Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 14.
„Borbély László javaslatára váltottam körzetet” – interjú Kerekes Károllyal, az RMDSZ képviselőjelöltjével
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje, Portik Vilmos a hetedik alsóházi mandátumára pályázó Kerekes Károllyal (RMDSZ) méretkezik meg a marosvásárhelyi képviselői választókerületben. Interjúnkban Kerekes Károly beismeri, hogy Borbély László kérésére átadta a biztos befutó helyet jelentő küküllő- és nyárádmenti kerületet a szövetség politikai alelnökének.
– Nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy a magyar–magyar versenyből a hazai törvénykezés kiiktatta a függetlenként indulni szándékozó Csegzi Sándort?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart Csegzi Sándor versenybe szállása, elvégre minden egyes elveszített szavazat veszélybe sodorja az abszolút többség megszerzését. Ötven százalékon aluli teljesítménnyel nyerni, és ettől parlamenti részvételt remélni nem több, mint lutri. Azért emlegetem ezt az ötven körüli számot, mert tisztában vagyok azzal, hogy ebben a majdnem fele-fele arányú városban ezúttal is etnikai szavazás lesz. Mi több, a Băsesecu körüli harc még inkább mozgósítja a román nemzetiségű polgárokat.
– Az ön kedvenc témája, a szociális kérdés nem bír hasonló hatással ebben az elszegényedő, elöregedő társadalomban?
– Mi tagadás, valóban egy elöregedő társadalom áll mögöttem, amely ráadásul egyre nagyobb gazdasági gondokkal küszködik, vagy éppenséggel az elszegényedés határára sodródott. Váltani nem fogok, ehhez a szakterülethez értek a leginkább, ehhez érzek hivatást, a kiszolgáltatott emberek iránt meg empátiát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kisebbségi problémák nem érdekelnek, elvégre az általam kidolgozott veterántörvény, az etnikailag üldözöttek törvénye vagy éppenséggel a diktatúra által visszaminősített magyar falvak újraélesztése elsősorban nemzeti kisebbségünket szolgálta.
– Kívülről az látszik, hogy miközben ön az idősekért és elesettekért küzd, és huszonkét év politizálás után sem gazdagodott meg, addig úgy tűnik, jó néhány társát csak a gazdasági kérdések és a gyarapodás érdekli. Nem érzi sokszor egyedül magát ebben a harcban?
– Az RMDSZ-ben munkamegosztás van. Egyesek jogi problémákra szakosodtak, mások pénzügyi kérdésekkel foglalkoznak, vagy a közigazgatáshoz értenek jobban. A szervezetben mindenki természetesnek veszi, hogy én a szociális kérdésekkel foglalkozom.
– Apropó munkamegosztás: miért ment bele egy ön számára teljesen kedvezőtlen helycserébe? Miért adta át Borbély Lászlónak a biztos befutó helyet jelentő küküllő- és nyárádmenti kerületet a teljesen bizonytalan marosvásárhelyiért?
– Az elmúlt négy évben Borbély nagyon jól képviselte Marosvásárhelyt, és gondolom, hogy én is azt tettem a magyarlakta vidékekkel. Nyárádszeredán törvényes úton sikerült megállítanom az újabb ortodox expanziót, azt, hogy a görögkeletiek itt is a főtéri parkba építsék a templomukat. Gyulakután, ahol 2008-ban az MPP-vel szemben elveszítettük a helyhatósági választásokat, egy meggyengült szervezet helyreállítását segítettem. Itt komoly gondok voltak, az emberek elveszítették a bizalmukat az RMDSZ-ben.
– Képviselő úr, nem erről szólt a kérdés!
– Nem tagadom, Borbély javaslatára cseréltünk. Egyfelől azért, mert annak idején vidékfejlesztési miniszterként sokat foglalkozott a vidék gondjaival, másrészt nekem marosvásárhelyiként szinte nem jutott időm az itteni emberekre.
– Miért cserélte el a biztost a bizonytalanért?
– Tisztázzunk valamit: nem felső utasításra tettem. Persze az is benne van a pakliban, hogy Borbély Lászlónak nem éppen felhőtlen a viszonya az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetével.
– Miért fontos valakinek egy olyan hetedik képviselői mandátumot vállalni, amelynek kitöltésekor már szinte hetven éves lesz?
– A politikában is úgy van, mint a fociban: amíg az ember bírja rúgni a bőrt, és ott tudja maga mögött a szurkolótábort, nem adja föl.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) jelöltje, Portik Vilmos a hetedik alsóházi mandátumára pályázó Kerekes Károllyal (RMDSZ) méretkezik meg a marosvásárhelyi képviselői választókerületben. Interjúnkban Kerekes Károly beismeri, hogy Borbély László kérésére átadta a biztos befutó helyet jelentő küküllő- és nyárádmenti kerületet a szövetség politikai alelnökének.
– Nagy kő esett le a szívéről, amikor megtudta, hogy a magyar–magyar versenyből a hazai törvénykezés kiiktatta a függetlenként indulni szándékozó Csegzi Sándort?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart Csegzi Sándor versenybe szállása, elvégre minden egyes elveszített szavazat veszélybe sodorja az abszolút többség megszerzését. Ötven százalékon aluli teljesítménnyel nyerni, és ettől parlamenti részvételt remélni nem több, mint lutri. Azért emlegetem ezt az ötven körüli számot, mert tisztában vagyok azzal, hogy ebben a majdnem fele-fele arányú városban ezúttal is etnikai szavazás lesz. Mi több, a Băsesecu körüli harc még inkább mozgósítja a román nemzetiségű polgárokat.
– Az ön kedvenc témája, a szociális kérdés nem bír hasonló hatással ebben az elszegényedő, elöregedő társadalomban?
– Mi tagadás, valóban egy elöregedő társadalom áll mögöttem, amely ráadásul egyre nagyobb gazdasági gondokkal küszködik, vagy éppenséggel az elszegényedés határára sodródott. Váltani nem fogok, ehhez a szakterülethez értek a leginkább, ehhez érzek hivatást, a kiszolgáltatott emberek iránt meg empátiát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kisebbségi problémák nem érdekelnek, elvégre az általam kidolgozott veterántörvény, az etnikailag üldözöttek törvénye vagy éppenséggel a diktatúra által visszaminősített magyar falvak újraélesztése elsősorban nemzeti kisebbségünket szolgálta.
– Kívülről az látszik, hogy miközben ön az idősekért és elesettekért küzd, és huszonkét év politizálás után sem gazdagodott meg, addig úgy tűnik, jó néhány társát csak a gazdasági kérdések és a gyarapodás érdekli. Nem érzi sokszor egyedül magát ebben a harcban?
– Az RMDSZ-ben munkamegosztás van. Egyesek jogi problémákra szakosodtak, mások pénzügyi kérdésekkel foglalkoznak, vagy a közigazgatáshoz értenek jobban. A szervezetben mindenki természetesnek veszi, hogy én a szociális kérdésekkel foglalkozom.
– Apropó munkamegosztás: miért ment bele egy ön számára teljesen kedvezőtlen helycserébe? Miért adta át Borbély Lászlónak a biztos befutó helyet jelentő küküllő- és nyárádmenti kerületet a teljesen bizonytalan marosvásárhelyiért?
– Az elmúlt négy évben Borbély nagyon jól képviselte Marosvásárhelyt, és gondolom, hogy én is azt tettem a magyarlakta vidékekkel. Nyárádszeredán törvényes úton sikerült megállítanom az újabb ortodox expanziót, azt, hogy a görögkeletiek itt is a főtéri parkba építsék a templomukat. Gyulakután, ahol 2008-ban az MPP-vel szemben elveszítettük a helyhatósági választásokat, egy meggyengült szervezet helyreállítását segítettem. Itt komoly gondok voltak, az emberek elveszítették a bizalmukat az RMDSZ-ben.
– Képviselő úr, nem erről szólt a kérdés!
– Nem tagadom, Borbély javaslatára cseréltünk. Egyfelől azért, mert annak idején vidékfejlesztési miniszterként sokat foglalkozott a vidék gondjaival, másrészt nekem marosvásárhelyiként szinte nem jutott időm az itteni emberekre.
– Miért cserélte el a biztost a bizonytalanért?
– Tisztázzunk valamit: nem felső utasításra tettem. Persze az is benne van a pakliban, hogy Borbély Lászlónak nem éppen felhőtlen a viszonya az RMDSZ marosvásárhelyi szervezetével.
– Miért fontos valakinek egy olyan hetedik képviselői mandátumot vállalni, amelynek kitöltésekor már szinte hetven éves lesz?
– A politikában is úgy van, mint a fociban: amíg az ember bírja rúgni a bőrt, és ott tudja maga mögött a szurkolótábort, nem adja föl.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 14.
Nagyváradon utcára vonultak a premontrei rend ingatlanaiért
Nagyváradon több százan tüntettek szerda este a premontrei rend államosított ingatlanainak visszaszolgáltatásáért.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett tiltakozó akción a római katolikus egyházhoz tartozó premontrei rend főnöke, Fejes Anzelm Rudolf főapát, és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke mondott beszédet a város központjában álló római katolikus templomban.
Amint Fejes Anzelm Rudolf főapát felidézte, a tanítással foglalkozó premontrei rend nagyvárad központjában álló iskolaépületét és rendházát 1937-ben sajátította ki a román állam, az 1989 után hozott restitúciós törvények azonban csak az 1945 után államosított ingatlanokra vonatkoznak. A rend peres úton próbálja visszaszerezni egykori vagyonát.
Csűry István református püspök beszédében felidézte, a történelmi magyar egyházak Nagyváradon közösen léptek fel a római katolikus püspöki palota, a református püspöki palota és a Lorántffy Zsuzsanna református gimnázium ingatlanainak visszaszolgáltatásáért is. A közös fellépés mindhárom esetben sikerre vezetett.
A beszédeket követően a templomból kiáramló tiltakozók gyertyákkal a kezükben vontak élő láncot a rendtől elkobzott és mindeddig eredménytelenül visszakövetelt iskolaépület és rendház köré.
Szilágyi Zsolt, az EMNT egyik alapítója, az esemény után az MTI-nek elmondta: amint a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszavont restitúciója is jelzi, a bukaresti kormányzatban nincs meg a politikai akarat az államosított egyházi és magánvagyon visszaszolgáltatására.
Maszol.ro
Nagyváradon több százan tüntettek szerda este a premontrei rend államosított ingatlanainak visszaszolgáltatásáért.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) által szervezett tiltakozó akción a római katolikus egyházhoz tartozó premontrei rend főnöke, Fejes Anzelm Rudolf főapát, és Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke mondott beszédet a város központjában álló római katolikus templomban.
Amint Fejes Anzelm Rudolf főapát felidézte, a tanítással foglalkozó premontrei rend nagyvárad központjában álló iskolaépületét és rendházát 1937-ben sajátította ki a román állam, az 1989 után hozott restitúciós törvények azonban csak az 1945 után államosított ingatlanokra vonatkoznak. A rend peres úton próbálja visszaszerezni egykori vagyonát.
Csűry István református püspök beszédében felidézte, a történelmi magyar egyházak Nagyváradon közösen léptek fel a római katolikus püspöki palota, a református püspöki palota és a Lorántffy Zsuzsanna református gimnázium ingatlanainak visszaszolgáltatásáért is. A közös fellépés mindhárom esetben sikerre vezetett.
A beszédeket követően a templomból kiáramló tiltakozók gyertyákkal a kezükben vontak élő láncot a rendtől elkobzott és mindeddig eredménytelenül visszakövetelt iskolaépület és rendház köré.
Szilágyi Zsolt, az EMNT egyik alapítója, az esemény után az MTI-nek elmondta: amint a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium visszavont restitúciója is jelzi, a bukaresti kormányzatban nincs meg a politikai akarat az államosított egyházi és magánvagyon visszaszolgáltatására.
Maszol.ro
2012. november 15.
Az RMDSZ rendőrségi kivizsgálást kér
A megyei RMDSZ elnöke szerint az idei parlamenti választások kampányában az RMDSZ jelöltjei durva támadásoknak vannak kitéve. Dr. Kelemen Atilla megengedhetetlennek nevezte a mocskolódó kampányt, amelynek véleménye szerint semmi köze nincs az európai módon folyó kampányhoz.
Több helységben levagdosták az RMDSZ bannereit
Dr. Kelemen Atilla tegnap a Frunda György szenátorral és Kerekes Károly képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatón kijelentette: – A 2012-es parlamenti választások kampánya még a vártnál is mocskosabban indul, a vártnál is durvább támadásoknak vannak kitéve az RMDSZ- szervezetek a különböző községekben.
Tegnap délelőtt az RMDSZ megyei elnökeként hivatalosan jelezte a prefektusnak, hogy "az elmúlt két éjszaka több helységben – Mezőmadaras, Jedd, Nagyernye, Sáromberke, Póka – levagdosták az RMDSZ bannereit. Pontosan nem tudjuk, hogy kik követik el ezeket a bűnügynek minősíthető tetteket, de jeleztük a rendőrségi szerveknek is, és kivizsgálást kértünk" – tájékoztatott Kelemen Atilla. Az RMDSZ megyei elnöke a Corneliu Grosu prefektussal folytatott hivatalos beszélgetésen abbéli aggályainak is hangot adott, hogy "Maros megyében, ebben a speciális helyzetű megyében, ahol magyarok-románok együtt élnek, de ahol azért voltak '90 márciusi események is, kimondottan veszélyesnek tartjuk azt a fajta uszítást, azt a fajta politikai diskurzust, amelyet egyes pártok vagy egyes pártok képviselői folytatnak". Véleménye szerint megengedhetetlen, hogy ilyen kampányt folytassanak – legyen szó bárkiről, amelynek semmi köze nincs az európai módon folyó kampányoláshoz.
Frunda György bűnügyi feljelentést tett
Frunda György szenátor szerint rosszul kezdődött az idei kampány, sosem volt ennyi mocskolódás már az első napokban. Elmondta, hogy múlt pénteken, amikor az óriásplakátját kitették a Maros Mall épületére, a helyi rendőrség vezetője megpróbálta leállítani a munkát. Először arra hivatkozott, hogy még nincs kampány, bár az már megkezdődött, majd pedig a polgármesteri hivatal engedélyét hiányolta, pedig a törvény nem ír elő ilyesmit. "Ugyanaznap több marosvásárhelyi vállalkozó, akiktől béreltem, vagy plakátolóhelyet ajándékoztak nekem, felhívtak és elpanaszolták, hogy a polgármesteri hivatal alkalmazottai megkeresték őket és azzal fenyegették, hogy ha csak Frundának biztosítanak helyet, vagy ha egyáltalán helyet biztosítanak plakátoknak, akkor ellenőrzésekre és büntetésekre számíthatnak."
Ugyanakkor elmondta, hogy kérvényt tett le a polgármesteri hivatalhoz, hogy a Kövesdombon és a Kárpátok sétányon, éppúgy, mint a nyáron, bannereket tegyen ki. A polgármesteri hivatal ezt is elutasította. A törvénytelen eljárások csúcsának nevezte, hogy tegnap anélkül, hogy értesítették volna, a polgármesteri hivatal alkalmazottai és a helyi rendőrség a Kossuth utca főtér sarki épületén található plakátjait levágták és elvitték. Ugyanezt tették a városházával szemben, ahol egy barátja engedélyével tett ki egy bannert. "Ezek a tettek kimerítik a bűncselekmény fogalmát, mert a választási törvény 39. cikkelyének 5. bekezdése előírja, hogy csak a tulajdonos beleegyezésére van szükség ahhoz, hogy ezeket a bannereket kitegyük".
A szenátor szerint a helyi rendőrség főnöke arra hivatkozott, hogy egy 2012-es marosvásárhelyi tanácsi határozat nem engedi meg, hogy központi zónában a bannereket feltegyék. – Ha létezik egy ilyen határozat, az törvénytelen, mert egy tanácsi határozat nem szabhat szűkebb jogokat, mint maga a törvény – jelentette ki.
Frunda szerint mindez azért történik, mert a Demokrata Párt, illetve az Igaz Romániáért Szövetség elmaradt a plakátolással, ezért szúrják a szemüket az RMDSZ-plakátok. "Törvénytelen eszközökkel akadályozzák a megválasztáshoz való jogomat, korlátozzák a jelöltséghez való jogomat. Ez ellen törvényesen tiltakoztam: beadványt nyújtottam be a megyei választási irodához, és bűnügyi feljelentést tettem az ügyészségen ismeretlen tettes ellen, akik az én pénzemből készült, a tulajdonos beleegyezésével kihelyezett plakátokat eltávolították." Felszólította a polgármesteri hivatalt, a helyi rendőrséget, tartsák be a törvényt, ugyanis a helyi rendőrségnek az alkotmány és a többi törvény tételesen tiltja a politizálást. Felhívta a figyelmüket, "ne legyenek a polgármester kiszolgálói, gondolják át, hogy mit tesznek, mert felelősséggel tartoznak a marosvásárhelyieknek". Végül azt mondta, hogy ezeknek a döntéseknek van pozitív oldaluk is, mert "a marosvásárhelyieknek erre az alpári magatartásra az lesz a válaszuk, hogy eljönnek december 9- én és az RMDSZ-re szavaznak."
Mi ellenségei vagyunk ennek az országnak?
Kerekes Károly országos szinten durva kampányra számított, de arra nem gondolt, hogy magyarellenes kirohanások is lesznek, nyilatkozta tegnap a sajtótájékoztatón.
Mint mondta, meglepetéssel állapította meg, hogy Crin Antonescu, a PNL elnöke 70 százalékos parlamenti többségre számít, hogy a kétharmados szavazásokban, mint például az alkotmánymódosítás, ne zavarja őket az RMDSZ.
De ennél is váratlanabbul érte Dinu Giurescu akadémikus nyilatkozata, aki "mintha megzavarodott volna", azzal riogatja a románságot, hogy az RMDSZ veszélyezteti az országot és a románság nemzeti önazonosságát, és arra buzdítja őket, hogy minél nagyobb számban menjenek el szavazni, hogy az RMDSZ ne jusson be a parlamentbe, mert "veszélyezteti Románia létét".
Kerekes feltette a kérdést: mi ellenségei vagyunk ennek az országnak? Emlékeztetett ugyanakkor, hogy a szociális, illetve a jogsérelmeket orvosló törvényeket nemcsak a magyarok számára hozták, a veteránok, a politikai üldözöttek, a munkaszolgálatosok nemcsak magyarok voltak, hanem többségükben románok. "A gyer- meknevelésre, a nyugdíjakra, a családok támogatására vonatkozó törvények megalkotásakor nemcsak a magyarokra gondoltunk, hanem az ország egész lakosságára, ugyanígy a zöldház-, a roncsautó- vagy a Kogalniceanu-programot sem csak a magyarok számára hoztuk létre. Bizonyítottuk n-szer, hogy teszünk az országért. Ezért csodálkozom, hogy ilyen támadásoknak vagyunk kitéve" – jelentette ki Kerekes Károly képviselő.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
A megyei RMDSZ elnöke szerint az idei parlamenti választások kampányában az RMDSZ jelöltjei durva támadásoknak vannak kitéve. Dr. Kelemen Atilla megengedhetetlennek nevezte a mocskolódó kampányt, amelynek véleménye szerint semmi köze nincs az európai módon folyó kampányhoz.
Több helységben levagdosták az RMDSZ bannereit
Dr. Kelemen Atilla tegnap a Frunda György szenátorral és Kerekes Károly képviselővel közösen tartott sajtótájékoztatón kijelentette: – A 2012-es parlamenti választások kampánya még a vártnál is mocskosabban indul, a vártnál is durvább támadásoknak vannak kitéve az RMDSZ- szervezetek a különböző községekben.
Tegnap délelőtt az RMDSZ megyei elnökeként hivatalosan jelezte a prefektusnak, hogy "az elmúlt két éjszaka több helységben – Mezőmadaras, Jedd, Nagyernye, Sáromberke, Póka – levagdosták az RMDSZ bannereit. Pontosan nem tudjuk, hogy kik követik el ezeket a bűnügynek minősíthető tetteket, de jeleztük a rendőrségi szerveknek is, és kivizsgálást kértünk" – tájékoztatott Kelemen Atilla. Az RMDSZ megyei elnöke a Corneliu Grosu prefektussal folytatott hivatalos beszélgetésen abbéli aggályainak is hangot adott, hogy "Maros megyében, ebben a speciális helyzetű megyében, ahol magyarok-románok együtt élnek, de ahol azért voltak '90 márciusi események is, kimondottan veszélyesnek tartjuk azt a fajta uszítást, azt a fajta politikai diskurzust, amelyet egyes pártok vagy egyes pártok képviselői folytatnak". Véleménye szerint megengedhetetlen, hogy ilyen kampányt folytassanak – legyen szó bárkiről, amelynek semmi köze nincs az európai módon folyó kampányoláshoz.
Frunda György bűnügyi feljelentést tett
Frunda György szenátor szerint rosszul kezdődött az idei kampány, sosem volt ennyi mocskolódás már az első napokban. Elmondta, hogy múlt pénteken, amikor az óriásplakátját kitették a Maros Mall épületére, a helyi rendőrség vezetője megpróbálta leállítani a munkát. Először arra hivatkozott, hogy még nincs kampány, bár az már megkezdődött, majd pedig a polgármesteri hivatal engedélyét hiányolta, pedig a törvény nem ír elő ilyesmit. "Ugyanaznap több marosvásárhelyi vállalkozó, akiktől béreltem, vagy plakátolóhelyet ajándékoztak nekem, felhívtak és elpanaszolták, hogy a polgármesteri hivatal alkalmazottai megkeresték őket és azzal fenyegették, hogy ha csak Frundának biztosítanak helyet, vagy ha egyáltalán helyet biztosítanak plakátoknak, akkor ellenőrzésekre és büntetésekre számíthatnak."
Ugyanakkor elmondta, hogy kérvényt tett le a polgármesteri hivatalhoz, hogy a Kövesdombon és a Kárpátok sétányon, éppúgy, mint a nyáron, bannereket tegyen ki. A polgármesteri hivatal ezt is elutasította. A törvénytelen eljárások csúcsának nevezte, hogy tegnap anélkül, hogy értesítették volna, a polgármesteri hivatal alkalmazottai és a helyi rendőrség a Kossuth utca főtér sarki épületén található plakátjait levágták és elvitték. Ugyanezt tették a városházával szemben, ahol egy barátja engedélyével tett ki egy bannert. "Ezek a tettek kimerítik a bűncselekmény fogalmát, mert a választási törvény 39. cikkelyének 5. bekezdése előírja, hogy csak a tulajdonos beleegyezésére van szükség ahhoz, hogy ezeket a bannereket kitegyük".
A szenátor szerint a helyi rendőrség főnöke arra hivatkozott, hogy egy 2012-es marosvásárhelyi tanácsi határozat nem engedi meg, hogy központi zónában a bannereket feltegyék. – Ha létezik egy ilyen határozat, az törvénytelen, mert egy tanácsi határozat nem szabhat szűkebb jogokat, mint maga a törvény – jelentette ki.
Frunda szerint mindez azért történik, mert a Demokrata Párt, illetve az Igaz Romániáért Szövetség elmaradt a plakátolással, ezért szúrják a szemüket az RMDSZ-plakátok. "Törvénytelen eszközökkel akadályozzák a megválasztáshoz való jogomat, korlátozzák a jelöltséghez való jogomat. Ez ellen törvényesen tiltakoztam: beadványt nyújtottam be a megyei választási irodához, és bűnügyi feljelentést tettem az ügyészségen ismeretlen tettes ellen, akik az én pénzemből készült, a tulajdonos beleegyezésével kihelyezett plakátokat eltávolították." Felszólította a polgármesteri hivatalt, a helyi rendőrséget, tartsák be a törvényt, ugyanis a helyi rendőrségnek az alkotmány és a többi törvény tételesen tiltja a politizálást. Felhívta a figyelmüket, "ne legyenek a polgármester kiszolgálói, gondolják át, hogy mit tesznek, mert felelősséggel tartoznak a marosvásárhelyieknek". Végül azt mondta, hogy ezeknek a döntéseknek van pozitív oldaluk is, mert "a marosvásárhelyieknek erre az alpári magatartásra az lesz a válaszuk, hogy eljönnek december 9- én és az RMDSZ-re szavaznak."
Mi ellenségei vagyunk ennek az országnak?
Kerekes Károly országos szinten durva kampányra számított, de arra nem gondolt, hogy magyarellenes kirohanások is lesznek, nyilatkozta tegnap a sajtótájékoztatón.
Mint mondta, meglepetéssel állapította meg, hogy Crin Antonescu, a PNL elnöke 70 százalékos parlamenti többségre számít, hogy a kétharmados szavazásokban, mint például az alkotmánymódosítás, ne zavarja őket az RMDSZ.
De ennél is váratlanabbul érte Dinu Giurescu akadémikus nyilatkozata, aki "mintha megzavarodott volna", azzal riogatja a románságot, hogy az RMDSZ veszélyezteti az országot és a románság nemzeti önazonosságát, és arra buzdítja őket, hogy minél nagyobb számban menjenek el szavazni, hogy az RMDSZ ne jusson be a parlamentbe, mert "veszélyezteti Románia létét".
Kerekes feltette a kérdést: mi ellenségei vagyunk ennek az országnak? Emlékeztetett ugyanakkor, hogy a szociális, illetve a jogsérelmeket orvosló törvényeket nemcsak a magyarok számára hozták, a veteránok, a politikai üldözöttek, a munkaszolgálatosok nemcsak magyarok voltak, hanem többségükben románok. "A gyer- meknevelésre, a nyugdíjakra, a családok támogatására vonatkozó törvények megalkotásakor nemcsak a magyarokra gondoltunk, hanem az ország egész lakosságára, ugyanígy a zöldház-, a roncsautó- vagy a Kogalniceanu-programot sem csak a magyarok számára hoztuk létre. Bizonyítottuk n-szer, hogy teszünk az országért. Ezért csodálkozom, hogy ilyen támadásoknak vagyunk kitéve" – jelentette ki Kerekes Károly képviselő.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 15.
Igazgatók mondanak le Székelyudvarhelyen
Az Udvarhely Táncműhely igazgatója, Miklós Levente benyújtotta fellebbezését a tevékenységét kiértékelő székelyudvarhelyi önkormányzathoz, és közölte, az eredménytől függetlenül nem folytatja intézményvezetői munkáját – számolt be a Székelyhon hírportál. Szabó Károly könyvtárigazgató pedig gazdasági okok miatt mond le a városi könyvtár vezetéséről.
A fenntartó múlt héten tette közzé az Udvarhely Táncműhely, a Tomcsa Sándor Színház, a Művelődési Ház és a városi könyvtár igazgatóinak hároméves tevékenységéről szóló beszámolók kiértékelőjét. Az eredmények civil körökben is felháborodást keltettek: az udvarhelyiek on-line aláírásgyűjtést kezdeményeztek, melyben újabb, objektív kiértékelést szorgalmaznak.
A kétfordulós – előbb írásos, majd szóbeli – beszámolókat háromtagú, két szakemberből és a fenntartó egy képviselőjéből álló bizottságok értékelték. A november 8-án nyilvánosságra hozott eredményekből kiderült: Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója megtarthatja posztját, Nagy Pál színházigazgatónak és Szabó Károly könyvtárigazgatónak versenyvizsgán kell részt vennie.
Miklós Leventét, akinek írásos beszámolója 4,93-as osztályzatot kapott, már interjúra sem hívták be. Az óvásokat hétfőig, november 12-ig nyújthatták be az érintettek, ezt Nagy Pál és Miklós Levente is megtette. A végleges eredményt november 16-án hozzák nyilvánosságra. Az Udvarhely Táncműhely vezetője azonban kedden, nyílt levélben kifejtette: a fellebbezés eredményétől függetlenül lemond az igazgatói tisztségéről. Nagy Pál színházigazgató írott beszámolóját 7,83-asra értékelték, ez a 9-es interjúval együtt 8,41-es átlagot adott.
Az igazgató benyújtotta fellebbezését a fenntartóhoz, amennyiben minősítése ezek után sem éri el a kilencest, versenyvizsgázni fog posztja megtartásáért. Nagy Pál hozzátette, habár a közvélemény szerint politikai tisztogatás zajlik az RMDSZ-többségű önkormányzat alárendelt intézményeiben, ő maga nem érzett politikai szándékot a döntés mögött. Szabó Károly könyvtárigazgató is hasonló helyzetben van: hároméves tevékenységének beszámolóját 8,58-asra értékelte a bizottság. A városi könyvtár vezetője azonban lemond a tisztségéről, elmondása szerint elsősorban gazdasági okok miatt.
Krónika (Kolozsvár)
Az Udvarhely Táncműhely igazgatója, Miklós Levente benyújtotta fellebbezését a tevékenységét kiértékelő székelyudvarhelyi önkormányzathoz, és közölte, az eredménytől függetlenül nem folytatja intézményvezetői munkáját – számolt be a Székelyhon hírportál. Szabó Károly könyvtárigazgató pedig gazdasági okok miatt mond le a városi könyvtár vezetéséről.
A fenntartó múlt héten tette közzé az Udvarhely Táncműhely, a Tomcsa Sándor Színház, a Művelődési Ház és a városi könyvtár igazgatóinak hároméves tevékenységéről szóló beszámolók kiértékelőjét. Az eredmények civil körökben is felháborodást keltettek: az udvarhelyiek on-line aláírásgyűjtést kezdeményeztek, melyben újabb, objektív kiértékelést szorgalmaznak.
A kétfordulós – előbb írásos, majd szóbeli – beszámolókat háromtagú, két szakemberből és a fenntartó egy képviselőjéből álló bizottságok értékelték. A november 8-án nyilvánosságra hozott eredményekből kiderült: Elekes Gyula, a Művelődési Ház igazgatója megtarthatja posztját, Nagy Pál színházigazgatónak és Szabó Károly könyvtárigazgatónak versenyvizsgán kell részt vennie.
Miklós Leventét, akinek írásos beszámolója 4,93-as osztályzatot kapott, már interjúra sem hívták be. Az óvásokat hétfőig, november 12-ig nyújthatták be az érintettek, ezt Nagy Pál és Miklós Levente is megtette. A végleges eredményt november 16-án hozzák nyilvánosságra. Az Udvarhely Táncműhely vezetője azonban kedden, nyílt levélben kifejtette: a fellebbezés eredményétől függetlenül lemond az igazgatói tisztségéről. Nagy Pál színházigazgató írott beszámolóját 7,83-asra értékelték, ez a 9-es interjúval együtt 8,41-es átlagot adott.
Az igazgató benyújtotta fellebbezését a fenntartóhoz, amennyiben minősítése ezek után sem éri el a kilencest, versenyvizsgázni fog posztja megtartásáért. Nagy Pál hozzátette, habár a közvélemény szerint politikai tisztogatás zajlik az RMDSZ-többségű önkormányzat alárendelt intézményeiben, ő maga nem érzett politikai szándékot a döntés mögött. Szabó Károly könyvtárigazgató is hasonló helyzetben van: hároméves tevékenységének beszámolóját 8,58-asra értékelte a bizottság. A városi könyvtár vezetője azonban lemond a tisztségéről, elmondása szerint elsősorban gazdasági okok miatt.
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 15.
Cselekvést, ne csak beszédet! Brassóban ünnepelték a Magyar Szórvány Napját második alkalommal
November 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének napján a Brassó megyei RMDSZ, valamint az RMDSZ Főtitkárságának szervezésében második alkalommal került megrendezésre a Magyar Szórvány Napja. A Brassóban sorra került ünnepség az Áprily Lajos szülőházán, a költő és műfordító születésének 125. évfordulója alkalmából elhelyezett emléktábla-avatással vette kezdetét. Áprily Lajos szülőháza előtt Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatta erdélyi költőnket.
„Költőként, irodalomszervezőként, közéleti személyiségként Áprily Lajos a legjobb transzilván hagyományokat vitte tovább, elérve azt, hogy az erdélyi magyar irodalom felfedje európai arcát. Európai értékeket képviselt ő akkor, amikor a két világháború között sokan elvesztették az irányt. Ezzel az emléktáblával kötelességünknek teszünk eleget. Mi, a huszonegyedik század erdélyi magyarjai nem hagyjuk, hogy Áprily szellemisége és emléke kivesszen a köztudatból” – mondta az RMDSZ elnöke.
„Cselekedni kell” – kezdte Kelemen Hunor szövetségi elnök megnyitóbeszédét a Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett konferencián. Az RMDSZ elnöke elmondta, a 90-es évek elején elindított szórványprogramokat gondolja újra, aktualizálja a Szövetség.
„Az elmúlt 23 évben az RMDSZ-nek voltak sikerei és kudarcai. Az eredményeinket próbáljuk megerősíteni, a hibáinkat igyekszünk kiigazítani. A kilencvenes években elindított szórványkollégiumok, a Magyar Ház hálózat, a pedagógusok utazási költségeinek a támogatása mind-mind olyan programok, amelyek sikeresen működtek az elmúlt két évtizedben. Nekünk azonban válaszolnunk kell az új kihívásokra, át kell gondolnunk a Szövetség szórványpolitikáját. Figyelembe véve azt, hogy a Székelyföldön az önkormányzataink megerősödtek, képesek gondoskodni a közösségről, a támogatáspolitikánkat is újra kell gondolnunk, nagyobb összegekkel kell támogatnunk a szórványközösségeinket. Már szinte közhely, de ma is igaz: aki szórványt épít, az a tömböt menti” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Kiemelte az elmúlt két év egyik nagy megvalósítását, a Székelyföld – Szórvány Összetartozunk programot, amely szerinte az RMDSZ egyik sikertörténete, hiszen személyes kapcsolatok által erősödik az erdélyi magyarság egysége, összetartozása.
„Új, közösségépítő programokat kell indítanunk, amelyeket közös munkával, közös felelősséggel, a jövőben bízva tudunk sikeressé tenni” – zárta megnyitóbeszédét Kelemen Hunor.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke köszöntőbeszédében kiemelte: „Minden nap a szórvány napja kell legyen, hisz fontosak az ünnepek, elviselhetőbbé teszik a szórvány magyar létet, azonban nekünk a hétköznapokban kell igazán helytállnunk annak érdekében, hogy legyenek magyar iskoláink, tudjuk támogatni az egyházainkat, a civil és kulturális szervezeteinket, a magyar közösséget. A szórvány magyarság napjai a helytállásról szólnak, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, szükség van a politikai képviseletre”. Majd ezt követően kihangsúlyozta: „a szórvány számára az igazi népszámlálás december 9-én következik, hisz annak függvényében, hogy milyen arányban leszünk jelen a szavazáson fog eldőlni, hogy lesz-e képviselőnk a parlamentben, illetve akkor fog bebizonyosodni, hogy a szórvány számít-e az országos képviselet szintjén”.
A megnyitó folytatásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a szórványprogram elmúlt három sikeres évéről adott számadását követően újabb vállalást fogalmazott meg. Bejelentette, hogy megyehatárok feletti együttműködést kívánnak kialakítani a háromszékiek a brassói magyarsággal. A Székelyföld - Brassó kapcsolat felelőseként pedig Markó Attila, sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es képviselőjelöltet bízzák meg, aki erdővidéki családi kötöttséggel rendelkezve tudja felvállalni és végezni ezt a feladatot.
"Elsősorban Székelyföld nyert a szórványban élő magyarságokkal kötött kapcsolatokból. Egymás megismerését, közös értékeink felkutatását kell erősítenünk, és a magyar szolidaritás jegyében még többet kell egymásért vállaljunk. Az a célja a 2009-ben Hargita Megye Tanácsa által indított Összetartozunk közösségerősítő programunknak, amely azóta székelyföldivé nőtte ki magát, hogy ne csak a vezetők között, hanem emberek-emberek között épüljenek ki kapcsolatok, a családokat hozzuk egymáshoz közelebb" - hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. A jövő évben képviseleti irodát kívánunk nyitni a partner szórványmegyéinkben, ami által még hatékonyabbá tudjuk tenni a közös együttműködést.
A konferencia folytatásában Szegedi László református esperes, a kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője a szórványkollégiumok működését mutatta be, Szabó Csaba a Szórványtengely mozgalom alapítója a kapcsolatteremtő média, Ambrus Attila a Brassói lapok főszerkesztője pedig a szórvány sajtó szerepét ismertette. Majd Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese a kulturális autonómia és a szórvány intézményrendszerek kapcsolódási pontjairól tartott előadást a jelenlevő szórványban működő RMDSZ szervezetek, magyar házak, szórványkollégiumok és szórvány ifjúsági szervezetek képviselőinek. Ezt követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese a szórványmenedzser programot mutatta be, míg Magyari Tivadar, RMDSZ főtitkárhelyettes az Erdélyben fellelhető iskolaválasztási trendeket ismertette.
A folytatásban bemutatásra került a Székely - Szórvány Összetartozunk program, melynek céljairól, tapasztalatairól, valamint a jövőbeni tervekről Takács Aranka, az RMDSZ vajdahunyadi szervezetének elnöke, Kiss Csilla, a Kovászna megyei tanács szórványprogram felelőse, valamint Zonda Erika, a Hargita megyei tanács szórvány munkacsoportjának vezetője és Bodor László főtitkárhelyettes, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke beszélgettek.
A konferencia zárógondolatát Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő fogalmazta meg, kiemelve a rendezvény hagyományteremtő jellegét, mely alkalmat ad az elmúlt év mérlegének megvonására, illetve az elkövetkező időszak közös megtervezésére. „Mindannyian egy élő szórványnak vagyunk a munkásai: a szórvány jövőjéről beszélünk, hisz mi nem csak krónikásai akarunk lenni egy haldokló közösségnek, hanem építői a szórvány magyar közösségek megmaradásának” – fejtette ki.
A délután folyamán a Magyar Szórvány Napja alkalmából elindított Fogadj emlékbe egy műemléket program keretén belül Kelemen Hunor szövetségi elnök az Örökségünk Őrei címmel jutalmazta a brassói Áprily Lajos Főgimnázium közösségét, majd a konferencia programját a REDUT Kulturális Központban megtartott gálaműsor zárta.
rmdsz.ro
November 15-én, Bethlen Gábor fejedelem születésének napján a Brassó megyei RMDSZ, valamint az RMDSZ Főtitkárságának szervezésében második alkalommal került megrendezésre a Magyar Szórvány Napja. A Brassóban sorra került ünnepség az Áprily Lajos szülőházán, a költő és műfordító születésének 125. évfordulója alkalmából elhelyezett emléktábla-avatással vette kezdetét. Áprily Lajos szülőháza előtt Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatta erdélyi költőnket.
„Költőként, irodalomszervezőként, közéleti személyiségként Áprily Lajos a legjobb transzilván hagyományokat vitte tovább, elérve azt, hogy az erdélyi magyar irodalom felfedje európai arcát. Európai értékeket képviselt ő akkor, amikor a két világháború között sokan elvesztették az irányt. Ezzel az emléktáblával kötelességünknek teszünk eleget. Mi, a huszonegyedik század erdélyi magyarjai nem hagyjuk, hogy Áprily szellemisége és emléke kivesszen a köztudatból” – mondta az RMDSZ elnöke.
„Cselekedni kell” – kezdte Kelemen Hunor szövetségi elnök megnyitóbeszédét a Magyar Szórvány Napja alkalmából szervezett konferencián. Az RMDSZ elnöke elmondta, a 90-es évek elején elindított szórványprogramokat gondolja újra, aktualizálja a Szövetség.
„Az elmúlt 23 évben az RMDSZ-nek voltak sikerei és kudarcai. Az eredményeinket próbáljuk megerősíteni, a hibáinkat igyekszünk kiigazítani. A kilencvenes években elindított szórványkollégiumok, a Magyar Ház hálózat, a pedagógusok utazási költségeinek a támogatása mind-mind olyan programok, amelyek sikeresen működtek az elmúlt két évtizedben. Nekünk azonban válaszolnunk kell az új kihívásokra, át kell gondolnunk a Szövetség szórványpolitikáját. Figyelembe véve azt, hogy a Székelyföldön az önkormányzataink megerősödtek, képesek gondoskodni a közösségről, a támogatáspolitikánkat is újra kell gondolnunk, nagyobb összegekkel kell támogatnunk a szórványközösségeinket. Már szinte közhely, de ma is igaz: aki szórványt épít, az a tömböt menti” – hangsúlyozta az RMDSZ elnöke. Kiemelte az elmúlt két év egyik nagy megvalósítását, a Székelyföld – Szórvány Összetartozunk programot, amely szerinte az RMDSZ egyik sikertörténete, hiszen személyes kapcsolatok által erősödik az erdélyi magyarság egysége, összetartozása.
„Új, közösségépítő programokat kell indítanunk, amelyeket közös munkával, közös felelősséggel, a jövőben bízva tudunk sikeressé tenni” – zárta megnyitóbeszédét Kelemen Hunor.
Kovács Attila, az RMDSZ Brassó megyei szervezetének elnöke köszöntőbeszédében kiemelte: „Minden nap a szórvány napja kell legyen, hisz fontosak az ünnepek, elviselhetőbbé teszik a szórvány magyar létet, azonban nekünk a hétköznapokban kell igazán helytállnunk annak érdekében, hogy legyenek magyar iskoláink, tudjuk támogatni az egyházainkat, a civil és kulturális szervezeteinket, a magyar közösséget. A szórvány magyarság napjai a helytállásról szólnak, és ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, szükség van a politikai képviseletre”. Majd ezt követően kihangsúlyozta: „a szórvány számára az igazi népszámlálás december 9-én következik, hisz annak függvényében, hogy milyen arányban leszünk jelen a szavazáson fog eldőlni, hogy lesz-e képviselőnk a parlamentben, illetve akkor fog bebizonyosodni, hogy a szórvány számít-e az országos képviselet szintjén”.
A megnyitó folytatásában Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke a szórványprogram elmúlt három sikeres évéről adott számadását követően újabb vállalást fogalmazott meg. Bejelentette, hogy megyehatárok feletti együttműködést kívánnak kialakítani a háromszékiek a brassói magyarsággal. A Székelyföld - Brassó kapcsolat felelőseként pedig Markó Attila, sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es képviselőjelöltet bízzák meg, aki erdővidéki családi kötöttséggel rendelkezve tudja felvállalni és végezni ezt a feladatot.
"Elsősorban Székelyföld nyert a szórványban élő magyarságokkal kötött kapcsolatokból. Egymás megismerését, közös értékeink felkutatását kell erősítenünk, és a magyar szolidaritás jegyében még többet kell egymásért vállaljunk. Az a célja a 2009-ben Hargita Megye Tanácsa által indított Összetartozunk közösségerősítő programunknak, amely azóta székelyföldivé nőtte ki magát, hogy ne csak a vezetők között, hanem emberek-emberek között épüljenek ki kapcsolatok, a családokat hozzuk egymáshoz közelebb" - hangsúlyozta Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke. A jövő évben képviseleti irodát kívánunk nyitni a partner szórványmegyéinkben, ami által még hatékonyabbá tudjuk tenni a közös együttműködést.
A konferencia folytatásában Szegedi László református esperes, a kőhalmi Szórványdiákotthon vezetője a szórványkollégiumok működését mutatta be, Szabó Csaba a Szórványtengely mozgalom alapítója a kapcsolatteremtő média, Ambrus Attila a Brassói lapok főszerkesztője pedig a szórvány sajtó szerepét ismertette. Majd Székely István, az RMDSZ főtitkárhelyettese a kulturális autonómia és a szórvány intézményrendszerek kapcsolódási pontjairól tartott előadást a jelenlevő szórványban működő RMDSZ szervezetek, magyar házak, szórványkollégiumok és szórvány ifjúsági szervezetek képviselőinek. Ezt követően Hegedüs Csilla, az RMDSZ főtitkárhelyettese a szórványmenedzser programot mutatta be, míg Magyari Tivadar, RMDSZ főtitkárhelyettes az Erdélyben fellelhető iskolaválasztási trendeket ismertette.
A folytatásban bemutatásra került a Székely - Szórvány Összetartozunk program, melynek céljairól, tapasztalatairól, valamint a jövőbeni tervekről Takács Aranka, az RMDSZ vajdahunyadi szervezetének elnöke, Kiss Csilla, a Kovászna megyei tanács szórványprogram felelőse, valamint Zonda Erika, a Hargita megyei tanács szórvány munkacsoportjának vezetője és Bodor László főtitkárhelyettes, a Magyar Ifjúsági Értekezlet elnöke beszélgettek.
A konferencia zárógondolatát Winkler Gyula, európai parlamenti képviselő fogalmazta meg, kiemelve a rendezvény hagyományteremtő jellegét, mely alkalmat ad az elmúlt év mérlegének megvonására, illetve az elkövetkező időszak közös megtervezésére. „Mindannyian egy élő szórványnak vagyunk a munkásai: a szórvány jövőjéről beszélünk, hisz mi nem csak krónikásai akarunk lenni egy haldokló közösségnek, hanem építői a szórvány magyar közösségek megmaradásának” – fejtette ki.
A délután folyamán a Magyar Szórvány Napja alkalmából elindított Fogadj emlékbe egy műemléket program keretén belül Kelemen Hunor szövetségi elnök az Örökségünk Őrei címmel jutalmazta a brassói Áprily Lajos Főgimnázium közösségét, majd a konferencia programját a REDUT Kulturális Központban megtartott gálaműsor zárta.
rmdsz.ro
2012. november 16.
Elszámoltatnák Ady-központ ügyben az RMDSZ-t
Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének küldött nyílt levelet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), melyben arra szólítják fel a szövetséget, számoljon el a váradi Ady-központra költött magyar kormánypénzekkel, lehetőleg még a választások előtt.
Szilágyi Zsolt néppártos alelnök csütörtöki sajtótájékoztatóján felidézte: nagyjából két hónappal ezelőtt a városi strand mellett találkoztak az újságírókkal, annak apropóján, hogy kiderült, a váradi önkormányzat adóelmaradás miatt árverésre bocsátotta az Ady-központ, illetve a befejezetlenül álló termálhotel épületét.
Amint arról a Krónika is beszámolt, az építkezésre 2002-ben kapott magyar kormánytámogatást az RMDSZ Bihar megyei szervezetéhez tartozó Mecénás Alapítvány, miután a pénzt eredetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyerte el pályázaton, ám a kormányváltás közbeszólt. A támogatás összege 320 millió forint volt, tehát nagyjából 1,3 millió euró, az önkormányzat pedig az adófizetés elmulasztása miatt kiírt árverésen nem egészen kétszázezerre becsülte az épületek értékét.
Szilágyi Zsolt már akkor felvetette a kérdést: hová tűnt a maradék 1,1 millió euró? Az EMNP vezetősége akkor elszámolást kért a megyei RMDSZ-től, ám kielégítő választ nem kapott. Most az alelnök azt mondja, kénytelen Kelemen Hunorhoz fordulni a kérdés tisztázása végett, hiszen senkinek nem jó, ha a magyar közösséget a parlamentben képviselni kívánó jelöltek valamelyikére a korrupció gyanújának árnyéka vetül.
A Mecénás vezetőségéből márpedig ketten is jelöltetik magukat a választáson: Biró Rozália és Szabó Ödön. Zatykó Gyula hozzátette: a korrupció általános jelenség a román politikai életben, az EMNP épp ezért követeli a közpénzek elköltésének átláthatóvá tételét. „Meggyőződésünk, hogy az 1,1 millió euró rejtélyes eltűnésének kivizsgálása nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy a szavazók támogatására számító jelöltek, de maga az RMDSZ is nagyobb hitelességgel és elfogadottsággal állhasson a nyilvánosság elé” – áll a levélben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
Kelemen Hunornak, az RMDSZ elnökének küldött nyílt levelet az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), melyben arra szólítják fel a szövetséget, számoljon el a váradi Ady-központra költött magyar kormánypénzekkel, lehetőleg még a választások előtt.
Szilágyi Zsolt néppártos alelnök csütörtöki sajtótájékoztatóján felidézte: nagyjából két hónappal ezelőtt a városi strand mellett találkoztak az újságírókkal, annak apropóján, hogy kiderült, a váradi önkormányzat adóelmaradás miatt árverésre bocsátotta az Ady-központ, illetve a befejezetlenül álló termálhotel épületét.
Amint arról a Krónika is beszámolt, az építkezésre 2002-ben kapott magyar kormánytámogatást az RMDSZ Bihar megyei szervezetéhez tartozó Mecénás Alapítvány, miután a pénzt eredetileg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület nyerte el pályázaton, ám a kormányváltás közbeszólt. A támogatás összege 320 millió forint volt, tehát nagyjából 1,3 millió euró, az önkormányzat pedig az adófizetés elmulasztása miatt kiírt árverésen nem egészen kétszázezerre becsülte az épületek értékét.
Szilágyi Zsolt már akkor felvetette a kérdést: hová tűnt a maradék 1,1 millió euró? Az EMNP vezetősége akkor elszámolást kért a megyei RMDSZ-től, ám kielégítő választ nem kapott. Most az alelnök azt mondja, kénytelen Kelemen Hunorhoz fordulni a kérdés tisztázása végett, hiszen senkinek nem jó, ha a magyar közösséget a parlamentben képviselni kívánó jelöltek valamelyikére a korrupció gyanújának árnyéka vetül.
A Mecénás vezetőségéből márpedig ketten is jelöltetik magukat a választáson: Biró Rozália és Szabó Ödön. Zatykó Gyula hozzátette: a korrupció általános jelenség a román politikai életben, az EMNP épp ezért követeli a közpénzek elköltésének átláthatóvá tételét. „Meggyőződésünk, hogy az 1,1 millió euró rejtélyes eltűnésének kivizsgálása nagyban hozzájárulna ahhoz, hogy a szavazók támogatására számító jelöltek, de maga az RMDSZ is nagyobb hitelességgel és elfogadottsággal állhasson a nyilvánosság elé” – áll a levélben.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 16.
Szakmai terepet is jelent a szülőföld – beszélgetés Biró A. Zoltán antropológussal
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett. Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc
Krónika (Kolozsvár)
Biró A. Zoltán 1955-ben született Korondon. Középiskolai tanulmányait 1974-ben fejezte be Székelyudvarhelyen, magyar–orosz szakos tanári oklevelet 1978-ban szerzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. Társadalomkutató, a csíkszeredai székhellyel működő KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja vezetője, a Sapientia Egyetem csíkszeredai társadalomtudományi karának dékánja.
– Hosszú ideje Csíkszeredában él ugyan, de a Sóvidék, Korond gyermek- és serdülőkori éveinek színtere. Hogyan emlékszik vissza szülőfalujára?
– A szülőfalu, a szülőföld bizonyára mindenkinek fontos, az én esetemben azonban ennek a kapcsolatnak különös többlete van. Az egyetemi évek alatt a társadalomtudománynak olyan ágazatával ismerkedtem meg – ezt máig is művelem –, amely az emberi tevékenységet a maga közegében, mindennapi környezetében vizsgálja, s így próbálja megérteni a társadalomban élő ember természetét. Ez a tudományág a kulturális antropológia, amely nem csupán távoli, egzotikus helyeken művelhető, hanem a saját társadalomban is.
Nos, amikor megismertem ennek a tudománynak a módszereit, akkor kezdtem megérteni, a helyére tenni mindazt, amit Korondon gyerekként átéltem, megtapasztaltam. Például az, hogy egy fazekascsaládban hogyan, milyen ritmusban, milyen rend szerint dolgoznak, a munkához milyen vélemények, értékek, szabályok kapcsolódnak, hogyan szerveződnek az egyéni, a családi életvezetés mintái, miért és hogyan fontosak a másokkal való kapcsolatok, milyen viszony van munka és beszéd, életesemény és értelmezése között, s még hoszszan sorolhatnám.
Nos, ezek a gyerekkori élmények, tapasztalatok átláthatóvá, értelmezhetővé váltak. Mintha már gyerekkoromban szakmai terepen lettem volna. Később sok szakmai elemzésbe is beépítettem ezeket az ismeretanyagokat, hiszen amit az 1960-as években tapasztalhattam – kollektivizálás és következményei, az életvezetés mai értelemben vett modern mintáinak kialakulása –, ekkor voltak láthatók és tapasztalhatók. Természetesen sok más terepen is megfordultam azóta, a korondi élmények azonban nagyon mély társadalomismereti anyagot kínáltak számomra.
Szokás azt mondani, hogy a szülőfalu útravalót kínál, én igazán elmondhatom, hogy mindmáig használható, gazdag útravalót kaptam. Kommunikációelméleti előadásaimon ma is szívesen elemzek korondi eseményeket, amikor például a munkahelyépítés egyediesítésének modelljével vagy az egyéni identitásépítés humoros eszközökkel való megerősítésével mai kommunikációs helyzeteket lehet megmagyarázni.
– Ilyen környezetben nemcsak eseményekkel találkozik az ember, hanem normákkal, szabályokkal is…
– Nem szükségszerű, hogy az ember átvegye környezete modelljeit, de az én esetemben ez így történt. Gyakorlatomban gyakran visszaköszönnek a korondi környezet munkamodelljei. Az, hogy érdemes másokkal együtt, úgymond egymás keze alá dolgozni, érdemes törekedni arra, hogy az ember ne függjön nagyon másoktól, alapozhasson arra, amit ő maga meg tud csinálni, s ha megvan ez a keret, akkor minden helyzetből, a nehezekből is ki lehet jönni. Ezeket a modelleket gyerekkori környezetemnek köszönhetem.
– A székelyudvarhelyi középiskola elvégzése után következtek a kolozsvári egyetemi évek….
– Tulajdonképpen a középiskolai években indultam el a szakmai pályán, de ezt akkor még aligha ismertem fel. Néhai Széll Lajosnak, egykori magyartanáromnak köszönhetem, hogy megtanultam a szakmai elemzés igényét és ábécéjét. Az akkor elérhető legfrissebb irodalomelméleti, strukturalista szakirodalom alapján tanított verseket elemezni, s a könyveket is a kezembe adta. Akkor éppen ez volt a levegőben, az egyetemen is ez volt az újdonság. Az egyetemen – ahol magyar–orosz szakon tanultam, nem nagyon volt miben válogatni, ha magyar nyelven akart tanulni valaki – mai szemmel nézve elég szabados világ volt.
Nem sokan rajongtak az akkor divatba jött speciális kurzusokért, holott újszerű dolgokat lehetett tanulni kötetlen formában. Nyelvelméletből, szemiotikából újdonságokat lehetett hallani ezeken a nem kötelező foglakozásokon. Ilyen keretben ismerkedtem meg az etnológiai elemzési módszerekkel is, Péntek János tartott ilyen előadásokat, s ekkor írtam az első elemzésem a korondi fazekasság munkafolyamatairól.
– Olyan szakterületen szerzett szakmai tudást, amely – legalábbis a 80-as években – ritkaságszámba ment.
– A kulturális antropológia szemlélete és elemzési módszertana kissé megkésve ért el hozzánk, hiszen a tudományágnak már évszázados múltja volt. Olyan időszakban ismerkedtünk meg ezzel a tudománnyal, amikor maga is a szemléleti és módszertani megújulás szakaszában volt. Az ember társas természetének a megértését kínálta, s ez abban a normatív és ideologikus világban nagyon érdekesnek és értékesnek ígérkezett. Kolozsváron többedmagammal egy nagyon érdekes és színes egyéniség, Aradi József vonzáskörébe kerültem, aki akkor a Korunk szerkesztője volt.
Legendás könyvtárral rendelkezett, még az egyetem befejezése után is utazótáskával cipeltem tőle – havi gyakorisággal – a szakmai olvasnivalót. Intellektuálisan vonzó, kreatív személyiség volt, ő képviselte azt a modellt, hogy aki akar valamit, azzal foglalkozni, azt önzetlenül támogatni kell, segíteni kell helyzetbe hozni. Ő ismertetett meg az „antropológiai fordulattal”, jó néhányan úgymond a zsebéből nőttünk ki. Ötleteket adott, publikáláshoz segített, ahogyan akkor mondták, a „guru” szerepét vállalta fel.
– Miért éppen Csíkszerdában állt össze a Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport, amely több-kevesebb rendszerességgel ma, 30 év után is végez társadalomkutatást, kutatja a Székelyföld helyzetképét, választ keresve a társadalmi antropológia és civilizáció bonyolult kérdéseire?
– A KAM egyedi történet. 1978–1979 környékén néhányan Csíkszeredába kerültünk azok közül, akik Kolozsváron Aradi József vonzáskörében is együtt voltunk, kapcsolódott hozzánk néhány társadalomtudományi érdeklődésű helyi ember is. 1979 őszén tartottuk az első informális megbeszélést arról, hogy társadalomelemzésekkel fogunk foglalkozni.
Több mint száz olyan hivatalos – irodalmi, etnológiai, tudszoc (tudományos szocializmus) kör 1983-ig – vagy nem hivatalos esti szakmai megbeszélésnek vannak meg a jegyzőkönyvei, amelyek képet adnak akkori szakmai érdeklődésünkről, elemzéseinkről, a több száz kisebb-nagyobb publikáció elkészítéséről, a közös könyvek publikálása körüli bonyodalmakról. Úgy értünk a diktatúra végéhez, hogy tele voltak a fiókok publikálandó anyagokkal. Hivatalosan is bejegyeztettük az intézményt, a többi már sokkal könnyebben követhető történet. Kinyílt a világ, s ha kissé késve is, elindulhatott a tudományos világba való bekapcsolódás.
– Hogyan dolgozik a saját társadalomban az antropológus? Melyek a fontosabb témáik?
– A módszer mindenhol ugyanaz: nagyon közelről, személyes részvétel alapján kell ismereteket szerezni a társadalomról. Megfigyelés, eseményelemzés, mélyinterjú, dokumentumelemzés, társadalomtörténeti vizsgálódás alkotja a módszertant, s természetesen az összevetés a más társadalmi környezetben zajló elemzésekkel. Az antropológust az ember társas természete, az adott társadalom szerveződése és működési módja foglalkoztatja, legyen szó gazdálkodásról, migrációról, interetnikus kapcsolatokról vagy éppen táplálkozásról, szegénységről. Elsősorban a székelyföldi térséggel foglalkoztunk, hiszen ez a félperiférikus vidéki térség sajátos társadalomtörténete és mai térbeli szerveződése alapján is fontos és hasznos elemzési terület. De készítettünk elemzéseket a romániai magyar elitről és intézményrendszerről is. A társadalom működési módjának, folyamatainak ismerete sokféleképpen hasznosítható az oktatástól a fejlesztéspolitikáig.
– Egy témakörnek vagy egy szeletének feldolgozása nyilván nemcsak sok időt, de sok pénzt is igényel.
– A társadalomkutató is azok közé tartozik, akinek sosincs elég pénze, mindig többet szeretne végezni, mint amire forrás van. Az intézet egyesületi formában működik, pályázatokból, szakmai szerződésekből és támogatásokból tartja fenn magát. Intézetünket a Magyar Tudományos Akadémiának a határon túli tudományossággal foglalkozó bizottsága évek óta fontos szakmai műhelyként tartja számon. Ez és minden más szakmai kapcsolat nagyon fontos a működés szempontjából, hiszen az intézményfenntartás alapelve nem a támogatás, hanem a szakmai együttműködés, a másokkal közösen végzett szakmai program, kutatás, konferenciarészvétel, egyetemi kurzus.
– Jelenlegi munkahelye a Sapientia EMTE csíkszeredai karához köti: az intézmény oktatója, dékánja. Hogyan fér ez össze a kutatással?
– Kötelező, hogy összeférjen, hiszen az egyetemi oktatás és a kutatás ma már együtt jár, sőt kiegészül egy harmadik feladattal, a térségi-társadalmi szerepvállalással. A kutatómunka tovább folyik a KAM keretében, hiszen ez az intézményi bázis jóval az egyetem előtt alakult, sőt mi több, a csíkszeredai Sapientián az alkalmazott társadalomtudományi szakok a KAM szakmai bázisán, tudományos teljesítményeire és kapcsolati tőkéjére alapozva jöhettek létre. Az egyetem nagyon fontos keret a tudománnyal foglalkozóknak, így számomra is, különösen vidéki térségben. Korábbi végzettjeink ma már oktató vagy kutató kollegák. Az egyetem nagy esély a Székelyföldnek: a térségi modernizáció fontos mozgatóereje, nagyon fontos szakmai kapcsolatok és a tudástranszfer fogadóhelye s nem utolsósorban szellemi műhely.
– Min dolgozik jelenleg?
- Mindig többféle feladat van, ahogy mondani szokás: egyik sürgősebb, a másik fontosabb. Ami viszont kiemelten foglalkoztat, éppen a székelyföldi térség példáján: a vidéki, félperiférikus térségek modernizációs felzárkózásának, versenyképessé válásának feltételei, ennek a folyamatnak a támogató és akadályozó tényezői. A vidék, a vidéki élet fokozatosan fölértékelődik, de a járható utak megtalálása sok szakmai kérdést is felvet. Nemcsak a Székelyföldön, hiszen a posztszocialista térségben sok vidéki térség keresi a helyét. Itt lenne az ideje olyan szakmai összegzésnek, amely az eddigi térségi kutatásaink eredményeit egybefoglalja.
Székely Ferenc
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 16.
„Nem lehet teher, csak szárny az anyanyelv, amely fölemel”
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)
Mielőtt a témát megjelölő kérdésre néhány, bizonyára elfogult gondolattal hozakodnám elő, jeleznem kell, hogy az én elfogultságom az életemből, a helyemből és a helyzetemből ered. Abból, hogy a „számunkra” szóalakot nem elsősorban magamra értem, noha erre is bőven volna okom, hanem közösségeinkre: a moldvai magyarokra, a székelyekre, a mezőségiekre, a dél-erdélyiekre, a kalotaszegiekre, a keleti és általában a „külső” magyarokra.
A nyelvben kifejeződő közös hazára gondolok, de a nyelvi tájakra s e tájakban élő közösségekre is. Azokra, akik a nyelvi kapcsolatok és a nyelvi ütközések sávjában élnek, ezek előnyeivel és hátrányaival együtt. Vannak, akik úgy gondolják, és ez szinte közösségi szindrómává vált, hogy az anyanyelv már csak a múlt, csak a hagyomány. Vannak, akik csak muzeális értéknek tekintik. Pedig szerves része a jelennek, és biztató ígérete a jövőnek. Nem tudunk meglenni nélküle.
Nyelv, nemzetiség, tudományok – „öszvesítve”
A mai nap történelmi évfordulóként lett a magyar nyelv napja 2011-ben az Országgyűlés szept. 29-i határozatával. A hivatkozási alap pedig az 1844. évi II. törvénycikk, amely sokak rosszallásától kísérve Magyarországon hivatalossá tette a magyar nyelvet. Némelyek szerint minden későbbi bajunknak ez lett a forrása, noha egészen nyilvánvaló, hogy ez az aktus csak nyelvünk évszázadok óta tartó alárendeltségét szüntette meg.
Fontos eseménye volt az előző század végén elindult és a következő század elejéig tartó, kedvező nyelvi (és társadalmi) folyamatoknak. A folyamatokban mindig vannak meghatározó előzmények és következmények. Az előzményekben pedig távolabbiként és közelebbiként egyaránt jelen van Erdély, erdélyi vagy Erdélyből származó személyiségek. Nemcsak az akkor még nem annyira távoli 17. és 18. századra gondolok, amikor a magyar nyelv és kultúra túlélését éppen Erdély biztosította, hanem a 19. századi fontos történésekre is. Ismeretes, de talán ritkán mérjük fel annak jelentőségét, hogy az Akadémia, sőt már a Tudós Társaság első elnöke, szabályzatának megfogalmazója is nyelvész volt, nyelvész és történész, nem műkedvelői szinten, nem lebecsülendő munkássággal, nyelvész volt és erdélyi kötődésű arisztokrata, gróf Teleki József.
Haláláig, 1855-ig volt elnöke az Akadémiának. 1842 és 1848 között pedig Erdély kormányzója. Az alapító és alelnök Széchenyitől eltérően, aki az Akadémiának elsősorban nyelvművelő, nyelvgazdagító, nyelvőrző szerepet szánt, Teleki József végig azt az álláspontot képviselte, amelyet leghatározottabban az Akadémia 1843. okt. 8-i közgyűlésén így fogalmazott meg: „A nyelv, nemzetiség és a tudományok kitűzött czél gyanánt karöltve lebegnek előttünk, ezen három elénkbe szabott tárgynak szerencsés öszvesítése dicső feladatunk.” Neki bizonyára közvetlen szerepe volt az 1844. évi törvény elfogadtatásában is, amely az általa egy évvel korábban célként megjelölt „öszvesítést” kodifikálta.
Innen pedig egyenes út vezetett 1848 12. pontjához. Az „öszvesítés” megtörtént, hét évtizeddel később pedig elkövetkezett az újabb „szétesés” és eltávolodás. Most nemzetpolitikának, Akadémiának, mindnyájunknak újra az „öszvesítés” a feladatunk, a változatosságban mindig jelen levő közös elfogadása, és legalább annak megtartása, ami értékként megvan, pl. a tudományok magyar nyelvűségében. Újra Teleki József említett, akadémiai közgyűlési beszédének egyik erre vonatkozó passzusát idézve: „…a nyelvnek csak a használat ad életet; […] a nyelvet csak a gyakorlat mívelheti sikeresen és annak a nemzet míveltségéhez, különösen tudományos kiképzéséhez kell alkalmaztatnia.”
Ehhez, Wesselényi ma is aktuális szavával, közértelmességre volna szükség. A mai, közelítésnek nevezhető „öszvesítés” több szinten történik, többek között a határtalanítás programjában. Ezen a Termini néven ismert, elsősorban a külső régiókban működő nyelvészeket összefogó kutatóhálózat dolgozik annak tudatában, hogy tevékenysége erősíti a magyar nyelv és kultúra végvárait, azt a védőövezetet, amely Magyarországot körülveszi. Ezt jelentős mértékben segíthetné a tudományon, azaz a nyelvészeten belüli közelítés a szemléletben, a nagyobb fokú empátia a jelenségek megítélésében.
A nyelvi közelítés, az akár eredményes határtalanítás önmagában megtévesztő is lehet, azt sugallhatja, hogy nemcsak értjük, hanem meg is értjük egymást. A megértés jóval többet jelent, többet feltételez. A gondolkodásbeli határtalanítás, a kölcsönös megértésre való törekvés nélkül továbbra is érvényes maradhat az Erdélyből áttelepült író, Vári Attila keserű tapasztalata: „Akkor még nem tudtam, amit most, harminc év után biztosan tudok: minket, erdélyieket az anyaországtól éppen a közös nyelv választ el.”
Összeköt és elválaszt az anyanyelv
Az alapkérdésre visszatérve: mit jelent számunkra a magyar nyelv? A kisebbségi régiókban mindenekelőtt az azonosságtudat legszilárdabb alapját jelenti, a közösségek számára az egyetlen közös elemet az állami tekintetben, felekezetileg és politikailag megosztott magyar világukban. A nyelv az, amely azonosít és megkülönböztet, összeköt és elválaszt, amely bezárhat és befogadhat, de amelyből ki is zárhatjuk magunkat. Ebből következik az anyanyelv szimbolikus fölértékelődése, fölmagasztosulása, amellyel egyáltalán nincs összhangban a pragmatikus viszonyulás: a mindennapi nyelvválasztás, ebből is a legfontosabb, a tannyelvválasztás.
És ez közvetlenül érinti a fiatalokat, a gyermekeket, akiket ez a döntés legfontosabb szellemi érzékszervüktől, a megismerés, az ismeretszerzés legközvetlenebb eszközétől távolíthat el, foszthat meg. Mit nem jelenthet ilyen körülmények között az anyanyelv? Nem lehet teher, csak szárny lehet, amely fölemeli az embert. Nem jelenthet sem szégyent, sem megfélemlítettséget, sem hivalkodást, csak méltóságot. Gábor Dénes mondta egy vele készült interjúban: „az anyanyelv nem kabát, amelyet levethet az ember.” Az idegen nyelvi környezetben élő magyar tudósok a legjobb példái annak, milyen különleges, nagy érték a két- és többnyelvűség, és igazolása annak is, hogy ennek nem elkerülhetetlen következménye a nyelvvesztés, a nyelvcsere.
Magas szinten igenis megtartható, gyümölcsöztethető a kétnyelvűség, és benne külön értékként az első nyelv, az anyanyelv. A nyelv mindenki számára a szabadságot és a lehetőséget jelenti a gondolkodásban, a közlésben, az emberi kapcsolatokban, a múlthoz, a hagyományainkhoz való kötődésünkben, az irodalom élvezetében. Ezért alapvető a nyelvhasználat szabadsága és vele együtt minden egyes beszélő és író ember tudatossága és felelőssége a nyelvhasználatban. És mint egyebekben is a joghoz, a nyelvi joghoz is mindenkor társulnia kell a kötelességnek, a kötelességtudatnak.
Péntek János
Elhangzott november 13-án Budapesten, A magyar nyelv napján rendezett emlékülésen a Petőfi Irodalmi Múzeumban. A szerző az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének elnöke.
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 16.
Büntettek a „Kossuth utca” miatt
A legmagasabb kiszabható büntetést rótta ki a rendőrség a szerdán kihelyezett kétnyelvű Kossuth Lajos utca névtáblája miatt. A bírság indoklása szerint magántulajdonon sem szabad a városháza engedélye nélkül feliratot elhelyezni.
Az ominózus táblát Marosvásárhely főterén az úgynevezett Teleki-Köpeczi Ház falára a tulajdonosok belegyezésével helyezte ki az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete, partnerségben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. Az akcióra azért került sor, mert a marosvásárhelyi képviselő-testület nemrég elutasította a kétnyelvű utcatáblák kihelyezését a megyeközpontban.
Az elutasított tervezet után döntött úgy az EMI, hogy ingyen elkészíti a magyar nyelvű utca névtáblákat azoknak a háztulajdonosoknak, akik igénylik ezt. Az első ilyen tábla kihelyezésére került sor szerdán, az EMI és az EMNT a főtéri utca sarkán lévő épületre tette a magyar történelmi elnevezést feltüntető névtáblát – str. Kossuth Lajos utca – felirattal. A táblaszegelés rendben zajlott, de miután elhagyták a helyszínt, a táblát eltávolították – a járókelők beszámolói szerint – a helyi rendőrség tagjai.
Ezt megerősíti az is, hogy péntekre beidézte a rendőrség az EMI két aktivistáját. „Arról tájékoztattak minket, hogy egy 2008-ban hozott határozat szerint Marosvásárhelyen nem szabad közfigyelem-felkeltő feliratot kihelyezni a városháza engedélye nélkül, függetlenül attól, hogy az állami- vagy magántulajdonban van” –mondta az EMI marosvásárhelyi elnöke, Karácsonyi Lehel.
Mivel a táblakihelyező akciót az EMNT is felkarolta, a rendőrségi idézésen annak Maros megyei elnöke, Jakab István is megjelent. Elmondása szerint a kiszabható legmagasabb büntetést rótták ki, amit végül az EMNT magára vállalt. Jakab a magyar közösség megfélemlítésének tartja az egész rendőrségi akciót, ami a parlamenti választások miatt erősödött fel. „Az EMI-s fiatalok csak egy létező határozatot érvényesítettek” – véli az EMNT elnöke.
A magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezése tovább fog folytatódni, az EMI és az EMNT azonban ezentúl engedélyt kér majd a hivataltól, s remélik meg is kapják majd.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
A legmagasabb kiszabható büntetést rótta ki a rendőrség a szerdán kihelyezett kétnyelvű Kossuth Lajos utca névtáblája miatt. A bírság indoklása szerint magántulajdonon sem szabad a városháza engedélye nélkül feliratot elhelyezni.
Az ominózus táblát Marosvásárhely főterén az úgynevezett Teleki-Köpeczi Ház falára a tulajdonosok belegyezésével helyezte ki az Erdélyi Magyar Ifjak szervezete, partnerségben az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal. Az akcióra azért került sor, mert a marosvásárhelyi képviselő-testület nemrég elutasította a kétnyelvű utcatáblák kihelyezését a megyeközpontban.
Az elutasított tervezet után döntött úgy az EMI, hogy ingyen elkészíti a magyar nyelvű utca névtáblákat azoknak a háztulajdonosoknak, akik igénylik ezt. Az első ilyen tábla kihelyezésére került sor szerdán, az EMI és az EMNT a főtéri utca sarkán lévő épületre tette a magyar történelmi elnevezést feltüntető névtáblát – str. Kossuth Lajos utca – felirattal. A táblaszegelés rendben zajlott, de miután elhagyták a helyszínt, a táblát eltávolították – a járókelők beszámolói szerint – a helyi rendőrség tagjai.
Ezt megerősíti az is, hogy péntekre beidézte a rendőrség az EMI két aktivistáját. „Arról tájékoztattak minket, hogy egy 2008-ban hozott határozat szerint Marosvásárhelyen nem szabad közfigyelem-felkeltő feliratot kihelyezni a városháza engedélye nélkül, függetlenül attól, hogy az állami- vagy magántulajdonban van” –mondta az EMI marosvásárhelyi elnöke, Karácsonyi Lehel.
Mivel a táblakihelyező akciót az EMNT is felkarolta, a rendőrségi idézésen annak Maros megyei elnöke, Jakab István is megjelent. Elmondása szerint a kiszabható legmagasabb büntetést rótták ki, amit végül az EMNT magára vállalt. Jakab a magyar közösség megfélemlítésének tartja az egész rendőrségi akciót, ami a parlamenti választások miatt erősödött fel. „Az EMI-s fiatalok csak egy létező határozatot érvényesítettek” – véli az EMNT elnöke.
A magyar nyelvű utcanévtáblák kihelyezése tovább fog folytatódni, az EMI és az EMNT azonban ezentúl engedélyt kér majd a hivataltól, s remélik meg is kapják majd.
Szász Cs. Emese
Székelyhon.ro
2012. november 17.
Etnikai szavazók: az erdélyi magyar választói magatartás mozgatórugói
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)
Az Etnikai szavazók. Az RMDSZ mobilizációs képessége 1990–2012 között című tanulmányukat ismertették csütörtökön egy szakmai kerekasztal-beszélgetés keretében Kiss Tamás és Barna Gergő szociológusok a Nemzeti Kisebbségkutató Intézetben.
A szerzők az erdélyi magyar választói magatartásban empirikusan kikövetkeztethető trendeket mutatják be, a választói viselkedést vizsgálják a rendszerváltást követő időszakban – ismertette Horváth István, az NKI igazgatója. Salat Levente politológus, a beszélgetés moderátora szerint a tanulmány az elmúlt 22 év erdélyi magyar kollektív akaratképzés alapos, célratörő elemzését nyújtja, amely szervesen beleilleszkedik az erdélyi magyar társadalom- és politikatörténetbe. Mint mondta, a kérdés az, hogy megfogalmazott következtetései milyen mértékben kerülnek majd át a közgondolkodásba és késztetik önreflexióra a politikai szereplőket.
A kutatás alapvető adatforrásait a Központi Választási Iroda (BEC) által közzétett, az egyes megyékre vonatkozó választási makroadatok és az erdélyi magyar mintán végzett, politikai jellegű közvélemény-kutatások képezték. Terjedelmi, technikai okokból az elemzés mindenekelőtt a parlamenti választásokra irányul. A választói névjegyzék 1992-től kezdődően eltér a népszámlálások eredményei alapján kimutatható valós állandó lakosságszámtól. A szerzők ezért az 1992-es, 2002-es és 2011-es referendum adatai alapján megbecsülték a magyar választóknak a megyék szerinti számát. Azt vizsgálták, hogy a különböző régiókban a szavazók mekkora hányadát mozgósította az RMDSZ.
Politikai opciók az etnikai törésvonal mentén
Az RMDSZ etnikai párt, és a magyarok többségének politikai opcióit mindmáig az etnikai törésvonal határozza meg – hangsúlyozta Kiss Tamás. Az etnikai alapú választói preferenciák intézményesedésének előzményei a két világháború közötti időszakra nyúlnak vissza: a társadalmi asszimetriától, az asszimilációtól való félelemre adott válasz az élet minden területére kiterjedő, párhuzamos – kisebbségi – társadalomépítés elképzelése volt – részletezte. Ehhez a programhoz folyamodott 1990 után az erdélyi magyar elit.
Kulcsfontosságú a többségi ajánlat hiánya
Bár ez a párhuzamos társadalom nem valósult meg, az elmúlt két évtizedben – Bíró A. Zoltán fogalomhasználatával élve – „etnikai burkot” vont a kisebbségi társadalom köré az intézményépítési program – magyarázta Kiss Tamás. A szerzők szerint az RMDSZ választói többnyire ma is erre a programra mondanak igent. A szerzők megállapítják, hogy az RMDSZ politikai elitje eltávolodott az intézményépítésben érdekelt értelmiségtől, a kormányzati szerepvállalást helyezve előtérbe. Utóbbi vált a magyar intézményes szerkezet által igényelt erőforrások biztosításának legfontosabb mozgatórugójává. Ilyen értelemben a választók szemében nem illegitim az RMDSZ kormányzati tevékenysége – magyarázta a szociológus.
Meghatározó továbbá, hogy a többségi pártok nem fogalmaztak meg politikai kínálatot az erdélyi magyarság felé – tette hozzá. A létező átszavazások ellenére az RMDSZ mozgósító képessége és az etnikai szavazás intézménye szempontjából kulcsfontosságú, hogy többségi részről nem érkezik a magyarok irányába ellenajánlat.
Esetlegesség és stratégikus politikusok
A parlamenti választásokon az országos szintű és a magyar szavazói részvétel csaknem teljesen együtt mozog: 1990-től 2008-ig nyolcvan százalékról a felére csökkent a választásokon mozgósított magyarok aránya – fejtette ki Barna Gergő. 1990-ben az RMDSZ régiók szerinti szavazóinak aránya a Székelyföld, Közép-Erdély, a Partium és az – Észak-Erdélyt, Bánságot magába foglaló – szórvány irányában csökkent; 1996-től kezdődően gyengült a székelyföldi választói aktivitás, 2004-ben és 2008-ban pedig megváltozott az addig jellemző struktúra: a szórvány javított pozícióin, a Székelyföld a szórvány szintjére süllyedt a szavazók mozgósítása tekintetében, a Partium pedig Közép-Erdélyt megelőzve a rangsor élét foglalta el – részletezte a szociológus. Az RMDSZ mobilizációs ereje tehát az úgynevezett etnikai ütköző zónában a legnagyobb. A politikusok hipotézise egyébként arról szól, hogy a választói mobilizációt pontosan meghatározhatja a politikai elit – mondta Barna Gergő.
A közvélemény-kutatások elemzése olyan összefüggéseket is kimutatott, amelyeknek megfelelően például az RMDSZ támogatottsága 2007 előtt magasabb volt az értelmiségiek körében; a 2010-es megszorító intézkedéseket követően az addigi legerőteljesebb támogató, a nyugdíjas korosztály már a fiatalokkal egyező arányban mozgósítható, az aktív középosztály pedig a leginkább mobilizált – emelte ki Kiss Tamás.
Egyéni racionalitás vs. szervezeti érdek
A szociológus elmondta, a tanulmány utolsó fejezetében az RMDSZ mozgósító képességében bekövetkezett változásokat értelmezték. Megállapításuk szerint a 2008-as, az egyéni választókerületeket bevezető választási törvény folytán az érdekvédelmi szövetség úgynevezett „kollektív cselekvési paradoxonnal szembesül”: bár a szervezet érdeke azt kívánná, hogy egész Erdélyre kiterjedő, intenzív kampányt folytasson, a jelöltek egyéni racionalitása ennek ellenében érvényesül. A regionális szétfejlődés hipotézisének keretében kifejtik: a párhuzamos társadalomépítés etnikai keretprogramja inkább a Kolozsvár és Marosvásárhely által uralt régió kérdéseire nyújt megoldásokat, a Székelyföld számára kevésbé.
Határ-megerősítéssel elkerülni a Most-Híd jelenséget
Az etnikai felüllicitálás elméletét igazolva az RMDSZ az erőteljes nemzeti programmal jelentkező kisebb magyar pártok kihívására úgyszintén radikalizálódó, autonómia-központú kampánykommunikációval válaszolt – magyarázta Kiss Tamás. Ugyanakkor, az érdekvédelmi szövetség úgynevezett etnikai-tribunus pártként megnyilvánulva, retorikailag hajthatatlan az identitással kapcsolatos kérdésekben, de pragmatikus az erőforrás-leosztás tekintetében. A kutatók szerint a választók is tudatában vannak, hogy az RMDSZ-nek pragmatikus módon kell fellépnie, és adott esetben másfajta diskurzust folytatnia Bukarestben. Úgy vélik, a Szlovákiában bekövetkezett Most-Híd jelenséget, az etnikai alullicitálást az erdélyi magyar közösségen belül működő határmegerősítési és kizárási mechanizmusok akadályozzák meg. A megfelelő nyelvi készségek híján ugyanis a magyar közösséghez való tartozás könnyen megszűnhet.
A tanulmány ismertetését a felkért szakemberek, Lőrincz D. József, Székely István Gergő, Toró Tibor, Horváth István hozzászólásai követték, Bakk Miklós politológus levélben fogalmazta meg az elemzéssel kapcsolatos megállapításait.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 17.
Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (Székely könyvtár)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
„Bezzeg régen” – kezdi Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című könyvének Tizenkettődik cikkelyét, s első olvasás után még mi is elintézhetjük egy ilyen felkiáltással a Metamorphosis...-t:
Hatvanévesen írta a könyvet az öreg, naná, hogy szebbnek és jobbnak látta fiatalságát, mint az 1730-as éveket! S mintha maga Apor Péter adná a lovat alánk, hogy elhamarkodottan ítéljünk! Mert íme, mit ír ez a „vén reakciós” (ahogy egyik méltatója nevezi Aport) könyve utolsó soraiban: „Isten tudja, ír-e utánam valaki, vagy sem; azér írám le, hogy (...) az maradváink emlékezzenek meg régi alázatos együgyűségiben Erdélynek gazdagságáról, az nájmódi mellett való koldusságáról”. S ami ezeket a sorokat megelőzi, tényleg nem sokkal több afféle részletező (igaz, rendkívül plasztikus, felbecsülhetetlen művelődéstörténeti értékeket rejtő) leírásnál mindenről, ami régi, ami tehát jó (ételről, italról, edényekről, bútorokról, ruházatról, táncról, kocsikról, temetési és lakodalmi szokásokról, szitkozódásról és alázatosságról), illetve mindenről, ami új, ami „német”, ami rossz, ami megváltoztatja a szokásokat, a gondolkodásmódot, még a nyelvet is (gúnyolódik is eleget Apor a jövevényszavakon, igaz, szójátékai inkább bájosak, mint szellemesek: „reggeli kávé, herbathé, csukolátának híre sem vala; ha valakinek azt mondottad volna: kell-e thé, talám azt tudta volna, hogy tezed” stb.). Első olvasásra tehát „csak” nosztalgiázó visszaemlékezés Apor Péter könyve. De csak első olvasásra! Van a Metamorphosis... Ötödik cikkelyében egy igen érdekes mondat: „én is az mostani felfordult világhoz alkalmaztatom írásomat” – veti oda hanyagul (vagy nagyon is tudatosan!) Apor Péter, s ez az ártatlan elszólás (vagy gondosan elrejtett kulcsmondat!) alaposan elgondolkodtatja az olvasót. Mert miről is van szó?! Apor Péter 1676-ban született, tehát már 14 éves volt I. Apafi Mihály halálakor. Apafi Erdélyéről sokan sokfélét írtak már, de az tény, hogy a II. Rákóczi György okozta felfordulás, illetve a török büntető hadjárata után az Apafi-féle Erdély már nem „tündér” (értsd: változékony) ország, hanem valamiféle jótékony mozdulatlanságot élvez. Függetlensége ugyan csak látszatfüggetlenség, de mégis függetlenség, ahol egy-két kivégzést leszámítva béke és nyugalom honol. És mi következik Apafi után? A felszabadító háborúk, azaz a török kiűzése a Kárpát-medencéből, a Habsburg-uralom konszolidációja Erdélyben is stb. Tehát minden „az nájmódi, újmódi, rosszmódi szerint” folyik: Apafi Erdélyének „patriarchális” társadalmi viszonyai helyett haszonlesés és címkórság („az Rákóczi Ferenc fejedelem motusa után mennyi báró, mennyi gróf lett, hosszú volna leírni, mert teli vélek az ország”), a régi „nyájasság” helyett erkölcsi züllés („Jut eszemben, gyermekkoromban, hogy egy fattyazó kurva vala Torján, meg is hala az szülésben, annak olyan híre volt, hogy kurva, mintha valami nagy csuda történt volna; de most bizony nem csuda, és talám olyan ritka most az jámbor, az mely ritka volt abban az időben az kurva”) stb. Nem is maga a változás, sokkal inkább a változás mérete a legszembeötlőbb Apor könyvében. Hiszen Habsburg-konszolidáció ide, katolikus restauráció oda: a XVIII. századi erdélyi magyar ember lelkében bizony ott kísért a jövő bizonytalansága. Ha túlozni akarnék, azt mondanám, hogy Apor Péter könyvében a barokk embere vágyódik vissza a hosszúra nyúlt erdélyi magyar reneszánszba. Bár az is lehet, hogy nem túloznék nagyot; talán épp ezért lett Apor könyve olyan, amilyen lett: olyan részletező, olyan barokkosan körmondatos, olyan „elvágyódó”...! Nekünk, székelyföldieknek külön öröm, hogy Apor könyve székely nyelvjárásban íródott. Hogy miben áll ennek a nyelvjárásnak a jellegzetessége, azt most nem részletezném, inkább meghagyom az olvasónak a felfedezés örömét. És még valami miatt nagyon tudom ajánlani a Metamorphosis...-t: tudjuk Apor Péterről, hogy bár nem szerette az új világot, mégis „kiegyezett” a nagy olvasztótégellyel, a Habsburg-birodalommal (sőt: könyve egyik díszkötéses példányát – átok terhe mellett – a Guberniumra bízta megőrzés végett). S ha már az olvasztótégelynél tartunk: a Metamorphosis...-t olvasgatva egyre gyakrabban vágyódtam vissza gyermekkoromba, Ceauşescu Romániájába! A Nobel-békedíjjal frissen kitüntetett Európai Unióból! Uramisten!, kérdeztem rémülten, vajon hányan lehetünk ilyen „vén reakciósok” az Unióban?!
Lövétei Lázár László
Megjelent a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat újabb öt kötete. A Székelyföldről szóló vagy székely szerzők által írt kötetekből álló sorozat száz kiadványát tíz év alatt jelenteti meg a Székelyföld folyóiratot kiadó Hargita Kiadóhivatal Hargita Megye Tanácsának támogatásával. Olyan, a székelység múltjával és jelenével foglalkozó kötetek kiadását tervezik, amelyek nemcsak székely magyar öntudatunk megerősödését segítik elő, hanem élvezetes olvasmányul is szolgálnak. Az eddig megjelent kötetek:
Székely népballadák Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Tamási Áron: Ábel a rengetegben, Bözödi György: Székely bánja, Kányádi Sándor: Válogatott versek, Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae, Benedek Elek: Székely népmesék, Farkas Árpád: Válogatott versek, Tamási Áron: Ábel az országban, Zsögödi Nagy Imre: Följegyzések. A kötetek egységára 35 lej (2500 Ft), előfizetőknek 25 lej (2000 Ft). Előfizetési szándékát, kérjük, jelezze a 0040 266 311 775-ös telefonszámon vagy a szekelyfold@hargitamegye.ro e-mail címen.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 17.
Babucs Zoltán
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
A KÁRPÁTOK ŐREI
Székely határőrök a második világháborúban
Az alakulatok keményen helytálltak, de súlyos veszteségeket szenvedtek, amikor 1944 augusztusában az Ojtozi-szorosban megjelentek a szovjet csapatok.
A második bécsi döntés eredményeként Észak-Erdély és a Székelyföld, Erdély „szebb, de szegényebb” fele tért vissza Magyarországhoz, melyet nem csak gazdasági és társadalmi területen, de a honvédelem szempontjából is be kellett illeszteni az ország vérkeringésébe.
A német külpolitika ördögi sakkjátszmájának köszönhetően versenyfutás kezdődött meg a Magyar Királyság és Románia között Erdély háború utáni hovatartozását tekintve. 1941. június 22-én Románia az elsők között csatlakozott a Harmadik Birodalom szovjetellenes háborújához, Magyarország pedig öt nappal később lépett a hadviselő felek sorába.
A Magyar Királyság keleti határainak védelmére 1942. március 1-jén megkezdték a Székely Határőrség újbóli szervezését, a Székely Határvédelmi Erők parancsnokság törzse pedig ezen esztendő november 15-én – vagyis 70 évvel ezelőtt – került felállításra.
A szervezés előzményei
Miután a német „Blitzkrieg” Moszkva alatt kifulladt, 1942 elejétől Hitler szemében felértékelődtek kisebb szövetségesei, így azok haderejének nagyobb arányban való részvételét követelte az 1942 nyarára tervezett nagy offenzívában.
A magyar hadvezetőség részben engedett a német követeléseknek, azonban nem kívánt azon hibába esni, mint 1918-ban, vagyis: az ország a háború után ne maradjon hadsereg nélkül, s meg tudja védeni határait, főleg a románokkal szemben.
Így történhetett, hogy 1944 tavaszáig az anyaországi seregtestek egyre nagyobb mértékű bevetése mellett csupán egy-két erdélyi honvéd csapattest került ki a keleti hadműveleti területre, a kolozsvári IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők mozgósítása csak a hadieseményekben bekövetkezett változások eredményeként történt meg 1944 tavaszán.
A Székelyföld tömbmagyarságának védelmére élesztették újra a székely határőrséget. Dr. Pál Gábor, Csík vármegye képviselője az Országgyűlés alsóházában elhangzott beszédében a következőkben domborította ki ezen intézmény szükségességét: „Erdély keleti szélén 1763-1848-ig székely katonai határőrvidék volt, osztrák közigazgatás alatt, annak minden szenvedésével együtt.
A katonai határőrvidék és szervezete tette lehetővé, hogy az 1848-49. évi szabadságharcban a székelység olyan erőkkel vehette fel a harcot azokkal szemben, kik őt ebbe a szervezetbe belekényszerítették. Az a helyzet, amelyben most vagyunk, amikor a székelység zsákszerű megszorultságban van, megköveteli, hogy a Honvédelmi Miniszter úr tegye megfontolás tárgyává a székely katonai határőrvidéknek most már magyar alapon való szervezését, mert Erdély keleti szélén nem volnának székelyek, ha mindig egységes szabályok szerint éltünk volna. Nálunk honvédelem tekintetében különleges szabályokat kell alkotni, Svájc mintájára ott kell, hogy legyen a lőszer, a puska, ruha, hogy veszedelem idején azonnal talpra ugorjon, korhatárra és szolgálati kötelezettségre való tekintet nélkül mindenki, minden épkézláb ember.”
Apák és fiaik fegyverben
A Székely Határőrség szervezése 1942. március 1-jén vette kezdetét, s a 20 székely határőr-zászlóalj állományát kezdetben 48-60 éves tartalékosok adták. Székely határőr-zászlóaljak (hadrendi számuk zárójelben) szerveződtek Gyergyószentmiklóson (1-2.), Ditrón (3.), Csíkszépvizen (4.), Csíkszentdomonkoson (5.), Csíkszeredán (6.), Kézdivásárhelyen (8.), Kovásznán (10.), Sepsiszentgyörgyön (11-12.), Baróton (13.), Székelyudvarhelyen (14.), Oklándon (15.), Székelykeresztúron (17.), Parajdon (18.), Marosvásárhelyen (19.), Erdőszentgyörgyön (20.), Ákosfalván (21.), Mezőmadarason (22.) és Nyárádszeredán (27.).
A milícia rendszerű fegyveres alakulatok ekkor még egyenruhát sem kaptak, a gyakorlatokra behívott határőrök ruhakoptatási díj ellenében saját civil ruhájukat viselték.
A határőr-zászlóaljak feladata volt egy esetleges román támadás során a segítség beérkezéséig – helyismeretük kihasználásával – a határvadász alakulatok harcának támogatása.
A Székely Határőrség vezetésére hozták létre 1942. november 15-én a Székely Határvédelmi Erők Parancsnokságát Marosvásárhelyen. Alárendeltségébe került a csíkszeredai 9. székely határvadász-dandár, amelybe a gyergyószentmiklósi 65., sepsiszentgyörgyi 67. és a csíkszeredai 70. székely határvadász-csoport tartoztak.
Ide nyert még beosztást a székelyudvarhelyi 68. és a marosvásárhelyi 69. székely határvadász-csoport. A fenti határvadász-csoportok állományában hat székely határvadász-zászlóalj volt, a gyergyótölgyesi 21., a besztercei 22., a marosvásárhelyi 23., a kézdivásárhelyi 24., a nagybereznai 25. és a székelyudvarhelyi 34.
Ide osztották be a tusnádfürdői 59. határvadász-portyázó osztály parancsnoksága alatt a székely határvadász-zászlóaljak portyázó századait – azaz 8 századot, 47 határvadász-őrsre osztva – és 12 erődszázadot. Más alakulatok is voltak a határvédelmi erők között: így két tüzérosztály, egy légvédelmi tüzérosztály, egy székely huszárszázad, utászok, híradók, továbbá vonatalakulatbeliek. 1943 őszén nyolc gyalogos és két tüzér kiképző tábort hoztak létre, ahol kb. 8000 székely határőr részesült rövid kiképzésben.
Ezen év októberében két, 18-19 éves behívottakból álló újoncévfolyamot is behívtak, vagyis az apák és fiaik – más néven: „leventekatonák” – együtt szolgáltak. Az 1925-ös születési évfolyam tagjaként vonult be határőr kiképzésre a magyarói illetőségű Ivás István a szásztekei (gyalogos) kiképző táborba.
Kiképzésük ideje alatt látogatta meg őket vitéz felsőtorjai Kozma István vezérőrnagy, a Székely Határvédelmi Erők első parancsnoka – akit 1951-ben koncepciós per eredményeként ítéltek el és végeztek ki –, hozzájuk intézett beszédében így indokolta 21 éves koruk előtti behívásuk szükségességét: „Elmondta, azért vagyunk idő előtt behívva, mert az országnak szüksége van katonákra, különösképpen a székelyföldi ifjakra, hogy az ősi hagyomány szerint apák és fiúk együtt védjék a Székelyföldet, ha szükség lesz rá. Ezért lett újra életre hívva a régi székely határőrség. (…)
Miután itt a kiképzőtáborban felkészültünk, ki leszünk helyezve a már megalakított székely határőr-zászlóaljakba, az idősebb székely bajtársakhoz, valószínű, hogy olyan is lesz köztünk, aki az apjával kerül egy zászlóaljba, úgy, ahogyan őseink, több száz évvel ezelőtt. Beszélt arról, hogy a székely nemzet évszázadokon át katonanemzet volt.
Békeidőben az ország keleti határát őrizte és védte, de ha a magyar hazát megtámadták, apa a fiával egy emberként részt vett a király oldalán az ellenség kiűzésében. A székely katona híres volt vitézségéről. Ezért büszkék lehetünk őseinkre, akik példaképeink lehetnek. Ezért nekünk követnünk kell hős székely őseinket.”
1944 nyarán a Székely Határvédelmi Erőknek keleten 200 km, délen és nyugaton ugyancsak 200 km hosszú síkságot és hegyvidéket kellett védeniük kb. 40-50 ezer fővel. Egy határvadász-zászlóaljra átlagban 70-80 km, egy ütegre 50 km, míg egy határőr-zászlóaljra 20 km védendő határszakasz jutott.
Az ország keleti határait lezáró, ún. Árpád-vonal középső és déli szakaszának kiépítésében nem csak a műszaki és munkaszolgálatos alakulatok, de a székely határőrök is részt vettek. Az Árpád-vonal székelyföldi szakaszán az egyes védőkörleteket a harc- és gépjárművekkel járható szorosok és hágók körzetében, a védők számára legelőnyösebb terepszakaszokon alakították ki, melyek több részből álló erődelemek voltak.
Számolva a déli irányból várható román támadással, 1943-tól körkörösen védhető zászlóalj-támpontokat létesítettek a Székelyföldön, így Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy, Barót, továbbá a Hargita és Parajd térségében, Homoródfürdőn pedig folytatódott a Székely Határvédelmi Erők parancsnoksága számára tervezett vezetési pont építése.
Székelyföld védelmében
1944. március 31-én ismét bevezették a katonai közigazgatást Erdélyben. Pár nappal korábban a Székely Határvédelmi Erők alakulatainál is mozgósítottak – parancsnokságuk ekkor már Csíkszeredában ténykedett –, amelyet április 1-jén 0 óráig kellett befejezniük.
Béke körülmények között a határőr-zászlóaljak csupán kilencfős parancsnoksági keretből állottak, a mozgósítás során viszont állományuk közel 1000 főre duzzadt fel zászlóaljanként. A határőr-zászlóaljak nehézfegyverzete minimális volt, lövészszázadonként 2 db golyószóró és 2 db géppuska, nehézfegyver századonként pedig 4 db nehézpuska, 4 db páncéltörő ágyú és 4 db közepes aknavető volt.
A mozgósított határőr-zászlóaljak katonái megkapták rendes egyenruházatukat és fegyverzetüket, s elhagyták békehelyőrségeiket, a tavaszi és nyári időszakot erőltetett ütemű képzéssel, valamint határvédelmi munkálatokkal töltötték.
Románia 1944. augusztus 23-án, egyik napról a másikra szövetségest váltott, Mihály király rádiószózatában utasította hadseregét Észak-Erdély visszafoglalására. A román területen kelepcébe került német 6. és 8. tábori hadseregek a székelyföldi hágók felé hátráltak és napok kérdése volt, mikor éri el a háború a Magyar Királyság keleti határait. Augusztus 26-án az Úz és a Csobányos völgyében, másnap az Ojtozi-szorosban jelentek meg a szovjet csapatok. A székely határőrök ekkor kerültek először harcérintkezésbe az ellenséggel és kemény helytállásuk ellenére súlyos veszteségeket szenvedtek. Úz-völgyi hegyomlás című riport kötetében Sylvester Lajos nekik állított emléket. A Máramarosi-havasoktól Lakócáig húzódó több száz kilométeres arcvonalat a székely határvadászok és határőrök egyedül nem tudták tartani, ezért a német hadvezetés is küldött csapatokat a védelem megszilárdítására, illetve a Romániából visszaérkezett alakulattöredékeket is bevetették. A szovjetek nyomasztó fölénye, s az a tény, hogy a román átállás miatt a Déli-Kárpátok szorosain és hágóin akadálytalanul léphetett az ellenség Erdély területére, eldöntötte a harcok további kimenetelét. Ezért 1944. szeptember 7-én a német Dél Hadseregcsoport parancsnoksága elrendelte a Székelyföld katonai kiürítését. Ekkor már nem csak az Ojtozi-szoros, hanem az Úz és a Csobányos völgye, a Gyimesi-szoros, valamint a Békás- és Tölgyesi-szoros is szovjet kézbe került.
A székelyföldi harcokat követő visszavonulás egyik sajátságos velejárója volt, hogy a székely alakulatok állományának nagyobb hányada „kivonta magát a további harcokból” és hazament.
Kezdetben maguk a német is elcsodálkoztak székelyek lemaradásán. Hans Friessner vezérezredes, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport parancsnoka az alábbi sorokat jegyezte fel visszaemlékezéseiben: „(…) Hitler főhadiszállásán azt hallottam, hogy a székelyek amolyan elitcsapatot képeznek, s úgy harcolnak, akár a tiroli császárvadászok vagy a német hegyivadászok, ráadásul ők közvetlenül szülőföldjüket védik. Most azonban éppen ez magyarázta dezertálásukat: nem akarták magára hagyni a portát, mikor jön az orosz!”
A székely honvédek – s köztük is főként a határőrök – a harc folytatása helyett hazatértek szülőfalujukba, melyet akár dezertálásnak is lehetett minősíteni. Védelmükre azonban kell felhoznunk, hogy a székelyeket rendkívül erős lelki kapocs és hagyományos szemléletmód fűzték szülőföldjükhöz. Azt sem szabad felednünk, hogy a szülőföldhöz való ragaszkodást tovább erősítette a két évtizedes román megszállás is. Ezen lelki motiváltság mellett tisztjeik többsége „hallgatólagosan” szemet hunyt lemaradásuk felett, hogy otthonukat és családjukat megvédhessék a megszállókkal szemben.
Váncsa Albert tartalékos zászlós, a 68. székely határvadász-csoport egyik híradó szakaszparancsnoka visszaemlékezett a kiürítési parancs mellett egy másik rendelkezésről, amely így szólt: „Szeptember 6-án kaptuk a parancsot a kolozsvári IX. hadtesttől. (…) jól emlékszem rá: Elrendelem Székelyföld kiürítését. Megtiltom minden átjárónak, hídnak, épületnek a felrobbantását. A székelyek, akik akarnak, lemaradhatnak történelmi hivatásuk végrehajtása végett, akik tovább akarnak vonulni, továbbvonulnak. Ez a hivatalos parancs fel volt olvasva minden századparancsnoknak...”A székely alakulatok teljes felmorzsolódásának lassítására döntött úgy a német hadvezetés, hogy a Székelyföld további kiürítését felfüggeszti, s a német-magyar védelmet megszilárdítja a Maros mentén létesített védelmi vonalon, amely csak ideig-óráig sikerült.
A 9. székely határvadász-dandár kötelékében lévő, erősen leapadt létszámú határőr-zászlóaljak állományát a határvadász seregtest más alakulatainak feltöltésére használták fel. Így 1944. október havában a nagy múltú Székely Határőrség megszűnt létezni.
Tranindex.ro
2012. november 18.
25 évvel a brassói munkások lázadása után
Az 1987. november 18-i, brassói lázadásra visszatekintve kétfajta hősről lehetne beszélni. Először is a fellázadt, elítélt és csendben deportált munkások.
A rezsim bukása számukra a hazatérés és a brassói Vörös Lobogó Gyárban való újraalkalmazásuk örömét jelentette. Mivel olyan sok ítélet és szenvedés volt, a történészek és az újságírók éppenséggel kerülik, hogy hősöknek nevezzék őket.
A második kategóriába Silviu Brucan és más külföldi kapcsolatokkal rendelkező értelmiségiek tartoznának, akik „gorbacsovi” módon kommentálták az eseményt és disszidensekként gyűjtöttek be pontokat.
És szintén visszatekintve, egyetlen vesztesi kategória lenne: az 1987-ben kivizsgált, elítélt és deportált brassóiak. A változások és az antikommunista kampányok ellenére, a múlt század azon őszén lezajlott megtorló akciók egyetlen kezdeményezőjének, vagy tettestársának sem kellett elszámolnia. Elégették Ceauşescu arcképét
1987. november 15-e vasárnap volt. És munkanap, mint szinte minden akkori vasárnap, amikor Ceauşescu a küladósság visszafizetése érdekében a „nadrágszíj meghúzására” kötelezte a polgárokat. Ezen kívül „új alkalom volt az ünneplésre”, mert 1987. november 15-én szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről.
Egész Brassót Ceauşescu arcképével és vörös zászlók sokaságával „díszítették fel”. Bárhova néztél, olyan jelmondatokat lehetett látni, melyek arra mozgósítottak, hogy „mindent meg kell tenni” a nép boldogságáért és jólétéért. Minél több ilyen jel volt, a románok annál intenzívebben érezték a helyzetet idegen megszállásként. Hiszen mi másnak nevezhetted? Egy olyan rezsim foglya voltál, mely sorba állásokra és élelmiszerjegyekre, a külföldre termelés frontján történő mozgósításokra és áramszünetekre kényszerített. És főleg, hazugságra.
E kollektív idegességek és frusztrációk közepette az a hír, hogy újabb bérmegvonásokat fognak kiszabni az exportra történő gyártásban tapasztalt selejtek és a terv nem teljesítése miatt, több száz munkást mozgatott meg a Vörös Lobogóban. Az emberek kispricceltek a gyár kapuján a város Polgármesteri Hivatala felé. Felgyújtották a párt vörös zászlóit, de felemelték a trikolórt. A csoport hosszasan gördülő hógolyóként egyre nőtt, tömegeket vonzva. Addig soha nem hallott jelmondatokat kiabáltak a vezetők ellen. És mindenki a „Deşteaptă-t române!”-t (a jelenlegi román himnusz – RS) énekelte.
A tüntetőket még jobban feldühítette, hogy a párt megyei szervezetének székházában az egyszerű polgárok számára tiltott élelmiszereket találtak: szalámit, déligyümölcsöket, csokoládét. A lázadók irodákat és ablakokat törtek fel és be, „elagyabugyálták” az útjukba állókat, aktákat dobáltak ki az utcára és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét. Mindezeket a túl sokáig elfojtott dühvel tették.
Négyszáz letartóztatás
A párt mozgásba hozott gépezete azonban sürgős „lépéseket” tett. Gyorsan végrehajtottak négyszáz letartóztatást. Brassó forrongani kezdett. A letartóztatottak negyedét Bukarestre vitték kivizsgálásra. Tanúvallomásaikat verésekkel és rendkívüli pszichikai nyomásgyakorlásokkal tákolták össze.
Nicolae Ceauşescunak 1987. november 26-án jelentették, miként zajlott le egy nappal korábban a „Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár” pártaktívájának plenáris ülése.
„Kiemelték, arról tájékoztatták, hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”. A vállalat egész vezetését – 15 személyt – leváltották és szétszórták az országban. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat feltételesen felfüggesztett börtönre büntették a munkások javadalmazására kirótt „indokolatlan büntetések” miatt. Akárcsak 1977-ben, amikor Ceauşescu a zsil-völgyi bányászok sarokba szorították, azokat találtak bűnösnek, akik „nem megfelelő módon” hajtották végre a törvényeit.
Azt is jelentették Ceauşescunak, hogy azokat a munkásokat, „akik rendetlenséget okoztak és megsértették a törvényt” el fogják „költöztetni más helyekre”, „a közvetlen felelősöket pedig bíróság elé állítják”.
A per nyomán 61 brassói munkást ítéltek munkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett börtönbüntetésre (6 hónap és 3 év között). A 61 elítéltből 17-et más megyékbe küldtek dolgozni. Ők a Milícia engedélye nélkül nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Ezek a száraz számok azonban a megbélyegzettek szüleinek, feleségeinek, barátainak és rokonainak drámáit pecsételik meg.
Sohasem tettek igazságot
A brassói Vörös Lobogó gyárban 1987-ben 22.000 munkás volt. Most ott, a ROMAN SA-nál kb. 500. A Marius Oprea és Stejărel Olaru által koordinált nyomozásban („Ziua care nu se uită. 15 noiembrie 1987, Braşov”, Polirom, Iaşi, 2002) („Az elfelejthetetlen nap. 1987. november 15., Brassó”, Polirom, Jászvásár, 2002 – RS) Florin Postolachi volt munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”.
Az igazságot keresve
A volt kivizsgáltak, elítéltek és deportáltak létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet. Ennek elnöke, Florin Postolachi azzal a pontos céllal indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy elősegítse a lusztrációs törvényt. Megválasztották, de nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képvisel.
Az 1987-es lázadást felidéző esemény szervezői nem tudják, mi a jobb megnevezés a mai összejövetelre: megemlékezés, vagy évforduló? De a történelem kivédhetetlen folyamában ők kétszeresen is hősök. Először is azért, mert volt bátorságuk és vállalták a kockázatot, hogy szembeszegüljenek egy magát elpusztíthatatlannak tartó hatalomnak. Másodszor azért, mert a remények be nem teljesülése által egyre megterheltebb kollektív emlékezet hordozói.
Izrael nagykövete: Moszkva keze van benne
Izrael akkori bukaresti nagykövete, dr. Yosef Govrin visszaemlékezései („Relaţiile israelo-române la sfârşitul epocii Ceauşescu”, Editura Efes, 2007) („Az izraeli-román kapcsolatok a Ceauşescu-korszak végén”, Efes Kiadó, 2007 – RS) jobb betekintést nyújt az akkori tájékozódási lehetőségekbe. Az első hír, írja Govrin, egy brit újságban jelent meg Silviu Brucan egy külföldi diplomatának tett kijelentése alapján. Ez volt Brucan első színrelépése Ceauşescu ellenzőjeként. Erőteljes külföldi visszhanggal, hiszen Brucan „a párton belüli többség nevében” azt mondta, hogy a munkások elutasítják a rabszolga státuszt. Mihai Botez disszidens is elküldött a Szabad Európa Rádión keresztül egy közleményt a brassóiak lázadásáról. Az eseménynek nem kellett volna senkit sem meglepnie, vélte ő, aki abban bízott, hogy újabb tüntetések remélhetők a jövőben.
A titokzatos film
Govrin nagykövet forrásai Alexandru Vianu professzor és egy pártvezetőséghez közeli, meg nem nevezett személy voltak.
Íme, Vianu professzor tájékoztatója, Yosef Govrin diplomata beszámolója alapján: „Vianu úgy beszélt a brassói lázadásról, hogy azt olyan szervezett eseményként írta le, melynek során a tüntetők azt kiabálták a rendőröknek: «Inkább golyóktól halunk meg, mint hidegtől és éhségtől». Voltak hősies megnyilvánulások a részükről. A helyszínen, «véletlenül», ott parkolt egy szovjet turistákkal teli busz és egyikük lefényképezte a tüntetést. A film, «véletlenül», kijutott nyugatra (azt az olasz televízió 1987. november 23-án sugározta és elsőrangú történelmi dokumentummá vált)”.
Szó sincs szovjet buszról és filmről, mondja ma Florin Postolachi. Egy finn turista lefilmezett néhány másodpercet szállodája tetejéről. Azokat a képeket sugározták Rómából. De bármennyi lépést is tettek a brassóiak a megszerzésükért, eddig nem sikerült.
Gorbacsov látogatása
De az emberek gyakran nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, vagy érdekük látni. Yosef Govrin izraeli nagykövet is így írja le visszaemlékezéseiben a brassóiak lázadását. Ő jól szervezett akcióként írta le, a Tel-Avivba küldött jelentéseiben azon csodálkozva, hogy azt nem látták előre a hatóságok. Az akciót állítólag Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1987. májusi látogatása bátorította fel és az a beszéde, amiben a munkások élet- és munkakörülményeinek javítását javasolta.
„Ezen kirobbanás fő jellemzője egyrészről azon félelem megszűnése volt, hogy a szovjetek esetleg beavatkoznának az elfojtása érdekében, másrészről a hatóságok fellázadtak elleni drasztikus akciójától”, szögezte le a diplomata. Nyilvánvalóan szintén a szovjet védelem alapján.
Ceauşescu a részegségnek tudta be a lázadást
A párt vezetősége által 1987 végén tartott ülések jegyzőkönyvei nem a szervezett akciókkal kapcsolatos gyanúkról, vagy félelmekről tanúskodnak, hanem a hatalom polgárokkal szembeni elképzelhetetlen felelőtlenségéről és közömbösségéről.
A lejegyzett nyilatkozatokból úgy tűnik, Ceauşescut jobban zavarta, hogy későn tájékoztatták, mint maga az esemény. E „huligánok” akciójáért – véleménye szerint – a pártszervezet hibás. „Miféle pártszellem, miféle kommunisták vannak ott?”, szidja le azokat a központi és megyei tisztségviselőket, akik 1987. november 20-án egy gyűlésre ültek össze.
Csakhogy az attól az üléstől stresszelt Dolj megyei kiskirályok, amint hazaértek, elmentek vadászni. A legfelsőbb vezetés tájékoztatása és engedélye nélkül, ahogy az kellett volna. Egy ostoba baleset során halálos sérült szenvedett el a szervezési titkár, Ceauşescu pedig nagyobb hangsúlyt adott a pártaktivisták ezen „fegyelmezetlenségé”-nek, mint a brassói sztrájknak.
Végül Ceauşescu az egészet a részegségnek tudta be, egész Románia területén megtiltva alkohol bevitelét a vállalatok és az intézmények területére. „És aki részegen megy be, azt rúgják ki a vállalatból, mert rontja a termelést, rendetlenséget okoz!”, parancsolta 1987. december 11-én a beosztottjainak. „Sok minden történt az italok miatt, sokan jöttek részegen és vittek be italt a vállalatokba”. Ez a változat sokkal jobban megfelelt annak, aki haláláig „a nép legszeretettebb fiá”-nak képzelte magát. „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”
Három brassói hallgató nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Pontosan egy héttel később, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató leült a menza felé haladó kollégák elé. Egy tábla volt rajta, amin az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Azonnal és némán két barátja – Lucian Silaghi és Horia Şerban – csatlakozott hozzá.
A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia kisbuszával elvitték. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város és ország tudomást szerezzen róluk. Miután kivizsgálták és „meghatározatlan időre kizárták” őket, hármójukat milicisták kísérték szülőhelyükre. Nem találkozhattak többé a kollégáikkal, mert – ahogy azt később Lucian Silaghi elmondta – a hatóságok attól féltek, hogy a munkások konfliktus a hallgatókra is átterjed.
A Gépészkar három másik hallgatóját azért büntették meg, mert „nem megfelelő tartalmú írást” szerkesztettek. Mihai Torjot, Marin Brâncoveanut és Marian Lupoit kizárták az egyetemről és arra kényszerítették őket, hogy munkásként helyezkedjenek el a szülővárosaikban.
Lavinia Betea
eurocom.wordpress.com/Adevărul
Erdély.ma
Az 1987. november 18-i, brassói lázadásra visszatekintve kétfajta hősről lehetne beszélni. Először is a fellázadt, elítélt és csendben deportált munkások.
A rezsim bukása számukra a hazatérés és a brassói Vörös Lobogó Gyárban való újraalkalmazásuk örömét jelentette. Mivel olyan sok ítélet és szenvedés volt, a történészek és az újságírók éppenséggel kerülik, hogy hősöknek nevezzék őket.
A második kategóriába Silviu Brucan és más külföldi kapcsolatokkal rendelkező értelmiségiek tartoznának, akik „gorbacsovi” módon kommentálták az eseményt és disszidensekként gyűjtöttek be pontokat.
És szintén visszatekintve, egyetlen vesztesi kategória lenne: az 1987-ben kivizsgált, elítélt és deportált brassóiak. A változások és az antikommunista kampányok ellenére, a múlt század azon őszén lezajlott megtorló akciók egyetlen kezdeményezőjének, vagy tettestársának sem kellett elszámolnia. Elégették Ceauşescu arcképét
1987. november 15-e vasárnap volt. És munkanap, mint szinte minden akkori vasárnap, amikor Ceauşescu a küladósság visszafizetése érdekében a „nadrágszíj meghúzására” kötelezte a polgárokat. Ezen kívül „új alkalom volt az ünneplésre”, mert 1987. november 15-én szavaztak a helyi néptanácsok képviselőiről.
Egész Brassót Ceauşescu arcképével és vörös zászlók sokaságával „díszítették fel”. Bárhova néztél, olyan jelmondatokat lehetett látni, melyek arra mozgósítottak, hogy „mindent meg kell tenni” a nép boldogságáért és jólétéért. Minél több ilyen jel volt, a románok annál intenzívebben érezték a helyzetet idegen megszállásként. Hiszen mi másnak nevezhetted? Egy olyan rezsim foglya voltál, mely sorba állásokra és élelmiszerjegyekre, a külföldre termelés frontján történő mozgósításokra és áramszünetekre kényszerített. És főleg, hazugságra.
E kollektív idegességek és frusztrációk közepette az a hír, hogy újabb bérmegvonásokat fognak kiszabni az exportra történő gyártásban tapasztalt selejtek és a terv nem teljesítése miatt, több száz munkást mozgatott meg a Vörös Lobogóban. Az emberek kispricceltek a gyár kapuján a város Polgármesteri Hivatala felé. Felgyújtották a párt vörös zászlóit, de felemelték a trikolórt. A csoport hosszasan gördülő hógolyóként egyre nőtt, tömegeket vonzva. Addig soha nem hallott jelmondatokat kiabáltak a vezetők ellen. És mindenki a „Deşteaptă-t române!”-t (a jelenlegi román himnusz – RS) énekelte.
A tüntetőket még jobban feldühítette, hogy a párt megyei szervezetének székházában az egyszerű polgárok számára tiltott élelmiszereket találtak: szalámit, déligyümölcsöket, csokoládét. A lázadók irodákat és ablakokat törtek fel és be, „elagyabugyálták” az útjukba állókat, aktákat dobáltak ki az utcára és felgyújtották a „szeretett vezér” arcképét. Mindezeket a túl sokáig elfojtott dühvel tették.
Négyszáz letartóztatás
A párt mozgásba hozott gépezete azonban sürgős „lépéseket” tett. Gyorsan végrehajtottak négyszáz letartóztatást. Brassó forrongani kezdett. A letartóztatottak negyedét Bukarestre vitték kivizsgálásra. Tanúvallomásaikat verésekkel és rendkívüli pszichikai nyomásgyakorlásokkal tákolták össze.
Nicolae Ceauşescunak 1987. november 26-án jelentették, miként zajlott le egy nappal korábban a „Brassói Vörös Lobogó Teherautógyár” pártaktívájának plenáris ülése.
„Kiemelték, arról tájékoztatták, hogy minden dolgozó fel van háborodva a huligánok csoportja által elkövetett tettek miatt és azt kérik, hogy kapjanak példás büntetést és engedjék meg a gyárban való elítélésüket a dolgozó emberek kollektívája előtt azon vandál tettek miatt, melyek foltot ejtettek a gyár becsületén és kárt okoztak a pártnak és az országnak”. A vállalat egész vezetését – 15 személyt – leváltották és szétszórták az országban. A műszaki igazgatót, Ion Anghelt és a tervezési-fejlesztési iroda vezetőjét, Vasile Lucat feltételesen felfüggesztett börtönre büntették a munkások javadalmazására kirótt „indokolatlan büntetések” miatt. Akárcsak 1977-ben, amikor Ceauşescu a zsil-völgyi bányászok sarokba szorították, azokat találtak bűnösnek, akik „nem megfelelő módon” hajtották végre a törvényeit.
Azt is jelentették Ceauşescunak, hogy azokat a munkásokat, „akik rendetlenséget okoztak és megsértették a törvényt” el fogják „költöztetni más helyekre”, „a közvetlen felelősöket pedig bíróság elé állítják”.
A per nyomán 61 brassói munkást ítéltek munkahelyen letöltendő, vagy feltételesen felfüggesztett börtönbüntetésre (6 hónap és 3 év között). A 61 elítéltből 17-et más megyékbe küldtek dolgozni. Ők a Milícia engedélye nélkül nem hagyhatták el az új lakóhelyüket. Ezek a száraz számok azonban a megbélyegzettek szüleinek, feleségeinek, barátainak és rokonainak drámáit pecsételik meg.
Sohasem tettek igazságot
A brassói Vörös Lobogó gyárban 1987-ben 22.000 munkás volt. Most ott, a ROMAN SA-nál kb. 500. A Marius Oprea és Stejărel Olaru által koordinált nyomozásban („Ziua care nu se uită. 15 noiembrie 1987, Braşov”, Polirom, Iaşi, 2002) („Az elfelejthetetlen nap. 1987. november 15., Brassó”, Polirom, Jászvásár, 2002 – RS) Florin Postolachi volt munkás így foglalta össze a következményeket: „Robu ügyész 1990 után rendet akart tenni. És eljött Brassóba, mindnyájunkat összegyűjtött a Polgármesteri Hivatalban, az asztal körül és azt mondta: «Fiúk, megtaláltam mindazokat, akik benneteket 1987 novemberében kivizsgáltak. A Román Hírszerző Szolgálatnál (SRI), a hadseregnél és a belügyminisztériumban vannak. Egy-egy aktát Ursu úr, Stănculescu úr és Măgureanu úr elé terjesztettem. Tegyenek rendet a minisztériumaikban és én is rendet fogok tenni a minisztériumomban». Röviddel később megtudtam, hogy Robu úr meghalt. A halálával és azzal, amire mi emlékezünk véget ért minden, amit tudni lehet a megkínzóinkról”.
Az igazságot keresve
A volt kivizsgáltak, elítéltek és deportáltak létrehozták a Brassó 1987. november 15-e Egyesületet. Ennek elnöke, Florin Postolachi azzal a pontos céllal indult 2008-ban a parlamenti választáson, hogy elősegítse a lusztrációs törvényt. Megválasztották, de nem sikerült keresztülvinnie azok akaratát, akiket képvisel.
Az 1987-es lázadást felidéző esemény szervezői nem tudják, mi a jobb megnevezés a mai összejövetelre: megemlékezés, vagy évforduló? De a történelem kivédhetetlen folyamában ők kétszeresen is hősök. Először is azért, mert volt bátorságuk és vállalták a kockázatot, hogy szembeszegüljenek egy magát elpusztíthatatlannak tartó hatalomnak. Másodszor azért, mert a remények be nem teljesülése által egyre megterheltebb kollektív emlékezet hordozói.
Izrael nagykövete: Moszkva keze van benne
Izrael akkori bukaresti nagykövete, dr. Yosef Govrin visszaemlékezései („Relaţiile israelo-române la sfârşitul epocii Ceauşescu”, Editura Efes, 2007) („Az izraeli-román kapcsolatok a Ceauşescu-korszak végén”, Efes Kiadó, 2007 – RS) jobb betekintést nyújt az akkori tájékozódási lehetőségekbe. Az első hír, írja Govrin, egy brit újságban jelent meg Silviu Brucan egy külföldi diplomatának tett kijelentése alapján. Ez volt Brucan első színrelépése Ceauşescu ellenzőjeként. Erőteljes külföldi visszhanggal, hiszen Brucan „a párton belüli többség nevében” azt mondta, hogy a munkások elutasítják a rabszolga státuszt. Mihai Botez disszidens is elküldött a Szabad Európa Rádión keresztül egy közleményt a brassóiak lázadásáról. Az eseménynek nem kellett volna senkit sem meglepnie, vélte ő, aki abban bízott, hogy újabb tüntetések remélhetők a jövőben.
A titokzatos film
Govrin nagykövet forrásai Alexandru Vianu professzor és egy pártvezetőséghez közeli, meg nem nevezett személy voltak.
Íme, Vianu professzor tájékoztatója, Yosef Govrin diplomata beszámolója alapján: „Vianu úgy beszélt a brassói lázadásról, hogy azt olyan szervezett eseményként írta le, melynek során a tüntetők azt kiabálták a rendőröknek: «Inkább golyóktól halunk meg, mint hidegtől és éhségtől». Voltak hősies megnyilvánulások a részükről. A helyszínen, «véletlenül», ott parkolt egy szovjet turistákkal teli busz és egyikük lefényképezte a tüntetést. A film, «véletlenül», kijutott nyugatra (azt az olasz televízió 1987. november 23-án sugározta és elsőrangú történelmi dokumentummá vált)”.
Szó sincs szovjet buszról és filmről, mondja ma Florin Postolachi. Egy finn turista lefilmezett néhány másodpercet szállodája tetejéről. Azokat a képeket sugározták Rómából. De bármennyi lépést is tettek a brassóiak a megszerzésükért, eddig nem sikerült.
Gorbacsov látogatása
De az emberek gyakran nem azt látják, ami van, hanem amit szeretnének, vagy érdekük látni. Yosef Govrin izraeli nagykövet is így írja le visszaemlékezéseiben a brassóiak lázadását. Ő jól szervezett akcióként írta le, a Tel-Avivba küldött jelentéseiben azon csodálkozva, hogy azt nem látták előre a hatóságok. Az akciót állítólag Mihail Gorbacsov szovjet vezető 1987. májusi látogatása bátorította fel és az a beszéde, amiben a munkások élet- és munkakörülményeinek javítását javasolta.
„Ezen kirobbanás fő jellemzője egyrészről azon félelem megszűnése volt, hogy a szovjetek esetleg beavatkoznának az elfojtása érdekében, másrészről a hatóságok fellázadtak elleni drasztikus akciójától”, szögezte le a diplomata. Nyilvánvalóan szintén a szovjet védelem alapján.
Ceauşescu a részegségnek tudta be a lázadást
A párt vezetősége által 1987 végén tartott ülések jegyzőkönyvei nem a szervezett akciókkal kapcsolatos gyanúkról, vagy félelmekről tanúskodnak, hanem a hatalom polgárokkal szembeni elképzelhetetlen felelőtlenségéről és közömbösségéről.
A lejegyzett nyilatkozatokból úgy tűnik, Ceauşescut jobban zavarta, hogy későn tájékoztatták, mint maga az esemény. E „huligánok” akciójáért – véleménye szerint – a pártszervezet hibás. „Miféle pártszellem, miféle kommunisták vannak ott?”, szidja le azokat a központi és megyei tisztségviselőket, akik 1987. november 20-án egy gyűlésre ültek össze.
Csakhogy az attól az üléstől stresszelt Dolj megyei kiskirályok, amint hazaértek, elmentek vadászni. A legfelsőbb vezetés tájékoztatása és engedélye nélkül, ahogy az kellett volna. Egy ostoba baleset során halálos sérült szenvedett el a szervezési titkár, Ceauşescu pedig nagyobb hangsúlyt adott a pártaktivisták ezen „fegyelmezetlenségé”-nek, mint a brassói sztrájknak.
Végül Ceauşescu az egészet a részegségnek tudta be, egész Románia területén megtiltva alkohol bevitelét a vállalatok és az intézmények területére. „És aki részegen megy be, azt rúgják ki a vállalatból, mert rontja a termelést, rendetlenséget okoz!”, parancsolta 1987. december 11-én a beosztottjainak. „Sok minden történt az italok miatt, sokan jöttek részegen és vittek be italt a vállalatokba”. Ez a változat sokkal jobban megfelelt annak, aki haláláig „a nép legszeretettebb fiá”-nak képzelte magát. „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”
Három brassói hallgató nyilvánosan fejezte ki szolidaritását a letartóztatott munkásokkal. Pontosan egy héttel később, november 22-e estéjén Cătălin Bia hallgató leült a menza felé haladó kollégák elé. Egy tábla volt rajta, amin az állt: „A letartóztatott munkások nem halhatnak meg!”. Azonnal és némán két barátja – Lucian Silaghi és Horia Şerban – csatlakozott hozzá.
A három erdészeti hallgatót alig húsz percnyi „várakozás” után a milícia kisbuszával elvitték. De elég sokan látták őket ahhoz, hogy az egész város és ország tudomást szerezzen róluk. Miután kivizsgálták és „meghatározatlan időre kizárták” őket, hármójukat milicisták kísérték szülőhelyükre. Nem találkozhattak többé a kollégáikkal, mert – ahogy azt később Lucian Silaghi elmondta – a hatóságok attól féltek, hogy a munkások konfliktus a hallgatókra is átterjed.
A Gépészkar három másik hallgatóját azért büntették meg, mert „nem megfelelő tartalmú írást” szerkesztettek. Mihai Torjot, Marin Brâncoveanut és Marian Lupoit kizárták az egyetemről és arra kényszerítették őket, hogy munkásként helyezkedjenek el a szülővárosaikban.
Lavinia Betea
eurocom.wordpress.com/Adevărul
Erdély.ma
2012. november 18.
A „funarióta” táblák ma is mérgezik a kolozsvári etnikumközi kapcsolatokat
Az elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban.
A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott.
Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást.
Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett.
„Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek.
Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Az elmúlt hét végén a Szórvány Alapítvány Köztéri szimbólumok és interetnikus kapcsolatok Erdélyben címmel szervezett konferenciát a temesvári Kós Károly Közösségi Központban.
A rendezvény első napján, pénteken délután dr. Daniel Vighi (Temesvári Tudományegyetem), dr. Corina Ilin (Temesvári Tudományegyetem), Szekernyés János (Képzőművészek Szövetsége), dr. Bodó Barna (Kolozsvári Sapientia Egyetem) és dr. Călin Rus (Temesvári Interkulturális Intézet) tartottak vitaindító előadásokat a nyilvános terek lélektanáról, kulturális funkcióiról és a köztéri szimbólumok üzenetéről. A konferencia szombaton az előadásokon elhangzottak megvitatásával – moderátor dr. Bakk Miklós volt – és dr. Delesega Gyula Temesvári kalauz című könyve román nyelvű változatának (Ghidul Timişoarei) a bemutatójával folytatódott.
Dr. Daniel Vighi azokról a polgári kezdeményezésekről számolt be, amelyeknek célja Temesvár műemlék épületei, a belvárosi utcák történelmi múltjának megismertetése és sétáló zónává, kulturális rendezvények színhelyévé való átalakítása. Dr. Corina Ilin a temesvári nyilvános terek lélektanáról, köztéri szimbólumoknak a közfelfogásban való tükröződéséről tartott előadást.
Szekernyés János a soknemzetiségű Temesvár emlékműveiről, szobrairól és emléktábláiról tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Dr. Bodó Barna előadásában azoknak a kolozsvári műemlékeknek, szobroknak és emléktábláknak a bemutatására helyezte a hangsúlyt, amelyeket a nemzeti közösségek közötti versengés, harc céltáblájává változtattak, és üzenetüket önkényes módon megpróbálták megváltoztatni. Dr. Călin Rus az interetnikus kapcsolatoknak a hazai és a külföldi médiákban való torzított tükrözéséről értekezett.
„Ennek a tanácskozásnak az apropója régóta érlelődik – nyilatkozta a Nyugati Jelennek dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke –, a helyi közösségek szintjén az etnikai kapcsolatok kérdése egészen másként tevődik fel, mint a nagypolitikában. Van ennek a kérdésnek egy sajátos kivetülése: azok a szimbólumok, azok a szobrok, emléktáblák, amelyek egy-egy települést meghatároznak, mint a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport, olykor versengés, sőt harc célját is képezhetik. Temesváron, amikor a személyiségek sétányának a javaslata fölmerült, a polgármesteri hivatal megengedte, hogy a közvélemény, a kisebbségi közösségek beleszóljanak a sétány kialakításába és javaslatokat tegyenek.
Kolozsváron ezzel szemben kimondottan arról szól a történet, hogy a köztér-használatban miként lehet kiszorítani a másik felet, emberségében megalázni, megsérteni, háttérbe szorítani etnikai szempontból. Az én előadásom azokat a kirívó eseteket mutatta be – a Mátyás-szoborcsoporton, Biasini házon, Baba Novac szobrán törvénytelenül elhelyezett táblák –, amelyeket normális állampolgárként nem tudunk elfogadni és ellenük föl kell lépni. Ezzel a tanácskozással az volt a célunk, hogy a kisebbségi államtitkárságot valamilyen módon vegyük rá arra, hogy mérje föl az emlékhelyek szintjén, hol vannak olyan táblák, feliratok, amelyeket nem szabad a mai állapotukban megtartani.” Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2012. november 20.
A magyar beteg nem számít?
A Népújság november 10-i számában megjelent Anyanyelven az egészségügyben című cikk témája adta kezembe a tollat, hogy megírjam egyik rokonom kálváriáját, aki, akárcsak sok magyar, kis híján áldozata lett annak, hogy betegen olyan egészségügyi személyzet kezébe került, aki nem tudott vagy csak végszükséglet esetén szólalt meg magyarul.
Rokonunk, miután erős gyomortáji fájdalmai voltak, kihívta a sürgősségi ügyeletet, az ügyeletes orvos, miután hasnyálmirigy-gyulladás gyanúját állapította meg, azonnal beutalta a sürgősségi kórházba. Itt is megvizsgálták, és valószínűsítették a gyulladás tényét, a beteget elhelyezték az egyik kórterembe, ahol egy magyarul nem beszélő fiatal asszisztensnő és egy orvos kezdte a kezelést. Az orrán keresztül egy szondát próbáltak lejuttatni a gyomrába, miközben az asszistensnő többször mondta a betegnek: "înghititi, înghititi", és nyomta az orrán keresztül a szondát.
A beteg azonban a nagy fájdalom miatt és azért, mert nem tudott jól románul, nem tudta, hogy nyelni kell, s így a szonda csöve lassan megtöltötte a száját. Mikor már a fulladás környékezte, kevés román tudásával megkérdezte a fiatal orvost: domnu doctor, ce înseamna, înghititi? Mire a fiatal doktor megszólalt magyarul: tessék nyelni! Mivel megértette, mi a tennivalója, elkezdett nyelni, s így megszabadult a kellemetlen következménytől. A fenti eset jól példázza, végzetes lehet, ha az orvos és a beteg nem értik egymást.
Az elmúlt hónapokban gyakran olvashattuk, hallhattuk egyes MOGYE-s professzorok és diákok propagandaszólamait arról, miért nem lenne jó a magyar tagozat létrehozása. Szerintük azért, mert a magyar orvosok nem fognak jól megtanulni románul, és nem fognak tudni a szegény román betegekkel értekezni. Ilyen hajmeresztő hazugságot ritkán hallani tanult emberek szájából. Ők is nagyon jól tudják, hogy a velük együtt vagy különböző orvosi rendelőkben dolgozó magyar orvosok mind jól beszélnek románul. Ílyen és ehhez hasonló ferdítésekkel akarják megakadályozni a magyar tagozat létrehozását, és ellenünk hangolni a becsületes román embereket, akik közül sokan, sajnos, el is hiszik a hazugságot.
Kérdezzük meg tőlük, miért csak a román betegek sorsa aggasztja őket, és a magyaroké kevésbé? Talán elfelejtették a hippokratészi esküt, hogy nem tesznek különbséget beteg és beteg között.
Ezek után nem csodálkozom, hogy sem a kórházakban, sem a poliklinikákon nincsenek magyar feliratok, pedig városunkban a magyarság részaránya jóval meghaladja a 40 százalékot.
Azoknak, akik átélték az 1990. márciusi nagy verekedést, amelynek előzményei szintén a MOGYE-val kapcsolatosak, az a benyomásuk, hogy a tisztelt professzorok az utóbbi húsz évben "se nem tanultak, se nem felejtettek!"
Gaál Árpád, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)
A Népújság november 10-i számában megjelent Anyanyelven az egészségügyben című cikk témája adta kezembe a tollat, hogy megírjam egyik rokonom kálváriáját, aki, akárcsak sok magyar, kis híján áldozata lett annak, hogy betegen olyan egészségügyi személyzet kezébe került, aki nem tudott vagy csak végszükséglet esetén szólalt meg magyarul.
Rokonunk, miután erős gyomortáji fájdalmai voltak, kihívta a sürgősségi ügyeletet, az ügyeletes orvos, miután hasnyálmirigy-gyulladás gyanúját állapította meg, azonnal beutalta a sürgősségi kórházba. Itt is megvizsgálták, és valószínűsítették a gyulladás tényét, a beteget elhelyezték az egyik kórterembe, ahol egy magyarul nem beszélő fiatal asszisztensnő és egy orvos kezdte a kezelést. Az orrán keresztül egy szondát próbáltak lejuttatni a gyomrába, miközben az asszistensnő többször mondta a betegnek: "înghititi, înghititi", és nyomta az orrán keresztül a szondát.
A beteg azonban a nagy fájdalom miatt és azért, mert nem tudott jól románul, nem tudta, hogy nyelni kell, s így a szonda csöve lassan megtöltötte a száját. Mikor már a fulladás környékezte, kevés román tudásával megkérdezte a fiatal orvost: domnu doctor, ce înseamna, înghititi? Mire a fiatal doktor megszólalt magyarul: tessék nyelni! Mivel megértette, mi a tennivalója, elkezdett nyelni, s így megszabadult a kellemetlen következménytől. A fenti eset jól példázza, végzetes lehet, ha az orvos és a beteg nem értik egymást.
Az elmúlt hónapokban gyakran olvashattuk, hallhattuk egyes MOGYE-s professzorok és diákok propagandaszólamait arról, miért nem lenne jó a magyar tagozat létrehozása. Szerintük azért, mert a magyar orvosok nem fognak jól megtanulni románul, és nem fognak tudni a szegény román betegekkel értekezni. Ilyen hajmeresztő hazugságot ritkán hallani tanult emberek szájából. Ők is nagyon jól tudják, hogy a velük együtt vagy különböző orvosi rendelőkben dolgozó magyar orvosok mind jól beszélnek románul. Ílyen és ehhez hasonló ferdítésekkel akarják megakadályozni a magyar tagozat létrehozását, és ellenünk hangolni a becsületes román embereket, akik közül sokan, sajnos, el is hiszik a hazugságot.
Kérdezzük meg tőlük, miért csak a román betegek sorsa aggasztja őket, és a magyaroké kevésbé? Talán elfelejtették a hippokratészi esküt, hogy nem tesznek különbséget beteg és beteg között.
Ezek után nem csodálkozom, hogy sem a kórházakban, sem a poliklinikákon nincsenek magyar feliratok, pedig városunkban a magyarság részaránya jóval meghaladja a 40 százalékot.
Azoknak, akik átélték az 1990. márciusi nagy verekedést, amelynek előzményei szintén a MOGYE-val kapcsolatosak, az a benyomásuk, hogy a tisztelt professzorok az utóbbi húsz évben "se nem tanultak, se nem felejtettek!"
Gaál Árpád, Marosvásárhely
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 20.
Emlékszoba is őrzi a hóstáti népesség szellemiségét – Látogathatók a Kétágú templomban tegnap felavatott helyiségek
Egyre inkább már csak az emlékekben, idősek történeteiben él a kolozsvári földészközösség életmódja, szokásai, hagyományai, mivel az idő és főleg annak történései megváltoztatta sorsukat: a kommunizmus idején kisajátították tulajdonukat, lebontották takaros házaikat, és szeretettel meg gondosan művelt földjeikre tömbházak sokaságát építették. Nem csak vagyonuktól fosztották meg őket, hanem életmódjuktól, sokukat kilátástalanságba és elkeseredésbe kergetve. A későbbi változások pedig már szinte haszontalanná, értelmetlenné tették a hagyományos kertészkedő életvitelt. Mindezek ellenére a hóstáti szellemiség ma is él, fennmaradását és jobb megismerését pedig azok az emlékszobák is szolgálják, amelyeket vasárnap avattak fel istentisztelet és ünnepség keretében a Kétágú templom keleti, felújított tornyában. Ezúttal is bebizonyosodott a közösség ereje, amely segít a túlélésben és a reménység megtartásában.
Három éve merült fel az ötlet, hogy emlékszobát kellene kialakítani a hóstáti közösségnek, ahol kiállíthatnának emléktárgyakat, fényképeket, olyan munkaeszközöket, amelyek érzékeltetik és tükrözik ennek a régi kolozsvári közösségnek az életmódját, hagyományait. A Kétágú templom belső felújításánál használt állványzat faanyagát feldolgozták a keleti torony rendbehozatalánál, és így adódott az ötlet, hogy akkor használják ki a tornyot: három kis emeleti termet alakítottak ki, amelyek tegnaptól hivatalosan is a hóstáti emlékszobák szerepét töltik be. A Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség felajánlotta a helyet emlékszobáknak, hiszen a Kétágú templom, fennállása óta ezé a földész közösségé is. A kitartó munkával beteljesedett elképzelést tegnap ünnepelték meg, istentisztelet keretében.
“És ügyeljünk egymásra”
A zsidókhoz írt levél 10. részének 23-25. versét választotta igehirdetése alapjául Székely József lelkipásztor, hiszen a levél gondolata: tartsuk meg a reménység vallását, ügyeljünk egymásra, buzdítsuk egymást a szeretetre és jó cselekedetekre, s ne hagyjuk el gyülekezetünket, miként az egyeseknek szokása. Vegyes érzelmeket ébresztenek ezek a gondolatok, mondta beszédében Székely József: sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor a hóstátiak örömmel vonultak végig az utcán népviseletben, és jöttek a templomba. Az emlékezés azonban keserűséget is ébreszt, hiszen felmerül a kérdés, hogy hova lett az a sokaság, mi maradt belőle? A mai társadalom egyik dolga az emlékezés, és amikor a hóstátiakról emlékezünk, gondolnunk kell az üldözésekre, nélkülözésre, amelynek ez a közösség ki volt téve. Sokszor kellett nekik is menekülni, új életet kezdeni, és ilyenkor felmerül az emberben, hogy mit lehet megtartani, megmenteni. Vannak, akik mindenről lemondtak, úgy érezve, hogy az erdélyi kisebbségi sorsban nem lehet megtartani semmit – ők gyökertelenül élnek. Mások ellenben kitartottak, mivel a reménység hitvallását választották. Ezt tapasztalta a hóstátiaknál is, akik megpróbáltak és továbbra is megpróbálnak túlélni. Ezt szolgálják az emléktárgyak is, amelyeket sokan elhoztak az emlékszoba kialakítására, és amelyekhez valójában mind történetek kapcsolódnak személyekről, esetekről. Az emlékek megtartásához, hitünk megőrzéséhez azonban nagy szükségünk van a közösségre – hangsúlyozta Székely József lelkipásztor. Szükségünk van a hit megerősítésére a közösségen belül, aki kimarad a közösségből, lemarad valamiről. Fontos, hogy ne hanyagoljuk el a gyülekezeti közösséget, hogy ügyeljünk egymásra, hiszen ez az odafigyelés tarthatja meg a hóstáti, a kolozsvári, az erdélyi magyar közösséget.
Megvan a képességünk, hogy építkezzünk
Az istentiszteletet követően Bányai József ügyvéd ismertette a hóstáti emlékszobák kialakításának előzményeit, majd Magdó János főkonzul köszöntő beszéde hangzott el. A főkonzul Napóleont említette, aki megkérdezte külügyminiszterétől, hogy mit tegyen a magyarokkal. A külügyminiszter tanácsa pedig úgy hangzott, hogy vegye el egy nép múltját, és akkor azt tehet azzal a néppel, amit akar. Magdó János szerint a történelem utólag bizonyította, hogy ennek az elméletnek később is voltak követői bőven, többek között a kommunista rendszer idején, amikor a hóstátiaktól is elvették földjeiket, házaikat. Ez a közösség azonban értékmegőrző, hagyományápoló közösség volt mindég, élte a maga életét, beilleszkedve a város mindennapjaiba. A mai generáció dolga az építkezés, olyan világ megteremtése, amelyben a közösség meg tud maradni magyarnak. Ez a szép szó – földész – is azt igazolja, hogy a föld mellett az ész is megvan ahhoz, hogy építkezzünk és megmaradjunk – zárta beszédét a főkonzul.
“A Hóstát azonban nem halt meg”
Sipos Gábor előadása a kolozsvári Hóstátról szólt, a földész-közösség történetét foglalta össze. A régi kolozsvári városfalakon kívül létrejött peremnegyedek földműveléssel foglalkozó lakóinak életmódja sajátos közösségi tudatot is kialakított, büszkén vallották és vallják magukat mind a mai napig városi polgároknak, de ugyanakkor földészeknek is. A kolozsvári hóstátiak az elmúlt századokban földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, emellett a szőlőművelés meg a fuvarozás biztosította megélhetésüket. Piacra termelő parasztpolgároknak tekinthetők, akikben megvan a vállalkozási szellem és szívesen képezik tovább magukat. Viseletük stílusa hasonlít a 19. század eleji kisnemesi, polgári viselethez, 30-40 évvel ezelőtt a kolozsvári piac sajátos színfoltját jelentették a gyönyörű, tiszta viseletbe öltözött asszonyok. Ruhájuk cégtábal nélkül is jelezte az áru eredetét, és garantálta minőségét. A földészházak erőszakos bontásával az egész hóstáti közösség léte került veszélybe, a hagyományos kertészkedő életmód fenntarthatalanná vált. Az előadó szerint azonban a Hóstát nem halt meg: a sajátos értékrenddel, erős öntudattal rendelkező, hagyományit őrző közösség elnevezésévé vált, szellemisége pedig túlélte az életformaváltást és az élettér változását is. Az emlékszobák elhelyezése szokatlan egy múzeum számára – vélte Sipos Gábor, de hátha ezek lesznek egy nagyobb hóstáti emlékhely, például egy tájház magja.
Folyamatosan látogathatók az emlékszobák
Az ünnepségen közreműködött a Bethlen Gábor Földész Dalkör, Butyka Anna pedig elszavalta Reményik Sándor – Ahogy lehet című – versét. Ezt követően a templomot megtöltő közönség felvonult a toronyban helyet kapott emlékszobákhoz, amelyeket ünnepélyesen felavatott Magdó János főkonzul és Székely József lelkipásztor. A három, emeleti kis helyiségben régi bútorokat, berendezési tárgyakat, fényképeket, falvédőket, népi viseletet helyeztek el, az utolsó emeleten pedig fényképkiállítást és Csép Sándornak a Hóstátról szóló filmjét lehet megtekinteni. Az emlékszobákat folyamatosan látogathatják majd az érdeklődők, hétközben kedden és csütörtökön az irodai idő alatt, mondta Székely József. Amennyiben csoportok lennének kíváncsiak a kiállításra, előzetes egyeztetés szükséges, a templom honlapján megtalálható ehhez minden adat és elérhetőség.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
Egyre inkább már csak az emlékekben, idősek történeteiben él a kolozsvári földészközösség életmódja, szokásai, hagyományai, mivel az idő és főleg annak történései megváltoztatta sorsukat: a kommunizmus idején kisajátították tulajdonukat, lebontották takaros házaikat, és szeretettel meg gondosan művelt földjeikre tömbházak sokaságát építették. Nem csak vagyonuktól fosztották meg őket, hanem életmódjuktól, sokukat kilátástalanságba és elkeseredésbe kergetve. A későbbi változások pedig már szinte haszontalanná, értelmetlenné tették a hagyományos kertészkedő életvitelt. Mindezek ellenére a hóstáti szellemiség ma is él, fennmaradását és jobb megismerését pedig azok az emlékszobák is szolgálják, amelyeket vasárnap avattak fel istentisztelet és ünnepség keretében a Kétágú templom keleti, felújított tornyában. Ezúttal is bebizonyosodott a közösség ereje, amely segít a túlélésben és a reménység megtartásában.
Három éve merült fel az ötlet, hogy emlékszobát kellene kialakítani a hóstáti közösségnek, ahol kiállíthatnának emléktárgyakat, fényképeket, olyan munkaeszközöket, amelyek érzékeltetik és tükrözik ennek a régi kolozsvári közösségnek az életmódját, hagyományait. A Kétágú templom belső felújításánál használt állványzat faanyagát feldolgozták a keleti torony rendbehozatalánál, és így adódott az ötlet, hogy akkor használják ki a tornyot: három kis emeleti termet alakítottak ki, amelyek tegnaptól hivatalosan is a hóstáti emlékszobák szerepét töltik be. A Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség felajánlotta a helyet emlékszobáknak, hiszen a Kétágú templom, fennállása óta ezé a földész közösségé is. A kitartó munkával beteljesedett elképzelést tegnap ünnepelték meg, istentisztelet keretében.
“És ügyeljünk egymásra”
A zsidókhoz írt levél 10. részének 23-25. versét választotta igehirdetése alapjául Székely József lelkipásztor, hiszen a levél gondolata: tartsuk meg a reménység vallását, ügyeljünk egymásra, buzdítsuk egymást a szeretetre és jó cselekedetekre, s ne hagyjuk el gyülekezetünket, miként az egyeseknek szokása. Vegyes érzelmeket ébresztenek ezek a gondolatok, mondta beszédében Székely József: sokan emlékeznek még azokra az időkre, amikor a hóstátiak örömmel vonultak végig az utcán népviseletben, és jöttek a templomba. Az emlékezés azonban keserűséget is ébreszt, hiszen felmerül a kérdés, hogy hova lett az a sokaság, mi maradt belőle? A mai társadalom egyik dolga az emlékezés, és amikor a hóstátiakról emlékezünk, gondolnunk kell az üldözésekre, nélkülözésre, amelynek ez a közösség ki volt téve. Sokszor kellett nekik is menekülni, új életet kezdeni, és ilyenkor felmerül az emberben, hogy mit lehet megtartani, megmenteni. Vannak, akik mindenről lemondtak, úgy érezve, hogy az erdélyi kisebbségi sorsban nem lehet megtartani semmit – ők gyökertelenül élnek. Mások ellenben kitartottak, mivel a reménység hitvallását választották. Ezt tapasztalta a hóstátiaknál is, akik megpróbáltak és továbbra is megpróbálnak túlélni. Ezt szolgálják az emléktárgyak is, amelyeket sokan elhoztak az emlékszoba kialakítására, és amelyekhez valójában mind történetek kapcsolódnak személyekről, esetekről. Az emlékek megtartásához, hitünk megőrzéséhez azonban nagy szükségünk van a közösségre – hangsúlyozta Székely József lelkipásztor. Szükségünk van a hit megerősítésére a közösségen belül, aki kimarad a közösségből, lemarad valamiről. Fontos, hogy ne hanyagoljuk el a gyülekezeti közösséget, hogy ügyeljünk egymásra, hiszen ez az odafigyelés tarthatja meg a hóstáti, a kolozsvári, az erdélyi magyar közösséget.
Megvan a képességünk, hogy építkezzünk
Az istentiszteletet követően Bányai József ügyvéd ismertette a hóstáti emlékszobák kialakításának előzményeit, majd Magdó János főkonzul köszöntő beszéde hangzott el. A főkonzul Napóleont említette, aki megkérdezte külügyminiszterétől, hogy mit tegyen a magyarokkal. A külügyminiszter tanácsa pedig úgy hangzott, hogy vegye el egy nép múltját, és akkor azt tehet azzal a néppel, amit akar. Magdó János szerint a történelem utólag bizonyította, hogy ennek az elméletnek később is voltak követői bőven, többek között a kommunista rendszer idején, amikor a hóstátiaktól is elvették földjeiket, házaikat. Ez a közösség azonban értékmegőrző, hagyományápoló közösség volt mindég, élte a maga életét, beilleszkedve a város mindennapjaiba. A mai generáció dolga az építkezés, olyan világ megteremtése, amelyben a közösség meg tud maradni magyarnak. Ez a szép szó – földész – is azt igazolja, hogy a föld mellett az ész is megvan ahhoz, hogy építkezzünk és megmaradjunk – zárta beszédét a főkonzul.
“A Hóstát azonban nem halt meg”
Sipos Gábor előadása a kolozsvári Hóstátról szólt, a földész-közösség történetét foglalta össze. A régi kolozsvári városfalakon kívül létrejött peremnegyedek földműveléssel foglalkozó lakóinak életmódja sajátos közösségi tudatot is kialakított, büszkén vallották és vallják magukat mind a mai napig városi polgároknak, de ugyanakkor földészeknek is. A kolozsvári hóstátiak az elmúlt századokban földműveléssel, állattenyésztéssel foglalkoztak, emellett a szőlőművelés meg a fuvarozás biztosította megélhetésüket. Piacra termelő parasztpolgároknak tekinthetők, akikben megvan a vállalkozási szellem és szívesen képezik tovább magukat. Viseletük stílusa hasonlít a 19. század eleji kisnemesi, polgári viselethez, 30-40 évvel ezelőtt a kolozsvári piac sajátos színfoltját jelentették a gyönyörű, tiszta viseletbe öltözött asszonyok. Ruhájuk cégtábal nélkül is jelezte az áru eredetét, és garantálta minőségét. A földészházak erőszakos bontásával az egész hóstáti közösség léte került veszélybe, a hagyományos kertészkedő életmód fenntarthatalanná vált. Az előadó szerint azonban a Hóstát nem halt meg: a sajátos értékrenddel, erős öntudattal rendelkező, hagyományit őrző közösség elnevezésévé vált, szellemisége pedig túlélte az életformaváltást és az élettér változását is. Az emlékszobák elhelyezése szokatlan egy múzeum számára – vélte Sipos Gábor, de hátha ezek lesznek egy nagyobb hóstáti emlékhely, például egy tájház magja.
Folyamatosan látogathatók az emlékszobák
Az ünnepségen közreműködött a Bethlen Gábor Földész Dalkör, Butyka Anna pedig elszavalta Reményik Sándor – Ahogy lehet című – versét. Ezt követően a templomot megtöltő közönség felvonult a toronyban helyet kapott emlékszobákhoz, amelyeket ünnepélyesen felavatott Magdó János főkonzul és Székely József lelkipásztor. A három, emeleti kis helyiségben régi bútorokat, berendezési tárgyakat, fényképeket, falvédőket, népi viseletet helyeztek el, az utolsó emeleten pedig fényképkiállítást és Csép Sándornak a Hóstátról szóló filmjét lehet megtekinteni. Az emlékszobákat folyamatosan látogathatják majd az érdeklődők, hétközben kedden és csütörtökön az irodai idő alatt, mondta Székely József. Amennyiben csoportok lennének kíváncsiak a kiállításra, előzetes egyeztetés szükséges, a templom honlapján megtalálható ehhez minden adat és elérhetőség.
Újvári Ildikó
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 21.
Domokos Pál Péter királysága
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, „a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába.
Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy „cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele.
Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe.
Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is „menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését.
Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a „csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal.
A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt.
Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést.
1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított.
1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; „...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos
Háromszék
Erdély.ma
Domokos Pál Péter Széchenyi-díjas magyartanár, történész, néprajzkutató, „a moldvai csángók apostola" – miként Beke György nevezte – születésének 110. évfordulójáról nekünk, székelyföldieknek erkölcsi kötelességünk megemlékezni.
A magyar nemzetrész legelárvultabb fiainak, a moldvai csángó magyarok sorsának alakulását hosszú élete során nemcsak figyelemmel kísérte, hanem, amint erre a mindenkori sanyarú időkben lehetősége volt, támogatta, s azt az archaikus szellemi kincset, amelyet a moldvai magyarok megmaradt töredékei birtokolnak, hozzáértő érzékenységgel emelte be a magyar kultúrába.
Egyébként a csángó sorsot, amellyel azonosulni tudott, nemcsak megélte, hanem életének alakulása is sok mindenben hasonlatos, szülőföldjéről neki is el kellett bujdosnia, volt eset rá, hogy „cseberből vederbe esett", mert Magyarországon is üldöztetésben, mellőzésben volt része. Viszont képes volt arra, hogy hátrányos helyzeteit is előnnyé változtassa. Idősen is figyelemmel kísérte a csángók sorsának alakulását, és székelyföldi szülőföldjére hajlott korában is ellátogatott. A diktatúra éveiben, mikor Romániából kitiltották, Kézdivásárhelyen, életének egyik állomáshelyén Szőcs Mihály gimnáziumi igazgató barátját és kollégáját is felkereste, ahol bizony bújtatniuk kellett. A véletlen során jómagam is egy ilyen alkalomkor kerültem – Szőcs Géza lakásán – személyes kapcsolatba vele.
Beszélgetésünk már az első percekben a moldvai csángók irányába kanyarodott. A kézdivásárhelyi tanítóképzőben Erőss Péter és Kaszap István pusztinai csángó gyermekek is tanultak. Osztálytársaim közül többen, köztük Buna István hétfalusi csángó a képző elvégzése után küldetéstudattal moldvai iskolát választott, feleségével, Molnár Olgával együtt. Ezt tették ismeretségi körömből mások is. A beszédtéma e közös szálaira aztán nagy nyomatékkal épült rá az, hogy a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum létesítésének előkészületei során találtam rá Szentkatolnai Bakk Endre paptanár 1896-ban kiadott könyvére, A kézdivásárhelyi Jancsó család és annak története című vaskos monográfiájára, benne a milkói római katolikus püspökség (Milcov) históriájára. 1991-ben, halála előtt egy évvel budai találkozásunk idején Domokos Pál Péter mintegy végrendeletként ismételte: minden moldvai csángót egyenként is meg kell menteni. Át kell menteni őket Erdélybe, mert otthon menthetetlenül beolvadnak a nagy többségbe.
Az 1989-es romániai fordulat után ez az intelem úgy módosult, hogy otthon is, Erdélyben is, Magyarországon is „menteni" kell őket. Ez az ügy most minden kétséget kizáróan jobb úton van, mint negyedszázaddal ezelőtt. A magyar oktatás részben lehetségessé vált, a csángók közül népes értelmiségi csoport emelkedett ki, intézmények alakultak, a nem csángók közül is sokan misszióként vállalják a moldvai magyarság szellemi felemelkedését.
Személyes kapcsolataink alakulására visszautalva tulajdonképpen arra is Domokos Pál Pétertől kaptam ösztönzést, hogy könyveimmel, publicisztikai írásaimmal támogassam a „csángó ügyet". Napjaink viszont, sajnos, újabb kihívásokkal terheltek: a legújabb jelenség, amire Domokos Pál Péter örökségének szellemében fel kell figyelnünk, az, hogy a moldvai csángók tömegesen vállalnak munkát nyugat-európai országokban. És ennek következtében áll elő az a helyzet, hogy missziós papjaik, az asszimiláció elkötelezettjei is követik őket, és elrománosításuk sok esetben Spanyol- és Olaszországban fejeződik be, a román nyelvű egyházi szolgáltatások révén. A csángóföldi munkaerő-fölösleget ajánlatos lenne akár program alapján is Magyarország felé irányítani. Domokos Pál Péter intelmének – minden csángót egyenként is meg kell menteni – így lehet és kell érvényt szerezni.
Domokos Pál Péter hatgyermekes földműves családban született 1901-ben Csíkvárdotfalván. Gyermekkorában megtapasztalta a csíksomlyói kegyhely pünkösdi búcsújának különlegességét. Ekkor találkozott először az ide zarándokló moldvai csángókkal.
A csíksomlyói tanítóképzőbe járt, amit az 1916-os román betörés miatt egy időre meg kellett szakítania, Debrecenben végzett egy évet, majd otthon fejezte be tanulmányait. A csíkkarcfalvi tanítóskodás után Krajován a román hadsereg katonája. Ez idő tájt határozta el, hogy az elszakadt magyarságért tennie kell, beiratkozott a budapesti Tanárképző Főiskolára, ahol matematika, fizika, kémia, és ének-zene szakon végzett. 1926-ban hazatért, és Vulkánban, majd Csíkszeredában a tanítóképzőben tanított. Tudatosan hordani kezdte vasárnapokon és ünnepnapokon a népviseletet, néptáncokat tanult, hogy később továbbadhassa. Ő szervezte meg először Csíksomlyón az Ezer Székely Leány Napja néven ma is élő rendezvényt.
Három év után elbocsátották, mert Magyarországon szerzett diplomáját a román állam nem fogadta el. Olvasott Bartók és Kodály népdalgyűjtő útjairól, akik szinte az összes magyarlakta vidéket felkeresték, kivéve a moldvai csángókat. Huszonnyolc éves korában indult első ízben a csángók közé. Moldvából visszatérve újra tanítani kezdett Kézdivásárhelyen, míg végleg el nem tiltották a pályától. Gyergyóalfaluba került három esztendőre kántornak. Összegyűjtött anyagát bemutatta Bartóknak és Kodálynak, további kutatásokra ösztönözték. A bécsi döntés után Hóman Bálint kinevezte a Kolozsvári Állami Tanárképző igazgatójává, 1943-ban summa cum laude doktorált néprajzból, Kelet-Európa történelméből és magyar irodalomból a kolozsvári egyetemen. A bukovinai székelyek Magyarországra telepítése kapcsán Teleki Pál is véleményét kérte. Domokos ellenezte a Bácskába való telepítést.
1944 őszén családjával Budapestre menekült, 1945-től a közoktatási, majd a népjóléti minisztériumban dolgozott. 1948-ban elbocsátották, mert a segélyezéshez amerikai civil adományokat vett igénybe. Szárászpusztán birtokot kapott, gazdálkodásba kezdett. Egyházaskozár, Szárászpuszta és Mekényes községekben a Bukovinából idetelepített székelyek közt tovább folytatta az anyaggyűjtést. Három év múlva elvitte az ÁVO, a földjét is elvették. Munkásként, jobbára építkezéseken dolgozott, később egy általános iskolában taníthatott. Ezután nyugdíjba vonulásáig (1961) Budapesten gimnáziumi tanárként tanított.
1991-ben könyvtára csángó vonatkozású anyagait átadta a győri Hungarológiai Tanszéknek. Százezer forintos alapítványt is tett olyan csángó fiatalok képzésére, akik diplomaszerzés után visszatérnek szülőföldjükre. Díjai, elismerései:
Bethlen Gábor-díj (1986); Széchenyi-díj (1991); Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1991); Magyar Örökség-díj (2002); Magyar Művészetért-díj (2006, posztumusz). Munkái: A moldvai magyarság, 1931; Zemlényi János kéziratos énekeskönyve (XVII. század), 1939; Adalékok Moldva történetéhez, 1940; Mert akkor az idő napkeletre fordul. Ötven csángó magyar népdal, 1940; Moldvai csángó mese és négy csángó magyar ének, 1942; Rezeda. 96 csángó magyar népdal, 1953; Hangszeres magyar zene a XVIII. században, 1978; „...édes Hazámnak akartam szolgálni...", 1979; Az én Erdélyem, 1988; Rendületlenül. Márton Áron, Erdély püspöke, 1989; Moldvai útjaim, 2005.
Sylvester Lajos
Háromszék
Erdély.ma
2012. november 21.
Sajtóklub alakult
Fórum a közvitának
A rövid avatóünnepségen Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke és Vajda György területi elnök felavatta a korábban falra helyezett MÚRE-védjegyet, a sajtóklub alapító okiratát és a szabályokat tartalmazó díszes oklevelet (Kusztos Enikő képzőművész munkája). Vajda György elmondta, azért jött létre a sajtóklub, mert szükség van arra, hogy az egyre jobban atomizálódó társadalomban, ahol a politika megosztó ereje miatt igen jól elkülönülnek az ideológiai vonalak, legyen egy hely, ahol politikai rokonszenvtől függetlenül találkozhatnak a médiában dolgozók, hogy véleményt cserélve, egymás gondolatait megismerve szerezzenek tapasztalatot egymástól.
Az alapítók szándéka szerint hétfőnként gyűl össze a társaság, ahova nemcsak a MÚRE-tagokat, hanem bármely kollégát szívesen látnak a szervezők. Az avatóünnepséget követően körvonalazódott az elkövetkezendő időszak tematikája is. Elsőként Sebestyén Spielmann Mihály a marosvásárhelyi sajtótörténetről tartott vitaindító előadást, de lesz fotó- és filmvetítés, illetve az ezekhez kapcsolódó vita, és a helyszín alkalmat ad arra is, hogy a beszélgetések mellett képző- és fotóművészeti, sajtófotó-kiállítást is rendezzenek. Azt is tervezik, hogy közéleti személyiségek meghívásával egy-egy aktuális témát is megbeszélnek. Így a MÚRE tevékenysége immár rendszerezettebb tevékenységekkel is kibővül. A következő tagok látták el kézjegyükkel az alapító okiratot: Karácsonyi Zsigmond, Vajda György, Szucher Ervin, Farczádi Attila, Simon Virág, Bögözi Attila, Sebestyén Spielmann Mihály, Antal Erika, Ötvös József, Szabó Éva, Simonfi Katalin, Tomcsányi Mária.
Hétfőn Sebestyén Spielmann Mihály az országváltást követő, illetve a két világháború közötti marosvásárhelyi magyar sajtómúltba vezette be az érdeklődőket. 1918 és 1945 között igen színes volt a sajtópaletta, 88 kiadvány jelent meg, köztük napilapok, irodalmi, tudományos magazinok, sportújság is. A román közigazgatás bevezetésével a cenzúra igen keményen bánt a magyar lapokkal, aztán a kommunista rendszert követően nem is titkolták ezt, több újság fehér lappal vagy a hasábokon kihúzott sorokkal jelent meg. A történész többek között azt is kibányászta a korabeli lapokból, hogy az újságírókat nem kényeztették el anyagilag. Bohém, rendszertelen életet éltek, mert a lapok nagyrészt éjszaka készültek, illetve volt olyan is, amelyik naponta kétszer jelent meg. Több jó tollú újságíróból író, közéleti személyiség lett. A lapok szerkesztői sokszor nyíltan felvállalták, hogy valamilyen ideológia mentén kötelezzék el a kiadványt. Konfliktusuk is volt bőven az újságíróknak, gyakran a hatóságokkal, máskor pedig civil emberekkel, és sajtóperek is akadtak. Az újságírók érdekvédelmében sajtóklub is alakult – ennek a különlegessége az volt, hogy a színészekkel közös szervezetbe tömörültek, mert úgy ítélték meg, hogy a szakmában dolgozóknak hasonlók a körülményei, az életvitele. Semmi sem új a nap alatt – mondhatnánk. Az előadáson elhangzottakra visszatérünk. A klub további programját a sajtóban közöljük.
e.gy.
Népújság (Marosvásárhely)
Fórum a közvitának
A rövid avatóünnepségen Karácsonyi Zsigmond, a MÚRE elnöke és Vajda György területi elnök felavatta a korábban falra helyezett MÚRE-védjegyet, a sajtóklub alapító okiratát és a szabályokat tartalmazó díszes oklevelet (Kusztos Enikő képzőművész munkája). Vajda György elmondta, azért jött létre a sajtóklub, mert szükség van arra, hogy az egyre jobban atomizálódó társadalomban, ahol a politika megosztó ereje miatt igen jól elkülönülnek az ideológiai vonalak, legyen egy hely, ahol politikai rokonszenvtől függetlenül találkozhatnak a médiában dolgozók, hogy véleményt cserélve, egymás gondolatait megismerve szerezzenek tapasztalatot egymástól.
Az alapítók szándéka szerint hétfőnként gyűl össze a társaság, ahova nemcsak a MÚRE-tagokat, hanem bármely kollégát szívesen látnak a szervezők. Az avatóünnepséget követően körvonalazódott az elkövetkezendő időszak tematikája is. Elsőként Sebestyén Spielmann Mihály a marosvásárhelyi sajtótörténetről tartott vitaindító előadást, de lesz fotó- és filmvetítés, illetve az ezekhez kapcsolódó vita, és a helyszín alkalmat ad arra is, hogy a beszélgetések mellett képző- és fotóművészeti, sajtófotó-kiállítást is rendezzenek. Azt is tervezik, hogy közéleti személyiségek meghívásával egy-egy aktuális témát is megbeszélnek. Így a MÚRE tevékenysége immár rendszerezettebb tevékenységekkel is kibővül. A következő tagok látták el kézjegyükkel az alapító okiratot: Karácsonyi Zsigmond, Vajda György, Szucher Ervin, Farczádi Attila, Simon Virág, Bögözi Attila, Sebestyén Spielmann Mihály, Antal Erika, Ötvös József, Szabó Éva, Simonfi Katalin, Tomcsányi Mária.
Hétfőn Sebestyén Spielmann Mihály az országváltást követő, illetve a két világháború közötti marosvásárhelyi magyar sajtómúltba vezette be az érdeklődőket. 1918 és 1945 között igen színes volt a sajtópaletta, 88 kiadvány jelent meg, köztük napilapok, irodalmi, tudományos magazinok, sportújság is. A román közigazgatás bevezetésével a cenzúra igen keményen bánt a magyar lapokkal, aztán a kommunista rendszert követően nem is titkolták ezt, több újság fehér lappal vagy a hasábokon kihúzott sorokkal jelent meg. A történész többek között azt is kibányászta a korabeli lapokból, hogy az újságírókat nem kényeztették el anyagilag. Bohém, rendszertelen életet éltek, mert a lapok nagyrészt éjszaka készültek, illetve volt olyan is, amelyik naponta kétszer jelent meg. Több jó tollú újságíróból író, közéleti személyiség lett. A lapok szerkesztői sokszor nyíltan felvállalták, hogy valamilyen ideológia mentén kötelezzék el a kiadványt. Konfliktusuk is volt bőven az újságíróknak, gyakran a hatóságokkal, máskor pedig civil emberekkel, és sajtóperek is akadtak. Az újságírók érdekvédelmében sajtóklub is alakult – ennek a különlegessége az volt, hogy a színészekkel közös szervezetbe tömörültek, mert úgy ítélték meg, hogy a szakmában dolgozóknak hasonlók a körülményei, az életvitele. Semmi sem új a nap alatt – mondhatnánk. Az előadáson elhangzottakra visszatérünk. A klub további programját a sajtóban közöljük.
e.gy.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 21.
Erdély történelméért
A Mentor Kiadó – többek között – két új, történelmi jellegű kötettel is képviseltette magát a nemrég lezárult 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A történetíró elhivatottsága. Emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára (30 történelmi tanulmány Erdélyről) és a Bánffi Dienes elárultatása című könyvek bemutatójára szombaton került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Káli Király István, Sebestyén Mihály és Pál-Antal Sándor, valamint az ünnepelt, Szabó Miklós történész jelenlétében.
A Bánffi Dienes elárultatása című kötetet Káli Király István méltatta. Mint mondta, a kötet szerkesztője igen jó érzékkel válogatta össze a Bánffi megöletéséről szóló történelmi krimi anyagát. Sebestyén Mihály hozzátette: Bánffi Dienes az erdélyi történelem ellentmondásos szereplője volt, idejében két tábor állt szemben egymással, még jóval a kuruc–labanc viszály előtt. Vele szemben álltak azok a hatalmasságok, akiknek nem tetszett, ahogyan Bánffi a szemük előtt ügyeskedik és hatalmas vagyonra tesz szert, ő pedig nem politizált, illetve nem úgy politizált, ahogyan kellett volna. A kötet mögött több évtizedes kutatómunka áll. Sebestyén Mihály a Teleki Téka munkatársaként egyszer feladatul kapta egy kimutatás készítését a könyvtár köteteiről. Ekkor bukkant rá az egyik, 1855-ös folyóiratban a Bánffi perét közlő újságcikkre, amely felkeltette az érdeklődését, és színdarabot kívánt írni belőle. – Ezután elolvastam a Jókai könyvét erről a történetről. Ő Orbán Balázstól hallott róla, és rájöttem: történészként az a dolgom, hogy a szövegeket összegyűjtsem és közöljem – mondta a szerkesztő, aki kötetében kitér a korabeli Erdélyben fellelhető társadalmi viszonyokra, a Bánffi meggyilkoltatásának előzményeire, a főurak közötti intrikákra is. – Megkerestük a családot, a könyv kiadását támogatandó. Őket mindez nem érdekelte, de végül sikerült pénzt szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól – árulta el Káli Király István. – Nagyon örvendek neki, mert ez a Mentor egyik legjobb kiadványa, önerőből készítettük el. Köszönetet kell mondanom a kiadó szerkesztőinek, Gálfalvi Ágnesnek és Szőcs Katalinnak, nélkülük nem léteznénk.
Ami a másik kötetet illeti, az 30 történész egy-egy tanulmányát tartalmazza Erdélyről. Vannak benne román nyelvű szövegek, és egy német szöveget is tartalmaz. Időt átívelő kötet a négyszáz oldalas kiadvány, amely meglepetés volt az ünnepelt számára is. A tisztelgés mellett Erdély Történelmének dedikáljuk – mondta Káli Király István, és elárulta: a kiadvány beleilleszkedik az 1995-ben és 1997-ben indított sorozatokba. – Régi szokás, hogy a jeles, a tudományos élet terén kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségek emlékkönyvet kapnak a kollégáktól – tette hozzá Pál-Antal Sándor. – Amikor megtudtuk, hogy közeledik a nyolcvan év lejárta, Budapesten megtárgyaltuk a kollégákkal, hogy megpróbálunk egy emlékkönyvet megjelentetni a Szabó Miklós tiszteletére. Én elvállaltam a mozgósítást. A román kollégákat sem hagyhattam ki, hiszen Szabó Miklós munkája jó részét közöttük végezte. Ők is igen készségesnek mutatkoztak, a közös célunk az volt, hogy megtörjük e témában Kolozsvár egyeduralmát. Eddig csak kolozsváriak kaptak emlékkönyvet, holott itt Vásárhelyen is vannak kitűnő történészek. Elsőként Szabó Miklós érte meg a nyolcvan évet, remélem, mások is követik a sorban. A Mentor azonnal igent mondott a kötet megjelentetésére, amelyet civilek támogattak. Ez elég volt a nyomdaköltségekre és a kötésre, így elkészülhetett ez a nagyon szép kivitelezésű, igen tartalmas tanulmánykötet, amellyel elsősorban az erdélyi történetírást gazdagítottuk. Hiányzik ugyan belőle Szabó Miklós bibliográfiája (ha elkérjük, a kötet már nem lesz meglepetés többé), de szerepel benne írásainak lasjtroma, és a két bevezetőben fellelhető adatok kielégítik az olvasó kíváncsiságát. Káli Király István megjegyezte: Marosvásárhelyen kialakult egy jó szakmai hangulat, amely igencsak segíti a történészek munkáját, a régi és az új nemzedékek együttműködését. Simon Zsoltnak nagy szerepe van a kötet megjelenésében. – Gyakran érdemtelenül mellőzik a történészeket, holott egy nagyon lelkes, szorgalmas, elhivatott, fiatal csapat jár az idősebbek nyomában. Marosvásárhelyen egy nagy és erős közösség irtózatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ami évtizedeken keresztül tabu volt, most kibontakozhasson. Ezért is örvendek ennek a kötetnek – mondta a kiadó igazgatója, majd – mintegy zárásképpen – Szabó Miklós köszönte meg a kötetet a jelenlevőknek. – A könyv a szerzőket és szerkesztőket dicséri. A marosvásárhelyi fiatal történészek csoportja létezik. Ez a kötet erre a bizonyíték.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
A Mentor Kiadó – többek között – két új, történelmi jellegű kötettel is képviseltette magát a nemrég lezárult 18. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A történetíró elhivatottsága. Emlékkönyv Szabó Miklós születésének 80. évfordulójára (30 történelmi tanulmány Erdélyről) és a Bánffi Dienes elárultatása című könyvek bemutatójára szombaton került sor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, Káli Király István, Sebestyén Mihály és Pál-Antal Sándor, valamint az ünnepelt, Szabó Miklós történész jelenlétében.
A Bánffi Dienes elárultatása című kötetet Káli Király István méltatta. Mint mondta, a kötet szerkesztője igen jó érzékkel válogatta össze a Bánffi megöletéséről szóló történelmi krimi anyagát. Sebestyén Mihály hozzátette: Bánffi Dienes az erdélyi történelem ellentmondásos szereplője volt, idejében két tábor állt szemben egymással, még jóval a kuruc–labanc viszály előtt. Vele szemben álltak azok a hatalmasságok, akiknek nem tetszett, ahogyan Bánffi a szemük előtt ügyeskedik és hatalmas vagyonra tesz szert, ő pedig nem politizált, illetve nem úgy politizált, ahogyan kellett volna. A kötet mögött több évtizedes kutatómunka áll. Sebestyén Mihály a Teleki Téka munkatársaként egyszer feladatul kapta egy kimutatás készítését a könyvtár köteteiről. Ekkor bukkant rá az egyik, 1855-ös folyóiratban a Bánffi perét közlő újságcikkre, amely felkeltette az érdeklődését, és színdarabot kívánt írni belőle. – Ezután elolvastam a Jókai könyvét erről a történetről. Ő Orbán Balázstól hallott róla, és rájöttem: történészként az a dolgom, hogy a szövegeket összegyűjtsem és közöljem – mondta a szerkesztő, aki kötetében kitér a korabeli Erdélyben fellelhető társadalmi viszonyokra, a Bánffi meggyilkoltatásának előzményeire, a főurak közötti intrikákra is. – Megkerestük a családot, a könyv kiadását támogatandó. Őket mindez nem érdekelte, de végül sikerült pénzt szerezni a Nemzeti Kulturális Alaptól – árulta el Káli Király István. – Nagyon örvendek neki, mert ez a Mentor egyik legjobb kiadványa, önerőből készítettük el. Köszönetet kell mondanom a kiadó szerkesztőinek, Gálfalvi Ágnesnek és Szőcs Katalinnak, nélkülük nem léteznénk.
Ami a másik kötetet illeti, az 30 történész egy-egy tanulmányát tartalmazza Erdélyről. Vannak benne román nyelvű szövegek, és egy német szöveget is tartalmaz. Időt átívelő kötet a négyszáz oldalas kiadvány, amely meglepetés volt az ünnepelt számára is. A tisztelgés mellett Erdély Történelmének dedikáljuk – mondta Káli Király István, és elárulta: a kiadvány beleilleszkedik az 1995-ben és 1997-ben indított sorozatokba. – Régi szokás, hogy a jeles, a tudományos élet terén kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségek emlékkönyvet kapnak a kollégáktól – tette hozzá Pál-Antal Sándor. – Amikor megtudtuk, hogy közeledik a nyolcvan év lejárta, Budapesten megtárgyaltuk a kollégákkal, hogy megpróbálunk egy emlékkönyvet megjelentetni a Szabó Miklós tiszteletére. Én elvállaltam a mozgósítást. A román kollégákat sem hagyhattam ki, hiszen Szabó Miklós munkája jó részét közöttük végezte. Ők is igen készségesnek mutatkoztak, a közös célunk az volt, hogy megtörjük e témában Kolozsvár egyeduralmát. Eddig csak kolozsváriak kaptak emlékkönyvet, holott itt Vásárhelyen is vannak kitűnő történészek. Elsőként Szabó Miklós érte meg a nyolcvan évet, remélem, mások is követik a sorban. A Mentor azonnal igent mondott a kötet megjelentetésére, amelyet civilek támogattak. Ez elég volt a nyomdaköltségekre és a kötésre, így elkészülhetett ez a nagyon szép kivitelezésű, igen tartalmas tanulmánykötet, amellyel elsősorban az erdélyi történetírást gazdagítottuk. Hiányzik ugyan belőle Szabó Miklós bibliográfiája (ha elkérjük, a kötet már nem lesz meglepetés többé), de szerepel benne írásainak lasjtroma, és a két bevezetőben fellelhető adatok kielégítik az olvasó kíváncsiságát. Káli Király István megjegyezte: Marosvásárhelyen kialakult egy jó szakmai hangulat, amely igencsak segíti a történészek munkáját, a régi és az új nemzedékek együttműködését. Simon Zsoltnak nagy szerepe van a kötet megjelenésében. – Gyakran érdemtelenül mellőzik a történészeket, holott egy nagyon lelkes, szorgalmas, elhivatott, fiatal csapat jár az idősebbek nyomában. Marosvásárhelyen egy nagy és erős közösség irtózatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy ami évtizedeken keresztül tabu volt, most kibontakozhasson. Ezért is örvendek ennek a kötetnek – mondta a kiadó igazgatója, majd – mintegy zárásképpen – Szabó Miklós köszönte meg a kötetet a jelenlevőknek. – A könyv a szerzőket és szerkesztőket dicséri. A marosvásárhelyi fiatal történészek csoportja létezik. Ez a kötet erre a bizonyíték.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 21.
Székedi Ferenc: A sajátosság méltósága
Magyarország jelenlegi kormánya az állam szerepének növeléséért, a központosítás erősítéséért küzd politikai, közigazgatási, társadalomszervezési, jogi, parlamenti, gazdasági és kommunikációs eszközökkel. Magyarország kormánya úgy véli, hogy az egyetlen központban meghozott döntések alapozhatják meg a nemzet jövőjét, még akkor is, ha ezeket olykor meglehetősen rövid távon homlokegyenest az ellenkezőjükre kell módosítani.
A szomszédos államokban élő magyar kisebbségek számára az lenne az üdvös, ha az állam szerepe mindenütt csökkene, ha a döntések egyre jelentősebb része kerülne át a helyhatóságokhoz, a helyi közösségekhez, mert akkor saját életüket egyre inkább az önállóság jegyében tudnák megszervezni, ezért a rendelkezésükre álló, kisebb-nagyobb hatósugarú demokratikus eszközökkel próbálják csökkenteni az állam szerepét.
Magyarországon milliók hétköznapjait a magyar kormányzat társadalomátalakító irányvonalai határozzák meg, amelyeket a legapróbb részleteiben is azonnal szentesít a kétharmados Országgyűlés.
A szomszédos államokban élő magyar kisebbségek hétköznapi életét nem a magyarországi belviszonyok, hanem az illető országok társadalmi-gazdasági valósága, jogi háttere háttere határozza meg, ennek alapján dolgoznak, adóznak, nevelik a gyermekeiket és így tovább.
Magyarország hangja az utóbbi években az európai- és világintézményekben háttérbe szorult, a magyar gazdaság nem tud kilábalni a válságból, egyre többen hagyják el a jobb megélhetés reményében a szülőföldjüket, miközben a környező országok egyike-másika már felszálló ágba került és európai regionális valamint nemzetközi szerepük egyre jelentősebb.
Magyarország az utóbbi időben előszeretettel emlegeti a keleti nyitást, a kelet felé fordulást, miközben a környező országok számára továbbra is a nyugat-európai modellek követése az irányadó, a – hol erősebben, hol kevésbé erőseb – felcsapó válsághullámok ellenére úgy érzik, hogy nem az elzárkozás, hanem az erőteljesebb európai együttműködés és integráció vezeti ki őket a válságból.
Magyarország kormányzata két esztendeje úgy véli: olyan úton kell elindulnia, amelyet saját maga tapos ki magának, és ehhez eszközöket nem a jelenben, hanem a múltban találja meg. A környező országok úgy vélekednek, hogy a lehető leggyorsabban a jövő fele kell fordulni, és minden lehetőséget ki kell használni, amit a jelen, az összefüggő gazdasági világrendszer, a globalizáció nyújt.
Magyarország jelenlegi kormányzata és a szomszédos államok kormányzatai között alapvető szemléletbeli különbségek vannak, nem véletlen tehát, hogy az utóbbiakban élő magyar kisebbségek legjelentősebb érdekképviseletei a maguk országához alkalmazkodó, a közösségeik számára előremutató, saját politikai irányvonalat dolgoznak ki. Ezek az érdekképviseletek már csak a közösségek nagysága tekintetében sem követhetik az erő, a nagyotmondások politikáját, számukra az ésszerűség útja járható. És természetesen a demokrácia bővítése, kiszélesítése, hiszen intézményeiben ez teszi lehetővé, hogy a kisebbség is hallassa hangját, kellő megalapozással elfogadtassa véleményét, illetve szembe tudjon szállni más, számára hátrányos nézetekkel.
Következésképpen a nem Magyarországon élő magyar közösségek számára csupán a független, ám az adott ország viszonyaihoz alkalmazkodó politizálás jelenti a járható utat, és ezt nem tudja felülírni semmiféle központi nemzeti szándék. Ezt a típusú politizálást, ennek alapvető céljait támogatni lehet, de megkérdőjelezni nem, mert szembemegy a valósággal, mindennemű történelmi és jelenlegi tapasztalattal. A környező országok magyar érdekképviseletei bármiféle magyar kormányzatnak csupán mellérendelt, egyenrangú partnerei lehetnek, nem pedig alattvalói.
Ez a mellérendeltség az olykor igen nehéz körülmények között is megtartott magyarságnak – ha úgy tetszik, a sajátosságoknak – a mindig tiszteletet érdemlő méltóságából fakad. Romániában, Erdélyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapelvei képviselik ezt a függetlenséget, ezt az önállóságot, ezt a méltóságérzetet, és ezzel tisztában vannak mindazok, akik decemberben a lehető leggyakorlatiasabb szempontok alapján még akkor is a szervezetre szavaznak, ha nem minden jelölt személyével, nem minden tekintetben értenek egyet.
A magyar érdek azt kívánja, szavazzon a tulipánra – valahogyan így hangzik az a falvédőszöveg, amelyet manapság több erdélyi településen látni lehet. A stílus ellenére azonban mindenütt érdemes tisztában lenne vele: az erdélyi magyarok a gyakorlatban mindig tudják, mit cselekszenek – mert nem ma szálltak le a falvédőről...
Maszol.ro
Magyarország jelenlegi kormánya az állam szerepének növeléséért, a központosítás erősítéséért küzd politikai, közigazgatási, társadalomszervezési, jogi, parlamenti, gazdasági és kommunikációs eszközökkel. Magyarország kormánya úgy véli, hogy az egyetlen központban meghozott döntések alapozhatják meg a nemzet jövőjét, még akkor is, ha ezeket olykor meglehetősen rövid távon homlokegyenest az ellenkezőjükre kell módosítani.
A szomszédos államokban élő magyar kisebbségek számára az lenne az üdvös, ha az állam szerepe mindenütt csökkene, ha a döntések egyre jelentősebb része kerülne át a helyhatóságokhoz, a helyi közösségekhez, mert akkor saját életüket egyre inkább az önállóság jegyében tudnák megszervezni, ezért a rendelkezésükre álló, kisebb-nagyobb hatósugarú demokratikus eszközökkel próbálják csökkenteni az állam szerepét.
Magyarországon milliók hétköznapjait a magyar kormányzat társadalomátalakító irányvonalai határozzák meg, amelyeket a legapróbb részleteiben is azonnal szentesít a kétharmados Országgyűlés.
A szomszédos államokban élő magyar kisebbségek hétköznapi életét nem a magyarországi belviszonyok, hanem az illető országok társadalmi-gazdasági valósága, jogi háttere háttere határozza meg, ennek alapján dolgoznak, adóznak, nevelik a gyermekeiket és így tovább.
Magyarország hangja az utóbbi években az európai- és világintézményekben háttérbe szorult, a magyar gazdaság nem tud kilábalni a válságból, egyre többen hagyják el a jobb megélhetés reményében a szülőföldjüket, miközben a környező országok egyike-másika már felszálló ágba került és európai regionális valamint nemzetközi szerepük egyre jelentősebb.
Magyarország az utóbbi időben előszeretettel emlegeti a keleti nyitást, a kelet felé fordulást, miközben a környező országok számára továbbra is a nyugat-európai modellek követése az irányadó, a – hol erősebben, hol kevésbé erőseb – felcsapó válsághullámok ellenére úgy érzik, hogy nem az elzárkozás, hanem az erőteljesebb európai együttműködés és integráció vezeti ki őket a válságból.
Magyarország kormányzata két esztendeje úgy véli: olyan úton kell elindulnia, amelyet saját maga tapos ki magának, és ehhez eszközöket nem a jelenben, hanem a múltban találja meg. A környező országok úgy vélekednek, hogy a lehető leggyorsabban a jövő fele kell fordulni, és minden lehetőséget ki kell használni, amit a jelen, az összefüggő gazdasági világrendszer, a globalizáció nyújt.
Magyarország jelenlegi kormányzata és a szomszédos államok kormányzatai között alapvető szemléletbeli különbségek vannak, nem véletlen tehát, hogy az utóbbiakban élő magyar kisebbségek legjelentősebb érdekképviseletei a maguk országához alkalmazkodó, a közösségeik számára előremutató, saját politikai irányvonalat dolgoznak ki. Ezek az érdekképviseletek már csak a közösségek nagysága tekintetében sem követhetik az erő, a nagyotmondások politikáját, számukra az ésszerűség útja járható. És természetesen a demokrácia bővítése, kiszélesítése, hiszen intézményeiben ez teszi lehetővé, hogy a kisebbség is hallassa hangját, kellő megalapozással elfogadtassa véleményét, illetve szembe tudjon szállni más, számára hátrányos nézetekkel.
Következésképpen a nem Magyarországon élő magyar közösségek számára csupán a független, ám az adott ország viszonyaihoz alkalmazkodó politizálás jelenti a járható utat, és ezt nem tudja felülírni semmiféle központi nemzeti szándék. Ezt a típusú politizálást, ennek alapvető céljait támogatni lehet, de megkérdőjelezni nem, mert szembemegy a valósággal, mindennemű történelmi és jelenlegi tapasztalattal. A környező országok magyar érdekképviseletei bármiféle magyar kormányzatnak csupán mellérendelt, egyenrangú partnerei lehetnek, nem pedig alattvalói.
Ez a mellérendeltség az olykor igen nehéz körülmények között is megtartott magyarságnak – ha úgy tetszik, a sajátosságoknak – a mindig tiszteletet érdemlő méltóságából fakad. Romániában, Erdélyben a Romániai Magyar Demokrata Szövetség alapelvei képviselik ezt a függetlenséget, ezt az önállóságot, ezt a méltóságérzetet, és ezzel tisztában vannak mindazok, akik decemberben a lehető leggyakorlatiasabb szempontok alapján még akkor is a szervezetre szavaznak, ha nem minden jelölt személyével, nem minden tekintetben értenek egyet.
A magyar érdek azt kívánja, szavazzon a tulipánra – valahogyan így hangzik az a falvédőszöveg, amelyet manapság több erdélyi településen látni lehet. A stílus ellenére azonban mindenütt érdemes tisztában lenne vele: az erdélyi magyarok a gyakorlatban mindig tudják, mit cselekszenek – mert nem ma szálltak le a falvédőről...
Maszol.ro
2012. november 21.
A gyimesbükki létrehozó ember
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
Deáky András Szemben az árral című kötetét mutatták be hétfőn este Csíkszeredában, a Lazarus-házban.
Az esemény főszervezője, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa nevében Szarka Gábor konzul köszöntötte a jelenlévőket. Örömmel nyugtázta, hogy az a terem, ahol az újdonsült magyar állampolgárok teszik le az esküt, ugyanúgy megtelt egy kulturális esemény alkalmából, mint ahogy eskütételkor szokott. Csikós Klára a Németh Géza Egyesülettől köszöntötte a szerzőt, aki régóta tagja az 1995-ben alapított szervezetnek. Kifejtette, hogy Deákyt „létrehozó emberként” ismerik. Hozzátette, 1990-ben bölcsész tanárként újraalapította a magyar iskolát Gyimesbükkben, de nyugdíjazása után sem ült karba tett kézzel, hanem panziót létesített, melyet a közügy szolgálatába állított. Ugyanis a magyar vonatkozású emlékhelyek, emlékművek ápolásával foglalkozott, nála a turisták nemcsak egyszerűen kikapcsolódnak, hanem feledhetetlen történelmi leckét kapnak a csángókról, az ezeréves határról stb. Maga a könyv is úgy született, hogy nagyon sokan kérték fel az előadót, írja is le, amit elmond. Szarka Gábor kiegészítette az elhangzottakat azzal, hogy ez a kötet nem regény, nem fikció, hanem kordokumentum. „Olyan eseményekről szól, amelyek megestek a szerzővel élete folyamán, mégsem önéletrajz, mert Deáky tanár úr az, aki ápolja az itteni emlékeket. Újra köztudatba hozta, zarándokhellyé változtatta az ezeréves határt, nem véletlen, hogy a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével is kitüntették.”
A szerző pedig összefogásra buzdított, mint mondta, kell legyen egy „nemzeti minimál”, amely mentén a magyarság együtt lép fel a jogaiért és szülőföldjéért, politikai hovatartozástól függetlenül.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro
2012. november 22.
SZNT: létrehoznák a Székelyföld külügyi szolgálatát
Javaslatot terjeszt be Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a székelyföldi külügyminisztérium szerepét betöltő szolgálat létrehozásáról a szervezet november 30-i, marosvásárhelyi ülésén.
Az elnök szerint a szolgálat intézményes keretet biztosíthatna az SZNT által kiépített külkapcsolatoknak. Mindemellett segíthetné a székelyföldi önkormányzatokat, hogy éljenek az Európai Területi Együttműködési Csoportosulás (EGTC) nyújtotta lehetőségekkel, és a romániai fejlesztési régiók rendszerétől függetlenül jussanak uniós forrásokhoz.
Szabadság (Kolozsvár)
Javaslatot terjeszt be Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke a székelyföldi külügyminisztérium szerepét betöltő szolgálat létrehozásáról a szervezet november 30-i, marosvásárhelyi ülésén.
Az elnök szerint a szolgálat intézményes keretet biztosíthatna az SZNT által kiépített külkapcsolatoknak. Mindemellett segíthetné a székelyföldi önkormányzatokat, hogy éljenek az Európai Területi Együttműködési Csoportosulás (EGTC) nyújtotta lehetőségekkel, és a romániai fejlesztési régiók rendszerétől függetlenül jussanak uniós forrásokhoz.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 22.
Hit, erő, akarat – nem csak a szószékről
Beszélgetés Sánta Imre lelkész-politikussal, az EMNP képviselőjelöltjével
Aki nem a szószékről ismerte korábbról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtti egyszemélyes tüntetése révén szerezhetett tudomást róla. Sánta Imre bikfalvi lelkészt rengeteg vád érte, hogy a Mikó-ügyben való szerepvállalásával csak saját politikai imázsát építette. Az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki képviselőjelöltje azonban az autonómiaküzdelemhez szeretné eszközként használni politikai tevékenységét.
– Van szemernyi valóságtartalma a Mikó-üggyel kapcsolatos vádaskodásnak? – Fontosnak tartom leszögezni: 2012. július 6-án kizárólag lelkiismereti indíttatásból álltam a Mikó épülete elé. Eszembe sem jutott, hogy idén parlamenti választásokat rendeznek. – Hogy érzékelte: másnak sem? – Ezt legfeljebb feltételezni tudom, mert néhány nap múlva valóban feltünedeztek a különböző politikai pártok képviselői. Akkor mindenkit a leghatározottabban felkértem, felszólítottam: tartózkodjon attól, hogy politikai mellékzöngéket társítson a Mikó-ügyhöz, ami – és időközben bebizonyosodott – össznemzeti ügy, és annak is kell maradnia. – A politika mozgósító potenciálja nélkül is azzá vált volna? – Én egyáltalán nem mozgósítottam, aki mellém állt, hozzám hasonlóan lelkiismereti okokból csatlakozott. Eleve nem terveztem ilyen hosszúra, figyelemfelkeltő akciónak szántam, hogy az illetékesekben tudatosítsam, mennyire súlyos, és sürgősen megoldandó helyzetről van szó. Az Igazság napja ötletének felmerülésekor azt mondtam, hogy akkor ezt az állapotot, a tüntetők motivációját szeptember elsejéig ébren kell tartani. Az RMDSZ, egyház vagy egyéb szervezetek mozgósításával semmi bajom, szeptember elseje közeledtével azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az RMDSZ már-már bojkottálja a Mikó előtti mindennapos tiltakozást, a kedvező széljárást inkább a saját vitorlájába igyekszik befogni. Azért fogalmaztam meg azt a bizonyos nyílt levelet is, amelyben mindenkit arra kértem, hogy ne használják politikai célokra a Mikó-ügyet. Azóta egyértelművé vált, hogy senki nem hallgatta meg a kérésemet. – Önben vagy másban fogalmazódott meg először, hogy politikai szerepet vállaljon a politikai kampánydübörgés ellensúlyozására? Netán a lelkiismereti meggyőződése mellé igyekszik ily módon politikai eszközöket állítani? – A néppárt keresett meg engem, nem kimondottan a Mikó-ügy apropóján, hanem annak ismeretében, hogy az én közéleti szerepvállalásom már régi keletű. Ott bábáskodtam az erdélyi ellenzéki mozgalom megteremtésénél, alelnöke voltam a Székely Nemzeti Tanácsnak, ebben a minőségemben aktívan hozzájárultam az első székelyföldi autonómiastatútum tervezetének megszületéséhez. Azóta is folyamatosan azt tartom, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás egyetlen módja a székelyföldi autonómia. A jelenlegi képviselő-jelöltségemet új eszközként tekintem az autonómiaharchoz. – Az EMNP megkeresésére rögtön rávágta, hogy igen, megyek, vagy azért tépelődött egy kicsit? – Hosszú vívódás után hoztam meg a döntést. Először elhárítottam a felkérést, de miután az EMNP nem hagyta annyiban, felmerült a függetlenként való megméretkezés gondolata, hogy személyemben egyesítsük a nemzeti oldal opcióit. Miután azonban a két jobboldali pártnak nem sikerült megegyeznie, úgy döntöttem, felvállalom a néppárt képviselő-jelöltségét. – Döntését megelőzte egyházi egyeztetés? – Semmiféle előzetes egyeztetés nem történt. Miután nyilvánosságra került a jelöltségem, azt követően hívott fel Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A beszélgetés nem tartalmazott a részéről számon kérő elemeket, a motivációimra volt kíváncsi. Neki is elmondtam érveimet: senki nem hallgatta meg a kérésemet, hogy a politikát hagyják ki a Mikó-ügyből, mi több, egyértelművé vált az RMDSZ szándéka, hogy a saját kampánycéljaira használja fel a restitúciós veszélyt. És természetesen azt is jeleztem, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések elkötelezett híveként fontos eszközt látok a képviselő-jelöltségben a küzdelem folytatására. Jeleztem azt a döntő mozzanatot is, hogy miután hét évvel az autonómiastatútum-tervezet parlamenti beterjesztése után a szenátusban napirendre került a kérdés, a hivatalos érdekképviseletünk szenátorai vagy mélyen hallgattak, vagy meglógtak a szavazás elől. Ezzel lényegében szembe mentek a népakarattal is, hiszen öt évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács népszavazás keretében kérdezte meg az embereket, és akkor több mint 200 ezer ember adta támogatását Székelyföld autonómiájára. A kötelességen túl ez a 210 ezer szavazat kitűnő eszköz is lehetett volna az érdekképviseletre itthon és külföldön egyaránt. E bűnös mulasztás jelentette számomra az utolsó cseppet, akkor döntöttem el magamban: jöjjön egy olyan ellenzéki politikai erő, amely nyíltan felvállalja az autonómiát. És ha abban nekem politikai jövőt képzeltek el, akkor én azt nem utasíthatom el. – Gyülekezete tagjai hogyan vélekednek politizáló papjukról? – Óvakodnak attól, hogy személyes beszélgetésen felhozzák a témát, de más csatornákon azért visszajönnek hozzám az információk. Ezek alapján a többségnek meggyőződése, hogy megnyerem a választásokat, és elmegyek Bikfalváról. Jól esik, hiszen ez azt üzeni nekem, hogy féltenek, ugyanakkor értékelik lelkészi szolgálatomat, és mindig tisztában voltak közéleti elkötelezettségemmel. Elítélő, ellenző vélemények sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem gyűrűztek vissza hozzám. – Lelkész-politikusként mennyire tekinti mintának Tőkés László személyét? – Számomra Tőkés László örök példakép, amit ’89 előtt megcselekedett, az mindenki számára példaértékű kell hogy maradjon. Közéleti tevékenységünk során akadtak nézetkülönbségek közöttünk, de ettől eltekintve sok tekintetben felnézek rá, az eredendő tiszteletem irányába csorbítatlan. Az autonómia gondolata nem új ötlet, már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott az erdélyi magyarságban, Tőkés László pedig már akkor kezdeményezője volt ennek a harcnak, püspökként és politikusként egyaránt következetes maradt ehhez az elvhez. – Autonómiatüntetést kezdeményezett, amely ma már valamennyi politikai és civil szereplő teljes támogatottságát élvezi. Mitől kell másnak lennie ennek a rendezvénynek, hogy ne utánlövésként csapódjon le a közvéleményben? – Nincsenek illúzióim, hogy lemoshatnánk magunkról a vádat, miszerint kampánycélokat szolgál a november 24-i sepsiszentgyörgyi rendezvény. Kampány idején a közvélemény érzékenysége fokozottabb a hasonló célkitűzések iránt, s a szándék bejelentése után röviddel össznemzeti felzárkózás történt a kezdeményezés mögé. Ezért tartjuk jó alkalomnak a mostanit az autonómiaigények nyomatékosítására, és bízom benne, hogy az emberek többsége számára fontosabb lesz a közös erőfelmutatás, mint a bármelyik párttal való azonosítás. Hit, erő és akarat – ez kell, hogy jellemezze ezt a tüntetést. A magam feladatának pedig azt tartom, hogy pozitív üzenetekkel visszaadjam az embereknek a hitét, amellyel a kilencvenes évek elején rendelkeztek. Amikor utcára tudtunk vonulni jogaink érvényesítése érdekében. Az elmúlt években az RMDSZ „lebeszélte” az embereket arról, hogy saját maguk intézzék közös dolgaikat. A saját magukba vetett hitet szeretném visszaadni nekik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Beszélgetés Sánta Imre lelkész-politikussal, az EMNP képviselőjelöltjével
Aki nem a szószékről ismerte korábbról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtti egyszemélyes tüntetése révén szerezhetett tudomást róla. Sánta Imre bikfalvi lelkészt rengeteg vád érte, hogy a Mikó-ügyben való szerepvállalásával csak saját politikai imázsát építette. Az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki képviselőjelöltje azonban az autonómiaküzdelemhez szeretné eszközként használni politikai tevékenységét.
– Van szemernyi valóságtartalma a Mikó-üggyel kapcsolatos vádaskodásnak? – Fontosnak tartom leszögezni: 2012. július 6-án kizárólag lelkiismereti indíttatásból álltam a Mikó épülete elé. Eszembe sem jutott, hogy idén parlamenti választásokat rendeznek. – Hogy érzékelte: másnak sem? – Ezt legfeljebb feltételezni tudom, mert néhány nap múlva valóban feltünedeztek a különböző politikai pártok képviselői. Akkor mindenkit a leghatározottabban felkértem, felszólítottam: tartózkodjon attól, hogy politikai mellékzöngéket társítson a Mikó-ügyhöz, ami – és időközben bebizonyosodott – össznemzeti ügy, és annak is kell maradnia. – A politika mozgósító potenciálja nélkül is azzá vált volna? – Én egyáltalán nem mozgósítottam, aki mellém állt, hozzám hasonlóan lelkiismereti okokból csatlakozott. Eleve nem terveztem ilyen hosszúra, figyelemfelkeltő akciónak szántam, hogy az illetékesekben tudatosítsam, mennyire súlyos, és sürgősen megoldandó helyzetről van szó. Az Igazság napja ötletének felmerülésekor azt mondtam, hogy akkor ezt az állapotot, a tüntetők motivációját szeptember elsejéig ébren kell tartani. Az RMDSZ, egyház vagy egyéb szervezetek mozgósításával semmi bajom, szeptember elseje közeledtével azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az RMDSZ már-már bojkottálja a Mikó előtti mindennapos tiltakozást, a kedvező széljárást inkább a saját vitorlájába igyekszik befogni. Azért fogalmaztam meg azt a bizonyos nyílt levelet is, amelyben mindenkit arra kértem, hogy ne használják politikai célokra a Mikó-ügyet. Azóta egyértelművé vált, hogy senki nem hallgatta meg a kérésemet. – Önben vagy másban fogalmazódott meg először, hogy politikai szerepet vállaljon a politikai kampánydübörgés ellensúlyozására? Netán a lelkiismereti meggyőződése mellé igyekszik ily módon politikai eszközöket állítani? – A néppárt keresett meg engem, nem kimondottan a Mikó-ügy apropóján, hanem annak ismeretében, hogy az én közéleti szerepvállalásom már régi keletű. Ott bábáskodtam az erdélyi ellenzéki mozgalom megteremtésénél, alelnöke voltam a Székely Nemzeti Tanácsnak, ebben a minőségemben aktívan hozzájárultam az első székelyföldi autonómiastatútum tervezetének megszületéséhez. Azóta is folyamatosan azt tartom, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás egyetlen módja a székelyföldi autonómia. A jelenlegi képviselő-jelöltségemet új eszközként tekintem az autonómiaharchoz. – Az EMNP megkeresésére rögtön rávágta, hogy igen, megyek, vagy azért tépelődött egy kicsit? – Hosszú vívódás után hoztam meg a döntést. Először elhárítottam a felkérést, de miután az EMNP nem hagyta annyiban, felmerült a függetlenként való megméretkezés gondolata, hogy személyemben egyesítsük a nemzeti oldal opcióit. Miután azonban a két jobboldali pártnak nem sikerült megegyeznie, úgy döntöttem, felvállalom a néppárt képviselő-jelöltségét. – Döntését megelőzte egyházi egyeztetés? – Semmiféle előzetes egyeztetés nem történt. Miután nyilvánosságra került a jelöltségem, azt követően hívott fel Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A beszélgetés nem tartalmazott a részéről számon kérő elemeket, a motivációimra volt kíváncsi. Neki is elmondtam érveimet: senki nem hallgatta meg a kérésemet, hogy a politikát hagyják ki a Mikó-ügyből, mi több, egyértelművé vált az RMDSZ szándéka, hogy a saját kampánycéljaira használja fel a restitúciós veszélyt. És természetesen azt is jeleztem, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések elkötelezett híveként fontos eszközt látok a képviselő-jelöltségben a küzdelem folytatására. Jeleztem azt a döntő mozzanatot is, hogy miután hét évvel az autonómiastatútum-tervezet parlamenti beterjesztése után a szenátusban napirendre került a kérdés, a hivatalos érdekképviseletünk szenátorai vagy mélyen hallgattak, vagy meglógtak a szavazás elől. Ezzel lényegében szembe mentek a népakarattal is, hiszen öt évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács népszavazás keretében kérdezte meg az embereket, és akkor több mint 200 ezer ember adta támogatását Székelyföld autonómiájára. A kötelességen túl ez a 210 ezer szavazat kitűnő eszköz is lehetett volna az érdekképviseletre itthon és külföldön egyaránt. E bűnös mulasztás jelentette számomra az utolsó cseppet, akkor döntöttem el magamban: jöjjön egy olyan ellenzéki politikai erő, amely nyíltan felvállalja az autonómiát. És ha abban nekem politikai jövőt képzeltek el, akkor én azt nem utasíthatom el. – Gyülekezete tagjai hogyan vélekednek politizáló papjukról? – Óvakodnak attól, hogy személyes beszélgetésen felhozzák a témát, de más csatornákon azért visszajönnek hozzám az információk. Ezek alapján a többségnek meggyőződése, hogy megnyerem a választásokat, és elmegyek Bikfalváról. Jól esik, hiszen ez azt üzeni nekem, hogy féltenek, ugyanakkor értékelik lelkészi szolgálatomat, és mindig tisztában voltak közéleti elkötelezettségemmel. Elítélő, ellenző vélemények sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem gyűrűztek vissza hozzám. – Lelkész-politikusként mennyire tekinti mintának Tőkés László személyét? – Számomra Tőkés László örök példakép, amit ’89 előtt megcselekedett, az mindenki számára példaértékű kell hogy maradjon. Közéleti tevékenységünk során akadtak nézetkülönbségek közöttünk, de ettől eltekintve sok tekintetben felnézek rá, az eredendő tiszteletem irányába csorbítatlan. Az autonómia gondolata nem új ötlet, már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott az erdélyi magyarságban, Tőkés László pedig már akkor kezdeményezője volt ennek a harcnak, püspökként és politikusként egyaránt következetes maradt ehhez az elvhez. – Autonómiatüntetést kezdeményezett, amely ma már valamennyi politikai és civil szereplő teljes támogatottságát élvezi. Mitől kell másnak lennie ennek a rendezvénynek, hogy ne utánlövésként csapódjon le a közvéleményben? – Nincsenek illúzióim, hogy lemoshatnánk magunkról a vádat, miszerint kampánycélokat szolgál a november 24-i sepsiszentgyörgyi rendezvény. Kampány idején a közvélemény érzékenysége fokozottabb a hasonló célkitűzések iránt, s a szándék bejelentése után röviddel össznemzeti felzárkózás történt a kezdeményezés mögé. Ezért tartjuk jó alkalomnak a mostanit az autonómiaigények nyomatékosítására, és bízom benne, hogy az emberek többsége számára fontosabb lesz a közös erőfelmutatás, mint a bármelyik párttal való azonosítás. Hit, erő és akarat – ez kell, hogy jellemezze ezt a tüntetést. A magam feladatának pedig azt tartom, hogy pozitív üzenetekkel visszaadjam az embereknek a hitét, amellyel a kilencvenes évek elején rendelkeztek. Amikor utcára tudtunk vonulni jogaink érvényesítése érdekében. Az elmúlt években az RMDSZ „lebeszélte” az embereket arról, hogy saját maguk intézzék közös dolgaikat. A saját magukba vetett hitet szeretném visszaadni nekik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 22.
Autonómiakampány
Egy kampány sok mindenre alkalmas. Például pártépítésre. Ilyenkor ugyanis az átlagosnál jóval magasabb a mozgalmi libidó, ezért aztán pragmatikus politikai formációk ki nem hagynák, még ha bejutási esélyük alig több, mint hópehelyé a sütőben. Sűrű, koncentrált együttlétet feltételez, közös utakat, élményeket, amelyek aztán könnyen politikai elkötelezettségbe gyökerezhetnek. A kampány alkalmas pénzügyi források mozgósítására is. Ilyenkor ugyanis a gazdasági szféra szereplői többnyire óvatos duhajok, sose tudni, melyik jelölt lesz a befutó, érdemes tehát megágyazni az esélyesebbeknek, politikai elkötelezettséget félretéve.
Ebből lesz aztán az óriásposzter, meg a kampányzárón fellépő rockegyüttes. Az idei kampány felfedezése – Háromszéken mindenképpen – az autonómia, az önazonossági jelképeink érdekében rendezett tüntetések. Kezdődött a Mikó-ügy kapcsán tartott Igazság napjával, ahonnan azonban fájdalmasan hiányzott a megoldás felkínálása. Azaz nem hiányzott, de leragadt a magyarság parlamenti jelenléte szükségességének hangoztatásánál. Holott egyházi és világi javaink sorsát nem lehet az idők végeztéig zárt ajtók mögötti tárgyalások kétes kimenetelétől függővé tenni. Eseti alkudozások helyett azt az intézményi rendszert kell megteremteni, amely révén minimálisra csökken a hasonló veszélyek kockázata. Hívhatjuk például autonómiának. A sor folytatódott az ugyancsak az RMDSZ által szervezett november 8-i tüntetéssel, amelyen emberek ezrei kérték ki maguknak a magyarfaló prefektus arroganciáját, a székely jelképek semmibevételét. Kék-arany zászlók népesítették be a sepsiszentgyörgyi teret, de a beszédek és lózungok között már fel-felbukkant az autonómiaigény nyílt megfogalmazása is. Sokan voltak jelen, de talán még többen maradtak távol, mondván, hogy hitelesebb lett volna, ha mindez nem kampányidőben zajlik. November 24-én újabb tüntetésre szólítják a háromszékieket, és persze nemcsak őket. Ezúttal az Erdélyi Magyar Néppárt a kezdeményező. Hogy mitől lesz ez más, mint a korábbiak? Érdemi választ csak szombaton kapunk, de egy biztos: a területi autonómia iránti igény egyértelmű, kendőzetlen kinyilvánításának hirdetik. Arról beszélünk, amiről igazán érdemes. A rendezvény igazi, utólagos hitelességét persze csak az adhatja, ha a későbbiekben, a kampányzaj elültével is hasonló eltökéltséggel tartják majd napirenden a saját sorsalakítás iránti tevékeny elkötelezettség fontosságát. Pártbélyegtől, politikai hovatartozástól, pillanatnyi és távlati érdekektől függetlenül.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Egy kampány sok mindenre alkalmas. Például pártépítésre. Ilyenkor ugyanis az átlagosnál jóval magasabb a mozgalmi libidó, ezért aztán pragmatikus politikai formációk ki nem hagynák, még ha bejutási esélyük alig több, mint hópehelyé a sütőben. Sűrű, koncentrált együttlétet feltételez, közös utakat, élményeket, amelyek aztán könnyen politikai elkötelezettségbe gyökerezhetnek. A kampány alkalmas pénzügyi források mozgósítására is. Ilyenkor ugyanis a gazdasági szféra szereplői többnyire óvatos duhajok, sose tudni, melyik jelölt lesz a befutó, érdemes tehát megágyazni az esélyesebbeknek, politikai elkötelezettséget félretéve.
Ebből lesz aztán az óriásposzter, meg a kampányzárón fellépő rockegyüttes. Az idei kampány felfedezése – Háromszéken mindenképpen – az autonómia, az önazonossági jelképeink érdekében rendezett tüntetések. Kezdődött a Mikó-ügy kapcsán tartott Igazság napjával, ahonnan azonban fájdalmasan hiányzott a megoldás felkínálása. Azaz nem hiányzott, de leragadt a magyarság parlamenti jelenléte szükségességének hangoztatásánál. Holott egyházi és világi javaink sorsát nem lehet az idők végeztéig zárt ajtók mögötti tárgyalások kétes kimenetelétől függővé tenni. Eseti alkudozások helyett azt az intézményi rendszert kell megteremteni, amely révén minimálisra csökken a hasonló veszélyek kockázata. Hívhatjuk például autonómiának. A sor folytatódott az ugyancsak az RMDSZ által szervezett november 8-i tüntetéssel, amelyen emberek ezrei kérték ki maguknak a magyarfaló prefektus arroganciáját, a székely jelképek semmibevételét. Kék-arany zászlók népesítették be a sepsiszentgyörgyi teret, de a beszédek és lózungok között már fel-felbukkant az autonómiaigény nyílt megfogalmazása is. Sokan voltak jelen, de talán még többen maradtak távol, mondván, hogy hitelesebb lett volna, ha mindez nem kampányidőben zajlik. November 24-én újabb tüntetésre szólítják a háromszékieket, és persze nemcsak őket. Ezúttal az Erdélyi Magyar Néppárt a kezdeményező. Hogy mitől lesz ez más, mint a korábbiak? Érdemi választ csak szombaton kapunk, de egy biztos: a területi autonómia iránti igény egyértelmű, kendőzetlen kinyilvánításának hirdetik. Arról beszélünk, amiről igazán érdemes. A rendezvény igazi, utólagos hitelességét persze csak az adhatja, ha a későbbiekben, a kampányzaj elültével is hasonló eltökéltséggel tartják majd napirenden a saját sorsalakítás iránti tevékeny elkötelezettség fontosságát. Pártbélyegtől, politikai hovatartozástól, pillanatnyi és távlati érdekektől függetlenül.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 22.
Kapaszkodó máramarosi szórvány
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Negyedik alkalommal alpolgármester Nagybányán LUDESCHER ISTVÁN, aki egy évig megbízott polgármester is volt, tizenöt évig pedig az RMDSZ területi elnöke. Utóbbi tisztségből nemrég váltották le, az ok: a bányai területi szervezet a helyi választáson rosszul teljesített. Most ismét alpolgármester egy olyan városban, ahol a magyarság aránya alig 12 százalék. Sike Lajos interjúja.
Kezdjük a helyhatósági választás eredményeinek értékelésével. Igaz-e, hogy jelenleg Máramarosnak egyetlen magyar polgármestere sincs?
Egy azért akad, a koltói, de ő függetlenként indult. Tudom, ez lesújtó hír sokaknak, de sajátos helyzetünk miatt eddig sem bővelkedtünk RMDSZ-es önkormányzati vezetőkben. Alpolgármesterünk is csak kettő van, rajtam kívül a sülelmedi Bicsai István. Legutóbb eggyel több volt, mert Szinérváralján is mi adtuk a második embert. Megyei szinten az önkormányzati tanácsosok száma is csökkent, 23-ról 21-re. Nem mentegetni akarom magamat és közvetlen munkatársaimat, de mindez olyan körülmények közt történt, amikor noha a magyarság száma az utóbbi tíz évben 48 ezerről 34 ezerre csökkent a megyében, az RMDSZ-re most leadott szavazatok száma ugyanannyi volt, mint négy esztendeje. Véleményem szerint az eredményt nem annyira a mi hiányos munkánk, mint inkább a románságnak az előző választásoknál arányaiban sokkal nagyobb részvétele rontotta le. Persze, nem szeretnék mosakodni, mert az elmúlt időszakban akadt elég gondunk a szervezeten belül is. Ezeket nem annyira a két magyar vetélytárs párt okozta, hanem mi magunk. Jelentkezett egy fiatalokból álló, energikus csapat, mely eldöntötte, hogy minden RMDSZ-es vezetőt levált. Mondanom se kell, ez kissé felkorbácsolta a szenvedélyeket, hisz senkit nem az asztal alól húztunk elő, hanem a többség bizalmából került a helyére, miként ez a tavaszi önkormányzati választáson is történt. A területi RMDSZ-ben nemrég megejtett tisztújító gyűlés után azonban jobbára megnyugodtak a kedélyek. Az eddigi ügyvezető elnök, Vida Noémi ült a helyemre.
Valamit azért mégis jól csináltak, ha a 14 ezres bányai magyarságnak most is van magyar alpolgármestere, a 35 ezres szatmárinak vagy a jó ötvenezres váradinak viszont nincs!
Mindegyik eset más. Nem hiszem, hogy a városok egy az egyben összehasonlíthatók. Szatmárnémetiben azért volt most is esélye a magyar jelöltnek a győzelemre is, nekünk Nagybányán minimális, ezért nem is állítottunk, hanem megegyeztünk az USL-vel: ha szavatolják, hogy az egyik alpolgármesteri poszt a miénk lesz, készek vagyunk az ő jelöltjüket támogatni. Sikerült! Ugyanilyen alkuval lett RMDSZ-es alpolgármesterünk Sülelmeden is. Számunkra mindkét eset azt a közismert igazságot bizonyítja, hogy a politikában soha nem szabad feladni, olykor még a legreménytelenebbnek látszó helyzet is javunkra fordulhat. Még jobb példa volt erre pár éve az én polgármesteri megbízatásom. Ki gondolta volna, hogy egyszer csak adódik egy olyan helyzet Nagybányán, hogy – a román polgármester ellen indult eljárás miatt – a magyar alpolgármesterre ruházzák át a város vezetését, ha ideiglenesen is.
Talán ekkor kezdődtek a bajok a helyi RMDSZ háza táján is. Alkalmasint túl nagy volt az elvárás. A helyzet félreismerése vagy csak félretájékoztatás okán, egyesek azt gondolhatták, hogy most aztán sok mindent el lehet intézni a helyi magyarságnak, s mikor látták, hogy nem megy, megkezdődött a bomlasztás. Az adott törvényes keretek közt tudott-e intézni valamit saját közösségének?
Nem sokat, mert csakugyan kötött a törvény és a tanács, de valamicskét mégis, amiben a polgármesteri tisztséggel járó tekintély mindenképpen segített. A korábbinál több önkormányzati támogatást adhattunk a magyar egyházaknak, a katolikusoknak, reformátusoknak és evangélikusoknak. Ha jól emlékszem, összesen kétszázezer lejt kaptak. S valamivel többet csurgathattam a Németh László Líceumnak is. Utólag nézve, az adott keretek közt többet is tehettem volna. Ám ehhez nem kaptam segítséget az RMDSZ-től, sem a helyi szervezettől, sem az országostól. A közel másfél év alatt egyszer nem hívtak fel vagy kerestek meg, adtak ötletet, bátorítást! Ezt ma is fájlalom, mert egy kicsivel több siker nagyon jól jött volna az idei választási kampányban. Különben vigyáztam, hogy ne menjek bele olyan ügyekbe, amelyekkel az RMDSZ-t és a magyarságot kompromittálhatnám. Nyomást gyakoroltak rám például, hogy építsük meg a romákat elválasztó kerítést, de elutasítottam! A későbbi botrány a nemzetközi sajtót is bejárta, de ahhoz nekem már semmi közöm, akkor már nem én voltam a polgármester.
A mostani, véglegesnek tartott megoldás, az új romatelep is többször szerepelt a sajtóban. Mit szól hozzá?
Teljes felelősséggel mondhatom, hogy ez csaknem minden tekintetben jó megoldás. Az adott épületeket korábban többnyire irodának és raktárnak használták, a város sokat költött a felújításukra, megfelelő lakássá való alakításukra. Vezetékes víz, fürdő, mosdó, szociális kantin, iroda, óvoda, üzlet, megfelelő út, közlekedési lehetőség és minden szükséges van ott. Bebizonyosodott: nem igaz a vád, hogy szennyezett a terület! Az ügyben ellenérdekelt személyek ezt csak kitalálták, és „bizonyításként” könnyfakasztó permetet szórtak magukra és gyermekeikre. Így próbáltak hangulatot kelteni a városban. Hamar kiderült a turpisság.
Beszéljünk egy másik zűrös ügyről, a bányai Kiáltó Szóról, arról a bizonyos nyári kiáltványról! Fel akarták rázni vele Nagybánya magyarságát, hogy lehetőleg mindenki írassa gyermekét magyar iskolába-osztályba. Egy kicsit túllőttek a célon, csemege-témát adtak vele a román sajtónak, s az ügy az Országos Diszkriminációellenes Tanácshoz került! Ha a közlés előtt kivesznek belőle egy-két mondatot, vagy csak jelzőt, olyat, hogy kerüljék az idegeneket, és ne barátkozzanak románokkal, a lényeg nem változott volna, és senki nem köthetett volna bele. Eső után köpenyeg! Elsiettük, a noszogatás miatt, hogy gyorsan írjam alá, mert mindjárt lapzárta, én sem figyeltem jobban oda. Tizennégyen írtuk alá, gondolva, hogy foganatja lesz, mert közelgett a beiratkozás határideje. A gyors figyelmeztetés szükségességét az váltotta ki, hogy az egyik általános iskola magyar nyolcadik osztályának fele, tizenkét fiatal román líceumba iratkozott, miközben a Németh Lászlóban veszélybe került a harmadik IX. osztály indítása. A példátlan eset beszédtéma lett a bányai magyarság körében, többen cselekvést sürgettek. Magam is úgy gondoltam: ideje, hogy nyíltabban beszéljünk az ilyen ügyekről, mert városunkban a magyar gyermekek mintegy 30 százaléka román osztályokba jár. Persze, jó részük vegyes házasságban nevelkedett, ezt is tudtam. Nemcsak mint a helyi RMDSZ elnöke adtam az aláírásom, de szülőként is példát akartam mutatni, lévén az én házasságom is vegyes, a gyermekeink mégis magyar iskolába jártak. A kezdeményezés nem járt nagy sikerrel, sőt, akadtak magyar szülők, köztük tanárok, akik kitámadtak, hogy mit akarok, viszályt keltek a vegyes családokban? Az ügy hónapok múlva sem zárult le, a diszkriminációellenes tanács még nem tárgyalta, s a többségi lapok is tovább támadnak miatta. Az egyik éppen a tegnap kezdett ki ismét.
Hogyan látja, mi a legnagyobb gondja a máramarosi szórványmagyarságnak?
Elsősorban is az identitásvesztés. Több mint sok a tennivaló a folyamat lassítása, visszafordítása érdekében. A probléma annyira összetett, hogy a hirtelen nekifeszülés, a kampány nem segít, esetenként árthat. Mindnyájunknak van és lesz dolga bőven, mégis úgy látom, hogy az érdekvédelem választott vezetői mellett, sajátos helyzetünk okán, a pedagógusoknak kellene nagyobb szerepet vállalniuk a magyar közösség szervezésében. Talán a sajtó is jobban kiveheti ebből a munkából a részét.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2012. november 22.
Máért szórvány szakbizottság: November 15-e a szórvány napja lesz - November 15-e Kárpát-medence-szerte a szórvány napja lehet a jövő évtől - erről állapodtak meg a Magyar Állandó Értekezlet szórvány szakbizottságának résztvevői csütörtöki budapesti ülésükön.
Répás Zsuzsanna a tanácskozás után újságíróknak elmondta: az RMDSZ javaslatára határoztak erről, a szervezet immár második éve ünnepli ekkor a szórvány napját, amely Bethlen Gábor fejedelem születésnapja. Megjegyezte: jövőre a fejedelem trónra lépésének 400. évfordulóján Bethlen-évet is tartanak.
Kitért arra is, hogy a csütörtöki ülésen végigtárgyalták a szórványt érintő legfontosabb kérdéseket, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alap vezérigazgatója beszámolt milyen támogatások, kifejezetten a szórványt segítő programok vannak. Beszámoló hangzott el a külhoni magyar óvodák éve program eredményeiről. Ezzel összefüggésben kiemelte: nagyon fontosnak tartották, hogy a Kárpát-medencében minden óvodába eljussanak, 3500 intézménnyel vették fel kapcsolatot, ahol magyar nyelven, vagy magyar nyelven is folyik a gyermekek oktatása-nevelése.
Kántor Zoltán a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a jövő évre tervezett kisiskolások éve programról beszélt. Ennek most folyik a szakmai kidolgozása, amelynek keretében mind magyarországi, mind határon túli magyar szervezetekkel felvették a kapcsolatot, és várhatóan év végére dolgozzák ki a program tartalmi elemeit. Ezek után lehet a pontos anyagi keretekről is beszélni - tette hozzá az MTI kérdésére.
Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: sokkal komplexebb dologról van szó, mint az óvodák esetében, és a különböző régiókban más a helyzet. Van ahol van iskola-előkészítő osztály, és mindenütt más az óvoda és az iskola közötti átmenet.
Az ülésen Bodó Barna, a testület társelnök a szórványokra kidolgozott speciális programokról, és a szórványgondnoki hálózatról beszélt. Azt kérte, az egyes régiók nevezzenek meg egy számukra fontos programot, amit szeretnének elindítani. Ezt követően a régiók számoltak be az őket érintő legfontosabb problémákról. A helyettes államtitkár rámutatott: a tömb és a szórvány közötti kapcsolat minden régióban kiemelt kérdésnek számít, és elindultak az együttműködések.
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár beszámolt még arról, hogy az ülésen döntöttek: a jövőben a testület neve szórvány szakbizottság lesz. Eddig külön működött Kárpát-medencei szórvány és diaszpóra albizottság, ugyanakkor a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulásával utóbbi működtetésének nincs értelme, a tanács küldöttei részt vehetnek a Máért ülésein is. A szervezeti felépítésben más változtatásokat nem terveznek - jelezte.
(MTI)
Répás Zsuzsanna a tanácskozás után újságíróknak elmondta: az RMDSZ javaslatára határoztak erről, a szervezet immár második éve ünnepli ekkor a szórvány napját, amely Bethlen Gábor fejedelem születésnapja. Megjegyezte: jövőre a fejedelem trónra lépésének 400. évfordulóján Bethlen-évet is tartanak.
Kitért arra is, hogy a csütörtöki ülésen végigtárgyalták a szórványt érintő legfontosabb kérdéseket, Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alap vezérigazgatója beszámolt milyen támogatások, kifejezetten a szórványt segítő programok vannak. Beszámoló hangzott el a külhoni magyar óvodák éve program eredményeiről. Ezzel összefüggésben kiemelte: nagyon fontosnak tartották, hogy a Kárpát-medencében minden óvodába eljussanak, 3500 intézménnyel vették fel kapcsolatot, ahol magyar nyelven, vagy magyar nyelven is folyik a gyermekek oktatása-nevelése.
Kántor Zoltán a Nemzetpolitikai Kutatóintézet igazgatója a jövő évre tervezett kisiskolások éve programról beszélt. Ennek most folyik a szakmai kidolgozása, amelynek keretében mind magyarországi, mind határon túli magyar szervezetekkel felvették a kapcsolatot, és várhatóan év végére dolgozzák ki a program tartalmi elemeit. Ezek után lehet a pontos anyagi keretekről is beszélni - tette hozzá az MTI kérdésére.
Répás Zsuzsanna hangsúlyozta: sokkal komplexebb dologról van szó, mint az óvodák esetében, és a különböző régiókban más a helyzet. Van ahol van iskola-előkészítő osztály, és mindenütt más az óvoda és az iskola közötti átmenet.
Az ülésen Bodó Barna, a testület társelnök a szórványokra kidolgozott speciális programokról, és a szórványgondnoki hálózatról beszélt. Azt kérte, az egyes régiók nevezzenek meg egy számukra fontos programot, amit szeretnének elindítani. Ezt követően a régiók számoltak be az őket érintő legfontosabb problémákról. A helyettes államtitkár rámutatott: a tömb és a szórvány közötti kapcsolat minden régióban kiemelt kérdésnek számít, és elindultak az együttműködések.
A nemzetpolitikai helyettes államtitkár beszámolt még arról, hogy az ülésen döntöttek: a jövőben a testület neve szórvány szakbizottság lesz. Eddig külön működött Kárpát-medencei szórvány és diaszpóra albizottság, ugyanakkor a Magyar Diaszpóra Tanács megalakulásával utóbbi működtetésének nincs értelme, a tanács küldöttei részt vehetnek a Máért ülésein is. A szervezeti felépítésben más változtatásokat nem terveznek - jelezte.
(MTI)
2012. november 23.
Jövőkémlelés sárga ködben
Fél évszázada kezdődött a nagy romlás.
Akkortájt hetente kopogtatott konyhaajtónkon a kézdiszéki hárászkendős rokonság, komaság. Nagyanyám tapintatosan hámozta ki a fájdalomba bugyolált asszonyokat, akik azért zötykölődtek a székely körvasúton félnapot, hogy néhány percre láthassák fogva tartott férjüket. Belőlük a kollektivizálási őrület csinált bűnözőt. Ugyanazokban az években verték le az első cövekeket a majdani vegyi kombinát területén. Látszólag semmi összefüggés a kettő közt, ami aktuálissá tenné. És mégis. A húgyszagún füstölgő kolosszus nemcsak a város levegőjét rondította el, hanem az ezrével betelepített idegenajkúak a város szellemiségét is visszavonhatatlanul megváltoztatták. A szovjet mintájú magyar autonómia agonizálása kezdődött és néhány éven belül formailag is felszámolták, darabolták a székelyföldet.
Az idegenek átvették a vezetést. Hogy mennyire nem magyar a kombináti "nagy család" érzékelhető volt a minap tartott születésnapi megemlékezésen is, ahol Ceausescu-korszak vívmányriportjaival nosztalgiázott a pezsgőző társaság. De vagyunk még néhányan, akik arra is emlékszünk, hogy 1990 első napjaiban a kombináti dolgozók egy csoportja akadályozta meg, hogy magyar vezetői is legyenek a megyei kórháznak. Gyalázatos érdemeket szereztek a Bolyai iskola és az orvosi egyetem magyar diákköveteléseinek vérbefojtásakor. Most, hogy svájci tulajdonba került a vegyikombinát, talán jobb lesz a levegő Marosvásárhelyen és a robbanásveszélyes nacionalizmust is kezelni tudják. Bár abban nem hiszek, hogy a kivénült személyzet frissítésekor jelentős számban alkalmaznának magyar munkakeresőket. Pedig a munkahely az ittmaradás, a megmaradás alapfeltétele. Na nem feltétlenül egy vegyiüzemben. Röpködnek is az alternatív ötletek. Csak gyakran választási lufinak bizonyulnak. Például a nyeretlen, egyéves néppárt esetében. A politikailag pelyhes állú jelöltek előregyártott és a Duna-partról sugalmazott üzenetei sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a helyi valósággal. Mert ugyan összelopkodták a szólamokat, még az RMDSZ-től is ollóztak néhányat. Ami dicséretes lenne, ha a kivitelezésre is adnának ötleteket. Az autonómialicitet fásultan szemlélik már sokan. Mindannyian akarjuk, de a megélhetés és a fenntartható közösségi lét távlatai nélkül mit sem ér. Egy jó szándékú, lasszóval listára ráncigált néppárti jelölt sajtóbemutatkozásán azt ígérte, megoldja, hogy több eu-s pénz jöjjön a vállalkozókhoz. De a mikéntre már nem tudott kivitelezhető választ adni. Egy másik párttársa azzal dicsekedett, hogy ő senkivel nem köt alkut. Politikában ez nem erény, hanem félrevezetés. Félő, ha az erdélyi magyarság bedől a maszlagnak, rosszul választ.
Karácsonyi Zsigmond
e-nepujsag.ro
Fél évszázada kezdődött a nagy romlás.
Akkortájt hetente kopogtatott konyhaajtónkon a kézdiszéki hárászkendős rokonság, komaság. Nagyanyám tapintatosan hámozta ki a fájdalomba bugyolált asszonyokat, akik azért zötykölődtek a székely körvasúton félnapot, hogy néhány percre láthassák fogva tartott férjüket. Belőlük a kollektivizálási őrület csinált bűnözőt. Ugyanazokban az években verték le az első cövekeket a majdani vegyi kombinát területén. Látszólag semmi összefüggés a kettő közt, ami aktuálissá tenné. És mégis. A húgyszagún füstölgő kolosszus nemcsak a város levegőjét rondította el, hanem az ezrével betelepített idegenajkúak a város szellemiségét is visszavonhatatlanul megváltoztatták. A szovjet mintájú magyar autonómia agonizálása kezdődött és néhány éven belül formailag is felszámolták, darabolták a székelyföldet.
Az idegenek átvették a vezetést. Hogy mennyire nem magyar a kombináti "nagy család" érzékelhető volt a minap tartott születésnapi megemlékezésen is, ahol Ceausescu-korszak vívmányriportjaival nosztalgiázott a pezsgőző társaság. De vagyunk még néhányan, akik arra is emlékszünk, hogy 1990 első napjaiban a kombináti dolgozók egy csoportja akadályozta meg, hogy magyar vezetői is legyenek a megyei kórháznak. Gyalázatos érdemeket szereztek a Bolyai iskola és az orvosi egyetem magyar diákköveteléseinek vérbefojtásakor. Most, hogy svájci tulajdonba került a vegyikombinát, talán jobb lesz a levegő Marosvásárhelyen és a robbanásveszélyes nacionalizmust is kezelni tudják. Bár abban nem hiszek, hogy a kivénült személyzet frissítésekor jelentős számban alkalmaznának magyar munkakeresőket. Pedig a munkahely az ittmaradás, a megmaradás alapfeltétele. Na nem feltétlenül egy vegyiüzemben. Röpködnek is az alternatív ötletek. Csak gyakran választási lufinak bizonyulnak. Például a nyeretlen, egyéves néppárt esetében. A politikailag pelyhes állú jelöltek előregyártott és a Duna-partról sugalmazott üzenetei sok esetben köszönő viszonyban sincsenek a helyi valósággal. Mert ugyan összelopkodták a szólamokat, még az RMDSZ-től is ollóztak néhányat. Ami dicséretes lenne, ha a kivitelezésre is adnának ötleteket. Az autonómialicitet fásultan szemlélik már sokan. Mindannyian akarjuk, de a megélhetés és a fenntartható közösségi lét távlatai nélkül mit sem ér. Egy jó szándékú, lasszóval listára ráncigált néppárti jelölt sajtóbemutatkozásán azt ígérte, megoldja, hogy több eu-s pénz jöjjön a vállalkozókhoz. De a mikéntre már nem tudott kivitelezhető választ adni. Egy másik párttársa azzal dicsekedett, hogy ő senkivel nem köt alkut. Politikában ez nem erény, hanem félrevezetés. Félő, ha az erdélyi magyarság bedől a maszlagnak, rosszul választ.
Karácsonyi Zsigmond
e-nepujsag.ro
2012. november 23.
Pásztori üzenet
Gyülekezzetek, jöjjetek ide!
Kedves Testvéreim!
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület lelkipásztorai kérésének engedelmeskedem, amikor a partiumi gyülekezetek hívő népéhez fordulok az országunkban esedékes parlamenti választások előtt. A kérés hátterében felfedezhető a lelkészek támaszkereső kísérlete, hiszen a gyülekezetek elvárják a bölcs papi tanácsot, miközben a tagok megoszlanak különféle pártok között. Több magyar párt kínálja szolgálatait, és egyre több román párt tart igényt a magyarok szavazatára.
Református Egyházunk Barth Károly megállapítása szerint az a közösség, amely elkötelezve érzi magát a világ iránt, és felelősnek érzi magát érette. Éppen ezért a világnak nincs szüksége elkülönülő és elkülönítő papra, sem kiszakított kis csoportokban ügyködő lévitára, hanem életmentő, „egészséget” ápoló szamaritánusra, aki felismeri a gondokat, döntést tud hozni, és biztonságos helyre vezeti a sérülteket.
Azzal a jóérzéssel írom a választásokra készülő testvéreimnek ezeket a sorokat, mint aki tapasztalom, hogy legtöbben pontosan látják ezeket a gyógyító szamaritánusokat a környezetükben. Azokat, akikre számíthattunk, amikor templomot építettünk vagy renováltunk, amikor peres ügyeinkben eligazítást kértünk, amikor az oktatás, a kultúra kérdéseiben eljártak. A szamaritánusok kinyújtották felénk a kezüket, a nem szamaritánusok elutasítottak, legfeljebb ígérgettek és magunkra hagytak bennünket.
December 9-én semmi mást nem kell tennünk, mint Isten által adott lehetőséggel sorsunk irányítását megragadni. Azzal, hogy elmegyünk a szavazóhelyekre és választunk a mieink közül, elérhetjük, hogy azok kerüljenek a parlamentbe, akik bennünket képviselnek, ugyanakkor részvételünkkel rontjuk azok esélyét, akik létünket, egységünket és jövendőnket szándékosan vagy csak elvakultan veszélyeztetik.
Testvéreim! Nemcsak az egyházvezető szólal meg, amikor hívlak és elvárlak Titeket a magyar holnap alakítására a szavazófülkékbe, hanem a bibliás lelkész, aki sokat beszélt arról, hogyan menti meg Isten a nemzetét, amelytől csak annyit vár el, hogy engedelmeskedjen.
Isten Igéje ma így szól és kötelez: „Gyülekezzetek, jöjjetek ide! Lépjetek elő mindazok, akik megmenekültek a nemzetek közül! Semmit nem tudnak azok, akik fából készült bálványokat hordoznak, és olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud segíteni.”(És. 45, 20)
Gyülekezzetek ide, és jöjjetek, hogy legyünk együtt, és közösségünket ne bontsa meg semmi, akár belülről fakadó indulat, akár kívülről jövő csábítás.
Lépjetek elő, mert bár megmenekültünk eddig is, de most szavazatainkkal kötelesek vagyunk jelenlétünkről számot adni, hogy utódainknak legyen honnan folytatniuk a küzdelmünket.
Fából készült bálványok tehetetlenek, ezután sem fognak segíteni. A hazugságuk könnyen leleplezhető, hiszen amit mondanak egyszerűen kivitelezhetetlen.
Gyülekezzetek, jöjjetek ide! Hagyjuk el a lemondás bűnné mélyülő hangulatát, kerüljük a félrevezetés hamis tanúbizonyság-tevőit, legyünk végre egy nép az egy Isten egymásra talált gyermekei.
A békesség kötelékében
Csűry István püspök
Nyugati Jelen (Arad)
Gyülekezzetek, jöjjetek ide!
Kedves Testvéreim!
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület lelkipásztorai kérésének engedelmeskedem, amikor a partiumi gyülekezetek hívő népéhez fordulok az országunkban esedékes parlamenti választások előtt. A kérés hátterében felfedezhető a lelkészek támaszkereső kísérlete, hiszen a gyülekezetek elvárják a bölcs papi tanácsot, miközben a tagok megoszlanak különféle pártok között. Több magyar párt kínálja szolgálatait, és egyre több román párt tart igényt a magyarok szavazatára.
Református Egyházunk Barth Károly megállapítása szerint az a közösség, amely elkötelezve érzi magát a világ iránt, és felelősnek érzi magát érette. Éppen ezért a világnak nincs szüksége elkülönülő és elkülönítő papra, sem kiszakított kis csoportokban ügyködő lévitára, hanem életmentő, „egészséget” ápoló szamaritánusra, aki felismeri a gondokat, döntést tud hozni, és biztonságos helyre vezeti a sérülteket.
Azzal a jóérzéssel írom a választásokra készülő testvéreimnek ezeket a sorokat, mint aki tapasztalom, hogy legtöbben pontosan látják ezeket a gyógyító szamaritánusokat a környezetükben. Azokat, akikre számíthattunk, amikor templomot építettünk vagy renováltunk, amikor peres ügyeinkben eligazítást kértünk, amikor az oktatás, a kultúra kérdéseiben eljártak. A szamaritánusok kinyújtották felénk a kezüket, a nem szamaritánusok elutasítottak, legfeljebb ígérgettek és magunkra hagytak bennünket.
December 9-én semmi mást nem kell tennünk, mint Isten által adott lehetőséggel sorsunk irányítását megragadni. Azzal, hogy elmegyünk a szavazóhelyekre és választunk a mieink közül, elérhetjük, hogy azok kerüljenek a parlamentbe, akik bennünket képviselnek, ugyanakkor részvételünkkel rontjuk azok esélyét, akik létünket, egységünket és jövendőnket szándékosan vagy csak elvakultan veszélyeztetik.
Testvéreim! Nemcsak az egyházvezető szólal meg, amikor hívlak és elvárlak Titeket a magyar holnap alakítására a szavazófülkékbe, hanem a bibliás lelkész, aki sokat beszélt arról, hogyan menti meg Isten a nemzetét, amelytől csak annyit vár el, hogy engedelmeskedjen.
Isten Igéje ma így szól és kötelez: „Gyülekezzetek, jöjjetek ide! Lépjetek elő mindazok, akik megmenekültek a nemzetek közül! Semmit nem tudnak azok, akik fából készült bálványokat hordoznak, és olyan istenhez imádkoznak, aki nem tud segíteni.”(És. 45, 20)
Gyülekezzetek ide, és jöjjetek, hogy legyünk együtt, és közösségünket ne bontsa meg semmi, akár belülről fakadó indulat, akár kívülről jövő csábítás.
Lépjetek elő, mert bár megmenekültünk eddig is, de most szavazatainkkal kötelesek vagyunk jelenlétünkről számot adni, hogy utódainknak legyen honnan folytatniuk a küzdelmünket.
Fából készült bálványok tehetetlenek, ezután sem fognak segíteni. A hazugságuk könnyen leleplezhető, hiszen amit mondanak egyszerűen kivitelezhetetlen.
Gyülekezzetek, jöjjetek ide! Hagyjuk el a lemondás bűnné mélyülő hangulatát, kerüljük a félrevezetés hamis tanúbizonyság-tevőit, legyünk végre egy nép az egy Isten egymásra talált gyermekei.
A békesség kötelékében
Csűry István püspök
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 23.
Interjú ft. Csűry István királyhágó-melléki református püspökkel
Kiegyenesíteni a világot
– Idén szeptember elsején beszédet tartott Sepsiszentgyörgyön a Mikó kollégium ügyében. Ennek kapcsán kérdezném: mi az, amivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 2012 késő őszén még adós a román állam?
–2012 őszéhez úgy érkeztünk, hogy Királyhágó-melléki Református Egyházkerület körülbelül 350 kéréséből, amelyek mindegyike külön-külön nagy értéket jelent egyházunk számára, kb. 220 nagyjából teljesült. Nagyon nagy gondunk még mindig a zilahi Wesselényi Kollégium, ami önmagában is hatalmas érték, illetve a máramarosszigeti iskola épületcsoportja – ez a két nagyobb ingatlan, amelyek még hiányoznak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a legnagyobb, legértékesebb és legszükségesebbek már visszakerültek hozzánk. Persze ezek a nagy ingatlanok egy kicsit árnyékba szorítják a további követeléseinket, amelyek elsősorban az erdőink visszaszolgáltatását jelentik; ugyan erre törvényileg később lett lehetőség, de itt van az egyik legnagyobb lemaradása a román államnak, illetve el kell még mondanunk, hogy földjeink visszaszolgáltatásával is igen-igen nagy a hátrány. Annak idején az egyházi földeket szétosztották hamar olyanok között, akik később kerültek a mi vidékünkre, illetve az első törvény nyomán – öt hektár mindenkinek – az egyházak kérése, követelése kicsit a háttérbe szorult. Summa summarum: egyházkerületünk talán azon egyháztestek közé tartozik, amelyeknek nincs akkora lemaradása, mint több más nagynak. Viszont ez nem jelenti azt, ha arányában nézzük a dolgot, hogy mi jobb helyzetben lennénk. Legfeljebb olyan szempontból, hogy ilyen kiemelkedően nagy ingatlanok nem olyan hosszú sora jelentkezik, mint az Erdélyi Egyházkerületnél vagy a római katolikus egyháznál, ahol még mindig nagyon viaskodnak azért, hogy ingatlanjaik visszakerüljenek. Nagyon örülök annak, hogy az Unió részéről most egy olyan felhívás érkezett Románia részére, hogy az integrációs, restitúciós törvényt módosítsák elsősorban, de ugyanakkor alkalmazzák is. Nagyon örülnék, ha ez az uniós rendelkezés arra is vonatkozna, hogy ne csupán a statisztikák számai jöjjenek egyenesbe, hanem figyeljenek arra is, hogyan érkeznek vissza ezek a javak. Ingatlanjaink szinte egytől egyig nagyon romos állapotban kerülnek vissza, mások nem voltak ugyan nagyon romosak, de a kiköltözők, akik addig bitorolták, teljesen értelmetlen károkat okoztak bennük. A nagyváradi Lorántffy gimnáziumban az elköltözők képesek voltak a villanykapcsolókat kitépni úgy, hogy a falból is kiszakadt egy hatalmas rész. Volt olyan osztálytermünk, amelynek plafonját is tönkretették – hogy ezt miért kellett? A másik gond: hogy – ahol lehet alkalmazni (biztos, hogy nem lehet mindenhol) – megközelítőleg ugyanott kapja vissza az egyház a tulajdonát, ahol volt, ne ötven kilométerrel arrább kapjuk vissza erdeinket. Vagy a földek visszaszolgáltatása ne úgy történjék, hogy az akkor elkobzott elsőrangú földek helyett a visszakapottak egy része talán még elfogadható, más része szinte használhatatlan, mert olyan helyen vannak, ahol a mezőgazdasági munkák szinte lehetetlenek. Miért mondom ezeket a dolgokat? Mert gyakran az állam leírja ezeket a kötelezettségeit, az egyház pedig ott van – sajnos, egy lelkiismereti teherrel együtt –, hogy visszakapta ugyan a földeket, de nem tudja használni, az értéket kivenni belőle, ami viszont egy következő projektnek, missziós feladatnak lenne a munkája. Mire gondolok? Visszakapjuk a földjeinket iskoláink mellett. A földek termése arra szolgálna, hogy az iskolát fenn tudjuk tartani. De ha a föld nem munkálkodik, iskolafenntartó feladataink háttérbe szorulnak. Meg kell látni 2012-ben is, hogy az egyháznak van egy közre, közösségre néző funkciója is, itt tulajdonképpen a közfenntartás problémájának kellene előkelő helyre kerülnie, de ott van, sajnos, az, hogy az egyházat, még önmagunkat sem tudjuk a közfenntartói járulékokkal, a híveinktől beszedett összegekkel fenntartani. Ha ezek a restitúciós dolgok visszajönnének, annyira meg tudna erősödne az egyház, hogy ezeket az intézményeket fenn tudnánk tartani, nem lennénk annyira rászorulva a közfenntartásra vagy állami pénzekre, hanem saját magunk is ki tudnánk ezeket termelni. Nagyon nehéz helyzetben van Románia, de mind jobban látszik, hogy a mezőgazdaságnak egyre jobban kezd visszajönni az értéke, mindenhol kell kenyér, és ennek megszerzésében az egyházfenntartók, a gyülekezetek nagyon sok mindent tudnának tenni. Ezért emeltünk és emelünk szót a nagyváradi premontrei templomban, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen ökumenikus összefogásban kellene még erőteljesebben hallatni a szavunkat, és meg is tesszük, hogy a premontrei értékeket, ingatlanokat, földeket is vissza tudjuk szerezni.
– Hogyan áll jelenleg az egyházkerületben a református oktatás ügye?
– Nagyon boldogan mondom el, hogy egyre fejlődünk. Ami most teljesen új: az egész oktatási rendszerünket elkezdtük alulról építeni, mégpedig úgy, hogy nagyobb figyelmet szentelünk az óvodákra. Világos volt eddig is előttünk, viszont a törvények részben nem engedték, részben nekünk sem nagyon volt rá lehetőségünk az óvodáknál és elemi iskoláknál elkezdeni. Főleg szórványvidéken de a tömbmagyarságban is észre lehet venni, hogy ott, ahol a gyermek már az óvodában nem kezd anyanyelven tanulni, vagy az anyanyelvű oktatástól elszakad, ott nagyon sűrű gondok kezdődnek el. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 12 református magyar óvoda van. Nagy öröm, hogy szeptemberben négyet tudtunk indítani, kettőt kimondottan a szórványok szórványában, az egyiket éppen Resicán, a másikat Szatmár megyében, Domahídon, Nagykároly közelében, egy olyan helyen, ahol a reformátusok is, a magyarok is kisebbségben vannak, de az óvoda a más nyelvűeknek, más felekezetűeknek is alkalmat ad, mert hiányzott ezen a kicsi településen. Erősítjük tovább a középiskoláinkat. Három középiskolánk van, Szatmárnémeti, Zilah, Nagyvárad, annyi újdonság lett, hogy mindhármat sikerült továbbfejleszteni, azokban nemcsak a középiskolai szint működik – a Lorántffyban például első osztálytól kezdve végig tudunk tanítani, a Wesselényiben is elérkeztünk ide ebben az esztendőben, a szatmáriaknak pedig egészen nagy hagyományuk van ebben. Tovább erősítjük a Partium Keresztény Egyetemet, eljutottunk oda, hogy az ezres létszámú diákság minden esztendőben megvan. Erősítenünk kell az egyetemen az ún. humán részt – a teológia, filozófia gondban van, jelentkezők kevesebben érkeznek. Persze ennek megvan a magyarázata – ezek azok a képzések, amelyek végén a munkahely kicsi pénzzel jár, nem nagyon fizeti meg ez a modern mai világ. Valahogy úgy kell majd átstrukturálnunk, s ezen nagyon gondolkodunk, hogyan lehetne ezeket a szakokat intézni, hogy végzéskor a diákok meg tudják majd keresni a mindennapi kenyérre valót.
–Örvendetes hogy az iskolaügyről ilyen pozitív dolgokat mondhatott el, viszont az a nagy kérdés: lesz-e tíz, húsz esztendő múlva gyermek, fiatal, aki ezekbe az iskolákba járjon? Néhány éve elindult az Áldás, népesség mozgalom. Van-e látható, kézzel fogható eredménye? Hogy értékeli a jövőt ilyen szempontból?
–Egyházkerületünk a 22 esztendős történetében mindig meg-megpróbálkozott valamilyen projekttel. Az Áldás, népesség az egyik kiváló lehetőség volt. Sajnos, a program valahol ott akadt meg, ahol már az ún. nagycsaládot vagy éppenséggel a születendő gyermeket lehetett ünnepelni, de nem ment tovább, ahova szerintem mennie kellett volna, azoknak a fiatal családoknak a serkentéséig, hogy a gyermek vállalásában, tehát egy megelőző feladat végzésében tudjon nagyobb szerepet betölteni. Mi úgy próbálunk segíteni, hogy összefogtunk az RMDSZ-szel, mégpedig úgy, hogy az RMDSZ kért bennünket: próbáljunk meg megnevezni olyan embert, aki a részünkről képviselőként jelen lehetne a parlamentben. Amikor ez az ötlet fölmerült, az én fejemben az forgott: olyan embert kell szerezni, aki a román parlamentben, Bukarestben olyan témákat képvisel, amelyek a református egyháznak, meg általában az egyházaknak a közös témái. Az egyik nagyon fontos téma – az ingatlanokat és hasonlókat kivéve – a család szerepe. Oda kellene figyelni rá, hogy miként lehetne ezt a nagyon nehéz demográfiai helyzetet javítani, hogyan kellene a családot segíteni elegészen a családon belüli erőszak kiiktatásáig, a gazdaságilag nehezebb sorban élők segítéséig, hogy az embereknek ne az legyen az első gondjuk, hogy ott spórolok, hogy nem vállalok gyermeket – most már látunk olyat is, hogy ott spórolok, hogy nem házasodom, s ez mind a két nemnél felüti a fejét. Ezeket a dolgokat segíteni nem tudjuk csak azzal, hogy lelki gondozói szép beszédeket mondunk. Ezeket törvénnyel kell megerősíteni, az államot kell bevonni, az adópénzekből kell visszaosztani ezekre a helyekre. Nagyon szeretnénk Romániában végre oda jutni, hogy ne hegyre hegyet halmozzanak, mert oda jutottunk most ebben a világban, hanem nézzük meg a völgyeket, amelyeket be kell tölteni. Ézsaiás próféta a Messiásra várakozással kapcsolatban gyönyörűen leírta, hogyan kellene kiegyenesíteni ezt a világot. Így kellene szerintünk egy világot a család révén kiegyenesíteni, hogy az alapoknál kezdve megerősödjünk, s majd ünnepeljük az Áldás, népesség keretében hogy megszületnek a gyermekek, vannak nagycsaládok. De hangsúlyozom: nagyon nagy arányban ott van ma a házasságra, gyermekvállalásra egyáltalán nem készülő emberek sokasága. Mi nagycsaládot csak akkor remélhetünk, ha minél több család lesz, minél több boldogabb házasság, s ezért szeretnénk mi a törvény segítségével is minél többet megtenni.
–Idén a helyhatósági választások környékén volt egy vitája Tőkés László volt püspökkel. Ennek kapcsán kérdezném: mi a véleménye az egyház és politika viszonyáról?
–Szívesen beszélek róla azért is, mert szeretném az emberek fejében kialakult zűrzavart ezzel kapcsolatban eloszlatni. A véleményem az, hogy az egyháznak valóban ernyőszervezetként kell működnie. Nehéz ezt szerényen megfogalmazni és kimondani: az egyház fölötte áll a társadalom más egységeinek, szervezeteinek, és ezt éreztetni kell. Ha az egyház beszorul valamelyik szervezetnek a karjai közé, már nem tud ez lenni. A vitánk ott kezdődött, hogy én azt mondtam: az egyházat úgy szeretném látni, hogy az nagyon szívesen szóba tud állni minden más szervezettel, nemcsak az egyikkel vagy a másikkal, hanem mindegyikkel, sőt igyekszik úgy működni, hogy ezeknek valamilyen formában, ha más nem, ezeknek az élő lelkiismerete legyen. Ha élő lelkiismeretként tudunk működni, nagyobb tekintélye van az egyháznak is és ezeknek a politikai szervezeteknek is, amelyek ott vannak mellettünk. Azt hiszen, ezt megértették emberek, az RMDSZ ugyanis erre mondta, hogy ha az egyház így látja a dolgot, hol tudunk együttműködni. Erre azt válaszoltam: hogy az RMDSZ felé tudjak mozdulni, adjon lehetőséget rá, hogy a mi emberünk, akit mi nevezünk meg a mi feladatainkkal, ott legyen. Félreértés ne essék: vannak nekünk református képviselőink, voltak, lesznek, de olyan képviselő kell, aki – nem muszáj, hogy református vallású legyen – a református egyházat képviselje a parlamentben. Ugyanezt az elvárást, és szó szerint mondom el, a Néppárt felé is megtettük, viszont Toró Tibor május végén egy Krónikában megjelent cikkben azt nyilatkozta: a református püspök ne szóljon bele a jelölésekbe. A református püspök nem szól bele, viszont onnantól kezdve már meg kell fontolnia azt, milyen formában fogja majd rendezni, mondjuk a Néppárttal az ügyet. Én továbbra is fenntartom, hogy a politikai szervezetek fölött kell lennünk, mert nemcsak képviselni kell az érdeket, hanem érvényesíteni kell, ez az érvényesítés pedig, azt hiszem, sőt tudom, nem működik a pártok ernyője vagy befolyása alatt, hanem a pártok fölött. Egy nagyon lényeges érv: nekünk ott vannak a híveink, a Partiumban, a Királyhágó-melléken ott van 180 ezer aktív református, akiket meg tudunk szólítani 24 óra alatt. De ott van még százezer ember, aki várja, hogy megszólítsuk. Tehát nem elhanyagolható az a körülbelül 300 ezer ember, akik hallgatnak a szavunkra, s ha hallgatnak, mi csak értelmes dolgokat mondhatunk nekik. Nem ígérgetéseket, nem álmokat, nem távoli fantáziákat, hanem konkrét, elvégezhető feladatokat. Ezért mondjuk azt – hál’Istennek az igazgatótanács is egyetértett ezzel –, hogy a mi hozzáállásunk ehhez a kérdéshez az: olyan embereknek osztunk le feladatokat, akik ezt a feladatot el is vállalják, és el is akarják végezni. Minden politikát félretéve, nem erőből, nem hatalommal, hanem ahogy a Szentírás írja: Isten szeretetéből, lélekből, azért, visszatérve egy alapvető kérdésre: hogy itt tíz év múlva is magyar éljen, magyar gyerek szülessen, tíz év múlva is legyen kinek, legyen kit tanítanunk, mert valóban, ez nagyon félelmetes dolog, látjuk a statisztikai zuhanást: nagyon fontos, hogy legyenek ilyen emberek a környezetünkben, akik ezt felvállalják és akikért érdemes dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
Kiegyenesíteni a világot
– Idén szeptember elsején beszédet tartott Sepsiszentgyörgyön a Mikó kollégium ügyében. Ennek kapcsán kérdezném: mi az, amivel a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek 2012 késő őszén még adós a román állam?
–2012 őszéhez úgy érkeztünk, hogy Királyhágó-melléki Református Egyházkerület körülbelül 350 kéréséből, amelyek mindegyike külön-külön nagy értéket jelent egyházunk számára, kb. 220 nagyjából teljesült. Nagyon nagy gondunk még mindig a zilahi Wesselényi Kollégium, ami önmagában is hatalmas érték, illetve a máramarosszigeti iskola épületcsoportja – ez a két nagyobb ingatlan, amelyek még hiányoznak ahhoz, hogy azt mondhassuk: a legnagyobb, legértékesebb és legszükségesebbek már visszakerültek hozzánk. Persze ezek a nagy ingatlanok egy kicsit árnyékba szorítják a további követeléseinket, amelyek elsősorban az erdőink visszaszolgáltatását jelentik; ugyan erre törvényileg később lett lehetőség, de itt van az egyik legnagyobb lemaradása a román államnak, illetve el kell még mondanunk, hogy földjeink visszaszolgáltatásával is igen-igen nagy a hátrány. Annak idején az egyházi földeket szétosztották hamar olyanok között, akik később kerültek a mi vidékünkre, illetve az első törvény nyomán – öt hektár mindenkinek – az egyházak kérése, követelése kicsit a háttérbe szorult. Summa summarum: egyházkerületünk talán azon egyháztestek közé tartozik, amelyeknek nincs akkora lemaradása, mint több más nagynak. Viszont ez nem jelenti azt, ha arányában nézzük a dolgot, hogy mi jobb helyzetben lennénk. Legfeljebb olyan szempontból, hogy ilyen kiemelkedően nagy ingatlanok nem olyan hosszú sora jelentkezik, mint az Erdélyi Egyházkerületnél vagy a római katolikus egyháznál, ahol még mindig nagyon viaskodnak azért, hogy ingatlanjaik visszakerüljenek. Nagyon örülök annak, hogy az Unió részéről most egy olyan felhívás érkezett Románia részére, hogy az integrációs, restitúciós törvényt módosítsák elsősorban, de ugyanakkor alkalmazzák is. Nagyon örülnék, ha ez az uniós rendelkezés arra is vonatkozna, hogy ne csupán a statisztikák számai jöjjenek egyenesbe, hanem figyeljenek arra is, hogyan érkeznek vissza ezek a javak. Ingatlanjaink szinte egytől egyig nagyon romos állapotban kerülnek vissza, mások nem voltak ugyan nagyon romosak, de a kiköltözők, akik addig bitorolták, teljesen értelmetlen károkat okoztak bennük. A nagyváradi Lorántffy gimnáziumban az elköltözők képesek voltak a villanykapcsolókat kitépni úgy, hogy a falból is kiszakadt egy hatalmas rész. Volt olyan osztálytermünk, amelynek plafonját is tönkretették – hogy ezt miért kellett? A másik gond: hogy – ahol lehet alkalmazni (biztos, hogy nem lehet mindenhol) – megközelítőleg ugyanott kapja vissza az egyház a tulajdonát, ahol volt, ne ötven kilométerrel arrább kapjuk vissza erdeinket. Vagy a földek visszaszolgáltatása ne úgy történjék, hogy az akkor elkobzott elsőrangú földek helyett a visszakapottak egy része talán még elfogadható, más része szinte használhatatlan, mert olyan helyen vannak, ahol a mezőgazdasági munkák szinte lehetetlenek. Miért mondom ezeket a dolgokat? Mert gyakran az állam leírja ezeket a kötelezettségeit, az egyház pedig ott van – sajnos, egy lelkiismereti teherrel együtt –, hogy visszakapta ugyan a földeket, de nem tudja használni, az értéket kivenni belőle, ami viszont egy következő projektnek, missziós feladatnak lenne a munkája. Mire gondolok? Visszakapjuk a földjeinket iskoláink mellett. A földek termése arra szolgálna, hogy az iskolát fenn tudjuk tartani. De ha a föld nem munkálkodik, iskolafenntartó feladataink háttérbe szorulnak. Meg kell látni 2012-ben is, hogy az egyháznak van egy közre, közösségre néző funkciója is, itt tulajdonképpen a közfenntartás problémájának kellene előkelő helyre kerülnie, de ott van, sajnos, az, hogy az egyházat, még önmagunkat sem tudjuk a közfenntartói járulékokkal, a híveinktől beszedett összegekkel fenntartani. Ha ezek a restitúciós dolgok visszajönnének, annyira meg tudna erősödne az egyház, hogy ezeket az intézményeket fenn tudnánk tartani, nem lennénk annyira rászorulva a közfenntartásra vagy állami pénzekre, hanem saját magunk is ki tudnánk ezeket termelni. Nagyon nehéz helyzetben van Románia, de mind jobban látszik, hogy a mezőgazdaságnak egyre jobban kezd visszajönni az értéke, mindenhol kell kenyér, és ennek megszerzésében az egyházfenntartók, a gyülekezetek nagyon sok mindent tudnának tenni. Ezért emeltünk és emelünk szót a nagyváradi premontrei templomban, mert úgy gondoljuk, hogy egy ilyen ökumenikus összefogásban kellene még erőteljesebben hallatni a szavunkat, és meg is tesszük, hogy a premontrei értékeket, ingatlanokat, földeket is vissza tudjuk szerezni.
– Hogyan áll jelenleg az egyházkerületben a református oktatás ügye?
– Nagyon boldogan mondom el, hogy egyre fejlődünk. Ami most teljesen új: az egész oktatási rendszerünket elkezdtük alulról építeni, mégpedig úgy, hogy nagyobb figyelmet szentelünk az óvodákra. Világos volt eddig is előttünk, viszont a törvények részben nem engedték, részben nekünk sem nagyon volt rá lehetőségünk az óvodáknál és elemi iskoláknál elkezdeni. Főleg szórványvidéken de a tömbmagyarságban is észre lehet venni, hogy ott, ahol a gyermek már az óvodában nem kezd anyanyelven tanulni, vagy az anyanyelvű oktatástól elszakad, ott nagyon sűrű gondok kezdődnek el. Jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben 12 református magyar óvoda van. Nagy öröm, hogy szeptemberben négyet tudtunk indítani, kettőt kimondottan a szórványok szórványában, az egyiket éppen Resicán, a másikat Szatmár megyében, Domahídon, Nagykároly közelében, egy olyan helyen, ahol a reformátusok is, a magyarok is kisebbségben vannak, de az óvoda a más nyelvűeknek, más felekezetűeknek is alkalmat ad, mert hiányzott ezen a kicsi településen. Erősítjük tovább a középiskoláinkat. Három középiskolánk van, Szatmárnémeti, Zilah, Nagyvárad, annyi újdonság lett, hogy mindhármat sikerült továbbfejleszteni, azokban nemcsak a középiskolai szint működik – a Lorántffyban például első osztálytól kezdve végig tudunk tanítani, a Wesselényiben is elérkeztünk ide ebben az esztendőben, a szatmáriaknak pedig egészen nagy hagyományuk van ebben. Tovább erősítjük a Partium Keresztény Egyetemet, eljutottunk oda, hogy az ezres létszámú diákság minden esztendőben megvan. Erősítenünk kell az egyetemen az ún. humán részt – a teológia, filozófia gondban van, jelentkezők kevesebben érkeznek. Persze ennek megvan a magyarázata – ezek azok a képzések, amelyek végén a munkahely kicsi pénzzel jár, nem nagyon fizeti meg ez a modern mai világ. Valahogy úgy kell majd átstrukturálnunk, s ezen nagyon gondolkodunk, hogyan lehetne ezeket a szakokat intézni, hogy végzéskor a diákok meg tudják majd keresni a mindennapi kenyérre valót.
–Örvendetes hogy az iskolaügyről ilyen pozitív dolgokat mondhatott el, viszont az a nagy kérdés: lesz-e tíz, húsz esztendő múlva gyermek, fiatal, aki ezekbe az iskolákba járjon? Néhány éve elindult az Áldás, népesség mozgalom. Van-e látható, kézzel fogható eredménye? Hogy értékeli a jövőt ilyen szempontból?
–Egyházkerületünk a 22 esztendős történetében mindig meg-megpróbálkozott valamilyen projekttel. Az Áldás, népesség az egyik kiváló lehetőség volt. Sajnos, a program valahol ott akadt meg, ahol már az ún. nagycsaládot vagy éppenséggel a születendő gyermeket lehetett ünnepelni, de nem ment tovább, ahova szerintem mennie kellett volna, azoknak a fiatal családoknak a serkentéséig, hogy a gyermek vállalásában, tehát egy megelőző feladat végzésében tudjon nagyobb szerepet betölteni. Mi úgy próbálunk segíteni, hogy összefogtunk az RMDSZ-szel, mégpedig úgy, hogy az RMDSZ kért bennünket: próbáljunk meg megnevezni olyan embert, aki a részünkről képviselőként jelen lehetne a parlamentben. Amikor ez az ötlet fölmerült, az én fejemben az forgott: olyan embert kell szerezni, aki a román parlamentben, Bukarestben olyan témákat képvisel, amelyek a református egyháznak, meg általában az egyházaknak a közös témái. Az egyik nagyon fontos téma – az ingatlanokat és hasonlókat kivéve – a család szerepe. Oda kellene figyelni rá, hogy miként lehetne ezt a nagyon nehéz demográfiai helyzetet javítani, hogyan kellene a családot segíteni elegészen a családon belüli erőszak kiiktatásáig, a gazdaságilag nehezebb sorban élők segítéséig, hogy az embereknek ne az legyen az első gondjuk, hogy ott spórolok, hogy nem vállalok gyermeket – most már látunk olyat is, hogy ott spórolok, hogy nem házasodom, s ez mind a két nemnél felüti a fejét. Ezeket a dolgokat segíteni nem tudjuk csak azzal, hogy lelki gondozói szép beszédeket mondunk. Ezeket törvénnyel kell megerősíteni, az államot kell bevonni, az adópénzekből kell visszaosztani ezekre a helyekre. Nagyon szeretnénk Romániában végre oda jutni, hogy ne hegyre hegyet halmozzanak, mert oda jutottunk most ebben a világban, hanem nézzük meg a völgyeket, amelyeket be kell tölteni. Ézsaiás próféta a Messiásra várakozással kapcsolatban gyönyörűen leírta, hogyan kellene kiegyenesíteni ezt a világot. Így kellene szerintünk egy világot a család révén kiegyenesíteni, hogy az alapoknál kezdve megerősödjünk, s majd ünnepeljük az Áldás, népesség keretében hogy megszületnek a gyermekek, vannak nagycsaládok. De hangsúlyozom: nagyon nagy arányban ott van ma a házasságra, gyermekvállalásra egyáltalán nem készülő emberek sokasága. Mi nagycsaládot csak akkor remélhetünk, ha minél több család lesz, minél több boldogabb házasság, s ezért szeretnénk mi a törvény segítségével is minél többet megtenni.
–Idén a helyhatósági választások környékén volt egy vitája Tőkés László volt püspökkel. Ennek kapcsán kérdezném: mi a véleménye az egyház és politika viszonyáról?
–Szívesen beszélek róla azért is, mert szeretném az emberek fejében kialakult zűrzavart ezzel kapcsolatban eloszlatni. A véleményem az, hogy az egyháznak valóban ernyőszervezetként kell működnie. Nehéz ezt szerényen megfogalmazni és kimondani: az egyház fölötte áll a társadalom más egységeinek, szervezeteinek, és ezt éreztetni kell. Ha az egyház beszorul valamelyik szervezetnek a karjai közé, már nem tud ez lenni. A vitánk ott kezdődött, hogy én azt mondtam: az egyházat úgy szeretném látni, hogy az nagyon szívesen szóba tud állni minden más szervezettel, nemcsak az egyikkel vagy a másikkal, hanem mindegyikkel, sőt igyekszik úgy működni, hogy ezeknek valamilyen formában, ha más nem, ezeknek az élő lelkiismerete legyen. Ha élő lelkiismeretként tudunk működni, nagyobb tekintélye van az egyháznak is és ezeknek a politikai szervezeteknek is, amelyek ott vannak mellettünk. Azt hiszen, ezt megértették emberek, az RMDSZ ugyanis erre mondta, hogy ha az egyház így látja a dolgot, hol tudunk együttműködni. Erre azt válaszoltam: hogy az RMDSZ felé tudjak mozdulni, adjon lehetőséget rá, hogy a mi emberünk, akit mi nevezünk meg a mi feladatainkkal, ott legyen. Félreértés ne essék: vannak nekünk református képviselőink, voltak, lesznek, de olyan képviselő kell, aki – nem muszáj, hogy református vallású legyen – a református egyházat képviselje a parlamentben. Ugyanezt az elvárást, és szó szerint mondom el, a Néppárt felé is megtettük, viszont Toró Tibor május végén egy Krónikában megjelent cikkben azt nyilatkozta: a református püspök ne szóljon bele a jelölésekbe. A református püspök nem szól bele, viszont onnantól kezdve már meg kell fontolnia azt, milyen formában fogja majd rendezni, mondjuk a Néppárttal az ügyet. Én továbbra is fenntartom, hogy a politikai szervezetek fölött kell lennünk, mert nemcsak képviselni kell az érdeket, hanem érvényesíteni kell, ez az érvényesítés pedig, azt hiszem, sőt tudom, nem működik a pártok ernyője vagy befolyása alatt, hanem a pártok fölött. Egy nagyon lényeges érv: nekünk ott vannak a híveink, a Partiumban, a Királyhágó-melléken ott van 180 ezer aktív református, akiket meg tudunk szólítani 24 óra alatt. De ott van még százezer ember, aki várja, hogy megszólítsuk. Tehát nem elhanyagolható az a körülbelül 300 ezer ember, akik hallgatnak a szavunkra, s ha hallgatnak, mi csak értelmes dolgokat mondhatunk nekik. Nem ígérgetéseket, nem álmokat, nem távoli fantáziákat, hanem konkrét, elvégezhető feladatokat. Ezért mondjuk azt – hál’Istennek az igazgatótanács is egyetértett ezzel –, hogy a mi hozzáállásunk ehhez a kérdéshez az: olyan embereknek osztunk le feladatokat, akik ezt a feladatot el is vállalják, és el is akarják végezni. Minden politikát félretéve, nem erőből, nem hatalommal, hanem ahogy a Szentírás írja: Isten szeretetéből, lélekből, azért, visszatérve egy alapvető kérdésre: hogy itt tíz év múlva is magyar éljen, magyar gyerek szülessen, tíz év múlva is legyen kinek, legyen kit tanítanunk, mert valóban, ez nagyon félelmetes dolog, látjuk a statisztikai zuhanást: nagyon fontos, hogy legyenek ilyen emberek a környezetünkben, akik ezt felvállalják és akikért érdemes dolgozni.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 23.
A politikailag korrekt – „Luther Mártonnak a veszélyes iratait senki se merészelje olvasni!”
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)
De adhattam volna címnek azt is: állítsátok meg Arturo Uit! Schmitt Pál köztársasági elnök lemondása után a láncrémhír-terjesztők, lánchazudozók, vagyis a politikailag korrektek újra kirobbantottak egy botrányt Magyarországon.
Céljuk valószínűleg a csendesülő nemzetközi figyelem újabb felrázása, Magyarország nemzetközi megítélésének a változása, de a Fidesz látszólagos gazdasági sikereinek ellensúlyozása is. Úgy tűnik, nem telhet el nap, hogy ne tennének meg mindent Magyarország, a magyar kormány, s közvetve a magyar nép „szólásszabadság” égisze alatt történő lejáratásáért.
Jeszenszky Géza oszlói nagykövetet rasszistának bélyegezték a „gyűlöletbeszéd-kutatók”, Mesterházy Attila MSZP-s pártelnök a l’ Unitának nyilatkozva fasisztának nevezte Magyarországot. Botrány botrány hátán, nincs még egy ilyen ellenzék a világon. Azt is mondhatnám, ha nem ők vannak hatalmon, nincs demokrácia Magyarországon. Persze a demokrácia fogalmát is ők határozzák meg, ahogy a demokrata fogalmát is!
Ők az antifasiszták, ők, ők! Fogalmaik szerint a tisztesség, ahogy a becsület, az adott szó elavult, divatból kiment kacat, szerintük nincs haza, nincs hazaszeretet, s talán nincs nép se. Érdekeik szerint kérdőjelezik meg nemcsak a fogalmak, a szavak jelentését is! A Véleményvezér névre hallgató blog szerzője így foglalja össze a gondolkodásuk keretét: „A becsületsértés és rágalmazás régi jogintézmények. Egy olyan kor szülöttei, amikor az emberek egyrészt ritkán mondtak nyilvánosság előtt véleményt, másrészt – talán kissé fennkölten és romantikusan hangzik, de így igaz – az egyik legnagyobb érték az életben a becsület és a jó hírnév volt. (…) Ennek a kornak vége (Kiemelések L. GY.). Korunkban minden arra sarkall mindenkit az iskolától a munkahelyig és a közéletig, hogy mindenről mondjon véleményt: szólj hozzá, szavazz, kommentelj, lájkolj, tüntess, blogolj, állj és mondd! Ez a tömegdemokrácia, ahol tényleg bárkinek lehet szava.”
Hová vezethet az identitások tagadása?
Valóban így lenne? Nem tapasztaltuk ugyanezt meg már 1945–52 között, amikor koholt vádakkal bárki feljelenthetett bárkit értelmiségi képességétől függetlenül? Amikor rászabadították a besúgókat a társadalomra? Amikor bárki értelmezhette a népi demokrácia fogalmait, s közben börtönbe, kitelepítésre jutatta az embertársait? S hogyha elvetünk minden megkülönböztető fogalmat, a jó és rossz, szeretet-gyűlölet, tisztességes-tisztességtelen fogalmát például, hogyan határozzuk meg ezeket? Hogyan igazodunk, igazodnak el, akik nem ismerik a fogalmakat se? Talán a törvényeket is meg kellene szüntetni a politikai korrektség érdekében? S ahol mindent szabad, valóban szabad minden? Ha korlátok nélküli egy társadalom, akkor létezik-e még felelősség? És kérdés az is, kivel szemben határozzák meg a korrektséget? És egyáltalán, ha a fogalmak használata eltűnik, akkor valójában mi is a korrekt? Más szóval, ha a „politikai inkorrektség” megszűnik, lesz-e még szükség „politikailag korrektekre”? Létezésük még indokolt? Hová vezethet a különböző identitások tagadása? De miként értelmezhető például az, hogy a szexuális identitások védelmére érzékeny nyugati társadalmak alig vagy meg sem szólalnak a nemzeti identitások védelmében? Az identitások teljes elmosása a cél? Mivel az erdélyi magyar társadalom nagy többsége nem vagy kevésbé ismeri, nézzük meg, mit jelent a „politikailag korrekt” kifejezés? A Wikipédia alapján megpróbálom öszszefoglalni.
A politikai korrektség (jelzőként használva: politikailag korrekt, szokásos rövidítése PC [píszí] az angol kifejezés alapján) olyan nyelvezetet, politikát, viselkedést, eszmét, gondolkodást jelöl, amely igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését. A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Ruth Perry kutatásai szerint a kifejezés először Mao Ce-tung Vörös könyvecskéjében jelent meg, innen vette át az amerikai radikális baloldal az 1960-as években. Mivel a kifejezés öszszekapcsolódott a radikális politikával és a kommunista cenzúrával, az amerikai jobboldal a baloldal (liberálisok és demokraták) lejáratására használta. Magyarországon elsősorban a liberális és baloldali politikai erőkhöz köthető a használata. (…)
Használata némileg ellentmondásos: ha ugyanis egy kijelentést politikailag korrektként kiemelünk, az előfeltételezi, hogy a más formájú megnyilatkozások inkorrektek: emiatt olykor pejoratív értelemben használják. Egyes törekvések az alacsony presztízsű foglalkozások nevét is újrafogalmazzák (pl. „kukás” helyett „hulladéklogisztikai referens”), vagy már-már az érthetőség rovására fejeznek ki emberi tulajdonságokat. Más kifejezések sértő jellegéről azonban széles körű közmegegyezés van (pl. a magyarban a „hülye” szóról). Ilyen esetekben a politikai korrekt megfogalmazás érzékeltetni tudja az embernek kijáró tiszteletet, amennyiben tekintettel van az adott csoport és hozzátartozóik által preferált szóhasználatra (szemben a tévképzeteket keltő vagy társadalmi elítélést tükröző megnevezésekkel). (…)
A legnagyobb – kettős – veszélyt mégis az jelenti, hogy a nyelv korrektté alakítása pótcselekvéssé válik, amely a gondoskodás látszatának fenntartása mellett nem orvosolja az őt kiváltó eredeti problémákat; továbbá, hogy a korrektség/inkorrektség döntésében magát hivatottaknak érzők – akár jelentéktelen kisebbségként is – megbélyegzéssel és kirekesztéssel elhallgattathatják és tönkretehetik az „inkorrektnek” minősített gondolatok kifejezőit (ami nem politikailag korrekt, az inkorrekt, tehát rossz), a problémákat elkendőző „hallgatási spirálba” húzva a közbeszédet. A szólásszabadság ilyesfajta korlátozása legitimitását egy feltételezett társadalmi megegyezésből meríti, amely megszabja, hogy abban a korban mi fogadható el, és mi nem. (Persze, hogy ki a politikailag korrekt, azt ők maguk határozzák meg – teszem hozzá én –; a világ két részre oszlik, a politikailag korrektekre és inkorrektekre, az előbbiek jogával, hogy meghatározzák a fogalom tartalmát.) A problémák akkor jelentkeznek, amikor az információk cenzúrázása (kiemelés L. GY.) az emberek széles körű érdekei ellen hat, mint például hozzá nem értés, korrupció vagy bűnözés leplezése.
A cenzúra mindig is hajlamos volt a művészet bizonyos formái ellen fellépni, gyakran azért, mert a művészek tagadni akarták az ízlés határait, és ezzel kihívásokat intéztek a hatalomhoz. Angliában például egészen 1968-ig minden színdarab kéziratát a hivatalos cenzor, a királyi ház kamarása (Lord Chamberlain) elé kellett bocsátani elbírálásra. Az ilyen típusú előcenzúra Nyugaton már nagyon ritka. Egyik fontos kivétel a film- és videofelvételek piacra bocsátás előtti cenzúrabizottsági vizsgálata. A bizottság döntése szerint a megjelölt részleteket ki kell vágni. 1972 óta a havonta megjelenő Index on censorship folyóirat kampányt folytat a szólásszabadság alapvető emberi jogaiért.
Korrektség kontra szólásszabadság
Röviden összefoglalva: politikai korrektség egyfajta rejtett identitás, titkos zsargon, amelyet a politikailag korrektek határoznak meg. Egyfajta új cenzúra, amelynek segítségével a szólásszabadság bajnokai elhallgattatják politikai ellenfeleiket! Kérdés persze az is: hol tanulják meg, honnan tudják a „politikai korrektek”, hogy mi a korrekt, és mi nem? Talán ösztöndíjasként a nyugati alapítványoknál? De kérdés persze az is, át kell-e vennünk a nyugati kultúra tiltásainak szabályait negyven év tudatgyilkos kommunista cenzúra után! Szükségünk van-e rá?!
S teszik mindezt többnyire azok, akik egyébként a hétköznapokban a szólásszabadság mellett érvelnek! (Megtudtam, a Budapesti Corvinus Egyetemen külön katedra működik, ahol a szólásszabadságot, illetve a gyűlöletbeszédet kutatják! A kérdés lehetne persze az is: van-e katedra a „politikailag inkorrekt” beszéd kutatói számára, ahol esetleg a szeretetbeszédet tanulmányozzák?) S hogy érthetővé váljon, hogyan is értelmezik a „politikai korrektséget”, a Wikipédia segítségével a már előbb is idézett kukás = hulladéklogisztikai referensen túl további példát is idézek.
A kérdés persze az, újraírható-e, újrafogalmazható-e a nyelv? És hová kell sorolni mindazokat, azt a nagy tömeget, akik kiszorulnak, vagy valamilyen oknál fogva kimaradnak az újraértelmezett nyelvhasználatból? Fasiszták lesznek? Vagy egyszerűen szellemi képességük „korlátai” révén (hisz nem ismerik a fogalmakat és a nyelvet) rettegésben tartanak a politikai korrektek.
És föl kell tennünk azt a kérdést is: a politikailag korrekt szóhasználat hozzájárul-e az igazság, a gondok kimondásához, a dolgok pozitív irányba történő fordításához? Megváltoztatja a létező realitást? Például megold-e valamit is az a keresztes hadjárat, az a hangzavar, ahogy a szokásos módszereikkel meglincselnek valakit, keresztre feszítik úgymond a többiek megfélemlítése érdekében is a „politikailag inkorrekteket”? Amelynek már köztudottan is felismerhető forgatókönyve van. Valaki megfogalmazza, a következő hozzászóló fölerősíti, majd az újabb és újabb tiltakozásokkal egyfajta láncfolyamattá, bűnfallá emelik. (Persze a baráti körök újra és újra fölforrósítják, felerősítik, majd a hazai „piacról” kiviszik a nemzetközi porondra.) S teszik mindezt mindaddig – lásd Schmitt Pál esete –, amíg elérik céljukat. Lemondatják, vagy kiközösítik a közéletből. Elérik például – jelen esetben – Jeszenszky Géza lemondatását.
Kérdem én: hogyha nem lettek volna politikai céljaik, akkor is valóban így kellett volna eljárniuk? Ha nem akartak volna „ügyet csinálni”, akkor is így járnak el? Gondoljuk végig, milyen más lehetőségeik lettek volna akkor. Az első, s talán a legkézenfekvőbb: baráti levélben figyelmeztetni J. G.-t. És amikor az első felvetés után J. G. nyilvánosan bocsánatot kér, akkor lezárják az ügyet. Így történt? Nem! De nézzük, mit is követett el Jeszenszky Géza.
Az abszurditás megvalósulása
Jeszenszky Gézának, Magyarország oslói nagykövetének, volt külügyminiszterének az egyik általa írt tankönyvéből kiragadott inkriminált mondata, amelyet a „politikailag korrektek” nem tartanak „politikailag korrektnek”, így hangzik: „Azért van, hogy olyan sok roma szellemileg leépült, mert a roma kultúrában megengedett, hogy testvérek vagy unokatestvérek házasodjanak, vagy akár anélkül szexuális életet éljenek egymással.” A szólásszabadság kutatói által elindított gyűlölethullám persze úgy folyt le, ahogy az előbb már jeleztem. Nem részletezem. Mindenki megszólalt, csak maguk a kérdéskör ismerői, tehát a genetikusok, esetleg szociográfusok, szociológusok nem.
A kérdés, mint a tóba vetett kő körül a víz, hullámokat vetett, tovább gyűrűzött, hogy végül igazi nemzetközi botránnyá minősüljön. A „politikailag korrektek” elérték, hogy Jeszenszky Gézát kiközösítették arról a rendezvényről, amelyet ő szervezett. S mindez számomra is és sokak számára érthetetlenül az után következett be, miután Jeszenszky egy kitűnő tanulmánnyal jelentkezett az úgynevezett Romsics Gerő-vitában. Viszont amire nem számítottak, Jeszenszky Géza mellett többek között felsorakoztak azok a jeles amerikai személyiségek is, akik egyébként el szokták marasztalni a magyar jobboldalt.
A Professzorok Batthyány Köre mellett Charles Gáti, a Johns Hopkins Egyetem professzora, Simonyi András volt washingtoni nagykövet, a Johns Hopkins Egyetem Haladó Nemzetközi Tanulmányok Paul H. Nitze Intézete (SAIS) transzatlanti kapcsolatokat kutatóközpontjának ügyvezető igazgatója és Deák István, a Columbia Egyetem professor emeritusa is kiállt Jeszenszky Géza mellett.
Persze a megszólalók politikai tényezők és nem a kérdés szakemberei voltak. A kívülálló azt remélte, hogy az „eset” kapcsán itt az alkalom ennek a kérdésnek az egyszer és mindenkori tisztázására, tehát megszólalnak a kérdéskör kutatói is – ám a megfélemlített magyar társadalom hallgatott. Végül – dicséret érte – megszólalt egy genetikus is.
Czeizel Endre, Magyarország egyik legismertebb genetikusa a Hír Tv oknyomozó magazinjának elmondta, a Kádár-korszakban az egészségügyi világszervezet egy kubai doktornőt küldött hozzá, akinek az volt a feladata, hogy a vérrokonok házasságát vizsgálja a különböző népességekben. Hosszas utánajárás után – ismeretlen volt úgymond ez a kérdéskör az akkori Magyarországon – engedélyt kaptak a kutatásra. A 7 legnagyobb roma közösségben folyt le a kutatás.
„Az derült ki – mondta dr. Czeiczel Endre –, hogy ebben a hét roma közösségben 0 és 21 százalék között volt az unokatestvérek közötti házasság, az átlag 4,7 százalék volt. Azt tudtuk, hogy a magyar lakosságban 0,3 százalék, tehát ez esetben 16-szor nagyobb. Tehát ez tény, nem lehet vitatni. Ezzel nincs semmi baj, mert például a zsidó közösségekben is: kis közösségekben éltek, egymás között házasodtak – az antiszemitizmus miatt is, meg amiatt is, hogy egy zsidó anya csak zsidó férfival nemzhetett gyereket a vallási szabályok betartásával”. Ennyi! De talán nem is kellett több.
Romániában – Vekerdi József szerint 1929 után – először én írtam a cigányságról az 1980-ban megjelent Amíg csak él az ember című kötetemben. Sok gyermekkori barátom volt köztük, de azért is, mert fájt az életük. A cikkemről Vekerdi professzor írt a párizsi és a római cigány újságokban, de közölte később a Romániai Magyar Szó, illetve a budapesti Long drom is. Elfogultsággal tehát nem vádolhatnak. Mivel a genetikához nem értek, a kérdésem csak az a Jeszenszkyt elmarasztalókhoz: hogyan terebélyesedhetett az én szülőfalumban a kezdetben lévő egyetlen család (a székely falutörvények szerint kezdetben csak minden székely faluban „egy cigány és egy zsidó” család telepedhetett meg) mára száztagú kolóniává?
A tisztánlátáshoz persze tudni kell azt is, hogy a gyermekkoromban mindössze 20 négyzetméteres, világítás nélküli, faluszéli kalibában laktak. De kérdés persze az is, volt-e jobbító szándék a Jeszenszky Géza mögött kialakult botrányban? Hozzájárul-e a kérdéskör ilyenszerű felvetése a kérdés megoldásához? A cigányság neveléséhez, vagy egy újabb, Magyarország elleni lejárató kampány csupán? Ahogy az is, miközben elmarasztalják a mai „magyar” társadalmat, a cigányság vezetői megtesznek-e mindent a cigányság nevelése érdekében? Vagy csak a jogok ismertetése lényeges, kötelességeik nincsenek sem önmaguk, sem a saját környezetük iránt? (Meg kell mondanom, tudatában vagyok a lehetséges támadásoknak, de a kérdés fölvetése a „politikai korrektség” iránt egyre sürget.
Az Evenimentul Zilei bukaresti napilap november 19-ei számában olvastam, hogy egy dániai kisváros többségében muszlim vallású funkcionáriusai megtiltották a köztereken a fenyők karácsonyi kihelyezését. Az EU nőjogi és esélyegyenlőségi biztosa ugyanakkor törvénytervezetet akar elfogadtatni, amely kitiltatná a hagyományos családmodellről – apa, anya, gyerekek – szóló irodalmat az iskolákból. Tehát felmerül a kérdés: a másság tisztelete csak a hallgató vagy megfélemlített nagy többségre vonatkozik?
Végezetül – hogy a kérdést függetlenítsem saját elfogultságomtól – idézem Köntös László református pap írását, amelyet a Wikipédia megfelelő oldalán (tehát a politikai korrektséget taglaló oldalon) leltem. „Az abszurditás gyakorlati megvalósulása pedig ott van példának okáért, hogy ma Európában keresztet kitenni nyilvános helyre maga a provokáció. A legfrissebb példa: A kórházi kápolna egyik sarkában iszlám imaszőnyeg, a másikban Buddha-szobor, életfa és egyéb spirituális jelképek. A kereszt sehol, a helyi lelkigondozó szerint azért, mert zavarná a betegeket. Aztán jön a valódi hideg zuhany: a keresztyénekből álló konferencia, ahol nemet mondanak a „keresztyén alapokra”. Ez nem vízió, hanem a református kórházmisszió vezetőjének múlt heti tapasztalata” – www.parokia.hu.
Egyesek szerint a „politikailag korrekt” viszonyulás, beszéd eljuttat a társadalom olyan fokú atomizálódásához, amely már egyes nyugati társadalmakban létezik, hogy az emberek nem mernek egymásra nézni, mert megsérthetik a másik, vagyis a nézett ember személyiségi jogait. Ezt akarjuk?
Lőrincz György
A szerző székelyudvarhelyi író
Krónika (Kolozsvár)