Szeptember 25-én megnyílt Szabó Tamás kolozsvári fotóművész által 1949 és 2009 között készített munkáiból összeállított gyűjteményes kiállítás Kolozsváron a Művészeti Múzeumban (Bánffy-palota). Szabó Tamás a társadalom állandó változásait megörökítő dokumentarista fotóművész. /Ferencz Zsolt: Szabó Tamás gyűjteményes kiállítása: hatvan év ötven képe. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 26./

Az Interkulturali-THÉ Egyesület meghívására érkezett Kolozsvárra Karátson Endre, Párizsban élő magyar író, irodalomtörténész, műfordító. Szeptember 25-én tartott író-olvasó találkozó keretében Egyed Emese költő, irodalomtörténész, a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának tanára Otthonok /Jelenkor Kiadó, Pécs, 2007/ című önéletrajzi könyvéről és a műfordításról kérdezte Karátson Endrét. Karátson Endre Budapesten született, az Idegen Nyelvek Főiskoláján tanult, majd az 1956-os forradalom leverése után Párizsba távozott, tanulmányait a Sorbonne-on fejezte be. A lille-i egyetemen tanított, irodalomtörténészként pedig a huszadik század francia irodalmával és a francia irodalom magyarországi hatásaival foglalkozott. Karátson Endre felesége, Nicole Bagarry-Karátson, a kiváló fordító emlékére díjat alapított, melyet szakmai zsűri ítél oda évente az általuk legjobbnak tartott, magyar irodalmi műveket franciára fordító személyeknek. /Ferencz Zsolt: A kincses városban járt Karátson Endre író, műfordító. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 28./

A szászrégeni Gavrila Olteanu parancsnok vezette Maniu-gárda 1944. szeptember 26-i vérengzésének tizenhárom helybeli magyar áldozatára emlékeztek két hete a 600 lelket számláló erdővidéki Szárazajtán. A több áldozatot követelő észak-erdélyi magyarellenes menetelés első állomásán 65 évvel ezelőtt meggyilkolt személyekről a gárdisták azt tartották: ők a felelősek a falu határában 1944. szeptember 4-én lezajlott román–német fegyveres összecsapásban elesett 13 román katona haláláért. Ez mondvacsinált vád, véli másokkal együtt Benkő Levente újságíró, történész. Többnyire a korabeli eseményekkel foglalkozott a század ‘40-es éveiben élt személyek visszaemlékezéseiből összeálló, 1995-ben megjelent Szárazajta című kötetében; levéltári források és élettörténetek szolgáltatták a második világháborús magyar hadifoglyok és internáltak sorsáról írt könyveinek alapját. Benkő Levente Az őszinteség két napja című legújabb kötetét három hete Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában, a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhelyen mutatták be. A románok közül néhányan azt állították, hogy a magyarok ásóval és kapával bántalmaztak és öltek meg Szárazajta határában állomásozó román katonákat. Elképzelhetetlen ásóval és kapával nekimenni egy állig felfegyverzett hadseregnek. Levéltári források szerint maguk a román csapatokat vezető katonatisztek jelentették: nincs tudomásuk arról, hogy civilek támadták volna meg katonáikat. A rosszindulatú történetkutatók a kollektív bűnösség voltát hangoztatják, egyesek hirdetik valamely nemzet, például a magyar kollektív bűnösségét. Ezt a nézetet vissza kell utasítani. Ahogy az 1944. őszi szárazajtai, csíkszentdomokosi, egeresi, magyarremetei, gyantai stb. magyar-gyilkosságok miatt nem a román nemzet felelős, hanem néhány forrófejű román katonatiszt vagy önjelölt szabadcsapat-parancsnok, ugyanúgy az ippi és ördögkúti vérengzésekért és az 1940. szeptemberében Székelyföldön elcsattant pofonokért sem hibáztathatók kollektíven a magyarok. A Szárazajta szomszédságában található Középajtán például egy román ember védte meg a falut a Maniu-gárdától. Hasonló eset történt Nagybaconban, ahol román ember bírta jobb belátásra a gárdistákat. 1990-ben nyílt először lehetőség arra, hogy Szárazajtán nyíltan megemlékezzenek a történtekről. A település lakói annyi év távlatából végre egyházi szertartással temethették el a meggyilkoltakat. Az 1944. szeptember 26-i mészárláskor ugyanis Gavrila Olteanu, a Maniu-gárdák parancsnoka megparancsolta: szállítsák el a dögöket – így idézték fel a történteket a szemtanúk; tehát mindenféle gyászszertartás nélkül. A kommunizmus idején nemhogy megemlékezni, de még beszélni sem volt szabad a történtekről. A magyar egyházi források világosan rögzítik: a szárazajtai áldozatokat a Maniu-gárdisták meggyilkolták, a román közigazgatás forrásai szerint a kivégzettek háborús balesetet szenvedtek. /Ferencz Zsolt: A levéltár a megismerés helye, nem a titoktartásé. Beszélgetés Benkő Levente történész-újságíróval. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

Kusztos Endre sajátos képi világát mutatja be az a több mint 140 szénrajzból, pasztellből és tusrajzból összeállított gyűjteményes kiállítás, amelyet Szaggatott napló címmel a kolozsvári Quadro Galériában szerveztek. /Ferencz Zsolt: Kusztos Endre gyűjteményes kiállítása a Quadróban. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 14./

A marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóirat szerkesztőivel találkozhattak a kolozsváriak október 14-én a Szentegyház utcai Gaudeamus Művészeti Könyvesboltban. Kérdésekre válaszoltak a többségében egyetemista közönségnek az író-olvasó találkozó keretében Kovács András Ferenc főszerkesztő, Láng Zsolt, a Kritika, Vida Gábor, a Próza, Demény Péter, az Esszé rovat vezetője és Szabó Róbert Csaba, a Látó honlapjának szerkesztője. Az est folyamán szó esett többek között a Demény Péter kezdeményezésére Kolozsváron elindult Mondjon csütörtököt a Látóval elnevezésű rendezvényről, a folyóirat mellett 1991 óta működő Szépirodalmi Színpadról, és az is kiderült, hogy havonta mintegy 8–10 ezer felhasználó látogatja a Látó honlapját. /Ferencz Zsolt: Kolozsváron jártak a Látó munkatársai. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 16./

Október 23-án avatják fel Kolozsváron a Szakáts Béla temesvári szobrászművész tervei alapján készült 1956-os emlékművet. Az emlékmű avatásán budapesti, bukaresti és kolozsvári hivatalosságok is részt vesznek. Az 1956-os emlékmű ötlete eredetileg Tibád Zoltántól, a Kolozsvár Társaság munkatársától származik. 2005-ben tizenkét erdélyi magyar szobrászművésznek küldték el a pályázati felhívást. A bírálóbizottság a Székelyföldről elszármazott, Temesváron élő Szakáts Béla munkája mellett döntött. Az ajtó jelkép, ‘56-os szimbólum: egyik oldala a börtönkapu, a másik pedig, a rajta lévő napszimbólummal, a rozettával a jóreménység, a szebb jövő jelképe. Az ‘56-os emlékmű avató ünnepsége beilleszkedik a Kolozsvár-napok programsorozatába. Október 22-én Kolozsvári barokk címmel helyi fényképészek munkáiból nyílik kiállítás, majd ünnepi hangverseny lesz a Magyar Operában. Október 24-én a Kolozsvár Társaság székhelyén Cs. Szabó Lászlóra, Kolozsvár „egyik szerelmesére” emlékeznek, beszédet mond Pomogáts Béla. A Gy. Szabó Béla Galériában megnyitják Fekete Margit képzőművészeti emlékkiállítását, este pedig Jancsó Miklós színész által összeállított műsort tekinthetnek meg az érdeklődők, ezt a Szomszédnéni Produkciós Iroda műsora követi. /Ferencz Zsolt: Kétarcú szobor a Sétatéren – emlékeztetőül. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 20./

Október 19-én Németh Júlia műkritikus nyitotta meg a magyar festészet napja alkalmából Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh Farkas utcai galériájában Gally A. Katalin festőművész kiállítását. /Köllő Katalin: Rejtett szépségekben bővelkedő festői univerzum. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./ Október 19-én megnyílt Kolozsváron az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete által szervezett Szín-világ című tárlat, ahol tizenöt képzőművész alkotásai sorakoztak. Székely Géza rajztanár-képzőművész, a tárlat szervezője szerint színvonalas anyagot sikerült összegyűjteniük. /Ferencz Zsolt: Művészpedagógusok kiállítása az Apáczai Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./

Az elmúlt 150 év útját kívánja áttekinteni novemberben egy konferencián az Erdélyi Múzeum-Egyesület, melyet nyolcadik éve vezet Egyed Ákos akadémikus, a Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság tagja, aki az egyetem befejezését követően a Román Akadémia kolozsvári Történelmi Intézetében dolgozott, egészen nyugdíjazásáig. Több kötet fűződik a nevéhez, így a Háromszék 1848–49, Falu, város, civilizáció, A székelyek rövid története, Gróf Mikó Imre – Erdély Széchenyije és számos tanulmány. Jelenleg az Okmánytár az Erdélyi Múzeum-Egyesület történetéhez című kiadványon dolgozik. 1950-ben következett be az EME életében a legnagyobb törés: a diktatúra több más intézménnyel együtt betiltotta működését, gyűjteményeit szétosztotta különböző kolozsvári intézmények között. Bár nyíltan nem működhetett negyven évig, az egyéni műhelyekben /Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Jakó Zsigmond/ tovább folyt a munka. 1990-ben, Jakó Zsigmond kezdeményezésére újjáalakult az EME, évente 8–10 tudományos kötetet jelentet meg. Ezek között van az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, a Székely Oklevéltár, az Erdélyi Tudományos Füzetek, az Erdélyi Történelmi Adatok. Az Erdélyi Múzeum című folyóirat mellett szakfolyóiratok: a Múzeumi Füzetek, a Műszaki Tudományos Füzetek és az Orvostudományi Közlemények. Az EMÉ-nek pár éve már tudományos Kutatóintézete van, amelyben 10 kutató dolgozik. Az intézetet Kovács András művészettörténész vezeti, a kutatók feladata a középkori, késő-középkori és koraújkori történeti forrásokat feltárása, feldolgozása és kiadása. Ugyanakkor irodalomtörténeti, nyelvészeti s filozófiai kutatásokat is folytatnak. 2002-ben rendezték meg először a Magyar Tudomány Napja Erdélyben című konferenciát, azóta erre minden évben sor kerül. Az EME együttműködik a Magyar Tudományos Akadémiával. Az idei, ünnepi év jegyében született a Gróf Mikó Imre beszédei és felhívásai című kötet, amelyet Egyed Ákos Kovács Eszterrel állított össze, a napokban pedig egy olyan tanulmánykötet is napvilágot látott Kovács Kiss Gyöngy szerkesztésében, amelyben az EME 16 tudósát mutatják be. Készül az Erdélyi Múzeum-Egyesület gyűjteményeiről szóló kiadvány is. Október 14-én Budapesten a Magyar Tudományos Akadémiával együtt ünnepelték az EME 150. évfordulóját, most készülnek a november 20–21-i kolozsvári emlékülésre, az EME hét szakosztálya fog visszatekinteni saját történelmére. /Ferencz Zsolt: Összegyűjteni, rendszerezni és megőrizni az erdélyi magyar történelmi örökséget. Beszélgetés Egyed Ákos akadémikussal, az EME elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

Október 23-án volt Kolozsváron a nyolcadik alkalommal megszervezett Nemzetközi Báb- és Marionettszínházak Fesztiváljának díjátadó gálája. Interaktív előadásáért dicséretben részesült Pályi János, magyarországi bábművész és Sándor Ildikó, a Rumi László rendezte Árnyak színházának bábszínésze. /Ferencz Zsolt: Díjátadás a Báb- és Marionettszínházak Fesztiválján. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 24./

Arany János mellett Kálvin János és a 250 éve napvilágot látott Kazinczy Ferenc nyelvújító előtt tisztelgett hétvégén a 3450 lelket számláló, többségében magyarlakta Szilágynagyfalu közössége. A helyi református gyülekezet és a Báró Bánffy György Kulturális Társaság által harmadik alkalommal megszervezett Arany János Napok rendezvénysorozata keretében előadások hangzottak el a két jeles személyiség életéről és munkásságáról, Csepei Mária magyartanár Kazinczy Ferenc munkásságának sokrétűségét ismertette, a diákok pedig nyelvművelő vetélkedőn vettek részt. Arany János 2006-ban állított mellszobrát megkoszorúzták, a helyi néptáncegyüttesek felléptek. A Hold elejti, Nap felkapja című rajzkiállításon Szilágy megye kilenc iskolájának diákjai szerepeltek. Az iskolában az idén augusztusban Sólyomkőváron tartott tizenkettedik Ipp Art képzőművészeti alkotótábor festményeiből szerveztek kiállítást. Srankó Ferenc nyugalmazott történelemtanárnak, Szilágynagyfalu egyház- és iskolatörténete kutatójának adták át a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Ezüstgyopár-díját. /Ferencz Zsolt: „Ha éreztetjük, hogy vagyunk, minden bizonnyal leszünk is” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

Valamennyi korosztály részvételére számít november 21-én a Kolozsvár magyar művelődési életéhez programokkal hozzájárulni kívánó, 1999-ben alakult Ördögtérgye Néptáncegyüttes. A szervezet tízéves születésnapját is megünneplő VI. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó gazdag programmal várja az érdeklődőket. Stanik Bence, az Ördögtérgye elnöke kifejtette, az egyesület Kolozsvár egyik legfontosabb kulturális-művelődési szervezetévé kezd válni. A program idén is gyermekfoglalkozással kezdődik, majd a Mátyás király álruhái című mesejátékot adja elő a Maros Művészegyüttes. Ezt követően Néprajzi egyetemi jegyzetek címmel a Kriza János Néprajzi Társaság rendhagyó, táncos könyvbemutatót tart: Gazda Klára, Szikszai Mária, Pozsony Ferenc és Keszeg Vilmos mutatja be egy-egy kötetét. A tíz év alatt több ördögtérgyés házasság született. Megtartják a korábbi és a jelenlegi ördögtérgyések találkozóját. – Az Ördögtérgye aktív táncosainak mintegy fele oktat jelenleg folyamatosan a világ különböző országaiban: az Amerikai Egyesült Államokban, Magyarországon stb. és persze Erdély különböző településein. /Ferencz Zsolt: Évforduló – „Ne elégedjünk meg azzal, amit kaptunk, próbáljuk meg azt továbbadni” – bíztat Stanik Bence, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 28./

Kós Károlyra emlékeztek október 28-án Kolozsváron a Reményik Sándor Galériában. A Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely és a marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány kuratóriuma által szervezett Helikon-est keretében Kós irodalmi munkásságát Kovács Emese tanárnő ismertette, Szekeres Gerő szerkezettani tervezőmérnök pedig építészeti tevékenységéről tartott előadást. Bögözi Attila újságíró bemutatta Adamovits Sándor Szellemi helyszínelés Nagyenyedtől Marosvécsig című kötetét, Kilyén Ilka színművész pedig részleteket olvasott fel a műből. Bögözi Attila a három hónappal ezelőtt elhunyt Adamovits Sándor életpályájáról is beszélt. /Ferencz Zsolt: Kós-megemlékezés és könyvbemutató a Reményik Galériában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 30./

Sikeres volt az október 29-e és november 1-je között immár kilencedik alkalommal megszervezett Filmtettfeszt a kolozsvári Filmtett Egyesület rendezésében. A dokumentumfilmek, kis- és nagyjátékfilmek mellett az érdeklődők fiatal filmesek alkotásait is megtekinthették. A Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetemen bemutatták a Balogh Gyöngyi és Zágoni Bálint szerkesztette, a Magyar Nemzeti Filmarchívum és a Filmtett által megjelentetett A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című kötetet. /Ferencz Zsolt: Könyvbemutató és tortabontás a Filmtettfeszten. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 2./

Már nem találkozik ismerősökkel az utcán, amikor szülővárosába, Kolozsvárra látogat, emiatt érzi magát idegennek Bodor Ádám Kossuth-díjas író, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása és A börtön szaga szerzője a kincses városban – derült ki november 6-án a Babes–Bolyai Tudományegyetem Irodalomtudományi Tanszékén tartott író-olvasó találkozón. Az Interkulturali-THÉ Egyesület meghívására Bodor Ádám „meglátogatta a kolozsvári ifjúságot”. Az írót államellenes összeesküvésért elítélték, közel két évet töltött politikai börtönben, 1965-től kezdődően azonban szép lassan az erdélyi magyar irodalom jeles tollforgatói közé írta be nevét. Hangsúlyozta: műveiben nem a diktatúra anatómiáját próbálta szépírói eszközökkel az olvasó elé tárni, szándéka az volt, hogy ne hallgassa el mindazt, ami a diktatúra idején az emberekkel történt. Legsikerültebbnek a Sinistra körzet című munkáját tartja. /Ferencz Zsolt: Bodor Ádám írói estje Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 9./

November 9-én mutatták be Miklós Ágnes Kata első kötetét /Bűnös szövegek – Bevezetés a detektívtörténetekbe, Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2009/, a szerzőt Balázs Imre József irodalomtörténész, a Korunk folyóirat főszerkesztője faggatta. Miklós Ágnes Kata a budapesti Általános Vállalkozási Főiskola Társadalomismereti Tanszékének docense. A detektívtörténetek újraolvasásával foglalkozó huszonhárom részes esszésorozata 2005-ben és 2006-ban jelent meg A Hét című hetilapban, a mostani kötet az ott publikált esszék kibővített és kiegészített változata. /Ferencz Zsolt: Hányadik oldalon következik be a haláleset? Miklós Ágnes Kata könyvbemutatója a Bretter-körön. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 11./

„A nagyszebeni szászok esete érdekes példája annak, amit reményeink szerint mi, magyarok soha nem fogunk megtapasztalni és azt szeretném, hogy a későbbi nemzedékek se éljék meg: az ott élő román társadalom ugyanis csak aztán kezdte értékelni a városban élő szászokat, hogy sikerült tőlük megszabadulnia” – mondta Kelemen Hunor, az RMDSZ államelnökjelöltje. Úgy véli: a ‘70-es és 80-as években Kolozsvárra érkező, mára a város román nyelvű politikai életét meghatározó személyek mind a mai napig nem tudnak mit kezdeni az itteni értékekkel, terekkel, kultúrával: ennek következtében „eltüntetni, megszüntetni kívánják ezeket”. Kelemen a mentalitásváltás jelét látja: napjainkban a románok másként viszonyulnak a magyarokhoz, mint a ‘90-es években. A kisebbségi jogokat ma már nem kötik olyan szorosan az ország egy részének elvesztéséhez. /Ferencz Zsolt: Kelemen: mentalitásváltás tapasztalható. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

„Meggyőződésem, hogy helyesen döntöttünk, amikor kormányzati együttműködésről kötöttünk megállapodást a Nemzeti Liberális Párttal, és megegyeztünk abban, hogy ugyanazt az államelnök-jelöltet, a szociáldemokrata Mircea Geoanát támogatjuk a december 6-i második fordulóban. A romániai magyarság érdekeit a parlamentben is az RMDSZ képviseli, így elsősorban a szövetség feladatkörébe tartozik, hogy adott esetben miként cselekszik a kormányban is. A mi felelősségünk volt eldönteni, hogy kit kívánunk támogatni” – mondta Markó Béla, az RMDSZ elnöke, reagálva Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének a Krónikában megjelent felvetésére, miszerint az RMDSZ nem volt kíváncsi a többi erdélyi magyar politikai szervezet véleményére, és felrúgta az idei európai parlamenti választások esetében, majd az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum (EMEF) keretében létrejött magyar összefogást. Markó Béla rámutatott: „Van magyar összefogás, hisz annak ellenére, hogy bizonyos politikai csoportosulások nem értenek egyet a szövetség tagjaival, és ez így is van rendben, az igazán fontos kérdések esetében össze tudunk fogni. ” Markó Béla úgy vélekedett: Eckstein-Kovács Péter jelenleg annak a Traian Basescunak a tanácsosa, akit az RMDSZ nem támogathat a második fordulóban. „Ilyen helyzetben Ecksteinnak meg kellett volna tartóztatnia magát, és nem beavatkozni a dolgok menetébe. Egyetértek azokkal, akik szerint Ecksteinnak fel kellene függesztenie RMDSZ-es tevékenységét mindaddig, amíg ő az államelnök tanácsosa. ” /Ferencz Zsolt: Markó: az RMDSZ feladata volt eldönteni, hogy kit támogat. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 27./

Gazdag programmal ünnepelte fennállásának tizedik évfordulóját december 2-án a Házsongárd Alapítvány: a Szilágyi Mátyás, Magyarország kolozsvári főkonzulja védnökségével zajló rendezvény Kolozsváron a Farkas utcai református templomban Pap Géza erdélyi református püspök áhítatával kezdődött, majd Sipos Gábor főlevéltáros, az alapítvány elnökének köszöntője után a kolozsvári Magyar Pedagógusok Kórusának műsora következett. Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet igazgató díszokleveleket adott át az alapítvány tevékenységéből részt vállaló személyeknek, majd Németh Júlia műkritikus megnyitotta az erdélyi és határon túli képzőművészek munkáiból szervezett kiállítást. Zárásként Gaal György Tört kövön és porladó kereszten című kötetének ötödik, átdolgozott kiadását méltatta Asztalos Lajos helytörténész. Az elmúlt majd fél évezredben a Házsongárdi temetőből Erdély aranykorát idéző pantheon lett, amelyet kötelességünk óvni és a következő fél évezred számára megőrizni – mondta bevezetőjében Németh Júlia műkritikus. Hangsúlyozta: a Tőkés Erzsébet, a Báthory-líceum tanára által tíz évvel ezelőtt elkezdett munka folytatása érdekében anyagi alapokra van szükség, „ezt szolgálja az a több mint félszáz, erdélyi, magyarországi és külföldi képzőművész és műgyűjtő adományából összeállt kiállítás”. A kiállított munkák megvásárolhatók. Gaal György történész elmondta, hogy a kötet első kiadásának 1993–94-ben Pusztuló múlt és fájó jelen a Házsongárdi temetőben alcímet adta, de az ötödik, átdolgozott könyv megjelenésekor örömmel állapíthatja meg: ez az alcím már nem igazán találó. A Házsongárd Alapítványnak köszönhetően sikerült megállítani a további pusztulást, és ebben mindenekelőtt Gergely Istvánné ereje és kitartása rejlik. A Tört kövön és porladó kereszten című kötetet méltatva Asztalos Lajos helytörténész megjegyezte: a könyv egyértelműen mutatja, hogy a történész által végzett munkát tovább lehet, és kell is folytatni. /Ferencz Zsolt: Szilágyi Mátyás: a temetőmentés a közösség élni akarását jelképezi. Tizedik évfordulóját ünnepelte a Házsongárd Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 4./

Nem szégyellnivaló magyarnak lenni Moldvában! – ennek tudatosítása létfontosságú a csángómagyar kultúra fennmaradásában, megőrzésében – vallja Solomon Adrián, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke. Ehhez kért segítséget Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól (EMNT) is. Solomon végzettségét tekintve közgazdász, 1991 és 2004 között Magyarországon élt. Bár jól érezte magát odakint, mindig tudta: előbb vagy utóbb hazajön szülőföldjére, Moldvába. Mind Tőkés László, mind pedig az EMNT szívügyének tekinti a csángó ügyet: ahol csak tehetik, segítik is a csángókat és a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét, mondta el Solomon. Hírét viszik a világban annak, milyen állapotok uralkodnak jelenleg Moldvában. Tőkés László több alkalommal szót emelt a csángók ügyében Brüsszelben és más városokban egyaránt. A moldvai magyarok még mindig félnek: száz éven keresztül azt nevelték beléjük, hogy nem csak mutogatni nem szabad, de inkább titkolni kell mindazokat az értékeket, amelyeket örököltek. Az emberekbe sulykolták, hogy ők voltaképpen nem is magyarok, nem könnyű ezen a fajta meggyőződésen változtatni. A legfőbb gond, hogy a moldvai csángómagyarok már-már elhitték, a nyelvet és a kultúrát nem érdemes továbbadni gyermekeiknek. A szövetségben ezzel kell megküzdeni. Azok hajlandók csángó magyarnak vallani magukat, akik az iskolában kapott információk mellett más helyekről is szereztek ismereteket. A civil társadalom még nem alakult ki Moldvában. Szervezetként a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége elsősorban anyagi gondokkal küzd, pénz nélkül valósággal tehetetlenek. A Moldvai Csángómagyarok Szövetségét 1991-ben jegyeztették be jogilag, 2000-ig viszont gyakorlatilag nem folytattak rendszeres tevékenységet. Kezdetben mindössze két faluban dolgoztak, ma már 21 település diákjait oktatják. Sikerült elérni, hogy idén (a román állami iskolán belül, vagy azon kívül) 1600 gyermek tanulhassa a magyar nyelvet, sajnos azonban 7500-an kimaradnak ebből a körből, 25–30 olyan település létezik, ahová anyagi gondok miatt nem tudtak eljutni. Bákóban a különböző állami intézmények eleinte úgy tartották, hogy a szervezet illegális tevékenységet folytat. Azok az intézményeket, amelyek 2000-ben még gyanúsnak ítélték őket és elutasították őket (tanfelügyelőség, prefektúra, múzeumok, stb.), mára már elfogadják a Moldvai Csángómagyarok Szövetségét. /Ferencz Zsolt: „Belénk sulykolták, hogy nem is vagyunk magyarok” Beszélgetés Solomon Adriánnal, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 5./

Megjelent Balogh Gyöngyi és Zágoni Bálint szerkesztésében A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig című kötet a budapesti Magyar Nemzeti Filmarchívum és a kolozsvári Filmtett Egyesület gondozásában. A könyv kitért Janovics Jenő, a kolozsvári filmgyártás atyja, egyben a Kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója és a francia Pathé filmgyár együttműködésére is. A nyolc év alatt készített mintegy hetven film közül mindössze négy maradt fenn napjainkra. A kötet főként az elveszett filmekről szól. /Ferencz Zsolt: Megelevenedik a Szamos-parti Hollywood. A kolozsvári filmgyártás képes története 1913-tól 1920-ig. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 8./

December 9-én tartották a Koinónia karácsonyt a kiadó kolozsvári székhelyén, a résztvevőket Zágoni Balázs, a kiadó igazgatója köszöntötte. Könyvbemutatók voltak. Balázs Imre József Hanna-hinta című gyermekvers-kötetét, Demény Péter Ágóbágó naplója című gyermekverses kötetét, Keszeg Ágnes illusztrációival, Zágoni Balázs Barni-könyvek sorozatának harmadik, Barni és a lányok című kötetét, Reményi Schmal Róza rajzaival /az előző kettő: Barni könyve és Barni Berlinben/, Kincses képeskönyv sorozat harmadik kötetét, a Visegrádot középpontba állító kötetet, Zágoni Balázs munkáját, Jánosi Andre illusztrációival, Zakariás Erzsébet Vót, hol nem vót címűmoldvai csángó népmeséket tartalmazó kötetét, Mihail Sebastian Napló 1935–1944 című könyvét /Vallasek Júlia fordította/, ez a korszak látlelete, végül a Jézus jelenlétét a különböző tárgyakban és élőlényekben felfedezni kívánó Voicu Bojan fotóalbum-szerű kötetét. A könyvbemutatók után a Koinónia-ház földszintjén felavatták a Könyvtér névre keresztelt helyiséget. /Ferencz Zsolt: Eseményekben gazdag Koinónia Karácsony. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 10./

Balla Zsófia első kincses városbeli önálló szerzői estjére került sor december 10-én a Kolozsvár Társaság székhelyén. A költővel Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője és Demény Péter író, szerkesztő, a meghívott munkásságának egyik legjobb ismerője beszélgetett. A rendezvény keretében Balla Zsófia a pozsonyi Kalligram Kiadónál idén megjelent A nyár barlangja című kötetéből olvasott fel verseket. A szerző Budapesten élő kolozsvárinak vallja magát. /Ferencz Zsolt: Szülővárosába érkezett Balla Zsófia. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 11./

„Mint mindig, most is az újszerűség varázsával lepett meg bennünket az örök kísérletező Forró Ágnes” – mondta bevezetőjében Németh Júlia műkritikus december 14-én, Forró Ágnes keramikusművész meztelen raku-technikával készült alkotásaiból a kolozsvári Barabás Miklós Céh Farkas utcai székházában szervezett kiállítás megnyitóján. A raku ősi japán technika, amely jelenleg világviszonylatban a reneszánszát éli. /Ferencz Zsolt: Rakukiállítás a Barabás Miklós Céh székházában. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 16./

Húsz év elteltével arra kérte a lap munkatársa Tőkés László európai parlamenti képviselőt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnökét, értékelje az elmúlt időszak megvalósításait. 1989-ben a túlélésért harcoltunk, emlékezett, a diktatúra, a falurombolás, a magyarság elnyomói és az egyháznyomorítók elleni önkéntes ellenállás jellemezte azokat a bizonyos decemberi napokat. Azután beindult a magyar önszerveződés. December utolsó napjaiban rendkívüli tanácskozást hívtak össze Szilágycsehben, megfogalmazták az egyház megújítását célzó programot. A Nemzeti Megmentési Front emberei a forradalmat eltérítő, szakembereket félrevezető államcsínynek voltak a képviselői. Bárányi Ferenc, a későbbi képviselő és miniszter lakásán december 22-én alakult meg Temesváron a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség. Akkor Tőkés László még őrizetben volt, ennek ellenére a szervezet tiszteletbeli elnökévé választották. Az időközben Szilágycsehben megalakult RMDSZ-nek is tiszteletbeli elnökévé és országos vezetőjévé választották: ezáltal jelezte a magyarság, hogy tiszteletben kívánja tartani a történelmi tényt, amely szerint a felkelés a temesvári magyar református egyháztól indult. Azután ellopták a forradalmat, elkezdődött a posztkommunista korszak, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal mind a mai napig tart. Az RMDSZ is ennek a hadműveletnek vált részesévé: az elmúlt húsz évben mindenkivel szövetkezett, ezért inkább posztkommunista jellegű, mint rendszerváltó pártnak nevezhető. Jelenleg ellentmondásos a helyzet: két héttel ezelőtt Kovács Péter, Kelemen Hunor kampányfőnöke még arra szólította fel Eckstein-Kovács Pétert, hogy függessze fel RMDSZ-es tagságát, mert Traian Basescu oldalán áll. A rendszerváltozást folytatni kell, az RMDSZ-nek felül kell vizsgálnia eddigi politikáját. A szövetség kudarcot vallott az elnökválasztásokon: szavazótáborának 60 százaléka nem hallgatott rá. Hiába van kormányon az RMDSZ, a lába alól kicsúszott a szavazói bázis. /Ferencz Zsolt: ”A Mózes-korszakot a Józsué-korszaknak kell felváltania” Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az EMNT elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./

A 2009-es esztendőt minden szempontból nehéz és rengeteg dilemmával teli év volt, összegezte az évet Markó Béla, az RMDSZ elnöke. Kiemelkedő eredményt értek el az EP-választásokon. A siker két tényezőnek köszönhető: egyrészt, hogy létrejött a megegyezés az RMDSZ és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) között, a magyar összefogás mozgósító erővel hatott az erdélyi magyarok körében. Másrészt a románok részéről alacsony volt a részvétel. Markó szerint jól döntött az RMDSZ, amikor államelnök-jelöltet állított. Kelemen Hunor eredményesen kampányolt, újabb magyar politikusnak sikerült bebizonyítania, hogy akár az államfő-választásokon is versenyképes tud lenni. Tőkés László szerint az RMDSZ kiszolgáltatja az erdélyi magyarságot a nacionalista román politikának azzal, hogy kormányzati szerepet vállalt a PD-L oldalán. Markó szerint téves Tőkés László álláspontja. Ha ellenzékben maradnak, hozhattak volna a szlovák nyelvtörvényhez hasonlító törvényt. Ez ugyanis éppen olyan könnyen bekövetkezhetett volna Romániában is, mint Szlovákiában. Markó hangsúlyozta, van magyar összefogás, de ez nem azt jelenti, hogy egyetértés van minden kérdéskörben. /Ferencz Zsolt: „Nekünk kell megkeresni a cselekvés módozatait” Évértékelő interjú Markó Bélával, az RMDSZ elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./

Műszaki fejlesztések a Sapientián
Jelentős infrastrukturális fejlesztéseket eszközöltek az elmúlt időszakban a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) kolozsvári Természettudományi és Művészeti Karán: az intézmény Déva utcai épületének bővítése és modernizálása céljából a tavalyi év folyamán véghezvitt megvalósításokról Tonk Márton, az EMTE kolozsvári karának dékánja számolt be tegnap délelőtt a sajtó képviselőinek. A reggelivel egybekötött értekezleten Keresztes Saroltával, a Sapientia PR-felelősével is megismerkedhettünk, Márton Orsolya, a kolozsvári Hallgatói Önkormányzat (HÖK) elnöke és Györkös-Mányi Csaba alelnök pedig a múlt héten szervezett erdélyi felvételi kampánykörút tanulságairól számolt be.
Tonk Mártontól megtudtuk: a 2009 júniusa és októbere között végzett munkálatok eredményeként két szinttel bővült a Déva utca 19. szám alatti ingatlan, ez pedig új oktatási és adminisztrációs tisztségek bevezetését tette lehetővé.
Nagyobb felület, korszerű technika
– Az eredetileg mintegy 450 négyzetméteres ingatlan felülete több mint duplájára növekedett, jelenleg 1024 négyzetméter, ezáltal az új funkciók (az előadó- és szemináriumtermek, díszterem, dékáni hivatal, az Európai Tanulmányok Tanszék irodája és a média szak mellett működő gyártásvezetői iroda) mellett a már korábban létező tevékenységek is nagyobb felületen, jobb körülmények között működhetnek. Sor került a médiastúdió kibővítésére is, amelynek felülete megháromszorozódott – magyarázta Tonk.
Az oktatást és művészeti tevékenységet szolgáló technikai fejlesztésekkel kapcsolatban kiemelte: a filmkészítés során eddig használt DV-technikát új generációs HD-technikával váltották fel, felújították a belső és külső filmezéseket kiszolgáló lámpakészletet, és egy Dacia Logan MCV típusú személygépkocsit is beszereztek. Az informatika terem számítógépparkja is megújult, az előadó- és szemináriumtermek mindegyikét a modern oktatást lehetővé tevő videoprojektorral, valamint számítógéppel látták el. A könyvtári felület is bővült, a vendégtanárok elszállásolása érdekében pedig kényelmes vendégszobákat rendeztek be az épület legfelső emeletén. A kibővült épület berendezése és az új technika beszerzése mintegy 130 ezer eurós befektetést igényelt, ezt a kar saját forrásokból és pályázatokból fedezte – tudtuk meg a dékántól.
Jól sikerült kampányturné
Sikeres kampánykörútról számoltak be a kolozsvári Hallgatói Önkormányzat (HÖK) képviselői is: az általuk kezdeményezett, a csíkszeredai karokkal közösen véghezvitt projektben összesen 32 diák vett részt, hármas csoportokban mutatták be az egyetemet az ország 35 középiskolájának végzős hallgatói számára. Márton Orsolya HÖK-elnök elmondta: a március 16-a és 19-e között megszervezett turné keretében 1500 végzős középiskolai diákot sikerült megszólítaniuk Erdély nagyobb városai (Marosvásárhely, Beszterce, Gyergyószentmiklós, Csíkszereda, Nagybánya stb.) mellett a kisebb településekre (Margitta, Négyfalu, Szilágycseh stb.) is sikerült eljutniuk. Az eddigi évek gyakorlatától eltérően idén teljességgel a diákokra volt bízva, hogy miként szeretnék bemutatni az egyetemen zajló oktatást és a diákéletet. – Fontos volt, hogy az érdeklődők az ő szemszögükből ismerjék meg az egyetemet, legyenek azok negatív vagy pozitív tapasztalatok, de mégiscsak hitelesebb, mintha mi mesélnénk el ezeket a dolgokat – magyarázta Tonk Márton.
– Milyen is a diákélet, mit jelent egyetemistának lenni, hogyan működik a bolognai rendszer, az ösztöndíj- és a kreditrendszer, illetve miért fontos, hogy az egyetemen hallgatói önkormányzat működjön, ezekre a kérdésekre próbáltunk választ adni – magyarázta Györkös-Mányi Csaba HÖK-alelnök, aki az ország öt nyugati megyéjébe látogatott el a kampány során. Mint mondta, jóleső érzéssel töltötte el mindannyijukat, hogy már a turné második napján jelezték a középiskolás diákok egyetemre való jelentkezési szándékukat a kolozsvári kar titkárságán.
Folyamatban az akkreditáció
A felvételire egyébként július 9. és 23. között kerül sor, akárcsak eddig, a Környezettudományok és a Nemzetközi kapcsolatok és európai tanulmányok szakra iratcsomóval, a Filmművészet, fotóművészet és média szakra pedig kétfordulós felvételi során lehet jelentkezni. Remélik, hogy idéntől a jogászképzést is sikerül beindítani az egyetem kolozsvári karán. Tonk Márton azt is elárulta: folyamatban van az egyetem teljes akkreditálása is, a végleges jegyzőkönyv kiállítása érdekében a minőségellenőrző bizottság munkatársai és a hallgatói önkormányzatok képviselői április 14-én és 15-én keresik fel a rektori hivatalt. A folyamat várhatóan május-júniusra fejeződik be, ezt követően a kormánynak kell az akkreditálásra vonatkozó törvényjavaslatot előkészítenie, a szakbizottságokban zajló egyeztetések után pedig a parlament szavazza meg azt.
Az akreditációs szakbizottság egyébként két héttel ezelőtt vizsgálta meg a kolozsvári karon zajló Filmművészet, fotóművészet és média szak tevékenységét, az elkészült jelentés egyetlen elmarasztaló kitételt sem tartalmaz – tette hozzá a dékán.
FERENCZ ZSOLT. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Meglátni a múlt jövőjét
Beszélgetés Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével
A haladó hagyományok felkarolásának szándékával jött létre 1993-ban Nagyenyeden az erdélyi történelmi családok tagjait tömörítő Castellum Alapítvány. A szervezet a nemesi származású családok tagjainak nyilvántartásba vétele és a sorstársak felkutatása mellett a rászorulók segítését, a kulturális örökség ápolását, a jogi, gazdasági és erkölcsi érdekvédelem megszervezését is állandó feladatának tekinti. A jelenleg mintegy kétszáz tagot számláló egyesület a visszaszerzett ingatlanok ésszerű kihasználását szorgalmazza, és segítséget nyújt a mindeddig vissza nem szolgáltatott ingatlanokkal kapcsolatos jogi kérdésekben. Szívügyének tekinti a műemlékvédelmet, a fiatalok nevelését, megismertetését múlt értékeivel. Április 18-a, Műemléki Világnap alkalmából Haller Bélával, a Castellum Alapítvány elnökével, a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum tanárával beszélgettünk.
– Az utóbbi tíz-húsz évben számos olyan kötet látott napvilágot, amely az erdélyi műemlékek bemutatására vállalkozott. Ezekből az érdeklődők megismerhették a műemlékek múltját, és sok esetben hányatott jelenükről is képet kaphattak. Hogyan látja, hol tartunk ma a műemlékvédelem terén Romániában, mennyire figyel oda az állam az épített örökségre?
– Vegyes helyzet tapasztalható mostanság a műemlékvédelem terén: kiemelt, az állam figyelmét jelentős mértékben felkeltő, ugyanakkor igen elhanyagolt műemlékek is léteznek az országban. Az állam többnyire a legjelentősebb műemlékekre áldoz (pl. Bonchida), illetve azokra, amelyek a hivatalosan elfogadott és tanított történelemmel, vagy a turisztikai trendekkel vannak összefüggésben (Vajdahunyad, Törcsvár). Bonyolítja a helyzetet, hogy a műemlék-kastélyok jó része visszakerült régi tulajdonosaihoz, akiknek pénzügyi lehetőségeit a helyreállítás várható költségei messze meghaladják. Örömmel tölthet el viszont az, hogy az erdélyi szász örökség jó kezekben van: a németországi támogatásoknak köszönhetően sokat közülük tökéletesen rendbe hoztak. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy 2007-ben Nagyszebent Európa kulturális fővárosának számított. Szomorú azonban, hogy mindeközben az európai építészeti értékeket és stílusokat magukon viselő más erdélyi kastélyok (Aranyosmeggyes, Bethlenszentmiklós, Kerelőszentpál stb.) romokban hevernek. És ezt nem csak mi, a Castellum Alapítvány munkatársai és tagjai sajnáljuk. A bukaresti Ion Mincu Műépítészeti Egyetem harmadéves diákjai 2007-ben széleskörű felmérést végeztek, számba véve a romos kastélyokat. Megdöbbentő eredményre jutottak: felmérésük szerint Erdélyben, a Bánságban, a Partiumban és Máramarosban kb. 500, művészettörténeti szempontból igen értékes nemesi lak dacol az idő múlásával, jó részük az előrehaladott romlás állapotában van. Egy pillanatra még a közvélemény figyelmét is fel tudták hívni a helyzet súlyosságára, sajnos azonban minden csoda három napig tart...
– A Castellum Alapítvány érthetően szívügyének tekinti az épületek, sírkertek, emlékhelyek, sírok, és más, műemlék-jelleggel bíró objektumok feltérképezését. Miként viszonyultak ehhez a feladathoz az elmúlt időszakban?
– Pénzügyi lehetőségeink sajnos eléggé korlátozottak, legfőbb bevételi forrásunkat a tagok pénzbeli hozzájárulása, valamint magyarországi, romániai közalapítványok és állami intézmények támogatása jelenti számunkra. 2002-ben teljeskörű felmérést szerettünk volna végezni az erdélyi kastélyok állapotáról, és a visszaszolgáltatási kérések helyzetéről, de anyagi okokból nem tudtuk tervünket valóra váltani. Mivel nyolc évvel ezelőtt le kellett mondanunk egy ilyen jellegű kutatásról, ma sem ismerjük pontosan az össz-erdélyi helyzetet. Az egykor tagjaink tulajdonát képező kastélyok és udvarházak helyzetéről, amelyeknek egy része időközben visszakerült jogos tulajdonosához, természetesen tájékozottak vagyunk. Mivel az alapítványi tagság önkéntes alapon működik, senkit nem kötelezünk, hogy bekapcsolódjon az általunk folytatott tevékenységekbe: aki bizonyítani tudja nemesi származását, saját maga jelentkezhet nálunk.
Korábban többen is azt hitték, hogy jogi személyként a Castellum képes lesz fellépni a restitúció érdekében. Ez azonban nem így működik, a restitúció az állam és a tulajdonos között zajlik, ilyen értelemben nekünk nincs beleszólásunk a jogi procedúrába. Ennek ellenére folyamatosan foglalkozunk tájékoztatással, jogászok bevonásával hívjuk fel az érdeklődők figyelmét a törvények előírásaira, buktatóira. 2002-ben volt egy törvénykezdeményezésünk, amely talán hozzásegített az 1945. március 6-a és 1989. december 22-e között elkobzott magán-, egyházi- és közösségi javak visszaszolgáltatását rendező 2005/247-es számú restitúciós törvény lérejöttéhez.
– Az alapítvány másik fontos célkitűzése a kulturális örökség ápolása, a hagyományőrzés. Mennyire lát esélyt arra, hogy a fiatalokat is megnyerjék az ügynek?
– Erdélyi viszonylatban jelentős ellentmondás tapasztalható a kulturális örökség továbbadása terén: miközben a fiatal nemzedékek, a jelenlegi és a nemrég volt tizenévesek egy része egyre inkább bekapcsolódnak a kozmopolita, világszerte elfogadott és ismert értékekre alapozó kultúrába, az itthoni fiatalságnak többsége szerencsére a folytonosság biztosítását tűzi ki célul. A hagyományápoló fiatalok, akik népdalokat tanulnak és büszkén adják elő azokat a különböző összejöveteleken, táncházba járnak, ismerik, szeretik és olvassák a magyar irodalmat, igyekeznek észrevétlenebbé tenni és valamilyen módon elfedtetni a másik oldal jelenléte révén megjelenő ellentmondásokat.
Természetesen az alapítvány is megpróbál részt vállalni ebből a tevékenységből. 2001 óta irodalmi esteket szervezünk, amelyeken olyan neves személyiségeket mutatunk be, akik a történelmi családokhoz tartoznak, és Erdély művelődési életében jelentős szerepet játszottak (Bánffy Miklós, Kemény János, Wass Albert, Vita Zsigmond, Kemény Zsigmond, stb.). Testvérszervezetünkkel, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületettel (EMKE) közösen 2004 októberében például Balassi Bálint-emléknapot tartottunk. Életút-beszélgetéseink keretében az idősebb Castellum-tagok eddigi pályájukról mesélnek, élettapasztalataikat osztják meg a jelenlévőkkel. A Kolozsváron és Marosvásárhelyen szervezett teadélutánjaink célja pedig a családi kapcsolatok felelevenítése. Ezeken a rendezvényeken számos fiatal és gyermek vett részt az elmúlt években. Az alapítványon belül ifjúsági tagozat is tevékenykedik a történelmi örökség tudatosítása érdekében.
Időnként a Kemény Zsigmond Társasággal is vannak közös kezdeményezéseink: amikor arról volt szó, hogy halálának 60. évfordulóján újra kellene festeni Sényi László volt császári és királyi kamarásnak, a társaság titkárának sírfeliratát, a két szervezet képes volt együttműködni.
– Az alapítvány tagjai leginkább az évente egy alkalommal megszervezett összejöveteleken találkozhatnak és beszélgethetnek el egymással. Hogyan zajlik ez a program?
– A legjelentősebb ilyen jellegű, kétnapos rendezvényünk valóban a nyári találkozó, amelyet kezdetben Nagyenyeden tartottunk. 2000 óta, azt követően, hogy az alapítvány székhelye Marosvásárhelyre került át, Gernyeszegen gyülekezünk. Már most készülődünk az idei eseményre is: Erdélyből, Magyarországról, Nyugat-Európából és Amerikából jönnek tagtársaink. Az első nap az emlékezés jegyében zajlik, általában tudományos előadásokat hallgatunk, irodalmi szemelvények bemutatására kerül sor, másnap pedig ellátogatunk valamelyik kastélyhoz vagy templomhoz.
– A Castellum Alapítvány fokozott felelősségérzettel óhajt cselekedni az ország és a nemzet haladása érdekében. Hogyan viszonyul a mai modern világ a nemesi családok leszármazottaiból összetevődő Castellum Alapítvány tevékenységéhez, a nemesi címhez?
– Legtöbben rokonszenvvel követik tevékenységünket, pozitívan viszonyulnak hozzánk. Közben persze a történelem során vezető szerepet betöltő személyekkel szembeni elvárást is támasztanak irányunkba. A totalitárius korszakban ellenzékiséget jelentett, ha valaki kedvezően, adott esetben segítő szándékkal közeledett a nemesség leszármazottaihoz. Ez a fajta szemlélet a rendszerváltás után is megmaradt, de persze vannak e kérdésben másként gondolkodó egyének is.
– A Haller név is nemesi származásra utal. Hogyan honosodott meg a család Erdélyben?
– A család Németországból származik, felmenőim Mátyás király korában Budára, majd Erdélybe érkeztek. A legelső leszármazott, aki már Erdélyben élt, Haller Péter, Nagyszeben polgármestere és szász királybíró volt, az ő utódaiból alakult ki az erdélyi ág. Németek voltak, és fokozatosan magyarokká váltak, 1699. április 1-jén bárói, 1713. január 15-én pedig grófi rangot nyertek.
– Mit jelent az ön számára egy ilyen család sarja lenni?
– Jóleső érzéssel tölt el, ugyanakkor nagyon sok kötelezettséggel jár együtt: amikor az emberek tudomást szereznek erről a rangról, magas elvárásokat támasztanak birtoklója irányába. A közéletben korábban szerepet játszó személyek leszármazottjaként az ember emiatt felelősséget érez, igyekszik példát mutatni mások számára. A legszigorúbban gondolkodók ezt úgy értelmezték, hogy vissza kell szerezni a birtokot, a kastélyt, újra kell kezdeni a gazdálkodást vagy akár turisztikai célból a kastély közelében kell maradni. Ez valóban szép és a külvilág szemében példaértékű cselekedet lenne, de nem mindenkinek volt és van módja erre. Amikor a ‘89-es fordulat után elkezdődött a restitúció, a nemesi származásúak többsége életkorukkal magyarázhatóan és gazdasági tanulmányok hiányában nem kezdett el gazdálkodni. Szakmai és emberi helytállással, mások ügyéért való felelősségvállalással kell nekünk elsősorban példát mutatnunk a közösség számára.
– Hogyan kapcsolódott be az alapítvány tevékenységébe?
– Nagy szerepe volt ebben Torma Miklósnak, a Castellum korábbi ügyvezető elnökének. Igen megnyerő egyénisége volt. El tudta különíteni az örökérvényű értékeket azoktól az életforma-elemektől és kulturális formáktól, amelyek már nem hozhatók át a mai korba. Sikerült megtalálnia a hangot a kívülállókkal, a nem alapítványi tagokkal és a médiával is, egyszóval képes volt meglátni a múlt jövőjét. Ezen fáradozom én is nap mint nap, Torma Miklós halála óta utódjával, Ugron Zoltánnal.
– Az eddigi célkitűzéseken túl milyen más tervei vannak a Castellumnak a jövőre nézve?
– Felismertük a világhálón való jelenlét fontosságát, A meglévő weboldal mellett szeretnénk jobban működtetett, tevékenységünket még inkább tükröző internetes oldalt kialakítani. Jelentős előrelépéseket szeretnénk elérni a könyvkiadás tekintetében is: a tervbe vett kötet mindazt a szellemi anyagot foglalná magába, amely az utóbbi tíz évben a Castellum Alapítvány házatáján megfogalmazódott. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy semmit ne adjunk fel a már kialakult szokásokból és a tagok által elvárt módon tudjunk mindig tartalmat adni tevékenységeinknek. Jó hír, hogy magyarországi testvérszervezetünk, a Magyar Történelmi Családok Egyesülete (MTCSE) közbenjárásával idén március 27-én a Castellum is képviseltette magát a párizsi székhelyű Európai Nemesi Szövetség (La Commission d’ Information et de Liaison des Associations Nobles d’ Europe – CILANE) közgyűlésén: ott európai nyilvántartásba vették az alapítványt, bekerült az európai nemesi szervezetek közé, ezáltal pedig a nemzetközi körforgásnak is alakítója lehet a továbbiakban.
Ferencz Zsolt
Szabadság (Kolozsvár)

„A szomszédos népekkel együtt kell feldolgozni a trianoni traumát”
Kilencven éve írták alá az első világháborút lezáró magyar békeszerződést
Ma kilencven éve annak, hogy 1920. június 4-én az I. világháború győztes hatalmai aláírták Magyarország képviselőivel a háborút lezáró magyar békeszerződést a versailles-i Nagy Trianon kastélyban. Ez kimondta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlott, ezzel a magyar állam elvesztette területének mintegy kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67 százalékát, lakosságát 7,6 millióra csökkentették. A szerződés az etnikai helyzetet sem vette figyelembe, így mintegy 3,2 millió magyar, a magyarság egyharmada az új határokon túlra került. A Trianonban aláírt döntés sokkolta a magyar társadalmat, amit azóta sem tudott igazán feldogozni. Ebben a tekintetben pozitív jelzés, hogy a magyar Országgyűlés a napokban a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította a trianoni békeszerződés aláírásának napját, június 4-ét. Összeállításunkban arra kerestük a választ, hogyan kellene kilencven év távlatából Trianonhoz viszonyulni, és értelmezni az egykori történéseket.
Hunyadi Attila Gábor történész, a BBTE egyetemi adjunktusa: A trianoni békeszerződés államközi szintű elemzését Ablonczy Balázs (2005), Ádám Magda, Bárdi Nándor (2008), Ormos Mária (1983), Raffay Ernő (1987), Romsics Ignác (2005), Szarka László (2008), Zeidler Miklós (2003) levéltári forrásokon alapuló tanulmányai tartalmazzák. A román történetírásban Lucian Leuştean két könyve (2002, 2003) a legújabb és legalaposabb, tárgyilagos munka e kérdésben. Amit viszont gyakran mellőzünk, elfelejtünk a Trianon-kérdés tárgyalásakor, az a nemzetközi kisebbségvédelem kérdésének vizsgálata, melynek kodifikációját már a versaillesi békerendszerben megtalálhatjuk.
A szerződésekbe foglalt kisebbségvédelmi jogszabályok nemzetközi hatályával és garanciáival Eiler Ferenc Kisebbségvédelem és revízió (2007), valamint a Salat Levente által szerkesztett tanulmánykötet (2008) foglalkozik. Románia nevében Constantin Coandă tábornok írta alá Párizsban, 1919. december 9-én az Ausztriával kötött békeszerződést kiegészítő Kisebbségvédelmi szerződést. A szerződés első részének, a romániai állampolgárok születési, nemzetiségi, nyelvi, faji és vallási különbségre való tekintet nélküli egyenjogúságát előíró 7 paragrafusát (2-8.§.) alaptörvényként ismerte el a román fél. A kisebbségvédelmi szerződés első fejezetének további paragrafusai (9-12.§) egyéb jogokat biztosítottak az „etnikai, vallási, nyelvi kisebbségekhez tartozó román alattvalóknak (értsd állampolgároknak)” – nyelvhasználat, vallásgyakorlás, saját és költségvetési forrásból fenntartható intézmények, iskolák alapításának jogát – a 12 §. pedig az említett jogszabályokat nemzetközi érdekeltségű kötelezettségekké nyilvánította és a Népszövetség garanciája alá helyezte. A kötelezettség megszabások viszont nem voltak elég kategorikusak és végrehajtásukat nem kötötték határidőhöz, amit a kormányok ki is használtak: a jogszabályok gyakorlatba ültetését elhalasztották vagy egyenesen elszabotálták, a Népszövetség garanciaeljárása pedig erélytelennek bizonyult végig a két világháború közötti időszakban.
Miközben tehát, amint arra az említett történészek rámutattak az államközi viszonyokat mint az I. világháború előtt, mind a két világháború közötti időszakban az erőpolitika határozta meg, Magyarország pedig 1918 előtt nem rendelkezett nemzeti önállósággal a külügy, hadügy és pénzügy terén, 1918–1920 után pedig elszigetelődött az utódállamok („Kisantant”) gyűrűjében, a kisebbségi közösségeknek Erdélyben, Felvidéken meg kellett tanulniuk állami támogatás nélkül, önszerveződő módon működni, továbbélni az utódállamok kedvezőtlenebb feltételei közepette.
2010-ben, 90 évvel a szerződés aláíratása után, számomra történészként ez az üzenete a „Trianon” utáni időszak magyar kisebbségtörténetének: az önsegélyezés és önszerveződés olyan alapértékek, amelyek bármely kisebbségi közösséget képesek voltak összetartani és megtartani. A történetírásnak pedig az államközi viszonyok és egyetemes-globális elemzési szinteken túl a társadalmi-állami-közösségi szinten is vizsgálnia kell a kormányok/államok kisebbségpolitikáját, anyaországok nemzetpolitikáit, ezek kölcsönhatásait és ideológiai mozgatórugóit, és nem utolsósorban – mint pl. a Kisebbségi magyar közösségek a 20. században című könyv is – a nemzeti közösség intézményeinek, családjainak, csoportjainak politikai, jogi, gazdasági, kulturális, szociális aspektusait, minőségét, életét.
Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója: A történészek akár kitűntetve is érezhetik magukat, hogy június 4. körül a média rájuk szegezi a tekintetet, interjúkat készítenek velük, vagy éppenséggel eleget kell tenniük a több oldaláról érkező megkeresésnek. Erdélyben aligha találunk olyan civil szervezetet, pártot, amely ne készülne valamilyen rendezvénnyel, ahol a történészek újra kitüntetett szerepet kapnak. De vajon mivel magyarázható a történészekbe vetett magas fokú bizalom, vajon mitől olyan hitelesek az erdélyi magyar ember szemében? Tőluk „az igazat, a szín tiszta igazat” hallhatják, netalán csak ők azok, akik felfedhetik a titkokat, megnevezhetik a bűnösöket, szenvedőkre és elnyomókra osztva népeket, nemzeteket? Közben szembesülni kell azzal a ténnyel, hogy a levéltárak kutató termei néha konganak az ürességtől, és azt is el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben kevés olyan tanulmány született, amely az erdélyi imperiumváltást dolgozta volna fel. Vagyis a feladat adott: fel kell dolgozni a levéltárakban meglévő iratokat, mert ma már hamis az az állítás, hogy zárva vannak előttünk a levéltárak. A szónoklás közepette mi, történészek ne felejtsük el, hogy a kutatótermekben van a helyünk, mert ez a mi hivatásunk.
Mihai Alexandrescu történész, a BBTE Történelem és Filozófia Kar, Jelenkortörténeti Tanszék tanársegéde: Trianon egy olyan időszakban érkezett, amikor Kelet-Közép Európa két nagyhatalom között széttagolódott és fokozatosan újraértelmeződött. A jelenség legfőbb problémája a kontextus volt, amelyben és ahogyan jelentkezett. 1919 és 1920 között a nagyhatalmak erőviszonyai átalakultak, így elkerülhetetlenné vált, hogy a békekonferencia elosztó feltételei az egyik fél számára elégedetlenségként és sebként jelentkezzen. Úgy gondolom, hogy ma azonban nem a múlt felől kell jelenünket értelmeznünk és egy kilencven éves eseményt frusztrációként megéljünk, hanem sokkal inkább jelenünkből kell szemlélnünk múltunkat. Csak az elmúlt húsz évben a térség többet közeledett egymáshoz, mint kilencven év alatt bármikor. Gondoljunk csak a NATO és az Európai Uniós tagságunkra. Közép-Európának van annyi közös erőforrása és kulturális öröksége, hogy esetleg múltját a ma lehetőségeiben lássa más szemmel, frusztrációk és szindrómák nélkül.
Neményi Ágnes szociológus, a BBTE szociológiai tanszékének docense: Sok idő telt el azóta, de az akkori politikai események hatásai mind a mai napig érezhetők. Véleményem szerint mi, magyarok még mindig nem vagyunk egyenlő polgárai a román társadalomnak, továbbra is másodrangúnak érezzük magunkat, ami nyilván a következő nemzedékekre is kihat valamilyen módon. A kérdés tehát, sajnos, nem oldódott meg, viszont új helyzet állt elő, hiszen az európai integráció más irányba mozdította el azt. A korábbiaktól eltérően Európában már nem annyira az etnikai hovatartozás számít: rengeteg uniós programra van lehetőség, amelyek megvalósítását/megvalósulását nem akadályozhatja meg a román hatalom. Természetesen nem szabad elfeledkezni arról, hogy mi történt kilencven évvel ezelőtt: az eseményről meg kell emlékezni, fel kell említeni az akkor történteket, ebben pedig a médiának hatalmas szerepe van. Ugyanakkor a véleményformáló személyeknek minél gyakrabban kell elmondaniuk álláspontjaikat a nagyközönség előtt, hogy ezáltal pozitív elmozdulás valósuljon meg. Azok a struktúrák, amelyek az elmúlt években képződtek és újraképződnek, valójában nem tűntek el teljesen, ezért nem lehet könnyen elsiklani a kérdés fölött.
Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus–lutheránus püspök: A trianoni békeszerződés egy olyan történelmi esemény, amelynek szomorú következményei tagadhatatlan tények. A tragikus utóhatásokat viszont pozitív módon kell feldolgozni, és felmérni azt, hogy napjainkban milyen körülmények között, és hogyan erősíthető a nemzeti szolidaritás érzése. Mindenképpen helytálló ezekkel a kérdésekkel szembenézni, és egyértelműen pozitív jelzésnek minősíthető, hogy a magyar Országgyűlés a nemzeti összetartozás napjává nyilvánította június 4-ét, a békeszerződés aláírásának napját. Továbbá, a kettős állampolgárság egyéni megszerzését lehetővé tevő törvény nem csak egy szimbolikus gesztus, hiszen politikai, gazdasági és egyéb következményei is vannak.
Különösen fontos, hogy traumánkat azokkal a szomszédos népekkel együtt dolgozzuk fel, akikkel közös történelmünk folyamán a legnagyobb érdekkonfliktusaink voltak. Buta és primitív hisztéria a szlovákiai ellenreakció, hiszen náluk is vannak kettős állampolgársággal rendelkező polgárok. Ilyen értelemben Románia reakciója egészen pozitívnak tekinthető. Előrelépni csak úgy lehet, ha erről a témáról nyíltan, őszintén beszélgethetünk ezekkel a közösségekkel. Ha a nemzeti összetartozás nem valósulhatott meg a dicsőséges monarchia idején, talán pontosan a történelem fintora révén valósulhat meg napjainkban. Mindemellett, a gyakorlatban is alkalmazni kellene a határok feletti, kulturális és nyelvi újraegyesítés gondolatát. Ami a legfontosabb: az anyaországbeli és a határon túli magyarokat képviselő felelős politikusoknak a történelmi tanulságok függvényében kellene kormányozniuk és döntéseket hozniuk.
Az Európai Unió nem fogja visszaállítani a történelmi Magyarországot – de a közös európai hazában gyógyírt lehet találni a nemzeti identitás megőrzésének kérdésére. Nem mindegy az sem, hogy az ember a történelmet hívő emberként dolgozza-e fel, vagy sem. Hiszem azt, hogy Istennek meghatározott célja van minden népcsoporttal és nemzettel. Az elmúlt évtizedekben az elszakadt részeken a mesterségesen fejlesztett felejtés, az amnézia gyakorlata volt jellemző. Fontos, hogy minden generáció élje meg a saját Trianonját, azaz gyermekeinket tanítsuk meg arra, hogy miről szól történelmünk.
Papp Annamária, Zay Éva, Ferencz Zsolt, T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Takács Csaba: „Az erdélyi magyarságnak tartozunk felelősséggel”
– Olyan szövetséget kell akarnunk, amilyent az erdélyi magyarság tőlünk elvár. Kommunikációnknak egocentrikus helyett közösségcentrikussá kell válnia – hangsúlyozta Takács Csaba, az RMDSZ ügyvezető elnöke a Szövetségi Képviselők Tanácsának (SZKT) múlt pénteken, Marosvásárhelyen tartott ülésén. Az RMDSZ prioritásairól, a 2011. február 26-27-re kitűzött tízedik kongresszus előkészületeiről, az elkövetkező fél év legfontosabb tennivalóiról is kérdeztük ezúttal Takács Csabát.
– Elnök úr, hogyan értékeli az RMDSZ elmúlt húsz évét?
– A diktatúra bukása után, az elmúlt húsz évben a szövetségnek meghatározó szerepe volt az erdélyi magyarság érdekeinek képviselete, kifejezése és érvényesítése terén, ugyanakkor az ország fejlődéséhez is jelentős mértékben hozzájárult. Tevőlegesen is közbenjártunk, amikor rendelkeztünk eszközökkel, a döntéseket a szó szoros értelmében is befolyásoltuk. 1989 és 1996 között, ellenzéki pozícióból igyekeztünk a magyar érdekeket képviselve megoldásokat találni a problémákra: marosvásárhelyi események kezelése, Cseresznyés Pál kiszabadítása, a nemzeti szimbólumok használatáért folytatott perek és büntetőeljárások, a Har-Kov jelentés, nemzetközi kapcsolatok felvétele, a magyar-magyar kapcsolatok erősítése, alkotmányozás, a ’89-ben létrehozott önálló magyar iskolák megvédése, a hagyományos civil- és szakmai szervezetek megszervezése, újak alapításának elősegítése, mindennapos küzdelem a magyarság érdekeinek megvédéséért és parlamenti képviseletének biztosításáért a választások révén, csángókérdés, a restitúció kezdetleges formáinak kiharcolása, ellenzéki tüntetések a tanügyi törvény érdekében stb. – mindez ellenzékből.
Sikerült elérnünk, hogy a magyarok képviselve legyenek a törvényhozó és a végrehajtó hatalomban, a helyi önkormányzatokban, és elindult egy folyamat, amely a jelenlegi állapotába hozta ezt a közösséget. Az elmúlt húsz év során jelentős előrelépéseket sikerült elérnünk. Ennek ellenére jelen pillanatban aggódom az RMDSZ-ért. Aggódom azért az RMDSZ-ért, amely ’89 után mind politikailag, mind társadalomszervezés szempontjából jelentős szerepet töltött be. Azért az RMDSZ-ért, amelyet az erdélyi magyarság hozott létre, nem politikai, hanem érdekképviseleti szervezetként. Közös akaratból úgy jött létre, hogy a romániai magyarok is a román politikai élet aktív résztvevői legyenek. Én ezt az RMDSZ-t tartom alkalmasnak arra, hogy – amint az az elmúlt időszakban is bebizonyosodott – az előttünk álló többi probléma megoldására legalkalmasabb szervezetként képes lesz az elkezdett munkát tovább folytatni. Folyamatosan oda kell figyelnünk a közösség igényeire, társadalmi és nemzetpolitikai elvárásokra kell reagálnunk, érezniük kell, hogy közöttük vagyunk.
Az RMDSZ-nek önmagához visszatérve, saját prioritásait átgondolva kell a 2011. évi kongresszusára készülnie. Közvitát kell folytatnia, hogy a különböző irányokból érkező érdekek ellenére is megőrizze az erdélyi magyarok bizalmát és támogatását. Ennek egyik fontos része a kommunikáció, amelynek kapcsán bizony sok mindennek másként kellene történnie.
– Miért van erre szükség jelen pillanatban?
–A rendszerváltást nem lehetett megvalósítani egyik napról a másikra, ami az állampolgárok körében nemcsak Romániában, de a többi közép- és kelet-európai államban is kiábránduláshoz vezetett: az emberek a reményektől és a jogos elvárásoktól egyre távolodó valóságot élték meg, hiszen ebben a gyakorlatilag precedens nélküli folyamatban a felmerülő kérdésekre senkinek nem sikerült olyan szinten választ adnia, amilyen szinten a közösség azt elvárta volna. A kommunizmus társadalmi, politikai, gazdasági vagy szociális hagyatékának levetkőzéséhez hosszabb időre van szükség.
Kiderült, hogy ezt a folyamatot lehet enyhíteni, mégpedig jó politikával. Ott azonban, ahol nem jó a politika, nagyon nehezen találhatunk bármiféle megoldást. A jó politika egyik legfontosabb jellemzője, hogy az adott párt vagy szervezet által folytatott tevékenységet és az ebből származó teljesítményt, megvalósításokat az állampolgárok is megismerjék. Lehet, hogy az RMDSZ-nek, ezek ismeretében, nagyon sok támogatója marad.
– Miért van erre különösen nagy szükség a jelenlegi helyzetben?
–A politikusoknak el kell tudniuk magyarázni, hogy az RMDSZ milyen társadalmi és politikai szerepet tölt be. Aktuális ez abban a politikai közegben, amelyben a különböző jobb- és baloldali román politikai erők kijelentik – legyen szó államigazgatási, törvényhozási vagy gazdasági kérdésekről –, hogy nekik igenis kényelmetlen az RMDSZ álláspontjával szembesülni. Hallgatólagosan mindenki szeretné, ha az RMDSZ eltűnne a román politikai élet aktív mezejéről, vagy regionális politikai szervezetté zsugorodna vissza. Nyilván, amikor ezek a pártok az RMDSZ-szel kénytelenek együttműködni, hogy a hatalomgyakorlásból, a kormányzásból részt vállalhassanak, látszólag tudnak velünk dolgozni, és ez különösen 1996 óta van így, amikor Trianon utódállamaiban, a rendszerváltó országok közül elsőként Romániában történt meg a csoda. Időnként azok a magyar politikai mozgalmak is előtérbe kerülnek, amelyek úgy gondolják, hogy az RMDSZ helyébe lépve képesek lesznek képviselni az erdélyi magyarságot, vagy adott esetben megszerzik az ehhez szükséges állampolgári támogatottságot.
Akik így próbálnak politikai tőkét kovácsolni az erdélyi magyarság körében – legyenek azok román pártok vagy magyar szervezetek –, azok tudomásul kell hogy vegyék, hogy a romániai magyar szavazóbázis nem olyan, mint egy zsák búza, amit bárki nyakon csíp, és áttölti az RMDSZ feliratú zsák tartalmát a saját feliratú – képletesen mondott – zsákjába. Sokkal tudatosabbak, értelmesebbek, igényesebbek szavazóink annál, hogy ezt megtehessék velük. Ugyanakkor hiba lenne az RMDSZ részéről, ha ezt a közösséget nem tájékoztatná, ha nem lennénk körükben, nem foglalkoznánk velük oly módon, hogy érezzék: ez a szervezet értük van.
Hibásnak tartom azoknak a vélekedését, akik a következő éveket az RMDSZ nélkül vagy az RMDSZ ellenében képzelik el. A nemzetpolitikai egyensúlyrendszer megszűnése a románoknak sem lehet érdekük. Közülük is csak az igazán szűklátókörűek mondhatják azt, hogy az autonómia, az ország átszervezése, az oktatás, a hivatalos nyelvhasználat stb. kapcsán jobb, ha ezekről a kérdésekről a maguk körében döntenek.
– Valamivel több, mint egy fél év van még hátra a kongresszusig, mi mindent kell ez idő alatt tennie a szövetségnek ahhoz, hogy a már említett, az állampolgárokkal való kommunikációt előtérbe állító, jó politikát folytassa?
– A kongresszus – általában – lezár és megnyit valamit, egy új időszakot a szervezet életében. Ebben a félévben, elsősorban a civil, a szakmai és a társadalmi szervezetek körében kell azt a vitát lefolytatnunk, amelyre a kongresszus tesz majd pontot. Olyan értelemben, hogy a korábbi viták és elemzések alapján az RMDSZ-nek olyan programja, de a kommunikációra vonatkozóan olyan alapszabályzata is legyen, amelyek megfelelő eszközként megoldást jelentsenek a szövetség hatékonyságának növelésére, szervezettségének javítására és nem utolsó sorban a közösséggel való kapcsolattartás, kommunikáció állandósítására.
Ezeket a kérdéseket kell előkészíteni a következő fél évben. Természetesen az sem mellékes, hogy a munkát más tekintetben – kormányzás, parlament, önkormányzatok – milyen hatékonysággal sikerül elvégeznünk.
– Jelentős szerepet játszik a szövetség és az állampolgárok közötti kommunikáció megvalósításában a média is. Nevezhető-e ez ideális együttműködésnek?
– Nehezen hihető, hogy létezik a világon ideális kapcsolat a gyakorlatban. Azt tartom hasznos kapcsolatnak, amelyik tárgyilagos. Hiszen mindkettő, a sajtó is, meg a politikum is a köz szolgálatában áll.
Itt visszatérhetek a közösségcentrikus kommunikáció szükségességére, hiszen az üzenetet a közvéleményünkhöz elsősorban a médián keresztül tudjuk eljuttatni. Evvel kapcsolatban mondom azt, hogy aki közéleti személyként, politikusként beszámol, nyilatkozik, jobban oda kell hogy figyeljen munkatársaira, szervezetére, azokra az összefüggésekre, amelyek őt hozzásegítik, hogy eredményes legyen. Mert ezt a sajtó, a média – ha tárgyilagos – így mutatja be. Ha nem tárgyilagos, legfeljebb mellőzi a folytonosan magát mutogató tartalmatlan politikai szereplést. Sajnos van olyan sajtóintézmény is, amelyik egyoldalúan elkötelezett, legyen az román vagy magyar, de ezzel nincs mit kezdeni.
A hiteles tájékoztatásra azért van szükség, hogy a közvélemény mérlegelni tudjon, és – véleményt formáló tényezőként – valóban kifejthesse adott helyzetben a civil kontrollt, akár megvédje, akár eltávolodjon egy politikustól, egy szervezettől. Hogy a közvéleménynek meglegyen a szükséges és valós tárgyi ismerete, az a politikusnak is és a szervezetnek is érdeke.
Ahogyan a sajtónak biztosítani kell a tárgyilagos tájékoztatáshoz szükséges információt, a politikusnak sem szabad megsértődnie, ha neki a legkellemetlenebb kérdéseket teszik fel az őt érintő tevékenységi területre vonatkozóan, amelyet a szövetség megbízásából, de a választók képviseletében vállalt fel.
– Mit tehetnek a választók bizalmának visszaszerzéséért, erősítéséért a tisztségviselők?
– Az előző kérdésnél már utaltam rá, most kiegészíteném: időt kell szakítaniuk arra, hogy az emberekkel élőszóban is megoszthassák gondjaikat. Nem helyettesíthető sem tévéinterjúkkal, sem nyilatkozatokkal, sem üzengetéssel. A vezető tisztségviselők kommunikációja csak akkor teljes, ha ez minden szinten (országos, megyei, helyi) megvalósul. A politikusok régebb helyi szinten szóba tudtak állni, és szót tudtak érteni az emberekkel, még akkor is, ha konkrét megvalósításokra nem kerülhetett sor, a dolgok forgatagában azonban ma már erre sok esetben nem jut idő.
Természetesen változott a világ, senkinek a mentségére nem mondom, csak elismerem, hogy politikusaink – kormányzatiak, önkormányzatiak, parlamenti képviselők – igénybevétele nagy, de tudomásul kell venniük azt, amit az egyik faluban tapasztaltam. Hadd említsek egy példát, két székelyföldi települését: mindkettő esetében utat és iskolát ígért az RMDSZ az ott élő közösségeknek. Abban a faluban, amelyben ezeket sikerült megvalósítani, a soron következő választások alkalmával a szövetségnek a szavazatok 37 százalékát sikerült megszereznie. A szomszéd településen alig-alig lett valami a tervekből, mert a helyzet úgy alakult, s ott mégis 80 százalékos többségi támogatást szereztünk. Most kérdem én: hol itt a logika? Amikor utánanéztem, kiderült, hogy bár az egyik képviselőnknek az utánajárása nélkül lehetetlen lett volna bármit is megvalósítani a településen, az iskola és az út felavatásakor a helyi polgármester azt mondta: a román kormány támogatásával sikerült előbbre lépni. Egyesek az államfő, mások a miniszterelnök személyével asszociálták a román kormányt, az RMDSZ-szel azonban senki nem hozta összefüggésbe a támogatást.
Sokat beszéltünk a kommunikációról, de ehhez kitartó, következetes, a magyar közösség érdekeit figyelembe vevő munkára van szükség. Ha a háta mögött nincs valós tartalom, eredményes munka, egy idő után a legjobb kommunikáció is tetszetős demagógiává válhat.
Mondhatják azt is, hogy elfogult vagyok, de akkor is meggyőződéssel vallom, hogy az említett összefüggésben nem is annyira az RMDSZ munkájában, a magyar közösség érdekében kifejtett két évtizedes tevékenységének eredményeiben, teljesítményeiben keresendő a hiba, hanem inkább a közjó szolgálatában dolgozó emberek szervezett tájékoztatásában.
A közélet számos kérdésére meg kell tudni adni a válaszokat. Mint ahogy olyan kérdésekre is meg kell adni a választ, mint amilyenek a gazdasági válságban hozott intézkedések vagy az RMDSZ politikai identitása. De megfelelően meg kell tudni magyarázni azt is, újra és újra, hogy az erdélyi magyar politika legnagyobb erénye a függetlensége. Jó vagy rossz döntéseket hozzunk, azokat mi hozzuk, és azokért senki másnak, mint az erdélyi magyaroknak tartozunk felelősséggel.
Ne bízzuk el magunkat, Budapestre és Bukarestre is szükségünk van, de nem lehet hasznunk abból, amit nem tudunk megemészteni. Ez volt az RMDSZ egyik legnagyobb erénye az elmúlt húsz évben, hogy meg tudta védeni az erdélyi magyar politikát azoktól a kihívásoktól, amelyek a szétzilálását, a befolyásolását és az alárendelését eredményezték volna. A narancsosítás világában élünk. Magam is nagyon szeretem a narancsot, egy dolgot azonban ki nem állhatok: ha egészben próbálják lenyomni a torkomon, legyen az bukaresti vagy budapesti narancs.
gat seAz erdélyi magyar politikának az az egyik legfontosabb feladata, hogy semmit ne engedjen lenyomni a torkán: túl gyengék vagyunk ugyanis ahhoz, hogy egyben megemésszük azt, de akár meg is fulladhatunk tőle.
Ez kommunikáció is, de nem csak az. És ezt megértetni és elfogadtatni nem kicsi feladat – kongresszus előtt és kongresszus után sem.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Magyar kultúra – ami összeköti a Kárpát-medence magyarságát
Budapesten találkoztak a közművelődési kerekasztal szervezetei
„Hétre ma várom a Nemzetinél/ ott, ahol a hatos megáll!/ Este az EMKE cigánya zenél,/ ha nem jön el, szívem de fáj!” Ez a sokak által jól ismert és kedvelt sláger jutott eszembe, amikor néhány hete megkerestek a 125. születésnapját idén ünneplő Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) munkatársai, mondván: ha van kedvem, kísérjem el őket a szeptember 11-én Budapesten esedékes Kárpát-medencei Kulturális Napra. A közel másfél évtizede elindított, évente sorra kerülő rendezvény programpontjait szemlélve örömmel mondtam igent a felkérésnek. Hiszen filmvetítéseket, kézműves foglalkozásokat, zenei műsorokat ígértek a szervezők, a 2008 őszén megalakult Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagjai és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, továbbá Kolozsvár múltjával és jelenével kapcsolatos fényképkiállítást, és több más mellett a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadásának beharangozóját is ott láttam a tervezetben...
Szombat délelőtt 10 óra, Budapest, Corvin tér 8. Az esős, borongós időjárás ellenére már javában gyülekeztek a résztvevők a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus, a Hagyományok Háza, valamint a Magyar Állami Népi Együttes székházaként szolgáló Budai Vigadó épületében. – Különösen aktuális ma a mondás, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, reményeink szerint nagyon jól fogjuk érezni magunkat ezen a rendkívül színes napon – mondta Tóth Erzsébet, a házigazda Magyar Művelődési Intézet munkatársa, aki kollégájával, Kiss Lászlóval együtt szívélyesen üdvözölte a Kárpát-medence különböző régióiból – Erdélyből, Kárpátaljáról, Felvidékről, Drávaszögből és Muravidékről – érkezőket.
A körmönfonástól a könyvekig
Felnőttekre és gyerekekre egyaránt kacsintgattak a kézműves tevékenységek: Papp Emese, a kolozsvári Waldorf iskola tanítója a körmönfonás rejtelmeibe vezette be az érdeklődőket, a muravidékiek csuhéból készítettek különböző figurákat (kosarakat, babákat stb.), szalvétatartókat, valamint hímes tojást, természetesen a tájegység jellegzetes motívumaival ötvözve azokat. A Vajdaságból, Adáról érkező Balog József segítségével fából készíthettek különböző játékokat és dísztárgyakat a szemlélődők, ugyanakkor egy logikai, a gyermekek szem- és kézkoordinációját is fejlesztő próbába is bekapcsolódhattak.
Kulturális kvízben sem volt hiány, itt a vállalkozóbb kedvűeknek többek között azt kellett tudniuk, hogy milyen szarvasról szól a rege, kinek a címerében szerepelt a fekete holló, honnan származik a kürtőskalács, avagy milyen téren található a Budai Vigadó épülete.
Az egyik budapesti könyves nagykereskedés, a Xantusz képviseletében Bihari Józsefné a határon túli magyar kiadók köteteit kínálta: mint kiderült, a fia által vezetett üzlet szinte valamennyi felvidéki, erdélyi és vajdasági magyar könyvkiadóval partneri kapcsolatban áll, céljuk pedig, hogy az egyes régiókban megjelenő kiadványokat a Kárpát-medence más térségeibe is eljuttassák. Kizárólag az interneten működnek (www.xantusz.hu), ezért a mostanihoz hasonló rendezvények lehetőséget teremtenek számukra a kapcsolatteremtésre, valamint arra, hogy „közszájon forogjanak”. Bihari Józsefné ezúttal a kárpátaljaiakkal is elbeszélgetett, és reménykedik abban, hogy a jövőben velük is sikerül jó viszonyt kiépíteniük. S hogy milyen könyveket vásárolnak mostanság az emberek? Az elszármazottak többnyire az adott régióhoz kapcsolódó köteteket részesítik előnyben, de a történelmi, néprajzi és tudományos kötetek iránt is mutatkozik kereslet – magyarázta.
A lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet munkatársai több tucat muravidéki magyar nyelvű kötetet hoztak el a kulturális napra, a tájszójegyzék mellett különböző verseskötetekbe, valamint a Lendváról szóló monográfiába is belelapozhattunk. Az EMKÉ-sek pedig eseménynaptárt kínáltak, valamint a Szabédi-napok alkalmával elhangzott előadásokat tartalmazó konferenciakötetüket, a Gondolat-kísérletek Szabédi László életművében című könyvet, ezeket ingyen vihették haza a résztvevők.
Filmjében és zenéjében is él a nemzet
Ritkán, vagy eddig még nem látott, a Kárpát-medencében készített rövidfilmek vetítésére is sor került a nap folyamán: a programban dokumentum- és ismeretterjesztő kisfilmek szerepeltek, olyanok, amelyek a szecessziós Szabadkát, a bácsi várat vagy éppen Bicskei István munkásságát mutatták be. Hat vajdasági (A szép Tisza és más, Még oda nem ér az idő, Szivárványkígyó, Testté lett alázat, A szecessziós Szabadka, A bácsi vár), egy muravidéki („Én hittel dolgozom”) és négy erdélyi (Visky Sámuel: Parttalan, Felméri Cecília: Mátyás Mátyás, Visky Ábel: Éjszaka földön, László József: Autóstop) produkciót tekinthettek meg az érdeklődők, ha pedig még nem tettük volna, a filmeket nézve most nyugodtan elkönyvelhettük magunkban: filmjében is él a nemzet.
Az esti gálára való bemelegítés gyanánt, a budapesti Nemes Nagy Ágnes Humán Szakközépiskola drámatagozatos osztályának Hazafelé című mozgásszínházi előadása után a Kárpát-medence zenei terméséből kaptunk egy jókora csokorra valót a felvidéki Hunor Citerazenekar, a Muravidék Citera-együttes, a Triola+1 együttes műsora és a vajdasági B-terv zenekar koncertje révén.
Fotókiállítás, valamint táncegyüttes Kolozsvárról
A délutáni órákban, a kézműves tevékenységek helyszíneként szolgáló aulában került sor az Örökségünk Kolozsvár elnevezésű fényképkiállítás megnyitójára: az EMKE és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság (KLMT) által szervezett tárlatot 2002-ben már láthatta a kincses város közönsége, ezúttal, egy teljes hétig a magyar fővárosban élők is megcsodálhatták azt. Veress Ferenc képein a 19., László Miklós alkotásain pedig a 21. századi Kolozsvár épületei, műemlékei tárulnak a szemünk elé. Az erdélyi fényképészet úttörő mestereként emlegetett Veress Ferenc munkásságát, aki 1859-ben és 1860-ban készített félszáz felvételéből állította össze páratlan értékű Kolozsvár-albumát, Miklósi Sikes Csaba művészettörténész méltatta. Mint kiderült, 1881-ben Veress Ferenc elsőként próbálkozott színes fényképek előállításával, 1884-ben pedig már kielégítő levonatokat tudott készíteni színes diapozitívekről másolókeretben. Méltán emlegetik a magyar fényképészeti szaksajtó megteremtőjeként, a nevéhez fűződik a Fényképészeti Lapok című folyóirat elindítása is. – Veress Ferenc Kolozsváron született és hunyt el, 86 évet élt. Ő az a személy, akit számos tekintetben is úgy emlegethetünk: az első – értékelte a művészettörténész.
Dáné Tibor Kálmán az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület történetével ismertette meg a népes hallgatóságot, a mostani Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis egyúttal a megalapításának 125. évfordulóját ünneplő EMKÉ-t is köszöntötte. – Az alapító erdélyi magyar nemesség és polgárság tőkéjéből sikerült viszonylag gyorsan népiskolákat, népkönyvtárakat és dalkört létrehozni, ami jelentős mértékben megpezsdítette az erdélyi magyar közművelődési életet. Az EMKE sikeresen lépett az erdélyi gazdasági élet pozitív előrehaladásáért, a múlt század fordulójára pedig a magyarság legnagyobb intézményévé, társadalmi szervezetévé nőtte ki magát – mondta Dáné, majd a huszadik század jelentős eseményeinek, valamint az egyesület 1948 és 1990 közötti kényszerű beszüntetésének említése után az elmúlt húsz év megvalósításairól is szót ejtett. 1990-től napjainkig ugyanis az EMKÉ-nek sikerült kiépítenie egy saját közművelődési intézményhálózatot: az egyesület közreműködése révén jöhetett létre tavaly a Magyar Házak Hálózata, amelynek mára már több mint 30 tagja van.
Este 7 óra, színházterem. Az egésznapos gazdag program megkoronázásaként elkezdődött a gálaműsor: a Magyar Állami Népi Együttes, a kárpátaljai, eszenyi Ritmus Népi Táncegyüttes, a felvidéki Aranymetszés Duó és az Alsószeli Magyar Dalkör produkciója mellett a muravidéki Gaál Désire, a Kárpát-medencei versmondó verseny győztese is színpadra lépett. A verses műsor után népdalokat adott elő a vajdasági, bácskertesi Csizmadia Anna népdalénekes, a programot pedig a Zurboló Táncegyüttes Postakert című előadása zárta.
Igyekeznek odafigyelni a fiatalokra Muravidéken
Mialatt a különböző programok zajlottak, volt időm elbeszélgetni a Kárpát-medence különböző térségeiből érkezőkkel, így Kepe Lilivel, a lendvai székhelyű Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet (MNMI) igazgatójával is. A kulturális napon már a kezdetektől részt vesznek, és büszkén teszik ezt, annak ellenére, hogy a Muravidék az egyik legkisebb, magyarok által lakott régió. Intézetük 1994. január 1-je óta működik hivatalosan, a Muravidéki Magyar Önkormányzati Nemzeti Közösség alapította meg. – Igyekszünk úgy megszervezni magunkat, hogy az emberek megismerkedjenek velünk, ugyanakkor mindig örömmel tölt el, ha régi barátokkal, ismerősökkel találkozhatunk, akikkel valamilyen módon együtt műveljük a magyar kultúrát a Kárpát-medencében – fogalmazott Kepe Lili.
S hogy miként tehetnek otthon, Szlovéniában a magyar kultúra ápolása érdekében? Igyekeznek a hét-nyolcezres magyar közösség javát szolgáló programokat szervezni, minden olyan személyt „célközönségüknek” tekintenek, aki magyarnak érzi magát. – Persze, ezt önerőből nem tudnánk megvalósítani, a szlovén állam már több évtizede pozitív diszkriminációban részesíti mind a magyar, mind pedig az olasz őshonos kisebbséget. Ha nem kapnánk állami támogatást, nem számolhatnánk be ilyen eredményes munkáról – tette hozzá az intézet igazgatója.
Mesélt továbbá arról is, hogy az utóbbi években minden olyan megmozdulást prioritásként kezelnek, amely összefügg a fiatalokkal. A könyvkiadástól a műkedvelésen át a tudományos tevékenységekig, a turizmustól a nagyobb jellegű rendezvények megszervezéséig valamennyi kezdeményezést megpróbálják felkarolni. Ez ugyanis valamilyen szinten ellenpontozhatja, hogy Szlovéniában több mint ötven éve nem működnek magyar tannyelvű iskolák. – A mi esetünkben nem kis dolog, ha évente tíz nyári tábort szervezhetünk, és folyamatosan azon vagyunk, hogy a többi határontúli fiatal is bekapcsolódjon a programjainkba. A munkánk gyümölcsei később érnek majd be, ennek ellenére nap mint nap tennünk kell azért, hogy az egyetemes magyar kultúrának Muravidéken is legyen folytatása – összegezte Kepe Lili.
Országos és regionális rendezvények Felvidéken
Mézes Rudolf, a Csemadok Területi Választmányának országos alelnöke örömmel újságolta, hogy ezúttal közel harmincfős csoport érkezett a Felvidékről: többek mellett a Hunor Citerazenekar és az Alsószeli Magyar Dalkör tagjai, valamint verséneklők kísérték el a Csemadok küldöttségét. – Nálunk, a Felvidéken nagyon népszerű a verséneklés, már jó néhány esztendeje a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Versenyen is összemérhetik tudásukat a verséneklők – hangsúlyozta. Mint kiderült, a vers- és prózamondó vetélkedő egyike azon megmérettetéseknek, amelyeket több más szervezettel közösen, évente szervez meg a Csemadok. Mézes Rudolf az országos rendezvények közül többek között a Falusi Színjátszó Csoportok Országos Fesztiválját, a Citerazenekarok Országos Seregszemléjét, a Verséneklő Együttesek Országos Fesztiválját, az Országos Népművészeti Fesztivált, a Duna Menti Tavasz Gyermek báb- és színjátszó csoportok országos seregszemléjét, valamint a Bíborpiros szép rózsa elnevezésű népzenei versenyt említette.
Emellett számos regionális programot szerveznek a térségben. – Igyekszünk úgy tevékenykedni, hogy ne csupán egyetlen központ fejlődjön, hanem legyenek rendezvények szerte az országban, olyanok, amelyek igazán közel állnak a szívünkhöz – magyarázta lelkesen. Többnyire pályázatokból próbálják finanszírozni ezeket, az országos támogatás ugyanis 1994-ben megszűnt.
Elégedettek a kárpátaljaiak és a budapestiek is
Zubánics László, a két évvel ezelőtt létrejött Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet elnöke szerint az ismerkedés mellett a Magyarországon és a többi határon túli régióban felmerülő igények megbeszélésére is lehetőséget biztosítanak a mostanihoz hasonló alkalmak. Elmondta: Kárpátalján számos nehézségbe ütköznek a magyar kultúra megőrzésén fáradozók, ennek ellenére szép számban vannak művelődési intézményeik, iskoláik és kultúrházaik. Derűlátóan vélekedett ugyanakkor az előkészületben lévő új ukrajnai nyelvtörvényről, amely a magyar nyelv használatát is támogatni kívánja.
Pozitívan értékelte a Kárpát-medencei Kulturális Nap idei kiadását Kiss László, a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus munkatársa is: mint mondta, örömmel tölti el, hogy ily nagyszerű csoportok érkeztek Budapestre a Kárpát-medencéből, „nagyon jó barátok, akik többnyire már ismerik egymást, a viszontlátás öröme pedig mindig jóleső érzéssel tölti el”. – Ez az a nap, amikor megmutathatjuk egymásnak azokat az értékeket, amelyeket képviselünk, és az egyes területek színvonalas műsorait a többiek is megismerhetik. Az a cél, amelyet a kezdetekkor kitűztünk, hogy a Kárpát-medencei magyar kultúrát egységes, szerves egészként szemléljük, megvalósult, és az itt látott produkciók is, bár előadóik különböző régiókból érkeztek, az egyetemes magyar kultúra részét képezik – magyarázta Kiss László. Úgy véli, napjainkban, amikor a hétköznapok inkább a gazdaságról és a globális problémákról szólnak, kellő teret kell szentelni a kultúrának, ellenkező esetben ugyanis az könnyen elsorvadhat. – Ezen belül különösen oda kell figyelni a magyar kultúrára, ezért mi vagyunk felelősek. Legyünk büszkék mindarra, amit a magyar kultúra az elmúlt több mint ezer évben letett a világ kultúrájának asztalára! – hívta fel a figyelmet, ugyanakkor elismerően beszélt a megalapításának 125. évfordulóját idén ünneplő EMKE tevékenységéről.
A szívverésünk és az életünk, hogy kellő mértékben odafigyeljünk a Kárpát-medencei magyar kultúra alakulására, hiszen ez az a szál, amely összeköt bennünket, magyarokat – magyarázta a Magyar Művelődési Intézet képviseletében Hegedűs Kata, az egésznapos program egyik főszervezője. Annak kapcsán, hogy a Kárpát-medencében élő magyarok megismerjék egymás kultúráját, a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal által szervezett filmes és irodalmi karaván sikerét említette, és reményét fejezte ki, hogy a közeljövőben is számos hasonló csereprogramra kerülhet sor.
EMKE: tartalommal megtölteni az együttműködést
Kolozsvár irányába tartva Dáné Tibor Kálmánt is arra kértem, értékelje az idei Kárpát-medencei Kulturális Napot, és ezen belül az erdélyiek szereplését: nem csalódtam, amikor a rendezvényről, a Zurboló Táncegyüttes produkciójáról, az Örökségünk Kolozsvár kiállításról, Papp Emese kézműves tevékenységéről és a Sapientia–EMTE fiatal filmeseinek alkotásairól egyaránt pozitívan vélekedett. A lehetőséget kihasználva az EMKE jelenlegi terveiről is érdeklődtem. Mint kiderült, a közeljövőben tartalommal kívánják megtölteni az idén márciusban, Sárospatakon létrejött Észak-magyarországi EMKE-képviselettel (élén Csatlósné Komáromi Katalinnal, a Művelődés Háza igazgatójával és Bordás Istvánnal, a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület titkárával) való együttműködést. Az elmúlt fél évben Borsod-Abaúj-Zemplén megyei művelődésszervezők érkeztek Erdélybe, hogy megismerjék az itteni Magyar Házak működését, következő lépésként pedig egy itteni Magyar Ház vezetőjét küldik tanulmányútra Sárospatakra. A két város közötti kapcsolat további gyümölcsöztetése érdekében szakmai összejöveteleket is kívánnak szervezni, ezek egyikébe az EMKE társszervezete, a marosvásárhelyi Lorántffy Zsuzsanna Kulturális Egyesület is bekapcsolódik. Jövő tavasszal kerül sor az Erdélyiek Sárospatakon elnevezésű rendezvényre, amelynek középpontjában a tervek szerint Cs. Szabó László élete és munkássága áll majd. – A másik nagy tervünk, amelynek a megvalósítása jelenleg is folyamatban van, az Erdélyi Magyar Közművelődésért Alapítvány bejegyzése lesz Magyarországon, amelynek segítségével megvalósulhat az EMKE társszervezeteinek célirányos támogatása – összegezte Dáné Tibor Kálmán.
„Az abrosz tarkabarka,/ és rajta jó kadarka,/és már az első csók után,/ meglátja, de jó lesz itt Óbudán!” Nos, kadarka és csók nem volt, ennek ellenére mindannyian jól éreztük magunkat szombaton a Budai Vigadó épületében. A Kárpát-medencei Kulturális Nap ugyanis ismét beváltotta a hozzá fűzött reményeket, a kapcsolatteremtésre és a más régiókban élő, ám hozzánk hasonlóan magyarul beszélők kultúrájának megismerésére egyaránt volt lehetőség. Köszönet ezért elsősorban az EMKÉ-nek, valamint a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal más szervezeteinek. Reméljük, hogy a jövőben hasonlóan tartalmas programokról számolhatunk be lapunk hasábjain.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)