Markó Attila: kiforgatták ügyvédem szavait Orbán Viktorról
Magyarország nem személy vagy személyek mellett áll ki, hanem egy ügy mellett – jelentette ki kedden a maszol.ro-nak a Budapesten tartózkodó Markó Attila.
A RMDSZ-es képviselőjét ügyvédje hétfő esti nyilatkozatáról kérdeztük, amelynek nagy visszhangja volt a román és az erdélyi magyar sajtóban. Eugen Iordăchescu ugyanis a Digi24 televíziónak kijelentette: a magyar állam és személyesen a magyar miniszterelnök védelme alatt áll Markó Attila.
„Nem én állok Orbán Viktor védelme alatt, hanem Magyarország áll ki a Mikó ügye mellett. Ezt ugyan ki is fejtette az ügyvéd, de kissé szerencsétlenül, ezért kiforgatták a szavait” – magyarázta lapunknak a politikus.
Mint ismert, a képviselő ellen büntetőeljárást folytat a korrupcióellenes ügyészség (DNA). A visszaszolgáltatási bizottság egykori tagjaként gyanúsítják hivatali visszaéléssel egy 2011-ben jóváhagyott – az ügyészség szerint felülértékelt – kárpótlási összeg megítélése kapcsán. A korrupcióellenes ügyészség kérésére a képviselőház tavaly december 3-án felfüggesztette Markó Attila mentelmi jogát, és hozzájárult az előzetes letartóztatásához.
A politikus időközben kiutazott Budapestre, ahol december 5-én részt vett a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma ülésén. Azóta a magyar fővárosban tartózkodik. Markó Attila azóta be is bizonyította, hogy nem is vett részt az ominózus, 2011. március 15-i ülésen, amelyen a kárpótlásról szóló döntést meghozták, de hiába kérte három alkalommal is a nyomozás megszüntetését.
maszol.ro

Versben a magyarságról
Amilyen változatosak általában az erdélyi magyar költők által választott lírai beszédmódok és műformák, ugyanoly módon szólalnak meg versben a haza, a magyarság, a kisebbségi lét kérdéseit illetően is. Egyesek az én- és vallomáslíra adta lehetőségekhez fordulnak, mások szerepekbe bújnak, vagy átiratokat hoznak létre, illetve követhetjük a tárggyal való azonosulás, továbbá a távolságtartást feltételező ironikus magatartás különböző változatait.
Kovács András Ferenc Ady Két kuruc beszélget című versére utalva, a magyarság megtagadásának gondolatáról mint súlyos mulasztásról írt verset még 1985-ben (Két labanc beszélget), de ez csak a rendszerváltás után indított irodalmi folyóirat, a Látó első, 1990. januári számában jelenhetett meg. Ama mulasztás különben a dialógusban részt vevők, az egymást kölcsönösen árulással vádoló, de az idegen hatalmat egyként kiszolgáló két labanc szerint azzal jár, hogy „feladod fajtád feleded nyelved”, illetve „feleded nyelved feladod sorsod.”
Ugyanerről a kérdésről közvetlenül, a személyesség hangján szól Kányádi Sándor és Lászlóffy Aladár. Előbbi például a Fehéringes versben immár az új évezred hajnalán, 2001-ben vallja meg, hogy „életen át álruhásan / viseltem a magyarságom”, s magában a versben az álruha megfejtését is megadván azáltal, hogy a lírai hős kimondja: „fehér ingem én-álruhám.” Képletes beszéd folyik továbbra is ebben a versben, s eszerint a fehér ing egyrészt a kapott sebekre való gyolcsnak tekinthető, másrészt pedig nem a megegyezés szerinti megadás, hanem a meg nem adás jelének, olyan harci zászlónak tehát, amely ebben a versben a meg nem hódolást jelenti: „sebemre gyolcs csatáimban / nem hódoló harci zászlóm.” Lászlóffy pedig a letűnt évezred utolsó éveiben írt versében mintegy jelenti, amit egy akkori lehangoló nemzetkép váltott ki belőle, vagyis azt, hogy „hol lángolva, lobogva, hol félárbocon se, de megvagyunk.” Ehhez a lírai helyzetjelentéshez rögtön hozzárendeli a költő a maga személyes ítéletét, kimondva, hogy „annak nincs igaza, aki üresnek mondja a zászlórudat és itthon / egyedül hagy.” Kötődését, sőt, elkötelezettségét a magyarság iránt egy népdalszöveg töredékének parafrázisával nyomatékosítja: „Pedig azt a zászlórudat én a történelem négy sarkában is elhordom. / Még nagyon sokáig.” (Üres a zászlórúd)
Mintegy személyre szólóan ragadja meg az utolsó évszázad veszteségeit Ferenczes István, esetében viszont a számvetést, ami tulajdonképpen egy nagyon sommás, és már-már szenvtelen felsorolás, keserű irónia szövi át: „nem veszett el semmi / csak a haza s a szava / nyelvünkből az anya / Donnál az apa / a Pónál nagyapa / se itthon se otthon / vályú lett bölcsőnk / a baromudvaron.” (Minerálnája pesznya)
A történelmi tudatot oly mértékben alakították át a huszadik század politikai és társadalmi megrázkódtatásai, a „trianoni kényszer” például, hogy mára már ez a megrendült tudat határoz meg hazához és nemzethez fűződő érzéseket is: „tudom, hogy lehetne, / és mintha mégse tudnám...” Markó Béla lírai alanya ezt mint tényállást azzal támasztja alá, hogy fontos lelki és szellemi értékeitől tulajdonképpen már születése előtt megfosztották: „hol volt, hol nem volt az az ország, / meg sem születtem s itt hagyott.” (Second hand)
Nem a költők kora a huszadik század – mondotta Szerb Antal –, Ady volt az utolsó költő, akire egy egész ország felfigyelt. Akik közvetlenül kívánnak szólni mégis egy nagyobb közösség kérdéseiről s magához a közösséghez, azoknak jól meg kell választaniuk többek között a hangnemet s a közlésformákat, hogy hitelesnek bizonyuljon megszólalásuk. A rövid szemlénkben szereplő erdélyi magyar költők mindenesetre erre törekednek.
Borcsa János
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Folytatódnak az ellentmondásos ítéletek a székely jelképek ügyében
Eltörölte a bíróság a marosvásárhelyi Demokrácia-központra kitűzött székely zászlóért a helyi rendőrség által kiszabott harmincezer lejes bírságot, de az ügyben alapjában a rendőrségnek adtak igazat, amely reklámzászlónak minősítette a kék-arany lobogót. Egy másik esetben meg azért „törölték el” Hargita megye zászlaját, mert azonos a székely közösség jelképével. A több zászlóperben is érintett Kincses Előd ügyvéd szerint Románia Strasbourgban komoly tanulódíjat fog fizetni a jelképek elleni hadjáratért.
„A hazai törvénykezők úgy csűrik-csavarják a székely zászló ügyét, hogy az sehogy se legyen jó a romániai magyarságnak, pontosabban fogalmazva: úgy, hogy a lehető legrosszabb legyen” – nyilatkozta szerkesztőségünknek Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd, aki több zászlóperben is képvisel erdélyi civil szervezeteket. A bírósági tapasztalataira alapozó jogász elmondta, hogy míg a nagyváradi és a marosvásárhelyi bíróságok a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is reklámzászlónak tekintik a székely kék-arany jelképet, a vásárhelyi táblabíróság pontosan azzal az indokkal „töröltette” a Hargita megye zászlójának elfogadott lobogót, hogy az kizárólag a székelység szimbóluma.
Mint ismeretes, a közelmúltban a marosvásárhelyi önkormányzat alárendeltségébe tartozó helyi rendőrség az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) székházában lévő Demokrácia-központ vezetőit, a nagyváradi hatóság pedig Tőkés László EP-képviselő irodájának illetékeseit szólította fel a reklámzászlónak címkézett székely jelkép eltávolítására. Mi több, az egykori székely fővárosban a rendőrség 30 ezer lejes bírságot is kiszabott a nemzeti tanácsra. Bár a pénzbüntetést törölték, mindkét esetben a helyi bíróságok a rendőröknek adtak igazat; a törvénykezők szerint a székely lobogó reklámzászlónak számít, amelynek 30 napos kitűzésére engedélyt kell kiváltani.
„Azt állítani a székely zászlóról, hogy egy törvénytelenül kitűzött reklámlobogó, vagy valódi, vagy tettetett tudatlanságra vall” – nyilatkozta korábban a felperesek ügyvédje, Kincses Előd. A jogász egyébként bemutatta a bíróságon a Wikipédia székelyekről írt román nyelvű változatát, illetve három olyan okiratot tett le, amely reményei szerint perdöntő lett volna. Kincses ugyanakkor a bíróságok rendelkezésére bocsátotta a segesvári ügyészség korábbi végzését, amellyel megszüntette azon hat makfalvi személy ellen folytatott eljárást, akik néhány évvel ezelőtt, az RMDSZ-es polgármester bosszújára, kitűzték a székely zászlót az önkormányzat épületére. Az ügyészség akkor megállapította, hogy a történelmi közösség jelképe nem sért törvényt. Bekerült az ügy iratcsomójába a marosvásárhelyi táblabíróság végzése is, mely elutasította a magyarellenességéről elhíresült Ilie Şandru maroshévízi „szolgálatos feljelentő” panaszát, miszerint Hargita megye zászlója – ami azonos a székely lobogóval – törvénytelen volna.
„Fellebbeztünk az ítéletek ellen, hisz ha ezek így jogerősek maradnak, bármikor bárkit elő lehet venni azért, mert egy úgymond reklámzászlót tűzött ki a házára, anélkül, hogy kiváltotta volna a harminc napra szóló hatósági engedélyt” – magyarázta szerkesztőségünknek Kincses. Szerinte amennyiben Romániában jogerősen is elveszítenék a pert, az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulnak. Véleménye szerint a strasbourgi bíróság joggyakorlata alapján kizárt, hogy ne az erdélyi magyar civilek javára szülessen ítélet. „Ez komoly tandíjba fog kerülni Romániának” – figyelmeztetett a marosvásárhelyi ügyvéd.
Míg Nagyváradon Tőkés László erkélyén továbbra is leng a székely szimbólum, a marosvásárhelyi Demokrácia-központot működtető Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács épületén hetek óta nem. Ennek oka nem a bírósági ítélet, hanem a székházváltás, állítják a szervezet illetékesei. A központ nemrég a Klastrom (Mihai Viteazul) utca 40. szám alól a 10. szám alá költözött. „Még nem szereltük fel a zászlótartót, és nem szereztük be az épület Németországban élő tulajdonosának a beleegyezését” – indokolta a késlekedést Cseh Gábor, az EMNT Maros megyei elnöke. A nemzeti tanács vezetője azzal az ötlettel állt elő, hogy amennyiben az ingatlan tulajdonosa tovább halogatja az írásos beleegyezés megadását, az ablakba, függöny helyett teszik ki a zászlót.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Politikusrokonok százait fizeti a parlament
Ha a feddhetetlenségi ügynökség és az ügyészség következetes lenne, akkor most akár 150 romániai képviselőt és szenátort is felfüggesztett szabadságvesztésre kellene ítélni, amiért rokonát alkalmazta a parlamenti irodájában – derül ki a lapunk birtokában lévő dokumentumból.
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) az elmúlt években huszonöt honatya esetében állapított meg érdekellentétet, mert alkalmazták családtagjaikat a parlamenti irodájukban. Tizenkilenc politikus ellen vádat emelt már a korrupcióellenes ügyészség (DNA), a legtöbb büntetőjogi perben pedig megszülettek az első alapfokú ítéletek is: az eset „súlyossága” függvényében fél évtől három évig terjedő felfüggesztett börtönbüntetés.
A rokonaikat alkalmazó honatyák száma azonban a többszöröse a bíróság elé állított politikusoknak. A lapunk birtokában lévő dokumentum szerint 2004 és 2012 között általános gyakorlat volt a családtagok alkalmazása a képviselőházban. A maszol.ro által megszerzett listán összesen 147 olyan politikus szerepel, aki 2004 és 2008, vagy 2008 és 2012 között gyaníthatóan rokonaival kötött munka-, vagy úgynevezett civil szerződést.
Az összesítést nemrégiben az egyik vád alá helyezett képviselő készítette el a parlament személyzeti osztályától kapott adatokra alapozva. Azok a honatyák szerepelnek rajta, akik ez elmúlt két törvényhozási ciklusban a munkaadóéval azonos családnevű személyeket alkalmaztak.
Természetesen a névazonosság a véletlen műve is lehet. Ennek ellenére matematikailag is kicsi a valószínűsége annak, hogy csak véletlenekről van szó. Ugyanakkor gyanítható, hogy a szenátusban is hasonló volt a helyzet az elmúlt két törvényhozási ciklusban. Így megkockáztatható a kijelentés: ha a már alapfokon elítélt honatyák bűncselekményt követtek el, akkor legalább 150 társuknak hasonló elbírálás alá kellene esnie.
Miért csak ezt a 25-öt szúrták ki?
Mint ismert, az ügyészség négy RMDSZ-es képviselő, Pető Csilla, Kerekes Károly, Máté András és Pál Árpád ellen indított bűnvádi eljárást az ANI-tól érkezett feljelentésére alapozva. Az utóbbi három politikus ellen bűnvádi per indult, amelyben az alapfokú ítéletek is megszülettek. A legsúlyosabb büntetést, három év felfüggesztett börtönt, Pál Árpád kapta, amiért alkalmazta képviselői irodájában a lányát, aki 35 ezer lej jövedelemhez jutott ezáltal 2008 és 2012 között.
Az alapfokon két év felfüggesztett börtönre ítélt Kerekes Károly a maszol.ro-nak megerősítette, tudomása van arról, hogy 2004 és 2012 között nagyon sok képviselőtársa alkalmazta rokonát a parlamenti irodájában, ennek ellenére csak 25 honatya ellen indult eljárás.
A Maros megyei képviselő ismeri a lapunk birtokában lévő, 147 nevet tartalmazó listát is. Tudomása szerint az elmúlt két törvényhozási ciklusra vonatkozó összesítést Niculae Mircovici, a bolgár kisebbség képviselője készítette el a parlament személyzeti osztályától kapott adatok alapján.
Arra kérdésre, hogy mindeddig miért csak 25 honatya ellen vizsgálódott érdekellentét címén az ANI, Kerekes elmondta: abban az időszakban, amikor a bűnvádi eljárások megindultak, főként a szociáldemokraták álltak a célpontban. A gyanúsítottak között nem volt egyetlen demokrata liberális honatya sem, csak PSD-sek, négy RMDSZ-es, és a nemzeti kisebbségek frakciójának négy tagja. „Fogalmazhatnék úgy is, hogy járulékos áldozatok voltunk a kisebbségek képviselőivel együtt” – mondta a politikus.
A képviselő megjegyezte: megtörténhet, hogy azért „szúrta ki” őt az ANI, mert korábban tiltakozott a nyárádszeredai ortodox templom megépítése ellen. „Lehet, csak spekuláció, de nem biztos, hogy bekerültem volna a huszonötbe, ha hallgatok” – fogalmazott.
Kerekes Károly fellebbezését hamarosan tárgyalja a legfelsőbb bíróság. Kérdésünkre, hogy szándékában áll-e felhozni védelmében azt, hogy számtalan képviselőtársa hozzá hasonló helyzetben van, mégsem emeltek vádat ellenük, a politikus nemmel válaszolt. „Nem látom ennek értelmét” – jelentette ki.
Mircovici fel is használja a listát
Az RMDSZ-es képviselővel ellentétben a felesége alkalmazása miatt alapfokon fél év felfüggesztett börtönre ítélt Niculae Mircovicinak szándékában áll benyújtani a bírósághoz a 147 nevet tartalmazó listát. „Bármilyen törvényes eszközt felhasználok a védelmemre a fellebviteli tárgyaláson” – jelentette ki a maszol.ro-nak.
A bolgár kisebbség képviselője elmondta, a listán szereplő adatok nyilvánosak. „Bárki, egy újságíró is kikérhette volna ezeket a neveket a parlament személyzeti osztályától. A tárgyaláson magam is kérni fogom a bíróságot, kérje ki ezeket az adatokat a parlamenttől” – magyarázta.
Arra a kérdésünkre, hogy szerinte miért csak 25 honatya ellen vizsgálódott az ANI, Mircovici kijelentette: „azért, mert ha a fél parlament ellen vizsgálódni kezdett volna a DNA, akkor kiderült volna az is, hogy a vizsgált 25 honatya sem bűnöző”. A képviselő valószínűnek tartja, hogy az ügyészek „Brüsszelnek akartak felmutatni valamit”, ezért történtek meg a honatyák elleni vádemelések.
A politikus ugyanakkor sem zárja ki, hogy előbb-utóbb a többi, elsősorban a fontosabb tisztséget betöltő képviselő és szenátor ellen is eljárás indul. „Egyelőre a fiókban tartják a dossziéikat, mert így lehet zsarolni, befolyásolni őket” – jegyezte meg.
Mircovici egyébként Máté András képviselővel együtt tavaly hivatalosan is megkérdezte a képviselőház házbizottságától, van-e tudomása arról, hogy mennyire elterjedt jelenség a rokonok alkalmazása a honatyák körében. Az alsóház vezetősége a jelenség létezését letagadta a válaszában. „Ez nem tisztességes, mert a listán lévő névazonosságok alapján bárki utánajárhatott volna az igazságnak. Elég lett volna, ha megkérdik az illető képviselőt, hogy csak véletlen a névazonosság, vagy a rokonát alkalmazta” – mondta a politikus.
2010-ig nem történt semmi
A képviselők, szenátorok 1994-től bárkit alkalmazhattak a parlamenti irodájukba, ha megfeleltek a végzettségi követelményeknek. „Semmiféle tiltás nem volt, mert ezek bizalmi állások” – magyarázta a maszol.ro-nak Kerekes Károly, amikor az érdekellentétek ügyében hozott bírósági ítéletek jogi hátteréről kérdeztük.
Tájékoztatása szerint 2010-ig nem is volt téma a rokonok parlamenti irodákban történő alkalmazása, az érdekellentéteket és összeférhetetlenségeket szabályozó 161/2003-as törvény sem tett erre utalást. 2010-ben azonban a Mediafax „felfedezte” a jelenséget. A hírügynökség arról írt, hogy a honatyák eljárása törvénybe ütköző, ugyanis időközben – 2006-ban – a Büntető Törvénykönyv módosult.
A módosított törvény kimondta: bűncselekménynek számít, ha egy közalkalmazott saját családtagja vagy rokona javára hoz közvetlen vagy közvetett módon olyan döntést, amelyből neki anyagi haszna származik. „Erre azért nem figyelt fel senki hosszú ideig, mert a képviselők és szenátorok nem számítottak köztisztviselőknek” – jegyezte meg Kerekes Károly.
A 2013-as jogi fordulat
Végül a sajtóban megjelentek nyomán több képviselő és szenátor ellen vizsgálódott az ANI, és ennek eredményeként az ügyészség, a módosított Btk-ra hivatkozva, érdekellentét gyanújával indított eljárást sorra 25 képviselő és szenátor ellen. A vádhatóság 2012-ben az összes esetben ejtette a vádakat, arra hivatkozva, hogy nem történt bűncselekmény. Emellett az összes érintett pert nyert első fokon az ANI ellen a közigazgatási bíróságokon is, arra hivatkozva, hogy nem esnek a Btk. hatálya alá, mert nem köztisztviselők.
Az újabb jogi fordulat Kerekes Károly szerint 2013-ban történt, amikor a parlament módosítani akart a honatyák jogállásáról szóló törvényen. Azt akarták bevezetni, hogy a képviselőknek és szenátoroknak ne 15, hanem 45 nap álljon a rendelkezésükre fellebbezni, ha esetükben az ANI összeférhetetlenséget állapít meg. Ezt az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította arra hivatkozva, hogy a honatyák nem eshetnek az állampolgároktól eltérő elbírálás alá fellebbezéskor. „Ebben igazuk is volt az alkotmánybíráknak, csakhogy a döntésüket innen fogva az ügyészek és bíróságok úgy kezdték értelmezni, hogy a parlament tagjai is köztisztviselők, tehát a Btk-módosítás a honatyákra is vonatkozik” – magyarázta a politikus.
Így történhetett meg Kerekes szerint, hogy ugyanabban az évben Daniel Morar, a DNA akkori főügyésze, hatáskörével élve elrendelte a honatyák korábban már lezárt összeférhetetlenségi dossziéinak felülvizsgálatát. „Vagyis ugyanazok az ügyészek, akik korábban már ejtették a vádakat, parancsra újrakezdték az eljárást” – idézte fel a történteket a képviselő.
Sehol külföldön nem bűncselekmény. Kerekes Károly szerint sehol a világon nem tekintik bűncselekménynek, ha a parlament tagja rokonait alkalmazza. Akad olyan állam, ahol ezt ez eljárást tiltják, ám az előírás megszegőit legfennebb fegyelmi szankciókban részesítik. Máshol pedig korlátozzák a honatyák által alkalmazható családtagok számát vagy a juttatását. „Az angol parlament tagjai például legtöbb két rokont vehetnek fel az irodájukba. Franciaországban tetszés szerinti számú családtagot lehet alkalmazni, de a fizetésük a 7000 euró helyett csak 4700 lehet” – magyarázta.
A képviselő a kiszabott büntetések aránytalanságaira is felhívta a figyelmet. Elmondta, a napokban a sajtó részletesen beszámolt arról, hogy egy autós elgázolt két kislányt, és a gyerekek meghaltak a balesetben. „A sofőr ezért két és fél év felfüggesztett börtönt kapott. Ehhez képest Pál Árpád volt képviselő kollégámat, aki egyetlen parlamenti mandátum alatt alkalmazta lányát az irodájában, három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, engem két évre. Én kit károsítottam meg?” – fogalmazott a képviselő.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Kötő József halálára
Kötő József elhunyt. Nehéz feldolgozni, hogy nincs többé a szakember, irányító-vezető, kolléga, barát, aki nélkülözhetetlennek tűnt. Távozása nagy űrt hagy maga után, s vele mindannyian, hozzátartozói, barátai, követői és tanítványai magunkból is pótolhatatlanul elveszítünk már valamit. Mert szembe kell néznünk, hogy milyen helyet is foglalt el a mindennapi életünkben. Sokunk sokféle emlékének a része.
Élénk szelleme, nyitottsága, gazdag közéleti tevékenysége tette, hogy egyszerre, egy személyben az erdélyi magyar kulturális élet sokféle szegmensére szakavatottan figyeljen, és aktívan részt vegyen ezekben, legyen szó tanügyi, egyházügyi, közművelődési, irodalmi ügyekről és szívének egyik legkedvesebb területéről, a színházi életről. Ezt a sokfele osztott figyelmet kiváló memóriája, önfegyelme, bölcs nyugalma és azon ritka képessége tette lehetővé, hogy egyéni és közösségi kudarcokon felülemelkedve, konkrét feladatokban gondolkozva a közügyért tegyen, munkatársait is magával ragadva.
Ifjúkorában a CFR leigazolt atlétája volt, országos bajnok. Fiatalos lendülete, kitartása innen is eredeztethető. Szerteágazó életműve akár több életpályához is elegendő eredményt hozott. Kultúrpolitikai tevékenysége kiemelkedő értéket képvisel. A Menet közben (2000) című kötetében szereplő tanulmányai, felszólalásai, cikkei az önszerveződő romániai magyar kulturális élet kilencvenes évekbeli látleleteként is olvashatók. Már legendássá vált problémamegoldó képességének néhány példája is. Tárgyalóképessége s a romániai magyarság érdekvédelmi szervezetében végzett munkája, ezen belüli szerepe, kapcsolathálója feltétlenül önállóan is vizsgálandó. Ugyanakkor példamutató intézményépítő tevékenysége az országos ernyőszervet, az EMKE élén: mindaz, ahogyan hihetetlen munkabírással elindítja és szervezi a Magyar Házak hálózatát a szórványban (melyek otthonai a magyar művelődésnek kis és nagyobb magyar közösségekben), és ahogyan a civil szervezetek öntevékenységének ösztönzője és segítője a kilencvenes és a kétezres években. Miközben ebben a szerepében az erdélyi kultúra egyik követe volt, egész Erdélyt s a Kárpát-medencét is átfogóan, kisebb és nagyobb léptékű rendezvényeken vett részt, ahol egyaránt szükség volt tudására, fellépésére, szónoki tehetségére vagy diplomáciai érzékére. Kötő Józsefet 2002-től ismerem, ő mutatta be 2002-ben az Egyed Emese által szerkesztett Theátrumi könyvecske. Színházi zsebkönyvek és szerepük a régió színházi kultúrájában című könyvet a Györkös Mányi Albert Emlékházban, amelyben nekem is megjelent egyik első szakmai publikációm. Ezután már azt mondhatom, számon tartott, valahogy úgy, mint egy szűkebb szakmai közösségbe felbukkanót, akinek a színházi múlt vizsgálata a szenvedélye. Később a Szabédi Emlékház kutatójaként pillanthattam be sokirányú tevékenységébe, olykor munkamódszerébe, s szakmai kíváncsiságom folytán színháztörténeti életművét is figyelemmel kísértem. Már irodalmi titkárként, dramaturgként, majd színházigazgatóként is az erdélyi színházi és drámairodalmi hagyományokat tekintette kiindulópontnak a kortárs drámatermés vizsgálatában. (Fejezetek a romániai magyar dráma történetéből, 1976). Megkerülhetetlen a Kántor Lajossal közösen írt műve, a Magyar Színház Erdélyben 1919–1992 (1992). A két világháború közti erdélyi színjátszás kutatásában olyan tudományos eredményeket mutathatott fel, mint az Erdély Magyar Színházi Világa 1919–1940 (1997) és pályájának egyik fő műve, a korszak lexikona, amely néhány évvel ezelőtt jelent meg. Emlékszem, hogy a hetvenéves születésnapján megjelent lexikon kapcsán, amelyet nagy érdeklődés által övezetten családias hangulatban szerveztünk meg az EMKE–Szabédi Emlékházban, még úgy gondoltam, hogy csupán hosszú pályaszakaszának egy újabb fordulópontjára érkezett el a kerek évfordulón. A Közhasznú esmeretek Tára. Színjátszó személyek Erdélyben 1919–1940 a két világháború közötti erdélyi színházi élet mikrohistóriáit tartalmazza mintegy 1500 egyéni és összefoglaló szócikkben. Egyes szócikkei szinte tanulmányértékűek. S ha egy színháztörténészi életművet az minősít, hogy mennyiben tudja átformálni az adott időszakról kialakult tudásunkat, mennyivel tudhatunk meg többet, mást ennek köszönhetően, akkor Kötő József ezen kézikönyve s kapcsolódó gyűjtőmunkája megkerülhetetlen jelentőségű. Mert Kötő József komolyan vette a színházi dokumentumok összegyűjtésének és megmentésének a feladatát is. Ennek köszönhetően kutatható ma a Szabédi Emlékházban Jódy Károly, Kiss Manyi és Senkálszky Endre hátrahagyott színházi hagyatéka.
Ha pedig az 1945 utáni romániai magyar politikailag korlátozott színházi nyilvánosság szellemi terével kívánunk foglalkozni, akkor is megkerülhetetlen a témában írt jó néhány tanulmánya, s a 2004-ben napvilágot látott Színház fanatikusa. Senkálszky Endre életregénye. A hatvanas évektől Kötő József a Kolozsvári Színház kötelékéhez tartozott, ezért is fontos az, amit a korszak tanújaként és forráskutatóként hitelesen rögzített és vizsgált. A korszakra vonatkozó tanulmányai nemcsak jelzik az időszak színházi történéseit, hanem szintézist is teremtenek: a követhető kulturális minták, a színházi struktúra, az intézményi cenzúra gyakorlatai, a repertoárstruktúra és az uralkodó politikai berendezkedéssel szembeállítható produkciók, illetőleg a mögöttük rejlő színházi emberek remek szintézisét. S ha a színházhoz kapcsolódó szöveggondozói munkásságára gondolunk, akkor Bárd Oszkár színpadi műveinek kiadását (1989) és Janovics Jenő A Hunyadi téri színház (2001) című munkáinak jelentőségét is ki kell emelnünk.
Életének utóbbi éveiben adatott meg, hogy végre színháztörténeti szenvedélyének éljen, hogy idejének és erejének minél nagyobb részét ennek szentelhesse, hisz a közéletben vállalt teendői mellett huzamosabb ideig nem foglalkozhatott ezzel. Példaértékűnek tűnt a napi munkavégzésében az is, ahogy az idővel gazdálkodott. Nem kért s nem is nagyon adott haladékot. Szakmai vagy informális találkozásokkor már öt perccel azelőtt a megegyezett színhelyen volt. Nem tudott késni.
S most mégis másképpen rendeltetetett.
Sok terve volt, a két világháború közötti magyar színjátszás monografikus feldolgozására készült. A Polis Képes Könyv sorozatában a Kolozsvári Színházról vállalt munkát. Karácsonykor, amikor telefonon beszélgettünk, arra kért, szerezzem meg a Szabédi Emlékház számára Lengyel Irénnek, a két világháború közti primadonnának, a hagyatékát. Kérését igyekeztem teljesíteni, s nem azért, mert esetleg számon kérte volna. Egész lénye s a szakmai ügyekhez való viszonyulása tiszteletet parancsolóan képviselte azt az erkölcsi és szakmai hitelt, amelyhez az ember, ha komolyan veszi professzióját s maga is elkötelezettje az értékmegőrzésnek és -továbbításnak, hozzá mérheti magát. Azt mondhatni, aktívan, munkára készen halt meg, sok mindent hagyott ránk, amellyel még jóideig segítségünkre lesz.
BARTHA KATALIN ÁGNES
Helikon (Kolozsvár)

Panaszkodnak az egészségügyi kártyára a háziorvosok
Számos háziorvos panaszkodik amiatt, hogy tíz nappal az elektronikus egészségügyi rendszer beindítása után sem működik megfelelően az informatikai program, ezért nem tudják aktiválni a páciensek elektronikus kártyáját.
Rodica Tănăsescu, a háziorvosokat tömörítő országos egyesület vezetője rámutatott: tapasztalataik szerint egyes napokon a rendszer egyszerűen leáll, máskor a kártyákkal van valami probléma. „Ahogy sejtettük, a kártyás rendszer csak újabb teher a szakemberek számára” – vélekedett Rodica Tănăsescu, aki szerint azokat a polgárokat, akiknek a kártyáját nem tudták használni, a biztosítóhoz küldték.
A háziorvosok egyesületének elnöke arról is beszámolt, hogy egy azonosító aktiválása három–öt percet igényel, és a háziorvosok általában egyszerre egy család több tagjának kártyáját is érvényesítik, akkor is, ha egy személy viszi be azokat a rendelőbe.
Vasile Ciurchea, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (CNAS) vezetője erre reagálva elmondta: minden bizonnyal azokban az orvosi rendelőkben, ahol gondok adódnak az aktiválással, a szakemberek más informatikai programot használnak, mint amit a CNAS ingyenesen rendelkezésükre bocsátott.
„A rendelőkkel, kórházakkal és szolgáltatókkal kötött keretszerződés értelmében az érintett intézményeknek vagy a biztosító által javasolt programot kell használniuk, vagy szakembert kell hívniuk, aki kompatibilissé teszi az eszközt a rendszerrel” – magyarázta Ciurchea.
A CNAS elnöke azt is elmondta, hogy az elektronikus egészségügyi kártya akkor zárolódik, amikor egymás után ötször helytelenül írják be a számkódját. Ebben az esetben a páciens háziorvosa kérhet segítséget: a problémát jeleznie kell egy telefonszámon, ezt követően pedig e-mailt kap az azonosító adataival, amellyel ismét aktiválhatja azt.
Vasile Ciurchea kedden arról is beszámolt, hogy még mindig vannak olyan nagykorú állampolgárok, akik nem vették át kártyájukat: az érintetteknek a háziorvosuknál kell jelentkezniük, akiknek azonban nincs hivatalos háziorvosuk, az egészségbiztosítási pénztár helyi kirendeltségénél vehetik át az azonosítót.
Az eddigi bejelentésekkel ellentétben egyébként a CNAS vezetője kedden már arról számolt be, hogy az aktiválást nemcsak a háziorvosok végezhetik el, hanem bármely egészségügyi intézmény vagy szolgáltató – kivéve a gyógyszertárakat – megteheti ezt. Többnapos kórházi kezelés esetén a kártyát kétszer, beutaláskor és távozáskor kell használni.
Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Székely Szabadság Napja – Az EMNP kiáll a Székely Nemzeti Tanács mellett
Március 10., a Székely Szabadság Napja, immár nemzeti közösségünk többségének tudatába beivódott emlékezési dátum. Az elnyomó főhatalom elleni tiltakozás jelképeként autonómiaküzdelmünk mozgalmi ágának meghatározó része. A Székely Nemzeti Tanács által évente megszervezett emlékezés közösségi önazonosságunk fenntartásának eszköze, ugyanakkor természetes, hogy összekötendő az aktuális jogcsorbító intézkedések elleni tiltakozással.
A közel egyéves „szünet” ellenére nyilvánvaló, hogy a bukaresti hatalom nem mondott le a számunkra, erdélyi magyarok számára hátrányos új területi-közigazgatási regionális felosztásról. Ez ellen minden eszközzel tiltakoznunk kell. A demokratikus társadalmakban a gyülekezési- és véleménynyilvánítási szabadság alapvető jog, amivel mi is élni szeretnénk és élni is fogunk.
Az elmúlt években közösségünk bebizonyította, hogy képes méltósággal és fegyelmezetten, a törvények betartásával emlékezni, illetve ha kell, tiltakozni. Tette ezt annak ellenére, hogy a hatóságok viszonyulása sokszor inkább felelőtlen és provokatív volt, mint megbékélő és jövőbe tekintő. A tragikus 1990-es márciusi események 25. évfordulója körül elutasítunk minden olyan intézkedést, amely a feszültségek fokozódásához vezethet. A tiltakozó felvonulás betiltását – amellett, hogy alapvetően törvénytelen – pontosan ilyen felelőtlen és veszélyes intézkedésnek tekintjük. Az Európai Unióban az autonómia mindenütt, ahol alkalmazásra került, stabilitást, a feszültségek csökkenését és a számbeli többség-kisebbség viszonyának normalizálását vonta maga után. Ez a követendő példa, aminek a megvalósításáért párbeszédre és nyitottságra van szükség, és nem tiltásokra vagy egyéb elhallgattató és elnyomó intézkedésekre!
Az Erdélyi Magyar Néppárt kiáll a Székely Nemzeti Tanács mellett a tiltakozó felvonulás ügyében is. Felszólítjuk a marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatalt, hogy mondvacsinált – a kommunista diktatúrára emlékeztető – indokokkal és módszerekkel ne csorbítsa alapvető jogunkat a méltóságteljes emlékezéshez és a békés, demokratikus tiltakozáshoz!
Ugyanakkor elvárjuk a bukaresti törvényhozó és végrehajtó hatalomtól, vegye tudomásul Székelyföld népének egyértelmű akaratát, amelyet a Székelyek Nagy Menetelése mellett a székelyföldi önkormányzatok által elfogadott határozatok növekvő száma is bizonyít, és álljon el a Székelyföld közigazgatási felosztását célzó törekvéseitől. Kolozsvár, 2015. február 12.
Az Erdélyi Magyar Néppárt elnöksége nevében
Szilágyi Zsolt elnök
Erdély.ma

Csángók – Honfoglalás Moldvában
Csángók: kunok, románok, magyarok?
Lehetséges, hogy a csángók a hont nem foglalt magyarok utódai? Vagy talán nem is magyarok, hanem kazárok, besenyők vagy kunok? Netán elmagyarosított románok? A szakirodalomban számos nézet fölbukkant már, többségüket azonban semmilyen érv nem támasztja alá.
Nemrégiben összefoglaltuk, ki mindenkit neveznek csángónak, s hogy e csoportok közül a tudományos irodalom elsősorban a moldvai csángókról beszél, amikor a csángókat említi. Nincs azonban egyetértés abban, mikor kerülhettek a csángók ősei Moldvába. A honfoglalás előttről maradtak ott? A tatárjárás után telepítették oda őket? Vagy még később? Esetleg a kunokkal volnának valami kapcsolatban – netán elmagyarosított románok lennének? Ezt a kérdést járjuk körül. A történeti Moldva
Először azonban jó tisztázni, hogy a mai Románia Moldva nevű területe nem azonos a történeti Moldvával, amelyről a csángók középkori történetének leírásakor beszélni szoktunk. Ennek határait nyugaton a Kárpátok, keleten a Dnyeszter adta, magába foglalta Besszarábiát, északon pedig Bukovinát, területe délen a Fekete-tengerig terjedt.
Ezen a területen a 6–7. századtól kezdve szlávok telepedtek meg, előtte a 4–5. századtól különböző nomád népek birtokolták, rövidebb-hosszabb időt töltve itt rendszerint addig, míg egy őket azonos útvonalon követő, szintén keletről érkező újabb nomád nép át nem vette az uralmat a legeltetésre kiválóan alkalmas, vízben gazdag terület fölött. A hunok, avarok, bolgárok után a magyarok is megszálltak ezen a vidéken, a 9. század végén innen űzték őket a Kárpát-medencébe a besenyők. Ők sem legeltethették sokáig nyugalomban méneseiket és csordáikat, nem sokkal később a kunok semmisítették meg őket.
A terület a 12–13. században a kunok által uralt terület, Cumania nyugati része volt, de már ekkor jelzik a források, hogy vlahok, azaz románok is éltek itt. A kunok 1223-ban, a Kalka mentén a mongoloktól elszenvedett vereségük után a magyar királytól kértek védelmet. 1227-ben a Dnyesztertől nyugatra lakó kunok uralkodója fölvette a kereszténységet, és a magyar király fennhatósága alá helyezte országát: Magyarország uralkodójának címébe ekkor került be a Rex Cumaniae (Kunország királya) cím is. A 13. század harmincas éveitől azonban a kunok hatalmának véget vető mongolok lettek a terület urai, s a térség mindaddig az Arany Horda része maradt, amíg 1345-ben Nagy Lajos magyar király hadvezére, Lackfi András a Dnyeszteren túlra nem szorította őket. A terület ekkor újra a magyar király fennhatósága alá került, neve ekkor a királyi oklevelekben terra nostra Molduana (moldvai területünk). A Moldvai Fejedelemséget a Máramarosból a magyar király engedélyével ide költöző Dragoş alapította az 1350-es évek elején, s bár a névleges függés még egy ideig fennmaradt, a Moldvai Vajdaság az 1360-as évek közepétől gyakorlatilag önállóvá vált.
Románok, besenyők, kunok?
A csángók magyar származását nemigen kérdőjelezik meg – amikor mégis, az általában politikai indíttatásból történik. A hivatalos román történettudomány az 1980-as évek második felében próbálkozott azzal, hogy kizárólagossá tegye azt az egyébként már fél évszázaddal korábban fölvetett nézetet, hogy a moldvai csángók eredetileg románok voltak, csak elmagyarosították őket. A törekvés alapjául Dumitru Mărtinaş 1985-ben kiadott könyve szolgált: ebben a szerző azt fejtegette, hogy a csángók ősei Erdélyben élő románok voltak, akik katolikus hitre tértek, és „valamilyen fokon” megtanultak magyarul, aztán a 17. században Moldvába telepedtek, de a katolikus egyház folytatta elmagyarosításukat. Ennek éppen az ellenkezője az igaz, a Vatikán a csángók elrománosításában játszott vezető szerepet, egyébként pedig helynevek, személynevek, nyelvtörténeti, történeti, régészeti, néprajzi érvek sokasága bizonyítja, hogy a csángók magyar eredetűek, s az első moldvai magyarok jóval a 17. század előtt már Moldvában éltek.
Mások nem a csángók közvetlen magyar származását kérdőjelezik meg, de szerintük a csángók végső fokon nem magyar eredetűek, hanem a magyarokhoz asszimilálódott török töredékek utódai. Különféle török népeket szoktak emlegetni lehetséges elődként, a leggyakrabban a kunokat.
A csángók kun származása a 18. századi jezsuita történetírók között igen népszerű nézet volt: a legnevesebbek, Timon Sámuel, s később Pray György is ezt vallották – az utóbbi egyben az úzokkal és a besenyőkkel is rokonságba hozta a csángókat. A moldvai magyar helynevek szerintük a kunoktól származnak, s ékes bizonyítékai annak, hogy a kunok magyarok voltak, de minthogy egyben hun eredetűek is, a moldvai településnevek számukra közvetve a hun–magyar rokonság bizonyítékai voltak. A 19. század első felében a csángókról először monográfiát készítő ferences szerzetes, Gegő Elek állt ki erőteljesen a kun származás mellett, hozzá hasonlóan az őshazakutató Jerney János is ezt a nézetet vallotta (szintén bevéve a besenyőket is az elődök közé). Ezt a teóriát azonban a század végén már nem lehetett tovább védeni, mert Kuun Géza kiadta a leghíresebb kun nyelvemléket, a Codex Cumanicust, s ez egyértelműen bizonyította, hogy a kunok török nyelvet beszéltek. A kun-elmélet mégsem veszett el, csak átalakult: a századfordulón többek között Munkácsi Bernát állt ki amellett, hogy a csángók „selypítőnek” nevezett nyelvjárása – azaz hogy az s és cs hangok helyett sz-nek hallható, illetve jésített s hangot ejtenek – a kun nyelv maradványa. Már a kortársak is rámutattak: efféle szubsztrátumjelenségnek semmilyen nyomát nem találjuk sem a kunok nyelvében, sem a Kunság magyar nyelvjárásaiban.
A csángók kun származására vonatkozó nézet azonban még a 20. század végére sem tűnt el, újra meg újra fölbukkan magyar és román kutatók munkáiban is, olykor ismét melléjük téve a besenyőket is. Más török népek is szóba jönnek néha: a kazárok, vagy akár meghatározatlanul „valamilyen” török etnikai elemek. A modern változatokban ezek a rejtélyes törökök már a székelyekkel keveredtek volna, s csak utána váltak volna csángóvá. Ezek az ötletek nem többek puszta spekulációnál, valójában nem hozható föl mellettük semmilyen kézzelfogható bizonyíték.
Magyarok – de mióta moldvaiak?
A csángók eredetével foglalkozó kutatók többsége nyelvi, néprajzi és toponímiai, azaz a helynevekre építő érvek alapján kétségtelenül magyar származásúnak véli a csángók elődeit. Távolról sincs azonban egyetértés abban, hogy mikor kerültek az első magyarok Moldvába.
A 19–20. század fordulóján Rubinyi Mózes elmélete volt a legnépszerűbb, nevezetesen, hogy a csángók nem odamentek Moldvába, hanem ott maradtak: azoknak a magyaroknak az utódai, akik a honfoglalást előidéző besenyő támadások után nem költöztek át a Kárpát-medencébe, hanem helyben maradtak. Bár ezt a nézetet ma már alig képviseli valaki, továbbra is jelen van a szakirodalomban. A csángók eredetével foglalkozó legtekintélyesebb kutatók többsége szerint a csángók elődei a 13. században érkeztek Moldvába. Mikecs László úgy gondolta, hogy a csángók ősei a Kárpát-medencei magyarság „természetes expanziója” révén kerültek Moldvába, új területeket keresve megélhetésükhöz, de hozzátette, hogy a magyar királyok tudatos telepítési politikája is elősegítette e terjeszkedést. Elsősorban ezzel a tudatos, a tatárjárást (1241–1242) követő telepítési politikával hozta összefüggésbe a csángók elődeinek moldvai megjelenését a történész Benda Kálmán. Szerinte ezeket a csoportokat a keleti gyepűk védelmére telepítették a Kárpátok keleti lejtőire. Lehetségesnek tartotta a 13. századi betelepülést a nyelvtörténész Benkő Loránd is, azzal a módosítással, hogy a tömeges megtelepedés szerinte nem történhetett a 13. század végénél vagy a 14. század első felénél korábban. Lényegében Benda és Benkő véleményének ötvözetét vallja a néprajzkutató Tánczos Vilmos: szerinte is tervszerű betelepítés révén, a tatárjárás után, határőri feladatok ellátására érkeztek a csángók elődeinek első csoportjai, s további telepek létesültek a 14. század elején is.
A kérdés kutatói közül sokáig Lükő Gábor volt az egyetlen, aki kifejezetten a mongolok visszahúzódásával hozta kapcsolatba a csángók elődeinek moldvai megjelenését. Elméletét később Robin Baker fejlesztette tovább: munkájában meggyőzően cáfolta a csángók származását tárgyaló irodalomban megjelenő egyéb véleményeket, s a korábbiaknál jobban alátámasztott és valószerűbb hipotézist állított föl. Ennek lényege, hogy ha voltak is magyar nyelvű közösségek Moldvában a mongol uralom előtt, azok nyilván ugyanúgy nem élték túl az inváziót, ahogyan a létszámban, katonai erőben lényegesen jelentősebb kunok sem. Másrészt egészen valószínűtlen, hogy az első telepesek már akkor megérkeztek volna ide, amikor a területet még az Arany Horda uralta (azaz a 13. században). Legkorábban akkor válhatott szabaddá az út, amikor a 14. század közepén a tatárokat sikerült a Dnyeszteren túlra szorítani – ekkor viszont a területen hatalmi vákuum keletkezett, s leginkább a magyar királynak volt érdeke ütközőállamot létrehozni országa védelmében. Minden arra utal tehát, hogy az első nagy magyar hullám az 1300-as évek közepe táján, illetve második felében érkezett Moldvába.
Ez tehát nem jelenti annak a lehetőségnek az elutasítását, hogy korábban is voltak magyar telepek Moldvában: a 13. századi betelepülés hipotézisét alátámasztó adatok (történeti források, régészeti leletek) mindenképpen amellett szólnak, hogy a 13. században valóban lehettek Moldvában magyar települések. Ugyanígy nem vonható kétségbe az sem, hogy a honfoglalást megelőzően is élt magyar népesség a Prut és a Szeret vidékén is. A lényegi különbség Lükő és Baker nézete, illetve a többi koncepció között az, hogy noha sem Lükő, sem Baker nem vonja kétségbe, hogy a moldvai területen a 14. századot megelőzően is élt magyar népesség (két periódusban is), a későbbi csángók elődeit ők nem ezekben látják. Az adatok és történeti megfontolások tehát leginkább ezt a nézetet támasztják alá.
Sándor Klára
nyest.hu
Források és ajánlott olvasmányok
Baker, Robin 1997. On the origin of the Moldavian Csángós. The Slavonic and East European Review 75.
Benda Kálmán 1993. A moldvai csángómagyarok története. In: „Megfog vala apóm szokcor kezemtül...” Benkő Loránd 1989. A csángók eredete és települése a nyelvtudomány szemszögéből. Magyar Nyelv 85.
Lükő Gábor 1935. Havaselve és Moldva népei a X–XII. században. Ethnographia 46.
Mikecs László (1941/1989). Csángók.
Tánczos Vilmos 1999. A moldvai csángók lélekszámáról. In: Csángósors
/nyest : Nyelv és Tudomány folyóirat/
[Előző rész: Erdély.ma, 2015. febr. 6. Csángók – Magyar aranykor Moldvában/
Erdély.ma

Pénzüket várják az ingázó háromszéki diákok
Még 180 ezer lej átutalásával adós az oktatási minisztérium a háromszéki ingázó diákoknak, az összeget a 2013/2014-es tanévben kellett volna kifizetnie – közölte Keresztély Irma főtanfelügyelő.
Az utazási támogatás kritériumaira vonatkozó, 2013-ban elfogadott új törvény megszabta a finanszírozás felső értékeit, ám kiderült, az így kiutalt összeg nem minden esetben fedezte a diákbérlet költségeit.
A szállítók arra hivatkoznak, hogy a támogatásra jóváhagyott pénzből nem tudják karbantartani a buszokat, sokszor az üzemanyag árára sem elég, ezért pótlékot kérnek a szülőktől. Keresztély Irma elmondta, több szülő jelezte, hogy az állami támogatáson túl is fizetniük kell a bérletért, ám a tanfelügyelőség nem szabályozhatja a szállító cégek üzletpolitikáját.
Az oktatási minisztérium azért döntött úgy, hogy rögzíti az ingázási támogatás felső értékét, mert kistérségenként nagy különbségek voltak a bérletárak között, a közszállítási társaságok helyenként megengedhetetlenül magas árakat szabtak.
Olyan eset is előfordult, hogy a diákbérlet drágább volt, mint a teljes árú utazás, a vállalat indoklása szerint azért, mert a diákoknak az állam fizeti az ingázást. Egy neve elhallgatását kérő édesanya lapunknak elmondta, tulajdonképpen a diákokkal és a szülőkkel bánt el a minisztérium, hiszen a szállítók nem csökkentették az árakat. Az édesanya elmondta, inkább összefognak és a szülőkkel közösen viszik be a gyerekeket az iskolába ahelyett, hogy fizessenek az ingáztatásért.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Éledező erdélyi szellemiség
Erdélyi magyar kisebbségi létünk igen sokatmondó lenyomata, a kolozsvári táblaügy hűen tükrözi, milyen könnyen ellenünk fordíthatóak a még kedvezőnek tűnő jogszabályok is, és milyen könnyen ellenünk fordulnak azok, akik korábban baráti gesztusokra is hajlandóak voltak.
A kolozsvári magyarság aránya 16 százalék, s bár számuk 50 ezerre tehető, ez pár százalékkal kevesebb, mint a húszszázalékos küszöb, mely kötelezővé teszi a kétnyelvű feliratokat. Így Kolozsvár magyar neve nem kerülhet fel a város ki- és bejáratához. Ádázan küzdött ezért a „sikerért” az Emil Boc vezette polgármesteri hivatal, megtámadta az alapfokú, magyarok számára kedvező ítéletet, és a Kolozs megyei bíróság elfogadta érvelésüket, miszerint a Hollandiában bejegyzett emberjogi szervezet nem volt illetékes pert kezdeményezni ez ügyben. Nem mondták ki ugyan, hogy az előző testület érvelése ne lenne helytálló – a kolozsvári törvényszék ugyanis elfogadta ama európai joggyakorlatot, melynek értelmében, amit nem tilt a törvény, azt szabad –, ám döntésük nyomán immár nem kötelezhető a városháza a táblák kitételére. Emil Boc tavaly március 15-én és augusztus 20-án még magyarul szólt az ünneplőkhöz, nem győzte hangsúlyozni városa multikulturalitásának szépségét, hasznát, de lám, a gyakorlatban mindent megtesz, nehogy otthon érezhesse magát az ötvenezernyi magyar nemzetiségű kolozsvári. Mintha eme gesztusával eltüntethetné az igen erős, sok száz éves magyar kulturális, történelmi, építészeti jelenlét lenyomatát, és ősi román várossá változtathatná az erdélyi magyarság szellemi központját. Ugyanazt teszi, amit Románia, a bukaresti hatalom, mely lépten-nyomon hangsúlyozza, mily példásan megoldotta a kisebbségek ügyét, a világon nincs még egy állam, ahol ennyi jogot, ennyi engedményt, kedvezményt élvezhetnének a más nemzetiségűek, csakhogy a napi valóság azt mutatja, sem anyanyelvünket, sem jelképeinket nem használhatjuk kedvünk, igényeink szerint, egyenlőek vagyunk, ám mindig vannak, akik egyenlőbbek. A kolozsvári táblaügynek mégis van pozitív vetülete, úgy tűnik, igen erőteljes civil megmozdulás kovászává válik, és immár nemcsak magyar, de román polgárok is csatlakoznak a párhuzamosan kialakuló, különböző kétnyelvű mozgalmakhoz. Figyelemfelkeltő akciók sorát tervezik: aláírást gyűjtenek, falfirkákat fordítanak magyarra, villámcsődületet szerveznek, és sokan szándékoznak bekapcsolódni az újabb perbe is, melyet a helyben bejegyzett Minority Rights civil szervezet kezdeményez. Bebizonyítják, a magyarok akarják, a románokat pedig nem zavarja a kétnyelvűség, 40 év nacionálkommunista és 25 év gyűlöletkeltő agymosása ellenére is él még az erdélyi szellemiség. Jó lenne, ha megerősödhetne és túlnőne a román, de akár a magyar politikusok önző érdekein.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Másik március
Változatlanul dúl Marosvásárhelyen a MOGYE-s kiéheztetősdi. Mintha szélsőségesen perverz módon az anyanyelvi jogokért 25 évvel ezelőtt tartott gyertyás tüntetés évfordulójára időzítették volna, az orvosi és gyógyszerészeti egyetem történelemkönyvekbe kívánkozó rektora a magyar nyelvű gyógyszerészképzés megszüntetésének veszélyét villantotta fel.
Ezúttal a magyar tagozat illetékeseit vádolva gondatlansággal, akiknek mulasztását jó atyuska módjára igyekszik pótolni, de igazából semmit sem ígérhet.
Az egykori székely fővárosban fájdalmas kivándorlási hullámot elindító, s ezáltal Marosvásárhely etnikai térképét alaposan átrajzoló fekete március 25. évfordulójának előestéjén nemcsak szívbe markoló ez a fejlemény, de újabb fenyegető perspektívát vetít előre.
A még működő, de önállósodásában akadályok között vergődő orvosképzés „termékeit” már ma is szinte nagyítóval kell keresni a hazai egészségügyben. Tavaly, írd és mondd, egyetlen magyar nevet találhattunk az itthon rezidensvizsgát tevő fiatal orvosok listáján.
Természetesen nem a magyar végzősök képzettségével van a baj, sokkal inkább a kétségtelenül nem kisebbségbarát hazai minősítő rendszerrel, valamint több nyugat-európai ország rezidensképző programjának elszívó hatásával. A Németországban „reziző” orvosoknak jóval kevesebb művi akadályon kell átverekedniük magukat, nem beszélve a soha el nem hanyagolható egzisztenciális vonzatokról. Jelentős részük hazatérése igencsak kétesélyes, de közben azért a MOGYE-s futószalag mégiscsak működik.
Az eleve másodrangúként kezelt magyar gyógyszerészeti szak akkreditálása viszont már-már kiút nélküli labirintusba tereli az ügyet, hiszen pillanatnyilag csak alapvető elvek feladásának árán tűnik megmenthetőnek a magyar nyelvű gyógyszerészképzés.
A politikum hatékony közbenjárásában már senki sem bízik, az ügy RMDSZ-es lovagja, Borbély László amúgy is egészen más ügyekkel látszik szembesülni mostanság. Milyen eszközeink maradnak hát? Tartok tőle, hogy a közös, nyilvános fellépésen túl nem sok más. Egy újabb március 10., amelynek elszántságát a polgármesteri tiltás mellett az újabb MOGYE-s terror is fokozhatja.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Huszonöt éve indult újra Erdélyben a katolikus sajtó
Huszonöt évvel ezelőtt, 1990. február 12-én indult újra negyvenkét esztendő után a katolikus sajtó Erdélyben.
A Jakab Antal Keresztény Kör közleményében rámutat, Dr. Jakab Antal püspök, aki abban az időszakban a Gyulafehérvári Egyházmegye főpásztora volt, mindent megtett annak idején, hogy az új idők szavára megfelelő válaszokat adjon, ennek a törekvésnek az eredményeként indulhatott újra a katolikus sajtó.
A második világháború után is fennmaradt katolikus sajtót Erdélyben 1948-ban, az egyházi intézmények államosításakor szüntette meg a politikai hatalom, még az egyház nyomdáit is elkobozták. Az addig létező újságokat, folyóiratokat – Erdélyi Iskola, Erdélyi Tudósító, Zászlónk, Apostol –, ahogy Jakab Antal fogalmaz, „a történelem rossz ekéje gyökerestül kifordította a földből. Idegen világnak magvait szórta szét, s termése se lehetett más, mint bogáncs".
Az egyház évtizedeken keresztül – ismét Jakab Antalt idézve – „csak az élőszó bizonytalan sorsú eszközével szólhatott a Teremtő Istenről és a helyesen értelmezett világról". De még azt is kísérték „az evangélium példabeszédének verebei, akik a féltékenység sürgősségével kaparták szét a jó magot".
E hosszú, gyötrelmes időszak alatt Erdély egyházmegyéinek egyetlen rendszeres, államilag engedélyezett katolikus nyomdatermékét az éves falinaptár jelentette, s a hatalom egy-egy imakönyvön kívül semmilyen más alkalmi kiadvány megjelentetését sem engedélyezte.
Lap- és könyvkiadásra negyvenkét év elteltével, a rendszerváltozás hajnalán nyílt lehetőség. A kezdeményezés, hogy az egyházmegye indítson útjára egy keresztény alapokon álló hetilapot, amely a római katolikus vallásúak mellett más felekezetekhez tartozó szerzők előtt is nyitva áll, az azóta elhunyt Bajor Andor író, költő, Fodor Sándor író, műfordító, Keresztes Sándor, Magyarország későbbi vatikáni nagykövete, továbbá a jelenleg nyugalmazott Czirják Árpád, a kolozsvári Szent Mihály-templom akkori főesperes-plébánosa és Jakab Gábor Kolozsvár-kerekdombi plébános nevéhez fűződik.
Az egyház- és sajtótörténeti szempontból is nagy jelentőségű esemény, a lapalapítás 1990 januárjában történt a kerekdombi plébánián. Keresztes Sándor, arra hivatkozva, hogy a szerzői kör mellett minden bizonnyal a lap olvasótáborát is szélesítik majd más vallású olvasók, javasolta, hogy a tervezett újság címében ne a „katolikus", inkább a „keresztény" fogalom jelenjék meg. Így lett a lap neve Keresztény Szó és került címlapjára a kereszt jele, alatta a felirattal: „In hoc signo vinces", vagyis: „E jelben győzni fogsz."
Az első lapszám 1990. február 12-ére, Márton Áron püspökké szentelésének 51. évfordulójára jelent meg. Másfél év tapasztalatait és az olvasói igényeket figyelembe véve a kiadó a Keresztény Szót – a formátumát is megváltoztatva – havonta megjelenő katolikus kulturális folyóirattá módosította, ezzel egy időben pedig, 1991 októberében elindította a Vasárnap katolikus hetilapot.
Napjainkban meglehetősen széles a katolikus sajtó- és médiaorgánumok köre. Az említett lapok – Keresztény Szó, Vasárnap – mellett megjelenik a Krisztus Világa, az erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja és ugyancsak szerkesztenek egy időszakos periodikát a gyulafehérvári kispapok MégIS címmel.
A Csíksomlyói Ferences Rendház húsvét, pünkösd, Mária neve és karácsony ünnepére a Csíksomlyó üzenete folyóirattal örvendezteti meg olvasóit. Plébániai értesítő szinte mindenütt van, ha papír alapon nem is, de a világhálón bizonyosan. Elsősorban a kolozsvári Verbum, de más kiadók jóvoltából, illetve magánkiadásban számos katolikus tartalmú könyvkiadvány lát napvilágot.
Krónika (Kolozsvár)

A szórvány iskolája Gyantán
„Marad a magyar iskola Gyantán” – ehhez hasonló címek hirdették tavaly ősszel, hogy a Bihar megyei magyar szórványhoz tartozó település négy iskoláskorú gyermeke, az ellentétes irányba ható próbálkozások ellenére is helyben, magyar tagozaton folytathatja tanulmányait. Az örömhír nyugtázása után bizonyára sokakban felmerül a kérdés: meddig? Tasnádi-Sáhy Péter riportja.
A krónikákban először 1213-ban említett Gyanta neve, a megyeszerte közkedvelt gyerektáborok pár évvel ezelőtti beszüntetése óta, nem feltétlenül forog közszájon. Legfeljebb az 1944. szeptember 25-i szomorú dátum miatt kerül említésre, amikor a falun átvonuló román katonák felégették a református parókiát, és kivégeztek 45 helyi magyar lakost, illetve amiatt, hogy a közeli városokból, főleg Nagyváradról, szívesen vásárolnak hétvégi háznak ingatlant a csendes településen. Pedig a kommunizmus idején Feketekápolnához csatolt Gyanta nem mindig volt olyan elhagyatott falucska, ahogy a Polgármesteri Hivatal névjegyzéke szerint 358 lakosával ma várja az idelátogatót. A múlt század elején még kétezren lakták, nem hiába épült nyolcszáz férőhelyes templom a másfélezer reformátusnak. Vegyesen is magyarul
Az eligazításomat szívesen vállaló Soós József református lelkészt egy finom reggeli kávé mellett először az internetről ellesett népességi adatok valóságtartalmáról faggatom. Mint elmondja, a községháza névjegyzéke nem pontos, sokan vannak, akiknek Gyantára szól a címük, de nem laknak a faluban, és olyanok is, akik idős korukra visszaköltöztek, de Nagyváradra vannak bejelentkezve. Valójában 250 körüli tényleges itt lakó van, emellett a tiszteletes 140 olyan házat számolt össze, amit üdülőként használnak, jórészt román nemzetiségűek, de ők csak szezonálisan tartózkodnak az ingatlanokban. A gyülekezetnek jelenleg 200 tagja van, 50-en járnak rendszeresen templomba, ami nem is rossz arány, de sajnos sok a beteg.
„Tavaly nem volt egy esketés és egy keresztelő sem, máskor sem gyakori, évente egy-kettő a jellemző, azok is inkább hazatérők Németországból, Budapestről. Ezzel szemben 14 embert temettem”
– mondja a tiszteletes, aki a lehangoló statisztikákhoz kénytelen volt hozzászokni, hiszen szolgálata megkezdésekor, 15 évvel ezelőtt sem volt jobb a helyzet, az első gyerek, akit keresztelt, a sajátja volt. Ezek után nem csoda, hogy a gyantai 1-4. osztályos magyar tagozatra összevont osztályba négy (egy nulladikos, két másodikos és egy negyedikes) tanuló jár, az óvodába pedig 10 gyermek van beíratva. A teljes létszámból csak négy református, és a nebulók nagy része vegyes házasságból származik. „Azt viszont – teszi hozzá Soós lelkész úr – el kell mondani, hogy Gyantán a vegyesházasságban élők jellemzően még mindig magyarul beszélnek otthon. Volt olyan, hogy mentem a faluban, és látom, két ideházasodott román asszony beszélget egymással. Kérdezem, mit csinálnak. Erre ők nevetve: nézze meg tiszteletes úr, itt vagyunk két román asszony, aztán magyarul beszélünk.”
Trükkös csábítás
A gyantai egyházi iskolát a kommunizmus idején államosítottak. A Református Egyház 2007-ben megnyerte az ingatlanra vonatkozó pert, és visszakapta a létesítményt, ahogy ilyen esetekben lenni szokott, rossz állapotban. Tehát a magyar tagozatot az önkormányzat működteti a feketekápolnai iskola részeként, az egyháztól bérelt ingatlanban, bár az elmúlt három évben bérleti díjat elfelejtettek fizetni. A gyermeklétszámmal kapcsolatos problémák évtizedekkel ezelőtt kezdődtek, nagyjából akkor, amikor Gyantát a szomszédos Feketekápolnához csatolták. Az intézmények elköltöztek, aztán az egyetlen munkalehetőséget jelentő kollektív is megszűnt. A lakosság kiöregedett, a földeket az emberek jobbára bérbe adják vállalkozóknak a szomszédos román falvakból, illetve egy olasz úriember is működik a faluban ilyen tevékenységgel.
A magyar tagozatos gyerekek szülei is jobbára szerény körülmények között élnek, többen magyarországi idénymunkákból tartják el magukat.
A status quo-nak számító helyzet tavaly ősszel annyiban változott, hogy a szintén létszámproblémákkal küzdő kápolnai román tagozatról megpróbálták átcsábítani a gyerekeket, s nem feltétlenül tisztességes módszerekkel.
„Szeptember első hetében minden szülőt külön-külön meglátogatott a kápolnai iskola igazgatója, és azt mondta, már csak az ő gyerekük nem iratkozott át. A szülők egymással nem kommunikáltak, így mindenki aláírta a kérvényt. Nem sokkal ez után tudtuk meg mi is, ha nem lépünk, megszűnik az iskola. A Polgármesteri Hivatal közben küldött egy feljegyzést a megyei tanfelügyelőségre, hogy nincs megfelelő épület Gyantán, ezért átviszik a gyerekeket Kápolnára. Ami érdekes, hogy erről a magyar tanfelügyelők nem tudtak. Kéry Hajnal főtanfelügyelő-helyettesként nem a magyar iskolák ügyével van megbízva, hanem a szakiskolákkal, a gyűlésre, ahol ezt az ügyet tárgyalták, nem is volt meghívva. Engem hívtak ugyan Kápolnára, a gyűlésre, ahol határozatot hoztak az iskola megszűntetéséről, de az ellenvetéseimet, miszerint a törvény szerint ezeknek a gyerekeknek, ha akarnak, joguk van magyarul tanulni, nem hallgatták meg. Közben az önkormányzat rendbe hozatta a régi gyantai polgármesteri hivatal épületét, hogy ha nem sikerül átvinni a gyerekeket Kápolnára az egyházi tulajdonban lévő ingatlanból, oda költöztessék át már a vakáció idején a magyar tagozatot, de valamiért a villanyt nem tudták bekötni. A költözésnek azért sincs értelme, mert az egyházközség saját költségén a meglévő épületbe vizesblokkot csinált, a termeket is felújíttatta, tehát amire erőnk volt, azt rendbetettük. A szülők végül kérvényt írtak a Tanfelügyelőségre és a Prefektúrára, amiben leírták, hogy át lettek verve. Az RMDSZ rengeteget segített az ügyintézéssel, Delorean Gyula alprefektus úr személyesen futkosott a papírokkal. Végül az a törvény mentett meg bennünket, mely szerint augusztus 31. után már nem lehet meglévő struktúrán változtatni, ezért a Prefektus hivatalból kezdeményezte, hogy semmisítsék meg a határozatot, így egyelőre minden marad a régiben” – foglalja össze a történteket a tiszteletes.
Erre jön a bevezetőben feltett kérdés: meddig. Hiába jelent az óvoda kis csapata utánpótlást a következő évekre, nem lehet tudni, mikor jut a magyar tagozat is a már említett egyházi gyerektábor sorsára. „Kétezertől kezdve tíz éven át szerveztünk táborokat, volt év, hogy nyaranta 5-600 gyerek is megfordult itt az egyház vendégházában. Remek kapcsolat volt az amerikai reformátusokkal, minden évben jött néhány egyetemista, akik nagyszerű programokat szerveztek. Csakhogy elterjedt valamitől – teljesen alaptalanul – hogy ez „tabăra lui Tőkés”, ezért az utolsó két évben a fogyasztóvédelemtől az állategészségügyig 4-5 hivatal is kijött büntetni. A hivatalnokok, akik kijöttek, jóindulatúak voltak, kérték a bocsánatot, de írták a jegyzőkönyvet, hogy be kell zárni. Pedig azon kívül, hogy abban az időben Tőkés László volt a püspök, és időközönként kijött a gyerekekhez a táborába, semmi konkrét köze nem volt a kezdeményezéshez. Ma is van olyan, hogy Váradon egy-egy üzletben megszólítanak, tiszteletes úr, van még tábor Gyantán, mivel az illető is oda járt” – meséli fájó szívvel Soós József .
Nem jön diplomás A megkérdezett hatvan frissen végzett pedagógus közül egy sem fogadta el az állásajánlatot, még a kiemelt fizetés ellenére sem.
Ahogy a tiszteletessel sorra vesszük a felújított templomot, a vendégházat, a már csak halotti torok idején használatos kultúrházat, egybehangzóan megállapítjuk, az infrastruktúrát sok mindenre lehet használni. Még a bekötőút is remek, teszem hozzá. „Ennek is regényes története van – vágja rá keserű mosollyal a lelkész – az az út eredetileg nem is Kápolnához tartozott, hanem Pusztahollódhoz, aminek ugye semmi érdekeltsége sincs erre, így húsz évig rá se nézett senki. Akkor azt találta ki az RMDSZ, hogy vegye át a megye, és akkor meg lehet javítani. Ez is évekig tartott, amíg, akinek kellett, lemondott róla, a megye pedig átvette, ez alatt nem is volt szabad hozzá nyúlni. Végre meglett az út, és most remekül lehet járni rajta.” Szóval, mint már írtam volt, tér lenne közösségi életre, csak nincs, aki élje, a fiatalokat pedig nehéz megtartani Gyantán, pláne odacsábítani. „Az iskola ezzel kapcsolatban szemléletes példa. Hatvan frissen végzettet kérdeztünk meg Váradon, akik nem kaptak helyet a tanügyben, hogy jönnének-e hozzánk dolgozni, de majdnem mind azonnal nemet mondott, hiába a szolgálati lakás, kiemelt fizetés. Volt egy fiatal hölgy, aki szeretett volna jönni, őt a szülei beszélték le, féltették valamitől. Ennek köszönhető, hogy jelenleg szakképesítés nélküli helyettesítő tanerőnk van. Addig nem volt gond, amíg volt egy idős tanító néni, aki Nagyenyeden végezte el a tanítóképzőt, de ő nyugdíjba ment és elköltözött az unokákra vigyázni. Aztán évekig a feleségem dolgozott itt, aki szintén szakképzett tanítónő, de a nagyobbik gyermekünk felsős lett, és nem akartuk román tagozatra adni Kápolnára, így ő hét közben benn van a gyerekekkel Váradon, benn is dolgozik a Lorántffyban.” Mivel a nagy beszélgetésben megfeledkezünk az idő múlásáról, sietve megyünk át a parókiáról az iskolába, így is csak futólag találkozom az éppen távozó iskolásokkal, s már csak két lurkót, Zolikát és Luca-t találom az óvodában Horváth Edit helyettesítő óvó nénivel. „Hét éve dolgozom itt, de nem állandó jelleggel. Volt, amikor a tiszteletes asszonyt helyettesítettem, amikor pedig ő is és az idős tanító néni is elmentek, az óvoda üresen maradt, nem jött szakképzett munkaerő, én kerültem ide. Négy éve állandó jelleggel itt vagyok, egyedül viszem az óvodát, nincs dadus, hisz kevés a gyerek” – mondja Horváth Edit.
Beszélgetésünket Luca nővérének érkezte szakítja meg, miközben a kisfiút öltözteti, ő is szíves rendelkezésemre áll. Megtudom, Rodica maga is az iskola diákja volt, őt még az idős tanító néni oktatta, akkor öten jártak az iskolába. Az 5-8. osztályba átment Kápolnára, de onnan nem tanult tovább. Itthon él a szüleivel, saját kis kertjüket művelik, illetve az édesapja Magyarországra jár át idénymunkára, dinnyeföldeken dolgozik, ezzel egészíti ki a család jövedelmét. Búcsút veszünk a többiektől, a tiszteletes úr először a régi tanterembe vezet, ahol még a felesége kezdte meg a tanítást, most régi idők relikviáival van tele. Jól látszik, az egyház az elmúlt években tényleg sokat tett annak érdekében, hogy az oktatás körülményei javuljanak. Aztán már a hatalmas, felújított templomban sétálgatva – melyet csak egy-egy kórustalálkozón tudnak megtölteni – óvatosan felteszem utolsó kérdésem Soós tiszteletesnek: jelen körülmények között miként látja a jövőt? „A dolgokat nem mi alakítjuk. Nekünk az a dolgunk, ameddig van valamink, és van akinek, tartsuk meg. Az utolsó gyerekért is ki kell állni. Én nem tudok munkahelyeket teremteni, embereket idecsábítani, pedig Gyanta messze nem rossz hely” – teszi hozzá némi reménnyel.
Már nem akarják megszűntetni
A gyantai óvoda és magyar tagozat egyelőre nem szűnnek meg, de ősszel költözniük kell.
Hogy válaszokat találjak, arra a bizonyos meddigre, tovább kérdezősködöm. Gheorghe Ioan Vid, Feketekápolna polgármestere telefonos megkeresésünkre a hivatal gyantai iskola bezárására vonatkozó törekvéseit anyagi okokkal magyarázza, mivel a református egyházzal korábban megkötött szerződés értelmében az önkormányzatnak havonta kétezer lejt kellene fizetnie az egyházközségnek (azt nem cáfolja, hogy nem fizetik), ám ez a település anyagi helyzetéhez képet túl nagy összeg. Azt is károsnak tartja, hogy nincs szakképzett tanerő. Vid hozzáteszi: már nem akarják megszüntetni a gyantai magyar osztályt, bár továbbra sem látja sok értelmét a működtetésének. Mint mondja, az előkészítőtől a negyedik osztályig összesen négy gyermek tanul itt, és bár érti, hogy a szülők anyanyelvükön taníttatnák gyermekeiket, ötödik osztálytól a községben csak románul van lehetőség továbbtanulni, ez pedig további nehézséget jelent majd a gyerekeknek, ha addigra nem tanulják meg kellőképpen a többség nyelvét. A községben csak Feketekápolnán van modern iskola, a többi településről is ide szállítják a gyermekeket. Gyantáról is iskolabusszal vinnék át a tanulókat, és ahogyan máshol meg tudják ezt szervezni, itt sem lenne gond – mondja a polgármester. „De ha a magyar református szülők úgy gondolják, hogy nem akarják Kápolnára járatni a gyermekeiket, akkor meg kell találni a megfelelő megoldást” – teszi hozzá, ami szerinte a gyantai osztály átköltöztetését jelenti az önkormányzat felújított épületébe. Ez a következő tanévben meg fog történni.
Grim András, a Bihar megyei RMDSZ alelnöke szerint a nehézségek ellenére sem szabad lemondani a szórványról. Ennek érdekében, ahol lehetett, igyekeztek az RMDSZ-körzeteket feléleszteni, vagy újakat létrehozni.
A gyantai iskolával kapcsolatban elmondja: amíg egy magyar diák is van, aki az anyanyelvén akar tanulni, annak ezt a lehetőséget biztosítani kell, ez nem lehet kérdés. Hosszú távon, ahogy a többi szórvány településen is, meg kell nézni azokat az adottságokat, amiben perspektíva lehet, és a történelmi egyházakkal összefogva egyedi stratégiákat kell kidolgozni. Gyantán fekvése miatt is adódik, hogy a turizmusban rejlő lehetőségekre lehetne elsősorban kiaknázni, a pályázatokra, illetve a magyarországi testvérkapcsolatokra építve. „Azon a településen, ahol van gazdaság, van iskola és templom, illetve a közösség megkapja a neki járó jogokat, tiszteletet, ott megmaradnak a fiatalok is” – összegez a szervezet megyei szórványügyi alelnöke.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kékfény-történetek
A hiteltelenségig elborzasztó méreteket ölt lassan a hazai korrupcióellenes vadászat „trófeáinak” száma. Sokak szerint viszont még számos nagyvad rohangál szabadon, vagy igyekszik pocok módjára elásni magát a tavalyi avarban. A székelyföldi elöljárók ajándékhozó boldogságos nagyasszonya, Elena Udrea esetében például három gyors egymásutánban sem riadt vissza a parlament megszavazni a turisztikai és fejlesztési miniszter mentelmi jogának felfüggesztését, de naponta érkeznek hírek a közélet megtisztítását célzó sortűz újabb „áldozatairól”.
Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozott igazságügyi jelentése a bilincsdömping ellenére is csak részben üt meg elégedett hangot. Egyik bekezdésével simogat, a másikkal meg nyakleveseket osztogat, nehogy bárki is elbízza magát. Egyértelműen méltatja viszont az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA), az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI), a legfelsőbb bíróság és a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) tevékenységét. A letartóztatások, bekasztlizások, maszkos rajtaütések fonalát már rég elvesztő romániai polgárban mindez megerősíti azt a meglehetősen lehangoló kocsmademagóg meggyőződést, hogy javíthatatlanul korrupt országban él. És nem is jár túl messzire az igazságtól, legfeljebb abba nem gondol bele, hogy e tekintetben is van ahonnan felfejlődnünk, sok év mulasztásának pótlási kényszere termeli ki a szédítő folyamatot.
Mivel a korrupció elleni harc eredményei nem számszerűsíthetők – mint például a költségvetési hiány –, olyan fegyvernek számítanak, amelyek ellen roppant nehéz védekezni. Így aztán bár az EB országjelentéseit többnyire a pillanatnyi érdeküknek megfelelően kezelik az érintett kormányok, mindenki tudja: a bírálatokat – és az elismeréseket is – valahol mégiscsak összesítik, s a végeredmény befolyásolja a mérleg nyelvének ide-oda ingását.
Romániai politikai körökben viszont immár teljes az egyetértés a tekintetben, hogy a korrupció mértéke súlyos nemzetbiztonsági kockázatot rejt. A nyomozó hatóságok csúcsra járatott hadjárata kíméletlenül rávilágít, hogy a megvesztegetés gyakorlata polipszerűen hálózza be a hazai társadalmat. A történelmi hagyományokra való utalást talán felejtsük el egy pillanatra, és koncentráljunk arra, hogy a társadalom jelentős rétegei ma is egyfajta megélhetési bűnözési formaként tartják életben a korrupciót.
Mi, magyarok eddig többnyire elegáns szemlélőkként, erkölcsi bajnok fejcsóválókként követtük az eseményeket. Egyre érintettebbé válva átalakul a kékfény-történetekhez való viszonyunk is. De tudnunk kell: elemi érdekünk, hogy Románián is végigfusson a korrupciós megtisztulás erdőtüze.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Totális háború vagy érdekorientált béke?
Mintha bomba robbant volna az elmúlt hétvégén a magyarországi politikában, amikor Simicska Lajos sorra adta interjúit a kormány legmegveszekedettebb sajtóbeli ellenfeleinek, útszéli stílusban gyalázva a kormányfőt és követőit. Azt már sejteni lehetett, hogy lazulófélben van a magyar miniszterelnök és a párt gazdasági háttérbázisát felépítő üzletember közötti harmonikus, személyes barátságra épülő viszony. A reklámadó ellen a Simicska-portfólió tagjai együtt tiltakoztak a ballib tévékkel és újságokkal, majd következett a veszprémi választáson való indulás – végül valóra nem váltott – kilátásba helyezése Simicska részéről. Az sem ígért túl sok jót, amikor Orbán Viktor bejelentette: elengedi a kormánypárti sajtó kezét, s a továbbiakban a közmédiára kíván támaszkodni üzeneteinek célba juttatásában. Értsd: ezeknek a médiaorgánumoknak gazdasági szempontból meg kell állniuk a saját lábukon.
Simicska célkeresztje
A múlt hétvégi vihar közvetlen kiváltója az volt, hogy lelkiismereti okokra hivatkozva lemondtak a Magyar Nemzet, a Hír Tv és a Lánchíd Rádió legfelsőbb vezetői, s ezt a tulajdonos a sajtóból tudta meg. Az első hírek szerint a lemondás oka az volt, hogy Simicska kiadta az utasítást: a továbbiakban a kormányt és személyesen Orbán Viktort kell támadni, a Magyar Hírlap publicistája, Bayer Zsolt információi szerint pedig a célpontok között az Orbán család is meg volt jelölve. A tulajdonos a leghatározottabban tagadta mindezt a Magyar Nemzet internetes felületén, mint ahogy azt is, hogy a továbbiakban változna a lap politikai orientáltsága és értékrendje.
Tény viszont, hogy Simicska Lajos néhány nappal előtte a Népszavában totális médiaháborúval fenyegette meg a kormányt, az egysávos, 5 százalékos reklámadó tervezett bevezetése miatt. Abban a Népszavában, amely az egyik legvehemensebb balliberális napilap, s amely Simicskától kapott mentőövet 2012-ben, amikor a csőd szélén állt. Akkor a baloldalon belső feszültséget okozott, hogy Németh Péterék „nem ugrottak el a pénz elől”, s közölték a Közgép hirdetéseit, a jobboldalon pedig értetlenséget. A történtekből G. Fodor Gábor a Századvég stratégiai igazgatója azt a következtetést vonta le, hogy Simicska Lajos áll az utóbbi hónapok kormánypárti politikusok elleni támadássorozat mögött, ami meredek, de nem kizárható feltételezésnek tűnik.
Interjúiban Simicska eszmei okokat is említett az Orbánnal való szakítás kapcsán, többek között azt, hogy ők Orbánnal a kommunista diktatúra és a posztkommunista rendszer lebontására szövetkeztek, s nem arra, hogy felépítsenek egy másik diktatúrát. Íme, a balliberális média kedvenc vesszőparipája a Fidesz korábbi korszakának legjelentősebb háttéremberének előadásában. A vád persze az ő szájából is abszurd, és aligha vehető komolyan.
A bizalom hordozója
A pártelvű versenydemokrácia oligarchiák versenyén alapul. Orbán semmivel nem „diktátorabb”, mint balos vetélytársai, a különbség hozzájuk képest abban áll, hogy jobb szónok, jobb stratéga, van jövőképe, nemzetben gondolkodik és a politikai taktika területén is otthon van. Simicska mindaddig, míg haszonélvezője volt a fideszes hatalmi rendszernek, nem emlegetett diktatúrát. Ugyanez vonatkozik a másik eszmei-ideológiai kifogásra, a keleti nyitás és az orosz kapcsolat intenzívebbé válásának elítélésére. Ráadásul ez az érv még gyengébb lábakon áll. Akár van különbség az oroszok és a szovjetek között, akár nincs, mint ahogy Simicska állítja, jelenleg nem Putyin és nem az oroszok sértik rendszeresen a magyar szuverenitást. Nem ők fenyegetik Magyarország függetlenségét, nem ők dolgoznak Orbán Viktor eltávolításának tervén, nem ők indítanak ismételt médiaoffenzívát a kormány, az ország és a magyar nemzet ellen, hanem a globalista háttérhatalom, s annak nyílt színi megjelenítői, az Egyesült Államok és az Európai Unió. Putyin Oroszországa egyfajta ellensúly velük szemben. Ha Orbán megtalálja a librációs pontokat a komplex nemzetközi erőtérben, ő lehet korunk Bethlen Gábora.
Nagy kérdés, hogy változik-e bármi is a nemzeti oldalon Simicska Lajos ámokfutása után. Vélhetően nem sok, amit az MNO már idézett visszafogott írása is igazol. A modern politikai sajtó eszmei-ideológiai tömbökre épül. Különösen igaz ez Magyarországra, s azon belül a magyar jobboldalra, amely nemcsak eszmeileg köti a támogatókat, hanem a karizmatikus vezérelv mentén is. Nem véletlenül nyilatkozta több meghatározó magyar közéleti személyiség a 2010-es választást megelőzően Wittner Máriától Dörner Györgyön keresztül Makovecz Imréig, hogy bizalmuk nem a Fideszben, hanem annak vezetőjében, Orbán Viktorban van. Az utóbbi idők belső torzsalkodásai ellenére a Fideszt voltaképpen az tartja össze, hogy mindenki tudja: Orbán egymaga sokkal több szavazót mozgat meg, mint az alvezérek együtt.
Új modus vivendi
Egy Orbán- és kormányellenes Magyar Nemzet vagy Hír Tv egyszerűen életképtelen lenne olvasók és nézők híján. Különösen akkor, ha nem támaszkodhat állami hirdetésekre. Simicska kirohanása pedig feledésbe merül, még idézgetik egy ideig, élcelődnek rajta – megjegyzem: a témába vágó Simicskás mémek az internetes humor gyöngyszemei –, de a Fidesz és Simicska Lajos közös érdeke fátylat borítani a történtekre. S ha nem találják meg a modus vivendit, a mindkét félnek előnyös egymás mellett élés szabályait, az adok-kapok visszahúzódik a színfalak mögé, ahol viszont, ha elmarad a tartós béke, számítani lehet kemény dolgokra. Persze nem arról van szó, amit Simicska vizionált, hogy elüti egy autó vagy lelövik, hanem arról, hogy mindkét félnek elég muníció és fegyver van a kezében a másik életének megnehezítésére. Talán épp ez akadályozza meg a Simicska által kilátásba helyezett totális háborút. Hogy is mondta Orbán Viktor a román–magyar viszonyról Traian Băsescu elnökségének idején? Barátságuk őszinte, mert érdekeken alapszik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Túlszabályozás és hiányosságok között
Új, a 2011-es tanügyi törvénnyel összhangban lévő tanügyi szabályzat látott nemrég napvilágot. Az előírások hosszú sorának lehetséges következményeit vettük górcső alá.
Négy évvel az új tanügyi törvény után jelent meg az egyetem előtti oktatást szabályozó rendelet (Regulamentul de organizare şi funcþionare a unităþilor de învăþământ preuniversitar, azaz ROFUIP), ami egyaránt érvényes az állami, magán- és felekezeti oktatásra. A 80 oldalas, 271 cikkelyből álló dokumentum egyik legtöbbet vitatott előírása szerint a diáknak vagy a szülőnek, illetve gyámnak joga van megfellebbezni az írásbeli felmérő eredményét. A gyakorlati vagy szóbeli próbákra ez nem érvényes. Az oktatónak öt napon belül igazolnia kell a jegyet, ám ha ez sem kielégítő, kérvényezhető a dolgozat újrajavítása. Ezt két olyan tanárnak kell elvégeznie, aki nem tanít az érintett diák osztályában. A két újrajavítás átlaga adja a végleges eredményt, az elemi oktatás szintjén a minősítésről megegyeznek a pedagógusok. Ha az eredeti jegy és az újrajavítás nyomán elért eredmény közötti eltérés egy jegynél kisebb, a fellebbezést visszautasítják, ám ha legalább egy pont az eltérés, akkor jóváhagyják. Már az előző szabályzat is tartalmazta a szülő és a diák fellebbezési jogát, az új szabályzatban viszont módszertan is szerepel.
Kötelességek, tiltások
A szabályzat azt is előírja, hogy az oktatási intézményeknek kötelességük olyan szolgáltatásokat biztosítani, mint a pályaorientációs, valamint pszichológiai és szociális tanácsadás. Rendelkezik arról is, hogy az iskolások 75 százalékos engedményre jogosultak múzeum-, koncert-, színház-, opera- és mozibelépők vásárlásakor, és egyéb közintézmények által szervezett kulturális és sporteseményeken. A kötelező oktatásban résztvevők egész évben 50 százalékos engedményre jogosultak a közszállításban, a vasúti, tengeri és földalatti közlekedésben. Az oktatási intézmények kötelesek visszafizetni azon gyerekek utazási költségeit, akik az iskola 50 kilométeres körzetéből ingáznak. Félévenként nyolc oda-vissza utat kell elszámolnia az internátusban vagy kintlakásban élőknek.
A diákok bankhiteleket igényelhetnek tanulmányaik folytatása céljából. Az állam díjakat, ösztöndíjakat, táborhelyeket kínál a jó eredményt elérő tanulóknak, a szülőnek vagy gyámnak pedig kötelessége a gyermek kötelező oktatásban való részesítése. Ellenkező esetben a gyerek tizedik osztályos koráig a szülő 100 és 1000 lej közti összegre büntethető, vagy közmunkára kötelezhető. Az iskolaelhagyás mértéke Romániában elérte a 19 százalékot is, így az intézkedések érthetők, kérdés, hogy működőképesek lesznek-e. Egy törvénymódosító javaslat szerint az iskolakerülő gyerekek szüleitől meg kellene vonni a szociális segélyt. A javaslat értelmében – ami a 2001/416-os, a rászoruló családok minimális jövedelmét garantáló törvényt módosítaná – egyetlen félév alatt felhalmozott 100 hiányzás a szociális segély folyósításának felfüggesztéséhez vezetne.
A nagyobb biztonságot igyekszik szolgálni az új tanügyi szabályzat azon kitétele, amely kötelezővé teszi valamilyen megkülönböztető jegy – kitűző, kendő vagy egyenruha – viselését. Tanítási idő alatt nem lehet tüntetni az iskola területén, a tanintézet vezetőségének pedig jóvá kell hagynia a tanulók által alapított civil szervezeteket, különböző köröket. Az igazgatónak jogában áll kezdeményezni az iskolaújságok felfüggesztését vagy betiltását, ha azok tartalma ellentmond a belső szabályzatnak. A szülőknek kötelességük legalább havonta egyszer személyesen felvenni a kapcsolatot a tanítóval vagy az osztályfőnökkel, hogy nyomon követhessék gyermekük iskolai fejlődését. Aszülő vagy gyám rendszeres jelentkezését vezetni kell névvel, dátummal és aláírással.
Tilos a diákok testi fenyítése, a verbális, fizikai vagy érzelmi agresszió alkalmazása. Az oktatási intézmények alkalmazottainak illő öltözetben kell megjelenniük, és felelősségteljesen kell viselkedniük.
Törvény mentén
Az új előírások ugyan sok többletjogot biztosítanak a diákoknak, a tanulók képviselői mégsem elégedettek. Miért csak most jelent meg az új működési szabályzat? – kérdeztük Király András oktatási államtitkártól. „Hosszú időn keresztül készítették elő, számtalan észrevételt vettek figyelembe, végigtárgyalták a szülők, diákok képviselőivel, szakszervezetekkel és tanfelügyelőségekkel is, míg 2014 október-novemberében elkészült egy anyag. Ennek véglegesítése különböző, általam ismeretlen okok miatt húzódott, valószínűleg azért, mert közben kormányátalakítás és miniszterváltás volt, és úgy gondolták, hogy a rendeletet még a régi miniszter írja alá. Ennek következtében a sok huzavona ellenére is meglehetősen félkész állapotban van ez a szabályzat” – foglalta össze tapasztalatait az államtitkár. Szerinte azonban van mód a további változtatásokra, mert miniszteri rendelettel lépett érvénybe a szabályzat. „Egy iskola működését irányító szabályzatnak átfogónak kell lennie, miután több mint 8800 oktatási intézmény működik Romániában. A szabályzatnak olyannak kell lennie, hogy alkalmazni lehessen a legnagyobb bukaresti líceum, a kolozsvári Báthori vagy a világvégi iskola esetében is. Ez viszont egy túlszabályozott működési leírás, amely sokszor szó szerint idézi a tanügyi törvényt. A másik problémám: nehezen tudja eldönteni – mivel maga a tanügyi törvény sem dönti el –, hogy centralizál, vagy decentralizál. Nem veszi figyelembe a földrajzi elszigeteltséget sem” – vázolta Király András. Nem tisztázott azonban, hogy az oktatási intézmények, már az új előírások mentén kialakított belső szabályzat alapján kell kezdeniük a második félévet, vagy csak a következő tanév elejétől kell alkalmazniuk.
Az iskoláknak belső szabályzatot kell módosítaniuk az új szabályzat alkalmazása érdekében – veti fel Kéry Hajnal Bihar megyei főtanfelügyelő-helyettes. „Az új szabályozás sokkal részletesebb, mint a régi, jóval világosabban fogalmaz, olyan tevékenységek szabályozását is tartalmazza, mint az iskolában működtethető különböző vakációs tevékenységek vagy mobiltelefonok használata az iskolában. – Az esetleges fellebbezések tekintetében pedig a tanárnak az is kötelessége, hogy megtanítsa a diákot önmagát helyesen értékelni. Egy idő után ezt megtanulja, és azt is, hogyan készüljön, hogy legközelebb jobb eredményt érjen el.”
Csak részben új tankönyvek
Folyamatosan érkeznek az oktatási intézményekbe az új tantervek alapján nyomtatott tankönyvek, ám sikerről így sem beszélhetünk, hisz végül csak az elsősök számára készült magyar nyelvű anyanyelvi kommunikáció és speciális román tankönyv. A másodikosok továbbra is régi tantervet követő kötetekből tanulhatnak. Matematikából várhatóan román könyv fordítása jut majd el a tanulókhoz. „A könyvek egy része megérkezett, másik része még várat magára. Elég nagy probléma ez, amit a tanítók többsége úgy igyekszik megoldani, hogy állandóan segédanyagokat gyártanak, fénymásolnak” – fejtette ki Bara Lajos, a zilahi Wesselényi Református Kollégium igazgatója.
Jó is, rossz is
Bara Lajos, a zilahi Wesselényi Református Kollégium igazgatója lát jót is, rosszat is az új szabályzatban. „Tapasztalatunk szerint az egyenruha a legjobb megkülönböztető jel. Próbálkoztunk mindenféle megoldással, jelvényekkel, de nem igazán működött. Januárban megérkeztek az egyenruháink, kötelező viselésüket már bele is foglaltuk a belső szabályzatunkba. A lányok választhattak: szarafánt szeretnének vagy szoknyát kis kabátkával. A lényeg, hogy mindegyiken szerepel az iskola logója. A fiúknak zakójuk és nadrágjuk van, az öt-hetedikeseknek és az elemistáknak pedig mellényük” – vázolta az egyenruhahelyzetet az intézményvezető.
A szabályzat az igazgató szerint is többnyire a gyerekek jogaira koncentrál, a kötelességekre kevésbé. A pedagógusokra több megszorítás is vár: „Majd ha konkrétan szembesülünk a fellebbezésekkel, akkor látjuk majd, hogy mit is jelent valójában.”
A bánffyhunyadi Vlădeasa Szaklíceumban a második tanév előtt még nem esett különösebben szó az új szabályzatról –tájékoztatott Mihály Ágnes. „Tudunk róla, de hogy a mindennapi oktatás során mit jelent majd, ezt mindenki csak találgatja egyelőre. Egy írásbeli dolgozatnak amúgy is kell hogy legyen javítókulcsa, ami alapján a diák egyetérthet vagy sem a jeggyel. Azt is találgatjuk, hogy ha fellebbezhetnek a jegy miatt, akkor az hogyan fog zajlani. Azzal fogom tölteni a fél napomat? Tanítunk vagy vitatkozunk? Szerintem egy csomó olyan dolgot írtak le szabályként, ami megfelel a mindennapi morális értékeknek, az ember amúgy is azok mentén él és tanít. Olyan rosszul áll az országban a tanügy, hogy teljesen nyilvánvaló dolgokat kell papírra vetni? Szent Lászlónak is azért kellett szigorú törvényeket hoznia, mert az országban rendetlenség uralkodott” – mondta a kalotaszegi történelemtanár.
Változó vallásoktatás, változatlan fejkvóta
Az alkotmánybíróság határozata értelmében jövő tanévtől nem azt kell kérvényezni, hogy a gyermek ne vegyen részt vallásoktatáson, hanem épp fordítva: azt kell jelezni, hogy igénylik a hittanórákat. Ellenkező esetben a gyermek nem vesz részt ezeken a tanórákon. „A jelenlegi megállapodások – főleg az ortodox patriarchával – úgy szólnak, hogy tiszteletben tartják az alkotmánybíróság döntését, de a vallás a törzsanyag része marad, mint például az anyanyelv, a matematika és egyéb tantárgyak, azaz nem válik opcionálissá. Ennek ellenére kérvényezni kell, hogy a gyerek vallásórát látogathasson” – tájékoztatott Király András oktatási államtitkár. A sokat kritizált fejkvótarendszer – amely az oktatási intézmények finanszírozását biztosítja – viszont változatlannak tűnik. A gyereklétszám csökken, ám ha az osztály továbbra is megmarad, az oktatókat fizetni kell. A problémát több megyei tanfelügyelőség jelezte, bár az eljárás a rendszer 2009-es bevezetése óta folyamatos vita tárgya. A zilahi Wesselényi Református Kollégium azon kevés iskolák egyike, amelyik kijön a keretből, ám a megmaradt összeget az állam visszaveszi, az nem fordítható fejlesztésre. „A tanügyi törvény szerint a minisztériumnak mindenütt biztosítania kell a megfelelő oktatási minőséget, függetlenül attól, hogy sok vagy kevés a gyerek, de meghatároz bizonyos sarokszámokat. A kisebbségi oktatás esetében a minisztérium dönti el, működhet-e osztály 12-es minimális létszám alatt. Itt vannak a mi nagy gondjaink, mert kevesebb gyerekkel is különálló osztályokat akarunk megtartani, ami szülő és oktató szempontjából teljesen jogos, de a jelenlegi fejkvóta mellett ez nagyon nehezen fenntartható. Amíg az oktatás működtetése költségvetési tétel, nem nagyon látom a változtatás lehetőségét.”
Dénes Ida
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Makovecz öröksége: szép házak kőből, fából
Az organikus építészet egyik erdélyi arca, Müller Csaba, Makovecz Imre tanítványaként valósította meg az európai hírű szakember több tervét is Erdélyben. Huszonöt éves építészeti tevékenységéről kolozsvári tervezőirodájában beszélgettünk.
– Mérvadó román építészek szerint is a Makovecz Imre által tervezett, és az ön felügyelete alatt felépített Donáth úti református templom a legszebb a rendszerváltás óta Kolozsváron épült tucatnyi új templom közül. Drágább az organikus építészet, mint a ma divatos vasbeton–acél–üvegépületek?
– Makovecz Imre azt hangsúlyozta, hogy ezek a típusú épületek semmivel sem kerülnek többe, mint a más stílusban készülő építmények. Ez nemcsak a Donáth úti templom esetében igaz, hanem az összes többi, organikus építészeti stílusjegyeket viselő erdélyi épületre is. A beépített felület négyzetméterenkénti 700–1000 eurós átlagára jó ár. A visszafogott költségek azzal magyarázhatók, hogy az organikus építészet elsősorban helyi anyagokat, fát, követ használ fel, helyi mesteremberekkel dolgoztat. Esetünkben a szellemi hozzáadott érték nagyobb, bonyolultabb és összetettebb a tervezőmunka.
– Milyen egyéb érvek szólnak amellett, hogy egy közösség a hagyományos építőanyagokat előnyben részesítő organikus építészeti stílusban emeltessen templomot?
– Ezeknek az épületeknek az értéke túlmutat a funkcionalitásukon. Aki egy Makovecz által tervezett templomban rendezett koncerten vesz részt, megtapasztalhatja annak az épületnek a különleges akusztikáját, hangzásvilága maradandó élményt nyújt. Kolozsváron mind a közönség, mind az előadók elégedettek ezzel a kiemelkedő akusztikai hatással. Egy ilyen típusú épületnek lakásként való felépítése ugyanakkor sajátos életstílust, gondolkodásmódot, szellemiséget is jelent.
– Erdély-szerte ismert építészként, Makovecz Imre közeli munkatársaként szülőföldjétől, Háromszéktől Kolozsvárig a nagy mester számos munkáját ültette át a valóságba. Mit jelentett ez az együttműködés?
– Hálás dolog volt Makovecz Imrével együtt dolgozni. Erdélyből több építész is segédkezett itteni tervei megvalósításában. Jómagam a sepsiszentgyörgyi református ravatalozót, az árkosi ökumenikus ravatalozót, a vargyasi református templomot, a temesvári Új ezredév református templomegyüttest, a kolozsvári Donáth úti református templomot és az Egri-házat építettem az ő tervei alapján. Makovecz dolgozta ki a koncepciót, de nem arra törekedett, hogy mindent ő végezzen el. Sok mindent átadott, hogy én gondoljam végig. Kíváncsian nézte, hogyan visszük tovább a terveit. A munka végén nem az ő elképzeléseit kérte számon, hanem az én egyéni hozzájárulásomat értékelte. Terveinek mi, helyi építészek adtuk meg a végleges műszaki formáját.
– A Ceauşescu-rendszerben, Bukarestben végezte el az egyetemet. Hogyan lehetett a kommunista időbeli iskola megkötöttségeit levetkőzni a rendszerváltás után?
– Az akkori építőtelepi valóság és a bukaresti képzés között volt némi különbség. A bukaresti egyetem érdekes miliőnek számított a nyolcvanas években. Egyrészt, maga az egyetem a híres román építész, Ion Mincu által tervezett, igen érdekes épületben kapott helyet, másrészt az építészeti képzés nyitott volt mindarra, ami a nagyvilágban történik. Amikor az egyetemre már nem jutottak el rendszeresen nyugati szakfolyóiratok, tanáraink arra biztattak, hogy a bukaresti francia és az amerikai könyvtárban nézzünk utána a külföldi szaklapoknak. Nem véletlen, hogy a Bukarestben végzett építészek zöme idővel elhagyta az országot, és nagyon sokan fényes karriert futottak be Nyugaton. Nekem szerencsém volt, mert 1989-ben végeztem, és a rendszerváltás úgy ért Segesváron, hogy igazából még semmit nem terveztem. Abban az időben, persze mindenki a nyugati modernista építészet elkötelezettje volt: úgy hittük, hogy minden, ami Nyugatról jön, az jó és követendő.
– Hogyan jutott el a Kós Károly-féle erdélyi építészeti hagyományokhoz?
– Kós Károly művészetével már a sepsiszentgyörgyi általános rajzosztályban megismerkedtem, de közelebb akkor kerültem hozzá, amikor az egyetemen tanulmányt kértek tőlünk egy jelesebb építészről, illetve annak egy-két épületéről. Így választottam Kós Károlyt és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot. Bukaresti tanáraimra ezzel különösebb hatást nem gyakoroltam, de tízest kaptam. Elismerték a munkámat. Kós építészete már az egyetemen érdekelt, a rendszerváltás után pedig a Makovecz Imrével történő találkozásaim, és az általa alapított és vezetett két és fél éves időtartamú Vándoriskola posztgraduális képzés elvégzése után már nem volt kérdéses, hogy az organikus építészet hagyományait követem.
– Makovecz építészeti iskolája mennyire nyúlik át a Kárpát-medence magyar lakta területein?
– Makovecz hírneve már a nyolcvanas években messze túljutott Magyarország határain. Az általa tervezett sárospataki Művelődési Házat Európa legszebb új épületei közé sorolta egy nemzetközi zsűri. Szintén a nyolcvanas években a Velencei Építészeti Biennálén Makovecz Imre teljes csapatát, a magyar organikus építészetet méltatták. A sevillai Világkiállítás magyar pavilonját már nem kell bemutatni. Amikor először nála jártam 1992-ben Budapesten, a pavilon tervrajzai irodája falán díszelegtek. Makovecz európai rangú és hírű építész volt, Európa-szerte vannak követői, tanítványai. Vándoriskolájába nemcsak Kárpát-medencei magyarok jelentkeztek, hanem Európa számos más országából is érkeztek fiatal építészek. Ezzel együtt a Frank Lloyd Wright és Rudolf Steiner által megalapozott organikus építészet – amit Makovecz Imre külön iskolává emelt – nem tömegépítkezési stílus. A magyar építészeknek mindössze a két százaléka vallja magáénak ezt a szemléletet.
– Nem függ ez össze azzal a ténnyel, hogy néhány Makovecz által tervezett épületről utólag derültek ki különböző hiányosságok?
– Szakemberként állíthatom, hogy az organikus építészet darabjaival nincs több gond, mint más típusú, más stílusú épületekkel. Makovecz Imre volt az egyik legismertebb magyar építész, így magától értetődő, hogy az általa tervezett épületek is a figyelem középpontjában állnak. Utólag mindenfajta épülettel akadnak kisebb-nagyobb gondok, amit rendszerint ki lehet javítani. Klasszikus példa a Berlin ékeként számon tartott Reischstag. Norman Foster által tervezett kupolája az építkezések kezdetétől az érdeklődés kereszttüzében állt, s miután elkészült, egy német építészeti szaklap 200 hibáját sorolta fel. Ettől függetlenül Foster berlini építészeti remekműve egyedi a maga nemében.
– Az ön által tervezett kolozsvári és Kolozsvár környéki lakóházak is egyediek, a környék többi házaitól meglehetősen elütőek. Sok a megrendelője?
– Nem panaszkodhatom, folyamatosan van munkám. Meggyőződésem, hogy sokkal több ilyen lakóházra lenne kereslet, ha az emberek tisztában lennének, hogy mi is az organikus építészet. Sokan nem tudnak választani, mert nem ismerik a lehetőségeket. A tömegízlés nem magától alakul ki, hanem kialakítják. Ezen a téren még sok a teendőnk.
Müller Csaba
A háromszéki Árkoson született 1961-ben. Marosvásárhelyen érettségizett, és 1989-ben szerzett műépítész diplomát a bukaresti Ion Mincu Építészeti Egyetemen. Magyarországi és londoni posztgraduális továbbképzéseken vett részt 1993–1998 között. Makovecz Imre közeli munkatársa volt, számos erdélyi projektjében vállalt társtervezői szerepet. Az Országépítő Kós Károly erdélyi egyesület alapító tagja, a kolozsvári Építészeti és Urbanisztikai Fakultás oktatója.
Az elmúlt tíz évben több hazai és nemzetközi szakkiállításon vett részt. Az 1997-ben alapított Opeion nevű tervező irodája számos, organikus építészeti stílusban épült erdélyi templom, imaház, ravatalozó, menedékház, óvoda, tömbház és több tucat lakóház tervezője.
– Nem keseríti el, amit maga körül lát? Építészetileg merre tartanak a településeink?
– Szembetűnő, hogy nincsenek új középületeink. Ami pedig megépül, ott minden a pénzről és a bürokráciáról szól. Egy építész szellemi hozadéka az utolsó szempont. Az ötven évnyi kommunizmus egyelőre tovább él a közgondolkodásban. Ha valamit építeni vagy módosítani akar, a nyugati ember számára az építésszel való konzultáció épp oly fontos, mint ahogy orvoshoz jár. Nálunk az építész csak nyűg, az ebből fakadó következményekkel együtt. Szép településekhez és szép házakhoz normális életkörülmények és életszínvonal kell. Ma a városrendezési tervek arra törekednek, hogy megvédjék az embereket, ne tegyék tönkre életterüket. Egy földszintes lakóházzal teli utcába lehetőleg ne épüljön négyemeletes tömbház...
– Volna mit tanulni eleinktől?
– Manapság szép házak jobbára csak falun épülnek, ahol még lehet alapozni a hagyományokra. A mai Kolozsvár belvárosi arculatát meghatározó 19. századvégi építészet a tervező, a kivitelező és befektető között létrejött szövetség olyan iskolapéldája, amely ma is elkelne.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gaál Sándor cserkészvezető pedagógusra emlékeztek
A december 13-án lapunk diákmellékletében, a Kovakőben Örökifjú cserkészet címmel megjelent egész oldalas riportban így vélekedett Gaál Sándor, a Romániai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnöke, a 14-es számú Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapat parancsnoka: „A cserkészetben látom egyetlen módját annak, hogy a mai ifjúságot természet-, Isten-, haza-, nemzet- és embertársszeretetre neveljük egyszerre...”
Ezt mintegy lelki hagyatékként hagyta hátra, mert a jó munkát megharcolva, az erdélyi cserkészösvényeket kitaposva, karácsony előtt hirtelen egyik napról a másikra átköltözött az Örök Hazába. Megrendülten fogadta a hírt nemcsak a cserkésztársadalom (gyermekek és felnőttek), hanem az egész város, a természetjárók közössége, az EKE-sek, a pedagógusok, mindazok, akik ismerték. Sokan búcsúztattuk a Vártemplom ravatalozójában, mielőtt hazavitték megpihenni a havadtői anyaföldbe. Gaál Sándor bátyánk sok nemzedék szívébe írta be az Isten, haza és embertárs iránti szeretetet. Jó példával elöl járt minden munkában. Pályája elején a kommandói iskolában nyúlfarmot, csemetekertet tartottak fenn, nyaranta heteket töltöttek a hegyekben. 1981-ben a Jöjjön velünk mintájára megalapította a Pro Natura természetjáró mozgalmat, 1990 májusában a szárhegyi kolostorban bejelentették a Romániai Magyar Cserkészszövetség megalakulását, melynek tizenhét évig volt elnöke. Ezután nem sokkal megalapította a Dr. Kovács Sándor Cserkészcsapatot, mellyel ötévente bejárta Berecktől Fehéregyházáig Petőfi utolsó nyolc napjának helyszíneit, ahogy a Rákóczi-évfordulók alkalmával a Rákóczi-emlékhelyeket.
Maradandó a cserkészet századik évfordulójára szervezett emléktábor. A vadas-tetői cserkészparkot éveken át szépítette, javította, táborhellyé alakította. Erdélyben egyedüli cserkészmúzeumot alapított Aranyliliom néven, melybe egybegyűjtötte a sokéves írott és tárgyi dokumentációt. A betlehemi lángért kilométereket utazott éveken keresztül, hogy a határon áthozza, és eljusson minden csapathoz, minden kisebb-nagyobb településre a szeretet lángja. Sokat pályázott, rendületlenül tervezett, mindig valami jó ügyben járt. Sohasem magáért, hanem a cserkészeiért. Tervek sokasága volt a fejében, melyekről mindig úgy tudott mesélni, hogy magával ragadta a hallgatóságot... Évekig termelte kertjében cserkészeivel és Ibolya nénivel meg Zsuzsa lányával a cukkinit, sütőtökök sokaságát, hogy aztán a tökfesztiválon finom kompót, fasírt, lekvár formájában mindenki megkóstolhassa. A Civil napokon a cserkészetet ismertette; a városnapokon cserkészei a hagyományos gyermekjátékokat lopták vissza a város tudatába; soha nem hiányzott a márciusi megemlékezésekről, magyarságismereti túrákat szervezett; bejárta a Mária-utakat, és társaival útjelzőket festett; a temetőkben a hősök sírjának gondozását szorgalmazta, és cserkészeivel halottak napja előtt rendbe tette az ápolatlan sírokat. Reméljük, az övé sohasem lesz ápolatlan, mindig lesz rajta friss virág az emlékezés és a szeretet jeleként.
A kárpátaljai és a magyarországi szövetségtől is érkeztek öregcserkészek, képviselők, hogy együtt imádkozzanak február 7-én este a belvárosi Szent József-templomban a körzeti és az erdélyi szövetség cserkészeivel, vezetőivel Sanyi bácsi lelki üdvösségéért és családjáért. Szabó Lajos kanonok, a 40-es csapat vezetője a megemlékező szentmisén elmondta, hogy a szenvedésre az egyetlen megoldás a hit. Hinni, hogy él a Megváltó, aki az utolsó napon feltámaszt. Van valaki, aki a kilátástalan helyzetben felemel, megszentel, vigasztal és bátorít. Árvaságunkban egyetlen megoldás a jóságos, szerető mennyei Atyánk. A szentmise végén a 40-es Szent György Csapat egész alakos bannerrel ajándékozta meg a családot és a testvércsapatot – amelyet ki lehet tenni a múzeumban is –, hogy örökre megmaradjon emlékezetünkben Gaál Sándor cserkészvezető pedagógus.
Józsa Zsuzsanna
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Lombon törik a diót” a fiatal vállalkozóknak
A kolozsvári városházán a Cluj Innovation Park tegnap ismertette a sajtónak azt a projektjét, amely során vállalkozói inkubátorházat hoznak létre az induló vállalkozások támogatására.
A Cluj Innovation Park vezetősége – Alexandru Coroian vezérigazgató, Mircea Miheştean kereskedelmi igazgató, Lenuţa Lazariuc gazdasági igazgató és Gáspár István műszaki igazgató – előbb arra emlékeztetett, hogy a Lomb dombon EU-s pénzekből épülő „innovációs város” fog otthont adni a Kreatív Iparágak Regionális Kiválósági Központjának (CREIC), illetve az Üzletkötést és Vállalkozásokat Támogató Központnak (TEAM). A vállalkozói inkubátor a CREIC négyemeletes épületének utolsó szintjén, mintegy 1200 négyzetméteren kap helyet, ahova elsősorban a számítástechnikai és távközlési szektorban tevékenykedő, 2 évnél nem régebben alapított cégeket várják – a szelekciós folyamat áprilisban kezdődik.
Szabadság (Kolozsvár)

Maros menti falvak egykori leírása
FOLYTATÁS LAPUNK FEBRUÁR 11-I SZÁMÁBÓL
Gabud
A 665 lelket számláló, kétfelekezetű, teljesen román falu szőlőktől környékezve, sűrű gyümölcsösök között terül el. Eldugott elhelyezkedése miatt nemesség nem lakott benne. Teljesen jobbágyfalu volt, mindig a csúcsi birtokosoké. Régente pedig a Tomori, Ugron, Bánfi, Horda birtokosok kezén volt. Határa 1767 hold vizenyős, sovány, agyagos talaj, száraz időben búzát és kevéske törökbúzát terem. Lakóit nem bírván táplálni, a gezsei, csekelaki, csúcsi, koppándi határon voltak kénytelenek dolgozni. Határuk gyengeségét pótolta a 32 hold gyümölcsös és 43 hold szőlős, melyet elég szorgalmasan, de annál kevesebb szakértelemmel gondoztak. Ezért, egyedül a besztercei szilva kivételével, sem gyümölcsük, sem boruk nem remekelt.
A helybeli népszokásról pedig az alábbiakat jegyezte föl Szabó Gyula maroscsúcsi állami iskolai tanító: „Itt szokásban van karácsonyi ünnepek alkalmával a »Csillag« (mely a keleti bölcseket Jézus szülőhelyére vezérelte) hordozás és a »Turka« táncolás. A csillag borzos, egy vastag papirból ügyetlenül össze tákolt csillagot ábrázolni akaró valami, melyet »Tri crai de la rasaritu« kezdetű ének kiséretében mutatnak be pár krajcár honoráriumért. A »Turka« egy szeszélyesen felöltöztetett, tollukkal, rongyokkal, zörgökkel felcifrázott legény, kit a »kezes« vezet és táncoltat, kezében egy madárcsőrben végződő botot tart, arra támaszkodva végzi ügyetlen medve táncát, egy színes ágyterítőbe annyira be van burkolozva, hogy csak szemeit lehet a meghagyott két lyukon látni. Madárcsőrével folyton kelepel s csipdéseivel ösztönzi a »zsupinu gazdat« egy pár krajcár adására, mit csőrével vesz el és tesz a »kezes« kezébe. Az így összegyűjtött pénzmagból tartanak ünnepi befejező pálinka ivást.”
Szabadság (Kolozsvár)

Apróka eszponka
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
– Ne, egy apróka eszponka! – kiáltottak fel a frumószai csángó lányok, amikor gyöngyfűzéskor meglátták a pici biztosítótűt.
– A ziherejsztűre mondjátok? – kérdeztem csodálkozva.
A nyárnak épp vége volt. 2006 őszén költöztünk Sepsiszentgyörgyről Moldvába, Frumósza faluba, azzal a céllal, hogy magyarul tanítsuk a helybéli gyerekeket. Jómagam magyartanár lévén, a helyi iskolában kaptam heti 18 magyarórát, akkor 62 gyereket taníthattam. A párom, Neagu Adrián, a magyar házban foglalkozott a gyerekekkel. Írásaim az elmúlt kilenc esztendőnkről szólnak, a magyar nyelvű oktatáson innen és túl tények és hangulatfoszlányok. Mindennek van valami utánozhatatlan ölelése: a nyers és természetes őszinteség. Hiszen ez a frumószai csángó emberek, asszonyok és gyerekek megváltoztathatatlan erőssége.
Ma egy lóra gondolok…
Iskolából jövet ma délben két csoport gyermekkel útban hazafele megláttunk egy szekeret félig a sáncba csúszva, melyet a ló tartott.
Egyszerre hangos, éles ostorcsattogást hallottam. Jött a gazda. Dühösen. Közeledett a lóhoz.
Megfordultam, a mögöttem levő gyerekeket magam elé engedtem. Összekeveredtek. Nem volt már csoport, nyelv, különbség, párba rendeződtek semmi perc alatt.
A gazda elérte a lovát, ütötte, csapta, verte, mi meg mentünk előre. Fülemre tettem a kezem, s közben reménykedtem, hogy egy gyerek sem fordul meg, nem ad hangot, nem áll szembe a gazdával.
Vagy tíz lépés után elviharzott a szekér. Porzott az út, a ló háta és a mi lelkünk. A gyerekek előttem valamikor megfogták egymás kezét… Én is leengedtem a fülemről az enyémet valamikor.
Nem szóltunk semmit, nem fordultak meg. Hallottam a beszédjüket. Hangjuk erősödésével engedték el egymás kezét.
Hirtelen eszembe jutott János. Van annak hét éve, hogy az akkori ötödikeseknek feltettem a kérdést magyarórán: mi a kedvenc állatuk?
János válaszolt:
– Egy lú volt.
– Hogy érted, hogy volt? – kérdeztem értetlenül.
– A tegnap apám megütte a fejszivel – mondta.
(Értsd: megölte.)
S én akkor is azt hittem, hogy szétnyílik a föld alattam. Akár csak ma…
(2014. március 24.)
Kecskésék
Alig fél éves volt a lányunk, amikor májusi délelőttökön szerettem babakocsiban altatni, kint a kertben. Olyankor énekeltem neki, lelkem teljes nyugalmával ringatva őt a tiszta levegőn.
Tartott is ez az idill vagy egy hetet, mikor a szomszédba beköltözött egy család sok kecskével, lóval, tehénnel, mindezek gidáival, csitkójával, bornyával és vagy három fiúgyermekkel. Így amikor kislányom szempillái épp leereszkedtek volna az álom súlya alatt, akkor ott a szomszédban mindig bődületes zajongásba kezdtek. Hol a kecskéket hajtották, hol veszekedtek, de legtöbbször csak úgy, egyszerűen összeverekedtek. Ilyenkor aztán bőgött a kecske, visított a gyermek, ordított az anya, s oda lett a mi összes álommanónk.
A gyerekek mindig mocskosak voltak, hangosak és fegyelmezetlenek. Én meg ideges, zavart és mérges.
Egy hétig ment ez így, mikor kitaláltam, hogy játékokat gyűjtök össze a fiúknak, hátha csendesebbek lesznek, ha nem csak a kecskékkel játszhatnak. Nagy bőszen és lendülettel kiáltottam az egyik fiúnak, hogy jöjjön a kerítéshez, mert adnék valamit. Haragudtam a zaj miatt, így összehúzott szemöldökkel néztem rá. S találkozott a tekintetem egy gyönyörű kék gyerekszempárral. Kíváncsiság és gyengédség bársonya záródott benne, s egyből legyőzte az én hideg szikráimat. Abban a percben megszégyelltem magam, hiszen tulajdonképpen három fiúcskára haragudtam, akik épp játszottak.
Közben eltelt az az egy hónap, jött a nyári vakáció, s mire mi ősszel visszatértünk Moldvába, már az úton túl, velünk szemben laktak. Akkor kezdett a lányunk tejet inni, s tudtam, hogy az anyatej után a kecsketej a legajánlatosabb. Nem volt közelben más kecske, hát átmentem hozzuk, s kértem kecsketejet, próbából, hogy lám, megissza-e életünk értelme? S itta, pont úgy, mint az anyatejet, így hát tőlük vásároltuk ezentúl, ami rendszeres kommunikációt igényelt.
Időközben a fiúkat is beíratták az iskolába, s egyszer csak jöttek, hogy ők járnának magyar órára.
Mondom én, hogy de ők ortodoxok, mire jó az nekik, mire mondják ők, mert szeretnék. Hiperaktív, olvasási nehézségekkel küzdő ortodox gyerekek, akik mindig jelen vannak az óráinkon.
A tegnap nagy lapra rajzoltak. A nagyobbik kecskés fiú nagy, színes virágokat rajzolt. Ott kuporogtam mellette a földön, néztem, ahogy születnek a virágai. Tekintetünk hirtelen összeér, ugyanaz a nyitott, tiszta és mosolygós pillantás, amivel akkor, ott, a két évvel ezelőtti májusi délelőttön megszelídített.
– Nem van baj! – mondja, s rajzol tovább…
Láttam már sírni, láttam hideg esőben mezítláb szaladni, láttam és hallottam verekedni és nevetni, óriási színes virágokat rajzolni, igazi gyermeknek lenni!
Köszönöm.
(2014. május 28.)
A sósvízbe merített sajt meséje
Frumószán a mezőn átal, a kanyargós utakon túl, egy ösvényen felfele az erdő szélétől egy kicsit bennebb, van egy sósvizű kút. Egy óriási gyöngyszemre hasonlító kerekség a földben, ami tömény sósvizet tart öblében.
Annyira sós az a víz, hogy a falusiak körében szokás a disznó húsát elmeríteni az onnan hozott vízbe, hogy jó sokáig eltartson.
Nekem is van ebből a kútból mindig vizem. Vasárnaponként használom.
A piacról veszek házi kecske-, juh- vagy tehéntejből készült sajtot. Itthon kockákra vágom, egy tálkányi sósvízbe teszem 8-10 percre. Lecsepegtetem és készen is van telemea.
Aki nem hiszi, járjon utána, asztalunkon megtalálja.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)

Az Árpád-kori Magyar Királyság európai kapcsolatrendszeréről
A Kós Károly Akadémia Alapítvány csütörtök esti meghívottja Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutató professzora volt, aki Az Árpád-kori Magyar Királyság európai kapcsolatrendszere címmel tartott előadást a Bernády Házban.
A Kós Károly Akadémia Alapítvány történelmi előadássorozatának harmadik rendezvényén Zsoldos Attila akadémikus a középkori Magyarország Európához kötődő politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatait ismertette.
Politikai viszonylatban Szent István koráig nyúlik vissza az európai kapcsoladrendszer. Az államalapító felesége II. Henrik német-római császár húga volt, e családi kötelék által alakul a kapcsolat egy viszonylag békés időszakban, ugyanis a 10-ik századi háborús, zűrzavaros évtizedekhez képest ez a korszak páratlanul békésnek mondható. Mire Henrik meghal és új uralkodó lép a helyébe, 1030-ra annyira megerősödik Magyarország, hogy ha nem is könnyűszerrel, de képes visszaverni a hódító törekvéseket. Az 107-es években II. Gézának, majd, a később szentté avatott László királynak sikerül a német támadásokat visszavernie és stabilizálnia az önálló Magyar Királyságot.
A középkori Horvátország elfoglalásáról szólva Zsoldos Attila elmondta, 1090-ben nem beolvasztotta, hanem sikerült szorosan magához csatolni Magyarországnak az Adria partján fekvő országot. Ez azt is jelentette, hogy néhány évtized alatt, ami az alapítás óta eltelt, regionális nagyhatalommá vált az ország.
A 13-ik századból sokkal több forrás maradt fenn, mint az előző évszázadokból, - mondta a történész, ezért sokkal több mindent tudunk az akkori eseményekről. A század közepén a tatárjárás okozott gondot a magyaroknak, akiket teljesen felkészületlenül ért e hódítás. Ugyancsak a 13-ik század egyik jelentős eseménye a harcias Frigyes és IV. Béla csatája, amit a magyarok elveszítenek, de az osztrák uralkodónak dárda fúródott a szemébe, amit nem élt túl, az örökségért pedig hosszú küzdelem kezdődött, amelyből a magyar király is kivette a részét.
A középkori Magyarország keresekedelméről elnagyolt ismereteik vannak a történészeknek, a háborúk, harcok, békés időszakok változásával úgy tűnik, a kereskedelem nem volt túl fontos a krónikásoknak. A hátramaradt dokumentumok alapján megállapítható, hogy inkább keleti kapcsolatok jellemezték az akkori Magyarország kereskedelmét, ami a 13-ik században változik és válik dominálóvá a nyugati kereskedelem.
Ami a kultúrát illeti, a legerősebb a nyugati dominancia, a papok, szerzeteresek, akik nyugati egyetemeken tanulnak, megszerzett tudásukat otthon próbálják hasznosítani.
Előadása végén Zsoldos kitért arra is, hogy mit írtak, milyen leírások, úti beszámolók maradtak fenn a középkori Magyarországról. A nyugati mesékben az egzotikus, különös szereplő sokszor magyar királyfi vagy királylány. Az események közül főleg azokat jegyezték fel, ami szenzációszámba ment, például Gertrudis halálával többen is foglalkoztak. A kereskedők adtak még leírásokat az országról, annak városait, kereskedelmi centrumait ismertetve.
Antal Erika
maszol.ro

Magyar nyelvű média szakot hirdet a Sapientia felvidéki diákok számára
Újságírás, filmrendezés, operatőri szak – a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Természettudományi és Művészeti Karának (EMTE) ezekre a képzéseire felvidéki fiatalok jelentkezését is várják. A Szlovákiából érkező hallgatóknak a későbbiekben ösztöndíjat is biztosítanának. Mivel a Felvidéken nincs magyar nyelvű újságíróképzés, az erdélyi lehetőség jelentősen hozzájárulhatna a színvonalas hazai magyar újságíró-utánpótlás folyamatos biztosításhoz, ráadásul a képzés elvégzése után Kolozsvárról vélhetően többen térnek majd vissza szülőföldjükre, mint más magyarországi egyetemekről – érvel a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap (MTVA) és a Kós Károly Kollégium, amely a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemmel közösen egy olyan ösztöndíjprogram kidolgozásán dolgozik, amelynek keretében öt, az újságírás iránt érdeklődő Kárpát-medencei magyar fiatalnak biztosítanának ösztöndíjat minden évben. A rendszer a 2016/17-es tanévre épülhet ki.
A Sapientia Természettudományi és Művészeti Karán már tíz éve működik filmművészet, fotóművészet és média szak, a következő akadémiai évben azonban a budapesti ELTE-vel együttműködve elindítják a filmtudomány mesteri szakot is, amely kétéves nappali képzést jelent. Az egyetem honlapján a felvétlizőknek menüfül alatt beiratkozás külföldieknek menüpont is található, amely részletesen tájékoztat a jelentkezés feltételeiről, és részletes információkat nyújt az alap- és mesterképzésekről.
Az MTVA és a KKK törekvése egyébként összecseng azokkal a magyar kormányzati szándékokkal, amely egy átjárható határon túli magyar felsőoktatási intézményrendszer kiépítését vette tervbe. Rétvári Bence, az EMMI parlamenti államtitkára egy televíziós műsorban korábban arról beszélt, úgy szeretnének a Kárpát-medencére tekinteni, mint egy nagy egységes felsőoktatási térségre, hogy a magyar anyanyelvű diákok "ne csak határon belül, de határon túl is jelentkezhessenek magyar nyelvű képzésekre. A megújult Felvi.hu oldalon 21 határon túli intézmény szerepel, amely több, mint 200 képzést kínál. Szeretnénk, ha valaki abban gondolkodik, hogy továbbtanul, akkor meg legyen a lehetősége, hogy elmenjen Kolozsvárra, vagy éppen a Felvidékre tanulni" – fogalmazott.
Felvidék.ma

A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek (2.)
A második Neptun: sovány sikerek
A következő találkozó 1993. július 15. és 17. között zajlott, célja a gerzensee-i tárgyalások folytatása és az ott elfogadott ajánlások gyakorlatba ültetésének felülvizsgálata.
A találkozó előtt Larry Watts jelentést készít A gerzensee-i egyezmény jelenlegi helyzete címmel. Ebből kiderül, hogy az egyedüli konkrét intézkedés, amit a Gerzensee óta eltelt fél év alatt sikerült megvalósítani, a magyar tanárképzés számára elkülönített (és nemzetiségi arány szerint amúgy is kijáró) 300 hely a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Kevésbé látványos siker a Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása (a nem túl hosszú életű tanácsot több forrás is sóhivatalnak, kirakatintézménynek nevezte).
A kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról szóló kormányhatározatot megfogalmazták, de végül nem fogadták el – áll a jelentésben. Nem meglepő, hogy a Neptunon elfogadott ajánlások – némileg pontosítva – megismétlik a gerzensee-i egyezményt. Itt mondják ki, hogy az Oktatási Minisztérium küldjön átiratot a BBTE-nek, melyben közli, hogy rendelkezésére bocsátja azt a 300 helyet, melyben megegyeztek az 1993–1994-es tanévre, és melyet a magyar tanárképzés számára különítenek el.
A második Neptun-találkozó után, 1993 nyarán kapnak nagyobb médiavisszhangot a tárgyalások, ekkortól kerülnek össztűz alá a találkozók résztvevői, románok és magyarok egyaránt. Az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay–Borbély–Frunda triót, hogy mandátum és az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel.
Ettől a pillanattól kezdve a PER kármentéssel foglalkozik: a tét a tárgyalások folytatása, valamint annak elkerülése, hogy a magyar tárgyalópartnerek – ahogy Watts fogalmaz: „a mi embereink” (our guys) – politikai karrierje derékba törjön. A moderátorok értelmezése szerint ez egyben azt jelentené, hogy az RMDSZ-en belül a tárgyalásokat elutasító, „mindent vagy semmit” elve szerint politizáló radikálisok győzedelmeskednek a mérsékeltek fölött.
Atlanta: az előremenekülés
A PER előtt álló lehetőségeket egy 1993 szeptemberében Larry Watts által írt elemzés mérlegeli. Ebben felmerül, hogy vajon nem lenne-e jobb az RMDSZ-en belüli mérsékeltek védelmében jegelni a találkozókat, míg a vihar elvonul. Watts végül épp ellenkezőleg, a találkozók folytatására tesz javaslatot, azzal a különbséggel, hogy annak tematikája világosan elkülönülne az addigi találkozóktól, a résztvevők körét pedig kiszélesítenék. A kormány képviselői mellett az ellenzéket is meg kell hívni, ugyanígy magyar részről: nemcsak az RMDSZ képviselői, hanem más magyar személyiségek is jelen lehetnének. Ez folytatása lehetne a PER eddigi erőfeszítéseinek, megmutatná, hogy az amerikai szervezet pártoktól független, és lehetőséget adna arra, hogy a magyar közösség és az RMDSZ saját politikai stratégiát fogalmazzon meg ahelyett, hogy néhány, Budapesthez közel álló figura diktálja azt – érvel a bukaresti iroda vezetője.
„Vérlázító” követelés az utolsó pillanatban
Így kezdődik el az utolsó fontos találkozó szervezése, melyre az atlantai Carter Centerben 1995. február 14. és 15. között kerül sor. A szervezés távolról sem zökkenőmentes: az utolsó pillanatban – amikor már a helyszínt és a meghívottak listáját is véglegesítették, a repülőjegyeket pedig megvették – az RMDSZ azt kéri, hogy Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozója, Csapó József is jelen lehessen.
Ez Watts szerint „vérlázító” (outrageous) követelés – annál is inkább, mert a román fél és az amerikai moderátorok is azt tartanák természetesnek, hogy ebben az esetben a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nemzeti Egység Pártja (PUNR) képviselője is tárgyalóasztalhoz üljön. Ezt azonban az RMDSZ nem fogadja el (végül a PUNR egyik képviselője mégis elutazik Atlantába, azonban csak megfigyelőként, hozzászólási jog nélkül vesz részt a megbeszélésen).
Titkos kiegyezés?
A Neptun-kérdéskör leghomályosabbika az, hogy az RMDSZ-ben ki tudott a PER-féle közvetítésről, hogyan esett a választás a Tokay–Borbély–Frunda trióra, konzultáltak-e a szervezettel, és pontosan milyen mandátummal rendelkeztek.
E kérdések megválaszolása azért nehéz feladat, mert az interjúalanyok több mint húsz év után nem emlékeznek minden részletre pontosan, és az RMDSZ bukaresti politizálásának kulcsfigurája, Domokos Géza már nem él.
Annak idején az RMDSZ mint szervezet távolról sem volt annyira bürokratikus, mint most, nagyon sok mindent személyes kapcsolatok, véletlen találkozások, éjszakába nyúló gyűlések, viták határoztak meg. Ennek az időszaknak a dokumentálása túlmutat lehetőségeinken.
Egy példa arra, hogy mennyire spontán módon történtek dolgok akkoriban: „Bementem az RMDSZ akkori bukaresti székházába, ott volt Livia Plaks. Én nem tudtam, kicsoda ő, viszont ő ismert. Hívott, lenne-e kedvem elmenni egy találkozóra. Én azonnal igent mondtam” – mesélte az Átlátszó Erdélynek Tokay.
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy az interjúk során az alanyok – Frunda, Borbély, Tokay és Markó – képtelenek voltak kilépni a saját, régóta felépített narratívájukból, így viszonylag kevés konkrét részlet derült ki tőlük.
Az információk alapján azonban kijelenthető, az RMDSZ-ben tudtak a PER-kerekasztalokról. Az első találkozóra magát az RMDSZ-elnököt, Domokos Gézát is meghívták. Azután belső fórumokon, ilyen-olyan találkozókon, beszélgetéseken több ízben is szó esett ezekről.
„Akkoriban, a kilencvenes évek elején Romániát keresztül-kasul bejárták nyugati civil szervezetek, alapítványok, politikusok, és hát mindenki meg akart tanítani minket a demokráciára” – mondta leplezetlen iróniával Markó Béla, akit közvetlenül a gerzensee-i találkozó előtt, 1993 januárjában választottak meg az RMDSZ elnökévé. Őt Borbély László hívta a gerzensee-i találkozóra, azonban nem ment el, mert nem tartotta azt fontosnak.
Az Átlátszó Erdélynek adott interjúban a politikus kijelentette, a PER által szervezett találkozók sokáig nem tűntek többnek, mint újabb nyugati kísérletnek a romániai etnikumközi viszonyok javítására. Az akkori gyakorlat szerint az RMDSZ politikusainak nem kellett külön engedélyt kérniük arra, hogy ilyen rendezvényeken, kerekasztal-beszélgetéseken részt vegyenek – mondta, hozzátéve, hogy „tárgyalni mandátum nélkül is lehet, megegyezni nem”.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az RMDSZ szervezetének belső eljárásai a kilencvenes évek elején még gyermekcipőben jártak. Az, hogy csakis az RMDSZ elnöke által adott mandátum, jóváhagyás birtokában lehet tárgyalni, épp a Neptun-ügy kirobbanása után vált szabállyá a szervezeten belül.
Ekkor egyébként még tapasztalatlan, viszonylag fiatal, a nagypolitikában kevéssé jártas politikusok voltak mindannyian. Az angolnyelv-tudás sem volt a tárgyalócsapat erőssége: a feljegyzések között több, legfeljebb középszintű angolnyelv-tudással megfogalmazott iratot találtunk. A nyelvtudás azért fontos, mert a beszélgetések rendszerint angol nyelven folytak, és csak akkor tértek át románra, ha a részleteket kellett rögzíteni.
Csak az Atlantába tartó delegáció kapott valamiféle felkészítőt arról, hogy nemzetközi szinten hogyan kell tárgyalni, mi az, amit az amerikaiak fontosnak tartanak, és mi az, amit nem. „Segítettünk egymásnak, de hát vak vezetett világtalant” – fogalmazott erről a Niculescu Anton akkori kabinetvezető által írt összefoglalóról Markó Béla.
Kisebb szolgálatok, honorok
A PER kisebb szolgálatokkal, esetenként pénzzel honorálta is a találkozókon részt vevő magyar politikusokat. Borbély Lászlónak egy amerikai ösztöndíj megpályázásához adnak ajánlást 1992 novemberében, a gerzensee-i találkozó előtt.
1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazza a PER: feladata jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. (Borbély László tagadta, hogy nyert volna amerikai ösztöndíjat. A vele készült interjút visszakérte, majd, mivel kevesellte, hogy miután egy órát szánt ránk, csak két bekezdést használtunk, arra kért, egyáltalán ne használjuk a nyilatkozatát.)
Kérdés azonban, hogy ezeknek a Borbély által kézzel, magyarul írt beszámolóknak, politikai elemzéseknek mennyi hasznuk volt akkor, amikor – mint láttuk – a PER Larry Watts kapcsolatai révén naprakész információkkal rendelkezett a bukaresti mozgásokról.
1996 áprilisában a PER Frunda Györgyöt is alkalmazza a „romániai magyarsággal kapcsolatos projektek tanácsadójaként”: a politikus 2400 dollárt kap ezért – számításunk szerint ez kétévnyi nettó átlagfizetésnek felelt meg abban az időben.
Frunda állítása szerint nem pénzt, hanem egy számítógépet kapott a PER-től. Ez azért is valószerű, mert a dokumentumok között van is egy számítógép-árajánlat, amire pirossal valaki ráírta: „Frunda”. Miért problémás ez?
Akadémiai körökben, főleg Nyugaton bevett szokás, hogy a meghívottaknak napidíjat, konferencia-részvételi díjat fizetnek, továbbá esetleges szolgálataikat külön is honorálják. Kassof maga is megerősítette, hogy ez gyakorlat volt a PER-nél.
Ebben az esetben azért problémás a kifizetések és ajándékok elfogadása, mert ezeken a találkozókon nem tudományos vita, hanem érdekérvényesítés folyik, politikai alkuk köttetnek. Kérdés, hogy az RMDSZ politikusai mennyire tudták hatékonyan képviselni a közösség érdekeit akkor, amikor el voltak köteleződve a PER felé, mely szervezetnek érdeke, hogy a felek minél hamarabb megegyezzenek.
Egyébként egy, a PER munkálataiban sokáig részt vevő tudós számára is hasonló dilemma fogalmazódott meg akkor, amikor a PER pénzt ajánlott neki. „Úgy éreztem, épp ez a közvetítőszerep tűnik el (…) akkor is, ha ők akkor azt mondták, hogy ez nem olyan értelmű pénzelfogadás, hanem egy infrastrukturális háttér biztosítása” – mesélte (végül szintén elfogadott egy laptopot, ami a kilencvenes években nagyon drága munkaeszköz volt).
Allen Kassof az eredményekről
Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély munkatársa interjúban tette fel Allen Kassofnak a kérdést: Annak ellenére, hogy a PER Bukarestben és Marosvásárhelyen is működtetett irodákat, úgy tűnik, hogy 1995 után a magyar–román viszony kikerült a reflektorfényből. Miért nem volt az atlantai találkozónak folytatása?
Kassof válasza összegzi mindazt, amit az amerikaiak eredményként könyveltek el: „Ez nem pontos, mindkét féllel folytattuk a konzultációt. 2000 februárjában, a választások előtt a PER szervezett egy találkozót, ahol a nagy politikai pártok ígéretet tettek arra, hogy nem használják ki az etnikai kártyát a kampány során.
2005-ben pedig a PER egy autonómiatémájú konferenciát szervezett Marosvásárhelyen. Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezenfelül olyan protokollumrendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Az Átlátszó Erdély nyomán összeállította:
Farkas Réka
(első rész: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. febr. 7.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Belföldi hírek
Johannis újra üzent a parlamentnek
Klaus Johannis államelnök ismételten felszólította a politikai osztályt, értse meg, hogy a korrupt személyekkel szemben toleráns parlament soha nem fog tiszteletnek és bizalomnak örvendeni az állampolgárok körében.
Ez már a második üzenet a parlamenti képviselők mentelmi jogának felfüggesztése témájában, amit az államelnök a Facebook közösségi oldalra feltesz: Johannis első ízben csütörtökön, az Európa Tanács ülése közben kommentálta a témát, kijelentve, arra számított, hogy a szenátus jóváhagyja a bűnvádi eljárás elindítását Varujan Vosganian liberális szenátor ellen. Az államfő tegnap visszatért a témára, és azt írta a közösségi oldalra: „egyszerűbbé és átláthatóbbá kell válniuk azoknak az eljárásoknak, amelyekkel a parlamenti képviselők, volt vagy jelenlegi miniszterek bűnvádi eljárás alá helyezésére, őrizetbe vételére, letartóztatására vonatkozó kéréseket hagyják jóvá”.
Vosganiant kilökte pártja
Varujan Vosganian szenátor, aki esetében a szenátus elutasította az ügyészségnek a bűnvádi eljárás elindítására vonatkozó kérését, tegnap délután bejelentette, hogy kilép a Nemzeti Liberális Pártból (NLP). Döntését azt követően tette közzé, hogy Alina Gorghiu, az NLP társelnöke pártja szenátoraihoz intézett tegnap reggeli levelében kijelentette, nem maradhat politikai következmények nélkül a szenátus csütörtöki lépése Varujan Vosganian ügyében, és nehéz elfogadnia a „téves utat”, amelyet a liberális szenátorok egy része választott. Egyúttal Gorghiu felkérte Vosganiant, hogy lépjen ki a pártból, ha pedig ez nem történik meg, javasolni fogja az NLP-ből való kizárását.
Vallásóra: kérni kell felvételét
A tanulóknak iskolai tagozatonként (elemi, általános, gimnáziumi) valószínűleg egyszer kell majd kérelmezniük a vallásórákon való részvételt, a 2015–2016-os tanévben azonban minden diáknak választania kell, hogy jár-e vallásórákra, függetlenül attól, hogy hányadik osztályos – nyilatkozta Sorin Cîmpeanu. Az oktatási miniszter elmondta, az alkotmánybíróságnak a vallásórákon való részvételre vonatkozó döntése után az oktatási minisztérium kidolgozza a módszertanát annak, hogyan alkalmazzák majd az új előírást. „2015 szeptemberétől kezdődően a vallásórák kötelezőek az oktatási minisztérium és az iskolák számára, de opcionálisak a tanulók számára. A módosítás abban áll: az új tanévben a tanulóknak kérelmezniük kell, hogy részt vegyenek a vallásoktatáson, míg tavaly azt kellett kérelmezniük, ha nem akartak részt venni” – szögezte le a tárcavezető.
Bővült a gazdaság
Az elemzők várakozásait meghaladó mértékben, 2,9 százalékkal nőtt tavaly a gazdaság – derült ki az Országos Statisztikai Intézet tegnap közzétett gyorsjelentéséből. A tavalyelőtti utolsó negyedévhez képest 2014 negyedik negyedévében 2,6 százalékkal nőtt a bruttó hazai termék (GDP), az előző, harmadik negyedévhez képest pedig 0,5 százalékkal bővült. Romániában ezzel együtt némileg lassult a gazdasági növekedés a 2013-ban regisztrált 3,5 százalékos bővüléshez képest. A Nemzetközi Valutaalap a napokban nyilvánosságra került elemzése azt valószínűsítette, hogy a GDP tavaly 2,7 százalékkal haladta meg a 2013-as szintet. Az elemzők szerint a belső fogyasztás, illetve az ipari termelés főleg külföldi megrendeléseken alapuló, több mint hatszázalékos bővülése áll a gazdasági növekedés hátterében.
Még kisebb az infláció
Januárban tovább csökkent Romániában az éves infláció, amely 0,4 százalék volt – közölte az Országos Statisztikai Intézet. Egy hónappal korábban 0,83 százalékos éves inflációt jegyeztek, ami akkor történelmi mélypontnak számított. Decemberhez képest a havi inflációs ráta szintén 0,4 százalék volt. Az elmúlt tizenkét hónapban az ezelőtti tizenkét hónaphoz képest a fogyasztói árak átlagban egy százalékkal emelkedtek. Januárban az élelmiszerek ára decemberhez képest 0,57 százalékkal emelkedett, a nem élelmiszereké 0,23 százalékkal, a szolgáltatásoké 0,61 százalékkal nőtt.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Anyanyelve nem román („Mondtuk eleget, mondja most már más is”)
Amikor 1997-ben betettem a lábam Székelyföldre (fogalmam sem volt, hogy így hívják, mert akkoriban a HAR-KOV elnevezés sokkal gyakoribb volt), tele volt a sajtó az 1989–1992-es események, a kisebbségekkel szembeni gyűlöletet és mérget köpködő politikai vezetők őrülete és paranoiája táplálta előítélettel. Ezek az előítéletek talán azért nem tudtak befolyásolni, mert fiatal voltam, és teljesen más dolgok foglalkoztattak, mint a tévénézés és az ultranacionalista sajtó olvasása.
Mindazonáltal elkerülhetetlen volt az érintkezés az ilyenfajta elemekkel, tekintettel arra, hogy közvetlenül az 1989. decemberi események után mindenki olyan dühvel kezdte mondani a véleményét, mint akinek évtizedekig pecek volt a szájában. Moldvai vagyok, nem születtem és nem nevelkedtem magyarok között. Elég toleráns, a nacionalista elemek túlhangsúlyozásától mentes térségből származom, de – sajnos – még mindig elég nagy a tudatlanság a fejekben, hogy az emberek komolyan vegyék és elfogadják a felületes címkézéseket. Székelyudvarhelyre való indulásom előtt, ahol az elkövetkező időszakban lakni szándékoztam, és ahol tíz évig tanítottam aztán román nyelvet, a következő szavakkal búcsúztattak: „Ne menj, kedves, mert megkéselnek a magyarok!” (tömbházbeli szomszédasszony). A magyarok nem késeltek meg. De gyökerestől kimetszették minden előítéletemet afelől, milyen lesz velük az együttélés egy olyan térségben, ahol ők alkotják a döntő többséget. Természetesen ott sem szabadultam meg a szélsőségesektől és a szélsőségességtől, a sztereotípiáktól és azoktól a kísérletektől sem, melyekkel olyan irányból akartak befolyásolni, amit hevesen elutasítottam, bár az elején nem rendelkeztem elég érvvel. Akkoriban olyan cikkek jelentek meg a központi sajtóban, melyek a „székelyudvarhelyi románok Gulágjáról”, a „román népesség enklavizálásáról” és sok más olyan dologról szóltak, melyeket még most is hallok, és amik a tudatlansággal és a szavakkal történő manipulálással szembeni tehetetlenség érzését keltik bennem. Az ott töltött tíz év alatt sohasem éreztem ilyesmit. Ugyanis nem zártam be magam a nyelvi közösség kényelmébe, hanem kerestem a kapcsolatot azokkal az emberekkel és főleg azokkal a közös elemekkel, melyeket csak akkor nem képes észrevenni az ember, ha vak vagy elvakult. A székelyekkel kapcsolatban a nyelv sohasem volt akadály. A bármiféle kommunikációs kísérletre adott örök „nem tudom/nem értem”-ről szóló városi legenda ugyanazon kisstílűség része, célja a feszültségek és nézetkülönbségek fenntartása a térségben. És ha már a nyelv került szóba, újra ki kellene mondani, amit központi szinten mindig is figyelmen kívül hagynak: ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg. Hargita és Kovászna megyében kiterjedt területek vannak, ahol a gyermekeknek nincs lehetőségük az utcán megtanulni románul. Lehet, hogy egyesek nehezen értik meg az anyanyelvnek ezt az aspektusát, jelentőségét, a tényt, hogy az ember legfontosabb szellemi eleme az anyanyelv. Annyiszor hallottam a bíráló szavakat, hogy képtelen voltam nem felháborodni az elemi megértés hiánya miatt. Nem empátiáról beszélek, mert ahhoz bizonyos fokú kultúra és érzelmi intelligencia szükséges. A gyermekek olyan családokba születnek és nevelkednek, amelyekben magyarul beszélnek. Egy magyar anyanyelvűtől nem követelheti meg senki, hogy gyermeke születésétől kezdve egy, az övétől eltérő nyelven beszéljen hozzá. Éppen a kommunikáció lényegétől fosztanánk meg: az érzelmek átadásától. A románnyelv-oktatás és főleg a gyermekek eredményei az egyik legkényesebb kérdés mind a mai napig. És itt nem a vizsgaeredményekről beszélek, azok szinte az egész országban katasztrofálisak, hanem a 12 éven keresztül, heti 3–5 órában folyó nyelvtanítás funkcionális eredményeiről. Miért nem képesek a gyermekek románul beszélni? Miért van az, hogy 18–19 évesen nem tudnak úgy kommunikálni, mint az iskolában tanult bármely másik nyelven? Miért tudnak több száz oldalt fejből visszamondani akadémikus nyelven, de nem képesek elmesélni az előző napi történéseket? Az első ok, ahogy a román nyelvet tantárgyként kezelik. Bár megpróbáltak kidolgozni néhány kisebbségeknek szóló tankönyvet, mindig ugyanabból az előfeltevésből indultak ki: a gyermek ugyanúgy beszéli és érti a román nyelvet, mint a román anyanyelvű családból származó. Márpedig ez teljesen téves. Irreális állításból indulnak ki és fájdalmas valósághoz érkeznek, a tanárok a szülőket hibáztatva és viszont. Az igazi vétkesek pedig nem csinálnak egyebet, mint minden évben megállapításokat tesznek, elemeznek, kommentálnak és kitartanak amellett, ami megfelel nekik, bár még nem sikerült megértenem, hogy miért… A második ok a román nyelv és irodalom tantárgy megközelítési módja, már az első tanévtől és az első óráktól kezdve. A helyzet megértéséhez rendelkeznünk kellene annyi empátiával, hogy belebújjunk egy anyanyelvi iskolába járó elsős-másodikos gyermek bőrébe. Ő ezt a nyelvet hallja születésétől kezdve, ezen becézik vagy feddik meg szülei, ezt beszéli az utcán, az üzletben, játék közben… Mert – a többség véleményével ellentétben – ebben a térségben nincs kétnyelvű közeg, annak dacára, hogy élnek románok is. A gyermek lelkesen kezdi az írás-olvasás tanulását. A kerettanterv pedig hét-nyolc óra anyanyelvoktatást és négy óra románt ír elő hetente. Párhuzamosan elkezdi tanulni, és az ábécé meg az egész logikája a feje tetejére áll: a c az ţ, de k is, az sz az s, de a másik nyelvben nem létezik, a j csak az egyik nyelven j, a másikon meg zsének ejtik. Ami az ő nyelvén zs... (Már szédülnek? Nos, ő még csak hétéves, és tudnia kell!). Tud majd olvasni első osztály végén? Biztosan nem. Főleg úgy, hogy a négy órán kívül sehol máshol nem kerül kapcsolatba a román nyelvvel. És ez így folytatódik majd 12 éven keresztül. Azt is hallottam még – természetesen olyanoktól, akik nem ismerik a helyi valóságot –, hogy „nem akarnak megtanulni”. És akkor miért van, hogy a térségben már több mint 15 éve működnek iskolán kívüli román nyelvtanfolyamok, ahol a hároméves gyermektől a munkát kereső felnőttig lehet résztvevőket találni? Ki vádolhatja rosszakarattal ezeket az embereket? És főleg, felmerül bárkiben a kérdés, hogy miért kell nekik ezért fizetniük? Mert azokat az órákat tanárok tartják az oktatás támogatására létrehozott alapítványokon vagy magániskolákon keresztül. Most indul egy magyarországi program ugyanezzel a céllal. Ami ránk nézve szégyen. Szégyen, hogy inkább megtagadunk és semmibe veszünk olyan embereket, akik csak a választások alkalmával jutnak eszünkbe, amikor szükség van a szavazatukra, vagy olyan alkalmakkor, amikor nacionalista mérget köpködhetünk, és zászlók kitűzését ítélhetjük el. Mert a zászlók fontosabbak lettek, mint a gyermekek jövője. És mielőtt befejezem, még hozzátenném: csaknem nyolc évvel azután, hogy távoztam onnan, a lelkem még mindig az ottani emberekkel maradt, és azon gondolkodom, mit kellene tenni gyermekeikért, hogy egyenlő esélyeik legyenek az országban. És ami motivál, az a tanulás iránti szeretetük, a tanulás iránti szinte tapintható vágy, mely tíz év alatt bebizonyította számomra, hogy lehetséges. Csak el kell fogadnunk a valóságot, és alkalmazkodnunk kell hozzá. A többi magától jön.
FLORINA VAIPAN
Forrás: Corbiialbi.ro, Florina Vaipan: Gânduri de la o „moldo-ardeleancă” rătăcită în Secuime
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

„Nincs két ortodoxia”
A magyarságot a görög-keleti kereszténységgel együtt említeni sokak számára idegenül csenghet, főleg Romániában, ahol az ortodox hit 2006-ig államvallásnak minősült, míg a Parlament az Európai Unió nyomására meg nem változtatta a felekezeti törvényt. Pedig vannak, akik számára a kétféle identitás nemhogy összeegyeztethetetlen, hanem inkább szétválaszthatatlanul összetartozik. A keresztény egységért tartott ökumenikus imanyolcad keretében Nagyváradra érkező KALOTA JÓZSEFFEL, a Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus Magyarországi Orthodox Exarchátusának protopresbiterével Tasnádi-Sáhy Péter beszélgetett.
A névjegyén rendkívül hosszú titulus szerepel, mit takar ez a tisztség pontosan?
Ez valóban hosszú titulus, mondhatnám egyszerűen azt is, hogy a magyarországi egyházak közül a legősibbnek vagyok a vezető képviselője. Már a vándorló magyarság körében is jelen volt a kereszténység, méghozzá az a formája, amit mi képviselünk, hiszen abban az időben nyugati egyházról még nem is beszélhetünk. A kereszténység egyébként is egy keletről indult vallás, ahogy a magyarok sem északról, délről vagy nyugatról érkeztek a Kárpát-medencébe. Ebből kifolyólag teljesen egyértelmű volt a kapcsolat Konstantinápollyal. Bizánc – bár ezt a nevét kevésbé szeretem – már nagyon korán elkezdett gondoskodni a sztyeppei népekről, misszionáriusokat küldött közéjük, hogy a hitre való felkészítésükről gondoskodjon. Amikor pedig csírát vert ezen népek között is a hit, akkor pedig a velük együtt vándorló missziós püspökök lóháton tartották fenn az egyházi jelenlétet és biztosították a folyamatos kulturális és diplomáciai kapcsolatokat is a központnak számító Konstantinápollyal. Konkrétan tudunk ilyenekről a gótok és az alánok esetében, de bizonyára más népeknél is jelen voltak. A népvándorlás kori népek között voltak, akik csak zsoldosként kaptak megbízásokat Bizánctól, és voltak, akik egészen szoros szövetségi viszonyban voltak vele. A magyarok is végigjárták a kettő közötti lépcsőfokokat, Géza idejében pedig a Magyar Fejedelemség már a Kelet-Római Birodalom egyik tagállama volt. Tudom, hogy erre sokan felkapják a fejüket, mert sokan szeretik Magyarországot kezdetektől fogva a nyugathoz sorolni, de ekkor még igazából nyugat sem létezett. A Nyugat-Római Birodalom bukása óta a görög-római örökséget ebben az időben Konstantinápoly képviseli, melynek óriási hatása volt a pusztai népekre.
Bizonyára hosszan kalandozhatnánk még a történelemben, de engem nagyon érdekelne, mit jelent ma ortodox kereszténynek lenni, mi különbözteti meg markánsan a katolicizmustól vagy a protestánsoktól?
Ha egyetlen szóba kéne tömörítenem, akkor azt mondanám: a tradíció. Fontos, hogy az embernek vannak-e gyökerei vagy nincsenek. Ortodox kereszténynek, sőt magyar ortodox kereszténynek lenni ma a Kárpát-medencében nagyon stabil pozíció, hisz mindent, amit az európai civilizációról és a kereszténységről tudni kell, azt magában foglalja. Nekem ortodox vagy más néven görög-keleti keresztényként senkivel nem kell rivalizálnom, mert azt megtették már az elődeim. Érdemes lenne több embernek elolvasnia az oxfordi professzor, Dimitri Obolensky magyarul is megjelent A Bizánci Nemzetközösség című könyvét, amelyben azt írja le, hogy miként sikerült a görög-római örökséget Róma bukása után még ezer évig átmenteni egy keresztény világbirodalomban. Ha az ember csak ezen az egy, mondjuk, nem éppen olvasmányos könyvön átrágja magát, már sokkal tisztábban láthat. A szerző ebben szinte egy egész fejezetet szán a magyaroknak.
Nagy hagyomány, kis terület
A konstantinápolyi ortodox egyház az öt eredeti patriarchátus egyike, tiszteletbeli elsőséget élvez az ortodox egyházak között. Eredetileg az antiókhiai pátriárkának alárendelt egyház volt, 330-tól önálló, majd a második legfontosabb egyház lett belőle a Római Egyház után. Miután – ortodox szempontból nézve – a római katolikus egyház egésze 1054-ben kivált az egyetemes egyházból, a konstantinápolyi egyház foglalta el helyét, mint tiszteletbeli első az egyházak között, ezért az ortodox egyházak közös összejövetelein mindig a konstantinápolyi pátriárka elnököl.
Kanonikus területe ma minimális az eredetihez képest, csak Törökország, Észak-Görögország és egyes földközi-tengeri görög szigetek tartoznak hozzá.
A konstantinápolyi pátriárka kizárólagos jogot formál minden olyan területre, mely hivatalosan nem tartozik egyetlen más ortodox egyház kanonikus területéhez. Ezt az igényt a többi ortodox egyház nem fogadja el.
1991 óta I. Bartholomaiosz a konstantinápolyi egyház feje.
Ön az előbb keresztény világbirodalmat említett, miközben nyugaton, minimum a reformáció óta az egyházi és a világi hatalom elválasztása alaptétel. Az ortodoxia nem érzi ennek szükségét?
Krisztus egyháza nem e világból való, de ebben a világban él. Ahogy Pál apostol is mondja, minden hatalom Istentől származik, mint ahogy az ember illetve a társadalom is. Éppen ezért a Kelet-Római Birodalom szimbóluma a kétfejű sas, ami a világi és az egyházi hatalom harmóniáját jelképezi. Véleményünk szerint a világi és az egyházi hatalom között nincsen antagonisztikus ellentét, hiszen nem különválaszthatóak. Isten teremtett világának mindenki a részese, még az is, aki nem hisz benne, éppen ezért mi sem vagyunk kirekesztőek, nyitottak vagyunk minden jóakaratú ember felé. Leginkább erre koncentrálunk, nem a világra. Sokan vádolják az ortodoxiát azzal, hogy nálunk minden a hatalomról és a pénzről szól, pedig ez nem igaz. Ahhoz, hogy valaki szentté váljon, nem kell sem világi értelemben vett hatalom, sem svájci bankszámla.
Eddig az ortodoxiáról mint hitről, szemléletmódról, hagyományról beszéltünk, de engem az is érdekel, miként szerveződik, mint egyház.
Ehhez nagyon fontos, hogy az egyházat, azaz eklésziát, mint fogalmat definiáljuk. Magyarországon például sok szervezetet bejegyez a cégbíróság egyházként, miközben ez a mi olvasatunkban kizárólag a kereszténységre értelmezhető fogalom, nem pedig muszlimokra, zsidókra vagy buddhistákra, jóllehet Magyarországon őket is így tartják nyilván. Az egyház látható formájában azon közösségek összessége, amelyek az Antiókhiában alapított első gyülekezet óta Krisztus követőinek, azaz keresztyéneknek vallják magukat. Persze minket elsősorban nem ez a látható rész érdekel, hanem ami ezen túl van, hiszen – ahogy a népszerű televíziós sorozatban is mondták – az igazság odaát van. A teológusok számára az az igazán érdekes, amit aggyal már nem tudunk felfogni, de ettől függetlenül mégis egyfajta spirituális realitás. Ha ezt figyelmen kívül hagyjuk, akkor egyesületről, meg klubról beszélhetünk, ahol az emberek szépen elfilozofálnak, de ez ettől még nem lesz egyház, nem mond semmit az Atyáról, Fiúról és a Szentlélekről, illetve a Szentlélek működéséről a mi életünkben. Utóbbival kapcsolatban nyugodtan kihúzhatom magam, hiszen a pneumatológiában (a Szentlélekről szóló tanítás – a szerk.) azt hiszem, mi görög-keletiek igencsak elöl járunk. Mi nem filozófiai iskolákkal akarunk vitatkozni, hanem – a többi felekezet tagjai közül is – a Szentlélektől megvilágosodott emberekkel akarunk találkozni, ilyeneket akarunk érezni magunk körül, ezért jöttem el erre az imahétre is.
Ezek szerint önök általában véve is nyitottak az ökomenikus létezés felé.
Teljesen természetesen. Az ember istenkeresőnek teremtetett, de nem csak az Istent, hanem a testvérét is keresi. Erről beszél a görög eredetű koinonia fogalom is, ami alatt elsősorban az igazi keresztény testvéri közösséget kell érteni. Kereszténynek lenni nem elszigetelt létezést jelent, hanem szoros, szeretetteljes kapcsolatot, örömet, másokkal megosztva. Arról ismer meg bennünket a világ, hogy szeretjük egymást. Egy családban is lehetnek nézeteltérések, sőt, ez egy élő szervezetben természetes dolog, amibe a hitviták is beleférnek, de ez nem vezethet irigységhez, széthúzáshoz. Az is Nagy Konstantin zsenialitása volt, hogy császár létére, még csak nem is megkeresztelkedettként, ő hívta össze az első egyetemes zsinatot, mert szükségét érezte, hogy a sokfajta irányzat tisztázzon alapkérdéseket. A niceai zsinat igazi élő vita volt, ami azért is hasznos, mert a pünkösdi lelkesedésnek akkor van igazán értelme, ha egymással kommunikálunk, és meg tudjuk beszélni a nehézségeinket, illetve azt is, amiben nincs különbség. Ez ugye a hitvallás, a krédó. Amit egyszer egy egyetemes zsinat rögzített, azt az utca emberének már nagyon nehéz megcáfolnia. A dogmák az egyház alapkövei, amiket magánvéleményekkel nem lehet megváltoztatni. Az ortodox egyház az 1054-es nagy egyházszakadás óta szervezett zsinatokat nem fogadja el egyetemesként, pedig ugye a dogmákhoz csak egy ilyenen lehetne tárgyalni. A mostani pártiárkánk, I. Bartolomaiosz nagyon reménykedik abban, hogy legalább egy pánortodox zsinatot össze lehetne hívni, a tervek szerint 2016-ban. Ez legalább a keleti egyházon belül megmutathatná a tökéletes egységet. Az egyház életében is szükség van egy olyan fix tájékozódási pontra, ami ebben a megosztott világban, ahol mindenki próbál mindenkit összeugrasztani, segít eligazodni. Éppen ezért nem hiszem, hogy ennek a zsinatnak az lenne majd a célja, hogy új dogmatikai vitákat indítson, hanem azokat a pontokat erősíti, amire az egység példaértékű modellje épülhet. Ennek a zsinatnak a sikere nem csak az ortodoxia egységét, de Európa, sőt a világ békéjét is erősen szolgálhatná.
Az egységről beszélünk, de ha jól tudom, Magyarországon több patriarchátus is működik, a konstantinápolyi mellett a moszkvairól biztosan tudok…
Igen, és ott van a román, a bolgár, a szerb. Úgy gondolom, hogy a törvényhozás ilyen szempontból nem szerencsés, mert ezeket mind külön egyházként jegyzi, miközben egy a krédó, nincs két ortodoxia, több meg pláne nem. A katolikusok is a hitvallásukban eredetileg egy, szent, egyetemes, apostoli egyház mellett tettek tanúbizonyságot, mi azóta is ezt valljuk. Egy ortodox egyház, egy liturgia, hitvallás, kánonjog, szerzetesség van.
Ha összegezzük a sok ortodox egyház tagjaiként bejegyzett keresztényeket, mennyi ortodox hívőről beszélhetünk ma Magyarországon?
Akik a jelenben élnek, szám szerint töredékét jelentik azoknak, akik a múltban éltek, hiszen egészen az Anjou-korig a domináns egyház a görög-keleti volt. A katolicizmus csak a tatárdúlás után erősödött meg, a nyugati végekről behozott telepesekkel. Aztán pedig ugye jön a reformáció, ami miatt a magyar keresztények között ma két nagy táborról beszélhetünk, a katolikusokról és a protestánsokról. A keleti kereszténység pillanatnyilag egy egészen kis százalékot képvisel, de hangsúlyoznám, hogy nem ez az érdekes, hanem hogy a mi őseink millió számra nyugszanak ebben a földben. Arról pedig még nem is beszéltem, hogy Habsburg, pontosabban jezsuita fondorlat eredményeként az ortodox híveket nem fegyverrel terelték be a katolikus egyházba, mint mondjuk a huszitákat, hanem csellel. Azt mondták, mint szakadároknak meg kell térnünk Rómához, miközben sosem tartoztunk hozzá, így el sem szakadhattunk. Ennek köszönhetően azt mondhatjuk, hogy a görög-keleti hívek kilencvenkilenc százaléka abban az időben úgynevezett görög-katolikus lett. Azon kívül, hogy a pápát el kellett fogadni, ezeket a híveket egyéb változtatás nélkül átvette a Katolikus Egyház. Tehát nem mint eretnekeket újrakeresztelték, hanem egy az egyben befogadták. Ha ezt is hozzá vesszük, akkor lehet azt mondani, hogy ma is élnek híveink tömegesen Magyarországon, püspökséggel, teológiai iskolákkal, sok mindennel, csak most úgy hívják őket, hogy görög-katolikusok. Természetesen ezt nem ellenségesen mondom, remek kapcsolatot ápolunk görög-katolikus püspök atyákkal, és a hívekkel is nagyon baráti a viszony, csak ezek a tények. Ha őket, a nemzetiségi ortodoxokat és a magyar ortodoxokat egybe vesszük, már egy több tízezres tetemes hívőszámmal rendelkezünk, tehát statisztikailag is megkérdőjelezhetetlenül létezünk. Mint ahogy ott vagyunk a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsában is, a protestáns testvérekkel, ahol a katolikusok de facto nem, csak megfigyelőként vesznek részt. Nálunk az ökumenizmus már mondhatni tradíció, a hagyomány része lett.

Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Újra lobog a székely zászló Sepsiszentgyörgy központjában
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom tagjai a Sepsiszentgyörgyön korábban eltávolított székely zászló apropóján új helyszínen helyeztek el egy más kék-arany lobogót. A szervezet tagjai a székely szimbólumok használatára is buzdítanak, mivel „az nem önkényuralmi jelkép”.
Az alig két hete eltávolított székely zászlóra, valamint a székely szimbólumok használata miatti büntetésekre mintegy válaszként tűzték ki a HVIM tagjai vasárnap délelőtt a lobogót a sepsiszentgyörgyi Erzsébet park zenepavilonjának tetőzetére. Mint fogalmaznak, az MPP által a parkban állított „óriás székely zászló is el lett tüntetve pár héttel ezelőtt, a mozgalom tagjai ezért most kiraktak egyet a közelbe. Ha azt is leveszik, legközelebb három vagy négy helyen fog a parkban a zászló lobogni”. Nem csupán kitűzték a kék-arany lobogót, hanem a székely szimbólumok hétköznapi használatára is buzdítják a régióban élő magyarságot. „A kék-arany lobogó nem önkényuralmi jelkép, nem is tiltott szimbólum, hanem az őshonos székely nép szimbóluma, akik a szabadságukért küzdenek” – jelentették ki a HVIM tagjai. Hozzátették, „mi nem fogunk sem félni, sem elmenni innen, a végsőkig harcolunk a jogainkért, megmaradásunkért, szabadságunkért”.
Mint ismeretes, a Kovászna megyei prefektusok folyamatosan szólították fel a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt az elmúlt időszakban, hogy távolítsák el a székely zászlót az Erzsébet parkból. Az ezt elrendelő jogerős bírósági döntés még tavaly április végén született, tetemes pénzbírságot helyezve kilátásba. Éppen ezért a lobogót állító MPP helyi vezetői február elején úgy döntöttek: bevonják a székely zászlót, és nem hárítják az ezzel járó felelősséget másra, azonban nem is mondanak le róla, építkezési engedélyt váltanak ki rá, ám annak megszerzése egy hosszabb procedúra lesz.
Bencze Melinda
Székelyhon.ro

A kisállomásnál. Kusztos Endre emlékére
Február 12-én jegyeztem le magamnak: „Most itt vannak Endre bácsiék. Filmezünk.” Nehéz elhinnem, hogy három nappal később azzal folytatom, hogy Endre bácsi már nincs közöttünk.
A szombat délutáni búcsúzkodáskor, viccelődve mondtam neki, dolgoznia kell, mert a szeptemberre (90. születésnapjára) tervezett kiállításon üresen maradnak a falak. Reméltem, hogy a bátorítás segíteni, késztetni fogja. Indulás előtt kérdezték tőle, hogy honvágya van-e? Mondta, hogy nincs, ő jól érzi itt magát Kolozsváron.
Az elmúlt napokban barátaival találkozott Kolozsváron, többször is megnézte mesterének, Miklóssy Gábornak a kiállítását. Bálint Arthur filmezte, miközben mi szabadon beszélgettünk a képek előtt. Mesélt ’56-ról, beszélt tanárairól (Kádár Tibor, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán), Nagy Istvánról, édesanyjáról, fiáról. Elmesélte egy barátja hirtelen, abszurd halálát… Együtt ebédeltünk a Bulgakovban, este megnéztük azt a filmet, ami vele készült s negyven éve nem látta. Mindenre úgy emlékezett mintha tegnap történt volna: édesanyám paszulyt bont, édesanyám hozza a káposztát, jé, a macska, mindig így rajzoltam, a térdemre támasztva a rajztáblát… Egy pohár vörös bort is megittunk.
Bár egy-egy történetet többször is elmesélt az évek során, minden alkalommal újabb lényeges árnyalatot, fontos részletet idézett fel. Csak csodálkozni tudok azon, hogy a háború után első alkalommal pont 1956 októberében ment Budapestre. És véletlenül pont ott volt október 23-án a Sztálin-szobor ledöntésénél amit le is rajzolt. A tankokba égett vagy az utcán széttaposott emberek kitörölhetetlen látványát ismét felidézte találkozásunkkor. Azon is csak csodálkozni tudok, hogy pont azokban a napokban Kádár Tibor és Nagy Imre festők is Budapesten voltak, s Kusztos véletlenül összefutott velük.
Endre bácsi elbeszéléseit ezek a sorsszerű véletlenek – amelyeket ő a magától értetődő dolgoknak kijáró természetességgel mesélt el –, a halállal kapcsolatos élmények, az élet eseményeinek jelképes olvasata tette súlyossá, drámaivá. A néha feltörő tiszta, gyermeki nevetése azonban mindig oldotta ezt a drámát, mindig az életnek erre az oldalára billentette vissza a társalgást, az együttlét meleg, közvetlen hangulatát.
Sokszor hallottam azt a véleményt a képeiről, hogy túl sötétek, komorak, az életnek túlságosan csak az árnyékos oldalára koncentrálnak. Nevetése, barátságos, nyitott, szerető tekintete, előítélet-mentes kíváncsisága, képein az új hajtások és friss szántások azonban mindig és mindgvégig az életet szerető, annak örülő emberre vallottak, vallanak. Az elmúlt napokban is hányszor mondta a szót, hogy „remény”, és hányszor remélte, hogy „kivirrad”, hogy ismét jobb erőben lesz, és még dolgozhat.
Művészetében megszállottan csak a természet törvényeit – a megmaradásért való küzdelmet és az elkerülhetetlen pusztulást-elmúlást – figyelte és jelenítette meg. Szombati beszélgetésünk során felidézte, hogy a fiával mennyit jártak békázni, gyíkot gyűjteni s hogy ezért lett belőle biológus. Őt pedig a természet folyamatainak, a falvak életének, az egyének sorsának a megfigyelése tette művésszé. A világháborút, forradalmat látott és megélt ember örült a rügyezésnek, tavasznak, féltette az életet, és mindig döbbenettel szembesült a pusztulás érthetetlenségével szemben. Ilyen döbbenettel szembesülünk mi is azzal, hogy már nincs közöttünk, s értetlenül állunk azzal szemben, hogy egy abszurd autóbaleset ragadta el közülünk.
Pedig szombaton még elénekelte a „Bekecs alatt Nyárád tere” nótát, miközben a művészeti intézet 1949–1950-es I. évfolyamáról – a kolozsvári korcsolyapavilon előtt – készült csoportkép több mint harminc szereplőjének a nevét felírta a kép hátára, s mindegyik névhez hozzáfűzött néhány mondatot, emléket, amellyel „felrajzolta”, megragadta kollégáinak életútját.
Az utóbbi években az elhagyatott szovátai kisállomásra járt ki rajzolni, festeni. Terveztük, hogy a filmezés következő stációja az lesz, ellátogatunk oda együtt. Elmondása szerint a kisvasút biztosította egykor a völgy embereinek a kapcsolatát a világgal, a kommunikációt, a fuvarozást. A Kis-Küküllő mentén ez a vasút volt a fellendülésnek, az „új életnek” a reménye. A vonalnak erről a végéről, a gyomos vágány mellől nézte Kusztos Endre az élet folyamatos átalakulásait.
A szovátai kisállomásról a tegnap elindult egy vonat, egy utassal. Isten veled, Endre bácsi!
Székely Sebestyén György
Szabadság (Kolozsvár)

Sorsok emberközelből
Összefogás egy többgyermekes családért
Vannak esetek, amikor a közvetlen szomszédságunkban élő emberek nehéz, esetenként rendkívül nehéz élethelyzetbe jutnak, s csupán a véletlen vezet oda, hogy sorsukkal magunk is szembesüljünk. Utána pedig már jobbára a lelkiismeretünkön múlik, mit teszünk: sajnálkozunk egyet rajtuk, vagy pedig minden követ megmozdítunk, hogy segítő kart nyújtsunk feléjük…
A baróti Incze István és felesége ez utóbbit választották, amikor meglátták, milyen sorba jutott a velük szinte átellenben lakó többgyermekes anyuka, Fancsali Lilla Olga. A történet szinte hihetetlen: a Fancsali család egykori tagjai, Olga néni és Béla bácsi valamikor Barót köztiszteletben álló, jómódú polgárai voltak, szép házban laktak, melynek szobái zsúfolva voltak könyvekkel, szép bútorokkal, minden egyébbel. Béla bácsi már korábban meghalt, Olga néni néhány éve. Leányuk, Lilla vagy Licike, ahogy szólítják a szomszédok, élettársul szegődött D. B.-hez, akitől hat gyermeke született. Az apa azonban egy adott ponton magára hagyta a családját, és miután támaszként már a nagymama sem volt a háznál, a dolgok nagyon rosszra fordultak. Olga néni halála után ugyanis a szép házból fokozatosan minden eltűnt: ahogy mondani szokás, még az utolsó kanál is.
– Teljesen véletlenül léptem egyszer be a kapun, akkor láttam meg, hogy mi van ott. Szó szerint kell érteni azt, hogy még evőeszközük sem maradt, ágyról, egyéb bútorzatról, élelemről nem is beszélve. Az előszobába eszkabáltak téglákból egy kályhát, ott tüzeltek, melegedtek – mesélte Incze Pista bácsi.
Öten egy szobában
Az útról még csak sejteni sem lehet a benti körülményeket, melyek még most is szinte leírhatatlanok. Koszos falak, félhomály, az egyik egykori perzsaszőnyeges, parkettás szobában ma a tüzelőt aprítják, a másikban összezsúfolva laknak öten: Licike, három gyermeke és az élettárs, aki időközben visszajött hozzá. A másik három gyermek Kovásznán lelt menedékre, Böjte Csaba atya intézményében. Az anya havonta 127 lej gyermekpénzt kap, és további 320 lej gyermektartási pénzt az élettársa nyugdíjából. Ennyi pénzből él öt ember.
Hogy miként állt elő ez az áldatlan helyzet, arról nehéz pontos képet kapni. Az élettárs (aki már 70 éves) az elmondások szerint „rendetlen társaságba keveredett”, akik mindenéből, még a nyugdíjából is kifosztották. A nagyobbik fiú, István, aki már 23 éves, bár dolgozott imitt-amott, szintén felelős a szerencsétlen helyzetért. Pénzforrás híján ők adhattak el mindent a házból, sok minden mást pedig elloptak – legalábbis ezt tartják a szomszédok.
Incze István és felesége, ahogy világossá vált előttük, milyen helyzetbe kerültek Fancsaliék, azonnali segítséget nyújtottak, de mások is adakoztak: összesen húsznál több magánszemély és intézmény fogott össze, élelmet, ruházatot, bútorokat, kályhát vittek nekik, beszerezték számukra a téli tüzelőt, mi több, még karácsonyfával és karácsonyi ajándékokkal is megörvendeztették őket. Hamarosan ismét lesz villanyáramuk, rádiót, tévét, mosógépet is kapnak.
Még segélycsomagot sem kaptak
A tét azonban a jövőbeli megélhetésük biztosítása is lenne. A szomszédok szeretnék, ha valahogy talpra állnának. Pista bácsi jelenleg abban próbál segítségükre lenni, hogy az itthon levő két kiskorú gyermeket szakorvos vizsgálja meg, ugyanis ők fogyatékkal élnek. Ha ez hivatalosan is elismerést nyerne, az anya gondozói támogatást kaphatna utánuk. A nagyobbik fiúnak, Istvánnak külföldi munkát szervez. A Kovásznára került gyermekekkel nincsenek gondok, egyikük már elvégezte az iskolát is, egyetemre készül.
A családnak több mint háromezer lej adóhátraléka is van: ha ez nem is, de az már biztos, a rendszer számlájára írható, hogy a Fancsali család még az uniós élelmiszercsomagok listájára sem került fel.
– Rá kellett jönnünk, hogy csak úgy tudunk segíteni rajtuk, ha közel megyünk hozzájuk. Ezt felvállaltuk – mondta Pista bácsi, egyúttal köszönetet mondva mindazoknak, akik összefogással segítettek a Fancsali családon.
Név szerint felsorolta őket: a helyi polgármesteri hivatal, a Máltai Szeretetszolgálat, a Diakónia Egyesület, a Simonffy Alapítvány, a vöröskereszt helyi szervezete, a Laura Ház, a gyermekjogvédelem nappali központja, a Z Construct Kft., a Gaál Mózes-iskola V–VIII. osztályos tanulói, a nagybaconi közbirtokosság, valamint Kakucs Károly, Simon Gábor, Leitmann Dániel, Bartha Albert, Incze Zoltán, Bereczki László, Tókos Éva, Csepei Endre, Vida András, Komporály Viktor, Asztalos Gábor, Borbáth Sándor, Ágoston István gazdálkodók, Zajzon Judit, Bán Annamária, Kovács Antal, Farkas Mózes és dr. Dienes Judit magánszemélyek. Támogatásukra továbbra is számítanak, és másoktól is szívesen veszik a segítséget.
Böjte Ferenc
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)