Beszélgetés Bognár Levente aradi alpolgármesterrel
Biztosítani programjaink, oktatásunk kereteit
Bognár Leventével, aradi alpolgármesterrel, városi tanácsossal a helybeli magyar kultúra tekintetében értékeljük az elmúlt évet, vesszük számba az idei terveket, teendőket.
– Alpolgármester úr, közművelődési szempontból milyen évet zárt az aradi magyarság?
– Elsőrendű feladatunknak tekintjük, hogy a megyeközpont 16 ezer fős magyarságának kultúráját megfelelőképpen ápoljuk, identitásának megőrzése érdekében. Aradon a magyar polgár is úgy éli meg a mindennapjait, hogy nem mindegy, milyen minőségű szolgáltatásokat biztosítnak számára. E dolgokra alpolgármesterként, városi tanácsosként is megpróbálok odafigyelni, elvégezni a velük járó feladatokat. Ugyanakkor prioritás a magyar közösségnek biztosítani azokat az anyagi kereteket, amelyek az anyanyelvű kultúra ápolásához szükségesek. E munka összetettségét példázza, hogy a 23 tagú városi tanácsban Cziszter Kálmán tanácsos kollégámmal ketten képviseljük a magyarság érdekeit. Tehát az érdekükben hozott tanácsi határozatokat csak úgy lehet keresztül vinni, ha a magunk két szavazatához megszerezzük a többséghez szükséges szavazatokat is.
– Milyen kulturális programokat szerveztek az elmúlt évben?
– Voltak hagyományos programjaink, mint a március 15-ei és az október 6-i megemlékezések, ugyanakkor biztosítottuk a színházi előadásokat, de nagyon fontos volt a civilszervezetekkel való együttműködés is, programjaik támogatása révén. Emellett fontos tevékenységi területünk a megye egyetlen magyar középiskolájában, a Csiky Gergely Főgimnáziumban zajló tevékenység kereteinek a biztosítása, amit ugyancsak a városi költségvetésből tudtunk támogatni. Amellett, hogy országos szinten voltak gondok, fennakadások a diáklétszám szerinti támogatásban, vagyis nem tudtak takarítónőt alkalmazni, a feladatot végül is megoldottuk, találtunk olyan forrásokat, amelyekkel el tudtuk hárítani az akadályokat. Ahogy az elmúlt években sikerült megépítenünk az új iskolaszárnyat, nagyon fontosnak tartom, hogy tavaly a régi épület felújításához, korszerűsítéséhez és fejlesztéséhez is találtunk anyagi erőforrásokat. Célzok itt a berendezett informatikai teremre, a régi épületben kicseréltük a belső vezetékeket és az ablakokat, belülről egész osztályokat sikerült felújítani, bútorzatot is vásároltunk. Az elmúlt évben összesen 735 ezer lej értékű beruházást sikerült végrehajtanunk a Főgimnázium régi épületén. Ugyanakkor sikernek számít a mikelakai magyar óvodai csoportban tavaly beindított napközis foglalkoztatás. Ezt azonban csakis az épület átalakításával, teljes felújításával sikerült keresztülvinni. Arad-Gájban is sikerült a magyar nyelvű óvodai csoportot egy jobb épületbe költöztetni. Célunk az anyanyelvű óvodai oktatásnak is olyan kereteket biztosítani, amelyek egyrészt a szülőknek is megfelelnek, de biztosítják a magyar nyelven történő továbbtanulás feltételeit is. Az sem elhanyagolandó, hogy a Csiky Gergely Főgimnázium számára sikerült szereznünk egy iskolabuszt, amivel Arad olyan kerületeiből, amelyekben nincs mód a továbbtanulásra, szállítjuk a gyermekeket az iskolába, illetve onnan haza. A Főgimnázium épületének a felújítását 2015-ben is szeretnénk folytatni, az ehhez szükséges anyagi kereteknek a biztosításával. Mindez azonban hiábavaló, ha nem tudjuk hosszú távon is biztosítani a diáklétszámot. E munkához az érdekvédelmi szövetséghez a civilszervezeteknek, a magyar lakosságnak is csatlakoznia kell. Az anyanyelvű kultúra és oktatás támogatása mellett fontosnak tartottunk odafigyelni a magyar felekezetek gondjaira is. Tavaly a római katolikus, a református, az evangélikus-lutheránus és a baptista felekezetekhez tartozó 13 aradi templom, illetve imaház javítási, felújítási munkálatait támogattunk, az anyagi lehetőségek arányában. Mivel közülük a legtöbb műemlék épület, nem mindegy, milyen állapotban vannak.
Kulturális programok, tervek
– Kitérne részletesebben a tavalyi kulturális rendezvényekre?
– A város kulturális életében való jelenlétünk nagyon fontos, hogy a többségi polgártársaink is tudjanak rólunk. Lássák, értékeljék a kulturális rendezvényeinket, amelyek az RMDSZ vagy a civilszervezeteink jóvoltából jöttek létre. Azoknak megfelelő színvonalat, illetve a hozzájuk szükséges anyagi kereteket is megteremtettük. Ez azért is fontos, mert Arad készül az Európa Kulturális Fővárosa címre. Ennek a programjában a mi anyanyelvű kultúránknak is meg kell kapnia az őt megillető helyet.
– Egy kérdés erejéig álljunk meg az aradi várnál, amiről azt közöltük, hogy a civil használatba adásáról a városvezetés megegyezett a Román Honvédelmi Minisztériummal. Ha valóban városi adminisztrációba kerül, az RMDSZ megyei szervezete illetve a magyar civilszervezetek készülnek-e egy, a várban működő, kultúránkhoz méltó programmal?
– Még tavaly kérvényeztük az Ereklyemúzeum újraindítását. Tulajdonképpen az Ereklyemúzeum számára is épült a Kultúrpalota, ahonnan azonban a Ceauşescu rezsim a gyűjteményt leköltöztette a pincébe. A rendszerváltás óta a Kultúrpalotának a múzeumi része a megyei tanács hatáskörébe került, ezért ahhoz fordultunk. Az épület azonban felújítás előtt áll. A várral kapcsolatban is felmerült, hogy ott az 1848–49-es forradalom és szabadságharc számára ki kell alakítani egy teret, egy kiállítási termet…
– Ezek szerint az Ereklyemúzeum is ott kapna helyet?
– Mi jeleztük, hogy határon átnyúló európai pénzeken sikerült felújítanunk az Ereklyemúzeum anyagát, amit állandó kiállításra szánnánk. Megjegyzem: az iránt nagyon sokan érdeklődnek, hatalmas turisztikai vonzata lenne. Ahogy a Szabadság-szobrot tíz éve sikerült újra köztéren elhelyezni, abban reménykedünk, hogy az Ereklyemúzeum anyagát is sikerül majd állandó kiállítás formában bemutatni a nagyközönségnek. Mint már jeleztem, a legnagyobb gond, hogy a Kultúrpalota teljes felújításra szorul, a kiállítótermek borzasztóan leromlott állapotban vannak. Az ott működő Filharmónia a városhoz, a múzeum viszont a megyei tanácshoz tartozik. Legjobb megoldás lenne, ha közösen újítanák fel. Ameddig a várba bejuthatunk, ha nem is az egész anyagot, annak legalább egy részét ki lehetne állítani. Gyerekkoromból emlékszem, amikor a kiállított anyagnak igen nagy kulturális, turisztikai vonzata volt. E mellett a Megbékélési Parknak a felújítása, a bővítése is tovább áll, közbeszerzési procedúra miatta. Tehát a jövőben azt is ki kellene billenteni a holtpontról. Számunkra nagyon fontos lenne a Park – benne a Szabadság-szoborral – státusát levédeni, amit tulajdonképpen már el is kezdtünk. Ez európai fontosságú lenne, az Európai Megbékélési Helyek programba foglalva. Erről már Winkler Gyula és Surján László EP képviselőkkel, de Doris Packkal, az Európai Parlament megbízottjával is tárgyaltunk. Hogy Aradon is létrejöjjön egy Európai Megbékélési Hely, nem csak a helybeli magyarság, hanem a város, sőt a régiónak is az érdeke. A jelzett tervek mellett, természetesen, idén is meg kívánjuk szervezni a hagyományos programjainkat.
– Köszönöm a beszélgetést.
– Én köszönöm a lehetőséget.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Rekviem a hősökért
Olvasói levél
Nem tud róluk a nagyvilág. Hőstetteikről nem beszélnek. De amíg zöldellnek a fenyők, amíg magyar él a földön, nem felejtjük a Don-kanyar hőseit. „Nyugosznak ők, a hősfiak, dúló csaták után. Nyugosznak ők, sírjok felett zöldell bokor, virány. (…) Márványlapokra tettöket örök betűivel a történet komoly szavú múzsája vési fel.” (Bajza József: Apotheosis) „Oh, áldott harcnak áldott vértanúi, századok fognak tőletek tanulni. S dicsőt, nagyot, ha tesznek egykor mások, az is, oh, Szentek, a ti alkotástok!” (Palágyi Lajos)
Hősök voltak, akik egykor áldozatot, vértanúságot vállaltak egy eszméért: a hazáért és a szabadságért. Szimbólumok, melyek feledhetetlenül bizonyítják, hogy fényesebb a láncnál a kard. Kegyelettel emlékezzünk a 2. Magyar Hadsereg halottaira, akiknek sírjai ismeretlenek. Helytállásra, kitartásra buzdítanak, és lelkünkbe vésik kitörülhetetlenül az eszmét, amiben töretlenül hittek: csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni. Az eszmét, amit mi, székelyek úgy hívunk: szabadság!
Hőstetteik, véráldozatuk 70 év után is maradandóvá teszik azt a gondolatot, amit zivataros történelmünk során, sok száz vértanú kiáltott vagy suttogott az utolsó szó jogán, a halálba menetel előtt vagy a csatatéren, és amelyik így szól: jobb állva meghalni, mint térdre roskadva élni.
Ők, a hősökké átszellemült áldozatok azok, akik tartják bennünk a lelket. Segítenek tartani a helyes irányt ebben az értékvesztett világban. Emlékezzünk hát meg Róluk. Erősítsük meg magunkat. Formáljunk együtt egy erős, maradandó közösséget.
Zsigmond Sándor, Sepsikőröspatak
Nyugati Jelen (Arad)

Kovács Péter: a Frunda-féle médiabalett helyett dolgozni kell
Nem lehet médiabalettel pótolni az érdemi munka hiányát – nyilatkozta hétfőn Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára Frunda György tiszteletbeli miniszterelnöki tanácsos elmúlt napokban elhangzott sajtónyilatkozatairól.
A politikus többek között a volt szenátornak azokra a kijelentéseire reagált, miszerint hiba volt az RMDSZ kilépése a kormányból, a szövetség pedig az elmúlt években eltávolodott a választóitól.
,,Frunda a szövetség történelmének első évtizedében, elsősorban a két államelnök-jelöltsége által nagy népszerűséget és ismertséget szerzett magának, mostanra azonban jelentősen megkopott, nincs hatással az RMDSZ irányára, döntéseire, nyilatkozataiban nem az RMDSZ álláspontját, hanem saját véleményét képviseli” – hangsúlyozta a főtitkár.
Kovács szerint miközben az RMDSZ-t és vezetőit bírálja, Frunda György elfelejti, hogy 2012-ben a marosvásárhelyi polgármesteri kampányban az elmúlt 22 év leggyengébb eredményét érte el, mind a megszerzett szavazatszám, mind az elért százalék tekintetében. „Arról sem beszél, hogy szintén 2012-ben, éppen abban az egyéni választókerületben veszítette el a szenátori mandátumát, ahol lakik, ahol politikai és szakmai tevékenységének meghatározó részét fejti ki, ahol a szavazók a legjobban ismerik” – fogalmazott a politikus.
"Már nem bíznak Frundában"
A főtitkár emlékeztetett: jelenleg Frunda György a kormányon maradás élharcosa, hosszasan ecseteli a kormányzati szerepvállalással járó előnyöket és lehetőségeket, hibának tartja az RMDSZ kormányból való kilépését, azonban arra nem tér ki, hogy 2011 májusában éppen az ellenkező álláspontra helyezkedett: akkor amellett kardoskodott, hogy az RMDSZ lépjen ki a Boc-kormányból.
,,Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Frunda György az őszi államelnök-választás két fordulója között azt nyilatkozta: aki bízik benne, szavazzon Victor Pontára. Ezt a véleményét fizetett újsághirdetésben is népszerűsítette. A választási eredmények azt igazoltak vissza, hogy a magyar emberek döntő többsége nem bízik Frunda Györgyben” – nyomatékosított Kovács Péter.
A főtitkár igazat adott abban a volt szenátornak, hogy szorosabbra kell fűzni az RMDSZ és a magyar emberek közötti kapcsolatot. „Ez viszont kitartó és hosszadalmas munkával jár, nem a Frunda által választott médiabalettel” – fogalmazott a főtitkár.
Frunda szerint nem vele van a baj
Kovács Péter már tavaly novemberben elhatárolódott az RMDSZ nevében Frunda Györgytől. A főtitkár akkor a maszol.ro-nak azt nyilatkozta, hogy a volt szenátor nézetei – a magyaroknak az SZKT döntése ellenére Victor Pontára kellene szavazniuk – nem azonosak az RMDSZ-ével, és ártott a szövetségnek a állásfoglalásaival.
Akkor Frunda megkeresésünkre azt mondta: szerinte nem az ő állásfoglalásai jelentik a problémát, hanem az, hogy az RMDSZ jelenlegi vezetősége nem tud kommunikálni, nem tudja meggyőzni a tömegeket, és amikor fontos ügyekben döntést kell hozni, a választói belátására bízza a döntést.
„Ez a baj, nem velem van a baj. Tudtommal én még a Szövetségi Képviselők Tanácsának a tagja vagyok, elmondtam a véleményemet. Hogyan engedi meg magának a főtitkár, hogy azt mondja: az RMDSZ bármelyik tagjának a véleménye nem az RMDSZ-é. Kovács Péter tanulhatna a régi politikusoktól” – fogalmazott a politikus.
maszol.ro

Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (január 7-13.)
A diktatúra természete” – Stefano Bottoni és Tompa Andrea dialógusa a Magyar Narancsban
Megszólalt a héten a Magyar Narancs idei 1-2. (összevont) számában Stefano Bottoni, az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa és a közelmúltban megjelent, A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig című könyve apropóján elbeszélget az íróként, színikritikusként, illetve a Babeş-Bolyai Tudományegyetem vendégtanáraként is jól ismert Tompa Andreával Románia és a romániai magyarság közelmúltjáról. Az interjúban szó esik a Securitatéról, az állambiztonsági levéltári források feltárásáról, megfigyeltekről és megfigyelőkről, meg arról, hogy miért tart előrébb Románia a közelmúlt feldolgozásában, mint Magyarország. Bottoni – egyebek mellett – másban is rendet vág. Arról is beszél például, hogy Bukarestnek sikerült Budapestet leiskoláznia más téren is: míg a kommunista rendszer törvénytelenségei miatt a román állam, késve ugyan, de erkölcsi és anyagi jóvátételt is szolgáltatott, addig „Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak”, de az állami bocsánatkérés is elmaradt a múlt bűnei miatt.
Oplatka András történész-akadémikus, egyetemi tanár és az újságírók között is a legkiválóbbak egyike, akinél jobban nagyon kevesek ismerik a magyar história nagy reformkorait, legyen szó a Széchenyi István nevével fémjelzett XIX. századiról vagy éppen XX. századvégi rendszerváltó újratervezés időszakáról, a nemrég kiadott, Németh Miklósról írt könyvében, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök többször is kitér a negyedszázaddal ezelőtti, a magyarországi békés átmenetet lehetővé tevő ún. kerekasztal tárgyalásoknak az általa el nem évülő bűnnek tartott, két súlyos mulasztására.
Az egyik szerinte az volt, hogy a politikai egyezkedés kerekasztala mellett nem jött létre még egy, a gazdasági kérdésekkel foglalkozó intézményes párbeszéd fórum. A másik, jelentőségében az előbbinél nem kisebb mértékű és huszonöt év alakulását is károsan befolyásoló „ősbűn” pedig az volt, hogy elmaradt a pártállam állambiztonsági szerveinek működésével való őszinte szembenézés esélyét megadható irattári források szakmai alapon történő megőrzése és védelme. Ezért nem kerülhetett sor sem a diktatúra igazi természetrajzának megismerésére, sem pedig a felelősök erkölcsi elmarasztalására. Nem történt meg ’90-ben és azt követően a belügyi levéltárak titkainak feltárása, az üldözöttek, így a megfigyeltek többsége számára a morális jóvátétel talán már soha sem következhet be, hiszen a dokumentumok jelentős részének a sorsa máig ismeretlen.
Németh Miklós könyvében nem kerüli meg annak tisztázását sem, hogy a belbiztonsági iratok sorsának alakulásában, kormányfőként az övé volt akkoriban a legnagyobb felelősség és ő ennek tudatában is volt. Részletekre kiterjedően beszámol azokról a beszélgetéseiről, melyeket utódjával, Antall Józseffel folytatott azért, hogy a kormányzása utolsó hónapjaiban már bizonyíthatóan megdézsmált állambiztonsági iratok ne fertőzzék meg majd a jövőben az újonnan alakuló politikai rendszer működését. Elmondja, még az első szabadon történt választások előtt három javaslattal is élt ezügyben, az akkor már biztos következő miniszterelnöknek számító Antall felé:
„Elsőként azt, hogy mivel a meglévő, nálunk megmaradt anyag immár nem teljes, részben hamísított is, és így manipulációra alkalmas, ha az ellenzéki pártok egyetértenek, akkor bezúzatom az egész anyagot, és hajlandó vagyok beterjeszteni egy törvényt, ami két paragrafusból fog állni: elrendeli a megsemmisítést, és börtönnel és teljes vagyonelkobzással fenyeget mindenkit, aki ezek után egy másolattal zsaroló szándékkal áll elő. Második javaslat: zároljuk az anyagot 99 évre, hogy ezen a téren semmi ne zavarja a következő kormányok munkáját. A harmadik javaslat pedig, és én ezt pártoltam: késedelem nélkül hozzunk mindent nyilvánosságra.
Antall egyik javaslattal sem értett egyet. Úgy vélte, roppantul felkavarná a magyar társadalmat, ha most azonnal minden napfényre kerülne; ez káoszt okozna, mindenki ezzel foglalkozna, nem szabad megengedni, hogy ez terhelje a választási kampányt. A hosszú távra célzó megoldás pedig Antallnak nagy ívű történelmi előadásra adott alkalmat, azt fejtegette ugyanis, hogy még a késői leszármazottak számára is milyen megszégyenülést jelentett, hogy kiderült, egyes őseik Metternich vagy Bach rendőri rendszerében besúgóként működtek. Mivel azonban – mondta Antall – én a papírok megőrzésért vállalom a felelősséget, legyen ez az újonnan választott parlament feladata, döntse el az, hogy a kérdést hogyan kívánja megoldani.”
Olvasva mindezt az egyetlen hiteles szemtanú vallomásában és annak fényében, hogy negyedszázaddal a rendszerváltás után a napnál is világosabbnak látszik: az eltérő színű magyar kormányok (nevezzük csak meg őket: az Antall-, a Boross-, a Horn-, a Medgyessy-, a két Gyurcsány-és Bajnai-, illetve a most harmadszorra regnáló Orbán-kabinetek ) béna és kivitelezhetetlen kísérleteket, meg az utókor jogos megvetését kiváltó álságos öszvérmegoldásokat leszámítva, soha nem gondolták egy pillanatig sem komolyan a történelmi igazságtételt. Következetesen elszabotálták és ma is
elszabotálják a közelmúlttal való szembenézés sine qua non-ját, a titkosszolgálati forrásanyagok a hozzáférhetőségét.
A magyarországi politikai elitnek a pártállam idején keletkezett iratok sorsa alakításában játszott, huszonöt esztendős múltra visszatekintő és ma is megmutatkozó dicstelen maszatolása indokolja és egyben erősíti Stefano Bottoninak, a Bologna, Budapest és Bukarest levéltárai között ingázó, családjával és munkahelyével tizenkét esztendeje a magyar fővároshoz kötődő, magyar-olasz vegyes családból származó, avatott akadémiai kutatónak a mostani, a Magyar Narancsban kifejtett okfejtését arról, miért is maradt le, talán behozhatatlanul, a magyarországi történész szakma a romániai kollégáktól?!
„Romániában nagyon fontos volt ez a 2006-os állami bocsánatkérés a múlt rendszerben elkövetett törvénytelenségek miatt – fogalmaz a doktori tézisét az egykor volt Magyar Autonóm Tartományból megíró historikus, majd hozzáteszi – Egyfajta erkölcsi jóvátétel volt, ami például Magyarországon egyszerűen elmaradt. Miközben a gyakorlati kutatói munkában nincs jelentős különbség a magyarországi és romániai múltfeldolgozás között, Romániában a nyilvános kibeszélésben nagyon erős a sajtó, a véleményformálók szerepe. Tegyük hozzá, húsz év késéssel, de elindult a javak visszaszolgáltatása is. Magyarországon ezzel szemben a korábbi illegális tulajdonszerzést szentesítették, ami nagyon rossz üzenet a társadalomnak. Románia sokáig lemaradt a visegrádi országok mögött a közelmúlt tudományos vizsgálatának terén, ma azonban a nemzetközi kutatói hálózatokban sokkal inkább jelen vannak a román történészek, többet publikálnak angolul. Létrejött az úgynevezett „bűnök intézete”, azaz a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet. Ez egy államilag komolyan dotált intézmény, többszintes kutatási profillal és igen aktív nyilvános tevékenységgel. Az oktatási anyagok összeállításának például erős társadalmi üzenete van. Magyarország ebben viszont gyerekcipőben jár. Mintha senki nem vállalná azt a hálátlan feladatot, hogy a mai fiataloknak elmagyarázza, milyen világban is éltek szüleik, nagyszüleik. De Romániában más az elit, a liberális értelmiség: nemcsak Nyugat-barát, hanem nyíltan antikommunista is.”
Az elmaradt magyarhoni üldözöttek morális jóvátételét magunk is kárhoztatjuk Bottonival egyetértve, de ne feledkezzünk meg közben az általa felvetett másik kártalanításról sem, a javak visszaszolgáltatásának kérdésről, melyben egész más utat követett a rendszerváltás után a magyar és a román törvényhozás. Ahogyan képtelennek mutatkozott ’90 utáni, első demokratikus módon megválasztott parlament és kormány arra, hogy megnyugtató módon, a köz javára és a történelmi felelőssége tudatában rendezze az állambiztonsági iratok kérdést és így Antall József megtarthassa Németh Miklósnak tett ígéretét, ugyanúgy az akkori jogalkotók egy sebtében hozott szűkítő hatályú kárpótlási törvénnyel sokakat végérvényesen megfosztottak a jóvátétel esélyétől is.
Jut eszünkbe: könnyekig meghatottan olvashattuk egy budapesti napilapban nemrég a történetét a Budapestről Erdélybe, Nagyenyed közelébe költözött Bánffy Farkasnak, aki mint „a ma már színromán Fugad egyetlen magyarja sziszifuszi küzdelmet vív a román állammal, hogy visszaszerezze a család birtokait.” Tegyük hozzá rögtön: neki szerencséje volt, mert legalább küzdhetett és küzdhet még, mert ősei jussát a Gheorghiu-Dej kommunistái orozták el, nem a Rákosi-félék. Mert, ha Fugad történetesen nem Fehér megyében lenne, hanem Fejér megyében, akkor nem lenne helye semmiféle küzdelemnek. És nem is készülhetett volna az amúgy igen rokonszenves erdélyi báróval az oly szívhez szóló interjú, benne megindító és hangulatkeltő sugallatokról, a hatóságokkal folytatott viaskodásokról, a romániai „a lélekromboló jogi procedúráról”, melyből a Magyar Nemzet olvasói leszűrhették: valóban égbekiáltó igazságtalanságok földje Románia, ahol a jogra fittyet hánynak, az egykori tulajdonosokat megfosztják az ősi jusstól.
Közben aligha gondolkodnak el azon, hogy Pannóniában úgy alakították a „kőbe vésett” kárpótlási törvényt, hogy ha netán báró Bánffy Farkas ősi jussa valahol Ártánd és Hegyeshalom között lett volna, akkor az oknyomozó riport hőse aligha mondhatta volna el az interjúkészítőnek, köszöni, jól van. Mert miután a Zichy-birtok után a fugadi kastélyt is visszaszerezte, folytatja a viaskodást a hatóságokkal és közbe így reflektál: „Erdőtulajdonosnak lenni viszont jó, mert az erdő, a föld termel, amíg a kastély elvisz.”
Meg vélhetően azon se meditálnak el, hogy a fugadi Bánffy Farkas ma összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben van, mint Antal, a 13. Esterházy herceg. Bánffy Farkas ugyanis, nem kis küzdelem nyomán kastélyt, erdőt meg szántóföldet kapott vissza és még küzdhet a többi ellopott javakért, de Esterházy Antalnak ez soha nem adatik meg. Ő ráadásul még az egyedüli úgymond „kivételezett”, hiszen az egykor külföldre menekült vagy kitelepített, netán épp börtönbe zárt sorstársainál „jobban járt”: a Medgyessy-kormány „filantróp” gesztusaként, de mindmáig írásos szerződés nélkül 1, azaz egy db. lakrészt használhat ősei fényűző kastélyában és azzal vigasztalódhat, hogy reverenciával az épületegyüttes „fővédnökekének” titulálják. Meg az a kegy is megadatott neki, hogy már köszönthette az „ősök nevében” Orbán Viktor miniszterelnököt és „plebejus kormányának” tagjait egy, a fertődi kastélyban tartott kihelyezett ülésen.
Mert amit a népi demokrácia kárpótlás nélkül kisajátított, az ma is kőbe van vésve Magyarhonban, ott a rendszerváltást követően a kommunisták jogfosztását törvényileg szentesítették. Ezt talán nem kellene figyelmen kívül hagyni a jó tollú zsurnalisztáknak meg a jól kinyilatkoztatni tudó, szálka-gerenda effektusról tudni nem akaró mindenkori politikus számonkérőknek.
A közelmúlttal való szembenézés képességének és képtelenségének kérdése vezérgondolatként szövi át Stefano Bottoni és Tompa Andrea beszélgetését, a dialógusban pedig kitüntetett szerep jut, azoknak az ügynökkérdéssel azonosítható traumáknak melyeket az erdélyi magyar közösség nem tud feldolgozni.
A „fájdalmas igazságok kimondása” Bottoninak, a „kívülről jöttnek”, aki a családtagok segítségével 2006-ban közzétette Szilágyi Domokos ügynökmúltjának alapdokumentumait, a jelentéseit, újabban pedig egy másik szimbolikus erdélyi írástudó, Mikó Imre ügynökmúltját tárta fel, egyszerűbb történészi feladat, mint az erdélyhoni szakmabélieknek. Ő ezt így látja: „Egy kisebbségi közegben a kívülről jött embernek könnyebb dolga van, nehezebb érzelmileg befolyásolni. Láttam, hogyan tereltek, zsarolgattak másokat, mondván: ha ilyen témával foglalkozol, ne remélj állást senkitől. Nekem nem kell ilyesmitől tartanom.”
Amitől viszont joggal tartania kell, az a tudományos kutatások utóélete, a fogadtatás, amikor a fejére olvasott egykori bűnökkel, a traumákkal egy közösség nem tud mit kezdeni. Éppen a Szilágyi Domokos másokat börtönbe juttató ügynöki tevékenységének feltárása után szembesült azzal, hogy maga is hatása alá kerül e transzilván lelki megrázkódtatásnak. Ezért a Szilágyi Domokos-ügy hiányzó mozaikdarabjainak összerakását már meghagyja másnak, mert egy kolozsvári konferencián, amikor a költőként és besúgóként is maradandót alkotóról beszélt, két teljesen különböző dolgot érzett: „jó adag indulatot irányomban, ugyanakkor hálát. Ez nekem sok volt, eldöntöttem, hogy ezzel nem akarok többet foglalkozni.”
Mikó Imréről viszont könyvet akar írni, mert megtudta a levéltári forrásokból, hogy a Mikó-jelenség össze nem vethető a megélhetési spiclikével, a mások sorsát tönkretevő besúgókéval. Az övé „egy összetett, nagyszerű élet, egy kelet-közép európai kisebbségi értelmiség életútja” és az csak a maga teljességében érthető és értelmezhető, korántsem csak elmarasztalható módon. Sőt… Mikó Imre – és ebben kutatásai erősítették meg – egy korát messze megelőző kvázi politikai tanácsadó, egyféle „spin doctor volt”, aki „a kommunista diktatúra korában úgy „politizál”, hogy beszélget a Securitatéval; a jelentésekből kiderül, hogy mindig politikai kérdéseket vitat meg velük. Így akar hatni, hisz más esélye nincs, a nyilvánosság kizárt, elvégre élete végéig rajta van a lemoshatatlan bélyeg, hogy egykor polgári politikus, sőt „horthysta képviselő” volt.”
Mikó Imre állambiztonsági együttműködésről tehát kideríthető volt Bottoni számára az, hogy „hogyan lehet diktatúrában politikai üzenetet közvetíteni felfelé”. Vajon ez mennyire lehetett igaz ez más érintettek esetében? Vagy talán mások számára nem? Hiába jelent meg sok erdélyi magyar értelmiségi megfigyelési dossziéja az utóbbi években, a történész joggal elégedetlen:
De rengeteg fontos szereplőé még kiadatlan, például Balogh Edgáré, Gáll Ernő filozófusé, vagy akár Szőcs István kritikus és lapszerkesztőé (Szőcs Géza édesapja – Tompa Andrea megjegyzése az interjúban), aki több mint harminc évig hűségesen szolgálta az állambiztonságot. És sokszor nagyon erős szelekcióval látnak napvilágot ezek a dossziék, az utókor bizonyos portrékat akar kialakítani a szereplőkről, és erősen szelektál. Mikó története azért is más, mert Szilágyi Domokos esetében ott voltak a könnyebben dekódolható jelek, a betegség, az öngyilkosság. A Securitate megfigyelése a magánélet legmélyebb rétegéig eljutott, a betegségek, a szexuális élet mélységéig. Ez Cs. Gyimesi Éva dossziéjából is kiderül; ő ugyan publikált egy jelentős részt a dossziéjából, Olti Ágoston történész további jelentéseket talált, amelyekben a legintimebb magánéletéről is szó van. Ezekről viszont nem volt szabad beszélni, senki soha nem vetette fel ezt a problémát. Szilágyi Domokos kórházi kezeléséről a marosvásárhelyi ideggyógyászaton biztosan van állambiztonsági dokumentáció. A diktatúra rendkívül fontosnak gondolta a test medikalizálását; a megfélemlítés, ellenőrzés és persze az emberek meghurcolásának része volt.”
Az eddig elmondottak alapján könnyen olybá tűnhet, hogy a Stefano Bottoni és Tompa Andrea párbeszéde csak az állami megrendelésre történő vagy meg nem történt múltfeltárásról és a Romániában, illetve Magyarországon eltérő módon értelmezett állami jóvátételre összpontosít. Sietünk leszögezni: erről szó sincs. A beszélgetésben hangsúlyosan helyet kapott az is, hogy nemcsak az erdélyi magyar közösség nem tudott mit kezdeni azokkal a traumákkal, melyek érték és feltárásuk egyaránt hoz a tudománynak elkötelezett kutató számára hálát és indulatot. Bottoni emlékeztet arra is, hogy a román történelmi emlékezetben is mérhetetlenül sok a tévképzet, a „fehér folt.”
Csak a terjedelem szab határt annak, hogy ezekre a román „fehér foltokra”, melyek felszámolása nélkül egy egész ország önképe most torz és hamis és az is maradhat, itt részletekre menően kitérjünk.
A kortárs történész kollégák érdektelensége és még inkább az állami megrendelésre készített múltfeltárás „sajátosságainak” tudható be Bottoni szerint, hogy például az ’56 utáni megtorlások, köztük a Szoboszlay–per áldozatait mindmáig nem rehabilitálták. Erről így vélekedik: „Tíz évvel ezelőtt a Szoboszlay-perről, Románia egyik legnagyobb, tíz végrehajtott halálos ítélettel végződő politikai peréről a román szakma semmit sem tudott. Ez nem is igen változott. A Tismăneanu-jelentésben és egy-két tankönyvben megjelenik, hogy ’56 után volt egy nagy megtorláshullám Romániában, ami az etnikai kisebbségeket is érintett, de ’56 feldolgozásában, Romániában alig történt előrelépés. Pedig ez a hullám sok kisebbségi csoportot érintett.”
Éppúgy sok a fehér folt a holokausztról is, mert – mint Bottoni rámutat: „a román holokauszt kérdést az 1989-es fordulatig tabuként kezelték…” Az őszinte szembenézés pedig ezután is, még sokáig váratott magára, „állami szinten 2004-ig kellett várni egy határozott lépésre, akkor egy ad hoc elnöki bizottság alapos vizsgálat után megállapította azt, amit a szakma régóta tudott, de nem épült be a román köztudatba – hogy tudniillik román holokauszt igenis létezett.”
A negyedszázaddal ezelőtti román forradalom szintén e fehér foltok egyike. Erről nemhogy társadalmi konszenzus sincs, de még a történészek sem látják egyformán azt, hogy mi is történt valójában ’89 decemberében és miért volt a romániai rendszerváltás annyira más, mint a magyar, a csehszlovákiai a lengyel vagy a bolgár. Mint elmondja: historikusi berkekben három különböző narratíva is létezik erről.
A kérdező, Tompa Andrea számára nem kérdéses, hogy Stefano Bottoni új könyvében, azt a határozott álláspontot képviseli, mely szerint „1989 decemberében egy spontán esemény zajlott, amit aztán kisajátított Iliescu és a Nemzeti Megmentési Front.”
A várva várt Nyugat–Kelet-Európa története 1944-től napjainkig szerzője (a kötet tartalomjegyzéke ide kattintva megismerhető) most így indokolja szintézisének e következtetését:
„Az 1980-as évek második feléből nagyon sok állambiztonsági jelentést ismerünk, amelyekben a gazdasági és politikai elhárítás tisztjei világosan leírják: a helyzet tarthatatlan. De a párt felső vezetéséhez már nem ér el semmi. Robbanásközeli állapotok alakulnak ki. Egy-kétezer ember megy ki az utcára, és elementáris erővel tör ki az elégedetlenség. valóban, szerintem Bukarestben dőltek el a dolgok, és nem Moszkvában. Iliescu személyéről többen beszéltek mint várományosról az 1980-as évek végén, mint gorbacsovista, technokrata politikusról. Hogy honnan tudták, még nem tudom. A „Jaltától Máltáig”-féle összeesküvés-elméletek viszont makacsul tartják magukat és szinte uralják a közbeszédet”
Bálint-Pataki József
maszol.ro

Székelyföldi nemzetközi repülőtér megvalósíthatósági tanulmányát mutatta be Szász Jenő
– Egy székelyföldi nemzetközi repülőtér megvalósíthatósági tanulmányát mutatta be keddi székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján Szász Jenő, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke.
Az MTI-hez eljuttatott közlemény és a hozzá csatolt tanulmány szerint a Hargita repülőtér a Hargita hegység lábainál, a Székelyudvarhelytől mintegy 12 kilométerre fekvő Cekend tetőn épülhetne meg. A megvalósíthatósági tanulmányban szereplő 2500 méter hosszú, 45 méter széles aszfaltozott futópálya Airbus A320-as típusú és ennél kisebb gépek fogadására lenne alkalmas.
A tanulmány elkészítői romániai, magyarországi és más új európai regionális repülőterek adatai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ha rendelkezésre áll a megfelelő méretű terület, a repülőtéri alap-infrastruktúra mintegy 15 millió eurós költséggel (4,6 milliárd forint) megépíthető.
Szász Jenő elmondta, hogy a Budapesttől és Bécstől 100-100, Pozsonytól 80 kilométerre lévő Győr-Pér repülőtér számított kiindulópontnak a Hargita repülőtér tanulmányának elkészítéséhez. Úgy vélte, a régió fejlődéséhez elengedhetetlenül fontos lenne a székelyföldi repülőtér megépítése. A Cekend tető, amelyre a repülőtér épülhetne, egyaránt mintegy 120 kilométerre fekszik a marosvásárhelyi repülőtértől és az épülő Brassó melletti repülőtértől.
„Mi ezt ajándéknak szántuk a székely közösség számára, megvalósítása csak széles körű összefogással képzelhető el” – mondta a tanulmányról Szász Jenő.
A tanulmányt egy héttel azt követően mutatta be a Nemzetstratégiai Kutatóintézet elnöke, hogy a Hargita Megyei Tanács is közzétette a megyei repülőtér-fejlesztési koncepcióját. A megyei önkormányzat a Csíkszereda szomszédságában fekvő Csíkcsicsó melletti füves repülőteret fejlesztené olyan légi kikötővé, amely összeköttetést teremthetne kis repülőgépek számára a Székelyföld és Budapest között. A megyei önkormányzat által elképzelt fejlesztési program első szakaszában 1,2 kilométer hosszú, 25 méter széles futópálya épülne.
A Hargita megyei önkormányzat keddi közleményében tudatta, hogy a fejlesztési koncepció közvitája után a Hargita megyei közgyűlés hoz határozatot a repülőtér-fejlesztésről. A közlemény szerint a megyei önkormányzat korábban a Cekend tetői és a gyergyószárhegyi repülőtér létesítéssel is foglalkozott.
„Egymást erősítő elképzelésekre van szükség, a megyei tanács pedig ezek mellé áll, mert nem szeretnénk ölbe tett kézzel ülni addig, amíg Székelyföldet autópályák keresztezik, hiszen ez egyelőre távoli álom. Egy repülőtér megvalósítása viszont hamarabb valósággá válhat, ha van rá kellő akarat” – idézte a közlemény Borboly Csabát, a Hargita Megyei Tanács elnökét. Kolozsvár(MTI)

Magyarhermányban számvetéskor
Évek fordulóján nagy a kísértése a leltárkészítésnek. Magyarhermány, a régió egyik legfélreesőbb települése szellemi és gazdasági vezetői szerint nem zárt rossz esztendőt, annak dacára, hogy életüket nagyobb kárt okozó esőzés is keserítette. Járhatóvá vált az odavezető út, s remélhető, hogy idén is bővül az infrastruktúra; összefogott az iskola és falu közösségét mozgató egyesület, és ennek hamarosan kézzelfogható eredménye is lesz, a református templomban pedig hosszú hallgatás után újból megszólalt az orgona.
Kátyúk nélkül
Bibarcfalva után letérve a kisbaconi útra, csökkentenünk kell a sebességet: a jó néhány éve húzott vékony aszfaltcsík rég megadta magát, az egyre szélesedő és mélyülő gödröket pedig nehéz kerülgetni. Változik a kép, amint Benedek Elek falujának utolsó házait elhagyjuk. Simon András polgármestertől tudjuk, a nemrég befejezett beruházást kétmillió lejjel támogatta a vidékfejlesztési ügynökség, így most percek alatt meg lehet tenni Magyarhermányig a bő három kilométeres utat. A községvezető szerint sikerének titka, hogy a júniusi esőzéseket követően idejében lépett, dokumentálta az áradás okozta károkat, javaslatokat tett, miként lehetne megakadályozni, hogy az elkövetkezendőkben hasonló megtörténjen, végül pedig nem hagyta magát egyszerű magyarázatokkal elutasítani, lerázni. „Fényképeket készítettem, bizottságot hívtam össze, megjártam a prefektúrát, erőltettem, hogy a kárt segítsenek megtéríteni. Aztán egyszer megjelent a Hivatalos Közlönyben, hogy a megyéből egyedül csak mi kaptunk pénzt. A közel 1,7 millió lejből jutott a hidak és átereszek megjavítására és a támfalak megerősítésére is, így most komolyabb esőzés után is nagyobb biztonságban érezhetik magukat a hermányiak” – mondotta nem kevés megelégedéssel Simon András.
A polgármester azt tervezi, az elkövetkezendőkben a sáncokat alakítják ki, és aszfaltoznak a falu között is. Magyarhermányt is érinti az erdei utak uniós alapból történő aszfaltozása, a nagybaconi részen Súgóban és Peleskében, Kisbaconban a Kisfenyősnél, Szárazajtán az Aranyoson és Hermányban a Feketében készül el 5,6 kilométeren az aszfaltszőnyeg. „Erre célirányosan kapunk pénzt, azaz nem költhető másra – például vízvezetésre – csakis erre. Ezt nagyon nehezen értik meg az emberek” – fejtegette a polgármester.
Tanulj, gyűjts, vásárolj!
A Máthé János Általános Iskola életében újdonság, hogy végre nem csak az udvaron, hűvösebb időben pedig az osztálytermekben tarthatják meg a testnevelés órákat. Évekkel ezelőtt, még Bardocz Csaba polgármestersége idején vásárolták meg az iskola szomszédos területén álló, romos épületet, s fogtak neki a sportterem építésének. A munka lassan ment, mert külön forrásuk nem volt, csak a megspórolt pénzükből gazdálkodhattak. Nem lett nagy, mindössze nyolcvan négyzetméteres, egyelőre hiányzik a bordásfal, s a kisebb felszerelések is, de mégis sikernek érzik az építkezés befejezését. A sportterem megépítése intézményvezetői szemmel számít megvalósításnak, a Hámor Sport- és Kulturális Egyesülettel való együttműködés pedig a pedagógus számára fontos. A jó tanulást, illetve iskolán kívüli tevékenységet díjazó Virgonc tallér program magyarhermányi meghonosítója Komporály Sándor vállalkozó volt. Mint mondja, a Marosvásárhelyi Rádiót hallgatva figyelt fel a bétai kezdeményezésre, s azon nyomban megkereste őket, hogy felhasználhatja-e tapasztalatukat. Úgy vélte, ily módon jobban megszólíthatják, tanulásra ösztönözhetik a gyermekeket, és hatással lehetne a közösségi szellem erősödésére is. Igencsak fontos elem lehetne a magyarhermányi magyarság erejének megtartása szempontjából is: a faluban felnövők nagyobb valószínűséggel térnének haza tanulmányaik elvégzését követően. A példaként szolgáló Béta, Dobó és Vágás fiataljait tömörítő Három Hegy Ifjúsági Egyesület vezetője, Gál Barna szerint, a program tanulságainak, illetve hatásának felméréséhez legalább négy-öt év tapasztalatára lesz szükség, de úgy véli, mindenképpen hasznos a részvevők számára. Tavaly az elemistákat szólították meg, akik igencsak lelkesen fogadták, hogy kézzelfogható tétje is lesz tanulásuknak. A kezdeményezés sikeres volt, némileg meglepően nem a drága ajándékokra, hanem a kis „kincsekre”, a színes ceruzákra és radírokra volt igencsak nagy „kereslet”. A kezdeményezésnek híre ment a környéken, s a székelyderzsiek és székelymuzsnaiak is érdeklődtek a Virgonc tallér iránt. A gyermekek büszkén mesélik más vidékről származó társaiknak, milyen tétje van jó iskolai előmenetelüknek.
A Máthé János Általános Iskola igazgatónője, Dimény Mónika szerint is remek ötlet volt a Virgonc tallér magyarhermányi bevezetése: amióta az évnyitón bejelentették a programot, valósággal felpezsdült az iskolai élet. „A gyermekek fantáziáját nagyon megmozgatta a nyereményalap, többen azt tervezgetik, hogy a húsvéti bárány vagy éppen a jövő karácsonyi disznó az általuk megkeresettből kerül ki. A jobb tanulók számára nem gond, hogy egy-egy feleléskor begyűjtsék a kilencesért és tízesért járó két-három tallért, de a gyengébbek is láthatóan igyekeznek, s nem kevés erőfeszítésükbe kerül, hogy ne csak hatosra, hetesre tudjanak, hanem nyolcasra, s bár egy tallért szerezzenek. Pecsétekkel láttuk el a tánckör, a kézműveskör és fúvószenekar vezetőit, a hegedűoktatót, a vallásórát tartó lelkészt is, hogy a diákjaik, a foglalkozásokon részt vevők jelenlétét igazolják. Ezekért szintén tallér jár. A félév végéig még van néhány hét, de azt hiszem, sok ajándékot kell beszereznünk, hogy minden tallért elkölthetővé tegyünk” – mondotta Dimény Mónika.
Tevékeny reformátusok
A református közösség mozgalmas heteken van túl. Advent harmadik vasárnapján a liturgiát követően a baróti Kájoni Consort régizene-együttes lépett fel. A gyermekek a karácsonyi ünnepekre való rákészülésként jó cselekedetekből „készítették el” – önzetlen, szívből jövő gesztusaik egy-egy szalmaszálat értek – a Jézuska jászolát, majd szenteste kis műsorukkal léptek fel. Másodnapon délelőtt az istentisztelet előtt a hegedűórákra járók léptek fel, délután pedig a kultúrházban színdarabot mutattak be. Karácsonyra immár ötödik esztendeje tanulnak be darabot a fiatalok, a mostani, az Angyalok és démonok közt című, egy válságot átélő házaspár kapcsolatáról szól, de jól tetten érhető benne az Úristen megváltó ereje – sikere is volt az előadásnak. Harmadnapon az időseket köszöntötték, tiszteletükre szavalatok hangzottak el, dalok csendültek fel, és ismét megtelt a templom. Karácsony negyednapja hivatalosan nem ünnep, de a fúvósok fellépésének köszönhetően kis ünnepélyesség jutott arra is.
A reformátusok az óévet éjféli áhítattal és közösségünk két himnuszának eléneklésével, végezetül Dimény Zoltán presbiter rövid, a templomtoronyban előadott trombitajátékával zárták – tudtuk meg Fancsal Zsolt Gerő lelkipásztortól.
Megújult az orgona
A reformáció ünnepén, úrvacsoraosztáskor több év kényszerű némaság után szólalt meg újra a református templom orgonája. A 171 esztendős hangszer felújítását jó kezekre bízták: a Budapesti Zeneakadémián 1994-ben végzett újtusnádi Bors László az elmúlt húsz esztendőben számos, kihívással teli munkát végzett el négytagú csapatával. Kezük munkáját dicséri többek közt a csíkszépvízi Szent László-templom 1324 sípra, 24 regiszterváltozatra és 27 sípsorra bővült orgonája, az elmúlt fél esztendőben pedig Brassóban, Parajdon és Csíkszenttamáson dolgoztak. A rövid mélyoktávos, hatregiszteres, mechanikus, barokk faragással gazdagon díszített orgonát Magyarhermányi Barabás Sámuel készítette 1843-ban. Első javítását a brassói Nagy József végezte az 1890-es években. Az első világháború közepén, 1916-ban az ón-ólom ötvözetből készült homlokzati sípjait be kellett szolgáltatni, helyettük újat – azt is rossz minőségű csatornalemezből – csak 1941-ben kapott. A tavaly elvégzett teljes körű felújítással új homlokzati sípok készültek, motorral látták el, kitakarították, és a sípok új bőrözést kaptak. – Az igazi kihívást az jelentette, hogy esztétikailag és hangzását is az eredetihez minél közelebbi állapotába állítsuk vissza. Úgy érzem, sikerült a feladattal megbirkóznunk. Külön élvezetet jelentett, hogy ilyen szépen megmaradt hangszeren dolgozhattunk – kiváló állapotban, szúmentesen maradt meg a szélláda is –, a felújítást követően pedig hangja is kivételessé vált. Remélem, sokáig szolgálja még a magyarhermányiakat – mondotta az újtusnádi szakember.
Hecser László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Konszenzusok
A korábbi kormányok, szaktárcák némelyike legalább próbálkozott, hogy az egészségügy terén rövid vagy középtávú stratégiákat dolgozzon ki. Voltak strukturális átszervezések, beruházások. Emellett persze elégedetlenségek, panaszok is, de be kell látni: azóta is ebből "él" a rendszer. A Ponta- kormány sok vizet nem zavart és nem zavar ilyen téren, kiemelkedő tevékenysége, hogy felélesztette az egészségügyikártya-bizniszt. Ha a kártyarendszer jól átgondolt lenne, ha bonyodalommentes, naprakész alkalmazásához készen állna a szükséges infrastruktúra, talán el is érné a kitűzött célt. Mindez azonban csak részben küszöbölné ki az egészségügybeli korrupciót. A másik nagy korrupciós tényező a közbeszereztetés. Még csak szándékot sem látni arra, hogy átláthatóbbá tegyék az eljárásokat, a beszállítók érdekei túlságosan sérülnének. Mint ahogy a sok kijelölt és elhalasztott határidő után jó ideje csend honol az egészségügyi szolgáltatások alapcsomagja, a fakultatív csomag, a magán egészségbiztosítóknak a rendszerbe való bevonása témakörben is, folyamatos minőségfejlesztést célzó programokról pedig aligha lehet érdemben beszélni.
Míg a szaktárca felébred, orvosaink, nővéreink szépen kivándorolnak külföldre. Döbbenetes a statisztika: tavaly közel 2500 orvos váltotta ki a külföldi munkavállaláshoz szükséges szakmai igazolást, gyarapítva a korábbi években elvándoroltak számát. Sok ezer orvosról van szó, akiket az állam gyakorlatilag külföldnek taníttat, illetve akik angliai, francia egyetemeken, kutatóközpontokban képezik tovább magukat, és kevesen térnek vissza közülük Romániába, amely Európa sereghajtójává vált az ezer lakosra jutó orvosok számát illetően.
Az orvosi kamara nem először hívja fel a figyelmet a súlyos szakemberhiányra, arra, hogy az országot elhagyó orvosok zöme fiatal, az itthon praktizáló orvosok nagy része pedig nyugdíjazás előtt áll. Hogyan lehet minőségi egészségügyi szolgáltatásokat nyújtani orvos- és szakszemélyzethiánnyal küszködő kórházainkban? Erre kellene valós megoldásokat találjanak az illetékesek, ezt kellene stratégiai kérdésnek tekinteni. Az oktatást a szürkeállomány-import eszközének kellene tekinteni, a kiváló elméket meg kell tartani, hiszen az ország gazdasága és kultúrája ebből csak nyer, jelentette ki nyíltan nemrég Anglia egyik legsikeresebb üzletembere, prominens feltalálója, Sir James Dyson. Akiket ők megtartani akarnak, azokról a mindenkori kormányaink könnyen lemondanak. Pedig politikusainknak már el kellene dönteniük, mit tekintsenek elsődlegesnek. A honvédelmi kiadások növelésére tízéves távlatban a pártok közötti konszenzust sikeresen összehozta Johannis államfő. Mikor jutnak pártjaink egyetértésre abban is, hogy az egészségügy, oktatásügy szintén prioritás?
Antalfi Imola
Népújság (Marosvásárhely)

Koprodukciók évada a magyar színházban
Kiemelkedő előadásokban és művészeti elismerésekben, díjakban gazdag évet zárt a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. A tavalyi év jelentős színházi eseményeiről és a társulat újévi terveiről Balázs Attila direktorral beszélgetünk, aki különösen fontosnak tartja a társulaton belüli jó hangulat megőrzését.
– Tavaly májusban országos bemutatóként mutattuk be Wajdi Mouawad Futótűz című drámájából született előadásunkat, amit a temesvári közönség örömmel fogadott. A Futótűzet azóta Budapesten, a Thália színházban is bemutattuk, ott is nagy közönségsikernek örvendett. Nagyon sok visszajelzésünk van és itt nem csak a kritikára gondolok, a nézőktől is kaptunk mind szóban, mind írásban visszajelzéseket a Futótűz budapesti előadásáról.
– A Futótűz azóta már Európát is elérte...
– Sajnos egyre aktuálisabb ez az előadásunk, pedig mi nem ezért tűztük műsorra, hanem a szöveg emberi és lelki mélységei miatt. Néhány napja még inkább húsbavágó ez az egész tematika. Lám-lám jósolgatni se akartunk, de kiderült hogy nincs is olyan messze tőlünk ez a téma...
– A tavalyi év egyik legrangosabb színházi eseménye volt a VI. Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó. Milyen újdonságokat hozott a TESZT?
– A TESZT keretében az útkereső előadásokat tűzzük műsorra ebből a régióból. Itt nem feltétlenül a formabontó vagy ízlés-feszegető produkciókra gondolok, hanem az új színházi formákat kereső előadásokat hívjuk meg. A kiegészítő programok gazdag kínálatából kiemelném Urbán András workshopját, amit a bukaresti, újvidéki és helyi diákokkal hozott össze. Iuliana Valsan a jelmez és díszlettervezéssel bővítette ezt a vonalat. Jónak és követendőnek tartjuk a színházi „jam”-et is, ami elindult. Ezek a pozitív hozadékai a TESZT-nek, amelynek következő kiadására már javában készülünk. A fesztivál zárónapján már kezdődik az újabb TESZT, ez sosem áll meg, olyan mint az olimpia: mindig készülünk rá, amit a közönség kap, az csak az ünnep!
– Tavaly nyáron jelentős színészek vettek búcsút a társulattól: Tokai Andrea, Tasnády-Sáhy Noémi és László Pecka Péter. Hogyan sikerült a vérveszteséget pótolni?
– Ehhez képest hat színészt vettünk fel a nyár folyamán: két bábost és négy prózai színészt. A bábosok csapatához két lány csatlakozott, a prózai színészekhez két lány és két fiú. Rögtön a mélyvízbe dobtuk őket, a Silviu Purcărete rendezte Moliendo café előadásban mindannyian szerephez jutottak, megismerhették nem csak a magyar, hanem a német társulatot is.
Ez egy másik kiemelkedő eseménye a 2014-es évnek, hogy hosszú idő után sikerült egy valódi nagy koprodukciót létrehozni a német és a magyar színház között. Bár voltak átjárások a két társulat között, közös produkcióra még nem volt példa, szerintem ez példaértékű lehet akár más társulatok számára is. Sikerült egy olyan közös hangot találni a német társulattal, aminek az alaphangját Silviu Purcărete ütötte le, Vasile Şirli hangszerelte Dragoş Buhagiar készítette hozzá a díszleteket, valamennyien jelentős alkotók, akikkel öröm volt együtt dolgozni. Az előadás visszhangjáról annyit, hogy már két meghívásunk van jelentős fesztiválokra.
– Milyen elismerésekben részesültek tavaly Csiky Gergely színház művészei?
– Voltak szép számban alkotói díjak, örömteli pillanatok az óesztendőben. Jómagam megkaptam a Magyar Művészetért Bubik István-díjat. A Megyei Tanács Pro Cultura Timisiensis díjjal jutalmazta Albert Alpárt, a társulat díszlettervezőjét és Molnos András Csaba színművészt. A temesvári Polgármesteri Hivatal decemberben kiválósági díjjal tüntette ki azokat a művészeket, akik aktívan hozzájárultak a város kulturális életének fejlődéséhez. Több más temesvári alkotó mellett Balázs Attila színész, Albert Alpár látványtervező, Lőrincz Rita színésznő és Cári Tibor zeneszerző is megkapták ezt a kitüntetést. Az előadások visszhangja és a díjak, elismerések tükrében sikeres év volt a tavalyi, nincs okunk panaszra. Nem jelentett törést az adrenalin infúzió, a sok fiatal színész érkezése, fontosnak tartom, hogy a folytonosság, a társulaton belüli jó hangulat meglegyen!
– Az új esztendőben milyen kínálattal csábítják a nézőket a magyar színházba?
– Egy lengyel szerző, Andrzej Saramonowicz Tesztoszteron című darabjának bemutatójával kezdtünk januárban. Ha a Gardénia lengyel női darab volt, a Tesztoszteron egy férfiasabb komédiázás, igazi vígjáték, amire régóta ki volt éhezve a közönség. Januárban még két bemutatóval büszkélkedhetünk: az egyik Molnár Bence egyéni műsora, a Kifordulás, amit Petőfi Sándor A helység kalapácsa című darabja alapján készített, ez elsősorban diákoknak szóló előadás. A másik a Valami csajokavagy Egyszeröt bemutatója, ami a Mady Baby folytatása lesz, az alkotók között van Borbély B. Emília, aki az öt nőt játssza, illetve Kinda Szilárd vendégművész. B. Fülöp Erzsébet rendező és Borbély B. Emília közreműködése ebben a darabban folytatódik, a helyszín ezúttal is rendhagyó, egy hotelszoba.
Elindult egy nagyobb lélegzetű koprodukció, amelyben öt színház vesz részt a munkafolyamatban Bulgáriából, Szerbiából (két színház), Szlovéniából és Romániából. Ez egy határon átívelő színházi projekt, amelyhez sajnos nem sikerült rá uniós finanszírozást találni. A Kell legyen valami című projektnek öt állomása lesz, minden hónapban egy-egy hét próba a különböző helyszíneken. A Bojan Jablanovec, a szlovéniai Via Negativa színház rendezője vezetésével zajló folyamat végén megszülető előadás bemutatója itt lesz a TESZT-en. Utána mindenik helyszínen be fogjuk mutatni ezt a koprodukciós előadást. Lesz más színházi ínyencség is: febrárban Kokan Mladenovicot várjuk, aki a Koldusoperát rendezi meg a társulattal, de nem a Brecht-féle darabot, hanem az eredeti John Gay-féle Koldusoperát! Kokan rendezte előadást kétszer is láttunk a TESZT keretében: az újvidéki Ember tragédiáját és az Opera Ultimát, amelyik a tavaly pécsi fesztivál fődíjat nyerte meg. Az évad utolsó nagyszínpadi rendezője az újvidéki László Sándor lesz, aki már többször rendezett nálunk és nem szorul bemutatásra.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Várak, kastélyok, iskolák
Nem kell a kákán is csomót keresnünk, amúgy is szembeötlő errefelé. A Sepsiszentgyörgyön megjelenő román nyelvű lap, a Mesagerul de Covasna teljes oldalt szentel a barcasági, Brassó környéki várak bemutatására (2015. jan. 5.). Még azt sem mondhatjuk, hogy elfogult a tanulmányocska, szerzője ismeretlen, az Agerpres hírügynökség jegyzi csak. Elakadok már az elejét olvasván, és többször is, mert Ludovic de Anjounak nevezi egyik nagy magyar királyunkat a 14. századból, Nagy Lajost. Ő adott a szászoknak jogot, hogy várat építsenek a Törcsvári-szorosban.
Fogaras várával kapcsolatban jegyzi a dolgozat, hogy Stefan Mailat (így) vette birtokába a várat. A Majláth család nevét azért illett volna helyesen leírni, azt is, hogy a várat I. Rákóczi György, Erdély fejedelme a feleségének, Lorántffy Zsuzsannának adományozta, aki román nyelvű iskolát létesített „Isten dicsőségére és az oláh nép épülésére”(1657). Nekünk, „romániai magyaroknak” óhatatlanul eszünkbe jutnak lepusztított iskoláink, falvaink, magyar városaink. Arról is van tudomásunk többek között, hogy a törcsvári (Bran) kastélyt a vajdahunyadi Hunyadi-vár középkori bútoraival rendezték be, mutogatván a román kultúrát. A kommunista államosítás idején kifosztották a románok, aztán elmentek, hagyván ebek harmincadjára.
Az is zavar az írásban, de az ejnye-bejnyén nem sokkal túl, hogy az erdélyi fejedelmek nevét helytelenül, románra idomítva írják, a Bethleneket, a Báthoryakat, Rákócziakat átkeresztelve Gabrielre stb. Még akkor is számon kell kérnem, mit is építettek a románok akkor, azután – még akkor is, ha a szerző elmondja, hogy Brassóföldvár neve a románban Feldioara, s a magyarból vették a nevet. Mindenképpen helyesnek tartom a várak számbavételét, ám a sok ortodox templomot, iskolát, melyek a középkori erdélyi fejedelmek, uralkodók jóvoltából kerültek a románság hasznára, épülésére, kár volt feledni annyi évszázadon át. Ezért csomós a román káka szára.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Médiapuccs az önkormányzati napilap ellen?
Ugyanaz a csapat, ugyanaz a tartalom, mint az Udvarhelyben, mégis más újság a nemrég megjelent mihir.ro. Titokzatosságok az udvarhelyi médiában.
Az új év egy új hírportált is hozott az udvarhelyieknek. Január 5-én este volt először nyilvánosan is olvasható a mihir.ro. Az új portálon az Udvarhelyi Média Kft. által közpénzen kiadott Udvarhely napilap újságíróinak írásai olvashatóak, és a visszamenőleg feltöltött szövegek is sokban megegyeznek a napilap archív anyagával. A friss hírek esetében pedig gyakran észlelhető, hogy az aznapi vagy következő napi újság tartalmát láthatjuk webre szerkesztett formában.
Köztudott, hogy a nyomtatott napilap online változata készülőben van – valószínűleg udvarhely.ma webcímen, hiszen az újságírók e-mail címe a Hargita Népétől való adminisztratív elszakadás után erre a domainre változott. A fentiek miatt sokan feltételezhették, hogy az új portál és az Udvarhely tulajdonosi köre megegyezik.
Ugyanaz, csak más a gazda
A két újság tartalmának és munkaközösségének hasonlósága miatt először fel sem tűnt, hogy a weboldalon sehol nincs feltüntetve az Udvarhelyi Média Kft., illetve semmilyen kötődés nem utal a nyomtatott lapra. Kiderült, hogy a két média terméknek nincs is anyagi vagy jogi kapcsolata.
Jakab Árpád az Udvarhely napilap főszerkesztője, aki egyben a mihir.ro egyik szerkesztője – a portál impresszumában jelenleg nincs feltüntetve főszerkesztő – kérdéseinkre csak szűkszavúan válaszolt, azzal az indokkal, hogy hamarosan sajtótájékoztatót tartanak munkatársaival közösen, ugyanis az új portált közösen indították az újságírók magántőkéből finanszírozva azt.
Kérdésünkre, hogy akkor mi lesz az Udvarhely napilap online változatával, azt a választ kaptuk, hogy készül, és egymástól függetlenül működnek majd.
Egy szerkesztőségben a konkurenciával
Arról, hogy két konkurens hírportál miként tud ugyanazzal a stábbal működni, az Udvarhelyi Média Kft. menedzserét, az Udvarhely Napilap felelős kiadóját, Farkas György városmenedzsert kérdeztük.
Farkas György elmondta, jelenleg csak magánvéleménye van a kialakult helyzetről, ő is már csak akkor értesült az új portálról, amikor az publikussá vált, és nem tud többet róla. Azt Farkas is megerősítette, hogy nem áll kapcsolatban egymással a két médiatermék.
Kíváncsiak lettünk volna, hogy mi a kiadó álláspontja azzal kapcsolatban, hogy a csapatuk saját, induló hírportáljuknak állított konkurenciát, vagy miként véleményezik, hogy egy közpénzen működtetett szerkesztőség kihasználja annak infrastruktúráját magánvállalkozás céljára, de Farkasnak az ügyben még nincs hivatalos álláspontja.
Mint elmondta, már részben beszéltek erről a polgármesterrel és lesz ennek folytatása, de most nem kíván részletekbe menni. Farkas azt ígérte, hamarosan meg lesznek a következményei ennek a folyamatnak, de nem hajlandó kérdéseinkre válaszolni. Elmondása szerint hivatalos álláspontja az Udvarhelyi Média Kft.-nek várhatóan a jövő héten lesz az ügyben.
Egyébként Jakab Árpád kérésére a részlétesebb kérdéseinket a mihir.ro csapatához még kedden délután írásban elküldtük, de válasz azóta sem érkezett.
KAKASY BOTOND
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Belföldi hírek
Nem dönthetnek a megyei tanácsok
A kormány egy tegnap hozott határozattal kiiktatta a megyei önkormányzatokat a települési költségvetések kiegyensúlyozási folyamatából. Amint Darius Vâlcov pénzügyminiszter ismertette, a települések ezentúl közvetlenül a pénzügyminisztériumtól kapják meg a költségvetéseik kiegyensúlyozására szánt összegeket, amelyek megállapításánál a közigazgatási egység lakosainak számára, területének méretére, útjainak a hosszára lesznek tekintettel.
A kormányhatározat ugyanakkor biztosítja, hogy a községek költségvetése legkevesebb 1,5 millió lej, a városoké legkevesebb 6 millió lej, a megyei jogú városoké legkevesebb 20 millió lej, a megyeszékhelyeké legkevesebb 50 millió lej legyen, a megyék számára pedig 80 millió lejben állapítja meg a költségvetés alsó határát. A miniszter úgy vélte, hogy az új rendszer kizárja a politikai beavatkozásokat a költségvetés kiegyenlítésének folyamatából, hiszen a megyei önkormányzatok nem szólhatnak már bele ebbe. Vâlcov szerint az ország 3180 települése közül több mint 2000-nek nő meg jelentősen a költségvetése. Hozzátette, hogy a rendszer elsősorban a szegény településeket segíti. „Ha négy évig megőrizzük ezt a költségvetés-kiegészítési rendszert, a legszegényebb vidékek polgármestereinek nem marad 2018-ra mentségük arra, hogy a településeiken esetleg nincsen ivóvíz és szennyvízhálózat, nincsenek korszerűsítve az iskolák” – jelentette ki a miniszter.
RMDSZ-es konzultáció
Megkezdte nyilvános konzultációját az RMDSZ alapszabályzatának és programjának módosításáról, eszerint „bárki jelezheti és elküldheti észrevételeit a dokumentumokkal kapcsolatban, emellett civil szervezetek, egyházak, szakmai csoportok képviselőit és véleményformálókat kérünk fel arra, hogy meglátásaikkal segítsék munkánkat. Célunk, hogy széles társadalmi alapokon nyugvó programot, valamint a hatékony működés előfeltételeit megteremtő alapszabályzatot dolgozzunk ki” – nyilatkozta Kovács Péter. A főtitkár ismertette a kongresszusi ütemtervet: március 17-én zárul a jelentkezés azok számára, akik megpályázzák a szövetségi elnöki tisztséget, az alapszabályzat- és programmódosító javaslatokról március 28-án a Szövetségi Képviselők Tanácsa szavaz, a szövetség 12. Kongresszusa április 17–18-án, Kolozsváron kerül megszervezésre.
Hitelgarancia első otthonra
A kormány tegnapi ülésén 2,5 milliárd lejben állapította meg az Első otthon lakásvásárlási ogramra fordítható hitelgarancia keretét. A program folytatása mellett arról is döntés született, hogy a bankok számára tavalyra megállapított és megmaradt államilag garantált hitelkeretet felhasználhatják idén is.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nuland Bukarestben: kell a Nagy Testvér-törvény
A távközlési adatforgalom megfigyelését a hírszerzés számára könnyebbé tevő „Nagy Testvér-törvények” elfogadásának szükségességéről, a két ország közötti stratégiai partnerség és a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzéséről tárgyalt szerdán Bukarestben a román állami vezetőkkel Victoria Nuland, az Egyesült Államok Európáért és Eurázsiáért felelős helyettes államtitkára.
Nulandot először Klaus Johannis államfő fogadta, akinek az amerikai kormánytag elmondta: elsősorban miatta érkezett Bukarestbe, azért, hogy őt láthassa. Ezt arra reagálva jelentette ki, hogy Johannis közölte: örül, hogy Nuland már mandátuma legelején meglátogatta az országot, de nem tudja, hogy ez neki szól-e.
A beszélgetés során Johannis üdvözölte, hogy az amerikai cégek érdeklődnek a romániai haditechnikai és a gazdaság egyéb területein meglevő befektetési lehetőségek iránt, és a román piacon való jelenlétük növelésére biztatta őket. Az államfői hivatal közleménye szerint a felek kiemelték a Románia által az igazságügyi reform és a korrupció elleni küzdelem terén elért fejlődést.
Az aktuális politikai témákkal kapcsolatosan Johannis megerősítette az ország elkötelezettségét a NATO-n belüli vállalásai tejesítésére, arra, hogy biztosítja a védelmi kiadásokra a szükséges forrásokat.
Bukarestben járt a brit külügyminiszter
Klaus Johannis államfővel és Victor Ponta miniszterelnökkel tárgyalt szerdán Bukarestben Philip Hammond brit külügyminiszter. Johannis – utalva az uniós országok polgáraival szembeni brit korlátozásokra – a szabad helyváltoztatás fontosságát hangsúlyozta. A Pontával folytatott megbeszélés során a gazdaság, a biztonság és a védelem terén fennálló partnerség elmélyítéséről esett szó.
A Johannisszal folytatott megbeszélést követően Nulandot Bogdan Aurescu külügyminiszter fogadta, aki kulcsfontosságúnak nevezte a két ország közötti partnerséget.
Nuland az afganisztáni és más hadszíntereken meglevő katonai együttműködést méltatta, egyben washingtoni látogatásra hívta a román külügyminisztert.
A politikus köszönetet mondott Romániának, amiért hozzájárul a regionális, az euroatlanti és a globális biztonság megteremtéséhez.
Aurescu a megbeszélésen felvetette az új bukaresti amerikai nagykövet kinevezésének szükségességét és a román állampolgárokkal szembeni vízumkényszer feloldását is. Azt is kifejtette, hogy Bukarest támogatja Moldova EU-integrációját, és kiáll Ukrajna területi egysége és szuverenitása mellett.
Nuland Victor Ponta miniszterelnökkel is megbeszélést folytatott. Ezen a megbeszélésen is a stratégiai partnerség elmélyítése és a régió helyzete képezte a fő témát. Ponta ismertette az igazságügyi reform és a korrupció ellene küzdelem eddigi eredményeit, és leszögezte: a kormány elkötelezett ezek folytatása iránt. Közölte: a megbeszélés lényege, hogy változtatni kell a politikai kultúrán.
Az amerikai kormányilletékes ezt követően Călin Popescu-Tăriceanuval, a szenátus és Valeriu Zgoneával, a képviselőház elnökével, valamint a parlamenti pártok vezetőivel is találkozott. Kiszivárgott értesülések szerint a találkozón Nuland – a terrorellenes küzdelemre hivatkozva – többek között szorgalmazta az olyan törvények elfogadását, amelyek megkönnyítik a hírszerzés számára az internetes és mobiltelefonos kommunikáció megfigyelését és lekövetését.
A köznyelvben csak Nagy Testvér-törvényként emlegetett jogszabályt, amely kötelezte volna a távközlési cégeket, hogy tárolják az adatforgalmat, és igény esetén engedjenek betekintést a szolgálatoknak, illetve azt, amely kötelezővé tette volna a név szerinti regisztrációt feltöltős mobilkártya esetén, kemény bírálatok érték, és az alkotmánybíróság is ellenük foglalt állást.
Nuland emellett a sürgősségi kormányrendeletek számának csökkentését szorgalmazta, valamint a korrupt politikusok helyett fiatal szakértők bevonását kérte az ország ügyeinek irányításába, illetve a jogállamiság megszilárdítását és egy új választási törvény elfogadását nevezte fontosnak.
Victoria Nuland európai körútjának állomásaként érkezett Bukarestbe, a körút Románia mellett Németországot, Franciaországot és Bulgáriát érinti. Később John Kerry amerikai külügyminiszterrel együtt tárgyal Szófiában, ahonnan Párizsba utaznak tovább.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Bajor-ügy: halasztottak a váradi utcanévperben
Február közepére halasztotta a nagyváradi ítélőtábla szerdán annak az ügynek a tárgyalását, amelyben az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) két évvel ezelőtti döntését támadta meg magánszemélyként Kristófi Kristóf, Bősze László és Kolozsi Árpád.
Az Erdélyi Magyar Néppárt által alapított Bihar megyei magyar jogvédő bizottság tagjai közül utóbbi ügyvédként is képviseli a felpereseket, akik azért kértek jogorvoslatot, mert a diszkriminációellenes tanács korábban elutasította a Bajor Andor utca átnevezésének kivizsgálását, arra hivatkozva, hogy a panasz benyújtói nem közvetlenül érintettek és érdekeltek a városi tanács erre vonatkozó határozatában.
Kristófi, aki egyben az EMNP váradi szervezetének elnöke, emlékeztetett, miután kézhez kapták a CNCD döntését, előbb a helyi törvényszékhez fordultak, ám onnan elutasították őket, és az ítélőtáblát jelölték ki illetékes hatóságként. A három magánszemély mellett az EMNP váradi szervezete is csatlakozni akart a perhez, ám ezt a talárosok legutóbb elutasították, csakhogy a székhelyváltoztatás miatt az erre vonatkozó értesítést csak tegnap kapták kézhez, a fellebbezési időszak miatt pedig halasztani kellett.
Kristófi tájékoztatása szerint öt napjuk van a döntést megtámadni, de várhatóan ezzel most nem fognak élni, hanem hárman magánszemélyként viszik tovább az ügyet. „Alapos kivizsgálást szeretnénk, ellenkező esetben az európai emberjogi bírósághoz fordulunk” – szögezte le a néppárti vezető.
Mint beszámoltunk, két évvel ezelőtt a partiumi megyeszékhely Bajor Andor utcája lakóinak kérésére a helyi tanács – beleértve az RMDSZ-frakciót is – polgármesteri ajánlással, egyhangú szavazással Veteranilor névre keresztelte az említett külvárosi utcát.
A Váradon született író, publicista nevét egy biharpüspöki utca vette fel. Kolozsi Árpád korábban kijelentette: a lakosoknak jogukban áll aláírásgyűjtéssel kérni utcájuk nevének megváltoztatását, de diszkriminációnak minősíthető az, ahogyan Ilie Bolojan polgármester és az önkormányzat helyt adott ennek a nyilvánvalóan etnikai indíttatású kérésnek.
Vásárhelyi-Nyemec Réka
Krónika (Kolozsvár)

Elégedett a Maros Művészegyüttes igazgatója
Csaknem hat évtizedes fennállásának a leggyümölcsözőbb évét zárta a Maros Művészegyüttes – jelentette ki Barabási Attila Csaba, az intézmény igazgatója. Mintegy százezer néző volt kíváncsi előadásaikra, ugyanakkor úgy vélik, a minőség szempontjából is nagy előrelépés történt.
„Nem tévedek, ha azt állítom, hogy ilyen színes palettával eddig még soha nem rendelkezett az 1956-ban létesített együttesünk. Az elmúlt esztendő a csúcsok megdöntéséről is szólt: két tagozatunk kilenc előadást tűzött műsorra, amit hozzávetőlegesen csaknem százezer néző tekintett meg” – számolt be a marosvásárhelyi néptáncosok sikereiről az együttes vezetője. A meglepően nagy, vagy egyeseknek akár irreálisnak tűnő nézőszám annak is köszönhető, hogy a tavaly ősszel, a Borgói Hágón szervezett Fokhagyma Fesztiválon csaknem huszonötezer résztvevő követte a két tagozat műsorát. Nem csak a népünnepélyeket használta ki 2014-ben a művészegyüttes; az Iskola másként nevet viselő program keretében a két tagozat egy hét alatt csaknem húsz előadást tartott mintegy hatezer kisdiáknak. Az igazgató megítélése szerint ebből is kiderül, mennyire indokolt volna bevezetni a néptáncoktatást az iskolai programba.
Barabási ennél is fontosabbnak tartja, hogy minőségileg is nagyot sikerült lépni. „Úgy érezzük, egyre inkább és egyre jogosabban kacsingathatunk a táncszínház felé. Az év közben érkezett rangos meghívások, mint például a budapesti Művészetek Palotájába vagy a Hagyományok Házába, arról tanúskodnak, hogy az anyaországban nem csak hogy számon tartanak és követnek, igényelnek is, meg ajánlgatnak másoknak” – értékelte Barabási Attila Csaba. Szerinte az is sokat elárul az utóbbi évek arculatváltásáról, hogy a művészegyüttes számos rendezvénynek – mint például a Maros Fesztivál, a Magyar Kultúra Napja, a Forgatag, a Bartók-centenárium, a Gyöngykoszorú, a Székelyföld Napok vagy a Széllyes Sándor Népdalvetélkedő – a fő- vagy a társszervezője.
Az igazgató annak is örül, hogy a külföldi turnék mellett a kis, eldugott, akár szórványtelepülésekről érkező meghívásoknak is eleget tudnak tenni. Az elmúlt évben olyan falvakba jutottak el, amelyeknek kis kultúrotthonaiban évtizedek óta nem lépett fel egyetlen hivatásos együttes vagy színjátszó csoport sem. „Ha csak az anyagiakat nézzük, a szórványba eljutni vagy egy-egy kis faluba kész bukás. De a mérleget helyre lehet billenteni egy itthoni telt házas előadással. A bevételnél viszont sokkal fontosabb eljuttatni a néptáncot és a népdalt mindenhova, ahol igény mutatkozik rá. Arról nem is beszélve, hogy ezekben a kis eldugott falvakban mi is tanulunk mindig valamit” – fejtette ki az együttes vezetője.
Közben a kövesdombi székház épületében is pezsgett az élet. A színpad és a próbaterem szinte reggeltől estig foglalt, de az előcsarnok is megtelt élettel. A fotótárlatot a népviseleti kiállítás követte. A műsoron lévő előadásokról szólva Barabási Attila Csaba elmondta, hogy az első világháború kitörésének emlékére összeállított Imádság háború után című előadásnak akkora sikere van, hogy valószínűleg a centenárium végéig, azaz 2018-ig kell hogy játsszák.
A gondot, mint mindenütt a művelődési élet terén, a rendkívül alacsony bérezés jelenti, amit az együttes vezetői a külföldi vendégszereplésekkel próbáltak némileg kárpótolni.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

A történettudomány rendszerváltása
Kerekasztal. Le kell számolnunk számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást – vélik a Veritas Intézet vezetői.
A huszonöt éve bekövetkezett rendszerváltozás talán a história világát formálta át a legjelentősebben a tudományok közül, s ebben komoly szerepe volt Antall József néhai miniszterelnöknek. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatójával, Szakály Sándorral és helyettesével, Marinovich Endrével, Antall József egykori kabinetfőnökével beszélgettünk.
Sinkovics Ferenc: Azt tudjuk, hogy a Kádár-rendszer a kommunizmus és a Szovjetunió bírálatánál húzta meg a kutatások és a feltárások határát a történészek számára. Önnek mégis megjelenhetett egy tárgyilagos hangú kötete a Horthy-kor katonai elitjéről. Ezt hogy engedhették meg?
Szakály Sándor: A határok szigorúak voltak. M. Somlyai Magda és Karsai Elek közzétett egy dokumentum-összeállítást 1970-ben a második világháborús magyarországi „felszabadító harcokról”, A felszabadulás krónikája címmel. A kötetbe bekerült néhány olyan korabeli levél, jelentés és feljegyzés is, amely a Vörös Hadsereg katonáinak viselt dolgairól szólt. Ezt a könyvet azonnal bevonták. Ha egy kutatásnak és publikációnak nem volt kommunistaellenes éle, akkor nem akadályozták az embert. Ez már persze az 1980-as évek második felét jellemezte. Persze még akkor is működtek a régi, keményvonalas reflexek. A magyar katonai elit című könyvem szinopszisát egy teljes évig tologatták ide-oda a szerkesztők, nem merték a kiadó vezetője, Kardos György elé vinni. Kardos előbb katpolos, majd ÁVH-s tiszt volt a Rákosi-érában… Nos, amikor megnézte végre a szinopszisomat, csak annyit mondott, kössenek szerződést a szerzővel. Nagy áttörésnek számított, amikor a História című történelmi folyóirat 1988-ban elsőként közölt cikket idehaza a Molotov–Ribbentrop-paktumról, annak a szövegét is közreadva. Korábban a paktum létét is tagadni kellett. –
Marinovich Endre: A szigorúan vett tabuk közé tartozott az úgynevezett 1944–45-ös átmenet időszaka, pontosabban az, hogy miként rekrutálódtak a kommunista előd- és utódpártok, milyen szerepet játszottak és hogyan tevékenykedtek valójában ekkor. Tabu volt a Moszkvából visszaérkezett kommunisták és az itthon maradt elvtársaik közötti feszültség kérdése is. Léteztek ugyanis zártkörű kiadványok, az MTI készítette ezek egy részét nyugati fordításokból, de csak az elit tagjai kaptak belőle. Zártkörű változatban jelent meg például Churchill kötete is a második világháborúról. Ugyancsak így adták ki a jugoszláv Edvard Kardelj híres könyvét, Az új osztályt. Ha egy kutató ügyes volt, ismerte a beszerzési forrásokat, akkor informálódni tudott.
S. F.: Más kérdés, hogy mit kezdhetett az információkkal. A publikációiban nem hivatkozhatott rájuk, ugye?
Sz. S.: Azért nemcsak a publikálás, de a kutatás szabadságát is korlátozták. Egyetemi hallgatóként szerettem volna adatokat gyűjteni a Párttörténeti Intézet Archívumában. Egy kommunista összeesküvés történetét kutattam, amely az Eötvös-collegiumban szerveződött, s az érintettek kapcsolatba kerültek Rajk Lászlóval is! Az intézetből azonban az a válasz érkezett a kérelmemre, hogy egyetemi hallgatók számára nem biztosítják a kutatás lehetőségét.
M. E.: Nem volt mindegy, ki milyen ponton feszegeti a határokat. Az 1960-as évek végén, amikor a közgázon a public relationsból írtam a doktori dolgozatomat, ez a téma idehaza még teljesen ismeretlen volt. Másfél évig házaltam az anyaggal, míg végre hajlandók voltak kézbe venni, bár több esetben is figyelmeztettek, hogy ebben a témában Magyarországon nem lehet doktori címet szerezni. Ekkor találkoztam egy keletnémet professzorral, akinek szintén a PR volt a kutatási területe, s ő is akadályokba ütközött. De rájött, hogy ha azt a nevet adja a PR-nak, persze németül, hogy szocialista nyilvánossági munka, akkor könnyen boldogul. Követtem őt.
S. F.: Emlékszem arra a visszhangra, amely Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyvének megjelenését kísérte 1968-ban. Ez a kötet jelentette a történettudomány rendszerváltozását? Sz. S.: A közvélemény számára nagy áttörést jelentett. Mert rendes, de megtévesztett, illetve áldozatul odadobott embereknek ábrázolta az egyszerű katonákat. A tisztek azonban fasiszták maradtak. Ezért nem is volt sikere az emigráció körében.
M. E.: Nézőpont kérdése minden. Itthon bátor és előremutató személyiségnek tekintették Nemeskürty Istvánt, Márai Sándor viszont egyszerűen csak kommunista irodalomtörténésznek nevezte a naplójában.
Sz. S.: A nézőpontról jut eszembe: kezdetben a magyarországi Tanácsköztársaság történetével sajátosan bánt a rendszer, mert Rákosi ugyan jelentős szerepet nem vitt benne, de a tevékenységét illett volna kiemelni, Kun Béla pedig Sztálin haláláig még „rossz ember” volt. De ahogy Rákosi távozott a Szovjetunióba, és Kun Béla is a „törvénytelenségek áldozatává” nemesült, már más hangvételű írások jelentek meg. Persze az igazi elemzése mind a mai napig várat magára. Akárcsak Károlyi Mihály tevékenységének és életútjának kritikus értékelése, Litván György és Hajdu Tibor munkái ellenére. Nem véletlen, hogy egykoron Károlyi visszaemlékezései is csak bizonyos szövegrészek elhagyásával jelenhettek meg idehaza a szocializmus évtizedeiben, és az 1945 előtt emigrációban eltöltött éveivel kapcsolatban is lenne még mit feltárni.
S. F.: Milyen konkrét jelei voltak annak a nyolcvanas évek második felében, hogy a történettudományban is változások következnek? Erdély témájának előtérbe kerülése például ?
Sz. S.: Trianon és Erdély nagyon érzékeny problémának számított. Az akkori, hivatalos állásfoglalás szerint ha voltak is rendezetlen kérdések Magyarország és szocialista szomszédai között, azokat a proletár internacionalizmus úgyis megoldja. Ezért óriási vitákat váltott ki Illyés Gyula témába vágó cikke a Magyar Nemzetben vagy a Köpeczi Béla által szerkesztett háromkötetes Erdély-történet. Ráadásul a magyar értelmiségi elitben voltak olyan nagy műveltségű, elcsatolt területekről származó egyéniségek, akik bekerültek itt az MSZMP „struktúrájába”, de nem akarták megtagadni a gyökereiket. Azzal aztán, hogy a nyolcvanas évek közepén létrejött a Magyarságkutató Intézet, már érezni lehetett, hogy jelentős változások következhetnek.
S. F.: Nem lehetett könnyű Juhász Gyulának, aki az intézetet vezette…
Sz. S.: Többszörösen sem. Ha jól emlékszem, 1978-ban jelent meg egy kötete az 1943-as magyar–brit titkos tárgyalásokról. Közreadott benne egy dokumentumot, amelyben Molotov azt mondja a moszkvai brit követnek, hogy mindazért, amit a magyar hadsereg művelt a Szovjetunióban, az egész magyar népnek felelnie kell. És ez véletlenül átment a Kossuth Könyvkiadó szerkesztőin, vagy szándékosan behunyták a szemüket. Nem tudni.
S. F.: Antall József történész volt. Mint miniszterelnök milyen szerepet szánt a történettudománynak? M. E.: Ezt így talán nem is tudta átgondolni, annyira gyorsan zajlott a változás. Még 1988 nyarán összefutottam vele az autójavítóban. Antall József akkor úgy látta, nagyon lassan mozdulnak a dolgok a politikában, öt éven belül semmi érdemleges sem történik majd. Nem lett igaza. Egyébként történészi munkássága mindig is szerepet játszott politikai pályafutásában, a történelem nála a munka szellemi hátterét adta. Nemzetközi tárgyalásain is szívesen vették a partnerei, hogy háttér-információkkal, történelmi összefüggések feltárásával ábrázolta számukra a kelet-közép-európai változásokat. Hiába járt le az előre meghatározott harmincperces tárgyalási idő, amikor megbeszélést folytatott például az idősebb George Bushsal, az amerikaiak mindig hosszabbítottak, mert az elnököt annyira érdekelték a térségbeli mozgások történelmi mozgatórugói.
S. F.: Németh Miklós tisztelte Antall Józsefet, de azt írja könyvében, ezek az előadások néha türelmet próbálóan hosszadalmasak voltak…
M. E.: Egyszer egy tárgyalás előkészítése során meg is üzenték az amerikaiak, ha lehet, akkor a megbeszélések során hagyjuk el a történelmi hátterezést. Pedig nem sokat tudtak a térségről. Henry Kissinger sem. Ő azt mondta egyszer, sajnos az amerikai kongresszusban és a szenátusban összesen öt ember tudja, mi a különbség Szlovákia és Szlovénia között, de csak azért, mert ők kelet-európai származásúak. Na akkor tudják-e, mi az a Szlavónia? – kérdezte Antall József, mire Kissinger csak nézett, elkerekedett szemekkel. Persze még a hazai pragmatikusok is rossz néven vették a történelmi hátterezést. Olyan emberekről beszélek, akik ma is úgy vélik, hogy az általános műveltségnek nem kell szerepet játszania a politikai döntéshozatalban.
S. F.: Mit tett a miniszterelnök a régi, szocialista típusú történelemszemlélet megváltoztatásáért?
Sz. S.: Antall Józsefnek 1991-ben volt például egy hosszú és nagy beszéde a Hadtörténelmi Intézet és Múzeumban. A magyar királyi 2. honvéd hadseregre emlékezett. Gyakorlatilag azt mondta ki, hogy a Horthy-kor Magyarországa nem egy fasiszta állam volt, a katonák, akik elestek a Donnál, nem számkivetettek, nem halálra ítéltek, de nem is fasiszták voltak. A politikai baloldalon igen nagy felzúdulás követte ezt a beszédet. Egyébként mondott egy hasonló beszédet is augusztus 20-án 1993-ban. M. E.: Igen, ez az utolsó nagy beszéde volt. Történelmi áttekintést adott benne a magyarság sorsáról, összekapcsolta a napi politikai ügyeket a történelem eseményeivel, a beszéd tele volt analógiákkal, párhuzamokkal.
S. F.: Azelőtt ez nem volt szokás…
M. E.: Nem, mert a pártállami politikusoknak nem volt meg ehhez a műveltségük. Németh Miklós kiemelkedik közülük, bár még ma is érezni rajta az apparátcsik stílust. Antall József az alapvető történelmi köteteket behozta a miniszterelnöki dolgozószobájába. Bizonyos problémák áttekintésénél például kinyitotta ezt vagy azt a könyvet. Nem konkrét megoldási módokat keresett bennük, hanem inspirációt.
S. F.: Volt kedvenc történelmi témája?
M. E.: Például a szociális piacgazdaság kialakulása ilyen volt, Oskar Lange könyvei is ott sorakoztak a szobájában a polcon.
S. F.: A történettudományban lezajlott rendszerváltozás nem okozott egyfajta zavaró tarkaságot?
Sz. S.: A sokszínűség nem rossz dolog, de ez csak a megközelítések tarkaságát jelentheti, s nem a tényekét. Egyébként az a helyzet állt elő, hogy a történettudomány a rendszerváltás előtt számos kérdésben, így például a Horthy-korszak megítélésében is sokkal árnyaltabb volt, mint a rendszerváltoztatás után tíz évvel. Ma kizárólag 1944 alapján ítélik meg a korszakot, s ebbe vastagon belejátszanak az aktuálpolitika szempontjai is. A két világháború közötti korszakot csak fekete-fehérben láttatják egyes kutatók.
S. F.: Szerencsére vannak árnyaltabb ábrázolások is.
Sz. S.: Bizonyos tévhiteket évtizedek alatt sem lehet kiverni az emberek fejéből. Ilyen például az, hogy Magyarország törvénytelenül hadat üzent a Szovjetuniónak. Magyarország egyrészt nem üzent hadat Moszkvának, másrészt az, hogy Bárdossy László miniszterelnök-külügyminiszter bejelentette, hogy Magyarország az őt ért nem provokált támadás következtében a hadiállapotot a Szovjetunióval beállottnak tekinti, nem volt törvénytelen. Ezt már a nyolcvanas években leírtam, de sok közíró, publicista még ma is a régi lemezt forgatja. Mindig az adott korból és annak viszonyaiból kell kiindulni. Azt kell megnézni, hogy az adott időszakban hol tartott Magyarország, mennyiben lehetett összevetni Olaszországgal, Romániával, Lengyelországgal… Magyarország akkor Európa középmezőnyében volt, annak is a felső részében.
M. E.: Ausztria és Magyarország gazdasági mutatói között nem volt érdemi különbség az 1930-as évek végén. Egy szemtanútól hallottam, hogy 1947-ben Budapesten már megindult az élet, kinyitottak az üzletek, működtek a mozik, az éttermek, Bécsben viszont ekkor még nem volt közvilágítás sem, és romok között botorkáltak. Ezt az előnyét viszont Magyarország 1950 és 1955 között elherdálta.
Sz. S.: Trianon után ez a kisemmizett kis ország húsz év alatt Európa középmezőnyének felső sávjába emelkedett. Túllépve olyan országokat is, amelyek jelentős területeket és erőforrásokat szereztek tőle.
M. E.: Éppen az a Veritas Történetkutató Intézet fő feladata, hogy leszámoljon számos olyan sztereotípiával, amely ma is uralja a közgondolkodást, s erre csak ráerősítenek bizonyos publikációk, megnyilatkozások. Sajnos az emberek kényelmesek, nem akarják átgondolni azt, amit egyszer már a fejükbe tuszkoltak. Ennek szellemében készülünk például a kiegyezés 150. évfordulójára is, amelyet egy eddig kevéssé ismert összefüggésrendszerbe helyezünk, s megmutatjuk a horvát–magyar kiegyezés történetét is. Mert erről csak nagyon kevesen tudnak. - Sinkovics Ferenc
Magyar Hírlap

Asszonysorsok Erdélyben
Ugron Zsolna: A nádor asszonyai – Libri Kiadó, Budapest, 2014
A tavalyi irodalmi sikerlista regénye, Ugron Zsolna Erdélyi menyegző című könyvének folytatása, A nádor asszonyai karácsony előtt már a könyvesboltokban volt, éppen jókor, hogy a karácsonyfa alá kerülhessen. A szerző megígérte – be is tartotta ígéretét –, hogy elkészül a trilógia második része. Kíváncsian vártuk, hogyan alakul a szerencsétlen sorsú, szépségéről, eszességéről híres Báthory Anna története, mellette, körülötte a békére áhítozó, de örökösen hadakkal viaskodó Erdély és a Felvidék várainak, népének élete a 17. században. A történet szálai a határokon túlra is elvezetnek, Isztambul szultáni háreme, a belgrádi padisah asszonyainak kincsesházai, híres szerája, a lengyel királyi udvar is színhelye a történetnek. Ebben a forrongó világban a bécsi udvar, az erdélyi fejedelem, a havasalföldi vajda és a mindenható török szultán küzdőterén mit tehetnek, hogyan fonják, szövik a hálót az uralkodó házak, a gyorsan és gyakran gazdát cserélő várak falai közt az anyává lett lányok és megözvegyült asszonyok? Miképpen ragyog fel és lesz mind fényesebb Esterházy Miklós csillaga? Ő, a valahai hadnagyocska nádor lesz, Magyarország legnagyobb méltósága. Talán nemcsak vitéz, hanem boldog is lehetne, Báthory Anna mellett élete teljesebbé válna, olyan asszony mellett, aki haláláig szerette, akinek ő is támasza lehetett volna.
De a másik asszony, a rendtevő, a nevelő és mindent előre látó Várday Katalin nem az érzelmek szálait, hanem a vagyon, a feltörekvés, az országvezetés gondjait, érdekeit követi céltudatosan. Így lesz az ő akaratából Esterházy Miklós felesége a megözvegyült Nyáry Krisztina, a Thurzó-vagyonnal együtt. Nyáry Krisztina a három asszony közül a legkevésbé termett arra, hogy nádori udvart vezessen, hogy férje oldalán tündökletes asszony legyen, őt jó szíve, meggondoltsága, gyermekei iránti szeretete teszi sok szenvedés árán nagyasszonnyá.
A második kötet szerkezete követi az előzőt, a fejezetek sorsdöntő évek és helyszínek szerint következnek.
Olykor sokszínű világban, Sztambul meseszerű, de furfangosan csalárd életében találjuk Annát és hűséges kísérőjét, a rendkívül szívós, patikárius tudós asszonnyá érett valahai rabnőt.
Ugron Zsolna elbeszélő írásmódja, a szereplők külön-külön előadott, naplószerű története, hasonlóképpen érdekes levelei, amelyek mindig elárulják céljaikat, igazi érzelmeiket, korrajzok is, színpompás, napokig tartó esküvők, fejedelmi látogatások, temetések lezajlásának beszámolói.
A férfiak: fejedelmek, a királyságig felmenő erős várurak, a csatákat vesztő vagy megnyerő főurak sietnek megtérni otthonaikba, ha szerencséjük van, hívő és szépséges asszonyok várják, hogy hazatérjenek, hogy vigadjanak. De ők, a megviselt férfiak azok, akik hamar halnak: Báthory István, az ecsedi nagyúr, lengyel király, Báthory Gábor, nagy tervek megcsúfolt fejedelme, Bethlen Gábor, a Tündérkert megálmodója, Thurzó Imre, a tanult, tehetséges ifjú, vagy a békesség keresője, Bánffy Diénes, Anna első férje mind korán itt hagyják asszonyaikat. Ők pedig a sokszor megsarcolt ország várainak népét a maguk gondoskodásában megtartva, erős kézzel, két vallás közt megosztva, hitüket védelmezve, más-más útra kényszerítve, hűségesek szülőföldjükhöz, az országhoz.
Szerzőnk első kötetében Báthory Anna tévúton keresi a boldogulást, a folytatásban merész léptekkel járja be egy birodalom, egy szétesett ország útjait. A boldog szerelmet alighogy meglelve, gazdagságáért megfizetve, járatlan utakra kényszerül. A nádor asszonyainak méltóságát viselő Várday Katalin és Nyáry Krisztina, törvényeket félve, családot tisztelve, más utakon keresik a boldogságot. ("Az Isten, akiket valamire tart, meg is próbálja…" "A test nyavalyája a lélek nyavalyája…" – ilyen igazságokkal élnek.)
Ugron Zsolnát új könyve bemutatóján és azóta is sokan vallatják a történelmi regényről, az erdélyi történelmi regény hagyományairól. Válaszaiból kihallani, hogy nem esik nehezére beleélnie magát a korszakba, a gyöngyös főkötők, a rubintos násfák viselőinek életébe. Könnyedén átalakítja Báthory Annát Smokowska grófnővé. Ha már minden fellelhetőt elolvasott a korabeli Erdélyről, a padisah asszonyairól, a Vág-völgyi főúri házakról, bátran és gyorsan rója a sorokat – nem tudom, hogy tollal vagy billentyűzettel –, azaz könnyedén mesélte el ezt a történetet is.
Hogy mit gondol az olvasó a könyv szereplőiről, a minden szenvedést, várbörtöni kínzatást elviselő, túlélő Báthory Annáról, arra mindenkinek saját válasza lehet. Ugron Zsolna könyvét a jelen olvasójának írta. A mai asszonyok értsék meg belőle a XVII. század magyar asszonyainak üzenetét. Anna beutazza a közeli országokat, királyi udvarokat, álruhát ölt és nyelveket tanul, a lengyel trónörökös kedveltje lesz, és közben sűrűn írja leveleit a nádornak, úgy érzi, így szolgál az egész országnak. A fiát biztonságban akarja tudni, nem akar védtelenül kilátástalan küzdelmet folytatni hatalmas birtokaiért. A szétszakadt ország megmentőjét egyetlen emberben, a nádorban látja. "Kár ilyen időkben még több bajt keresni, mint amivel a Jóisten próbál" – mondja neki társául fogadott hűséges szolgálója, amikor látnivaló, hogy tetteivel mozgatni akarja a szétszakadt szálakat, egyensúlyt próbál keresni az országrészek között. Az első regény véget ér 1643-ban, de a történet újrakezdődik 1624-ben.
Reméljük, hogy készül a folytatás.
Rózsa Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Elvesztette Barót az autonómiapert
Alapfokon pert veszített Barót önkormányzata az autonómiahatározat ügyében, a nem jogerős ítélet semmisnek nyilvánítja a júliusban elfogadott tanácsi döntést.
Lázár Kiss Barna polgármester lapunknak elmondta, megfellebbezték a döntést, de felkészültek arra, hogy veszíteni fognak. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke lapunknak úgy nyilatkozott, a prefektúra eddig mind a három székely megyében megtámadta a bíróságon az összes autonómiahatározatot, arra hivatkozva, hogy szándéknyilatkozatot nem fogadhatnak el.
„Tudomásom szerint az utolsó ilyen dokumentumot Kovászna fogadta el október végén, de már azt is megtámadta a kormányhivatal” – mutatott rá Gazda. Elmondta, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) minden önkormányzatot arra biztat, hogy fellebbezzen, ehhez jogi segítséget is nyújtanak.
Elmondta, Háromszéken például a 44 önkormányzatnak a fele már igényelte a jogi iratcsomót. Az önkormányzatok esetében a táblabíróságok hoznak jogerős döntést, így véges a fellebbezési lehetőség, mutatott rá Gazda Zoltán, azonban hozzátette: ezek a határozatok akkor is hasznosak, ha a bíróságon kedvezőtlenül döntenek a sorsukról, hiszen ráirányítják a nemzetközi közvélemény figyelmét a székelyföldi autonómia ügyére.
A 153 székelyföldi önkormányzat több mint egyharmada bólintott rá az SZNT által javasolt tervezetre. A háromszéki Torja tavaly novemberben Daragus Attila polgármester javaslatára visszavonta korábbi határozatát, arra hivatkozva, hogy esélytelenek a prefektúra elleni perben. Az SZNT korábban összehangolt megfélemlítési kísérletnek nevezte a prefektusok támadását, és hangsúlyozta: az önkormányzatok a határozat meghozatalával nem követnek el törvénytelenséget.
Bíró Blanka |
Krónika (Kolozsvár)

Énlakán – egy életforma nyomában
Amikor bekopogtunk idősebb Szávai Mártonék házába, a nyugalmazott tanító, aki egyben a falu mindenese is, épp a lélekszám összesítésével foglalatoskodott. Több mint ötven esztendeje él Énlakán az egyébként etédi illetőségű pedagógus, úgyhogy már kezdetben sem volt ismeretlen számára ez a terep. Talán annyi számít furcsaságnak, hogy az unitáriusok által lakott településen ő az egyetlen katolikus, de ez nem akadályozta az istentiszteletek látogatásában és a híres kazettás mennyezet, meg a rovásírás tanulmányozásában. Negyven évet a helyi oktatásban töltött, s ezalatt egyúttal művelődési házat is igazgatott. Saját bevallása szerint, mintegy kétszáz színművet adtak elő a helyi és más faluból való műkedvelőkkel. Tanúja volt a kulákosításnak, a téeszesítésnek, majd annak a széthullásnak is, amely ezt az időszakot követte. Az 1989-es fordulatot követően maga is nagy reményeket táplált az újfajta demokrácia iránt, s amit lehetett, mindent elkövetett, hogy haladjon előre Énlaka. Voltak és vannak olyan szakterületek, amelyeken látványosak a változások, de két igen fontos vonatkozásban nagy a visszafejlődés: kevés a gazdálkodáshoz értő és az azt felvállaló fiatal, s Énlaka népessége folyamatosan csökken.
Nincs min csodálkozni: a 143 lélekből 88 nyugdíjas, s a fennmaradó 55 fő sem mind fiatal. Páran folyamatosan külföldön tartózkodnak, s csak papíron laknak itt, hiszen ide szól a személyiben szereplő lakcímük. A két kezén meg tudja számlálni az ember, hogy hány gazda van – mondja Szávai úr – a legjelentősebb gazdálkodó pedig nem más, mint Kolumbán Gábor mérnök-közgazdász, Hargita Megye Tanácsának korábbi elnöke, aki bivalyokat tart, s nem is keveset, hiszen ma már ötvennél is nagyobb az általa gondozott állomány, és azok tejét, illetve a feldolgozott terméket egy közeli élelmiszer-kereskedőlánc, a Merkúr Áruházak révén, valamint saját partnerei körében értékesíti. Ő már munkaadónak számít.
Innen ingázni nem lehet. Igaz ugyan, hogy 2014 őszén leaszfaltozták a falu végéig az utat, úgyhogy a községközpont és Székelykeresztúr irányába immár így könnyebben lehet autózni, de ennek áldásai még nem érződnek. Az etédi általános iskolába két helyi gyermeket visznek le iskolabusszal, a négy óvodásból pedig egy-kettő "vállalkozik" arra, hogy szülői kísérettel hetente egyszer ellátogasson a községközpontban levő kisdedóvóba.
A falunak nincsen lakosságmegtartó ereje. Talán akkor történne látványos előrelépés, ha néhány fiatal család szemében felértékelődne a falusi életforma és lehetőséget látnának a megtelepedésben. Ehhez elszántság, tudás és némi tőke is kell. Ilyen vonatkozásban nincsen előrelépés. Ami viszont működik – és immár kívülről is látszik – igen erős az elszántság az épített örökség és a hely természeti adottságainak megőrzése iránt. Ezek a kísérletezgetések azonban nem a helyiektől származnak. – Már a '90-es évek elején érdeklődni kezdtek a falu iránt hazai és külföldi értelmiségiek. Talán azért szoktak ide, mert a nyolcvanas években itt élt Gelu Pateanu műfordító (1925-1995) – őt igen sokan ismerték, látogatták, népszerű társasági ember volt –, de sok hasznot hoztak a faluról szóló publikációk is, majd nagyot lendített a Budapest V. Kerületének Önkormányzatával kötött testvér települési megállapodás, illetve az a kezdeményezés, amely szakavatott építészektől és egyetemi tanároktól származott, akik a Transylvania Trust Alapítvány segítségével azt kívánták elérni, hogy az UNESCO Torockót és Énlakát vegye fel a világörökség-listára, illetve az volt a vágyuk, hogy épített örökségünket tudjuk megőrizni, hasznosítani, majd átadni az utódoknak.
Torockó esetében ez már komoly sikerrel járt. Énlakával kapcsolatosan még nem jutottak el arra szintre, de a magyar testvértelepülésről érkező segítség jóvoltából és odafigyeléssel sikerült eredeti állapotukban megőrizni a házak jelentős részét. Énlaka mára egy kicsit divatossá vált. Ma már több, az ország más vidékén élő családnak és külföldieknek is van itt nyaralója. A nyaralót úgy kell értelmezni, hogy hagyományos formában felújított, részben komfortosított parasztház. Ma már azok is fokozottan vigyáznak a vénházakra, akik valamelyik közeli városban élnek, s ide csak alkalmanként járnak haza.
(A Sóvidék Televízió kisfilmje 2012 őszén készült: Kirándulás Énlakára)
A nyugdíjas tanító és barátai által kezdeményezett konferencia-sorozat számít sikertörténetnek. Az ötlet onnan fakad, hogy Szávai úr annak idején a falu népével karöltve létrehozta a Pro Énlaka Alapítványt, hogy különböző kiadványokkal népszerűsítse a meglévő értékeket. Az alapítvány kezdetben jórészt az angliai testvértelepüléssel (Bodenhaim, Herrefordshire tartomány) való kapcsolattartást szolgálta, így koordináltak bizonyos segélyalapokat. Később egy Énlakát ismertető füzetet akart kiadni turistáknak és helyieknek, de aztán ez a feladat túlnőtt az adott helyzeten.
Készültek ilyen füzetek, brosúrák, képeslapok több ízben is, de időközben házat vásárolt Visy Zsolt pécsi egyetem tanár is Énlakán. Mivel a néprajz, a régészet iránt elkötelezett tudósról van szó, akinek ezen a téren több évtizedes munkássága van, nem szemlélhette érdektelenül a falut és a benne rejlő értékeket. Idősebb Szávai Mártonnal elhatározták, hogy túl az ismeretterjesztő füzeteken, konferenciát is szervezhetnek. Az elsőt 2007. október 6-7-én tartották. Meglepő módon, vagy magától értetődően (?) igen sokan ráéreztek az Énlaka történetéről és kultúrájáról szóló kétnapos konferencián való részvétel fontosságára, köztük: Balassa M. Iván, Vofkori László (†), Szőcs Lajos (†), Gagyi József, Albert-Homonnai Márton és Filep Antal. Az előadáson elhangzottakat a későbbiekben a szervezők szerkesztett formában is bekérték a kutatóktól, s a következő évben igényes kötet formájában aztán napvilágot látott a két nap során elhangzott és kibővített anyag.
A következő konferencia "kinőtte" Énlakát, hiszen 2009. szeptember 24-26. között már a Népi mesterségek a székely közösségekben címmel tanácskoztak, amelyből a következő évben – immár magától értetődően – ismét könyvet szerkeszthettek. A 2011-es konferencia még tágabb kérdéskört érintett: A székelyek története és régészete cím köré csoportosultak a témák. Ezt az előadássorozatot már nyugodt szívvel akadémiai szintűnek nevezhetjük, hiszen – többek közt – előadást tartott Egyed Ákos, Hegyi Géza, Pál-Antal Sándor, Pozsony Ferenc, Sebestyén József, Sófalvi András is –, olyan szaktekintélyek, akik Erdély, s azon belül a Székelyföld történetének szakavatott ismerői, s a legfrissebb kutatási eredmények tükrében igyekeznek fényt deríteni a múlt elfeledett vagy tudatosan elfedett részleteire. Ennek az anyagnak a válogatása 2012-ben látott könyv formájában napvilágot. A következő témakör is a teljes Székelyföldet érintette: Székely gazdálkodás régen és most, ugyancsak háromnapos konferencián, amelyet 2013. szeptember 19. és 21. között szerveztek meg.
Tulajdonképpen ennek az anyagnak, a negyedik kötetnek a megjelenése szolgáltatta most az alkalmat az énlaki úthoz. Január 22-én, csütörtökön mutatják be a székelyudvarhelyi Művelődési Ház koncerttermében a friss tanulmánykötetet, amelyben a negyedik Énlaka-konferenciák anyagait gyűjtötték össze.
Mivel id. Szávai Márton szervezőként és szerzőként is érintett, a Firtos alatti településen senki nem illetékesebb, hogy szóljon erről az utóbbi konferenciáról és a benne foglalt tanulmányokról. „ Ilyen akadémiai jellegű és szintű előadássorozat a Székelyföldön tudomásunk szerint nincs” – mondja Szávai Márton. Az idős tanító, aki nyugalomba vonulása után is jelentőset alkotott, úgy véli, hogy a székelyek gazdálkodásával elég nagy bajok vannak, és ő javasolta, járják körül ezt a témát. „Foglalkoztatott a gondolat, hogy milyen szemszögből közelítsem meg ezt a témakört, hiszen valamikor negyven-ötven vagon gabonát termelt Énlaka és jelentős állatállománya, gyümölcsöse volt. A mostani statisztika szerint pedig semmiféle termelés nincs. Minden rend, ami egykoron volt, felbomlott. Tehát olyan lerobbant képet mutat, hogy innen merre és hogyan lesz kiút, azt nem lehet tudni. A könyv első részében a múlttal, a másodikban a jelennel foglalkoznak a tudósok". A kiadványban neves, különböző szakterületek előadói a következő kérdésekre keresték a választ: Miként gazdálkodtak a székelyek régen? Hogyan viszonyult a közösség a gazdálkodáshoz? Mit tanulhatunk a régiek tapasztalatából? Lehetséges-e egy fenntarthatóbb gazdálkodás a Székelyföldön, illetve milyen fejlesztési lehetőségek nyílnak meg Székelyföld számára az Európai Unióhoz való csatlakozás után?
Egyébként már kiválasztották az idei konferencia témakörét – Székely népzene és néptánc –, és megrendezésére 2015. szeptember 18-20. között fog sor kerülni. Ezt a sorrendben immár ötödik tanácskozást a Pro Énlaka Alapítvány, a Pécsi Tudományegyetem Régészeti Tanszéke, a Hagyományok Háza (Budapest) és az MTA Zenetudományi Intézete (Budapest) együttműködésében tartják.
A beszélgetésünk végén a 86. életévében járó Szávai tanító úr elmondta, hogy túl ezen a rendezvényszervezésen, van egy másik fontos munkája is. Sokan tudják róla, hogy a hagyományos székelyföldi gyümölcsfajták leírásával és megmentésével foglalkozik. Összegyűjtötte a környék kertjeiből az ősök által nemesített alma-, körte- és szilvafajtákat, magoncokat nevel, oltóágakat biztosít az érdeklődőknek, kertje valóságos génbank, amelynek értéke felbecsülhetetlen az áruházi hibridekhez szoktatott emberek körében, akik másra, jobbra, sajátos és összehasonlíthatatlan ízű gyümölcsökre vágynak. A gyümölcsfákról írott dolgozatait kívánja végső formába önteni. Egyébként ezt a könyvet és a mögötte rejtőző mintegy hatvan évnyi munkát tekinti élete fő művének. Tisztában van azzal, hogy a házakhoz tartozó kertek is felbecsülhetetlen értékeket őriznek, amelyeket vétek lenne veszni hagyni.
Szó lesz majd a gyümölcstermesztésről is, de ahhoz hosszabb beszélgetésekre és újabb kiruccanásokra van szükség. Majd egy következő riportban, mihelyt annyira kitavaszodik.
Simó Márton
Székelyhon.ro

A sors játszik velünk?
Beszélgetés Szávai Gézával
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata a magyar kultúra napját felolvasó-színházi előadással ünnepli. A küsmödi születésű, Budapesten élő prózaíró, Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című drámájának erdélyi ősbemutatójára kerül sor január 22-én 19 órakor a színház Underground termében. Az előadást követő beszélgetésen a közönség is faggathatja a szerzőt. Előzetesen mi is feltettünk néhány kérdést neki.
– A regényíró "futó kalandja" az Akit átvisznek a hegyen, vagy mélyebb érdeklődés, távlatosabb, "komoly szándék" fordította a dráma felé?
– Az életünk részeként foglalkoztatott a dráma, nem pedig műfajként. Hiszen a dráma úgy vesz körül minket, mint a levegő. Nem csupán körülvesz, hanem állandóan bennünk van, lüktet, mint a ki-be lélegzett levegő, hogy a hasonlatnál maradjunk. Én igazi nagy drámaként éltem meg gyerekként azt, hogy az emberektől mindent elvettek. Nagyapáim nemzedéke erre szinte ráment, de a gyerekek és az unokák sem úszták meg. Még ünnepelniük is kellett a lemondást a közösségi érzés jegyében. Senki nem akarta ezt, mégis megtörtént… És vagy három évtizeddel később a rendszerváltozásnak és privatizációnak nevezett komédia keretében velük (!) ismétlődött (ismétlődik azóta is) ama nagy dráma fordítottja: a mindenkiét egyéneknek adják. Egyéneknek, nem mindenkinek… És zajlik az a hatalmas dráma, amit alig képes átfogni az egyes emberi elme, mert két ilyen hatalmas, ellentétes folyamat több százmilliós embertömeggel még nem zajlott ilyen rövid idő alatt a történelemben (mindennek a kollektivizálása, majd mindennek a tragikusan átláthatatlan, primitív szétkapkodása, szétráncigálása).
– Ezek szerint a kortárs drámák kinn az életben, a színházon kívül zajlanak?
– A kérdés provokál, és csapdát állít, de megkísérlem kikerülni. Igen, az élet tele drámával. Akkor is, és ott is tele az élet drámával, ahol nincs is színház. De saját műfajomról, a regényről is elmondható: ott is regények zajlanak az emberekkel, ahol ezt nem írják regénybe… Fiatalkoromban ez volt az én regényírói életem drámája. Végeérhetetlenül ünnepeltük a Nagy Kondukátort, és közben azon kellett gondolkodnom, hogy ami velünk történik, azt nem lehet, nem szabad regénybe vagy drámába írni. És akkor mégis megpróbáltam regénybe írni ezt a mindannyiunkat érintő, történelmi súlyú drámát, ami kitöltötte az életünket. Úgy gondoltam, megtaláltam azt a formát, amelyben ez a léthelyzet megjeleníthető. Megírható, ábrázolható. Tudtam, hogy nem közölhető, de úgy gondoltam, hogy ha a kéziratot elveszik tőlem, akkor sem zárhatnak be érte, mert védhető, ahogyan az élet is védeni igyekszik magát. A makacs ("köposz") Molnár Vencel nem lép be a kollektívbe, végletekig elszánt, nem fél. Gyerekük sincs (ez megint egy dráma, hogy miért nincs), vesztenivalója sincs az életén kívül. Már mindenki belépett, már kulákok sincsenek, őt "megszüntették mint kulákot". Az újságok megírják, hogy győzött a szocializmus. De ott van Molnár Vencel. És a szocialista Románia két magyar szekusa, Kovács Coloman és Zudor Antal egy éjszaka elviszi a fekete kocsival Molnár Vencelt. És másnap reggelre Molnár Vencel tényleg önként kéri, mi az, hogy kéri: követeli, hiszen neki joga van belépni a kollektívbe… A regényben aztán mindhármuk későbbi sorsa is felvillan.
– Tehát azt a nagy emberi drámát, amelyről beszélsz, regényben, méghozzá "védhető" regényben írtad meg?
– Regényben írtam meg a drámát. 1986-ban fejeztem be, Oszlik a bál – Utójáték címmel jelent meg (eddig kétszer) a rendszerváltozás, 1989 után. És megírása idején azért gondoltam védhetőnek, mert ha engem is vallatnának, mint Molnár Vencelt, akkor "igazoltan" állíthatnám, hogy kérem, ebben a regényben is győzött a szocializmus. Molnár Vencel beállt… És volt még tartalékban egy "drámai" érvem. Szeretném büszkén azt mondani, hogy miként a japán harcosok, az esésből, a zuhanásból is emelkedési energiát akartam nyerni. De nekem nincs jogom a nyomorúságomról ilyen rafinált nagyképűséget állítani.
– Azt akarod mondani, hogy a védekezés stratégiája is benne foglaltatik a regényben, vagy miként mondod, a regényben megírt drámában?
– Igen. Ha megtalálják nálam a kéziratot (egy példányt persze sikerült közben külföldre juttatnom, másikat apám méhesében rejtettem el), szóval, ha engem bevisznek, akkor azt mondom a vallatóknak: ebben a regényben nekem nincsen egyetlen mondatom sem! Mert tényleg nincsen egyetlen elbeszélői mondat sem a könyvben. A szereplők beszélnek: magukban, egymással, abszolút egyénien, nagyon sajátságos stílusban… Én a magam (szerzői!) nevében egyetlen olyan mondatot sem tudnék mondani, mint a szereplőim!
– Mégis szervesen összeállt a regény.
– És sok évvel később, múlt nyáron ennek a regénynek azt a drámai részét, amelyben a szekusok egy éjszaka átviszik a Kárpátokon Molnár Vencelt (sőt éreztetik, hogy meg sem állnak akár Szibériáig!), könnyen "írtam át" drámába. Hiszen csupán jelölnöm kellett, ki beszél. És felhangzik ez a többszólamú, komikusan groteszk történet, melyben előttünk válik hihetővé: megtörik, akit átvisznek a hegyen.
– Végül is regény- vagy drámakísérletről beszélhetünk?
– Regényként teljesen egyértelműen: regényszerű regény! Megjelent orosz és román fordításban is. Az eredeti magyar változat mintájára "kivontuk" a román regényből is a drámát, megjelenés előtt áll. Az orosz drámaváltozat is készül… A drámát kísérletnek érzem (most már több nyelven). És engem az életben zajlott dráma általánosan (más helyütt, más korban is) érvényes emberi hozzáférhetősége, átélhetősége érdekel. Az pedig színpadra vihető, és ebben nagyon nagy szabadságot kínál a szöveg a színházi embereknek. Fantasztikus élményem volt Budapesten az Írók Boltjában, amikor a drámakötetet bemutattuk. Az Örkény Színház művészei olvastak fel belőle egy részletet. Az eseményt moderáló Bán Magda két sorba helyezte el a színészek székeit: elöl kettőt, mögéjük a Molnár Vencelét. Mintha a fekete kocsiban ültek volna. És amint olvasni kezdték a számukra egyenként fura szövegeket, hirtelen ők is, mi is arra eszméltünk, hogy élni kezd az összhangzat… Izzik a helyzet és a szövegegyüttes.
– Ezek szerint igen jelentős a rendező szerepe. A vásárhelyi felolvasó-színházi előadást Gáspárik Attila rendezi. Mit vársz el tőle?
– Tőle is, a felolvasó színészektől (Berekméri Katalin, Benedek Botond, Varga Balázs, Györffy András, Csíki Szabolcs) is arra a felszabadult kísérletezőkedvre számítok, amely a hangzás játékával, erejével idézi fel a drámai élethelyzetet. Hiszen ez a fontos. Az átélhető felidézés. Ennek útjai máris komoly változásokon esnek át. A színpadi technika, a teljesen megújult mozitechnika, az újabb vizuális csodák világa sok mindent átalakít, újabb színpadi kísérletek és esélyek felé lendítheti a drámát, de a csoda akkor is működik, ha három széken ülve elhitetik velünk a színészek: egy fekete dubában két szekus éppen viszi át a hegyen a makacs Molnár Vencelt.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv az erdélyi magyar érdekképviselet negyed századáról
„Együttműködésre vagyunk ítélve”
Csütörtökön este az aradi Tulipán könyvesboltban telt ház előtt, mintegy harminc érdeklődő jelenlétében került sor dr. Borbély Zsolt Attila legújabb könyvének bemutatására. Az erdélyi magyar politikai érdekképviselet negyed évszázada c. terjedelmes, közel félezer oldalas, a Partium Kiadónál megjelent kötet annyira aktualizált, hogy ötvenoldalas (!) irodalomjegyzékében 2014. november elejének történései is szerepelnek.
Nem nehéz felfedezni, hogy az Aradon élő politológus, politikus, közíró, az EMNP jeles személyisége az RMDSZ 25. évfordulójára rögzítette könyvének megjelenését, távolról sem a dicséret szándékától vezérelve. Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalni a testes munka tartalmát, az kb. így szólhatna: az erdélyi magyarság érdekvédelme szempontjából elszalasztott lehetőségek számbavétele.
Mint már többedik alkalommal, a könyv bemutatására a bevált „élő interjú”, a közönség előtt zajló kérdés-felelet formájában került sor. Pataky Lehel Zsolt újságíró azzal indított: a mostani könyv egy trilógia része lehetne, amelybe a szerző legutóbbi két (az ún. Neptun-gate-ről és a tízéves autonómiaharcról szóló) kötete is beilleszkedik. De miért „erdélyi”, és nem „romániai magyar” szerepel a címben? – kérdezte. Azért, jött a válasz, mert az „erdélyi” azt sugallja, hogy mi itt őshonosok vagyunk.
A bevezető kérdés kapcsán a szerző nagy vonalakban ismertette életpályáját, s ebből megtudhattuk: a Bánságban született (1968-ban, Temesváron – szerk. megj.), Magyarországon végezte felsőfokú tanulmányait (majd egyetemen tanított), s tíz év kitérő után a Partiumba – Aradra – került – igazi, szélesebb értelemben vett erdélyi tehát. 1990. január 3-án két barátjával együtt megalakította a temesvári magyar ifjúsági szervezetet,
A „bemelegítő” kérdések után a könyv lényegét érintő párbeszéd kezdődött, amelynek során a szerző kifejtette: az RMDSZ-t annak idején Domokos Géza, első elnöke azért alapította Bukarestben (egy lábjegyzetben szerepel mindazok neve, akik az RMDSZ első kiáltványát megfogalmazták – szerk. megj.), hogy „a felelőtlen erdélyi kezdeményezéseknek” elejét vegye, és megjegyezte ennek kapcsán: „az elejét elszúrtuk”, s az 1989 decembere utáni első három esztendő elvesztegetett idő volt, akkor lehetett volna autonómiát követelni a magyarság számára. 1996 novemberével, az RMDSZ kormányra lépésével azonban ez az idő lecsengett, mert elkezdődött a magyarság érdekvédelmi képviseletének egy másik szakasza, amelyben a (hatalomba bekerült magyar) tisztségviselők már nem azt mondták, mire esetleg gondoltak, hanem azt, amit „kell”.
A beszélgetés során több-kevesebb részletességgel szó esett a romániai forradalmat elindító temesvári megmozdulásról („alkotmányos szempontból 1989-ben kétségtelenül rendszerváltásra került sor, a legdurvább diktatúrából egy formális demokráciába”, „szét kell választani az elitváltást és rendszerváltást”), Tőkés László szerepéről, az 1990-es Temesvári Kiáltványról („elbukása szinte szükségszerű volt, a második vonalba tartozó kommunisták nem voltak érdekeltek megvalósításában”), sőt az 1989-et megelőző, a hazai magyar érdekképviseletet érintő jelenségekről, történésekről (Magyar Népi Szövetség, Ellenpontok 1981-ben stb.).
A bemutató egyik fontos kérdése így hangzott: milyen fogadtatást vár a szerző az RMDSZ vezetői részéről? Borbély Zsolt Attila nem hiszi, hogy
különösebb hatása lenne, de elmondta: elsősorban a történelemnek szánta könyvét, mint a magyarság egyik táborának politikai paradigmáját. Végül talán az előbbinél is fontosabb kérdés így hangzott: lát-e esélyt a szerző az összefogásra az erdélyi magyar politikában? A válasz: „Mindig kell hagyni egy esélyt. Együttműködésre vagyunk ítélve. Tény, hogy a választásokon az RMDSZ maga mögött tudhatja a magyarság 80-85 százalékát, az autonómiaelvű konszenzusba tehát be kell vonni az RMDSZ-t”. Kifejtette ugyanakkor, hogy az RMDSZ autonómia-statutumának sok hiányossága van – néhányra rá is mutatott –, egy szakértői bizottság azonban, amelyben a magyarságot képviselő minden szervezet szakértői részt vennének, három hónap alatt rendbe tudná tenni.
A párbeszédet követően több kérdés hangzott el a hallgatóság részéről.
***
A 95 fejezetből álló műből lényegében nyomon követhető az RMDSZ 25 éve, meg az „ellenzéki” szervezetek története is – nyilván az RMDSZ-ellenzék politikusának nézőpontjából. Akár egyetért, akár nem az olvasó a szerző megközelítésével, annyi bizonyos: egy adatokban rendkívül kötet került a kezébe, amelyet érdemes elolvasni a politika iránt érdeklődőnek.
Jámbor Gyula

Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés László Attilával, a dévai Fioretti csoport vezetőjével
Isten virágoskertjében
Déván, a Szent Antal plébánián kerek egy esztendeje működik a Fioretti csoport, amely az értelmi fogyatékkal élő fiatalok, gyermekek számára nyújt találkozási lehetőséget, közösségi alkalmat. A csoport kezdeményezője László Attila, aki több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött szólította meg az értelmi fogyatékkal élő fiatalokat, gyermekeket illetve szüleiket.
– Tizenegy évvel ezelőtt egy svájci barátom ajánlotta fel a lehetőséget, hogy egy genfi alapítványnak segítsek levezetni a Romániában tervezett táboroztatást. Tulajdonképpen ez volt a mélyebb találkozásom az értelmi fogyatékkal élőkkel. Azonban előtte a katolikus egyház keretében alkalmam volt olyan családokat látogatni, ahol éltek ilyen fiatalok, gyerekek, és már akkor motoszkáltak bennem olyan kérdések, hogy tulajdonképpen mit is jelent az értelmi fogyaték, miben különböznek ezek a gyermekek, fiatalok tőlünk, hogyan élnek, mire volna igazán igényük.
– Azóta mennyire sikerült megválaszolni ezeket a kérdéseket?
– Azóta minden nyáron több táborban veszek részt és annyira mély kapcsolataim lettek ezekkel az emberekkel, hogy úgy érzem: szükségem van arra, hogy találkozzam velük és együtt legyünk. Azt vettem észre, hogy a legtöbb ember fél a közelségüktől, mert nem érti őket meg. Tavaly volt egy olyan gondolatom, hogy tulajdonképpen nem is helyes, hogy fogyatékkal élőről beszéljek, hanem inkább úgy mondanám, hogy ők mások. Mint ahogy mindannyian különbözünk egymástól, mások a képességeink, elvárásaink, azok, akiket fogyatékkal élőknek nevezünk, szintén csak annyiban különböznek tőlünk, hogy bizonyos vonatkozásban mások. Közeledni kell hozzájuk ahhoz, hogy megismerjük és megértsük őket.
Törekvés a természetességre
– Egy éve kezdeményezte a Fioretti csoport létrejöttét. Miért érezte szükségét annak, hogy itthon is foglalkozzon a fogyatékkal élőkkel?
– Hiányérzet volt bennem olyan szempontból, hogy Nyugaton gyakran találkoztam az utcán értelmi fogyatékkal élő emberekkel. Sétálnak kéz a kézben, mosolyogva, üzletbe járnak, és az emberek természetesnek tartják ezt, nem bámulják őket az utcán. Azt szeretném, ha nálunk is természetessé válna ez, hogy az értelmi fogyatékkal élők kijönnek az utcára sétálni a szüleikkel, kísérőikkel, elmennek a boltba, a parkba és a járókelők, vásárlók ezt természetesnek tartják, elfogadják őket a másságukban.
– Romániában mennyire van lehetőségük az értelmi fogyatékkal élőknek, hogy bekapcsolódjanak különböző közösségekbe gyermek- illetve felnőttként?
– Tudomásom szerint 1990 után több hazai nagyvárosban indultak be ilyen kezdeményezések, hogy velük foglalkozzanak, intézményeket hoztak létre. Azonban itt Déván úgy láttam, hogy van egy ilyen űr, főleg ami a magyar közösségünket illeti.
„Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának”
– A jelenlegi törvények, rendelkezések szerint van-e lehetőségük ezeknek a gyermekeknek, fiataloknak részt venni a közoktatásban, felnőttként pedig munkát vállalni?
– A törvényes kereteket annyira nem ismerem, azonban azok a fiatalok, akikkel jelenleg foglalkozunk, iskolába járnak. Természetesen különleges odafigyelést igényelnek, előrehaladásuk mértéke nagymértékben függ a tanügyi káderek jóindulatától. Később, hogy felnőttként mennyire tudnak munkát vállalni, azt nem tudom. Nincs tudomásom olyan védett műhelyekről, ahol dolgozhatnának. Akiket én személyesen ismerek, néhányan a szüleik mellett próbáltak dolgozni, többen azonban az adott körülmények között nem tudnak semmilyen munkát végezni.
– Beszéljünk egy kicsit a Fioretti csoportról. Elsősorban mit jelent a név?
– A fioretti olaszul virágoskertet jelent. S amikor csoportban kezdtem gondolkozni, csak ez a szó járt az agyamban, úgyhogy nem tudtam szabadulni tőle. Szent Ferenc életére is utal, meg ahogy úgy elnéztem ezt a csoportot, tényleg olyan, mint egy virágoskert. Sokszínű, különböző formájú, igényű emberek, és úgy érzem, nekünk is megvan ott a helyünk, a szülőkkel együtt ebben a kertben.
– Milyen korú fiatalok kapcsolódtak a csoportba?
– Jelenleg 15 évtől ötven évig terjed a csoporttagok életkora. De el kell mondanom, hogy azoknál, akik értelmi fogyatékkal élnek, az életkor nagyon relatív, úgyhogy nagyjából egyformán tudunk viselkedni mindenkivel, körülbelül egy a szint.
– Hogyan zajlanak a Fioretti csoport találkozói?
– Az első találkozókat úgy képzeltük el, hogy alkalom legyen valamire fókuszálni. Különböző foglalkozásokkal kezdtük, mint papírhajtogatás, festés, gyurmázás, hogy mindnyájan egy hullámhosszra kerüljünk, utána meg játékokkal, tánccal, zenével fűszereztük a találkozóinkat. Majd mikor eljött a jó idő, sokat kirándultunk erdőbe, a dévai várba, a piski arborétumba. Fontos a természetbe kimenni. Főleg azokkal, akiknek nagyobb a mozgásigényük. Mindenkit az igényeiben kell megfogni, nem lehet mindenkivel egyformán foglalkozni. Erre próbáltunk koncentrálni, hogy megismerjük egymást és lassan-lassan közösséget kezdjünk építeni.
Egyre családiasabb találkozók
– Mennyire haladt a közösségépítés egy év alatt?
– Nagy örömmel mondhatom, hogy egy év távlatából nézve azt látom, hogy mind a fiatalok, mind a szüleik egyre családiasabban mozognak a találkozókon. És nagyon jó látni, hogy a fiatalok, gyermekek hogy örvendenek egymás jelenlétének, hogyan közelednek azokhoz, akik végigkísérték őket ezen a kalandon egy év alatt. Nem tartják már egymást idegennek. És nagy tisztelettel nézem ezeket a szülőket, akik tényleg vállalják, hogy támogatják gyermekeiket és nagy szeretetben részesítik őket.
– Bizonyára van elképzelés a folytatásra. Milyen irányba szeretné fejleszteni ezt a csoportot?
– Tulajdonképpen eredetileg nem is annyira a csoport, mint a személy volt a legfontosabb. Az ő igényeiket keresgéltük, beszélgettünk a szülőkkel, hogy milyen irányba menjünk, mert ez a leglényegesebb. Egy év után sok embernek a füléhez eljutott a tevékenységünk és vannak, akik igényelik, hogy bekapcsolódjanak a mozgalmunkba. Tehát nagy levegőt kell vennünk, mert úgy néz ki, hogy tovább kell lépni. A kis közösségünket meg kell nyissuk azok előtt, akik eldugva, esetleg szégyenkezve viselték otthon ezt a terhet, mert van akinek teher elviselni, hogy a gyermeke fogyatékkal él. Félnek a szomszédok megjegyzéseitől, az ilyen vonatkozásban még éretlen társadalmunk. Azt hiszem, jelenleg ez a legfontosabb célkitűzésünk, hogy ilyen embereket befogadjunk, hogy érezzék, nincsenek magukra hagyva, esetleg a fiatalok is kapjanak maguknak egy olyan környezetet, ahol otthonosan tudnak mozogni, együtt tudnak vidám pillanatokat tölteni, szórakozni, kikapcsolódni. Meg a szülők is tudjanak szusszanni.
– Jelenleg havonta egy találkozásra van alkalom. Ez elegendő, vagy igény volna többre is?
– Persze az igény sokkal nagyobb, szerintem ha hetente találkoznánk, az is kevés lenne. Azonban amikor egy új csoport indul, úgy látom, fontos időt szánni arra, hogy mélyen szántsunk, hogy időt adjunk az élmények feldolgozására, próbáljuk jól megismerni egymást és biztos lépéseket tegyünk.
– Az említett svájci tapasztalat táborokról szól, ami már egy egészen komoly lépés lenne a Fioretti életében is. Ilyen terveket szövögetnek-e?
– Természetesen ez is egy távoli terv. Pillanatnyilag a helyi körülmények nem engedik meg egy svájci színvonalú tábor lebonyolítását, azonban bízom benne, hogy kisebb léptékben, de jóakaratú emberek segítésével majd lesz alkalmunk ilyen tevékenységre is. Ez még a jövő titka, hogyan tudunk lépni, milyen támogatásokat tudunk szerezni, mert egyelőre kizárólag az emberek jó szándéka, jó akarata segít minket a munkánkban.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Vőfély- és Zenésztalálkozót tartanak Szatmár megyében
A Szatmár Megyei Tanács, a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ, a széri „Kukurók" néptánc-csoport valamint a Szatmárnémeti MADISZ február 7-én szervezi meg Szérben a Vőfély- és Zenésztalálkozó elnevezésű rendezvényt. Egy nagyszüleink, szüleink idejében szokványos napjainkban kihalóban lévő hagyományt szeretnének újraéleszteni a szervezők.
Régi szokás vőfélyt hívni a lakodalomba. Régebben a család barátja vagy rokona vállalta ezt a megtisztelő szerepet. Sőt nem volt ritka még egy-két évtizeddel ezelőtt sem, hogy a lakodalomba nem egy, hanem több vőfélyt is meghívtak. A szervezők célja, hogy egy olyan kulturális szempontból értékes rendezvény jöjjön létre, amely azon túl, hogy a vőfélyszakma rejtelmeit mutatja be, megőrzi és tovább ápolja az utókor számára ezt a hagyományt.
„Falusi lakodalom lesz Szérben, ahol a vőfélyek és zenészek a főszereplők. A lakodalmi zenészek alatt hegedűn, klarinéton-tárogatón, tangóharmónikán együtt játszó Szatmár megyei zenészeket értünk. A megye minden részéből várjuk a vőfélyeket és zenészeket a hagyományos lakodalmas mulatságba. A vőfélyeknek és a zenészeknek jelentkezni február 1-ig kell a 0261-710810 üzenetrögzítőn (név, telefonszám esetén visszahívjuk), 0745993345 telefonszámokon vagy a madisz90@gmail.com címen" - tudta meg Ilonczai Annamáriától, az egyik fő szervezőtől a szatmar.ro
A vendégek bekapcsolódhatnak a falusi lakodalmas menetébe: lesz kikérés a vőlegényes háznál, a menyasszonyos háznál, a menyasszony kiváltása a rusnya menyasszonnyal, lakodalom, vőfélyek verselése vacsora közben és lesz természetesen menyasszonyi tánc is.
„A program során hagyományos falusi lakodalmas menüt kínálunk a résztvevőknek. A helyszín a Széri Közösségi Ház lesz. A lakodalmi vendégek belépőjének ára: 30 lej, amely tartalmazza a vacsorát. Ahhoz, hogy vendég, résztvevő lehessen valaki, a vacsoránál számoljanak vele, jelentkeznie kell a madisz90@gmail.com címen és ki kell fizetnie a vacsora díját február 1-jéig.
maszol/szatmar.ro

Többnyelvűségért folytatott harc: kényes politikai kötéltánc
Horváth Anna: idén is prioritás az anyanyelvű közoktatás
A választások miatt bekövetkezett politikai változások, valamint a helyi önkormányzati képviselők, polgármesterek és tanácselnökök politikai migrációját lehetővé tevő jogszabály országszerte óhatatlanul nehezítette, rapszodikussá tette az önkormányzati munkát. Helyi szinten a magyar közösség jogaiért, követeléseiért folytatott, sok esetben szélmalomharcnak tűnő politikai kötéltánc néhányszor kilátástalannak tűnt, Horváth Anna RMDSZ-es kolozsvári alpolgármester mégis konkrét eredményekről is be tudott számolni a lapunknak adott évértékelő interjúban, amelyen azt is elmondta, milyen gondokkal fordulnak hozzá a kolozsvári magyarok. A tisztségviselő előrevetítette az idei prioritásokat is: a többnyelvűség minden szinten és eszközzel történő megjelenítése a Kolozsvár Európa Fővárosa projekt keretében, az anyanyelvű közoktatás biztosítása és bővítése, valamint a civil szervezeteknek nyújtott támogatás növelése.
A Kolozsvár alpolgármesterével egyeztetett, a 2014-es évértékelő és az idei esztendő prioritásait előrevetítő interjú helyszínéhez gyalogolva arra gondoltam, a szokásos kérdések mellett arról is faggatom majd Horváth Annát, hogy szerinte a városháza alkalmazottai titokban miért nevezték el Anakondának.
Miután azonban Horváth Anna a belső városházi megbeszélések során használt homokórát elém tette ugyan, de nem fordította meg – jelezve ezáltal, hogy a régióbeli magyar közösség napilapjának szánt idő hosszabb lehet a szokásosnál –, a felvetéstől mégis eltekintettem. Hiszen tudvalevő az ok: a feladatok elvégzését következetesen, kitartóan, mi több, sokszor makacsul és konokul nyomon követő, számon kérő hozzáállása miatt nevezték el a sokak számára félelmetes gerincesről. Ahogy egy városházi alkalmazott korábban mondta: akárcsak az anakonda, Horváth Anna is elszántsággal, türelemmel megcélozza a tennivalót, kiosztja a feladatot, s ha feltétlenül szükséges, akkor „erőből” kipréseli a munkatársakból az eredményt.
Szabadság (Kolozsvár)

Hátrálnunk már nincs hová
Politikai, sőt, sajtógyakorlat is témától elrugaszkodva, teljesen más területre, és így, más megnevezésekkel élve-védett pályára engedni a soron levő kényes témát. Minálunk a korrupció, az erkölcsi tartás – közelebbről: sikkasztás, lopás, lekenyerezés, zsarolás, megfenyegetés stb. – egyáltalán nem tartoznak a fényüket és erejüket vesztett fogalmak tárába, sőt, hatalmas forgalmuk van a politikai, szervezeti és szervezési, gazdasági életben, a közéletben.
Nem véletlenül alakultak korrupciót vizsgáló bizottságok kormányszinten. Hogy milyen haszonnal, arról csak jelzések igenelnek, ugyanis a fent emlegetett fogalmak jelzős szószerkezetekben annyira gyakoriak, hogy nem riad föl az olvasó, a hallgató azok hallatán, olvastán. Pontosabban: tele van a hócipőnk, és tele a börtönök az „esetek” szereplőivel, egész magasról le a romavilágig.
Közelebbről: Sepsiszentgyörgyön, az adóhivatal első emeletén ma is ott a figyelmeztető tábla – talán transilvanicum a maga nemében –, azon írva románul, hogy kis figyelmességeket nem fogadunk el. Ám nekünk, elnyomottaknak és összetörteknek mindig is le kell ütnünk egy-egy karót, cöveket, jelezve, hogy eddig, s ne tovább. Azaz – és EZ a fontosabb – ennyit veszítettünk, tovább nem hátrálhatunk sem Királykőig, sem Istenszékéig, az Atlanti-óceánig különösen nem. És nem ajánlatos számunkra a pártjaink, szövetségeink hátrálása sem!
Itt keresem a tanulságokat, nem lehet senki számára nehéz. Merthogy tele a sajtó ma is. Tele ígérgetéssel az üres, szakadt tarisznyánk, és ezekben a tarisznyákban ott huhognak éjjelente az erkölcsi, ha így jobb: etikai bizottságok sorsának alakulása. Nem lesz itt semmiféle megújulás kies hazánkban, amíg elfogadott tény a gazemberség, lealjasodás.
Azt is meg kellett szoknunk, hogy jöhetnek-mehetnek itt román kormányok, látványként néha megspékelve egy-egy magyar (származású) miniszterkével, államtitkárkával, főtanácsossal, vizet amott Bukarestben nem zavarnak, tehát lehet halászni nyugton tisztában vagy zavarosban egyaránt, mert ha nem csurran, hát azért még cseppen. A közösből, nyilván.
Egyáltalán föl merem-e tenni a kérdést szemtől szemben, érdeklődvén őszintén még akkor is, ha nincs kinek a szemébe néznem a sok lehajtott fejű vezér között: a mi magyari pártvezéreink hogyan néznek szembe önmagukkal, szembe a napnyugtával, napkeltével? És itt bukkanunk, bukkanok föl ismét az erkölcsi mérce, a tisztesség törvényszerű igényére, annak kötelező voltára; azok meglétére vagy hiányára.
Akkor és mindig ott, amikor egy-egy közösség nevével, nevében házalnak, röpcéznek, röpdösnek bárcákkal. Mert ha a porlasztó nem porlaszt, az akkumulátorban semmi erő, a kormánykerék ott maradt egy kocsmában – hát akkor nem indul a masina!
Akinek nincs hitele, az nem fogyaszthat tisztességes kocsmában. Akinek nincs immár becsülete, az ne döngesse kehes, csikasz mellét az előtt a nép előtt, amelyet átvert! Mert lehet le- és felmondani, viszont kötelező lenne igazat vallani végre, vesztesként vagy győztesként.
Rettenetes nézni itthonról és itthon is mindazt, ami állítólag érettünk és a mi beleegyezésünkkel történt. De mi történik holnap, és mi történik a megbízó közösség holnapjával, jövendőjével? Az egykori, nagyszerű román író, Caragiale (1852–1912) tollára való ez az egész ciganiáda, mely együvé gúzsol itt, és úgy uszít egymásra magyart, románt, lipovánt, lézengő szászt, svábot, zsidót, hátborzongató mennyiségű cigányt.
A magunk portáján s az előtt sepregetek. Miféle magyarság s miféle párt az, amelyet mulasztásai tettek és tesznek hírhedtté? Olyan sajthoz hasonlatos, amelyet csak a lyukak tartanak össze. Lásd a székely mondást: „Edd meg, kicsi fiam, a franzellából a likakot es, mert az es az apád pénze!”
Ötven esztendeje írok közlési igénnyel. A fölpanaszolhatás igényével. Onnan és azóta egységes népközösségben gondolkodom. Mert már 1964-ben is az volt, az lett volna a legfontosabb, hát ahogy lehetett, mondottam a magam népének dolgait. Elképedve, de reményeimet nem veszítve kell ma is megállapítanom, hogyha egy csepp, egy csipetnyi lehetőséget (nem szabadságot írtam!) kapunk, rögvest egymás ellen fordulunk, megélhetési politikusokként. Ahogy az illik, imponál, és hát – kifizetődő.
Kérem az Olvasót, zárhassam a magam verssoraival (1995, Budapest) ezt a keserves írást:
Szavakat szórtam szerteszét,/ disznók elé a gyöngyöket.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Ötvenhatezer magyarhoz jut el a Zöld Okos füzet
Kiadta a kolozsvári magyar vállalkozók részletes elérhetőségeit tartalmazó, Zöld Okos című, füzetét az Igen, tessék! mozgalom.
Mint azt a kedd délelőtti ismertetőn Talpas Botond, a mozgalom elnöke elmondta, korábban térkép kiadásával próbálták tájékoztatni a kolozsvári lakosságot arról, hogy hol találnak olyan vállalkozókat, akik az anyanyelvükön is kiszolgálják őket, de ez idővel szűkös megoldásnak bizonyult a csatlakozó cégek megnövekedett száma miatt. Nyilvánvaló volt így, hogy rövid időn belül új formát kell adniuk az ismertetőnek.
"Azt szerettük volna, ha egy az újságunktól függetlenül megjelenített anyaggal jelentkezünk, amelyben meg lehet találni a partnereinket" - fogalmazott Tapas. Mint mondta, odafigyeltek arra is, hogy minél hasznosabb és gyakorlatiasabb "családtagja" legyen a füzet a háztartásoknak.
A kiadványt két hónapon át szerkesztették, számos új partner került be, és 53 kategóriát, valamint 384 egységet lehet megtalálni benne, többek között szászfenesi, kisbácsi szolgáltatókat is. A vendéglátóipari egységek kategóriája bizonyult a legszínesebb kategóriának, emellett egyre több egészségügyi szolgáltatás és orvos elérhetőségét tudtak egybegyűjteni az utóbbi időben. Talpas szerint ezen a területen azonban szükség van még bővítésre.
A mozgalomnak 145 olyan partnere volt, aki hozzájárult a 21 ezer példányban megjelent füzet létrejöttéhez. Ekkora példányszámban 56 ezer magyarhoz jut el a Zöld okos, a Kolozsváron élő magyarok - akik közé az egyetemistákat is beszámolták - 75-80 százalékához, hangzott el. Aki nem jut hozzá a kiadványhoz, az Igen, tessék! mozgalom Petőfi/Avram Iancu utca 21. szám alatti irodájában igényelhet, délután hat óráig.
A mozgalom idén a fiatalok irányába szeretne nyitni, az online platformot és mobiltelefonos applikációt is elérhetővé teszik.
Kustán Magyari Attila
maszol.ro

Az RMDSZ a romániai magyarság súlyát és számarányát tükröző választási rendszert szeretne
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) olyan választási jogszabályokat szorgalmaz, amelyek lehetővé teszik, hogy a magyarság számarányának és súlyának megfelelő képviselethez jusson a bukaresti parlamentben és az önkormányzatokban - jelentette ki kedden Márton Árpád, az RMDSZ képviselőházi frakcióvezető-helyettese.
Az MTI arról kérdezte a politikust, milyen mandátummal képviseli a szövetséget a romániai választási rendszer reformját előkészítő 15 tagú parlamenti különbizottságban, amely a napokban kezdte meg munkáját.
Romániában 2016 nyarán rendeznek önkormányzati, őszén pedig parlamenti választást. Az új választási törvényeket legalább egy évvel a voksolás előtt hatályba akarják léptetni.
Románia 2008-ban tért át az arányos választási rendszerről egy sajátos egyéni választókerületes rendszerre, amely többletmandátumokkal próbálta a szavazatarányos politikai képviseletet is biztosítani. A kompenzációs módszer látványos kudarchoz vezetett 2012-ben, amikor emiatt csaknem 600-ra emelkedett a korábban 470 tagú román törvényhozás létszáma.
Márton Árpád rámutatott: az RMDSZ a parlamenti választáson az arányos (pártlistás) rendszerhez való visszatérést támogatná, de a parlament túlzott karcsúsítását nem, mert az csökkentené a magyar érdekképviselet politikai súlyát.
Ha például 200 főre csökkentenék az alsóház létszámát, és abban a hat százaléknyi magyarság 12 törvényhozóval képviseltetné magát, akkor arányos képviselethez jutna ugyan, de politikai súlya jelentősen kisebb lesz a 18 tagú kisebbségi frakciónál, holott a romániai kisebbségi lakosság több mint felét a magyarság teszi ki - magyarázta az RMDSZ képviselője arra utalva, hogy a román alkotmány szerint minden nemzeti kisebbségeknek jár legalább egy képviselői mandátum.
Hozzátette: a szenátusban a magyar érdekképviselet politikai súlyát azért veszélyeztetné a karcsúsítás, mert elveszítheti az önálló frakcióhoz való jogot. Ehhez ugyanis legalább hét szenátor kell, de egy 100 tagú felsőházban a magyarság nem számíthat hatnál több mandátumra.
Az MTI kérdésre, hogy igényli-e az RMDSZ az úgynevezett alternatív parlamenti küszöb fenntartását, Márton Árpád úgy vélekedett: erre egy arányos választási rendszerben nem lenne szükség, de egy kedvezőtlenül megalkotott többségi, vagy vegyes rendszerben alternatív küszöb híján képviselet nélkül maradhat a magyarság.
A hatályos választási rendszerben az ötszázalékos parlamenti küszöb alatt teljesítő pártok is mandátumhoz juthattak, ha jelöltjeik legalább hat képviselői és három szenátori választókerületben megszerezték a voksok többségét.
Márton Árpád megjegyezte, az önkormányzatok esetében javasolni fogja, hogy - a szórványközösségeket hátrányosan érintő - ötszázalékos bejutási küszöböt három százalékra csökkentsék.
Arra a kérdésre, hogy mi az RMDSZ álláspontja az elektronikus, vagy levélben való szavazásról, a képviselő azt mondta: az ellenőrizetlen elektronikus szavazást az RMDSZ nem tudja elfogadni, mert az nem garantálja a voksolás közvetlen, és titkos jellegét.
"Egy szavazókörben látják, ha valaki nem egyedül meg be a fülkébe, de ha egy számítógépről voksol, nem látni: nem ül-e mellette valaki, sőt nem szavaz-e helyette más, aki megszerezte a jelszavát" - magyarázta aggályait az RMDSZ képviselő.
A levélben való voksolást elfogadhatónak nevezte, abban az esetben, ha a magyarországi megoldáshoz hasonló garanciákkal párosul: legyen előzetes regisztráció és a levélben leadott voksokat küldjék el a szavazás napja előtt.
Márton Árpád elmondta, a választási reformot előkészítő különbizottság az elvi szintű döntéseket az első szavazáson kétharmados többséggel fogadja el, ha pedig ez nem sikerül, akkor a bizottsági tagok többségének szavazatával. Mivel a kormányzó szociáldemokratáknak és a liberális ellenzéknek is öt-öt tagja van a testületben, nem sok jelentősége lesz az RMDSZ esetleges ellenszavazatának az olyan kérdésekben, amelyekben a két nagy párt meg tud egyezni - mutatott rá az RMDSZ frakcióvezető-helyettese. Bukarest, (MTI)

A Tóth Árpád Kör első idei munkaülése
Vörösmarty Mihályra emlékeztek
Az aradi Tóth Árpád Irodalmi Kör január 20-án, kedden délután tartotta az év első munkaülését a megyei könyvtár Concordia Termében.
A kör alkotóműhely-jellegét ezúttal két jeles aradi biztosította. Gál Zoltán, a Nyugati Jelen újságírója Ez csak játék, Az a rozsdás lánc, Dionüszosz és Második vers hozzád című verseivel állt hallgatóság elé.
Munkáiból költői hitvallás, szerelem, boldogságvágy, életigenlés csendült ki, a fiatal és rendkívül tehetséges alkotó megérdemelte a vastapsot.
Jankó András ny. ezredes, az aradi Kölcsey Egyesület elnöke a Havi Szemlében és a Szövétnekben közzétett Antal-mese sorozatából olvasott fel egy darabot A nevelőapám címmel. A prózaíró páratlan kivitelezésben és megrendítő szépséggel örökítette meg feledhetetlen és sokszor tragikus gyermekkori élményeit.
Az est második részében a kör tagjai Vörösmarty Mihályra emlékeztek a költő halálának 160. évfordulója alkalmából. A megemlékezést az Ágyai Általános Iskola diákjai nyitották meg egy versösszeállítással. Hevesi Tímea, Andrási Fanni, Kiss Júlia és Gomoi Diána lelkesen és kiváló felkészültséggel olvastak fel a költő verseiből. (Vezető tanár: Erdős Márta.)
Dr. Brauch Magda ny. tanár, irodalomkritikus Vörösmarty Mihály reformkori versei című tanulmányával örvendeztette meg a költészet szerelmeseit, melyet közvetlenül és élvezetesen adott elő.
Felvázolta a reformkor társadalmi-politikai hátterét, Kölcsey, Wesselényi, Kossuth szerepvállalását a sikeres kulturális megmozdulásokkal. Röviden bemutatta a költő életét, családi hátterét, tanulmányait, munkáját, költészetének vonalát a Zalán futása (1825) című eposzától haláláig.
Alapos szaktudással ismertette legszebb reformkori verseit, kiemelve, hogy nem csupán hazája és nemzete iránti szeretete ihlette, hanem az egész emberiség sorsáért való aggódása. Megismerhettük Vörösmarty Mihály A hontalan, A Guttenberg-albuma, Liszt Ferenchez, Gondolatok a könyvtárban, Országháza című remekműveit.
A megemlékezést a körtagok szavalatai, felolvasásai színesítették. Lovász Miklós, Kiss Anna, Katona Béla, Kolumbán Zsolt, Hevesi József most is kitettek magukért. Az est a Szózattal ért véget Czernák Ferenc bravúros előadásában.
Az év első találkozóját szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel és nótázással ünnepelték meg (ez utóbbi Simonfi Imre ny. újságíró érdeme, aki hegedűjátékával kápráztatta el a jó hangulatú társaságot).
Regéczy Szabina Perle
Nyugati Jelen (Arad)

Érmellék: egy táj elfeledett élete
Az ember valaha alkalmazkodó lény volt. Ha megtelepedett egy tájon, életmódját a körülményekhez igazította, azokkal összhangban fejlesztette. Így történt ez a lápos-mocsaras, halban, vadban gazdag Érmelléken is. Aztán meguntunk együtt élni a természettel, hol önszorgalomból, hol központi utasításra nekiálltunk saját szegényes fantáziánkhoz silányítani azt, ártatlanabb életmódunk pedig mehetett a kukába, jelen szerencsésebb esetben a székelyhídi halászati múzeumba. Tasnádi-Sáhy Péter riportja. Nemrégiben részt vettem egy rendezvényen, az Érmellék egyik településén, ahol az előadó arról kérdezte a fiatal hallgatóságot, milyen hagyományt ismernek a falujukban, amit középpontba állítva esetleg turisztikai vonzerőt lehetne fejleszteni. Percnyi hallgatás után egy bátortalan hang a szüreti bált említette… Tény, az Érmellék – a török előrenyomulása óta – fontos bortermelő vidék volt, és az utóbbi időben vannak szép próbálkozások ennek visszaállítására, viszont, mint ahogy a táj először 1445-ben használt elnevezése is mutatja, legfőbb jellemzője mégiscsak az, hogy az Ér mellett terül el.
Majdnem a delta
Ahogy a székelyhídi Halászati Múzeumba érkeztemkor Dr. Wilhelm Sándor biológus, tanár, szakíró elmondja, az Érmellék múltja a Herciniai-hegységrendszer 250 millió évvel ezelőtti lesüllyedéséig nyúlik vissza. Az ekkor kialakult törésvonalat először a Pannon-tenger üledéke töltötte, majd a Kárpátok kiemelkedésével annak folyói hozták ide a hordalékot. Ennek ellenére, ez mégis alacsonyan fekvő terület maradt, így jutott neki a Tisza, a Túr, a Szamos, illetve a Kraszna vízéből, melyek aztán más geológiai folyamatoknak köszönhetően „odébb vándoroltak”.
Az egyeduralkodóvá vált Érnek úgymond folyása nem volt, viszont két partja között, mintegy 10 km szélességben mocsaras, nádas láp terült el, ami szép lassan eresztette át a vizet, kivéve ha az esőzések, olvadás elárasztották. Ezen adottságoknak köszönhetően gyönyörű természeti táj alakult ki az Érmelléki-dombvidék, a nyírségi homokdombok, illetve a Berettyó Sárrétje között.
Mindenki a Duna-deltához hasonlította, madárvilága, halállománya azéval vetekedett. Ha csak azt vesszük, minden költöző madár, ami északról délre vándorolt, megállt itt táplálkozni. „Annak idején, közvetlenül a lecsapolás után egy madarász ismerősömmel kimentünk a Hartyás nevű „szent területre” Gálospetri mellett, akkor még láttam ott eget elsötétítő vadkacsa tömeget. Benne volt a génjeikben, hogy itt meg kell állni, de azóta eltűntek. Ahogy a halak is. Az összes környéken előforduló halfaj tömegestől élt az Érmelléken, a lecsapolással ezeknek is nyomuk veszett. Érdekes, hogy a táj változása miatt viszont új fajok jelentek meg itt, amik közül párat nekem sikerült kimutatnom. Ilyen volt például a fekete törpeharcsa. Ennek ellenére inkább a pusztulás volt jellemző, mint a gazdagodás” – vezeti fel a múzeumi kirándulást Wilhelm tanár úr.
Egy kis hercehurca
A múzeum 1989 után, alapítványi pénzből jött létre, először a gyűjteményt elszállásoló épületet hozták megfelelő állapotba, majd Wilhelm Sándor elindult, hogy az anyagot összegyűjtse, az akkorra már megismert forrásokból. „Akkor derült ki, hogy nagyon sok anyag, amit én még láttam korábbi vizsgálódásaim során, elkallódott. Tehát mondhatjuk, ez volt az utolsó pillanat, hogy ez létrejöjjön.” Pedig kár lett volna veszni hagyni a megmaradt tárgyi emlékeket, hisz még ez a háromtermes kiállítás is egyértelműen bizonyítja, az érmelléki ember élete tökéletesen összefonódott az őt eltartó tájéval. Nem csak a hal/ és vadgazdagságról van szó, de a növényzetről is, hisz több kézműves iparág települt a fellelhető alapanyagokra. A nádat, a sást, a fűzvesszőt mind felhasználták. Akkoriban a háztartás minden eleme ezekre épült: általános volt a nádtető, vesszőfonatú kerítés. Az első eszköz, amit meglátok – felirata szerint – rámás tapogató (külsőre egy alj nélküli hosszúkás vesszőkosár). Ezzel még nem mennék sokra, de a tanár úr magyarázatot is fűz hozzá: „Ezt nem hagyták magára, a halász gatyára vetkőzött, egy tarisznyát a vállára vetett, és ezzel az eszközzel indult portyázni a sekély vízben. Találomra maga előtt lecsapta, aztán kitapogatta benne a szabadulni próbáló, a vesszőfonatot korholó halakat, és betette őket a tarisznyába. Ez a módszer minden erőfeszítés nélkül eredményezte még egy árucikk begyűjtését, hisz mire a tarisznyát megtöltötte, a lábszára is tele lett piócával, amit pedig akkoriban még gyógyászati célra hasznosítottak, a tört vért szívták le vele.” Az első terem másik oldalán a falat hatalmas háló fedi, mint Wilhelm Sándor elmondja, ez nem népi eszköz, az utolsó megmaradt vízfolton, a tarcsai kollektívánál ezzel halásztak. Alatta viszont az egyik legfontosabb halászszerszám, a (háló)varsa néhány mintapéldánya hever, amit karóhoz szúrva fektettek a vízbe folyásiránnyal szemben, a versike nevű része terelte a halat az egyre szűkülő belső része felé. Ahogy beérünk a nagyterembe, vezetőm egy a varsához hasonló érdekes eszközt mutat, a hurcát: „Az érmelléki emberek vesszőkből kerítést fontak kis kapukat hagyva, amit levertek a mocsár szélébe. A víznek mozgása volt, hol emelkedett, hol apadt.
A halász beállt az egyik kis kapuba, mindig a folyásiránnyal szemben, és a lába közé fogva tartotta a hurcát. Amikor érezte, hogy beúszott a hal, kiemelte. Remek módszer, jóllehet sok hercehurcával jár” – teszi hozzá nevetve.
Ez után a hurca továbbfejlesztett verziójával ismertet meg, amit mordának neveznek: „Szalacson gyűjtöttem, ott azt mondták, az első világháborút megjárt emberek hozták az ötletet az orosz frontról. Amikor ezt ifjabb Kós Károlynak, a nagy néprajzosnak elmeséltem, felháborodott, mondván, hogy a Mezőségen is használnak ilyet, nehogy már az oroszoktól jöjjön. Igen ám, de a szalacsi ember Oroszországban találkozott vele, nem kell ezért haragudni.” Egy vitrinhez érünk, ahol a mocsaras vidék bejárását segítő eszközök sorakoznak, úgy mint a jégpatkó, vagy a nádvágó papucs, előbbit csúszás, utóbbit szúrás ellen alkalmazták, hisz a nádtorzsa még a csizmatalpat is átszúrta. Van még mellette fáklya és szigony is, amelyeket éjszakai halászatnál használtak, amikor a hajóból (Érmelléken nincs csónak) csáklyázták meg az elfekvő nagyhalat. Akadt belőlük szép számmal, nem kellett sokat kutatni, hogy méteres csukára, harcsára, pontyra akadjon az ember. Újabb installáció a hálókészítéshez szükséges kendert finomító eszközöket mutatja: a tilót és a gerebent. Előbbi ugye töri a kendert, a másikkal pedig fésülni lehet. Ott van a sing is, ami mérőeszköz, vagy inkább hosszmérték, eredetileg az alkar hosszának felel meg, nem hiába hívják az alkarcsonttal párhuzamosan futó vékony csöves csontot singcsontnak. „Ezért volt, hogy az élelmes kereskedő rövidkarú segédet választott, mert így kevesebbet kellett adni a vászonból” – rögzíti a fejemben a hallottakat egy rövid adomával a tapasztalt tanár. Falnyi helyet foglal egy újabb, és az eddigiek közül legelmésebb halászati eszköz, a vész, melynek lényege, hogy a halak feltételezett vonulási irányát keresztező falrendszer végül a labirintusszerű vészfőbe tereli az állatokat, ahonnan aztán nem tudnak kiszabadulni. Ezt télen készítették el a halászok, amikor a java nádat és gyékényt megszedték, esténként, borozgatás közben fonták meg a lésza névre keresztelt vesszőfonat falat. Tavasszal aztán helyet csináltak neki, a jó bihariasan ejtve, „vísz irtó” vassal, majd cölöpjeit leverték az iszapba a sulyokkal. A felállított vész bejárata felett, ahogy az hajdanán is volt, ott látható a vidraütő szigony. Ahogy az állat próbált befurakodni, hogy elorozza a halászok zsákmányát, addig lökdöste a lészát, amíg az leesett és agyonütötte. A vészhez hasonlóan fejlett megoldás a csíkász gát, ami mint a neve is mutatja, a csík fogását célozta. Ez tulajdonképpen egy vesszőfonat gát varsákkal (egyik erre, másik arra nyílik), amit a sekély vízben helyzetek el úgy, hogy a csíkász járhasson a tetején. „Ez a kígyószerű hal akkora tömegben élt az Érmelléken, hogy mindig dézsaszám árulták. Gyerekkoromból még emlékszem, hogy Margittán, a piac elején álltak a szalacsi csíkászok. Alig volt a dézsákban víz, csík annál inkább,” – osztja meg gyermekkori emlékeit Wilhelm Sándor.
Ha hörtyög, akkor bunda
A múzeum a vadász, vagy inkább vadfogó eszközöket is igyekszik bemutatni, amikkel az érmellékiek szintén az anyatermészetet vámolták. Ezek közül legegyszerűbb a ma már börtönbüntetést érő hurok, amit nád közt előre törő fácán csapásain helyeztek el fejmagasságban, hogy így ejtsék csapdába a madarat. Az ennél elmésebb gémes hurkot télen használták vadnyúlra. „Hogy működött ez? Baktat télen a nyúl, és meglát egy köteg lucernát. Igen ám, de ehhez csak úgy tud hozzáférni, ha a fejét bedugja a hurokba. Amikor elrágja a lucernát, a nehezék a másik oldalon felkapja, és csak a hátsó lábain tud toporogni, míg a gazda ki nem szabadítja. Ilyet, eredetit már nem találtam, ezt azzal az emberrel készítettük, aki beavatott, miként működött a dolog” – meséli el érzékletesen az eszköz működését a kiállítás megálmodója. Ezen kívül vannak különböző csapdák tőrök, ládatőrök, rókára, fácánra, fogolyra. Az egyik legfontosabb pedig a hörcsögre, hisz ezt bundája miatt vadászták. „A hetvenes években még igencsak divat volt a hörcsögprém kabát, amihez száz állatka bundája is kellett.
Tudtommal Csokajon éltek a nagy hörcsögölők, egészen a Bánságig lejártak. A vadász felkutatta a hörcsögök járatait. Először a fülét a földre tapasztotta, hogy meghallgassa, otthon van-e, hörtyög-e a gazdája, aztán ha igen, kitette a tőrt a járat szájára, mellé tűzött egy nádszálat, és ezt megismételte vagy kétszázszor.
Mire az utolsóval végzett, az elsőbe már benne is volt a zsákmány. Ott helyben megnyúzta, hiszen csak a bőre kellett, azt vitte haza” – ismerteti egy elfeledett szakma praktikáit Dr. Wilhelm Sándor. Háztájon is kellett eszközöket használni, védekezésül az egerek, patkányok ellen, a kiállítás ezeknek is szán egy vitrint. Ötletes kis gépezet a famacska, amely két egymásba tolt dobozból és a kisebbikhez kapcsolódó farokból áll, amin van egy pöcök. Ha az egér végigfut rajta – útban a szerkezet belsejébe rejtett csalétekhez, aktiválja a masinát, és csapdába esik. „Amikor ezt a darabot megkaptam, még üzemben volt. Az öregúr, aki adta, hozott egy veder vizet, széthúzta, öt egér potyogott ki belőle, szóval macska ez a javából.”
Benne fogan, alatta nyugszik
A kiállítás mélyén látszik az Érmelléken honos lapos fenekű hajó is, amiben nem eveztek, hanem állva, csákrúddal hajtották. Ez annak idején általános közlekedési eszköz volt, Érkeserűből például kisebb eső után is csak ilyennel lehetett kijönni, a búzát is sok helyről ezzel hordták a malomba. Benne van még egy gyékénykosárka is, a tanár úr nem avat be azonnal a titokba, hanem engem kérdez, mi lehet az. Szégyenlősen rázom a fejem, beismerve, nem tudom. „Hát ebbe gyűjtötték a vadkacsa és libatojást, amikor húsvét körül kevés volt az otthoni a kalácshoz, tésztához. Azt mondták neki, gacsitojás,” – meséli nevetve újabb szóval gazdagítva a régi érmelléki élettel kapcsolatos szókincsemet. Ekkora már igencsak fáj valami belül, pedig még csak nem is láttam ezt a titokzatos tájat a maga pompájában, csak jóval azután, hogy –mint a tőrbe esett hörcsögről – lehántották róla lápbundáját. Nem minden indulat nélkül kérdem, hát, volt-e bármi épelméjű indoka a lecsapolásnak. „Amennyiben Ceausescut épelméjűnek lehetett nevezni, igen. Ha nem, akkor nem – feleli keserűen Wilhelm tanár úr.
– A kommunistáknak ugye az volt a jelszavuk, hogy a természetet le kell igázni. Az Érmellék is ennek esett áldozatul 1968-’70 között, az utolsó talpalatnyi földig.
A régi vágóhídnál volt egy kis mocsár, ami akkora volt, mint ennek az épületnek az alapja, azért is ástak vagy másfél kilométernyi árkot, hogy eltüntessék. A tarcsai kollektívben, amit már említettem, a mérnök az utolsó pillanatig ellenállt, de aztán neki is engednie kellett. Az egészért felelős mérnök, akit fura módon véletlenül szintén Ceausescunak hívtak, benne is lett volna, hogy legalább az a tavacska megmaradjon, de aztán jött a füles, hogy a főnök erre repül helikopterrel, úgyhogy azt is el kellett tűntetni.” Szemem a két terem közötti átjáróban álló fejfára téved, melyről Wilhelm tanár úr ezt mondta: „Ez szintén általános volt az Érmelléken, hogy a szokásnak van-e köze a vízhez kötött életmódhoz, nem tudom. Az viszont biztos, hogy az öregek szerint igazi halászember hajóban fogant és ilyen alatt nyugszik.” Érdekes lenne kiszámolni, hány nemzedék élhetett a „hajóból csónak alá szellemében”, bár akkor sem biztos. hogy fel tudnánk fogni, milyen károkat okozott a negyven évvel ezelőtti természetcsonkítás, mind a környezetre, mind az itt élő emberekre. A jó hír az, hogy a folyamat nem visszafordíthatatlan Wilhelm tanár úr szerint sem. „Az biztos, hogy a legmélyebben fekvő részeket, ahol már öt csepp esőtől dagonya van, elég lenne csak magára hagyni. Van olyan, aki a saját területén megvalósította a dolgot, de nagy léptékben közös akarat kéne. Jelenleg nem is az akarat hiányzik, hanem nemtörődömség van” – mondja lemondóan. Pedig a hajdani mocsárvilág legalább részleges visszaállítása hatalmas vonzerővel bírna, ami egyéb fontos szempont mellett sok embernek biztosíthatna szép, tisztes megélhetést.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Székely és magyar zászló használatáért bírságolt a Maros megyei prefektúra
Ötezer lejes bírságról szóló jegyzőkönyvet állított ki Csibi Attila Zoltán erdőszentgyörgyi polgármester nevére szerdán délelőtt a Maros megyei prefektúra két munkatársa, miután nem volt hajlandó eltávolítani a székely és a magyar zászlót egy helybéli főtéri épületről.
Elena Cormoș és Sipos Krisztián, a kormányhivatal két munkatársa a városházi irodájában kereste fel Csibi Attila Zoltán polgármestert, az erdőszentgyörgyi RMDSZ-szervezet elnökét, és arra kérték, hogy távolítsa el a szervezet Rhédey Claudia téri épületének homlokzatáról a székely és a nemzetiszínű zászlókat. Mivel Csibi ezt megtagadta, a hivatalnokok ötezer lejes bírságról szóló jegyzőkönyvet állítottak ki a nevére. Ebben az áll, hogy „Székelyföld és a magyarok zászlajának kitűzése” miatt Csibi kihágást követett el, amiért a zászlóhasználatot szabályzó 2001. évi 1157. kormányhatározat 24. cikkelye értelmében 2500 és 5000 lej közötti pénzösszeggel bírságolható. Esetében a legmagasabb pénzhatárt alkalmazták a prefektúra kiküldöttei.
Az erdőszentgyörgyi RMDSZ és a prefektúra közötti nézeteltérés nem új keletű. Csibi Attila, a helyi szervezet elnöke 2009-ben helyezte el a főtéri székház homlokzatán a román, magyar, székely, európai és szervezeti zászlókat, amiért Dan Tanasa feljelentése nyomán a prefektúra vizsgálatot indított az ügyben. A polgármester és Corneliu Grosu volt prefektus többször is tárgyalt a kérdésről, de a szentgyörgyiek a többszöri felszólítás után sem voltak hajlandók levenni a magyar zászlót. A nemzeti jelképek használata elleni eljárásra válaszolva Csibi tiltakozásként tavaly júliusban levett minden zászlót, és egy hónapra fekete gyászlobogót tűzött ki, így üzenve a nagyvilágnak az őket ért sérelem kapcsán. Augusztusban a zászlók visszakerültek helyükre, de hogy ne legyen támadható, a piros-fehér-zöld lobogót címeresre cserélték, amely nemzeti jelkép és nem országzászló.
Megkeresésünkre Csibi Attlia elmondta: a jegyzőkönyvben foglaltakat tizenöt napon belül meg fogják támadni a bíróságon. Ha veszítenek, akkor nem lesz más választásuk, kifizetik az összeget, de a zászlók a helyükön maradnak. Az elnök kiemelte: azon is gondolkodnak, hogy a zászlótörvényt is megtámadják, hisz az nem szabályozza egyértelműen az ország- és térségzászlók, valamint helyi jelképek használatát. Ugyanakkor a budapesti Kisebbségi Jogvédő Intézetet is értesítik az esetről.
A Maros megyei RMDSZ elnöke, Brassai Zsombor úgy értékeli, hogy a prefektúra lépése sérti a magyar közösséget és a jelképhasználatot, és lehet hogy az egész kérdést diszkriminációs ügyként kell felfogni és kezelni. A jegyzőkönyvben emlegetett paragrafusok más államok zászlajára vonatkoznak, nem jelképekre, tehát jogilag is sántít a kérdés, amelynek megtámadását mindenképp szükséges lépésnek tartja. Brassai megítélése szerint a magyarság szándékos zaklatásaként is értelmezhető a prefektúra mostani lépése, és nem érti, miért kell kovásznai hangulatot teremteni pontosan Maros megyében, ahol még huszonöt év sem volt elég az 1990. évi márciusi emlékek gyógyulásához, ráadásul ismét ugyanabban az időszakban próbálnak ismét szikrát kirobbantani a magyarság elleni piszkálódással.
Maros Megye Tanácsának alelnöke, Kelemen Márton politikai indíttatásúnak érzi a kérdést, és nem tartja normálisnak azt, hogy a jelképhasználatba politikai oldalról próbálnak beleszólni, ezért mindenképp támogatja Csibi Attila és az erdőszentgyörgyiek szándékát, hogy ezt a lépést megfellebbezzék.
Nagy Zsigmond alprefektus többször is kijelentette, hogy szerinte a székely zászló használata nem törvényellenes. Ezúttal arról kérdeztük a jogász végzettségű kormányhivatalnokot, hogyan minősítené a zászlótörvényt. Nagy Zsigmond elmondta: mivel a parlament még nem fogadta el, nem ismeri a készülő új jogszabályt, a még érvényben levőről viszont ő is úgy látja: nem egyértelmű, ezért szerinte a bíróságra kell bízni a kérdésben való döntést, ha hiszünk az igazságszolgáltatás függetlenségében. A zászlótörvénynek lehet érzelmi és jogi megközelítése is, úgy ahogy számos más törvény is van, amivel nem értünk egyet, ettől függetlenül be kell tartani őket – fűzte hozzá az alprefektus.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Tankönyvírás közelről
Az új tanterv alapján elkészült két magyar ábécéskönyv egyikének mind a négy szerzője háromszéki, pontosabban kézdivásárhelyi. Olyan eszközt adtak a tanulók és a tanítók kezébe, ami szerethető, könnyen használható és a hétéves gyermek életkori sajátosságaira alapozva azokat a készségeket fejleszti, amelyekre később mindaz építhető, amivel az életben érvényesülhetnek – emelik ki munkájuk lényegét. Kocsis Annamária, a tankönyvíró csapat egyik tagja, 2014 szeptemberétől a Kovászna megyei magyar nyelvű elemi oktatásért felel, tanfelügyelőként is arra törekszik, hogy a kompetenciaalapú oktatást segítse Háromszék iskoláiban. A szakfelügyelővel arról beszélgettünk, milyen változásokat jelent az első osztályosok oktatásában az új magyar és román tanterv, illetve tankönyv.
Gyakran vádolják azzal a tankönyvírókat – és időnként nem alaptalanul –, hogy nincs kellő osztálytermi tapasztalatuk, a tudomány felől közelítik meg a tananyagot, olyan könyvet szerkesztenek, amely nem követi a diákok életkori sajátosságait, nincs összhangban a tanulók addig szerzett ismereteivel, és általában zsúfolt, túl sok és nehéz a feladatokban megfogalmazott követelmény. Az első osztályosok kezébe jókora késéssel, csupán januárban került Betűleső (marosvásárhelyi Kreatív Kiadó) és Betűvár (dévai Corvin Kiadó) szerkesztőiről ez nem mondható el, gyakorlott pedagógusok, akik nyelvészekkel, egyetemi tanárokkal együttműködve és saját tanítói tapasztalatukra alapozva választották ki a módszereket, szövegeket, feladatokat. A Kovászna megyei magyar tanítók közel fele-fele arányban választották a két ábécéskönyvet, a román elsős tankönyvek közül ellenben többen tanítanak a Kreatív Kiadó kiadványából. Ennek összeállításában szintén rész vett Kocsis Annamária (fotó), aki a kézdivásárhelyi Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított huszonkét esztendőt, gyakorló irányító volt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudománegyetem tanítóképzőjének kézdivásárhelyi kihelyezett tagozatán, majd 2010-ben került Bukarestbe az oktatási minisztériumba, ahol a magyar óvodai és elemi oktatás országos felügyelőjeként dolgozott. Így csöppent a tanterv- és tankönyvírásba.
Kocsis Annamária elmondta, a minisztériumban azért vállalta el a tantervírást, mert látta, új szellemű csapat verődött össze, amely belátta, változtatni kell az I–IV. osztályban. Szerette ezt a munkát, de családi okokból hazajött. Az ingázás nem könnyű, és az ott kapott alacsony fizetésből nem tudta megoldani az utazgatást. Csernátonban iskolát igazgatott egészen addig, amíg felkérték, hogy vállalja el a tanfelügyelői állást. 2014 szeptemberétől végzi ezt a munkát, melyet nagyon szeret, de hiányolja a tanítást. Jár órát látogatni, így sokat van gyermekek és tanítók között, és reméli, még visszatér a tanterembe.
Gyakorlati tudásra van szükség
– Hogyan áll össze a tanterv? Mi alapján döntenek, hogy mi a cél, mi kerül be és mi nem? – Én úgy tartom, a tanítónak nem feltétlenül kell tudnia a tantervet, de ismernie kell. A korábbi tanterv korszerűtlen, már régóta nem használják a pedagógusok. Munkánk kezdetén az oktatási minisztérium oktatástudományi kutatóintézete kisebbségi osztályának csoportja kezünkbe adott egy tantervvázlatot, amelynek összeállításában felhasználták kutatásaik eredményeit. Uniós országok szakemberei közösen kidolgoztak egy alaptantervet, amelyet lefordítottak románra, ezt kaptuk meg, ezt az irányvonalat kellett követnünk. Ez az alaptervezet szabályozza a tantervet, erre építettük rá sajátos anyanyelvi jellegzetességeinket. A legfontosabb, hogy az új tanterv kompetenciaalapú, nemcsak tartalmi vonatkozású leírásokat tartalmaz, hanem a kompetenciák fejlesztésére vonatkozó útmutatókat is.
– Milyen készségek fejlesztését követi az új tanterv?
– Gyakorlati tudásra van szükség, ezért elsősorban olyan készségekről és képességekről van szó, amelyek a funkcionális nyelvhasználatra alapoznak azért, hogy fejlesszük a gyermekekben az önkifejezés képességét, hogy az élet különböző területein tudjanak már korai életkorban boldogulni. Fontos, hogy a gyermek értsen különböző jelrendszerekből, tudjon lépést tartani egy olyan világban, ahol nagyon sok minden függ a kommunikációtól. – Hogyan lehet ezt tanítani? Hogyan segíti ennek megvalósítását a tankönyv?
– Az eddigi tantervek és tankönyvek nem követték azt a négy általános célt, amit most négy alapkompetenciaként nevezünk meg: a szövegértést, a szövegprodukciót – vagyis a beszédet –, a szövegértő olvasást és az írásban történő szövegközlést. Az első lépéseket már az előkészítő osztályban megteszik ebbe az irányba, majd végigkíséri a diákokat egészen tizenkettedik osztályig. Az anyanyelvi oktatás és a kisebbségi gyermekek számára írt román tanterv tekintetében is úgy dolgoztuk ki a tantervet, hogy a ciklusok között ne legyen szakadás, ezért együttműködtünk az óvónőkkel, majd a tanárokkal, mivel már harmadik-negyedik osztályban megkezdődik egy új ciklus, és arra kell építeniük ötödikben.
– Hogyan készül egy tankönyv? Tudjuk, hogy mi a cél, milyen módszerek állnak rendelkezésünkre, de miként érjük el azt, hogy a tankönyv olyan eszköz legyen a gyermekek és a tanítók számára, ami segíti őket?
A módszertant, melyben leszögezik, hogy milyen követelmények, teljesítményleírók alapján kell szerkeszteni a tankönyvet, a minisztérium határozza meg. Az ábécéskönyv esetében megszabták, hogy ne csak a szövegértést és a betűtanítást kövesse, hanem hangsúlyt fektessen a másik két kompetenciára is, amelyek eddig háttérbe kerültek: a szövegértésre és a beszédprodukcióra. Fontos, hogy a kisgyermek beszédben helyesen használja anyanyelvét, ezt gyakoroltatni kell. Négyen voltunk a csapatban: Kisgyörgy Katalin óvónő, aki jelenleg előkészítő osztályos tanító a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, Vollancs Szidónia, a Petőfi Sándor Általános Iskola tanítónője, Kerekes Izabella a Nagy Mózes Elméleti Líceumból és jómagam. Az első témákat együtt dolgoztuk ki, majd felosztottuk a feladatot, ami sokrétű volt, hisz digitális és papíralapú tankönyvet is kellett készíteni. Arra fókuszáltunk, hogy legyen szövegközpontú, minden betű tanításakor egy-egy versből, meséből induljunk ki, melyek hangzó anyagként megjelennek a DVD-mellékletben is, színész által, nagyon szépen előadva. Igyekeztünk az életkori sajátosságoknak megfelelő szövegeket keresni, mondókákat, ritmusokat, a dallam, és nem feltétlenül a tartalom alapján választottunk. Fontos, hogy a gyermek hallja a szöveget, mondja együtt a felolvasóval, dobbantsa, koppintsa ki a ritmust. A szövegek mellé képekkel, jelekkel ellátott feladatokat válogattunk, amelyeket az elsős gyermek meg tud oldani, és segítik őt a szövegértésében. Ahogy gyűltek a hangok betűképei, a betűk, írtunk újabb szövegeket, kezdetben szóoszlopokat, rövid mondatokat, amelyeket a gyermek a már megtanult betűkészlettel és az újonnan tanult betűvel kiegészítve olvashat. Tanácskoztunk nyelvészekkel, fonológusokkal, egyetemi szakemberekkel, akik segítettek. Megvan a tapasztalatunk az osztályteremből, de szükséges a tudományos megközelítés is, például, hogy milyen sorrendben tanítsuk a hangokat és azok betűképét. Ez nagyon fontos, mert figyelembe kell venni a hétéves gyermek életkori sajátosságait a hangképzésben, a hang kitartásában. Tudnunk kell, milyen nyelvi ismeretekkel rendelkezhet egy hat-hét éves gyermek. Meg lehet tanítani mindent időnap előtt – de nem érdemes. Ha megfelelő időben visszük be az adott ismeretet, jól begyakoroljuk a gyermekekkel, maradandóbb tudást érünk el, mintha elsietjük a dolgot. Ezért tartom jónak az előkészítő osztályt, mert ott hangutánzással, hangleválasztással, kommunikációs gyakorlatokkal olyan készletet adnak a gyermek kezébe, amire könnyen rá lehet építeni a betűtanítást. – Változott-e az írástanítás módszertana?
– Előkészítő osztályban betűelemekkel ismerkednek a gyermekek. Ezeket A4-es lapra rajzolják, kirakják magokból, cérnából, drótból, gyakorolják a levegőben a nagy motorikus mozdulatokat, azután szűkítik kisebbre az alakzatokat. Az előkészítő osztály végére három centiméteres sorok közé írják a betűelemeket, elsőben viszont a hagyományos sorközzel szerkesztett füzetekbe kell írniuk. Azért, hogy a betűgyakorlás könnyen menjen, készítettünk egy írásgyakorló munkafüzetet, ebben nagyobb méretben írhatnak a gyermekek.
Román mint idegen nyelv
– A romántanítás tanterve mennyire áll összhangban a magyar tanterv célkiűzéseivel és módszereivel? Egyeztettek-e e téren a román tanterv készítőivel?
- Igen, ugyanígy együttműködtünk, ráadásul én mindkét tantervíró csapatban részt vettem. Magyar tanítók dolgoztunk együtt, de román anyanyelvű tanárral is egyeztettünk, olyannal is, aki magyar tagozaton tanítja a románt. Az új román elsős tankönyvben sok módszertani útmutató segíti a tanítót. Most először készült olyan romántankönyv, amely fejleszti a kommunikációt. Tudjuk, hogy Székelyföldön a gyermekek nem nagyon hallanak román szót, az iskolában kell a nyelvet megtanulniuk. Arra fektettük a hangsúlyt, hogy ne betanult szavakat, mondatokat, képsorokat mondjanak, hanem kerüljenek a szavak szövegkörnyezetbe, a funkcionális nyelvbe. Több mint harminc románórát látogattam meg a megyében az elmúlt két hónapban, és nagyon ügyes megoldásokat láttam. Például van, aki csak románul beszél románórán, ugyanúgy, mint az idegennyelv-tanításánál. Természetesen, az olyan utasításokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy mi következik, mit fognak tenni, el lehet mondani magyarul, különben meg is riadna a gyermek, mert nem érti. De ha a tanító megmutatja azokat a tárgyakat az osztályban, a folyosón, az udvaron, amelyekről tanulnak, és azt sokszor ismétli, mindig ugyanúgy, könnyebben megjegyzi a gyermek, mintha feladatként kapná, hogy otthon tanulja meg a szavakat. Ha például a tanító azt mondja, hogy „mergem afară” (kimegyünk), akkor a gyakorlatban is kimennek az osztályteremből, majd ugyanígy megnevezik, amikor visszajönnek. Nem szabad fordítani a szavakat, mondatokat, hanem a mutogatások, történések által kell megértetni, hogy mi mit jelent, így lesz része a szó, a kifejezés a gyermek beszédének. Fontos a jelen idejű igehasználat az első osztályban, csak másodikban kell áttérni a múlt időre és harmadikban a jövőre, egyébként a gyermek összezavarodik. Erre korábban nem figyeltek, eddig a tankönyvekben hátul volt egy szöveg, amelyben megvolt, hogy milyen szavakat, mondatokat kell használni, a tankönyvi képek olyan olvasatúak voltak, mintha szövegek lennének, és azt meg kellett tanulni. Otthon a szülő még rádolgozott, nyaggatta a gyermekét, hogy ugyanúgy mondja vissza, így sokan meg is utálták a román nyelvet. Olyan szavakat kellett megtanulni, amelyekkel a gyermek a tankönyvben lévő képen kívül sehol nem találkozott, nem értette, miért szükséges, így nem is maradtak meg az emlékezetében, legfennebb egy napig, amikor bemagolta. Ezt kellene megváltoztatni. A jelenlegi tanterv kidolgozza, hogy miből mennyit szabad, kell tanítani. Fontos az archaizmusok, regionalizmusok kerülése, s hogy csak azokat a szavakat használják, amelyek hozzáférhetőek számukra. Második osztályban – amikor kezdenek olvasni és írni – lényeges, hogy csak olyan szöveggel foglalkozzanak, amely közel áll hozzájuk, amivel az életben is találkoznak.
– Remélhető, hogy a tapasztalaton alapuló nyelvtanulás érdekében ezentúl többet mennek ki a kisgyermekek az osztályból, az iskolából, ismerkednek a környezetükkel, a várossal, a természettel, a különböző létesítményekkel?
– Éppen ez az egyik legjobb módszer: kivinni az osztályteremből és a valóságban megmutatni, körüljárni, megtapasztalni mindazt, amiről tanulnak. Például, ha románórán együtt megy el az osztály szánkózni, és ott románul szól hozzájuk a tanító, minden szónak megvan a gyakorlati szerepe, és a gyermek könnyen megjegyzi. Nem szavakat kell tanítani, hanem olyan módszert használni, hogy a gyermek észre se vegye: minden órán beépül három-négy új szó a szókincsébe. El kell felejteni azt a kifejezést a román nyelv vonatkozásában, hogy második nyelv vagy nem anyanyelv, el kell ismerni, hogy számunkra idegen nyelv a román, és eszerint tanítani. Ezt Gabriela Droc, az elemi oktatásért felelős országos felügyelő is megerősítette, amikor ősszel megyénkbe látogatott.
*
Bár említett tankönyvek sok jót hoztak az első osztályosok oktatásában, kérdés, mikor és milyen lesz a folytatás, hisz a második osztályban magyarból csak egy tankönyv készült el, s amíg nincs még egy változat, a minisztérium nem ír ki licitet, románból pedig még nincs kész a tankönyv. Harmadik és negyedik osztályban jóváhagyták az új tanterveket, jövőre meg kell jelennie a harmadikos könyveknek. Kocsis Annamária arra biztatja a tanítókat, tanulmányozzák a tanterveket a minisztérium honlapján, és minél többen vállalkozzanak tankönyvírásra, -szerkesztésre, mert jó, ha lehet választani. Igaza van, de a választhatóságnál is fontosabb, hogy minél hamarabb jusson el az igazi reformszemlélet az oktatás minden szintjére.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)