Politikamentes törvénykezést
Szükség van az egyensúlyra
Az év utolsó hetében, eddig még nem tisztázott okok miatt, leváltották Vasile Liviu Oprea prefektust, akinek a helyét Lucian Goga vette át. Annak ellenére, hogy az RMDSZ kilépett a kormányból, a változás egyelőre nem érintette Nagy Zsigmond alprefektust, aki az RMDSZ javaslatára foglalhatta el hivatalát. A helyettes kormánybiztost eddigi munkájáról és az új évi kilátásokról kérdeztük.
– Bár hivatalosan még nem tudni, mi az oka a Maros megyei prefektuscserének, valószínűleg abban az is közrejátszott, hogy Vasile Liviu Opreát feljelentette az RMDSZ az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál, amiért az arra hivatkozva, hogy a magyarok – mint a grófok leszármazottjai – veszélyforrást jelentenek, a Bánffy-örökösök visszaszolgáltatási perének áthelyezését kérte Szászrégenből. Miként tud "politikamentesen" dolgozni ilyen körülmények között a magyar alprefektus?
– Az államigazgatás ezen a szinten valóban politikamentes kellene legyen. Sajnos, Maros megyében vannak olyan érzékeny témák, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen az említett visszaszolgáltatási per is. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nyomást, befolyást kell gyakorolni a jogszolgáltató hatóságokra, hanem hagyni kell, hogy a szabályos előírásoknak megfelelő döntést hozzák meg. Beiktatásomkor hangsúlyoztam, hogy jelenlétem a megyei közigazgatásban a normalitást jelenti, a két – román és a magyar – közösség közötti kapcsolatot erősítheti. Már az elején beszélgettem a volt prefektussal, és egyetértettünk abban, hogy a jó együttműködés érdekében azokban a kérdésekben, amelyek kiemelten érintik a magyarságot, konzultálunk. Minderre azért van szükség, hogy a törvényességet betartva olyan jogi, közigazgatási döntéseket hozzanak akár a megyei vagy a helyi közigazgatás szintjén, amelyek nem adhatnak okot etnikai konfliktusra. Így nem kellene politikai kérdés legyen a volt grófi erdők és ingatlanok visszaszolgáltatása, mégis egyesek azzá tették. A mi közösségünk így jogosan érzi azt, hogy visszaszorítják, megfosztják attól, ami neki jár, még akkor is, ha csupán néhány tulajdonosról van szó. Ha elismerjük, hogy Románia jogállam, akkor a politikusok is körültekintőbben kellene nyilatkozzanak mindezekről.
– Azt mondta az előbb, hogy beiktatásakor konzultált a prefektussal bizonyos, a magyarságot érintő kérdésben. Melyik volt ez az ügy?
– A székely zászló kifüggesztése a helyi közigazgatási egységek épületeire. Megpróbáltam elfogadtatni a prefektussal, hogy ez nem a román állam vagy a románok elleni gesztus, csupán az önazonosság egyik jele. Végül az ügy országos szintűvé fejlődött, és volt ahol sikerült kompromisszumos megoldást találni megyénkben is.
– Még egy konkrétum: szintén a volt prefektus óvta meg a marosvásárhelyi katolikus gimnázium első osztályainak 2014 szeptemberi elindítására vonatkozó marosvásárhelyi tanácsi határozatot, ami szintén a magyar oktatás előnyére vált volna. Miért nem sikerült ez ügyben jobb belátásra bírni a prefektust?
– Sajnos, ebben a kérdésben a döntést megelőzően nem konzultált velem a prefektus. Természetesen jogában áll elutasítani bármely határozatot, de jó lett volna, ha kikéri a véleményemet. Tudomásom szerint azzal indokolta a szeptemberi kezdésre vonatkozó helyi tanácsi határozat megóvását, hogy a Marosvásárhelyi Polgármesteri Hivatal későn nyújtotta be javaslatát az iskolahálózatról. Lehet, hogy ezzel indokolt döntést hozott a prefektúra, bármennyire is úgy tűnik, hogy "ellenünk" szólt.
– Talán amiatt, hogy nem sikerül megfelelően érvényesíteni érdekeinket, vannak, akik feltehetnék a kérdést: mi tesz a magyar alprefektus?
– Nos, azok számára, akik ezt a kérdést intéznék hozzám, elmondom, hogy az alprefektusi foglalatosság nem látványos. Nem állok előtérben, mint a politikus, de jelenlétem rendkívül hasznos elsősorban a helyi közigazgatási egységek – kiemelten a magyarok által lakott települések – működésének gördülékenyebbé tételében. Az volt a "szerencsém", hogy egy helyi közigazgatási egység jegyzőjeként kerültem ide, és tapasztalhattam, milyen működési zavarok vannak a különböző dekoncentrált intézmények, a prefektúra és a polgármesteri hivatalok közötti kapcsolatban. Ezeken segítettem olyan konkrét javaslatokkal, amelyeket a prefektúra elfogadott. Ezek közül megemlíteném a megyei Mezőgazdasági Intervenciós és Kifizetési Ügynökség (APIA) vezetői és a polgármesteri hivatalok képviselői közötti találkozót, ahol konkrétan megbeszélhették, hogy a különböző támogatásokra milyen iratokat kell benyújtani. Ez egy fontos lépés volt, hiszen sok esetben a téves vagy hiányos kommunikáció miatt nem igényeltek támogatást a gazdák. Ugyanakkor azt is meg kellett érteni az emberekkel, hogy ezek az összegek nem szociális segélyek, hanem bizonyos feltételekhez kötött gazdaságfejlesztő beruházások, amelyeket ésszerűen, a törvénynek megfelelően kell elkölteni.
Ehhez hasonló kezdeményezés volt a földosztási folyamatot befejező 165/2013-as törvény alkalmazásáról szóló szakmai tanácskozás megszervezése. Ezen a polgármesteri hivatalok, valamint azok az alkalmazottak, akik a földfelméréssel, földmérleg készítésével foglalkoznak, találkozhattak a megyei Kataszteri és Terület-nyilvántartó Hivatal vezetőivel. A megbeszélésen több gyakorlati kérdést sikerült tisztázni, ami felgyorsította a folyamatot. Talán ennek is köszönhetően megyénkben 75 közigazgatási egységnek már a fővárosban is láttamozott dokumentációja van, folytathatják a birtoklevelek kibocsátását, amit az említett törvény felfüggesztett.
Tavaly december 12-én szakmai felkészítőt szerveztem a polgármesteri hivatalok jegyzőinek. Az előadók egyetemi tanárok voltak, akik az új polgári törvénykönyv alkalmazásáról, a helyi közigazgatási egység magán- és köztulajdon-viszonyáról tartottak előadást. Egy másik alkalommal a polgármesteri hivatalok jegyzői találkozhattak a közjegyzői kamara vezetőségével. Ezen a tanácskozáson a földforgalomra vonatkozó, nagyon gyakorlatias eljárásról kaptak felvilágosítást, mert, mint ismeretes, bevezették az elővásárlási jogot, ami vitát, nézeteltérést okozott egyes településeken.
Nemcsak a szakmabelieket világosítottam fel a törvényekről, hanem a helyi televízió- és rádiótársaságok meghívására a nézők, hallgatók által feltett jogi kérdésekben is eligazítást nyújtottam. Ezenkívül a Bernády Házban szervezett anyanyelv- használati konferencián e témakörben tartottam jogi, közigazgatási vonatkozású tájékoztatót. Egy alkalommal pedig az RMDSZ Maros megyei szervezete által Vármezőben szervezett helyi önkormányzati tanácskozáson az új tanácsosokat is felvilágosítottam a prefektúra helyi közigazgatásban betöltött szerepéről.
– Gyakran hallani arról, hogy a prefektúra különböző bizottságok működését is összehangolja. Mik a szerepük ezeknek a grémiumoknak?
– Valójában a prefektúra egyik szerepe az, hogy összehangolja a kormány alárendeltségébe tartozó ún. dekoncentrált intézmények tevékenységét, nemcsak egymás, hanem a különböző társadalmi rétegek képviselői között. Egy ilyen bizottság az idősek társadalmi dialógus csoportja, amely, bár úgy tűnik, hogy fölösleges, a találkozók során az időskorúak igen hasznos gyakorlati javaslatokat fogalmaznak meg, elsősorban az őket érintő kérdésekben. A legutóbbi tanácskozáson megígértem, hogy a csoport idei első találkozójára meghívom a megye parlamenti képviselőit is, mivel nem egy konkrét törvénymódosító javaslat is elhangzott már, amelyeket érdemes volna fontolóra venni. A társadalmi dialógus csoport munkálatain is részt veszek, amelyeken a szakszervezetek vezetőivel, képviselőivel sok vitatott témát tisztázunk azért, hogy megelőzzük a konfliktushelyzeteket, amelyek tiltakozáshoz, sztrájkhoz vezethetnek. Fontos a megyei közrendészeti bizottság (ATOP) munkája is. Ezen arra keressük a választ, hogy miként lehet a helyi közigazgatási egységek, az egyház, a közrendészet, a rendőrség együttműködésével javítani a települések közbiztonságát. A megbeszéléseket követően olyan intézkedések születtek, mint a térfigyelő kamerák felszerelése különböző helységekbe, vagy akár a helyi rendőrség létrehozása, szerződéskötés őrző-védő cégekkel. Mindezek nyomán az érintett településeken látványosan csökkent a betörések száma, a lopás a termőföldekről. Még megemlíthetném a prefektúra kollégiumának havi ülését, a vészhelyzeti bizottság időnkénti tanácskozását – mindkét fórum tulajdonképpen a közigazgatási rendszer jobb működését segíti elő.
– Az RMDSZ nincs kormányon, és ez azt is jelenti, hogy az ön kinevezésére vonatkozó politikai alku megszűnt, bármikor távozhat.
– Egyelőre nincs tudomásom arról, hogy leváltanának. A politikai állástól függetlenül jó, ha a megyének magyar alprefektusa van. Egyrészt, mert a 38,1% magyart megilleti ez a beosztás, másrészt pedig szükség van egyensúlyozó tényezőre, olyan szakember munkájára, aki együtt tud dolgozni a helyi közigazgatási egységekkel, hogy a törvényeket betartva a legmegfelelőbb határozatokat hozzák. Mindez erősíti Románia jogállamiságát. Ami a jövőt illeti, még nem volt alkalmam érdemben tárgyalni Lucian Goga új prefektussal, természetesen konzultálok majd vele is. Azon vagyok, hogy 2015-ben is jól végezzem közösségünk érdekében azt a munkát, amellyel megbíztak.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Vízkereszt – új kezdet a mélyszórványban
Január hatodikát kiskoromtól fogva mindig nagy izgalommal vártam, mert ez volt az a nap, amikor a papbácsi eljött megáldani házunkat, családunkat, és ettől a naptól fogva ehettünk „hivatalosan” szaloncukrot a karácsonyfáról. Valami különös, megmagyarázhatatlan érzés lengte be mindig ezt a napot.
Gyermekkorom érzésvilága hangosodott fel 2015-re, amikor már nem a házszentelést vártam, hanem az azutáni csodát: amikor a kimondott szó, az áldás testet ölt. Ezen a szent napon egy újabb mérföldkőhöz érkezett a Türi Magyar Ház, hisz 14 órakor elkezdődött a délutáni iskola. A hajdani magyar iskola szelleme is úgy érzem életre kelt ezen a fagyos napon, és örömkönnyet ejtett. Már néhány éve próbálkozunk hályogkovácsként a magyar oktatással. Kezdetben nagy volt a lelkesedés, mindenki magyarul akart tanulni. De amikor kiderült, hogy a magyar nyelv nem csupán néhány gyalázkodó, káromló szó helyes kiejtését rejti magában, és hogy bizony nekünk kultúránk, hagyományaink, és egy nagyon nehéz nyelvünk is van, szépen „lekoptak” az érdeklődök. Ami érdekes, egyszerre fájdalmas és csodálatos: olyanok maradtak meg, és tanulnak mind a mai napig, akik ősei között nincsenek magyarok. Ők jönnek, és nem állampolgárságra áhítozva, hanem „csak úgy” tanulnak magyarul.
De ma, amikor már nem csak álom, hanem testet öltött valóság a Türi Magyar Ház, Vízkereszt napján apró kis nyomok tűntek fel a hóban: érkeztek az aprók a délutáni iskolába. Előkészítettünk nekik széket, asztlat bőven, de mindössze hatan érkeztek. Aztán fél négy után újabb gyerkőcöknek örülhettünk. Ők már „csak” a magyar órára jöttek. Gáspár Ildikó tanárnő szeretettel fogadta valammennyi újdonsült tanítványát, és megteremtette azt a barátságos légkört, amit a gőzölgő tea és a sütemények csak fokoztak. És megtört a türi fagyban a jég: beindult a délutáni oktatás a mélyszórvány eme szegletében is.
Az örömmel egyidőben egy újabb kihívás előtt is állunk: meg kell győznünk a szülőket, hogy délutáni iskolába engedjék csemetéiket. De mint tudjuk, erőltetni, kényszeríteni semmit nem lehet semmit. Azt sem, hogy a színmagyar család gyereke magyarul tanuljon, otthon magyarul beszéljen… Igyekszünk megragadni minden lehetőséget, de a végső döntés a családé, a szülőé.
El kell mondanom, hogy csak román tannyelvű iskola van a településen, és a szülők, bár felajánlottuk nekik, hogy a gyerekek szállítását is díjmentesen vállaljuk például a péterfalvi magyar iskolába, nem vállalták ezt, inkább román iskolába íratták őket. Skizofrén helyzet, hogy színmagyar családok gyereke kényelmi szempontból román iskolába járjon, ezáltal naponként elvágva egy-egy hajszálgyökerét önazonosságának, hovatartozásának. No, innen kell fordítanunk. És erre mondják, hogy micsoda küzdelem lehet ez…
Én nem szeretek küzdeni, mert akkor általában vér folyik. Nem valaki ellen kell küzdeni, mert attól nekünk nem lesz jobb. Ha valaki ellen mégis küzdenem kell, az a szentséges saját gőgöm.
Nem küzdeni kell a megmaradásért, természetesnek kell vennünk. Megélni kell ezt az ajándékot, amit a magyarságunk értékei adnak. Ezeket folyamatosan kell kicsomagolni, és ami fontos, adni kell belőle, hogy nehogy ránk rohadjon. Az erdélyi magyarok rákfenéje, a szórványban is, hogy saját maguknak halmoznak, majd ahelyett, hogy adnának, kidobálják. Élni kell! Ha megbékélünk, szorosabban élhetünk egymás mellett. Mert élni nem harc, hanem ajándék.
A délutáni iskolában alapvetően a román tannyelvű iskolában tanultakra építünk, házi feladatot oldunk, és miután megvagyunk a kötelező leckékkel, jön a játékos magyar tanulás. Elég nagy ár ez, de úgy érzem meg kell fizetnünk, ha ide akarjuk csalogatni valamivel gyerekeinket. A szülők közömbösségét és lanyhaságát csak valami olyasmivel lehet kimozdítani kövültségükből, amivel a gyerek nyer valamit. No, meg nem nekik kell kínlódniuk a házi feladatokkal. Reméljük, hogy fél éven belül kiderül az iskolában is, hogy ezek a gyerekek ügyesebbek lesznek társaiknál, akik otthon kínlódják meg – vagy otthon sem – a házi feladat gyötrelmeit.
A délutáni iskola gondolatától belelkesült Novrecky János magyarországi vállalkozó is, aki rögtön tett is egy felajánlást: egy pedagógus bérét biztosítja. A Reintegratio Alapítvány pedig leszállította az ábécéskönyveket, valamint néhány más könyvvel is hozzajárult induló álmunk megvalósulásához. Valamiféle értékrendet akarunk meghonosítani, és erre hívjuk partnernek az iskolát is. Ők eddig ellenfelet látnak bennünk, vagy talán ellenséget. Hosszú az út addig, amíg rádöbbennek: egy akol van csak és egy pásztor.
Kérem gondoljanak sokat ránk, és merjenek imádkozni is azért, hogy amit emberileg nem tudunk megvalósítani, arra irgalmas Istenünk adjon áldást, és így Vízkereszt öröme tartós, életerős maradhasson! Tür, 2015. január 6.
Kémenes Lóránt Zoltán plébános
* * * Amennyiben anyagi támogatást szeretne nyújtani azokra a nemes tevékenységekre, amelyek a türi magyarok „ébredését" szolgálják, az alábbi számlaszámokra utalhat pénzt:
Magyarországról: Magyar Máltai Szeretetszolgálat Észak-magyarországi Régió, Miskolc OTP 11784009-20200972 (HUF) megjegyzésként kérjük feltüntetni: a Magyar Ház javára. Máshonnan, a világ bármely tájáról:
Parohia Romano Catolica Tiur Banca Comerciala Romana, Agentia Blaj IBAN számlaszám: RO10RNCB0007021401320001 (bármilyen pénznem utalható) BIC-kód (SWIFT): RNCBROBU megjegyzésként kérjük feltüntetni: a Magyar Ház javára.
Erdély.ma

Végső búcsút vettek Kordics Imrétől
Hétfőn koradélután kísérték utolsó útjára a nagyváradi Rulikowski temető Steinberger kápolnájából Kordics Imre jeles helytörténészt, műemlékvédőt.
Kordics Imre az elmúlt évtizedekben elkötelezett műemlékvédőként, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő Társaság tagjaként végzett munkájával, helytörténeti, műemlék- és emlékhelyvédő publikációival szerzett magának megbecsülést a nagyváradi, a Bihar megyei és a partiumi magyar közösség körében. A mindössze hatvankét éves korában elhunyt Kordics Imrét családja, rokonsága mellett elkísérték utolsó útjára munkatársai, tisztelői, és a helyi közélet képviselői is. Az elhunyt koporsója mellett a gyászbeszédet Gyenge Béla kanonok mondta el, aki Szent János evangéliumának 19 fejezetéből olvasta fel a Jézus keresztre feszítéséről szóló részt, majd egy 1922-ben történt régészeti világszenzációt idézett, amikor angol régészek megtalálták Tutanhamon egyiptomi fáraó több mint háromezer éves sírját, és abban egy megfeketedett búzaszemekkel teli edényt is találtak. Mivel nem tudták mi legyen az edény tartalmával, az egyik tudósnak az az ötlete támadt, hogy vessék el a búzákat, és az elvetett több ezer éves búzaszemek kicsíráztak. „Ha ez történt egy egyszerű búzaszemmel, akkor mennyivel inkább meg kell őriznie életképességét az embernek. Bármeddig is pihenjen a földben, a sírjában, egy napon dicsőséges, új életre támad. Biztosítékunk erre elsősorban nem az említett búzaszem. Ha csak rációval gondolkoznánk, már ez is arra kellene késztessen bennünket, hogy higgyünk az örök életben és a feltámadásban. De nekünk nem ez bizonyít elsősorban, hanem Jézus Krisztus, az Isten fia, aki biztosított bennünket abban, hogy aki benne hisz, ha meghal is, élni fog” - fogalmazott a kanonok.
Búcsú
„Íme, a keresztény ember így gyászol: fáj neki az eltávozott rokon, de nem esik kétségbe, mert hisz abban a Jézus Krisztusban, aki szintén meghalt, három napon át a sírban volt, de harmadnapra feltámadt. Ez annyira vigasztaló számunkra, hogy egész életünkben éltet bennünket, ez a vigasz odavezet Jézus Krisztushoz bennünket, hogy higgyünk benne feltétel nélkül” - folytatta gyászbeszédét Gyenge Béla, aki a továbbiakban elmondta: „Itt állunk most Imre testvérünk koporsója mellett, és ismerve az ő életét, mi is reméljük azt, hogy a mindenható Isten magához veszi az örök boldogságba, amelyben bizonyára ő is hitt. És Jézus nem engedi elveszni azokat, akik benne hisznek. Mi, akik eljöttünk, hogy őt elkísérjük a végső útján, imádkozunk érte, hiszen ez a legnagyobb cselekedet, amit tehetünk érte, hogy imádkozzunk az ő lelke üdvéért.” A gyászszertartás vezetője végezetül elmondta: Kordics Imre „1953. január 22-én született Nagyváradon. Az élet, amit Isten neki adott, azt mondanánk nem hosszú, de mégis, ha az az élet teljes lett, akkor annak az életnek annyi az ideje, amennyit az Isten adott. És ez az az idő, amivel mi meg kell hogy elégedjünk, mert csak akkor vesz Isten magához, amikor az életünk beteljesedik. Úgy látszik, az ő élete beteljesedett, és a beteljesedett élet bezáródik itt a Földön, és odaát a Jóistennél nyílik ki.” A gyászbeszéd elhangzása után a mintegy hatvan fős gyászmenet elindult a Steinberger kápolnától a sírhoz, ahol végső nyugalomba helyezték Kordics Imrét.
Pap István
erdon.ro

Tudatosan sorvasztott megyék
A jövedelemadóból származó pénzek 2015-ben érvényes visszaosztási módja a közepes nagyságú megyéket sújtja azért, hogy azok ne lehessenek alternatívái a már most kijelöl, de hivatalosan még nem létező régióközpontoknak - állítja Szabó Ödön RMDSZ-es parlamenti képviselő az idei költségvetési törvény vonatkozó kitételéről.
Szabó Ödön Bihar megyei RMDSZ-es parlamenti képviselő keddi nagyváradi évértékelő sajtótájékoztatóján kifejtette, hogy eddig a helyi önkormányzatok háromféle módon kaptak pénzt a jövedelemadóból befolyó összegekből: a pénznek egy része eleve az önkormányzatoknál maradt, egy másik részét a megyei tanácstól kapták, a harmadik részt pedig újraosztás útján 80-20 százalékban a közpénzügyi hivataltól, valamint szintén a megyei tanácstól kapták meg főként helyi projektek finanszírozására. A 2015. évi költségvetés ezt a harmadik bevételi forrást eltörölte, és helyette a területi adminisztratív egységeknek egy bevételi határértéket szabott meg, és ha a területi adminisztratív egység bevétele meghaladja a megszabott értéket, akkor nem kap támogatást, ha pedig nem éri el, akkor az állam kiegészíti a bevételeit a felső határban megszabott összegig. Szabó Ödön elmondta, hogy a községek megszabott bevételi határértéke másfél millió lej, a városoké hatmillió lej, a megyei jogú városoké húszmillió lej, a megyei jogú megyeszékhelyeké ötvenmillió lej, a megyéké pedig nyolcvan millió lej. Mivel Nagyvárad bevétele 2013-ban 244 millió lej volt, ezért egy vasat sem fog kapni, és Bihar megye is megközelíti a 80 millió lejt, de más számítások szerint a meg is haladja ezt az összeget, így feltehetőleg idén Bihar sem kap semmit a visszaosztásból. A politikus kifejtette, hogy ez a kitétel számos szempontból aggályos: nem motiválja az adminisztratív területi egységeket, hogy minél hatékonyabban gyűjtsék be az adókat, a támogatáspolitika szempontjából nem veszi figyelembe a helyi sajátosságokat, ugyanakkor ellentmond a decentralizáció elvének, hiszen az idén mindenkinek Bukarestbe kell pénzért mennie. Szabó kifejtette, hogy a megyei tanácsok egyik feladata a megye fejlesztése, csakhogy ezzel az intézkedéssel éppen azt az eszközt veszik ki ezeknek a testületeknek a kezéből amellyel e hatáskörüket el tudnák látni. Ráadásul a törvény egy már megszerzett jogától fosztja meg a megyei tanácsokat, attól a jogtól, hogy támogassák a megyében történő, zajló projekteket. Ez a kitétel továbbá azt feltételezi, hogy ebben az évben minden egyes területi adminisztratív egység uniós finanszírozását a központból, Bukarestből fogják irányítani, holott Szabó Ödön elmondása szerint a minisztériumok sok esetben saját EU-s projektjeiket sem tudják rendesen menedzselni, nem hogy a mintegy ötezer önkormányzat projektjeit képesek legyenek átlátni. Nem utolsósorban pedig ez a jogszabály hátrányosan érinti azokat a közepes nagyságú megyéket – Bihart, Aradot, Szebent, Brassót –, amelyek alternatívát jelenthetnek a már kiszemelt régióközpontokkal szemben, vagyis a kormány ezzel is minimálisra akarja csökkenteni az esélyét annak, hogy a már kiszemelteken kívül más megyék, és megyeszékhelyek régióközpontokká válhassanak. „Éppen akkor akadályozzák ezeket a megyéket a fejlődésben, amikor azok lendületet vennének” - fogalmazott Szabó Ödön, hozzátéve, hogy ennek a kitételnek az elfogadásával a legnagyobb megyék – Temes, Kolozs, Konstanca, Jász – sem kapnának pénzt, viszont ezek akkora megyék, hogy meg sem érzik majd ezt a bevételkiesést. Szabó Ödön megjegyezte továbbá, hogy a kifogásolt kitétel ellen egyedül az RMDSZ szavazott a parlamentben, az összes többi párt elfogadta azt.
Összegzés
Szabó Ödön tavalyi évi parlamenti tevékenységét összegezve elmondta: 2014-ben harminchét törvénytervezet kezdeményezésében vett részt, ezek között vannak olyanok, amelyeket el is fogadott a parlament, mint például azt a törvényt, mely mentesíti a nyugdíjasokat a nekik egy számítási hiba nyomán kiutalt összegek visszafizetésének kötelezettsége alól, illetve az a törvény is, amelyik kimondja, hogy az Alkotói Egyesületek Országos Szövetségének (ANUC) tagszervezetei által működtetett és általuk támogatásra jelölt kulturális folyóiratok fenntartását a kulturális minisztérium költségvetéséből minden évben minimum 4,5 millió lejjel kell finanszírozni. Szabó Ödön elmondta, hogy az elmúlt évben tíz kérdéssel fordult a különböző minisztériumokhoz, legutóbb a megyei közpénfelügyelőségek (ANAF) átszervezése kapcsán, ez utóbbira azonban az illetékes minisztériumtól még nem kapott választ. Ennek az átszervezésnek a kapcsán Szabó Ödön megjegyezte, hogy a megyék hatásköröket veszítenek el, ami a régiókon belüli tovább növeli a fejlődésbeli különbségeket a már kiszemelt, de hivatalosan még nem létező régióközpontok javára.
Polgárőrség
Magyarországi minta alapján romániai polgárőrség felállítását fogja kezdeményezni az idén Szabó Ödön. Mint mondta, a rendőrségnek, és magának az államnak nincs elegendő anyagi forrása ahhoz, hogy a kis falvakban is biztosítani tudja a rendőri jelenlétet, ezeken a településeken tehetne jó szolgálatot az önkéntes alapon megszerveződő polgárőrség. A politikus elárulta, hogy beszélt erről az ötletről a Bihar megyei rendőrség képviselőivel is, akik nagyon jónak találták ezt az elgondolást. Szabó Ödön hangsúlyozta, hogy az országban sok olyan térség van, ahova az állami rendfenntartó hatóságok nem érnek el, ami különösen az elöregedett lakosságú falvakban jelent nagy veszélyt. A polgárőrség az önkéntes tűzoltósághoz hasonló rendszerben működne, tette hozzá. Az önkéntesek nem hordanának lőfegyvert, és kiképzésüket a rendőrség látná el, illetve szolgálat teljesítésük során is szorosan együttműködnének a rendőrséggel. Szabó Ödön végül bejelentette, hogy ugyancsak ebben az évben akarja benyújtani azt a törvénytervezetet is, amely a romániai magyar közösség hivatalos napjává nyilvánítaná március 15-ét. Mint mondta, már több romániai nemzeti közösségnek van a román állam által elismert hivatalos ünnepnapja, és egy ilyen hivatalos elismerés járna a magyarság számára is. Hozzátette, hogy ennek konkrét hozadéka nem lenne, az elismerés csak szimbolikus jelentőséggel bír.
Pap István
erdon.ro

Frunda útja
Az RMDSZ rossz szellemeként szólalt meg az év első munkanapján Frunda György, s bár abban, amit mondott, volt némi igazság, szavai jól tükrözik azt a szemléletet, amely a közelmúltig meghatározta a szövetség politizálását: hatalomban kell lenni mindig, minden áron, csak a kormány tagjaként „segíthetik” közösségünket.
Frundának abban igaza van, hogy az RMDSZ népszerűsége jelentősen csökkent, és érthető, hogy a szövetség jelenlegi vezetői ezt próbálják újra elfogadható szintre tornászni, hisz félő, hogy a következő parlamenti választásokon (2016 őszén) már esélyük sem lesz elérni az ötszázalékos bejutási küszöböt. Minden bizonnyal egyelőre az ötletelés zajlik, még semmi sem szivárgott ki arról, mily módon lopnák vissza a tulipános szövetséget az emberek bizalmába. Az egykori szenátor, Victor Ponta jelenlegi tanácsadója által emlegetett jobb út bizony, csődöt mondott. Hiába beszél Frunda György arról, hogy a kormányzásban való részvétel a leghatékonyabb eszköz, hogy szövetségest találjanak törvénytervezeteik elfogadására, az elmúlt években egyetlen jelentős jogszabályt sem sikerült átvinniük a parlamenten. Pedig ott voltak, s elvileg – a hivatalos retorika legalábbis ezt szajkózta – megbízható szövetségeseik is voltak. Nemcsak a kisebbségi törvény rekedt meg a képviselőház bizottságainál, de számos nagy dérrel-dúrral beharangozott kezdeményezés sikkadt el ház- és bizottsági elnökök asztalfiókjában, még a megyezászlók használatára vonatkozó, a büntetési hullámot leállító jogszabályt sem tudták kierőszakolni az oly sokat dicsért partnereikből.
Még visszásabb az egykor nagyra becsült szenátor másik megjegyzése: kormányból távozva az RMDSZ lemondott azokról az adminisztratív eszközökről, melyek révén segíthették volna a romániai magyar közösséget. Magyarán: pénzt csak az kap, aki része a hatalomnak. A hazai és európai emberjogi bizottságok tagja számára ez természetes. Nem azért emel szót, hogy miért van ez így, nem azt tanácsolja kedvenc miniszterelnökének, hogy ideje lenne európaibb módszerekre váltani, s más szempontok alapján mérlegelni a pénzek elosztását, hanem számon kéri pártjától, hogy kiszállt ebből a táncból. Esze ágában sincs változtatni a velejéig korrupt, romlott rendszeren, jelenlétével és szavaival hitelesíti azt.
Frunda György megintette az RMDSZ mostani vezetőit, s ha elég okosak, értenek majd a szóból: éppen azzal kell szakítaniuk, amit ő és a hozzá hasonlóak képviselnek. Ha erről az alapról kezdik újraépíteni a szövetséget, ha az értékek, a valós közösségi igények kerülnek politizálásuk középpontjába, még visszanyerhetik hitelüket és népszerűségüket.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az erdélyi autonómia helyzete
Új év, új lehetőségek, új kötelességek az autonómiaharc terepén. De még mielőtt az előttünk álló feladatokra koncentrálnánk, tekintsünk vissza az elmúlt évek történéseire, eredményeire. Hiszen annak ellenére, hogy nem értünk el átütő eredményeket, azért még elégedettek lehetünk.
Az elmúlt években a transzszilvanizmus és az ebből kiinduló irányzatok roppant népszerűségre tettek szert. Ez főleg annak köszönhető, hogy Sabin Gherman a kilencvenes évek sikertelenségei után újra bátrabban kezdett beszélni a Bukarest és Erdély közötti különbségekről. Az erdélyi büszkeség visszaállításának folyamatában szép eredmények születtek. Sabin műsorának nézettsége mutatta, hogy nem lehetetlen a románság nagy tömegeinek „felvilágosítása”. Ezzel párhuzamosan a közösségi média segítségével egyre több hasonló gondolkodású ember talált egymásra, kötött erős barátságot. 2012 őszén meg is rendezték az első transzszilvanista találkozókat, ahol látni lehetett, hogy mennyire sokféle elképzelés van Erdély jövőjéről, autonómiáról, regionalizmusról. Egy biztos, az akkori állapotokkal senki sem volt elégedett. A találkozók sora csakhamar megszakadt, de a kapcsolattartás az interneten folyamatos volt. 2013 elején elindult az Erdély autonómiáját kérő online aláírásgyűjtés is, amivel ekkor még nem foglakozott a média. 2014 tavaszán Ovidiu Iane parlamenti felszólalásában a petíció visszavonását követelte, jogi lépésekkel fenyegetőzve. 2013. május 18-án Kolozsváron megtörtént az első nyilvános, Erdély autonómiáját kérő demonstráció (fotó), amelyen húszan vettek részt. A lényeg azonban az erdélyi zászlókon volt, hiszen először volt látható ilyen nagy számban köztéren a régió zászlaja. Ezen a demonstráción döntötték el a résztvevők, hogy a mozgalmat jogi alapokra kell helyezni, be kell jegyezni egy egyesületet, Mircea Daian javaslatára a Liga Transilvania Democrată névben egyeztünk meg. Az egyesület bejegyzése azonban folyamatosan tolódott, mert számos kérdésben nem sikerült közös megegyezésre jutni, sokan otthagyták a mozgalmat, a maradókon elkeseredettség lett úrrá. 2013 őszén besztercei kezdeményezésre megalakult a Mişcarea Ardeleană mozgalom, amely rövid idő alatt Erdély több városában is megjelent.
E mozgalom megjelenése a liga tagjait is cselekvésre késztette, újabb tagokkal megkezdődött az egyesület bejegyzése. 2013 decemberében Szebenben találkozott több transzszilvanista mozgalom, a találkozón részt vett Sabin Gherman is. A résztvevők egyetértettek abban, hogy az egyesület bejegyzését nem szabad tovább halogatni. 2014 tavaszára sikerült bejegyezni az egyesületet, márciusban leadásra került a tízezer aláírással ellátott petíció. A frissen bejegyzett liga tagsága folyamatosan növekedett, de még mindig nem sikerült közös programot alkotni. E felismerés újabb bizonytalanság érzetét keltette a transzszilvanisták körében. A nyár eseménytelenül telt el, de az elnökválasztási kampány annál több lehetőséget ígért. A liga mindeközben megalkotta programját, elkészült az első letisztázott elképzelés a transzszilvanizmus mai formájáról. Az elnökválasztási kampányban Sabin Gheman többször mutatkozott Szilágyi Zsolt elnökjelölttel, nem tagadva, hogy az ő programjával ért egyet. A második fordulóban pedig egyértelműen Johannist, az erdélyi jelöltet támogatta, ahogy a transzszilvanista, autonomista mozgalmak többsége is. Győzelme nagy sikert jelentett, abban azonban mindenki egyetértett, hogy Ponta győzelme felgyorsította volna az erdélyi románok mozgolódását, míg Johannisszé megnehezíti az erdélyi autonómiáért küzdők harcát. Decemberben a petíció eljutott az Európai Parlamenthez is, reakció 2015. februárra várható. Eddigre Klaus Johannis is kézbe kapja az időközben 14 ezer aláírással ellátott petíciót. 2015. január 10-re a liga minden transzszilvanista, autonomista mozgalmat, aktivistát meghívott Kolozsvárra. Hát így állunk. Eközben több száz embernek van már Erdély-zászlója, több ezer autón van Erdély-címer vagy TS matrica. Egyre többen azonosulnak a transzszilvanizmussal, egyre többek értik meg az erdélyi autonómia fontosságát. Az elnökválasztás sokakban felébresztette az erdélyi büszkeséget, egyre több román, ha nem is támogatja, de hajlandó vitatkozni az autonómiáról. Soha ilyen jó termőtalaja nem volt ezen gondolatoknak. Az előttünk álló év éppen ezért rengeteg lehetőséget tartogat, veszélyes is, mert sok lehetőség mellett elmehetünk, ha nem vagyunk elég éberek. Harcunkat nem szabad feladnunk, részt kell vennünk az elkövetkező politikai folyamatokban, hogy ne nélkülünk, hanem velünk hozzák meg a minket is érintő döntéseket. Egy újabb gyulafehérvári döntésen nekünk is ott kell lennünk, hogy megvédjük érdekeinket. A petíció a https://www.causes.com/actions/1725889-autonomie-pentru-transilvania oldalon megtalálható és aláírható.
Fancsali Ernő
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ellenzéki élettér kialakítása
A 2014-es év magyarellenes intézkedéseiről, az előrehozott parlamenti választások esélyéről, az RMDSZ 2015-ös prioritásairól, valamint Európa Ifjúsági Fővárosáról, Kolozsvárról beszélgetett Borbély László politikai alelnök az Erdélyi Magyar Televízió Többszemközt című műsorában.
„Sajnos Románia beállt azon államok sorába 2014-ben, amelyek megtámadták az RMDSZ állampolgári kezdeményezését, 25 év demokrácia után is bűnvádi vizsgálat indítható politikai nyilatkozatok miatt, a MOGYE-ügy még midig tisztázatlan, és a Székely Mikó Kollégiumot visszaállamosíthatják. Mindez azt bizonyítja, hogy bár Romániában 2008 óta nincsenek a parlamentben szélsőséges pártok, még léteznek kisebbségellenes nyilatkozatok, intézkedések, és az 1990 óta már megszerzett jogainkból, bizonyos konjunktúrákban, egyesek megpróbálnak visszavenni. Ez nem más, mint politikai játszma, amelynek kimenetele sajnos még mindig sokszor azon múlik, hogy az RMDSZ épp kormányon van, vagy ellenzékben. Ezt a választóinkban is tudatosítanunk kell, hiszen ha nem vagyunk jelen Bukarestben, és nincsenek politikai partnereink, nem lesz beleszólásunk a minket érintő kérdésekben” – nyilatkozta Borbély László. Hozzátette, pozitívumként értékelhető, hogy két vitatott megye, Kovászna és Maros megye prefektusát lecserélték, és az is, hogy a zászlótörvény átment a szenátuson, már csak a képviselőháznak kell megszavaznia, ami komoly lépés.
„Az ellenzék a tavaszi parlamenti időszakban megpróbálja megbuktatni az aktuális kormányt. Véleményem szerint nem lesznek előrehozott választások, Romániában 25 év alatt nem volt rá példa, egy ilyen szándék legalább 100 napos politikai instabilitással járna. Az RMDSZ jelenleg arra vár, hogy letisztuljon, milyen kormányprogramjuk lesz az ellenzéki pártoknak. Azt gondolom, a következő hetek derítik ki, hogy hogyan tudja az RMDSZ az ellenzék életterét kialakítani, miként tud olyan kommunikációs stratégiát felépíteni mind a magyarság, mind pedig a román többség irányába, hogy a számunkra fontos kérdésekben ne alakuljon ki visszautasító magatartás” – hangsúlyozta Borbély. Elmondta: az RMDSZ a következő periódusban szemináriumokat, pódiumbeszélgetéseket, közvitákat kíván szervezni olyan fontos témakörökben, mint az autonómia-statútum, regionális nyelvek vagy állampolgári kezdeményezés, egy olyan kommunikációt próbálva kiépíteni, amely a többségi társadalmat is meggyőzné arról, kezdeményezéseink nem ellenük irányulnak, hanem velük együtt szeretnénk azokat megvalósítani. „Romániának van egy erdélyi elnöke, aki egy kisebbségi közösség tagja, ez jó kiinduló pont lehet az elnökkel való kommunikációban” – tette hozzá Borbély László.
Az RMDSZ fennállásának huszonötödik évfordulója alkalmából szervezett eseményre is kitérve, a Szövetség politikai alelnöke elmondta: 25 év elteltével is aktuálisak az RMDSZ alapítói által megfogalmazott célok, hiszen azok a személyek, akiknek akkoriban egy olyan elnyomó apparátussal kellett szembenézniük, amely az egész erdélyi magyarság sorsát megpróbálta ellehetetleníteni, tisztában voltak azzal, hogy melyek azok az anyanyelvi, közoktatási jogok, amelyek nélkülözhetetlenek a romániai magyar közösség számára. „A mai politikusoknak viszont másként kell szembesülniük ezen kihívásokkal, hiszen míg 1989-ben nem volt mit veszítenünk, ma annál több van. Iskoláink vannak, anyanyelvi oktatásunk van. Annak, aki most lép be a politikába van mit féltenie, és amit tovább gondolnia, tovább vinnie. Ami a MOGYE esetében történik, azt jelzi, hogy egyesek ugyanazzal a retorikával próbálkoznak napjainkban is, mint akkor. Munkánkat ezért kell folytatnunk, követeléseinkből nem szabad engednünk. 2015-nek egy eredményesebb, hatékonyabb évnek kell lennie, hiszen tavaly rengeteg politikai cirkusznak és széthúzásnak lehettünk tanúi, amelyek az állampolgárokban nem azt a hitet erősítették meg, hogy egy stabil jogállamban élnek.”
Európa Ifjúsági Fővárosára is kitérve, amely szilveszter éjszakai nyitányában egynyelvűsítette műsorát, Borbély László elmondta: Kolozsvár polgármesteri hivatala ígéretet tett arra, hogy jóvá teszi a mulasztást, az év során pedig több magyar nyelvű programot is műsorra tűznek. „Ez azért is fontos, mivel a projektet egy magyar csoport, a PONT indította el. A napokban megjelenik az első összefoglaló a programokról, remélem, hogy magyarok és románok egyaránt jól fognak szórakozni egész évben. Kulturális sokszínűségünkből eredő gazdagságunkat minden nap fel kell mutatnunk, és ez a projekt, még ha kicsit bal lábbal is indult, jó lehetőség lesz erre” – fogalmazott Borbély.
Nyugati Jelen (Arad)

Bál a Csángó Rádióért
Egy áldozatos embert jutalmaznak
A Csángó Rádió megmentéséért rendezik meg szombaton a jászberényi Bercsényi Sportcsarnokban a Csángó Bált, amelyen mások mellett a Jászság Népi Együttes, az Állami Népi Együttes, Csík János és Petrás Mária is fellép.
Az interneten fogható rádiót a mozgáskorlátozott Lőrinc Cselesztin alapította, és nagyjából saját erőből működteti a Bákó megyei Csík nevű faluban (Ciucani), szülei parasztházában, kevés betegnyugdíjából. A rádió mára fontos kapocs lett az otthoniak és a külföldön dolgozó csángók között, akik elsősorban azért hallgatják, mert egyaránt sugároz moldvai magyar és román zenét, illetve szöveges műsorai a csángók életéről, történelméről szólnak.
Mivel Lőrinc Cselesztin szülei egyre idősebbek, és már egyre kevésbé tudják ellátni a deréktól lefelé lebénult férfit, a jászberényi Csángó Bál szervezői úgy gondolták, a rendezvény bevételével azt próbálják elérni, hogy több évnyi ingyenes, önkéntes munka után a rádió teljes szerkesztősége: bemondója, technikusa stb., azaz Lőrinc Cselesztin egy személyben anyagi juttatást is kapjon hősies munkájáért.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Az új év kilátásai
Nem tudni, miért is, de egy régi román szólás úgy tartotta: „új esztendő, új király”, pedig akkorjában királyaik sem voltak, csak vajdáik. Most lenne királyuk, de még sincs, lenne trónörökös is fölös számban, de az sincs igazán. Így mi vagyunk az egyetlen királyos köztársaság, s a hazatelepedett Hohenzollernek a köztársaságos királyok. Udvartartással, minden egyéb kellékkel, de hatalom nélkül.
Hát királyunk – igazi! – nincs, de van annál több lottón nyert politikusunk, s ha nem vigyázunk, pártunk is annyi lesz, hogy megszámolni is bajos lészen. Szerencsére ez csak a választások körül érzékelhető, különben a számos pártocskák békésen hibernálnak. Egyik-másik viszont igazi kivétel, romániai kuriózum, mondhatnánk: románikum, hiszen meg sem született, s máris kormányoz. Ilyen Tăriceanu liberális reformer gyülekezete.
Különben a pártoknak is olyan a természete, mint minden élőlénynek vagy élőlényekből szerveződött társulásnak e teremtett világban: születnek, felnőnek, virulnak, sorvadnak, majd meghalnak. Előbb-utóbb. Úgy tűnik, hogy a nagy csatavesztés után például a szocdemek most a sorvadás és a lombhullatás időszakába léptek, s ha nem is múlnak ki nyomtalanul és dicstelenül rövidesen, a tavaszi kongresszusokon nagy jégzajlások fognak esni, és fejek hullani. Kérdés, hogy ezt a ma még kormányzó egész vircsaftot ki fogja kézhez venni?
A jobboldal vezető pártja, a liberálisokból és demokratákból összeboronálandó „nagy párt” kétségtelenül kormányzati szerepre áhítozik, s erre reális esélyei vannak. Ezért nincs reális esélye Monica Macovei táborának, nemhogy a megerősödésre, de még a pártalakításra sem. De van a Népi Mozgalom Pártjának, melyet Elena Udrea már most tálcán kínál fel Traian Băsescu volt államelnöknek, s ahogyan a ravasz matrózt ismerjük, nem fogja azt visszautasítani, s akár komoly tényezővé is teheti a népi mozgalmasokat. De bizonyosan ki fog múlni a közeljövőben Dan Diaconescu csőcselék-pártja, a nagyromániások már kölcsönökből és koldulásból sem maradnak fenn, s az RMDSZ-nek is csipkednie kell magát, ha parlamenti tényező akar maradni.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Háztartási fogyasztóknak nem lesz drágább idén a földgáz
Március végéig a távhő ára sem változik Kolozsváron
Közel 40%-kal drágulhat januártól a távhő – figyelmeztetett tavaly novemberben az Országos Energiaügyi Hatóság (ANRE).
A városi távhőszolgáltatóknak – mint ipari fogyasztók – ugyanis januártól már szabadpiaci áron kellene megvásárolniuk az energiaforrást, ezért kénytelenek lesznek nagymértékben drágítani a távhőt a háztartási fogyasztóknak, míg a saját hőközponttal rendelkező személyek számára 2021-ig fokozatosan, egyszerre csak kis léptékben nő a fűtés ellenértéke – ilyen híresztelések keringtek a múlt év végén. S hogy ebből mi igaz? Az E.On Gaz kolozsvári fiókjának illetékesei a Szabadságnak megerősítették: a lakosság által fizetendő földgázár liberalizálása 2018 helyett 2021-ig tolódik ki. Másfelől, a városi tanács december végén helyt adott a távfűtési vállalat – nem feltétlenül gázár-liberalizálás miatti – áremelési kérésének, de az idei télen a régi és új ár közötti különbözetet a helyi költségvetésből fedezik.
Szabadság (Kolozsvár)

A polgármesteri hivatalt nem érdekli a többnyelvűség?
"Értetlenül állunk Kolozsvár polgármesteri hivatalának tette előtt, amiért egyeztetés nélkül megváltoztatta a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Főváros logóját, és amiért nem tartotta magát a felvállalt többnyelvűséghez", mondta az ifjúsági főváros projektet koordináló SHARE Föderáció magyar ügyekért felelős osztályának vezetője, Borzási Sarolta a maszol.ro-nak.
Nyilatkozatának előzményeként több kolozsvári ifjúsági szervezet közleményben tiltakozott amiatt, hogy Kolozsvár polgármesteri hivatala nem tartja magát a felvállalt többnyelvűséghez. Mint írják, megdöbbenve fogadták a szilveszteri eseményen a többnyelvű feliratok hiányát az Európai Ifjúsági Főváros nyitórendezvényéről.
A polgármester korábban bejelentette, hogy a Kolozsvár 2015 Európa Ifjúsági Főváros öt hivatalos nyelven (román, magyar, angol, német, francia) kommunikál, hisz ezt vállalta fel a címet elnyert pályázatban. Ezért érte meglepetésként a helyi közösséget a szilveszteri laser-show, és a további népszerűsítő anyagokon megjelent feliratok, amelyek csak és kizárólag román nyelven jelentek meg, áll a közleményben.
Mindez annak ellenére történt, hogy az ifjúsági szervezetek a SHARE Kolozsvár Föderáció által egységesen kialakítottak egy többnyelvű kommunikációs stratégiát, amelyet a főváros logója is sugall. A logó szerepelt a szilveszteri eseményen osztogatott zászlókon, bár ez eredetileg többnyelvű, a polgármesteri hivatal mégis gond nélkül átalakította, és csak a román feliratot hagyta rajta.
"Meglepetten vettük észre, hogy egyeztetés nélkül változtatták meg a logót. A föderációban a román kollégák is az utolsó percben látták a népszerűsítő anyagokat, amelyek nem csak a magyar nyelvet, hanem a többit is mellőzték. A polgármesteri hivatal egyeztetés, konzultáció nélkül készítette el ezeket az anyagokat", tájékoztatott Borzási Sarolta.
Hozzátette, jövő héten, azaz január 14-én felvetik a problémát a közgyűlésen, remélik, lesz eredménye. "Sajnos a föderációnak nincs jogi lehetősége arra, hogy minden anyagot láttamozzon megjelenés előtt. De ezt leszámítva, teljesen érthetetlen, hogy a hivatal például a logó önkényes megváltoztatásával képzeli el a népszerűsítést, holott ez mindenhol alapszabály: a logót nem módosítjuk menet közben. Sajnos sok hagyománya nincs a felelősségre vonásnak a közalkalmazottak között" – jelentette ki.
Az IKE, KIFOR, KMDSZ, KMDT, MIT, ODFIE közös találkozót kezdeményezett a polgármesterrel, hogy egyeztessenek arról, hogyan lehet biztosítani a felvállalt többnyelvűséget az Európai Ifjúsági Főváros keretében. A közleményt 6 szervezet fogalmazta meg közösen, vagyis az Ifjúsági Keresztyén Egyesület, a Kolozs Megyei Ifjúsági Fórum, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a Kolozs megyei Magyar Diáktanács, a Magyar Ifjúsági Tanács, illetve az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet.
Oborocea Mónika
maszol.ro

Gyarapodó Mikó-történelem
Nem tudom, gondolt-e arra Kónya Ádám és Botos Ferenc néhány esztendeje, amikor a Mi, az 52-esek című „évjáratévkönyvhöz” elkezdték a kéziratok gyűjtését, hogy egy majdani sorozat első, mércét adó példányát indítsák útjára, vagy remélték is, kezdeményezésük példa lesz, netán éppen kötelességévé válik a Mikóban végzett sok-sok évfolyam számára: megírni egy szeletkéjét az alma mater történetének.
Úgy, ahogyan ők megélték a mindenkori történelmi szélverésekben is büszke fellegvárként őrködő skóla ünnep- és hétköznapjait, és azt is, ahogyan s amiként alakult életük annak elhagyása után. Nem tudom tehát, vezérelte-e ily szándék is a szerkesztőket, ha igen, hát álmuk megvalósulni látszik: a Mi, az 56-osok könyv immár hetedik a sorozatban, vele-általa lassan kialakulóban az a szubjektív emlékfolyam, mely nélkül egy iskola-intézmény története csupán száraz adatok halmaza maradna. A küllemében a sorozatindítót idéző, nagy formátumú, fekete borítójú vaskos kötet egy kicsit több is, mint emlékkönyv. Természetesen, tartalmazza az egykori végzősök (vagy családtagjaik) visszaemlékezéseit változatos műfajú, hosszabb-rövidebb írások révén, hiszen elengedhetetlen követelménye ez az évkönyvnek, miként a számos korabeli felvétel is. De ha a kiadvány megrekedt volna a pályarajzok közlésének szintjén, nem több lenne, mint a néhány iskolatárs által dédelgetett, az otthoni könyvespolcokon díszhelyre kitett könyv, melyet „hőseik” időnként, nosztalgikus kedvükben fellapoznak, unokáiknak mutogatnak, s majd az elkerülhetetlen elmúlásukat követően utódaik, társítva néhány személyes tárggyal, ezt is dobozolják, mint egyszer majd megválogatandó örökséget. Nem, a Mi, az 56-osok szerkesztője nem elégedett meg ennyivel, Tibád Sándor nyugalmazott berecki történelemtanár korrajzot is „belecsempészett” a kötetbe, tudván tudva, hogy azok a régi történetek például a Mikó szigorú szabályok szerint működő bentlakásából csupán addig élnek, míg van, ki elmesélje őket. És azok a köznyelvből rég kihullott szavak is, melyeknek jelentését már csak ők, az egykori internátus lakói értik: fika, apparitor, vigil… A könyv testes részét az osztálytársak visszaemlékezései adják, néhányan bővebben, mások rövidebben írták meg élettörténetüket. Nem feltétlen tartalmassági szempontok szerint, és nem csupán az életük fontosabb stációinak kiemelésével: az írások sok-sok emléktöredék felidézését is tartalmazzák, ezekből kerekedik ki igazán a Mikó-történet egy rövid, időben az 1953–56-os évek által határolt szakasza. Akár sok szálon futó regényként is olvasható a Mi, az 56-osok, üzenete pedig egyértelmű: mindannyiunknak, a Mikó hosszú történetének több-rövidebb ideig részesei, mikor ideje eljön, el kell készítenünk saját emlékkönyvünket.
Szerző: Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Peremfőváros
Miközben egyre kevesebben vonják kétségbe Kolozsvár élhetőségi fokának növekedését, egyre több helyről visszhangzik Emil Boc szilveszteri jókívánságainak – amellyel a kolozsvári polgármester gyakorlatilag magyartalanította a kincses várost – elítélése.
Pedig a volt kormányfőnek sikerült már korábban kicsikarnia magából magyar szavakat, tanú erre a Kolozsvári Magyar Napok alkalmából összesereglett néhány tízezer ember. Hajlamosak is lettünk utóbbit a normalitás állapotának kikiáltani, ha a hazai közélet nem produkálná az utóbbi időben többször is a nyuszika haláltáncát: egyet előre, kettőt hátra.
A szilveszteri hátralépés esetét súlyosbítja azonban a tény, hogy Boc szavai után éppen az az esztendő kezdődött el, amelyben Kolozsvár a kontinens ifjúsági kulturális fővárosaként szeretne pluszhírnévre szert tenni. Többek között ama multikulturalitás és többnyelvűség jegyében, amelyet a cím elnyeréséért kiírt pályázat elő is ír. És amit a pályázatírók nem is hagytak figyelmen kívül, bizonyíték rá éppen a pályázat sikeressége.
E többnyelvűség életbe léptetése azonban egyelőre várat magára még akkor is, ha a városvezetés nemrég megállapodást írt alá a francia kulturális intézettel, amelynek értelmében a felek a francia nyelvet is az ifjúsági főváros hivatalos nyelvévé nyilvánítják. Az európai kultúra egyik fellegvárának számító francia kultúrának, Racine nyelvének kétségtelenül ott a helye a hivatalosak között annál is inkább, mivel több mint ezer francia diák tanul Kolozsváron.
Elismerés annak, aki felismerte, és hivatalos keretet is adott ennek a tisztelgő gesztusnak. Akkor hangzott el az is, hogy az önkormányzat kész más nyelveket is az ifjúsági rendezvénysorozat hivatalos nyelvei közé emelni, ha azt az említett közösségek – példaként az olasz vagy a spanyol hangzott el – igénylik.
Kemencemeleg a hír, miszerint a városvezetés a kolozsvári magyar főkonzulátussal is hasonló tartalmú megállapodást készül aláírni. A hír hallatán egyelőre hasad bennem a tudat: megtisztelve vagy – az őshonos magyar közösség tagjaként – megalázva érezzem-e magam?
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Európai szellem Erdélyben
Már az igényes meghívó is erdélyiségünk fontos helyeként határozta meg Tordát, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Körének tavaly októberi háromnapos konferenciája alatt így is élte meg azt a harmincvalahány résztvevő. Az Ótordai Református Egyházközség gyülekezeti termében tartott ünnepélyes megnyitón Varga Gábor elnökségi tag – ma már megválasztott elnök – így köszöntötte a résztvevőket: „Kedves barátaim, mi nem az egykori dicső nagyipari fellegvár romjain keseregni jöttünk ide – bár egyszer talán fény derül majd arra is, miért is kellett voltaképpen tönkretenni az itteni gazdag altalaj kincseinek feldolgozására hívatott, korántsem elavult technológiájú vegyipart –, nem is a sok évtizedes környezetszennyezés átkos hatását kívánjuk tanulmányozni az itt élő embereken. Szeretnénk felkutatni, és ha kell, újra tudatosítani magunkban mindazon személyiségek nevét, akiknek tevékenysége ilyen vagy olyan módon e városhoz, ezekhez a falakhoz kapcsolódott. Szeretnénk feleleveníteni mindazokat a múltbéli eseményeket és történéseket, amelyek a mindmáig itt létező épületekhez kötődnek, s amelyeknek jelen ideig tartó kisugárzása erőt adó jövőre-biztatás lehet mindannyiunk számára még a netán reánk fenekedő ordas esztendők idején is.”
Bevett és megtűrt religiók
Az átlag erdélyi többnyire legalább annyit tud Torda történetéből, ami ugyan történelmi tankönyvekből kimaradt, de a város egyetlen, Jósika Miklósról elnevezett magyar nyelvű iskolájában azért megtanítanak: itt mondták ki 1568-ban a világon először a vallásszabadság türelmi rendeletét. Máshol bizonyára büszke és hatalmas obeliszk emlékeztetne erre a világelső, nemsokára ötödfél évszázados történelmi eseményre, Tordán azonban szerényen elrejtve a templomban mindössze egy fehér márványtábla hirdeti három nyelven – magyar, román, angol – a hely dicsőségét: „Az 1568. évi erdélyi országgyűlésen ebben a templomban hirdették ki a világon először a lelkiismereti szabadság és vallási türelem törvényét.”
Ősz Előd, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosa előadásában a romantikus középkori történelmi mítosztól való megfosztás után építette fel azt a sokkal hitelesebb, valóságosabb képet, amely szerint Tordán nem a mai értelemben vett négy vallási felekezet egyenlőségéről döntöttek, hanem a reformáció indította hitújítás közösségi vallásszabadságáról. Ezt a szabad vallásgyakorlatot erősítette meg három év múlva, 1571. január 6–14. között a marosvásárhelyi Vártemplomban tartott országgyűlés János Zsigmond fejedelem jelenlétében. Az országgyűlési döntés értelmében alakult ki egy jó emberöltő alatt az az erdélyi tolerancia, amelyben 1585-re belefér a lutheránus, református és unitárius vallásfelekezet, majd a jezsuita misszió hatására a katolikus is. Sőt, lassan megjelenik a négy recepta (bevett) religio mellett tolerata (megtűrt) religióként az ortodox egyház is.
Átfogó körök
Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemet (EPMSZ) több mint negyven éve alapították Nyugat-Európába menekült magyar értelmiségiek. Az 1960-1970-es években az ’56-os forradalom után Nyugat-Európában otthonra találó magyarok élete viszonylag rendeződött: a megerősödött Kádár-rendszer miatt gondolni sem mertek hazatérésre, választott új hazájukban pedig biztos életkörülmények között élhettek. Az alig huszonévesen Magyarországról elmenekült, nyugaton otthonra találó magyarok egymást felkutatva, országhatárokon is átívelő szervezeti közösséget kerestek és találtak az EPMSZ-ben. A kelet-európai nyitásig magyarországi vagy erdélyi magyar értelmiségiekkel nagyon szórványos volt a kapcsolatuk, hiszen Svájcban, Nyugat-Németországban vagy Ausztriában tartott évi konferenciájukra csak elvétve kapott utazási engedélyt a vasfüggönytől keletre élő meghívott. Az 1989-es változások után az EPMSZ egyre gyakrabban tartotta évi akadémiai napjait Magyarországon vagy Erdélyben: 1993-ban Szovátán, 2001-ben Illyefalván, 2012-ban Félixfürdőn. Az olaszországi Torre Pellicében 1999-ben megtartott akadémiai napokon hangzott el az igény: jó lenne megalakítani az EPMSZ erdélyi körét. Ez az erdélyi kulturális szervezet másfél évtizede évente egy-két alkalommal átfogja Erdély magyarok lakta régióját Besztercétől Vajdahunyadig, Nagyszebentől Nagybányáig. Legutóbbi három találkozóját Besztercén (2012), Brassóban (2013) és Tordán (2014) tartotta.
Előkelő lokálpatrióták
„Tordára általában nem jönnek az emberek, de innen sokan elmentek” – ezekkel a szavakkal kezdte a város hihetetlenül gazdag történelmi múltjáról szóló előadását Keszeg Vilmos, detrehemi születésű, Tordán élő egyetemi tanár. Enciklopédikus tudással és hiteles történelmi ismeretekkel mutatta be azt a várost, amelyet a kerülőút, illetve az autópálya miatt olyan sokan elkerülnek. Pedig Torda más, mint amit látunk – vallja Keszeg Vilmos. Szemléletesen vázolta fel, miképpen alakult át az 1850-ben még 75 százalékban magyar lakosságú település a mára már 10 százalék alá csökkent, magyar szórvánnyá vált várossá. E másfél százados demográfiai tragédia okait három nagy „útban” jelölte meg: egyesek szétszóródtak Erdélyben, és ott gazdagították pátriánkat, mások éppen etnikai és vallási identitásuk megőrzése érdekében Magyarországra költöztek, míg voltak olyanok is, akik a nagyvilágba vándoroltak el. Egy itt maradt szűk mag közben úgy vált szórvánnyá, hogy a más nyelvűek és vallásúak nagyon megszaporodtak.
Az előadás másik meghatóan szép része volt a Tordán születettek neveinek említése Jósika Miklóstól Székely Jánosig, Abats János református püspöktől Csetri Elekig. „Torda nagyon előkelő tényezője volt Erdély történelmének. (…) Nem baj, hogy szülöttei szétszéledtek, többen hálásan érezték a szülőváros biztatását, Torda városa életüket gazdagabbá tette. A baj az, ha nem tartjuk számon, ha nem vagyunk büszkék rájuk, ha nem tanulunk tőlük” – fogalmazott az előadó.
Mélység és a magasság között
Az EPMSZ akadémiai napjaihoz törvényszerűen hozzátartozik egy kirándulási nap, így az erdélyi kör programjában is szerepelt a helyismereti kirándulás. Tordán van, mit megkeresnie és megnéznie az ott tartózkodónak a műemlék református templomoktól kezdve a fejedelmi palotán át a sóbánya érdekes világáig. Erdélyből, Magyarországról és Londonból érkezett résztvevők ebben az erdélyi, szórványosodó városban kettős betekintéssel találkozhattak sajátos történelmünkkel: belepillanthattak a roppant gazdag történelmi múltba, ugyanakkor átélhették, ahogy az itt élő büszkén mutatja a megpróbált múltból átmentett jövőt. Szedilek Lenke városi tanácsos asszony köszöntőjében mindez így igazolódott: „Torda, mint történelmi város, szerepel a naptárunkban
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Pótolhatatlan harcost vesztett a székely ügy
Az olaszországi Dél-Tirolban sízéssel töltött vakációja alatt tragikus hirtelenséggel hunyt el szerdán Márton Zoltán, Makfalva polgármestere. Az alig 46 éves elöljáró temetésének helyszínéről és időpontjáról még nem tudni pontosat. Barátai, tisztelői állítják: távozása pótolhatatlan veszteség a székely ügy és Székelyföld számára.
Márton Zoltán családjával és néhány barátjával töltötte szabadságát Olaszországban, egy dél-tiroli síparadicsomban. Itt érte a halál szerdán a déli órákban. Értesüléseink szerint az elöljáró sízés közben csúnyán elesett, amelynek következtében leállt a szíve. A helyszínre kiszállt orvosok megpróbálták újraéleszteni, de ez csak rövid időre sikerült, Márton Zoltánt még a helyszínen halottá nyilvánították. Bár az olasz ügyészek lezárták az esetet, a halál pontos okát kiderítő orvostani szakértői vizsgálatokat a tervek szerint csütörtökön végezték el. Szerda este egy halottszállító cég autója elindult Székelyudvarhelyről Olaszországba, Márton Zoltán földi maradványaival valószínűleg vasárnap érnek haza, a szállítási költségeket egy székelyföldi szakmai szervezet fedezi.
Ki volt Márton Zoltán?
A barátainak Dönciként ismert és szólított Márton Zoltán 1968-ban született Marosvásárhelyen, a jászvásári egyetemen szerzett mérnöki oklevelet, majd házassága révén Szovátára került, ahol rövid ideig tanárként dolgozott, majd Bíró István mellé került, akinek halála után 1999-ben ő vette át a fürdővárosban működő Teleki Oktatási Központ (TOK) igazgatását, amelyet 2012-ig végzett. Virág György megyei tanácselnök idejében két évig az RMDSZ színeiben Maros Megye Tanácsának testületi tagja is volt. Időközben elvált, és a Makfalva községhez tartozó Csókfalván vásárolt egy kis kúriát, ahová kiköltözött élettársával, akivel közösen három gyermeket neveltek a Szent Ferenc Alapítvány szovátai otthonából. 2012-ben Makfalva község polgármesterévé választották, a Magyar Polgári Párt színeiben egyedüliként Maros megyében. Évek óta a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) alelnöke volt, tavaly nyáron a nyárádszeredai Csíki Sándor halála után ő vette át Marosszék Székely Tanácsának vezetését.
Űr marad utána
Izsák Balázs, az SZNT elnöke gyerekkorától ismerte Márton Zoltánt, családi barátként végigkísérte egész életét. Dönci alaptermészete a rendkívüli derültség volt, erre próbálta embertársait is fordítani. Minden feladatot mosolyogva, csendesen vállalt és magabiztosan elvégzett, mindig lehetett rá számítani, többek között a tavalyelőtti makfalvi székely szekérkaraván megszervezését is rá lehetett bízni. Sosem kerülte a feladatokat és a nehézségeket, így elsőnek tűzte ki a székely zászlót is a makfalvi községházára, s habár tudatában volt annak, hogy ennek nyomán bűnvádi eljárást indíthatnak ellene, barátainak nyomatékosan, de derűsen kijelentette: sosem veszi le a lobogót, „legfeljebb bezárnak” – idézte fel Izsák Balázs, aki szerint óriási veszteség az SZNT számára Márton Zoltán halála fél évvel Csíki Sándor elhunyta után. Márton Zoltán nemcsak aktív vezetője volt a szervezetnek, hanem kezdeményezője is a 2003. évi székelyudvarhelyi fórumon.
Egyik legközelebbi munkatársának érezte Márton Zoltánt Lászlóffy Pál, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) egykori elnöke, ma tiszteletbeli elnöke. Szinte fiaként kezelte a tevékeny, megbízható, lelkes és felkészült fiatalembert, akit a Szülőföldön magyarul program szellemi megteremtőjének tart, és amelyet Márton Zoltán azóta is lelkiismeretesen vezetett. Megbízhatósága révén kiérdemelte azt, hogy Bíró István halála után átvehesse a szovátai TOK igazgatói tisztségét. Sokoldalúan képzett volt, minden körülmények között feltalálta magát, az autószereléstől a szervezésig bármit el tudott végezni, és lelke emberszerető volt. „Jó ember volt, ahogy a székely mondja” – összegzett Lászlóffy Pál, aki szerint szervezés terén pótolhatatlan embert veszítettek el. Márton polgármesterként is szép dolgokat valósított meg, de Lászlóffy mindig abban reménykedett, ahogy elöljárói megbízatása után Dönci visszatér az RMPSZ kötelékeibe.
Emberként és községvezetőként csupa dicsérő szavakkal illette Márton Zoltán személyét Péter Ferenc szovátai polgármester is, aki igencsak pozitív példának tartja azt, hogy egy nagyvárosi fiatalember kisvárosba, majd onnan falusi környezetbe költözött, és szerette ezt a létet. Péter Ferenc jól ismerte Márton Zoltán életét, aki a TOK vezetőjeként bizonyított és nagyszerű szervező volt. Polgármester-kollégaként sokat segítette őt új munkájában, és úgy érzi, Makfalva község „meg fogja sínyleni” Márton elvesztését.
Mindenkit megdöbbentett a halálhír
Mindig céljai voltak, és azokat követte, kitűnő, megértő, segítőkész kolléga volt, felkészült, intelligens, nagy tudású és békességre törekvő ember – így jellemezte szűkszavúan munkatársa, Vass Imre makfalvi alpolgármester az elhunytat. Az egész közösséget megdöbbentette szeretett munkatársuk és vezetőjük halálhíre – tette hozzá az alpolgármester, majd megígérte: Márton Zoltán temetésének pontos idejéről és helyéről idejében tájékoztatják a nagyközönséget a sajtó révén is.
Nemcsak a község lakosságát, hanem az egész Kis-Küküllő mentét, Maros megyét, Székelyföldet és Erdélyt, de sok magyarországi ismerősét is villámcsapásként érte a halálhír, a Székelyhon.ro oldalunkon szerda este közölt bejelentést néhány óra alatt több mint húszezren olvasták el.
„Egy embert a gátra!”
Az SZNT csütörtökön kiadott, szerkesztőségünkbe is eljuttatott nekrológjában búcsúzik Márton Zoltántól, akire „mindig lehetett számítani”: a Székely Majálist Makfalván szervezték, ugyanitt tűzték ki elsőként Marosszéken a székely zászlót, innen indult szekérkaraván a Székelyek Nagy Menetelésére, itt fogadták el elsőként Marosszéken az autonómia mellett kiálló önkormányzati határozatot, innen terjedhet el újra a székely öntudat, a székely hagyományok újjászületése. „Hirdesse a székely zászlók csúcsán fekete szalag: gyászol a Székely Nemzeti Tanács. Hirdesse, hogy új katonákat, új védelmezőket keres a székelyek szabadságának üldözött zászlaja. Olyant, aki hittel, harag nélkül, de elszántan vállalja a küzdelmet, szellemi fegyverekkel felvértezve, mint Márton Zoltán. Gyászolunk, s keresünk közben valakit. Egy embert a gátra” – áll az Izsák Balázs által aláírt dokumentumban.
A Magyar Polgári Párt saját halottjának tekinti Márton Zoltánt – áll a párt nevében kiadott, Biró Zsolt elnök által aláírt közleményben. Márton az MPP-nek a 2008-as bejegyzése óta aktív tagja volt, 2012 júniusában szerzett polgármesteri mandátumot a marosszéki Makfalván, az MPP IV. Országos Tanácsán a párt alelnökévé választották.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Ráduly Róbert: kockázatos év lesz 2015
Sok a tennivaló idén is – állította az új esztendőre vonatkozó tervekről lapunk kérdéseire válaszolva Ráduly Róbert Kálmán, Csíkszereda polgármestere. Mint mondta, úgy érzi, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
– Ha egy idegen ember elemezné Csíkszereda elmúlt néhány évét, talán azt mondaná, hogy az előzőkhöz képest 2014 kevésbé volt látványos esztendő, már ami a beruházásokat illeti. Ön hogy gondolja? – Kevesebb helyre került szalag, ha úgy tetszik, kevesebb munkálatnak került végérvényesen pont a végére, de azért az élet nem állt meg Csíkszeredában. Sok minden történt. Az ember már csak olyan, hogy egyre többet akar, és ha ebből indulunk ki, akkor bizonyára maradt hiányérzet 2014 után. – A polgármesternek maradt hiányérzete?
– Igen is, meg nem is. 2014-ben, ha egyik oldalról nézzük, nagyon sok minden történt, ha a másikról, akkor nem eléggé sok minden. Elkészült a mozi épülete, de a működés nem indult be. Elkészült Hargitafürdőn az új mofetta épülete és egy komoly turisztikai fogadó központ, de a tevékenység a berendezés hiányában a központban nem kezdődött el. El kellett volna készüljön a Villanytelep utca, de nem készült el teljes egészében. Be kellett volna fejeződjön Hargitafürdőn az úthálózat felújítása, de nem fejeződött be teljesen. Ez egy ilyen év volt, amikor sajnos, új dolgokat is meg kellett tanulnunk. Eddig ugyanis, szokatlan módon – és azt kell mondanom, e tekintetben a sors kegyeltjei voltunk – szinte kivétel nélkül olyan kivitelezőkkel dolgozhattunk együtt, akik akartak és tudtak is teljesíteni. 2014-ben azonban három munkálatnál is olyan kivitelezővel volt dolgunk, aki nem állt a helyzet magaslatán, és képtelen volt tartani a vállalt ütemet.
– A 2014-es évet jelentősen meghatározta a városháza, és személyesen a polgármester konfliktusa a rendőrséggel. Miért vállalta ezt az állóháborút?
– 25 éves évfordulója volt az 1989-es decemberi eseményeknek, és még emlékszünk arra, hogy milyen volt annak idején a milícia. Be kell látnunk, és beszélnünk kell arról, hogy a cégért ugyan kicserélték, de a milícia, mint olyan, nagyon sok tekintetben túlélte a rendszerváltást, és a milicisták, akik akkor, abban a rendszerben edződtek, most is ott vannak a rendőrség állományában, sőt, az állományon belül vezető szerepben. Ez nincs rendjén. Székelyföldön sem lehetne a rendőrség több vagy kevesebb, mint egy intézmény, mint ahogy ez mondjuk Olt vagy Tulcea megyében is van. Nálunk azonban „milicista attitűddel” társuló rendszer testesül meg, és ennek már sokszor, sok téren látni, érezni, tapasztalni lehetett a hatását.
Például abban is, hogy az egyenruhások nem teljesítik a feladatukat a közrend biztosításában hétvégenként, és ezért sok a városban a rongálás. Nem teljesítik a feladatukat a Kossuth utcában vészjelzővel megálló gépkocsivezetőkkel szemben, ezért gond van a forgalommal. Ezek apróságok, de jól tükrözik a magatartásukat. És sorolhatom: ittasan vezetnek, és ez nem elszigetelt jelenség. Ennek volt az eredménye a március 15-i, három halálos áldozatot követelő baleset. És voltak még hasonlók, vagyis láthatjuk, hogy nemcsak ittasan vezetnek, de próbálják eltussolni is a következményeket. Úgy képzelik el ezek a milicista-reflexű emberek, hogy ők még mindig a törvény fölött állnak, és nem állampolgárként, hanem valamiféle hódítóként viselkedhetnek a Székelyföldön. Gyakorlatilag ez robbant március 15-én, de sajnos nem jó irányba. Látni kell, hogy a Mircea Duşa, Gabriel Oprea által támogatott, bátorított milicista attitűdöt nem sikerült kellő módon leleplezni még az említett, tragikus kimenetelű baleset nyomán sem. Tudomásul vesszük, hogy Székelyföld még ebből a szempontból sem Románia része. Az utolsó jó példa erre éppen a zászló-ügyük. Mert ha most felelős újságírók megkérdeznék az illetékesektől, hogy a romániai megyék közül hány megyei rendőr-főkapitányság udvarán van még ilyen zászló, mint amilyen a csíkszeredai székhely előtt lobog, azt a választ kapnák, hogy sehol máshol nincs, esetleg Sepsiszentgyörgyön. Ez is azt mutatja, hogy itt a rendőrség nem olyan intézmény, mint máshol, hanem egészen más töltetű. Nekem külön gondom az, hogy azok az emberek, akik azért vannak a parlamentben, hogy jártassák a szájukat, mert a mentelmi jog ezt számukra minden következmény nélkül lehetővé teszi, nem jártatják ezekért az ügyekért. Az egyetlen kivétel Tánczos Barna szenátor, az összes többi hallgatott, és bár kormányon voltunk, nem hatottak oda, ahová ez ügyben kellett volna. Pedig „vétkesek közt cinkos aki néma”.
– A tavalyi évre egy másik jelenség is rányomta a bélyegét: ön több nyilvános megszólalásában is „üzent” a megyei tanács elnökének, és többnyire nem baráti üzenetek voltak ezek. Milyen a viszony a megyeháza és a városháza között, hogy a kommunikációnak ezt a formáját választotta? – 25 éve sok az elvarratlan szál, és soha nem volt felhőtlen intézményes kapcsolat sem a korábbi polgármesterek és a korábbi elnökök, sem az én időmben köztem és különböző elnökök között. Egyrészt azért nem, mert a város jó néhány olyan többletfeladatot vállal és visz ma is, ami a megyei önkormányzat dolga lenne. Mondok egy példát: a megyei katonai központ itt bitorolja a felületet a városháza épületének egyik szárnyában, mikor törvény szerint számára a megye kellene helyet biztosítson. Ez nem kis teher nekünk: gyakorlatilag a városháza épületének harmadát foglalja el a katonai központ. De ha a kulturális palettát nézzük, minimum két olyan intézményt visz a város, amit a megye kellene finanszírozzon. Ez a város számára, szinte azt mondhatom, hogy a normális működést ellehetetlenítő többletteher, kiváltképpen amióta bevezették a létszámkorlátozást. A Hargita Nemzeti Székely Népi Együttest például a város akkor vette át, mikor a megye rossz helyzetben volt. De most a megye jó helyzetben van, kifejezetten jó helyzetben, mégsem nem vette vissza az együttes finanszírozását.
Arról már nem is beszélve, hogy a megyénél mások az érdekek. Ott folyamatosan szavazatszámlálás zajlik. Azt képviseli a megye, hogy olyan mértékben kell támogatni a településeket, amilyen mértékben szavazatokat hoztak a különböző választásokon. Nálunk viszont érték- és eredménycentrikusság van. Soha nem mondtuk egyik iskolának sem, hogy úgy kap valamiféle támogatást, ha a választásokkor így vagy úgy lép fel. És ez lényeges koncepcióbeli különbség, amit sajnos nem mindig sikerül összefésülni. A megyénél énközpontúság van, a városnál teljesítménycentrikusság. Itt nem Szőke Domokos, Antal Attila vagy Ráduly Róbert, hanem a felújított Mikó-vár, a felújított iskola, a megépült sportcsarnok, vagy éppen az uszoda kerül előtérbe, és én úgy gondolom, hogy ez így van rendjén.
– Nézzünk egy kicsit előre is. Van már a városnak költségvetése 2015-re, ennek fényében milyen éve lesz Csíkszeredának?
– Kockázatos, veszélyes éve lesz. Erről próbálom meggyőzni a két alpolgármester kollégámat és a városháza munkaközösségét is. Tíz év alatt még ennyi leküzdendő akadály, tornyosuló feladat egy tömegben nem mutatkozott előttünk. És mondjuk el mellé azt is, hogy mi sem vagyunk a legjobb állapotban. Ma a csapatunk motiváltság, munkakedv, munkamorál, kihívásokra való éhség tekintetében nincs a legjobb formájában. Ennek oka többrétű. Egyrészt, úgy érzem, hogy az önkormányzatban zajlik egyfajta helyezkedés. 2016-ban választások lesznek, és nemcsak az önkormányzatban, hanem az RMDSZ-ben is tetten érhető egyfajta pozícionálódás. Másrészt ott van a folyamatos félelem sugárzása a helyi vezetők és a polgármesteri hivatalok munkaközösségei felé: így vizsgálunk, úgy hallgatunk, úgy követünk stb. Ez a munkakedvet és a személyes felelősségvállalást jelentősen megrontotta.
– A városi önkormányzat esetében mi motiválja a „helyezkedést”? – Erre is van válaszom. Nagy ajándéka volt Csíkszeredának, hogy nekünk nem diktált senki. Volt olyan vállalkozó vagy vállalkozói csoportosulás, amely támogatta volna a politikai pályán való elindulásunkat, valamelyik kampányunkat, és ezt majd meg kellett volna fizetni. Ez különösen most érdekes, mikor látjuk az államelnök-választás után, hogy a pártok milyen hatalmas összegekkel adósodtak el. Ezeket az adóságokat meg fogják fizetni. Hogy honnan? Nyilvánvalóan a közbizniszekből kell kimossák ezt a pénzt. No, nekünk ilyen adóságunk sosem volt. És ez nekünk, városvezetőknek is, de Csíkszeredának is hatalmas lehetősége és potenciálja volt. Viszont sokan vannak, akik szeretnék itt átvenni és számukra megfelelő mederbe terelni a történéseket, mert ma már, sajnos, erről szól a világ mindenhol. Mi, ameddig erőnk van, ezt a típusú független mozgásteret a városnak és a városvezetésnek szeretnénk megőrizni.
Nagy ajándék volt az előző városvezetéstől, hogy egy lejnyi felvett hitele sem volt a városnak, amikor átvettük, és ezt nem lehet elégszer megköszönni. Ennek az állapotnak a fenntartása, úgy gondolom, egy másik fontos feladat. Apropó, megyével való konfliktus: látni kell, hogy a megyénél egészen más az álláspont. A megye eladósodása zajlik, miközben a város adósságmentes. Mi azt szeretnénk, hogy soha senki ne mondja: eladtuk a gyermekeink jövőjét, és azért, hogy mi szebbnek látszódjunk, olyan terheket róttunk rájuk, amelyeket ők kell majd megfizessenek, sokszorosan. Ma Csíkszereda olyan helyzetben van, hogy adócsökkentést is megengedhetett magának: tíz év után lehetővé tette a város gazdálkodása, hogy adócsökkentést hajtsunk végre, és ez példátlan a környéken. Idén ugyanis a magánszemélyek által fizetendő épületadó értéke 10 százalékkal kevesebb, és kedvezményt tudtunk bevezetni a jogi személyek építményadója esetében is. Ezek mind fontos dolgok, és mutatják, hogy a felelős gazdálkodás közvetlen hatását mindenki, minden cég és minden háztartás kell érezze.
– Térjünk vissza a 2015-ös tervekhez. Említene párat?
– Az a sajátos helyzet, hogy alapvetően kényszerpályán mozgunk. Az uniós finanszírozású munkálatokat, ha tetszik, ha nem, 2015 végéig le kell zárni. Ha egyebet nem is csinálnánk, csak ezeket – tömbház-szigetelések, a hargitafürdői munkálatok befejezése, az Octavian Goga gimnázium szigetelésének befejezése, és ha aláírjuk a szerződést, akkor a Kós Károly Szakközépiskola bővítésének befejezése – már munkavolumenben és összegszerűen is több mint eddig bármelyik évben. És ezek kötelező jellegű dolgok, amelyek alól nem lehet kibújni. Ezek után jönnek azok a munkálatok, amelyeket úgymond mi, szabadon választhatunk, de igazából ezek is kötelezőek, mert jó néhányat közülük máris leszerződtünk. Például a Gyermek sétány felújítása, ami hatalmas volumenű munka, hiszen a Tudor lakótelep legalább egyharmadát érinti.
Ott van még a Gál Sándor utca rendbetétele, a zöldségpiac helyzete, amit már nagyon sokan szeretnének kimozdítani a koncepcionális pontról, és ott van az elkerülő út, ami makadámborítást már kapott, de le kell aszfaltozni. Én itt már szinte meg is álltam volna, de jön az egyik alpolgármester, és még legalább egy ennyi tervet mellé tud tenni. Utána jön a másik alpolgármester, és ő is hozza a maga elképzeléseit: be kellene fejezni a mozit, a Márton Áron szoborcsoportot, és sorolhatnám. Mikor a tennivalók listáját összeállítottuk, én attól ijedtem meg, hogy annyi minden szerepel rajta, hogy még a kötelezőeket sem fogjuk tudni teljesíteni. Az emberben van ugyanis egy olyan, hogy ha túl sok a dolga, inkább nem csinál semmit. És én úgy érzem, hogy a 2015-ös esztendőre mintha túl sokat akarnánk vállalni.
Forró-Erős Gyöngyi
szereda.ro / Hargita Népe
Erdély.ma

Beszélgetés Bognár Levente RMDSZ-megyei elnökkel
Folytatni az érdekképviseletet és –érvényesítést
Bognár Leventével, az RMDSZ Arad megyei szervezetének az elnökével folytatandó beszélgetésben a mögöttünk lévő évet értékeljük, az idei terveket, elképzeléseket vesszük számba.
– Elnök úr, szervezeti szempontból mit lehet elmondani a 2014. évről?
– Mivel szervezetünk legfontosabb célja az Arad megyei magyarság érdekeinek a képviselete, illetve érvényesítése a 25 évvel ezelőtt történt magalakulása óta, e munkába nagyon sokan bekapcsolódtak. Elöljáróban szeretném megköszönni mindazoknak – beleértve a Nőszervezet vezetőségét és tagjait is –, akik az elmúlt évben közösségi munkát vállaltak a megyei magyarságért. Mert az RMDSZ által felvállalt érdekvédelmi munka csak úgy működik, ha érdekképviselet van, amelyen keresztül érvényesítjük is a magyarság érdekeit. 2014. választási év volt, ami nem csak az ország, de a megye politikai életére is rányomta bélyegét. Az EP-választáson, szavazataival a megye magyarsága is hozzájárult az érdekvédelmi szövetség jelöltjeinek az Európai Parlamentbe történt bejuttatásához. A közösségünk által leadott 8300 szavazat, megyei viszonylatban 7,61%-nak felelt meg. Az jobb volt az előző parlamenti választásoknak az eredményénél, amikor 6,06%-os volt a szavazati arányunk Arad megyében. Ez egyben azt jelenti, hogy a választóinkban sikerült tudatosítani az EP-ben való részvételünknek a fontosságát. A másik megmérettetés az elnökválasztás volt, ami Romániában kiemelt fontosságú azzal együtt, hogy az elnöki hatáskörök még most sem teljesen tisztázottak, hiszen az Államelnöki Hivatal és a Miniszterelnöki Hivatal között még most is fennállnak a sok vitát kiváltott párhuzamos hatáskörök. A helyzet tisztázásához elsősorban azt kellene tisztázni, milyen állam-berendezkedésben gondolkodunk, ki gyakorolja a hatalmat, hogy ne mutogassanak egymásra, ne hárítsák egymásra a felelősséget. Az elnökválasztás számunkra azért volt fontos, mert az RMDSZ jelöltje a választási kampányban el tudta mondani az üzenetünket, vagyis, mit várunk el a romániai kisebbségi jogok terén. Jelöltünknek a közvitákban való részvétele, a megyei magyarságnak az akarata, illetve a szervezőmunka eredményeként, 7530 szavazat gyűlt be.
– Az államfőválasztás második fordulója után az RMDSZ kilépett a kormányból. Az ellenzékiség mennyire változtatta meg a megyei szervezet politikáját?
– Fontosabbá tette az önkormányzatiság megerősítését. Gondolok itt azokra a forrásokra, amelyeknek a megszerzése sokszor azon múlik, hogy éppen ki kormányoz, ezt az állapotot hosszú távon le kellene bontani. 25 éve várunk az olyan joggyakorlatra, amely függetlenül a kormányzati összetételtől, a számarányunknak megfelelően, a mi képviselőink is ott legyenek egyrészt a döntéshozatalban, másrészt a közigazgatási szinteken vagy akár az államigazgatási szinteken is. A tavalyi kormányzati szerepvállalásunknak is, választási év lévén, számos olyan kerékkötője volt, ami miatt nem lehetett számottevő eredményeket elérni, kielégíteni a mi elvárásainkat. Ezt bárki láthatta. A kormányzás kézzelfogható eredménye nekünk, Arad megyei magyaroknak az lett, hogy a Szabadság-szobrot, illetve a Megbékélési Parkot sikerült ez idő alatt műemléknek nyilvánítani. Ugyanakkor az oktatás terén is voltak megvalósításaink. A mód azonban, ahogy az SZDP egy adott pillanatban maga köré gyűjtötte a szélsőségesek, illetve a volt Iliescu-gárda képviselőit, számunkra ez egyértelműen negatív irányváltást jelentett, de a Székelyzászló körüli állandó feszültségkeltés, továbbá a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszaállamosítása, Markó Attila és Marosán Tamás elítélése is egyértelműen magyarellenes megnyilvánulás volt. Mindezek azt bizonyították, hogy magyar kérdésben, kisebbségi jogok terén nem történt előrelépés. E folyamatok idején, mi állandóan konzultáltunk a megyebeli magyarsággal, minél szélesebb körben, az Állandó Tanácsban, illetve a megyei küldöttgyűlésen is megbeszéltük közös dolgainkat, tehát gyakoroltuk a részvételi demokráciát. Azért tettük, hogy olyan álláspontot képviselhessünk, amit elvár tőlünk a megyebeli magyarság. Ezen túlmenően, egész évben, minden hétfőn 16 órától a szervezet Püspökség Utca 32. szám alatti székházban megyei elnökként, aradi alpolgármesterként is fogadtam a gondjaikkal hozzám fordulókat.
Megvalósítások
– Tavaly a megyei szervezetnek mit sikerült megvalósítania?
– A minden megyei szinten meglévő képviseletet arra próbáltuk kihasználni, hogy hozadéka legyen a közösség számára. Köztudott, hogy Arad megyében a magyarság esetenként tömbben, kisebbségben, illetve szórványban él. A helyzetek szerint, más-más feladatok hárulnak a szervezetekre, illetve a tisztségviselőinkre. Azokban a községekben, településeken, ahol polgármestereink, alpolgármestereink vannak, a feladat nem csak az identitás megőrzésére szorítkozik, hanem a települések vezetése, fejlesztése, az életminőség javítása, illetve biztosítása is fontos. E faladatoknak a teljesítése érdekében, a megyei tanácsosaink közreműködésével, igyekeztünk megfelelő erőforrásokat is biztosítani. Idő- és helyszűke miatt a támogatásokra nem kívánok kitérni, azokról a polgármestereink, illetve az alpolgármestereink bővebb tájékoztatással szolgálhatnak. A vidéki megvalósításaink, természetesen, nem csak a megyei tanácstól kapott támogatásokon, hanem a kormánytól vagy pályázati úton szerzett erőforrások mozgósításán is múlott. Ahol kisebbségben vagyunk, fő feladat az identitás megőrzése, amiben meghatározó szerepük van a kulturális rendezvényeknek. Kultúránkban éljük meg a magyarságunkat, ugyanakkor nagyon fontos az anyanyelvű oktatási rendszerünknek a megtartása. Az anyanyelvű kultúra megtartása szempontjából nagyon fontos a településeken megszervezett falunapok, Aradon az Aradi Magyar Napok, a március 15-i, az október 6-i kulturális rendezvények. E tekintetben lényeges a civilszervezeteinkkel való együttműködés, lehetőség szerint a támogatásuk. Ez pályázati úton, a Szabadság-szobor Egyesület, illetve az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának a közreműködésével történt, ugyanakkor a magyar történelmi egyházak támogatását is szem előtt tartottuk. Mivel sok helyen megfogyatkozott a hívőközösség, odafigyeltünk az egyházi ingatlanok, főként a templomok és az imaházak felújításának a támogatására. Tavaly a megyében 11, míg Aradon 13 templom, imaház javítását, felújítását sikerült a közreműködésünkkel támogatni. Nagyon odafigyelünk arra, hogy a megyei kulturális rendezvényekben a magyar vonatkozásúak is szerepeljenek. Ez sokkal gördülékenyebb ott, ahol polgármestereink, alpolgármestereink, illetve községi vagy városi tanácsosaink vannak, de a szórvány-településekről sem szabad megfeledkeznünk, ahol az önkormányzatban nincs képviselet.
– Felmerültek-e zavaró körülmények a magyar kulturális rendezvények kapcsán?
– Vidéken nincs tudomásom ilyen esetekről, Aradon viszont, az utóbbi időben felerősödött a szélsőséges nacionalizmus. Az Új Jobboldalnak a március 15-i, illetve október 6-i megnyilvánulásai nagyon kellemetlen volt számunkra. Ahol lehetett, szóvá tettük, megpróbáltunk fellépni ellenük, de nem óhajtottunk nagy visszhangot keltő lépéseket tenni ellenük, hogy a tiltakozásunkkal ne növeljük a becsvágyukat. Szomorú tény viszont, hogy az utóbbi időben a március 15-i, illetve október 6-i rendezvényeinkkel versenyhelyzetbe kerültünk, mert az időpontokban az Új Jobboldal is megpróbál engedélyt szerezni a Megbékélési Parkban tervezett programjukhoz.
– Annak nem néztek utána, kik támogatják, bátorítják őket a háttérből?
– Az elmúlt 25 évben folyamatosan tapasztalhattuk az országban, hogy a szélsőséges nacionalizmus, váltakozó néven és helyen, de folyamatosan felüti a fejét. A szélsőséges megnyilvánulásokat az illető nemzetnek kellene rendeznie. Tehát a románság feladata lenne erőt venni rajta, akár be is tiltani, mert az ilyen megnyilvánulások senkinek nem tesznek jót. Látva az október 6-i rendezvényüket, amikor 10-12 fiatal vonult végig a főutcán, azt bizonyítja, hogy Aradon a többség és a kisebbség viszonya nem az ő irányvonaluk szerint működik. Célunk a józan románokkal állandó párbeszédnek a fenntartása, ugyanakkor a tiltakozók megnyilvánulásának sem kívánunk nagy fontosságot tulajdonítani, „lovat adni alájuk”. Tehát a megnyilvánulásaikat megfelelő elővigyázatossággal kívánjuk kezelni: beszólni miattuk a megfelelő helyeken, ugyanakkor lekicsinyíteni a fontosságukat.
Idei tervek, elképzelések
– Milyen terveik vannak 2015-re?
– Legfontosabb célunk továbbra is az érdekvédelem és az érdekérvényesítés; tovább erősíteni a közképviseletet; a költségvetésünkben továbbra is a közösségek kulturális, oktatási, felekezeti tekintetben történő támogatását tarjuk szem előtt.
– Költségvetés-készítéskor hátráltató tényező-e, hogy a megyei magyarságnak nincs parlamenti képviselője?
– Parlamenti képviselő nélkül, nem vagyunk könnyű helyzetben, viszont nagyon fontos továbbra is gyümölcsöztetni a megyei, illetve aradi szinten meglévő, koalíciós együttműködést, amitől a jelzett tevékenységi területeinknek a támogatását reméljük. Szervezeti szinten már megvitattuk a Szórvány Bizottság létrehozását, amelynek tagjaival kielemeznénk, hol, milyen feladatok várnak megoldásra. Mivel a végéhez közeledik a megyei magyar nyelvű oktatási stratégiának a kidolgozása, fontos kérdés az oktatási intézményeinknek a fenntartása. Ugyanakkor a magyar kulturális élet megyei és aradi vonatkozásaira is közép- és hosszú távú feladatokat próbálunk meghatározni, a közösségeink érdekében végrehajtani. Ezzel párhuzamosan, már idén elkezdjük a felkészülést a 2016-ban esedékes helyhatósági választásokra, amikor is megyei, illetve önkormányzati szinten is megfelelő, erős képviseletet kívánunk továbbra is biztosítani az Arad megyei magyarságnak. Fontos feladat számunkra megtartani a jelenlegi pozícióinkat, vagyis községi, városi, aradi, illetve megyei szinten is megtartani a polgármesteri, alpolgármesteri és tanácsosi tisztségeinket. Ha a közösségünk képviselői minden szinten jelen vannak a döntéshozatalban, érvényesíteni tudjuk az érdekeinket, a jogainkat.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Ferenczes 70.
Valahogy úgy vagyok a nagy költőkkel, hogy örökifjúnak tartom őket, "lánglelkű", elhivatott, "eszetlenül" reménykedő kamaszoknak, akiknek aggastyán korukra se nő be a fejük lágya. Nem hisznek olykor benne, de mégis sokra tartják az írott és kimondott szót. A Székelyföldön egyre ritkábbak az igazán nagyok, akik a közösségi keresztig élik s végzik a költői pályát. Ferenczes István barátunk is ilyen ritka tisztességgel megáldott/vert/átkozott ember. Állapot, állomás a betöltött 70. életév a költő életében, ahonnan illik visszanézni, és kötelező reménykedni, hogy van idő és maradt mondandó bőven. Isten éltesse! Erőt és egészséget a továbbiakhoz! Fel a fejjel, még akkor is, ha egyre kevesebb a remény... Ha mi elveszünk, akkor is túlél minket valami a Műből. Ha egyetlen Ferenczes-vers sem marad meg a köztudatban, ha egyetlen esszéje, tárcája, elbeszélése sem lesz kőbe/fémbe/fába vésve, talán a Székelyföld című folyóirat és a körötte elkövetett kulturális cselekedetek sora annál inkább. Munkatársaival karöltve egy olyan korban tette népszerűvé és rangossá ezt a folyóiratot, amikor az írott szó becsületében alig hittek, amikor a klasszikus hordozókon közzétett kultúrát nem sokra becsülték. A szalmalángnak tartott kiadvány immár tizenkilencedik évfolyamában jár. Ferenczes István kilenc évvel ezelőtt elhangzott szavai ma is érvényesek. Nyugodt lelkiismerettel merjük idézni.
Karácsony másodnapján születtem 1944-ben, vagyis a nevem napján, de a hivatalos papírokban 1945. január 1. áll. Talán a háború végi zűrzavar, talán az első fiúunoka miatti áldomás következtében történt ez a malőr, törvényes életem első hazugsága. De most már nem lényeges. Apám hat osztályt végzett, Bukarestet építette a két háború között, itt tanulta ki a pallér mesterséget, amit nevezhetek hivatásnak is, mert számára fontosabb volt a pénzkeresetnél az építés maga. A legtöbb vállalkozásán ugyanis rajtavesztett. Ő építette, tervezte szülőfalum templomát. 1949-ben szentelte fel letartóztatása előtt Márton Áron püspök úr. Ugyancsak az ő műve a falu főterén álló hősök emlékműve, mögötte az 1958-ban felavatott Művelődési Otthonnal. És ő volt az építésvezetője a csíksomlyói Kós Károly tervezte KALOT épületének. Ez alatt került jó barátságba Szervátiusz Jenővel is. Ferences szerzetes nagybátyám kérésére az Arad melletti Majlátfalva Monostor nevezetű filiájának leégett templomának a szarvazatát az udvarunkon ácsolták össze. Leszámozták, vagonokba rakták és levitték a Bánátba. Kölyökként ministráltam a templom újraszentelésén. Mindezeket azért mondom el, mert meghatározták az életemet, hogy kitessék, a sors azzal áldott meg, hogy ilyen templomépítő környezet mutasson utat helyet keresni abban a gyalázatos világban, amely születésem után az erdélyi magyarságra rászabadult. Én is e templomépítő attitűd mellett köteleztem el magam, de botorabb módon, talán a könnyebb, a lustábbakra jellemző változata felé csángáltam, a szavakra való építkezésre tettem fel az életem. Azt hiszem ez volt életem legnagyobb tévedése, illúzióvesztése is. Hisz szavakból építeni valamit, hasznosat, a legtalmibb próbálkozás a világon.
Mert a szavak a mésznél is jobban égetnek, sokszor még a Jóisten sem tudja összekötni őket, de gyönyörű szenvedéseket, önkínzásokat, fájdalmakat okoznak, akár csak a szerelem. És oly kicsi a valószínűsége, hogy valami meg is marad belőlük, hogy még zéró százalékkal sem lehet valószínűsíteni. Még hogy szentegyház, még hogy templom! Talán még annyi sem marad, mint a csíkpottyandi kicsiny harangláb repedt szavú harangjának a kongásából. Tulajdonképpen egy pályatévesztett kőművessegéd vagyok, aki megpróbálta a téglát s a maltert a templomépítők keze alá rakni. Megjelent eddig vagy húsz könyvem, de nem azok a fontosabbak (...), Csíkszeredában minden jóslat ellenére szerkesztünk egy folyóiratot, Székelyföld a címe.
Ez a folyóirat jelen pillanatban 2000 példányban jelenik meg, van 1300 előfizetőnk. Amellett még a moldvai magyarságnak (is) szerkesztünk (kiadványokat), tehát ez életem legnagyobb tette és mindenért kárpótol ma. Ha valami marad, akkor az a Székelyföld lesz. Nagyon jó munkaközösség kovácsolódott köréje (...). Ennél többel nincs, amivel hencegjek.
(Elhangzott 2006. október 14-én, a Magyar Művészeti Akadémia vándorgyűlésén.)
Erdély.ma

Miért más Románia? (Lucian Boia)
Külföldi hatások. Az idegenek (2.)
Az idegenek seregszemléje folytatódik. A román fejedelemségek első modernizálása az erőteljesen nyugatias szemléletű Pavel Kiseleff orosz tábornok műve, aki az adrianopoli békével lezárt, 1828–1829-es orosz–török háborút követően, 1829 és 1834 között kormányzóként került mindkét fejedelemség élére.
A románok némiképp őrzik az emlékét, legalábbis azzal, hogy a Bukarest legfontosabb ütőereként emlegetett promenádot róla nevezték el Kiseleff útnak (melyet egyébként az ő indítványára nyitottak meg). Korszerűsítő törekvéseivel, kiváló szervezőkészségével Kiseleff nevét a fejedelemségek legjelentősebb kormányzói között kellene említeni. Jórészt neki köszönhető a fejedelemségek korszerű jogi és intézményi rendszere, amelynek betetőzése a Regulamente Organice (Szervezeti Szabályzatok), a románok első alkotmánya. Figyelemre méltó erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni egy olyan társadalmat, amely addig alig ismerte a rendet és a szabályokat. Hogy Kiseleff célja, úgy tűnik, valójában a fejedelemségek Oroszországhoz való csatolása volt – ez már más történet (ami végül nem teljesedett be).
A „jövevények” legillusztrisabb alakja kétségtelenül maga I. Károly király. A rend és a pontosság modelljévé akart válni hosszú (1866-tól 1914-ig tartó) uralkodása alatt: éppen azzá, ami alaposan eltért a román hagyománytól. Az első leckét pontosságból adta fel. A román bojárok addig nem ismerték a pontos idő erényeit: most egy német vezető révén ismerkedtek meg vele. A tanulás mégis némi időbe tellett. Későbbi visszaemlékezéseiben a király felidézte, hogy a trónra lépése utáni első hónapokban miként hívott ebédre „katonai vezetőket és tíz-tizenkét személyt valamennyi politikai pártból, hogy behatóbban megismerhesse ezeket az urakat. Az idő fogalma azonban még meglehetősen fejletlen Bukarestben; gyakorta előfordul, hogy a vendégek nem emlékeznek pontosan a megbeszélt időpontra, és a hercegnek nélkülük kell asztalhoz ülnie”. (Szintén a pontossággal kapcsolatban mesél el Ion Bălăceanu is egy mulatságos történetet: amikor Románia külügyminisztereként Ferenc József császárnál fogadták kihallgatásra Bécsben, attól tartva, hogy elkésik, néhány perccel korábban jelentette be magát; a császár pedig azonnal fogadta. Bălăceanu később tudta meg, hogy súlyosan megsértette az illemet: a császárnál nem lehet „később” vagy „előbb” megjelenni). Viszont Károly sem volt tökéletes; nem rendelkezett átfogó politikai és társadalmi vízióval. Mindenekelőtt a kötelesség embere volt – korrekt, fegyelmezett, módszeres. Alapvető gondja a politikai játék egyensúlyának fenntartása volt. Minthogy ez magától nem működhetett megfelelően, maga a király biztosította a (liberális és konzervatív) pártok váltakozását, midőn egymást követően bízta meg őket a kormányalakítással. A némileg a brithez hasonló, kétpárti rendszerben nem Románia lakossága határozta meg a váltásokat, hanem a király. Lehet, hogy ugyanitt, ebben a „királyi” kontextusban érdemes megemlítenünk azt, hogy az első világháborúban Mária királynő miként leckéztette ellenállás és következetesség tekintetében a módfelett „változékony” románokat. „Nem tudsz megérteni, tábornok – mondta Averescunak, amikor úgy tűnt, hogy minden összeomlik, és a románok már legyőzötteknek tekintették magukat. – Én angol vagyok, és az angolok nem szoktak veszíteni”. Ismét egy figyelemre méltó magatartás. Sajnos, a magatartást nem lehet elsajátítani, ennek belülről kell fakadnia. Mindamellett a román politikusok bölcsen jártak el, amikor a dinasztikus elv mellett döntöttek, és idegen herceget kértek fel az uralkodásra. Szükség volt valakire, aki kívülről jön, egy megfellebbezhetetlen bíróra, ugyanakkor meg kellett határozni a folytonosság kritériumát is. Csakis így lehetett megfékezni azt a szörnyű fejetlenséget, amely a román bojárság természetébe és magatartásába már régóta beivódott. És I. Károly megértette, hogy neki kell bíráskodnia, neki, aki mai szemmel talán túlzottan is fölötte áll az elbírálandóknak – mindezt egy alapvetően szükséges politikai akarat kifejeződéseként. Ahogyan „alattvalóinak” kezet nyújtott – csupán két vagy három ujjal, mindenikük rangja szerint, de sohasem egész kézzel –, jól átgondolt rituálénak felelt meg. Ugyanígy jellemzi a helyzetet Lascăr Catargiu miniszterelnök reakciója, amikor egy pillanatig úgy tűnt, hogy a királyi család román vérrel „fertőződhet” (a trónörökös Ferdinánd herceg és Elena Văcărescu idilljéről van szó): „Fenség, ez nem lehetséges!” Bármi történjék is, a dinasztia maradjon a még le nem ülepedett román közeg és a nyughatatlan politikai osztály fölött.
A nemzet
A román nemzet a maga kiteljesedett formájában a XIX. század terméke. Ekkor tudatosul a románokban (ekkor „találják ki” maguknak ezt a tudatot), hogy ők közös testet alkotnak, az őket elválasztó határok ellenére. Az egység tudata Románia megalakulásával materializálódik, Moldva és Havasalföld 1859-es egyesülésekor, majd 1918-ban a Nagy Egyesülés révén majdnem minden, románok által többségben lakott terület összekapcsolásával. A földrajzi, nyelvi és kulturális szempontból hasonló (de nem egyforma) fejedelemségek közti korábbi kapcsolatok nem tévesztendőek össze a nemzeti egységgel. Az egyes országok saját, külön identitása még századokon keresztül elsőbbséget élvezett. A moldvaiak nem románok, hanem moldvaiak voltak, legalábbis így nevezték magukat, még 1859 után is. Erdély államként pedig magyar állam volt, nem román. Ezért Mihály Vitéz „egyesítése” csupán a középkori valóság modern fogalmakra való lefordítása, semmi köze a nemzeti szellemhez. A moldvaiak (a bojárok, hiszen ők alkották a politikai értelemben vett országot) egyáltalán nem a felszabadulás vagy az egyesülés érzését élték meg akkor; azt észlelték, hogy egyszerűen meghódították őket. Mint ahogyan a havasalföldiek sem az egyesülés gondolatával indultak hadba. A román nemzet – amely létezésének, ismétlem, a nemzeti öntudat megléte kizárólagos előfeltétele – fokozatosan jött létre, és a XIX. század közepén teljesedett ki.
A nemzeti szemlélet valamennyi támpont átértékelését magával hozta. Elsősorban a történelem teljes átírását az egységes román történelem szellemében, ahol a nemzeti kritérium minden egyebet felülírt. Mindaddig a legfelsőbb princípiumot az egyház, az ortodoxia képezte. A románság közelebb állt az ortodox szlávokhoz és görögökhöz, mint a nyugati latinokhoz. Most viszont a latinitás az ortodoxia fölé emelkedik. A franciák iránti hirtelen lelkesedéshez fokozódó görög- és oroszellenesség társul. A román elit Nyugat, és csakis Nyugat felé tekint: „latin sziget egy szláv tengerben”.
Rostás-Péter István fordítása
(Részletek a szerző Koinónia Kiadónál 2013-ban megjelent könyvéből – ©Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Oplatka Andrással a gernyeszegi Teleki- kastélyban
Beszélgetés az Erdélyi történet német fordítójával
Oplatka András (Andreas Oplatka) svájci történész, újságíró, műfordító, egyetemi tanár Bánffy Miklós híres trilógiája, az Erdélyi történet német tolmácsolójaként volt a 2014-es marosvécsi emlékrendezvények és a Marosvásárhelyi Forgatag meghívottja augusztus utolsó napjaiban. Alulírott a nemzetközileg is nagy elismerésnek örvendő Neue Zürcher Zeitung egykori jeles munkatársát, a Budapesti Andrássy Egyetem oktatóját, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagját a gernyeszegi Teleki-kastélyba is elkísérhette, ahol az örökösök egyike, gróf Teleki Kálmán vezetésével járhatta végig a hányatott sorsú, veszteségei dacára is lenyűgöző barokk épületet, tekinthetett be a magyar arisztokrácia egyik legjelentősebbike, a Teleki család történetébe. Az 1956-tól Svájcban élő vendég számára különösen sokat jelenthetett ez a látogatás, hiszen először találkozhatott a valóságban az általa németre fordított Erdélyi történet (I-III.) egyik fontos, regénybe emelt helyszínével. Ebből kiindulva készült a beszélgetés, amelynek hangfelvételéből szerkesztett formában mutatunk be egy rövidített változatot mai mellékletünkben.
– Melyik énje szólalt meg itt most önben? A történész, az újságíró vagy a műfordító?
– Valószínű, hogy mind a három. Az újságíró szeret utánajárni a dolgoknak, a műfordító, aki Bánffy Miklós Erdélyi történetét fordította, most keresi a nyomokat, a színhelyeket, ahol a regény cselekménye bonyolódik, a történész pedig megpróbálja a történeti hátteret felderíteni, a műből megismert dolgokat ilyen vonatkozásban is elhelyezni. Nem tartozik feltétlenül a műfordítói munkához, de engem nagyon érdekelt, hogy milyen helyszíneken, milyen ihletből keletkezhetett a regény. A személyes élményanyagon túl persze, elvégre az Erdélyi történet tele van leírásokkal is.
– Amiket biztos nem könnyű németre fordítani.
– Főleg a természeti leírásokat nehéz átültetni, de sok mással is így lehet az ember. Bánffy egy tábortűz leírásának is egy egész oldalt szentelt. Igen, egy tüzet is képes volt ilyen hosszasan taglalni. Nagyon nagy szókincs kell ehhez, tolmácsolása izzasztó fordítási feladat.
– Most, hogy itt vagyunk a kastélyban, a helyszínen, ráismert a regényben leírtakra? Ez az épület volt a modell? Esetleg mégsem ez, hanem a marosvécsi vár? Vagy egy másik?
– Nem feltétlenül ez a kastély, de az biztos, hogy a gernyeszegi kastély megtört, pagodaszerű tetősíkokkal szabdalt tetőszerkezete benne van a regényben, és Teleki Kálmán úrral most arról is beszéltünk, hogy a bejárathoz a túloldalról lehetett kocsival jönni. A kastély alatt kocsiút vezetett át a belső udvarba, az érkezők a kastély alatt hajtottak be, és itt, az épület másik felén, a park felőli oldalon szálltak ki. Ez így van a regényben is. Az is benne van, hogy a főhős, aki bálba érkezik a kastélyba, egyedül jön egy konflissal Marosvásárhelyről. Nyilvánvaló, hogy ez az az út, amelyik ide vezet. Ugyanakkor, ha az ember továbbmegy Marosvécsig, rájöhet, hogy az író a Kemény-kastély elemeit is belegyúrta a leírásba. És vannak még olyan elemek a könyvben, amelyek szerintem nincsenek meg sem a marosvécsi kastélyban, sem ebben a történelmi Teleki-hajlékban, de hogy az író honnan vette ezeket, azt még nem tudtam kideríteni. Vécsen már jártam korábban, egyértelmű, hogy az ottani kastély négy bástyája mintául szolgálhatott Bánffy Miklósnak, és a domb is, amin az épület áll. A regénybeli kastélyról a szerző azt írja, hogy feltehetőleg egy római castellum alapjaira épült, s ez megfelel a marosvécsi realitásnak.
– Amikor a műfordító egy ilyen nagy feladatba belevág, fontos, hogy legyen előzetes helyismerete?
– Nem okvetlenül szükséges, de nem árt. Az én esetemben ez úgy volt, hogy a regényt már olvastam a 70-es, 80-as években, amikor még csak antikváriumokban lehetett megszerezni. A 90-es évektől Magyarországon, a kétezresektől külföldön is kezdett sikere lenni, majd aránylag későn, 2008-ban vagy 2009-ben egy bécsi kiadó megkérdezett, ismerem-e a könyvet. Mondtam, hogy igen. Erre kértek egy lektori jelentést róla, mert meg akarták jelentetni, és győzködtek, hogy legyek én a fordító. Eléggé nehezen ugyan, de belementem. Fiatalabb koromban sokat fordítottam. Mikszáthot, Jókait, Karinthy Frigyest. Aztán egy ideig nem foglalkoztam ilyesmivel. Bánffyval újra magával ragadt a műfordítás. Erdélyt sokszor bejártam. 1976-ban voltam itt először, és azóta még számtalanszor. A regény fordításánál ez sokat segített.
– Az segítette, hogy történész is?
– Egy bizonyos mértékig igen, mert a regényt erősen átitatja az I. világháború előtti évtized osztrák–magyar, főleg magyar erdélyi történelme, meg az európai történelem általában, a fordító pedig nyelvileg, illetve általánosabb értelemben is biztosabban dolgozik, ha szakmai szempontból, történészi ismeretek birtokában jobban belát a dolgok mögé, és nem csak szó szerint fordít.
– És a mai publicistának, a nyelvileg is sok újdonságot alkalmazó jelen időszak újságírójának milyen volt a találkozása a Bánffy-szöveggel?
– Már 1934-ben, amikor az első kötet megjelent, a regényt méltatva Szerb Antal egy jó kritikában azt írta, hogy a nyelvezete és főleg a mondatépítése különös. Én úgy mondanám, hogy Bánffy elég tudatosan próbált bizonyos erdélyi zamatot adni saját nyelvének. Emiatt a fordítás során az elavult szavak szótárát is használnom kellett, és elég sokat dolgoztam a magyar nyelv értelmező szótárával is. Az is előfordult, hogy fel kellett hívnom kolozsvári jó barátomat, az író Szilágyi Istvánt is, hogy megkérdezzem, egyik vagy másik kifejezés valójában mit jelent. Nemegyszer megtörtént, hogy az volt a válasz: "Öregem, nem tudom, de majd utánanézek."
– A nyelven túllépve, tartalmilag közelítve a regényhez, kíváncsi lennék, hogyan viszonyul a szerző könyv tükrözte világnézetéhez.
– Nyilvánvaló, hogy a regény, illetve az írója egy olyan hatalmas freskót, társadalmi képet fest, amilyet ilyen formában a történelemtudomány, a történetírás nem tud nyújtani. A történelemírás el tudja mondani a kort, meg tudja magyarázni azt, le tud írni eseményeket, jellemezni is képes embereket, összefüggéseket, de a történésznek nem adatik meg az, hogy a kor hangulatát is jellemezze. A Bánffy- regényben ez egy óriási történetírói tett. Paradox, amit most mondok, de a történelemírás egyfajta kiegészítésének tekinthető. Az akkori emberek jellemét, viselkedésmódját, gondolkodását és az egész kor színeit, hangulatát tudja a mai embernek tolmácsolni, hozzá közelebb vinni. A regénynek ez az egyik legnagyobb erénye, értéke. Azt gondolom, noha nincs rá semmilyen közvetlen bizonyítékom, hogy Bánffy Miklóst a Tolsztoj-féle Háború és béke ihlette meg. Valami ahhoz hasonlót akart a maga társadalmáról írni. És annyival volt előnyben a nagy orosz íróval szemben, hogy ő ezt a társadalmat megélte. Tolsztoj már a napóleoni háború utáni generációk tagja volt, csak közvetve ismerte a kort, amiről írt.
– Mit tapasztalt, a német nyelvterületen milyen a könyv, a trilógia fogadtatása?
– Még csak a két első kötetet ismerhetik. A harmadiknak is rég elkészült a fordítása, 2014- ben kellett volna megjelennie, de a kiadó úgy gondolta, jobb, ha egy kicsivel több időt enged a két korábbi könyv befogadására, 2015 tavaszára várható a trilógia utolsó részének a megjelenése. Túlzás nélkül állíthatom, hogy az eddigi fogadtatás igen pozitív, lelkesnek is mondható. Egy bécsi lap azt írta, mégiscsak felháborító, hogy erre a mesterműre több mint hetven évig kellett várni, ennyi időbe telt, amíg Magyarországról felúszott a Dunán. Persze Németországba is eljutott, jelenleg is megtalálható a könyvesboltokban. Ott is meglepetés, felfedezésszámba ment. Az I. világháború 100. évfordulója pedig újra az érdeklődés előterébe állította azt a kort, felerősítette az Osztrák–Magyar Monarchia iránt amúgy is megnyilatkozó általános nosztalgiát.
– Köztudott, hogy a kortárs magyar irodalom több mai kiválóságát nagyra becsülik, kedvelik a német olvasók, de Bánffy Miklós jóval korábbi időszak kiemelkedő képviselője. Az ő kora is érdekli őket?
– Azt nem tudom, hogy ugyanazok az olvasók érdeklődnek-e mindkét korszak iránt, tény viszont, hogy a kiadók számára az a legfontosabb, kelendő-e a könyv, keresik-e a vásárlók. Irodalomszociológiai felmérések nem nagyon vannak, ilyen adatokkal nem szolgálhatok. De Bánffy Miklós és az Erdélyi történet nyilvánvalóan profitált abból, hogy jelenleg német nyelvterületen Máraitól Esterházy Péterig még mindig emelkedőben van egy bizonyos magyar hullám. És hála istennek elég tartós hullámnak bizonyul. Ez a Bánffy-kötetet is a hátára vette.
– Ön régóta, mondhatni gyermekkorától él Nyugaton, mérvadó lehet a véleménye. Milyen ott most az olvasói kedv? Olvasnak az emberek?
– Igen. Újságot talán sajnos kevesebben, de könyveket igen. Legalábbis vesznek könyvet. Az Erdélyi történet első kötete tavalyelőtt, a második tavaly jelent meg. Vaskos kötetek, 800, illetve 600 oldalasak, az ottaniak számára viszonylag ismeretlen szerző művei egy nem éppen aktuális korról, és mégis, az első kötetből eladtak 6000 példányt, ami jó eredménynek számít. Svájcban a legváratlanabb helyekről kerestek meg emberek, és mondták, hogy olvasták a kötetet. Egyik nap Zürich közelében, ahol egy kis házban lakunk, amikor épp a kerti kaput nyitottam, megállt mellettem egy idős házaspár. Köszöntöttük egymást, ahogy szokás ott vidéken, a férfi pedig, látva a nevemet a postaládán, rám kérdezett, hogy én fordítottam-e a Bánffy-könyvet. Mondtam, igen, de kihez van szerencsém? Kiderült, hogy egy jogász házaspár, nem messze laknak tőlünk. Azóta ismerősök lettünk Bánffy Miklós révén. Mondhatnám tehát, hogy ilyen szempontból is előnyös volt számomra ez a nem könnyű műfordítói kihívás, de persze nem lehet ezt ilyesmikre leszűkíteni. Ez a munka és a Bánffyval ekképpen létrejött találkozás, illetve közelebbi kapcsolat sok egyébbel is gazdagított. Nyilván nem anyagiakra gondolok.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Ami a történelem könyvekből kimaradt: a nagyenyedi magyarok kiirtása
Nagyenyed legnagyobb pusztulása a magyar szabadságharc idején, 1849. január 8-án volt, amikor a város leégett, és több mint 800 ember halt meg, amikor román “népfelkelők” lerohanták a várost.
Mai napig kérdés, hogy az 1848 márciusában békésen kezdődött forradalom hogyan alakult át véres, pusztító polgárháborúvá. Miként az közismert, az 1848. évi VII. törvény kimondta Magyarország és Erdély unióját. A problémát az jelentette, hogy az 1848. május 15-17. között tartott balázsfalvi gyűlésükön a románok is megfogalmazták saját igényeiket, így önálló nemzeti parlamentet követeltek és létrehozták a Román Nemzeti Bizottságot, melyet afféle erdélyi román kormánynak tekintettek.
Az erdélyi románok szövetkeztek az ellenséges osztrák erőkkel és fegyverkezni kezdtek a magyarok ellen. Ennek hírére Alsó-Fehér vármegye számos településéről megindult a magyarok áradata Nagyenyed felé, a város megtelt menekülőkkel, összesen mintegy 4000 fő, értelemszerűen főként nők, öregek, gyermekek, betegek zsúfolódtak össze Enyeden, hiszen az egészséges férfiak a honvédség kötelékében harcoltak.
Így érkezett el 1849. január 8-ának gyászos éjszakája. Az Enyedtől mintegy 5 km-nyi távolságra fekvő Csombordon táborozó Axente Sever és Prodan Simion pópa feleskette gyülevész haramiahadát, majd megindultak a város felé. Szilágyi Farkas majdani református lelkész, aki gyermekként élte meg a szörnyűségeket, utóbb így emlékezett vissza az enyedi Szent Bertalan éjszakára: amint a román csőcselék betört a városba és felgyújtotta az első épületeket, „kezdetét vette a lövöldözés, az ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma, melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”. Jellemző, hogy az iszonyat kiáltásai és a dúlás eszeveszett alvilági hangjai még a Nagyenyedtől 22 km-re fekvő Mihálcfalván is hallhatóak voltak
Akit nem vertek agyon saját házában vagy nem szenvedett ott azonnal tűzhalált, rémülten rohant hiányos öltözetben az utcára a mintegy mínusz 20 fokos hidegben, és kétségbeeséssel próbált üldözői elől menekülni.
A fosztogatás és vérontás látványától megrészegülő oláh csőcselék kit doronggal vert agyon, kit lándzsával szúrt keresztül, kit eltaposott, kit agyonlőtt – a gyilkolás módszerei nagyon változatosak voltak. A lakóházak kifosztásán és felgyújtásán túl nem kímélték a szent helyeket, a templomokat sem. A híres református templomban összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat, a karzatot – egyszóval mindent, sőt, belovagoltak a templom épületébe.
A fosztogató söpredék elpusztította a Bethlen Gábor által 1622-ben alapított református kollégium épületét annak híres könyvtárával együtt, valamint elhamvasztotta az erdélyi református egyház püspöki levéltárát is. Számos felbecsülhetetlen értékű ősnyomtatvány lett semmivé. Nem járt jobban a katolikus minorita templom és rendház épülete sem. Ugyanazt az őrült pusztítást vitték végbe a mócok, mint a református egyház épületében.
Az a szörnyűség pedig, amelyet a minorita házfőnök, Viskóczi Henrik elszenvedett, még a legképtelenebb horror regényeket kieszelő szerzők fantáziáját is bőségesen felülmúlja. S az egészben az a leghihetetlenebb, hogy e borzalmakat a házfőnök túlélte. Ő maga később így emlékezik vissza kálváriájára: „ Magam valék első áldozata a gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’ halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek, és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”. Papjai vitték a derék atyát vissza a rendházba.
Azonban a felfegyverzett csőcselék oda is betört, további tortúra várt még Viskóczi atyára: újból ütlegelni kezdték a haldokló embert, majd a „biztonság kedvéért” még egy újabb, nyolcadik golyót is beléeresztettek. Csodával határos módon a rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és később felépült sebeiből. A nagyenyedi szörnyű események 1849. január 8-ának éjszakáján kezdődtek, általánossá másnap, január 9-én váltak, tetőpontjukat pedig január 10-én érték el, de a fosztogatás és gyilkosságsorozat csak 17-én fejeződött be.
A magyarirtásnak mintegy 800-1000 főnyi halálos áldozata volt, ám legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg téli időben. Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a várfal előtti sáncokba hányták, illetve a korábban mészégetőgént használt gödrökbe kerültek. Egyidejűleg a szomszédos Alsó-Fehér és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása, ennek következtében végleg megváltoztak e térségben az etnikai arányok a románok javára. Román részről a mai napig nem kértek bocsánatot az általuk ekövetett szörnyűségekért, Silviu Dragomir történész később elismerte a barbárság tényét. 1993-ban pedig a főkolomposnak, Axente Severnek a bűntett színhelyén, Nagyenyeden szobrot állítottak. Talán ehhez a tényhez már nem is szükséges semmiféle kommentár.
Emlékezzünk a 160 éve meggyilkolt 800 nagyenyedi magyarra1848. szeptember 29-én, a pákozdi győztes csatával világossá vált a bécsi kormányzat számára, hogy nem számolhat a magyar szabadságharc azonnali elfojtásával. Az osztrák kormányzat a szerbek és románok fellázításával próbálta a magyarokat többfrontos háborúra kényszeríteni.
Egy erdélyi román ügyvéd, Avram Lancu vezetésével 1848 októberében megfélemlítő hadjárat indult az Erdélyi-szigethegység környékén található magyar települések ellen.
Az egyik legvéresebb román akció a zalatnai mészárlás volt, ahol 700 fegyvertelen magyart mészároltak le 1848. október 24-én. A férfiak a magyar szabadságharc seregében szolgáltak, így nem harc volt ez, hanem közönséges, aljas mészárlás. A vérengzések 1849 tavaszáig folytatódtak, a gyilkosságokat rendkívül kegyetlenül hajtották végre: nem volt ritkaság a végtagok lefűrészelése, elevenen megégetés, földbe ásás, eke elé fogás, megvakítás, karóba húzás, nők, lányok megerőszakolása és halálra kínzása.
Bem erdélyi hadjáratát követően, miután sikerült 1849 márciusára a császáriak csapatait Erdélyből kiűzni, a magyar hadvezetés viszonylag kis létszámú haderő átcsoportosításával a románok vérengzéseinek gátat tudott szabni.
A vérengzések egyik különösen borzalmas csúcspontja az 1849. január 8-i nagyenyedi népirtás volt.
A várost az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópák vezette román felkelők támadták meg. Az ortodox karácsony másnapján, éjszaka elszabadult a pokol. 800-1000 védtelen embert mészároltak le helyben, nem kímélve csecsemőt, nőt, aggastyánt sem. Közel ugyanennyien, akik mezítláb a környező hegyekbe menekültek, megfagytak a huszonnégy fokos dermesztő hidegben.
A Kollégium évszázados szellemi értékei a sárban végezték, a haramiák által többre becsült holmik kocsiszámra a támadókat gazdagították. A halottak egy részét a vársáncba, másik felét az addig mészoltónak használt, a vár sáncai melletti gödörbe temették, ahol, bokroktól takarva, csak a dátumra és az áldozatok számára emlékeztető tábla áll. A borzalmas halálnemek kiagyalóinak nem büntetés járt, hanem Erdély-szerte szobrok és utcanevek hirdetik “dicső tetteiket”. További vérengzések.Az első mészárlásra 1848 október 19-én került sor, Kisenyeden.
Ezt a települést a magyarok annyira biztonságosnak gondolták, hogy még a szomszédos településekről is ide jöttek védelmet keresni. A románok ostromolni kezdték a falut, de a magyarok több napig kitartottak. Végül aztán letették a fegyvert, mire a románok 140 embert – férfit, nőt, gyermeket – lemészároltak.
Pár nappal később Székelykocsárdot pusztította el egy felkelő csapat, itt összesen 60 magyart végeztek ki, állítólag olyan kegyetlenséggel, hogy a falu három lakosa, aki elbújt a románok elől, látva a borzalmakat felakasztotta magát.
Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg.
Zalatna és Abrudbánya bányavárosokat felgyújtották, a menekülő lakosságot Ompolygyepü határában lemészárolták. 1700 magyar esett itt áldozatul.
Október 23.-án Boroskrakkó és a környező települések magyarjait végezték ki. A lemészároltak száma 200.
Október 28.-ról 29.-re virradó éjszaka Borosbenedek 400 magyar lakosát végezték ki.
Október 29.-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg.
Borosbocsárdon megközelítőleg 40 magyart végeztek ki.
Marosújvárra a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket Balázsfalvára akartak hurcolni. Azonban alig hogy elindultak Marosújvárról, a csoportot egy román pap megimádkoztatta, majd mindannyiukat legyilkolták, holttesteiket a Marosba dobva.
A székely lakosságú Felvincet a személyesen Avram Iancu által vezetett sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. Következzen egy lista az 1848-49-ben a román ‘felkelők’ által erdélyi magyar falvakban elkövetett vérengzésekről:
Dátum – Település – Magyar áldozatok száma 1848. október 12. Kisenyed (Sangatin) 140 1848. október Magyarigen (Ighiu) 176 család 1848. október Asszonynépe (Asinip) ? 1848. október Boklya (Bochia) 30 1848. október Borosbocsárd (Bucerdea Vinoasa) 73 1848. október Bugyfalva (Budesti) ? 1848. október Csáklya (Cetea) ? 1848. október Forrószeg (Forosig) ? 1848. október Mikeszásza (Micasasa) ?szinte mind 1848. október Zám (Zam) ? 1848. október 20. körül Balázsfalva (Blaj) térsége 400 1848. október Alvinc (Vintu de Jos) 2 békeküldött 1848. október Sárd (Sard) környéke 300 1848. október Algyógy (Geoagiu) 85 1848. október 24. Ompolygyepüi (Presaca Ampoiului) vasúti megállóhely – 700 zalatnai magyar 1848. november 13. Felvinc (Unirea) 200 1849. január 8. Nagyenyed (Aiud) 800 1849. január 18. Marosnagylak (Noslac), Hari (Heria), Marosdécse (Decea), Inakfalva (Inoc), Felvinc (Unirea) (100?) 1849. január Marosújvár (Ocna Mures) 90 1848 december 9. Köpec 51 1848. december 14. Kővárhosszúfalu (Satulung), Bácsfalva (Bacea), Türkös (?), Alsócsernáton (Cernat)?, Tatrang (Tarlungeni), Zajzon (Zizin), Pürkerec (Purcareni) ? Gerendkeresztúr (Grindeni) 200 1848. október 28. Borosbenedek (Benic) a teljes falu 1848. október Székelykocsárd (Lunca Muresului) 60 1848. Gyulafehérvár (Alba Iulia) ? 1848. október Naszód (Nasaud) ? 1848. október Borbánd (Baraban?) ? 1848. október 25. Kőrösbánya (Baia de Cris) és Cebe (Tebea) között a teljes Brády-család 1848. október Radnót (Iernut) környéke majdnem teljes falvak lakossága 1849. május Abrudbánya (Abrud) 1000 1849. május Bucsesd (Buces) 200 Szerző : József Álmos
szekelyfold.ma

Cinikus levél
Marosvásárhely polgármestere helyében restellném magam azért a levélért, amely fizetett hirdetés formájában látott napvilágot a sajtóban. Ebben a városvezető az egyházakat és a papokat szólítja fel, hogy adják vissza a tulajdonukban levő iskolaépületeket a polgármesteri hivatalnak, "ha nem képesek törvényes kötelezettségeik mellett morális és keresztényi kötelezettségüknek", azaz "a tanuláshoz szükséges minimális feltételek biztosításának" eleget tenni. A polgármester a javításhoz szükséges pénzalapok elkülönítésére szólítja fel az egyházakat, s kárhoztatja a román parlamentet a restitúciós törvény végrehajtásáért. Az aggasztó állapotokról szóló levél az Egyesülés kollégium kapcsán az egyházi épületeket ügykezelő Katolikus Státus ellen irányul elsősorban, amellyel december 15-én kötött új szerződést a hivatal, s úgy tűnik, hogy a félrevezető nyílt levéllel az okiratban foglalt feltételek alól szeretne kibújni. Valószínű ezért lehettünk tanúi az újabb támadásnak ebben az évek óta zajló színjátékban.
Mielőtt rátérnék a tényekre, hadd tisztázzuk: egy szó sem igaz abból, hogy január 5-re az iskola fűtésrendszere meghibásodott volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy a polgármesteri hivatal illetékese utasította az iskolát, hogy a téli vakáció idejére takarékosság címén zárják le a fűtést. Mivel beállt a nagy hideg, a vastag falak iskolakezdésre nem tudtak kimelegedni, és az első nap valóban hűvös volt, amire sem a tanárok, sem a diákok nem voltak felkészülve. Egyébként a város több, nem egyházi tulajdonú tanintézményében is hasonló helyzettel küszködtek. Bár az Unireában felvetődött, hogy az első nap rövidebb órákat kellene tartani, csütörtökön vezették be a 35 perces órákat, amikor már nem is volt annyira indokolt, s pénteken, amikor a tanítás visszatért a rendes mederbe, két XII. osztály tanulói otthon maradtak. Állítólag valamennyinek van igazolása arról, hogy betegek voltak. A tényekhez hozzátartozik, hogy a polgármesteri hivatal képviselői novemberben megszabták, hogy hány órát éghet a gáz a termekben, függetlenül az osztályban levő hőmérséklettől. Abba is belekötöttek, hogy miért ég nappal egyes sötétebb osztályokban a villany. Nem ellenezzük a takarékosságot, de hasonló intézkedéseknek az átkosban voltunk tanúi.
Tudni kell még, hogy a tulajdonossal megkötött szerződés értelmében a külső felújítási munkálatokat a Katolikus Státus, a belső karbantartást pedig a bérlő kell elvégezze. Ahogy azt is, hogy az elkészült terv alapján a tulajdonos azért nem tudta a tervezett felújítási munkálatokat folytatni, mert a hivatal nem fizette a bérleti díjat, amelynek a 85 százalékát kellett volna e célra befektessék. A szerződés be nem tartásáért vesztett pert a hivatal, bomlott fel a korábbi megállapodás, s működött decemberig törvénytelenül az épületben az Egyesülés kollégium.
Az iskolában sok a tennivaló, meg vannak repedve a kályhák, nem zárnak megfelelően a nyílászárók, a kisebbik épület fűtését ellátó kazán is rossz állapotban van, amit többszöri kérésre sem oldott meg a polgármesteri hivatal. Ezért aggódó levelek helyett, amelyekkel a hivatal a saját mulasztásait próbálja a tulajdonosra hárítani, hasznosabb lenne az iskola felújítására ígért uniós pályázatra összpontosítani időt és energiát. A státus ugyanis abba is beleegyezett, hogy a bérleti díj 50 százalékával, amit külön számlára kapnak, az uniós pályázat önrészét biztosítsák.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)

A doni tragédiára emlékeztek
A hét végén a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményére, a második világháborúban történt, 1943. január 12- i doni frontvonaláttörésre emlékeztek, amikor a náci Németország oldalán harcoló 2. Magyar Királyi Hadseregnek a Don-kanyarnál felállított védvonalát áttörték az oroszok. Mint ismeretes, a 72 évvel ezelőtti hadműveletben súlyos vereséget szenvedett a magyar hadsereg. Az áttörésben és az azt követő napok csatájában mintegy 120.000-en vesztették életüket, köztük erdélyi magyarok is.
A marosvásárhelyi megemlékezést először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kezdeményezte, negyedik éve bekapcsolódott a szervezésbe az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. A rendezvény az idén is a marosvásárhelyi katolikus temető bejáratánál felállított emlékműnél kezdődött, majd a visszavonulást idéző gyalogtúrát követően Nyárádszentmártonban folytatódott, ahol a Csíkfalvi Polgármesteri Hivatal volt a rendezvény házigazdája.
Marosvásárhelyen szombaton délelőtt kezdődött a rendezvény. Imre Jenő református lelkész a Bibliából vett idézettel kezdte beszédét: "Ha Isten velünk, ki ellenünk!" Majd kifejtette, a hadba vonuló honvédek, bár sejtették, hogy milyen sors vár rájuk, kötelességtudóan teljesítették a parancsot: a hazáért, a szabadságért, az anyanyelvért szálltak képletesen síkra. Áldozatuk nem volt hiábavaló, hiszen az utókor példaértékűnek tartja hősiességüket. Ennek a gondolatnak a mentén folytatta vallási jellegű megemlékező beszédét Gyerő Attila unitárius tábori lelkész, aki többek között elmondta, hogy egy tragikus eseményre emlékezünk ugyan, de miként "az Isten az életre teremtette az embert", úgy nekünk is ezen felülkerekedve, a történelem leckéiből tanulva kell emlékeznünk és erősítenünk hitünket Istenben, hazában, a szebb jövőben.
A lelkipásztorokat követően Kilyén Ilka színművész, az EMKE elnöke – a rendezvény műsorvezetője – elszavalta Dsida Jenő Harangszentelésre című, igen találó versét, majd átadta a szót dr. Csige Sándor Zoltánnak, Magyarország csíkszeredai konzulátusa vezető konzuljának, aki tolmácsolta dr. Zsigmond Barna Pál főkonzul üzenetét. Rövid történeti emlékeztető után kifejtette, hogy tulajdonképpen a katonák mindent megtettek annak érdekében, hogy teljesítsék a parancsot. Esküjükhöz híven harcoltak, felelősségteljesen vállalták a küldetésüket, bár lehetett tudni, hogy gyenge fegyverzettel, a többszörös létszámbeli fölénnyel szemben kaotikus irányítással nem lehet sokáig tartani a frontot.
A magyar királyság minden tájáról voltak katonák a hadseregben, ami megerősítette a közösen vállalt felelősséget. A mai magyar kormány is, akár a kettős állampolgársággal, ezt erősíti, és "teszi a dolgát, azért, hogy mindenki rendben legyen". Hiszünk abban, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát, és az elődök áldozata példát mutat az összetartozásra, egymás megerősítésére – zárta gondolatait a konzulátus képviselője.
Ifj. Benkő József történész- doktorandusz, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport vezetője kiegészítette a konzul történelmi ismertetőjét. Többek között elmondta, hogy a magyar hadsereget a hadba lépés előtt tulajdonképpen frontvonal mögötti rendfenntartó erőnek képezték ki. A második világháború fordulata a sztálingrádi csatát követően azonban megváltoztatta a helyzetet, és a náci Németország politikai nyomására vezényelték ki a keleti front védelmére a mintegy 220.000 fős állományt. 1943 szilveszterétől 90.000 gyengén felszerelt katonára bízták 200 km frontvonal védelmét, ami igen kemény feladatnak számított. Ezt használta ki az orosz hadsereg, s az áttörés tragikumát fokozta az is, hogy a közelben levő német hadsereg nem vonult a magyarok segítségére. A veszteség elkerülhetetlen volt.
Folytatva az EMKE által kezdeményezett megemlékező sorozatot, örömmel kapcsolódott be az időközben megalakult Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport is. Azóta a csoport fiataljai nemcsak a rendezvényeken vettek részt, hanem zászlót is avattak és katonasírok ápolásával is foglalkoznak, mi több, ösztönzésükre a marosvásárhelyihez hasonlóan Kézdivásárhelyen, Nagyváradon és Nagykárolyban is megemlékeztek a második világháború tragikus eseményeiről, áldozatairól. Ifj. Benkő József megköszönte mindazoknak, akik évről évre bekapcsolódnak a rendezvényeikbe, s azoknak is, akik a nagy téli menetelésre emlékezve részt vesznek a négy évvel ezelőtt kezdeményezett gyalogtúrán és a vidéki megemlékezéseken is.
A felszólalásokat követően a jelenlevők megkoszorúzták az emlékoszlopot, majd a rendezvény a székely és a magyar himnusz eléneklésével zárult.
Az idén a túra kora délután Székelysárdról indult Nyárádszentmárton felé. A zuhogó esőben mintegy húszan tették meg a közel 10 km-es utat. A túrázókat fél ötkor a faluban Balogh István, Csíkfalva polgármestere fogadta, majd a művelődési otthonban átadták a részvételi emléklapokat. Miholcsa József hagyományőrző Mátyás-huszár köszöntőjét követően a székesfehérvári Kákics népzeneegyüttes katonadalokat adott elő.
Vasárnap délelőtt a hagyományőrző alakulatok képviselői a nyárádszentmártoni unitárius templomhoz vonultak, ahol megkoszorúzták a világháborús emlékoszlopot, majd a templomban ünnepi istentiszteletet tartottak. Kiss Sándor Loránd unitárius lelkipásztor köszöntője után dr. Ábrám Zoltán, az EMKE Maros megyei szervezetének alelnöke szólt az egybegyűltekhez. Ifj. Benkő József bővebben ismertette a 72 évvel ezelőtt történteket, majd Miholcsa József huszár és Benkő Zsolt, a Marosvásárhelyi 23. Határvadász Hagyományőrző Csoport tagja arra a kérdésre válaszoltak, hogy mit tesznek, tehetnek ezek a csoportok a 21. században a katonai hagyományok megőrzéséért. A történelem alakulását befolyásoló események felidézése mellett igen hasznos a katonai sírok gondozása, a relikviák összegyűjtése, népszerűsítése és nem utolsósorban a történelmi kutatás, amely még így is, több mint 70 év távolából előhozhat érdekes mozzanatokat, meglepetéseket a második világháborúról. S ha néhány évvel ezelőtt alig egytucatnyian vállalták, hogy elkészítik eleink egyenruháját, hogy az akkori erkölcsi normáknak megfelelően ápolják a rég- és a közelmúlt emlékeit, ma már több mint 500-an vannak, többségükben fiatalok. Tevékenységük is része annak a kulturális örökségvédelemnek, amellyel megmaradásunkat erősítik. Ennek a szellemében szervezték meg a megemlékezést is. A hagyományt folytatják…
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Gátlástalan korruptként jellemzi a DNA a volt RMDSZ-es államtitkárt
Ösztönös és leplezetlen bűnelkövetői magatartást tanúsító, gátlástalan korruptakként jellemzik az ügyészek a hét végén harmincnapos előzetes letartóztatásba helyezett Nagy Péter Tamást és Virgil Gămant.
A mezőgazdasági minisztérium volt RMDSZ-es államtitkárát és a tárca főtitkárát pénteken tartóztatták le csúszópénz elfogadása, valamint okirat-hamisításra és pénzmosásra való felbujtás gyanújával.
Az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) szerint Nagy és Găman összesen 177 ezer lej (40 ezer euró) csúszópénzt kért és kapott a bukaresti Romexpo kiállítási központ vezetőitől a tavaly október 29. és november 2. között megrendezett Indagra mezőgazdasági vásár szervezési jogának odaítéléséért.
A mezőgazdasági tárcával kötött megállapodás értelmében a Romexpo 414 ezer euró ellenében szervezte meg az agrárkiállítást. Az ügyben annak a két cégnek a tulajdonosát – Claudiu Vasilescu és Haller Zoltán József – is előzetes letartóztatásba helyezte a legfelsőbb bíróság, amelyek a nyomozó hatóság szerint nem létező szolgáltatások ellenértékeként leszámlázták a Romexpónak a kenőpénzt.
A DNA szerint ebből 64 480 lejt az RMDSZ politikusa kapott meg tavaly december 11-én, a fennmaradó részt pedig a tárca főtitkára. A nyomozó hatóság letartóztatási kérelmében az áll, hogy a két minisztériumi tisztségviselő közönyösséget tanúsított a közalkalmazottak körében észlelt korrupció fellendülése iránt.
„Gátlás nélkül teret engedtek bűnelkövetői ösztöneiknek, és jutalék formájában, leplezetlenül igényt formáltak a közpénzre, mintha joguk lenne erre” – idézi a Mediafax hírügynökség a nyomozati anyagot.
Nagy Péter Tamás tavaly március óta töltött be államtitkári tisztséget a mezőgazdasági tárcánál, amelyről december 18-án mondott le, miután az RMDSZ a kormányból való kilépésről döntött. A 35 éves marosvásárhelyi állatorvos, állattenyésztési szakértő korábban az Országos Állatnemesítési és Szaporítási Ügynökség vezérigazgatójaként tevékenykedett.
A korrupciós ügyben kenőpénz elfogadásában való bűnrészesség, okirat-hamisítás és pénzmosás miatt letartóztatott Haller Zoltán brassói üzletember a szarvasmarha-tenyésztés és az ingatlanbefektetés terén szerzett nevet és vagyont magának.
Az agrárszaklapok szerint a Brassói megyei Szászhermányban működő farmján az országban elsőként üzemeltetett be holland robot fejőgépeket, amelynek egyedüli romániai forgalmazója. A Nagyék megvesztegetéséhez cégét paravánként alkalmazó vállalkozó tavaly azt tervezte, hogy Kínába exportál az általa tenyésztett pirostarka marhafajtából.
Egyébként az ügyészség bűnvádi eljárást kezdeményezett az ügyben Constantin Rebega, a kormánykoalícióban részt vevő Konzervatív Párt (PC) európai parlamenti képviselője ellen is, aki a Szociáldemokrata Párt listáján jutott EP-mandátumhoz. Az ügyészek szerint Rebega 23 ezer lej csúszópénzt kapott. Az EP-képviselő násznagya Daniel Constantin PC-elnök, mezőgazdasági miniszter, aki úgy nyilatkozott: nem hallgatták ki a korrupciós ügyben.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Emlékezés a szász és sváb elhurcoltakra
Klaus Johannis államfő részvételével emlékeztek meg vasárnap a nagyszebeni evangélikus székesegyházban a romániai szászok és svábok Szovjetunióba való deportálásának 70. évfordulójáról.
Az istentiszteleten felidézték, hogy 70 évvel ezelőtt Romániából mintegy 70 ezer német nemzetiségű civilt hurcoltak kényszermunkára a Szovjetunióba a kollektív bűnösség elve alapján.
Az egyházi szertartáson Paul Porr, a Romániai Németek Demokrata Fórumának (FDGR) elnöke és Astrid Fodor, a város ideiglenes polgármestere mellett két, kényszermunkára hurcolt túlélő is jelen volt, akiket egy-egy csokor fehér rózsával köszöntöttek.
A megemlékezések kedden folytatódnak a német fórumnál annak emlékére, hogy a nagyszebeni szászokat 1945. január 13-án éjszaka deportálták. Az FDGR tavasszal Resicabányán, Szatmárnémetiben, Brassóban is megemlékezéseket rendez, Temesváron pedig országos konferenciát tartanak a szovjet deportálások áldozatainak emlékére.
Klaus Johannis az istentisztelet vége előtt, nyilatkozat nélkül távozott a nagyszebeni székesegyházból, ám a Facebookon rövid megemlékezést tett közzé vasárnap, amelyből kiderült, az ő nagyszüleit is deportálták.
„Asszonyokat, férfiakat, gyerekeket hurcoltak kényszermunka-táborokba a bolsevik hatóságok. Németországot legyőzték és minden németajkút meg kellett büntetni, függetlenül attól, hogy részt vett-e a háborúban vagy sem. Hetvenezer embert deportáltak, közöttük voltak az én nagyszüleim is. Fiatalon vitték el őket, de néhány év múlva a szenvedéstől megöregedve tértek haza. Sosem beszéltek arról, mit éltek át a lágerben: arra nincsenek szavak" – idézte az MTI Nagyszeben volt polgármesterének bejegyzését.
Tavaly októberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán tartottak több napos emlékkonferenciát a hetven éve kezdődött szovjet deportálások emlékére a Malenkij robot-emlékév keretében. A konferencián részt vevő történészek legalább 25 ezerre becsülték az Erdélyből és a Bánságból elhurcolt német, és legkevesebb hatezerre a magyar civil áldozatok számát, akik nem tértek már vissza a Szovjetunióból.
Krónika (Kolozsvár)

Dr. Vekov Károly: Hogyan lett Erdély a románoké?
A Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920 (Multi Press International, 2003) című kötet* elsősorban azt az időszakot öleli fel, amikor Ion I. C. Brătianu román miniszterelnök mellett, aki a román tárgyalóküldöttséget vezette, Alexandru Vaida Voevod, mint az erdélyi Igazgató Tanács – Erdély román „kormánya” – képviselője a küldöttség második embereként tevékenykedett (szervezett, tárgyalt, intézkedett) 1919. február és 1920. február között.
Számos fontos, nyilvános iratokban nem szereplő lépésre derül fény a szövegekből: például egyes határkérdések esetében (mint a Bánság felosztása elsősorban Románia, ill. Szerbia, és kisebb mértékben Magyarország között). Szó esik Románia majdani nyugati határáról, a máramarosi közös cseh–román határról, de szó van Besszarábiáról és Bukovináról is stb., hol részletesen, hol csak utalásszerűen. De nyilván gyakran szó esik a magyarokról és Magyarországról, legtöbbször elmarasztalóan, sőt gúnyosan és becsmérlően és gyűlölettel, nemkülönben Károlyiról és Kun Béla politikájáról, hasonló hangnemben.
A beszámolókból körvonalazódik az a szívós törekvés, hogy elindíthassák a román hadsereget, eredetileg az etnikai határokig, majd a Tiszáig, ezután pedig vérszemet kapva, Budapest elfoglalására. Maga Vaida Voevod javasolja a mozdonyok, vasúti kocsik, de még a mezőgazdasági gépek elvitelét is hadizsákmányként, mint Mackensen által „elrabolt” és Magyarországon hagyott felszerelésekét, aminek nyomán a románok az egyik legnagyobb és legkínosabb cirkuszba keverednek a békekonferencia nagyjaival az őket úgymond megillető javakról.
Vaida Voevod melengetett álma úgy kivonulni Magyarországról, hogy újabb polgárháború törjön ki, aminek nyomán a nagyhatalmak kénytelenek legyenek őket felkérni az ismételt bevonulásra. Különben is előszeretettel hangoztatja a diverziók megszervezésének szükségességét, akár Budapesten és környékén, akár a Bánságban, kompromittálandó a szerbeket. Ennek a logikának a jegyében, míg Brătianu demokratikus magyar kormányt szeretne látni Budapesten, Vaida Voevod egy bolsevik kormányt, mert az jobb a román érdekek szempontjából (a magyarokat mindenképpen kompromittálja).
Többször is megfogalmazott cél minél tovább megakadályozni, hogy a magyar delegáció eljusson Párizsba, hogy jusson elég idő a románoknak a magyarok befeketítésére és hogy ne álljon módjukban megfelelő ellenpropagandát kifejteni és befolyásolni a nagyhatalmakat (akik odavannak, ha bárókról, grófokról vagy hercegekről van szó!). Mindenképpen az egyik elsődleges feladat a magyarellenes propaganda folyamatos kiépítése és működtetése: brosúrák kiadása (álnéven), újságcikkek megjelentetése minél több sajtóorgánumban szerte a világban. A Bernben létrehozott sajtóiroda látja el, sejthető, milyen anyagokkal, a nagy hírügynökségeket (Reuter, Havas stb.), de ilyeneket juttatnak el a részt vevő politikusoknak is. Még az is kiderül, hogy hivatalosan nyilvánosságra sem hozott anyagokat is meg tudtak szerezni megfelelő módszerekkel.
Vaida Voevod a kemény kéz, az erőfelmutatás politikusa, a propaganda jelentőségének felismerője. Ugyanakkor kitűnő taktikus, a szavak mestere és a lélektani hadviselést sem megvető politikus. Kérlelhetelenül magyargyűlölő, aki viszont a magyar viszonyokat ismerő embereket tartja szükségesnek felhasználni a magyarokkal szemben. Maniu levelezőtársa pragmatikus, aki nem ismer párt- vagy felekezeti szempontokat, csakis nemzetieket, amelyeknek alárendel mindent (szükség esetén lázadások, tüntetések megszervezése románok által igényelt területeken).
Lenézi a regáti viszonyokat és mentalitást, az ottani szervezési képtelenség kemény kritikusa; látszólag a „tisztakezűség” bajnoka, de csakis belföldön, aki látja a nagyhatalmi törekvéseket Erdély altalajkincseinek a megszerzésére, szemben az erdélyiek érdekeivel (tudhatni, hogy a háború után Tardieu milliomos lesz!). Nem válogat az eszközökben. Folyamatosan jelentős összegeket kér Maniutól költségeire, azaz hogy lefizethesse az újságírókat, de másokat is (megadva pontos árakat).
Változatos és széles skálájú módszereket alkalmaz: lefizetés, propaganda-utaztatás, hiúságok kielégítése diplomákkal, kitüntetésekkel, díszdoktori címekkel, akadémiai tagsággal, ünnepélyes fogadtatásokkal, utaztatásokkal Erdélyben magyar atrocitások megismertetésére, díszebédekkel. S ha nem pénzzel, akkor a sokak által kedvelt, de drága cigarillókkal. (!) Nyomatékosítás végett: diverziók szervezése vagy a civilek, pl. mócok, erdélyi, bánsági románok felfegyverzése; küldjenek „tonnányi beadványokat” a torontáliak (Bánság határai elleni tiltakozásul). Az úgynevezett magyar atrocitások bemutatása újságíróknak vagy politikusoknak eljuttatott fényképalbumokkal legalább olyan elfogadott módszer, mint azt állítani: a magyarok öltöztettek be román egyenruhába elesetteket, azt inszinuálván, hogy ők követték el az illető atrocitásokat.
Egyrészt szükségesnek tartja Erdély autonómiájának megőrzését Nagy-Románia keretén belül még egy ideig (!), másrészt máig hatóan megfogalmazza a gyulafehérvári nyilatkozat kisebbségekre vonatkozó passzusának tényleges tartalmát és értelmezését román részről, és elutasítja a Romániához kerülő kisebbségek tényleges autonómiáját, még a szászokét is (csak felekezeti és nyelvi jogokról véve tudomást). A kisebbségeket csak annyira használja (svábok) vagy használná (zsidók), amennyire a román érdek azt pillanatnyilag megkívánja, amúgy a kisebbségek asszimilációját tartja végcélnak. Amit a románok nagy ívben el akartak kerülni Erdélyben – a népszavazást –, azt szükség esetén el tudná viszont képzelni a Bánságban. Szerinte rendkívül káros a Dunai Konföderáció eszméje, amelyet naivságnak tart, noha az angolok ezt szorgalmazzák.
Észlelve a nagyhatalmak diktátum-politikáját, Vaida Voevod kitűnő politikai érzékkel megszervezi a kisebb nemzetek szövetségét (csehek, szlovákok, szerbek, lengyelek, görögök) és néha velük kapartatja ki a tűzből a román gesztenyét. Sikerül is velük egyeztetnie a kártérítési ügyek, a korona és állami értékpapírok lepecsételése, bevonása/elkobzása, az ellenséges javak lefoglalása stb. ügyében.
A levelekben számos kiváló portré található Brătianu, Clemenceau és mások mellett kollégáiról is. Vaida Voevod jó emberismerő: a fizikum és lelkialkat összefüggéseinek remek megfigyelője, aki mindezek tudatában cselekszik, a szónak is nagy mestereként.
És befejezésül egy érdekes adalék a románok, így Vaida Voevod viszonyulásához a magyarokhoz és Magyarországhoz. Szerinte a magyar kormány határozata, amellyel az 1918. december elsejei román nagygyűlés küldötteinek ingyenes gyulafehérvári utazását biztosították, illetve annak engedélyezése, hogy a román katonai egységek felesküdjenek a román zászlóra, nem volt más, mint az erdélyi románság különállásának elismerése, azaz Magyarország lemondása állami jogosítványairól, beleértve a románok lakta területeket, s így az erdélyi románoknak semmi köze többé Magyarországhoz: ezért csatlakozhattak Romániához, melynek állmpolgárai, szemben az ellenséges Magyarországgal.
A kötet szinte minden egyes lapja fájó magyarázatul szolgál arra: miért voltak oly tragikus következményei annak, hogy a román békedelegáció tagjaként Vaida Voevod 1919 kora tavaszától 1920 februárjáig gőzerővel tevékenyked(het)ett, miközben a magyarországi események (Károlyi politikája, majd a Tanácsköztársaságé) a magyarság képviselőinek távolmaradását eredményezik. Ezt az időbeli hátrányt már nem lehetett behozni! Az úgynevezett trianoni béketárgyalások (nem alul- vagy felül-, hanem „belülnézetben”) folyamatosan figyelmeztetnek az elszalasztott alkalmak felelőseinek megbocsáthatatlan mulasztására, hibáira, vétkeire.
A szomorú tényeken túl a szélesebb olvasóközönség „testközelből” ismerheti meg a nagyhatalmak könyörtelen önzését.
Dr. Vekov Károly
egyetemi tanár
* Alexandru Vaida Voevod: Scrisori de la Conferinţa de pace. Paris–Versailles 1919–1920. (Levelek a békekonferenciáról. Párizs–Versailles 1919–1920). Multi Press International, 2003, 607 l.
irodalmijelen.hu

A lekonyult cerka ars poetikája, avagy Könczey Elemér a karikatúráról
A kolozsvári grafikus számára semmi sem fontosabb annál, mintsem hogy népszerű legyen. A közízlés pedig mindenek felett.
Legalábbis ez derül ki számomra Könczey Krónikának adott interjújából, ami, meg kell hogy mondjam kertelés nélkül, nagy csalódást okozott.
Könczey Elemér állításai így foglalhatók össze: senkit sem szabad megölni azért, mert mást gondol mint te, de:
1: Az alkotóknak ismerniük kell a véleménynyilvánítás határait, mert a jóérzésnek és a jóindulatnak van határa.
2: És fontos a jólinformáltság is.
3: Az igazi eszmény a burkolt véleménynyilvánítás, amit a másik intelligenciájával fogad be.
4: Az alkotónak nagyon kell ügyelnie arra, hogy ne sértse a kedélyeket, amit bele is kalkulál a alkotás folyamatába.
Amiket Könczy mond (mert mindenki Könczyként ismeri) puha és megalkuvó, az öncenzúrát eszményesíti, és azoknak a csökött agyú polgároknak az elvárásával van összhangban, akik a látszatot, a kényelmet, a moralizáló önigazolást és a nárcisztikus önelégültséget mindennél többre értékelik. Nem akarok olyan fogalmak mögé bújni, mint amilyen az igazság vagy a művészi szabadság. Nem mellékes, hogy az enciklopédiákban azok a művészek maradtak meg, akik hathatósan képviselni tudták legalább egyiket a kettő közül, de hagyjuk ezeket a fogalmakat, mert egy újságcikkben, ha ezekkel érvelünk, ideológiává válnak. Meg hát Könczey Elemér is elismeri, hogy a közízlés az, ami előtt kapitulál, a legfontosabb számára, hogy ne legyen baj. A karikaturista intellektuális határait az jelzi, ahogy a kontextus szót használja. Merthogy Könczy szerint ismerni kell a kontextust.
Mi tehát a kontextus? Párizs, 2015, radikálisan vallásellenes és amúgy is nagyon kritikus lap, több tízezer olvasó, szerkesztőség, amely életveszélyes fenyegetésben él – ez a napi rutin, ez a szerkesztőségi éthosz része.
Mi Párizs, mint kontextus? Az a hely, ahol a szellemesség és az ehhez kapcsolódó pallérozott gúny az udvarban egyféle iparági követelmény volt. A hely, ahol a nép úgy gúnyolta a királyait, mint sehol másutt. Itt született és halt meg Voltaire. Itt működött minden idők egyik legélesebb szemű és maróan ironikus karikaturistája, Honoré Daumier. Ez a röpiratok, élclapok városa. Itt úgy döngették a tekintélyeket, mint a székely nemesek a cselédeket. A Montparnasse, Duchamp, az avantgarde városa. Ez a sematikus kontextus – és úgy érzem, pusztán attól nevetséges vagyok, hogy erre emlékeztetnem kell a grafikust.
De maradjunk a kontextusnál. Hogy pontosan mi a szellemi kontextus, az nem egzakt tudomány. De az tudott, hogy a kontextus változik, a szólasszabadság határai kitolhatók vagy szűkíthetők. És nem az arany középút taktikus költői védik a végeket, hanem a radikálisok.
Szabad-e radikálisan vallásellenesnek lenni? És szabad-e radikálisan vallásosnak lenni? Miért ne lenne szabad? És melyik a maga során a nevetségesebb? És végül szabad gúnyolni másokat?
Szerintem szabad, és egy nagyszerű vívmány! Ami neked gúny, Könczey Elemér, az másnak az önkifejezés, a leleplezés, az igazság. Sért a gúny? Minden lehetőséged megvan arra, hogy a magad részéről, a magad kalibere szerint válaszolj a gúnyra. Válaszolhatsz gúnnyal, jobb gúnnyal, más gúnnyal. Válaszolhatsz azzal, hogy ignorálod, és ezen kívül még számtalan más módon is. De a gúnytól a bicskáig számos helyen a világon végtelenül hosszú az út.
Azzal, amit Könczey Elemér mond, a sértődékeny, mindenre felszisszenő, ostobán önérzetes, intellektuálisan megalkuvó, a szellemes, fölényes válaszra, vagy éppen az arisztokratikus rezignáltságra képtelen médiafogyasztó eszményévé válik. Kérdés, hogy a cerkája az idő során konyult-e le, vagy taktikus megfontolásból tartja ebben a dicstelen állapotban. Amit Könczey Elemér mond, ott ér véget a karikatúra, és kezdődik az öncélú tetszeni vágyás.
Kelemen Attila Ármin
Transindex.ro

Tiltakoznak a civilek a készülő román adatrögzítési törvény ellen
Több romániai civil szervezet tiltakozik amiatt, hogy a román parlament új adatrögzítési törvény elfogadására készül. Szerintük a román hatóságok csak ürügyként használják a párizsi terrorcselekményeket, azért, hogy a korábban közfelháborodást keltő megfigyelési törvény újra a parlament elé kerülhessen.
A törvény szerint bármelyik hatóság felhasználhatja adataidat, anélkül, hogy tudnál róla – ezt kifogásolja az úgynevezett Nagy Testvér-törvényben Ioana Avadani az egyik civil szervezet vezetője. A párizsi terrorcselekményeket követően a román informatikai miniszter egy új adatrögzítési törvénycsomag gyors elfogadását javasolta. A civil szervezetek azt kérik, hogy az új törvény tartsa tiszteletben az emberi jogokat. „Gyakorlatilag az állam szemében mindannyian potenciális törvénysértők vagyunk, ami szerintünk elfogadhatatlan. Bármilyen hasonló törvény a magánélethez való jogunkat is sértené” – mondta a civil szervezet vezetője.
A szenátus védelmi bizottságának elnöke viszont azt mondja, hogy „nagyobb mozgásteret kell biztosítani a biztonsági erőknek". Mint fogalmazott elsősorban a névtelenül vásárolt feltöltő kártyák jelenthetnek veszélyt, mert egy nyomozás során nagyon nehéz megállapítani, ki használja az adott telefont. „Ha azt akarjuk, hogy meg tudják védeni a lakosságot a terrorista vagy informatikai támadásoktól, kell, hogy legyen egy olyan törvény, amely szélesebb mozgásteret biztosít a biztonsági erőknek” – mondta a szenátor.
Korábban Romániában három olyan adatrögzítési törvény is született, ami közfelháborodást keltett: ezek egyebek mellett előírták, hogy a távközlési cégeknek fél évig őrizniük kell az adatokat arról ki, kivel, mennyit beszélt vagy levelezett. Egy másik törvény előírta, hogy rögzíteni kell a telefonos feltöltő-kártyákat vásárolók adatait. Mindkét törvényt hatályon kívül helyezte az az alkotmánybíróság. MTI
Erdély.ma

A terrorizmus diktatúrája
Bele kell törődnünk szabadságjogaink megnyirbálásába biztonságunkért? Van más kiút a párizsi vérengzés teremtette helyzetből? – ilyen kérdések foglalkoztatják a közvéleményt, és nem véletlenül, máris számos jele mutatkozik, hogy fel- vagy kihasználva a helyzetet, megszorítások, korlátozások egész sorát készítik elő számunkra.
A párizsi tragédia másnapján a román nemzetvédelmi bizottság előkapta a fiók mélyéről a korábban alkotmányellenesnek nyilvánított, telefonjaink lehallgatását, adatforgalmunk ellenőrzését lehetővé tevő Big Brother-törvényt, és kihasználva az Európán eluralkodott pánikot, sürgetni kezdték elfogadását. Szükség van a jogszabályra, nélküle nem azonosíthatóak a kockázati tényezők, magyarázták a titkosszolgálatok, bűnüldöző hatóságok vezetői, az ország főügyésze, Tiberiu Niţu pedig határozottan kijelentette: vagy az életünket védjük, vagy magánéletünk szentségéhez ragaszkodunk, a kialakult helyzetben mindkettő nem lehetséges. Magyarán, ha biztonságban szeretnénk élni, el kell fogadnunk, hogy bírói engedély nélkül is lehallgassák telefonjainkat, kövessék világhálón való bolyongásunkat, levelezéseinket, s ha kedvük tartja, érdekük kívánja, felhasználják ellenünk. Segíthet a terroristaakciók előkészítésének kiszűrésében, de súlyosan sérti a magánélethez való jogunkat.
Valóban csak ily módon, ily eszközökkel védhetjük meg magunkat? A 2001-es amerikai merényletek után számos hasonló intézkedést vezettek be az Egyesült Államokban, segítségükkel bizonyára sikerült megakadályozni újabb akciókat, de lám, a terroristák is tanulékonyak, új módszereket találnak ki, könnyedén kijátsszák megfigyelőiket. Most a párizsi szörnyűséget követően felmerült az is, vissza kellene vezetni a schengeni határok ellenőrzését, szigorítani az európai utazást. Mi alapján döntenek majd, hogy beengednek vagy sem valakit egy országba? Megnézik bőrszínét, vallását, anyanyelvét? Elemzi a határőr, hogy terroristának néz-e ki az illető? Listák lesznek gyanús elemekkel, akiktől óvakodni kell? Ha mindez megvalósul, emberi jogok egész sora sérülhet életünk, biztonságunk féltésének jegyében. Nem lesz könnyű dolguk Európa, a nagyhatalmak vezetőinek megfelelő megoldást találni a felmerülő kérdésekre. Az iszlám nevében gyilkoló terroristák világunkat, demokráciánkat, szabadságunkat akarják eltüntetni. A félelem szülte, az említettekhez hasonló válaszok az ő sikerüket igazolják. Ha nem figyelünk, a terrorizmus lehet a mostani időszámítással kezdődött új világunk diktatúrája.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Politikai egyezményt javasol az RMDSZ (Stabilizálni a többség-kisebbség viszonyt)
Románia a hazai össztermék két százalékát fordítja honvédelemre 2017-től a jelenlegi mintegy 1,4 százalék helyett – ebben állapodott meg tegnap Klaus Johannis államfő a parlamenti pártokkal. A megállapodás azon a konzultáción történt, amelyet az államfő kezdeményezett a pártokkal a védelmi kiadások növelése érdekében. Az RMDSZ az oktatás és az egészségügy finanszírozásáról, illetve a román többség és a nemzeti kisebbségek viszonyáról is pártközi egyezmény megkötését javasolta. A megbeszéléseket követően Johannis bejelentette: a védelmi büdzsé növeléséhez megvan az egyetértés a pártok között. Utalt arra, hogy az ukrán válság teszi szükségessé Románia védelmi költségeinek növelését. Mint mondta, a második világháború óta Európának és a NATO-nak a legnagyobb biztonsági válsággal kell szembesülnie azt követően, hogy egy állam önhatalmúlag átrajzolta az országhatárokat. Románia nem várhat másokra, hogy növeljék a régió biztonságát, lépnie kell hadseregének korszerű technikával való felszerelése érdekében. Klaus Johannis leszögezte: a rendszerváltozás óta először születik ilyen megállapodás a parlamenti pártok között. Hozzátette: arról is megegyeztek, hogy a GDP-arányos kétszázalékos védelmi kiadást a pártok minimális értéknek tekintik, és legalább tíz évig, azaz 2017 és 2027 között nem csökkenhet 2 százalék alá a védelmi kiadások aránya. Rámutatott: ez azért fontos, mert megteremtődik a kiszámíthatóság ezen alapvető fontosságú ágazat finanszírozásában. Victor Ponta szociáldemokrata miniszterelnök – aki pártja küldöttségét vezette – a megbeszélés után bejelentette, hogy ma írják alá a pártok az egyezményt. Az RMDSZ delegációját vezető Kelemen Hunor szövetségi elnök a találkozó után közölte: az RMDSZ támogatja azt, hogy Románia 2017-ig a bruttó hazai termék legalább két százalékára növelje védelmi kiadásait, és ezt a szintet a következő tíz évben is megtartsa, függetlenül attól, melyik politikai erő kerül hatalomra. Az RMDSZ ugyanakkor három másik területen is politikai egyezményt javasolt. A többség és kisebbség viszonyáról kötendő megállapodás szavatolná, hogy a kisebbségek megszerzett jogai nem csorbulnak, bármilyen kormány alakulna Romániában – magyarázta az RMDSZ elnöke. Az egyezmény leszögezné, hogy a többség és kisebbség folyamatos párbeszédet folytat valamennyi parlamenti párt részvételével a kisebbségi identitás megőrzését segítő intézményes garanciák bővítéséről. Ugyanakkor az aláíró parlamenti pártok vállalnák, hogy nem próbálják szavazatszerzésre használni a kisebbségi kérdést a választási kampányokban. Az RMDSZ elnöke szerint az egyezmény a társadalmi stabilitást és a tervezhetőséget szolgálná. „Kiszámíthatóságra, szociális stabilitásra van szükségünk, és meggyőződésünk, hogy ha a parlamenti többség és az etnikai kisebbségek között politikai paktum születne, amely néhány fontos elemet tartalmazna, az Románia és minden állampolgára javát szolgálná” – mondta Kelemen Hunor. Kelemen Hunor az oktatás finanszírozásának javításáról azt mondta: ez – a védelmi költségvetéssel ellentétben – nem olyan vállalás, amit Románia külföldi partnerei felé tett, hanem saját érdeke, hogy versenyképességét növelje. Az RMDSZ olyan pártközi megállapodást javasolt, amelyben az aláírók vállalják, hogy támogatják az oktatás költségvetésének növelését 2019-ig, amíg – a tervek szerint – az elérné a GDP hat százalékát. Az RMDSZ az egészségügyi rendszer állami finanszírozásának 2019-ig történő fokozatos bővítéséről is politikai egyezmény megkötését javasolta Klaus Johannis államfőnek.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)