Művelődés- és irodalomtörténészi beszédmóddal megírt kötet Gaal Györgytől
Gaal György Egyetem a Farkas utcában. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem előzményei, korszakai és vonzatai című könyvének harmadik, átdolgozott kiadását mutatták be szerdán délután a Sapientia EMTE (Bocskai-ház) Óváry termében.
FERENCZ ZSOLT?
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás a kolozsvári színjátszás 220. évfordulóján
Háromnyelvű tábla az első magyar kőszínház emlékére
A kolozsvári magyar színjátszás 220 éves története előtt tiszteleg az utókor az első magyar kőszínház helyén álló épület falára helyezett emléktáblával, amelyet pénteken délben, ünnepélyes keretek között avattak fel a Farkas/Kogălniceanu utca 3–5. szám alatt. Starmüller Géza képzőművész alkotását eredetileg a kétszázadik évforduló alkalmából, 1992 decemberében helyezték volna el az Egyetemiek Háza falára, Gheorghe Funar városvezetése idején azonban erre nem kerülhetett sor. Az emléktáblát Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója és Kötő József színháztörténész, az intézmény korábbi vezetője leplezte le. Ünnepi beszédében Tompa a jeles elődök – Kótsi Patkó János, E. Kovács Gyula, Janovics Jenő, Harag György – tevékenységét méltatta, amelynek révén a haladó színházak sorában tudták megőrizni a kolozsvári társulatot, amelyet a legrégebbi hivatásos magyar színtársulatként tartanak számon.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Koncert, cédé, album – ünnep a magyar operában
Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus című művét adja elő Bardon Tony és az opera énekkara december 16-án, vasárnap 18 órától a Kolozsvári Magyar Operában; a 130 évvel ezelőtt született magyar zeneszerző és népzenekutató, Kodály munkássága előtt tisztelgő, egyben a hivatásos kolozsvári zenés színház 220. évfordulójának apropóján szervezett ünnepi gálakoncerten Selmeczi György vezényel. Bemutatják a Kodály-évfordulóra megjelentetett három cédét, amelyeken kortárs magyar operák – Orbán György: Pikkó Herczeg, Vajda János: Leonce és Léna, Selmeczi György: Szirén – felvétele szerepel, és részletek hangzanak el az elmúlt időszakban rögzített zeneművekből – tájékoztatott tegnap Szép Gyula operaigazgató, Simon Gábor, az intézmény korábbi vezetője pedig A Kolozsvári Magyar Opera 220 év után című kötetet ismertette.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

„A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak”
Akárcsak a szólamok egy jól megkomponált szimfóniában, egymás után elevenednek meg az emberi sorsok Fodor Nagy Éva legújabb, Időutazás képekben című kötetének lapjain. Örömökbe és bánatokba, lehetőségekbe és nehézségekbe, erényekbe és gyarlóságokba nyerhetünk bepillantást néhány órára a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál idén megjelent memoárban. A szerző nem tárgyalja túl a történeteket, sajátos stílusával, humorával, iróniájával éppen annyit mesél el, amennyi érdekes, értékes lehet az olvasó számára. Mégis sok mindent megtudunk: családtagjai, barátai, ismerősei arcát, jellemét, lelkét rajzolja meg, közben pedig a kiváló festőművész arca, jelleme, lelke mutatkozik meg előttünk. Emlékeit tárja a nagyközönség elé, a maguk vidám és szomorú vonatkozásaival, amelyek meghatározták élete, családtagjai, barátai és ismerősei sorsának alakulását.
Létezik-e felemelőbb érzés egy nagyszülő számára, mint amikor azt tapasztalja, hogy unokái szeretettel és kíváncsisággal veszik őt körül? Unokái, Krisztina és Dávid kérésére fogott hozzá Fodor Nagy Éva az íráshoz, hogy gyermekkorának pillanatait csokorba gyűjtse. Kedvtelésből tette, örömét lelte az írásban, s férje, Fodor Sándor író, a huszadik századi erdélyi magyar irodalom jeles képviselője is élvezettel olvasta kedves történeteit. Emlékei a családi fényképalbum lapozgatása közben váltak egyedivé, emberközelivé. A múltba való visszatekintést megszépíti az eltelt idő, a történeteket kiegészítik az utólag szerzett ismeretek, ettől is igazán kerek a memoár.
„Úgy tartják, hogy nem szabad visszanézni arra, ami elmúlt, a jövőt sem kell kémlelni, de tudatosan meg kell élni a jelen minden napját, azaz minden »mai napot«. Nos, én mégis visszamerészkedtem a múltba, ami hasznosnak bizonyult, mert áttekinthettem elég hosszú életem eseményeit, anélkül, hogy »leragadtam« volna emlékeimben.” – írja a szerző a kötet epilógusában. A visszamerészkedés, ahogyan ő nevezi, valóban eredményes volt: a vulkáni, majd petrozsényi és szebeni gyermekévek viszontagságos és kellemes élményeivel együtt megismerjük Fodor Nagy Éva szűkebb és tágabb rokonságát, a világra való rácsodálkozásait, a (család) barátait, a közös ünnepléseket és kirándulásokat, s nem utolsósorban a múlt század Dél-Erdélyét és a polgári lét ügyes-bajos dolgait. Kolozsváron aztán újabb kalandokban volt része: itt folytatta tanulmányait, majd beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára, és házasságot kötött élete párjával, Fodor Sándorral, akivel 60 évet töltöttek együtt békében, szeretetben. Első találkozásukról is részletesen beszámol: „Egy nap, amikor a Bartha Miklós (Május 1) utcán kettesben a Magyar Színház irányába mentünk, a túlsó oldalon két fiatalember jött velünk szembe, és köszöntek Mártának. Az egyik, mint később megtudtam, kiszaladt az utca közepére, és utánunk nézve azt mondta társának: – Ezt a kislányt feleségül veszem! Jövendőbeli férjem, Fodor Sándor, egyetemi kollégája volt Mártának, a Bölcsészkar másodéves hallgatója, másnap megkérte Mártát, hogy ismertessen össze bennünket.”
Az Erdélyi Híradó Kiadónál 2010-ben napvilágot látott Nagy Lajosék fényképalbuma bővített folytatása az Időutazás képekben, amelynek a szerző eredetileg ezt a címet szánta: Festeni hívtak Németországba. A téma tehát adott volt, hiszen Fodor Nagy Éva az 1970-es évektől több alkalommal utazott munkaügyben külföldre – egyedül, férjével vagy Eszter lányával –, ahonnan szintén hasznos tapasztalatokkal tért haza – az emberek jóságát, szűkmarkúságát, gyarlóságát illetően is. Legvégül pedig a köszönet sem marad el mindazért, amiben része lehetett: „A jó szülőkön kívül sok ajándékot kaptam a Gondviseléstől. Egy olyan élettársat, aki elnézte hibáimat, és élete végéig szerető és megértő támaszom volt, szép és jó gyerekeket és unokákat. Kiteljesedett életem volt, sok munkával, alkotással, sikerrel és kudarccal. A lelkembe gyűjtött sok szépet és szeretetet továbbadom gyermekeinknek, unokáinknak.”
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Látogatóban a Minerva archívumában
Már az év első napjaiban sokan felkeresték a Minerva Művelődési Egyesület archívumát, ahol megannyi lexikon, kötet, folyóirat, tanulmány és tudományos dolgozat várja a média világa iránt érdeklődőket. A 2011 októberében megnyitott Kolozsvári Magyar Média, Tudományos és Kulturális Központ keretében működő intézmény a tudomány valóságos tárházát kínálja az egyetemi hallgatók, a tanárok és a kutatók számára, akik a legfrissebb sajtótörténeti szakkönyvek, enciklopédiák és szótárak mellett a Szabadság napilap és elődje, az Igazság számait is fellapozhatják. A hasznos időtöltést és a munka gördülékenységét – a tudományos anyag mellett – Újvári Mária biztosítja.
Három évvel ezelőtt ismerkedtem meg személyesen Újvári Máriával, aki már akkor nagy szeretettel mesélt életéről, könyvtárosi tevékenységéről: harmincöt éven át volt a kolozsvári Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár munkatársa, ahol elsőként a dokumentumok bibliográfiai leírásával foglalkozott, majd azok tartalmi feltárását végezte. Pályájának legszebb 12 évére, a Soros Könyvtárban eltöltött időszakra is visszaemlékezett, mesélt tanári és kutatói pályájáról, s egy nagy bölcsességet is megosztott: „csodálatos, ha az ember nem kötelességének érzi a munkáját, nem muszájnak, mert meg kell keresnie a kenyerét, hanem mindennapos élménynek, tanulásnak. Ebben az esetben sem belefáradni, beleunni, belekeseredni, sem pedig beleöregedni nem lehet a munkába, az ember ugyanúgy megőrzi az energiáját és a kíváncsiságát, mint tizenéves korában.” Hogy Újvári Mária valóban megőrizte az energiáját és a kíváncsiságát, arról magam is meggyőződhettem az elmúlt időszakban, hiszen a Szabadságot is megjelentető Minerva Művelődési Egyesület berkeiben munkatársak lettünk, s bár ebben a forgatagban, a napilapos taposómalomban csak nagyon kevés időnk jut egymással igazán mélyrehatóan elbeszélgetni, néhanapján bekíváncsiskodom birodalmába.
Így történt ez tegnap délután is, amikor örömmel újságolta: már az év első napjaiban sokan felkeresték az archívumot, végzős diákok mellett egyetemi tanárok, kutatók, valamint olyan szakemberek, akik az évek folyamán publikáltak a Szabadságban és az Igazságban, avagy érdeklődnek valamely téma iránt. Hiszen itt minden megtalálható, ami valaha nyomdafestéket látott a kolozsvári magyar napilapban, és még annál is több: a teljes Korunk-, Látó-, Me.dok és Krónika-gyűjtemény mellett évkönyvek sorakoznak a polcokon (Romániai magyar évkönyv, Hargita kalendárium stb.), valamint olyan kiadványok, didaktikai célú periodikai anyagok, amelyekből szintén sikerült összegyűjteni néhány lapszámot (Irodalmi jelen, Agria, Várad stb.). Mindenbe bele lehet lapozni, ahogyan az Igazság és a Szabadság kézikönyvtárának gyűjteményébe is – könnyen, gyorsan és egyszerűen, ebben könyvtárosunk lelkiismeretessége és segítőkészsége mellett a számítógépes feldolgozottság is segít (a szerző és a cím mellett témák szerint is lehet válogatni).
Az archívum gazdagságát bizonyítja, hogy az érdeklődők az újságírás alapjaival is megismerkedhetnek: a szótárak, lexikonok, tankönyvek és a klasszikus szerzők – Ady Endre, Móricz Zsigmond, Beke György stb. – írásai, tanulmányai, kötetei mellett a legfrissebb szótárak, szakkönyvek (Magyar szókincstár, Rövidítések enciklopédiája stb.) állnak rendelkezésre. – Cseke Péter közbenjárása révén magyarországi könyvkiadóktól is sikerült remek segédanyagot összegyűjtenünk: megtalálhatók itt az újságírói munkához nélkülözhetetlen legújabb szótárak, eligazító lexikonok – magyarázza Újvári Mária, s miközben az újonnan érkezett köteteket vesszük számba, egy érdekes címen akad meg a szemem: Első magyar sznobszótár. Nélkülözhetetlen segédkönyv mindazok számára, akik magyar szavaink helyett beszédjükben, írásukban idegen szókat kívánnak használni. Alkalomadtán hasznosnak bizonyulhat ugyan az idegen eredetű szavak ismerete (csak a példa kedvéért, az otromba szó változatai: rusztikus, prosztó, indiszkrét, triviális, ordenáré), ennél azonban fontosabb, hogy a hallgatók kezükbe vehetik az újságírás és kommunikáció szakokon korábban végzett társaik dolgozatait, részletesen is tanulmányozhatják egyik-másik munka felépítését, tartalmát, szakirodalmát, amelyekből aztán ihletet meríthetnek tudományos szövegeik megírásához.
Az egyetemi kurzusok írott változatai mellett tanárok által ajánlott kötelező könyvészet is megtalálható a gyűjteményben, akik pedig sport témákban kutatnának, azokat a László Ferenc sportújságíró hagyatéka várja, ebben több mint 400 kötet – lexikonok, évkönyvek –, újságok archívumtöredékei, értékes kordokumentumok, kéziratok és Frici bácsi használati eszközei (íróasztal, írógép, tollak, pénztárca stb.) találhatók. A teljesség igénye nélkül tudom csak számba venni az archívum további kínálatát: a Minerva kiadóval és nyomdával kapcsolatos korabeli nyomtatványokat, az 1920 és 1948 között megjelent kötetek több mint 2500 kiadványát tartalmazó bibliográfiai leírást, a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében és az épület alagsori galériájában szervezett események plakátjait, a filmes adatbázist, valamint az egyesület birtokában lévő mintegy 30–35 ezer sajtófotó-gyűjteményt, ez utóbbi feldolgozása az elkövetkező időszakban esedékes.
Hogy érzi magát ebben a hatalmas gyűjteményben, érdeklődöm tovább beszélgetőtársamtól, mire ő: „nagyon jól, imádom, amivel foglalkozom, hiszen látom azt, hogy értelme van, a visszajelzések is egyértelműen pozitívak”. Örömét leli abban, hogy eligazíthatja az archívumba betérőket – hogy melyik polcról, honnan kell levenni a keresett kötetet –, vagy hogy melyik kolozsvári könyvtárba érdemes betérni valamely kiadványért. S túl azon, hogy a gyűjteményben otthonosan mozog, az éppen aktuális témákat is körültekintően ismeri: minden reggel végigolvassa a Szabadságot, és a Transindexre is rá-rápillant, hiszen, mint mondja, egy archívum vezetőjének azt is tudnia kell, hogy aznap milyen olvasmányt érdemes ajánlania a betérőknek. Könyvtárosi tevékenysége mellett tudományos kutatásokat végez – a napokban jelenik meg két tudományos ülésszakon elhangzott dolgozatát is tartalmazó kötet –, a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár méltán híres igazgatói közül, Szabó Károly és Erdélyi Pál után pedig ezúttal Ferenczi Zoltánról tervez tanulmányt írni.
Akinek sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy tovább faggassa kedves munkatársunkat, és közben a médiatudomány világába is betekintsen, azt munkanapokon reggel 9-től délután 4 óráig várjuk a Minerva archívumába, a Jókai/Napoca utca 16. szám alá!
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Irodalom, képzőművészet és zene a Magyar Kultúra Napján Kolozsváron
Képzőművészet, irodalom, zene és humor egyaránt helyet kapott a Magyar Kultúra Napja tiszteletére Kolozsváron tartott kétnapos ünnepség programjában, amelyet a Romániai Evangélikus–Lutheránus Egyház szervezett, kultúránk alkotó jelenére és jövőjére fókuszálva. Az eseménysorozat helyszínéül a Reményik Sándor Galéria szolgált, ahol kiosztották az RMDSZ által alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjakat is.
Házigazdaként Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök köszöntötte az egybegyűlteket kedden délután, hangsúlyozva: a kultúra olyan boltív, amely sokféleségünk ellenére is képes összekapcsolni bennünket. – Egyetlen oka van annak, hogy a négy-ötszáz személy befogadására alkalmas templomunk helyett a Reményik Sándor Galéria ad otthont a Magyar Kultúra napi ünnepségnek: az örömhír, hogy ezen a héten hozzáfogtunk a templom restaurálásához. Inkább tartalmi jellegű változás a korábbi évekhez képest, hogy ezúttal nem kizárólag a múltra figyelünk, hanem kultúránk életerős, alkotó, termékeny jelenére és jövőjére is. Leginkább a kortárs szó jellemzi a rendezvénysorozatot – magyarázta a püspök. Kodály Zoltánt idézte – „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” –, majd Pilinszky János Imádságért című írásának tolmácsolása után a Concordia vonósnégyesnek adta át a terepet, amelynek tagjai (Márkos Albert – hegedű, Béres Melinda – hegedű, Király Erzsébet – brácsa, Ortenszky Gyula – cselló) Orbán György Öt madrigál című művét adták elő.
– Január 22-én fejet hajtunk a múltunk előtt, kulturális értékeinkkel szembeni tiszteletünket fejezzük ki. Ugyanakkor az alkotások, az alkotók jelenére is gondolunk, a jövő felé fordulva – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki az RMDSZ által tavaly januárban alapított Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért díjak kapcsán kifejtette: az elismerést olyan személyek vagy szervezetek kaphatják meg, akik alkotó, építő, szervező tevékenységükkel hozzájárulnak az erdélyi magyar kultúra megőrzéséhez, gyarapításához, továbbviteléhez. Az első alkalommal idén odaítélt díjban Székely Csaba marosvásárhelyi drámaíró, a Bányavirág, Bányavakság és Bányavíz című művek szerzője, Részegh Botond csíkszeredai képzőművész, az Új Kriterion Galéria vezetője, valamint Bocsárdi László rendező, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház igazgatója részesült. A Sánta Csaba szobrász által készített kisplasztikával, Könczey Elemér grafikus tervezte oklevéllel és 10 ezer lejjel járó kitüntetést Kelemen Hunor nyújtotta át az ünnepségen jelen lévő Részegh Botondnak (laudációt mondott Egyed Péter filozófus, egyetemi tanár) és Székely Csabának (Tompa Andrea színikritikus laudációját Laczkó Vass Róbert színművész tolmácsolta), Bocsárdi László pedig, aki munkája miatt nem tudott jelen lenni a rendezvényen, a következő napokban kapja meg a díjat (laudációt mondott Bodó Ottó dramaturg, egyetemi tanár). (A méltatásokat pénteki lapszámunkban olvashatják.)
Németh Júlia műkritikus nyitotta meg ezután az Intermezzo – In memoriam Claude Debussy, Ferenczy Károly és Bálint Tibor című tárlatot, amely különböző korok és műfajok kölcsönhatásának eredményeként jött létre. – A Magyar Kultúra Napját ezzel a sajátos Intermezzóval ünnepeljük, amely egybekapcsol zenét, képzőművészetet és irodalmat, s amely a 2012-es esztendőből – amikor Ferenczy Károly és Claude Debussy születésének 150., valamint Bálint Tibor születésének 80. évfordulójára emlékeztünk –, átnyúlik az új évbe. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete és a Kolozsvár Társaság, Székely Géza és Kántor Lajos szervezésében létrejött rendezvényei most egy fedél alatti közjátékként hirdetik a különböző művészeti ágak közti kapcsolatot és átjárhatóságot, egymásra gyakorolt jótékonyan gyümölcsöző hatásukat, magát a tényt, hogy a művészetek, szóljanak akár a szemnek, a fülnek, vagy az értelemnek, egy tőről fakadnak és érzelmi megalapozottságú mindahány – részletezte a műkritikus.
A Magyar Kultúra Napja alkalmából szervezett rendezvénysorozat tegnap délután, borkóstolóval, Muszka Sándor hangulatos székely stand-up comedyjével, valamint Márkus András és Vass Ákos verspárbajával zárult.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Gazdag születésnap: közösségben ünnepelt a tízéves Agnus Rádió
Kató Béla: többet szándékszik kommunikációs célokra költeni az EREK
Remek hangulatban, hallgatóival, barátaival, munkatársaival ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját szombaton a tízéves kolozsvári Agnus Rádió: az egész napos rendezvénysorozat keretében az érdeklődők betekintést nyerhettek a műsorkészítés folyamatába, társasjátékokba és nyomkeresésbe kapcsolódhattak be, s több más mellett a sütés-főzés olykor göröngyösnek tűnő ösvényein is szerencsét próbálhattak. A rádió profiljához hasonlóan közösségire sikeredett program családias hangulatú, tartalmas gálaműsorral zárult a Báthory-líceumban, ahol számos ajándék talált gazdára. Az emlékek felidézése mellett a nap folyamán a jövőbeli tervekről is szó esett: Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület (EREK) nemrég beiktatott püspöke délelőtt az egyházkerület sajtóstratégiáját ismertette. Kiderült: nagyságrendileg is többet szándékoznak kommunikációs célokra költeni az elkövetkező időszakban, ugyanakkor a lelkészek továbbképzését is tervezik.
A hívekkel való állandó kapcsolattartás szükségességét hangsúlyozta Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke a szombat délelőtti sajtóreggelin. Kifejtette: az egyházkerületnek jelenleg mintegy 370 ezer tagja van, közülük azonban csupán 40–50 ezren járnak rendszeresen templomba. – Az egyház célja a céltudatos és kompetens tájékoztatás, annak érdekében pedig, hogy az emberek szélesebb körökben is tudomást szerezzenek a munkánkról, használnunk kell a modern kommunikációs eszközöket, nem félni vagy elzárkózni tőlük – magyarázta a püspök. Hozzáfűzte: egy 24 órás rádióadó lehetőséget biztosítana arra, hogy a hagyományos áhítatok és a bibliai felolvasások mellett aktuális társadalmi kérdésekről is együtt tudjanak gondolkodni, a hívő ember és az egyház viszonylatában, keresztyén szemléletet közvetítve. Kató Béla utalt ugyanakkor arra is, hogy a Kárpát-medencei Református Rádiótanács kezdeményezésére létrejött hálózat nagymértékben hozzájárulhat a részegyházakban működő rádiók és stúdiók kölcsönös megerősödéséhez.
Véleménye szerint különösen fontos a helyi rádió- és televízió-csatornákkal való együttműködés, hiszen az egyház által készített műsorok ezáltal minél több emberhez eljuthatnak, erősítve a regionális identitást is. Növelnék továbbá az írott sajtóban való jelenlétet, és egy egyházi hírportál beindításán is gondolkodnak, amely kiegészítené, bővítené a kéthetente megjelenő Üzenet című lap lehetőségeit. – Törekszünk arra, hogy az eddigiekhez képest jóval nyitottabb legyen a kommunikáció egyház és sajtó között, ebben sajtószóvivő segíti majd a munkánkat – mondta. Mint kiderült, az egyházkerület nagyságrendileg is többet szándékszik kommunikációs célokra költeni, ennek ellenére azonban továbbra is számítanak az önkéntesek segítőkész munkájára. – Nem minden a pénztől függ, és nem is mondhatunk le az önkéntesek által végzett munkáról. Meg kell találnunk azokat az embereket, akik hajlandók és képesek tenni kisebb-nagyobb közösségük érdekében. A lelkészeknek mindig annyi munkájuk van, amennyit keresnek maguknak: ilyen értelemben meg kell nézni azt is, hogy feladatköreiken túl mit tudnak még elvállalni, a diakóniai szolgálat, az oktatás vagy akár a média területén kamatoztatva képességeiket – hangsúlyozta Kató Béla. Elmondása szerint nagy szükség van a lelkészek és egyházi alkalmazottak továbbképzésére, ellenkező esetben – és különösen a kisebb vidéki közösségekben – ugyanis, a különféle külső hatások következtében kénytelenek lesznek megválni néhányuktól.
Adorjáni László, az Agnus Rádió igazgatója rámutatott: jelenleg is több olyan önkéntes dolgozik a rádiónál, akiknek, ha kiszámolnák, több ezer eurót kellene fizetniük. A kezdetekre emlékezett, amikor 1990-ben, az alsóvárosi egyházközség alagsori termében hozzáláttak a műsorkészítéshez. – Váratlanul ért, hogy a templomból és a „ne beszélj a hitedről” helyzetből kiléphettünk, s szinte a semmiből kezdtünk el műsort készíteni, amolyan háztartási gépeken – magyarázta Adorjáni, a jelenlévők figyelmébe ajánlva a múzeumi példányokat. A Kolozsvári Rádióban, a nagyváradi Evangélium Hangja Rádióban és a marosvásárhelyi területi stúdióban sugárzott adások után aztán, a rendszerváltást követően elindított munka folytatásaként, napi nyolcórás adásidővel indult el az Agnus Rádió 2002 decemberében. A Kárpát-medencei rádiós körforgásba való bekapcsolódás mellett újdonság még az is, hogy egyfajta racionalizálás történt a műsorrácsban, amint azt Kiss Gábor főszerkesztő megjegyezte: szombat óta magazinműsor-jelleget kapott a reggeli ébresztő második, 7-től 8-ig tartó része, az elkövetkező időszakban pedig a déli műsort is szeretnék átszervezni. A sepsiszentgyörgyi és a kézdivásárhelyi után jövő hónaptól várhatóan indul a marosludasi stúdió is, ugyanakkor reménykednek abban, hogy – megérezve a közösségi szolgálat igazi ízét – máshol is kedvet kapnak az egyházi műsorok készítéséhez. – Hosszú távú célunk lefedni az egész Kárpát-medencét: első lépésben, a szomszédos országokban működő rádiókkal és stúdiókkal közösen egy 24 órás műsort hoznánk létre – fűzte hozzá Kiss Gábor.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár),

Olvasási trendek a terjesztő szemszögéből
Kereslet és kínálat viszonya a Gaudeamus könyvesbolt sikerkönyvei tükrében
A világirodalmi művek közül Umberto Eco új regénye, A prágai temető vezeti a kolozsvári Gaudeamus könyvesbolt 2012-es eladási listáját, magyarországi szerzők viszonylatában különösen népszerű Ugron Zsolna, az erdélyi témákat feldolgozó köteteket illetően pedig favorit a Kincses erdélyi városok és a Kolozsvár épített kincsei. A gyermekeknek szóló kiadványokat tekintve továbbra is „egyeduralkodó” a Székelyföldi Legendárium, de sokan vásárolták például a Bogyó és Babóca-történeteket, valamint a Barni-sorozatot is. Mindez a Weghofer Erna által kérésünkre készített kimutatásból derül ki, amelynek apropóján keresletről és kínálatról, vásárlókról és trendekről beszélgettünk a könyvesbolt vezetőjével.
Rámutatott: az erdélyi könyvpiac működésére jelentős mértékben rányomja a bélyegét, hogy a kiadók és a kereskedők között immár húsz éve nincs kommunikáció, rendszeres találkozás és eszmecsere nélkül pedig a terjesztők aligha tudnak hosszú távon tervezni.
– A kereslet nagyon gyorsan változik, szinte hangulati, amivel sajnos a kínálat nem mindig tud lépést tartani. Az élet más területeihez hasonlóan a keresletre is rátelepedtek a trendek, összefonódva a hétköznapokkal: Oscar-díjkiosztó környékén például jelentős növekedés figyelhető meg az olyan könyvek eladása terén, amelyeket megfilmesítettek, függetlenül attól, hogy abban az évben vagy tíz évvel korábban készült-e el a film – magyarázza Weghofer Erna, hozzáfűzve: ugyanez Nobel-díjátadókor, vagy más fontos események kapcsán is érzékelhető. Megvannak persze a klasszikusok, amelyeket folyamatosan keresnek, írók és regények tekintetében egyaránt. Tavaly jelent meg A prágai temető című kötet, amely tapasztalataink szerint hozza az Umberto Eco regényekhez fűződő elvárásokat, az összesítés alapján pedig már a világirodalmi lista első helyén áll. A további favoritok ebben a kategóriában: Alef (Paulo Coelho), A Foucault-inga (Umberto Eco), A szürke ötven árnyalata (E. L. James), Lolita (Vladimir Nabokov). Magyarországi szerzők könyveinek mezőnyében örök klasszikus Ugron Zsolna Úrilányok Erdélyben című regénye (Ulpius-ház), akárcsak a Füves könyv (Márai Sándor, Helikon), a Piszkos Fred, a kapitány (Rejtő Jenő, Alexandra), a Sorsról és életről (Müller Péter, Alexandra), az Így szerettek ők (Nyáry Krisztián, Alexandra), a Semmi kis életek (Papp Sándor Zsigmond, Libri) és a Vesztegzár a Grand Hotelben (Rejtő Jenő, Alexandra).
Kedvencek, trendek más kategóriákban is
Elsősorban ajándékozás céljából, többnyire ünnepek – húsvét, karácsony, ballagás – táján veszik tömegesen az Erdélyről szóló könyveket, ilyenkor akár tízszeresére is megnövekedhet a vásárlások száma. Népszerű volt ebben a kategóriában tavaly a Kincses erdélyi városok (Bagyinszki Zoltán és Szász András, Tóth Könyvkereskedés), a Kolozsvár épített kincsei (Asztalos Lajos, Stúdium) és az Erdélyi várak (Csorba Csaba, Tóth Könyvkereskedés), de ugyanakkor az Isten segedelmével udvaromat megépítettem (Bicsok Zoltán és Orbán Zsolt, Gutenberg Kiadó) című album iránt is jócskán érdeklődtek. Árukat tekintve olcsó, ám mutatós kiadványokat keresnek legtöbben, noha ez a két dolog ritkán jár együtt.
Gyermekkönyvek mezőnyében a Székelyföldi Legendárium vezeti az eladási listát. – Azt hiszem, nagyon régóta ez az első olyan erdélyi kiadású gyerekkönyv, amiből tömegesen sikerült eladnunk. Ez a brandnek is köszönhető, s hogy foglalkoznak a termékkel, a terjesztőknek van marketingkoncepciójuk: nem pusztán egy kiadványról van szó, hiszen a székelyudvarhelyi Visus Kulturális Egyesület nagyszabású projektje társasjátékot, rajzfilmet és még sok mindent magába foglal, ez azért elég sokat nyom a latba – értékelte az üzletvezető. A Legendáriumot a Kolozsváros. Milyen város? című műemlék-pedagógiai füzet középkorral foglalkozó része követi, valamint Zágoni Balázs és Máté Angi kötetei (Barni könyve, Barniék tele, Ez egy susogó levél). – Körülbelül három éve jelent meg Bartos Erika Bogyó és Babóca sorozata, nagy vitákat keltve az erdélyi és a magyarországi fórumokon. A könyvek sikere ennyi év után is éppen abban rejlik, hogy a bennük szereplő történetek rövidek, egyszerűek. A gyerekek azonosulni tudnak a hősökkel, ez volt a pro-érv, a kontra pedig, hogy éppen azért, mert egyszerűek, leszűkítik a fantáziavilágukat, nem késztetik őket gondolkodásra és kreativitásra – hangsúlyozza Weghofer Erna. Kérdés persze az is, hogy mire van inkább szükségük a mai gyermekeknek, az viszont nagyon is elgondolkodtató, hogy újabban több iskolában Harry Potter is kötelező háziolvasmány.
S míg a gyerekkönyvek esetében előkelő helyen végzett a Bogyó és Babóca és a Magyar népmesék sorozat is, az ifjúsági irodalom palettáján A kis herceg (Antoine de Saint-Exupéry), a Családom és egyéb állatfajták (Gerald Durrell), A hobbit (J. R. R. Tolkien), valamint a Rosszcsont Peti (Francesca Simon) és az Egy ropi naplója (Jeff Kinney) sorozatok voltak népszerűek tavaly, de emellett például Jules Verne is „reneszánszát éli”. – Úgy tűnik, mintha az irreális, megmagyarázhatatlan jelenségek nem kellenének már az olvasóknak, sokkal inkább a valóságból vett dolgok iránt fogékonyak, az életszerű, mindennapi történetek iránt, amelyekkel a kamaszok azonosulni tudnak. Emellett persze a tömegpszichológia is nagymértékben érvényesül, legszívesebben olyan könyveket vesznek a kezükbe, amelyeket a kortársaik is forgatnak – fejti ki a Gaudeamus vezetője.
Elmozdulás a felnőttek által keresett kötetek terén
A felnőttek körében inkább Umberto Eco és Coelho regényei számítanak úgymond klasszikusnak. Ugrásszerűen megnőtt továbbá a praktikus könyvek kereslete: a szakácskönyvek mellett egyre többen érdeklődnek a szobanövények gondozásával, állattenyésztéssel foglalkozó szakkönyvek iránt. – A technikai fejlődés következményeként, gyakorlatilag azáltal, hogy a világ kinyílt előttünk, az érdeklődési körök is változtak, és nem föltétlenül a fajsúlyos dolgok irányába. Előtérbe kerültek a praktikusabb, mindennapi dolgokkal foglalkozó, jelentős kép- vagy médiaanyaggal rendelkező kiadványok, visszaszorultak viszont az adattárak, a lexikonok, amelyek tartalmát az internetről, naprakész adatbázisként bármikor fellelhetjük. Erdélyi viszonylatban hiányzik viszont a szórakoztató jellegű irodalom, időnként pedig olyan kötetek jelennek meg, amelyekkel egyszerűen nem tudunk mit kezdeni, annyira szűk és speciális rétegeknek szólnak – árulja el, utalva ugyanakkor arra is: az erdélyi könyvkiadás távol áll attól, hogy a piaci elvek szerint működjön, ugyanis sok kiadvány sorsa inkább a pályázatoktól függ. Emiatt tervezni sem igazán tudnak a könyvesboltok.
Hiányosságok, pótolnivalók
– Különösen ad-hoc szakma a mienk, amelyben nagyon kell tudni rögtönözni és gyorsan dönteni, ismerve a vásárlói kört és a cég képességeit. Jelen pillanatban az a legnagyobb probléma, hogy nincs kapcsolat a könyvkiadók és a kereskedők között. 1989 előtt évente összegyűltek ezek az emberek, és egy kétnapos konferencián tárgyalhatták meg a szakma ügyes-bajos dolgait. Ilyesmi lassan húsz éve nem létezik, holott nagy szükség lenne rá – mondja Weghofer Erna. Úgy véli, napjainkban, amikor Kolozsváron három-négy esemény zajlik párhuzamosan, egy-egy „sima” könyvbemutatóra már nagyon nehéz becsalogatni az embereket, éppen ezért egyfajta többletet kell kínálni, ha meg szeretnénk szólítani őket: a szülőknek szóló pedagógiai könyv bemutatóján például a gyermekekre is gondolni kell, akik közben különböző tevékenységekbe kapcsolódhatnak be. Hiszen van erre igény, akárcsak a könyvkiadás területén: időnként nem árt például, ha mesecédé is társul a gyermekkönyv mellé.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Erdély Anno – korabeli képeslapok Balázs D. Attila kötetében
A nagyváradi születésű Balázs D. Attilának gyermekkori szenvedélye volt a képeslapgyűjtés, elmondása szerint már akkortájt érezte, hogy évek múltán tovább hasznosíthatja gyűjteményét. „Hét lakat alatt” őrzött képeslapjait tavaly a magyarországi Százszorkép Kiadó Erdélyt, Székelyföldet és az erdélyi várakat bemutató tematikus naptáraiban tárta az érdeklődők elé, s túl azon, hogy a kezdeményezés folytatásaként 2013-as naptárai is megjelentek, a Budapesten élő fiatalember immár ismeretterjesztő képeskönyv formájában adja közre kincseit.
A Százszorkép gondozásában napvilágot látott Erdély Anno 1895–1944, Régi képeslapok Erdélyországból című könyvet – amely a kiadó első kötete – csütörtökön délután, a Gaudeamus könyvesboltban mutatta be a kolozsváriaknak, a szerzővel Köllő Katalin, lapunk munkatársa beszélgetett. Elhangzott: Balázs D. Attila újságíróként végzett Nagyváradon, majd a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán folytatta tanulmányait. Hobbijáról, a képeslapgyűjtésről felnőttként sem mondott le, gyűjteményét folyamatosan igyekszik gyarapítani, valahányszor lehetősége nyílik erre: nemzetközi börzéken vesz részt, vagy éppen csereberél, de ugyanakkor arra is volt már példa, hogy régi könyvekben bukkant rá egy-egy értékes példányra. A háromnyelvű bevezetővel – magyar, román, angol – ellátott album képei mellé hosszabb-rövidebb szövegeket is írt, ezekben érdekes, a múlt és jelen vonatkozásában is sokatmondó és különleges történeteket mesél el, kitérve a településekhez fűződő hírességekre is.
A bemutatón Kolozsvárhoz, Nagyenyedhez, Nagyváradhoz és Szatmárnémetihez fűződő versek és prózai szövegek (Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Balla Zsófia, Áprily Lajos, Sütő András, Schöpflin Aladár, Láng Zsolt) hangzottak el Köllő Csongor színművész és Zongor Réka színművészeti szakos hallgató tolmácsolásában, a „hangos képeslapokat” pedig az erdélyi városokat bemutató vetítés egészítette ki, amelynek képanyagát a Koós Ferenc Alapítvány biztosította. Befejezésül Balázs D. Attila egyebek mellett az Iványi-Grünwald Béla kecskeméti lakását, a miskolci cukrászdát és a Kolozsvári Egyetemi és Múzeumi Könyvtár belsejét ábrázoló korabeli fényképeket mutatta be az érdeklődőknek. Elárulta továbbá, hogy az Erdély Annóval beneveztek a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése által meghirdetett Szép Magyar Könyv versenyre, ismeretterjesztő kategóriában.
FERENCZ ZSOLT

Csak valós történésekre alapuló mondák születtek Mátyásról
Lámpások vitték az égbe az idei ünnepség hírét
Legalább egy-két nap erejéig becsempészni életünkbe a reneszánsz értékeket, hangulatot, életérzést – ezzel a csöppet sem titkolt szándékkal szervezi meg évről évre Mátyás-napi rendezvény- és ünnepségsorozatát a kolozsvári Amaryllis Társaság. Idén kerek évforduló is gazdagította a tematikát, mivel Mátyás királyunk 570 esztendővel ezelőtt született. A szervezők minden évben igyekeznek valamilyen különlegességgel is előállni a hagyományos programok mellett: idén kezdő mozzanatként lámpásokat eresztettek szélnek február 22-én, pénteken este a Főtérről. Ezt régizene-koncert követte a Bánffy-palotában, Szerelmes mese címmel, a Trei parale együttes előadásában. A szombat délelőttöt hagyományosan a gyermekeknek szentelték: a Mátyás-házban közös mesekönyv született. A téma azonban a délutánba is belenyúlott, szakemberek a Mátyás-mesék népszerűségének titkáról értekeztek, majd a Carmina Danubiana együttes koncertezett. A program ünnepi misével zárult.
Királyi udvar a könyvtárban
A Mátyás király születésnapjának 570. évfordulójára szervezett rendezvények kavalkádjában a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány Gróf Mikó Imre Könyvtára ezúttal Mátyás, az igazságos címmel szervezett játékosan ismeretbővítő programot kisiskolások számára azzal a céllal, hogy megismertesse és megértesse leghíresebb királyunk ellentmondásos személyiségét. A tevékenységre kíváncsian és a gyermeki játékosság szellemében jelentkeztek a Donát negyedi Onisifor Ghibu Természettudományi Líceum magyar tagozatának alsósai, Illés Csilla, Diószegi Roberta Beáta, Korábián Krisztina tanítók, valamint Lőrincz Andrea segítőpedagógus kíséretében.
A királyunkról való lényegesebb tudnivalók bemutatása után meseolvasás következett, a mese témáját a kicsik rajzolással, a nagyobbacskák pedig a hallottak elmélyítéséhez hasznos feladatlappal folytathatták, majd a jó hangulat elmélyítése érdekében énektanítással és a Mátyás király szobrászt keres mozgásos játékkal zárult a program. A hangulat és a tudásvágy megvolt, csupán a rohanó idő nem volt cinkostársunk, így bármennyire is jó volt királyi vendégnek lenni, az időutazás határideje lejárt, és elkövetkező alkalmak ígéretében elérkezett a búcsúzás ideje is.
Miklós Erika
Kódex születik
Az Amaryllis Társaság és a kolozsvári gyerekek összefogásával szombaton egyedi projekt született. Mátyás király szülőháza délelőtt néhány órára komoly műhelymunka helyszínévé vált: seregnyi szorgoskezű kis művész merített ihletet Markó Botond meséjéből, a Ficfakirályból, amelyet Kürti Andrea már előzőleg papírra vetett, így az alkotó kedvnek, csupán a képzelet szabhatott határt, s elkezdődhetett a valódi munka, az illusztrálás. Zsírkrétával, színes ceruzával, vízfestékkel, ecsettel, kézzel, ki amihez hozzáfért. Itt mindenki megtalálta a számára legmegfelelőbb kifejezési eszközt. A sokszínű és vidám alkotásokhoz mindenki hozzátett egy keveset. Különösen jó érzés volt látni, hogy a modern kor hősei, a mesék, filmek és rajzfilmek megannyi változatos karaktere közt a nagy orrú király alakja éppúgy megtalálja a helyét a gyerekek szívében. Mindenki ismeri ezt az álruhás igazságosztót, minden gyermek fejében ott lakozik a róla alkotott kép, amely testet öltött az általuk készített kódex lapjain.
A munkában elfáradt illusztrátorok addig sem unatkoztak, míg később érkező társaikat a tervezőasztalhoz engedték. Szórakoztatásukról Both József és Zsuzsa, valamint a Csereklye zenekar gondoskodott mesés játékkal, tánccal. A vidám forgatag egyaránt magával ragadott kicsiket és nagyokat, szülőket és nagyszülőket, s egészen a kódex kiállításáig tartott az önfeledt mulatság. Trombiták harsonájára ekkorra halkult el az énekszó, s álltak meg egy pillanatra a fürge lábak, hogy mindenki megtekinthesse a közös munka gyümölcsét.
A nyolc darab 70x100 cm-es ív jól látható helyre került, így végül képzeletben mindenki végigforgathatta lapjait, s a Mátyás király koronázásáról szóló mese életre kelt.
Simó Helga
Mesékről meséltek
Lelkileg és szellemileg egyaránt gazdagodhattak a kolozsváriak a délutáni kerekasztal-beszélgetésen, ahol három különböző területen dolgozó szakember járta körül a Mátyás-mesék és -mondák különleges világát. Miből fakad a királyról szóló történetek népszerűsége? Melyek azok az értékek, amelyeket Hunyadi Mátyás emlékezetes cselekedeteiből, megnyilvánulásaiból ihletve a mesék, mondák is előszeretettel felhasználnak? Milyen hatást gyakorolnak az értékek az olvasókra, a felnőttekre és a gyerekekre? Többek között ezekre a kérdésekre kaphattunk választ Antalfai Márta magyarországi pszichológustól, Keszeg Vilmos néprajzkutatótól és Lupescu Radu művészettörténésztől, akikkel Kurta József beszélgetett.
Lupescu Radu kifejtette: mozgalmas és érdekes, eseményekben gazdag az 1458 és 1490 közötti időszak, Hunyadi Mátyás uralkodásának több mint harminc esztendeje, amikor szinte minden évben vezetett hadjáratot, és a többi királytól eltérően erőteljes nyugati politikát folytatott. – A rengeteg esemény közrejátszott abban, hogy különféle történetek keringtek a cselekedeteiről, bizonyára már az ő korában is. Szorosan összefonódik viszont ez a fókusz apja, Hunyadi János alakjával, akiről szintén sokat regéltek. Roppant gazdag irodalma van ennek, nem csak a magyarok, de a szomszédos népek körében is, és valahol ez folytatódik Mátyás király esetében – magyarázta Lupescu Radu. Tartalmi szempontból persze jócskán eltér apa és fia folklorisztikus megközelítése: míg Hunyadi János vonatkozásában inkább a győzedelmes hadjáratokra esik a fő hangsúly, s a történetek a hadvezér alakját állítják előtérbe, addig a Mátyásról szóló mesék egészen másról szólnak.
Keszeg Vilmos utalt arra, hogy nagyon széles a skála, amelyen a király alakjához kapcsolódó értékek sorakoznak: a harcos vitézség, a leleményesség és az őszinteség tisztelője, a szegények pártfogója, segítőkész és jószívű, a dolgozó ember felkarolója és tisztelője, mindeközben pedig erőskezű uralkodó is, aki az öntelt, hatalmával visszaélő hatóságot képes rendre utasítani, és igazságot szolgáltatni. Műfaji szempontból is igencsak változatos kép tárul elénk: míg az anekdotákban az urakat megleckéztető Mátyás jelenik meg, a tréfás mesékben fizikai ereje helyett a leleményessége kerül előtérbe. – Gyakran hallhatunk olyasmit, hogy legendák szólnak Mátyásról, ez azonban nem igaz: a legenda istenekről, szentekről, vallási személyekről szóló történet, a Mátyás király történetek nagy része viszont monda, amely a valóság elemeire épül – hangsúlyozta Keszeg Vilmos.
Akárcsak a tündérmesékben, a Mátyás-mesék esetében is győzedelmeskedik a jó, a rossz pedig megkapja méltó büntetését, gyermekek és felnőttek épülésére, lelki világuk pozitív fejlődésére egyaránt alkalmasak tehát. Antalfai Márta úgy fogalmazott: „az emberi fantázia és képzelet egészen a lélek mélyéig hatol, onnan jönnek a vágyak, amelyek ezekben a mesékben is megfogalmazódnak – mindenekelőtt a jóság, az igazmondás és az igazságtevés, amely számos Mátyás-mese üzenete. – A másik ilyen témakör az okosság: olyan készségeket, képességeket szerepeltetnek – furfangosság, talpraesettség –, amelyek révén a legnagyobb bajból is győztesen kerülhetnek ki a szereplők. Ezekben a mesékben nem csak a király okos, hanem azok az emberek is, akik hatalmas furfanggal, erővel, bátorsággal rendelkeznek, amely által kiemelkedhetnek a többiek közül, ilyen például Mátyás király kovácsa – mondta a pszichológus. Véleménye szerint kicsik és nagyok fejlődésére egyaránt jó hatással lehetnek ezek a mesék, hiszen megtanítanak arra, hogy mindig van megoldás, még a kilátástalannak tűnő helyzetek és az elkeseredettség közepette is, ugyanakkor pedig az empátiakészséget is fejlesztik.
A beszélgetés után a Carmina Danubiana (Juhász Katalin, Csörsz Rumen István, Szabó Zoltán, Orci Géza) régizene-együttes koncertezettMátyás király és a Hunyadiak emlékezete a folklórban címmel.
Ferencz Zsolt
Zárszó a templomban
A Kolozsmonostori Kálvária-templomban vasárnap délelőtt megtartott ünnepi misén fejeződtek be az idei Mátyás Napok. Kádár István plébános arra figyelmeztette a templomot zsúfolásig megtöltő jelenlévőket, hogy Mátyás királyról csakis a szeretet és a tisztelet jegyében emlékezhetünk meg.
A jelenlegi mulandó és a jövőbeli örök haza közötti kapcsolatot a hit teremti meg. Amint pénteken este az égbe szállt a sok-sok lampion, legyen a szívetekben lévő hit is a lampion fényéhez hasonló. Ahogy Jézus mondja: ügyeljetek a hit lámpására, hogy az ki ne aludjon. Ne váljunk közömbössé a hit iránt. Folyamatosan vizsgáljuk meg magunkban azt, hogy élő hittel rendelkezünk-e – figyelmeztetett a plébános.
Bitay Levente kolozsvári magyar konzul beszédében először gratulált a szervezőknek a példaértékű Mátyás-napi rendezvényért, majd a kultúra összekötő hatásáról értekezett. A mise a Himnusz eléneklésével ért véget.
A rendezvényen közreműködött a Lux Aurumque csíkszeredai kamarakórus és a MUN Schola (karnagy: Ványolós András). Három kortárs zeneszerző művét adták elő; az erdélyi származású Orbán György Ave verum, az amerikai Eric Whitacre Lux Aurumque és az észt Arvo Pärt Magnificat című művét tolmácsolták. Három külön zenei világba nyerhettünk betekintést, amelyet a (főként) profi zenészekből álló kórus tökéletes, muzikális előadása kovácsolt eggyé.
A rendezvénysorozat létrejöttét támogatta a Verbau Romania Kft., a Bethlen Gábor Alap és az FKM Építészműhely.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár),

Az iskolapadból egyenesen a gázkamrába
Bemutatták Tibori Szabó Zoltán Zsidlic című kötetét
– Ez a kötet a felelősség könyve: szerzője az emberi szolidaritás módján, az egyéni lelkiismeret parancsára egy közösséget képvisel. Felelősnek érzi magát azért, amit nem ő követett el. Felelősnek amiatt, hogy serdülők kerültek egy nem felejthető tavaszon, 1944-ben az iskolapadból egyenesen a gázkamrába – hangsúlyozta Szilágyi Júlia irodalomkritikus a Minerva Művelődési Egyesület székházában csütörtökön délután tartott könyvbemutatón, Tibori Szabó Zoltán Zsidlic. A Kolozsvári Zsidó Gimnázium története (1940–1944) című kiadványát méltatva. A kolozsvári Mega Kiadónál megjelent kétnyelvű – magyar és angol – kötet monográfia is: „egy olyan kolozsvári intézményt mutat be, lehetőség szerint a teljesség igényével, amelynek valójában nem is egy története van, hanem több, tanulásról és a fennmaradásért folytatott küzdelemről egyaránt szól”, fűzte hozzá az irodalomkritikus.
– Iskolákat bezárni, a tanítást megszüntetni, az anyanyelvet kitiltani… Régiónkban sajnos nem ritka események, tapasztalatok ezek, az viszont már egyenesen égbekiáltó történelmi tény, ha egy iskola – és hány iskola?! – tanulóinak többségét és tanárait jórészt származásuk miatt elpusztítják. Mégis, van ennek az iskolának utókora, akiknek sikerült életben maradniuk: elsősorban ők emlegetik, s rendszeresen találkoznak egymással, hogy együttlétükkel hitet tegyenek a kitartás és az összetartás ereje mellett – magyarázta Szilágyi Júlia. A könyv által a kolozsvári oktatástörténet egyik sajátos fejezetét ismerheti meg az utókor, ugyanakkor forrásmunkaként, a tudományos kutatás számára is megkerülhetetlen. – Ezt az iskolát meg lehet szüntetni, de nem lehet elfelejteni. Létezése és megszűnése történelem: tükörképe annak a mindenkori társadalomnak, amelyben reményből és hűségből, tudásvágyból, tudatosságból és hivatástudatból az iskolák általában megszülettek, még akkor is, ha ordas eszmék tagadták a létjogosultságukat – állapította meg Szilágyi Júlia. Köszönetet mondott Tiborinak a szakszerű munkáért és az empátiáért, amelyet a zsidó gimnázium történetével szemben tanúsított. Elismerő szavakkal illette továbbá a szerzőt a bemutatón jelen lévő két egykori zsidlices, akik jelenleg is Kolozsváron élnek. Mureşánné Kertész Judit úgy fogalmazott: „a tőle megszokott igényesség és szakértelem mellett teljes átérzéssel, a szívével írta meg az iskola történetét”. – Úgy tűnhet, hogy nekünk írta, ez azonban nem egészen helyénvaló kijelentés, hiszen azokhoz is szól, akiknek tanulniuk kell, és akik tanulhatnak erről a korszakról – jegyezte meg Nussbaum László, aki csodával határosnak nevezte az oktatási intézmény létrejöttét. Elhangzott: nem csak a tanárok miatt volt öröm ott tanulni, hanem a diáktársakért is.
Tibori Szabó Zoltán kiemelte: Kolozsvárról 16 ezer zsidónak minősített személyt deportáltak, akik közül valamivel több mint 3500 volt 14 éven aluli gyermek.
– Ez egy olyan felkiáltójel a számunkra, amely arra ösztönöz, hogy részleteiben is megismerjük a tényeket, azt, hogy hol nem figyelt oda a világ. Ezáltal tanulhatunk belőle, hogy soha többé ne ismétlődjön meg a borzalom – hangsúlyozta a szerző. Utalt ugyanakkor arra is, hogy az általa górcső alá vett időszakban, 1940 és 1944 között mintegy 1300 diák tanult a zsidó gimnáziumban, közülük pedig alig 350-en élték túl a holokausztot. Ezek a tények késztették arra, hogy a témával foglalkozzon, másrészt pedig az egyik volt zsidlicessel folytatott beszélgetés nyomán kezdett el kutatni, aki Auschwitzban, a megszégyenítés legembertelenebb helyzetében is büszkén tartotta kezében érettségi diplomáját. Munkája során – amelyben a megjelent három évkönyvet, a tablókat és az elmúlt hetven évben, a találkozások alkalmával készült fényképeket is felhasználta forrásként – különösen fontosnak tartotta, hogy angol nyelven is elérhetővé tegye a Zsidlicről szóló leírást, az egykori diákok leszármazottai közül ugyanis – akik Dél-Amerikában, Kanadában, az Egyesült Államokban, Izraelben, Dél-Afrikában és Európa különböző országaiban élnek – csak nagyon kevesen, vagy egyáltalán nem beszélnek magyarul.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Versekből a nap
Költészetnapi beszélgetés László Noémi költővel, az E-MIL elnökével
„Nem túl ildomos, ha egy költő, aki feltehetően minden nap versekkel foglalkozik – és különösen akkor, ha boldog költőről van szó –, azt mondja, hogy ünnep számára ez a mai nap. A költészet napját éppen azért honosították meg, hogy mindazok, akik nem költők, verseket olvassanak, ami adott esetben felemelő is lehet” – vallja László Noémi költő, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának (E-MIL) elnöke, hozzáfűzve: ennek ellenére a költők is bátran ünnepelhetnek április 11-én, sőt, legfőképpen azáltal, ha saját verseiket olvassák fel, közben ugyanis „megmutatkozhatnak” a körülöttük élők előtt. A nyilvános szerepléssel járó megmutatkozásról és a fiatal költőnemzedékről is beszélgettünk az alkotóval, aki jelenleg, több E-MIL-taggal együtt Gyergyóalfaluban, a Kimenő Összművészeti Diákfesztiválon tartózkodik.
– A délelőtti műhelytevékenységek mellett könyvbemutatók, író–olvasó találkozók, színházi előadások és koncertek várják a tegnap óta zajló Kimenő fesztiválon jelen lévőket, a diákokat és a közreműködő partnerintézmények képviselőit egyaránt. Hogyan kapcsolódtok ennyi minden mellett a Magyar Költészet Napjához is?
– Mivel több költő lesz meghívottként jelen a fesztiválon, úgy döntöttünk, hogy idén Gyergyóalfaluban szervezzük meg a hagyományos költészetnapi felolvasásunkat. Heten lépünk majd fel – Farkas Wellmann Endre, Gáll Attila, Géczi János, Király Zoltán, Lakatos Mihály, László Noémi és Szentmártoni János – április 13-án, szombaton délután a fesztiválon, emellett idén is bekapcsolódunk a magyarországi Versmaratonba. A mai nap folyamán 92 költő olvassa fel azokat a műveit, amelyek Az év versei antológiában jelentek meg, a Magyar Napló Kiadó gondozásában. Aki pedig nem tud Budapestre odautazni, azt telefonon kapcsolják be az élő műsorba. Két évvel ezelőtt jelen voltam az eseményen, idén viszont elég nehéz lenne ott lenni, miközben délelőtt tíztől egyig irodalmi műhelyt tartok Gyergyóalfaluban.
– Magyarországi idő szerint délelőtt 11 órakor kezdődik a Versmaraton a Thália Színház Mikroszínpadán, és este 11-kor ér véget, az érdeklődők a Kossuth Rádió honlapján követhetik az eseményt. Mikor hívnak téged?
– Itteni idő szerint három és négy óra között fognak hívni, bár az elmúlt évek tapasztalataiból kiindulva némi csúszást is bele lehet kalkulálni ebbe.
– El lehet árulni, hogy mit olvasol fel a Versmaratonon?
– Talán három vagy négy versem, úgy is mondhatnám, költeményem jelent meg a Nagy Gábor által szerkesztett antológiában, ezek közül hangzik majd el valamelyik a műsorban. Minden bizonnyal a rádiós szerkesztők javaslata, döntése is befolyásolja, hogy éppen melyiket kell felolvasnom…
– Izgulsz, amikor a saját verseidet tolmácsolod?
– Nem mondanám, hogy izgulok, elég hosszú ideje foglalkozom ilyesmivel, úgyhogy hozzászoktam már a közönség előtti szerepléshez. Az sem igaz viszont, hogy a felolvasás nagyon közel állna hozzám; én inkább a moderátor szerepét szeretem vállalni, vagy szerencsésebb esetben a közönséggel való oda-vissza labdázást. Nem tartozom azok közé, akik költőként a színpadra születtek, s azt hiszem, nem is tudom úgy előadni a verseimet, hogy az úgy föltétlenül sikeres legyen. Gyakran jobbnak tűnik, amikor egy színész tolmácsolja valamelyik költeményemet, mintha én olvasnám fel. Időnként persze sikerül úgy előadnom, hogy a vers végére közös hullámhosszra kerüljek a közönséggel, és egyfajta kegyelmi állapotot éljek meg. Ezekért a mini-katarzisokért mégiscsak érdemes keresztülverekedni magunkat a „költő vagyok–verset írok–a verseimet felolvasom–és nem hagyom abba” állapoton. Ha viszont választhatok egy felolvasásra szánt, hosszú, filozofikus költemény és egy szellemes, dalszerű vers közül, minden bizonnyal az utóbbira voksolok.
– A lányod is ment veled ezúttal Gyergyóalfaluba? Kíváncsi lennék, hogyan viszonyul ahhoz, hogy az édesanyja költő.
– Eleinte úgy volt, hogy jön, végül azonban a nagymamájánál maradt. A tavalyi árkosi írótáborban velem volt viszont, és valahol természetes is, hogy különböző rendezvényeken fölbukkannak írók, költők csemetéi – a szigligeti JAK-táborban például hagyományosan gyerekek is megfordulnak. Tekla jelenleg öt és fél éves, és amikor az óvodában megkérdezték, kinek mivel foglalkoznak a szülei, azt mondta: az anyukája költő. Otthon nem beszélek vele erről, ennek ellenére valamilyen szinten számon tartja a dolgot, hiszen látja, hogy például épp verset írok a Napsugárnak. Körülbelül fél évvel ezelőtt levette a polcról előbb a Labdarózsa, majd a Feketeleves című gyermekvers-kötetemet. Megkért, hogy olvassak fel belőlük, de úgy érzem, számomra nem volt annyira jó ez az élmény.
– Tavaly februárban választottak az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökévé. Hogyan boldogulsz az ezzel járó feladatokkal?
– Azt tapasztalom, hogy nem mindig lehet úgy intézni a dolgokat, hogy azzal mindenki elégedett legyen; ennek ellenére jó, hogy létezik a szervezet, immár tizenegy éve folyamatosan, ezalatt kialakult bizonyos tapasztalati tőke, amire az elkövetkező időszakban is lehet építeni. Nem hátrálhatunk meg, nem csukhatjuk be az ajtót egyik napról a másikra csak azért, mert időnként nem tetszenek azok a viszonyok, amelyek közé kerülünk.
– Hogyan jellemeznéd az utánpótlást, az új költőnemzedéket?
– Minden generáció más társadalmi körülmények között indul útjára, más történelmi kártyát húz a maga számára. Ami a mostani fiatalokat, a pályakezdésen már túl lévőket és a pályakezdőket illeti, ők mintha elszigeteltebben léteznének, és nem gondolkodnának annyira közösségben. Persze lehet, hogy tévedek, és nincs is szükség közösségre, de én úgy nőttem fel, úgy indultam a pályán, hogy szinte nem is önmagamként, hanem egy csoport tagjaként voltam jelen. S bár az ember folyamatosan igyekezett önállóan is „valakivé válni”, mindvégig odafigyeltünk egymásra.
• Közel száz költő olvassa fel saját verseit a harmadik Versmaratonon Budapesten, a Thália Színház Mikroszínpadán. Személyesen avagy telefonos kapcsolásban a következő erdélyi személyiségek kapcsolódnak be a 12 órás rendezvénybe: Bogdán László, Fekete Vince, Karácsonyi Zsolt, Király László, Király Zoltán, Kovács András Ferenc, Láng Orsolya, László Noémi, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Papp Attila Zsolt és Visky András.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).

EMKE-díjkiosztó: hét kolozsvári a kitüntetettek között
A Sütő András Művelődési Központ létrehozását kezdeményezik
Hét kolozsvári személyiséget – Tóth Guttman Emese, Rekita Rozália, Jancsó Miklós, Panek Kati, Székely Géza, Flóriska Attila és post mortem Csép Sándor – is kitüntettek az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elismerésével, az erdélyi Oscarként emlegetett EMKE-díjjal szombaton délután, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Az ünnepséget – amelyen összesen tizenhárom díjat adtak át – az EMKE éves közgyűlése, a társ- és fiókszervezetek seregszemléje előzte meg, amelyen Dáné Tibor Kálmán elnök ismertette az elmúlt év megvalósításait, hangsúlyozva: az EMKE feladata továbbra is a szórványmagyar közösségek kulturális életének támogatása. Kötő József főtanácsos a Sütő András Művelődési Központ létrehozásával kapcsolatos felhívást tolmácsolta: első lépésként önerőből, az erdélyi magyarság adományai révén teremtenék meg azt a pénzalapot, amelyből megvásárolnák Sütő András pusztakamarási szülőházát.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár).

Költészet napja: Jónás Tamás drámájával ünnepelt a kolozsvári magyar színház
Kortárs költő, író drámájával ünnepelte idén a Magyar Költészet Napját a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Jónás Tamás Lélekvesztő című darabját pénteken délután mutatták be a stúdióteremben (rendező: Köllő Csongor), a felolvasószínházi előadás után pedig Visky András művészeti aligazgató beszélgetett a szerzővel. Az ózdi születésű Jónás Tamás valamivel több mint négy hónapja tartózkodik Kolozsváron, azóta néhány alkalommal már találkozhattak vele az érdeklődők – leginkább a magyar kávézókban szervezett felolvasóesteken –, a mostani azonban számára is egészen különlegesnek bizonyult. Az előzetesen megírt szövegében is jelezte, hogy kolozsvári jelenlétének első „hivatalos” bemutatkozó estjének tartja a színházit, s mint kiderült, valóban jól érezte magát, véleménye szerint különösen jól sikerült az előadás.
A felolvasószínházi kereteken túlmutató produkció többet nyújt a nézőnek, mint amit eleinte a minimalistának ható díszlet – s a tudat, hogy felolvasás következik – sugall. A kísérletezés is más értelmet nyer: a rendezői koncepció és a színészi játék összhangja révén ugyanis egy olyan világba lépünk be – a valóság és a mese birodalmában egyaránt –, amelyet az írott szöveg felolvasásán túl mozgás és beszéd, tánc, ritmus és zene sajátos összjátéka teremt meg. A rendező, Köllő Csongor banális őrületnek nevezi Jónás Tamás darabját, a szöveget pedig tudatosnak: „közhelyes, de egyedien megkapó. Banális, de lehengerlően hatásos. Mindennapi, de mesés. Nevettet, szomorít. Ily módon pedig a »banális őrület« nagyon közelít unokatestvéréhez, a »szent őrülethez«. Szinte kéz a kézben járnak.” Ez a fajta kettősség az előadásban is érzékelhető, amelynek szinte minden perce lehet egy időben nagyon vidám és nagyon szomorú, banális, de ugyanakkor „lehengerlően hatásos”.
A darab születése kapcsán Jónás Tamás megjegyezte: Zalán Tibor biztatására fogott hozzá, aki arra kérte, hogy a Kolibri Színház számára írjon egy középiskolásoknak szóló drámát. – Az volt a cél, hogy a 14 és 18 év közötti korosztály el tudjon gondolkodni valamely problémán, ehhez választottam lehetséges témaként a családon belüli erőszakot – magyarázta a szerző. Hozzáfűzte: nem akart színházzal foglalkozni, leginkább ugyanis a pánikrohamot tudja kapcsolni ehhez a világhoz – hogy „nem lehet kimenni a teremből, nem kap levegőt, hosszú ideig tart, figyelni kell, az ember megnémul…” – Sok időbe telt, amíg megírtam, s ha Zalán Tibor nem erősködik, talán nem is készült volna el. Ugyanakkor viszont egészen nyilvánvaló volt, hogy a versek és a prózák után a drámai szövegeknek kell következniük az életemben, ezekhez ugyanis szükséges az a fajta összefogottság, ami az előbbiekben nincs meg – hangsúlyozta. Akárcsak a másik két műnem esetében, a drámánál is elsősorban az foglalkoztatja, hogy mennyiben lehet leképezni egy adott konfliktust, a vágyat, a ki nem mondott háttértörténetet a szöveg szintjén.
A Kolibri Színházban 2007-ben bemutatott előadást – rendező: Tóth József – a végső formájában nem látta ugyan, „megelégedett” azzal, hogy a darabot megírta, és a fiataloknak megmutathatták. – A velük folytatott párbeszédből kiderült valami a magam számára, arra azonban már nem éreztem energiát, hogy nyomon kövessem a hatását. Azt mondják, működött az előadás, legalábbis a célközönség reakcióiból ítélve értették azokat a részeket, amelyeket fontosnak tartottam – mondta Jónás Tamás. Az est folyamán azt is megtudtuk, hogy a Magvető Kiadónál hamarosan megjelenő verseskötete mellett a szerző újabb darabbal is készül, amelyhez elvégezte már a szükséges kutatásokat, technikai nehézségei sincsenek, úgyhogy már csak hozzá kell fognia az íráshoz.
Szereplők:
Éva / Hófehérke – Puzsa Patrícia Anya / Királynő – Laczó Júlia Péter / Királyfi – Marosán Csaba Sanyi / Bolond – Pál Attila Fekete Manó – Pákai Zsuzsanna / Nánási Brigitta Fehér Manó – Bíró Júlia/ Zongor Réka Remény – Buzási András valamint: Nagy-Pál Réka, Molnár Enikő, Incze Aliz.
FERENCZ ZSOLT.
Szabadság (Kolozsvár).

Bemutatkozik a Mezőség
Megnyílt a Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása Kolozsváron
A Maros Mezőségi Művésztelep kiállítása nyílt meg csütörtökön délután Kolozsváron, az Evangélikus–Lutheránus Püspökség Reményik Sándor Galériájában. Szép Krisztina galériavezető köszöntője után Zakariás Ágota művészettörténész méltatta a mezőbándi, mezőbergenyei, mezőmadarasi és csittszentiváni alkotótáborok anyagából összeállított tárlatot, majd Czirjék Lajos festőművész, a művésztelep elnöke ajánlotta a jelenlévők figyelmébe a munkákat.
A Maros Mezőségi Művésztelep 2009-ben alakult a Mezőségen működő öt alkotótábor (Csittszentiván, Mezőbánd, Mezőbergenye, Mezőmadaras, Mezőpanit) összefogásával, azzal a céllal, hogy a helyi értékeket és a környéket bemutassák, népszerűsítsék – hangzott el a megnyitón. Mint kiderült, a legelső tábor 1999-ben jött létre Mezőpanitban, Molnár Dénes grafikusművész kezdeményezésére, majd 2002-ben nyitotta meg kapuit a Mezőmadarasi Képzőművészeti Alkotótábor Czirjék Lajos szervezésében, valamint a Csittszentiváni Faragó- és Kézművestábor gyerekek és fiatalok számára, Székely Lajos irányításával. Egy évre rá aztán beindult a Mezőbergenyei Képzőművészeti Tábor Ősz P. Zoltán segédletével, az ötödik tábor, a Mezőbándi Egerházi Képíró János Alkotótábor pedig 2008 óta működik Lukácsi Szilamér református lelkipásztor vezetésével. Évente 15-25 képzőművészt hívnak meg az összejövetelekre itthonról és külföldről, s túl azon, hogy a helyi közösségek egy-egy záró kiállításon tekinthetik meg a táborokban készült munkákat, a szervezők minél több embernek szeretnék megmutatni őket. A Székelyudvarhelyen januárban megszervezett tárlat után ezúttal Kolozsváron tekinthetik meg az érdeklődők a főként tavalyi termésből összeállított kiállítást, amelyen többen között a kolozsvári Bordy Margit, Forró Ágnes és Dobribán Emil, a marosvásárhelyi Marton Márta Ágota és Csorvási Szabó Attila, a brassói Csutak Levente, valamint a dunaszerdahelyi Helena Tóthová művei láthatók.
Zakariás Ágota művészettörténész méltatásában utalt arra, hogy mindenekelőtt a természet közelsége jellemzi az alkotásokat, még azon művészek esetében is, akik év közben egészen más stílusban alkotnak. Ennek nyomán szép számmal születnek tájképek, de ugyanakkor portrék és csendéletek is, a műtermekben és a természetben egyaránt.
Czirjék Lajos kifejtette: alkotótáborok megszervezését az évek során elsősorban a református egyház segítette, továbbá a polgármesteri hivataloktól, pályázati forrásokból és támogatók révén sikerül fedezniük a szükséges költségeket. – Eleinte, amikor elkezdtünk festeni a határban, hatalmas tömeg vett körbe bennünket, fiatalok és gyerekek hada. A bácsikák is gyakran megálltak mellettünk, furcsállva, hogy mivel foglalkozunk. Kiállításokon aztán ráismertek egyik-másik utcarészletre vagy házra… Mára, úgy tűnik, hozzászoktak ahhoz, hogy évente érkeznek művészek a falujukba, és szeretettel fogadnak bennünket – hangsúlyozta a művésztelep elnöke. Hozzáfűzte: nem mellékes szempont az sem, hogy az alkotótáborok révén közben felrázzák a régiót, megpezsdítik annak művészeti életét. Noha valamennyi tábor megőrizte közben a függetlenségét, a résztvevők időnként meglátogatják egymást, kellemes beszélgetésekkel fűszerezve az alkotási folyamatot. Czirjék Lajos megjegyezte: terveik között szerepel, hogy egy állandó kiállítást is berendezzenek valahol, de ennél sokkal fontosabb, hogy a találkozókra ezután is sort tudjanak keríteni.
A mostani kiállítás május 22-ig, munkanapokon 10 és 18 óra között, valamint szombaton 10-től 14 óráig látogatható a Reményik Sándor Galériában (Kossuth Lajos/ 21. Decembrie 1. szám).
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Polis-könyveket mutattak be a Minerva-házban
Várostörténetről, vallásról, irodalomról és művészetről egyaránt szó esett a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében kedden délután tartott könyvbemutatón, ahol a Polis Könyvkiadó három új kötetével ismerkedhettek meg az érdeklődők. A rendezvényen Gaal György Képes Kolozsvár című könyvének szövegében bővített és képanyagában megújított második kiadását, a Gábor Csilla szerkesztette Keresztyéni felelet című kötetet, valamint a Bánffy-életműsorozat legújabb, Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kiadványát mutatták be.
Dávid Gyula, a kiadó vezetője mindenekelőtt a múlt pénteken elhunyt Deák Ferenc grafikusművészre és könyvtervezőre emlékezett, hangsúlyozva: szerette az embereket, és őt is nagyon lehetett szeretni. – Jó kolléga volt, ugyanakkor szakmájának kiváló mestere, aki sok fiatalt indított el a pályán. A szép könyv volt fontos számára, de korántsem úgy, hogy a borítón föltétlenül az ő neve szerepeljen – magyarázta az irodalomtörténész, utalva ugyanakkor arra is, hogy Deák Ferenc gazdag pályafutásának áttekintése egyelőre várat még magára, remélhetőleg ez is elkészül nemsokára.
A 16–17. században, a reformáció első korszakában Magyarországon és Erdélyben zajlott katolikus–protestáns hitvitákat tekinti át a Keresztyéni felelet című kötet, amelyet a folytatásban Jakabffy Tamás méltatott. Megjegyezte: a könyv lapozgatása során egyebek mellett a hitvitákat kiváltók motivációiról, valamint a Biblia és az eklézsia közötti ősszefüggésekről is értesülhet az olvasó, a függelékben pedig a szerzők életrajzi adatait is megtalálja. Az egyháztörténeti és filológiai szempontból is fontos kiadványt összeállító Gábor Csilla megjegyezte: a hitvita-irodalom összességében egészen mást jelent a ma embere számára, mint annak idején. Szerkesztőként főként a kapcsolatrendszerek és a különböző nézőpontokat motiváló tényezők érdekelték, a szövegek értelmezése helyett pedig az érveléstechnikák bemutatására törekedett.
Gaal György Képes Kolozsvár című kötetét ismertetve Murádin János Kristóf kiemelte: hálás feladat várostörténettel foglalkozni, hiszen idővel új információk kerülnek felszínre, amelyek jócskán bővíthetik, felülírhatják ismereteinket. – Tapasztalataim szerint a fiatalok nem igazán ismerik a magyar Kolozsvárt, vagy nem föltétlenül rendelkeznek a legpontosabb információkkal vele kapcsolatban. Különösen fontosak ezek a munkák, hogy az ember eligazodjon Kolozsváron, otthon érezze magát a városban – jelentette ki a történész. Hozzáfűzte: Gaal György a város megismerésének és megismertetésének szentelte az életét, kötete pedig nem csupán a kolozsváriakat és az erdélyieket célozza meg, hanem az összmagyarságot is, szerte az egész világban. A Képes Kolozsvárt viszont érdemes lenne románul is megjelentetni, hogy „a velünk együtt élő román közösség is megismerje a magyar Kolozsvárt”. Murádin János Kristóf reményét fejezte ki továbbá, hogy a szerző ahhoz is kedvet kap, hogy a negyedek történetét bemutassa, ezáltal ugyanis még teljesebb képet nyerhetünk a helyről, ahol élünk.
Gaal György köszönetet mondott mindazoknak, akik közreműködtek a tetszetős könyv megjelentetésében, többek között Unipan Helgának, aki az est folyamán bemutatott másik két kötetet is tervezte, valamint mindazoknak, akik fényképeiket bocsátották rendelkezésére.
Befejezésül Dávid Gyula beszélt a Bánffy-életműsorozatban megjelent Emlékezések – Irodalmi és művészeti írások című kötetről, amelyben a sokoldalú író-művész visszaemlékezései (Emlékeimből) és töredékben hátrahagyott politikai emlékirata (Huszonöt év) mellett pályájának eddig ismeretlen oldalával is megismerkedhetünk – a kortársakról írott kisesszéi, Az ember tragédiája rendezéseiről szóló tanulmánya, valamint a Martinovics című drámájához írott kommentárja révén. Dávid Gyula megjegyezte: a Bánffy Katalinnal, az író és politikus Marokkóban élő lányával való ismeretségük révén 1998 óta szinte minden évben megjelentethettek egy-egy Bánffy-művet. Ami pedig a folytatást illeti, mint mondta, érdemes lenne közelebbről tanulmányozni Bánffy Miklós külügyminiszteri tevékenységét, hiszen ez is rengeteg érdekességgel szolgálhat az utókor számára.
FERENCZ ZSOLT
Nyugati Jelen (Arad)

Öt nap alatt két bemutató a magyar színházban
Két új produkcióval készül a Kolozsvári Állami Magyar Színház: Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékát Hatházi András színművész állítja színpadra, Máté Angi Mamó című regénye alapján pedig Mezei Kinga, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulatának tagja rendezi a Csipke című előadást, a szintén újvidéki Góli Kornélia dramaturggal közösen készített adaptáció felhasználásával.
A két bemutató között alig néhány nap telik el: míg a Muzsikaszót május 17-én, pénteken este 7 órától láthatja a közönség, a Csipkét május 21-én, kedden este 8 órától tűzik műsorra. A többi alkotó távollétében a két dramaturg – Vajna Noémi, valamint Visky András művészeti aligazgató – ismertette a részleteket tegnap délben a sajtó képviselőivel. Visky András mindenekelőtt az UNITER-gálán kitüntetett három művésznek – Kézdi Imola, Györgyjakab Enikő, Hatházi András – gratulált, különleges alkalomnak nevezve a tehetséges színészek munkájának elismerését.
Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című vígjátékának cselekménye eredetileg az 1880-as években játszódik, Hatházi András rendező és Vajna Noémi dramaturg döntése nyomán „kerül át” a huszadik század elejére, az Osztrák–Magyar Monarchia utolsó békebeli évébe a most készülő, nagyszínpadi előadás – hangzott el a sajtótájékoztatón. Nem véletlenül választották éppen az 1914-es esztendőt, hiszen – amellett, hogy ez volt a „jó világ” utolsó éve, – Móricz éppen ekkor írta meg a darabot, miután Kós Károly meghívására részt vett a híres sztánai farsangi mulatságon. Vajna Noémi elmondta: az eredeti szöveg megőrzése mellett arra törekedtek, hogy minél többet megmutassanak abból a koncepcióból, amely annak idején a mű szerzőjét vezérelte.
Hatházi András korábban így nyilatkozott erről: „Már nem akarom kényem-kedvem szerint nyirbálni a darabot, egyre jobban ragaszkodom a teljes, eredeti szöveghez, amit nem értelmezni akarok, csak elolvasni (rengetegszer), és hagyni, hogy megmutassa magát.” Előkelőnek, közönségesnek, kíváncsinak, fejlődésre éhesnek, nyomorultnak, tudatlannak, önhittnek és reménykedőnek nevezte ugyanakkor a kort, amelyben a két fiatal, Pólika és Balázs kapcsolata, szerelme kibontakozik.
– Minél egyszerűbb stílusban szeretnénk megmutatni ezt a világot, de úgy, hogy közben minél igazabb legyen – hangsúlyozta Vajna Noémi, kifejtve: a főszerepben Imre Évát és Farkas Lorándot láthatja a közönség, a társulat többi tagja mellett pedig színészhallgatók is szerepelnek az előadásban. A darab címével összhangban élő zenével is készülnek: Árus Péter klarinétosként, Pál Attila prímásként, Balla Szabolcs pedig nagybőgősként tűnik fel, és természetesen Farkas Loránd is énekel majd a Muzsikaszóban. A színművész megjegyezte: eleinte egymás után sokszor elolvasták a darabot, megmagyaráztak minden vesszőt és felkiáltójelet, hogy ezáltal még inkább felfedezzék maguknak a szöveget. Az előadás díszleteit Carmencita Brojboiu készítette, a jelmezeket pedig György Eszter tervezte.
A másik előadás, amelyről szó esett a sajtótájékoztatón, a Mezei Kinga rendezésében készülő Csipke, amely Máté Angi Mamó című nagy sikerű regénye alapján születik meg. – A regény, amely egy árva kislány és nagymamája történetét meséli el, szinte kiáltott a színpadi adaptáció után – mutatott rá Visky András, utalva ugyanakkor arra is, hogy a 2010-ben Bródy Sándor-díjjal kitüntetett regény már a kézirat olvasásakor elnyerte a tetszését. Ő szorgalmazta a darab színre vitelét, Tompa Gábor igazgató javaslata nyomán pedig a zentai születésű Mezei Kingára esett a választás rendezőként, akit tavaly decemberben színészként ismerhetett meg az Interferenciák fesztivál közönsége, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Turbo Paradiso című előadásában (rendező: Urbán András). A stúdióteremben játszódó Csipke dramaturgja Góli Kornélia és Visky András, díszlettervezője Mezei Kinga, jelmeztervezője Gömöri Éva, zenéjét pedig Mezei Szilárd szerezte.
A színház művészeti aligazgatója elárulta: a két új bemutató mellett turnékra is készül a társulat. A Don Juan ünnepélyes vacsorája című előadással Franciaországban, a dijoni Théâtre en Mai fesztiválon vendégszerepelnek jövő hétvégén, június utolsó napjaiban pedig Giessenbe (Németország) mennek a Leonce és Lénával. Közben pedig Budapesten, a Vígszínházban is fellépnek, a Leonida Gem Session és a Megöltem az anyámat című előadásokkal. Johannes von Tepl A földműves és a halál című darabját Mihai Măniuţiu rendezi a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a bemutatót őszre tervezik.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Hangzó csoda Weöres Sándor-versekkel és a Sebő együttessel
Közösségi versmondás június 9-én a Mátyás-szülőház előtti téren
Az elmúlt két évben jócskán beírta nevét a kolozsvári köztudatba a Hangzó csoda elnevezésű közösségi versmondás, amelyre életkortól függetlenül mindenkit elvárt a Kvart Egyesület: 2011-ben a Farkas utcában mondhattuk együtt Dsida Jenő verseit – így a közkedvelt „Itt a helyem, itt kell állanom / egyenesen az élen” és a „Kéne valaki, sokszor kéne: / fiatal hugocska, vagy öreg néne” kezdetűt –, tavaly pedig Kányádi Sándor három költeményét – Mátyás-napi vásár, Fekete-piros, Faragott versike – olvastuk a Mátyás király szülőháza előtti téren, az éppen Kolozsváron tartózkodó Törőcsik Mari színművésszel együtt. A versek, a Misztrál és a Kaláka együttes zenéje, valamint a széki fiatalok tánca által megteremtett hangulat, a jó idő és a tartalmas együttlét egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy sokan év közben is szívesen gondolunk vissza a közösségi versmondásra, gyerekek, egyetemisták, felnőttek és idősebbek, egyszóval mindannyian, akik részesültünk a csodából.
Az esemény tavaly épült be szervesen a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét programjába, a Facebook közösségi oldal révén pedig egyre több emberhez jutott el a híre. Egészen egyszerűen kezdődött, s a folytatás tekintetében sem volt különösebb felhajtás: Balázs Attila, a KVART Egyesület vezetője és Molnár Levente, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze teázás közben beszélte meg annak idején a részleteket, majd a szervezéssel járó teendők következtek. Olyan rendezvényt álmodtak meg, amely összehozza az embereket, s lehetőséget teremt a találkozásra, a beszélgetésre – mesélik immár egy kávé mellett, a szerkesztőségünkben tett látogatásukkor.
A siker pedig nem maradt el, a visszajelzésekből ítélve elérték céljukat: amellett, hogy a versolvasás fölöttébb izgalmas tevékenységére biztatták a jelenlévőket – s egyúttal saját magukat is –, kellemes pillanatokat is szereztek a kolozsvári és környékbeli családoknak. – A rendezvény annyira megtetszett tavaly a Kalákának, hogy azt mondták, következő alkalommal is szeretnének részt venni. Az itteni fellépésük után másnap Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten koncerteztek, ahol ugyancsak meséltek az élményeikről, s hogy milyen jól sikerült a versmondás – magyarázza Balázs Attila, ugyanakkor azt is elárulja: az ötlet a budapestieknek is elnyerte a tetszését, s javasolták, hogy idén náluk is szervezzenek hasonlót. Molnár Levente hozzáfűzi: ebben az évben sajnos nem tudtak ezzel foglalkozni, elképzelhető viszont, hogy rövidesen Budapesten is sort keríthetnek az eseményre.
Most azonban minden gondolatukkal elsősorban a jövő vasárnapi rendezvényre koncentrálnak, amikor a száz évvel ezelőtt született Weöres Sándor verseit olvassuk majd együtt a Mátyás király szülőháza előtti téren. A kalákások idén ugyan nem tudnak jelen lenni a versmondáson, de tudomást szerezve a mára már hagyomány számba menő kezdeményezésről, rögtön ajánlották maguk helyett a Sebő együttest. – Amikor meghívtuk őket, még nem tudtuk, hogy korábban már volt kapcsolatuk Weöres Sándorral, s nagyon sok versét zenésítették meg. Kértem tőlük egy bemutatkozást, mire ők Weöres egyik szövegét küldték el nekem – emlékezik vissza Balázs Attila.
Az írás, amelyre bizonyára a csapat is különösen büszke, így hangzik: „Örömmel hallgatom a Sebő együttes produkcióját. Elsősorban erősen ritmizált verseimet választották. Érdekes, hogy milyen értő kézzel nyúlnak az aszillabikus szövegekhez. »Sej-haj, folyóba / Sok a hal valóba.« Kevés olyan szöveget használnak fel, ahol a szótagszám és a ritmusképlet parallel átfedésekkel halad. Mint például: »Gyöngy az idő, vándoroljunk, Nincs szekerünk, bandukoljunk.« A szimmetrikus szövegű versek csak kivételesen fordulnak elő vers-választásukban. Jobban szeretik az aszimmetrikusakat: »Túl, túl, messze túl, / Mi van a hegyen messze túl?«, ahol két erőteljes és hosszú szótagra egy egész sor rövid szótag jut a következő sorban. A »Túl, túl«-ra az felel meg, hogy »Mi van a hegyen…« A megzenésítéseknek kitűnő ritmusa van. Úgy gondolom, munkájuk szép eredményekkel jár.”
Legalább három verset választanak a szervezők a jövő vasárnapi találkozásra, ezek közül a Haragosi lesz az egyik – „Fut, robog a kicsi kocsi, / rajta ül a Haragosi, / din-don diridongó...” –, az esemény Facebook oldalán pedig továbbra is várják a javaslatokat. Az elmúlt esztendőkhöz hasonlóan ezúttal is arra biztatnak mindenkit, hogy tartson velük. Nem tettek le ugyanakkor arról a tervükről, hogy kortárs kolozsvári költő verseit tűzzék műsorra – ez viszont még egyelőre a jövő zenéje –, s mint mondják, kifejezetten örülnének annak, ha más erdélyi városok is kedvet kapnának a közösségi versmondáshoz – hogy még sokan teremtsék meg a csodát, amelyre az embereknek igényük van.
Addig pedig: találkozzunk június 9-én, vasárnap délután 5 órakor a Mátyás király szülőháza előtti téren! Az apropó a vers, a cél a találkozás.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Bűvölet: a mához és a máról szóló történet
„Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói »arcátlansággal« közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva” – magyarázta lapunknak Laczkó Vass Róbert színművész, akit Víziorgonás szerepében láthatott a miskolci operafesztivál közönsége szombaton, Orbán György Bűvölet című operájának ősbemutatóján. A Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz fesztivál koprodukciójában létrejött előadást Novák Eszter rendező és Selmeczi György zongoraművész, karmester vitte színre, közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a Debreceni Kodály Kórus. A főszerepeket kolozsvári – Balla Sándor, Laczkó Vass Róbert, Molnár Mária – és budapesti – Herczenik Anna, Nyári Zoltán – művészek alakítják.
– Kolozsvári, budapesti és debreceni művészek, alkotók közös munkája a Bűvölet című operaelőadás, amely a Kolozsvári Magyar Opera és a Bartók Plusz Operafesztivál koprodukciójaként valósult meg. Hogyan zajlott a felkészülés?
– Próbáltuk úgy beosztani a rendelkezésünkre álló, meglehetősen rövid időt, hogy egymás otthoni elfoglaltságait is tiszteletben tudjuk tartani. A munka folytonosságának biztosítása érdekében Kolozsváron és Budapesten is gyakoroltunk az elmúlt időszakban: amikor például nekem itthon előadásom volt, akkor 2-3 napra a teljes főszereplő stáb átköltözött Kolozsvárra, és fordítva. Zenekarral próbáltunk egy rövidet itthon is, majd a rendpróbák sűrűjét az éppen árvízi hangulatban tocsogó Budapesten hoztuk össze, az ottani kollégák és a rendező programjához igazodva. A produkció végül az utolsó hat napra, színpadi és főpróbák idejére költözött le Miskolcra, ott nyerte el végleges formáját a díszlettel és a jelmezekkel együtt. Közben megérkezett a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus is, így már teljes felállásban fejezhettük be a munkát. Ami engem illet, kolozsvári munkáimmal párhuzamosan gyúrtam át magamon az újabb szerepet, így a Valahol Európában bemutatójára készülve már a Bűvölettel is napirenden voltam.
– Már korábban is részt vettél kortárs operák színpadra állításában, mások mellett Orbán György első operájának kolozsvári bemutatóján is dolgoztál. Hogyan alakult ilyen vonatkozásban az énekesi pályád?
– Elsőként a Pikkó herczeg egyik főszerepét játszottam, énekeltem 2002-ben, a Kolozsvári Magyar Operában tartott országos bemutatón, kis híján beugróként. Ekkor ismerkedtem meg a zseniális Orbán Györggyel. Tavaly aztán lemezre vettük ezt a művet, közben egyik munka hozta a másikat: a Pikkó herczeg után rendre következtek Demény Attila kamaraoperái, Vajda János Leonce és Lénája Kolozsváron, majd a Karnyóné ősbemutatója a budapesti Magyar Állami Operaházban, valamint a Mario és a varázsló, szóval megtaláltuk egymást a kortárs repertoárral. Így kerültem a képbe legutóbb is, szinte kibicként a diplomás operaénekesek mellett, akikhez képest egészen más munkamódszerrel készülök egy-egy ilyen előadásra.
– Éppen amiatt, gondolom, hogy elsődlegesen színész vagy…
– Így van, gyökeresen ebből a nézőpontból viszonyulok egy színpadi zenedrámához. Szándékosan fogalmazok így, hiszen az opera, mint megénekelt és meghangszerelt drámai műfaj, számomra főként színpadi műként értelmezhető még akkor is, amikor metronómmal is mérhető, tehát állandó értékűre szab a szerző egy-egy szándékot, helyzetet, érzelmi kitörést, ezzel pedig jócskán behatárolja az előadó lehetőségeit. Félreértés ne essék: ezt én egy hozzáadott plusz értéknek, különleges minőségnek fogom fel, nem pedig egy korlátnak! Ugyanakkor van itt egy másik szempont is: kortárs zenedrámák ősbemutatójának részese lenni a szó szoros értelmében zenetörténeti esemény. Innentől kezdve te vagy a referencia, mint ahogy referencia minden olyan alkotó, aki a darab történetében először formál meg egy szerepet, vezényel egy művet, értelmez és vázol föl egy színpadi szituációt. Az utánuk következők már hozzájuk képest alkotnak újra valamit. Egyedi, soha vissza nem térő élmények ezek, amelyekből megadatott már nekem jó néhány, különösen hálás vagyok értük, és rendkívül büszke vagyok rájuk.
– Orbán György írja a Bűvölet kapcsán: „A szürrealisztikusan romló birodalomban vagyunk... a kései Róma szenátorának házában. Szenátor két vendégével cseveg, gyönyörű felesége és rabszolgája némán hordják fel az ételeket, italokat. A dekadencia már önjáró. A szenátus betiltja a zenét. Ez a Kuplerosnénak jó üzletet jelent: Afrikából hozat zenészeket, amiből felvirágzik az üzlete. Tilosnak tilos, de áriában halljuk, hogyan kell az ilyesmit működtetni. A másik vendég, a Víziorgonás nagyobb ívű. Gátlástalan újgazdag, aki hazafias alapon ad el olyan víziorgonákat, amelyek maguktól játsszák a rémes Birodalmi Himnuszt.” Hogyan kapcsolódik ez a történet napjaink világához?
– A míves szöveg mondanivalója, tágabb értelemben a szerzői üzenet szempontjából is döbbenetesen „közel” áll hozzánk ez a történet. Ha Rómát mint szimbólumot például Brüsszelre vagy Washingtonra cserélnénk, akkor is tökéletesen érthető lenne a történet. Végülis egy kortárs művet leginkább a saját korunk és körülményeink determinálnak azzá, amivé lesz, függetlenül attól, hogy adott esetben az egész eddigi zenetörténet és a szerző különleges műveltségének legszebb arzenálja van belesűrítve a műbe. A Bűvöletben olyan, csöppet sem – vagy sokak számára sajnos nagyon is... – bűbájos kifejezések hangzanak el, mint „liberalizált korrupció” vagy „progresszív kenőpénz”… Nos, aki ennyire vérmesen kortárs szókapcsolatokat képes komplex, ám nagyon is szuggesztív és pontosan értelmezhető zenei formában megfogalmazni, azt az alkotót nem lehet eléggé megbecsülni! Minden mondatnak és zenei frázisnak átütő ereje van a színpadon, ha komolyan vesszük a szerzői szándékot, amelyet Orbán a legjobb humoristákat is kenterbe verő malíciával fogalmazott meg adott esetben elhanyagolható, de csöppet sem zárójeles utasításként. Az előadó szempontjából külön érdekesség, hogy a mű dramaturgiailag is nagyon jól megkomponált, rendkívül sok intellektuális műveltséggel telített. Szerzője – akit a librettó Anonymusaként is tisztelhetünk, persze – megteremtette mindegyik figura jelrendszerét, nyelvezetét, szókincsét, valamint a személyes problematikát, amellyel egyedül ő foglalkozik.
– Milyen utat jár be a Víziorgonás, akit te formálsz meg az előadásban?
– Elindul valahonnan, a történet végére pedig ugyanoda jut vissza; egyenesen és rendületlenül halad előre úgy, hogy mégis helyben toporog. Szerepfejlődés olyan értelemben nincs az ő esetében, hogy jó vagy rossz irányba mozdulna el a karakter. Taktikázás, froclizás viszont annál bőségesebben! Az érdekek közötti szlalomozása révén tökéletes szimbóluma annak a társadalmi romlottságnak, amelynek ma nap mint nap tanúi vagyunk. Ilyen értelemben roppant izgalmas, nagyon a máról és a mához szól ez a szerep, tanulságul!
– Mint ahogyan a darab is, amelyben egyebek mellett adóbevallásról, üzletről, törvényhozásról és erkölcsi romlottságról esik szó… A fesztiválnaplóban olvastam, hogy a közönség vastapssal fogadta az előadást. Milyen más reakciók érkeztek?
– Tapasztalataim szerint az operafogyasztók körében egyfajta pejoratív értelme lett a „kortárs” jelzőnek. Mi az, hogy kortárs opera? Nem talál a kép a hanggal... Ez sajnos egy rosszul felfogott előítélet. A kortársiasság ugyanis éppen azokra a sajátos problémákra, napjaink jelenségeire tud reflektálni, amelyekre a századokkal korábban született művek a legnagyobb jóindulattal és átértelmezéssel sem képesek. Lehet, hogy műélvezeti szempontból a tökélyt közelítik, dramaturgiailag viszont nem válaszolhatnak meg bizonyos kérdéseket. Innen nézve megdöbbentő volt számomra, hogy a vastaps és a siker után, amely a bemutatót követte, a nézők nem mentek rögtön haza, hanem közülük sokan ott maradtak, hogy megvitassák a látottakat. Úgy érzem, mind a szakmát, mind pedig az operafogyasztó közönséget meglepte az a fajta látszólagos könnyedség, amivel egy ilyen sokrétű és nehéz partitúrát képesek voltunk színpadra vinni, azzal az előadói „arcátlansággal” közvetítve a szerzői szándékot, amilyen merészen van a mű megírva. Ezt külön értékelte a közönség, többen mondták, hogy szívesen megnéznék újra. A jelenlévő Négyek – a szerző Orbán György, Vajda János, Csemiczky Miklós és a művet színpadra segítő Selmeczi György – pozitívan értékelték a látottakat. Nekik hihetünk, hiszen mindannyian alkotó pályatársak, akik a mű szakmai színvonalához felnövő kritikát is lényeglátóan megfogalmazzák.
– Hogyan látod, milyen sorsa lehet az előadásnak az elkövetkező időszakban?
– Annak ellenére, hogy én konkrétan nem alakíthatom a sorsát, reménykedem abban, hogy játszani fogjuk még Miskolcon is, emellett pedig bízom a mielőbbi kolozsvári és a budapesti bemutatókban is. És miért ne: Debrecenben, a Kodály Kórus székvárosában? Nagyon szeretném, ha Erdély különböző városaiba is eljutna az előadás, mert nem túl nagy stábot megmozgató, rendkívül a mához és a máról szóló történet, ami zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt könnyed, humoros és roppant élvezhető, ráadásul Orbán György Marosvásárhely szülötte és Kolozsvár érlelte világszínvonalú komponistává.
– Selmeczi György karmesternek és Novák Eszter rendezőnek is az érdeme, hogy az ősbemutató ilyenre sikeredett. Milyen volt velük dolgozni?
– Az opera esetében – amely korlátozott időtartamba szorított szándékokról, szerepformálási ívről és azokhoz adaptált színpadi eszközök használatáról szól – nagy szükség van a biztos kezű rendezőre, aki képes felmérni, hogy mit lehet beledolgozni az előadásba, és mi az, amit ki kell hozni az énekelve játszó személyekből. Nagyon fontos a lényeglátó külső szem – jelen esetben ez Novák Eszter rendező volt –, és ugyanilyen fontos a néma szándékokat is meghalló külső fül, amelynek szerepét próbáról próbára Selmeczi György töltötte be. Érdekes és izgalmas volt a velük való munka, sok tekintetben is a színész- és a színpadközpontúság érvényesült. Én persze külön hálás vagyok a kolozsvári korrepetitoraimnak, nélkülük ebből semmi nem lett volna. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy rendkívül munkás ez a mű mind a karmester, mind pedig a rendező, a díszlet- és jelmeztervező, nem utolsósorban pedig a profi zenészek és az énekesek számára is! Egyúttal persze tanulságos és rendkívül hasznos a kottarágás, a műnek pedig az a lényege, hogy foglalkozzanak vele.
Orbán György: Bűvölet
Szereplők: Szenátor – Balla Sándor, Víziorgonás – Laczkó Vass Róbert, Kuplerosné – Molnár Mária, A feleség – Herczenik Anna, Orfeusz – Nyári Zoltán, Dajka – Gerdesits Irén. Közreműködött a Kolozsvári Magyar Opera zenekara és a debreceni Kodály Kórus. Karmester: Selmeczi György. Díszlet, jelmez: Zeke Edit. Művészeti munkatárs: Foltin Jolán. Alkotók: Selmeczi György és Novák Eszter.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Hagyományápolás és partnerség nemzetközi összefogással
Testvértelepülési megállapodást írtak alá hétvégén Tordaszentlászlón
Magyarországi és szlovákiai testvértelepüléseinek hagyományőrző csoportjaival, a helyi fúvószenekarral, énekkarral és néptánccsoporttal, valamint a környékről érkezett barátokkal, ismerősökkel ünnepelt hétvégén Tordaszentlászló község apraja-nagyja. A falunapi rendezvénnyel egybekötött nemzetközi testvértelepülési találkozón Tamás Gebe András polgármester együttműködési megállapodást írt alá a részt vevő települések küldötteivel; a Tác, Hosszúhetény, Borsosberény, Hejce (Magyarország), Debrőd (Szlovákia), Dályhegy (Horvátország), Hodos (Szlovénia) és Tordaszentlászló között létrejött partnerség célja az elmúlt években kialakított jó viszony erősítése, lehetőséget teremtve a kultúrák és etnikumok találkozására, a közös európai együttműködésre és részvételre. Az uniós támogatással megvalósított rendezvény résztvevői a szentlászlói kürtőskalács készítésének kulisszái mögé is bepillanthattak, majd jóízűen falatozhattak az elkészült finomságokból.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Gyermekirodalom a szeptemberi Korunkban
A kiadók, kereskedők, kultúraközvetítők egyaránt azt jelzik, jelenleg a gyermekkultúra azegyik olyan ágazat, amelyik épülőben van. Generációsan újra presztízs gyereklemezeket készíteni, gyermekeknek írni a jelenlegi fiatal és középnemzedék szerzői, előadói között, a nagy könyvsikerek, filmsikerek pedig a tinédzser-korosztályhoz kapcsolódnak (Harry Potter, Twilight, Hobbit).
A Korunk-lapszám a gyermekirodalom átalakulásait próbálja tetten érni úgy, hogy a közvetítésre, közvetítőkre összpontosít. Ármeán Otília azokat az internetes forrásokat, közösségépítési formákat vizsgálja, amelyeken keresztül szülők és gyermekek minőségi olvasmányokhoz és nézegetnivalókhoz juthatnak; Sándor Csilla a magyarországi gyermekkultúra utóbbi évtizedének fejleményeit összegzi. Végh Balázs Béla a képi kultúra hangsúlyosabbá válásának kontextusában a képversek és a gyermekirodalom viszonyát vizsgálja.
Balázs Imre József és Demény Péter a román gyermekirodalom fordításairól írnak műhelytanulmányt, miközben Gellu Naum és Florin Bican verses meséinek fordításait közlik. A Napsugár illusztrátoraival, íróival Ferencz Zsolt készített interjúkat a gyermeklap körül megtapasztalható csapatszellemről. Eredeti szépirodalmi anyagot Dóka Pétertől és Horváth Zoltántól közöl a lap. Könyvismertetések olvashatók Kimberley Reynolds, Szávai Ilona, Bús Imre, Dóka Péter gyermekkultúrához kapcsolódó műveiről. (közlemény)
Maszol.ro

Négy országos bemutatóra készül a Kolozsvári Magyar Opera
– Nevezhetném ezt az előttünk álló időszakot az országos bemutatók évadának, hiszen december közepéig négy országos bemutatót tartunk. Nem valamilyen ismeretlen vagy esetleg új, jelenkori zeneszerzők műveit rántjuk elő, hanem az operairodalom talán legismertebb zeneszerzőinek műveiből láthat néhányat a közönség – hangsúlyozta Szép Gyula, a Kolozsvári Magyar Opera igazgatója tegnap délben tartott sajtótájékoztatóján. Kifejtette: elsőként Gioachino Rossini Ory grófja című vígoperáját játsszák szeptember 22-én, vasárnap délután 6 órától, a francia nyelvű produkciót magyar és román nyelven feliratozzák. A budapesti bemutatók után, december 6-a és 8-a között Verdi Schiller-trilógiáját tűzik műsorra, a Magyar Állami Operaházzal együttműködve, Verdi születésének 200. évfordulója tiszteletére. Mint kiderült, a látványvilágában egységes trilógiát három fiatal rendező viszi színre: Zakariás Zalán (Szent Johanna/Giovanna d’Arco), Göttinger Pál (A haramiák) és Szőts Artúr (Luisa Miller).
A Budapesti Operettszínházzal együttműködve 2014. áprilisában mutatják be Lehár Ferenc A mosoly országa című operettjét Kerényi Miklós Gábor rendezésében, május végén pedig, az évad utolsó bemutatójaként Mozart Figaro házassága (r.: Novák Péter) című operáját tekintheti meg a közönség. – Az elmúlt évek, évtizedek egyik legmerészebb évadát nyitjuk – mondta a folytatásban Szép Gyula, aki arra is kitért, hogy a korábban játszott előadások közül is több szerepel az idei repertoárban: januárban például a huszadik század két jelentős zeneszerzőjére, Igor Sztravinszkijre és Bartók Bélára emlékeznek a Tavaszi áldozat és A kékszakállú herceg vára előadásával, de ugyanakkor visszatér a Valahol Európában című nagysikerű musical, és természetesen idén is lesz szilveszteri szórakoztató műsor. – Remény van arra is, hogy Orbán György Bűvölet című operáját Kolozsváron is bemutassuk, erről egyelőre nem tudok részleteket mondani – fűzte hozzá az igazgató. A Bánffy Miklós-emlékév keretében, immár a 2014/2015-ös évadban szeretnék a nagyközönségnek megmutatni azokat a jelmezterveket, amelyeket Bánffy az 1917-es Kékszakállú-bemutatóra készített.
A vasárnap esti bemutató előtt, már a tegnapi sajtótájékoztatón találkozhattak az érdeklődők az Ory grófja alkotóival, akik érdekes részleteket árultak el az előadás múltjáról és jelenéről. Nagy Ibolya korrepetitor megjegyezte: vitathatatlan a darab művészeti értéke, ezt igazolja az 1828-as ősbemutató utáni kritika is. Berlioz, a kor éles tollú kritikusa, Rossini ellenlábasa ugyanis elragadtatással írt az előadásról, és véleménye szerint a mű „zenei szépségeiből két vagy három opera sikerét is biztosítani lehetne”. A korrepetitor arra is utalt, hogy a ’60-as évektől kezdődően szinte minden évtizedben megjelent egy-egy új lemezfelvétel az Ory grófjáról, és büszkén nyugtázta, hogy a mostani kolozsvári előadás ötletgazdája és címszereplője, Bardon Tony tenor Rossini legelismertebb szakértőinek mesterkurzusain vehetett részt az elmúlt időszakban. – Mostanság egyre több helyen állítják színpadra a produkciót eredeti nyelven, nemzetközi szólisták közreműködésével: 2008-ban Stuttgartban, majd 2011-ben másik három helyszínen mutatták be a vígoperát, a metropolitanbeli előadást pedig élőben követhette a magyarországi közönség a Művészetek Palotájában – sorolta Nagy Ibolya, aki a magyar nyelvű produkciók közül a 2010-es szegedi előadást említette, amelyben Adéle szerepét Miklósa Erika játszotta.
A bemutató létrejöttét támogató kolozsvári Francia Kulturális Központ képviseletében Benoît Bavouset, újonnan kinevezett igazgató volt jelen a találkozón, aki Bardon Tony remekbe szabott Ory grófját dicsérte. – Uraim, azt ajánlom önöknek, hogy vigyázzanak a feleségeikre, Ory grófja ugyanis Kolozsvár utcáin jár-kel – jegyezte meg az igazgató.
Jankó Zsolt karmester kifejtette: a darab zenéje már az első pillanattól fogva meggyőzte arról, hogy érdemes színre vinni az előadást, és reménykedik abban, hogy a közönség is szeretni fogja. – Rossini operáját a bel canto korszak vége fele mutatták be Párizsban, amikor a zeneszerzők szinte hangszerként bántak az emberi hanggal. Ezért olyan nehezen énekelhető, a rengeteg díszítéssel, ugrásokkal, kitartott hangokkal – magyarázta, majd Bardon Tony, valamint az országos bemutató utáni előadásokban Isolier-t játszó Barabás Zsuzsa adott elő néhány áriát a műből, Incze G. Katalin kíséretében (vasárnap este Iulia Merca mezzoszopránt, a kolozsvári román opera művészét láthatja a közönség ebben a szerepben).
Szabó Emese, az Ory grófja rendezője és jelmeztervezője elismerően nyilatkozott a kétfelvonásos előadás művészeiről (Bardon Tony mellett Covacinschi Yolandáról, Balla Sándorról, Sándor Árpádról stb.), mint mondta, kiváló hangi adottságuk lehetővé teszi, hogy a legjobbat nyújtsák, a hangulatról pedig Lőrincz Gyula díszletei is gondoskodnak.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

A világ, amely előhozta magát megírásra
Máté Angi íróval találkozhattak az érdeklődők a Minerva-házban
„A gyermekek számára is az a jó irodalom, amit nem hagynak faképnél, amire rányit a szemük és a fülük. Odaköti őket, és elkezdenek benne lenni a történetben” – magyarázta Máté Angi hétfőn délután, a Korunk Akadémia író-olvasó találkozóján a Minerva Egyesület Cs. Gyimesi Éva-termében. Az est folyamán az íráshoz való viszonyáról és a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásával kapcsolatos élményeiről is mesélt az Aranyvackor-, Bródy Sándor- és IBBY-díjas író, a Mamó (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2009.), a Volt egyszer egy (Pozsonyi Pagony, Budapest, 2010.), az Ez egy susogó levél (Cerkabella Kiadó, Szentendre, 2011.), a Kapitány és Narancshal (Magvető, Budapest, 2012.) és Az emlékfoltozók (Magvető, Budapest, 2012.) című kötetek szerzője, akivel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztő-helyettese beszélgetett.
Itthon és külföldön egyaránt felfigyeltek Máté Angira, amikor 2009-ben napvilágot látott önéletrajzi indíttatású regénye: nem sokkal később megkapta az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány debüt díját, a Látó Nívó díját, a Transindex Év könyve díját, majd a Bródy Sándor-díjat is. Felnőttek és gyerekek egyaránt nagy szeretettel és kíváncsisággal forgatták a Mamót, hogy a nagymamájával élő árva kislány mellé szegődve egy egészen különleges világ részesei legyenek. Amint az a mostani rendezvényen kiderült, a regény indulása a dokk.hu portálon közölt, „kicsit svéd gyermekversekhez hasonlító” írásaihoz kapcsolódik. A versek apropóján elkezdett beszélgetni a virtuális térben bizonyos Szabó Bertolddal – később a Mamót is neki ajánlotta –, akinek elmesélte a halottak napjához fűződő egyik gyermekkori élményét. – Így kezdődött a Mamó: elindultak ezek a nagyon messziről és furcsa helyről jövő történetek, amelyek aztán felbomlottak, felfoszlottak… Attól a pillanattól kezdve, hogy ezt a pici, halottak napi történetet előhozta bennem az emlékezés, két hét alatt íródott meg a regény. Sok olyan írásom volt később, amelyekben utólag javítottam, változtattam, a Mamóban viszont nem volt ilyesmi. Úgy jött elő, és úgy adta magát, azon a nyelven, azzal a képiséggel és erővel, amivel végül meg is maradt ilyennek. Nem tudom a helyét, hogy honnan jött és miként, de ezzé vált – részletezte Máté Angi.
Versírással korábban is próbálkozott, Fekete Vince közreműködésével már 1994–95 környékén jelentek meg költeményei az Előretolt Helyőrségben. Több mint tíz év „elcsendesedés” után aztán ismét előtérbe került az írás az életében, úgymond „megtörténte magát”, ehhez az is hozzájárult, hogy óvónőként úgy érezte, „a gyerekek feje-lelke az én fejem-lelkem is tud lenni”. Már a Kolozsvári Állami Magyar Színház Csipke című előadásának ötlete előtt gondolkodott azon, hogy milyen lenne a Mamó másként megmutatva: Deák Krisztina két évvel ezelőtt vetette fel, hogy filmet készítene a regény alapján. – Nagyon nehezen tudtam elképzelni azt, hogy ez a csendes és lassú valami miként tud megjelenítődni olyan történetekben, amelyek megragadhatják a figyelmet. Ami pedig a színdarabot illeti, ez a dramaturg munkáját is dicséri, hiszen ő vitte a hátán a szöveggel való dolgozás nagy részét, hogy ezt a csendes, lassú történetet így meg lehetett mozdítani – mondta az író. Azt is elárulta, hogy élőben még nem látta ugyan az előadást, a dvd-felvételt viszont már igen, és tetszettek neki a látottak. – Féltem megnézni. Nem attól féltem, hogy milyenné válik, hanem inkább magamtól, nem tudtam, hogy végig tudom-e nézni. Végül aztán laptopon láttam, otthon, de úgy sem volt könnyű. Azt láttam, hogy jó lett – fűzte hozzá Máté Angi.
S hogy lesz-e folytatás? Úgy tűnik, nem, hiszen „az a világ, amely utána következett, már egy rendjén való világ volt: teljes volt, nem hozta elő magát megírásra. Nagyanyám halála után egy nagy családba kerültem, ahol volt anya, apa, testvérek, ott már kifele történtek a dolgok, és nem megíródásra.”
Különösen jó élményt jelentett számára a Mamó írása, ezt az utat próbálta a továbbiakban is keresni: az első meséje akkortájt született, amikor idős barátja, az azóta is titokzatos Szabó Bertold nehéz, betegségekkel teli időszakot élt át. – Erősítőként, vigaszul írtam egy nagyon rövid mesét egy egérről, aki elveszíti a hangját. Nem kifele mese volt, és nem újságba való, csak később lépett ki ebből az állapotból – hangsúlyozta. Aztán sok mese következett, köztük a Volt egyszer egy város is, amelyért Szulyovszky Sarolta illusztrátorral közösen Aranyvackor-díjat kaptak a Pozsonyi Pagony Kiadótól. A Napsugár és a Szivárvány hasábjain közölt írásai mellett sorra jelentek meg kötetei, kellemes pillanatokat, órákat szerezve sokunknak. Több meséjét az óvodásain „tesztelte le”: miközben olvasta, már akkor kiderült, hogy egyik-másik történet helyénvaló-e vagy sem; „ha nem kezdték el piszkálni egymást, vagy nem másztak el, akkor azt jelentette, hogy jó a mese”.
A kör pedig, amely a Mamóval elindult, úgy tűnik, Az emlékfoltozókkal bezárult, két éve nem született új írása. – Ha nincs, hát nincs, ez van, ha pedig valami lesz, akkor lesz… Ráhagyom ezt az időkre és a történésekre – jegyezte meg Máté Angi. A Mamó népszerűségét pedig az is bizonyítja, hogy időnként feltűnik egy-egy személy, és jelzi, hogy lefordította a regényt, a francia változatot például a Le Ver à Soie kiadó adta közre, a sepsiszentgyörgyi származású, Franciaországban élő Kosza Zsuzsa fordításában.
Vajdahunyad, Bögöz, Székelyudvarhely, és Kolozsvár után jelenleg Budapesten él, továbbra is óvónőként tevékenykedik, és úgy érzi, otthon van, „benti” értelemben mindenképp.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Előtérben a műszaki tudományosság
Emlékkötet Kelemen Árpád villamosmérnök, feltaláló tiszteletére
A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve.
Úttörő kíván lenni tehát a Kelemen Árpádról szóló könyv, amelyet hétfőn délután ismerhettek meg az érdeklődők a Kolozsvár Társaság főtéri székházában. Kántor Lajos, a társaság elnöke megjegyezte: a kötet minden bizonnyal a fiatalok számára is érdekes és tanulságos lesz, akik mostanság egészen más körülmények között tanulnak, és próbálnak elindulni a siker útján. – Kelemen Árpád az olyan lehetetlen körülmények között is, amelyeket a Gheorghiu-Dej és a Ceauşescu-korszak jelentett, a mindenféle falak és gátak ellenére is tudott érvényesülni – hangsúlyozta, majd hozzáfűzte: egyetlen magyar értelmiséginek, egyetlen műszaki szakembernek sem volt eleve biztos az útja. Nem volt elég, hogy valaki tehetséges, alkatra, szociabilitásra is nagy szüksége volt, hogy az akkori körülmények között boldogulni tudjon. Sőt, Kelemen Árpád azon kevesek közé tartozott, akik például meg tudták nevettetni a román diktátor feleségét, Elena Ceuşescut, s bár egyáltalán nem alkalmazkodott a párt által diktált elvárásokhoz, itthoni sikerein túlmenően Nyugat-Európában és Amerikában is megismerték és elismerték.
A kötet két szerkesztője, Köllő Katalin és Ferencz Zsolt köszönetet mondott mindazoknak, akik a kiadvány elkészítésében közreműködtek: Vincze Annának, Kelemen Árpád unokahúgának, Imecs Mária villamosmérnöknek, Kelemen Árpád közvetlen munkatársának, Dunkler Sándor építőmérnöknek, egykori osztálytársnak – akik egy-egy interjú erejéig közelebb hozták Kelemen Árpád életét és munkásságát –, valamint Balogh Zsuzsának, a Kolozsvár Társaság ügyvezetőjének, aki összegyűjtötte a rendszerváltás előtt megjelent szövegeket és a kötet képanyagát. Kántor Lajos előszava és Köllő Katalin bevezetője után olvashatók a könyvben az újonnan született írások – beszélgetés Imecs Máriával, Vincze Annával, Dunkler Sándorral –, majd a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társasága által 1997-ben közzétett Kelemen Árpád-nekrológ és Kötő József búcsúbeszéde kapott helyet. A másik rész – A sajtó tükrében címmel – Somlyai László, Panek Zoltán, Kolozsi Tamás, Kassai Miklós, Rostás Zoltán és Nádas Péter (Murádin Jenő) egy-egy szövegét tartalmazza, legvégül pedig Kelemen Árpád tudományos munkásságát ismerhetik meg az érdeklődők, amelyet ő maga írt, itthon és külföldön megjelent könyveinek listájával, egyetemi jegyzeteivel, dolgozataival, díjaival, az általa szervezett konferenciák és találmányainak listájával kiegészítve. A fényképeken pedig, amelyek a nagyobb fejezeteket elválasztják, Kelemen Árpád életének különböző mozzanatai elevenednek meg, szakmai és magánéleti vonatkozásban egyaránt.
Imecs Mária megjegyezte: kollégája, akivel több mint egy negyed évszázadig dolgozott együtt, „utánozhatatlan egyéniség volt, sokan megpróbálták utánozni, de sikertelenül”. – Minden helyzetben spontán módon reagált, függetlenül attól, hogy éppen a kapussal vagy a miniszterrel beszél. Humorral kezelte még azokat az eseteket is, amikor valamivel megbántották, közben pedig folyamatosan küzdött mindenért, megvolt az ehhez szükséges lelki ereje, és mindig megtalálta a megfelelő utat – hangsúlyozta Imecs Mária. Mint mondta, szinte mindenki szerette Kelemen Árpádot – lojális barát volt, azokat is segítette, akiket kevésbé ismert –, ugyanakkor azzal a nem mindennapi képességgel is rendelkezett, hogy szinte előre látta a jövőt. Vincze Anna elmondta: Kelemen Árpád a család büszkesége volt.
A könyvbemutató után a vidékre vándorlás kérdéseit boncolgatták az egybegyűltek annak kapcsán, hogy az utóbbi időben több ferences család telepedett le Kajántón, a moderátori szerepkört Jakab Gábor kerekdombi plébános vállalta
A Kelemen Árpád születésének 80., halálának 15. évfordulója alkalmából a Kolozsvár Társaság által szervezett kerekasztal-beszélgetésen, tavaly decemberben fogalmazódott meg egy emlékkötet elkészítésének ötlete, amely a jeles villamosmérnök, világhírű feltaláló életét és munkásságát tárná az olvasók elé. A kezdeményezés azért is volt egyedi a maga nemében, mert napjainkban meglehetősen kevés kiadvány jelenik meg, amely műszaki értelmiségiek pályáját állítaná a nagyközönség, ezen belül pedig a fiatalok figyelmének középpontjába, szakmai megvalósításaik, sikereik mellett az emberi vonatkozásokat sem mellőzve.
Szabadság (Kolozsvár)

Írók és hatalom – mert azok az évek, évtizedek „sajnos nem múlnak el nyomtalanul”
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 26-I SZÁMÁBÓL
– Erősen kapcsolódik édesapámhoz a szekusblog, de nem csak róla szól. Ugyanakkor van néhány érintkezési pont mindazzal, amit Stefano Bottoni végez, ezek közül az egyik a téma iránti elkötelezettség. Nagyon komolyan gondoljuk, hogy erről a korszakról minél többet kellene megtudni – hangsúlyozta Könczei Csilla, hozzáfűzve: bár nincs közvetlen kapcsolat az olasz származású történész és az ő munkája között, de valószínűsíthető, hogy tudatalatti szinten megerősítette őt abban, hogy érdemes ezzel foglalkozni. 2006-ban, amikor elindította a szekusblogot
(http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), nem gondolta, hogy az édesapja dossziéjának publikálásával és értelmezésével ilyen érzékeny pontokat érint.
Megdöbbentett, amikor elkezdett kiderülni, hogy kik rejtőznek a fedőnevek mögött. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen gyermekkoromban és azután sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire közeli és általam sokszor nagyra becsült emberek – így például Veress Zoltán, aki abban a ronda felnőtt társadalomban nagyon kedves ember volt velem és a testvéreimmel szemben is, nagyon szerettem őt – érintettek lehetnek. Semmiféle bosszúvágy vagy viszketegség nem munkálkodik bennem, sokkal inkább rosszul esnek nekem ezek a dolgok. Emiatt hézagos és egyre ritkásabb a blogom, nem könnyű az újabb felismeréseket feldolgozni, és eldönteni, hogy nyilvánosságra kell-e hozni őket vagy sem – magyarázta.
Míg Bottoni a szakmájában dolgozik, amikor ezeket a kutatásokat végzi, Könczei Csilla egészen más területen vizsgálódik, civil projektnek nevezi a szekusblogos tevékenységét, ezzel függ össze, hogy ritmusában „szakadozott”.
– Bár elverték rajtam, hogy nem elég szakmai, remélem, hogy becsületesen és megbízhatóan végzem ezt a munkát. A másik különbség az érintettség szintje: érzelmileg erőteljesen érinti a téma Stefanót is, én viszont a saját életemen, az édesapám és a családom életén keresztül, zsigerileg érzem át – jegyezte meg. Személyes dossziékkal dolgozva mozaikokat ismer fel, amelyeket összefüggésbe lehet hozni, ami által összeállhat egy nagyobb kép, „ez azonban nem édesapámról szól, hanem a mi világunkról is, mert ezek a dolgok sajnos nem múlnak el nyomtalanul”.
Felmerül a kérdés: hogyan kell, hogyan lehet viszonyulni utólag azokhoz az emberekhez, akik a szakmájukban nagyot alkottak, közben viszont – valamilyen okból kifolyólag – együttműködtek a titkosszolgálattal. Orbán János Dénes szerint nagyon nehéz megfelelő választ adni azoknak a diákoknak, akik Halottak napja közeledtével megkérdezik, gyútsanak-e gyertyát például Szilágyi Domokos sírjánál. Stefano Bottoni kifejtette: Szilágyi vagy Sütő életét egészen másképp kell elemezni, értelmezni, mint a Mikó Imréét, aki politikus volt, ehhez azonban leginkább az irodalmárok közreműködésére lenne szükség, „akik ténylegesen
értenek hozzá, és egy másik tudományág arzenáljával tudják felvonultatni, hogy egy metaforából mi következik,
vagy, hogy mire utalnak a nyelvi finomságok”. Mint mondta, egyáltalán nem ördöngös dolog kikérni Szilágyi Domokos dossziéját, hogy aztán hozzá lehessen fogni a mélyreható kutatáshoz.
A besúgók mellett a szekusok tetteiről is értesülhetnek mindazok, akik ilyen témában vizsgálódnak – róluk jóval kevesebbet beszélünk –, ennek kapcsán a történész Florian Oprea példáját említette: 1962-ben mindössze öt nap börtönre ítélte őt a munkáltatója, mert egy letartóztatott személyt, bizonyos Kádár Tibort olyan kihallgatás alá helyezett, amely után az illető öngyilkos lett a cellájában.
– Nincs vizsgálat, nincs ügyészség, sem büntetés, sőt, folytatódhat tovább fényes karrierje, hogy aztán még fennebb emelkedjen. Szóval ilyen idők jártak akkortájt – összegezte Bottoni. Egy másik példát hozott fel Könczei Csilla: néhány napra börtönbe zárták az egyik tisztet, ugyanis amikor az informátorát kihallgatta, „figyelmetlen volt, és nem vette észre, hogy a másik kiugrott az ablakon”.
– Magyarországon és Romániában elég sokat publikáltak a témában, véleményem szerint a „legvékonyabban” talán az erdélyi magyar kisebbség terén állunk. Nyilván, itt is vannak szakemberek, akik dolgoznak, nem akarom lebecsülni ezt, inkább mennyiségi tekintetben látom a hiányosságokat – állapította meg Könczei Csilla. Bottoni ennek kapcsán
Jánosi Csongor nevét említette, aki elmondása szerint kitűnő tanulmányt közölt az elmúlt időszakban Ungváry József szekustisztről.
Emellett legalább 4-5 jó tanulmánya van, amelyeket román nyelven jelentetett meg. A román szakemberek elismerik a munkáját, magyar viszonylatban viszont kevesen tudnak róla.
– Nem tartozik a kolozsvári nagy magyar értelmiséghez, magyarul alig publikál. Itt doktorál ellenben Kolozsváron, a Protestáns Teológián, Buzogány Dezsőnél, állambiztonság és protestáns egyház a témája. Gyakorlatilag készen van már a dolgozata, a baj csak az, hogy nem engedik ledoktorálni, amiből hamarosan valószínűleg elege lesz, és elmegy külföldre – jegyezte meg Bottoni.
Utalt arra is, hogy szász tekintetben is jóval intenzívebben beszélnek ezekről a dolgokról: németül és románul publikálnak, több folyóiratban, Németországban évente szerveznek egy konferenciát a szász (és nemcsak) kisebbségi, főleg irodalmi és értelmiségi besúgások témájában; „ők sokkal korábban megírták a Szőcs István-féle ügyeket,
csak egyszerűen senki nem olvas németül, vagy nem figyelünk oda rájuk”,
mint ahogyan a románok által Constantin Noicáról közölt elemzésre sem, amely a sokak által bálványként tisztelt személyiség életét értelmezi.
A beszervezési életkor irányába terelte a beszélgetést Könczei Csilla, mondván: döbbenetes, hogy egy idő után borzasztó fiatalon vontak be személyeket a hálózatba, a diákokat már 11-12. osztályos korukban megcélozták, továbbá a katonaság és az egyetem idején, avagy épp a belépés volt a garancia arra, hogy valakit felvegyenek az egyetemre. A korábbi zsarolással, fizikai erőszak kilátásba helyezésével ellentétben a nyolcvanas években különféle ajánlatokkal keresték meg az embereket, befolyásolták, rábeszélték őket, „jó pszichológusként viselkedtek” a beszervezők.
Bottoni egy fölöttébb meglepő esetet említett: 1989-ben Szebenben „megostromolták a szeku irattárát, és azt találták, mindenki döbbenetére, hogy a nyolcvanas évek második felében sok száz fiatalkorút szerveztek be, akik közül 12 éves volt a legfiatalabb”. Bizonyítja ez, hogy
a korábbi évtizedekkel ellentétben már 5–8 osztályosokat is bevontak,
a történész szerint kérdés viszont, hogy milyen információkhoz jutottak hozzá a gyerekek révén.
Orbán János Dénes megjegyezte: nem tartja mentségnek a fiatalságot, hiszen már a tízévesek is megfelelő tudattal rendelkeznek azzal kapcsolatban, hogy mit szabad elmondani és mit nem.
– Egy tehetséges 18-19 éves fiatal meg pláne tudja, hogy a szó kemény fegyver. Szilágyi Domokos jelentései miatt négy ember került börtönbe, egy közülük meg is halt. Ne felejtsük el, hogy közben még nagyon sokan jelentettek, vagy aláírtak jelentéseket, többen, mint gondolnánk, azok az anyagok viszont használhatatlanok voltak, egész egyszerűen úgy írták meg. Kicsivel később aztán kizárták ezeket az embereket, mert nem tudtak velük mit kezdeni – hangsúlyozta Orbán János Dénes, hozzáfűzve: Sütő András a Földes László életét tette tönkre azáltal, hogy a szekunak dolgozott, úgyhogy ilyen módon szerinte neki sincs mentsége. Úgy látja, „aki a saját szakmájában igazán professzionális, az nem vállal be ilyen alantas munkát, hogy a Szekuritáténak dolgozzon”. Ebben a gondolatmenetben az is elképzelhető szerinte, hogy Mikó Imre ellenben azért állt be, mert tudta, hogy így a legjobb – ha nem vállalja, kerül majd másvalaki –, a többiek esetében viszont nem így történt. Olyanok is voltak, akik bár lelkiismeretesen végezték a munkájukat, s rendre beszámoltak a látottakról-hallottakról, de legalább szóltak a körülöttük élőknek, hogy semmi olyant ne mondjanak, ami kellemetlen helyzetbe hozná őket a jelentésben, amit írniuk kell.
Gyarmati Györgyöt, a magyarországi Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgatóját idézte Bottoni a folytatásban: miért nem foglalkoznak a történészek a parasztokkal, a munkásokkal, az egyszerű emberekkel, s miért kizárólag néhány körülhatárolt értelmiségi csoportot vizsgálnak? Ilyen formában ugyanis
a kutatások 80-90 százaléka a társadalom 0,3 százalékáról szól, de hol vannak a többiek?
Az est folyamán rengeteg más észrevétel, utánajárásra és körültekintő elemzésre váró kérdés is megfogalmazódott: Könczei Csilla érdemesnek tartaná jobban megismerni az írók, költők (Szilágyi Domokos, Szabédi László stb.) halálának pontos körülményeit – barátok, ismerősök elmondásából ugyan kiderülnek dolgok, de az még nem a teljes igazság –, vagy jobban fókuszálni a titkosszolgálat titkosságára.
– Egy főszerkesztő nagy valószínűséggel tudta, hogy a szerkesztőségben, ahol dolgozik, kik az együttműködők. Utóbbiak is sejthették ezt egymásról, viszont voltak olyanok, akik egyszerűen nem tudhattak ilyesmikről – magyarázta. Noha egyeseket besúgónak tituláltak – tudatosan „elhintették” a közvéleményben –, ehhez képest mostanra olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek, akikről nem is sejtették volna ’89 előtt. Beigazolódik tehát a felvetés, hogy általában nem az az ügynök, akiről gondolnánk.
Kitartó munkára van tehát szükség, hogy az ismeretek birtokába jussunk. Ahogyan Stefano Bottoni fogalmazott: „ha az emberek nem akarnak beszélni, lehet, hogy el fogják mondani mások, ha viszont magukkal viszik a sírba, akkor nagyon sok mozzanatot nem fogunk megérteni”.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Lászlóffy Csaba ikerköteteit mutatták be a Minerva-házban
A rendezvény zenei aláfestéséről Oláh Mátyás (cselló) gondoskodott, Lászlóffy Csaba pedig több költeményét olvasta fel az ikerkötetekből, továbbá egy nemrég írt versét is meghallgathatták az egybegyűltek
Az elmúlt négy-öt évben írott verseket, valamint néhány régebbi költeményt is tartalmaznak Lászlóffy Csaba Pózok a sebezhetőn és Átörökített magány című iker-verseskötetei (Napkút Kiadó, Budapest), amelyeket szerdán délután ismerhettek meg az érdeklődők a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva-termében. Tibori Szabó Zoltán, a Minerva elnöke hangsúlyozta: Lászlóffy Csaba „az az erdélyi magyar költő, akinek az életművében nem történt rendszerváltás 1989-ben. Azelőtt is ugyanazt írta és mondta, mint utána, úgyhogy ilyen értelemben folytonosság fedezhető fel nála”. Hozzáfűzte: amellett, hogy költő, drámaíró és közírói munkássága is jelentős, Lászlóffy Csaba a kezdetektől fogva külső munkatársa a Szabadságnak, az általa szerkesztett Tetőn oldalból az utókor megismerheti, hogy milyen típusú és minőségű irodalmat alkottak az erdélyi magyar írók, költők a ’90-es években és 2000 után. Tibori üdvözölte továbbá Ábrahám Jakab brassói grafikusművészt is, aki a köteteket illusztrálta, a bemutatóra pedig grafikáit hozta magával, amelyeket a Cs. Gyimesi Éva-teremben tekinthettek meg a résztvevők.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

. Muzsikaszó, hagyományápolás a sztánai jubileumi farsangon
A Somvirág Közösségi Ház további tatarozására fordítják a bevételt
A Kós Károly által száz évvel ezelőtt szervezett bálnak, valamint a 2001 óta újjáélesztett farsangi mulatságoknak állít emléket a Somvirág Közösségi Ház falán lévő emléktábla, Szakács Barnabás alkotása, amelyet tegnap, a háromnapos sztánai farsang keretében avattak fel.
A jubileumi rendezvénysorozatra több mint kétszáz magyarországi vendég, valamint Kalotaszeg településeiről érkezett fiatalok és idősek voltak kíváncsiak, akik az esti zenés-táncos összejövetelek mellett napközben a Varjúvárhoz és a Szentimrei-házhoz kirándulhattak, vagy előadásokat hallgathattak, filmet nézhettek, kiállítást látogathattak a kultúrotthonban és a volt iskola épületében. Farsang Józsit, a telet jelképező szalmabábut szombaton délután, lovas felvonulással, muzsikaszóval kísérték utolsó útjára, majd a kultúrház udvarán el is égették a „jófélét”. A program a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás megtekintésével zárult.
Jeles esemény helyszínéül szolgált száz évvel ezelőtt, 1914. február 1-jén a sztánai felekezeti iskola épülete, mint azt később a szervező Kós Károly írta, „1914-ben nemcsak a világháború tört ki, hanem abban az esztendőben volt a sztánai református bál is.
Nem kicsi dolog ez, mert háború volt még, és lesz még, de sztánai református bál soha azelőtt nem volt, és úgy látszik, hamarosan nem is lesz.” A kolozsvári és pesti főurak mellett Kós Károly jó barátját, Móricz Zsigmondot is meghívta, aki az itteni élmények, tapasztalatok hatására 1917-ben írta meg nagysikerű regényét, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül címűt. Az elődök iránti tiszteletet, valamint a jelenbeli tenni akarást bizonyítja, hogy 2001 óta ismét mulatságtól hangos február elején a kalotaszegi Alszeg legkisebb települése.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Olyan munka a rádiózás, amelyet Isten dicsőségére kell végezni
Tizenegyedik születésnapját ünnepelte az Agnus Rádió
Valamennyi korosztály megtalálhatta a számára legkedvesebb elfoglaltságot az Agnus Rádió tizenegyedik születésnapján, szombaton, több kolozsvári helyszínen: elsőként buszra ültették a hallgatókat, akiknek lehetőségük nyílt betekinteni a városban működő református intézmények életébe, majd egy nagy bogrács köré gyűjtötték sokukat, az AKSZA gyermekotthon kuktáinak közreműködésével babgulyás és zöldségleves készült.
Délután a közös játéké volt a főszerep, de ugyanakkor a család témáját boncolgató beszélgetésekbe is bekapcsolódhattak a résztvevők. A nap a magyarbikali gyermekzenekar koncertjével zárult, áhítatában Ballai Zoltán lelkipásztor hangsúlyozta: olyan munka a rádiózás, amelyet Isten dicsőségére lehet, és kell végezni. A programokat a 88,3 MHz-es frekvencián és a világhálón is követhették az érdeklődők, ilyen tekintetben is sikeresnek bizonyult a rádió első 24 órás internetes műsorfolyama.
Tudósítottak: Dézsi Ildikó, Ferencz Zsolt és Háromszéki Eszter
Szabadság (Kolozsvár),

Az eszperantó levelezéstől a Tragédia-fordításokig
Galegóra és spanyolra fordította le Madách Imre művét Asztalos Lajos
Több idegen nyelvű kötet olvasásának, szótárak tanulmányozásának, a külföldön hasznosan töltött időnek, az ismerősök, barátok kedves biztatásának, és persze saját lelkesedésének, elszántságának köszönhető, hogy immár két nyelvre fordította le Madách Imre Az ember tragédiája című művét Asztalos Lajos (képünkön), akit helytörténészként, műemlékvédőként és műfordítóként egyaránt ismerhet a kolozsvári közönség: az 1999-ben megjelent, majd Gonzalo Navaza Blanco költővel közösen átdolgozott 2002-es galego változat (A traxedia do home) után tavaly spanyolul (La tragedia del hombre) is napvilágot látott a magyar irodalom és drámaírás kiemelkedő műve.
Asztalos Lajos korán elkezdett érdeklődni egyes nyelvek iránt: fiatal korában eszperantó nyelven levelezett többek között egy asztúriaival (Spanyolország), ugyanakkor a spanyolt és a portugált is hamar elsajátította – emlékezett vissza a napokban, szerkesztőségünkben folytatott beszélgetésünkkor, amelynek során két Tragédia-fordítását is megmutatta. Miközben a köteteket lapozgattam, s a sajátos írásmóddal ismerkedtem, elárulta, hogy asztúriai ismeretségéből ered a galego nyelvvel való kapcsolata.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár),

Méltósággal emlékeztünk az 1848-as szabadságharcra
Március 15-ének a ma embere számára is van üzenete
Nem váltak be az elmúlt napok bizonytalansága és feszült hangulata miatti előrejelzések, a város magyarsága csendben, méltósággal emlékezett az 1848-as forradalomra és szabadságharcra.
Szombat délelőtt a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézettől indult az ünneplő sokaság, amely aztán énekelve, fúvószenekar által kísérve ért a Szent Mihály-templom elé. Az ökumenikus szertartáson a négy történelmi magyar egyház vezetője hirdetett igét. A közel kétezres tömeg fegyelmezetten, jókedvűen vonult át a Petőfi utcai volt Biasini-szállóhoz, ahol beszédek, szavalatok hangzottak el, majd koszorúkat helyeztek el az épület előtt. Ezt követően a sokaság részben feloszlott, és csak egy mindössze kétszázas tömeg kísérte vissza az éneklő fiatalokat a teológia udvarára. Szombaton Erdély-szerte megünnepelték a magyar forradalom és szabadságharc 166. évfordulóját. A magyarországi politikusok közül néhányan szintén Erdélyben ünnepeltek.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár),