatokat. Bocot fogadta Hu Jintao kínai államfő is. A román miniszterelnök masszív kínai beruházásokat ígért, amelyekből – mindeddig – nem lett semmi. Szeptember a schengeni csatlakozás elhalasztása körüli botrány jegyében telt el. Az EU belügyminiszteri és igazságügyi tanácsa félbeszakította és a jövő évre halasztotta a kérdés megtárgyalását. A Románia és Bulgária felzárkózását ellenző országok között Hollandia volt a legkeményebb – a román vámhatóságok ezért több kamionnyi „fertőzésgyanús” holland tulipánt tartóztattak fel néhány napra a román határnál.
Szeptember fő eseményét Traian Băsescu román és Barack Obama amerikai elnök utolsó pillanatig titokban tartott, 25 perces washingtoni találkozása jelentette; Traian Băsescu arról tájékoztatta az ország közvéleményét, hogy „nemzetbiztonsági szempontból rendkívüli fontosságú dokumentumot” írtak alá.
A kormánykoalíció ugyanakkor új tárca, az Európai Ügyek Minisztériuma létrehozásáról döntött.
Balsikerű népszámlálás
Október a nehézkesen és rosszul szervezett népszámlálásról lett emlékezetes, amelyre egyebek között a személyi szám megadása körüli vita nyomta rá a jegyét. Ugyanekkor a brüsszeli EU-csúcsról hazatérő államfő nyomatékosan figyelmeztetett „a rendkívül óvatos” jövő évi költségvetés szükségességére, mivel „a deficit finanszírozása igen költséges”.
Miután az euróárfolyama 4,36 lej fölé ugrott, és úgy tűnt, a központi jegybank szabad utat enged az árfolyamnak, Traian Băsescu keményen bírálta az óriási profitra szert tevő bankokat, amelyek azt tesznek Romániában, amit csak akarnak, így például szándékukban áll finanszírozás nélkül hagyni a román gazdaságot.
Az ország helyzetének súlyosságára utalt az is, hogy az Európai Bizottság lefelé, 3,7 százalékról 2,1 százalékra módosította Románia gazdasági gyarapodásának várható ütemét. A Pénzügyi Tanács ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy a közalkalmazotti bérek és a nyugdíjak emelése a pénzügyi felelősségről szóló törvény legkevesebb öt kitételét sértené.
Végül decemberben megszületett a jövő évi költségvetés, amely – amint az várható volt – ismét megszigorító jellegű.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

SAS PÉTER: MARIANUM
A 100 éves római katolikus tan- és leánynevelő intézet emlékezete (1911–2011)
Az iskolák minden időben a katolikus nevelés legerősebb bástyái közé tartoztak. Az Erdélyben működő oktatási intézmények között az eredményes munkát folytató nyolc középiskolából csupán egyetlen volt leánygimnázium, a kolozsvári Marianum, amelyet az alapítók kérésére a Temesvárról érkezett Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek irányítottak. Az egykoron Kolozsváron tanító rendtagok közül már senki nincs az élők sorában.
Vonzó külalakú kötettel köszöntötte a kolozs-dobokai főesperesi hivatalnak köszönhetően Kolozsvár és Erdély magyarsága a messze földön híres leánynevelő intézet alapításának centenáriumát. A reneszánsz lelkületű alapító dr. Hirschler József főesperes plébános - aki az egyház Reményik Sándor által megverselt két alappillérére, a templomra és az iskolára összpontosított - mai utóda, Kovács Sándor kanonok, a Szent Mihály-templom plébánosa előszavában hangsúlyozza: „Az Erdély művelődéstörténetében és egyháztörténetében egyaránt járatos, szinte az egyházközségünk munkatársává vált Sas Péter művelődéstörténész a dr. Hirschler Józsefről szóló monográfia megírásakor, összeállításakor már érintette a reneszánsz lelkületű kolozsvári főpap életművének számító egyházi oktatási intézmény, a Marianum megszületését és annak jelentőségét. Ennek ismeretében elmondhatom, hogy a főesperes és plébános elődömről megszületett kiadványt a monografikus szintű feldolgozás első kötetének tekinthetjük, melynek befejező, második része a most megjelentetett Marianum tan- és leánynevelő intézet történetét és az ott folyó életet bemutató könyv. [...] Természetesen mit ért volna önmagában a jól felszerelt, elegáns épület, ha ez nem válik második otthonukká az ott tanítóknak és az ott tanulóknak, ha együttműködésükből nem születik meg a Marianum sajátos, máig élő és tiszteletet parancsoló szellemisége."
Sas Péter gazdagon illusztrált és alaposan dokumentált kötetet összeállítva ismerteti az olvasókkal az Auguszteumtól a Marianumig tett utat, az intézet megalapítását és kiteljesedését, a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek munkásságát. Bemutatja a tanintézetnek a két világháború közötti tevékenységét és a kommunista hatalom általi jogtalan államosítását. Művében mintegy átmentette az utókornak a Marianum tanszemélyzetének 1910-1923 közötti törzskönyvét, az érdeklődők pedig megismerkedhetnek az Auguszteum és a Marianum bibliográfiájával is.
Az iskolaalapító főesperes-plébános 1911. június 2-án kérelmezte a leánygimnázium megnyitásának engedélyezését. Püspökének írt levele megfogalmazásából is kitűnik, milyen mély lelki kapcsolat fűzte egyházközségének és plébániatemplomának kincses városához, Kolozsvárhoz. Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök 1911. december 10-én délelőtt 11 órakor, a kolozsvári római katolikus iskolaszék negyedszázados évfordulójára időzítve fényes ünnepség keretében szentelte fel a korszerű tan- és leánynevelő intézetet, a Fehér Madonna nevére keresztelt Marianumot. Az épület szépsége láttán, a pillanat nagyságának hatására a püspök így kiáltott fel: „Imádja Isten segítő jóságát, kinek léptei nesztelenek, útjai csodálatosak". Az épületkomplexum H betű formájú, az általános vélekedés szerint méltó emléket állított mind alapítójának, mind budapesti tervezőjének, Hübner Jenőnek. Hirschler József az épület felszentelésekor elmondott beszéde hangvételét, eszmei mondanivalóját tekintve a H betűben inkább Hungária fogalmát lehet sejteni, állítja Sas Péter. A kiadványból megtudjuk, hogy 1919. szeptember 1-jén Hirschler József a Marianum épületében újabb intézményt, zeneiskolát létesített Csipkés Ilona zenepedagógus vezetésével, amelyet idővel egyháziasabb szelleművé kellett átszervezni. A tantestület tagjai a zongora, a hegedű, az ének, az összhangzattan és a formatan tanszakon oktatták a 102 növendéket.
Olvasói csemegének számít a szép kalligráfiával írt dokumentum, fényképes album közlése a Szeplőtelen Fogantatásról nevezett Árpád-házi Boldog Margit pártfogása alatt álló Hölgyek Mária Kongregációjának az 1916-1941 közötti életéből.
Akik a mai fiatalok közül kézbe veszik a kötetet, azoknak az olvasottak alapján érthetőbbé válik, miért érintette annyira mélyen a Marianum iskolanővéreit, világi tanári karát és növedékeit Hirschler József 75 esztendővel ezelőtt bekövetkezett halála 1936. november 17-én. A neves emberbarátot nemcsak a katolikusok szerették, hanem mások is, főleg az értelmiségiek, akiket a közösnek tekintett ügy szolgálatába tudott hívni és állítani. Közéjük tartozott a Hirschler József alapította Művészeti Szalon folyóirat egyik fő munkatársa, az unitárius Kelemen Lajos levéltáros-történész is.
A második világháború befejező időszakában, 1944. június 2-án a Kolozsvárt súlyosan érintő légitámadás során a Marianum hátulsó szárnyát is bombatalálat érte. A világháború befejeződése után, 1945-1948 között zavartalanul működhetett a leánynevelő intézet, azonban az 1948. augusztus 23-án kibocsátott, 176-os számú rendelettel a kommunista hatalom állami tulajdonba juttatott minden ingó és ingatlan egyházi vagyont, 1949. július 30-án pedig feloszlatta a férfi és a női szerzetesrendeket, köztük a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérekét is. Meghatódva olvashatjuk a könyvben a marianumi rendház krónikásának utolsó, 1948. június 29-én keltezett bejegyzését: „Az idegfeszítő, fárasztó munka után megkönnyebbülve köszöntük meg a jó Istennek, hogy a megkezdett évet befejezhettük. Pihenésre ugyan nem számíthattunk, mert megjött a leltározásra vonatkozó rendelet, az államosítás küszöbön állott. Tornyosultak felettünk a sötét fellegek. Nem kutatjuk az Úr terveit. Egyforma készséggel akarjuk fogadni a jót és a rosszat és a gyakorlatban megvalósítani Krisztus követése szavait: Ha azt akarod, hogy sötétség boruljon ránk, áldott légy, ha azt akarod, hogy fény vegyen körül, ismét áldott légy. Ha vigasztalásra méltatsz, légy áldott, és ha azt akarod, hogy szenvedjünk, hasonlóképpen légy mindenkor áldott."
Amint azt a jubileumi emlékkönyv epilógusa is hangsúlyozza, a Marianum épülettömbje a rendíthetetlen hit és a közösségért végzett munka máig romolhatatlan emléke, a 100. évfordulón a határon innen és túlról összesereglett öregdiákok és hozzátartozóik büszkén hirdették a leánynevelő intézet alapítója, az iskolanővérek és a tanári kar által kialakított halhatatlan szellemiséget. Ezt fejezi ki Kende János marianumi paptanár - írói nevén Fausztin - költői ihletésű, a jövőbeni reménységre is bátorító szavai: „S vérezzék bár a szív a küzdelemben, / Az eszme él, az eszme győzni fog!"
Verbum, Kolozsvár 2011
Fodor György
Keresztény Szó (Kolozsvár)

Karácsonyi Zsolt: Könyvek, macskák, forradalmak – Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel – Mikor dőlt el, hogy irodalomtörténész lesz? Gondolt-e arra, pályája kezdetén, hogy verseket, drámákat vagy prózát írjon?
– Sohasem akartam író lenni, verset talán csak három alkalommal „követtem el”, valamikor érettségi előtt, akkor is kifejezetten gyakorlati célzattal, csaptam a szelet egy kislánynak, és elvárta tőlem, hogy versben fejezzem ki érzelmeimet. Novellát egyszer írtam, valamikor a hatvanas évek közepén, az is inkább anekdota volt, a Magyar Nemzet egy vasárnapi számában került az olvasók elé, kaptam néhány gratulációt – ennyi volt az egész. Az irodalom története viszont mindig érdekelt, a budapesti piarista gimnáziumban, tehát egy katolikus iskolában tanultam, kiváló magyartanáraim voltak, az elsőtől, Magyar Istvántól az irodalom szeretetét, a másodiktól, Fekete Antaltól a fogalmazás szabatosságát kaptam örökül. Így jelentkeztem azután 1953-ban a bölcsészkarra, ez az első Nagy Imre-kormány időszaka volt, tehát könnyebben bekerülhetett az egyetemre egy magamfajta „klerikális” jövevény. Azonban még így sem vettek fel, anyámnak, aki orvosként dolgozott, volt egy kedves betege, akkoriban neves operettszerző, Szenkár Dezsőnek hívták, az ő közeli barátja volt Tamás Lajos, a neves romanista, akkoriban a pesti egyetem rektora, az ő „rektori keretében” kerültem be a bölcsészkarra, amely éppen akkoriban költözött be a piaristák épületébe. Az egyetemi tanulmányaimat így ugyanazokban a padokban kezdhettem el, amelyekben a gimnáziumot befejeztem.
– Nemzedékének meghatározó élménye volt 1956. Ennek következményeire, akár irodalomtörténeti hatására miként tekint vissza?
– Az ötvenhatos forradalom kétségkívül legnagyobb történelmi (és személyes) élményem volt. Negyedéves bölcsészhallgató voltam, addig távol tartottam magam minden közéleti tevékenységtől, igaz, ötvenhat nyarán már eljártam a Petőfi Kör vitáira – az írószövetség munkája mellett ezek mozgatták meg a magyarországi közéletet. Azután elkövetkezett október 23-a, mondhatni „fejest ugrottam” az eseményekbe, jelen voltam azon a tömegdemonstráción, amely a forradalom akkor lelkesítő, reményekkel teli nyitánya volt, pár nap múlva, az Egyetemi Forradalmi Bizottság felszólítására, beköltöztem a bölcsészkarra, s részt vettem a bizottság, majd a kádárista hatalom berendezkedését követve a Mefesz (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) munkájában, az országos elnökség tagjaként. Nagyszerű élményt jelentett, hogy én képviseltem az írószövetség december 28-i közgyűlésén az egyetemista szervezetet, ott ismertem meg személyesen Illyés Gyulát, Tamási Áront, Déry Tibort és Veres Pétert, a szövetség akkori elnökét. Ezután rengeteg kalamitás következett, befejeztem egyetemi tanulmányaimat, elhelyezkedtem az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetében mint gyakornok, majd letartóztattak, s két hónapos vizsgálati fogság után internáltak a tököli internálótáborba, onnan az 1960-as amnesztia után szabadultam (ez az amnesztia szüntette meg az internálás intézményét). A magyar forradalom öröksége azóta is életem meghatározó élménye maradt; amikor már lehetett, több könyvemben is számot vetettem a forradalom tapasztalataival és szellemi (irodalmi) örökségével. Még a rendszerváltozás korai szakaszán, 1989 őszén jelent meg Irodalmunk szabadságharca – 1956 című könyvem, ezt azóta vagy nyolc olyan tanulmánykötet és szöveggyűjtemény követte, amely 1956-nak állít emléket.
– Anekdoták terjednek arról, hogy reggel Budapesten, délután Pozsonyban, este pedig már Kolozsváron tart előadást, egyazon napon. Miként alakult ki az anekdoták által is jelzett feszes életritmus? – Valóban elég sokat utaztam az elmúlt két évtizedben, korábban erre nem igen volt hivatalos megbízatásom, bár akkor is gyakran jártam külföldön, így többször Erdélyben is. Ezeket a korábbi utazásokat részben munkahelyem, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete tette lehetővé, midőn ösztöndíjjal küldött külföldre, hogy ottani könyvtárakban végezzek kutatásokat, illetve vegyek részt szakmai konferenciákon. A kilencvenes években aztán számos olyan posztra kerültem, amely gyakori utazással járt együtt. 1991-ben Lőrincze Lajos utódjaként megválasztottak az Anyanyelvi Konferencia elnökének, 1995 és 2001 között a Magyar Írószövetség elnöki tisztségét töltöttem be, közben szerepet kaptam az Illyés Közalapítvány kuratóriumában, amelynek később, közel öt éven keresztül az elnöke voltam. Mindez igen sok utazással, határokon túli szolgálatvállalással járt együtt. Volt olyan esztendő, amikor az év háromszázhatvanöt napjából száznegyvenet töltöttem a szomszédos országok magyar intézményeinél, illetve közösségeinél, legtöbbször, természetesen, Erdélyben. Valóban előfordult az, hogy Pozsonyból kellett Kolozsvárra utaznom, majd onnan tovább Szatmárnémetibe és Ungvárra, és csak egy-két hét múlva térhettem haza. Elmondhatom, hogy jó lelkiismerettel és jó kedvvel vállaltam ezeket az utazásokat, úgy éreztem, hogy a kisebbségi magyar közösségek szolgálatában vállalhatok szerepet. Ma is jó érzéssel gondolok vissza azokra az iskolákra, kulturális intézményekre, tudományos, irodalmi, egyházi konferenciákra és találkozókra, amelyek megalapozásában az alapítvány elnökeként működhettem közre. Elmondhatom, hogy mindig nagyon szívélyes és baráti fogadtatásban volt részem, bár azzal is találkoztam, hogy pénzszerző lehetőségeim megszűnte után alig akartak megismerni azok, akik korábban nagy összegű támogatásokat kaptak.
– Erdély, az erdélyi irodalom jeles ismerője, népszerűsítője. Mi volt az a pillanat, amikor eldőlt, egyszer majd Erdély-szakértő lesz?
– Korábban is érdekelt az erdélyi irodalom, mi a piarista gimnáziumban olyan írókról, például Áprily Lajosról, Dsida Jenőről, Nyirő Józsefről is hallottunk, akiknek neve az állami oktatásban egyáltalán nem kapott szerepet. Az erdélyi irodalom iránti érdeklődésemet azonban 1956 őszének eseményei szabták meg: akkor kellett a budapesti bölcsészkaron szakdolgozati témát választanunk, és az akkori nemzeti felbuzdulástól biztatva úgy gondoltam, hogy erdélyi íróról fogom írni dolgozatomat. Anyám mint fiatal orvos ismerte Kuncz Aladárt, aki akkor egy budapesti klinikán feküdt, nem sokkal ezután el is távozott az élők közül. Tőle kapta az akkoriban megjelent Fekete kolostor egyik első példányát, ezt a könyvet én még diákkoromban olvastam, nagy hatással volt rám. Így aztán úgy gondoltam, hogy Kuncz Aladárról fogom írni egyetemi záródolgozatomat. A dolgozat elkészült, megkaptam a diplomámat, nem sokkal ezután, miként az előbb már elmondtam, letartóztattak, és csak 1960 őszén folytathattam irodalomtörténet-írói munkámat. Az első könyv, amit elkészítettem, így természetes módon Kuncz Aladár munkásságát dolgozta fel, 1968 nyarán jelent meg, vagy kétéves várakozás után. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, akkor jártam életemben először Erdélyben. Könyvem, amelyet akkor már több ismert erdélyi írónak, például Kós Károlynak, Molter Károlynak, Balogh Edgárnak, Beke Györgynek és másoknak, valamint néhány kolozsvári barátomnak, így Kántor Lajosnak és Láng Gusztávnak elküldtem, nyitotta meg előttem az ajtókat és a szíveket. Mondhatnám, ez volt az én igazi „erdélyi útlevelem”. Mindenütt testvéri érzésekkel fogadtak, ez döntötte el azt, hogy munkásságom egy igen nagy részét az erdélyi irodalom kutatásának szentelem. Azóta közel ötven könyvem (köztük önálló művek és részben szövegválogatások egyaránt) jelent meg az erdélyi irodalomról, részben magyarországi, részben erdélyi kiadóknál.
– Az elmúlt években mély merítésű, öszszefoglaló műveket jelentetett meg, mint például az erdélyi magyar irodalom történetét vizsgáló többkötetes munkája. Terv szerint jött el az ilyen munkák ideje, vagy most érkezett el a megfelelő pillanat?
– Valóban, készítem az erdélyi magyar irodalom összefoglaló történetét, a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál eddig három terjedelmes kötet jelent meg, most készülök befejezni a negyedik kötetet, amely az 1989 utáni fejleményekről próbál számot adni. Ez a kötet remélhetőleg az idei év nyarára az olvasó elé kerül. Már régen terveztem azt, hogy írok egy irodalomtörténeti összefoglalást, s vagy két évtizede egy kisebb összefoglaló munkám az olvasó elé is került, azonban mégis most jött el az ideje egy nagyobb szabású összefoglalásnak. Ennek alighanem két magyarázata van, egyrészt az, hogy az erdélyi magyar irodalom felszabadult az alól a nyomás alól, amellyel a kommunista irodalompolitika ránehezedett, ez a teher nemcsak egy szektás politika, hanem a nagyromán nacionalizmus részéről is megjelent. Másrészt az elmúlt két évtized olyan új fejleményeket hozott az erdélyi magyar irodalom történetében, amelyek mindenképpen átértelmezik a korábbi évtizedek eredményeit, illetve azt a képet, amelyet ezekről az eredményekről alkotnunk kell. Talán ez jelenti munkám magyarázatát.
– Intézményekben való jelenléte hosszú történet, miként látja az irodalmi intézmények jelenlegi helyzetét, állapotát, vagy magának a kortárs irodalomnak az itt és mostját? – Nem látom kedvezőnek az irodalmi intézmények jelenkori állapotát: korábban az irodalom a közéletnek szinte egyetlen színterét jelentette, a kommunista korszakban ez volt a szabad véleménynyilvánítás, igaz, korlátozott, de mégiscsak lehetőségeket kínáló fóruma. Ez a helyzet az utóbbi két évtizedben radikálisan megváltozott. A politikai élet rendkívül magabiztosan, a kulturális értékekre és folyamatokra alig figyelve kívánja irányítani az ország életét. Ennek következtében az irodalom és általában a kultúra erősen háttérbe szorult. A magyar irodalom ma is kiváló műveket és életműveket mutat fel, Magyarországon és Erdélyben egyaránt, ezekre azonban a politikai közélet csak nagyon kevéssé figyel. Nem egyszer az a benyomásom támad, hogy a hatalom birtokosai nem is olvasnak szépirodalmi könyveket. Mindezek következtében megint szükség van arra, hogy az irodalom és az írótársadalom megvívja a maga „szabadságharcát”, minthogy nemcsak saját érdekeit, hanem az ország érdekeit is képviseli, és hiteles, normális politikai közélet nem képzelhető el az irodalom ellenőrzése és esetlegesen kritikája nélkül.
– Legendás hatalmas könyvtára – családi előtörténete is van vagy saját gyűjtés a teljes anyag?
– Természetesen én is sok mindent örököltem a családi könyvtárból, a jelenlegi könyvtáram legnagyobb részét azonban magam gyűjtöttem össze, most már több mint fél évszázadon keresztül. Az első könyv, amelyet magam választottam és vettem, Vörösmarty Mihály összegyűjtött műveinek Gyulai Pál-féle nyolckötetes kiadása volt. Ezt még hatodikos gimnazista koromban vettem meg egy antikváriumban, a piarista gimnázium mellett. Arra is emlékszem, hogy negyven forintba került, ma ennek körülbelül a kétszázszorosát éri. Ezután módszeresen vásároltam, főleg antikváriumokban, könyveket. Éppen az elmúlt hetekben rendeztem újra a könyvtáramat, amely mára nagyjából harmincezer kötetből áll. Nagy gondban vagyok amiatt, hogy mi lesz ennek a könyvtárnak a sorsa, hiszen már nyolcvanadik életévemhez közeledem. Valamikor elképzeltem, hogy ezt a könyvtárat, amely elsősorban szépirodalmi, irodalomtörténeti, történeti és néprajzi művekben gazdag, az egyszer majd létrehozandó kolozsvári magyar egyetemre hagyom. Ennek az egyetemnek az ügye azonban, ahogy látom, nem fog megoldódni az én életemben. Mindenképpen azt szeretném, hogy a könyveim Erdélybe kerüljenek, és egy ottani magyar intézmény könyvtárát gazdagítsák vagy alapozzák meg.
– A macskák gyakorta felbukkannak a magyar irodalomban is, az ön életének azonban különösen fontos részét képezik.
– A macskák évtizedek óta hozzátartoznak az életünkhöz, első macskánkat több mint negyven éve találtuk és fogadtuk be. Azóta igen sok macska fordult meg nálunk és élt velünk, jelenleg öt macskánk van. Mindegyiknek saját egyénisége, mondhatnám: személyisége van, mindegyik nagyon kedves, mindegyik békét tud lopni abba a zajló életbe, ami egyébként körülvesz bennünket. A macskáinkról szólván Ottlik Gézát szeretném idézni, aki a következőket írta: „Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska. Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel. A szépsége abszolút imádatával – a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával. Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve.” Mindezzel magam is messzemenően egyetértek. Mindeddig négy olyan szöveggyűjteményt rendeztem sajtó alá, amely a magyar, illetve a világirodalomnak azokkal a műveivel foglalkozik, amelyek a macskákról szólnak. Jó kedvvel állítottam össze ezeket a gyűjteményeket, elég nagy sikerük is volt, egyszer egy irodalmi összejövetelen egy macskakedvelő írónő a következőket mondta: Önt tartom hazánk legnagyobb élő macskaírójának. Nagyon hízelgő volt ez a vélemény.
– Az ősszel még úgy tudtuk, hogy száz kötete van, de most már talán fél tucattal többet számlál az életmű. Honnan ered ez a munkabírás, milyen új művek kerülnek ki a keze alól a közeljövőben? – Valóban, mára több mint száz önálló könyvem gyűlt össze a polcokon, az utolsó éppen a napokban jelent meg: Egy eszme indul címmel egy tanulmánysorozat Reményik Sándor költészetéről. Ez volt a száznegyedik önálló kötetem, emellett nyolcvankét általam gyűjtött és szerkesztett antológia, dokumentumkötet is napvilágot látott, közöttük olyanok, mint az 1920-as trianoni békeszerződés Erdélyre vonatkozó anyaga vagy most legutóbb, Marosvásárhelyen, az 1968–1969-es úgynevezett „kettős kötődés” vita dokumentumai, ez a vita a határon túli magyar irodalmak helyzetét próbálta felmérni. Még négy önálló folyóiratszámot is szerkesztettem, ezek között a Caiete Europene című bukaresti román folyóirat számára egy összeállítást arról a képről, amelyet a huszadik századi magyar irodalom a Nyugat szerzőiről adott. Mindez együtt százkilencven könyvet jelent, s hamarosan megjelenik még néhány, ezek már a kiadóknál vannak. Szeretek dolgozni, és azt hiszem, hogy az évtizedek múlása és a közéletben szerzett tapasztalatok következtében érzett elégikus hangulatot is a folyamatos munka teheti elviselhetővé.
Pomogáts Béla
1934-ben született Budapesten. 1953-ban érettségizett a budapesti Piarista Gimnáziumban. 1953–1958 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar szakos hallgatója. Részt vett az 1956-os forradalomban. 1959–1960 között internálótáborban volt. 1965 óta a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, valamint a 20. századi osztály vezetője, 1992 óta igazgatóhelyettese, 1996 óta tudományos tanácsadója. 1994–1997 között a Magyar Tudományos Akadémia közgyűlési képviselője, az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsának, az Irodalomtudományok Bizottságának, a Magyar–Román Történész Vegyesbizottságnak, a Doktori Tanács irodalomtudományi szakbizottságának tagja. 1992-től az Anyanyelvi Konferencia elnöke. 1993–2004 között az Írószövetség elnökségi tagja, 1995–2001 között elnöke volt. 1991-ben József Attila-díjat és 1956-os Emlékérmet, 1996-ban Kisebbségekért Díjat és Nagy Imre-emlékplakettet kapott. 1994-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki. 2003-ban Széchenyi-díjjal jutalmazták munkásságát.
Helikon (Kolozsvár)

Istennek engedelmeskedjünk, ne a diktátoroknak! – Nagyváradon járt George Pataki
Második alkalommal látogatott vasárnap Nagyváradra George Pataki, New York állam volt republikánus kormányzója. A magyar származású amerikai politikust mindkét alkalommal Tőkés László volt királyhágómelléki református püspök, az Európai Parlament alelnöke hívta meg. Első alkalommal 2006-ban járt Váradon az amerikai politikus, amikor részt vett egy olyan tiltakozó megmozduláson, amivel a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumtól elorzott sportpálya ügyében léptek fel a váradiak. Mostani látogatásának fő célja, hogy felmérje az erdélyi magyarság aktuális problémáit, így a romániai magyar nyelvű felsőoktatásban tapasztalat etnikai diszkriminációkat. A kormányzót elkísérte útjára lánya, Allison Pataki Levy.
A vasárnapi látogatás a váradolaszi református templomban megtartott istentisztelettel kezdődött, az igét Tőkés László hirdette. A történelmi magyar egyházak és civil szervezetek képviselőin kívül több román politikust is láttunk a templomi padokban, így például Radu Ţîrlét, a Bihar Megyei Tanács elnökét is. Tegnap kezdődött el az egyetemes ökumenikus imahét, ennek egyik nyitó rendezvénye volt a váradolaszi istentisztelet. Az igehirdető Máté evangéliumának 20. részét idézte, abból is a 28. verset: „Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” Prédikációjában rámutatott arra, hogy „Európában egységet a sokféleségben!” jelmondatot leginkább az egyházak közti párbeszéd, együttműködés megteremtésével lehet érvényesíteni. A mai zűrzavaros politikai csatározások idején a jézusi tanok azok, amelyek segítségével az emberek rádöbbenhetnek arra, valódi, megélhető demokrácia és szabadság csak akkor jöhet létre, ha a vezető politikusok belátják, hogy aki a népet akarja szolgálni, az nem viselkedhet uralkodóként, ugyanis a szavazótábor nem alattvalókból, hanem öntudatos polgárokból kell álljon. Istent szolgáljuk, ne a diktátorokat, és akkor a bibliai útmutatás nyomán életformánkká válhat a szabadság és az emberi jogok tiszteletben tartása egész Európában. Tőkés az igehirdetést követően régi kedves barátjaként köszöntötte George Patakit, megköszönve neki, hogy ismét Váradra jött és erkölcsi, illetve politikai támogatásáról biztosította az erdélyi magyarságot, többek között a magyar egyetemek háza táján észlelt jogtalanságok kapcsán. Felszólalt a kormányzó is, aki magyarul köszöntötte a jelenlevőket, elmondva, nagyon örül annak, hogy a lánya is megismeri a váradiakat, s hozzáfűzte, hogy figyelemmel kívánja kísérni a Marosvásárhelyi Orvos és Gyógyszerészeti Egyetem magyar szakain, illetve a Sapientián történt magyarellenes intézkedéseket. Tőkés László mai napig a bátorság és a szabadság jelképes személyisége az Egyesült Államokban, jelentette ki Pataki, ezért ő mint magyar származású amerikai kötelességének érzi, hogy segítse az 1989-es romániai forradalom szikrájaként ismert lelkész-politikust abban, hogy az erdélyi magyaroknak legyen megfelelő anyanyelvi oktatásuk, autonómiájuk. Az istentiszteletet követően a kormányzó szóba elegyedett a váradi polgárokkal, majd a templom melletti Lorántffy-központban az erdélyi magyar akadémiai szféra vezetőivel folytatott zártkörű tárgyalást az erdélyi felsőoktatás helyzetéről.
Ezt követően Tőkés és Pataki közös sajtótájékoztatót tartott. Pataki elmondta tájékoztatni fogja az amerikai és a nemzetközi közvéleményt a romániai magyar felsőfokú oktatásban tapasztaltakról s azon lesz, hogy világszerte minél többen megértsék, az erdélyi magyaroknak valóban joguk van az anyanyelvi oktatáshoz és az autonómiához is.
Szőke Mária
Reggeli Újság 
Erdély.ma

K Ö Z L E M É N Y
Az erdélyi magyar felsőoktatás állami finanszírozása, Székelyföld területi autonómiája és általában véve a romániai magyar őshonos kisebbség szabadságának és egyenjogúságának biztosítása érdekében szólalt fel George Elmer Pataki, New York állam volt kormányzója 2012. január 15-én, Nagyváradon. Lánya, Allison Pataki kíséretében Romániába látogató republikánus politikust Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke fogadta.
Az amerikai vendégek első útja a Nagyvárad-Olaszi Református Templomba vezetett, ahol a keresztények egységéért meghirdetett ökumenikus imahét keretében Tőkés László a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke, a gyülekezet lelkipásztora hirdetett igét. Prédikációjában a hatalomra és dicsőségre törekvő embert állította szembe Krisztus példájával, aki nem azért jött el közénk, hogy uralkodjon, hanem azért, hogy szolgáljon bennünket. „Az emberek inkább trónra változtatnák a keresztet, dicsőségre a szolgálatot. De Jézus hatalma nem a diadalívek, nem a trónok és nem a háborúk által megszerzett győzelmek világa. Aki ezért jön Jézushoz, annak csalódnia kell. Ő nem meghódoltatni, nem térdre kényszeríteni, hanem felemelni akar bennünket.” – mondotta az igehirdető. A 1989-es rendszerváltás szellemiségét felidézve a volt temesvári lelkipásztor hozzáfűzte, hogy mindazok, akik a Ceaușescu-diktatúra bukásának napjaiban nemzeti vagy felekezeti hovatartozástól függetlenül összefogtak, Istennek engedelmeskedtek és nem a diktatúrának; az isteni szeretet jézusi útját követték és nem a népek közötti gyűlöletét.
George Pataki istentisztelet utáni felszólalásában magyarul köszöntötte a gyülekezet tagjait, majd angol nyelvre átváltva elmondta: megtiszteltetés számára, hogy Tőkés László vendége lehet, akit Amerikában is nagyra becsülnek a romániai rendszerváltásban játszott szerepéért, illetve az emberi és kisebbségi jogok védelmében vívott fáradhatatlan küzdelméért. A magyar származását büszkén vállaló amerikai politikus visszaemlékezett arra, hogy 1973-ban, amikor feleségül vette Allison lányának anyját, hazautazott Magyarországra, hogy megtekintse az egykori szülői otthont. Az egyhetesre tervezett látogatásból végül csak egy nap lett, mert látván a magyar nép elnyomását, megfogadta, hogy csak akkor tér vissza ősei szülőföldjére, ha az ismét szabad föld lesz. „Hála Tőkés Lászlónak és a hozzá hasonló bátor embereknek, az a hatalom megdőlt és most újra szabadságban élhetünk” – fogalmazott az egykori kormányzó. Hozzáfűzte, hogy a magyar nép igazi szabadsága csak akkor teljesedik ki, ha a kisebbségi sorsba került nemzettársak számára is biztosítják az őket megillető jogokat, mint például az anyanyelv használatához vagy az oktatáshoz való jogot. Azzal az ígérettel zárta beszédét, hogy időről időre el fog jönni Nagyváradra, illetve Erdélybe egészen addig, ameddig az igazi szabadság el nem jön számunkra is.
George Pataki ezt követően a magyar és román történelmi egyházak helyi vezetőivel találkozott a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központ gyülekezeti termében. Igei köszöntőt mondott Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, majd Radu Țîrle, a Bihar Megyei Tanács elnöke a megyei önkormányzat nevében is köszöntötte az illusztris vendéget.
Délben a volt kormányzó az erdélyi magyar akadémiai szféra képviselőivel tanácskozott az önálló magyar felsőoktatás lehetőségeiről. A zárt ülésen részt vett többek között Dávid László, a Sapientia-EMTE rektora, János-Szatmári Szabolcs, a Partiumi Keresztény Egyetem rektora, Ábrám Zoltán, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem oktatója, Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének nemrég leköszönt elnöke, Kötő József RMDSZ-es képviselő, oktatáspolitikus, valamint Kincses Előd ügyvéd is, aki a MOGYE magyar karának jogi képviseletét látja el.
A romániai magyar felsőoktatás helyzete volt a fő témája annak a sajtótájékoztatónak is, amit Tőkés László és George Pataki közösen tartott az egyházi központ múzeumtermében. Az Európai Parlament alelnöke bevezetésképpen felidézte a volt kormányzó 2006-os látogatását, amelynek alkalmával két fontos váradi oktatási intézményt keresett fel: a Partiumi Keresztény Egyetemet és a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumot. Többek között a republikánus politikus akkori vizitjének köszönhető az, hogy a református iskola sportpályájának elhúzódó ügye rendeződött, emlékezett vissza Tőkés László. A magyarok jogai melletti kiállás egy másik példája a felvidéki Selye János Egyetemen tartott előadás, melynek keretében George Pataki a demokráciaellenes szlovák nyelvtörvény ellen is felemelte szavát. Az erdélyi EP-képviselő köszönetet mondott a volt kormányzónak az eddigi segítségért, ugyanakkor támogatását kérte a magyar nyelvű felsőoktatás és az autonómia ügyében is. Viszonzásképpen felajánlotta az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács segítségét az Amerikai Egyesült Államokban élő magyar származású személyek összekapcsolását szolgáló, Reconnect Hungary elnevezésű programban.
Tőkés László kifejtette, hogy a délben megtartott tanácskozás keretében az akadémiai szféra jeles képviselőivel egy problématérképet vázoltak fel az erdélyi magyar felsőoktatás helyzetére vonatkozóan. Ennek két kiemelkedő pontja a Marosvásárhelyi Orvosi Gyógyszerészeti Egyetem és a Sapientia Egyetem ügye. Előbbi esetében a hatályos törvények tiszteletben tartását, míg utóbbiéban az akkreditáció halogatásának beszüntetését követelik a kormánytól.
George Pataki a sajtótájékoztatón elmondta, hogy két okból jött el Nagyváradra: egyrészt azért, hogy köszönetet mondjon Tőkés Lászlónak, a totalitarizmus elleni küzdelem szimbólumának az igazságtalanság ellen vívott bátor küzdelméért, másrészt pedig azért, hogy felmérje az emberi és kisebbségi jogok betartását Romániában, és tágabb értelemben, a kelet-európai régióban. „Nagyon jó látni, hogy eddigi munkánk nem volt hiábavaló és sikerült visszaszerezni a Lorántffy Gimnázium sportpályáját. Bőven van még mit tenni az anyanyelvhasználati jogok és más kisebbségi jogok érvényesítésének területén” – mondotta New York állam volt kormányzója. Úgy véli, hogy a román államnak támogatnia kellene a kisebbségi felsőoktatást, hiszen a magyar anyanyelvű diákoknak nincs elég lehetőségük megszerezni a felsőfokú képesítéseket, hangzott el a sajtótájékoztatón. Tőkés László mindehhez hozzáfűzte: „adófizető polgárai vagyunk Romániának, jogunk van ahhoz, hogy költségvetési forrásokból támogassák egyetemeinket”
Román újságírók Székelyföld területi autonómiájára vonatkozó kérdése kapcsán George Pataki kifejtette: „Székelyföld egyedi. Egyedi kultúrával, értékekkel, sajátos nyelvezettel, történelemmel rendelkező régió, ezért remélem, hogy a román kormány ezt észre és figyelembe veszi. Aki ismeri New York állam térképét az pontosan tudja, hogy azon belül számos autonóm régió működik, saját kultúrákkal, etnikumokkal és mindez az állam törvényeivel harmóniában áll” – fogalmazott George Pataki.
Tőkés László végezetül elmondta, hogy az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, amiképpen az Erdélyi Magyar Néppárt is egy európai normáknak megfelelő önrendelkezési rendszerben gondolkodik, melynek nemcsak Székelyföld, hanem a Partium is része lenne.
A látogatás zárásaképpen Tőkés László otthonában fogadta amerikai vendégét egy rövid négyszemközti beszélgetésre.
2012. január 15., Nagyvárad
Tőkés László
EP-alelnök
Sajtóirodája

Lemondott Emil Boc miniszterelnök
A román miniszterelnök, Emil Boc a kormány február 6-i, hétfői gyűlésén jelentette be, hogy benyújtja lemondását
Emil Boc miniszterelnök hétfőn bejelentette a kormány gyűlésén, nem ragaszkodik a hatalomhoz, előbbrevaló számára, hogy az országban jellemző feszült hangulat rendeződjön, valamint az ország gazdasági stabilitása továbbra is biztosított legyen. Emil Boc megköszönte a kormány támogatását és segítségét.
A kormányváltás hírét az Evenimentul Zilei napilap röppentette fel a hétvégi kiadásában. A lap a kormányzó Demokrata Liberális Párt (PDL) belső köreiből származó információkra hivatkozva közölte: immár Emil Boc is belátta, elkerülhetetlen a távozása. A lap úgy tudja, Bocot technokrata miniszterelnök követi majd a bukaresti Victoria palotában, a kormány tagjainak többsége azonban továbbra is politikai háttérrel rendelkezik.
A lap több lehetséges kormányfőjelölt nevét is megszellőztette. Úgy vélte, Mugur Isarescu, a Román Nemzeti Bank kormányzója annak ellenére jelölt, hogy több kormányalakítási felkérést elutasított az utóbbi időben. Szóba került Lucian Croitoru neve is, aki Isarescu tanácsadója a nemzeti bankban, és egyszer már jelölték a miniszterelnöki székbe. A lehetséges jelöltek között említette George Maiort, a román titkosszolgálat vezetőjét, és Mihai Razvan Ungureanu korábbi külügyminisztert, aki jelenleg a külföldi hírszerzés vezetője.
Emil Boc első kormánya 2008 karácsonyán lépett hivatalba. Akkor a kormányfő egy nagykoalíciós kormányt vezetett. 2009 őszén azonban a Szociáldemokrata Párt (PSD) távozott a hatalomból, és megbuktatta a Boc-kormányt. A tisztségébe újraválasztott Traian Basescu elnök azonban két sikertelen jelölt után ismét Emil Bocot jelölte a miniszterelnöki tisztségbe, aki 2009 karácsonyán a Romániai Magyar Demokrata Szövetséggel (RMDSZ) kötött koalíciós szerződést, és megalakította második kormányát.
szatmar.ro
Erdély.ma

Önállósodó magyar iskolák
Az új oktatási törvény életbelépése után a magyar közösségek egyre több településen, kisebb-nagyobb sikerrel igénylik az önálló magyar nyelvű iskolák létrehozását. Ez Segesváron az RMDSZ-es tanácsosok ismételt próbálkozása ellenére sem sikerült, a Maros Megyei Tanfelügyelőség szerint ugyanis megkéstek a beadvánnyal. Az Arad megyei Kisjenő-Erdőhegyen is szeretnének magyar iskolát, az év elején egy fórumot is tartottak, ahol az esetleges önálló intézmény kérdéséről tárgyaltak a helyiek. Az elmúlt tíz évben több mint tíz magyar tanintézményt sikerült önállósítani Erdélyben.
Segesváron a Mircea Eliade iskolába költöznének a román tanulók, ha sikerül kiegyezni
Ezekből négy 2011-ben indult Margittán, Nagyszalontán, illetve Nagyváradon, ahol a Szent László Római Katolikus Gimnázium egy román iskola magyar tagozatát fogadta be, valamint két vegyes iskola közti tagozat-csere folytán a volt George Coşbuc Általános Iskolából Szacsvay Imre lett. Hasonlóképpen jött létre Nagyszalontán két, vegyes tannyelvű iskolából egyetlen tanintézetbe tömörítve a magyar osztályokat az Arany János Iskolaközpont. Korábban, 2008-ban Tordán sikerült kiharcolni a Jósika Miklós Elméleti Líceum megalakulását, bár a tanintézménybe járó gyerekek itt is több épületben kaptak tantermeket. Az évek folyamán önállósodott Aradon a Csiky Gergely Főgimnázium, Brassóban az Áprily Lajos Elméleti Líceum, Máramarosszigeten a Lővey Klára Elméleti Líceum, valamint 2005. szeptember 1-jétől, 46 év után a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Líceum újra magyar tannyelvű intézménnyé vált.
Kétéves egyezkedés
Segesváron a helyi tanácscsal és a Maros Megyei Tanfelügyelőséggel folyik a szélmalomharc. Gáll Ernő segesvári RMDSZ-es tanácsos lapunknak azt nyilatkozta, hogy kérvényt nyújtottak be a tanfelügyelőséghez, írásban kérik a választ: lesz vagy nem magyar iskola a városban. Az önkormányzati képviselő az ÚMSZ-nek úgy fogalmazott, két éve tart az „altatás” a tanfelügyelőség részéről, konkrét választ a mai napig sem kaptak. „Arra hivatkoznak, hogy már késő, mert már lezárultak az iratkozások, vagy már nem fér be a keretbe, mert az új tanév szervezése már elkezdődött” – nyilatkozta a tanácsos. Hozzátette, a segesvári polgármester már személyesen is közbenjárt, kérte a tanfelügyelőség válaszát azért, hogy a helyi iskolák támogatását eszerint igényelhessék. A román tanárok közül sokan ellenzik a magyar iskolák létrejöttét, mert attól tartanak, hogy állás nélkül maradnak, ezért arra hivatkoznak, hogy így a magyar gyerekek nem tanulnak meg románul. Gáll szerint a tanárok közül többen is elmentek a helyi tanács ülésére, ahol hangos szitkokkal kísérve hangoztatták véleményüket. „Most minden figyelem a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemre összpontosul, és Segesvár kimarad a köztudatból, holott itt is ugyanaz történik” – mondta a tanácsos. Szerinte csak egy cserét kellene lebonyolítani, az egyik iskolából a magyarok átköltöznének a másikba, és fordítva: ugyanezt tennék a román gyerekek is. Matei Dumitru Maros megyei főtanfelügyelő lapunknak azt nyilatkozta, nem tehetnek semmit az ügyben, amíg helyileg nem oldódnak meg a konfliktusok, és nem jelölnek ki épületet a magyar intézmény számára. Megerősítette, a segesváriak megkéstek a kéréssel, mert most már a tanerőt sem mozgósíthatják, de ha idén, szeptember 1-je után jelzik szándékukat, a 2013-as tanévtől akár el is indulhat a magyar iskola.
A döntés a helyi tanácson múlik
Király András oktatási államtitkár megkeresésünkre elmondta, már jó ideje figyelemmel kísérik a segesvári magyar diákok helyzetét. Leszögezte: a településen jogosan kérik az önálló jogi személyiséggel rendelkező magyar iskolát. Mint mondta, jelenleg három tanintézetben is működik magyar tagozat, természetes volna egy önálló magyar iskola létrehozása, ehhez viszont arra van szükség, hogy a közösen használt épületekből egyikben helyet adjanak az intézménynek. „A döntés a decentralizáltság értelmében a városi tanácsot illeti, az oktatási minisztérium keze a jelenlegi körülmények között meg van kötve” – mondta az államtitkár. A jogi személyiséggel rendelkező iskola megalapításához nincs megszabva a gyerekek létszáma, akarat kérdése, és ez a segesvári magyarság részéről megvan, a továbbiakban egy egyezséget kellene kötni a városi tanáccsal” – magyarázta Király András.
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese lapunknak elmondta, szükség van a segesvári magyar iskolára, bár különösebb beleszólásuk nincs. „Szemmel tartjuk a segesvári és a hasonló helyzetben lévő dicsőszentmártoni magyar iskolák sorsát. A főtitkárság feltérképezte a magyar iskolák iránti igényt” – mondta Magyari.
Bodó Rozália
Új Magyar Szó (Bukarest)

Partiumi Honismereti Találkozó
Szombaton szervezték Nagyváradon a Partiumi Honismereti Találkozót, amit a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság közgyűlése zárt.
A Társaság 2012-es kutatási programja a Partium és a Bánság egyházi műemlékeire, valamint nagy személyiségeink emlékezetére összpontosít.
Az eseményen Aradról részt vett Berecz Gábor, Nagy István, Olasz Angéla Puskel Péter és Ujj János.
Péter I. Zoltán a nagyváradi vár királyszobrairól, Kupán Árpád az utolsó békebeli nagyváradi polgármesterről, Rimler Károlyról, Kiss Kálmán a túrterebesi műemlék templomokról, Nagy István Klebelsberg Kunóról, Wanek Ferenc Péchi Antalról és a Selmecbányai Bányászati Akadémiáról, Pásztai Ottó Dr. Károly Irén Józsefről, míg Kovács Rozália az érmihályfalvi református templomról tartott előadást.
Nagy István
Nyugati Jelen (Arad)

Orbán Viktor interjúja a The Washington Postnak
Interjút készített Orbán Viktorral a The Washington Post. Online kiadása pénteken közölt szemelvények belőle. A lap szerint ez az első interjú, amelyet a magyar kormányfő amerikai újságírónak adott.
Az interjút készítő Lally Weymouth bevezetője szerint Orbán Viktor valaha baloldali szabadságharcos volt a szovjetek ellen, de 1994-ben vett egy jobbkanyart és sohasem nézett vissza. A lap szerint a kormányfő a múlt héten adott interjújában "megpróbálta elmagyarázni, hogy miért tévednek a bírálói, amikor azt állítják, hogy tekintélyuralmi, központosított államot épít ki".
Az alaptörvényről Orbán Viktor kijelentette, hogy nagyon büszkék rá. "Ez volt a küldetésünk, mivel Magyarország volt az egyetlen közép-európai ország, amely nem volt képes egy új alkotmány írni a kommunista rezsim bukása után" - jegyezte meg, majd egy közbevetett kérdésre hozzátette, hogy 1989-ben a kerekasztalnál ő is részt vett ugyan az akkori alkotmány átdolgozásában, de az nem volt elegendő, mivel ott voltak a kommunisták is. "Amikor átírtuk, azt mondtuk: ez egy átmeneti alkotmány" - hangsúlyozta.
Visszautasította, hogy az alaptörvényről nem konzultáltak az ellenzékkel. "Ez tényszerűen nem igaz. Volt egy bizottság, mely felkért minden parlamenti pártot - így az ellenzéket is -, hogy legyen részese a folyamatnak" - mondta.
A kérdésre, hogy a végeredmény nem összpontosított-e minden hatalmat a kezébe, Orbán Viktor kijelentette: "Az alaptörvény önmagában nem tesz lehetővé semmiféle hatalomkoncentrációt."
A Médiatanácsról szóló kérdésre válaszolva kiemelte: "Mindenki egyetértett abban, hogy a korábbi médiaszabályozás összeomlott". A miniszterelnök cáfolta, hogy a testület tagjai mind a Fidesz jelöltjei lennének: "Ez nem igaz. Az előző rendszerben a küldöttek személyét a párthovatartozás határozta meg. Ezért döntöttünk úgy, hogy ne legyen pártképviselet, s csak olyanok lehetnek a tanács tagjai, akiket a parlament támogat." A Médiatanács vezetője, Szalai Annamária ugyan tagja volt a volt Fidesznek, de "mi ezzel a probléma?" - kérdezett vissza. Kiemelte: Magyarországon a média legalább 75 százaléka külföldi tulajdonban van. " Szóval, menjen el a tulajdonosokhoz s kérdezze meg őket, miért nem készek arra, hogy biztosítsák a rendes sajtószabadságot" - mondta.
A Klubrádióról szólva rámutatott: "A koncessziójuk lejárt, s aztán licit folyt érte, mint minden más frekvenciáért is. Ha az az érzésük, hogy az érdekeiket nem tartották tiszteletben, akkor bírósághoz fordulhatnak, s ezt meg is tették. És nyertek."
A kérdésre, hogy a hirdetésnél előnyben részesítik-e a kormánypárti sajtót, Orbán Viktor így válaszolt: "Vannak állami vállalatok és azok hirdetnek. Próbálja meg Magyarországot úgy elképzelni, hogy az legalább olyan demokratikus, mint az Egyesült Államok."
A közbevetésre, mely szerint "nem lehet minden hatóság élére saját embert állítani, s azt mondani, ez ugyanolyan demokratikus (eljárás), mint az Egyesült Államokban, Orbán Viktor így felelt: "Ez nem igaz. Az új parlament által kinevezett első alkotmánybíró korábban az MSZP képviselője volt, amely most ellenzékben van. Az Állami Számvevőszék alelnöke az MSZP tagja volt. A Költségvetési Tanácsnak, amely az egyik legbefolyásosabb intézmény, három tagja van, közülük kettő baloldali. Hogy mondhatja azt, hogy minden intézményt mi irányítunk?"
A kormány hajlandó-e teljesíteni a Nemzetközi Valutaalap (IMF) feltételeit - hangzott egy újabb kérdés. A miniszterelnök kijelentette: "Nem tudjuk, hogy mik ezek a feltételek." A közbevetésre, mely szerint az IMF-nek a központi bank kezelését kifogásolja, Orbán Viktor így válaszolt. "Azt mondták, szükségük van az Európai Unió véleményére, hogy a nemzeti bankkal kapcsolatos szabályozás rendben van-e. Megkértek, tegyek meg bizonyos dolgokat, és így tettünk. Volt egy tervünk, hogy egyesítsük a nemzeti bankot a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletével. Az EU ezzel nem értett egyet, ezért úgy döntöttünk, nem egyesítjük őket."
A magyar-amerikai kapcsolatok alakulását firtató kérdésre a kormányfő így fogalmazott: "Stratégiai szövetségesek vagyunk. Aktívak vagyunk a közös NATO-fellépésekben". Hozzátette: "Amennyire tudom, az amerikaiak elismerik a magyar eredményeket, azt mondják, hogy a biztonság terén elégedettek az együttműködéssel, ezért azt hiszem, hogy jó a kapcsolatunk."
A Roosevelt tér átnevezésének az okát firtató kérdésre elmondta, hogy a tér az egyik sarkában álló Magyar Tudományos Akadémia alapítójának a nevét kapta. Rámutatott ugyanakkor, hogy Budapesten nemrég állítottak szobrot Ronald Reagannek a Szabadság téren, és hamarosan George H. W. Bushnak is lesz szobra a fővárosban.
Az egyházak ügyével kapcsolatban Orbán Viktor leszögezte: nem csökkentették az egyházak számát, nem korlátozzák a vallási közösségek létrehozását. "A szabadság abszolút. Arról van szó, ki kap állami pénzt és ki nem. Ha valamelyik támogatást szeretne kapni, akkor meg kell felelnie bizonyos feltételeknek. Magyarországon számos közösség regisztráltatta magát egyházként, de nem voltak azok. Ezt csak a pénzért tették."
A rendkívüli adók kivetését a miniszterelnök így indokolta. "2010-ben Magyarország rosszabb állapotban volt, mint Görögország. Azért kezdeményeztük a válságadóztatást, mert jövedelemre van szükségünk, hogy kilábaljunk ebből a válságból - hangoztatta. A kérdésre, hogy ezek az adók nem apasztják-e el a külföldi befektetéseket, Orbán Viktor megjegyezte:"Kibontakozóban vagyunk. Mindössze két napja nyitottam meg a Mercedes-gyárat, amely a GDP 1 százalékát fogja megtermelni a következő évben." MTI

Startra kész Szent György
Holnap rajtol Sepsiszentgyörgyön a „találkozások ünnepeként” is meghirdetett 21. Szent György Napok. Az idén a rendezvény fő meghívottja az ötvenéves Omega zenekar. Az április 29-ig tartó városnapok kínálata 250 programot tartalmaz.
Holnap rajtol Sepsiszentgyörgyön a „találkozások ünnepeként” is meghirdetett 21. Szent György Napok. Erdély legnagyobb városünnepeként számon tartott rendezvénysorozat hagyományosan nyitóhangversennyel kezdődik, 19 órától a Krisztus Király katolikus templomban. A koncerten a Csíki Kamarazenekar, a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kórus és a Georgius zenekar lép fel, Sebestyén Lázár Enikő, Mocanu Erika, Szilágyi Zsolt és Sándor Árpád szólisták közreműködésével. Ezt követően 21 órától a Bástya vendéglőben a Kalapos táncház és folk-kocsma nevű rendezvényre látogathatnak el az érdeklődők, ezzel egy időben a rockzene kedvelőinek a Park vendéglőben szervezik meg a Saint George Rock Night koncertsorozatot.
Sepsiszentgyörgy utcáin plakátok hirdetik a hétvégi eseményt
A Szent György Napok kulturális hetén vasárnap 13 órakor az Ortodox katedrális alagsorában nyílik meg Karda Zoltán Törökországi hagyományos ortodox ikonok egy katolikus székely szemével című fotókiállítása. A színházi előadások sorát vasárnap 17 órától az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház művészeinek Esőember című produkciója kezdi a színház nagytermében, fél kilenctől pedig, az új stúdióteremben egyéni, zenés előadásával lép színpadra Hernádi Judit. A városnapok kulturális hetének fellépője lesz még a Yorick stúdió és a Marosvásárhelyi Állami Színház Bányavirág című produkciója. A kulturális hét keretében április 26-án a Krisztus Király kápolnában Mága Zoltán hegedűművész koncertezik zenekarával. A programokkal a kicsiknek is kedveznek, ugyanis fellép egyik kedvencük, az Alma együttes, illetve Berecz András mesemondó estet tart.
Az idei városnapok fő meghívottja az ötvenéves Omega zenekar. A vasárnapig tartó szabadtéri ünnepségen többek között jazz, blues és világzene koncertek is lesznek. A városnapok tiszteletére 100 kilogrammos pityókás kenyeret sütnek a 13 ezer téglából épülő kemencében. Az április 21 és 29-e között zajló Szent György Napok kínálata idén mintegy 250 programot tartalmaz, ezekre a www.szentgyorgynapok.ro honlapon lehet rákeresni.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

A hálaadás és együttlét öröme (Rendkívüli zenei eseménnyel indult a városünnep)
Szakrális helyen, a Krisztus Király-templomban méltó hálaadással kezdődött az idei Szent György Napok. A csaknem kétszáz éve komponált Schubert-mise zenei élménye a rendkívül gazdagnak és sokszínűnek ígérkező rendezvénysorozat felemelő kezdete volt. Vasárnap pedig, a kulturális hét első napján beindult a programkavalkád.
Amikor a keresztény közösség összegyűl, akkor azt Isten dicsőítésével, hálaadással szokta kezdeni – mondta beköszöntőjében Dávid György. A Krisztus Király-templom plébánosa a zsoltárost idézve emlékeztetett, hogy ha az Úr nem építi a várost, akkor az építő hiába fárad. A hálaadás az örömet megélő ember sajátja, egy ilyen együttlétet – még ha különbözőek is vagyunk – csakis ebben a szellemben érdemes megélni – hangsúlyozta a plébános, aki egyben a rendezvénysorozatot jövő vasárnap lezáró szabadtéri ökumenikus istentiszteletre is meghívta a jelenlévőket. Ugyanakkor arra buzdított, hogy vegyük észre egymás örömét, olyan várost teremtsünk, ahol nem a panasz, hanem egymás sikerei kerülnek a középpontba.
Antal Árpád polgármester megnyitóbeszédében emlékeztetett, hogy a 21. városünnepet a Sepsiszentgyörgy Székelyföld kulturális és ifjúsági fővárosa programsorozat keretébe ágyazták, hasonlóan a rendkívül sikeres Reflex színházi fesztiválhoz, és ezzel magasra emelték a mércét. A polgármester örömét fejezte ki, hogy a nyitókoncertet helyi művészek adják, az ünnepet helyiek szervezik, az egész rendezvénysorozat egy igazi székely termék, amelyre büszkék lehetünk. Ugyanakkor bejelentette, hogy május 5-én avatják fel az új Szent György-szobrot.
A nyitókoncert három ismert Bach-orgonaművel kezdődött Steffen Schlandt, a brassói Fekete-templom orgonistájának és karmesterének előadásában, aki egyben az est fénypontját jelentő Schubert-mise, az osztrák zeneszerző ötödik, Ász-dúr miséjének karmestere is volt. Azé az előadásé, amely a hálaadás örömét lelki és szellemi gazdagsággal töltötte meg, amely minden bizonnyal rendkívüli zenei eseményként vonul be városunk történetébe. Az előadók, a Vox Humana kamarakórus, a Georgius zenekar és a Csíki kamarazenekar, valamint a szólisták – Sebestyén-Lázár Enikő, Mocanu-Prezsmer Erika, Szilágyi Zsolt és Sándor Árpád – avatott odaadással szólaltatták meg azt a művet, amely a zeneszerző, de a 19. század egyik legeredetibb, leghatásosabb, ugyanakkor egyik legnehezebb miséje. A hattételes mű ugyanis – Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Benedictus és Agnus Dei – merész harmóniák és harmóniaváltások közepette a lírai hangvételtől az erős drámaiságig lényegíti zenévé a mise szövegét, magas követelmények elé állítva az előadókat. S mert ennek a követelménynek maradéktalanul megfeleltek, a hálaadás öröme nem maradt el, a muzsika úgy épült be a lelkekbe, hogy sokáig visszhangozza majd a létezés misztériumának fennkölt megfogalmazását. Előadókban és hallgatóságban egyaránt.
A nyitókoncert után egyébként azonnal beindult a programkavalkád. A népzenét és -táncot kedvelők a Bastion vendéglőben megnyitották a folkkocsmát, a fiatal rockerek pedig a Brava-klubban zúzták a hangszereket a hetedik Saint George Rock Night fesztiválon. A vasárnapi programot pedig a vendégelőadások fémjelezték, az Esőembert kétszer is színre vitték az Orlai Produkciós Iroda és a Budapesti Belvárosi Színház ismert művészei, az új stúdióteremben pedig Hernádi Judit lapzártánk után lépett fel zenés estjén. De a helyi előadók is jelen voltak a kulturális hét első napján, az egyre népszerűbb Snaps Vocal Band immár megszokott felállításában (zenekarral) és lassan a szentgyörgyivé váló, kiváló énekessel, a fővárosi Luiza Zannal kiegészülve koncertezett a Di Stefano-bárban.
Ferencz Csaba. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Várjuk ki a végét
A beiktatás előtt álló kormánynak sikerült kiegyeznie az IMF-fel. Kétnapos intenzív tárgyalás után a nemzetközi pénzintézet beleegyezett, hogy az ország idei költségvetési hiánya 1,9 százalékról háromra emelkedjék...
...s így júniustól 8 százalékkal növeljék a közalkalmazottak bérét, és megkezdjék a nyugdíjasoktól ellopott pénzek visszafizetését. A költségvetési hiánycél módosítása azt jelenti, hogy csak kölcsönökből kell majd visszafizetni az emberek járandóságát, s jelzi, az országnak nincs pénze. Băsescu elnök ama nyilatkozata, hogy ötmilliárd eurót hagytak a kincstárban, egyszerű hazugság, több szakértő elmondta, az említett összeg kötelező kincstári tartalék, amihez nem lehet, nem szabad hozzápiszkálni, s az a hatmilliárd lej, melyről a volt pénzügyminiszter regélt, hóvégen befolyó összegek summája, ami ahogy jön, úgy megy is a kötelező kifizetések miatt. Pénz tehát nincs, a gazdaság tavaly év végén és idén az első három hónapban is zsugorodott, épp technikai recesszióban leledzik az ország. A Băsescu-féle megszorító politika csődöt mondott, a fogyasztás csökkenése gazdasági visszaesést eredményezett, s teljesen fölöslegesen kínozták a példátlanul magas fizetésmegvonással a közalkalmazottakat, öregeket.
A kijelölt miniszterelnök szerencsére óvatos duhaj, helyettesének és pénzügyminiszterének Florin Georgescu jegybankalelnököt választotta. A román pénzügyi szakértők szerint az ő személye biztosíték arra, hogy nem fogják amolyan szocialista szokás szerint két kézzel szórni a pénzt. Különben az IMF a költségvetési hiány kapcsán tett engedményen kívül tartotta magát az előző kormánnyal kötött szerződéshez, bármennyire ágáltak még ellenzékben Pontáék a további privatizálás, Románia altalajkincseinek kiárusítása ellen, kaptak ugyan néhány hónap haladékot ennek kivitelezésére, de véghezviteléről az IMF nem mondott le.
Nehéz hónapok elé néz a Ponta-kormány, de mi cseppet sem sajnáljuk. Meglehetősen sűrű gondjaik közepette naponta több ízben és többen is elmondják, első dolguk a MOGYE kormányrendelettel létrehozott magyar fakultásának megszüntetése lesz. Piti emberek, piti célok, kisszerű bosszú, s nemzetközi szabályokba ütköző cselekedet a már elnyert jogok visszavonása. Bár Pontáék ma biztosra mennek, szokatlan lenne, ha Traian Băsescu, aki a hatalom valódi birtokosa volt mind Boc, mind Ungureanu alatt, ne kavarna be. Úgyhogy várjuk ki a végét.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

IMF: jöhet a béremelés
Júniustól 8 százalékkal emelik a közalkalmazottak bérét Romániában, és megkezdik az átlagon felüli nyugdíjakból jogtalanul visszatartott egészségbiztosítási járulékok visszafizetését – közölte Florin Georgescu pénzügyminiszter-jelölt, miután a leendő kormány tárgyalt a Nemzetközi Valutaalappal (IMF). Az új kormánynak sikerült megállapodnia az IMF szakértőivel arról, hogy az államháztartás hiánya idén a tervezettnél nagyobb legyen, de nem magasabb, mint a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 3 százaléka. A kabinet ugyanakkor a híresztelések szerint még idén csökkentené a pékipari termékek áfáját. Utóbbi intézkedés a szakemberek szerint nem biztos, hogy eléri a várt célt.
Kedélyes párbeszéd
Traian Băsescu államfő is támogatja a bérek és nyugdíjak kiegészítését. Júniustól 8 százalékkal emelik a közalkalmazottak bérét Romániában, és megkezdik az átlagon felüli nyugdíjakból jogtalanul visszatartott egészségbiztosítási járulékok visszafizetését – közölte Florin Georgescu pénzügyminiszter-jelölt, miután a beiktatásra váró, Victor Ponta vezette kormány küldöttsége befejezte kétnapos tárgyalássorozatát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) Bukarestben tartózkodó szakértői csoportjával. A miniszterelnök-helyettesi és pénzügyminiszteri tisztségre egyaránt jelölt Georgescu – aki jelenleg még a Román Nemzeti Bank (BNR) kormányzóhelyettese – hozzáfűzte: a beiktatásra váró Ponta-kormány eltökélt szándéka, hogy visszaállítsa a megszorító intézkedések előtti szintre a közalkalmazotti béreket: első lépcsőben júniustól 8 százalékkal emelik az állami fizetéseket. Mint ismeretes, 2010 júniusában ideiglenesen 25 százalékkal csökkentették a közalkalmazottak bérét. Tavaly év elején ebből 13 százaléknyit visszadtak, és még körülbelül ugyanekkora emelésre lenne szükség, hogy bérük ismét elérje a 2010 eleji szintet. Az átlagon felüli, azaz a 740 lejt meghaladó nyugdíjak esetében az alkotmánybíróság megállapította, hogy azokból eddig több egészségbiztosítási járulékot vontak le, mint amennyit kellett volna. Ezt a különbözetet szintén júniustól kezdik havonta visszafizetni – derült ki a pénzügyminiszter-jelölt beszámolójából.
Növelhető a hiánycél
A béremelésre és nyugdíj-kiigazításra a költségvetési hiánycél növelése árán lehet forrásokat biztosítani. Georgescu szerint a beiktatásra készülő új kormány küldöttségének sikerült megállapodnia az IMF szakértőivel arról, hogy az államháztartás hiánya idén a tervezettnél nagyobb legyen, de nem magasabb, mint a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 3 százaléka. Korábban Románia 1,9 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányban állapodott meg az IMF-el. Mint arról beszámoltunk, a Ponta-kormányról várhatóan ma délután szavaz a parlament. Ha megkapja a bizalmat, a kabinet kedden megtartja első ülését, amelyen a tervek szerint elfogadja az IMF-nek küldendő új szándéklevelet a módosított költségvetési hiánycélról. Mint ismeretes, Románia számára tavaly márciusban összesen 5,3 milliárd eurós, kétéves hitelprogramot hagyott jóvá az EU, az IMF és a Világbank. A készenléti megállapodást (stand-by arrangement) Románia elővigyázatosságinak tekinti, azaz nem hív le belőle pénzt, mindazonáltal a negyedéves felülvizsgálatokon át kell esnie, a hiánycél módosítását is el kell fogadtatnia a hitelezőkkel.
Băsescu benne van
Az ügyben tegnap délután megszólalt Traian Basescu államfő is, aki délelőtt szintén fogadta az IMF küldöttségét. Az elnök leszögezte: nem igaz, hogy nem támogatja a béremelést, sőt éppen azért tartja fontosnak, mert az szerinte stimulálhatja a fogyasztást, és csökkentheti az állami rendszerek forráshiányát. „Ma is ugyanolyan manipuláció zajlik, mint két éve: akkor senki sem akarta elmagyarázni, hogy a megszorítások nélkül mind a 22 millió állampolgárnak szenvednie kell. Ma azt mondják, az elnök nem ért egyet a béremeléssel és a nyugdíjakból levont összegek viszszafizetésével. Határozottan kiállok a bérek visszaemelése mellett, ezt mind az IMF, mind a parlament, mind Victor Ponta kijelölt miniszterelnök tudomására hoztam” – szögezte le. Szerinte ugyanakkor a béremelés nem érinti hátrányosan a nyugdíj- és az egészségbiztosítási alapot, sőt csökkenti a hiányt, mivel nagyobb az adóalap. Kijelentette: egyetlen olyan megoldást sem tart elfogadhatónak, amely növelné a tb-alap hiányát, azaz kisebb bevételt jelentene. A nyugdíjalap hiánya mintegy 3,6 milliárd euró, azaz 16 milliárd lej. A béremelés egymilliárd lejjel csökkenti ezt a hiányt. Kijelentette: csak arról kívánta az IMF-et tájékoztatni, hogy az idei választási évben egyetlen populista intézkedést sem tart elfogadhatónak. Az államfő rámutatott: a pénzügyi tárca tartalékalapjában több mint ötmilliárd euró pénzpiacokról felvett hitel található, hogy időben kifizethessék az esedékes hitelrészleteket. E tartalékot azért kellett fölhalmozni, hogy az ország ne kerüljön függő helyzetbe, és ne kelljen hirtelen, túl nagy kamattal pénzt fölvenni. A béremelésre szánt pénzek az IMF-fel történt megállapodás nyomán különíthetők el. Emlékeztetett: a korábbi megállapodás értelmében a költségvetési hiánycélt 1,9 százalékban határozták meg, azzal a megjegyzéssel, hogy az indokolt esetben 2,2-2,3 százalékosra növelhető. Rámutatott: a deficit kisebb volt a vártnál, 1,84 százalékos. A kormány a januári megállapodás értelmében kevéssel 2 százalék fölé tolhatja ki a hiánycélt, vagyis az államfő szerint megvan a pénzügyi mozgástér a közalkalmazotti bérek kifizetésére.
A nyugdíjból levont összegek kapcsán kifejtette: még nem látja a megoldást, de a pénzügyminiszterrel és a kormányfővel együtt keresik a megoldást.
Privatizáció és korszerűsítés
Az állami cégek átalakítása, a magánszférából érkezett menedzserek és a privatizációs folyamat felgyorsítása kapcsán – amelyek szintén a hitelmegállapodás feltételei – Traian Băsescu elmondta: az energetikai cégek részleges privatizációjából származó bevételt a vállalatok korszerűsítésére költik. Rámutatott: a Transgaz földgázszállító cégnek például új szivattyúállomások és új vezetékek kiépítésére van szüksége. Kijelentette továbbá, hogy az új egészségügyi törvény továbbra is prioritás, és leszögezte: véleménye szerint az egészségügyi rendszer nem működhet jól mindaddig, amíg abban nem jelenhet meg a magánszféra is, jelenleg ugyanis nincs elegendő pénz a fenntartására.
Boc: „a mi érdemünk”
Eközben Emil Boc február elején lemondott kormányfő a Demokrata-Liberális Párt (PDL) kampányindító rendezvényén saját kormányának, illetve az ezt követően Ungureanu-kabinetnek vindikálta azt, hogy júniustól sort lehet keríteni a béremelésre, s a nyugdíjasok is visszakaphatják a tőlük jogtalanul elvett pénzösszegeket. „Meghoztuk a megfelelő intézkedéseket, most pedig az ország egyenesen áll az Európai Unióban tapasztalható gazdasági nehézségek előtt” – fejtette ki az exminiszterelnök. Krónika (Kolozsvár)

A szélrózsa magyarjai
Eredetileg, ha jól számolom, Gazda Józsefnek legutóbbi könyvén* kívül húsz kötete jelent meg eddig. Írt művészmonográfiákat Gyárfás Jenőről, Nagy Imréről, Nagy Albertről, Gazdáné Olosz Elláról, valamint művészeti útirajzokat és magyar irodalom tankönyvet is. De legszámosabb könyve – tizenkettő, illetve a mostanival tizenhárom – az úgynevezett oral history (vagy magyarosabban: emlékező történelem) műfajába sorolható.
Azt hiszem, Gazda Józsefet minden további nélkül nevezhetjük az emlékező történelem nagy öregjének. Ezek a népi és nemzetsors szociográfiák jobban hozzájárulnak a székely nemzettudat ébrentartásához, mint akárhány terjengős tanulmány e témában. Igen kemény, évekig tartó gyűjtőmunka, azután feldolgozás, rendszerezés előzi meg a könyvek megjelenését. Számomra emlékezetes már a legelső ilyen könyve is, az Így tudom, így mondom című, amelyet még középiskolásként olvastam 1980-ban, amikor a Kriterionnál megjelent. S ha már emlékező történelemről esik szó, ne hagyjam ki azt se, hogy Gazda József a Székelyföld havi kulturális folyóirat egyik legrégibb, legtermékenyebb, leglelkiismeretesebb és legmegbízhatóbb szerzője is. Az általa összeállított, A Székelyföld történetéből című sorozat már évek óta töretlen népszerűségnek örvend a folyóirat olvasói körében.
De nemcsak ír, hanem szervez is Gazda József, ő a kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület vezetője. Az egyesület sokat tesz a magyarságkutatásért, az ebben a témában kiadott szaktanulmányokat tartalmazó évkönyvek, meg a találkozók nyelvészekkel, történészekkel a bizonyság erre. Azt se feledjük, hogy Gazda József a Székely Nemzeti Tanács Állandó Bizottságának egyik alelnöke. Amely nem pártként, hanem civil szervezetként talán a leghangsúlyosabban vállalta fel a székely autonómia ügyét. És akkor még nem is szóltam a világutazói státusáról, azt hiszem, az Antarktiszon kívül már minden kontinensen megfordult. Nem unatkozó turistaként, mindenhol az ott élő magyarok sors­problémái foglalkoztatták. Mondhatni, jó pásztorként a szélrózsa minden irányába szétszóródott magyarok sorsait gyűjtötte össze könyvekbe, ha már az elcsatangoltakat nem tudta hazaterelni. Röviden ennyit a hetvenhatodik évében is fáradhatatlan Gazda Józsefről, elnézést, ha valamit kifelejtettem volna.
Legújabban megjelent könyvének témája épp a nagyvilágban szétszóródva élő magyarság. A harmadik ág enciklopédikus igénnyel megírt és összeállított mű. A két kötetben közel 1200 oldalon a Kárpát-medencén kívüli magyarság élete elevenedik meg ezernél is több, sokszor kalandregénybe illő egyéni sors révén. Ők a "harmadik ág". Merthogy a sok mosásban összement anyaországban találhatóak volnának az első, a körülöttük, de még a Kárpát-medencén belül élő magyarok pedig a második ág. Jó vastag ez a harmadik ág is, sokfelé ágazván maga is, ahány országban magyarok élnek, annyifelé.
Mindenképpen találóbb egy fa szétváló ágaihoz hasonlítani a világ minden táján élő magyarságot, mint egy háromlábú székhez, amint azt egy ismert magyarországi politikus tette. Talán Illyés Gyula híres "ötágú síp" metaforáját akarta lepipálni, elég bénán. Mert igaz ugyan, hogy a háromlábú suszterszék áll a legbiztosabban a földön, akkor sem billeg, ha netán valami vacak bekerül a lába alá, de hogy a világ magyarságának léte épp attól lenne hangsúlyosan stabil, mert háromfelé (?!) szakadtan éli napjait, ehhez több kell, mint költői fantázia, ide már politikusi képzavar szükségeltetik. Hadd idézzem Buda Ferenc szarkasztikus hangvételű, Dal a háromlábú székről című versének egy részletét, melyet éppen ennek a kevéssé ihletett politikusi hasonlatnak az apropóján írt: "Nyolc a póknak hat a légynek / négy lába nőtt a tehénnek / három meg a hunnus népnek." (A teljes vers olvasható a Székelyföld 2011. novemberi számában.)
"Olyan helyre nem lehet menni, ahol magyar ne lenne" – mondja egy adatközlő a könyvben, majd hozzáteszi: "mindenki magyar, csak van, aki tagadja". Túlzás ide vagy oda, Gazda József könyve is bizonyítja, miszerint a világ legeldugottab zugaiban élő legkülönfélébb emberekről is kiderülhet, hogy magyarok, a salvadori zsidó rabbitól a haiti néger kocsmárosig (nem vicc: I. kötet, 19. oldal). Egy kaliforniában élő úr meg azt állítja: "Ott (Los Angelesben) annyi magyar volt, hogy még a taxisofőr is mit mondott? Azt, hogy magyaroktól március 15-én pénzt nem fogad el."
Mivel kapcsolódik ide, hadd említsem meg Szőcs Géza történetét, aki mesélte, hogy a nyolcvanas évek végén, amikor Genfben volt újságíró, valaki felhívta őt telefonon (neve szerepelt a telefonkönyvben), és magyarul megkérdezte tőle, beszéli-e Svájc államnyelvei közül valamelyiket. Miután Gézától igenlő választ kapott, alkalmi állást ajánlott neki: tolmácsolni kéne egy általa képviselt japán és valamelyik svájci cég között. Az illető egy nemzetközi kereskedelemmel foglalkozó japán cégnél dolgozott, a magyaron kívül csak angolul beszélt, ezen a nyelven értekezett az őt alkalmazó japánokkal, mégis univerzális tolmácsként alkalmazták, mivel az volt a módszere, hogy bármelyik országban jártak, elővette az ottani telefonkönyveket, és fellapozta a magyar sz betűnél. Ilyen betűvel állítólag csak magyar nevek kezdődnek, és amelyik magyarnak a neve már szerepel a telefonkönyvben, az feltételezhetően elég régóta él abban az országban, hogy ismerje az ottani nyelvet, és közvetíteni tudjon a magyar tolmács meg az őslakosok között. Így a japán cégnek a magyar úr személyében univerzális tolmácsa került, mert mint az illető állította, olyan még nem történt, hogy valamelyik országban ne talált volna ott élő magyart.
Magyarok tehát mindenfelé élnek. Hogy milyen sorsproblémáik vannak, milyen nehézségekkel kellett és kell megküzdeniük, arról e két kötet nyújt igen széles és változatos képet. Nagyon sok fárasztó utazás és rengeteg gyűjtőmunka áll a megírásuk mögött. Szinte lehetetlen feladatra vállalkozott Gazda József A harmadik ágban, de sikerrel teljesítette: öt kontinens ötven országában élő, különböző időpontokban emigrált, disszidált, kitelepült vagy huzamosabb ideje vendégmunkásként ott dolgozó magyar vall az életéről, kitelepülési és beilleszkedési nehézségeiről, a kényszerből vagy önként elhagyott szülőföldhöz fűződő viszonyáról. És nem utolsósorban magyar anyanyelvéről, melynek csodálatos voltára sokan csak az idegen nyelvi környezetben eszméltek rá.
A régóta folyamatosan tartó kivándorlást időnként nagy menekülthullámok tagolták. A Rákóczi, az 1848–49-es és az 1956-os szabadságharc vagy az első és második világháború nemcsak a harcokban elesettek számával, de az események után tömegesen kitelepülők által is apasztotta a Kárpát-medencei magyarság létszámát. És nem akárkik hagyták el ilyenkor az otthonukat: mindig inkább a tenni vágyók, sorsukon jobbítani akarók mentek el. Hogy a külországokban többnyire igen megbecsült a magyar munkavállaló, annak az is a magyarázata, amit a Venezuelában élő Dózsa Zsiga mond: "Mert Magyarországról a középosztály jött ki elsősorban, nem a munkásosztály. Ez volt a magyar emigráció. S a magyar emigrációnak borzasztó előnye volt, hogy azok jöttek ki, akik tanultak, azok, akiknek fejük volt. Ők hagyták el az országot."
Csakhogy a magyar emigráció előnye az otthoni magyarság hátránya. A külhonban élő magyarok gyakran tömörülnek szervezetekbe, egyesületekbe, klubokba, első, második és harmadik generációs magyarok működtetnek Magyar Házakat. Rendezvényeket szerveznek, könyveket adnak ki, értékes embereket hívnak meg az óhazából előadást tartani, akad, ahol ez már régi hagyományra tekint vissza. És az a furcsa helyzet áll elő, hogy a könyv adatközlői gyakran aggódnak amiatt, mi lesz ezekkel az egyesületekkel, közösségi házakkal, mert ha nem jön hazulról új utánpótlás, ezek lassan megszűnhetnek. Aggódnak az ottani magyarságukért. De hát lehet-e azt kívánni, hogy ezért újabb és újabb magyarok hagyják el a Kárpát-medencét?
Igen sok vágy, kívánság, szándék, reménység rajzolódik ki Gazda József könyvének adatközlőit olvasva. Annak megfelelően, hogy kinek-kinek milyen sors jutott osztályrészül. De végkicsengésül hadd idézzem a szerzőt magát: "Falevél sincs fa nélkül, egyéni sors sincs közös sors nélkül."
Molnár Vilmos
*Gazda József: A harmadik ág, Budapest, 2011, Hét Krajcár Kiadó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nyirő József: tündöklés helyett bukás
A Ponta-kormány első magyarellenes intézkedései, illetve az Orbán-kabinet egyes tisztségviselőinek román füleket bántó kijelentései mellett egy újratemetés is feszültséget kelt a román–magyar viszonyban.
Nyirő József május utolsó napjaira tervezett székelyudvarhelyi újratemetése miatt is bekérették a Külügyminisztériumba Füzes Oszkárt, Magyarország bukaresti nagykövetét. A román felet az zavarja, hogy a háborús bűnössé nyilvánított írót díszszertartás közepette hantolnák újra.
A biztató indulástól…
Nyirő Józsefről – akárcsak az úgyszintén vitatott Wass Albertről – megoszlanak a vélemények. A közhiedelemben mindkettő „igaz magyar emberként”, nagy íróként” él, amit sokan (közöttük a kérdés szakavatott ismerői) cáfolnak.
A Székelyzsomboron született író papnak indult, hittant oktatott, ám harmincéves korában szakított a papi renddel, így a római katolikus egyház kiközösítette, ő maga pedig a kolozsvári Keleti Újságnál helyezkedett el. Íróként jól indult, Haldoklik a székely című novellájával megnyerte a Zord Idő pályázatát, az Erdélyi Helikon munkatársa lett és olyan haladó szellemiségű írók társaságában, mint Kacsó Sándor, Tamási Áron, Szentimrei Jenő bekapcsolódott a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoportba.
A törés a negyvenes évek elején állt be életében és pályájában: 1942 és 1943 között a szélsőjobboldali Magyar Erő, majd a hasonló beállítottságú Magyar Ünnep című lap főmunkatársa lett.
Szálasi puccsát követően a nyilaskeresztesek mellé szegődött, tagja lett a nyilas parlamentnek, 1945-ben a nyilasokkal együtt menekült el Magyarországról. Egy darabig Németországban lakott, 1950-ben Madridba költözött, és a spanyol fővárosban élt élete végéig.
…a meghasonlásig
Nyirő emberként rosszul vizsgázott tehát. Íróként sem lett színjeles. Bár vannak értékes írásai, igazán nagyot alkotni nem tudott, pedig nagy írói tervei, elképzelései voltak. Átfogó történelmi regényt akart írni az idősebb Wesselényi Miklósról, ám A sibói bölény nem lett több amolyan kalandregénynél. Híres írásával, az Uz Bencével Tamási Ábel-trilógiáját kívánta volna lepipálni, ám Tamási realizmusa helyett ő a miszticizmusba tévedt. Regénye elárulja, hogy népszeretete nem több mítoszkeresésnél.
Talán ezért is rokonszenvezett olyannyira az ugyancsak ködös fogalmakkal, mítoszokkal operáló nemzeti szocializmussal. Talán ezért nem ismerte fel, mekkora veszélyt jelent a fasizmus Magyarország számára. Ez a magyarázata annak is, hogy amiként a harmincas-negyvenes évek ordas eszméi, ugyanúgy írásai is ködösekké, zavarosakká, silányakká váltak. Ezért lett fiaskó az eredeti szándéka szerint a székelyek történelmi tragédiáját bemutató, 1939-ben elkészült Madéfalvi veszedelem című munkája is. Sajnálatos módon Nyirőt magával ragadta az ostoba fajelmélet, ami oda vezetett, hogy a negyvenes években teljes mértékben elkötelezte magát a nyilaskeresztes mozgalom mellett.
A fasiszta Németország veresége, a nácik és a nyilaskeresztesek embertelen bűneinek leleplezése sem józanította ki, nem tántorította el korábbi nézeteitől. Az akkoriban, elsősorban az Egyesült Államokban és Spanyolországban megjelent írásaiban is kitartott eltévelyedése mellett.
Az újratemetés
Most ünnepi pompával temetik újra Székelyudvarhelyen. A csíksomlyói búcsúra érkező zarándokvonat szállítja a Székelyföldre hamvait, amelyeket előtte Székely János segédpüspök áld meg Budapesten, a Nyugati pályaudvaron, lelki üdvéért pedig misét celebrálnak.
Az újratemetés szertartásában világi hatóságok is részt vesznek: Gyergyószentmiklós és Csíkszereda polgármestere, Mezei János és Ráduly Róbert városuk állomásán tiszteleg a hamvak előtt, Székelyudvarhelyen a koporsót huszárok kísérik a temetőig, ahol magyar írók fogadják a menetet. A továbbiakban misét mise követ, mígnem a hamvakat – a Duna tévé élő közvetítésében – elhantolják.
B. T. Új Magyar Szó (Bukarest)