Korodi: együttműködést a kisebbségvédelemben (Európa Tanács és az Európai Unió)
Az Európa Tanács és az Európai Unió együttműködési megállapodásának végrehajtásáról született jelentés kapcsán szólalt fel január 28-án Strasbourgban Korodi Attila parlamenti képviselő az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésén.
Felszólalásában a képviselő arra kérte a jelenlevőket, az együttműködésbe foglalják bele azokat a kisebbségvédelmi keretegyezményeket, amelyeket eddig elfogadtak. Kitért arra is, hogy a fent említett két intézmény közötti partnerség létfontosságú. 2007-ben született ugyan az ET és az EU között egy együttműködési memorandum, de konkrét előrelépés nem történt. „Elfogadhatatlan, hogy az Európai Unió csak gazdasági együttműködés tereként működjön. Elfogadhatatlan, hogy egyes uniós állampolgároknak több lehetőségük van, mint másoknak. Elfogadhatatlan, hogy az Európai Uniónak az az álláspontja, hogy a kisebbségi ügyek az egyes országok egyéni problémái. Egy másfél milliós kisebbség képviselőjeként kérem, hogy az együttműködési memorandumba foglalják bele a kisebbségekre vonatkozó, eddig elfogadott keretegyezményeket.” – fogalmazott a parlamenti képviselő, majd hozzátette: „Mindannyian tudjuk, hogy kisebbségvédelmi eszközök szempontjából az EU-s tagállamok között nagyok a különbségek. És bár teljesen normális, hogy a kereskedelembe helyezett uborkákról sztenderdeket fogadunk el, ez kisebbségi ügyek tekintetében nem lehetséges. Ebben a kérdésben tehát a közös cselekvést tartom szükségesnek.” Korodi Attila Németh Zsolt Fideszes és Kovács Elvira vajdasági képviselőkkel közösen egy módosító indítványt is megfogalmazott, amelyben azt kérték, hogy az unió, együttműködve a tanáccsal elemezze annak lehetőségét, hogy csatlakozzon a kisebbségi keretegyezményhez és a nyelvi chartához. Ezt a javaslatot a plénum elvetette, támogatták viszont három politikusnak azt a kezdeményezését, amelynek értelmében az ET közgyűlése felkéri az uniót, hogy használja a fent említett kisebbségi keretegyezmény, valamint a nyelvi charta monitorizálásából születő jelentéseket.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magány, szeretethiány, kirekesztettség lírai megközelítésben
Könyvbemutató és kiállítás a Györkös Mányi-emlékházban
Szokatlan költői világ tárul az olvasók elé Cseh Katalin Napraforgók a kertben című kötetében, amely tavaly jelent meg a marosvásárhelyi Lector Kiadó gondozásában: a szerző révén a kolozsborsai elmegyógyintézetben élő betegek szólalnak meg; hiányérzetük, érzelmeik, pillanatnyi benyomásaik, hangulataik fogalmazódnak meg a versekben, ezáltal pedig sok mindent megtudhat róluk a kívülálló.
Egyebek mellett azt is, hogy a magány, a szeretethiány és a kirekesztettség ellenére nehezen mondanak le vágyaikról, például intenzíven tudnak és akarnak szerelmesek lenni, s törekednek arra is, hogy változtassanak az életükön. Vincze Tímea, Bodolai Balázs, valamint Cseh Katalin felolvasásai által erről is megbizonyosodhattak mindazok, akik szerdán délután betértek az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházába.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár )

Egy nagy élet
A kilencvenéves dr. Szőts Dániel köszöntése
Ha most elkezdeném sorolni, hogy mi mindenért illik és érdemes köszönteni dr. Szőts Dánielt, az én öreg Dani barátomat, a mikós véndiákok fővezérét, az Úz-völgyi veterán honvédek örökös térparancsnokát, akkor olyan lajstromot kellene összeállítanom e hasábokon, hogy az egy teljes újságoldalt is megtölthetne.
Nem listázok, inkább elmondom azt, hogy amióta megismertem – s az is egy jó kövér emberöltő! – nála kedélyesebb, életvidámabb, optimistább férfiút soha nem ismertem, s ha a titkait kutattam volna, 1968-tól errefelé akadt volna fölfedezni valóm bőven. Merthogy akkor kezdődött barátságunk, s hogy csak akkor, annak egyetlen oka van, a Fennvaló nem sodort addig egymás útjába minket. Először csak az életvidám, kedélyes doktor urat ismertem meg benne, s ez azért volt így, mert legtöbbször fehér asztal mellett, jófajta húsvéti locsolkodások alkalmával váltottunk szót, s idő kellett ahhoz, hogy rájöjjek, egy rendkívül felkészült, a szakmáját magas szinten gyakorló orvostudorral volna dolgom, aki Háromszék tiszti főorvosaként valami kétszázezer ember egészségéért felelős. S nem csak felelős, de felelősséget is érez!
Csak később tárult fel előttem szinte „örökösnek” nevezhető tiszti főorvosunk honvédtiszti múltja, mindaz, amin ő gyermekemberként a harctér tűzkeresztségében, a front poklában, a fogság gyötrelmében átesett. Életkedvét, kedélyét töretlenül megőrizve, s egész további életét és szolgálatát közösségének fölajánlva. S ebben még személyes tragédiái, veszteségei sem törhették meg.
A kilencvenéves, a kilenc évtizedes elszámolásra készülve Dani bátyám és barátom úgy látta jónak – s ugyancsak jól látta! –, hogy több rövid lélegzetű emlékezés és egyéb írásos közlések után készít egy nagyobb sorsleltárt is, s azt, ahogyan mondani szokták, egy jó fokos könyv formájában adja barátai, gyermekei, unokái, közeli s távolabbi nemzetrokonai, jövendő nemzedékek kezébe. Hátha abból is okulnának, s ő így tehet további szolgálatokat népének, a más, kazalba rakott eddigi szolgálatok mellé. Pályájának, életének e fokos emlékezete, mely Múltam emlékei címet viseli, egy jó bő esztendeje jelent meg, egy nagy élet vallomásos krónikája, számadása, amiben az egymást követő események kövei–téglái közül kisejlik a kötőanyag, az élet liántuma, ami hűség és szolgálat. Hűség a népéhez, örökös szolgálat a neki kirendelt helyen, legyen az honvédő lövészárok, orvosi rendelő, baráti társaság, emlékező és cselekvő véndiákok tanácskozása. Ebben a nagy életben Dani bátyám és barátom mindenütt hagy ott emlékjeleket, szellemieket és anyagiakat egyaránt. Utóbbiakat székelykapuk és kopjafák formájában például, mikről méltán elmondhatjuk, hogy az emlékezet anyagba szilárdult tanúi, az anyagból kisugárzó szellemkövetek. Ezek immáron egyként állnak az Úz völgye honvédtemetőjében, a sepsiszentgyörgyi Templomvár körül, s egyebütt is, ahol Dani bátyánk jónak és illőnek találta felállítani.
Az Úz völgyébe tett közös látogatásunk alkalmával egy vers fogant bennem, s azt jó szívvel és tiszta lélekkel ajánlottam Szőts Dánielnek, valamint élő és elesett, elhalt bajtársainak, s zártam volt Horatius latin költő méltán híres sorával: „Dulce et decorum est pro patria mori”, azaz: „édes és méltó a hazáért meghalni”, de most, kilencvenedik esztendejének betöltésekor, ami holnap lészen, magam is kiegészíteném a folytatással: „seddulcius pro patria vivere”, magyarán: „még szebb dolog a hazáért élni”. A horatiusi gondolatnak őnála méltóbb megtestesítőjét aligha ismertem.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A kör bezárul?
Az 1989-es rendszerváltás előtt e térség politikai szabadságra vágyó értelmisége hajlamos volt nagyobb szerepet tulajdonítani a ténylegesnél a sajtónak és sajtószabadságnak, és többet belelátni, mint amennyi a demokratikus keretek között e témakörben garantálható. Szó se róla, a sajtószabadság rendkívül jelentős szabadságjog, egyike a legjelentősebbeknek. Ha tényleges lenne, és nem látszólagos, akkor a globalista háttérhatalom, amely Európában és Észak-Amerikában pórázra fűzte a legjelentősebb médiaorgánumokat, aligha vezethetné orránál fogva a világ közvéleményét. A múlt rendszer idején a demokratikus berendezkedéssel kapcsolatban dédelgetett illúziók szerint a sajtószabadság garantálja, hogy bármilyen politikai, államhatalmi vagy társadalmi anomáliáról szólni lehet, s ha egyszer valami megjelent a médiában, akkor az szinte egyenértékű a probléma megoldásával. A politika ugyanis, ahogy azt ma is tanítják a felsőoktatásban, demokráciában becsatornázza a társadalmi érdekeket, a pártok a népakaratot képviselik, a parlamentben pedig a választók akarata érvényesül.
Kendőzetlen kendőzés
Ehhez képest a valóságban a sajtószabadság abban merül ki, hogy elvben, megfelelő tőkeerő birtokában bárki alapíthat újságot, rádiót, tévét, és nincs intézményesített állami cenzúra. A „bárkik” köre a társadalom elenyésző százalékára szűkül, formalizált, előzetes állami cenzúra nincs, de utólag bizony retorzió érheti azt, aki másként értelmezi a sajtószabadságot, mint a világot vezető globalista oligarchia. Lásd például a Charlie Hebdótól antiszemitizmus vádjával elbocsátott újságírót, vagy a tragikus események után letartóztatott kamaszt, aki egyetlen vallási közösség ellen sem izgatott, mindössze azt fejezte ki karikatúrájával, hogy a Koránhoz hasonlóan a Charlie Hebdo sem képes megvédeni munkatársait a golyóktól. Arról pedig végképp nincs szó, hogy az újságokban, rádiókban bármilyen vélemény megjelenhetne, a tulajdonosok belátására van bízva, hogy cenzúrát gyakorolnak-e vagy sem.
A gyakorlatban pedig egyes szerkesztőségek kimondva-kimondatlanul ideológiák és/vagy politikai erők köré szerveződnek. Ami egyébként nem feltétlenül baj, az már inkább, hogy egyes kérdésekről sok orgánumban nem lehet kendőzetlenül írni, s az is, hogy egy társadalmi probléma sajtótémává emelése még nem hozza közelebb annak megoldását. Merthogy az a bizonyos érdekbecsatornázás illúzió, a politikai piac oligopolisztikus, a már bent levő szereplők brutálisan megnehezítik újabbak ringbe lépését. Elég csak az irreálisan magas, alkotmányos elvekbe ütköző 5 százalékos küszöböt említeni, de ilyen a román párttörvény is, amely a maga abszurd és képtelen szigorúságával iskolapéldája a politikai elit pozícióőrző reflexének. Kialakul két-három politikai tábor, aminek következtében erősödik a politikai piac „kínálati” jellege. A társadalmi problémák nagyobb része pedig parlagon marad.
Esély a megjavulásra
Vegyünk egyetlen példát, amely ma, a közbiztonság európai szintű leromlásának idején igencsak aktuális. A többszörös gyilkos Magda Marinko, aki haszonszerzés reményében irtott ki egy egész családot, de egyéb súlyos bűncselekmények is a számlájára írhatók, 2020-ban kiszabadulhat.
Fenyegető perspektíva, és csak a jéghegy csúcsának is a legteteje. A halálbüntetés vitatható emberiességi szempontokból, a tényleges életfogytiglan viszont aligha. Csak ez garantálja az antiszociális, önmagukban veszélyt hordozó emberformájú lények elkülönítését a tisztességes, dolgozó emberektől. Mi ér többet: az a parányi, sőt, elenyésző esély, hogy aljas indokból, hidegvérrel gyilkoló ember a börtönben megváltozik, „megjavul”, vagy azoknak az élete, akiket szabadulása után súlyosan veszélyeztethet? Nem hiszem, hogy létezik ép erkölcsi érzékkel rendelkező ember a Földön, aki erre az egyszerű kérdésre ne tudna egyértelmű választ adni, és ne az ártatlan életeket tartaná többre egy gonosztevő megváltozáshoz való „jogánál”.
Mint ahogy az sem kétséges, hogy ha a sokat emlegetett népakarat érvényesülne, valamennyi országban önfenntartó börtönök működnének, hisz micsoda abszurdum, hogy a társadalom értékteremtő, adófizető részének pénzén Európa-szerte luxuskörülmények között lebzselnek a gonosztevők, akiknek a börtön a maguk szubkultúrájában virtus és továbbképző intézet. A balliberális ópiummal mákonyozott jogásztársadalom és politikai elit mégis blokkolja e kérdések megoldását – sajtószabadság ide vagy oda.
Az igazi veszély
A globalista gyarmatosítók pedig, ahol csak lehet, „lábon” megveszik mindkét tábort a sajtóholdudvarával együtt. Románia megint csak iskolapélda erre. Magyarország kétszeresen is anomália, azért is zúdít rá össztüzet a Bogár László által „pusztító világerőnek” nevezett háttérhatalmi konglomerátum. Egyrészt a kormányfő, Orbán Viktor nem hajlandó úgy táncolni, ahogy a globális háttérhatalom látható intézményei, a multinacionális vállalatok, a bankszféra, valamint az Egyesült Államok kormánya elvárja, másrészt európai mércével mérve igen erősek a nemzeti radikálisok, akik már létrejöttük idején elutasították az Orwell által vizionált globalista „újbeszélt”, annak szinte összes tabujával.
Visszatérve az alapgondolatra: a sajtószabadság a politikai szabadságnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Olyan politikai érték, amit akkor is meg kell őrizni, ha egyesek blaszfémiára használják. Annál is inkább, mivel az igazi veszélyt a sajtószabadságra nem a magamutogató, polgárpukkasztó gyökértelenek jelentik, akik mások hitét gúnyolják, és ezzel jó esetben kivívják a társadalom egészséges részének jogos megvetését, hanem a mindenféle szabadságot, így az emberi méltósághoz való jogot, az élethez való jogot, a magánélet szentségét, a lelkiismereti szabadságot a maga szájíze szerint értelmező globalizmus.
A „gyarmatosítók” által nekünk szánt jövőre tökéletesen illik Illyés Gyula örök klasszikusának mélyen szántó, aforizmatikus mondata, miszerint „eszmélnél, de eszme csak övé jut eszedbe.” Ezt kellene megakadályozni, mert ezzel a kör bezárul, nincs kitörési pont, a civilizáltnak mondott világ pedig a mátrix foglyává válik.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Jövőkép az aknafedő mögül
Az RMDSZ legutóbbi SZKT-ülésén mondott beszéde nyomán indult DIICOT-vizsgálatot egyfajta felhívásnak tartja, és a román nemzetállam építési folyamata részének tekinti. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere, a szövetség városi szervezetének elnöke ugyanakkor a romániai magyar erők egyesítését sürgeti.
– Miért kell feltétlenül újrafogalmazni egy sikeres, hatalmas tömegeket megmozgató városünnepet?
– Mert még a régi szervezőcsapat számára is egyértelművé vált, hogy változásra van szükség. 2009 után új köntöst adtunk a Szent György Napoknak, azóta évről-évre képesek voltunk gazdagítani a kínálatot. A pozitív trend azonban 2014-re megtört, s ezért elsősorban én vagyok a felelős, hiszen szervező legyen a talpán, aki évről évre eleget tud tenni annak az elvárásnak, hogy mind kevesebb pénzből egyre színvonalasabb produkciókat prezentáljon. A kínálat mennyiségi oldala került előtérbe, ezért most a megreformálás mellett döntöttünk. Ennek természetesen ára van, amikor például eldöntöttük, hogy a továbbiakban nem adunk helyet a bóvlivásárnak, tisztában voltunk, hogy jelentős bevételtől esünk el, és azt a költségvetésből kell pótolnunk. Ugyanakkor bízom benne, hogy nem vezet az érdeklődés csökkenéséhez a programok számának visszafogása, ha a kevesebb program minőségibb lesz. Ami jó volt eddig, szeretnénk megőrizni, a többit pedig kidobni a kosárból. Áttekinthetőbb, letisztultabb Szent György Napokat tervezünk. És nem utolsósorban eleget tenni a városlakók részéről tavaly megfogalmazódott igénynek, miszerint legyen a rendezvény kisebb léptékű, és inkább a helyi embereket szólítsa meg: azaz inkább városünnep, mintsem fesztivál jellegű.
– Elbírja a város költségvetése a megnövekedett terhet? Hiányzik majd valamelyik kalapból az a százezer lej?
– Nem, efelől senkinek sem kell aggódnia. A 2014-es év végén 4,2 millió lej maradt a város számláján, az említett tétel ennek az összegnek a 2,4 százaléka, ilyen körülmények között pedig a városnapok talán megérdemel egy kis „bónuszt.” Emiatt egyetlen méter járda aszfaltozása sem marad el. Egy utca átlagos javítási munkálatai 150-200 ezer lejbe kerülnek, ehhez érdemes viszonyítani azt a 100 ezer lejt.
– Mitől lett ennyire eredményes az elmúlt év – részben RMDSZ-kormányrészvétel mellett, de a korábbinál mégis jóval erősebb politikai ellenszélben?
– Több összetevője is van a dolognak. A város bevételei 2008 óta több mint 50 százalékkal nőttek, elsősorban a személyijövedelemadó-tétel növekedésének köszönhetően. Mindez azt üzeni, hogy több embernek van munkahelye, és/vagy jobban keresnek. A tavalyi spórlás a polgárok és az önkormányzat érdeme, mert kormánypénzből nem lehet takarékoskodni, az abból megmaradt összeget vissza kell utalni. Szentgyörgy gazdasági szempontból a saját lábán áll. Az idéntől bevezetett új központi költségvetés-elosztási rendszernek ugyan vesztese a város, de ez is igazolja majd, hogy nem szorulunk különösebb segítségre. Az új rendszer ugyanis a szolidaritás elvére épül, már a megnevezés sem költségvetés-kiegészítésről szól, hanem költségvetés-kiegyenlítésről. Bizonyos értelemben a korábban jól gazdálkodó települések veszítenek, én azonban el tudom fogadni ezt a pozitív diszkriminációt, mert ez is azt erősíti, hogy meg tudunk állni a lábunkon.
– Ilyen körülmények között milyen pénzügyi évre számít?
– Növekvő bevételekre, talán minden korábbinál jobb eredményekre, annak ellenére, hogy adót csökkentettünk. Akkora volumenűek ugyanis a városban zajló közberuházások, hogy ez nem történhet másként. A megyei kórház felújítása 10 millió eurós nagyságrendű projekt, a hulladéktelep bezárása, a nagy vizes projekt, a szépmezői ipari park csupa olyan munkálat, amelyeket saját forrásokkal kiegészített európai pénzből kell idén befejeznünk. Ha hagynak dolgozni, idén legalább 40 millió euró értékű munkálatok végére teszünk pontot – ha mindez megvalósul, akkora lesz a fejlődés, mint az elmúlt hat évben összesen.
– A közberuházásokra építő növekedés stratégiáját azért többnyire csalókának tartják, tekintve, hogy véges munkálatokról van szó.
– Így lenne, ha ezek a közberuházások kizárólag az infrastruktúráról szólnának, de esetünkben jelentős mértékben a szolgáltató szféráról is beszélhetünk, aminek messzire gyűrűző haszna lehet. A kórház megújulása például sokkal inkább a jövőről szól, mintsem a jelenről. Az ipari park munkahelyteremtést, bevételeket, a napelemes park a város közvilágításának, az önkormányzati cégek energiaellátásának olcsóbbá tételét ígéri. Az ipari park benépesítésével kapcsolatban nem az a célkitűzésünk, hogy egyetlen nagy cég telepedjen meg, hozzon létre ezer munkahelyet, aztán ha majd odébbáll, egyik pillanatról a másikra lesz ezer munkanélkülink. Inkább 8-10 kisebb, 50-100 munkahelyet létrehozó cégre számítunk, mert egy ilyen léptékű távozó helyére könnyebben tudunk hasonlót hozni. Megkerestek például Törökországból egy logisztikai park létesítése ügyében, de nem tudtunk üzletet kötni, mivel nekik minimum 100 hektáros területre van szükségük, míg Szépmezőn csak 16 hektárral rendelkezünk további 19 hektáros bővítési lehetőséggel. Ha sikerült volna visszaszerezni a lőteret a város számára, talán még ez a befektetés is megvalósulhatott volna.
– Az idei eredményességet attól tette függővé, hogy „hagyják dolgozni.” Kik, hogyan és miért?
– Nyilván a „rendszer”. A Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság, a DIICOT velem kapcsolatos vizsgálódásaiból is azt érzem elsősorban, hogy igyekeznek lefoglalni az időmet és energiámat, de pszichés nyomás alá is helyeznek, abból a meggondolásból, hogy ha az embert az foglalkoztatja, vajon mikor hívják be, kevésbé képes a munkájára koncentrálni.
– De miért és kinek állhat az érdekében, hogy egy polgármester ne dolgozzon teljes fordulatszámon?
– Van erről egy elméletem. Eszerint a román nemzetállam-építő rendszer változatlanul dolgozik, csak más eszközökkel, mint ’89 előtt, és lassabban képes eredményeket felmutatni. Korábban pártdöntés alapján egy-kettőre megépítették az etnikai arányok megváltoztatását is jelentős mértékben célzó ipari létesítményeket, illetve végrehajtották az ezekhez kötött nagy lakosságbetelepítéseket, ami a regionális tudat kiölését is célozta, hiszen az erdélyi románokat is szétszórták az országban. Az elmúlt 25 esztendőben e tevékenység két nagy sikert tudhat a magáénak: magához ragadta Marosvásárhely irányítását, illetve az emberek tudatában egyre hatékonyabban leválasztotta Maros megyét Székelyföldről. A folyamatban nyilvánvalóan elsősorban Sepsiszentgyörgy, másodsorban Háromszék gyengítése a következő célpont, ebben az összefüggésben talán érthető, miért vagyok éppen én célkeresztben.
– Úgy érzi kiemeltebb „figyelmet” kap, mint mondjuk Csíkszereda polgármestere?
– Mindenképpen, pedig nem tartom magam Ráduly Róbertnél sem okosabbnak, sem ravaszabbnak vagy radikálisabbnak. De megyei léptékben tekintve is nagyobbnak érzem a Háromszékre nehezedő nyomást. A rendszer működtetői valószínűleg úgy okoskodnak, hogy a peremvidéktől befelé kezdik gyengíteni Székelyföldet. Csíkszeredában például sokkal több köztéri székely zászlót látni, még sincs annyi bírósági eljárás. Nyilván nem a hargitai prefektus lazaságán vagy empátiáján múlik, mindössze arról van szó, hogy más utasítást kap Bukarestből, mint a háromszéki. A hatalom érzékeli, hogy mi sem szorítkozunk az aszfaltozásra, hanem sajátos nemzetpolitikát képviselünk, amely Háromszék magyar jellegét szeretné megőrizni.
– Többéves politikai-közéleti szereplés után bizonyára képes érzékelni a széljárások változását. Mit tapasztal mostanában egykori bukaresti kollégái vagy tárgyalópartnerei körében?
– A DIICOT-os történet kirobbanása óta érzékelhető egyfajta változás, megpróbálják elérni, hogy ne legyek szalonképes tárgyalópartner. Az eljárás ténye – bár az sem egyértelmű, hogy indítottak-e bármilyen eljárást – azonban hatalmas nyilvánosságot kapott, ami nyilván hatott arra, aki nincs tisztában a helyzettel, és alkalmat adott sokféle belemagyarázásra. Szerintem amúgy a DIICOT lépése egyfajta felhívás táncra más intézmények felé is: itt van ez a gyerek, figyeljetek rá ti is. De ami igazán veszélyes szerintem ebben az ügyben, az a tény, hogy a békés és kizárólag demokratikus eszközökkel küzdő erdélyi magyarságra megpróbálnak jelzőket aggatni, és ez számunkra elfogadhatatlan.
– Hogyan viszonyul ahhoz a híreszteléshez, hogy a következő kongresszuson elindul az RMDSZ elnöki tisztségéért. Nem utolsó sorban egy hasonló pozíció által nyújtott fokozott védelem érdekében…
– Nem leszek Kelemen Hunor kihívója.
– Meg sem fordult a fejében?
– Nem, őszintén meg is lepődtem, amikor először kérdezték ezt tőlem. Egyrészt mert nem tartom magam eléggé felkészültnek egy RMDSZ-hez hasonló bonyolultságú szervezet irányítására, másrészt szeretem a munkám, és hatalmas felelősségnek érzem, hogy egy frontvárost igazgathatok. Ugyanakkor én elsősorban a székelyföldi régióra koncentrálok. Kelemen Hunorral roppant korrekt a kapcsolatom, támogatom őt, egyetlen százaléknyi okot vagy esélyt sem látok, hogy elinduljak ellene.
– Mégis egyik konfrontációs felületként emlegetik azt az RMDSZ-en belüli vitát, amely egy székelyföldi RMDSZ-szervezet létrehozása körül folyik. Ez sem erodálhatja a viszonyukat?
– Erodálásról szó sincs, ám ez nem azt jelenti, hogy feltételek nélkül támogatom Kelemen Hunort. Ő pontosan ismeri az RMDSZ modernizációjával kapcsolatos nézeteimet, nekem meg fontos, hogy tudjam: érti azokat, és bizonyos, általa is hasznosnak tartott és kivitelezhető, elsősorban Székelyfölddel kapcsolatos elemeket beilleszt a szervezet működésébe és ideológiájába. Egyértelmű, hogy meg kell erősíteni a székelyföldi RMDSZ-t, de ezt eddig sem Kelemen Hunor vagy a szórványlobbi akadályozta elsősorban. Már most is sokkal nagyobb autonómiája lehetne a székelyföldi RMDSZ-nek, ha mi, székelyföldiek gyakrabban találkoznánk, jobban összehangolnánk a tevékenységünket. A gond az, hogy nagyon sokan önkormányzatokban dolgozunk, s ahogy mondani szoktuk, sokszor az aknafedőktől nem látjuk a jövőt. Azaz annyi a sok apró, megoldásra váró feladat, hogy képtelenek vagyunk ezektől jövőt vizionálni. Akkor történnek majd a nagy dolgok, amikor megfelelő számú ember él itt, aki képes minőségi szinten beleszólni a közéletbe. Aki ma az alapszabályban látja az előrelépés akadályát, kifogásokat keres.
– Azon kevés RMDSZ-vezetők egyike, aki „beszédes” viszonyban van a romániai magyar ellenzék képviselőivel is. Növeli az a népszerűségét és támogatottságát, vagy épp ellenkezőleg?
– Az RMDSZ, de a hazai magyarság jövője szempontjából is roppant fontos lenne összefogni. De ne azért fogjunk össze az MPP-vel vagy a néppárttal, mert akkor kényelmesen bejutunk a parlamentbe, és ne is a kényszer vigyen rá, hanem az őszinte együttműködési szándék. Nincs most sem idő, sem lehetőség az egymással folytatott vitákra, a magyar közösség helyzete, a román közösség viszonyulása nem engedélyezi, hogy ilyesmire forgácsoljuk szét az energiáinkat. Mert mindaddig, míg ellenfélként tekintünk egymásra és egymással vagyunk elfoglalva, gyengítjük a közösséget. Roppant fontos, hogy az RMDSZ-nek mielőbb legyen világos kormányprogramja, közpolitikái, amelyek az ellenzékben való politizálás elveit is megszabják. Az utóbbi időben ezekkel foglalkoztunk a szükségesnél jóval kevesebbet, mert lássuk be, kormányon sem a saját programunk szerint dolgoztunk, hanem mások kormányprogramja alapján. Sok korrekcióra van szükség, de nem személyi vagy szervezeti ügyekben – egyszerűen mindenkinek jóval többet kellene dolgozni.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az autonómia márpedig nem ördögtől való (Interjú Tudor Sălăgean történésszel)
– Románia az idők folyamán több régióra oszlott. Ön szerint melyik volt a leghatékonyabb és legmegfelelőbb ilyen jellegű szerkezet?
– Románia történelmi régiói eltérő hagyományokkal rendelkeznek a közigazgatási-területi felosztást illetően. Havasalföld és Moldva megyékre, tartományokra oszlott, melyek – úgy tűnik – a falusi földközösségek és a völgyi kenézségek hagyománya alapján alakultak ki. Erdélyben is volt egy hasonló hagyomány, de 1000 után felváltották azt a magyar vármegyék, illetve a székely és szász székek. Erdélynek mindig is bonyolultabb közigazgatási rendszere volt, mint a többi régiónak, nagymértékben decentralizált rendszer volt. A hét vármegye: Bihar, Fehér, Hunyad, Kolozs, Doboka, Torda és Szolnok az erdélyi fejedelemnek voltak alárendelve, és Erdély nyugati részét foglalták el. Az említett hét vármegyéből négy a jelenlegi Kolozs megyét alkotja. A mostani Kolozs megye a fejedelmi fennhatóságnak alárendelt közigazgatási struktúra jelentős részét fedi le. Ebből a kezdeti helyzetből különféle közigazgatási reformok következtek, különösen a XVII. és a XVIII. században, hogy aztán az 1918-as egyesülés után megtörténjen a megyés közigazgatási-területi felosztás bevezetése, melyben a megyék kisebb-nagyobb mértékben megőrizték a régi szerkezetet. A korabeliek gyakran bírálták a két háború közötti közigazgatási rendszert, mert ezek a megyék nagyon kicsik voltak, és gazdaságilag nem mindig voltak fenntarthatóak, de átfogóbb reformot csak II. Károly király hajtott végre az 1938 és 1940 közötti királyi diktatúra idején, amikor tíz tartományra osztották Románia területét. A kimondottan a székely régió elrománosítása érdekében bevezetett másik különlegesség az volt, hogy a jelenlegi Kovászna megyét Sepsiszentgyörgy várossal együtt Argeş megyéhez csatolták. Ha összehasonlítjuk, a II. Károly bevezette reform eléggé hasonlít a fejlesztési régiókra vonatkozó jelenlegi javaslatra. Volt még néhány, a 40-es évek végén bevezetett felosztás, mely több módosítással 1968-ig működött. A jelenlegi közigazgatási felosztás 1968-ból való. A nagy régiók erős központok kialakulását segítik elő. Kolozs Régió működése alatt Kolozsvár megyei jogú város még nagyobb előnyre tett szert a környékbeli városokhoz képest.
– Jelenleg azt hangoztatják, hogy Kolozs megye egyesül majd Szilágy megyével, másrészt Kolozs több régióra osztásáról is szó van. Ön szerint melyik a jobb megoldás? – A több megyét magában foglaló felosztásokat frusztrálónak tartották a Tordához vagy Déshez hasonló városok lakói, melyek elvesztették a megyeszékhelyi státuszukat. Ezek a bizonyos mértékű gazdasági és kulturális fejlettséggel rendelkező városok igényt tarthattak volna ilyen státuszra. A történelemben nem volt még példa arra, ahogy most a megyét fel kívánnák osztani, de ez segíthetné az urbánus központok fejlődését, és van némi köze a megye történelmi múltjához is. Egyes közigazgatási egységek Gyalu volt uradalmát állítanák helyre. Egy másik területi egység a Gyalu és Torda közötti régi középkori út nyomvonalát állítja helyre. Ez a legrégebbi középkori épített út Erdélyben. Amennyiben megtartják a jelenleg létező községek egységét, akkor ez nem lenne ellentétes egy normális történelmi fejlődéssel. Ennek ellenére minél kevesebb egységnek kellene megmaradnia. A 19 egységből kb. tíz régiót kellene létrehozni.
– Az ország jelenlegi fejlődési szakaszában van még jelentőségük Románia régi történelmi régióinak? Mit számítanak még az olyan elnevezések, mint Moldva, Havasalföld, Dobrudzsa, Bukovina, Erdély, Bánság?
– A köztük lévő kulturális különbségek eltörlésére rendszeresen felbukkant tendenciák ellenére továbbra is nagy jelentőségük van ezeknek a történelmi régióknak. Nem hiszem, hogy egyelőre kijelenthetnénk, nincs különbség Erdély, Moldva és Havasalföld között. Minden egyes történelmi régió jellegzetes identitása valószínűleg továbbra is megmarad, mert olyan régiókról beszélünk, melyek nagyon hosszú történelmi időszak alatt határozták meg ezt az identitást. Nem hiszem, hogy a román államnak feltétlenül az lenne a feladata, hogy megpróbálja erőszakkal eltörölni ezeket a regionális identitási különbségeket, sokkal inkább az összes régió minden szempontból kiegyensúlyozott fejlődését kellene biztosítania. Olyan regionális jellegzetességek is vannak, mint amilyen Bukovina vagy Máramaros esete, de ezek csak kisebb egységeket képviselnek. Ezeknek az egységeknek valószínűleg egy nagyobb struktúrába kellene bekerülniük, hogy könnyebben juthassanak forrásokhoz.
Amikor az ember létrehoz egy régiót, valószínűleg meg kell arról bizonyosodnia, hogy lakosainak van bizonyosfajta identitása. Nem tudom elképzelni, hogy Romániában lesznek majd olyanok, akik magukat északnyugatiaknak, vagy központiaknak fogják nevezni, továbbra is megmaradnak majd erdélyieknek, moldvaiaknak, bánságiaknak. Erdély vármegyéi nem rendelkeztek elejétől fogva egy jól szervezett struktúrával, hanem hódítási vármegyék voltak. Nem feltétlenül voltak a legjobb szervezési formák, de nem kell visszatérnünk a múltba, a kérdéses változatokhoz. Bármilyen közigazgatási szervezési formának figyelembe kell vennie minden egyes központ potenciálját. – Vannak történelmi bizonyítékok, miszerint Székelyföldnek olyan történelmi múltja volt, mely indokolná autonóm régió létrehozását?
– A dolgok eléggé egyszerűek. Az utóbbi 800 évben beszélhetünk Székelyföldről a kérdéses területen, az 1150–1200-as évek környéke óta. Székelyföldnek az utóbbi 800 évben több mint 600 évig volt autonóm területi státusza. Itt szintén az illető régió lakói által vállalt identitásról van szó. Amennyiben egy bizonyos tartomány lakói képesek történelmi bizonyítékokkal alátámasztani egy identitást, valamint kulturális és nyelvi különbségekkel rendelkeznek a szomszédos területekkel szemben, akkor számíthatunk arra, hogy még sokáig megmarad ez a Székelyföld újbóli létrehozására vonatkozó óhaj.
– Meg kellene adnunk a székelyeknek a kért autonómiát?
– Azt hiszem, itt azoknak az érvei is nagyon fontosak, akik támogatják Székelyföld autonómiáját, de az is számít, hogy Románia lakóinak többsége milyen mértékben fogad el egy ilyen lépést. Tekintettel arra, hogy az egyik fél részéről megvan a határozott akarat egy többé-kevésbé különleges státusz visszaszerzésére, azt hiszem, ezeknek a lakosoknak az óhaja megérdemelné a kérdés megvitatását, még ha nem is kötelező feltétlenül figyelembe venni.
– És mi van akkor, ha arra ébredünk, hogy az ezen a területen évszázadok óta élő szászok is követelni fogják az autonómiájukat? Nekik is meg kellene adnunk ezt a jogot? – Ha lenne elég szász Erdélyben, hogy többséget alkossanak egy bizonyos régióban, ami – sajnos – már nem így van, akkor valószínűleg ők is igényt formálhatnának egy ilyenfajta státuszra. Az Európai Unióban számos példa van a regionális autonómiára, és általában véve ezek nem veszélyeztették a kérdéses államok területi integritását.
– Hogyan nézne ki Erdély, ha a székelyek és a szászok elnyernék az autonómiájukat?
– A magyar közösségi kívánságok román társadalom általi elfogadásának mértéke az utóbbi húsz évben jelentős fejlődést mutatott. Ha 1990-ben valaki azt mondta volna, hogy autonómiát akar, nagyon kemény reakciókban lett volna része, 1989 előtt pedig le is tartóztatták volna. 1968 előtt a székelységnek volt autonómiája. A jelenlegi Maros, Kovászna és Hargita megye térségének Magyar Autonóm Tartomány volt a neve.
TIBERIU HRIHORCIUC
(Gazeta de Cluj)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Lucian Boia: Miért más Románia
Egységes nemzetállam?
A gazdaság
Méreteiből adódóan Nagy-Románia Európa egyik, viszonylag jelentős állama volt (295 ezer négyzetkilométer, ami duplája az első világháború előtti, 137 ezer négyzetkilométeres területnek – jelenleg 238 ezer km2). A fejlettségi mutatók szempontjából viszont a sereghajtók között tartották számon.
1938-ban, a periódus gazdasági csúcsévében egyes – eléggé hozzávetőleges – becslések szerint az egy főre eső nemzeti össztermék kevéssel haladta meg a bolgár és jugoszláv szintet, de érzékelhetően alacsonyabb volt, mint Magyarországon és Lengyelországban, és jóval a nyugati nívó alatt maradt (Románia: 76 amerikai dollár, Bulgária: 68, Jugoszlávia: 68, Lengyelország: 104, Magyarország: 111, Németország: 338, Nagy-Britannia: 378).
Az ipar valamelyes, de korántsem látványos fejlődésnek indult, a mezőgazdasági termelés pedig helyben topogott, sőt, az 1920-as agrárreformmal némileg visszaesett. A parasztok több mint fele három hektárnál kisebb birtokon gazdálkodott, ami távolról sem biztosította megélhetésüket. A mezőgazdaság gazdaggá tette a bojárokat; most, hogy a parasztok kerültek sorra, őket már kevésbé. A gazdasági szempontból legjobb évek – főképp az ipar és a városfejlesztés szempontjából – II. Károly uralkodásának idejére tehetők, mutatói 1932-ben 97-re kúsznak fel, hogy aztán 1938-ban elérjék a maximális 141-et (1939-ben ez a mutató 139 volt).
Aggasztó társadalmi-kulturális viszonyok
A két világháború közötti időszak Európájában Romániában a legmagasabb a születési és az elhalálozási arány, beleértve a gyermekhalandóságot is. A legtöbb analfabétát is itt tartják nyilván; 1930-ban Románia (hétévesnél idősebb) lakosainak mindössze 57 százaléka tudott írni-olvasni, és közülük 85,1 százalék végezte el részben vagy teljesen az elemi osztályokat; átlagban tíz lakosból egy folytatta a tanulást az elemi képzés után. A civilizációs látlelet tehát nem túl ragyogó, a következmények még ma is jól látszanak.
A román demokrácia pedig végül zátonyra futott. A politikai rendszer csak addig működött kifogástalanul, amíg a zenekar igen kisszámú volt, a karmestert pedig I. Károlynak hívták. A háború után változott a helyzet: a politikai paletta kiszélesedett és változatosabb lett: egyre több párt jelent meg, már igen-igen sok... A választók tömege viszont amorf és minden irányból befolyásolható marad. Az is megesett, hogy egy párt az egyik választáson szinte minden voksot megszerzett, a következő megmérettetésen pedig alig néhány szavazatot gyűjtött be. Ez a tény mindent elárul a kormányzati nyomásgyakorlásról, a mindent átható korrupcióról, de az embereknek arról a szokásáról is, hogy ösztönösen a hatalom oldalára állnak. Kire szavazzon az ember, ha nem a kormányon levőkre? (Fennmaradt az a „fonák” gyakorlat, miszerint a választásokat az újonnan beiktatott kormány szervezi meg, ahelyett, hogy új kabinet alakulna e célból.) Ilyen körülmények között az 1937. decemberi eredmények valóságos szenzációt keltettek: a Gheorghe Tătărescu által vezetett liberális kormány elveszítette a választásokat, első ízben Romániában! A románoknak tehát nem sikerült összeegyeztetniük a demokráciát a renddel és a stabilitással. Iuliu Maniu esete valósággal megindító példának tűnhet: bizonyos (1928 és 1932 közötti) kormányzati tapasztalat után ez a közép-európai műveltségű férfi visszautasított minden alkalmat arra, hogy visszatérjen a hatalomba; a törvényesség és a politikai moralitás minimumát feltételező követelményei megvalósíthatatlanok voltak. Ilyen Románia nem létezett – Maniu eltévesztette az országot. (Maniu egyébként annak az ellenérzésnek adott hangot, amelyet az erdélyi politikusok széles körben osztottak, és amely az Ókirályság politikai életének „bizantinizmusára” irányult; kezdetben inkább bizonyos fokú önállóságot szorgalmaztak Bukaresttel szemben, de végül alávetették magukat az egységes nemzetállam követelményeinek.)
Az 1938 februárja és 1940 szeptembere közötti királyi diktatúra meglepően könnyen bekövetkezett, s ugyanolyan váratlanul és könnyedén fel is bomlott. A politikusok többsége – a megfelelő kivételektől, főképp Iuliu Maniutól és néhány, a régi gárdához tartozó vezetőtől eltekintve –, liberálisok, nemzeti-parasztpártiak és mások rendkívül fesztelenül tértek át az új egypártrendszerre (Nemzeti Újjászületés Frontja). Még a polgári öltözéküket is levetették, hogy kevélyen a Front egyenruháját öltsék magukra. Mi lehet nevetségesebb, mint amikor Nicolae Iorga egy ilyen maskarában tündököl, ő, aki egész életében akár túlzottan is előtérbe helyezte személyiségét és méltóságát? Ekkor derült ki, milyen könnyen be lehet Romániában vezetni egy diktatúrát, jóval könnyebben, mint tisztességes és felelős demokráciát gyakorolni.
Többkulacsos értelmiségi
Nagyon látványos volt az intellektuális elit átállása is. Leginkább az írók (a reprezentatív szerzők többsége) dicsőítik szüntelen a királyt és annak a „nemzeti újjászületést” szolgáló rezsimjét. Senki sem kötelezte őket erre. Vajon „ősi” reflex lett volna?
Az értelmiség egyébként már alapos gyakorlatra tett szert azoknak a hatékony stratégiáknak az alkalmazásában, amelyek a Hatalom jóakaratának megszerzésére irányultak. Általában ismert és elismert nevekről beszélhetünk. C. Rădulescu Motru, aki a többi egyetemi tanárhoz hasonlóan többször is pártot váltott, lefegyverző őszinteséggel magyarázta meg később ezt a jelenséget (igaz, a saját naplójában): „Ha nem lennék túl idős (a bejegyzés 1944 őszéről származik), most a kommunista pártba lépnék be.” Ha az értelmiség a többpárti rendszerben egyik vagy másik párt támogatását kereste, annál inkább óhajtotta azt egy diktatórikus, egypárti rendszerben. Aki megélte a „Ceauşescu-korszakot”, és kíváncsiságból vissza szeretne pillantani, az 1938–40-es évek sajtóját fellapozva döbbenten szembesülhet azzal, hogy valamennyi eltérés dacára mennyire hasonlóak voltak a szertartások, illetve a hatalomhoz való viszonyulások. II. Károly tömjénezése megelőzi és mintegy előre jelzi „a nagy Kondukátor” iránti végtelen hódolatot.
Tovább követve az értelmiség viselkedését, a legionárius rezsim túl szélsőséges és túl rövid volt ahhoz, hogy tömeges felzárkózást érjen el. Néhány „előfutár” mégis belépett a mozgalomba, és feltételezhetően mások is követték volna őket. Viszont Ion Antonescu marsall köré ismét sokan tömörülnek. Ironikusan hat, ha egymás mellé helyezzük a Revista Fundaţiilor Regale (Királyi Alapítványok Folyóirata) két testes kötetét: az első 1940 júniusából való, és Károlyt dicsőíti; a második 1941 augusztus-szeptemberében jelent meg, és Ion Antonescut ajnározza. Gyakran ugyanazok a szerzők jegyzik a szövegeket!
(Részletek a szerző azonos című,a Koinónia Kiadónál Rostás Péter István fordításában megjelent könyvéből – © Humanitas)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Vásárhelyi Játéktér
Az alkalmazott színházról
Alkalmazott színház – avagy színházi nevelés, színházpedagógia, playback-színház, csecsemőszínház, tantermi színház, lakásszínház. Alkalmazott színház – ez a tematikája a Játéktér címet viselő erdélyi magyar színházi folyóirat legutóbbi számának, amelyet szerda este Marosvásárhelyen is bemutattak. A Játéktér 2014. téli lapszámának beszélgetésekben gazdag, különleges és érdekes ismertetőjére az Ariel Ifjúsági és Gyermekszínház konferenciatermében termében került sor, telt házas közönség előtt.
A résztvevőket a folyóirat szerkesztői nevében Ungvári Zrínyi Ildikó, a lap tanulmány-, esszé- és interjúrovatának szerkesztője üdvözölte, és elmondta: a szóban forgó lapszámban olyan írások is olvashatók, amelyek a magyarországi színházi fórumokon nem feltétlenül kapnak helyet. A tematika az alkalmazott színház, illetve annak vetületei, valamint a fentebb felsorolt műfajok. A téli lapszámról, a folyóirat múltjáról, a jövőbeli tervekről, a szerkesztőség munkájáról, a lap online felületéről Ungvári Zrínyi Ildikó, valamint szerkesztőtársai, Zsigmond Andrea könyvrecenziókért felelős szerkesztő és László Beáta Lídia segédszerkesztő beszélt. Mint elmondták, szerkesztőség szinte összes tagja teatrológia szakot végzett, a folyóirat honlapja pedig 2012 őszén jött létre. A nyomtatott verzió megjelenését követően, kis késéssel kerülnek föl rá a cikkek – a színház efemer jellege miatt elsőként a kritikák, hogy lépést tarthassanak az előadásokkal. Azokat az írásokat is feltöltik, amelyek a nyomtatott lapszámban nem jelennek meg, e munkát elsősorban a szerkesztőség fiatal tagjai végzik. A Hamlet.ro megszűnése után a Játéktér folytatja a munkát, partnerük a Transindex.ro, amely átveszi az anyagok nagy részét.
Ami a téli lapszám anyagát illeti, az érdeklődők többek között interjút olvashatnak Barabás Olga rendezővel a csecsemőszínházról, beszélgetést Pálffy Tibor Hobó színművésszel, illetve Gergely László pszichopedagógussal a pszichodrámáról és annak színházi vonatkozásairól; Prezsmer Boglárka arról írt tanulmányt, hogy Erdélyben miért nincs színházi nevelés; Kocsis Tünde a bibliodrámáról értekezik, Szijártó Zsolt pedig arról a Rimini Protokoll című produkcióról írt tanulmányt, amelyben összemosódik a rendező, a dramaturg, a színművész szerepköre, és mindnyájan aktorokká válnak. Mint elhangzott, a Játéktér igyekszik egy olyan színházi nyelvet kialakítani, amellyel a mai előadások elemezhetőek, Szijártó pedig élen jár ebben, noha nem is színházi szakember, hanem színházat szerető antropológus. A lap másik céljaként a színházi emberek közötti kapcsolatteremtés megteremtését, illetve e kapcsolatteremtés fontosságát hangsúlyozták a szerkesztők, akik a korábbi lapszámok tartalmát is ismertették (ezek anyagai a www.jatekter.ro című honlapon megtalálhatók – a szerk.) és bevallották, néha olyan területekre is elmerészkednek, amelyeken nem érzik kimondottan otthon magukat, de szeretnek úttörő jellegű témákat felvetni, megtárgyalni, problémafelvetőek lenni. Olyan szerzőket is szívesen megszólaltatnak, akik nem feltétlenül színházi emberek, de tevékenységük során kapcsolatba kerülnek a színházzal, a színjátszással. Ami a terveket illeti, a továbbiakban megjelenő lapszámok a következő kérdésköröket boncolgatják: a test köré csoportosuló tematikák, nők a színházban, színészmesterség-dramaturgia- teatrológia. A szerkesztőség nyitott bármilyen javaslatra, mint elhangzott, várják színművészek, rendezők írásait.
A lapszámbemutatót beszélgetés, számos felszólalás is színesítette. A szervezők kérésére a közönség sorai között ülő Bonczidai Dezső bábszínész mesélt a csecsemőszínházról, amely kísérleti színházi forma, kötetlen előadás, leginkább olyan, mint egy játszóház, amelynek keretében igencsak szabadnak érezhetik magukat a gyerekek és a színészek egyaránt. Az Ariel Színház már a 28. ilyen jellegű előadásánál tart, a gyerekek nagyon szeretik, hamar megszokják a kialakított teret, és mindenre a felfedezés örömével reagálnak. Ugyancsak a közönség sorai között ült Lazsádi Csilla, a BBTE marosvásárhelyi, Pszichológia és Neveléstudományok Karának óraadó tanára, aki egy olyan, színházi szakemberek és pszichoterapeuták által angol nyelven szerzett, rituális színházról szóló könyvről írt recenziót, amely az alkalmazott színháznak nagyon sok példáját mutatja meg. Mindezzel kapcsolatosan elmondta, a cél a színház, a pedagógia és a pszichológia közelítése, hiszen a drámapedagógia és a pszichodráma egyaránt terápiás folyamat: az egyiknél a megírt drámák, mítoszok szereplőinek segítségével jutnak el önmagukhoz, a másiknál pedig egymás életét játsszák el a résztvevők. Mindez a kifejezési eszközöket, lehetőségeket is bővíti, hiszen sok gyerek csak azért marad önmagába zártan, mert nem értjük a nyelvet, amelyen kommunikálni lehetne vele. És a gyerekek nagyon érzik a dráma nyelvét – hallottuk az igencsak érdekes szerda esti lapszámbemutatón. A folyóirat Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesboltban kapható, illetve a www.jatekter.ro címen megrendelhető.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Nem értenek egyet az új törvénytervezettel a fordítók, tolmácsok
Utcára vonultak a munkájukat ellehetetlenítő dokumentum miatt
Közel száz, az Igazságügyi Minisztérium által engedélyezett fordító és tolmács vett részt péntek délelőtt a Kolozs Megyei Prefektúra épülete előtti kétórás utcai tiltakozáson, hogy ilyen módon is kifejezzék nemtetszésüket az Igazságügyi Minisztérium honlapján január 15-én megjelent törvénytervezet ellen.
Ez számos olyan kitételt tartalmaz, amely ellehetetleníti, illetve megnehezíti e szakmabeliek munkáját: hatévente vizsgázniuk kell, új illetékeket kell fizetniük, és tevékenységüket már csak közjegyzők által gyakorolhatják. A tiltakozók a közvitára bocsátott törvénytervezet visszavonását kérték a minisztériumtól. Máté András Levente RMDSZ-es parlamenti képviselő az ügy kapcsán a Szabadságnak elmondta: a tervezet számos olyan előírást tartalmaz, amellyel ő maga sem ért egyet, és reméli, hogy a tervezetet még a képviselőház jogi szakbizottsága elveti, így azt nem is vitatja meg a plénum.
Szabadság (Kolozsvár)

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

Fennállásának 25 éves évfordulóját gálaműsorral ünnepelte az RMDSZ
„A 25. évforduló jó alkalom arra is, hogy ismételten elmondjuk: mi olyan országot akartunk és akarunk építeni együtt a többségi társadalommal, amelyben mindenki szabadon őrizheti nemzeti identitását, élhet annak minden egyes sajátosságával, és sem anyanyelvének, sem szimbólumainak használata nem von maga után büntetést, és nem jár vele a fenyegetettség érzése” – hangsúlyozta ünnepi beszédében Kelemen Hunor szövetségi elnök, aki üdvözölte a magyar közösségért dolgozókat Máramarostól Bánságig, Partiumtól Szilágyságig és Székelyföldig, Dél Erdélytől a Barcaságig, Galactól Konstancáig, a Mezőségtől Moldváig.
Az RMDSZ elnöke negyedszázad érdekvédelmi munkáját összegezte, és azt is hangsúlyozta, hogy a Szövetségnek az eddig kivívott jogok fölött éberen kell őrködnie. „Akkor éreznénk az elmúlt 25 év teljes súlyát, hogyha holnap reggelre se híre, se hamva nem lenne a több mint 1400 oktatási intézménynek, amelyben óvodától az érettségiig magyar nyelven lehet tanulni. Ha a 154 középiskolának hűlt helye lenne, vagy a 18 szórványkollégiumot hiába keresnénk a Bánságtól Mezőségig, arról nem is beszélve, hogy semmivé foszlana a teljes körű anyanyelvű felsőoktatásunk, s csak a Bölcsészkaron lenne tucatnyi magyar hely. De legalább ekkora lenne a rémület, hogyha holnap reggel a kulturális intézményekből csak az a néhány maradna, amely 1989-ben haldoklott, végnapjait élte. És mekkora lenne a döbbenet, ha a több mint nyolcszázezer hektár közbirtokossági erdőből semmi sem maradna, vagy ha a csak részlegesen visszaszolgáltatott több száz egyházi ingatlanra holnap lakat kerülne. Arról már nem is beszélve, hogy mennyire furcsállnánk, ha a nyelvi jogok holnap reggelre megszűnnének, és a helységneveket ismét románul kellene írni a magyar újságokban és kiadványokban, ha csak kétévente kérhetnénk útlevelet, és akkor sem biztos, hogy elhagyhatnánk az országot.” – tette hozzá Kelemen Hunor, aki a sarkosított példával arra mutatott rá, hogy mi mindent veszíthetne el magyarság, ha az érdekképviselet nem lenne mindig éber.
„Ez alatt a negyedszázad alatt azt is megtanultuk, együtt és külön-külön is, hogy semmit nem hoznak el nekünk, semmit nem kínálnak fel tálcán, és azt is megtapasztaltuk sajnos, hogy akár a megszerzett jogok is visszavonhatók” – jelentette ki, aki örök dilemmaként szólt az egyén változásáról vagy a változásnak való ellenállásáról. „25 év alatt mi is sokat változtunk és változni fogunk. Válaszainknak a jövőre kell vonatkozniuk és nem a múltra. A mai nemzedékek problémáira a válaszaink nem lehetnek ugyanazok, mint évtizedekkel ezelőtt. De maradnak azok a közös értékek és közösségi érdekek, amelyek létrehozták és megtartották a mi Szövetségünket.
A változás nem jelenti azt, nem jelentheti azt, hogy a múltat elfeledjük, megtagadjuk. Ezzel saját magunkat, a mi politikai identitásunkat adnánk fel. Közös értékeinket, céljainkat, hitünket és közös reményeinket” – tette hozzá az RMDSZ elnöke, aki óriási eredménynek nevezte azt, hogy a megosztó kísérletek ellenére a Szövetség kiállta az idő próbáját, együtt maradtak a közösség érdekeinek védelmezői, nem engedték, hogy térdre kényszerítsék őket, és azokat, akiket képviselnek. „Az előttünk álló feladat is legalább ehhez mérhető. Meg kell őriznünk azt, amit közösségünk értéknek tartott és értéknek tart: egy olyan Szövetséget, amely képviselni tudja a hazai magyarságot mind az önkormányzatokban, mind pedig az itthoni és brüsszeli törvényhozásban. Az a mi nagy feladatunk, hogy úgy dolgozzunk, úgy építsük a közösséget tömbben, vegyes vidéken és szórványban egyaránt, hogy szülőföldjén találja meg az egyéni és családi jövőjéhez vezető utat minden magyar ember” – nevezte meg végül Kelemen Hunor a következő időszak érdekvédelmi és -képviseleti munkájának legjelentősebb célját.
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke ünnepi beszédében úgy fogalmazott: a Szövetség és az erdélyi magyar közösség számára nem volt könnyű az elmúlt huszonöt év, nem volt könnyű tartani az irányt, és sorra kiküzdeni számos fontos célt, nem volt könnyű együtt maradni, nem volt könnyű időről időre megakadályozni, hogy pártokra szaggassák, hogy megosszák, a vállalt feladattól minden módon elijesszék az RMDSZ-t.
„Sikerült huszonöt éven át azon az úton haladni, amelyen Domokos Géza, Sütő András és sokan mások, akik már nincsenek közöttünk, velünk együtt elindultak. Sikerült elvégezni, amire vállalkoztunk, és ennél fontosabb dolog nincsen a világon” – hangsúlyozta Markó Béla, majd hozzátette: „1989 decemberében úgy mentünk ki az utcára, hogy már nem volt veszteni valónk a sok nyomorúságon kívül, ami körülvett minket. Nem volt önálló magyar iskolánk, nem lehetett magyarul felvételizni, nem szabadott a szaktantárgyakat magyarul tanítani, nem voltak magyar nyelvű feliratok sehol, nem voltak magyar vezetők, nem szabadott a hivatalban magyarul beszélni. Tilos volt a magyar nemzeti színeket használni, és ha valaki a piros asztalterítőre véletlenül zöld-fehér virágcsokrot tett egy gyűlésen, kidobták az állásából. Most viszont van mit veszítenünk. Vannak iskoláink, van egyetemi oktatásunk, vannak intézményeink, vannak Erdély-szerte magyar feliratok, visszaszereztük az egyházi javak túlnyomó részét, és a székelyföldi közbirtokosságokat is, vannak erős önkormányzataink, helyi és megyei vezetőink, vannak szakmai és civil szervezeteink, és ez a hatalmas változás azért volt lehetséges, mert volt, van és lesz egy stabil szövetségünk: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Olyan szövetség ez, amely képes az együttműködésre, akarja a párbeszédet, de azt soha nem fogadhatja el, hogy bárki is megpróbáljon elhallgattatni minket.” „Azzal az elégtétellel vagyok ma itt a gálaesten, hogy amit tőlünk el akarnak venni, iskolát, zászlót, himnuszt, feliratot, bármit, azt mi vívtuk ki, ez a szövetség vívta ki, és ha volt ehhez erőnk, akkor megvédeni is lesz erőnk, továbblépni is. Kós Károlyt, a Kiáltó szót parafrazálom: a mi munkánk nélkül Románia gyenge, de velünk erős lehet ez az ország, és nekünk ez az érdekünk. Jó lenne, ha ezt román partnereink sem felejtenék. Majdnem másfél milliós erő ez, hatalmas lehetőség továbbra is, ha együtt maradunk.(…) Most viszont mégis azt mondom, az elmúlt huszonöt év feljogosít titeket arra, és kötelez is rá, kedves kollégák, hogy ne hagyjátok! Ne hagyjátok az iskolát, a templomot, az egyetemet, a színházakat, a zászlót, a himnuszt, a magyar feliratokat, ne hagyjátok a szólásszabadságot, ne hagyjátok az anyanyelvhasználatot, ne hagyjátok az önkormányzatiságot, ne hagyjátok a visszaszerzett javakat, ne hagyjátok alkotmányos és törvényes jogainkat, ne hagyjátok az RMDSZ-t, ne hagyjátok a tisztességes magyarokat, ne hagyjátok a tisztességes románokat, ne hagyjátok a tisztességes embereket, ne hagyjátok egymást! Ne hagyjátok magatokat!”– szólította fel a jelenlévőket a Szövetség volt elnöke.
Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese ünnepi beszédében hangsúlyozta, Magyarország nyitott a román–magyar együttműködésre, ennek pedig fontos tényezője a Romániai Magyar Demokrata Szövetség. Rámutatott, nem engedhető meg, hogy a Szövetség ne legyen része a bukaresti döntéshozásnak, hiszen az, az erdélyi magyarok értékeinek, érdekének hiteles védője. A miniszterelnök-helyettes elmondta, az erdélyi magyaroknak nem szabad elfogadniuk, megengedniük, hogy másodrangú tényezőkként kezeljék őket országukban.
„Mi, magyarok soha nem követeltünk olyat, ami ne lenne általánosan elfogadott az Európai Unióban. Európában nem létezik olyan jog, ami másnak járna, de nekünk nem” – nyomatékosított Semjén Zsolt, majd kifejtette, Magyarországon a román közösség teljes jogú államalkotó tényezője az országnak, zászlóját ott teszi ki, ahol szeretné, himnuszát pedig azon az eseményen énekli el, ahol kedve tartja, ugyanezt várják el Romániától is.
A Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Pásztor István felszólalásában megköszönte az RMDSZ-nek és az erdélyi magyar közösségnek azt az erőfeszítést és odafigyelést, amellyel a vajdasági magyarságot nehéz pillanataiban is kitüntették és kisegítették.
Pásztor Sándor példaértékűnek, a kisebbségi magyar pártok számára is követendőnek nevezte a Szövetség 25 éves tevékenységét, amely során megkerülhetetlenséget és tiszteletet vívott ki magának a romániai politikai porondon, a romániai magyarság érdekeit szem előtt tartva pedig mindig képes volt arra, hogy megújuljon és meghallja a magyar közösség igényeit.
„Azt kívánom az RMDSZ-nek, hogy az elkövetkező években is legyen szellemi frissessége és intellektuális potenciálja arra, hogy újra és újra megújuljon, hogy újra és újra meg tudja fogalmazni az erdélyi magyarság érdekeit és meg tudja szerezni a magyar emberek bizalmát, támogatását”– zárta beszédét a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke.
„Nosztalgiával emlékeztem meg arról, és állapítottam meg, hogy Szlovákiában is ugyanilyen nehéz a magyar közösség helyzete. Fontos számunkra az RMDSZ-szel kialakított testvériség és barátság, hiszen önök mutatták meg nekünk azt, milyen kisebbségi pártként kormányzati szerepet vállalni. Aztán mi mutattunk példát, amikor előbb Szlovákia lépett be az Európai Unióba. Az uniós csatlakozás folytán ismét együtt lehettünk, az Európai Parlamentben ugyanabban a frakcióban védhetjük a közös magyar érdeket – emelte ki beszédében Berényi József, a felvidéki Magyar Közösség Pártjának elnöke, majd hozzátette: „arra kérem önöket, hogy azt a támogatást, amit eddig kaptunk, továbbra is kapjuk meg, hiszen közös a sorsunk és közös a jövőnk. Szükség van a közös fellépésre, egymás támogatásra, megőrizni a vívmányokat és továbblépni.”
A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség nevében Brenzovics László elnök köszöntötte az RMDSZ 25 évét ünneplő közönséget. Elmondta, a Kárpát-medencei magyarok fontos tényezői a béke megteremtésében, a demokrácia megőrzésében. „Csak akkor látjuk igazán, hogy van változás, hogy van remény, ha visszanézünk a negyedévszázaddal ezelőtti Romániára. Az RMDSZ bölcs politikája nélkül ez az ország nem tartana a demokrácia útján” – hangsúlyozta.
Közlemény
Erdély.ma

A keresztény magyar királyság megalapítása
Csütörtökön a Bernády Házban Font Mária történész, tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora az Árpád-kori magyar királyság európai kapcsolatrendszeréről tartott előadást. Az előadás annak a történelmi előadás- sorozatnak a része, amelyet a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervez Európa és Magyarország: kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben címmel. Font Máriával az előadásról beszélgettünk.
– Előadásom címe A keresztény magyar királyság megalapítása. Itt a keresztény szón van a hangsúly, mert egyrészt a kereszténység felvételét és a keresztény mentalitást, a keresztény gondolkodásmód kialakulását próbálom meg végigkísérni. Ez pedig hangsúlyosan Szent István korát jelenti, de nemcsak azt, hanem a XI. század kicsit zűrzavaros, majd konszolidálódó időszakát is. Tehát gyakorlatilag Könyves Kálmánig próbáltam meg végigfuttatni a Szent István-i gondolatkört.
– Az előadásban, amelyhez elég szűkös volt az időkeret a téma átfogóságához és fontosságához viszonyítva, kiemelte Magyarország helyét Európában.
– Megpróbáltam összehasonlítani, ami ott történik más országok, például a szomszédos országok tükrében. Hogyan fest és mi a jelentősége. A kiindulópont az volt, hogy amikor a Magyar Királyság szerveződik, akkor két keresztény nagyhatalom, Bizánc és a Német-római Császárság szomszédságában történik mindez, és ebben a sajátos földrajzi meg politikai helyzetben hogyan alakul a Magyar Királyság sorsa.
Szent István korában a legfontosabb az egyházszervezés meg a vármegyék megszervezése, a hadseregszervezés, a családi kapcsolatok. Itt eleve egy dinasztikus hatalomszervezésről van szó, az Árpádok hatalmát szervezi, kiterjeszti, érvényesíti, és ennek a párhuzamait mutattam be a szomszédos országoknál.
– Egy folyamatot mutatott be, nem úgy sorolta az eseményeket, ahogyan azokat a történelemkönyvekben leírják, hanem párhuzamba állítva, időnként egymással ütköztetve.
– Kérdésként is mindig meg szoktam kapni, és direkt kitértem az István és Gizella házasságára, hogy ez mit jelentett a magyar királyság szempontjából.
– Mit jelentett?
– Legalább két évtizedes stabil békeidőszakot, és azt is láthatjuk, hogy amikor nem rokon császár ül a szomszédos birodalom trónján, akkor azonnal jönnek a katonai konfliktusok. Lengyelországban például szinte folyamatosan ez történt.
– Beszélt a vármegyékről...
– A vármegyeszervezésnél azt hangsúlyoztam, hogy ott a társadalomnak egy belső átalakítása történt. Amíg korábban a hadsereg szervezése a nemzetségek és nemzetségfők kezében volt, a vármegyék átvették ezt a katonai feladatot. Ez teremtette meg azt a belső katonai stabilitást, amire az Árpádok hosszú időszaka és nagyon stabil uralma tudott épülni, szemben Lengyelországgal, ahol ez a hatalommegosztás a családon, a dinasztián belül történik. Ott ez folyamatosan konfrontálódó belső hatalmi viszonyokat kelt, és viszonylag gyorsan bekövetkezik a területi széttagozódás, amit Magyarországnak sikerült elkerülnie ebben az időszakban. És ennek az egyik kulcsa a vármegyeszervezés. Számunkra ez természetes, azt mondjuk, ezt is megcsinálta Szent István. Sok minden fennmaradt, az elnevezések közül is nem egy mind a mai napig megvan, azzal együtt egyébként, hogy változnak a funkciók is, meg a feladatok is. Ahová István beteszi a lábát és megszerzi az uralmat, ott az ispán és a vármegye és a hozzá tartozó katonaság őrzi azt a területet. Erre tevődnek rá a gazdasági, jogi feladatok és így tovább.
– A koronáról meg a koronázásról is szó volt az előadásban.
– Sokszor feltevődik a kérdés, hogy kitől kapta a koronát István, a császártól vagy a pápától. Azt gondolom, hogy tulajdonképpen a kérdés felvetése rossz, mert adott pillanatban, amikor az ezredik évben ez történik, akkor III. Ottó császár teszi pápává azt a II. Szilvesztert, aki az ő nevelője volt. Tehát egy olyan személyes jó kapcsolat van a pápa és a császár között, hogy erre nem szabad visszavetíteni a későbbi császár–pápa konfliktusokat. Nincs értelme a kérdésnek, mert nyilván mind a kettő egyetértett vele, és azzal együtt, hogy nem küldött koronát sem a császár, sem a pápa, hanem a koronázást jóváhagyták, illetve a pápa áldását adta rá, azt jelentette, hogy elfogadják, elismerik. Mai nyelvre lefordítva ez a magyar királyság nemzetközi elismerését jelenti, és ez a király hatalmának elismerését jelenti.
– Szent István ellenzői azt mondják, hogy tulajdonképpen nem a kereszténység megalapítása volt a célja, hanem azért harcolt tűzzel-vassal a kereszténységért, hogy saját hatalmát megalapozza, és a koronáért áldozta fel emberek ezreit, köztük például Koppányt.
– Ez nagyon leegyszerűsített vélemény, és nagyon mai gondolkodásmódra vall. Valóban vannak, akik ezt állítják. Erre azt szoktam mondani, hogy meg kellene próbálnunk megérteni annak a korszaknak a gondolkodásmódját, mert nem úgy gondolkoztak, ahogy mi. István király valóban a saját hatalmát akarta erősíteni. Aki beleszületik a dinasztiába, mondhatnám úgy is, kutya kötelessége a hatalmat megtartani, továbbvinni, megerősíteni, kiszélesíteni. Nevezhetjük önös érdeknek is, de egy dinasztia így működik. Koppányról kissé vulgarizálva azt mondanám, hogy két dudás egy csárdában nem fér meg. Tulajdonképpen egyvalakinek a kezében kell összpontosulnia a hatalomnak, különben széttagolódna az ország, és nem lenne sem államszervezés, sem egyházszervezés, ami végül István alatt megtörtént. A Koppánnyal való összetűzés igenis hatalmi harc, és ha önös érdekről beszélünk, akkor Koppányt éppen olyan önös érdek vezérelte. Az egyén szempontjából nyilván mindegyiknek megvan az érdeke meg az érvrendszere, a kettő nyilván egymásnak feszül, és a végeredményt tudjuk.
– Ön Könyves Kálmánig vezette a fonalat.
– Azért tettem ezt, mert egyrészt az a koncepció, amelynek a jegyében Szent István elkezdi ezt a hatalmas szervező munkát, a halála után megtörik. Szintén mai kifejezéssel egy krízissorozat következik, jön pogánylázadás, uralmi válság, német támadások a magyar királyság ellen. Tulajdonképpen felbomlani látszik az a konstrukció, amit István elkezdett. Később ennek vége szakad, jön László és Kálmán. Istvánnak egyenes ági leszármazottja nincs, de amikor az elűzött Vazul fia visszatér – az ő leszármazottjai Szent László, majd Könyves Kálmán –, László lesz, aki szentté avatja Istvánt, tehát tulajdonképpen az istváni koncepciót hozza vissza. Könyves Kálmán pedig egy törvényrevízión keresztül az első király, aki Székesfehérváron Szent István mellé temetkezik. Tulajdonképpen Könyves Kálmán lesz a magyar dinasztikus gondolkodásmód és a szentkultuszon keresztül az egész ország gondolkodásmódjának az etalonja, de minden, ami a múltban jó, azt gyakorlatilag Szent Istvánra vezetik vissza.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Falu a végeken – Rava
Alig hét kilométeres út vezet Havadtőről Ravába. Ahogy elhagyjuk a Kis-Küküllő völgyét, dombok között kanyargunk. Egymást érik a magaslesek. Helybéli kísérőnk mondja, igazi vadparadicsom van itt. Aki hajnalban erre jár, biztos, hogy találkozik vaddisznóval, medvével, rókával, nyúllal. Mintha természetvédelmi területen, rezervációban lennénk. Zsákutcába érünk. A település házai nekiszaladnak a dombnak. Az épületek egy kicsit a szász vidékeken látható házak stílusjegyeire emlékeztetnek. A régieknél terméskövet használtak, nem téglát. Némelyiküket felújították, termopán nyílászárók rondították el a hagyományos külsőt. Mások ablakai a semmibe révednek. Sok az üres ház. A falu központjában van minden, ami a ruralis urbae-nak kell: kocsma, iskola, templom, kultúrotthon. Minden rendezett és csendes.
Közmunkával épült ki az út és a villanyvezeték
Az iskola mögötti épületben lakik Nagy János és Gizella, nyugalmazott pedagógus házaspár. Székelyföldről kerültek ide, miután 1955-ben elvégezték a tanítóképzőt. 1960-tól "itt rekedtek".
– Amikor idejöttünk, csak traktorral lehetett járni, olyan volt a Havadtőről idevezető út állapota. Villany sem volt a faluban. Az iskolaépület egyik fala bedőlt. Ezt 1962-ben el kellett bontani, és újat építeni helyette. Volt, amikor hétosztálynyi gyereket tanított 11 oktató. 1978-tól I-IV. osztályos iskola lett. Azóta folyamatosan érződik az apadás. Ma egy óvónő van, 15 óvodás, egy tanítónő és 21 iskolás. És egyre több a cigány. Hajdanában csak a falu felső végében, a cigánysoron volt egy-két ház, ma már a település felét ők foglalták el. Igaz, ha ők nem volnának, osztály sem indult volna – mondják.
Hogy milyen volt régen? Volt közösségi élet, összetartás, pezsgett a falu. Pedig akkor is az Isten háta mögött volt. Az utat önerőből tették rendbe, kalákában. Több mint százan dolgoztak, saját szerszámaikkal, szekereikkel, kézi erővel, hogy legyen buszjárata a falunak. És lett. A villanyt 1967-ben vezették be. Összegyűjtötték a pénzt, majd mikor a szerelési díjra való kikerült, szintén kalákát rendeltek el. A villanyoszlopokat a közeli erdőből vágták ki, szurkozták és állították fel a falusiak. Ma senki nem csinál semmit. Szégyen lett a közmunka – hangsúlyozzák.
– Kiöregedett a falu – állapítja meg Gizella. – Akik az évek során végeztek, a rendszerváltás előtt mind ipari iskolába mentek. Évfolyamonként egy, kettő ha otthon maradt. A többiek Marosvásárhelyre, Székelyudvarhelyre, Csíkszeredába, Sepsiszentgyörgyre, Segesvárra s a közeli Erdőszentgyörgyre mentek iskolába, aztán ott ragadtak, letelepedtek. A szülők kihaltak. Az üresen maradt házakat lassan felvásárolták a cigányok – meséli a tovább a történetet a volt tanítónő. Aztán elújságolja, hogy a falu elején jó állapotban levő, háromszobás, fürdőszobás, pincével rendelkező, központi fűtéssel ellátott házat udvarral, kerttel együtt nemrég 30.000 lejért vásároltak meg. Az elköltözöttek közül csak azok jönnek haza, akik már nyugdíjba mentek, és ezért rendbe teszik az ősi fészket. Igaz, inkább csak nyaralónak használják.
A ravai cigányok idénymunkát vállalnak külföldön. Itthon is dolgoznának, de nincsen ahol. Tavasszal elmennek Magyarországra, ahol általában mezőgazdaságban vagy építkezésen dolgoznak, aztán ősszel hazajönnek. Akinek sikerül még a Székelyföldön elkapni a pityókaszezont, egy-két hónapig még dolgozhat. A szorgosabbak autót vásárolnak és hoznak haza, házat vesznek, évente javítgatják, tatarozzák. Az itthon maradottak várják a segélyt a sok gyerek után, abból élnek. Hazajönnek karácsonykor, és akkor csak esznek, mulatoznak. Aztán így tél végére elfogynak a tartalékok, és biza vannak, akik másoktól "szereznek be" ezt-azt.
– Régebb nem kellett bezárni még az ajtót sem. Néhány éve feltörték a tűzoltószínt, és mindent elvittek. Aztán lakat került rá. Ez sem volt elég. Kiszedték a téglákat, és a falon keresztül mentek be. Pedig alig volt valami érték – mondja a Nagy házaspár.
– Pedig van eszük – teszi hozzá Gizella –, volt olyan roma tanítványom, hogy szakmát tanult, városra ment, és úgy kikupálódott, hogy amikor hazajött látogatóba, meg sem ismertem. Igaz, ezek férfiak, mert a lányokat, nőket nem taníttatják. Amúgy "nincs gond velük". Tiszták, szépen öltöztetik a gyerekeiket, aki külföldön dolgozik, az némiképp beilleszkedik. Azért néha a kocsmában összeszólalkoznak, de ez nem ravai jelenség – teszik hozzá.
– Mi lesz a jövő? – kérdem, majd egy idelátogató ismerősüket idézik: nem kell 10 év, és Rava cigány falu lesz.
Mielőtt elbúcsúznánk, Nagy János elkísér a kultúrotthonig. Nemrég tette rendbe a gyulakuti önkormányzat. Kívül-belül meszeltek, mázoltak, új székeket hoztak.
– Már csak cigánybált és tort rendeznek itt – mondja Nagy János. Hogy kik ülnek itt tort, nem mondjuk ki, mindannyian tudjuk…
Állandó lelkész nélkül a falu
Varga József, Gyulakuta polgármestere hivatalában a legutóbbi népszámlálás adatait osztja meg velünk. Ravában a 2011-es népszámláláskor 360-an voltak, ebből 285 unitárius, 12 református, öt katolikus, hat ortodox – 181 férfi, 179 nő, 83 18 éven aluli és 43 özvegyasszony. Hogy ez miként oszlott meg nemzetiségek szerint, nem lehet pontosan megítélni, mondja. Mert sokan a romák közül inkább magyaroknak vallották magukat, de az arány valójában fele-fele. Azt is megtudjuk, hogy azóta több mint hússzal kevesebben laknak itt hivatalosan.
– Bár valóban úgy tűnik, hogy elszigetelt a falu, a helyi tanács és a polgármesteri hivatal a lehetőségekhez mérten igyekszik tenni valamit értük. Leköveztük, kijavítottuk a községi utat, felújítottuk az iskolát – külső és belső festés, mázolás volt, ablak- és ajtófelújítás –, rendbe tettük a kultúrotthont, az iskola körül díszkővel raktuk ki a járdákat. Támogatjuk az egyházat, az idősgondozó-szolgáltatást, amelynek munkatársai rendszeresen kijárnak ide – mondja a polgármester.
Izsák Árpád a ravai unitárius egyházközség presbitere, pénztárosa. Csak azért nem falufelelős, mert nem vállalja. Már senki sem vállalja.
– Marosvásárhelyről költöztünk haza. Egyelőre. Mert a tömbházlakásunkat nem adtuk el. A fiatalok mind elmennek – mondja. – Van három fiatal gazda: Andrási Sándor, Engi Sándor és Adorjáni Ferenc, akik próbálkoznak, de ők is kínlódnak. És a falu bejáratánál ott van a Kedei-farm. A tulajdonos Csíkszeredából költözött haza, állatokat, területeket vásárolt. Nagyban gondolkodik, de egyelőre a kéknyelvbetegség megtorpantatta – ennyi a gazdasági élet. Kultúra nincs, egyház… a papok jönnek, mennek, nincs olyan tiszteletes, aki a szórványgyülekezetben maradna.
Izsák úr elmondja, hogy a korábbi fiatal lelkipásztor, Varró Barna "nagyon ügyes" volt. Eljárta, hogy visszakerüljön az egyházhoz az erdő és a mezőgazdasági terület, rendbe tette az erdőt, a templom kerítését. Kaszált, ha kellett, árkot takarított. Mi több, a papilakot felújíttatta, központi fűtés van benne, internet, kábeltelevízió-szolgáltatás, gyönyörű udvar. Csak most üresen áll. Mert lakója elment.
Azt beszélik, sokan orroltak rá, mert "elvette a földjüket", azok, akik a visszaszolgáltatás előtt használták az egyház ingatlanját. Aztán volt, hogy loptak a papilakból, sőt egy alkalommal a templom közelében levő bodegából kijövet "valami cigányok belekötöttek és megkergették, úgy menekült meg, hogy befutott a papilakra". Izsák Árpád úgy tudja, azért ment el, mert "a kétéves lányának itt semmi jövőt nem biztosíthatott". Azóta kérték az unitárius esperesi hivatalt, hogy helyezzen ki állandó lelkészt, de nem kaptak választ. Nincs végzős. Erdélyben (unitárius) paphiány van – mondja. Pedig a szórványba kellene igazán a jó pap. Jelenleg Balázs Sándor Magyarzsákodon levő tiszteletes a beszolgáló lelkész.
Meg kellene honosítani a falugondnokság intézményét
Balázs Sándor cáfolja mindazt, amit a "falu mond" a korábbi lelkipásztor távozásáról. Egyszerűen arról van szó, hogy Szentgericére ment, ahol nagyobb a közösség, el tudja tartani a lelkipásztorát – mondja. Egyetért azzal, hogy a szórványvidékeken az egyház egyik feladata lenne "elviselhetőbbé tenni az ott lakók életét". Nemcsak lelkiekben, hanem minden téren. Ezért kellene bevezetni a falugondnokság intézményét – mondja, majd érvel.
Az erdélyi unitárius egyház kidolgozta a szórványvidékek támogatását célzó falugondnoksági intézményt, amelynek a lényege az, hogy a Ravához hasonló falvakban a lelkipásztor ne csak az egyházi feladatokat lássa el, hanem világiakat is, egyfajta falugondnok legyen, aki intézi a nagyrészt középkorúak, idősek, a közösség ügyes-bajos gondjait. Gazdaságilag lefordítva: mindez azt jelenti, hogy amennyiben az egyházközség nem tudja eltartani a papot, az önkormányzat kellene pótolja a juttatást, s ezáltal megbízná az egyházi elöljárót, hogy lássa el a "falufelelősi" feladatokat is. Ez vonzóbbá tenné akár a fiatal, pályakezdő lelkipászto- rok számára is az amúgy reményvesztett szórványtelepüléseket – fejtette ki Balázs Sándor, és hozzátette, lassan lecserélődik a múlt rendszer kegyetlenségeit átélő nemzedék, azokra kell alapozni a jövőt, akik megmaradnak, gazdálkodnak, próbálkoznak.
Szép álom az "otthon maradás"
Adorjáni Ferenc András egyike azon ravaiaknak, akik próbálkoznak, gazdálkodnak. Ő sem a legifjabb nemzedékhez tartozik, 37 éves. Házukban négy nemzedék él egy fedél alatt. Nagymamája, Demeter Mária 101 éves. Ravában született, soha nem utazott messze, nem költözött el. Lánya, Olga mellette maradt, fia, András jó állást kapott: "Bukurestben katonatiszt" – mondja Mária néni, aki, bár a múlt történeteit néha összekuszálja, büszkén tekint dédunokájára. Pedig élete tükrözi az egy évszázados erdélyi magyar sorsot. Magyar világban, az Osztrák–Magyar Monarchiában született, és román világban kell meghaljon. Férjét 1945. február 15-én orosz fogságban veszítette el, egyedül nevelte két gyermekét. Amikor édesapjuk meghalt, András öt-, Olga egyéves volt. Demeter Mária egész életében dolgozott. Takarított az iskolában, a kollektívben. 98 éves koráig egyedül tartotta el magát, aztán egy szélütés ágynak döntötte. Most is könnybe lábadt szemmel mondja: azt bánja a legjobban, hogy nem tud dolgozni.
Talán ez a gyökér köti még az ősi röghöz unokáját is, aki kérdésemre büszkén mondja, "ebbe születtem, ezen nőttem fel – állattenyésztéssel foglalkozom, amióta az eszem tudom". Hogy mikor kapott igazán kedvet?
Tizenkét évvel ezelőtt részt vett a sepsiillyefalvi LAM Alapítvány által szervezett gazdaképző tanfolyamon, majd négy hónapot Svájcban gyakorlatozott. Ott látta, hogyan kell igazán gazdálkodni. Hazajövetele után viszont arra is rájött, hogy "a fiatal gazdák támogatása, a falun maradás ösztönzése csak szép álom". Két lóval, öt szarvasmarhával kezdte, majd az állományt 30-ra gyarapította. Minden pluszjövedelmet befektetett, gépeket vásárolt.
– Az idéntől megszűnik a tejkvóta-támogatás; mi lesz a gazdasággal? – teszem fel a kérdést, és nem a várt választ kapom.
– Nem adunk el tejet, mert kevesen vagyunk, és a főúttól eltérő településekre nem szívesen jönnek a begyűjtők. A tejet "megetetjük" a borjakkal, és azokat értékesítjük – mondja, majd kifejti: pár napos, hetes borjakat hoznak, amelyeket 100 kg-os súlyig nevelnek, majd eladják. Egyelőre ez a legjövedelmezőbb. Ha a szarvasmarhát a vágóhidaknak értékesítenék, még a felét sem kapnák meg a borjúként eladott állat értékének. A borjakat ugyanis külföldön adják el a kereskedők.
Szóba kerül az uniós támogatási rendszer.
– Ezeket a támogatásokat, pályázatokat nem az egyszerű gazdálkodó ember számára írták. A bürokrácia miatt elérhetetlenek. Az elért eredményt kellene díjazni, és nem az olyan terveket, amelyeknek még látszatuk sincs. Jó volna, ha a hangsúlyt nem a pénzügyi támogatási rendszerre helyeznék, hanem a helyi piac védelmére – osztja meg tapasztalatait kérdésemre a gazda. – Ettől függ a hazai mezőgazdaság, a vidék jövője! Jelenleg ebből meg lehet élni, de meggazdagodni nem… – teszi hozzá.
– Tervek, jövő? – kérdem.
– A fiamnak már vannak kecskéi, amelyeket ő gondoz. Úgy neveljük, hogy egyszer majd az övé lesz a gazdaság. De addig még nagyon sokat kell dolgozni itt a végeken!
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Csoóri Sándor: „Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom”
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a nemzet művésze, aki kedden ünnepli 85. születésnapját. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a „magas kultúra” lassan a népi kultúra sorsára jut, eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. – Így kerültem már egyszer a Vigadóba egy csodálatos hangversenyre, ahol mindenki nekem muzsikált Takács Klárától Szekeres Ferencen át Kiss Andrásig, Balogh Ferencig. Ketten már nem is élnek közülük! De így kerültem a Monarchia étterembe, a Ráday utcai református fellegvárba vagy a Magyar Tudományos Akadémia dísztermébe – sorolta a példákat.
Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem – fogalmazott Csoóri Sándor.
– A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. Az alkotó a korával kapcsolatban megjegyezte, hogy „az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: »Én a halál rokona vagyok«”.
Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte: bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. – Nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre – tette hozzá.
Megjegyezte, hogy sajnos ma már nem ír rendszeresen. – De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?" – tette fel a kérdést.
Az alkotó szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta „valamilyen hiba”. – 1956 után nem publikálhattam sokáig. Rendes munkám sem volt 1968-ig, amikor elszegődhettem a filmgyárba. Valamikor a ’60-as években jelenhettek meg újra verseim. Azután mindig elkövettem valamilyen „hibát”, s akkor egy-egy időre elhallgattattak – magyarázta. Felidézte, hogy 1968-ban amiatt haragudtak meg, „mert tiltakoztunk a magyar csapatok Csehszlovákiába való bevonulása miatt. A hetvenes években sok minden mellett aláírtam a cseh Chartával szolidáris értelmiségiek tiltakozását, megjelent az Iszapeső, az is bajt hozott a fejemre, ahogyan a Duray könyvéhez írt előszavam. Tény, hogy 1977 és 1987 között nem jelenthettem meg a Magyar Televízióban, mint ahogyan a rádióban sem szólalhattam meg”.
Az MTI kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, Csoóri Sándor azt felelte, hogy „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor arról is beszélt, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. – Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a „barátság” alábbhagyott Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs „közbiztonság”! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség – hangsúlyozta Csoóri Sándor.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt 30 év verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. – A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék, s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott – részletezte. Példaként hozta fel a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”.
Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. – Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté – fogalmazott az alkotó, aki elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. – Kezdjük egy Ady-idézettel: „Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni…” Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: „Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta”. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek. De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek – mondta Csoóri Sándor.
Szabadság (Kolozsvár)

Ki marad szabadon?
Ami az utóbbi hetekben, napokban történik Romániában, az egy hetvenes-nyolcvanas években felkapott hazai politikai favicc poénját juttatja eszembe, miszerint a sokoldalúan boldog Romániából menekülők azt javasolgatják egymásnak, hogy az utolsó szökevény ne feledje el leoltani a villanyt. Most nem menekülnek Romániából, csak elhagyják rendre, akik nem tudnak megélni sehogyan ebben az új és sajátos demokráciában, a politikusok viszont egyáltalán nem menekülnek, hiszen nekik többnyire igen jól megy, s ha tolvajkodásaikért mégis hurokra kerülnek, hiába futnak Thaiföldig és Amerikáig, onnan rövid úton visszazsuppolják őket. A híres „vasfüggöny” lebontásának ennyi haszna mindenképpen volt: menni mehetsz, de vissza is zavarhatnak…
Járványos kór ütötte fel a fejét a hazai politikusok táborában, nem is egy, de mindjárt kettő: a tolvajkodás olyan ragadósan fertőzővé vált, hogy abból nagyon kevesen maradtak ki, de megjelent egy vészes szövődmény is, a sűrű letartóztatásoké. Ez utóbbi úgy kezdett aratni politikusaink körében, mint az afrikai négerek között az Ebola. Kíméletlenül, mondhatni, s ha eddig sokan megúszták, hát horogra kerülnek azok is, mert a vizsgálódó ügyészek kitalálták, hogy a vádalku a leghatásosabb fegyver lehet a nagy gazemberkedések szövevényes szálainak felfejtésében, s aki hajlandó „dalolni”, az esetleg könnyebben megússza.
Így lépett elő a nagy korrupciós ügyek főszereplőjévé az egykori távközlési miniszter, bizonyos Gabriel Sandu, aki most futószalagon szállítja az ügyészségnek a politikus és tolvajkodó cimborái elleni vádakat és bizonyítékokat. Hogy ezekben mennyi az igazság, és mennyi a költészet, azt most még nehéz megítélni, de azt már jól lehet látni, hogy alig marad valaki talpon a híres politikai osztályból. Ez pedig még egy dolgot bizonyít: politikusaink némelyike még a hivatásos rablóknál is hitványabb, mert még zsiványbecsület sincs bennük.
Érdekes, hogy nem nagyon lepnek meg az újabb és újabb letartóztatások, legfennebb egy-két esetben. Ezek közé tartozik Elena Udrea ügye és Emil Boc meggyanúsítása. Előbbi – úgy tűnik! – nem vált el elég korán maffiózó hitvesétől, s véle kell buknia, a volt miniszterelnök pedig már azzal és azért is inkriminálható, hogy ennyi tolvaj miniszternek volt a főnöke.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jelképhasználati verseny?
Van a megyében egy rokonszenves liberálispárt-vezető, aki elítéli a román szélsőségességet, és ki is mer állni elvei mellett, számos ilyen nyilatkozatot lehetne idézni tőle. A megnyerő modorú ember azok közé tartozik, akikkel szót lehet érteni, szemben azokkal, akik saját elfogultságaik rögeszmés ismételgetésén túl egyébre nem képesek, s erősen kincstári meggyőződésük nem ismer semmilyen néven nevezendő visszakozást. Ők körömszakadtáig védik a maguk különben minden polgári úzus szerint elfogadhatatlan és elvetendő álláspontját.
Elfogadhatatlan, mert a másik, a nem román alávetését kérik azon a címen, hogy a román nemzetállamban Calafaton és Csíkmadarason ugyanazon jogok járnak mindenkinek – azaz a magyaroknak magyar minőségükben semmi. A szóban forgó önkormányzati képviselő másképp gondolkodik, ő abból indul ki, hogy valamennyien egyformán polgárai vagyunk az államnak, és ezen a jogon mindenikünk szabad, azaz a többségtől elütő nemzetiségű emberek is jogosultak a közösségüket megillető tiszteletre és jogi védelemre. Legutóbb zászlóügyben emelt szót véleménye mellett az illető úr, s nem a székely zászló kitűzhető vagy kiűzendő voltáról esett szó, hanem a több száz méteres óriászászlókról az jutott eszébe, itt tetten érhető a túlzás, méghozzá román és magyar oldalon egyaránt.
Azt hiszem, itt árnyalni kellene a kérdést, és nem egybemosni. A székely és magyar negyed kilométeres zászló a nagy menetelés idején jelent meg tájainkon, a román mintha valami egyéb zöngét hordana. Nem vitás számomra: ha csak a nagyságot nézzük, mindeniket egyforma számú négyzetméter illeti meg, de ha már olyan nemzeti jelkép, mely a román identitás kizárólagosságát nyilvánítja ki, ráadásul egy kisebbségi magyar közegben, akkor már másról is szó van.
Kérdésem akkor már így hangzik: mit üzen e jelképhasználat ott, ahol a kisebbségi népcsoport egyenjogúsításáért küzd? Nem vezet-e óhatatlanul félreértésre, illetve nem téved-e a fölény fitogtatásában e gesztus? Vagy pontosan ez volt a cél? Ha mi vonulunk fel egy sokakat egybeölelő zászlóval, akkor egy reményt éltetünk. Annak reményét, hogy küzdelmünkhöz egyre többen csatlakoznak, és az célba ér majd, ha eljön az ideje.
Olyan egyszerű korrekt álláspontot képviselni e kérdésekben. Mindig a jogaiban sértett, megfogyatkoztatott fél oldalára kell állni ilyenkor, és akkor biztosan igazunk lesz például jelképhasználat ügyében is.
B. Kovács András
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Románia és az ukrán válság
Bár az ukrajnai válság kialakulásának elején a bukaresti külügyminisztériumi állásfoglalásokban rendre szerepelt az Ukrajnában élő román közösségek jogainak védelme, ez mára szinte teljesen eltűnt a hivatalos kommunikációból – állapítja meg a budapesti Nemzetpolitikai Kutatóintézet alább olvasható, lapunkhoz csütörtökön eljuttatott aktuális elemzése. Az alcímek szerkesztőségünktől származnak.
Románia külpolitikájára erőteljesen rányomja bélyegét az ország stratégiai partnersége az Egyesült Államokkal, ennek megfelelően a román álláspont ellenzi az Oroszország elleni szankciók bármilyen szintű könnyítését és az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok kereteinek megváltoztatását. Az Ukrajnában élő román kisebbség jogainak védelme a konfliktus kezdetén még szerepelt a külügyminisztérumi állásfoglalásokban, mára azonban ez szinte teljesen eltűnt.
Az Egyesült Államok európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese, Victoria Nuland legutóbb január közepén járt Romániában, ahol egyetlen nap alatt találkozott a román állam legfontosabb vezetőivel, köztük Klaus Johannis államfővel, Victor Ponta miniszterelnökkel és Bogdan Aurescu külügyminiszterrel is. A felek a román–amerikai stratégiai partnerség jegyében folytattak egyeztetéseket, kiemelten tárgyalva a 2015-ös év prioritásait és főbb cselekvési irányait.
A külügyminisztérium tájékoztatása nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy a román külügyminiszer és Victoria Nuland találkozóján a két ország kapcsolatainak „kivételes jellege” is a tárgyalások témáját képezte, a román fél pedig kifejezte óhaját a stratégiai partnerség kiterjesztésére és az együttműködés formáinak elmélyítésére vonatkozóan. A tárgyalásokon Victoria Nuland Romániának a régióban betöltött pozitív szerepét emelte ki és nyitottnak mutatkozott a stratégiai partnerség új területekre való kiterjesztésében.
Barátságtalan bukaresti gesztusok
Természetesen nem csupán az Egyesült Államokkal fenntartott stratégiai kapcsolat határozza meg Románia álláspontját az ukrán válság kapcsán, hanem az Oroszországhoz fűződő viszony is. Az elmúlt években a román állam több magas rangú vezetője is kifejezetten barátságtalan megjegyzésekkel és gesztusokkal reagált egyes orosz állami vezetők nyilatkozataira, az is előfordult, hogy az akkor hivatalban lévő román államfő, Traian Băsescu nyíltan a „Luhanszkot és Donyecket elfoglaló terroristák partnerének” nevezte az Orosz Föderációt.
Az Oroszországgal szembeni, sokszor keményvonalasnak nevezhető román külpolitika ugyanakkor kényszerhelyzetben van, hiszen a fekete-tengeri kijárattal rendelkező országot közvetlenül érintik Oroszország lépései. Traian Băsescu államfő több esetben hangot adott abbéli nézetének, hogy Vlagyimir Putyin célja tulajdonképpen befagyott konfliktusok előidézése a Fekete-tenger övezetében.
Az egyik ilyen, már hosszú ideje befagyott konfliktus Transznisztriában, azaz a Moldovai Köztársaság többségében orosz ajkúak által lakott, kvázi szakadár övezetében van. Mivel a román politika egy elvesztett területként, a „második román államként” tekint a többségében román ajkúak által lakott Moldovai Köztáraságra, itt közvetlenül ütközik az orosz és a román érdek.
Románia energetikai helyzete a másik olyan terület, amely a román külpolitikát meghatározza az ukrán válságban elfoglalt pozíciója tekintetében: bár az orosz Gazprom 2014 végére összességében 30 százalékkal csökkentette a Romániának szánt gázszállítások volumenét, ez nem rázza meg különösen a román energiaellátást. Ennek oka, hogy a 12,5 milliárd köbméteres belső földgázfogyasztásból 11 milliárd köbmétert belső termelésből fedez az ország, csupán a különbözetet importálja Oroszországból, ezért akkor sem kellene komolyabb problémákkal szembenéznie a román energetikai rendszernek, ha a Gazprom teljesen leállítaná a szállításokat.
Románia tehát megteheti, hogy az Oroszországgal szembeni szankciók egyik legerőteljesebb támogatójaként lépjen fel az Európai Unióban, nemzeti érdekei pedig szintén azt diktálják, hogy a geopolitikai felértékelődéséből származó előnyöket maximálisan megpróbálja kihasználni az Egyesült Államokkal folytatott stratégiai partnerség keretében.
Román félelem a szeparatizmustól
Érdekes azonban, hogy bár az ukrajnai válság kialakulásának elején a külügyminisztériumi állásfoglalásokban rendre szerepelt az Ukrajnában élő román közösségek jogainak védelme, ez mára szinte teljesen eltűnt a hivatalos kommunikációból, sőt a román média is alig foglalkozik a témával. A román hivatalos álláspont szerint Ukrajnában a román a harmadik legnépesebb közösség az ukrán és az orosz után, amennyiben „mesterségesen nem osztották volna meg a közösséget”.
A hivatalos adatok szerint ugyanis 151 ezer román nemzetiségű él az országban, ugyanakkor 258 ezren moldovainak vallották magukat, ezért a román értelmezésben 410 ezer román él Ukrajnában. A legnépesebb közösség a Romániával határos Csernyivci megyében él, itt 180 ezren román anyanyelvűnek számítanak, míg Kárpátalján csupán 32 ezer főt számlál a közösség.
Odesszában 724-en vallották magukat románnak, ám 123 ezren moldovainak, így a román hivatalos értelmezésben jelentős román anyanyelvű közösség él a nagyvárosban. Bár nincsenek megbízható információk az Ukrajnában élő románok és moldovaiak román állampolgársága kapcsán, a médiában keringő információk szerint a kárpátaljai románok 70 százalékának van román útlevele.
Míg tavaly februárban a román külügyminiszter kijelentette, Románia „elvárja, hogy az Ukrajnában élő román közösséget ne érjék ellenséges megnyilvánulások”, továbbá kifejezte aggodalmát a nyelvtörvény eltörlése miatt, hangsúlyozva, hogy reményei szerint az eltörölt törvényt hamarosan olyan szabályozás váltja fel, amely megfelel a nemzetközi szabványoknak, köztük a kisebbségvédelmi keretegyezménynek és európai nyelvi chartának, az ezt követő időszakban egyre ritkábban lettek a hasonló megnyilvánulások.
Sőt 2014 májusában Titus Corlăţean külügyminiszter egy kolozsvári választási rendezvényen már egyenesen arról beszélt, hogy „ami országunk keleti határainál oly drámaian történik, az ötletet, késztetést adhat az efféle szeparatista modellek terjedésére, olyan dolgokra, amelyek az ország határainak a megkérdőjelezését jelentik. Ezt nagyon komolyan mondom. Ezért Romániának erős államnak kell lennie”.
Ezzel párhuzamosan Traian Băsescu államfő is számos alkalommal hangsúlyozta a kisebbségi jogok, kiemelten a nyelvhasználat biztosításának fontosságát Ukrajnában, egyszerre azonban látványosan ez is abbamaradt. Az államfő közvetlenül Vlagyimir Putyin Transznisztriára vonatkozó, egyik tavaly áprilisi kijelentésére válaszul arról beszélt, hogy „elfogadhatatlan a nemzetközileg elismert határok megkérdőjelezése.
A kívülről generált revizionista mozgalmak közvetlenül veszélyeztetik az államok területi egységét és szuverenitását, és nem szolgálhatnak megoldásként a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogainak védelmére. Az államszervezésről, a föderális és autonomista modellek bevezetéséről szóló viták, a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek állampolgárságuk szerinti állammal szembeni felforgató tevékenységekre való felbujtása közvetlen beavatkozást jelent a szuverén államok belügyeibe”.
Lekerült napirendről a kisebbségi kérdés
Legutóbb január 7-én beszélt egymással a román és az ukrán külügyminiszter telefonon a román fél kezdeményezésére. Bogdan Aurescu ekkor teljes támogatásáról biztosította Pavlo Klimkint Ukrajna területi épsége, szuverenitása és függetlensége tekintetében, továbbá kifejezte határozott álláspontját az EU Oroszország elleni szankcióinak fenntartására vonatkozóan is.
A román diplomácia vezetője bukaresti látogatásra hívta ukrán kollégáját, ugyanakkor felajánlotta Románia segítségét az országban szükséges reformok, az EU–Ukrajna társulási megállapodás alkalmazása – amelyet Románia elsőként ratifikált – tekintetében. Emellett tájékoztatta a kijevi külügyért arról, hogy Románia már ratifikálta az ukrán–román határra vonatkozó kishatár-egyezményt, és reményét fejezte ki, hogy ukrán részről is hamarosan megtörténik a ratifikáció.
A külügyminisztériumi tájékoztató végén egyetlen mondat található: „a két tárcavezető tárgyalt továbbá az ukrajnai román kisebbséget érintő kérdésekről is”.
Krónika (Kolozsvár)

Alkotás és hűség végtelen határidőkkel
„A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet” – beszélgetés Lőfi Gellérttel, a 25 éves Plugor Sándor Művészeti Gimnázium igazgatójával.
– Alig harmincévesen több embernek is bőven elegendő feladatot hordoz a vállán. Valamennyi tudatos vállalás, vagy egyszerűen képtelen nemet mondani?
– Én azt az elvet vallom, hogy ha az ember öt talentumot kapott a teremtőjétől, akkor nem öttel, de legalább tízzel kell elszámolnia. Ugyanakkor olyan mentalitású emberré neveltek, hogy az eredményekért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. Számomra soha nem volt kérdés, hogy ha adódik egy értelmes feladat, csináljam-e, vagy sem.
Ha a jóisten akar valamit az embertől, ahhoz ad erőt, alkalmat és lehetőséget is. Ám ha ezek közül valamelyik hiányzik, azt észre kell venni, s akkor nem szabad belevágni. Mondhatnám, mindenki csak akkora keresztet kap, amekkorát elbír. De én a feladataimat nem keresztként élem meg, hanem hobbiként: a zene, a művészet nekem egyszerre a hobbim és az életem.
Lőfi Gellért
1984-ben született Sepsiszentgyörgyön. A Waldorf-óvodában Valádi Enikő figyelt fel tehetségére, és irányította a zeneiskolába, ahol Sebestyén Lajosnál tanult tizenkét éven át hegedű főszakon. A brassói Transilvania Egyetem zenefakultásán végzett zenepedagógiát 2007-ben, ugyanott mesterizett karvezetés és stilisztika szakon. Hetedik osztályos korától tizenkét éven át volt a sepsiszentgyörgyi Szent Benedek-templom kántora, jelenleg a Krisztus Király-templomban kántorkodik. Vezeti a Laudate kórust és a templom kamarazenekarát, a Vox Celestis Alapítvány elnöke. Énekel a brassói Fekete templom Jugendbach kórusában, zenél az Evilági együttesben, alkalmanként különböző kamaraformációkban muzsikál. Nyolcadik éve tanára, egy éve pedig igazgatója a sepsiszentgyörgyi Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumnak, az iskola Campanella gyermekkórusának vezetője.
– Az egzisztenciát elfelejtette említeni…
– A megélhetés természetesen nem elhanyagolható kérdés, de az életem fontossági sorrendjét – legalábbis egyelőre – más szempontok alapján állítom fel. Számos lehetőséget kaptam eddig, hogy olyan helyen folytassam, ahol anyagilag sokkal inkább megbecsülik, amit csinálok. Elhatároztam azonban – és ebben a döntésben jelentős mértékben jó barátom, Steffen Schlandt, a brassói Fekete templom orgonistája és karnagya erősített meg –, hogy kipróbálom: mit lehet itthon megvalósítani? Előbb a Plugor Sándor Művészeti Gimnáziumban meghirdetett hegedűtanári szakra versenyvizsgáztam, de már egyetem közben is mindenféle zenei formációkban játszottam.
– Ugyanakkor már jóval régebbről hivatásos szinten műveli a zenét, hiszen hetedikes kora óta kántorizál. Honnan az egyházi zene iránti vonzalma?
– Belenőttem. Édesapám az egyházi kórusban énekelt, gyermekként mindig ott voltunk a szentmiséken, énekeltünk a gyerekkórusban.
Nem is volt kérdéses, hogy a zeneiskolában kezdek, egyrészt mert a nővérem már odajárt zongoraszakra, másrészt mert a kisgyerek, aki én voltam, a sarokban végighallgatta az órát, utána meg odament a hangszerhez, s kezdte utánozni a korábban hallottakat. Valádi Enikő tanárnő erősen lobbizott értem, de különösebben senkit sem kellett meggyőzni a zenei irányultságom megalapozottságáról.
– A szülei nem tartottak attól, hogy a sok zenélés mellett nem jut elég idő a „komoly” tárgyak elsajátítására?
– Őket ez abszolút nem érdekelte. Most már az iskola igazgatójaként is állíthatom, hogy ez tévhit, egyáltalán nem jogos, illetve nem megalapozott. Egy művészeti gimnáziumot soha nem lehet ugyanazon ismérvek szerint minősíteni, mint egy klasszikus gimnáziumot. Itt ugyanis a gyerekek pluszterheket hordoznak, az általános oktatás mellett több órát vesz igénybe a zeneelmélet-óra, a hangszeres gyakorlás, a kóruspróbák. Ezek nemcsak a tanulás elől, hanem a játék, a szórakozás elől is időt „rabolnak”, a tehetség kibányászása azonban áldozatokkal jár. A végzőseink azonnal hasznosítható mesterséggel a kezükben hagyják el az iskolát, még egy közepes zenész is vendéglátós zenélésre jogosító tudást és minősítést kap. Én is csupa szép emlékkel és értékes útravalóval gazdagodva hagytam magam mögött az iskolát.
– Az ön tehetségében ki „bányászkodott” a leghatékonyabban?
– Végig jó tanárok kezében voltam, Sebestyén Lajos hegedű főszakon tizenkét éven át kísérte az utamat. Rendkívüli felkészültségű tanár, aki nagy hangsúlyt fektetett a muzikalitásra, sokszor még nagyobbat, mint a technikai tudásra. Ez lehet előny, de persze hátrány is, nekem viszont kimondottan jól jött, mivel a szívem végig a karmesteri pálya felé húzott, ahol ezt jól fel tudtam használni. De minden adott volt számunkra az iskolában, a különböző zenei projektek – a Szent Kinga gyűrűje című előadás, a Szerenád zenekar, kis kamaraegyüttesek, tárlatmegnyitók – révén rengeteget utaztunk, léptünk fel.
Márpedig gyakorlat teszi a mestert, a sok zenélés során pedig már diákkorunkban sok mindennel találkoztunk. De kerettanterven túli kísérletekre is ösztönöztek: saját vonósnégyest működtettünk, népi muzsikát, dzsesszt játszottunk, fiúkvartettet énekhangra. Nagy szívfájdalmunk volt, hogy nincs sulirádiónk, ezért aztán a folyosón muzsikáltunk, előfordult, hogy az aligazgatónő pénzt dobott a hegedűtokba, csak már hagyjuk abba, mert a kollégák nem tudnak tanítani.
– Miért nem célzott meg rangosabb, több perspektívát kínáló egyetemet a továbbtanuláshoz?
– Nem tagadom, én is kacsingattam külföldi egyetemek felé, több dolog miatt azonban mégis Brassó mellett döntöttem. Ezek közül a legfontosabb a földrajzi közelség volt, részben azért, hogy minél kevesebb finanszírozási terhet rakjak a szüleimre, másrészt rengeteg zenei projektben, együttesben voltam már akkor nyakig benne, és ezeket nem szívesen hagytam volna abba. Remek tanári gárda irányítása mellett kitűnő dolgokat műveltünk egészen jó hangulatú társaságban.
És az sem volt mindegy, hogy itthonról indulhattam versenyekre. Másodévesen második lettem a fiatal karvezetők budapesti nemzetközi versenyén, melléje több különdíjat is szereztem. Több mesterkurzuson is részt vettem, a mestervizsgám eredeti témája Orbán György munkássága volt, de miután ő megbetegedett, kénytelen voltam váltani, s végül Ligeti Györgyből mesteriztem. Azóta is fontos feladatomnak tartom az erdélyi zene hagyományainak ápolását, az erdélyi etnikumok zenéje egymásra gyakorolt hatásának tanulmányozását.
– Hordoz valamilyen diákkori hiányérzetet, amit esetleg most, igazgatóként igyekszik korrigálni?
– Nincs bennem hasonló jellegű hiányérzet. Igazgatóként elsősorban a tanuláshoz való hozzáálláson szeretnék javítani – gyerekek és tanárok esetében egyaránt. Mert az előbbiek viszonyulása nagymértékben az utóbbiakon múlik. A tanárnak is pluszokat kell nyújtania, hogy a diáktól is ezt kérhesse számon.
A mai világ csábításai, az ismeretek egyfajta félkész áruként kínálása közepette nagyon nehéz klasszikus zenét oktatni, de a képzőművészetek terén is hasonló a helyzet. Közben fontos alapok sikkadhatnak el, még ha a tanár nem is feltétlenül hajlamos a könnyebb megoldások alkalmazására. Az eredményeink szerencsére azt jelzik, hogy nincs különösebb baj az iskolában, változatlanul él az igényes tanítás hagyománya.
– Az iskola több jelenlegi tanárának tanítványa volt, most meg a felettese. Az idősebbek hogyan fogadták ezt a felállást?
– Túlnyomó részük jól reagált a helyzetre, de akadnak olyanok is, akik elfáradtak, belefásultak a tanításba, őket igyekszem felrázni, motiválni. Azt tapasztalom, ha tisztességgel és lendülettel végzem a munkám, az a kollégák esetében, vállalásaiban is pozitív módon csapódik le.
– Zengenek-e szirénhangok, amelyek külföldre vagy más típusú karrier felé csábítják?
– Igen, vannak, több tekintélyes zeneintézmény is szívesen látott volna. Én viszont a tanári pályám kezdetén, 2007-ben úgy döntöttem, adok magamnak tíz évet, azt követően készítek mérleget. Ez a határidő közeledik, de úgy érzem, sikerült magamnak bebizonyítanom, hogy itthon is lehet értelmes dolgokat alkotni orgonaépítéstől fesztiválszervezésig, iskolairányítástól zenei pályáig. Van itthon amiért, akiért és akivel dolgozni.
– Idén 25 éves az ön által igazgatott iskola. Milyen eseményekkel készülnek emlékezetessé tenni a jubileumot?
– Elsősorban a gimnáziumban zajló tevékenység színvonalának folyamatos emelését célzó projektekkel. Persze lesznek konkrét események is, sőt az elsőn már túl is vagyunk, decemberben nyitottuk meg az iskola volt és jelenlegi képzőművész diákjainak alkotásaiból álló kiállítását az Erdélyi Művészeti Központban.
Áprilisra tervezzük jeles székelyföldi épületek makettjeinek tárlatát, az Erdélyi Utakon nevű csíkszeredai egyesülettel közös projekt érdekessége, hogy látó és gyengén látó érdeklődők számára egyaránt hozzáférhetővé kívánjuk tenni. Az évad május 8-ai záró koncertjét egyben a jubileumi gálakoncertnek is szánjuk, ahol fellépnek a gimnázium zeneszakos diákjai, de folyamatos kiállításokkal, mesterkurzusokkal is igyekszünk kiemelkedővé tenni ezt a mindannyiunk számára fontos évet.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Amivel Zsivkov is törököt fogott
Románia és Bulgária történelmének az évszázadok során elég gyakori összefonódásait, párhuzamait a negyedszázaddal ezelőtti rendszerváltásra visszatekintve is tapasztalhatjuk.
Mire Romániában ’89 decemberének végén a robbanás bekövetkezett, addigra Bulgária békésebb átmenete is kiéleződött, majd ’90 januárjában csúcspontjához érkezett el.
Az akkortájt széthulló szocialista táborban, pontosabban annak Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsában (KGST) a két balkáni országot a többieknél gyengébben fejlettnek tekintették anélkül, hogy a felzárkóztatásukra hangoztatott szólamokat lényeges konkrétum, eredmény igazolta volna. És ha már a KGST-t említettük, a szervezet ’90. januári, éppen Szófiában tartott csúcsértekezletén is hiába várták a nemrég még számottevő szovjet segélyek folytatását. Amelyekkel Mihail Gorbacsov peresztrojkájáig Todor Zsivkov abszolút Moszva-hűségét még honorálni szokták.
Persze 1990 januárjában sem kölcsönösségről, sem pedig segítségről nem esett már szó. Ellenkezőleg, néhány kormányfő – Németh Miklóssal az élen – a végelszámolást, a kapuzárást szorgalmazta (a KGST szétesését 1991 júniusában, éppen a szervezet budapesti ülése után hivatalosan is bejelentették). A szófiai repülőtéren sem Zsivkov fogadta a vendégeket. A szovjet táborban rangidős bolgár vezetőt már november 10-én, a berlini falomlás másnapján palotaforradalommal, azaz hogy pártpuccsal lemondatták. Idők és szerencse forgandóságán 1998-ban bekövetkezett haláláig háziőrizetben meditálhatott.
És örülhetett, hogy nem kellett közeli barátja és kollégája, Nicolae Ceaușescu sorsában osztoznia. A román vezető őt nem is Todornak, hanem Tudornak szólította, és tette ezt szisztematikusan, amióta megtudta, hogy Zsivkov édesanyja balkáni román, „vlach” volt, aki ráadásul olténiai rokonsággal is rendelkezett. Azon a vidéken, ahol olyan lánglelkű forradalmárok teremtek, mint a Vladimir faluból származó Tudor meg Scornicești igen nagy fia...
Szóval annyira teljében volt a személyes barátság, hogy a híres szülöttek után még a szülőhelyeknek is testvér-települési kapcsolatba kellett lépniük egymással. A sztálini idők e két ittfelejtett remineszcenciája a túléléssel is hasonló módon próbálkozott. Ahogy szép lassan kiderült, hogy a beígért földi paradicsom helyett mindkét országban ínséges esztendők következnek, az is világossá vált, hogy a világ proletárjai nemigen akarnak egyesülni, így aztán az Internacionálé világforradalmi álmát itt is, ott is a nemzeti himnuszok régi dicsőséget zengő akkordjaival helyettesítették.
De hogy az internacionalizmusról nacionalizmusra sikeresen váltsanak át, ahhoz bizony ellenségképről is gondoskodni kellett. Ebben kezdetben Ceaușescu járt az élen, amikor a magyar kisebbség felszámolására már régebben kigondolt menetrendet a nyolcvanas években felpörgetve igyekezett befejezni.
A kisebbségek erőszakos beolvasztásának gondolata Zsivkovék számára sem volt idegen, de a gyakorlata sem. Már az ötvenes-hatvanas években is többször próbálkoztak vele, 1984-ben aztán igen keményen újraindult a gépezet. A forgatókönyv minékünk, erdélyi magyarok számára kísértetiesen ismerős: a török iskolák bezárása, a sajtótermékek, rádióadások, könyvkiadás megszüntetése, a török nyelv nyilvános használatának betiltása, a kivándorlás burkolt vagy nyílt bátorítása, a hátrahagyott lakások, javak szimbolikus áron történő állami felvásárlása, a távozó török tömegek helyébe csak többségi etnikumúak beengedése. Viszont csak bolgár specialitás volt az iszlám-törökös családnevek elszlávosítása (annak ellenére, hogy a történettudomány a mai bolgárok őseit is volgai bolgár–törökökként tartja számon, akik a VII. században a Balkánra érkezve nemcsak hazát, de vallással együtt nyelvet is cseréltek.
No de az őstörök eredethez a bolgárok is valahogy úgy viszonyulnak, ahogy egykor mi, magyarok a „halszagú rokonsághoz”: nem különösebben dicsekedtünk vele). Az „újjászületési folyamatnak” nevezett, korántsem kulturális, hanem etnikai forradalom a törökök üldözésével 1984–85-ben kapott erőre, de az általános nemzetközi felzúdulásra Zsivkovék csakhamar visszavonulót fújtak. 1989 elejére viszont a peresztrojka szelleme annyira begyűrűzött már Bulgáriába is, hogy a felbátorodott törökök tömegtüntetéseken követelték vissza régi családneveiket.
A hatóságok erre ismét bekeményítettek, a protestálókat ezerszámra internálták, május végén pedig megnyitották a török határt. „Utasítottuk a belügyminisztériumot, hogy a szélsőségeseket a lehető legrövidebb idő alatt szállítsák el az országból Ausztrián át, és utasítsák ki azoknak a fanatikusoknak a tömegét, akik ezeknek az eseményeknek a középpontjában állnak” – jászotta meg a felháborodottat Zsivkov. De pártaktivisták szűkebb köre előtt már az okokat is kendőzetlenebbül elismerte.
„Ha nem hagyjuk, hogy ebből a népességből távozzon két-háromszázezer fő, akkor 15 év múlva Bulgária már nem létezik. Olyan lesz, mint Ciprus”. Tosa bácsi – ez volt a beceneve – itt arra gondolhatott, hogy az összlakosság 10 százalékát kitévő muzulmán kisebbségnek, amelyet nemcsak törökök, de nagy számban romák is alkottak – az átlagosnál jóval nagyobb volt a születési arányszáma. Amit viszont bölcsen elhallgatott, hogy akinek így ajtót mutattak, azokat a NATO-tag Törökország hatodik hadoszlopának tekintették.
A közös megegyezéssel megnyitott határon át augusztus végéig mintegy 340 ezren távoztak. Ekkor viszont Ankarában is betelt a pohár: hittestvérek ide vagy oda, többet már nem fogadtak. De Bulgáriában is megnőtt a zűrzavar, a hirtelen támadt munkaerőhiány a gazdaság több szektorát is lebénulással fenyegette. A nagy exodus miatt a közállapotok fellazultak, majd megrendültek, Zsivkov novemberi bukásának egyik fő okát is ebben látták. November–december folyamán az addig eltávozottak, elüldözöttek közel fele visszatért Bulgáriába, majd 1990 januárjában az új vezetés a kisebbségi jogokat hivatalosan is elismerte.
De hogy a gyakorlatban ezt mennyire vették komolyan, az már egészen más kérdés. Gondoljuk el, ugyancsak 1990 januárjában Ion Iliescuék is deklarálták a nemzeti kisebbségek egyéni és kollektív – most hiába csodálkozunk, igenis kollektív! – jogait. Mindez most negyedszázada történt, alig két hónappal Marosvásárhely fekete márciusa előtt...
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)

Kelemen Hunor Nagy Zsoltot pártoló kijelentéseinek kivizsgálását kérik
A Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács (CSM) annak a kivizsgálását kezdeményezte, hogy Kelemen Hunor szombati kijelentései veszélyeztetik-e a börtönbüntetésre ítélt Nagy Zsolt volt miniszter ügyében eljáró ügyészek és bírók függetlenségét és pártatlanságát – közölte hétfőn a tanács.
Az RMDSZ elnöke a szövetség megalakulásának a 25. évfordulója alkalmából tartott kolozsvári gálán feltette a kérdést: „Olyan demokráciát és jogállamot álmodtunk-e, (...) amelyben képzeletbeli összeesküvést látva, minden bizonyíték nélkül börtönbüntetésre lehet ítélni Nagy Zsoltot vagy Kerekes Gábort?”
A kivetített „Veled vagyunk Zsolt!” jelmondat alatt elmondott beszédében Kelemen Hunor kijelentette: Nagy Zsoltot „ártatlanul ítélték el, az ő ügye nem korrupciós ügy”. Hozzátette: „az ellene felhozott vádakra nincsenek bizonyítékok, az ő minisztersége alatt nem privatizáltak egyetlen állami vállalatot sem, mások lehallgatott beszélgetéseiből következtettek az ő állítólagos bűnösségére. (...) Igazságtalan ítélet született, és most Zsoltnak szüksége van a mi biztatásunkra, szolidaritásunkra, minden egyes jó szóra” – fogalmazott Kelemen Hunor, aki az igazságért vívott küzdelem folytatására buzdított.
Az RMDSZ jubileumi rendezvényén egyébként dobozba gyűjtötték a múlt héten bebörtönzött Nagy Zsoltnak címzett leveleket.
A romániai távközlési minisztériumot 2004 és 2007 között vezető Nagy Zsoltot és tanácsadóját, Kerekes Gábort január 27-én ítélte jogerősen börtönbüntetésre a legfelsőbb bíróság az úgynevezett „stratégiai privatizációk” ügyében.
A perben a román szervezettbűnözés- és terrorizmusellenes ügyészség (DIICOT) azzal vádolt meg több magas rangú kormányzati tisztségviselőt, hogy bizalmas információkat adtak ki külföldieknek magánosításra váró román állami vállalatokról. Az ügyészség nemzetközi bűnszövetkezet támogatása és hazaárulás miatt emelt vádat ellenük, a bíróság azonban ejtette a hazaárulás vádját.
MTI
Székelyhon.ro

Ágoston Hugó: 25 év – mit láttunk előre?
Negyed évszázad egy ember, de még egy nemzedék életében is annyira hosszú idő, hogy még a felmerülő kérdéseit sem igen lehet ennyivel előre látni, nemhogy a válaszokat; a problémákat sem, nemhogy a megoldásokat, eredményeket. Jómagam egyszerre emlékszem élesen és homályosan azokra a bejegyzés körüli helyzetekre és arcokra, a bukaresti általános és „magyar” légkörre.
Azt persze hamar eldöntöttem, hogy politikus nem leszek, maradok a sajtóban. Mondogatta szegény Sütő András, hogy már Bukarest és a román alkat ismereténél meg a nyelvtudásomnál fogva is a parlamentben lett volna a helyem, de ez kicsivel később volt. Akkor, év elején Domokos Géza hívott, talán a legelső országos tanácskozáson jelen is voltam (Domokos mellett Horváth Andor ült, Szőcs Gézára, a mellettem ülő Szilágyi Zsoltra emlékszem még), de már a nagyváradi kongresszusra szimpla szerkesztőként mentem. Közben persze tudtam Gálfalvi Zsolt külföldi misszióiról.
Legfőképpen a kezdeti két-három összejövetelről a kedves jó Domokos Géza töprengő arcára emlékszem. Sokszor elgondolkoztam utána is: miért kellett ez neki? De így a kérdés nem helyes. Nem neki „kellett ez”, hanem a helyzetnek volt szüksége őrá. Mert Domokos megszokta a nagy dolgok felelősségének vállalását. Mert bizonyított egy olyan intézmény, a Kriterion könyvkiadó létrehozásával és működtetésével, amely nem csak kultúránkhoz, szellemi gyarapodásunkhoz, de nemzeti önbecsülésünk és méltóságérzetünk fenntartásához is hozzájárult. Ne feledjük és ne tagadjuk: nagyon fontos volt, hogy értette a bukarestiek nyelvét, az intézmények nyelvét, jó volt a megítélése román politikai és civil körökben, ismerték, és nem csak elfogadták, de szerették is a románok.
Markó Béla már az új nemzedék másfajta gondolkodását hozta magával. Megválasztása után közvetlenül külföldön mert a romániai magyar közösség autonómiájáról beszélni. Átvette az alapelvet, amelynek értelmében az RMDSZ-nek minden kérdést – az általánosakat és a sajátosakat – kizárólag politikai úton és eszközökkel, vagyis demokratikusan, erőszakmentesen kell megoldania. Ugyanakkor az RMDSZ hatalmas párbajokat, elkeseredett harcot vívott a politikai ellenfelekkel (barátai, szövetségesei jóformán nem voltak), mígnem történelmi premierként kormányra vitte a magyarokat, azóta minden lehetséges alkalommal államelnök-jelöltünk is volt. Azt azért Markó is végig elismerte, hogy az ő úttörő generációjának (az RMDSZ-t vezető, arra vigyázó első nagy politikai nemzedéknek) a tagjai is: tulajdonképpen botcsinálta politikusok voltak. Menet közben tanulták a mesterséget, igazodtak a körülményekhez, és – a lehetőségekhez képest inkább több, mint kevesebb sikerrel – vívták harcukat a jogegyenlőségért, a visszaszolgáltatásokért, az anyanyelvhasználatért, a kultúránkért, iskoláinkért és templomainkért. Képviseletünk folytonosságának fenntartásáért. És ennek a nemzedéknek még van mondanivalója!
Kelemen Hunor már egy olyan generáció tagjaként került az RMDSZ élére, elődjének támogatásával az örökébe lépve, amelynek volt politikai előképzettsége. Egy nem heves, hanem fokozatos, de nyilvánvaló nemzedékváltás megjelenítője, amely a szervezeten belül már az idei tisztújító közgyűlésen, a parlamentben a jövő évi választásokon egyértelművé válhat. És ez a türelmetlen hangok ellenére jól van így. Kelemen Hunor tavalyi elnökválasztási kampányának programjában a már említett alapelvvel összhangban Kós Károlyt idézte: „Nyíltan és őszintén valljuk azonban: inkább vagyunk lojálisak, mint rebellisek, inkább építők, mint rombolók, inkább nyílt barátok, mint titkos ellenségek.” Eszményünk az építés, az építő ember.
Mit tudtunk tehát előre huszonöt évvel ezelőtt? Elsősorban azt, hogy az RMDSZ-nek nem bravúrokra (mert azokra ritkán lesz lehetősége), hanem kitartó munkára, ehhez pedig egységre és szüntelen tanulásra van szüksége, csak úgy lehet hatékony. Végül még nehezebb lett, mint gondoltuk – de vannak kétségtelen eredmények, amelyek az RMDSZ nélkül nem lettek volna lehetségesek.
Nem annyira tudtuk, mint inkább reméltük, hogy az RMDSZ ellen irányuló szélsőségesség visszaszorul, és – akarva, akaratlanul – a román politikai közélet és elit őt fogadja el partnernek, tárgyalófélnek, egyenrangúnak. Ez a reményünk nagy vonalakban bevált. Az RMDSZ tagjainak mind a parlamentben, mind kormányon jó (volt) a megítélésük, odafigyelnek a szavukra. Szintén történelmi jelentőségű tény, hogy Romániának – még mielőtt kisebbségi államelnöke lett volna – több kormányban miniszterelnök-helyettesei voltak.
Tudtuk, hogy a kemény harc ellenére lesznek kudarcaink is – nem teljesült törekvéseinket lehetne sorolni. Feltétlenül pontosan fel kellene mérni okaikat, hogy tanulhassunk a saját tehetetlenségünkből, hibáinkból.
Két dologra nem gondolhattunk, és ezek ma minden egyébnél nyomasztóbbak. Az egyik az, hogy fel kellett ismernünk, politikailag tudatosítanunk kellett (az RMDSZ vezetői jóideje hangsúlyozzák): a demokrácia vívmányai, köztük a romániai magyarság RMDSZ révén elért eredményei nem visszafordíthatatlanok! Ez a helyzet csakis annak tudatosítása alapján kezelhető, hogy a demokrácia és a jogállamiság érvényesüléséért olyan esetekben is kiállunk, amikor nem a mi külön érdekeinkről van szó, nem csupán a mi jogaink sérülnének, velünk történne igazságtalanság.
A másik az a borzalom, mintegy igazolásaként az előző tételnek, amit a Nagy Zsolt és Markó Attila meghurcoltatása jelent. Gondoljunk bele minden részletébe, minden lehetséges következményébe nemzeti közösségünk sorsát illetően!
Azt feltétlenül előre kellett látnunk, hogy a romániai magyarság ereje a pillanatig sem lazuló szolidaritásban van és lesz. Meddig bízhatunk benne?
maszol.ro

Keresztély Irma: idejétmúlt a fejkvótarendszer
Nem tartható fenn a fejkvótaalapú finanszírozással a hazai oktatási rendszer – jelentette ki keddi sajtótájékoztatóján Keresztély Irma, Kovászna megye főtanfelügyelője.
A Kovászna megyei főtanfelügyelő Mihai Sorin Cîmpeanu oktatási miniszterrel is ismertette álláspontját, azonban az nem talált kedvező fogadtatásra.
Az Unióban már lemondtak erről a módszerről, hiszen Európa öregszik, egyre csökken a fiatalok száma, a fejkvótaalapú támogatás pedig már nem elegendő a tanügyi rendszer fenntartására, ecsetelte a főtanfelügyelő. Mint rámutatott, Kovászna megye az elmúlt években sem illeszkedett bele az ilyen módon kiszámolt költségvetésbe, többszöri kiegészítésre volt szükség, hogy fedezni tudják a pedagógusok bérét.
Erre az évre a diáklétszám alapján 93 millió lej lenne a béralap, ezt már indulásból 104 millió lejre kiegészítette az oktatási minisztérium, de ilyen körülmények között is csak tizenegy hónapra elég, tehát decemberre nem biztosítottak a fizetések, újabb pótlásra lesz majd szükség, vázolta a gazdasági helyzetet a főtanfelügyelő.
Kovászna megyében a közoktatásban az elmúlt öt év alatt 2855 diákkal csökkent a gyereklétszám, csak az elmúlt tanévhez képest ezerrel kevesebb diák van, ami 114 osztállyal jelent kevesebbet a rendszerben, ismertette a számadatokat Keresztély.
Kifejtette, az oktatási tárca folyamatosan a diáklétszámhoz viszonyít, ám a csökkenés nem azt jelenti, hogy ennyivel kevesebb osztály alakul, és kevesebb pedagógusra van szükség, hanem például azt, hogy egy-egy osztály már nem 25, hanem csak 15 fős létszámmal alakul, tehát ugyanannyi tanítóra, tanárra van szükség. A községközpontokban a diáklétszámtól függetlenül működtetni kell az általános iskolát, a törvény szerint 300-as létszámmal lehet önálló jogi személyisége egy tanintézetnek, de a kisközségek iskolái még a 150-es diáklétszámot sem érik el – magyarázta.
Emlékeztetett, hogy az elmúlt tanévben 197 állás megszüntetésére kaptak utasítást a minisztériumtól, de ebből negyvenet nem tudtak felszámolni, a következő tanévre márciusban kapják meg a jóváhagyott állásszámot. „Jeleztem a minisztériumban, hogy további összevonásra nincs lehetőségünk, csontig hatolt a kés” – jelentette ki Keresztély Irma. Elmondta, kiszámolták, hogy amennyiben az összes kisegítői állást felszámolnák, akkor is csak egyszázaléknyit tudnának spórolni a béralapból, mivel ezeknek az alkalmazottaknak a többsége minimálbért kap.
A főtanfelügyelő szerint az is a finanszírozási rendszer képtelenségét bizonyítja, hogy a legnagyobb létszámú iskolákban sem elég az ilyen módon kiszámolt pénz. Mint kifejtette, bár ezekben sok a diák, magasan képzett, nagy tapasztalattal rendelkező tanárok tanítanak, akik háromszor akkora fizetést kapnak, mint egy pályakezdő.
Bíró Blanka
Székelyhon.ro

Beszélgetés Bölöni György RMDSZ-elnökkel –
Működőképes pécskai magyar intézményrendszer
Arad– Bölöni György pécskai RMDSZ-elnök, megyei tanácsos társaságában vesszük számba az Arad megye legnagyobb vidéki magyar közössége körében, tavaly történt rendezvényeket, fejlesztéseket, illetve vázoljuk az idei elképzeléseket.
–Pécskán a magyar közösség milyen eredményeket tudott felmutatni az elmúlt évben?
– Ez attól függ, ki mit nevez eredménynek? Mert az RMDSZ-es városi tanácsosok kivételével, a többiek valószínűleg, a mi meglátásunktól eltérő szemüveggel értékelik az ottani eredményeket. Magam, RMDSZ-elnökként a magyar intézményrendszer működését tekintem a legfontosabbnak. Amikor intézményrendszerről beszélünk, a pécskai közélet minden működő szeletét értjük, az oktatási intézményeinktől, az egyházainkon át, a civilszervezeteinkig. A rendszer valóban működik, tudunk egymásról, együtt dolgozunk, sokszor közösen szervezzük a programjainkat, amelyek a pécskai magyar közösség sikereinek számítanak. E tevékenység sokszínűségének, gazdagságának a megítélése, másik szempont. Itt sem állunk rosszul, hiszen tavaly 41 magyar jellegű rendezvény volt Pécskán, illetve a hozzá tartozó Tornyán. E rendezvénysorozatban az oktatási intézményeink, a római katolikus, a református, a magyar baptista felekezet, valamint a civilszervezeteink, a Búzavirág Egyesület, az M-Kidsz ifjúsági szervezet, a Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület, a Kolping Család, illetve Tornyáról a Pro Pir Kult Egyesület és a Tornyai Hagyományőrzők, továbbá az ugyancsak Pécskán székelő In Memoriam 1956 Egyesület. Amint a felsoroltak is szemléltetik, Pécskán igen színes, tartalmas a kulturális paletta, ami tulajdonképpen folyamatosnak is mondható, hiszen ha a 41 eseményt egész évre elosztjuk, 8–9 naponként történik valami. Szerintem, ennyi esemény elég, megtoldva a meghagyással, miszerint a tartalom és színvonal mindig javítható.
–A felsorolt pécskai civilszervezetek közül kimaradt a Humanitas Egyesület, amelyik több mint egy éve működteti a Hit és Fény közösségi programot, míg hosszú távon a fogyatékkal élő fiatalok számára napközi otthont kíván létrehozni Pécskán.
– Valóban, emlékszem, hogy egyszer már beszéltünk róla. Sajnos, még nem tudtam részt venni a szokásos programjaikon, de ami késik, nem múlik. Ha viszont hivatalosan bejegyzett, jogi személyiségű civilszervezetről van szó, jogosult az ő tevékenységüknek a támogatása is. Szerintem az ő programjaikat is iktatni kell a pécskai eseménynaptárba, aminek tavaly a 40%-a magyar volt. Remélem, a számarány idén sem lesz alacsonyabb.
Pénzforrások
–Támogatást említett. Honnan kerülnek elő a programok szervezési költségei?
– Több helyről kerülnek elő, hiszen a szervező civilszervezetek, a lehetőségeik szerint, maguk is hozzájárulnak, de igen nagy segítséget jelent a városi költségvetésből biztosított forrás, illetve a pályázati lehetőségek kihasználása is. Biztos helyről tudom, hogy tavaly a város kasszájából 146 500 lejt fordíthattak magyar kulturális programokra. Örvendetes, hogy a magyar civilszervezetek összefogva vagy külön is szervezik a jelzett programokat, ezért az RMDSZ helybeli szervezete is bekapcsolódott olyan programokba, amelyekhez nem volt szükség a helybeli önkormányzat támogatására, lévén, hogy politikai szervezetként nem pályázhat. Kiemelném az RMDSZ-en belül, az alig egy éve alakult Pécskai Nőszervezet munkáját, ami sokban gazdagította a helybeli magyar kulturális programot.
–A magyar programokra a helyi városi tanácsosok szerzik a támogatást?
– Természetesen, de nem csak azok, hiszen a Megyei Kulturális Központ is több pécskai magyar programot szokott támogatni. Tőlük, tavaly a Búzavirág Egyesület 4 ezer, míg az M-Kidsz 5 ezer lejes támogatást nyert, pályázati úton.
–Tudtommal, a pécskai magyar programoknak a többsége hagyományos. Lesz-e új színfolt az idei eseménynaptárban?
– Valóban, a legtöbb programunk több éves múltra tekint vissza, ezért meglehet, teljesen új elemekkel nem találkozunk. Nem is biztos, hogy változtatni kellene az olyan programokon, amelyeket az emberek megszoktak, megkedveltek, várnak. Az ilyeneket nem szabad megszakítani, esetleg félben hagyni. Minden civilszervezet vezetőségével leülünk, megbeszéljük az idei terveiket, hogy a politikai képviselet útján azokat támogatni lehessen. Ez az RMDSZ dolga, tehát most vagyunk a programkészítések fázisában, de már most is látható, hogy az utóbbi években meghonosodott gyakorlat, folytatódik. Itt elsősorban két dologra gondolok: egyik az utóbbi években Pécskai Élet címmel napvilágot látott időszakos kiadványunk megjelenésének a folytatása. Ha anyagilag nem ütközünk áthághatatlan akadályokba, nagyjából kéthavonta továbbra is megjelenhet, alkalmanként 1200 példányban, amit esetleg 100-200 példánnyal emelni lehetne. A másik, két évvel ezelőtt indult rendezvényt, a Pécskai Magyar Napot vagy Napokat is folytatni szeretnénk. Még azt kell mérlegelnünk, hogy a befogadó képesség szempontjából, nem sok-e a kétnapos rendezvény? Szerintem, célszerűbb lenne egy minden igényt kielégítő, tartalmas, egyetlen nap, amelynek a programjában minden pécskai találna magának vonzó eseményt.
–A helybeli magyar felekezeteket sikerült-e támogatni?
– A pécskai katolikus, református, de a magyar baptista közösséggel is sikerült jó kapcsolatokat kiépítenünk. Egyháztámogatás címén katolikus halottasház építésére, a református imaház harangtornyának az építésére, de a baptista gyülekezet épületének a javítására is sikerült támogatást szerezni.
–A magyar oktatási intézmények épületeinek a felújítását támogatták-e?
– E téren sok minden történt: a megyei tanács az utóbbi két évben 70-70 ezer lejjel járult hozzá a pécskai 2-es Számú Általános Iskola főépületének a felújításához. Ezt a pécskai költségvetésen keresztül folyatta. Ebből 2013-ban a bejáratot, valamint a földszint nagy részét újították fel, míg tavaly az összeget az egész körépület, a tornaterem, illetve az udvar teljes felújítási tervének az elkészítésére fordították. Azért kellett sürgősen a terv, mert e munkára EU-s forrásokat is megpróbálunk bevonni, hogy a kiíráskor, kész dokumentáció álljon rendelkezésre. A terv elkészült, már csak arra van szükség, hogy Pécska Város Tanácsa határozatban fogadja el. Nem lesz könnyű elfogadtatni, mivel nagy összegről van szó, ráadásul a város költségvetését alaposan megterheli a 2-es utca, illetve az ivóvíz- és szennyvízlefolyó-hálózat bővítése. Mindezekhez a városnak mintegy 15 millió lejnyi, saját hozzájárulást kell kifizetnie. Ezenkívül az új negyedben épülő iskola, illetve a Mustra óvoda épületeinek a befejezése is alaposan elhúzódik. Ugyanakkor a 2-es iskolának a kis épülete is két éve városi pénzen újul fel. Reméljük, idén az is befejeződik, de az évtizedek óta komoly befektetést nem kapott főépületnek a teljes felújítására is sor kerülhet. Nem csak az iskolaépületeken, hanem a diáktoborzáson is dolgozunk. A németszentpéteri RMDSZ, illetve Nicolaiciuc Katalin elnök közreműködésével az ottani magyar gyermekek egy iskolabusszal, az új híd jóvoltából Pécskán, magyarul tanulhatnak, ebédet kapnak, délután pedagógus felügyelete mellett készülhetnek fel másnapra.
RMDSZ-közbenjárás
–Az RMDSZ megyei tanácsosaként ön, vagy az érdekvédelmi szövetség hozzá tudott-e járulni a pécskai magyar érdekeltségű infrastrukturális beruházásokhoz?
– Természetesen, ez mindig is így volt, akkor is, ha Pécskán nem sokan tudják, hogy sok olyan beruházás volt és van, ami az RMDSZ közbenjárására valósult meg. Gondolok itt az ANL 20 lakásos tömbházára, ami azért került oda, mert az RMDSZ kilobbizta. A jelzett tömbház környékének az elrendezése, a parkosítása, a játszótér kialakítása körül is az RMDSZ helybeli, illetve megyei szervezete bábáskodott. Még jó néhány ilyen beruházást említhetnék, amelyek az RMDSZ közbenjárására jöttek létre anélkül, hogy a közvélemény tudna róla. A közelmúltba a piac sarkánál fúratott artézi kút is ide sorolható, amit annak idején Csepella János városi tanácsos az RMDSZ támogatásával indított el, ő felügyelte a munkálatokat is. Sajnos, fél-siker volt, mert a kutat megfúrták, de mikorra elkészült a felépítménye is, a hosszú idő miatt az eredeti furat bedugult, nem lehetett kidugaszolni, ezért újra kellett fúrni. Ez viszont semmit nem von le a kezdeményező érdemeiből.
–Milyen a kapcsolat a pécskai RMDSZ és a helybeli városvezetés között?
– Nem rossz, noha az RMDSZ-nek a 17 tagú városi tanácsban, csupán 2 tanácsosa van. Az előző mandátumban 3 tanácsosunk volt, de akkor nem sokat tudtunk elérni a tanács összetétele miatt. Most viszont, a 2 tanácsos nagyobb súllyal rendelkezik, mint az előbbi 3, ezért a szövetség a befolyását is jobban tudja érvényesíteni. A városvezetéssel, delegáció szinten, időről időre, konzultálunk. Ezen túlmenően, magam minden 2-3 hétben felkeresem a városházát, ahol a polgármestertől kezdve, az irodákban dolgozó emberekkel is elbeszélgetek. Ekkor az információgyűjtés mellett, elmondják mindazokat a törvénykezéssel kapcsolatos gondjaikat is, amelyeknek a megoldását, esetleg megyei tanácsi szintről is szorgalmazni lehet. Mindent összevetve, gyakran politikailag sem egyformán gondolkozunk a városvezetéssel, de felül tudunk emelkedni a legtöbb nézetkülönbségen.
–Idén a szervezet minden szintjén tisztújítást szerveznek. Szándékában áll-e újra megpályázni a pécskai elnöki tisztséget?
– Még nem gondolkoztam rajta, hiszen csak a hét végén döntenek a helyi tisztújító közgyűléseknek a programja felől, a költségvetés elkészítésének is most van a végkifejlete, de a tagdíjak begyűjtésére is összpontosítani kell. Ha túl leszek e fontos teendőkön, meggondolom, de a korom, illetve az egészségi gondjaim miatt is, ha kerül egy fiatalabb, tettre kész jelölt, szívesen átadom neki az indulás lehetőségét, ami nem jelenti a politikából való visszavonulásomat.
–Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

A kormányhivatal szemét bántják a magyar szimbólumok?
A főgimnáziumba is belekötöttek
Két hivatalos átiratot tárt a sajtó elé Gheorghe Falcă aradi polgármester a Városházán hétfőn megtartott sajtóértekezleten: mindkét dokumentum középpontjában magyar nemzeti érzületet sértő utalások szerepelnek, mind a megyei prefektúra, mind a városi rendőrfelügyelőség részéről.
A Cosmin Pribac Arad megyei prefektus kézjegyével ellátott tavaly novemberi iratban a kormányhivatal arra kéri az önkormányzatot, a lehető legrövidebb időn belül tájékoztassa őket arról, hogy melyek azok a közterek, ahol a román zászló mellett (állandó jelleggel) más nemzetek zászlaja is felvonható. S bár ezt konkrétan nem említik, a polgármester szerint egyértelműen a Szabadság-szobornak is helyet adó Megbékélési parkról van szó.
A bemutatott másik, tavaly októberi dokumentumot – melyen Bala Ionuţ városi rendőr-főfelügyelő és Burtă Valentin, a közrendészeti osztály vezetőjének az aláírása szerepel – szintén a polgármesteri hivatalnak címezték. Ebben arra kérik az önkormányzatot, magyarázza meg, mit jelképez az a magyar nyelvű oklevél, mely bekeretezve függ Bognár Levente aradi alpolgármester irodájának bejáratánál, pontosabban a hivatal folyosójának falán. A rendőrök arra is kíváncsiak, milyen okból függesztették ki a táblát. A rendőrségi kutakodás előzménye, hogy az Új Jobboldal/Noua Dreaptă szélsőséges nacionalista szervezet aradi vezetője, Angel Popescu panaszt tett a prefektúrán az Arad Municípiumi Polgármesteri Hivatalon belül kifüggesztett magyar nyelvű „diplomára”. A pártvezér panaszából a prefektúra rendőrségi ügyet fabrikált, azok pedig értesítették az önkormányzatot.
Hogy miért éppen most tartotta fontosnak Falcă megosztani ezeket az információkat, nem tudni, tény, hogy nevetségesnek és abszurdumnak minősítette a prefektúra és a rendőrség hozzáállását. „Hogyan lehetséges ez, 2015-ben? Hova jutott a kormányhivatal? És a rendőrség? Ennél fontosabb dolguk nincs? Talán elfelejtették, hogy mindannyian az EU tagjai vagyunk? Látszik, hogy ezek az emberek nem jártak a gyulai Nicolae Bălcescu román tannyelvű iskolában, másképp láthatnák, hogy az intézményen belül csupán a román zászló van felvonva, mégsem zavarja az ottani magyarokat – mondta a polgármester, aki szerint maholnap arra is magyarázatot kell adni, hogy mit keresnek a Városháza folyosóin a település fejlődésében vitathatatlan érdemeket szerzett magyar polgármesterek képei.
Visszatérve a Bognár Levente alpolgármester irodája közelében található berámázott okiratra, Atzél Péter, az Arad szabad királyi város egykori polgármesterének adományozott díszpolgári címről van szó, mely alatt egyébként a román nyelvű fordítás is megtalálható.
Bognár alpolgármester a Nyugati Jelennek elmondta: érthetetlen, hogy a forradalom után 25 évvel újra előjönnek az ilyen és ehhez hasonló megnyilvánulások. Ez már csak azért is elfogadhatatlan számára, mert egy olyan nemzet szimbólumának használatáról van szó, mely maga is tagja az Európai Uniónak. Az említett kordokumentum hozzátartozik a város történelméhez, nem érti, miért kellett ebbe a prefektúrának beleavatkoznia, sőt még a rendőrséget is értesítenie. Az alpolgármester, aki közigazgatási feladatai mellett köztudottan az RMDSZ Arad megyei vezetői tisztségét is betölti, lapunknak elmondta, felháborodva vette tudomásul, hogy hasonló ügyben értesítette a prefektúra a Csiky Gergely Főgimnáziumot is. Egészen pontosan a szeptemberi tanévnyitón a díszteremben felvont magyar zászló miatt kötöttek bele az iskolába. „Nem szabad elfelejtenünk, hogy mindannyian egy olyan Európa tagjai vagyunk, melynek egyik alapelve a kultúrák, hagyományok kölcsönös tisztelete és elismerése” – nyilatkozta Bognár, aki szerint a szövetségnek kötelessége állást foglalnia a Csikyhez intézett értesítés kapcsán, hiszen az iskola fontos pillére a magyar identitástudat ápolásának és megőrzésének. „Ahogy az az RMDSZ 25. évfordulójának alkalmából Kolozsvárott elhangzott, nekünk kötelességünk megtartanunk megszerzett jogainkat, ugyanakkor Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes elmondásából kiindulva – mely szerint Magyarországon a kisebbségeknek joguk van nemzeti szimbólumaikat használni –, Romániában is ugyanolyan jogok illetnék meg a kisebbségeket, mint bárhol Európában. Szerintem egy kormánymegbízottnak nem ezzel kellene foglalkoznia.”.
Sólya R. Emília
Nyugati Jelen (Arad)

Geoană Romániája
Mircea Geoană egykori pártvezér, külügyminiszter, sőt öt percig képzeletbeli államfő az SZDP-ből való kiűzetése után azt lépte meg, azt cselekedte, amire várni lehetett tőle és sorstársaitól: új szervezetet alapít, mely kezdeményeiben egyelőre A Mi Romániánk Platform nevet viseli, de ez csak időleges, hiszen gyorsan párt lesz belőle. Semmi akadálya ennek, itt is az alakít pártot, aki csak akar, s akinek legalább négy-öt cimborája akad, kikből kitelik a párt vezetősége. Tagság majd csak kerül, s ahogyan a romániai politikai moralitást ismerjük, lesz majd elégséges „átigazoló” parlamenti képviselő, szenátor is.
Persze, ez nem lesz elég ahhoz, hogy már most, frissiben megelőzzék eddigi édes, fölnevelő pártjukat, de talán elégséges a Ponta-uralom megszüntetéséhez. Mármint az ország kormányrúdjánál. Mert a lázadó szocdemek célja voltaképpen nem más, mint Ponta és társasága megbuktatása.
Amiért nem is lenne különösebben nagy kár, de azért mégis mosolyogtató, hogy erre Geoană csapata a jobboldallal összefogva készül. Hiába, a sértett ember bosszúvágya nem ismer határokat, s ha az még egy túlméretezett énképpel is társul, akkor pártirtó erővé válhat. Geoană esetében mindez igaz, az nem igaz viszont, amit ígér, mármint, hogy ő fogja megteremteni az igazi szociáldemokrata pártot. Mert olyan soha nem volt, nincs és nem is lesz Romániában.
Ezek a mostani gyülekezetek a legnagyobb jóindulattal is csak reformkommunista, posztkommunista csimbókoknak nevezhetőek, de közelebb járnánk az igazsághoz, ha nemes egyszerűséggel kimondanánk: zűrzavaros doktrínájú nacionalista érdekcsoportok, kiket sokkal inkább jellemez a hatalom- és a szerzésvágy, mint a társadalmi szolgálat gerjedelme. Aztán az is eléggé pikáns, hogy a nagy moszkoviták fiaiból, unokáiból most hogyan lesz elszánt brüsszelista, washingtonista, eladdig, hogy kiátkoznák e civilizált emberek közül azt, aki Vlagyimir Putyinnal egyáltalán szóba áll.
O, tempora, o, mores! – sóhajthatnánk a bölcs latinokkal, elcsodálkozván az emberek, a világ, az erkölcsök nagy színeváltozásán.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Régmúlt idők bodoki színjátszása
interjú Tömösi Erzsébet óvónővel –
Tömösi Erzsébet óvónő, a bodoki kulturális élet egykori mozgatórugója mosollyal az arcán mesél a régi időkről. A gyerekkorában négy testvérével a nagymama malomkertjében a virágbokrok árnyékában játszó, délben pedig a porondon pajtásaival fürdő kislány felnőtté válva a bodoki színjátszó csoport mindennapjait terelgette.
Tömösi Erzsébet 1933. január 9-én született Zágonban. 1952-ben érettségizett, majd helyettesítő tanárként Sepsibükszádon fizikát, kémiát, magyart és természetrajzot oktatott. Ott ismerte meg férjét, Gábort, akit 1959-ben Bodokra helyeztek igazgatónak, ő pedig óvónői állást kapott.
Kultúrára neveltek
– Miként működött az akkori oktatási rendszer?
– Bodokon minden a rendjén volt, a gyerekek rendszeresen látogatták az akkor már működő I–VIII. osztályos iskolát. Az óvodában hárman dolgoztunk, tankönyvek álltak a rendelkezésünkre. Becsülettel fel kellett készülnünk, abban az időben is kötelező volt az évi munkaterv elkészítése, amelyet évharmadokra osztottunk. Többször jött ellenőrzés a megyétől, de mindig jó véleménnyel távoztak.
– A tanítók a közösség megbecsült tagjai voltak, ugyanakkor tevékenységük nem merült ki az oktatásban.
– A napi tevékenység mellett a tanügyieknek kötelességük volt részt venni a kulturális programokban. Tanévkezdéskor összehívták a nevelőtanácsot, ahol az évi leosztás szerint mindenki megkapta a rá kiszabott tevékenységet. Tudtuk, ki miért felel, ki melyik hónapban tanít színdarabot, ki tanít 3–4 felvonásos darabot és ki rövidebbet. A gyerekek kulturális nevelése már kicsi korban elkezdődött: az óvodában a szülőértekezletek alkalmával rendszeresen kisebb darabokat, táncokat adtak elő, az iskolai ünnepségeken pedig a diákok gyerekműsorokat tanultak be. Így nőttek fel a kultúraszerető fiatalok, akik később a felnőtt színjátszó csoporthoz csatlakoztak.
Minden hónapban volt legalább egy tánccal, mulatsággal összekötött színdarabos bál, amelyre általában egyfelvonásos darabokat tanítottunk be. A tanítók közül páran székely táncot és verseket is tanítottak a bálokra, és fellépett az id. Székely János által vezetett férfi dalárda is. Az oktatóknak akkoriban sokat kellett dolgozniuk a tanítás mellett, nem volt sok szabadidőnk. A néptanács és a szövetkezet részéről folyamatosan közmunkára osztottak be vasárnaponként. Például tojást kellett gyűjtenünk a falu központjában található Tojásos-híd megépítésére, vagy ősszel burgonyát szedtünk a gyermekekkel.
Pánkó és forralt bor
– Ön több évtizeden át fontos szerepet vállalt a felnőtt színjátszó csoport működtetésében. Kérem, beszéljen a kezdetekről.
– Bodokra költözésünk előtt már megvolt a csoport, mi csupán a folytatást segítettük előre. Nem volt nehéz dolgunk, a község lakói igényelték a kulturális életet. Egy télen 2–3 nagyobb színdarabot is betanítottunk, amelyeket mindig teltházas közönség fogadott a helyi kultúrotthonban, még a karzat is tele volt! A jegyeket elővételben lehetett megvásárolni a pénztárostól. A bevételt az előadások után jegyzőkönyv alapján átadtuk a kulturális igazgatónak, az összeget az újonnan felépített művelődési ház berendezési tárgyainak a megvásárlására fordították. A jövedelemből elkészíttettük a színdarabhoz szükséges kulisszákat, drapériákat, függönyöket. De emellett rendszeresen vittük otthonról az előadáshoz szükséges tárgyakat, a konyhánkból a varrottasokat és edényeket. A szereplők ruháit pedig a sepsiszentgyörgyi színháztól kölcsönöztük, vagy elkértük egymástól.
– Milyen volt az amatőr színjátszók élete?
– Két-három hónapba telt, míg megtanultunk egy nagyobb darabot. Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád, megértés és egyetértés jellemezte. Összetartottunk. A próbák is mindig jó hangulatban zajlottak: néha vittünk pánkót vagy más süteményt, forralt bort, de arra is volt példa, hogy káposztalevet és sült pityókát ettünk a szünetben. Vendégszerepelni is sokat jártunk. Az első megállót mindig Oltszem és Zalán képezte, de a környező falvakba is ellátogattunk. Ez volt az életünk. Szerettük a falusi embereket, és ők is tiszteltek minket.
Színjátszás és mozizás
– Hogy zajlott le egy színdarabos est Bodokon?
– Az előadásokat a hét egyetlen szabadnapján, vasárnap tartottuk, amelyeket táncest követett. A mulatságon a színdarabokban is zenélő, helyi vonós-zenekar húzta a talpalávalót. Az első tánc mindig a szereplőket és a rendezőket illette meg. Természetesen a gyerekeket is bevontuk, ők a szombat délután megtartott főpróbán vehettek részt, de ilyenkor is tele volt a kultúrotthon.
– Van olyan darab, amelyik a szívéhez nőtt?
– Talán a Fehér Anna, de mindeniket szerettem, vidámakat és komolyabbakat egyaránt. Mielőtt férjemmel nyugdíjba jöttünk, folyamatosan tanítottunk színdarabokat, olyanokat, mint A tanítónő, A csikós, A cigány, Liliomfi, Fehér Anna, Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A nagymama, és még sorolhatnám.
– Még milyen szórakozási lehetőségek voltak akkoriban?
– Bodok kulturális életéhez a színjátszás mellett a mozi rendszeres működése is hozzátartozott, ahol a kultúrotthonban külön vetítettek filmeket gyerekeknek és felnőtteknek. Emellett működött a Nők órája, ahova a falu fiatal és idős asszonyai eljártak, velük sokat kirándultunk.
Deák Mária
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet (Csoóri Sándor nyolcvanöt esztendős)
Ma már nem ír rendszeresen, de sokat gondolkodik például az elmúlásról és a kultúra helyzetéről Csoóri Sándor, a Nemzet Művésze, aki tegnap ünnepelte 85. születésnapját Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A kétszeres Kossuth-díjas alkotó az MTI-nek adott interjúban beszélt arról, hogy a magas kultúra lassan a népi kultúra sorsára jut: eltűnik, és arról a meggyőződéséről is, hogy nemzeti önképünkhöz nélkülözhetetlen a költészet.
Mint elmondta, a születésnapokat rendszerint felesége, Balogh Júlia szervezi, akinek mindig sikerül meglepetést okoznia. Az Akadémián, „ebben a csodás épületben, 2010-ben, úgy emlegették az elmúlt 80 esztendőmet, hogy teljesen összezavarodtam. Mire ébredtem rá azon a napon? Arra, hogy az elmúlt nyolc évtized alatt nem a lendületes és szikrázó élet forgatagában élhettem, hanem a dac, az ellenállás, az elkeseredés ponyvasátorában, ahol többnyire csak az elégiák vettek körül, nem a küzdelem férfiassága. Azért segítettem mindenkinek, hogy magamon segíthessek. S ezt ma, 85 évesen is így érzem” – fogalmazott Csoóri Sándor.
A 85 esztendő nagy idő! Sokszor azon kapom magam rajta, hogy az elmúláson gondolkodom, pedig tudom, hogy a halált csak a művészet tudja szabadon kezelni – mondta. A korával kapcsolatban megjegyezte: az élet azonnal összezavarodik előtte: fejvesztetten vagy gyáván megadja magát neki. „Bizonyára nem ártana gyakrabban olvasgatnunk Adyt, aki így kezdi egyik versét: Én a halál rokona vagyok”. Arra a kérdésre, hogy valóban dolgozik-e regényes életrajzán, azt felelte, hogy bár régebben valóban volt ilyen terve, már letett róla. „Valóban, nagyon szerettem volna megírni egy olyan könyvet, amelyikben a saját életemen keresztül mutathattam volna be Magyarország nagy politikai kalandjait. De ezzel adós maradok. Pálfy G. István készít egy olyan beszélgetőkönyv-féleséget velem. Hetente-kéthetente meglátogat, akkor kikérdez, közösen emlékezünk. Juli naplóit vesszük elő, s rácsodálkozunk régmúlt időkre” – tette hozzá. Megjegyezte, hogy sajnos, ma már nem ír rendszeresen. „De sokat gondolkodom, például azon is, hogy lassan az úgynevezett magas kultúra olyan sorsra jut, mint a népi kultúra. Fölbomlanak a közösségei, elnémulnak a nótafái. Majd gyűjtenünk kell őket, mint ahogyan Bartók és Kodály gyűjtötték a népdalokat, a népzenét, a siratókat, a balladákat. Csak az a kérdés, hogy lesznek-e új Bartókok és Kodályok? Fölszáll-e újra és újra a páva?” – tette fel a kérdést.
Csoóri Sándor szólt arról is, hogy bár gyorsan ismertté vált verseivel, a pályáját rendszerint megakasztotta valamilyen hiba. Arra a kérdésére, miszerint lát-e bármilyen esélyt, hogy a magyar irodalom olyan egységesen álljon ki fontos ügyek mellett, mint a rendszerváltás előtt, azt felelte: „az egymás elleni hadakozást csak abbahagyni lehet, megreformálni vagy megszelídíteni nem”. Ugyanakkor felidézte, hogy a rendszerváltás előtt még egymást is védték az írók, ha kellett. „Ez valóban így volt mindaddig, amíg csak a fennálló politikai hatalom ellen küzdöttünk, de abban a pillanatban, amikor az értelmiség bizonyos rétegei kerültek hatalmi helyzetbe, ez a »barátság« alábbhagyott. Mindig úgy gondoltam, hogy ott, ahol a társas beszélgetés közben nem vigyáznak az igazságra, abban a társadalomban nincs »közbiztonság«! A közbiztonság megteremtéséhez komoly szellemi életre lenne szükség” – vélekedett.
Az író 2012-ben Már én se volnék címmel adta közre az elmúlt harminc évben írt verseinek legjavát, köztük a Balogh Júliához írt szerelmes versek egy részét. Arra a kérdésre, hogy mostanában melyik műfaj foglalkoztatja a leginkább, azt felelte, hogy a születő gondolat választ műfajt magának. „A hetvenes és a nyolcvanas években nagyon sok előadást tartottam idehaza és külföldön is. Előadásaim közben akkor éreztem jól magam, ha különleges célom is volt a beszéddel. Például amikor az erőszakos téeszesítés rombolásairól beszéltem, sose maradtam meg a politikai kárhoztatás szűk határain belül, hanem előhozakodtam a népdalok, népmesék s a népi bölcsességek tágas világával, amely Balassi, Csokonai, Petőfi, Arany határain túlra is elcsapongott”. Példaként hozta fel erre a Hallod-e te szelídecske... című mezőségi népdal néhány sorát: „kinek nincsen kedve itt lakni, menjen mennyországba lakni, építsen az égre házat, ott nem éri semmi bánat. Építsen az ég szélére, ott nem éri semmiféle”. Mint mondta, ez a módszer nemcsak a közönségre hatott, hanem rá is. „Akkor értettem meg igazán, hogy milyen komoly cselekvés lehet maga a beszéd is, amikor egy szelíd dombvidékről a gondolkodás magas csúcsáig jutunk el. Az írással ugyanígy vagyok. Ez nem annak a kérdése, hogy melyik műfaj áll közelebb hozzám, hanem a gondolaté” – fogalmazott, s elárulta azt is, hogy ma talán az életműből a Nomád napló, a versek vagy a Szétzilált nemzet című kötete áll hozzá legközelebb.
A közéleti költészet jelentőségéről szólva megjegyezte: nemzeti önképünkhöz minden órában nélkülözhetetlen volna a költészet. „Kezdjük egy Ady idézettel: Sose tudott az igazsághoz / Igazunk minket eljuttatni… Folytassuk tovább Adyval, A hőkölés népe két sorával: Sose harcolt még harcot végig / Csak léhán és gyáván kavarta. Olyan érvényű sorok ezek, mint a 18. században Berzsenyi vagy később Kölcsey, Vörösmarty vagy Petőfi sorai. A profetikus hang legelőször Berzsenyiből tör föl, a magányosból. Posztmodern ide vagy oda, a kérdés az, hogy vannak-e még olyan fiatal magyarok, akiket megdöbbentenek az efféle költői üzenetek? De hadd álljon itt az igazság másik fele is: igazi olvasókat csak igazi írók teremthetnek” – fogalmazott Csoóri Sándor.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ezer diákkal kevesebben (Elkészült a beiskolázási terv)
Egy év alatt majdnem ezerrel csökkent a háromszéki oktatási intézményekbe járó gyermekek száma: a 2014 szeptemberében megkezdődött tanévben 978-cal kevesebben kerültek a megyei tanfelügyelőség nyilvántartásába, mint 2013 őszén. Öt év alatt 2855-tel, 114 osztálynyi létszámmal apadt a megye diáksága: 2010-ben ennyivel többen jártak óvodába, iskolába és posztlíceumba. Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő szerint a szomorú statisztika és a fejkvóta alapú iskolafenntartás miatt már sok helyütt csontig ért a kés. Annyira lecsökkentették a tanügyi alkalmazottak számát, hogy már nincs, hová leépíteni, pedig papírforma szerint többen dolgoznak az oktatásban, mint amennyi állást az egyre fogyó gyermeksereg számára elegendőnek ítélnek Bukarestben. 2010-ben 4192 tanügyi alkalmazott volt Háromszéken, a következő évben 4137, azóta ez nem változott, bár tavaly 197 állás felszámolását kérte a minisztérium. Ez teljesíthetetlen: falvakon minimális személyzettel működnek a tanodák, csak Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen túlméretezett az iskolarendszer – ám az újraszervezés az önkormányzatok feladata. Keresztély Irma főtanfelügyelő úgy látja, a helyi önkormányzatok különféle megfontolások alapján folyamatosan halasztják az iskolarendszer átszervezését. Valószínűleg akkor foglalkoznak majd az iskolarendszer átszervezésének kétségtelenül kényes kérdésével, amikor anyagilag túlságosan megterhelő lesz a félig üres iskolák fenntartása. A bérek évek óta bizonytalanok: a fejkvóta szerint egész évre 93,44 millió lej lenne a megye összes tanügyi dolgozójának egész évi bére, de a minisztérium ezt már indulásból felpótolta 104 millióra, és ez is csak novemberig elég, a nyári költségvetés-kiegészítéstől remélik a felkerekítést a szükséges 114 millió lejre. Idén ugyanis emelkedik a minimálbér (azaz a takarítónők juttatása), a pedagógusok fizetése két lépcsőben (márciusban és szeptemberben) összesen tíz százalékkal, és a kisegítő személyzetnek is ígértek valamit. Keresztély Irma úgy véli: elhibázott a fejkvóta alapú finanszírozás, hiszen a kisebb falusi iskolákat eleve kínlódásra ítéli, de a nagyokban – például az ezernél több diákkal működő Székely Mikó Kollégiumban – sem elegendő a béralap, mert a jól képzett tanároknak sokkal több jár, mint egy-egy kezdő kollégának.
Az őszire tervezett beiskolázási számokat ismertetve a főtanfelügyelő hangsúlyozta: szakemberek egész sora által végzett tanulmányok, elemzések, megbeszélések, szigorúan szabályozott eljárások állnak a döntések mögött, a tanfelügyelőség nem választott helyi hatóság, nem szervez közvitát és nem folytat választási kampányt. A 2015–16-os tanévben 87 önálló jogi személyiséggel rendelkező tanügyi intézmény lesz Háromszéken, ebből a legtöbb iskola, de a pedagógusok háza, a tanulók palotája, a sportiskola, a magántőkéjű kézdivásárhelyi egészségügyi posztlíceum és a tanfelügyelőség is közéjük tartozik. Falvakon az óvodák, iskolák az ottani gyermekekkel indulnak az új tanévben, a városokban a várható létszám alakítja a hálózatot. Óvodai csoportot Sepsiszentgyörgyön 77-et indítanak, ebből 56 magyar, 21 román nyelvű lesz; Kézdivásárhelyen 30 csoportból 3 román, Kovásznán 14-ből 6 román, Baróton 8 magyar, Bodzafordulón 8 román csoportra van elegendő gyermek. Az előkészítő osztályokba február 16-tól lehet beíratni a szeptember 15-ig hatéves kort betöltő gyermekeket. Sepsiszentgyörgyön 467 magyar és 126 román kisiskolás számára 18 magyar és 6 román nyelvű osztályt indítanak, Kézdivásárhelyen 7 magyar és 1 román osztály lesz (utóbbi 20 gyermekkel), Kovásznán 3,5 magyar és 2 román, Bodzafordulón 4 román, Baróton 3 magyar tannyelvű előkészítőt hagyott jóvá a minisztérium. Az ötödik osztályok száma kisebb, mert ott már nem 25, hanem 28 a megengedett osztálylétszám.
Demeter J. Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)