Ágoston Hugó: Szekus titkok, összefonódások
Sebastian Ghiţă (SG) szociáldemokrata párti (PSD) képviselő, egy viszonylag új hírtévé, a jelek szerint sok tekintetben az OTV szerepét átvenni készülő România TV (RTV) tulajdonosa éles kirohanást intézett az Antena televíziókat is működtető Intact tröszt birtokosa, a Konzervatív Párt tiszteletbeli elnöke, Dan Voiculescu, valamint Sorin Roşca Stănescu (SRS), a régi sajtós és friss liberális szenátor és Ioan Niculae (IN) üzletember ellen. Voltaképpen ellentámadásról van szó, egészen pontosan nem lehet tudni, ki ütött vissza először.
A lényeg az, hogy SG és SRS többször harsányan leszekusozták egymást (az említettek mindegyike már korábban hírbe került a titkosszolgálatokkal, utóbbi be is ismerte, hogy külföldiekről tájékoztatta a román hírszerzést), és még inkább lényeg az, hogy SG a Victor Ponta embere, egyes újságírók szerint egyenesen barátok, összejárnak stb.; SRS pedig ugyebár Crin Antonescu embere, illetve ők ketten a Dan Voiculescu emberei – márpedig Ponta és Antonescu a Szociálliberális Szövetség (USL) társelnökei. „Családi" perpatvar, vagy több annál?
Titkok hordaléka
A vásári mocskolódás rengeteg sejtést és titkot kavart fel, s az ember önkéntelenül is hajlik arra, hogy az egymást gyalázó mindkét félnek igazat adjon abban, amit az a másikról mond. A pletykák és az összeesküvéselméletek kedvelőinek persze mindez valóságos csemege.
Mert miket is hallani? IN, az üzletember kijelenti, hogy a Román Hírszerző Szolgálatot (Serviciul Român de Informaţii, SRI) tulajdonképpen nem az államelnök által kinevezett (amúgy valamikor szintén szocialista, sőt szintén a Ponta baráti köréhez tartozó) George Maior igazgató vezeti, hanem annak helyettese, Florian Coldea tábornok, és Coldeán keresztül manipulálja az egészet – na, kicsoda? (Segy kis segítség: az a személy, aki a felfüggesztése előtti órákban találkozott tajtékozva az állambiztonság alfőnökével. Úgy látszik, Pontáék bravúrja nem csak a „puccs" volt, hanem az is, hogy a hírszolgálat nem derítette fel és nem figyelmeztette idejében az áldozatot. Rés a rendszeren: pánik!)
SRS alig néhány nappal ezelőtt azzal az értékes infóval támasztja alá IN véleményét, hogy Maior szinte állandóan hullarészeg, és valóban Coldea az igazi főnök. Ugyanakkor SRS viszontgyanúsítja SG-t azzal, hogy együttműködik a SRI-vel, sőt annak fedezett ügynöke, már a középiskolában beszervezték, és sikeres nagybani üzleteit is a SRI-n keresztül bonyolítja. Válaszul SG nemes egyszerűséggel kommunista fossziliáknak nevezi a SRS-Voiculescu-IN hármast: „Együttműködnek a csausiszta szekuritátéval. Oroszország sohasem vonult ki innen. Ott húzódik meg azeknek a kommunistoid őskövületeknek a bankszámláiban és érdekeltségeiben." Ebből minimálisan az következik, hogy a „csausiszta szekuritáté" ma is létezik. Szóljon valaki, ha érti...
Ha igaz, amit az egyik napilap főcímében hirdet, és ez a háborúskodás „a titkosszolgálatok ellenőrzéséért", értsd uralásáért folyik, akkor nagyon nagy baj van. SG és SRS azonban, bármennyire dörzsöltek és determináltak is, valahogy túl kicsiknek tűnnek egy ekkora célfeladathoz. Az illető napilap azonban, amely a perpatvarban szereplő egyik táborhoz sem tartozik, hanem az államelnöki hivatal szócsöve, cikke alcímében azt írja: „Az USL régi szekusai, SG-n keresztül támadják a SRI-t". Akkor hát SRS és Dan Voiculescu lenne a SRI? (Hiszen őket támadja SG!) Nehezen hihető.
Mindezt csak azért említem, hogy lássuk, mekkora a zűrzavar.
Kérdések
Bármennyire komikusnak tűnik is a helyzet (az USL-n belül amolyan „az én gyermekem és a te gyermeked veri a mi gyermekünket"), több fontos kérdést is felvet.
Vajon táborok harcáról van szó, vagy csak magukról megfeledkezett gyűlölködőkről? Romániában minden valamirevaló magasabb rangú politikai vezető bizalmasa, kegyeltje, esetleg dirigálója valamilyen titkosszolgálatnak. (Számomra az egyik legemlékezetesebb eset az volt, amikor az Elena Udrea akkori miniszter egyik feltételezett hivatali visszaélésének kivizsgálására megalakított parlamenti bizottságot a gyanúsított titokban egyszerűen lehallgatta, utána már a védekezés, illetve a bizottság munkájának ellehetetlenítése gyerekjáték volt számára. A lehallgatás körülményeinek tisztázása és nyomában a felelősségrevonás azóta is várat magára. Hangsúlyozom: a lehallgatás a parlament épületében történt.) Ha itt két szekus társaság csap össze, és közülük egyik sem az államelnöké, akkor könnyű belátni, hogy ki lesz a nevető harmadik, miután ezek kioltják egymást.
Vajon médiumok élethalálharcáról van szó? Igen, ez biztosan így van, bár valószínűbb, hogy mindkettőről: a titkosszolgálatok és a médiumok összefonódásáról és a dominanciáért folytatott harcáról.
Közhely immár, hogy Romániában hírtelevízió nélkül a háta mögött választásokat megnyerni egyetlen párt sem képes; a hírtelevízió: a diverzió, a manipuláció és a propaganda királycsináló eszköze. (Emlékezetes, amikor a felfüggesztett államfő a demokrácia fáklyájával a kezében – emlékszik még valaki a „demokrácia fáklyájára"? vajon hol lobog porosodva? – könyörgött a popornak, hogy ne nézze az Antena 3-at. Ilyesmit nyugaton egy állami méltóság aligha engedne meg magának.)
Kisebb mértékben már nem csak a nagy nézettségű tévékre, hanem a hírügynökségekre és az írott (immár internetes) sajtóra is érvényes mind a fennmaradásért vívott konkurenciaharc, mind a a titkosszolgálatokkal való összefonódás. (A Caţavencii liberális és mindenkit maró gúnnyal kezelő élclap érdekes felfedezése: miért is kezdte ki rágalmazó hamis „hírekkel" az egyik „összefonódott" újabb hírügynökség a munkaügyi minisztérium vezetőit? Nos, mit gondolnak, mi érdeke volt a „forró hírek" titkosan irányított szállítójának? Hát mondjuk az, hogy a közelmúltban, Ponta eljöveteléig, a minisztérium által inkasszált európai pénzek egy része – ha valakinek mond valamit az, hogy POS-DRU... – valahogy az eredeti programoktól eltérülve bizonyos szerkesztőségek (hús-vér újságírók) zsebébe került. Például a zseniális Sebastian Lăzăroiu minisztersége alatt – tudták, akik odarakták a bumburnyákot, hogy miért teszik. Amikor aztán jött Câmpeanu miniszter asszony, és még a pénzek visszakövetelése is felmerült, nosza, jött is a diverzió: ellehetetleníteni, hitelét rontani a miniszterájnak és fő szolgájának! Így megy ez. Ilyen ártatlan gyermekségeket követnek el a korrupcióellenes harc szünetében a hóttnyúzók... Persze ha nem állna a hátuk mögött az, aki áll, nehezen tehetnék.)
Egy alacsony röptű vitából indulunk ki, amely azonban minden vásári jellegével együtt jelzi: Romániában a politika, a titkosszolgálatok és az üzlet elválaszthatatlanul összefonódott, s ennek az összefonódásnak legújabb alapeleme, mintegy negyedik dimenziója: a sajtó. (Az ötödik pedig – amire itt most nincs időnk kitérni – az igazságszolgáltatás). Ebben a négy-öt dimenziós térben a harc, ha kell, szó szerint vérre megy.
A fő tét a hatalom, vagyis a pénz, a pénz, vagyis a hatalom megszerzése és megőrzése.
Vajon ez a konfliktus előjele-e az USL szakadásának? És ha szakad, hogyan szakad? Az egész liberális párt (PNL) távozik az USL-ből, vagy pedig először a PNL osztódik, és vagy az Antonescu-, vagy a Tăriceanu-szárny marad a PSD mellett, a másik meg megy a búsba? Hatalmas mozgások lehetségesek – nemzetközi beleszólással akár –, minthogy a kijelölt államelnök-jelöltről, Crin Antonescuról messziről lerí, hogy nem alkalmas erre a tisztségre. (Nem mintha duhaj elődje alkalmas lett volna, de ezen már nem lehet változtatni.) Eltűntetik, vagy kárpótolják? És ki lesz a fő jelölt, a befutó?
Szemmel látható, hogy bármelyik változat érvényesül, az RMDSZ számára megnőnek az esélyek a kormányra kerülésre. Más kérdés, hogy ez mivel jár.
(A magyar kapcsolat)
Demokráciában, mégha az nem egy szempontból látszat- is, mindenki olyan menetekben vesz részt (béke-, éhség-, szex-, box- stb.), amilyenekben akar és tud, és bármi lehet azokról vagy azok kapcsán bármiről a véleménye.
Szanyi Tibor engem például meggyőzött. A Transindex Murok-díjának át nem vétele alkalmából írt válasza meggyőzött arról, hogy nem érti, mi a lényege a helyzetnek, amiben vagyunk, és a történetnek, amelynek óvatlanul szereplőjévé tette magát. S mint aki a futóhomok csapdájába került, most minél jobban kapaszkodik, annál menthetetlenebbül, annál mélyebbre süllyed. Si tacuisses... Mindazonáltal – több figyelemreméltó megállapítása mellett – levelében van egy meggondolkoztató passzus egy olyan kérdésről, amelynek végső tisztázása mind a mai napig nem történt meg. És a témánkba vág.
Azt írja Szanyi Tibor: „(...) egyébként biztos vagyok abban, hogy ezek a dolgok a helyükre fognak kerülni, mert a többség nem is tud másként, mint normálisan gondolkodni, még ha időlegesen sajnos lehet becsapások, felültetések áldozata. Amint történt 2004-ben, amikor is alighanem néhány nemzetgyilkos „szekus", a „magyarság" akkori hamis szóvivői a magyarságot csőbe húzva kiagyalta és kierőszakolta azt az ominózus népszavazást, ami Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot. Szégyen rájuk, de a tanulság legyen a miénk!"
Először a 2004-es népszavazás politikai kezeléséről. Az MSZP ostobán viselkedett, nem csak amiatt, hogy nem volt tekintettel a külhoni magyarok érzékenységére és méltóságérzetére, és még csak nem is pusztán azért, mert elfelejtette, hogy minél hatékonyabb a politikában egy hazugság rövid távon, annál inkább visszaüt hosszú távon (tapasztalják is keservesen jóideje és még jóideig a magyar szocialisták), de visszataszító volt a „Magyarországot elözönlő románokkal" való fenyegetőzés – igen, ez a valóság! – populizmusa miatt is. Mert elébe mentek a többség helytelen véleményének. Félreérthetetlen felmérések mutatták ugyanis, hogy a magyarországi szavazóképes polgárok közül jóval többen nem akarták a határon túli magyarok honosítását, mint ahányan akarták. Vagy többen inkább nem akarták, mint akarták – és a dilemmát azzal oldották fel, hogy távolmaradásukkal tüntettek. Az MSZP inkább meglovagolta, mint kiváltotta – pánikot keltve – a közhangulatot. S most másokat vádol amiatt, hogy a többség „becsapások, felültetések áldozata" lett – holott ő maga is keményen „becsapott" és „felültetett". (Nem pompás a párhuzam – kár, hogy ez viszont nem vág a témánkba – azzal, ahogyan most a brit konzervatívok ijesztegetik a lakosságot a beözönlő román meg bolgár, alighanem cigánynak gondolt olcsó munkások milliós tömegével? Aligha a történelem ismétli itt önmagát, egyszerűen a politikusok ismétlik a hülyeségeiket.)
Másodszor a 2004-es népszavazás kierőszakolásáról. Jómagam – az óvatos „alighanem" védelme nélkül is – azon a véleményen vagyok, hogy azt a végül mindenkinek katasztrofálisan rossz népszavazást igenis felépített diverzió révén kényszerítették ki. Természetesen nincsenek adataim, honnan is lennének, de ha az eredményt nézzük (ami – szintén egyetértek Szanyi Tiborral – „Trianont is túlmúló módon szinte végképp darabjaira szakította a magyarságot"), a cui prodest azokra vall, akiknek mindig is célja volt a magyarság korlátozása, tönkretétele, megsemmisítése. Igen, a szekusokra!
A jelenkor vagy a közeljövő lelkiismeretes, elfogulatlan, lehetőleg politikailag befolyásolatlan kutatóinak, történészeinek hatalmas, katartikus feladatuk van: feltárni az akkor történtek teljes valóságát, és kimondani az igazságot! A politikusok mindkét oldalon képtelenek rá, mert egyedüli céljuk a profitálás, az ellenfél bűnbakká tétele.
De egyszer erre is, mint mindenre, fény derül.
Legyünk erősek!
PS. Ebben a pillanatban olvastam el Benkő Levente válaszát bizonyos reagáló, elmarasztaló cikkekre. Mondtam én, hogy rendes ember! El is hiszem minden sorát. A baj azonban nem az, Levente, hogy mi – akiket felsorolsz – hogy gondoljuk. Hiszen mi tudjuk, hogy te hogy gondolod. A baj az, ahogy az uszítók gondolják és ahogy ők elvárják. Persze, hogy neked az „idegenszívű" nem jelent zsidót – de aki kitalálta, annak zsidót jelent. Persze, hogy te jóhiszeműségedben fel sem tételezed, hogy – elegáns magyarsággal – el van várva tőled és elégedettséggel van nyugtázva, amit (teljes belső meggyőződésből) írsz. De az történik, erre az azonosulásra kell jobban vigyázni. Nem tanulságul és még kevésbé célzásból (nem vág fenti cikkem témájába sem, bár sok minden sok mindennel összefügg), de azért futó mementóként, kollégáidnak is, az olvasónak pedig szórakoztatásul, mellékelek egy pazar kis írást egy nagy szkeptikus publicistától. Legyünk jók!
Maszol.ro,

Összmagyar szolidaritás
Megvolt a diszkrét bája annak, ha valaki George Orwell 1984 című könyvét a Ceauşescu-diktatúra alatt olvashatta el. A negatív utópia az akkori jelen bírálatának tökéletesen beillett, de erdélyi magyarként az általános elnyomás mellé társult az etnikai terror is. Trianon óta ugyanis egyetlen román kormány sem volt hajlandó eleget tenni a gyulafehérvári határozatba foglalt román ígéreteknek. Félreértés ne essen, nem várjuk el, hogy kivételezzenek velünk, nem kívánunk extra jogokat saját évezredes szülőföldünkön, csak azt, ami megillet minket létünk okán: nemzeti önkormányzatot az élet minden területén. Ezt ígérték, s ezt soha nem voltak hajlandóak teljesíteni.
Sőt. Kilencvenöt esztendős léttörténetünk a jogfosztások története. A vagyon- és iskola-elkobzások, a nyelvi diszkrimináció, az államilag megtervezett és végrehajtott asszimilációs program véghezvitelének története. Az elmúlt húsz évben lélekszámunk drasztikusan megcsappant. Ha Bukarestben érzelemmentesen közelítenének a magyarkérdéshez, hátradőlhetnének, elvégre az idő nekik dolgozik. De ők még provokálnak is: Budapesten koccintanak december elsején, egy másik évben Csíkszeredába helyezik a központi ünnepséget, színmagyar falvakban építik az egyik ortodox templomot a másik után, s a példák hosszan sorolhatók el egészen a szerencsés módon összmagyar szolidaritást kiváltó székely zászló körüli hercehurcáig.
Ami leginkább idézi az Orwell által megjelenített zsarnokságot, az a gyergyószentmiklósi Wass Albert-megemlékezés története. Nem gondoltam, hogy még okozhat nekem meglepetést a bukaresti rezsim. Markó Attiláék kálváriája a Mikó-ügyben, a zsarnokság brutális és gátlástalan packázása éppen úgy mellbeverő fordulat volt, mint az, hogy most gyanúsítottként (!) idézi meg az ügyészség (!) egy kulturális megemlékezés szervezőit.
Egyik esetnek sincs semmi köze az annyit emlegetett jogállamhoz, demokráciához, európaisághoz. E gesztusok azt érzékeltetik az alattvalókkal, hogy a hatalom sáncain belül egy magyar sincs biztonságban, és a gondolatok és érzések felett is ellenőrzést akarnak gyakorolni. S ahogy Markó Attiláék esetében együtt tüntetett minden magyar politikai erő, úgy erkölcsi kötelessége most minden magyarnak azok mellett kiállni, akiket a román hatalom azért zaklat, mert közösségünk írófejedelme előtt tisztelegni mertek egy megemlékezés erejéig.
Borbély Zsolt Attila
Székely Hírmondó
Erdély.ma,

Átadták a Báthory-díjakat
Átadták a romániai állami finanszírozású magyar felsőoktatás érdekében kifejtett tevékenységért járó Báthory-díjakat Marosvásárhelyen. A kitüntetést, amelyet a Bolyai Kezdeményező Bizottság javaslatára az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács oktatási szakbizottsága adományoz, tizenhárman kapták meg szombaton.
A díjjal ezúttal Angi István, a Partiumi Keresztény Egyetem professzora, Bodó Barna, a Bolyai Kezdeményező Bizottság első elnöke, Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora, a Genfi Magyar Egyesület és Hollanda Dénes, a Sapientia nyugalmazott professzorának munkáját jutalmazták.
Megkapta a díjat Jeremiás László vállalkozó, Kincses-Ajtay Mária, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) nyugalmazott professzora, Kincses Előd ügyvéd, Luka László orvos, 1956-os szabadságharcos, Miseta Attila, a Pécsi Tudományegyetem orvosi karának dékánja, Páll Lajos festőművész (posztumusz), a MOGYE magyar akadémiai közössége és Tamás Péter vállalkozó is.
A Báthory-díjat évente legfeljebb tizenhat személynek, illetve szervezetnek ítélik oda. A 2005 óta adományozott elismerésben olyan neves személyiségek is részesültek, mint George E. Pataki, New York állam volt kormányzója, Vizi E. Szilveszter, a MTA volt elnöke, Tom Lantos néhai amerikai kongresszusi képviselő, Szőcs Géza költő, volt kulturális államtitkár.
Szabadság (Kolozsvár),

Hírszerzők és hírgyárak
Ádáz küzdelem folyik a bukaresti hírtelevíziók között a nézettségi mutatók feltornászásáért, a hirdetési piacból történő minél nagyobb részesedésért. A tévécsatornák tulajdonosai politikai játszmákra, leszámolásokra használják az általuk működtetett sajtóvállalkozásokat, médiaháborút gerjesztve a trösztök között.
Victor Ponta miniszterelnököt, sőt a titkosszolgálat parancsnokát is állásfoglalásra kényszerítette a bukaresti médiamogulok nyílt, a politika vizeit is alaposan felkavaró harca. A közvélemény formálása terén az írott sajtóhoz képest sokkal nagyobb befolyással bíró audiovizuális média jelentős szeletét politikusok vagy hozzájuk megannyi szállal kötődő üzletemberek birtokolják az országban.
A leghatékonyabb és közkedveltebb információforrásnak a hírtelevíziók számítanak: a hat országos lefedettségű hírcsatorna „sokarcú” profilja révén a politikai és közéletre is igyekszik a lehető legnagyobb hatást gyakorolni, miközben egyre inkább „eleszi” a nyomtatott és a bulvársajtó kenyerét. Miközben a hírtévék a képernyőn és az interneten egyaránt minden fogyasztói igényt igyekeznek kielégíteni, a romániai nyomtatott sajtó példányszáma meredeken zuhan. A napokban közzétett adatok szerint a legolvasottabb minőségi napilap, a România Liberă eladott példányszáma az elmúlt egy évben 36 ezerről 22 ezerre csökkent. Ugyanebben az időszakban a legnagyobb bukaresti bulvárlap, a 139 ezer példányban eladott Click! közel 14 ezer olvasót veszített.
Szakmai szervezetek már korábban felhívták a figyelmet, hogy a bukaresti médiatrösztök célja elsősorban nem a hírszolgáltatás, hanem hogy gazdasági és politikai nyomást gyakoroljanak a konkurenciára, a tulajdonos érdekeit zavaró rivális csoportosulásokra. A leírás tökéletesen illik a két legnagyobb román hírtévé, a volt szekus ügynök, Dan Voiculescu üzletember-politikus Antena 3-jának, illetve Sebastian Ghiţă szociáldemokrata szenátor România Tv-jének műsorpolitikájára. Mindkét sajtómágnás a balliberális kormánykoalíció (USL) tagja, ennek megfelelően az Antena 3 Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke, államfőjelöltje „házi tévéjének” számít, míg a România Tv Victor Ponta szociáldemokrata kormányfő szócsöve. Ennek ellenére a két csatorna naponta vádolja egymást a nézők manipulálásával, félretájékoztatásával, például annak apropóján, hogy az Antena 3 megkérdőjelezte a România Tv által megrendelt, Antonescu népszerűségének zuhanásáról árulkodó felmérés hitelességét. Ám mindez csak enyhe torzsalkodás ahhoz képest, hogy Voiculescu és a szintén besúgói „bizonyítvánnyal” rendelkező volt újságíró, Sorin Roşca Stănescu liberális szenátor a belföldi hírszerzés (SRI) sajtóba beépített ügynökének nevezte Ghiţát. Aki ugyanakkor azzal vádolja Voiculescuékat, hogy egykori titkosszolgálati kapcsolataikat felhasználva tettek szert mesés vagyonra, és ezeket a kapcsolatokat ma is pénzügyi-politikai befolyásszerzésre használják.
Miután a médiamogulok harca rendkívül rossz fényt vetett a bukaresti kormánykoalícióra – rávilágítva a szociáldemokraták és a liberálisok között dúló ellentétekre is –, Victor Ponta nyilvánosan felszólította Roşcáékat: szüntessék be egymás támadását, különben kizárják őket az USL-ből. Ráadásul a kormányfő mindezt semleges terepen, a Realitatea hírtévé műsorában tette. Bizonyítja a disputa súlyosságát, hogy megszólalt az ügyben a román titkosszolgálatnak a nyilvánosságot általában kerülő igazgatója, aki a România Liberának és a Teszári Zoltán nagyváradi üzletember tulajdonában lévő Digi 24 hírcsatornának is interjút adott. George Maiornál vélhetően azzal telt be a pohár, hogy a balliberális hatalmat kiszolgáló média, valamint Románia egyik leggazdagabb embere, a Ponta vezette Szociáldemokrata Párt (PSD) mecénásának számító Ioan Niculae – nem mellékesen szintén Ceauşescu titkosszolgálatának volt ügynöke – politikai rendőrségi tevékenységgel, a román politikai élet befolyásolásával vádolta meg a SRI-t. „Engem nem nagyon érdekel, mi történik a pártok háza táján. Azt viszont nem hagyhatom szó nélkül, ha a Szekuritáte egykori emberei politikai rendőrségi tevékenységet tulajdonítanak a jelenlegi hírszerzésnek, miközben annak idején ők éppen ebből éltek. És közben leradírozták Romániát a civilizált világ politikai térképéről” – jelentette ki a román hírszerzőparancsnok. Maior – akit 2006-ban Traian Băsescu államfő történetesen a PSD-ből emelt a titkosszolgálat élére – szerint bizonyos érdekcsoportok fel akarják használni a SRI-t a 2014-es romániai államfőválasztáson, sőt arra is panaszkodott, hogy nyugalmazott magas rangú hírszerző tisztek gazdasági-politikai köröknek szolgáltatnak ki információkat. Noha nem mondott neveket, egyértelmű, hogy kire gondolt: sajtóértesülések szerint a román belföldi és külföldi hírszerzés három egykori parancsnoka is Crin Antonescu tanácsadójának szegődött.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Hermann Gusztáv Mihály
RE: SZÉKELYSÉG TÖRTÉNETE
Védőbeszéd "tévelygő történészekért"
Hermann Gusztáv Mihály gondolatai a Marius Diaconescu Mit şi manipulare în conştiinţa secuilor prin manualul de istorie a secuilor című cikkében megfogalmazott bírálatról.
Miután első körben átestünk a román közvélemény nemzet és fajvédő részének erőteljes, olykor acsarkodó támadásain mi, A székelység története című kiadvány szerzői-szerkesztői már vártuk a román szakmai kritikát. Kritikát vártunk, de megintcsak ledorongolás lett a vége.
A Historia című folyóiratban megjelent bírálat szerzője Marius Diaconescu, a Bukaresti Tudományegyetem Történelem Karának adjunktusa. A cikk, mindjárt a legelején, munkánk tankönyv státuszát boncolgatja, kifogásolva, hogy a szerzők az előszóban igencsak próbálják hangsúlyozni és indokolni írásuk tudományos jellegét, illetve annak szükségességét. Marius Diaconescu úr vagy nem tudja, vagy nem akar tudomást venni arról, hogy a szerzők nem csak a román közvélemény (illetve a román történész-társadalom e közvélemény elvárásainak megfelelni akaró része) ellenszenvével és támadásaival kell szembenézzenek. Legalább ilyen mértékű támadás volt várható (és be is következett) a székely-magyar radikálisok részéről, akik tudományos alapokon vállalhatatlan eredetelméletek és egyéb – a könyvben nyilván nem szereplő –, részben történetileg öröklött, de legalább ugyanolyan mértékben újabban kreált mítoszok tényként való megjelenítését kérik számon a szerzőktől. A székely-magyar közvélemény számára meg kellett tehát indokolni ezt az alapállást, noha sejthettük volna, hogy a román kritika ennek kapcsán (is) ironizálni fog. A szerzők előre tudták, hogy mindenképpen két malomkő közé kerülnek, e két malomkő pedig dolgozni fog keményen. Tessék elhinni, nem egy kellemes állapot!
Ugyanitt Marius Diaconescu azt fejtegeti, hogy ez az általa tendenciózusnak bélyegzett „tankönyv” – talán tisztázzuk: valójában kézikönyv és oktatási segédanyag –,
veszedelmes hamis állításaival az érzelmileg könnyen befolyásolható ifjú korosztályt célozza. Ebből annyi igaz, hogy ez az a korosztály, amelynél – a történelmi nevelés tekintetében – először fordítható a szó komolyra. De a szerzők igyekeztek tartózkodni az érzelmi túlreagálástól, inkább tényeket próbáltak közölni, szükség szerint magyarázni. Úgy tűnik viszont, ez másoknál generált – éppen ellenkező előjelű – érzelmi túlreagálást.
A székely eredetmítoszok: a hun leszármazástól a magyarig – ez egy alcím Marius Diaconescu úr kritikájában. És legalábbis megtévesztő: azt sejteti, hogy a könyv mítoszok alapjaira építkezik, eképpen áltatva-ámítva az ifjú korosztályt. A szövegben azt olvashatjuk, hogy „a tankönyv szerzői, miután szelektív módon felsorolnak néhány elméletet, azt sejtetik az olvasóval, hogy a székelyek magyar eredetűek”. Nos, aki bírál egy szöveget, az olvassa el azt, ha pedig nem érti, kérje avatott tolmács segítségét! Mert az illető részben világosan kifejtjük: az akadémia-közeli tudományos körökben két elmélet van ma vitában: az ótörök (türk) leszármazás, illetve a magyar eredet elmélete. A fejezetszerző ezt a két elméletet egyenlő súllyal és terjedelemben elemzi, nem foglal állást egyik mellett sem. Azért nem, mert a kérdés még a legilletékesebb tudományos körökben is annyira vitatott, hogy egy összegző jellegű munkában korai volna az állásfoglalás. A könyvet megjelenése előtt átolvasó VII. osztályos gyerekek ezt megértették, ezért mi úgy gondoltuk, hogy a történészeknek sem jelent majd problémát… Egyébiránt – ismét hangsúlyozom – a székelyek magyar eredetének tana nem mítosz, mint Marius Diaconescu úr állítja, hanem egy tudományos alapú elmélet, ismert régész-történészek és nyelvészek (köztük akadémikusok) vallják, tekintélyes szakkiadványokban, véleményüket mi is idézzük, de tessék más forrásokból bővebben utánanézni! Másfelől, ma már románul is, de valamely világnyelven mindenképpen akadna a székely eredetkérdésről korszerűbb munka, mint a Marius Diaconescu által ajánlott G. Popa-Lisseanu 1933-ban kiadott brosúrája, mely a románok székelyföldi őshonosságának bizonyítása okán előszeretettel hivatkozik a román forráskritika által is hamisnak minősített oklevelekre (ezekről lásd Maria Holban: Din cronica relaţiilor româno-ungare în secolele XIII-XIV. Bucureşti, 1981.), amellett, hogy egész elemzése, forráskezelése és szelekciója fondorlatos, bevallottan propaganda-jellegű: a román és az európai közvéleményt próbálja meggyőzni a székelyekkel kapcsolatos akkori román hivatalos álláspontról. E propaganda jegyében magyar fordítás is készült róla, majdnem olyan rossz, mint az interneten keringő román zug-fordítás az itt vitatott székely történelemkönyvről… (Melyben Juliánusz barátból prietenul Iulian lett – hacsak időközben ki nem javították…)
A székely kiváltságok mítosza című alfejezetben Marius Diaconescu e kiváltságok általunk vázolt módját kifogásolja: mindenekelőtt a székelyek kollektív nemességének fogalmát. Szerintem a tankönyv világosan kifejti, hogy ezek katonai alapú csoportos előjogok. Marius Diaconescu, ha figyelmesen elolvasta volna A székelység közigazgatási szervezete című (7. számú) fejezetet, akkor e székely kiváltságok analógiáira is talál bőven utalást, Magyarország- és Erdély-szerte, tehát a könyv egyáltalán nem állítja be a székely szabadságokat valami mitikus egyedi dolognak. Ő ennek ellenére keményen ironizál: „A ’történész’ uraknak fogalma nincs arról, mit jelentett nemesnek lenni a középkori Magyarországon, és összetévesztik a székelyek kollektív szabadságjogait, mindenekelőtt a katonai szolgálatokért cserébe kapott adómentességet, a nemesi kiváltságokkal. Vajon ez a tankönyvszerzők történelmi ismereteiknek súlyos hiányát mutatja, vagy szándékos manipuláció?” No, itt azért álljunk meg egy szóra! Figyelmébe ajánlom Marius Diaconescu „kollégának” – hadd legyek ezek után én is ironikus –, hogy az általa kifogásolt mondat így szól: „Az 1562. évi felkelésig elméletileg […] a székely jogilag teljesen egyenlő s kivétel nélkül nemes volt.” Ez az „elméletileg” jelzi, hogy a dolgok nem álltak egészen így… De nemcsak e beékelt szó jelzi, hanem az ezt megelőző másfél oldal taglalja a székelység belső rétegződését, a székelyek három rendjét, amelyek ismertetéséből kiderül, szó nincs tényleges egyenlőségről, egyenlő nemesi státusról, sem vagyoni, sem társadalmi szempontból.
Ami engem illet, eddigi írásaimban többször foglalkoztam a kérdéssel, és következetesen kerültem a székelyek kollektív nemességének, mint fogalomnak a használatát, mert a székely szabadságokat magam is más, katonai alapon kiváltságozott csoportok kedvezményeivel azonos lényegűnek tartom. Persze, egy fővárosi történésztől nem várható el, hogy kövesse a vidéki szellemi élet minden szakterületébe vágó rezdülését, még akkor sem, ha az illető tanulmányok olyan helyeken jelennek meg, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület, Debreceni Egyetemi Kiadó, Böhlau Verlag (Köln – Weimar – Wien), avagy a Columbia University Press kiadványai. Kollégám (így, csipkelődő idézőjelek nélkül), aki a megfelelő fejezetet írta a könyvben (személy szerint Mihály János) viszont fontosnak vélte a székelyek „elvileg” létező kollektív nemességére való utalást, én pedig a szerkesztés során úgy döntöttem, hogy ezt a szövegben hagyom. Miért? Mert a királyság-kori forrásokban
több helyen találkozunk e fogalommal,
így például Verancsics Antal krónikájában („a nemesség, amelynek [a székelyek] közösen mindannyian örvendenek”). Másfelől, összevetve a középkori Magyarországon létező, katonai alapon szervezett autonóm közösségek kiváltságait, a legtöbb hasonlóság a székelység, illetve az ún. „szepesi lándzsás nemesek” között mutatható ki (el addig, hogy kizárólag e két közösségben volt érvényesíthető az ún. „fiúleányság” joga, vagyis az, hogy egy kiváltságos székely, vagy szepesi lándzsás család férfiágának kihalása esetén a leányág örökli a jogokat, de a katonai kötelezettségeket is). A szepesi lándzsásokat eleve nemeseknek nevezi a középkori magyar jog, a székelyek pedig annak tartják magukat: véletlen csupán? Maga Werbőczy is azt állapítja meg Hármaskönyvében, hogy a székelyek „teljesen külön törvények és szokások szerint élnek”. Ennek alapján, a Magyarországra telepedett székelyek esetében, a vármegyei hatóságok még a 18–19. század fordulóján is minden további nélkül elfogadták a család valamely elődjének az 1614-es (Bethlen Gábor féle) székely lustrán való szereplését, mint magyar nemességét igazoló tényt. Utóbbi jelenségről román nyelvű, Secuii. Istorie – cultură – identitate (Pro-Print, Miercurea Ciuc, 2009.) című könyvemben is írok, dokumentumok alapján, tessék elolvasni!
A románok – mint a székelyek szolgái a címe Marius Diaconescu kritikai írása következő részének. Ez, elvileg, a székelyföldi románokról szólna. A cikkszerző által hivatkozott tudományos viszonyítási alap itt I. I. Rusu műve: Românii şi secuii. (Bucureşti, 1990). Hát erről megint vitatkozhatnánk: kapásból cáfolható, ellentmondásos vagy ellenőrizhetetlen állításaiból-adataiból csupán a legszembetűnőbbeket gyűjtötte csokorba és cáfolta Benkő Elek (az ELTE régész-történész professzora) a Magyar Tudomány. 1991/11. számában. Különösen bővelkedik nyilvánvaló tévedésekben Ioana Cristache-Panait néprajzi tanulmánya, melyet a szerkesztők, Rusu munkájának kiegészítéseképpen, a könyv második felében helyeztek el. Utóbbi sem a vidéket, sem a kutatáshoz szükséges magyar nyelvet bizonyíthatóan nem ismeri, ellenben habozás és válogatás nélkül románnak minősít minden útjába kerülő fából faragott emléket, ezekből pedig a Székelyföldön akad elég. Vitatott kézikönyvünk székelyföldi románokkal kapcsolatos állításai közül Marius Diaconescu leginkább azt kifogásolja, hogy a szerzők szerint a románok a székelyek „szolgáiként” érkeznek ide, illetve, hogy jelentősebb arányban a 17. századtól számolhatunk velük. Nos, ezen nincs mit magyarázkodnunk: a székelyföldi románok a 19. század közepéig jobbágyok és zsellérek voltak, kivéve, ha valamiképpen – kezdetben leginkább „fiúleánnyal” kötött házasság révén – sikerült bekerülniük egy kiváltságos székely családba. Nem feltétlenül voltak a székelyek jobbágyai és zsellérei, hiszen nagy részük a székelyföldön birtokos vármegyei nemesek „szolgáló embere”. Ez utóbbi kifejezést ne értsük félre, a magyar történeti szakirodalomban ez együtt jelöli a jobbágyokat és zselléreket, nincs benne semmi sértő, csupán körvonalaz egy társadalmi állapotot. Ami a másik kifogást illeti: a könyv szerzői jelzik ugyan, hogy „a románok székelyföldi jelenlétével már a királyság korában számolnunk kell”, ám számarányuk jelentősebb növekedését a rendelkezésre álló demográfiai források a 16. század végétől kezdődően adatolják, de főleg a következő században. Mi alapján állítsunk egyebet? Egy feljegyzését 1584-ben író olasz jezsuita nyomán, aki átutazóban azt állapítja meg, hogy „a székelyek között elvegyülve sokan vannak románok is”? Mi az, hogy „sokan”? Ezzel ellentételezzük a különféle – pontos ténymegállapításra, számszerűségre törekvő – összeírásokat? Ne tessék velünk szórakozni! Különben is, és még egyszer: igen, voltak a Székelyföldön románok, oktalanság tagadni, nem is tesszük. És elnézést kérünk, azért írtunk csak ennyit róluk, mert könyvünk címe A székelység története. E kérdés bővebb megismerésére ajánljuk A többség kisebbsége. Tanulmányok a székelyföldi románság történetéről címen, a csíkszeredai Pro-Print kiadónál, 1999-ben megjelent könyvet (szerkesztők Bárdi Nándor és Hermann Gusztáv Mihály; román nyelvű tartalmi kivonatokkal).
A következő alcím Marius Diaconescu cikkében: Urbánus legenda: a románok rablásai és gyilkosságai a Székelyföldön az első világháború idején. A fő kifogás itt – röviden –, hogy a könyv a román csapatok székelyföldi bevonulását és ténykedését megszállásként állítja be. Nos, egész Erdély vonatkozásában – ahol, mint tudjuk, és megint csak ostobaság volna tagadni – a lakosság többsége román nemzetiségű, a kérdés egészen másképp tevődik fel, mint a területileg-népességileg összefüggő tömböt alkotó Székelyföld esetében, ahol viszont a lakosság túlnyomó része székely-magyar. Ez a lakosság, amely el addig egy másik országban élt, más állampolgársággal, a bevonulókat nem fogadhatta virágesővel. A bevonulók viszont értelemszerűen megszállókként viselkedtek. Igenis, voltak rablások, dúlások, verések, kínzások, deportálások és nem kevés polgári emberáldozat. Ezekről pedig vannak dokumentumok. Elvégre háború volt, nem fáklyásmenet. Korábbi történelemkönyvek próbálták ezt másképpen tálalni, de ki hitt nekik?
Aztán a könyvszerzők a kommunista nosztalgiázás vétségébe esnek: a Tanácsköztársaságot létrehívó magyar bolsevik forradalmat – Marius Diaconescu szerint – polgári forradalomként tüntetik fel. Itt egy – nagyjából általános iskolai szintű – apróságra bátorkodnék felhívni a figyelmet: hogy Magyarországon 1918-19-ben két, egymást időben követő forradalom zajlott. Az egyik, 1918. október 31. és 1919. március 21. közötti ún. őszirózsás, jellegét tekintve polgári demokratikus forradalom, vezéralakja gróf Károlyi Mihály. A második 1919. március 21-től augusztus 1-ig, a szovjet típusú Tanácsköztársaság bolsevik forradalma. A könyv szerzői ennek megfelelően tárgyalják a székelyföldi eseményeket. Kétségkívül, voltak társadalmi feszültségek, és voltak székelyek, akik orosz fogságba esvén, majd a pesti események forgatagában, a bolsevik eszmék hatása alá kerültek, de távolról sem ez volt a jellemző, a könyvből sem ez derül ki.
A kritikai elemzés azt is kifogásolja, hogy a könyv szerzői a háború utáni román agrárreformot teszik felelőssé amiatt, hogy a két világháború közti időszakban – főképpen az általános válság idején – a székely gazdaság, a falvak népe nehézségekkel küzdött. Természetesen mi is tudjuk, hogy a kisbirtok-rendszerre és kisiparra épülő székely gazdaság nem a 20. századra termett. De az is tény, hogy főleg a székely közbirtokosságok – román agrárreform okozta – erdő- és legelőveszteségei súlyos csapást mértek a székelyek megélhetésére, amelyben a legrégibb időktől fő szerepe volt az állattartásnak és fakitermelésnek, megmunkálásnak. És nem igaz, hogy a korábbi, a kettős monarchia idején kialakult székelyföldi gazdasági problémákról (bezzeg, ugye…) nincs szó a könyvben: tessék megnézni a 17. fejezetet, kiemelten a 122–124. oldalakat!
Hogy pedig a Regátba ideiglenesen kivándorló székely csak alantasnak tekintett munkakörökben jutott volna kereseti lehetőséghez, mert képtelen volt megtanulni románul, és nem volt neki semmiféle mestersége, szaktudása? Nono! A román királyi palota, meg számos jelentős bukaresti köz- és magánépület emelésén székely ácsok dolgoztak! Úgy tűnik, munkáltatóiknak megérte elviselni beszédükben a kétségkívül nem ritka nyelvhelyességi bakikat. Vagy ez is csak mítosz volna, kedves kolléga? És nem akarunk gonoszak lenni, de ezek után kikívánkozik: még Nagyrománia új nemzeti címerét is székely ember, Keöpeczi Sebestyén József tervezte!
Tovább pedig állítólag azt bizonygatjuk, hogy „a románok a felelősek a hortista [így!] közigazgatás alatti székely gazdasági krízishelyzet miatt”. Elnézést, én ezt így a szövegben nem találom… Erre vonatkozóan itt ennyi áll: „…Magyarország egy gazdaságilag leromlott országrésszel gyarapodott. Erdély ipara megcsappant, a mezőgazdasági termelés minőségileg visszaesett. A helyzetet súlyosbította a román hatóságok által végbevitt kiürítés is…” Ez nem vád, hanem ténymegállapítás. De akár számolhatunk: hány középület, iskola, vasútvonal, stb. épült a Székelyföldön az első világháború előtti húsz esztendőben, és hány az utána következő húszban? Azt hiszem, könnyű dolgunk lesz… Ami pedig a kiürítés kérdését illeti, tudjuk: a román hatóságok vitték a mozdíthatót, amit akár természetesnek tekinthetünk, ezért nem is kommentáltuk. Amúgy a második világháború éveit tárgyaló fejezet nem ad az illető korszakról egy mesterségesen derített képet: nem kendőzi a helyi székely lakosság és új közigazgatás közti súrlódásokat sem (ezt persze magyar radikálisok vetik szemünkre), továbbá nyíltan és tényszerűen elemzi a deportálások kérdését (ezt meg szintén, ugyanazok…). Ilyen a malomkövek közti állapot…
Utolsó, és egyben a legsúlyosabb vádat tartalmazó része a kritikának az, amelyikben a szerző etimologizál az autonómia, önrendelkezés, önkormányzat és önállóság fogalmai körül. A vád, amit egy későbbi, az Adevărul hasábjain megjelent cikkében bővebben kifejt, hogy mi, szerzők, véletlenül-tudatlanságból, netán szándékosan összemossuk e fogalmakat. A legnagyobb probléma az, hogy Marius Diaconescu úr, véletlenül-tudatlanul, vagy szándékosan az önállóságot independenţa-nak fordítja, ami – ennyit már mi is tudunk – függetlenséget jelent. Innen már csak egy lépés azt állítani – és a bírálat szerzője meg is teszi! –, hogy a székelyek úgy beszélnek az autonómiáról, hogy közben függetlenségre gondolnak. Hát igen, ha román volnék, valószínű, hogy nekem is kinyílna a bicskám… Kedves Marius Diaconescu úr, ezek nagyon kényes politikai-diplomáciai fogalmak, ne tessék játszani velük! Ne tessék visszaélni azzal, hogy olvasóinak túlnyomó többsége nem érti a magyar nyelvet. Önről viszont, aki ugyebár Budapest legrangosabb tudományegyetemén szerezte doktori oklevelét (ahol mellesleg az Ön által lesajnált régész kollégánk, az első fejezetek társszerzője, Sófalvi András is), tehát Önről joggal feltételezik, hogy jól érti azt! Pedig itt nem ez derül ki… Ne tessék hát efféle súlyos félremagyarázásokkal egy ország haragját ránk zúdítani, mert kijut abból nekünk anélkül is!
Tisztelt Marius Diaconescu Úr! Egyáltalán nem volna baj az, hogy mi vitatkozunk. Sőt, ez volna a normális. Merthogy én hiszek abban, amit George Duby, a francia Annales történész-iskola nagy öregje tanított: „Az az ember, akinek múltja más, mint az enyém, aki nincs megáldva ugyanazokkal a szenvedélyekkel, mint én, biztos vagyok benne, hogy nem ugyanazokra a következtetésekre jutna, mint jómagam.” Csakhogy az a gyanúm, kedves Marius Diaconescu Úr, hogy Ön inkább abban hisz, amit a híres-hírhedt bestseller-szerző, Dan Brown mondat ki egyik szereplőjével: „…A történelmet mindig a győztesek írják. Amikor két kultúra megütközik, a vesztes megsemmisül, és a győztes írja meg a történelemkönyveket. Amelyekben persze a saját ügyét ünnepli, az ellenfélét pedig becsmérli. […] A történelem, természeténél fogva, mindig egyoldalú beszámoló.”
Nem tudom, ezek után van-e értelme a vitának?
Transindex.ro,

Kelemen Atilla:
A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintósat
Dr. Kelemen Atilla képviselő tízegynéhány éven át vezette az RMDSZ Maros megyei szervezetét, most viszont úgy döntött, "letészi a lantot", és visszavonul a megyei elnöki tisztségből. Eljött tehát a számvetés ideje, arról beszélgettünk, hogy mit mutat közel két évtized mérlege, melyek voltak az eltelt időszak sikerei, mit élt meg kudarcként.
– Pontosítsunk: 1993-ban lettem a TKT elnöke, de miután 1991-ben hazajöttem Amerikából, nagyon szorosan együtt dolgoztam az RMDSZ-szel és Zonda Attilával. Aztán következett a Kolcsár Sanyi bácsi és Kincses Előd időszaka, amikor végig TKT-elnök voltam, tehát benne voltam a döntéshozatalban. 2000-ben, tizenhárom évvel ezelőtt lettem megyei elnök. Azért szoktam húsz évet mondani, mert azelőtt is ott voltam a Maros megyei RMDSZ vezetésében. Sőt, már '91-ben az akkori főtitkárságnak voltam a mezőgazdasági referense, a Domokos Géza korszakából is elkaptam egy rövid időszakot, utána pedig hosszú éveken keresztül a Markó Béla-időszakban volt a munkám legnagyobb része. Büszke vagyok arra, hogy a Markó Béla és Takács Csaba vezette RMDSZ-szel együtt tudtam dolgozni.
Szolgálatra vállalkoztam
– Az RMDSZ-t mindig egyfajta szolgálatként fogtam fel, megpróbáltam az RMDSZ érdekvédelmi részét szem előtt tartani, hiszen a romániai magyarság érdekvédelme a fő tét ebben a dologban. Óhatatlanul voltak sikertelenségeink, de nagyon sok olyan harcot vívott meg ebben az időszakban az RMDSZ, amelyekre ma már nem nagyon emlékszünk, kezdve attól, amíg a magyar feliratoknak létjogosultságot tudtunk teremteni, kezdetben kalózakciókkal, hogy úgy mondjam, majd később sikerült megteremteni ennek a törvényes kereteit is. Ezeket ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni. Sok minden belefért ebbe a húsz évbe, de úgy gondolom, hogy a teljes RMDSZ-nek egy sikeres periódusa volt ez az időszak, és amellett, hogy egyre többet tanultunk meg az érdekvédelmi politizálásból, még mindig vannak olyan dolgok, amelyek nem úgy működnek, ahogy kellene. Ettől függetlenül mindenkinek tisztában kell lennie azzal, hogy az összmagyar nyelvterületen a legeredményesebb és mindeddig egyben maradt szervezet az RMDSZ, hiszen ma már nagyon sok párt eltűnt a román politikai palettáról. Ki emlékszik ma már a PUNR-re vagy a Vatrára, vagy ki emlékszik a nagy történelmi múlttal rendelkező román pártra, a Parasztpártra? Egyik sincs már Románia parlamentjében, az RMDSZ ellenben még mindig ott van.
– Ehhez fanatikus hitre is szükség van, és olyan emberekre, akik igazi szolgálói annak a célnak, amiért ez a szervezet létrejött. A '90-es évek elején interjúsorozatot készítettem akkori politikusokkal. Nem születtem politikusnak címmel...
– Ez rám teljes mértékben talál, nem is érdemként szoktam emlegetni, de bizony a több száz állatorvosból alig találunk olyat, aki nem volt párttag, és én egyike voltam ezeknek. Ezt persze nem különösebb érdemként szoktam felhozni, egyébként származásom miatt nem is lehettem volna az, sem apám, sem anyám, sem senki a családból.
-– Mégis, hogyan lett politikus?
– Nagyon belém nevelték, hogy a nemzetért tenni kell. Édesapám sokszor mondta ezt, Teleki Pál országgyűlési beszédeit tartalmazó könyvét is kellett olvasni nekünk, ami tilos volt abban az időben, Németh László történelmi és társadalmi drámái nálunk majdhogynem kötelező olvasmány volt. Sajnos, még nem igazán értünk el ahhoz, amit Németh László megálmodott, de számomra jelen pillanatban is a vidék a legfontosabb. Az életem a vidékhez köt, szeretem a vidéki közeget, ott érzem igazán jól magam, és most már 42 éves állatorvosi tevékenység után tudom, hogy ott a helyem. Majdhogynem azt mondhatom, hogy tudatosan belénk nevelték ezt a fajta szolgálattételt, amit apám mindig úgy mondott, hogy szolgálni kell a nemzetet, és nem előnyöket várni.
– Vannak bírálói is, elégedetlenek mindig akadnak. Egyesek azt állítják, hogy ön a parlamentben a mezőgazdasági szakbizottság elnökeként, alelnökeként, annak ellenére, hogy szíve csücskének nevezi a vidéket, nem tett eleget a vidéki emberekért.
– Meg kellene nézni azt a több mint százhúsz törvénytervezetet, amit én nyújtottam be a mezőgazdasági szakbizottságban: pl. a 2000. évi 1-es, Lupu-törvény néven elhíresült törvény, amelynek öt kezdeményezője van, de a törvény második aláírója az RMDSZ, illetve Kelemen Atilla. Sokat harcoltam akkoriban, hogy ez a törvény átmenjen, mert nem mindenkinek volt az a véleménye, hogy a restitúció a megoldás. De én voltam az állatorvosi kollégium törvényének az egyes számú szerzője, az állattenyésztési, a legelőtörvény, a méhészeti törvények vagy mások egyéni vagy társszerzője.
A mezőgazdasági szakbizottságban és román közegben több elismerést kaptam
– Lehet, nem kommunikáltam elég jól, ez egy külön adottság. Van, aki a munkát választja, és azt mondja, az majd megmutatja magát. Ma ez egy kicsit másképp működik, tudom, de ezt felvállalom. Érdekes módon a mezőgazdasági szakbizottságban és a román közegben több elismerést kaptam azért, amit tettem. Például Gura Humoruluiba meghívtak egy mezőgazdasági kiállításra, amikor George Flutur volt a mezőgazdasági miniszter. Az ottani állattenyésztők külön találkozni óhajtottak velem, mivel az állattenyésztési törvénybe sikerült bevinni a szarvasmarhákra járó támogatást, amit kimondottan én harcoltam ki a minisztériumnál. De említhetném a lótörvényt, amelyre egész Európában felfigyeltek, bár aztán hatályon kívül helyezték, áthelyezték egy másik törvénycsomagba, de azért gondolom, egyetlen lótenyésztő sem felejti el, hogy a lovakért mit tudtam tenni. Lehetett volna talán jobban népszerűsíteni, esetleg másképp kellett volna kommunikálni. Köztudott, hogy én nem vagyok internethasználó, a Facebookon sem szeretek szerepelni. Valószínű, többet szerepelhettem volna, jobban kellett volna kommunikálni a médiával, hisz sok olyan politikus van, aki az ideje nagy részét önreklámozással tölti, vagy egyik tévétől a másikhoz vándorol. Az időmet én munkával töltöttem, bár a munka ma már nem divat. A magamutogatás nem az én stílusom. A világ most éppen nem eszerint működik, de már nem fogok megváltozni 65 évesen, s valószínű, hogy a világ sem nem fog az én kedvemért megváltozni.
– Evezzünk vissza hazai vizekre: miért nem vállal még egy mandátumot?
– Bizonyára van, aki emlékszik, mit mondtam ezelőtt négy évvel a választáskor, amikor úgy gondoltam, abba kéne hagyni, de végül rávettek, hogy induljak még egy ciklusban. Azt mondtam, rendben, de ez az utolsó lesz, és többet nem lehet engem rávenni. Most is nagyon sokan megkerestek, hogy maradjak, de azt mondtam, húsz év elég volt. Persze az is elterjedt rólam, hogy olykor durván szigorú voltam.
– Meg rettenetesen nehéz ember...
– Nehéz ember vagyok, mert megköveteltem magam körül a fegyelmet. Úgy gondolom, fegyelmezett munka nélkül nincsenek eredmények, és azt is gondolom, hogy abban, hogy egy ilyen óriási szervezetet, amilyen a Maros megyei, egyben tartottunk, nekem is van érdemem. Nem hiszem, hogy Hargita megyéhez hasonlóan háromfelé kellett volna vágni ezt a megyét. Maros megye épp így képezi le az egész ország helyzetét, hiszen egyharmada a megyének gyakorlatilag a tömbmagyarság, a Nyárádszereda – Erdőszentgyörgy – Szováta háromszög, a fele-fele rész az Marosvásárhely és környéke, fel Régen felé, és sajnos vannak teljesen elszórványosodott vidékeink. Ez egyfajta empátiát követel a politikustól, érteni kell mindegyik vidék sajátosságait, és eszerint kell politizálni, nem úgy, hogy az egyiket el kell sorvasztani. Mostanában különböző forgatókönyveket hallok, hogy le kell mondani a szórványról, és csak a tömbre kell odafigyelni, sőt már amolyan kimenekítési szcenáriumok is keringenek. Én ezekben nem hiszek. Azt hiszem, hogy az egyensúlyt meg kell tartani. Markó Béla a múltkor Duray Miklós egyik hasonlatát idézte, hogy a szórvány és a tömbmagyarság viszonya olyan, mint a kenyér és a héja: lehet keményebb, egy kicsit égettebb, de ha levágják róla, hamar megpenészedik vagy kiszárad, és ehetetlenné válik. Pontosan így gondolom én is: nincs tömbmagyarság szórvány nélkül, nincs szórvány tömbmagyarság nélkül. Mindegyiknek megvan a maga helye a politikai palettán, és mindegyikre oda kell figyelni.
Fegyelem vagy bábeli zűrzavar?
– Maros megyében 218 működő RMDSZ-szervezet van. Óriási megye, nem lehetett hagyni, hogy mindenki mondja a magáért, abból bábeli zűrzavar lett volna. Természetesen megköveteltem a munkát, megköveteltem azt, hogy az önkormányzatok töltsék be azt a feladatot, ami rájuk hárul, és arra is emlékeztettem a megválasztott képviselőket, hogy szolgálatra vállalkoztunk, a választókat kell szolgálni úgy, ahogy ígérjük egy-egy kampányban. Ezt ki könnyebben, ki nehezebben viselte. Furcsa azért, hogy olyan emberek, akikkel vitatkoztunk, jönnek most, hogy hiányozni fog a kemény és kordában tartó kezem. Olyan levelet is kaptam, hogy ott kellene maradnom, a korlátozó, keretet szabó szigorúságot jobb volna tovább képviselni. Ez már nem az én dolgom, de fegyelemre és önfegyelemre van szükség, és a funkciónak megfelelően kell viselkedni. Ez néha összeütközést is eredményez. Sokszor elmondtam a barátaimnak: lehet, hogy én egy más világban gondolkodom, de szeretek az emberekkel kezet fogni, a dolgokat a szemükbe mondani. A kézfogások RMDSZ-ét szeretem, nem a rákattintásét. Nem rákattintással akarok kommunikálni, nem egy virtuális teret akarok kitölteni. Azt a helyet akartam mindig kitölteni, amelyben helye van az ellentmondásnak is, helye van a dolgok néha nagyon kemény megbeszélésének. Lehet azt mondani, hogy nehéz ember vagyok, de azt mindenki tudta rólam, hogy az egymást követő prefektusok sem várakoztattak az ajtó előtt, mert kinyitottam az ajtót, és bementem. Mindig tisztában voltam azzal és rákényszerítettem őket is, legyenek tisztában azzal, hogy én a megye legnagyobb politikai alakulatát képviselem. Természetes volt, hogy a Maros megyei magyarságot képviselem, ennek megfelelően, nem magamnak, a megye magyarságának követeltem ki azt a tiszteletet, amit el is értem. Igen, nehéz ember vagyok valószínű, de ezt másképp nem lehet. A meghunyászkodás nem vezet célra.
Nehéz házasság volt az elmúlt négyévi
– Képviselő úr, 218 helyi szervezet van a megyében, ezek között voltak olajozottan működő szervezetek, de voltak problémásak, konfliktusosak is. Legkézenfekvőbb példa a marosvásárhelyi szervezet, amelyben a több éven át lappangó ellentétek a tavaly nyári, az úgynevezett felszámolási akcióban csúcsosodtak. Egyes vélemények szerint önnek is nagy a felelőssége abban, hogy idáig fajultak a dolgok.
– Én ezzel az RMDSZ-szel az elmúlt húsz évben teljesen azonosultam, számomra nem egy bejáró munkahely volt. Bevallom, nagyon sok álmatlan éjszakám is volt azért, hogy hogyan kellene bizonyos dolgokat megoldani. Volt, ami nem ment jól a megyében, bár sok minden olajozottan működött, és továbbra is hiszem, és büszkén mondom, hogy a Maros megyei szervezet az RMDSZ országos zászlóvivője. Ehhez lehetett viszonyítani a többi megyék munkáját. Persze természetes, hogy a sikertelenségek, kudarcok az enyémek is. A magam felelősségét nem akarom kivonni ezekből a dolgokból. Az, hogy a marosvásárhelyi szervezettel a viszonyunk hogyan jutott ide, egy kicsit visszamennék a történetben. Amikor nagyon úgy nézett ki, hogy 2003- 2004-ben Dávid Csaba, az akkori városi elnök a Reform tömörülés felé fordul, és egy részét el is viszi a vásárhelyi szervezetnek, akkor az én személyes viszonyom által tudtam visszahozni a szervezetbe Dávid Csabát és csapatát. Nem titkoltam soha, hogy a négy évvel ezelőtti választáson én nem Benedek Istvánt támogattam, de miután ő nyert, azt mondtam, meg kell próbálnunk egy civilizált kohabitációt, elfogadtam a választók döntését. Egyesek piszkálódást vártak volna tőlem, azt, hogy találjam meg a módját, hogy egy előrehozott választással váltsam le a vezetőséget. Én viszont megpróbáltam együtt dolgozni vele. Nem mondhatja rám a régi vezetésből senki, hogy egyetlen alkalommal is keresztbe tettem volna ennek a szervezetnek, megpróbáltam az RMDSZ mellett tartani. Rázós szekérúton jártunk, de ezen a döcögős úton is együtt kellett mennünk.
Amikor a tavaly a dolog kiborult, magatehetetlenül feküdtem egy súlyos műtéttel. Ha itthon vagyok, valószínű, nem tört volna ki ez az egész cirkusz. Lehet, az is hiba volt, hogy miután hazajöttem, azt mondtam, nem kell felfordítani az RMDSZ-t egy választás előtt. A magam hibáit elismerem: igen, meg voltam győződve, hogy tiszteletben kell tartani a választók akaratát. Nehéz házasság volt ez a négyévi, az biztos, lehetett volna jobban is csinálni, de sokkal rosszabbul is elsülhetett volna. Ma politikai szerepet vállalni Romániában magyar emberként nem hálás feladat. Az embereknek van egy csomó jogos és néha nem egészen jogos elégedetlensége. Ezekre mind választ kell adni, fel kell tudni vállalni.
Komplikálta a megye vezetőjének az életét, hogy ebben a megyében volt Markó Béla, Frunda György és Borbély László
– Nagyon nehéz volt úgy vezetni, hogy ezekkel az emberekkel is el tudd fogadtatni, hogy néha nem úgy dönt az ember, ahogy ők elvárnák. Azt hiszem, hogy ezeket a problémákat Maros megyében kezelni tudtuk, bár amikor a magyar politikának ilyen kiemelkedő egyéniségei vannak a megyében, okoz nehézségeket is. Persze eredményeket is, és büszkék lehetünk arra, hogy ez a megye ilyen politikusokat adott. Tehát a kép árnyaltabb, mint első látásra tűnik. Nehéz feladat volt, biztosan vannak dolgok, amelyeket másként lehetett volna...Azonkívül, egy másik dolog, ami egy RMDSZ-elnöknek általában árnyalja a politizálásban a munkáját, az, hogy akár elismerik, akár nem, bizonyos értelmiségi körökben komoly presztízsveszteséget jelent az aktív politizálás. Nagyon sokszor mondták, hogy könyveket írtál, tudományos dolgozatokkal foglalkoztál, miért kell neked a politika? Miért teszed ki magad annak, hogy szidjanak? Pontosan azért tettem ki magam, mert ezt felvállaltam, és úgy gondolom, valakinek fel kell vállalnia. Annyira naiv nem lehet egy politikus, hogy azt higgye, mindenki elégedett lesz a munkájával. Nem így teremtették az emberiséget.
– Egy korszak most lezárult, új fejezet kezdődik. Hogyan látja a jövőt?
– Nem tudom, új fejezet-e ez vagy folytatás. Miért ne lenne jó, ha kontinuitás van egy megyében? Miért ne volna jó, hogy ebben a megyében nem nagyon voltak disszidens akciók, amelyek az RMDSZ egységét megtörték volna? Ezt miért ne lehetne folytatni, azt a célt látni, amelyet ez a szervezet bölcsen ezelőtt 23 évvel kitűzött maga elé? Én ezt így látom. Persze, lezárult egy fejezet. De egy könyv sem ér véget egy fejezet végén...
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely),

Meghallgatás – lehallgatás
Domokos Géza kockázatai címmel készülő könyv egyik fejezetét ismerheti meg itt az olvasó – harmincöt (és harminchét) évvel ezelőtti történeteket. Aki ezt az időszakot nem élte át, nehezen fogja fel, milyen fenyegetettségek, kényszerek közt éltünk. Például itt, Kolozsvárt, Ceauşescu uralmának sötét árnyékában. Domokos Géza pályája és a Kriterion ezalatt, lényegében ezzel szemben ért a csúcsra (amiről a könyv következő fejezetei beszélnek).
A fene sok hivatal Domokos Géza életének Kriterion-korszakában sem kevesbedett. Sőt! 1978 márciusában, a Magyar és Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa együttes plenáris ülésén – amely Nicolae Ceauşescu jelenlétében zajlott – Domokos nem csupán mint a kiadó igazgatója, hanem egyúttal mint a Romániai Írók Szövetségének titkára vett részt. Az Előrében (1978. március 16-án) megjelent lepedőnyi közlemény, abban Géza bő hasábnyi terjedelemben olvasható hozzászólása igen tanulságos,
politikusi-művelődéspolitikusi taktikázásának megértése szempontjából.
Mint minden felszólaló, természetesen ő is azzal kezdi, hogy „pártunk elvei a nemzeti kérdésben helyesek és világosak. Természetes, hogy a szocialista építés egyik vagy másik problémájában többféle konkrét megoldási módozat lehet. Előfordulhat egy adott pillanatban, hogy a gyakorlati megoldások nem felelnek meg teljes egészükben az elfogadott elveknek; nincs kizárva egyes hibák elkövetésének lehetősége sem.” Érdemben aztán az anyanyelv ápolásáról, frissen-megőrzéséről, harmonikus fejlődéséről, illetve az iskola, a sajtó, a könyvek, a könyvkiadás ebben vállalt szerepéről beszél, arról, hogy „fel kell használni a szocialista államunk biztosította összes eszközöket” ennek érdekében. Nyilván a Kriterion pozícióit akarja erősíteni annak leszögezésével, hogy a könyvek – a sajtó, a rádió és a televízió nyelvművelő rovatai mellett – „szerves részét képezik a szocialista, hazafias nevelésnek”. És következik felszólalásának lényege („itt, a párt előtt, közöttünk, román, magyar és német kommunisták között” történő felvetésben): „Nem érezzük szükségét annak, hogy olyan tanácsokat és javaslatokat fogadjunk el, amelyeknek nincs forrásuk a mi valóságunkban, a mi életünkben. A közös történelem tanulságai sokatmondóak ebben a vonatkozásban, és mi nem akarjuk soha elfelejteni ezeket a tanulságokat!” (Erre még jön egy bizalombiztosító vallomás a párt és személyesen Ceauşescu irányában, a sikerekben való hit kifejezése.)
Az 1978. márciusi Előréből részlegesen idézett szöveget olvassuk most párhuzamban az Igevár két fejezetével, a cenzorokat, a „sajtóigazgatóság” dolgozóit – és főnökeit – megidéző hetedikkel, valamint „A feljelentők és piszkos kis szorgoskodásaik” címet kapott tizenkettedikkel. Mindkettőben inkább a nyolcvanas kiadói évek kellemetlenségeiről, szerkesztői-szerzői megpróbáltatásairól kapunk példákat és általános érvényű értékelést; az előző évtized az emlékező (D. G.) szerint még elviselhetőnek látszik. A „vörös plajbásszal vitézkedők”, azaz a könyvek hivatásos cenzorai tekintetében Domokos 2000-ben elnézőbb; le is írja: „a kommunista rendszert, a Ceauşescu-diktatúrát szemrebbenés nélkül kiszolgálók panoptikumának is megvoltak a belső drámái”. Illyés híres versére utalva, a „szem a láncban” igazsága alól természetesen magát sem vonja ki. A Kriteriont körbefogó gyűrű, a cenzorok, aparatcsikok és még inkább a feljelentők együtt jelentették a veszélyt, már a hetvenes évekbeli fenyegetettséget – ami (és ez a nagy szó!) akkor a Kriterion kiadványain még nem (vagy alig) látszott. Ehhez viszont olyan pódiumi megszólalásokra volt szükség, mint amit az idézett Domokos-szöveg példáz, és persze a jó kapcsolatrendszer.
1978-ból több olyan esemény – és érvelési kísérlet – idézhető, amely lényegében közel visz nemcsak Domokos e pódiumi megszólalásához, hanem a romániai helyzet, helyzetünk, az egyre inkább megnyilvánuló román nemzeti-szocializmus, fasisztoid megnyilatkozások jobb megértéséhez, tiltakozó-védekező magatartásunk formáihoz. A Sepsiszentgyörgyön áprilisban megrendezett első nemzetiségi színházi kollokvium s a május közepi, Kolozsvárt, a román Nemzeti Színházban az Írószövetség szervezésében sorra került országos drámairodalmi tanácskozás engem is megszólított, belekeveredtem az események sűrűjébe. Emlékezetem szerint Géza egyiken sem volt jelen, legalábbis nem kapott szerepet bennük, a következmények azonban elértek hozzá. Az összekapcsolódott két történet dokumentumai (nagyobbrészt) megtalálhatók Függőhíd című „közérzetkrónikámban” (Pécs, 1993). Noha az erdélyi olvasó a könyvhöz nemigen juthatott hozzá, nem részletezem a dolgokat, csak „a pódium mögöttiek” érthetővé tételére szorítkozom. Szentgyörgyön vitaindítót tartottam színházaink gondjairól, belefoglalva a közeget, amelyben intézményeink léteznek; és ebből nem tudtam kihagyni az országos fórumokon a nacionalista uszításban élenjáró költő,
a Ceauşescu-politikát legteljesebben kiszolgáló Adrian Păunescu kemény elmarasztalását.
Ott helyben nem lett nyílt botrány a szokatlan fellépésből. Annyi történt, hogy „baráti” ebédre hívott meg a szálloda vendéglőjébe a Kovászna megyei (román nemzetiségű) propagandatitkár és a Szekuritáté csángó származású főnöke, békítő hangnemben igyekeztek meggyőzni „túlzó” megnyilatkozásom időszerűtlenségéről. A botrány egy hónap múlva Kolozsvárt tört ki, az újabb kollokvium első napján; a hivatalos bevezetők elhangzása és egy román író felszólalása után, még az összes hivatalos személyiség (bukaresti írószövetségi emberek és párttartományi elvtársak) jelenlétében újabb, ezúttal színpadról, kortárs román szerző (Mircea Micu) drámájában elhangzott uszítást (Kossuth orgyilkosként szerepeltetését) tettem szóvá – természetesen jól körülbástyázva kritikámat (gondoltam én), mindenekelőtt a drámaíró Marin Sorescu pozitív példájával. Döbbent csend fogadta felszólalásomat, hogy majd a délutáni folytatásban egy kolozsvári román kollégától, Teohar Mihadaştól megkapjam a választ: hogy jövök én hozzá, Kossuth Lajos és Horthy Miklós tisztelője, hogy megmondjam az ő (román színházi) házában, mit szabad és mit nem.
Minthogy a helyszínen a szó szoros értelmében nem kaptam kést a hátamba – a lincshangulatot valamennyien, itt jelen lévő magyar írók éreztük –, elkezdtem levelezni becsületem védelmében, elsősorban az írószövetségi elnököt, George Macovescut szólítva meg leveleimben (Ceauşescu külügyminisztere is volt, ám mégis kultúrember). Az első levelet Macovescunak május 22-én írtam. Ehhez társuló, Korunk-fejléces papíron írt levelemet is megtalálom a Domokos-hagyatékban, május 27-ről:
Kedves Géza,
Küldöm a Macovescunak írt levelem másolatát, bár talán már láttad. (Elküldtem Ghişének is.) Felháborító a cinizmus, hogy Micut küldték a könyvhétre. És ahogy a România literară a hozzászólásokat (főként a Mihadaşét) hozta – de maradt Macovescunál az „etichetare” – în doi. [Kettős megbélyegzés.]
Néhány nap múlva küldöm a pesti akadémiai meghívás román fordítását Macovescunak, a másolatát Neked. Micu után talán én is mehetek Budapestre…
Baráti szeretettel
Kántor Lajos
Az útlevelet (az ajánlást hozzá) megkaptam, részt vehettem (előadással) a Nyugat évfordulójára rendezett tudományos szesszión. Megfordulhattam Bukarestben is, az Írószövetség elnökénél, ő hívott fel magához, normális beszélgetés zajlott köztünk, ráadásul megdicsérte román nyelvtudomásomat. (Kényes helyzetben saját átlagom fölött teljesítettem, ékes román nyelven.) Hat hónap elteltével, november 12-én megírtam harmadik levelemet is Macovescunak, nehezményezve, hogy ígérete ellenére nem kaptam lehetőséget román fórumon a védekezésre, Mihadaş aljas rágalmazása ellen. Hivatkoztam az ügyben romániai magyar írók egyértelműen mellettem álló véleményére, kettő közülük ráadásul az Írószövetség operatív vezetésének a tagja, Sütő András alelnöki, Domokos Géza titkári minőségben. (Sütő ugyancsak megírta a maga tiltakozó levelét Macovescunak; a másolatát elküldte nekem.) Utaltam a két kollokviumhoz kapcsolódó budapesti interjúra is, az Élet és Irodalomból (Zelei Miklóst bízta meg az És szerkesztője a beszélgetés lefolytatásával). S még egy érdekesség: a Macovescunak küldött román nyelvű levél (a harmadik) nem csupán a Domokos-hagyatékban van meg. Egy másolat az én szekus megfigyelési dossziémat is gazdagítja. Sőt, ezen túlmenően, Constantin Ioana tábornok Szekuritáté főinspektor 1978. október 25-i, majd 1979. február 6-i „nótájában” (összefoglaló jelentésében)
részletesen leírja sepsiszentgyörgyi és kolozsvári viselt dolgaimat
(a kollokvium alkalmával), azt, hogy megtámadtan Adrian Păunescut és a drámaíró Mircea Micut, ráadásul pedig interjút adtam az Élet és Irodalomnak. És ezt az interjút háromszor is közvetítette a magyar Szabad Európa Rádió. Ami persze negatív hatást gyakorolt egyes magyar nemzetiségű értelmiségiek körében, és jelentősen hozzájárult a nacionalista érzelmek felszításához. (A második „feljegyzés” két névvel is konkretizálja negatív hatásomat; Nagy Géza egyetemi előadótanár például arról beszélt, hogy ideje volna magasabb beosztásba kerülnöm, mert hátamra veszem a romániai magyar kisebbség sorsát.) A tábornok elvtárs szerint viszont annak jött el az ideje, hogy a pártszervek elé hívjanak, figyelmeztessenek. (Ez még a szelídebb összefoglalók közé tartozik – több mint egy évtized hátra van e téren…)
És még egy szekus papír, 10 oldalon. (Az eredeti, magyar nyelvű telefonlehallgatási irat állítólag csak ötöt tett ki, a néhol nehezen kiolvasható román fordítást lendületes írással megnövelték.) A címben „GOGA” szerepel – Gáll Ernőt, a Korunk főszerkesztőjét, mint megfigyeltet ezen a néven tartották számon –, melléje írták, hogy „Kantor Layos”, vagyis így került be az én dossziémba is. Minden adatot, számot a „címlapról” nem tudok megfejteni, ám több mint biztos, hogy a szerkesztőségi telefonon keresztül értesültek arról, hogy mi történik bent, a főszerkesztői szobában 1976. október 1-jén (? – merthogy látható egy október 4-i dátum is ugyanott). Valószínűleg egy nagyon korai előcenzúra megjegyzéseit tárgyaljuk meg, a szerkesztők (furcsa, ám reálisnak tűnik a leírás, hogy a decemberi, ünnepi – de még nem Ceauşescu-fényképpel kötelező – szám cenzúra utáni alakulásáról van szó, október elején). Suttogva beszélnek a jelenlévők. A beszámoló szerint – ugyanis a román szövegben már kommentárok is olvashatók – R. (Rácz) meglepetésére én nem dühösen veszem tudomásul, hogy kidobták a cikkemet, noha megjegyzem, hogy a „Ban-Bank” klasszikus dráma.
Miért tartozik ide a sok besúgói, lehallgatási stb. fel(le)jegyzés közül éppen ez az október eleji? Mert kiemelt helyet kap benne Domokos Géza érkezése, akit R. és Kantor nagyon melegen üdvözöl. („Soseşte GEZA – primit f. călduros de…”); a „GEZA” fölé utólag írták oda a „Domokos”-t. Az a szövegben eredetileg is látható, hogy mi ketten, azaz hárman „mindjárt más irodákba megyünk át”. Most már csak a Domokoshoz kapcsolódó részekből idézek. Én beszámolok Gézának, hogy a Paulovics-kiállítást (bizonyára a Bánffy-palotában, teszem hozzá a román szöveghez, utólag) nem engedik magyarul is megnyitni. (Ebbe a beszélgetésbe kapcsolódik be az időközben hozzám érkezett „Bela baci” – nyilván Gy. Szabó Béla, a maga tapasztalataival.) „Geza” mindenféléről beszél aztán Rácz-cal, a Kriterionnál készülő kötetéről, aztán „rettenetesen suttogva” az NSZK-ban vagy két hete megjelent cikksorozatról, amely Románia gazdasági problémáit tárgyalja, majd valamit a magyar kisebbségről és arról, hogy Bukarestben találkozott D. R.-vel – D. R. Popescuval –, aki panaszkodott színdarabja gyenge fogadtatása miatt. Domokos Géza közlései továbbra is erősen érdeklik a lehallgatót: két héttel korábbi csíkszeredai látogatására épp csak utalás történik, arról viszont részletes beszámolót kapunk, hogy a bukaresti zsinagógában, a zsidó halottak napján Méliusz verseiből szavaltak, és hogy Rosen rabbinak kitűnő kapcsolatai vannak a „fentiekkel”. Domokos és Rácz folyamatosan beszélgetve távozik a szerkesztőségből, utóbbi a saját kocsiján viszi el Domokost, aki egyenesen a reptérről érkezett a Korunkhoz.
A Kriterion és a Korunk intézményi kapcsolatai tulajdonképpen a nyolcvanas évek legelején válnak bizonyíthatóvá, a ránk irányuló megkülönböztetett figyelem azonban – mint az idézett dokumentum is jelzi – jóval korábbi. (A pódiumokról elhangzó szövegeknél sokkal többet mondanak a mögöttük, a kulisszák mögött történtek. Ezek megismerésében segíthetnek a Szekuritáté ma már nem „szigorúan titkos” iratai.)
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár),

Egy iskola ellopott története
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat, és még a Jóisten tudja, mi mindent.
Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is. Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a kolozsvári Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot: Litteris et pietati sacrum. Hát már ezt is?
Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás nemcsak a jobblétre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat? Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
Államosítás, átkeresztelés
Litteris et pietati sacrum – A tudománynak és a kegyességnek szentélye – írták fel őseink a jelmondatot a kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a református egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken a Petőfi utcára néző újkollégium épületét.
Ennek kapubejárata fölé szintén a Litteris et pietati sacrum jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület, és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt, hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen az 1948/177-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent 1948/176-os számú államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva.)
Az államosítás után 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincaira változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették. Az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Elveszve az idők homályában
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet, amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét a maga történetének beállítani, és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet. A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről.
Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni. Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görögkeleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola 1919. október 19-ei létesítéssel).
A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet. Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában, és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze”. (Idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét” (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harminchat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú román líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochenţie Micu-Klein Líceummal.
Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „În paralel cu liceul reformat funcţiona o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochenţie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik. A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává.
De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni? Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu Gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé? Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. magyar fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. román líceumban tanultak?
Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője. A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen valódi információkkal nem rendelkeznek. Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az egyetemi könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
Támadás a magyar múlt ellen
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai-líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy szintén légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak. Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad óta ez az intézmény (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincaijal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen. Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól elkövetett hamisításaikért. Érdek-képviseleti szervezetünk, valamint parlamenti és európai parlamenti képviselőink figyelmét is felhívnám, hogy megfelelő fórumoknál lépjenek fel ezek ellen az eléggé el nem ítélhető hamisítások ellen.
Kolozsvári József
Krónika (Kolozsvár),

Nacionalizmus és manipuláció: a Der Spiegel a hajpántügyről
A nemzetközi sajtó figyelmét is felkeltette a kovásznai iskoláslány, Sabina Elena által március 15-én viselt román nemzeti színű hajpánt körül kirobbant botrány. A német Der Spiegel online kiadása egy terjedelmes cikkben számol be az ügyről „A román trikolor körüli konfliktus: Elena hajpántja” címmel.
Egy nemzeti színű hajpánt nemzeti hőst kreált: egy 15 éves román lány magyar iskolatársai ellen tiltakozott és ezzel hazafiassági mozgalmat indított el. Hogy a kormány a vitatott reformját véghezvihesse, előnyt próbál kovácsolni az ügyből – írja a cikk bevezetőjében Keno Verseck.
Honnan indult és hová érkezett
A német újságíró szerint az egész ügy abból indult ki, hogy a kislány „vissza akart vágni kollégáinak”. „Csupán egy visszavágásról lett volna szó, a fiatalok közötti megszokott magatartásról, akik még nem tanultak meg higgadt döntéseket hozni. Egy vidéki iskolában történt banális vita egész Romániát a feje tetejére állította. Sabina Elena a Kőrösi Csoma Sándor iskola 9. osztályos tanulója március 15-én egy román nemzeti színű szalaggal a fején jelent meg a többségében magyarok által lakott térség területén lévő kovásznai iskolában”. Arról, hogy ezt mi váltotta ki, a diáklány így nyilatkozott: „A tavaly, a december elsejei nemzeti ünnepünkön a magyar diákok obszcén jeleket mutattak felénk és kifütyültek minket. Ezt nem akartam válasz nélkül hagyni” – magyarázta Sabina. Ami ezután következett, teljesen meglepte a Der Spiegel neves újságíróját. „Néhány nappal ezután a 15 éves lány Románia nemzeti hősnője lett. A román sajtó soviniszta és harsány stílusban számolt be a bátor lányról, aki visszavágott a magyar kisebbségnek. A szolidaritás jeleként Románia nagyobb városaiban több ezer ember vonult az utcákra. Elena és édesanyja a televíziós műsorok különkiadásaiban szerepeltek, a szolidaritást kifejező Facebook oldalt pedig több mint 50 ezren likeolták.”
Ceausescu politikájának következményei
Azért, hogy jobban megértsük az etnikai környezetet, amelyben ez az ellentét kipattant, Verseck emlékeztet arra, hogy „Kovászna városa Erdély dél-keleti részén található, 10.000 lakosának mintegy kétharmada magyar. A Kőrösi Csoma Sándor líceumban magyar és román diákok is tanulnak, az iskolában kétnyelvű oktatás folyik. De ez egy ingatag állapot. Ez nemcsak az említett iskolára, vagy Kovászna városára igaz, hanem az egész régióra is, amelyet Székelyföldnek neveznek, és ahol évszázadok óta egy tömbben, többségben élnek a magyarok. Ceausescu a nacionalista asszimilációs politikájával már megpróbálta megbontani a térség etnikai összetételét. Ez hosszútávon megrontotta a románok és a magyarok közötti kapcsolatot. Nagyon sok katolikus székely bizalmatlan a románokkal szemben, miközben sok román úgy érzi, hogy ők a nemzet fellegvára egy az ellenség által illegálisan elfoglalt területen” – jegyzi meg a szerző.
Beteljesületlen ígéretek
A kislány tettéről Verseck ironikusan jegyzi meg, hogy „nem éppen egy értelmes” cselekedetről van szó. „A konfliktus gyökerei a régmúltban keresendők. Március 15-én, a Magyar Szabadság napján a magyarok az 1848-as forradalom és szabadságharc áldozataira emlékeznek, amikor fellázadtak a Habsburg hatalom ellen. Ezen a napon sokan piros-fehér-zöld kokárdát viselnek, akárcsak a Körösi Csoma Sándor iskola magyar diákjai is. Nem egy értelmes ötlet ezen a napon román nemzeti szalaggal jelenni meg az iskolában. Már csak azért sem, mert a románok 1848-ban a magyarokkal szemben harcoltak. Ez jelentette Erdélyben a magyar dominancia végének a kezdetét. 1920-ban a Trianoni döntés értelmében Magyarország elveszítette területének kétharmadát, a szomszédos országok javára, ekkor csatolták Erdélyt Romániához. A Trianoni diktátum megkötésekor a románok autonómiát ígértek az erdélyi magyar és szász kisebbségnek, azonban ezt az ígéretüket sosem tartották be” – emeli ki a Der Spiegel.
A tét
Verseck világossá teszi a konfliktus valódi tétjét: „Székelyföld autonómiája, avagy a terület közigazgatási szétszakítása. Ez az igazi tétje a jelenlegi konfliktusnak. A Victor Ponta által vezetett nacionalista szövetség egy területi újraosztási reformot szeretne véghezvinni, amely által a Székelyföldet alkotó három megyét más-más közigazgatási régióba sorolná be. A magyar kisebbség politikai képviselői vehemensen ellenzik ezt a terület-újraszervezést és Székelyföld autonómiáját kérik. A hajpántügy körüli nacionalista hangulatkeltésnek nemcsak az a szerepe, hogy szentesítse a vitatott területi reformot, hanem az is, hogy elterelje a figyelmet egyéb ellentmondásos intézkedésekről. Ezáltal próbálja a Ponta-kormány megállítani a korrupció elleni harcot és ellenőrzése alá vonni az igazságszolgáltatást” – véli Verseck.
A gyűlölet generációja
A Der Spiegel következtetésként kiemeli, hogy az utóbbi napok légköre Romániában az 1990 márciusi hangulatra emlékeztetnek. „Az utóbbi napok történései Keresztély Irma Kovászna megyei tanfelügyelőt is a 23 évvel ezelőtti állapotokra emlékeztették. A magyarok és a románok közötti véres összecsapások 1990 márciusában, amelyeket a volt szekuritáté emberei provokáltak ki, majdnem polgárháborút robbantottak ki Erdélyben.” „Precedens nélküli, hogy egy ilyen banális iskolai hajpánt-történetet ilyen mértékig felfújtak” – mondta Keersztély Irma. Még George Tabalai is – aki Sabina jogi képviselője – meglepődött a botrány intenzitásán. „A kovásznai és más településeken élő magyar és román diákoknak több közös foglalkozáson kellene részt venniük, hogy jobban megismerjék egymást. Ellenkező esetben tíz év múlva egy másik gyűlölet-generációval találjuk szemben magunkat.”
jurnalul.ro M&L
Erdély.ma.

Új magyar iskolák alakultak
Bihar megye – Döntés született egyes új magyar iskolák tekintetében, hangzott el a keddi tanfelügyelőségi sajtótájékoztatón. Pedagógusi posztok szűnnek meg megyénkben, de senki nem kerül az utcára.
Az újdonságokról Dorel Luca főtanfelügyelő számolt be a tegnapi sajtótájékoztatón. Mint mondta, megszületett a helyi, illetve tanügyminisztériumi döntés egyes magyar és a román tagozatok szétválásáról, újonnan megalakuló tanintézetekről. Szeptember elsejétől a nagyváradi George Coşbuc iskola Szacsvay Imre nyolcosztályos iskolaként fog majd működni. A step by step román tagozatos elemi osztályok átköltöznek a Stânişoarei utcaiépületbe, s szerkezetileg a Mihai Eminescu Főgimnáziumhoz tartoznak majd.
Végigviszik
Jelenleg három magyar és egy román tagozatos osztály van ott, s ősztől négy román tagozatos osztálynak ad majd helyet az az épület. Egyúttal a volt Coşbuc iskolában működő román tagozatos VII. és VIII. osztályokat végigviszik majd a Szacsvay iskolában, „amennyiben nem akarnak majd máshová költözni” – mondta a főtanfelügyelő. Megemlítette a Szent László római-katolikus gimnázium igényét is, hogy iskolacsoporttá változzon, – erre vonatkozó minisztériumi döntés azonban még nem született.
Margittán az újonnan megalakult Horváth János nyolcosztályos iskola az I-IV osztályok korábbi épületében kap majd helyet, az Octavian Goga általános iskola pedig a korábbi vegyes tanintézet helyén marad. Szalontán az immár csak román tagozatokat működtető Arany János Országos Kollégium a tanintézet régi helyén marad, az újonnan megalakult, magyar tannyelvű Arany János Iskolacsoport pedig a szalontai általános iskola helyén fog működni.
Áthelyezések
Részben a tanintézetek összevonása miatt 126 pedagógusi poszt szűnik meg, azonban áthelyezésekkel meg tudják oldani azt, hogy senki ne maradjon állás nélkül megyénkben, mondta Dorel Luca. A gyerekek száma amúgy nem változott lényegesen Bihar megyében, azonban az új tanügyi törvény szerint egy osztályban legalább 12 diáknak kell lennie, ennél alacsonyabb taglétszámhoz minisztériumi engedély szükséges. Ehhez hozzátevődik az is, hogy a falusi gyerekeket is egyre szívesebben íratják városi iskolákba a szülők, tette hozzá a főtanfelügyelő. Mindezek következtében ötvenhárom nagyváradi, egy élesdi, négy belényesi, tizenkét szalontai és negyvenhárom falusi tanári, illetve tanítói állás szűnik meg. Az érintettek pontos névsorát ma teszik közzé. Nem maradnak munkahely nélkül, viszont máshol kapnak posztot, hangzott el a sajtótájékoztatón.
Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Tamási Áronról és Nyirő Józsefről (Hogy ne merüljön feledésbe)
Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral.
Egy este hármasban ültünk annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely. Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!” dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!” felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!” mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!” adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később.
Aztán fél óra is eltelt, csak ültünk ott, és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!” mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!” felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót, s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindig szemben egymással, és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult, s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron”. Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”.
Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással. Sajnos, egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron”. „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak. WASS ALBERT
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Kis diplomácia-statisztika
A kormányváltás óta összesen tíz alkalommal kérették be a magyar külügyminisztériumba a szomszédos országok nagyköveteit – közölte Martonyi János magyar külügyminiszter.
A tárcavezető kifejtette: legtöbbször – hatszor – a budapesti szerb misszióvezetőt idézték be, többek között a szerbiai vagyon-visszaszármaztatási és kárpótlási törvény elfogadása miatt; a magyar nagykövetet három alkalommal hívták be a belgrádi külügyi tárcához.
Ami Romániát illeti: a budapesti román misszióvezetőtől három alkalommal kért tájékoztatást a tárca, míg a bukaresti magyar nagykövetet ötször kérették be a román külügyminisztériumba. Legutóbb, a múlt hónapban Győri Enikő uniós ügyekért felelős magyar államtitkár kérette hivatalába a román nagykövetet Victor Ponta március 19-i interjúja miatt, amelyben Magyarországot kedvezőtlen színben tüntette fel, februárban pedig George Ciamba román külügyi államtitkár bekérette Füzes Oszkár magyar nagykövetet Németh Zsolt parlamenti államtitkárnak a székely zászló használatáról tett kijelentései miatt, amelyben „a szimbolikus agresszió megszüntetését kérte a román kormánytól”.
Korábban a budapesti román nagykövetet a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karával kapcsolatos magyar álláspont kifejtésére és a kolozsvári Mátyás-szoborra elhelyezett román felirat és zászló, valamint a szobornál virágot elhelyezni szándékozó Füzes Oszkár feltartóztatásának ügyében kérették be a tárcához – idézte fel Martonyi János.
Emlékeztetett: a bukaresti magyar képviseletvezetőtől egyebek mellett Németh Zsoltnak az új román kormány kisebbségpolitikáját érintő bírálata, Nyirő József emigrációban elhunyt erdélyi író tervezett romániai újratemetése és Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek a romániai regionális átszervezésről tett nyilatkozata miatt kértek tájékoztatást, továbbá arról, hogy miért ad otthont Székelyföld brüsszeli irodájának a Magyar Régiók Háza.
Martonyi szerint a nemzetközi gyakorlat szerint a nagyköveteket akkor kéretik be, amikor a kétoldalú kapcsolatokban kialakult feszültségnek hivatalos keretek között kívánnak hangot adni. Máskor a célnak inkább az felel meg, hogy az adott állam a másik félnél akkreditált nagykövetét küldi be a fogadó ország külügyminisztériumába tiltakozni, magyarázatot kérni vagy tájékozódni, aminek hasonló a súlya. Martonyi szerint az, hogy hányszor kéretik be a nagykövetet, önmagában nem objektív mércéje a kétoldalú kapcsolatok minőségének vagy a nemzeti érdekérvényesítés határozottságának.
Szabadság (Kolozsvár).

Restitúció: elfogadták a tervezetet
A kormány felelősségvállalással, vagyis a parlamenti vita megkerülésével terjeszti a törvényhozói testület elé a restitúciós törvénytervezetet. A kabinet tegnapi ülésén elfogadta a március közepén közvitára bocsátott tervezetet, amely a természetbeni visszaszolgáltatásra fekteti a hangsúlyt, a kárpótlások kifizetését azonban csak 2017-től kezdené el, és akkortól számítva mintegy hét évig tart majd ez a folyamat. A Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia a döntés halasztását kérte a kormánytól, amely azonban nem volt hajlandó többet várni, ugyanakkor a miniszterelnök arról biztosított valamennyi felekezetet, hogy a következő egy hétben még benyújthat módosító indítványokat, amit persze a kormány vagy figyelembe vesz, vagy nem. Kiderült az is, hogy a strasbourgi emberjogi bíróság méltánytalannak tartja azt, hogy az egyházak 25 évig ne vehessék birtokba azokat az épületeket, amelyekben közintézmények működnek. A bíróság a tízéves türelmi időt tart elfogadhatónak.
A Romániai Katolikus Püspökkari Konferencia nyílt levélben fordult Victor Ponta miniszterelnökhöz, akitől azt kérte, hogy kormánya halassza el a kommunizmus idején államosított ingatlanokról szóló törvényjavaslat kormány általi elfogadását. Mint ismert, Ponta hétfőn egy televíziós műsorban jelentette be, hogy a kormány szerdán fogadja el a jogszabálytervezetet, és ezzel elkezdődik a felelősségvállalási eljárás.
Lucian Mureşan görög katolikus bíboros, a püspöki konferencia elnöke a testület nevében arra kérte Pontát, halassza el április végéig a törvény kormány általi elfogadását, hogy az egyház is küldhessen módosító indítványokat. A bíboros nehezményezte, hogy sem a görög katolikus, sem a római katolikus egyház véleményét nem kérte ki a kormány, amikor kidolgozta a tervezetet, holott az a két katolikus egyház elkobzott vagyonáról is rendelkezik. Korábban a református püspökök is bírálták a kormány restitúciós törvénytervezetét, mert több okból is igazságtalannak és méltánytalannak tartják a vissza nem adható ingatlanokra javasolt kárpótlási rendszert, akárcsak azt, hogy a visszakapott épületekben további 25 évig kell megtűrni bérlőként a bennük működő közintézményeket.
A miniszterelnök tegnap a kormányülésen válaszolt a katolikusok kérésére, kifejtette, hogy a tervezet már körülbelül egy hónapja elérhető a restitúciós hatóság honlapján. Szerinte, aki akarta, elküldhette a módosító indítványokat, ugyanakkor tiszteletéről biztosított valamennyi felekezetet. Hozzátette, hogy a következő egy hétben továbbra is várnak minden javaslatot, és a kormány kedden még belefoglalhatja a tervezetbe a különböző észrevételeket.
Kiderült, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága méltánytalannak tartotta, hogy az egyházak további 25 évig csak tulajdonjoggal rendelkezzenek azon épületek felett, amelyekben közintézmények működnek, és azt javasolta, hogy találjanak méltányosabb megoldást. George Băeşu, a restitúciós hatóság vezetője – aki a strasbourgi tárgyalásokon is részt vett – a kormányülésen azt mondta Pontának, hogy Strasbourg hét-tíz éves türelmi időt tart méltányosnak, majd Ponta levonta a következtetést, hogy akkor a kormánynak tíz éven belül új székhelyet kell találnia vagy építtetnie a visszaszolgáltatott ingatlanokban működő iskoláknak és kórházaknak. Mint ismert, a korábbi jogszabályban ötéves határidő szerepelt.
Szabadság (Kolozsvár).

Arany János-díj dr. Weszely Tibornak
"A Bolyai-kutatásban elért forrásértékű eredményeiért, geometriai kutatásaiért, valamint... kiemelkedően eredményes oktatói tevékenységéért" a Magyar Tudományos Akadémia Arany János- életműdíjával kitüntetett dr. Weszely Tibor nyugalmazott egyetemi tanárt köszöntötték hétfőn este a Bolyai Tudomány és Technika Házában tartott baráti összejövetelen. Csegzi Sándor jelképes ajándékot, egy Bolyai- kéziratok alapján készült grafikát adott át az ünnepeltnek. Bár arra kérte Weszely Tibort, hogy életéről beszéljen, a téma a Bolyaiak által képviselt emberi értékek fontossága volt.
Úgy élt, mint a pisztráng, az örvénnyel szemben úszva próbálta az újat keresni – mondta Bolyai Jánosról többek között Weszely tanár úr, az akadémia köztestületi tagja. Amit a saját életéről nem mondott el, azt megtették helyette volt osztálytársai, barátai, egykori tanítványai.
Nemcsak a matematikát tudta és szerette, sportban is kiváló volt. 1954-ben az iskola négyszer százas stafétacsapatával országos döntőt nyert Bukarestben. A kutatómunka mellett sokat kirándult és utazott, osztálytársaival bejárta az erdélyi havasokat – derült ki többek között Balás Árpád hozzászólásából. Buksa Éva-Mária a volt tanítvány nevében olvasta fel a Bolyaiak és Weszely Tibor méltatásáról szóló, idézetekben gazdag szövegét. Kirsch Attila, a Református Kollégium Bolyai Farkas Líceum Öregdiákok Baráti Körét képviselve a közösségi életben és munkában mindig részt vevő társat köszöntötte. Sebestyén Júlia tanárnő arra az érdemére hívta fel a figyelmet, hogy akkor kezdte kutatni a Bolyai-hagyatékot, amikor az veszélyes vállalkozásnak számított. Ma Vályi Gyuláról, a vásárhelyi születésű kiváló matematikusról sem emléktábla, sem szobor nem állna, ha Weszely Tibor nem írja meg az életéről szóló könyvet – tette hozzá. 1990-ben a Bolyai Farkas középiskola önállóságáért a Nemzeti Megmentési Front városi szervezetében politikai szerepet vállaló tanár kitartását emelte ki hozzászólásában Smaranda Enache. Spielmann Mihály történész, aki negyven éven át követte Weszely Tibor munkáját, a kutató szorgalmát méltatta: évtizedeken át reggel 8-kor az első olvasója volt a Teleki Tékában őrzött Bolyai-kéziratoknak. Az ünnepségről szóló beszámolót a Weszely Tiborral készült beszélgetéssel folytatjuk.
– Milyen útravalót adott az Érchegységben levő szülőhely, Brád?
– Az első-második elemit román iskolában jártam, mert a magyart akkorra már megszüntették. Brádon Közép-Európa talán egyetlen aranymúzeuma látható. Édesapám építészként a gurabazai MICA részvénytársaság aranybányáinál dolgozott. Szép kicsi magyar közösség élt akkoriban ott, de a római katolikus templomban, ahol valamikor Márton Áron püspök bérmált meg, ma két nyelven tartják a misét. Családunk 1945-ben költözött Marosvásárhelyre, a magyar világ reményében.
– Az iskolai évekről már beszélgettünk; hogyan tudott Weszely Tibor a bukaresti tudományegyetem légkörébe beilleszkedni?
– A tiszta matematika szakot végeztem el 1959-ben, s kiváló professzoraim voltak. Mivel rendszeresen írtam cikkeket és példákat a Kolozsváron szerkesztett Matematikai és Fizikai Lapokba, ígéretet kaptam, hogy felvesznek a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem geometriai tanszékére gyakornoknak. Csakhogy 1959 februárjában bekövetkezett az egyesítés, amely a magyar tannyelvű egyetem megszűnését jelentette. Mivel kitűnő eredménnyel végeztem, a bukaresti egyetem geometria és topológia tanszékén ajánlottak gyakornoki állást. Két hónapot töltöttem ott, de úgy éreztem, nem tudok a fővárosban maradni. Ötévi távollét után már nagyon vágytam haza, s örömmel fogadtam el Kozma Béla igazgató, volt magyartanárom ajánlatát, hogy a Bolyai Farkas középiskolában tanítsak.
Három év múlva megalakult a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskola, s 1963- tól a matematika tanszéken alkalmaztak, s ott kezdtem el a tudományos kutatómunkát is. 1971-ben a bukaresti egyetemen védtem meg doktori dolgozatom, amit Vektormezők zárt differenciálható tereken címmel a globális differenciálgeometriából írtam. A doktori cím megszerzése nyomán kezdtem el a Bolyaiak munkásságának a tanulmányozását.
– A főiskolán sem maradt sokáig, hisz közbejött a marokkói kitérő. Miért vállalkozott a vendégtanárságra?
– Nagyon szerettem utazni, s mivel kérésemet a tanügyminisztériumban jóváhagyták, a rabati Al- Laymoune líceumba kerültem, ami nagyon elit iskolának számított. Oda járt II. Hasszán fia, Marokkó jelenlegi királya, akinek az igazgató minden alkalommal kezet csókolt. Kétévi ottlétem alatt bejártam egész Marokkót, s hazatéréseimkor két alkalommal összejártam Európát. Életem legszebb évei voltak.
Amikor hazatértem Marokkóból, elhatároztam, hogy Farkas után János matematikai munkásságát is meg kell írnom. Másfél éven át naponta nyolc órát dolgoztam a könyvön. Bolyai János matematikai munkásságának a feldolgozása mellett az is foglalkoztatott, hogy kézirataiban nagyon sok a filozófiai rész, s a nyelvészetet is kedvelte. Célja a magyar nyelv megreformálása, egyszerűbbé tétele volt. Szándéka szerint a tökélyes munkához tökélyes nyelv szükségeltetik, s ennek megalkotásával is próbálkozott.
– Mindez a Vince Kiadónál megjelent Bolyai János. Az első 200 év című könyvben olvasható, amelyben Bolyai János egész pályafutása megelevenedik. Miért nem adták ki ezt az összefoglaló, olvasmányos könyvet Erdélyben is?
– Nem volt annyi pénzem, hogy az itthoni kiadását finanszírozzam. Nagy örömmel tölt el viszont, hogy Manfred Stern német matematikus lefordította német nyelvre, ahogy a beszélgetés első részében megemlítettük, s a világ legtekintélyesebb tudományos kiadója, a Birkhäuser Verlag adta ki. Azért örülök, hogy német nyelven is megjelent, mert tárgyilagos módon sikerült tisztáznom a prioritási vonatkozásokat Bolyai János felfedezése kapcsán.
A nem-euklideszi geometria megteremtőjeként a tudomány Carl Friedlich Gauss, az orosz Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij és Bolyai János nevét említi. Többen a két utóbbit, az orosz és volt szovjet írások azonban csak a Lobacsevszkij nevét. Az emberi jóérzés megköveteli a tények pontos számbavételét. Alaposan átolvasva és elemezve a három tudós erre vonatkozó írásait, arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János korábban volt birtokában a párhuzamossági kérdés helyes megoldásának, az új geometria kidolgozásának. Lobacsevszkij egy évvel hamarabb közölte munkáját, mint Bolyai János, így a közlés prioritása az övé, a feltalálás elsőbbsége viszont a Bolyai Jánosé, ezért mindkettőjüket ugyanolyan hely illeti meg a párhuzamossági probléma végleges megoldásából eredő új geometria történetében.
– Mi volt a legérdekesebb tény, amire a Bolyai- kutatás során rájött?
– Amikor Farkas megszerezte Lobacsevszkij művét és elküldte fiának, Jánosnak, aki akkor írta meg nagyon komoly kéziratát, az Észrevételeket, magyar nyelven, s elismerte Lobacsevszkijről, hogy zseni, de ugyanakkor megjegyezte, hogy művének 27. paragrafusában szarvashibát követett el. Paul Stäcker, aki 1913-ban az első monográfiát írta a két Bolyai munkásságáról, azt állította, hogy János igazságtalanul támadta az orosz matematikust. Benkő Samu könyvének negyedik kiadásában (Bolyai János vallomásai) hasonlót állít, pontosabban, hogy a 27. paragrafussal kapcsolatos bírálatokban nem volt igaza. Elolvastam Lobacsevszkij művét, Bolyai bírálatát, Stäcker és Kagan állításait, s arra a következtetésre jutottam, hogy Bolyai János kifogása jogos, Lobacsevszkij hibásan mérte a lapszöget. Topológiailag hibás, ugyanis ívmértékkel és nem gömbfelületmértékkel kell mérni. Könyvének negyedik kiadásában, ami a Mundusnál jelent meg nagyon szép kivitelezésben, Benkő Samu mindezt csak az előszóban tüntette fel. Ha matematikusként nem győződtem volna meg Bolyai János igazáról, a mellette szóló sorokat nem írtam volna le.
– Kutatóként valóban az volt Weszely Tibor törekvése, hogy pótolni próbálja azt az elismerést, elismertetést, amit a kiváló matematikus élete során nem kapott meg.
– Marosvásárhely polgárai nem is sejtették, hogy azon a hideg januári napon kit temettek el a város református sírkertjében. A temetésén csak két (egyesek szerint három) civil kísérte el utolsó útjára a kötelezően kirendelt katonai kíséreten és a papon kívül. 33 évvel halála után a teljesen jeltelen sírhelyet akkor fedezték fel, amikor már kezdett világhírűvé válni, és Schmidt Ferenc eljött Budapestről, hogy a sírját megkeresse. Ezer szerencse, hogy még élt Szőcs Júlia, a munkában megöregedett cseléd, aki meg tudta mutatni a helyet, ahol Jánost eltemették, s ahol már csak a gyom nőtt. 1911. június 7-én, Bolyai Farkas és János holttestének az exhumálása idején még élt fia, Bolyai Dénes, aki elmondta, hogy édesapját katonai egyenruhában temették el, s amikor felbontották a sírt, ez beigazolódott. 1894-ben helyezték el az emlékkövet a Matematikai és Fizikai Társaság gyűjtése alapján. Egy évvel később érkezett Marosvásárhelyre az Egyesült Államokból George Bruce Halsted, aki angolra fordította az Appendixet, s milyen szégyen lett volna, ha a sírhelyet nem találja meg. Ahogy említettem, 1911-ben a két sírt felnyitották, a két holttestet exhumálták, elkészítettek két érckoporsót, az egyikbe János, a másikba Farkas maradványait helyezték, a koponyacsontokat kivéve. Ezeket Hints Elek akkori kórházi főorvos vette át, kezelési és tanulmányozási célzattal, aki távoli rokona volt a Bolyaiaknak. Ünnepélyes temetés keretében 1911. június 7-én délután 5 órakor Bolyai Farkas régi sírhelyét kiszélesítve temették közös sírba őket.
– Bolyai Farkas felesége, János édesanyja Domáldon nyugszik. Miért?
– A kolozsvári Farkas utcai templomban tartott házasságkötésük után kiköltöztek Farkas domáldi birtokára, ott töltötték a mézesheteket, s gazdálkodtak, amíg Farkast meghívták a református kollégiumba tanítani. Halála előtt, 1821 augusztusában Benkő Zsuzsanna, aki sokat betegeskedett, arra kérte Farkast, hogy vigye el oda, ahol életében a legboldogabb volt.
– Weszely Tibor nagy megvalósításának tartjuk, hogy Domáldon áll a kopjafa, amely Bolyai Farkas feleségének az örök nyughelyét jelzi. Talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy Bolyai János szülőanyjának milyen nehézségek közepette sikerült síremléket állítani.
– A székelykeresztúri diákok faragták, de a felállítását nem engedélyezték a hatóságok, mert a sír nem a temetőben van. Mivel abban az időben az Országos Matematikai Társaság központi vezetőségének a tagja voltam, s a megyei titkára is egyben, Székelyudvarhelyen a segítségemet kérték, hogy a négy éve elkészült kopjafát felállítsák. Bukarestben beleegyeztek, de a megyei szocialista nevelési tanács jóváhagyására is szükség volt. Az elutasítás szövegére most is emlékszem, az állt benne, hogy Árkosi Benkő Zsuzsanna nem érdemelte ki, hogy "obeliszket" állítsanak az emlékére Domáldon. A Metalotehnica vállalat vezérigazgatója, Kiss Bici, aki osztálytársam volt, a tartományi pártbizottság vezetőségi tagjaként, azt tanácsolta, hogy állítsam fel. Én is úgy gondoltam, hogy két lehetőség van: ha megengedik, felállítjuk, s ha nem, akkor is. Domáldon a néptanács titkárával tudtam szóba állni, akinek bemutatkoztam, hogy a Pedagógiai Főiskola tanára és a Matematikai Tudományok Országos Társasága központi vezetőségének a tagja vagyok. Talán úgy értette, hogy a központi bizottságtól érkeztem, s teljesítette a kérésemet, hogy biztosítsanak egy hernyótalpas traktort, ami a másfél tonna betonanyagot felviszi a domboldalra. Másnapra egy Gál nevezetű traktoros állt rendelkezésünkre, s a költségeket a saját zsebemből álltam. Hívtam Illyés Ferenc fizikatanárt, aki a kopjafát kifaragtatta a diákokkal. Bár egyesek szerint a tetőn volt a sír, Ágoston Albert, akinek a fia állatorvos volt Domáldon, tudta, hogy pontosan hol található. Mivel semmi jel nem volt, végül Illyés Ferenc egyik diákja segített ki, aki régésznek készült. Egy lapátot kért, s mindkét helyen leásott, majd kijelentette, hogy egészen biztos azon a helyen van a sír, ahol én mondtam, mert ott a geológiai rétegek fel vannak bolygatva. Amikor az alapot ástuk, már jelentek meg fadarabok, de nem akartunk kegyeletet sérteni. Az előre kiöntött betondarabokból összeállítottuk az alapot, s egy Orbán nevű fiatal mérnök vezetésével heten segítettek az alap és a kopjafa felállításában, amelyre rákerült Benkő Árkosi Zsuzsanna neve és az 1778–1821-es évszámok. Édesapámmal készítettem egy bádogtáblát, amire feketével románul is ráírta, hogy ki nyugszik a sírban. 1994-ben a tábla le volt szakítva.
– Milyen tervei vannak még Weszely Tibornak?
– Nem tudom, sokat dolgoztam, szeretnék egy kicsit élni is még – mondja a kertben, ahova a fák lombjain átszűrve hallatszik fel a város zaja, de a későbbi napok kavargásából kiderül, hogy számos teendői és vállalásai mellett még korántsem fogja abbahagyni, amit tulajdonképpen nem is lehet. Ahogy a vele folytatott beszélgetést is csak megszakítani sikerült, de befejezni nem. Nem csoda, hogy Kiss Sándor Szatmárnémetiben élő matematikus könyvet írt az életéről és munkásságáról.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

Továbbfejlődő egyetemi könyvtár
Több mint hétezer kötettel bővült a Sapientia egyetem csíkszeredai könyvtárának állománya: a 7600 könyv Andorka Rudolf szociológus könyvtári hagyatéka.
Az 1997-ben elhunyt magyar szociológus könyveit özvegye, Andorka Judit ajánlotta fel az egyetem könyvtárának. „Amikor utolsó napjaiban megkérdeztem férjemet, hogy mi legyen a könyveivel, azt válaszolta, úgy tedd, hogy használják azokat” – emlékezett vissza Judit néni a könyvtári állomány átadásakor, illetve az Andorka Rudolf-kutatóterem péntek délutáni avatóján az egyetem könyvtárában.
Tábla jelzi azok nevét is, akik kiemelten támogatták az egyetemi könyvtárat
Méltó őrzői lesznek a hagyatéknak
„Óriási felelősség az egyetem számára, hogy ezt az értéket beépítse az oktatásba, hiszen birtokolhatnánk akár az alexandriai könyvtár összes könyvét, ha nincs, aki olvassa azokat” – fogalmazott az átvételkor Balog László egyetemi könyvtárigazgató, aki egyúttal megígérte, hogy méltó őrzői lesznek ennek a hagyatéknak.
Makó Zoltán, a Sapientia EMTE Gazdasági és Humántudományok Karának dékánja szerint is jó döntés, hogy Csíkszeredába került a hagyaték. „Mindent megteszünk, hogy ez a kutatószoba a tudomány jelképe legyen. Behozzuk azt a hátrányt, amivel ez a város rendelkezik a nagyobb egyetemi városokkal szemben: Csíkszeredában a Sapientia létrejötte előtt ugyanis nem folyt különösebb tudományos munka” – mondta Makó.
Kósa István, a Műszaki és Társadalomtudományi Kar dékánja szerint a most felavatott kutatószoba – benne a 7600 könyvvel – hozzá fog járulni az „andorkai szellemiség továbbviteléhez”. Kósa a szociológushallgatók egyfajta bibliájának nevezte Andorka Rudolf életművét, a Bevezetés a szociológiába című könyvét.
Andorka Rudolfról
Andorka Rudolf számos szakkönyv és több száz tanulmány szerzője. A Bevezetés a szociológiába című olvasmányos tankönyve a szociológiát és társadalomismeretet egyetemi szinten tanuló hallgatóknak, az oktatók számára pedig mint kézikönyv megkerülhetetlen, húsz év tudományos kutatása és oktatói tapasztalata áll a hátterében. Andorka tagja volt az Európai Tudományos és Művészeti Akadémiának. 1996-ban Széchenyi-díjjal, 1997-ben pedig Magyar Örökség-díjjal tüntették ki.
Kozán István
szekelyhon.ro

Besztercei Magyar Majális
A besztercei önkormányzat, a George Coşbuc Kulturális Központ, az RMDSZ Beszterce-Naszód megyei szervezete, a Pro Hereditatem Egyesület és Besztercei Madisz az elmúlt hétvégén rendezte meg a Besztercei magyar majálist.
A kétnapos rendezvény első napján a megyeszékhely központjában felállított színpadon rendre a marosludasi Hajdina, a téglási (Kárpátalja) Orhidea, a magyarországi Hajdina, a vajdaszentiványi Takács Mihály, a marosvásárhelyi Öregfenyők, a szamosújvári Kaláka, a széki Szalmakalap, a besztercei Vadrózsa, a tekei Tulipán, az almásmálomi Almavirág, a magyarországi Kaláris és a mezősámsondi néptáncegyüttes, továbbá a kétegyházai (Magyarország) Téglás Zenekar és a somorjai (Felvidék) Csalló Népművészeti Együttes lépett fel.
A Besztercei magyar majális a néptánccsoportok felvonulásával kezdődött, majd a Besztercei Helyőrség Fúvószenekara rendre lejátszotta Románia himnuszát, az Európai Unió himnuszát és Nemzeti Imánkat.
A rendezvényt a helybéli papok és lelkipásztorok közös imája nyitotta meg, majd beszédet mondott Creţu Ovidiu Teodor besztercei polgármester, továbbá Emil Radu Moldovan, a megyei tanács elnöke, Antal Attila, az RMDSZ besztercei szervezetének elnöke, Décsei Attila, az RMDSZ Beszterce–Naszód megyei szervezetének vezetője, Seszták Oszkár, a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei közgyűlés elnöke, valamint a kolozsvári magyar konzulátus képviselője.
A hivatalos megnyitó után a meghívott együttesek előadása szórakoztatta az egybegyűlteket, de a főtéren a kulturális műsorral párhuzamosan kézműves vásárt is szerveztek.
A rendezvény második napjának színhelye a besztercei Schullerwald-erdő volt, ahol a jelenlévők megkóstolhatták a gulyásfőző versenyen készült ínyencségeket, majd megtekinthették a helybéli magyar óvodák és iskolák gyermekeinek és a csíkszeredai Zugtánc néptánccsoport fellépését. A rendezvényt, az ugyancsak csíkszeredai Role zenekar koncertje zárta.
RITI JÓZSEF ATTILA
Szabadság (Kolozsvár)

Németh Zsolt: a magyar-román viszony nem nulla összegű játszma
Magyarország nem nulla összegű játszmaként, hanem kölcsönös előnyöket hordozó területként tekint a magyar-román kisebbségi, nemzetpolitikai viszonyra – jelentette ki a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az MTI-nek Bukarestben, miután a román külügyminisztérium és parlament tisztségviselőivel tárgyalt pénteken.
Az államtitkár Viorel Hrebenciuc parlamenti alelnökkel, a kormányon lévő Szociáldemokrata Párt politikusával és Mihai Razvan Ungureanu volt miniszterelnökkel, a jobbközép ellenzék egyik vezetőjével találkozott, a román külügyminisztériumban pedig George Ciamba európai ügyekért felelős államtitkár volt a tárgyalópartnere.
A megbeszélések négy témakört érintettek: a bizalomépítést, a gazdasági kapcsolatokat, a kisebbségi kérdést és a regionális szervezetekben való együttműködést – tájékoztatta az MTI-t Németh Zsolt.
Kifejtette: a kétoldalú kapcsolatok dinamizálása és bizalomépítés érdekében nem látványos, hanem hatékony és folyamatos párbeszédre van szükség. A magyar fél egyebek mellett egy határ menti vegyes bizottság létrehozására tett javaslatot és a határ menti közlekedési infrastruktúra fejlesztéséről egyezménytervezetet adott át.
A kisebbségi témában az államtitkár a kölcsönös tiszteletet nevezte az együttműködés előfeltételének. Németh Zsolt jelezte a román félnek, hogy Magyarország hangsúlyt helyez a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) ügyére, amelyet kiemelt fontosságúnak tart a magyar oktatás szempontjából, és hasonlóképpen fontos szerepet tulajdonít a regionális beosztás kérdésének, a nyelvhasználatnak és a legkülönfélébb szimbolikus ügyeknek, beleértve a székely zászló kérdését.
A külügyi államtitkár megállapodott a román féllel, hogy júniusban kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozót tartanak.
Az MTI kérdésére, hogy miként reagáltak román tárgyalópartnerei a kisebbségi témakörben felvetett magyar igényekre, Németh Zsolt azt mondta: nyitottnak mutatkoztak a párbeszédre, amit a jelenlegi helyzetben fontosnak tart.
„A székelyzászló-háborút minden jel szerint magunk mögött tudhatjuk. A kisebbségi vegyes bizottsági titkári találkozón úgy gondolom, hogy többet fogunk látni a román félnek a hozzáállásából" – összegezte bukaresti tárgyalásait Németh Zsolt külügyi államtitkár. MTI
Erdély.ma

„Segesvárra visszatért a költő” – Új helyen avatták fel Petőfi Sándor mellszobrát
Hatévnyi várakozás után Segesváron méltó helyre, a várbeli Petőfi parkba került vissza Petőfi Sándor forradalmár-költő mellszobra. A segesvári magyar közösség ismét ünnepelt, a magyar nemzet egyik szellemi vezetője, a magyar forradalom vezéregyénisége műemléke előtt tisztelegve. Az ünnepi rendezvényt jelenlétével megtisztelte Kelemen Hunor, az RMDSZ országos elnöke, Kerekes Károly és Antal István parlamenti képviselők, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál és Szarka Gábor konzul, a testvérváros, Kiskunfélegyháza polgármestere, Kapus Krisztián, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor, Csép Andrea, Balogh József és Bán Mózes megyei tanácsosok, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóth Gyuláné, a Communitas Alapítvány alelnöke, Szép Gyula, és jelen volt Dăneşan Dorin, Segesvár polgármestere, Dan Bandea alpolgármester, valamint a történelmi egyházak képviselői.
Az ünnepség, amelyen a Romulus Ladea szobrászművész által készített Petőfi-mellszobrot új helyén, a középkori várerődben kialakított Petőfi parkban avatták fel, Máthé Lóránd szavalatával, Reményik Sándor Petőfihez című versével indult, majd Gál Ernő, az RMDSZ segesvári szervezetének elnöke köszöntötte az ünneplőket, emlékezett a Petőfi-mellszobor eltávolításának körülményeire, a visszaállítással kapcsolatos nehézségekre. „Azt szokták mondani, miként a könyveknek, a szobroknak is megvan a maguk sorsa. Költőóriásunk mellszobra az ötvenes években került annak a ragyogó, Köllő Miklós által készített szobornak a helyére, mely jelenleg testvérvárosunk, Kiskunfélegyháza főterét ékesíti.
A szobor régi helyén minden március 15-én összegyűlt ünnepelni a segesvári magyarság, megemlékezni nemzetünk hőseiről és a szabadságharcról. Hat évvel ezelőtt a segesvári vár fala beomlott, a talajomlás elérte a szobor talapzatát. Akkor egyetlen megoldás körvonalazódott: a szobor, az azt körülvevő láncok eltávolítása, a talapzat szétszedése. Végignéztem – furcsa érzés volt – a teljes bontást, a láncok eltávolítását, a szobor leemelését. Nehéz napok következtek, hirtelen a leemelt szobor lett a segesvári magyarság központi ügye. Egymást követték a gúnyos megjegyzések, a támadások, a felelősségre vonások. A polgármester megígérte, a várfal kijavítása után azonnal helyreállítják a szobrot, de ugyanakkor felajánlotta ezt a helyet Petőfi park kialakítására, ahol a szobrot is el lehet helyezni.
A várbeli munkálatok után következett a jóváhagyások megszerzése, és végül a helyi képviselőtestület döntése alapján sikerült kialakítani a Petőfi parkot, ahol a költő szobra is helyet kapott”. Köszönetet mondott Dorin Dăneşan polgármesternek, a volt és jelenlegi képviselőtestületnek, Bandea Dan alpolgármesternek, kiemelten Borbély László parlamenti képviselőnek, akinek minisztersége alatt jelentős összegeket utaltak ki parkrendezésre Segesvárnak, mindazoknak, akik anyagilag támogatták a szoborállítást: az RMDSZ országos és megyei vezetésének, a Communitas Alapítványnak, Balogh József megyei tanácsosnak, Palló Zoltán építésznek, a talapzat kivitelezőjének, Mihály Ferenc restaurátornak valamint megemlékezett a Petőfi-szobor ügyét támogató Ficsór Józsefről, Kiskunfélegyháza időközben elhunyt polgármesteréről.
– Az ünnep nemcsak a magyaroké, hanem az egész városé. A szabadság emlékműve a Petőfi-szobor, megkoszorúzásakor határozzuk el mélyen a szívünkben, hogy mindig méltók leszünk hozzá – tette hozzá Gál Ernő.
Dăneşan Dorin polgármester fontos eseménynek nevezte a szoboravatást, hangsúlyozva, Segesvár multikulturális város, és olyan szellemi-kulturális-történelmi örökséggel rendelkezik, amelyet meg kell őrizni a jövő nemzedéknek. A szobrot Kelemen Hunor, Kapus Krisztián, Dăneşan Dorin, Gál Ernő leplezték le, a történelmi egyházak képviselői pedig az összefogás, közösség- és nemzetszolgálat jegyében áldották meg az emlékművet, arra biztatva, hogy „emlékezésünkből erő, hatalom, kegyelem, reménység áradjon”. Petőfi Sándor Sors, nyiss nekem tért című versét román, magyar és német nyelven Fodor Lilla, Lokodi Alíz, Kristofoletti Klára szavalták el, majd Kelemen Hunor köszöntötte a résztvevőket, hangsúlyozva, Petőfi Sándorra és az ő nemzedékére teljes egészében illik a hegeli megállapítás, miszerint „csak annak a nemzetnek van joga a történelmi létre, amely meg tud újulni”. „A megújulást Petőfi Sándor magában hordozta, része a megújuló nemzeti öntudatnak, a mai értelemben vett nemzetté válás egyik úttörője. Társadalmi szerepvállalása és áldozatvállalása, a szabadság iránti feltétel nélküli elkötelezettsége utat és irányt mutatott nemcsak 1848–49-ben, hanem az azt követő nemzedékek számára is.
A nemzeti megújulás, újjászületés egyik nagy és immár örök példája ő. Az irodalomban is forradalmi, őnála egymásra talál a költő és a forradalmár, a literátus és a szabadságharcos. Emlékét és örökségét mindenhol őrzik, ahol csak magyar ember él, ahol a szabadságot szeretik és magyar kollektív memória létezik. Segesvár és Fehéregyháza kiemelt helyszín ilyen szempontból is. Úgy tudjuk, Segesvártól nem messze vesztette életét, mítoszok keringenek halála körülményeiről. A mi emlékezetünkben, abban a szellemi térben, amely mindenhol jelen van, ahol csak művelt magyar emberek élnek, Petőfi Sándor emléke, öröksége mindig élni fog, versei, a róla szóló történetek, a szobrok, múzeumok életben tartják. Örök életű marad, és e szobor Segesváron ezt bizonyítja, ehhez kell nekünk hűnek, méltónak lennünk” – mondta az RMDSZ elnöke. Magyarország csíkszeredai főkonzulja, dr. Zsigmond Barna Pál szerint Petőfi felismerte az idők szavát, és konokul kitartott mellette. „1848-ban forradalomra, forradalmi tettekre volt szükség a nemzet felemelkedéséért. Ma az idők szava nem forradalmi tetteket követel tőlünk, de ugyanolyan konok kitartást közösségünk megmaradásáért. Ma is érzékeljük, hogy sorsfordító helyzet előtt áll a magyar közösség, hogy a jelen legfontosabb gondolatainak megvalósulásán áll vagy bukik a jövő, és az ehhez a gondolathoz való ragaszkodásra, kitartásra van szükség. A magyarság megmaradása sorskérdés, és látnunk kell benne unokáink, közösségünk jövőjét. A Petőfi-szoborban ne a múlt köztéri műemlékét lássuk, hanem a jelen mindannyiunkat érintő gondolatait, feladatait” – jelentette ki a főkonzul.
Wass Albert A bujdosó imáját szavalta el Kovács Ferenc, kiskunfélegyházi X. osztályos tanuló, majd Kapus Krisztián, Kiskunfélegyháza polgármestere elevenítette fel a 164 évvel ezelőtti fehéregyházi csatát, hangsúlyozva: arra szövetkeztünk, hogy Petőfi szellemi örökségét éltetni fogjuk. „Közös ünnepünk tovább szilárdítja bennünk az együvé tartozás érzését. Legyünk hűek szabadságharcos eleink és Petőfi Sándor örökségéhez!” – tette hozzá.
Brassai Zsombor megyei RMDSZ-elnök szerint „a szó szoros értelmében visszatért a nemzet költője”. „Bár csak egy mellszoborban és egy park nevében, de ezek maradandó emléket állítanak az adott történelmi kor határait túllépő alkotó szellemnek. A szobrok küldetésszerűen múltat idéznek, emlékeztetnek szellemi értékekre, bölcsességekre, erkölcsökre, melyek történelmet írtak, örök érvényű igazságokat fogalmaztak meg, és ilyenként élni tanítanak, biztatnak, a zsákutcákból visszatérőknek az újrakezdéshez biztos kiindulópontot mutatnak. Petőfi Sándor szobránál, a róla elnevezett parkban újragondolható az ember küldetése, létének értelme, a természet szépsége, a haza és nemzet értéke, a szabadság sokszor megfogalmazhatatlannak tűnő bölcsessége és erkölcse. Segesvárra, hol ember él, hol ember fél, visszatért a költő, és vele együtt a szabadság, szerelem bátor és szép, embert cizelláló szelleme. Remélhetőleg idén Maros-szentgyörgyre és Marosludasra is visszatér Petőfi” – mondta Brassai Zsombor.
A Magyar Kultúráért Határok Nélkül 2001 Alapítvány kuratóriumának elnöke, Tóth Gyuláné kijelentette, „hiszünk abban, tartozzunk bármely nemzethez, országhoz, városhoz, emlékbizottsághoz, intézményhez, hogy egy ország, egy nemzet, egy kis közösség addig él, amíg vállalható értékekkel tudja felvértezni a majdani visszaemlékezőket, míg az anyagi szegénységgel szembe tudja állítani a hit és az együvé tartozás gazdagságát. Ez ma a segesváriaknak itt a várban, a Petőfi parkban újra sikerült”.
Nagy Ferenc nyugalmazott unitárius lelkész versét Fodor Gyöngyi szavalta el, ezt követően a Segesvári Pedagógusszövetség női kórusa énekelt, végül a szobornál a kegyelet koszorúit helyezte el a Segesvári Polgármesteri Hivatal, az RMDSZ országos valamint a megyei, a segesvári, fehéregyházi szervezetei, a kiskunfélegyházi önkormányzat, a Csíkszeredai Magyar Főkonzulátus, a Fehéregyházi Petőfi Egyesület, a Communitas Alapítvány, a Magyar Kultúráért Határok Nélkül Alapítvány 2001, a segesvári Gaudeamus Alapítvány, a kiskunfélegyházi Petőfi Sándor Gépészeti Szakközépiskola, a segesvári Mircea Eliade Líceum, a segesvári Bajor utcai és Vasút Környéki Egylet, a segesvári református egyházközség, a Kikerics kulturális egyesület, valamint az ausztriai magyarok képviselője.
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Trianon 93
Modern történelmünk legfájóbb sebe újra felszakad a Trianoni Békediktátum reánk erőltetésének emléknapján, 1920. június 4-én, amikor a Párizs melletti Trianon palotában a győztes Antant hatalmak négyfelé szakították ezeréves országunkat és magyarságunkat.
A seb minden évfordulón újra szakad, mert az újkori történelem legalantasabb, legalább valóbb és legaljasabb békediktátumát erőltették az ezeréves történelmi Magyarországra. „Trianonban útonállók, gyilkosok diktálták a békét” – mondta még az a Szovjet Uniót véres diktatúrával megteremtő Lenin is, aki magát magas erkölcsi piedesztálon állónak vélte a trianoni országgyilkosokhoz képest. Ha másban nem is – de ebben igaza volt.
A Központi Hatalmak nagy átverése Wilson amerikai elnök, mint „békeangyal” 14 pontos béketerve közreadásával kezdődött, amiben igazságos, elfogadható és teljesíthető békefeltételeket ígért ellenfeleinek, amit azok „szentírásnak” vettek, hiszen azt a világháborút a katonai beavatkozásával eldöntő amerikai elnök tette. Csakhogy legalább két politikus volt, akinek gyökeresen más elképezése volt a békéről. Az egyik Eduard Benes, cseh politikus, aki a pánszláv eszme megszállottja volt, s népét ki akarta venni az osztrák tartományi státuszból, s naggyá tenni. A másik George Clemenceau francia miniszterelnök volt, aki a rég elveszett francia „gloire” visszaszerzéséről álmodott, s Franciaország európai hegemóniáját akarta megteremteni. E két politikus terve szépen kapcsolódott össze. Az Osztrák-Magyar Monrachia feldarabolásával felszabadítják a felvidéki szlovákokat, s a kárpátaljai ruténséget, akik a csehekkel együtt Csehszlovákiát alkották meg; Szerbia megkapta Horvátországot, Bácskát s a fele Bánságot; Erdélyt, Partiumot és fél Bánságot Romániához csatolva létrehozzák Nagyromániát; sőt még Ausztriának is juttatnak egy kis részt, a nyugati Magyar Határőrvidéket! Ezen felül az elszakított részekhez csatoltak színtiszta magyar területeket, pld. Csallóközt, Szlovákia déli határsávját Csehszlovákiához; Partiumot, Észak-Bácskát, Erdély északi felét, s a magyarok-németek által lakott Bánságot Romániához és Szerbiához – „ha már lúd, legyen kövér” alapon.
Így szakították el a történelmi Magyarország területének 2/3-át és magyar anyanyelvű lakosságának 1/3-át dobták idegen kultúrájú, nyelvű, ellenséges érzületű népek uralma alá minden jog nélkül, kiszolgáltatva őket üldöztetésnek, beolvasztásnak, kizsákmányolásnak és megaláztatásnak. Hogy még nagyobb legyen a magyarság szétszakítottsága, a 90-es évek nagy átalakulásai eredményeképpen Magyarországot már hétfelé szaggatták Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és Ausztria között!
A történelem fintora az, hogy az Antant teremtette utódállamok legtöbbje 1939-re nemcsak elfeledte jótevőit hanem a győztesnek hitt Hitler oldalán vett részt a II. Világháborúban!
A két világháború közötti magyar kormányok mindent megtettek, hogy bizonyos enyhítést érjenek el Trianon ügyében a nagy nyugati demokráciáknál – aminek semmi eredménye nem lett. Így kénytelen voltak előbb Olaszországhoz, majd az ismét megerősödő Németországhoz fordulni s nem is eredménytelenül. Ezek a diktatúrák fogékonyabbak voltak a trianoni igazságtalanságokkal szemben, s a két Bécsi Döntésben (1938, 1940) nemzetközi szerződéssel igazságos módon jelentős magyarlakta területeket juttattak vissza Magyarországnak. Jellemző, hogy a háború után a nemzetközi szerződésekkel történt határkiigazításokat az ismét uralmuk alá került magyar lakosság etnikai alapon történő irtásával (genocídiummal), elüldözéssel és deportálással bosszulták meg! Egyetlen bűnük volt: az anyaországhoz való visszatérés öröme!
A volt Antant és a Kisantant országok viszonyulása Trianonhoz (1920) és annak megismétléséhez Párizsban (1947) semmit sem enyhült, sőt annak súlyosbodása figyelhető meg az elmúlt 93 esztendőben. Kezdődött ez 1956-ban a magyar Forradalom és Szabadságharc kirobbanásával, magára hagyásával és brutális leverésével, megtorlásával. Hosszú ideig a nagyvilág figyelmének központjába és szimpátiájába került a magyar tragédia. Félő volt, hogy ezzel együtt a világ figyelme a mélyen igazságtalan, bűnös és tarthatatlan trianoni–párizsi békediktátumok felé fordul s azok revízióját fogja szorgalmazni. Ezt elkerülendő a világ hatalmasai „a magyar ügy” mielőbbi lezárásán dolgoztak – nem kevés sikerrel!
A másik Trianonnal-Párizzsal kapcsolatos izgalmas momentum 1989-ben volt, amikor a magyaroknak volt bátorsága nyugat felé kiengedni a budapesti nyugatnémet követségen összezsúfolódott keletnémet tömeget, mellyel megkezdődött a félelmetes és tabunak tekintett. Vasfüggöny felszámolása, és – láss csodát – októberre megtörtént a berlini fal ledöntése és a kettészakított Németország egyesülése. Amint Kohl kancellár mondotta: „A berlini fal első tégláját a magyarok verték ki!” Ezzel a magyarság hírneve, tekintélye újra hatalmasan megnőtt!
Ebben a helyzetben a nyugatnak nem volt közömbös, hogy küszöbön álló magyar rendszerváltást ki vezényli le és hogyan. Amerikában az idősebb Bush elnök három vezető magyar embert hívott meg „beszélgetésre” – azaz puhatolódzásra, hogy melyik lenne a nekik megfelelő vezető politikus. Ezek voltak: Rácz Sándor, Pozsgay Imre és Antall József. Rácz Sándor elbeszéléséből tudjuk, hogy két kérdésre kértek választ: Trianonra és az államadósságra. Érdekes, hogy az akkor még ismeretlen Antall Józsefre esett a választás, s belőle lett a rendszerváltás utáni első miniszterelnök. Hogy miért? Valószínű azért, mert mint tudott vállalta a teljes adósság visszafizetését, és már az első minisztertanács ülésén megtiltotta Trianonnak még csak az említését is! Miért Trianon és miért az adósság volt a fontos? Mert várható volt, hogy Magyarország megnövekedett nemzetközi tekintélye miatt, egy gyökeresen megváltozott nemzetközi helyzetben Magyarország Trianon revízióját és államadósság teljes vagy részbeni elengedését, netán újraütemezését fogja követelni. Bush elnök és kohorszai ettől féltek úgy, mint „ördög a tömjénfüsttől”.
A nyugati politika irányítói, s benne az EU vezető politikusai 1956-ból és 1989-ből arra a következtetésre jutottak, hogy, mivel Magyarország még trianoni állapotában is veszélyes lehet, ezért kizsákmányoltnak, koldusnak és a nyugattól függőnek kell maradnia.
Magyarország kizsákmányolása, kifosztása és eladósodása 1990 és 1998, valamint 2002 és 2010 között sikeresen megtörtént a magyar komprádor burzsoázia segítségével. Szerencsére a magyarok tömegei még időben felismerték a végveszélyt s 2010-ben 2/3-os többséggel juttatta a parlamentbe a FIDESZ-KDNP koalíciót, amely nemzetmentő munkája nélkül ma Magyarország nyomorultabb és kiszolgáltatottabb állapotban lenne, mint Görögország.
A jelek szerint egy erős, független és egységes Magyarország igazában véve nem kívánatos Európában, mivel volt ellenségeinkben ott szunnyad a félelem, hogy ebben az esetben előbb-utóbb terítékre kerül az idegen uralmak alá hajtott több milliónyi magyar autonómia ügye, esetleg Trianon felülvizsgálata, és egy új, igazságosabb határrendezés.
Az is egyre nyilvánvalóbbá lesz, hogy a magyarellenes hatalmak az Európai Uniót igyekeznek felhasználni a magára találó, fejlődő és önbizalmát visszanyerő Magyarország ellen. Az utóbbi években megfigyelhető az EU intézményeinek barátságtalan, sőt magyarellenes praktikáinak sokasodása. Ezek között ott van a kettős mérce alkalmazása, a kákán is csomót keresés; különféle levegőből kapott vádak emelése; teljesíthetetlen ajánlatok sokasodása; a lakosság jövedelmének visszaszorítása újabb adók bevezetésével; komoly szankciókkal való fenyegetés és az európai szavazati jog felfüggesztése. Mindezeken túl nyíltan pénzelik a hazai ellenzéki pártokat, így segítve azok hatalomra jutását a jövő évi parlamenti választásokon – s ezzel az általuk már jól bevált országvesztő politika újra alkalmazását.
Az Európai Unió Magyarország felé gyakorolt politikájában változás nem várható, amíg annak parlamentjében többségen vannak a volt maoista, kommunista, liberális, szociáldemokrata és zöld párti képviselők. Változás csak a néppárti többségű EU-ban képzelhető el.
Az idei gyászos évfordulónkon döbbenjünk rá, hogy mint régen nagyapáink és apáink, úgy mi is még ma is Trianonban élünk és miatta gyaláztatunk, veretettünk és szenvedünk! 2013. június 4.
Dr. Pungur József
Erdély.ma

Jakab István: nem Bernády-termet, hanem Bernády-iskolát akarunk
A marosvásárhelyi Kultúrpalota, valamint a volt városháza nagytermének elnevezései ellen tiltakozik az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Maros megyei szervezete.
„Az Erdélyi Magyar Néppárt marosvásárhelyi szervezete határozottan ellenzi, hogy a két épület nagyterme személyek nevét vegye fel, hiszen egyetlen olyan személy van, aki erre méltó: Bernády György. Mi nem Bernády-termet, hanem Bernády-iskolát akarunk” – fogalmazott a június 11-ei sajtótájékoztatón az EMNP marosvásárhelyi szervezetének elnöke, Jakab István. Hozzátette, az a terv, hogy a termeket egy román és egy magyar személyről – Enescu és Bartók, valamint Dandea és Bernády – nevezzék el, etnikai konfliktushoz vezethet, amire senkinek nincs szüksége. A Néppárt a Maros megyei önkormányzatot írásban kérte, hogy vonja vissza a pénteken, június 7-én hozott határozatát. A marosvásárhelyi városházán is kérvényt iktattak, hogy – amennyiben a megyei tanács nem vonja vissza a határozatát – július 3-án, szerdán 16.30 és 17.30 között a Kultúrpalota és a Közigazgatási palota közötti George Enescu utcát zárják le a forgalom előtt és tiltakozást szervezhessenek.
„Megkeressük az RMDSZ-t is, mivel a sajtóból úgy értesültünk, hogy ők támogatták a kezdeményezést, de reméljük, meggondolják magukat, és csatlakoznak hozzánk a magyar közösség érdekében”– ismertette Jakab István.
Az EMNT Maros megyei elnöke, Cseh Gábor szerint mindkét épület a sajátos magyar szecesszió gyöngyszeme, azaz a magyar kulturális építészeti örökség része. „Nagyon meglepett, amikor azt olvastam, hogy az RMDSZ üdvözli a névadásra vonatkozó határozattervezetet. Sajnos újabb kompromisszumot sejtünk a fejbólogatás mögött” – fogalmazott Cseh Gábor. Az EMNT aláírásgyűjtést indított annak érdekében, hogy „jobb belátásra bírják” a közgyűlést. „Igen, mi bízunk a magyar összefogásban” – tette hozzá.
Az EMNT irodavezetője, Kirsch Attila szerint a Kultúrpalota fennállásának századik évfordulóját akár Enescu–Bartók zenei fesztivállal lehetne ünnepelni, amely apolitikus és tiszteletteljes lenne, nem pedig a termek elnevezéseivel. „Határozottan el kell utasítania a marosvásárhelyi magyar közösségnek, hogy a kultúra és a művészet bástyái politikai eszközzé, pártok játékszerévé váljanak. A marosvásárhelyi magyaroknak legyen az ügyben véleményük, javaslatukkal erősítsék meg, hogy nincs szükség névadásra. A múltat tisztelni kell, nem megváltoztatni, a jövőt tervezni kell a békés és építő egymás mellett élés szellemében”– mondta Kirsch Attila.
Megkeresésünkre az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke, Brassai Zsombor elmondta, a szövetség megyei önkormányzati frakciója azzal értett egyet – és ezt jelenti a szavazata –, hogy közmeghallgatással döntsenek az elnevezésről, vagyis ha a lakosság úgy dönt, akkor ne nevezzék el a termeket.
Gáspár Botond
szekelyhon.ro

A CIA-igazgató „kiválónak” tartja a román titkosszolgálatot
Megdicsérte a román titkosszolgálatokat kedden Bukarestben John O. Brennan, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója, aki szerint a román hírszerzés "kiváló".
Brennan a fővárosban tett hivatalos látogatásán találkozott Victor Ponta miniszterelnökkel, Traian Băsescu államfővel, valamint George Maiorral, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjével. A Băsescuval folytatott megbeszélésen Brennan dicsérte a román titkosszolgálatok szakmai felkészültségét, valamint a CIA-vel való együttműködésüket.
Az elnöki hivatal által kiadott közlemény szerint Băsescu és Brennan az arab tavasz által okozott biztonsági problémákról, az afganisztáni, valamint a közel-keleti helyzetről folytatott eszmecserét. Brennan megköszönte a román titkosszolgálatoknak azt a segítséget, amelyet az Egyesült Államoknak nyújtottak a terrorizmus elleni harcban.
Băsescu szerint annak ellenére, hogy Románia és az Egyesült Államok nincs mindig azonos állásponton, így például a koszovói függetlenség elismerésének ügyében, ez nem kérdőjelezi meg Bukarest eltökéltségét az iránt, hogy szilárdítsa kapcsolatát az Egyesült Államokkal.
Románia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, az Egyesült Államok igen. Bukarest stratégiai partnerségi viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, és Románia területén állítják hadrendbe, várhatóan 2015-ben, azokat az SM-3-as elfogó rakétákat, amelyek részei lesznek az amerikai rakétavédelmi rendszernek.
Maszol.ro/MTI

Dicséret a román titkosszolgálatnak
Megdicsérte a román titkosszolgálatokat kedden Bukarestben John O. Brennan, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója, aki szerint a román hírszerzés "kiváló".
Brennan a román fővárosban tett hivatalos látogatásán találkozott Victor Ponta román miniszterelnökkel, Traian Băsescu államfővel, valamint George Maiorral, a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) vezetőjével.
A Băsescuval folytatott megbeszélésen Brennan dicsérte a román titkosszolgálatok szakmai felkészültségét, valamint a CIA-vel való együttműködésüket.
A román elnöki hivatal által kiadott közlemény szerint Băsescu és Brennan az arab tavasz által okozott biztonsági problémákról, az afganisztáni, valamint a közel-keleti helyzetről folytatott eszmecserét. Brennan megköszönte a román titkosszolgálatoknak azt a segítséget, amelyet az Egyesült Államoknak nyújtottak a terrorizmus elleni harcban.
Băsescu kifejtette: annak ellenére, hogy Románia és az Egyesült Államok nincs mindig azonos állásponton, így például a koszovói függetlenség elismerésének ügyében, ez nem kérdőjelezi meg Bukarest eltökéltségét az iránt, hogy szilárdítsa kapcsolatát az Egyesült Államokkal.
Románia nem ismeri el Koszovó függetlenségét, az Egyesült Államok igen.
Bukarest stratégiai partnerségi viszonyt ápol az Egyesült Államokkal, és Románia területén állítják hadrendbe, várhatóan 2015-ben, azokat az SM-3-as elfogó rakétákat, amelyek részei lesznek az amerikai rakétavédelmi rendszernek.
MTI
Nyugati Jelen (Arad)

Az űrlap alja
Egy kis Tündérkert az EP-ben
Tőkés László európai parlamenti képviselő brüsszeli irodájának szervezésében rendhagyó erdélyi kiállítás nyílt szerdán az Európai Parlament Antall Józsefről elnevezett épületében. Az Erdély – egy európai régió címmel megrendezett tárlaton egy hatvanfős erdélyi delegáció tagjaiként többek között érmelléki, széki és kalotaszegi néptáncosok, valamint a Csűrős zenekar tagjai is felléptek.
A kiállítás huszonkét gazdagon illusztrált mozgóplakáton mutatja be azokat a hagyományos történelmi tájegységeinket, valamint jellegzetes településeinket, amelyek alapján egy szülőhazánkkal ismerkedő idegen hiteles képet alkothat Erdélyről, ezen belül az erdélyi magyar kultúránk és hagyományaink gazdagságáról. A helyszínen az érdeklődők egy tájékoztató füzetet is kézhez kaptak, amelyet a Bálványosi Intézet adott ki Európa tündékertje: Erdély címmel.
Tőkés László a tárlatnyitón a többségében európai képviselőkből álló közönségnek Erdély sokszínűségéről beszélt, emlékeztetve arra, hogy természeti szépségei és kulturális, vallási-spirituális gazdagsága, valamint rendkívüli történelmi múltja miatt nagy magyar írónk, Móricz Zsigmond méltán nevezte ezt a régiót Tündérkertnek, ezzel együtt pedig találóan hívták a Kelet Svájcának. Az EP-képviselő Erdély történelmének vázlatos ismertetése kapcsán hangsúlyozta: „sajátos értékeink felmutatásával próbáljuk meghaladni a visszahúzó múltat, és szövetkezzünk Erdély érdekében – egy új jövendőre! A magyar–szerb megbékélés előremutató példájából is merítve, Trianon és a kommunista diktatúra ütötte sebek gyógyításával, építsük újra veszendőbe menő Tündérkertünket, Erdélyt!” Felhívta a figyelmet a Romániában esedékes regionalizációs tervek veszélyeire. Meggyőződése szerint, ha Erdély mesterséges határok mentén való újrafelosztását – Európa szeme láttára – megvalósítanák, ez Románia „afrikanizálódásával”, az erdélyi magyarságnak pedig a további diszkriminációjával volna egyenlő. Tőkés László azzal a gondolattal zárta beszédét, hogy mi, erdélyiek csak úgy és akkor maradhatunk meg Európában és európaiként ha integritásunkat és erdélyi identitásunkat híven megőrizzük. „Erdély számára Európa jelenti a megoldást” – hangzott el.
A kiállítás-megnyitón jelen volt Michael Gahler német néppárti képviselő is. Megtisztelőnek nevezte a felkérést, hogy megnyithatja a rendhagyó kiállítást. Hangsúlyozta: Közép-Kelet-Európában a különböző identitásoknak európai módon kell egymáshoz viszonyulniuk. A nacionalizmus egyik oldalon sem fogadható el; az egymást kirekesztő, és legyőzni akaró identitásoknak nincs helye Európában. A német képviselő kifejtette, reméli, hogy Erdély európai régió marad és több nemzet, kultúra, vallás regionális kerete lesz a továbbiakban is.
Ezt követően az érmelléki, széki és kalotaszegi táncoknak örvendhetett a népes közönség, akiket az erdélyi vendégek a mézeskalács-készítés és a gyékényfonás rejtelmeibe is beavattak. Mindemellett az érdeklődők megismerkedhettek az erdélyi ízvilággal: termelői mézet, szilva-, cseresznye- és barackpálinkát, valamint Hegedűs Attila saját termelésű érmelléki borait is megkóstolhatták – tudósított a rendezvényről Tőkés László sajtóirodája.
Reggeli Újság (Nagyvárad)

K Ö Z L E M É N Y
Az Európai Parlament plenáris ülésén tegnap délután, Orbán Viktor miniszterelnök jelenlétében tartották meg a Rui Tavares portugál zöldpárti EP-képviselő elhíresült nevéhez kapcsolódó, az alapvető jogok magyarországi helyzetéről szóló jelentéstervezet vitáját. José Manuel Barroso EB-elnök és Viviane Reding alelnök részvétele, valamint Martin Schulz EP-elnök személyes elnöklése érzékletesen rávilágít az esetleges unióbeli kihatásaiban sem elhanyagolható „magyar ügy” jelentőségére. A magyar kormányfő megítélése szerint – mindenesetre – a teljességgel elfogadhatatlan és igaztalan dokumentum elfogadása nem is annyira Magyarországra, hanem sokkal inkább „Európára nézve jelent komoly veszélyt”.
A Fidesz EP-küldöttségének álláspontja szerint: „A Tavares-jelentés nem más, mint az európai baloldal pártdiktátuma”. Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy a Magyarországot elítélő baloldali-liberális pártszövetség alakjában „a vádló és a bíró ugyanaz”.
A jelentés vitája mindvégig ennek az éles pártközi konfrontációnak a jegyében zajlott. A demokratikusnak álcázott balliberális elvszerűsködés már-már komikus megnyilatkozásaként Bokros Lajos egykori MSZP-s miniszter az európai konzervatív jobboldal reprezentánsának pózában intézett kirohanást a magyarországi demokrácia ellen. Az Európai Néppárt vezérszónokai a pártcsalád tagjai iránti szolidaritással verték vissza a magyarellenes vádaskodásokat. A másik oldalon Göncz Kinga és Tabajdi Csaba MSZP-s képviselők a szokott formájukat hozták.
A parlamenti pártpolitikai erőviszonyok, illetve Európa hidegháború utáni, örökölt politikai megosztottsága ismeretében, a másnapi zárószavazás kimenetele – sajnos – egy pillanatig sem volt kétséges. És valóban, ma délben a Tavares-jelentést 370 igen- és 249 ellenszavazattal, 82 tartózkodás mellett az EP plénuma elfogadta.
Megjegyzésre méltó, hogy az igen szavazatok száma még így sem érte el az EP-képviselők abszolút többségét (370 a 765-tel szemben). Amint erre Orbán Viktor maga is rámutatott, a Magyarországgal szemben kialakuló szavazatarány tulajdonképpen nem mást, mint az európai képviselőtestületnek – a baloldal számára kedvezőbb – pártpolitikai összetételét tükrözi.
A házszabály korlátozásai, illetve a feszes időkeretek miatt Tőkés László erdélyi képviselőnknek csak írásos formában nyílott lehetősége hozzászólni a vitához. Ésaiás prófétát idézve, azt a kommunista típusú hazugságbeszédet bírálta, amely „a gonoszt jónak és a jót gonosznak, a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondja”. Ez a fonákság kiváltképpen szembeötlő abban a vonatkozásban, hogy az Alaptörvény balliberális és nyugati bírálói Magyarország keresztény gyökerei és a család ellen is támadást intéznek, miközben a nemi devianciák egyenjogúsításáért hadakoznak. A kisebbségek ügyében szintén kettős mércét alkalmaznak, amikor is kíméletlenül bírálják a magyarországi antiszemitizmust és cigányellenességet, ezzel szemben viszont a határon túl élő magyar kisebbségi közösségekért a kisujjukat sem hajlandók mozdítani.
Írásbeli és mai, ún. szavazásindokló hozzászólásában erdélyi képviselőnk szépítés nélkül mutatott rá, hogy Magyarország pellengérre állítása tulajdonképpen nem más, mint annak a pártos politikai és ideológiai harcnak a változott körülmények között való folytatása, melyet a volt kommunisták vívtak a demokrácia, az emberi jogok és az – európai – nemzeti értékek ellenében. Lenint idézve, azoknak a „hasznos idiótáknak” a megtévelyedéséről is szólt, akik az egykori szovjetbarát nyugati személyiségekhez – Arthur Koestler, Albert Camus, George Orwell, André Gide vagy a volt kommunista Giorgio Napolitano – hasonlóan, jóhiszemű tévedésükkel akaratlanul is a közös ellenség malmára hajtják a vizet. „A demokratikus Európának nem a levitézlett, régi rendszer párthívei, hanem a rendszerváltoztató magyar nemzeti kormány oldalán van a helye” – hangsúlyozta Temesvár egykori lelkipásztora.
Strasbourg, 2013. július 3.
Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Tusványos – Román külügy: magyarországi politikusok demokratikus, legitim folyamatba vatakoznak bele
Egyes magyarországi politikusoknak a romániai közigazgatási átszervezés kapcsán tett kijelentései beavatkozást jelentenek a romániai demokratikus, legitim és szuverén folyamatba – jelentette ki George Ciamba, a román külügyminisztérium államtitkára.
Az államtitkár neveket nem említett.
A minisztérium honlapján szerdán este megjelentetett közlemény szerint Ciamba kifejtette, hogy ezek a kijelentések sérthetik a román-magyar stratégiai partnerség szellemiségét, és messze túllépik a kétoldalú kapcsolatok jogi és politikai keretét, valamint a felek közös vállalásait.
Az államtitkár kifejtette továbbá, hogy a közigazgatási átszervezés Románia szuverén joga, és az átlátható társadalmi vitának mind intézményi részről, mind a civil társadalomból vannak résztvevői, etnikai hovatartozástól függetlenül.
Hozzátette: a közigazgatási átszervezés kompatibilis a nemzetközi normákkal, és teljes mértékben összhangban van a nemzetközi szerződésekben Románia által vállalt kötelezettségekkel. A hatékony kormányzás elve alapján kezdeményezett átszervezésnek nincsenek etnikai céljai – állapította meg -, és nem irányul a nemzeti kisebbségekhez tartozók jogainak megsértésére, hiszen ezen jogok betartását Románia nemzetközi szerződésekben vállalta.
Ciamba rámutatott: a közigazgatási átszervezés a romániai régiók, valamint Románia és az Európai Unió közötti fejlettségi egyenlőtlenségek csökkentését célozza, így ez a folyamat az EU-tagállam Románia által nyújtott teljesítmény konszolidálására irányul – magyarázta.
Ciamba szerint a tusnádfürdői szabadegyetem és diáktábor olyan, mint a magyar kormány egyik ülése, amelyet ezúttal Romániában szerveztek meg. Szerinte ezt mutatja a magyar kormányzat népes erdélyi jelenléte, valamint a szabadegyetemen napirendre tűzött kérdések, amelyek Magyarország nemzetpolitikájának a népszerűsítésére összpontosulnak.
MTI

Sérelmezi a román külügy a Tusványoson elhangzottakat
Egyes magyarországi politikusoknak a romániai közigazgatási átszervezés kapcsán tett kijelentései beavatkozást jelentenek a romániai demokratikus, legitim és szuverén folyamatba – jelentette ki George Ciamba, a román külügyminisztérium államtitkára. Az államtitkár neveket nem említett.
A minisztérium honlapján szerdán este megjelentetett közlemény szerint Ciamba kifejtette, hogy ezek a kijelentések sérthetik a román-magyar stratégiai partnerség szellemiségét, és messze túllépik a kétoldalú kapcsolatok jogi és politikai keretét, valamint a felek közös vállalásait.
Az államtitkár kifejtette továbbá, hogy a közigazgatási átszervezés Románia szuverén joga, és az átlátható társadalmi vitának mind intézményi részről, mind a civil társadalomból vannak résztvevői, etnikai hovatartozástól függetlenül.
Hozzátette: a közigazgatási átszervezés kompatibilis a nemzetközi normákkal, és teljes mértékben összhangban van a nemzetközi szerződésekben Románia által vállalt kötelezettségekkel. A hatékony kormányzás elve alapján kezdeményezett átszervezésnek nincsenek etnikai céljai – állapította meg -, és nem irányul a nemzeti kisebbségekhez tartozók jogainak megsértésére, hiszen ezen jogok betartását Románia nemzetközi szerződésekben vállalta.
Ciamba rámutatott: a közigazgatási átszervezés a romániai régiók, valamint Románia és az Európai Unió közötti fejlettségi egyenlőtlenségek csökkentését célozza, így ez a folyamat az EU-tagállam Románia által nyújtott teljesítmény konszolidálására irányul – magyarázta.
Ciamba szerint a tusnádfürdői szabadegyetem és diáktábor olyan, mint a magyar kormány egyik ülése, amelyet ezúttal Romániában szerveztek meg. Szerinte ezt mutatja a magyar kormányzat népes erdélyi jelenléte, valamint a szabadegyetemen napirendre tűzött kérdések, amelyek Magyarország nemzetpolitikájának a népszerűsítésére összpontosulnak.
maszol.ro

Pál János
"ROMÁNOSÍTÓ MUNKA"
Román nemzetépítési kísérletek a székelyföldi unitárius egyházközségekben II.
A térítést végző állami és egyházi hatóságok a módszerek széles eszköztárát használták fel céljuk elérése érdekében. Ez a módszertani skála a pszichikai erőszaktól egészen a fizikaiig terjedt.
Verbális és pszichikai erőszak
Az erőszakos térítések kiindulópontja minden esetben a verbális és pszichikai erőszak volt. A megfélemlítés leggyakrabban és nagy előszeretettel alkalmazott technikája az állami tisztviselők elé idézés, kihallgatás és fenyegetés volt. Homoródszentmártonban például két szülő, azt követően, hogy gyermekeik görög katolikus templomba kényszerítése ellen tiltakozott a helybeli görög katolikus lelkésznél, a csendőrségen kötött ki, ahol négy óra hosszat tartó vallatásnak vetették alá. A homoródalmási Csíki Sándort rövid idő alatt ötször idézték a csendőrőrségre, ahol „a parancsnok azzal fenyegette, hogy összetöri a pofáját.”
E módszer hatékonyságát Simén Domokos 1935 decemberében írott jelentése is bizonyítja: „A terrorizált emberek lelkiállapotának jellemzéseképpen jegyzem meg, hogy ez a Kádár János megkért, hogy senkinek se mondjam el, hogy ő nálam járt panaszra, mert fél a csendőrségtől.”
A törvényes jogoknak a célszemélyekkel szembeni szelektív alkalmazásának hangsúlyozása, érvényesítése forrásaink szerint tudatosan követett cél volt és az áldozatok demoralizálását, lelki megtörését szolgálta. Ennek megfelelően a lövétei csendőrőrmester figyelmeztette az ellenszegülőket, hogy „[...] a törvény csak papír. A csendőrség ahol akarja, szemet hunyhat, de az ilyen kitartó magyaroknál azt is meglátja, ami nincs.” Hatékony volt a pszichikai nyomás azon módszere, amely a hatósági zaklatást éjjelre időzítette, amikor a térítésre kiszemelt személyeket különféle büntetésekkel, köztük a börtönével, fenyegették (Küküllősárd). Nyárádgálfalváról a helyi aljegyző csendőrök kíséretében kereste fel több éjszakán a kiszemelt áldozatot és követelte az áttérési nyilatkozat aláírását.
Gazdasági jellegű nyomásgyakorlás
Zoltán Sándor homoródszentmártoni lelkész 1934. február 21-én kelt jelentésében arról számolt be, hogy egyházközségében a csendőrség „egyre másra különböző címeken és ürügyekkel kihágási jegyzőkönyveket veszen fel a kiszemelt emberek ellen, beterjeszti a bírósághoz és aztán jönnek a 100–400 leuig terjedő kihágási bírságolások.” Ennek megfelelően egyik hívét két hónap alatt nyolcszor büntették meg. Hasonló elbánásban részesültek azon személyek is, akik tanúkként jelentek meg az unitárius hitre át- vagy visszatérni szándékozók mellett, minek eredményeként ez utóbbiak nehezen vagy egyáltalán nem kaptak maguknak tanúkat.
Az adóterhek túlzott mértéke és az önkényes rekvirálások szintén olyan eszközök voltak, amelyeket hatásosan tudtak e politika szolgálatába állítani.
Nyárádgálfalván előfordult, hogy az adót kifizető személy lakásán is rekviráltak foglalási jegyzőkönyv kiállítása nélkül. Meglehetősen morbid és kirívó eset Ráduly Mihály tizenöt éves vakbélműtétre váró fiatalé, aki számára ingyenes beavatkozást és kezelést ígértek abban az esetben, ha áttér a görög katolikus vallásra (Az ajánlatot Ráduly elutasította.). Anyagi vonzatú tömeges méretű áttérésekről tudunk Nyárádgálfalván és Nyomáton. Az előbbiben 35 unitárius cigány az utóbbiban 23 román származású egyén tért át miután földet, pénzt, gépeket ígértek az áttérés ellenében. Nyomát esetében ehhez fenyítés társult, miszerint akik nem hajlandók áttérni azok semmiféle foglalkozáshoz, elhelyezéshez nem juthatnak.
Egzisztenciát veszélyeztető nyomásgyakorlás
Előszeretettel alkalmazott eljárás volt, hogy termény-betakarítás idején a „kiszemelt áldozatokat” csendőri karhatalom segítségével kényszerítették közmunka végzésére, ami egy agrárjellegű társadalomban a lét elleni támadásként értelmezhető. Cséplés idején pedig formai okokra (szűk az udvar, az épületek közel vannak a géphez, a szalmát nem lehet az épülettől száz méter távolságra hordani stb.) hivatkozva tiltották meg a cséplési munkálatok megkezdését.
Egy másik hatékony és gyakran alkalmazott módszer a nyelvvizsga, amely elsősorban az állami hivatalokat betöltő személyeket érintette és amely közvetve szintén az érintett egyén egzisztenciáját fenyegette. Egy nevét és lakhelyét eltitkoló erdőőr vallomása szerint kétszeri sikeres román nyelvvizsgája után is újabb vizsgára állították. Felettese négyszemközt már felszólította, hogy térjen át a görög keleti vallásra, de mivel ezt visszautasította attól tart, hogy valamiféle ürüggyel (nyelvvizsgáéval) eltávolíthatják állásából. Kulturális és vallásos jellegű nyomásgyakorlás
Forrásaink többször is említést tesznek arra vonatkozóan, hogy állami ünnepek alkalmával az unitárius felekezetű diákokat görög keleti vagy görög katolikus templomba vezették az állami iskolák tanítói vagy lelkészek. Abásfalván az állami iskolába beírt 61 tanuló közül 42 az unitárius felekezethez tartozott. A homoródszentmártoni görög katolikus lelkész Suciu Petru szerint azonban ezekből mindössze kilenc magyar nemzetiségű. Ennek megfelelően Szent Demeter napján az önkényesen általa románoknak nyilvánított unitárius gyermekeket a helyi görög katolikus templomba vitte. Homoródalmáson, Nagyajtán és Vargyason a román származásúaknak nyilvánított tanulókat az állami elemi iskolák igazgatói görög keleti vagy katolikus hittanórákra kötelezték.
A kulturális agresszió kategóriájába sorolható a magyar nyelv elleni támadás, amelynek színtere az iskola volt, szenvedő alanyai pedig a gyermekek (A magyarul beszélő gyermekeket fizikailag bántalmazták. Pl. Homoródszentmárton, Homoródkeményfalva.).
Az áttérítendő személyek lélekszámát a névelemzés technikájának alkalmazásával igyekeztek bővíteni. Erre azért volt szükség, mert a román származású személyek kis száma határt szabott az elrománosító akciónak. Névelemzést tehát ott alkalmaztak, ahol kevés vagy egyáltalán nem volt román származású lakos (pl. Gyepes) és ahol eljutottak a fent már említett határokig. Ez által ugyanis lehetőség nyílt a tömeges méretű térítésekre és arra, hogy elvileg szinte mindenkit románnak lehetett nyilvánítani, aki a kiszemeltek listájára került. A névelemzés teljesen önkényesen történt és mindenféle nyelvészeti logikát mellőzött. A módszer infantilizmusát mutatja, hogy az egyértelmű szerb nemzetiségre, eredetre utaló Rácz nevet is románnak nyilvánították. Abásfalván például az 59 tanköteles diákból 50-et románnak nyilvánítottak miután a Deák, Dimény, Gergely, László, Molnár, Szabó, Szőcs neveket névelemzés alapján románnak mondták ki.
A románosító politika során súlyosan sérült az egyházközségek autonómiája és a szabad vallásgyakorlás joga is. Keményfalván például az állami tanító „eltiltotta a növendékeket a konfirmációtól.”
Fiizikai erőszak
Mivel az ellenállás igen jelentős volt és sokan még a közvetett nyomás hatására sem voltak hajlandóak lemondani unitárius hitükről, a hatóságok igen gyakran folyamodtak fizikai erőszakhoz, amely a már lelkileg „megpuhított” emberek ellenállását is megtörte. Simén Domokos egyik jelentése szerint az „egyik legerősebb presbiterem is, a veréstől való féltében, megalázkodva fut a gör[ög]. kat[olikus]. lelkészhez.”
A testi sértés alól semmilyen felmentő körülmény nem volt. Kortól, nemtől, testi állapottól függetlenül alkalmazták, ahol szükségesnek találták. A fél lábára hadirokkant homoródalmási Fekete Istvánt például, miután nem volt hajlandó visszavonni visszatérési szándékát a csendőr „pofon ütötte és öklével többször egymás után az oldalába ütött.”
Adminisztratív módszerek
Fentieken kívül alkalmaztak még egy módszert, amely adminisztratív jellegű volt és abban állt, hogy az érintett személyt miután románnak nyilvánították, minden további nélkül, önkényesen átírták az anyakönyvi hivatalokban görög keleti vagy görög katolikus vallásúnak. Homoródalmáson a helyi adminisztráció önkénye addig ment, hogy egy 1926 és 1940 között Brassóban tartózkodó helybeli lakost is átírtak görög keleti vallásúnak. Sorbán Mihály 1942 augusztusában tett nyilatkozata szerint az „[...] az áttérő felek csak igen kevés esetben jelentkeztek nálam áttérési szándékuk bejelentésével. Legtöbb esetben a községi jegyzőnek, vagy a román papnak, esetleg a csendőrségnek jelentették be szándékukat s én csak a felvett jegyzőkönyvet láttam, amit a községi jegyző úr adott elém aláírás végett [...].”
A térítési műveletek eredményessége
A térítési akció sikere vagy sikertelensége elsősorban és döntően nem a felhasznált eszközöktől, a végrehajtás minőségétől függött, hanem a végbement integráció mértékétől, mélységétől. Oláh Sándor Homoródalmással kapcsolatosan tett megállapítását, miszerint „A nemzedékek óta nyelvében, vallásában asszimilálódott egyén származását már csak a neve őrzi, azonosságtudatába beépült a magyar haza és nemzet képzete.” érvényesnek mondhatjuk mindazon településekre nézve, ahol hasonlóképpen megtörtént a nyelvi és vallási integráció. E kijelentés igazságtartalmát egyébként forrásaink is megerősítik és csakis ezzel magyarázható, hogy a visszarománosítás által megcélzott személyek reakciója az esetek döntő többségében negatív, elutasító volt. A végbement asszimilációt a célszemélyek ellenszegülése és a térítési akció erőszakos volta igazolja, a román etnikai és vallási identitás nem tette volna szükségessé ugyanis a kényszerítő eszközök, technikák alkalmazását. Természetesen előfordultak esetek, amikor bizonyos előnyök megszerzésétől vezérelve egyes egyének önszántukból tértek át görög- keleti vagy katolikus vallásra – közvetlenül tehát itt is érvényesült a gazdasági, egzisztenciális tényező motivációja.
Az erőszak alkalmazása mellett a vállalt etnikai és vallási identitást az is markánsan kifejezi, hogy az áttérítettek sok esetben továbbra is az unitárius templomba jártak, gyermekeiket unitárius vallásoktatásba részesítették (Ezt sok helyen hatóságilag megakadályozták.), ugyanakkor minden lehetőséget megragadtak arra, hogy visszatérhessenek. Erre a lehetőségre az 1940. évi impériumváltás után kerülhetett sor, amikor az egyházi források tömeges méretű visszatérésről tesznek tanúbizonyságot. Ekkor az erőszakosan áttérített személyek mind visszatértek az unitárius vallásra.
Az új vallásra való (vissza)váltás nehézségeiről különben a szentháromsági görög katolikus pap is beszámolt Maros megye prefektusához küldött levelében: „Jelen pillanatban nem azok szállnak szembe velem, akiket prédikációimon keresztül megtanítottam, hogyan viselkedjenek a pappal szemben, hanem azok az áttért protestánsok, akik máig sem tudtak megbékélni a szent kereszt jelével.”
Összegzésként tehát elmondható, hogy a románosító politika gyakorlatba ültetése során azért volt annyira konfliktusoktól terhelt és végső soron eredménytelen, mert az érintett szereplők zöme erős magyar és vallásos azonosságtudattal rendelkezett, melyet az időhatárok rövidsége okán a román államapparátus képtelen volt átformálni.
A görög keleti és katolikus templomrombolások kérdése
Általánosan elfogadott álláspont román részről, hogy a magyar impérium idejében megtörtént templombontások/rombolások egyetlen mozgatórugója a románok ellen táplált zsigeri gyűlölet és ellenszenv volt. Ez a sematikus szemlélet azonban figyelmen kívül hagyja azokat a tényeket és előzményeket, amelyek a templombontások/rombolásokhoz vezettek. Az unitárius falvakban – a lakosság egy bizonyos csoportjának részéről – egyetlen helyen (Homoródszentmárton) történt agresszió román templom ellen. Az ilyen akciók tömeges és általános méretűeknek illetve jellegűeknek való beállítása tehát indokolatlan. Unitárius viszonylatban csak az Oklándi járás területén történtek templombontások és azokat az 1940 őszén berendezkedő katonai hatóságok rendelték el (Más közigazgatási egységekben a templomok érintetlenül maradtak – pl. Baróti járás.) és összefüggésben állhatott a Magyar Királyi 1. Hadsereg Katonai Közigazgatási Csoportjának 1940. november 18-án kiadott azon utasításával, mely szerint „Hinni merem, hogy katonai közig[azgatás]. szervei a rendelkezésre álló és közeli befejezésre kerülő idő alatt is saját hatásközükben öntevékenyen mindent elkövettek a magyar fajtának megerősítése és visszamagyarosítása érdekében.” Fontos megjegyezni, hogy a homoródszentmártoni templom felgyújtása (templomrombolás ténye) mögött erős ok-okozati összefüggés van az agresszív térítési politika, a térségben megjelenő román értelmiségiek, egyházi és állami hatóságok magatartása és a templomok építésének a háttere között.
Román hatóságok, értelmiségiek magatartása
I. Gh. Georgescu szentegyházi tanító, aki az állami iskolákban történő magyar nyelvű oktatást és magyar tanítók kinevezését (Erdélyben, különösképpen a Székelyföldön) nemzeti gyilkosságnak nevezett. „Osztályomban – írta – nem fogom megengedni senkinek, hogy magyarul beszéljen – ahogyan az nagyjából szokás. Később kérni fogom, hogy büntetés kockázata mellett a falusiak se beszélhessenek magyarul.” Hasonló türelmetlen, intoleráns magatartással találkozhatunk a köztisztviselők, papok körében is. Mindannyian a magyar nyelv, a magyar elem száműzését, eltávolítását követelték iskolákból, hivatalokból és gazdasági életből a román domináns, uralkodó pozíció visszaállításának szándékával.
Nevezett társadalmi csoportok nagymértékű bizalmatlanságot tanúsítottak mindenféle magyar oldalról történő egyházi-, társadalmi-, művelődési megmozdulással szemben is, és a magyar irredentizmus fészkeinek tekintettek minden általuk működtetett intézményt. Barbu Rădan tanító kisebbségi munkatársaiban Budapestről irányított revizionistákat, ellenséget látott, akik nap mint nap a román állam meggyengítésén, elpusztításán munkálkodnak. Ennek megakadályozása érdekében a viperafészkek elpusztítására szólított fel. Szerinte a felekezeti iskolákban viperákat nevelnek, amelyek majd onnan kikerülve megmérgezik a nemzetállam szervezetét.
A megnyilatkozások egy másik része a Romániában élő magyar lakosságot évezredes ellenségnek, élősködő, ingyenélő, megbízhatatlan, irredenta, alsóbbrendű, jelzőkkel minősítették. Ezek a minősítések rasszista jellegűek, a magyar faj kulturális és faji alacsonyabb rendűségét hangsúlyozták. Radu Chirovici „Mi nem gyarapítjuk Traianusz leszármazottainak sorát a sztyeppei barbárok leszármazottaival.” és Barbu Radu tanítók „nemcsak etnikai eredetüket illetően alacsonyabb rendűek, hanem lelkileg, erkölcsileg is.” kijelentései ez utóbbi kategóriába tartoztak.
A templomépítések hátteréről
A rendelkezésünkre álló iratok azonban azt bizonyítják, hogy az építkezések terheit nagymértékben a helybeli magyar közösségek viselték az állami szervek erőszakos nyomásának engedve, vagyis a szükséges költségek jelentős hányadát a megye, járások és azok települései fedezték, amihez legalább ugyanilyen mértékben hozzájárultak a közbirtokosságok és a lakosság által végzett közmunka. Az egyes községek hozzájárulásáról olvashatunk Victor Geregely gyímesbükki görög katolikus lelkész 1940. október 20-án a marosvásárhelyi esperesi hivatalhoz intézett levelében is. Ebben az áll, hogy Valer Oţetea csíki prefektus „[…] az akkori uralkodó elvektől túl erősen hagyta magát uralni és a községi polgármesteri hivataloknak jelentős összegeket írt elő templomépítésekre városokban és községekben, sőt még a városi és egyes községek ortodox kántorainak fizetését is felvették rendeletére minden egyes székely község költségvetésében anélkül, hogy az ortodox hívek egyetlen banival is hozzájárultak volna támogatásukhoz.” Hogy helyi szinten miként zajlottak a templomépítések, arról a homoródalmási lelkész 1942. július 8-án kelt jelentése alapján alkothatunk nagyvonalakban képet: „A községet az időközi bizottság által több 100 ezer leuval károsították, a román egyháznak adott templomépítési ajándékokkal. A közbirtokosságot szintén több 100 ezer leu értékű fával károsították meg, ugyancsak a fenti célra hatósági erőszakkal kicsikart ajándékozások révén és 40 hold kaszáló használatával. Erre a célra közmunkába hajtották a község lakosságát s a csendőrség még más munkára indulókat is odahajtotta.” A közbirtokossági „önkéntes felajánlások” valószínűleg minden esetben kényszer hatása alatt születtek: nem véletlen, hogy Homoródalmáson mindannyiszor állami tisztviselők (a járási törvényszéktől kiküldött ügyvédek) elnököltek, valahányszor templomépítési, vagy más jellegű segélyezést szavazott meg a közgyűlés.
A lakosság hozzájárulásáról említést tett egyébként a Glas Românesc din Regiunea Secuizată is (Abásfalva, Homoródszentmárton, Felsőrákos, Vargyas), ezek azonban önkéntes munkálatokról tudósítanak. Abásfalván és Homoródszentmártonban a híradó szerzője szerint „a községek lakosai örömmel adtak mindent, amit kértek tőlük, köszönhetően a tiszteletnek és tapintatnak, amellyel rendelkezik a szorgalmas járásbíró.”
A homoródalmási közbirtokosság költségvetésében a templomépítésen kívül más tételek is szerepeltek kiadásként román nemzeti célokra. Az 1937. november 14-én ülésező közgyűlés 5000 lejjel „támogatta” a nyugati határvonal megerősítését, de ugyancsak a közbirtokosság látta el fával, földterülettel a görög keleti egyházat és a helyben működő állami iskolát is.
A negatív érzelmeknek a román állami és egyházi hivatalokra és templomokra való koncentrálódását magyar részről tehát az váltotta ki, hogy ezek az erőszakos térítési akciók következtében az elnyomás és terror jelképeivé váltak. Nem véletlen, hogy a román panaszirodalom szinte kizárólagosan ezekre a településekre vonatkozik, hogy a magyar lakosság ellenszenvvel viszonyult minden, elsősorban tárgyi emlékhez, ami a román impériumra emlékeztetett, és hogy a bécsi döntést követően tömegesen kellett menekülniük Észak-Erdélyből, Székelyföldről a román tisztviselőknek, papoknak. Az ellenük és a román lakosság ellen elkövetett atrocitások az 1920–1940 folyatott politika bumeránghatásaként értékelhetőek.
Előző rész: Transindex.ro, 2013. aug. 4. – Pál János ŐSI ROMÁN FÖLD
Transilvania.ro

Bukarest elvárja, hogy a magyar kormány elhatárolódjon a Jobbik álláspontjától
A román külügyminisztérium határozottan elítéli a borzonti táborban szombaton elhangzott kijelentéseket, és a magyar kormánytól is elvárja, hogy elhatárolódjon a Jobbik itt kifejtett álláspontjától.
A bukaresti külügyminisztérium vasárnap közleményben reagált az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület által Székelyföldön szervezett 9. EMI-táborban szombaton lezajlott fórumra. A rendezvényen Vona Gábor, a Jobbik elnöke a romániai magyarok helyzetéről úgy vélekedett: ha a magyar érdek csak konfliktus vállalásával képviselhető, akkor a konfliktust is vállalni kell.
A román külügyi közlemény ezt nagyon súlyos, a nemzetközi joggal, az európai szabványokkal, valamint a magyar-román alapszerződés és stratégiai partnerség alapelveivel ellentétes kijelentésnek minősítette.
Egy ilyen álláspont teljességgel idejétmúlt, és ezt a leghatározottabban el kell ítélnie minden romániai, magyarországi és európai felelős tényezőnek – szögezte le a bukaresti külügyminisztérium.
A közlemény szerint az etnikai alapú autonómia nem része a nemzeti kisebbségekre vonatkozó "elfogadott európai szabványoknak", miképpen a "úgynevezett kollektív jogokat" is kizárja a kétoldalú kapcsolatok témái közül az 1996-ban megkötött magyar-román alapszerződés.
A román külügyminisztérium visszautasít minden szélsőséges megnyilvánulást, amelyre Románia területén kerül sor, s azt állapítja meg, hogy "egy hónapon belül másodszor kényszerül állást foglalni egyes magyar hivatalosságoknak a stratégiai partnerségnek ellentmondó kijelentéseivel szemben, amelyek Románia szuverén területén rendezett nyári táborokban hangzottak el".
Július 24-én George Ciamba román külügyi államtitkár a Tusnádfürdőn rendezett 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről szólva úgy vélekedett, hogy egyes magyarországi politikusoknak a romániai közigazgatási átszervezés kapcsán tett kijelentései beavatkozást jelentenek a romániai demokratikus, legitim és szuverén folyamatba.
MTI

Vona Gábor nemkívánatos személlyé nyilvánítását és kitoloncolását, a Jobbik romániai betiltását kezdeményezik az oláhok
Vona Gábor nemkívánatos személlyé nyilvánítását és kitoloncolását, a Jobbik romániai betiltását kezdeményezi Bogdan Diaconu román kormánypárti képviselő a Jobbik elnökének a borzonti EMI-táborban tett szombati kijelentései miatt.
Előzmény: Vona: "Nem fogunk lemondani arról a célunkról, hogy egyszer minden magyar egy hazában éljen"
Az Adevarul című bukaresti napilap internetes oldalán még szombaton közölt véleménycikkében a magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Bogdan Diaconu Vona Gábornak a román lapokban tág teret kapott kijelentést kommentálja, amely szerint ha a magyar érdek csupán a Romániával való konfliktus árán képviselhető, akkor a konfliktust is vállalni kell.
"Megéltük, hogy egy magyarországi náci párt vezetője paramilitáris csapatokkal körülvéve háborúra uszít bennünket a saját országunkban" – fogalmazott a képviselő, aki nyilvánosan szólította fel a román külügyminisztériumot, hogy nyilvánítsa nemkívánatossá Vona Gábor személyét, és egyszer s mindenkorra tiltsa be Románia területén a Jobbikot.
A képviselő kijelentette, olyan törvényt kezdeményez, amely a külföldiek románellenes megnyilvánulásait azonnali nemkívánatossá nyilvánításukkal büntetné, és amely betiltana minden olyan megnyilvánulást, tábort, összejövetelt, amelyek érintik a román alkotmány első cikkelyét.
Az alaptörvény e cikkelyében "egységes és oszthatatlan", szuverén és független "nemzetállamként" határozza meg Romániát.
Vona Gábornak az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület által szervezett borzonti táborában tett kijelentéseit valamennyi jelentős román napilap idézte. A Romania Libera beszámolója címébe azt emelte ki, hogy "A Jobbik hadat üzen Romániának", a Jurnalul national Vona Gábornak azt a kijelentését emelte be beszámolója címébe, hogy "Nem mondunk le Trianon érvénytelenítéséről".
A Gandul.ro portál helyszíni tudósításának azt a címet adta, hogy "A székely jacuzzi erősebb, mint a Jobbik elnökének a tanítása". A cikkíró hazugságai szerint a táborba gyűlt fiatalok számára fontosabb volt a szórakozás, mint a politikai tárgyú előadások hallgatása.
A szőröstalpú külügy "elvárja" a "magyar" kormány elhatárolódását
Az oláh külügyminisztériumnak fáj az igazság: "határozottan elítéli" a borzonti táborban szombaton elhangzott kijelentéseket, és a magyar kormánytól is "elvárja", hogy elhatárolódjon a Jobbik itt kifejtett álláspontjától.
A bukaresti külügyminisztérium vasárnap közleményben reagált az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület által Székelyföldön szervezett 9. EMI-táborban szombaton lezajlott fórumra. A rendezvényen Vona Gábor, a Jobbik elnöke a romániai magyarok helyzetéről úgy vélekedett: ha a magyar érdek csak konfliktus vállalásával képviselhető, akkor a konfliktust is vállalni kell.
A területrabló bocskorosok közleménye ezt "nagyon súlyos", a nemzetközi joggal, az európai szabványokkal, valamint a magyar-román alapszerződés és stratégiai partnerség alapelveivel ellentétes kijelentésnek minősítette.
"Egy ilyen álláspont teljességgel idejétmúlt, és ezt a leghatározottabban el kell ítélnie minden romániai, magyarországi és európai felelős tényezőnek" – szögezte le a mai napig kizárólag nemzetállamban gondolkodó bukaresti külügyminisztérium.
A közlemény szerint az etnikai alapú autonómia nem része a nemzeti kisebbségekre vonatkozó "elfogadott európai szabványoknak", miképpen a "úgynevezett kollektív jogokat" is kizárja a kétoldalú kapcsolatok témái közül az 1996-ban megkötött magyar-román alapszerződés.
A román külügyminisztérium visszautasít minden "szélsőséges megnyilvánulást", amelyre Románia területén kerül sor, s azt állapítja meg, hogy "egy hónapon belül másodszor kényszerül állást foglalni egyes magyar hivatalosságoknak a stratégiai partnerségnek ellentmondó kijelentéseivel szemben, amelyek Románia szuverén területén rendezett nyári táborokban hangzottak el".
Július 24-én George Ciamba román külügyi államtitkár a Tusnádfürdőn rendezett 24. Bálványosi Nyári Szabadegyetemről szólva úgy vélekedett, hogy egyes magyarországi politikusoknak a romániai közigazgatási átszervezés kapcsán tett kijelentései beavatkozást jelentenek a romániai "demokratikus", "legitim és szuverén" folyamatba.
Frissítés: Nem diplomataként, hanem köztörvényes bűnözőként bánnának az oláhok Vonával
A román külügyminisztérium vasárnap közleményben pontosította: a nemzetközi egyezmények értelmében csak a diplomata státussal rendelkező személyek nyilváníthatók nemkívánatosaknak (persona non gratának).
A minisztérium közölte: előzetes elemzése értelmében az "etnikai alapú gyűlöletkeltés" és az "erőszakra való uszítás" a köztörvényes bűnözés kategóriájába tartozik. Ez ellen az állam a rasszista, xenofób szervezetek működését, szimbólumainak a használatát, valamint az emberiesség elleni bűntettek elkövetőinek a kultuszát tiltó jogszabály alapján járhat el – közölte a román külügyminisztérium.
2. frissítés: Szávay: A románok csak provokálnak, céljuk az erdélyi magyarság megfélemlítése
A Jobbik tudatos provokációnak tartja a román külügyi nyilatkozatot. A nemzeti ellenzék pártja szerint őket akarják felhasználni az erdélyi magyarság megfélemlítéséhez.
Erről Szávay István, a Jobbik nemzetpolitikai kabinetvezetője beszélt vasárnap az MTI-nek, miután a román külügyminisztérium elítélte az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) egyesület által Székelyföldön, Borzonton szervezett táborban elhangzottakat.
Szávay István, aki a Jobbik erdélyi pártszervezéséért is felelős, közölte: tudatos provokációnak tartja a román külügy nyilatkozatát.
Korábban már többször elmondták – folytatta -, hogy a Jobbik számára a környező országokkal fenntartott viszonyban a külhoni magyar közösségek érdeke az elsődleges, és érdeksérelem esetén a párt hajlandó a diplomáciai konfliktust is vállalni.
Szávay István szerint szó sincs arról, hogy Vona Gábor háborúra uszított volna. Szerinte ha nyilvánosságra hoznák a sajtótájékoztató vágatlan felvételét, akkor kiderülne, hogy a Jobbik-elnök mondanivalójának lényege más volt. Hiszen Vona Gábor úgy gondolja, hogy a kisebbségi kérdést leszámítva Magyarország és Románia problémáinak többsége azonos – közölte.
Azt mondta, nincs szó másról, mint az erdélyi magyarság megfélemlítésének újabb kísérletéről, amihez a Jobbikot használják fel. Nem lehet politikai véleménye alapján senkit sem megfélemlíteni – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy ezt határozottan visszautasítják.
A táborban egyetlen románellenes megnyilvánulás sem volt, az egy magyar nemzeti tábor volt – közölte.
Kitért arra, hogy tavasszal indult a pártszervezés Erdélyben. Bejegyzett szervezetként nem létezik a Jobbik Romániában, ezért sem feloszlatni, sem betiltani nem lehet. Az ottani tagjaik baráti csoportot alkotva fejtik ki tevékenységüket.
3. frissítés: A "magyar" külügy közleménye: "A magyar kormány elkötelezett a magyar–román stratégiai partnerség célkitűzései iránt"
A Jobbik ellenzéki párt, amely nem vesz részt a magyar kormányzat munkájában és nem is osztozik annak felelősségében – olvasható a Külügyminisztérium közleményében.
A magyar kormány elkötelezett a magyar–román stratégiai partnerség alapelvei mellett és célkitűzései iránt – zárul is a közlemény.
Nem eresztették bő lére a külügynél, nyilván nem akarták megbántani bocskorék érzékeny lelkivilágát.
(MTI nyomán)
Krónika (Kolozsvár)

Băsescu: jövőben nem lesz már Tusványos
„A magyarországi politikusok nagyon pofátlanokká váltak, valószínűleg jövőben már nem járulunk hozzá a Bálványosi Szabadegyetem és Diáktábor (Tusványos) megtartásához” – jelentette be hétfő délelőtt Marosfőn Traian Băsescu államfő. Hozzátette: Románia kész vezető szerepet vállalni Magyarország rendreutasításában, mert az utóbbi időben feszültségi góccá vált a régióban.
„Az idei volt az utolsó év, amikor a teljes magyarországi politikai elit zavartalanul lófrált Hargita és Kovászna megyében. Ami sok, az sok, és ez többé nem fordulhat elő” – fogalmazott Băsescu a külhoni románok nyári táborában. Hozzátette, eddig azt hitte, hogy „tudnak rendesen viselkedni”, de idén "pofátlanokká" váltak a magyarországi politikusok.
Korábban a román külügyminisztérium is sérelmezte egyes magyarországi politikusoknak a romániai közigazgatási átszervezés kapcsán tett kijelentéseit. George Ciamba külügyi államtitkár szerint e nyilatkozatok beavatkozást jelentenek a romániai demokratikus, legitim és szuverén folyamatba.
Az államfő szerint „meg kell vizsgálni” Tőkés László EP-képviselő, „román állampolgár” viselkedését, aki Tusványoson azt javasolta, hogy Magyarország vállaljon "védhatalmi státust" az erdélyiek felett, mint Ausztria Dél-Tirol felett. Korábban Victor Ponta miniszterelnök is kifogásolta Tőkés László kijelentéseit, „sértőnek és büntetendőnek” nevezve a volt püspök kérését.
Traian Băsescu arról is biztosította a marosfői hallgatóságot, hogy „soha nem szervezik át etnikai alapon az országot”. Szerinte sztálinista módon gondolkodnak azok, akik ilyen terveket szőnek, hiszen annak idején a szovjet diktátor hozta létre a Magyar Autonóm Tartományt.„Ilyen Romániában többé soha nem lesz, a demokratikusan elfogadott alkotmány egységes államként határozza meg Romániát" – üzent Traian Băsescu.
Maszol.ro