Az elveszett hajlék: svábok Dobrudzsában
Először 2002 nyarán jártunk a Konstanca megyei Mihail Kogãlniceanu nevű településen, a hajdani Karamuratban. A szomszéd Oituz faluban élő csángó telepesek hívták fel a figyelmünket arra, hogy itt is élnek rokonaik, csángó-magyarok, akik a svábok római katolikus templomába járnak misére. A Páduai Szent Antal védelmébe ajánlott templomban a plébános nővére fogadott bennünket, néhány névvel is szolgált, akiket érdemes megkeresnünk a faluban, ám nem jártunk sok sikerrel. Idő híján mindössze néhány felvételt sikerült készítenünk a templomról, majd továbbutaztunk. Nem sejthettük, hogy tíz év múltán ezek az archív felvételek milyen értékesek lesznek számunkra.
Gótbetűs múlt.
Idén nyáron ismét rászántunk egy délutánt, és szokásos oituzi látogatásunk után átmentünk a két falut összekötő mezei úton a sváb templomba, ahová éveken át az oituzi csángók is zarándokoltak misére, míg saját templomot nem építettek. Szembetűnő volt a változás. A templom új tetőt és tornyot kapott, eltűnt udvaráról a csángók által hajdan állított Mária-szobor, és az új meszelés alatt megsemmisült a régi, gótbetűs felirat is: „Antonius v. Padua beten für Uns”. A templomból nyoma veszett a „Páduai Szent Antal, könyörögj érettünk!” magyar feliratú oltárterítőnek is, illetve számos más változást is elszenvedett a száztizennégy esztendős épület. Alig nézhettünk szét a templomban, máris megjelent az új pap, akivel tíz évvel korábban nem volt szerencsénk személyesen találkozni. Filmet forgatnánk az itt élő csángó telepesekről – mondtuk neki –, mire nyomban kiigazított: ebben a faluban nem élnek, soha nem is éltek magyar ajkú csángók, csak katolikus románok és svábok. Korábbi tapasztalataink alapján úgy ítéltük, hogy ebben a témában akár le is zárhatjuk a beszélgetést, ezért a svábokra tereltük a szót, hiszen ők is nagyon érdekelnek, ahogy a templomalapítás története is. Erre megmutatta az oltárt, rajta az 1898-as évszámmal, elmondta, hogy milyen mesterek munkáját sikerült megőrizni és restaurálni a kálvária képeiben. Még tájékoztató füzetet is kaptunk a templom és a dobrudzsai római katolikus hitközség történetéről, sőt elszalajtotta a templomszolgát, hogy kérdezze meg Fendrich Terezia nénit, fogadna-e minket. A várakozás hosszú perceiben vakmerő kérdésre ragadtattam magam. Rákérdeztem a lecserélt magyar feliratú oltárterítő sorsára. Nem emlékszik ilyesmire – válaszolta –, majd nyomatékul hozzátette: itt soha nem laktak csángók, bár tudja, mit szeretnénk, mert ő is Rekecsinben született, Bákó megyében. A szülei jól tudtak magyarul, de nem voltak sem magyarok, sem csángók, hanem román katolikusok. Hallgattunk, nem volt, amin vitatkozni. Egy kicsit még nézelődtünk, majd lassan kitessékelt a templomból. Menjünk el a vasárnapi misére, addig is látogassuk meg Fendrich Tereziát, mert vár minket, már bejelentettek! Elindultunk hát a sváb portára. Nem is gondoltuk, hogy véletlen utunkon milyen történetre bukkanunk. Régi idők szép emléke Mardale Fendrich Terezia 82 esztendős özvegyasszony. A családi házon, illetve az ahhoz tartozó gazdasági épületeken ma is látszik, hogy életük során jó gazdaemberek voltak, szorgos munkájukból valódi eredményt, értéket tudtak kovácsolni. Terezia néni egyedül él, a faluban ugyan lakik még néhány sváb leszármazott, de tiszta sváb családot már nem találni. A vegyes házasságok lassan megtörték a hagyományokat, a helyi kultúrával együtt a sváb identitás is eltűnt. „Kogãlniceanu szép volt – meséli Terezia néni. – Érezhetted, amikor itt ünnepeltek a svábok. Szombatonként délben már senki sem volt az udvarokon. Fürdették a lovakat, de már senki sem dolgozott. Az asszonyok már péntek este kiseperték az udvart, hogy minden rendben legyen szombatra. Ünnepeinken, vagy akár egy lagziban is csak mi, svábok lehettünk jelen. Volt sok tehenünk, lovunk, semmit sem kellett vásárolnunk. Így volt nálunk... És segítettük egymást, mivel sok gyerek volt, néhol kilenc is. Nagyon összetartók voltunk. A közösség erősen hallgatott a papra. Ha ő azt mondta, úgy legyen, az úgy is volt. Ezzel meg is voltunk békélve, hiszen saját vallásunkat tartottuk, és ez volt a rend alapja is. A kisgyermekes anyákat például a pap nem engedte be a templomba, hogy ne zavarjanak. Mit tehettek, kint kellett imádkozniuk az udvaron. Olvastak, énekeltek, s ha befejezték, mehettek haza főzni, dolgozni, gyermeket nevelni. Ezt a templomot a svábok építették. Még az alapjait is. És a kapu kilincsére rá is van kovácsolva, hogy melyik esztendőben. De most már egyre kevesebben vagyunk itt németek. Tíz család ha van, vagy talán annyi sem... A templomban már nem a római katolikus szertartás szerint miséznek. Többnyire görög katolikusok járnak oda.”
Menekülés itthonról haza
A második világháború idején Hitler parancsára a svábok jó részét visszatelepítették Németországba. A helyi németek házai, utcái hirtelen elnéptelenedtek, az itt maradókra pedig szomorú idők köszöntöttek. „Minden rokonunk elment, de apám nem akart elmenni anyámmal. Mi kicsik voltunk még, nem menekülhettünk. Anyám nélkül nem is mentem volna. A svábok éjszaka indultak el, mert Hitler azt mondta, mindenki menjen még sötétben a bãlcescui állomásra, hogy senki ne lássa, hova mennek. De hova vitték így őket? Kútba vetni? Aztán reggel elvitte őket a vonat. A marhákat és kutyákat mind szabadon eresztették. Mindenik üvöltött a maga módján. A lovak nyihogtak a gazdáik után... Szörnyű volt. Nem bírtuk nézni... És a kutyák is üvöltöttek szünet nélkül a kerítések tetején, míg végül le nem nyugodtak. Egy-két hét is beletelt, míg elcsendesedtek” – mondja Fendrich Terezia, és csendben elsírja magát. Volt egy papjuk, folytatja később, aki elment Németországba. Két éjszakán át bujkált a templomtoronyban, ott várta egy pokrócon kuporogva a megfelelő szökési lehetőséget. Házvezetőnője vigyázott rá, és értesítette az időpontról, hogy órája se legyen, mert ha az oroszok elkapják, talán meg is ölik. A németek házai, birtokai – ahogy az Magyarországon a dunántúli és délvidéki svábok kitelepítése után is történt – nem álltak sokáig gazdátlanul. Hasonló sorsú emberek költöztek oda, akik ugyanúgy üldözöttek voltak, vagy lakosságcserék nyomán váltak földönfutókká. „Sokan költöztek ide a betelepítésekkel és a lakosságcserével – Bulgáriából, mindenhonnan. Beköltöztek a német házakba, és tönkretették azokat. Ma akár három házat is építhetnek egy régi sváb családi ház helyébe, mert alig van szabad telek. Most makedónok – vagyis arománok – vannak a svábok házaiban. Na, de aztán ők is hoztak ide valamit. Mert ezek mind a hegyekből jöttek, kecskékkel, juhokkal. Itt a románoknak is szemet kellett hunyniuk, hogy ők jogtalanul beköltözhessenek a házainkba. Nagy igazságtalanság volt. Talán azért hozták ide őket, mert légiósként harcoltak Dobrudzsáért. Mentek volna inkább haza! Nem? Most juhtartással foglalkoznak, és gond nélkül élnek belőle. Annyi autójuk van, ahány kell, minden gyermekre jut egy. De ezek a makedónok semmit sem tudtak, amikor megérkeztek. Nem tudták, mi az a gabona, a korpa. A svábok jó gazdák voltak. A pincébe lehordtak két-három szekér homokot, és abban tartották a murkot, petrezselymet a téli hónapokban, egészen húsvétig. Mindig volt friss zöldségük. Jön egy reggel az egyik frissen beköltözött szomszédasszonyunk, s azt kérdezi: »Szomszéd, ezek a németek bolondok voltak? Mert korpát főztünk a disznóknak, s nem eszik meg.« Erre anyám azt mondta: »Még szép, hogy nem eszik meg, hát te sem eszel homokot. Mert az nem korpa, hanem a homok, amiben a zöldséget tarjuk.«”
Széttört világ
Az új telepesekkel nehezen békéltek meg a régebbiek. Az igazi tragédia akkor következett be, amikor a hajdani keletnémet területről hazaküldték a dobrudzsai sváb telepeseket. A csalódott, kisemmizett családok hosszú vándorlásuk végén azt tapasztalhatták, hogy hajdani birtokaik, házaik mind idegenek kezén vannak. „Szekérrel és gyalogosan jöttek vissza Németországból, aztán csak sírtak és sírtak... Akik hazatértek, többnyire nálunk szálltak meg, főleg a rokonoknál. Senki nem kérdezte, miért és hogyan szöktek. Jöttek. Tele volt velük az udvar. Anyám sajnálta őket, mert az sem volt, amit egyenek. Megfejte a teheneket, és tejet adott nekik reggelire. Nővérei, komái, rokonai voltak, és enniük adott... De azóta nagyon kevés német van itt. Tíz család, talán még annyi sem.” Lassan mindent utolér a változás. A németek templomát az elmúlt években úgy átalakították, hogy alig lehet ráismerni. Eltűnt belőle az egyetlen magyar emlék is, a csángók féltett oltárterítője, és vele együtt talán etnikai öntudatuk is. Néhány emléktábla utal csupán a német telepesekre. A temető azonban az emlékezés valódi arcát mutatja, bár a régi sírok karcsú kőoszlopait lassan kőhalmokká morzsolja az idő. A valaha feldúlt és megrongált sváb temető szétszórt sírkődarabjait mára összegyűjtötték és elrendezték, amennyire lehetett. A régi fotókerámiákon megörökített arcmásokat szinte kivétel nélkül megsemmisítették, így soha többé nem lehet összeragasztani ezt a széttört világot. Lassan elhalnak az utolsó öregek is, a házakat, udvarokat új lakók népesítik be. Ha elvész az öregek emlékezete, lassan minden eltűnik nyomukban: hajlékaik, templomuk, közösségük hajdani arca. Terezia néni kedvesen integet kapujából, német szóval kíván jó utat, talán látjuk még jövőre...Színes falutérkép Dobrudzsa nemzetiségi térképe nagyon színes. A terület gyakran cserélt gazdát a történelem során, így a különböző származású telepesek időről időre átformálták választott vagy kényszerűen új hazájukat. A Konstanca közeli Mihail Kogãlniceanu, régi nevén Karamurat valaha tatár falu volt. A 19. század végén besszarábiai svábokat telepítettek ide, akik jól működő gazdaságokat teremtettek. Ennek az időszaknak a tanúja az 1897-1898-ban épített római katolikus templom is. A falu a történelem során tatárok, lipovánok, besszarábiai svábok, moldvai csángók és arománok otthonául szolgált. Mindenkinek maradt itt hírmondója, apró emléke. A németekről – a templomon és a temetőn kívül – már csak néhány idős ember tud mesélni.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

OGY – A Bethlen Gábor Alap 2011-es tevékenységéről és működéséről szóló beszámoló és az ennek elfogadásáról szóló határozati javaslat
Rétvári Bence a Bethlen Gábor Alap működésével kapcsolatban hangsúlyozta: az alap támogatásokkal segíti a határon túli magyarság szellemi és anyagi gyarapodását, nyelvének és kultúrájának megőrzését, forrásaival egy háromtagú bizottság rendelkezik, a Magyar Állandó Értekezlet iránymutatása alapján. Az államtitkár közlése szerint az alap irányítása és működtetése új, négyszintű rendszerben folyik, amelynek célja, hogy szétválassza a politikai, a szakmai döntéshozó és a végrehajtó szervezetet, ennek eredményeképpen pedig javult az eljárás tisztasága és áttekinthetősége.
Rétvári Bence elmondta, az alapnak 2011-ben több mint 12 milliárd forint kiadási előirányzat állt rendelkezésére, amiből 11,5 milliárd forint teljesült. A kiadási megtakarítás 715 millió volt, ebből az 2012-re áthúzódó kifizetés 684 millió forint, a felhasználható szabad keret pedig 30 millió forint volt - ismertette. Kiemelte, hogy a 2011-ben korszerű folyósítási rendet vezettek be az OTP közreműködésével, így a támogatások közvetlenül az érintettekhez jutottak el.
Rétvári Bence a szervezet legnagyobb sikerének azt nevezte, hogy az alap 2011-ben összesen 1743 pályázatot támogatott, így korábban nem látott mértékben segítette elő a határon túli magyarok szülőföldön való megmaradását és a magyar-magyar kapcsolatok erősítését. Szintén sikernek tartja, hogy 2011 ősze és 2012 nyara között tizenötezer magyar diák juthatott el határon túli kirándulásokra a Határtalanul! program segítségével.
Az államtitkár úgy vélte: a Bethlen Gábor Alapon keresztül pontos elszámolással annyi támogatást kapott a határon átnyúló kapcsolatos erősítése, amire a korábbi időszakban nem volt példa.
Potápi Árpád, a nemzeti összetartozás bizottságának fideszes elnöke, a Bethlen Gábor Alap 2011. évi tevékenységéről és működéséről szóló beszámoló elfogadásáról szóló határozati javaslat kapcsán azt hangsúlyozta, hogy 2010. óta világos szabályok és szigorú elszámolás szerint működik az új támogatási politika, az alap egységbe fogja a nemzetstratégiai elképzeléseket és az ahhoz rendelt forrásokat.
Kiemelte, hogy az alap kezelésében működik a Magyarság Háza, amely közösségi tér és turistalátványosság is egyben, ahol a külhoni magyarok ügyeiket is elintézhetik. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány 145 millió forint átcsoportosítását jelentette be a Magyarság Háza számára.
Potápi Árpád méltatta a 2011 novemberében létrejött Nemzetpolitikai Kutatóintézetet is, amelynek fő célja a kisebbségi és nemzetpolitikai kutatások összehangolása.

Világnemzet
Új szó és fogalom tűnt fel vezető politikusok beszédeiben, Orbán Viktor miniszterelnök mondotta nemrég a magyart „világnemzetnek”, melynek leszakított és elvándorolt részei, illetve egyénei szerinte új egységbe vonhatók össze.
Némileg továbbgondolva a dolgot, akár hálózati nemzetnek is nevezhetnők a magyart, hiszen amit a nemzetépítés új feladataként megfogalmaznak a kormánypárti vezetők, az tulajdonképpen egy hálózati elveken alapuló kapcsolatfelvétel és annak intézményesítése. A magyarság történelmi tapasztalata a szétszakítottság, ezzel a keserű élményével nincs egyedül, felsorolhatnék az unión belül is legalább tucatnyi hasonlót. De a világ számos kisebb és közepes nemzete szenvedte meg e viszontagságot, s ma valamennyi a globalizáció ellenében és – paradox módon – annak hullámait mintegy meglovagolva kíséreli meg újrafogalmazni önmagát. Az etnikai beolvadás azonban – mely valamikor a történelem hajnalán az erőnek való behódolással együtt járó és ennek folytán elkerülhetetlen, ilyen értelemben „természetesnek” tekintett dolog volt – olyan értékfeladás, melynek okvetlenül elejét kell venni. Az egyén és a közösségek nemzeti identitása többtényezős dolog, és az anyanemzettől való földrajzi és művelődésbeli távolság, a más nemzeti környezetben való beilleszkedés, illetve asszimiláció fokozatai függvényében egy mai nemzet vagy éppen világnemzet olyan részekből is állhat, melyek a nyelvváltáson átestek már, de az anyanemzet iránti vonzalmat megőrizték, és ehhez aktívan kívánnak viszonyulni. A globalizáció korában nem mondhatunk le, és nem is kell lemondanunk e rokonszenvről, hiszen pontosan a nemzetköziesedés teremti meg, mintegy önmaga kifejeződésként, de egyúttal ellensúlyaként is a nemzeti összefogás új eszközeit és, íme, szemléletét is. Nemzeti reneszánszról lehet beszélni, de az már világnemzetek reneszánsza lesz, és semmiképpen sem a régi formákat szüli újjá. A politikai határok felszabdalta nemzetek, bennük a különlétre ítélt csoportok, mint az erdélyi magyarság, persze, az amerikai vagy svéd diaszpóránál jóval többet remélhetnek, és többet is fognak kapni az új stratégiának köszönhetően. Emberségünk kiegyensúlyozott megélésének elengedhetetlen alapfeltétele lett a magyar identitás csorbítatlan érvényesítése, ennek elvárása ma már össznépi igény.
B. Kovács András
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hamisítás miatt bűnvádi feljelentést tett az SZNT
Az Európa Tanács (ET) egyik ajánlásának rosszhiszemű megváltoztatása miatt bűnvádi feljelentést tett Romániában a parlament törvényhozási tanácsának vezetője ellen Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke.
Izsák Balázs szerint a román hatóságok meghamisították, és a törvényhozási eljárásban az eredeti céljaival és szellemével ellentétes módon használták fel az ET-nek a területi autonómiára is kiterjedő 1201/1993-as ajánlását. Úgy vélte: a tanács úgy idézte a dokumentumot, hogy abból a kisebbségek kollektív jogainak a tagadását lehessen érteni, holott az idézett rendelkezés ennek éppen az ellenkezőjét tartalmazza. Mindennek jogi kihatásai is voltak, hiszen a tanács véleményezése alapján szeptember 25-én a román parlament felsőháza elutasította a székelyföldi területi autonómia statútumának törvényjavaslatát. Az SZNT elnöke az MTI-nek elmondta, nem föltétlenül az a célja, hogy a feljelentés nyomán büntetőjogi felelősségre vonják Dragoş Iliescut, a törvényhozási tanács elnökét. „Azt szeretném elérni, hogy végre vessenek véget annak a két évtizedes romániai gyakorlatnak, hogy a kisebbségvédelemre vonatkozó nemzetközi rendelkezéseket önkényesen, rosszhiszeműen, beszűkítő módon értelmezik. Vessenek véget annak, hogy amikor nem találnak nemzetközi hivatkozásokat a saját politikájuk alátámasztására, akkor ezeket a dokumentumokat meg is hamisítják” – mondta az SZNT elnöke.
Hozzátette: az ET-t és más nemzetközi fórumokat is tájékoztatni kíván arról, hogy Romániában meghamisított dokumentumok alapján hozzák a kisebbségekkel kapcsolatos törvényeket. „Megengedhetetlen, hogy ellenünk használják fel azt, amit az Európa Tanács mellettünk és értünk fogadott el” – jelentette ki Izsák Balázs. Az ügyészségi eljárást azért is fontosnak tartotta, mert az autonómiastatútum tervezetét ismét be szeretnék nyújtani a parlamentbe.
Szabadság (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel” – beszélgetés Kántor Lajossal, a Korunk volt főszerkesztőjével
Kántor Lajos irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő Kolozsvárott született 1937. augusztus 7-én, 1959-ben a kolozsvári Bolyai Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet szerzett, majd 1979-ben doktorált. 1959-től a Korunk folyóirat irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is. Tanulmányait, kritikáit rendszeresen közlik a romániai és magyarországi folyóiratok. Nagy szerepe volt a Korunk Galéria létrehozásában, kiállításainak megszervezésében. Több mint tíz tanulmánykötete, irodalomtörténeti könyve, monográfiája jelent meg. A rendszerváltást követően 2008-ig a Korunk főszerkesztője volt, jelenleg a Korunk Baráti Társaság elnöke.
- 1959-ben került a Korunk folyóirathoz, azóta szerkesztője, a rendszerváltás után pedig főszerkesztője volt 2008-ig. Hogyan kezdődött a kapcsolata a folyóirattal?
– Annak idején, még az egyesítés előtt hívtak az egyetemre gyakornoknak vagy tanársegédnek, de nekem az volt a véleményem a magyar szakról legalábbis, hogy inkább egy kisdedóvó, mint egy egyetem. ’56 után voltunk, nagyon rossz volt még a hangulat. Szerencsére hívtak a Korunkhoz is, így inkább oda mentem, amit soha nem is bántam meg. Később voltak az egyetemmel időszakos kapcsolataim, tanítottam többször, aztán ’90 után ismét felajánlották, hogy egyetemi tanárként folytassam a pályafutásomat.
Az volt a válaszom, hogy most, amikor tényleg lehet lapot csinálni, nem hagyok fel ezzel az egyetem miatt, de azért tanítottam 20. századi magyar irodalmat, később a teatrológián műfajelméletet, majd aztán a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője is voltam. Korábban, még a hatvanas évek végén csábítottak Pestre, ahol az Irodalomtudományi Intézetben meg lett volna az állásom, de nem akartam elmenni sem a Korunktól, sem az országból. Így 1959-től 2008-as nyugdíjazásomig végig a Korunk szerkesztője voltam, azóta is megmaradtam a szerkesztőségben a tulajdonosi testület, a Korunk Baráti Társaság elnökeként.
Erre az évre ráadásul Balázs Imre Józsefet, az új főszerkesztőt elengedtük tanulmányi szabadságra, mivel elnyert egy európai ösztöndíjat, ami nagy feladatokkal és sok külföldi szerepléssel is jár, így januártól gyakorlatilag Horváth Andorral és Kovács Kiss Gyönggyel hármasban vezetjük a lapot.
– Tehát sosem gondolt arra, hogy otthagyja a Korunk szerkesztőségét. Mások viszont igen.
– Először 1962-ben akartak kitenni a Korunktól a Régi és új a lírában címmel megjelent tanulmányom miatt. Ez az első Forrás-nemzedék könyveiben megjelenő új lírai hangvétellel foglalkozott elsősorban (Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Hervai Gizella stb.), és az Utunk kérte tőlem, aztán mégsem vállalta. Végül is a Korunkban jelent meg két részben, és óriási botrány lett belőle.
A második próbálkozás 1987-ben volt, és sokkal véresebbnek ígérkezett, akkor engem már nem elvtársaztak, csak a nevemen szólítottak, ami nagyon rosszat jelentett. Abban az évben volt a Nemzetközi Filológiai Társaság közgyűlése Bécsben, ahova engem nem engedtek ki, de az előadásomat elküldtem és felolvasták. Ekkor Szőcs Géza már elhagyhatta az országot, és engem át akartak helyezni az ő helyére a nyelvészeti intézetbe, de valamilyen oknál fogva ezt mégsem hajtották végre.
– Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a szerkesztőségen belül talán a legtöbb konfliktusa Balogh Edgárral volt, szerkesztőként mégis tőle tanulta a legtöbbet.
– Balogh Edgár valóban nagyon ellentmondásos személyiség volt. A szekusdossziékba belenézve meglepő lehet azok számára, akik nem ismerték közelebbről, hogy a rendszer őt tekintette a fő ellenségnek, a magyar nacionalizmus fő képviselőjének. Tényleg nagyon sokat vitatkoztam vele, sokat autóztunk annak idején olvasótalálkozókra, és mindig megjegyeztem, hogy ők rontották el még a negyvenes években, és nekik köszönhetően jutottunk ide. Ő ezt el is fogadta, nem sértődött soha meg.
Viszont minden hibájával és erőszakosságával együtt valóban szerkesztői alkat volt, akitől sokat lehetett tanulni, például hogyan kell dolgozni egy kéziraton. Ami nagyon fontos, és ma már kiment a divatból, nemcsak lapoknál, de könyvkiadóknál is, nagyon sokszor azzal szembesül az ember, hogy nincs igazán megszerkesztve egy-egy kötet, nemcsak itt, de Magyarországon is és jobb kiadóknál is. Sajátos koncepciója, világnézete, kommunista meggyőződése volt, később aztán szociáldemokratának tartotta magát. Kétségtelen viszont, hogy ez a meggyőződés nála azt jelentette, és sokáig azt remélte, hogy a nemzetiségi kérdés megoldódik a kommunizmusban, és a sok csalódás ellenére ő ezt teljesen nem adta föl. Sok értéktelen dolgot is írt, főként a második világháború utáni időkben, de azt is hozzá kell tenni, hogy később ő volt az elsők egyike, aki kiállt az erdélyi helikoni örökség mellett.
A román pártvezetés mindig kételkedett benne, kétszer volt börtönben, és ellentmondásosságát mutatja az is, hogy amikor második alkalommal szabadult a börtönből, az első dolga az volt, hogy egy nagy cikket írt a boldogság kategóriáiról. Az életműve sok jót és sok ma már elmarasztalhatót tartalmaz. Egy anekdota vele kapcsolatban: amikor a Forrás első nemzedéke indult, nekem szerkesztőként lehetőségem volt sokuk szövegét közölni a Korunkban.
Akkoriban mondta egy Lászlóffy Aladár-verssel kapcsolatban, hogy mikor fog ez a Lászlóffy olyan szép verseket írni, mint Létay Lajos. Tehát ő elfogadta ezt az újabb vonalat is, de az akkori, hatvanas évekbeli ízlése szerint az igazi vers még mindig olyan volt számára, mint amilyeneket mondjuk Létay írt.
– Említette, hogy az utóbbi időben mennyit hanyatlott a szerkesztői munka. Pár éve ön kezdeményezte a Korunk Akadémia keretében a szerkesztői képzés beindítását. Milyen tapasztalatai vannak ezzel kapcsolatban?
– Ezt két évben indítottuk be, az első évfolyam nagyon jó volt, a második talán kevésbé. Lehet, hogy egy idő után újabb képzést kellene indítani, bár most már az egyetemeken is több mindent kapnak a diákok, amelyet a szerkesztői munkában később hasznosíthatnak. Nyilvánvaló, hogy a számítógépes korszakban minden másképpen működik, de az is bizonyos, hogy egyes alapdolgok most is szükségesek a szerkesztéshez, nem lehet interneten szerkeszteni, ez most is meggyőződésem. Persze erre a képzésre olyan szakembereket is meghívtunk előadni, akik ennek a szakmának az újfajta lehetőségeit ecsetelték a hallgatóknak, de van egy olyan része a szerkesztői munkának, a tájékozódásnak, a koncepcióalakításnak, amelyhez elengedhetetlen az előképzés.
– A rendszerváltás előtt Erdélyben a két meghatározó magyar kulturális folyóirat a Korunk és az Utunk volt. Milyen volt a kapcsolat a két szerkesztőség között, mennyire volt jó az átjárás, voltak-e konfliktusok? Hogyan egészítette ki egymást a két lap?
– Átjárás volt, hiszen mi, a Korunk munkatársai rendszeresen írtunk az Utunkban, a munkatársi gárda is részben azonos volt – főleg az irodalomkritika terén, de az irodalmi közléseket tekintve is. Például Láng Gusztáv sokat közölt az Utunkban is, nemcsak nálunk, vagy említhetném Lászlóffy Aladárt, Szilágyi Domokost, Páskándi Gézát a szerzők közül, de az idősebb nemzedékből például Bajor Andort, aki nálunk is sokat közölt. Arra is volt példa, hogy az Utunktól jöttek át hozzánk munkatársak, Király László például több mint egy évig nálunk volt saját rovattal, de átjött K. Jakab Antal is.
Valószínű, hogy nekik hosszabb-rövidebb konfliktusuk volt az akkori Utunk-vezetéssel. A képzőművész munkatársak is rendszeresen dolgoztak mindkét lapnak. Nem volt tehát rossz a kapcsolat a két szerkesztőség között. Az más dolog, hogy az Utunk elsősorban szépirodalmi jellegű volt, másmilyen szövegeket kevéssé vállalt, és bár abban az időben a Korunkban is eléggé jelentős volt a szépirodalom, emellett ideológiai, szociológiai, filozófiai tanulmányok, társadalom- és természettudományos munkák is szépszerével megjelentek, amelyek az Utunkba nemigen kerültek be.
A személyes kapcsolatok a két szerkesztőség között tulajdonképpen jók voltak, persze ez is változó volt annak függvényében, hogy épp ki volt az Utunknál a főszerkesztő – ott sűrűbben váltakoztak. Azt mondhatnám, hogy elsősorban az Utunk fiatalabb, illetve az idősebbek közül a liberálisabb – és itt elsősorban az esztétikai felfogásukról beszélek – munkatársai voltak jelen a Korunkban is, hiszen ez a lap vállalta is ezt a szerepet. Akadt egy-két szerző, aki nem nagyon volt jelen nálunk, és ezt sajnálom is, de ennek anyagi természetű okai lehettek. Bodor Ádám például, aki a hetilapként működő Utunkban rendszeresen közölt, hiszen onnan mindjárt kapott is honoráriumot, míg nálunk egy közlésért sokkal később fizettek volna.
Ezzel szemben mondjuk Páskándi sokat publikált nálunk, sőt azt gondolom, hogy életműve legfontosabb darabjait, mint a Vendégség vagy a Tornyot választok, mi közöltük. Persze voltak olykor feszültségek is a két szerkesztőség között, de ez általában személyfüggő volt. Azt sem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy az Utunk képviselte a konzervatív vonalat, de az is előfordult, hogy Szilágyi Domokos egyes szövegeit, amelyek vagy az Igaz Szóban vagy az Utunkban nem jelenhettek meg, végül mi közöltük. Többet mert kockáztatni a Korunk, beleértve a vezetőséget is. Ez persze nem vonatkozik már a Rácz Győző főszerkesztésének idejére eső korszakra, Gáll Ernő 1984-es nyugdíjazásától a rendszerváltásig. Az nagyon szomorú időszak volt a lap történetében, szinte hihetetlen, micsoda hirtelen leromlás ment végbe azokban az években.
– Az 1984 októberétől bekövetkezett leromlás után 1990-ben ön lett a főszerkesztő. Mi volt az elsődleges cél, a fő irányvonal, aminek mentén újra szerették volna gondolni a folyóiratot?
– Meg kellett harcolni bizonyos véleményekkel, hiszen sokan a szemünkre vetették, miért tartunk meg egy ilyen nevet, hiszen az Utunk vagy az Igaz Szó is megváltoztatta a címét. A munkatársak viszont egyetértettek abban, hogy ez egy hatalmas örökség, és nemcsak baloldali, hiszen olyan nagy szerzők közöltek itt, mint József Attila, Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron vagy Kassák Lajos, a képzőművészet terén pedig az Erdélyi Helikon sem tudott olyat felmutatni, mint a Korunk, hiszen az ő képzőművészeti szemléletük sokkal konzervatívabb volt.
A másik, hogy hosszú időn keresztül, főképpen a hatvanas évek végétől a Korunk az első számú közellenség volt a rendszer szemében, állandó hecc volt, állandó botrány, egy szerkesztőséget sem figyelt annyi besúgó, mint minket – egyszerre négy-öt. Nem csoda, hiszen például börtönviseltek rúghattak nálunk ismét labdába, mint a szociológus Venczel József, akit a Márton Áron-perben ítéltek el vagy László Dezső, aki kétszer is ült börtönben. Azt mondtuk, ezt a hagyományt nem szabad föladni, és ez be is igazolódott. Persze meg kellett változtatni a Korunkról kialakult képet, és ez sikerült is elsősorban a fiatalítással. Így a rendszerváltás után folytatni kívántuk a hagyomány legjobb részét: a nemzeti örökségből fölvállalni a minőséget, ugyanakkor nyitni Európa és a világ felé.
Mindig elmondom, hogy talán a világon nem volt olyan folyóirat, amely a legelső számában, 1926 februárjában közölte egy kolozsvári orvos írását, amelyben a szerző kifejti, hogy a két fő veszély a fasizmus és a bolsevizmus. Ilyen nemeslevele nincs egyetlen folyóiratnak sem.
– A Korunk Galéria létrejöttében önnek volt a legnagyobb szerepe. Hogyan kezdődött?
– Elég korán, már 1962-től rám bízták a lap képanyagának és a művészeti anyagainak szerkesztését. A képanyag rendszeres összegyűjtésének köszönhetően közvetlen kapcsolatba kerültem a képzőművészekkel, műtermekbe jártam. Kolozsváron akkor a magyar művészek voltak a meghatározók. Az egész úgy kezdődött, hogy a kolozsvári Igazság szerkesztőségének volt egy klubszobája, ahol néhány alkalommal kiállításokat is rendeztek, ez is buzdítást jelentett. Egyszer Gáll Ernő mondta nekem, hogy jó lenne valami képeket hozni a Korunkhoz, hogy ne legyenek olyan csupaszok a falak.
Később fölmerült, hogy jó lenne most már kiállításokat is szervezni, 1973 márciusában volt az első ilyen tárlat Kabán József fotóiból, attól kezdve rendszeressé váltak ezek az alkalmak. Sok kiállítást szerveztünk a fiataloknak, de olyanoknak is, akiket máshol nem láttak szívesen, mint Incze Ferencet, aki kegyvesztett volt, vagy Györkös Mányi Albertet, akit akkor még nem fogadtak be. Amikor ’74-ben a Főtérről átköltöztettek minket a mostani polgármesteri hivatalba, szerettük volna odavonzani a közönséget, és a legnagyobbaknak szerveztünk kiállítást: Szervátiusz Jenőnek, Nagy Albertnek, Nagy Imrének, Gy. Szabó Bélának és sorolhatnám. Kiderült, itt olyasmit lehet csinálni, amit máshol nem lehetett.
Lassan találkozási hely lett a galéria és a kiállítás-megnyitók, a Szekuritáté természetesen figyelt is erre, aztán 1986-ban betiltották a galéria működését, kilencvenig nem is szervezhettünk újabb tárlatot. A rendszerváltás után ez is újraindult, de akkor már azért nem volt akkora jelentősége, mert mindenhol lehetett kiállításokat szervezni. Most a legfontosabbnak a Korunk Stúdiógalériát tartom, ami kifejezetten a fiataloké, és azt hiszem, ez megint hozzáad valamit az itteni művészeti élethez.
– Nemcsak szerkesztőként, irodalomkritikusként és irodalomtörténészként, de korábban színháztörténészként is nagyon aktív volt. Ha meg kellene nevezni a rendszerváltástól napjainkig három erdélyi magyar előadást, amit fontosnak tart, melyek lennének ezek?
– A múlt rendszer legvégéről a Tompa Gábor rendezte Hamletet említeném elsőként, a másik szintén Tompa-rendezés, a Buszmegálló, ami már rendszerváltó darab, harmadiknak pedig talán az Andrei Şerban rendezte Ványa bácsit mondanám. Ezek művészileg is, elgondolkodtató voltukban is olyanok, hogy nyugodtan kiemelhetem őket. Ezekhez hasonlót csak a nagyon régi időkben láttam, amikor a kolozsvári színház nem volt olyan jó, mint most, de voltak kiváló színészei. A hatvanas években egy középszerű vagy inkább gyenge rendezőnek volt egy kiváló Mrożek-előadása, a Sztriptíz. A kétszereplős előadásban Szabó Lajos és Bencze Ferenc játszott, mindketten remek színészek voltak, és fantasztikus előadást produkáltak.
– Ön szerint az irodalomban a rendszerváltást követően volt-e valamiféle érzékelhető nagy irányváltás? Születtek-e nagy művek azóta Erdélyben?
– Nem hiszem, hogy olyan látványos lett volna a változás az irodalomban. Jelentős művek születtek 1989 óta is, de változatlanul az a véleményem, hogy az erdélyi magyar irodalom legjobb korszaka a hatvanas évek legvégén és a hetvenes években volt. Mintha valahogy nagyobb erőfeszítésre késztette volna a szerzőket a múlt rendszerben reájuk nehezedő nyomás, mint amit a mostaniak a szabadságban ki tudnak fejteni. Amit Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című könyvében, Lászlóffy Aladár a hetvenes évekbeli versesköteteiben, Kányádi korábbi könyveiben, Szilágyi István a Kő hull apadó kútba című regényében vagy Bálint Tibor a Zokogó majomban megvalósított, később nem tudták meghaladni sem az említett szerzők – nagyon kevés kivételtől eltekintve –, sem az utánuk következő alkotók.
Persze azóta is nagyon sok tehetséges ember nőtt fel költővé vagy prózaíróvá, most csak kapásból Kovács András Ferencet említhetem, akinek nagyon jó versei voltak, vannak, Visky Andrást is említhetjük, de nagyon jól indult Orbán János Dénes is, és lehetne folytatni a sort Lövétei Lázár Lászlóval, László Noémivel vagy Jánk Károllyal. De ha mint korszakot vesszük, a mostani távolról sem szárnyalja túl a hetvenes éveket.
– Nagy hatással volt önre Szabédi László és az ő tragikus sorsa, idén pedig a Kossuth Kiadónál jelent meg a könyvhétre a Konglomerát (Erdély) című kötete, amely részben róla szól.
– Valóban úgy éreztem, hogy a Szabédi-életmű és -életút olyan kulcskérdés, amire fel lehetne fűzni annak az egész korszaknak a roppant ellentmondásos voltát, azt, hogy mi mindennek tették ki embereket. Ennek a könyvnek Szabédi lett a főszereplője, de van két ellenpólus is benne, az egyik Gaál Gábor, akivel neki nagyon sok konfliktusa volt, és aki sok szempontból ártott neki, a másik pedig Szilágyi Domokos, aki Szabédi-tanítvány volt, és ugyanúgy öngyilkos lett, mint ő. A könyvnek az is az alcíme, hogy Utazások SzGSz-szel. Ez egy nagyon vegyes műfaj, a dokumentum és a fikció keveréke, az összekötő szövegeket leszámítva minden szövegrész az említett három személyiség írásaiból származik, és valamiféleképpen átfogja a korszakot.
– Könyvek terén mik a legközelebbi tervei?
– Ha minden jól megy, októberben mutatjuk be a Lászlóffy Aladárról írott könyvemet, amely, úgy érzem, elég objektíven tekint erre az életműre, életre.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Kismagyar fasizmus
A hét eleji magyar–magyar tanácskozások – a diaszpóra tanács és a Máért ülése – nyomán nagyjából egyértelművé vált, hogy a magyarországi Országgyűlési választásokon a határon túli állampolgárok is részt vehetnek, és levélben szavazhatnak.
A téma kapcsán már eddig is sokan tartottak attól, hogy növelheti a határon túliakkal szembeni ellenszenvet, ha úgymond ők döntik el a politikai versenyt, miközben a döntés közvetlen következményeit nem ők viselik. Az utóbbi időben az elhúzódó gazdasági válság miatt, mintha élesedne ez a „kismagyar fasizmus”, amely már nem is lesajnálandó szegény rokont, hanem élősködő ellenséget lát a határon túli magyarokban. Érdemes elolvasni azokat a kommenteket, amelyek azt követően születtek, hogy Orbán Viktor Marosvásárhelyen bejelentette: a magyar kormány négymilliárd forintot szán az erdélyi magyar magánegyetemi hálózat fejlesztésére.
A skála attól, hogy a Fidesz így kenyerezi le az erdélyi magyarokat, akik majd birka módra szavaznak rá, egészen addig terjed, hogy miért kell a határon túli felsőoktatásra ennyit szánni, amikor a magyarországinak 30 milliárdos kivonást kell elszenvednie? (Ami valóban szomorú, hisz kiművelt emberfőkre szükség van, azonban diplomagyárakra nincs – az egy dolog, hogy egyes körök szerint mindenkinek joga van az egyetemi diplomához, az viszont egy másik, hogy esze és tehetsége is van-e hozzá?). Ezen kommentek között bukkant fel az az érv is, hogy a határon túliak miért regisztrálhatnak levélben a választások előtt, ha a magyarországiak nem?
És ez már jogos felvetés, már azon túlmenően, hogy valóban a regisztráció-e a legjobb megoldás a politikai analfabéta, manipulálható voksolók kiszűrésére. Biztosak lehetünk abban, hogy a választásokig fokozódik a hangulatkeltés, és vannak körök, amelyek nem a határon túliak kegyeit keresnék, hanem inkább a kismagyar fasizmust szítva, a magyarországi közvéleményt ellenük hangolva gyűjtenének voksokat. Ha az az elv, hogy csak egyféle állampolgárság létezik, nem lenne jó, ha bárki is arra hivatkozva kampányolhatna, hogy a határon túliakkal szemben diszkriminálják az anyaországiakat.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

Kétnyelvűség a felsőoktatásban
Ez volt a címe annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelyre a Pro Európa Liga szervezésében tegnap került sor a Continental Szálló Tonitza termében. Meghívott előadó dr. Salat Levente, a Babes-Bolyai Tudományegyetem tanára volt, aki a vitafórumon átfogó előadást tartott arról, hogy a világ különböző egyetemein hogyan valósul meg a két- vagy többnyelvűség, európai, észak- és dél-amerikai, indiai és kínai példákat bemutatva.
A rendezvényen jelen voltak a marosvásárhelyi egyetemek képviselői, a politikum, illetve az önkormányzat részéről Lokodi Edit Emőke, a megyei tanács alelnöke és Csegzi Sándor, a polgármester tanácsadója vett részt. A kerekasztal-beszélgetésen a marosvásárhelyi orvosi egyetem jelenéről, jövőjéről is beszélt Buicu Florin szenátusi kancellár, illetve Ádám Valérián a Romániai Magyar Orvos- és Gyógyszerészképzésért Egyesület képviseletében.
A tanácskozás végén Smaranda Enache, a PEL társelnöke a Népújság kérdésére elmondta:
– Azt hiszem, hogy nagy jelentősége van ennek a kerekasztalnak. Nyilvánvalóan még nagyobb jelentősége lehetne, ha eljönnének azok a politikai személyiségek is, akiktől függ, és akik sokszor befolyásolják a kétnyelvűség sorsát városunkban, térségünkben és az egyetemi szférában is. Ezt azért mondom, mert sajnálatos módon Marosvásárhely volt az a város, ahol összecsapások voltak azért, mert egy líceum vissza szerette volna kapni a magyar nyelvű jellegét, és megbuktattunk egy kormányt, nem mi, hanem azok, akik orvosi egyetem kérdését nem tudták megfelelő módon adminisztrálni. Ez a mai modern világban eléggé rendhagyó, mert mindenütt a világban az egyetemek arra törekednek, hogy minél több diákot, minél több előadót tudjanak megnyerni, és ehhez az is hozzátartozik, hogy a nyelvi specifikumot is próbálják tiszteletben tartani.
Kolozsvárról egy olyan egyetemi személyiséget hívtunk meg, aki évek óta foglalkozik a világ kisebbségi egyetemeinek struktúrájával, profiljával, és meghívtunk olyan egyetemi vezetőket, politikusokat, a civil társadalom olyan személyiségeit, akiknek beleszólása lehet a mostani helyzetbe.
Tíz évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy ez a kérdés sokkal gyorsabban megoldódik, hogy lesz párbeszéd, hogy megszületnek azok a megoldások, amelyek a kommunista diktatúra hagyományait felszámolják. Ez még mindig nem történik meg, úgyhogy türelmesen kell tovább dolgozni, bár az ember sokszor úgy érzi, fölösleges. De az ilyen kerekasztal is felmutatja, hogy vannak olyan közösségi kérdések, olyan intellektuális kérdések, amelyeket nem oldottunk meg, azért sem, mert elfogadtuk ezekben a kérdésekben a politikum szerepét. Igazi egyetemi autonómia nem jött létre, mert olyan mentalitású emberek vezetik még az egyetemeinket, akik nagyon kötődnek a vertikális diktatúrához hasonló gondolkodásmódhoz, és akik még nem szabadultak fel, nem jöttek rá, hogy egy szabad világban élnek, és hogy egy globális világban olyan embereket kell nekünk itt felkészítenünk, anyanyelven is, akik a világon bárhol megállják a helyüket.
– Ezeken a tanácskozásokon többnyire azok vesznek részt, akik egyetértenek ezekkel az elvekkel, viszont azok a politikusok vagy közéleti személyiségek, akik hatással lehetnének a dolgokra, általában hiányoznak.
– Szinte restellem, hogy sokszor úgy van, hogy elküldjük a meghívókat olyan személyiségeknek, akik az adott témában nyilatkoztak, döntöttek, és valahogy bebetonozták a témát a rossz ötleteikkel, és nincs szerencsénk őket itt látni. Nagyon sokszor úgy történik, hogy ezeken a kerekasztal-beszélgetéseken olyan emberek vesznek részt, akik a változást, a jövőt szeretnék elfogadtatni közösségükben. És nem igazán tudunk hatni a törvényhozókra. Csak azt említeném meg, hogy a mostani megyei tanácselnök volt az, aki a parlamentben egy olyan beszédet tartott az orvosi magyar fakultásának létrehozásáról, amely részben hozzájárult ahhoz, hogy az Ungureanu-kormány megbukjon. Szerettem volna itt látni Salat Leventével dialógusban, és próbálta volna meggyőzni Salat Leventét, hogy miért kell Románia kivétel legyen. Miért nem követhetjük mi is a modern világ gondolkodását? Ezek az emberek vigyáznak arra, hogy ne kerüljenek ilyen helyzetbe, és általában nagyon foglaltak, amikor ilyen rendezvényre kerül sor.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Kultúrák találkozása az UNOSZ- világtalálkozón
Örömmel olvastam a Népújságban az UNOSZ-ról szóló beszámolót Közösség, egymásra figyelés, a hit megélése címmel. A világtalálkozó Kultúrák találkozása című művészi műsoráról szeretnék részletesebben szólni. Igazat adok az újságírónak, Bodolai Gyöngyinek, amikor azt írja, hogy a műsor szép és színvonalas volt. Valóban. Nagyon rég, sőt az is lehet, hogy soha nem voltam olyan előadáson, ahol ennyiféle, Erdélyben élő, Erdélyre jellemző nemzet képviseltette magát. Gyermekkoromban sok előadásban szerepeltettek magyarokat és szászokat szemszúrásból. A kommunista hatalom így akarta ország-világ elé tárni demokráciáját, miközben sokszor alantas eszközökkel uszította ellenünk a többséget. Emlékezzenek vissza, milyen nagy öröm volt egy-egy kevés magyar táncot, egy-két magyar éneket meghallgatni. A szászoknak általában kevesebb idő jutott a műsorból.
Ezúttal nem demonstratív demokrácia, nem mondvacsinált egyenlőségesdi vezérelte a műsort összeállítókat, hanem Erdély nemzetiségi gazdagságát, színességét kívánták bemutatni. Nemcsak azokat a nemzeteket képviseltették valamilyen műsorszámmal, amelyek ma számottevőek, hanem azokat is, amelyek valaha azok voltak. Így örményül előadott örmény népdalok, és jiddisül, németül, magyarul és románul előadott zsidó dallamok is műsorra kerültek. Az örmény dallamokat Aszalos Enikő szólaltatta meg, Szőnyi Márta zongorakíséretével, tiszta, csengő hangon, nagy érzékenységgel, a zsidó dallamokat ifj. Nagy László színészhallgató, aki nagyszerű válogatásával, temperamentumos előadásmódjával magával ragadta a közönséget. Egyébként ifj. Nagy László mint angol nyelvű műsorvezető is kitűnően megállta a helyét. A magyar nyelven konferáló Ritziu Ilka Krisztinával elegáns, szép párost alkottak, kedvesen, érthetően vezették a műsort.
A zsidókat és örményeket, e két nemzeti színfoltját Erdélynek a politika visszásságai, a történelem malmai felőrölték, de hatásuk Erdély kultúrájára tagadhatatlan, és máig hat. Ugyanilyen fájdalommal, és elvesztésük miatt érzett keserűséggel kell sajnos beszélnünk a szászokról is, akiktől annyit tanultunk, és akiket olyan könnyedén kiárusított a Ceausescu-rezsim. Szívet melengető érzés volt látni két rövidebb táncukat a Pop Helmine tanárnő irányította Alexandru Papiu Ilarian líceum diákjainak az előadásában. Az erdélyi románok táncai, amint azt a konferálás is kiemelte, merőben különböznek a Kárpátokon túli románok táncaitól. Gyönyörű legényesek és páros táncok jellemzik az idevalósi románok táncait, sokszor szász vagy magyar elemek is felfedezhetők bennük. A Felső-Maros menti táncokat Bologa Nicolae vezetésével tanulta meg a Mureselul együttes. Szászcsávási cigány táncok is színpadra kerültek, a maguk pörgős, pattogós ritmusával, gyors tempójával, a Napsugár előadásában.
Az erdélyi magyarokat pedig a Fagyöngy citerazenekar, virágénekek és sóvidéki székely táncok képviselték a közönség lelkes tapsa közepette. A citera fából készült magyar népi húros hangszer, amit pengetéssel szólaltatnak meg. Nagyszerű dolog, hogy újraéledt ennek az érdekes, kezdetben csak mint ritmust adó hangszernek a használata és a Bőr-Hunyadi Gyula által vezetett Fagyöngy zenekar a magyar népdalkincs szép darabjait szólaltatta meg. Megható és élményt adó pillanat volt a Kilyén Ilka–Ritziu Ilka Krisztina anya- lánya páros, a hangszeres kíséret nélkül tisztán megszólaló, tercelve előadott virágénekcsokor. Végül a Napsugár együttes előadásában pálpataki (Sóvidék) táncokat láthattunk. A Napsugárt Füzesi Albert irányítja, sokszor megcsodálhattuk már eddig is őket. Most a Cinige népi zenekar húzta a talpalávalót. Sinkó András tehetséges diákzenekara és a Napsugár, meg a többi fiatal jelenléte a reményteljes jövőt vetítette elénk.
Büszkeséggel töltött el, hogy Erdélyben, ebben a színes, gazdag kultúrájú régióban magyarok, unitáriusok és asszonyok, nők vagyunk, igazolván Isten teremtett világának gyönyörűségét.
Kiss Julianna
Népújság (Marosvásárhely)

Csíky Boldizsár – 75
Az Erkel Ferenc-díjas marosvásárhelyi zeneszerző a napokban töltötte 75. életévét. A város művészeti és közéletének kiemelkedő személyiségét nagyon sokan köszöntötték születésnapja alkalmából. A helyi filharmónia, amelynek a 90-es években igazgatója, majd hosszabb ideig zenei tanácsosa volt, október 5-i ünnepi koncertjén tette emlékezetessé az eseményt úgy is, hogy ősbemutatóként tűzte műsorára Csíky Boldizsár Erdélyi rapszódia című szerzeményét. Olvasóink jókívánságait továbbítva, elsősorban erről az új műről kérdezgettük az ünnepeltet.
– Régóta érlelődött benned ez a kompozíció, vagy hirtelen elhatározás szülte ezt a nagylélegzetű alkotást?
– Az Erdélyi rapszódiát a filharmónia felkérésére írtam. Vasile Cazan kolléga mintegy fél éve kért tőlem egy új darabot erre az eseményre. Aztán, ahogy lenni szokott, az ember halogatja. Júniusban nekifogtam, nem nagyon ment, majd a nagy meleg miatt esett nehezemre, aztán mindegyre jött valami, ami jó indok volt az újabb halogatásra. Végül mégis észbe kaptam, augusztus elsején leültem, és egy hónap alatt elkészültem vele. Kemény munka volt, mert már nem volt időm vázlatozni, egyenesen partitúrába kellett írni.
– Nagyzenekarra…
– Igen, aztán az izgat, hogy valamit leírsz, és megtörténhet, hogy az illető klarinétos vagy bőgős mosolyog rajta, mert esetleg nem lehet úgy lejátszani.
– Beszéljünk kissé részletesebben a műről. Kezdjük a címmel, műfajjal. A magyar zeneirodalomban született még Erdélyi rapszódia?
– Lehetnek még ilyen művek, de nem tudom. A barátaimtól, kollégáimtól kitelik, hogy ilyen darabokat írjanak. Orbán Gyuri vagy Selmeczi például írhatott ilyesmit, de nincs más hasonló szerzeményről tudomásom. Az elnevezés műfaji motivációt is jelez. A kötött formák engem egy kicsit inspirálnak is. Ha megvan az, hogy formailag most ez meg ez kell következzék, a gondolatritmus kérdése nem tevődik fel olyan élesen. Egyébként akár kötött, akár nem, a zenei ideák egymásutánja teljesen egyedi, a stiláris sajátosságokon, a konkrét kifejezőeszközökön kívül erről ismerhetsz rá a szerzőre, mondjuk Mozartra vagy Händelre, hogy csak egypárat említsek a legnagyobbak közül. Rapszódiának különben sokféle darabot neveznek. Brahms például rapszódiának tekint nagyon kötött formájú műveket. Liszt olyan darabokat nevez rapszódiának, amelyekben megpróbál összefűzni és logikus sorrendbe állítani különféle, általa népinek tudott dallamokat. Rahmanyinov egy Paganini-témára írt egytételes versenyművére mondja, hogy rapszódia. Ami azt jelenti, hogy egy kicsit szabadabban kezeli a zenei anyagot, nem ragaszkodik annyira a műfaji előírásokhoz. Végső soron a tartalom és a forma kölcsönösen befolyásolja egymást.
– Kissé elméleti problémákba kezdünk mélyedni. Közelítsünk másképp a művedhez. Én, ha azt hallom, hogy rapszódia, mindenekelőtt hangulatra, érzelmekre gondolok. Nyilván a hangulat is lehet többféle, elégikus például, vagy romantikusan felfokozott. A mai kor, amiben élünk, különös, elidegenedett világ. A rapszódia nem korábbi korsza-kok műfaja?
– Lehet, hogy így van, bár ez a dolog sem feltétlenül korhoz kötött. Akkor, amikor a nagy klasszikusok vagy a nagy barokk szerzők komponáltak, mindenki azt vette ki a zenei eszköztárból, amit akart. Mindenki tudta, hogy milyen egy hármashangzat vagy milyen egy moduláció. Ezek a fogalmak mindenkinek közösen álltak rendelkezésére. Neefe, Beethoven tanára is pontosan úgy tudta mindezt, mint Beethoven. Mindannyian ugyanabból az anyagból, eszköztárból dolgozhattak, csak egyik így, másik meg úgy. Ez a gyakorlat azonban a XX. század elejétől, közepétől megszűnt. A kor behatárolásában azért van ez a bizonytalanság, mert volt akinél (például Rahmanyinovnál) nem szűnt meg soha. De mellette ott dübörgött Sztravinszkij, Bartók, Hindemith, az egész nagy generáció, és minden szerzőnek ki kellett alakítania a saját eszköztárát ahhoz, hogy egyéni hangot tudjon megütni. Ez külön nehézség, és nagyon nagy feladat. Nekem ’68-ban mutatták be az első nagyobb kompozíciómat, amit a kritika érdemesnek tartott arra, hogy foglalkozzon vele, és ezelőtt mintegy tizenöt évvel éreztem úgy, hogy van valamilyen stílusom, amiről rám lehet ismerni. Ez egy koncert során történt meg. Itt volt a Magyar Rádió kórusa Strausz Kálmán vezetésével, a Vártemplomban léptek fel, és kértek tőlem két darabot. Szokatlan módon Zrínyi Miklós szövegére írtam egyet. Az idő és hírnév nagyszerű vers. A másik egy Balassi Bálint-ének volt, A fülemüle. Amikor írtam, akkor is éreztem, hogy az eszközök jönnek, nem kell kínlódnom azzal, hogy megfogalmazzak egy harmóniát vagy egy ellenpontos szerkezetet. Amikor pedig hallgattam azt a vásárhelyi bemutatót, akkor éreztem, hogy valami történt. Azóta elég hosszú idő telt el. A nagy zsenik, akik közül már említettem néhányat, azonnal rátalálnak a saját hangjukra, a kisebb szerzők nehezebben szülik azt meg.
– A saját hang a szerző fontos erénye. De még vannak dolgok, amik sokat jelenthetnek számára. Az új művednek már a címében is jelezted az erdélyi jelleget. Ez is olyan sajátosság, amihez ragaszkodsz.
– Bartók nagyszerűen megfogalmazta, hogy létezik egy zenei anyanyelv, amely beleivódik a zeneszerzőbe, és azon a nyelven komponál. Ez nem vitézkötéses, bokacsattogtató, mindenáron magyar motívumokkal teletűzdelt valami. A műnek a szellemében kell hordoznia létrehozója magyarságát. Semmiféle utalás nincs arra, hogy a nagy Bartók-kompozíciók népdalidézeteket tartalmaznának, és mégis benne van azoknak a szelleme. Ha nagyon össze tudsz fonódni a saját zenei anyanyelveddel, a népdalkultúrával, az általa felkínált gazdagsággal, utána bármely műfajban úgy tudsz írni műzenét, hogy a háttérben ott van a népdalkincs is, és érezni lehet rajta, hogy az magyar zene. Ha ezt demonstratív módon, szájbarágósan csinálod, zenei demagógia lesz belőle, amivel nem sokra mész. A huszadik század elején még nem volt ezzel baj, hiszen akkor született az új irányulás, az eredeti népi dallamok felé fordulás, viszont a legnagyobb magyar zeneszerzők eljutottak egy olyan szintig, ahogy Bartók mondja, a harmadik fokozatig, amelyen már nincs erre szükség, az említett szellemet direkt utalások nélkül is sugározza a kompozíció. Nekem kevés olyan darabom van, amiben ez a szellem nincs meg, amikor hiányzik, az szándékos dolog. Ilyen például a Hölderlin- dalciklus.
– Egyetlen kérdés még az Erdélyi rapszódiáról: a vásárhelyi ősbemutatón úgy szólalt meg, ahogy írásakor önmagadban elképzelted?
– Én csak a magam receptjét tudom ezzel kapcsolatosan mondani, nem tudom, más hogy van ezzel. Elég nehezen írom a darabokat, nem olyan virtuóz gyorsasággal, mint pédául Orbán György, volt tanítványom, aki roppant mennyiségű jó művet ír. A szerzemény megszólaltatását illetően három változatot ismerek, előrebocsátva, hogy a szerző ideális dolgokat hall, amikor a darabját írja. Tizennyolc első hegedű, tíz cselló hangja csendül meg benne, a legfinomabb pianissimo meg hasonló különlegességek keringenek az agyában. A fantáziájában minden a legnagyszerűbb. A valóságban az egyik eset az, amikor rosszul értelmezik és rosszul játsszák le a művet, és akkor nagyon kínos érzésed van, szégyelled magad a közönség és önmagad előtt is. Másik változat: olyan nagyszerűen adják elő, hogy az az érzésed, az előadás jobb, mint a mű. Ez is előfordult velem. A harmadik eset az, amikor rájössz arra, hogy valamit rosszul írtál le, nem úgy szólalt meg, hogy elképzelted. Félrevezetted magad a papíron vagy a fantáziádban. Az elhangzó hangkombináció nem olyan, amilyenre számítottál. Ez még rosszab, mert nem tudod visszaigazolni önmagadnak, hogy jó, amit leírtál. Ilyen is volt a gyakorlatomban. Itt most Costin karmester nagyon megtanulta a partitúrát, presztízskérdést csinált abból, hogy nagyon jól ismerje. Bizonyos technikai részletecskéket jobban is le lehetett volna írni, három-négy helyen éreztem úgy, hogy kisebb problémák adódtak. Ha nem egy hónap alatt írom meg, hanem ésszerűbben álltam volna hozzá, és több időt hagyok magamnak, akkor lehet, hogy ezeket észreveszem. Viszont mondhatom, hogy ami le volt írva, azt nagyon jól megcsinálták. Nem volt olyan, hogy valaki elrontotta vagy közömbösen játszta volna. Pláne a karmesterről csak dicsérő szavakat tudok mondani.
– Lezajlott az ősbemutató. Most lazítás, pihenés következik? Vagy újabb feladatok várnak? Látom, kéznél van a három Hölderlin-lied partitúrája.
– Ez egy régebbi mű. Viszont egy nagyobb darab megírása után, ilyen felfokozott állapotban az embernek könnyebben jönnek a gondolatai. Így aztán megint írok valamit, pedig nem is kérte senki. Persze kisebb formációra, nem ilyen nagy zenekarra, mint a rapszódia esetében. Így volt akkor is, amikor a székesfehérvári zenekar mutatta be egyik művemet, a Concertatiót. Azt a 70. születésnapomra írtam, és az az Ilarion Ionescu-Galati karmester vezényelte, aki szintén 75 éves, és ezen a héten dirigálta a marosvásárhelyi szimfonikusok koncertjét. Utána rögtön, bár senki nem kérte, megírtam a Gulágot.
– Szóval arra is jók az ilyen kerek évfordulók, hogy az alkotóember meglepje magát valamilyen fontos új művel. Sokan hüledeztek, amikor azt hallották, hogy a 75. életévedet töltöd. Te magad érzed ezt a kort?
– Ha azt kérdezed, hogy fáj-e a derekam, akkor azt mondom, igen. Ha az jut eszembe, hogy régebb, boldogult ifjúkoromban elmentem egy hegyi halászatra, és csak úgy szökdöstem a sziklákon, most meg alig tudom felvonszolni magam az Ilva felső folyásánál levő sziklákig, akkor szintén azt kell mondanom, hogy érzem az idő múlását. És van még valami. Annak idején nem telt ilyen gyorsan az idő, mint manapság. Most, amikor igazán nem kéne, rettenetes gyorsan telik. A ’89-es fordulat óta, mióta annyi mindent átéltünk, és annyi minden történt velünk, villámgyorsan elrepültek az évek. Lehet, hogy azért, mert azóta aktívabb életet tudtunk élni.
– És azóta úgy is intézted, hogy mindig sok dolgod legyen. Számos területen igyekszel tenni valamit. A zeneszerzés mellett ott van az egyetemi oktatás, a Kemény Zsigmond Társaság irányítása, a Bernády Alapítvány kuratóriumi megbízatásai, a Pro Európa Liga, és még sorolhatnék néhány egész embert igénylő elfoglaltságot.
– Amikor annak idején kértem a nyugdíjaztatásomat a filharmóniától, azt hittem, hogy időmilliomos leszek. Vacakolok a kertben, írok, amikor és amihez kedvem van. Egy frászt! Folyton adódik valami. Talán ez az állandó aktivitás gyorsította fel az életem. De az is lehet, hogy ez egyszerűen egy biológiai folyamat, tőlünk függetlenül megváltozik az időérzékelésünk.
– Mikor lesz a következő zeneszerzői jelentkezésed? Nem véletlen, hogy előttünk vannak a Hölderlin-dalaid.
– Jó három évtizede születtek. Novemberben Budapesten a Művészetek Palotájában városunk szülötte, az egyre jobb teljesítményt nyújtó Borsos Edith fogja énekelni. A mű bemutatója nagyon rég volt, Pászthy Júlia vállalta az elődását és az akkori kamarazenekar, aminek én annak idején a Camerata Transsilvanica nevet adtam. Az "elvtársak" rettenetesen fel voltak háborodva emiatt, és rögtön törölték is az elnevezést. Na, ezt adja elő Edith. Nehéz falat ez egy szoprán énekesnőnek, a Kolozsvári Magyar Opera zenekara fogja kísérni a Müpában.
– És az újonnan született mű, amit említettél?
– Úgy néz ki, hogy egy vonósnégyes kompozíció lesz. Benne vagyok a svungban, de amíg nincs kész, nem szeretnék többet mondani róla. Ez olyan halászbabona-féle jó szokás.
– Azt kívánom, hogy ez a lendület minél tovább tartson, és minél tovább érezd, hogy sok időre van szükséged, hiszen rengeteg a mondanivalód.
– Remélem, hogy futja majd még bőven a fantáziából is.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Kisebbség és politika Kolozsváron
A politikai váltógazdaság áldozatai is lehetnek a kisebbségvédelmi rendszerek – többek közt ezeknek az esetlegességére világított rá a hétvégén Kolozsváron Kisebbségi képviselet és kisebbségi nyelvi jogok címmel megszervezett konferencia.
Arra is fény derült, hogy még mindig nem tekintik a különböző többségi elitek a demokratikus minimumnak egy jól működő kisebbségvédelmi rendszer megalkotását – értékelt kérdésünkre Horváth István, az eseményt társszervező Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója.
Hozzáfűzte: a létező kisebbségvédelmi rendszerek nagyon esetlegesek, konjunktúrafüggőek, ritkán fordul elő, hogy a politikai elitek konszenzussal döntenének. Kifejtette: a konferencia egyik legfontosabb hozadéka az volt, hogy kiderült, hányféleképpen alkalmazzák Európa-szerte azokat a nyelvi jogokat, amelyek a közös uniós szabályozás miatt formálisan nagyon egységesnek tűnnek. „Megismertük az utóbbi években történt változásokat: számos olyan országban, amely eddig kisebbségbarát politikát folytatott, az uniós csatlakozás után változtatott, más országokban újabb jogintézményeket próbálnak bevezetni a kisebbségek jobb képviseletére. A kisebbségpolitika nem állt meg az európai integrációval, hanem folyamatosan alakul, nem mindig a legjobb irányba, ezekről a változásokról elég részletes, megalapozott képet kaphattunk” – részletezte Horváth István.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemnek otthont adó Bocskai-ház Óváry Termében a konferencia szombati napján az európai nemzeti kisebbségek parlamenti képviselete került terítékre. Carlos Flores Jubeiras, a Valenciai Egyetem tanára Választási rendszerek és nemzeti kisebbségek Közép- és Kelet Európában című előadásában elhangzott: a térség országainak magatartása a kommunista rezsimek bukása után teljesen eltérő volt.
Az olyan országokban, mint például Albánia, Bulgária, egyszerűen nem engedték, hogy etnikai alapon szerveződő pártokat be lehessen jegyezni, míg Lettország szigorú állampolgársági törvényével zárta ki a döntéshozatalból az orosz kisebbséget. Más országokban a választási küszöböt emelték akkorára, hogy ne tudjanak bejutni a törvényhozásba a kisebbségi szervezetek. A spanyol professzor a pozitív példák közt a 2012-es magyar választási törvényt említette, amely szavazatszámtól függetlenül lehetővé teszi a kisebbségek Országgyűlési képviseletét.
Lupşa Marius Matichescu, a temesvári egyetem tanára arról tartott előadást, hogyan próbáltak meg a román pártok úgy magyar szavazatokra szert tenni, hogy magyar jelölteket indítottak a masszívan magyarlakta területeken, meglehetősen kevés sikerrel. Elsősorban a PNL próbálkozott ilyesmivel. Matichescu rámutatott: ez elsősorban annak köszönhető, hogy a liberálisok szavazóbázisa a legtoleránsabb a magyarokkal szemben, őket a demokrata párt (PDL) követi, míg a szocialista (PSD) és Nagy-Románia Párt szavazói a legkevésbé bíznak a magyarokban a felmérések szerint.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Frigyre lépni a szülőfölddel – Ides hazának szerelme. Sorsom hazámnak sorsa
Gróf Teleki Pál ülőalakos bronzszobrának balatonboglári avatásához annyi színt és derűt szállítottak a lengyelek, amennyi éppen elegendő volt ahhoz, hogy a súlyos lelki válságot megjelenítő szoborember ezer arcráncba összeszaladó vívódásának komorságát a tisztesség és becsület fényébe emeljék.
Az üde színt és hangulatot, a fiatalos derűt a Skomielna Czarna-ból, egy Krakkótól félszáz kilométerre fekvő apró hegyi településről Boglárra érkezett 50 tagú diák-fúvós zenekar tagjai, tanáraik és papjaik hozták. Részvételüket Kovács István költő, műfordító, az utóbbi időkig krakkói magyar főkonzul járta ki.
A lengyel ifjak erre az alkalomra repertoárjukba iktatták a magyar himnuszt is, mintegy engesztelésként azért a kisebb etikai incidensért, ami lengyelhonban a magyarokkal megesett: az egyik kisváros stadionjában a labdarúgó mérkőzés előtt a felnőttek zenekara „elfelejtette” eljátszani a magyar himnuszt. Mivel meg sem tanulták. És most Bogláron a lengyel becsületet is helyreállítandó nem csak a magyar himnuszt, hanem sokak által az első himnuszunknak tartott Mária-éneket is hallhattuk a gimnázium fúvós zenekarának előadásában. És, természetesen a lengyel állami himnuszt, és a himnikus hangulatú egyházi énekeket is.
A goral hegyi nép kötődése Balatonboglárhoz árnyaltabb annál, mint amit eddig mondtunk. A fúvós zenekart egy delegáció élén elkísérte ugyanis a gimnázium igazgatója, akinek az édesapja a lengyel hadsereg őrnagyaként a második világháború időszakában magyarországi közvetítéssel jutott ki Angliába. A lengyelek mostani jelenlétükkel hálájukat akarják leróni és köszönetüket kifejezni azért a magyar oltalomért és vendégszeretetért, amelyben országukat a nagy megpróbáltatásainak idején részesítették. Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester mondja, hogy Teleki Pál 1939-ben személyesen is járt a balatonparti településen, Varga Bélát, a falu akkori plébánosát kereste, és azt mondta: „Te bátor ember vagy, fogadd be a lengyeleket. Korra, nemre, hitvallásra, nemzetiségre való tekintet nélkül.” Ez a magyar-lengyel kapcsolatok alaptörténete. Varga Béla Országgyűlési képviselő és társai eleget tettek a miniszterelnöki kérésnek, befogadták nem csak őket, hanem a szolyvai tiszti táborban lévő franciákat is. „1944-ig, amíg a nácik le nem rohantak bennünket, ez így működött” – mondja dr. Kovács polgármester. „Ezen kívül működött Bogláron az egész időszakban egy lengyel gimnázium is. A kontinentális Európában akkor ez volt az egyetlen lengyel tannyelvű gimnázium. Állítólag Angliában volt még egy.”
Végigpásztázzuk a Teleki szobor Boglárra telepítésének történetét is. Az ötletet a balatonboglári Lengyel-Magyar Baráti Egyesület elnöke, Szőllősi Ferenc plébános fogalmazta meg. A boglári öreg cserkész, miután egyeztetett a budapesti Teleki Emlékbizottsággal, levéllel kereste fel a polgármestert. Arra kérte a város képviselő testületét, hogy fogadják be a Budapestről a hatóságok által előbb engedélyezett, majd kitiltott Teleki Pál szobrot. Ezzel a boglári események felpörögtek, a képviselő testület március 15-i rendkívüli ülésén 13 igen és egy ellenszavazattal a szobor befogadása mellett döntött. Majdnem egyöntetűen, pártállásra való tekintet nélkül. Ennek a gesztusnak nem csak helyi értéke van.
Kérdezem Szőllősi Ferenc plébános urat, hogy még milyen lengyel emlékeket őriznek Bogláron, mennyire ép még a háború idején kialakult kapcsolatok gyökérzete? Egyrészt élnek még a régi emlékezők. A temetőben lengyel sírokat is gondoznak. A templomban márványtábla emlékeztet a lengyelek boglári jelenlétére. A település lengyel kapcsolatai csupán a Rákosi-korszakban váltak tetszhalottá, de a mélyben akkor is éltek.
A város polgármestere szerint mintegy ötszáz lengyel család tartózkodott hosszabb időn át Balatonbogláron. Az átutazók, a Franciaország és Anglia felé távozók számát csak becsülni lehet.
A mostani lengyel vendégek között jelen vannak azok a 80 év körüli idős hölgyek és urak, akik egykor a boglári lengyel gimnázium tanulói voltak. Számukra gyerekkorukat és ifjúsági éveiket idéző ez a szoborállító ünnepség. Valósággal beleszépülnek az emlékekbe. Ezt viselkedésükön, arckifejezésükre kivetülő lelkiállapotukon lehet érzékelni. Ez az az állapot, amikor a lengyel honi goránok fiataljai, a magyar cserkészek, az egykori balatonboglári lengyel diákok, a helyi lakosság egésze, és a Teleki-ügyet felvállaló választott vagy kinevezett hivatalviselők együvé tartozóknak érzik magukat. Az ünnep felemelő pillanataiban meg is feledkeznek a történelmi tényeket egyoldalúan eltorzító, a magyarságot megalázó, és ennek múltját a valójából kiforgató politikai botránysorozatról, amelyre a budapesti sajtóban és a hivatalok bizonyos szintjein került sor a szoborállítás miatt.
Már az ünnepi ceremónia közben belelapozok a Polonia Wegierska lengyel-magyar nyelvű folyóirat friss számába. A magyarországi lengyelek havi lapja a belső címoldalon nyílt levelet közöl a Magyar Köztársaság hatóságaihoz és a magyar társadalomhoz.
„Különféle hírek érkeznek Lengyelországba Teleki Pál néhai magyar miniszterelnöknek a magyar történelemben játszott szerepével kapcsolatban kibontakozott széles körű vitáról. Nem csodálkozunk ezen. Ellenben erősen felháborított bennünket az, hogy Budapest Fővárosi Közgyűlése visszavonta gróf Teleki Pál emlékművének budapesti felállítására kiadott engedélyt. Ezért a volt lengyel katonai internáltak és polgári menekültek, a magyar iskolák és felsőfokú tanintézetek egykori lengyel tanulói és hallgatói nevében, akik a II. világháború idején öt évig Magyarországon éltek, továbbá a lengyelországi lengyel-magyar baráti társaságok sokezres serege nevében kötelességünknek érezzük, hogy nyilvánosan megszólaljunk.
Számunkra, lengyelek számára Teleki Pál olyan személyiség, akinek nagyon sokat köszönhetünk. 1929-ben, mint a magyar kormány feje a hitleri Németország hatalmának ismeretében egyáltalán nem lett volna kötelessége Lengyelországra gondolni. Hiszen annyim más állam tehetetlenül nézte a lengyel tragédiát. Teleki miniszterelnöknek mégis volt bátorsága, hogy kiálljon védelmünkben, és megadjon minden segítséget. Most mi állunk ki az ő védelmében.”
Az Iga Sikora-Zeisky lengyel és Józsa Péter magyar újságírók szerkesztésében megjelenő lapban közölt Nyílt levél lélekbe markolóan ecseteli, hogy a hitleri terrortól meggyötört egész akkori Lengyelország miként tekintett Magyarországra, mint szigetre a német nagyhatalom tengerében, a nyugalom és barátság szigetére, ahol menedékre és biztonságra találtak, és ahol lengyel nemzeti értékeiket megbecsülés övezte. Ennek a történelmi momentumnak a felidézése során kiemelik: „Szeretnénk arra is emlékeztetni, hogy Teleki miniszterelnök kormánya teremtette meg a feltételeket sok ezer zsidó származású lengyel menekült magyarországi túlélése számára.”
Hogy fér ez össze azzal – egyébként teljesen történelmietlen – „feltételezéssel”, hogy Teleki miniszterelnök szerepet játszott volna, illetve előkészítette volna a zsidó holokausztot, miközben tízezernél több lengyel állampolgárságú zsidót ment meg a biztos haláltól?
Balatonboglár egykoron a lengyelek, most az őket mentő Teleki Pál tudós és magyar államférfi menedékhelyévé vált. Ez a látszat, mert Teleki Pál budapesti száműzetése pillanataiban lelt olyanok tudatában és lelkében is otthonra, akik eddig keveset, vagy semmit sem tudtak róla. Bizonyság rá a mostani balatonboglári ünnepi gyülekezet is, mert az itt lévők között a helybélieken kívül ott láthattuk az európai kontinens reprezentáns magyar személyiségeit és közembereit, a Nyugat-Európában élő Teleki-rokonokat, magyarhoni Országgyűlési képviselőket, hivatalviselőket, a cserkészeket, alapítványok és egyesületek tagjait. Az ünnepségen még háromszéki cserkészekkel is találkoztam.
Dr. Kovács Miklós balatonboglári polgármester nagy nyomatékkal emelte mondandója csattanójává azt a gondolatot, hogy gróf Teleki Pál bronzszobra Balatonbogláron örökös otthonra talált, és ha bárki más Teleki Pál emlékműállítás szükségét érzi, erre a műalkotásra ne számítson. Alkottassanak új Teleki-szobrot, vagy állíttassák fel ennek a mását. Az eredeti a helyi tanács képviselő testületének döntése és a Teleki Emlékbizottság ünnepélyesen aláírt adománylevele szerint az övék.
Csicsery Rónay István, a Teleki Emlékbizottság elnöke mondta ünnepi beszédében, hogy a Balatonbogláron elhelyezett Rieger Tibor-alkotást a Teleki Pál szobrok sora követi majd.
Akiknek pedig máig sem volt alkalmuk és érkezésük, hogy megismerkedjenek azokkal a történelmi tényekkel, hogy ki volt gróf Teleki Pál, olvassanak bele azokba az ünnepi beszédekbe és üzenetekbe, amelyeket lengyel személyiségek mondtak el Balatonbogláron, illetve Varsóból vagy Londonból postáztak. Egy tűz mellett azt is megtudhatják, hogy lengyel értelmiség és a köztudat milyennek véli a magyarságot. Ez nagyon fontos, mert a becsület és tisztesség morális értékeit felsorakoztatva olyan mércével mérnek bennünket, amelynek újabb és újabb kiérdemlése felé lesz alkalmunk még a mostaninál is bátrabb lépéseket tenni.
Bakos István, a Teleki Emlékbizottság titkára a szoborállítás gáncsoskodásait temetve mondta, mikor a nyolctonnás süttői márványtalapzatra rácsodálkoztunk, hogy ennek a kőtömbnek az elhelyezésével az ő szívéről is ekkora kő esett le.
A miénkről is. Mert folyamatosan szégyelltük magunkat mi is, akik feje fölött a magyar alkotmány nem fedél, hanem, jobbik esetben is, egyelőre ennek eresze alá – erdélyiesen a csepegés alá –férhetünk be. Van egyéb is, ami miatt szégyenkeznünk kellet – illetve kell. Egy szűk kör, egy fővárosi kis csoport Teleki Pál elleni randalírozása és szánalmas hadakozása közben mi is hallgattunk. Az erdélyi írott és elektronikus sajtóban alig van nyoma annak, hogy az erdélyi ember tisztességét, becsületességét és emberi tartását szimbolikusan is megjelenítő és történelmileg hitelesítő személyiség ellen nemtelen támadás indult. Megfeledkeztünk Erdély múlt századi történelmének tanulságairól, Erdély egy részének rövid ideig, de hatását tekintve máig is érzékelhető nemzeti, gazdasági, szociális és kulturális felemelkedéséről, amelyben Teleki Pálnak nem csak származása, építő munkássága játszott szerepet, hanem az ő irányítása alatt elkészített „térképpel írott történelem” is. (Rónay András)
Eddig vigasztalhattuk magunkat azzal, hogy lengyel nemzet akkor is létezett, amikor fővárosában mások voltak hangadók. A franciák is, a lengyelek is telepítettek árnyékkormányokat más országba. Más országok nyújtottak számukra menedéket, akárcsak Boglár, a Balaton partján a lengyelnek egykoron –Teleki szellemiségének most. A kitoloncolt szellemiség minden esetben újra visszahódította a fővárosokat. Ez történelmi evidencia.
Balatonbogláron a sajtóértekezleten kérdeztem meg, hogy mikor lesz Budapesten Teleki-szobor, amikor egyesek, ott, képletesen, éppen a Wass Albert szobrát döntögetik. Nem azt kérdeztem, hogy lesz-e szobor. Hanem azt, hogy mikor lesz. Mert ez csak idő kérdése.
2004. április 9.
Sylvester Lajos
Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből
Erdély.ma

Kelemen Hunor: fontos, hogy az MPP megőrizte önállóságát
Az RMDSZ a Magyar Polgári Párt (MPP) Országos Tanácsa szombati döntései közül azt tartja a legfontosabbnak, hogy az MPP megőrizte szervezeti önállóságát – jelentette ki hétfői sajtótájékoztatóján Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke.
Kelemen Hunor üdvözölte Biró Zsolt megválasztását az MPP élére. Megemlítette: nemzeti válogatottat ma csakis az RMDSZ égisze, logója alatt lehet létrehozni, hiszen választási szövetségek bejegyzését már nem teszi lehetővé a törvény. Hozzátette: „aki most gondolkozik azon, hogy nemzeti válogatottat hozzon létre, az nyilván nem erre a mérkőzésre, hanem a 2016-osra készül”.
Kelemen Hunor azt is elmondta, az elmúlt hét elején hosszú megbeszélést folytatott Szász Jenővel, az MPP leköszönő elnökével, és ez alapján úgy látja, hogy a választások után lehetőség nyílik a két párt közötti párbeszédre, és több kérdésben együttműködhetnek.
Az RMDSZ elnöke nyomatékosította, nem látja annak az esélyét, hogy más magyar pártok is bejussanak a parlamentbe. Választási indulásuk következtében viszont az RMDSZ 2-3 parlamenti helyet is elveszíthet. „Akik most ellenünk készülnek, csak azt akarják, hogy ellopjanak tőlünk pár mandátumot, de nem a maguk számára, hanem más pártok számára. De hát ilyen az élet” – fogalmazott az RMDSZ elnöke.
Krónika (Kolozsvár)

Egy Népszava-cikk ellen tiltakoznak Tőkés László gyermekei
Közös nyilatkozatban tiltakoznak a családjukat ért támadások ellen Tőkés László és Joó Edith gyermekei.
A Népszava 2012. október 13-i számában Várkonyi Tibor „Az ördög püspöke” címmel közöl recenziót Andrassew Iván "Ne vígy minket a kísértésbe" című könyvéről. Ebben a volt püspök családjával kapcsolatosan Várkonyi megállapítja: Tőkés a feleségét igazán és őszintén soha nem szerette, alárendelt asszonynak tekintette, minden tekintetben gyötörte, megalázta. Zsarnok családfőnek nevezi, akinek az a szándéka, hogy kiirtsa magzataiból az egyéniséget, kordában tartsa őket zsebpénz megvonással, fenyítéssel, ugyanakkor magához édesgesse, olcsó előnyökkel, csakhogy eltaszítsák maguktól szülőanyjuk szeretetét.
Tőkés Máté, Tőkés Ilona és Tőkés Márton közös nyilatkozatukban úgy vélik: „mivel Romániában megint felfokozott kampányhangulat uralkodik az őszi parlamenti választások miatt, valószínűsítjük, hogy politikai megrendelésre egyesek ismételten a családunk jó hírnevét próbálják besározni, illetve drága édesapánkat a családján keresztül próbálják kikezdeni." 
„Ezúton kikérjük magunknak ezt a minősíthetetlenül aljas próbálkozást, egyben teljes mértékben elhatárolódunk az Andrassew Iván-féle rosszindulatú bulváríróktól és követőiktől. Felszólítjuk őket, hogy se édesanyánkat, se minket ne használjanak fel édesapánk ellen, és kérjük, hogy ne zavarják többet a belső családi életünket.” – áll a dokumentumban.
Krónika (Kolozsvár)

Nyilatkozat: „ne használjanak fel édesapánk ellen”
Felháborodással és mély szomorúsággal olvastuk a Népszava 2012. október 13-i számában „Az ördög püspöke” című cikket. Mivel Romániában megint felfokozott kampányhangulat uralkodik az őszi parlamenti választások miatt, valószínűsítjük, hogy politikai megrendelésre egyesek ismételten a családunk jó hírnevét próbálják besározni, illetve drága édesapánkat a családján keresztül próbálják kikezdeni.
Ezúton kikérjük magunknak ezt a minősíthetetlenül aljas próbálkozást, egyben teljes mértékben elhatárolódunk az Andrassew Iván-féle rosszindulatú bulváríróktól és követőiktől. Felszólítjuk őket, hogy se édesanyánkat, se minket ne használjanak fel édesapánk ellen, és kérjük, hogy ne zavarják többet a belső családi életünket.
Nagyvárad, 2012. október 16.
Tőkés László és Joó Edith gyermekei: Tőkés Máté, Tőkés Ilona, Tőkés Márton
Erdon.ro

Kötő József képviselő illúziónak tartja a szakmai érettségit
Nem ért egyet a szakmai érettségi bevezetésével Kötő József. Az RMDSZ-es politikus volt az egyetlen képviselő, aki az oktatási szakbizottság hétfő délutáni ülésén a tanügyi törvényt módosító sürgősségi kormányrendelet ellen szavazott.
A szakmai érettségi azért került a képviselőházi szakbizottság napirendjére, mert korábban Traian Băsescu visszaküldte a parlamentnek a sürgősségi rendelet jóváhagyásáról szóló törvényt. A testület azonban nem vette figyelembe az államfő szakmai érettségi ellen szóló érveit, változatlan formában fogadta el a jogszabályt, amelyről később a plénum is szavaz.
Kötő: a lustaságot és inkompetenciát ösztönzi
Kötő József megkeresésünkre elmondta: szigorúan szakmai szempontokból szavazott a szakmai érettségi ellen, mert úgy értékelte, hogy ez a megoldás nem jelent előrelépést semmilyen szempontból.
„A szakmai érettségi előnyeként emlegetik, hogy megnyitja az ifjak előtt a munkaerőpiacot. Ez szerintem nem igaz. A vállalkozó nem azt kérdi, hogy van-e bármilyen fajta érettségid, hanem azt, hogy mit tudsz" – nyilatkozta a képviselő. Hozzátette: ez a fajta oklevél semmivel sem biztosít több tudást, és a romániai oktatás helyzetének javítását nem ezzel kellett volna kezdeni, hanem a tanügyi törvény alkalmazásával, amely a minőségi oktatást ösztönzi.
„A szakmai érettségi a lustaságot és az inkompetenciát ösztönzi, és semmiféle reális tudással nem vértezi fel az ifjakat" – magyarázta Kötő. Rámutatott: az új érettségi típus bevezetésével megnő majd az érdektelenség az országos érettségi és a továbbtanulás iránt, és még jobban leszakítja az országot az európai élvonaltól. Jelenleg a romániai lakosok 7-8 százaléka rendelkezik felsőoktatási végzettséggel, a fejlett nyugati országokon belül ez 25-30 százalék, és a 2020-as Európai Stratégia szerint már 35-40 százaléknak kellene lennie.
Kötő úgy véli: a szakmai oktatás lábra állításával lehetne leginkább azoknak a fiataloknak a helyzetén segíteni, akik inkább mesterséget tanulnának. „Olyan képzésre van szükség, ahol munkaerőpiacra orientáltan lehet szakképesítést szerezni" – magyarázta.
A politikus illúziónak nevezte a szakmai érettségit. „Ez kampányfogás. Egyszerűen arról van szó, hogy kacsingatnak azokra a tömegekre választások előtt, akik azt hiszik, hogy ezzel megoldják a helyzetüket" – fogalmazott a képviselő.
Kötő másfelől úgy véli: ha bevezetnék az emelt szintű érettségit, akkor lehetne olyan érettségiformákat találni, amelyek szakmai képesítést biztosítanak, és amelyekkel tovább is lehetne tanulni a felsőoktatásban.
„Nem az RMDSZ véleményét képviseltem"
„A szakmai érettségi bevezetése után a diákok körében nem lesz tömeges kedv ahhoz, hogy felsőfokú képesítést szerezzenek, nem lesz elég ösztönzés ahhoz, hogy felzárkóztassuk az országot az általános európai színvonalhoz, és nem járható út az, hogy nem a minőségi oktatás feltételeinek a megteremtésével, hanem álmegoldásokkal foglalkozunk" – jelentette ki.
A politikus hangsúlyozta: szakmai kötelességének érezte az új típusú érettségi ellen szavazni. Álláspontja „nem feltétlenül" tükrözi az RMDSZ-en belüli véleményt a szakmai érettségi bevezetéséről.
A PDL-s képviselők nem jelentek meg az ülésen
Az oktatási szakbizottság hétfői ülésen a demokrata liberális képviselők Marius Spînu kivételével nem voltak jelen. Spînu keményen bírálta a szakmai érettségi bevezetését. „Kampányfogás, nincs semmilyen szakmai megalapozottsága" – mondta a képviselő, majd elhagyta a termet.
Az ülésen jelen volt Ecaterina Andronecu oktatási miniszter is. A tárcavezető hangsúlyozta, hogy a minisztérium továbbra is támogatja a szakmai érettségi bevezetését, és meggyőződését fejezte ki, hogy a parlament változatlan formában újra megszavazza a törvényt.
Bodó Rozália
maszol.ro

Ész nélkül irtják az erdőket Hargita megyében
Hatalmas erdőterületek tűntek el néhány év alatt a Hargita megyei Görgényi-havasokból. A több száz hektáros tarvágásra máig nem derül fény, ha egy kutatócsoport be nem vezetett volna egy új módszert a fakitermelés monitorozására. Miután műholdfelvételeken figyelték az erdős területek alakulását, a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a Görgényi-havasokban 2003 és 2006 között 650 hektár vörösfenyőerdőt vágtak ki. Ezzel szemben az erdészeti törvény értelmében egy zónában legtöbb három hektáron engedélyezik a tarvágást.
Rossz az irány. A nem megfelelő jogszabályi környezet miatt hatalmas erdős területek tűnnek el
Az erdőirtást a Mezőgazdasági és Erdészeti Kutatóintézet (ICAS) csapata fedezte fel, a kutatók az erdők műholddal történő megfigyelését próbálják kifejleszteni. Vladimir Gancz, az intézet munkatársa a România Liberă napilapnak elmondta, az elképzelés az, hogy kifejlesszenek egy olyan módszert, amellyel az egész ország területén monitorozzák az erdőket, majd az eredményeket időszakosan nyilvánosságra hozzák egy jelenleg fejlesztés alatt álló honlapon.
A kutatók különböző időpontokban az erdős területekről készült műholdfelvételeket hasonlítottak össze. Meglátásuk szerint ezzel a módszerrel a hatóságok időben értesülhetnek, ha valahol a tulajdonos vagy esetenként más letarolta az erdőt. A NASA egyébként ingyen bocsátja a kutatók rendelkezésére a műholdjai által készített képeket. „A változások akkor is szembetűnőek, ha valaki nem szakértő: az erdős és a sziklás területek különböző színekkel jelennek meg, az összehasonlítás kézi vezérléssel is megvalósítható, rá lehet menni egy adott területre megvizsgálni a változásokat, ugyanakkor létezik egy automatikus kereső, amely azt jelzi, ha valahol nagy területen eltűnt az erdő” – magyarázta Vladimir Gancz.
Módszeres irtás
A saját számítógépes programjukat használva a Mezőgazdasági és Erdészeti Kutatóintézet munkatársai kiderítették, hogy az elmúlt 15 év során a Gyergyói Erdészeti Felügyelet alá tartozó erdőket módszeresen irtották. Az erdők tarolása következtetéseik szerint 1995-ben kezdődött a megfigyelt terület nyugati részén, majd a kitermelés folytatódott, míg 2003 és 2006 között teljesen el nem tűnt az erdő. A 2010-ben készült műholdfelvétel szerint ahol korábban fák voltak, már csak szikla maradt, és semmi jel nem utal arra, hogy az erdő regenerálódik, holott a tarvágás után kötelező lenne az újraerdősítés. „Ez pénzbe kerül, és nagy odafigyelést feltételez, sok erdőtulajdonos ezért nem törődik ezzel” – mondja Vladimir Gancz. A felvételek szerint egyébként gyakorlatilag ezer hektár erdő tűnt el a megfigyelt területen, ebből 650 hektár a 2003–2006 közötti időszakban.
Passzív hatóságok?
A kutatók hiába mutatták be az adatokat a hatóságoknak. „Mi nem mondhatjuk meg, hogy a fákat engedéllyel vagy törvénytelenül vágták ki, de három év alatt 650 hektár tarvágás gyanús, nem valószínű, hogy természeti katasztrófa történt, arról tudnánk” – mondta a kutató, aki egy szaklapban akarja publikálni az eredményeket, „ha már a hatóságokat nem érdekli az erdőirtás”.
„A környezetvédelmi minisztérium egyik államtitkárától még fenyegető telefonhívást is kaptunk, hogy minek foglalkozunk az erdőtarolásokkal” – közölte Vladimir Gancz. Az Erdő- és Vadgazdálkodási Területi Felügyelet hargitai kirendeltségét többszöri próbálkozás után sem sikerült elérnünk. Kósa Ildikó, a Hargita megyei környezetvédelmi ügynökség sajtószóvivője lapunk munkatársának ígéretet tett, viszszanézik a nyilvántartásaikból, hogy az említett időszakban hány hektár erdő kivágására adtak engedélyt, a hivatalos választ viszont csak mára tudja rendelkezésünkre bocsátani a hivatal munkatársa.
Csibi Magor: szigorú fellépés kell
„Sajnos a Hargita megyei eset semmilyen szempontból nem egyedülálló” – adott hangot elégedetlenségének a Krónika megkeresésére Csibi Magor, a Természetvédelmi Világalap (WWF) romániai szervezetének vezetője. Hozzátette: miközben az ország erdői papíron egyre nőnek, a valóságban a helyzet egészen más. Mint részletezte, a hivatalos adatok szerint jelenleg 2 százalékkal több erdőnk van, mint 20 évvel ezelőtt, holott szabad szemmel is látható, hogy ezek az adatok nagyon távol állnak a valóságtól.
A környezetvédő szerint a fő gondot immár több mint két évtizede az jelenti, hogy a hatályos törvények se nem fékezik, se nem büntetik igazából az illegális fakitermelés, és rengeteg kiskaput biztosítanak a legalitás határvonalán dolgozó cégeknek is. „A román parlament pedig ahelyett, hogy visszaszorítaná a jelenséget, és szigorítaná a jogszabályi környezetet, a plénum elé szerette volna terjeszteni az új erdőtörvényt, ami megteremtette volna az alapot az erdőkitermelések megtriplázásara, miközben Románia így is 7 százalékkal az európai átlag alatt áll az erdővel borított területek tekintetében – ecsetelte Csibi Magor. – Szerencsére a WWF a törvénytervezetet már kétszer meg tudta fordítani, és visszajuttatta a bizottságba.”
Az viszont, hogy mekkora sikerrel, a napokban derül ki. A WWF Románia vezetőjétől ugyanakkor megtudtuk, szeretnék arra is rábírni a hatóságokat, hogy használjak az EU-s szabványoknak megfelelő, több éve életbe léptetett fakövetési rendszert, a SUMAL-t. „Ha ezt a rendszert nem blokkolnák, valószínűleg a fakitermelések jelentős mértékben visszaesnének” – vallja Csibi, aki szerint mindemellett arra is szükség van, hogy a kormány is nagyobb mértékben vállaljon felelősséget a témában.
„Amíg a tetten ért tolvajok kevesebb mint 1 százalékát ítélik el, addig nem lehet senkit elriasztani. Románia kormányának fel kell vállalnia, és prioritásnak kell tekintenie a falopások elleni harcot, és az igazságügyi minisztérium támogatásával a fatolvajlást társadalom ellen irányuló bűnténynek kell nyilvánítaniuk, hogy többe nem fordulhasson elő, hogy az esetek több mint 90 százalékában nem is indul bűnvádi eljárás” – javasolja a szakember. Csibi Magor ugyanakkor leszögezte, amíg ezek a dolgok nem változnak, marad minden a régiben, és az erdőkért való harc csak papíron és a sajtóban lesz jelen.
Bálint Eszter, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

Sepsiszentgyörgyön Emlékpark után emlékmúzeum (’56-os megemlékezés)
Rendhagyó módon idén október 20-án, szombaton tartják Sepsiszentgyörgyön az 1956-os forradalom és szabadságharc megemlékezését – ennek oka, hogy a magyarországi meghívottaknak az ünnepség napjára haza kell érniük. A sepsiszentgyörgyi ünnepség immár hat esztendeje az ’56-os események félszázados évfordulóján felavatott emlékmű körül kezdődik, s bár a köréje tervezett emlékpark addig nem készül el, egyúttal annak avatását is beiktatták a programba a szervezők. Közben készül a kommunista diktatúra áldozatainak emlékháza is, ennek avatójára jövőben kerül sor.
Az október 20-ra előrehozott emlékünnepség magyarországi meghívottjai többek között a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (POFOSZ) részéről a külügyi kapcsolatokért felelős dr. Kiss Tamás, a POFOSZ-ban az ’56-os hagyományőrzők szövetségének elnöke, Szécsi István és a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese – utóbbi, valamint Kiss Tamás beszédet is mond a szombaton 18 órakor kezdődő ünnepségen, mely az ’56-os emlékműnél lezajlott beszédek, szavalatok után fáklyás felvonulással folytatódik a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított Erzsébet parkbeli kopjafához, az ottani főhajtás után pedig szintén fáklyás menettel vonulnak az emlékünnepségen résztvevők a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ahol könyvbemutató (Veress Sándor: Hét esztendő kálváriája), a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezete által meghirdetett esszépályázat díjazása és 1956-os emlékérmek, emléklapok átadása zárja az ünnepséget. 23-án, kedden csendes felvonulással folytatódik a megemlékezés, ezúttal a helybeli volt politikai foglyok a polgármesteri hivatal falán elhelyezett emléktáblánál, illetve a Csíki utcai Szalay-emléktáblánál koszorúznak. A Kónya Ádám Művelődési Ház és a Plugor Sándor Művészeti Líceum udvara most még sártenger, s bár munkások dolgoznak több helyszínen is, nyilvánvaló: szombatra leendő arcát még nem mutatja meg az ’56-os emlékpark. Török József, a VPFSZ megyei elnöke értetlenül áll a jelenség előtt, hiszen a tervek, a munkálat kiírása idejében megtörtént, eltelt a hosszú, építkezésre ugyancsak alkalmas nyár, de hát a kivitelező az anyagokat nem rendelte meg idejében, innen a csúszás – magyarázza bosszúsan.
Felderül azonban, amikor az emlékmúzeumról kérdezem. Egy alkalommal lement a Beőr-palota pincéjébe: sár, szeméttenger, ott meghúzódó hajléktalanok mindenféle maradéka, az egykori tévéstúdiótól megmaradt dobozok fogadták – ugyanakkor a nagyenyedi börtön valamelyik pincéjére emlékeztette, ehhez hasonlóban dolgoztatták elítéltetése idején. Adta hát magát az ötlet: a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát kellene ott berendezni. Mert az idő telik, az ember hamar felejt, és egyre gyakoribbak az „akkor bezzeg jobb volt” kezdetű beszélgetések. De az emberek elfelejtik, mi volt szabad, és mi nem, a börtönök tele voltak politikai foglyokkal, hogy nem fértek a cellákban, s a körülmények: a porciózott élelmiszer, másodnaponként meleg víz, fűtés csak takaréklángon, egyetlen tévéadás napi két órában, megszüntetett magyar adás, áramkikapcsolás és a legfontosabb, a politikai terror, amiről csak az nem vett tudomást, aki belesimult a rendszerbe, bólogatójánosként próbált túlélni – nos, emiatt kell a kommunista diktatúra áldozatainak emlékházát megvalósítani. Az ötletet azonmód támogatta a városvezetés, a Beőr-palota hatalmas pincéjét már átalakították, kiképezték a leendő helyiségeket: börtöncellát, szigorított cellát, vallatószobát, fekete szobát (a szigorított durvább változata: tenyérnyi hely szellőzés, fényforrás nélkül, amelybe alul még egy vödör vizet is beöntöttek, hogy bokáig vízben álljon a fogoly) és természetesen a kiállítófelületeket. Hatalmas kiterjedésű a Beőr-palota pincéje, de amikor Török József sorolni kezdi, mi mindent szeretnének ott elhelyezni, kiderül: kevés a százegynéhány négyzetméter. Az évek során felgyűlt dokumentumok a megfigyelési beszámolóktól a besúgók jelentésén át a periratokig, fényképekkel illusztrálva a kommunista hatalomátvételtől a rendszer bukásáig adna keresztmetszetet a korról, elsősorban az erdélyi magyarság többszörös meghurcoltatásaira (államosítás, kollektivizálás, ’56 stb.) fektetve a hangsúlyt. Mert a máramarosszigeti volt börtönből kialakított múzeumban gyakorlatilag ugyanez fellelhető, de ott az erdélyi magyarság szenvedéseit alig-alig láttatják. Az emlékház avatását jövő nyárra tervezik, bár a neheze még hátravan: a cellákhoz például eredeti börtönajtót, priccseket kellene keríteni (a Csíki utcai rendőrfogdát hamarosan felszámolják, talán a rendőrség megérti az emlékház fontosságát), a látványterv elkészítése is várat még magára, s minden bizonnyal akadnának még dokumentumok, melyeknek ott lenne a helyük.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kiállítás gróf Bánffy Miklós hagyatékából
Az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) gróf Bánffy Miklós művész-politikus pályájának megismerése érdekében vándorkiállítást hozott létre. Csíkszeredában a Csíki Székely Múzeum Kossuth utcai Galériájában csütörtökön 17 órától nyitnak meg. A tárlatot Szebeni Zsuzsa kurátor, az OSZMI színháztörténésze mutat be.
Losonczi gróf Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. – Budapest, 1950. június 6.) az egyik legnagyobb erdélyi földbirtokos család tagja, az egyik legsokoldalúbb közéleti erdélyi magyar személyiség volt a 19. században. Író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező, politikus és külügyminiszter. Bármerre is sodorta a sors, mindenhol megállta a helyét. „Érdekes, hogy Maga sem szeret tervezni. Én sem tettem soha. Álmodozni, elképzelni igen, de tervezni nem. Engem is a sors dobott ide-oda, diplomáciába, képviselőségbe, intendánssá tett és külügyminiszterré, anélkül, hogy valaha ilyet tervszerűen akartam volna. A fontos csak az, hogy az ember megállja a helyét ott, ahová állítják. Eredetileg festő akartam lenni és író lett belőlem” – fogalmazta meg Bánffy Miklós, a Bánffy Katalinhoz írt levelében (Kolozsvár, 1948. április. 7.). A tárlaton látható a gróf jurátus díszkardja, valamint a sepsiszentgyörgyi múzeum számára készített Csaba királyfit ábrázoló üvegablak-terve. Megtekinthető továbbá a Stróbl Alajos által Bánffyról készített bronzszobor. A kiállítás egyik színfoltját képezik a könyvillusztrátor Bánffynak az 1921-es génuai békekonferencián készített karikatúra-reprodukciói – vázolta fel a lényegesebb látnivalókat röviden a kiállítás kurátora, Szebeni Zsuzsanna. A vándorkiállítás elsődleges célja Bánffy Miklós színházhoz kötődő munkásságának bemutatása – mondta el Szebeni Zsuzsanna. Hozzátette, első ízben lesz látható Az ember tragédiája 1935-ös színrevitelének rendezőpéldánya, a kiállítás egy másik különlegessége pedig a Varázsfuvola Éj királynője jelmezének rekonstrukciója. Az utóbbi esetében megjegyezte, hogy a gróf annyira színvonalasan megtervezte ezt a jelmezt, hogy a korabeli műhelyek nem tudták teljesen a ruhakompozíció minden egyes aspektusát megvalósítani, ezért a tervek alapján készítették a rekonstrukciót. Mivel Szebeni Zsuzsanna színháztörténész, az egykori gróf ezen a területen folytatott tevékenységéről is faggattuk. Mint mondta, Bánffy Miklós kapcsolatai a színházzal koraiak, már 17 évesen megírta Egy végrendelet következményei című darabját, amelyben ő maga is szerepet vállalt egy jótékonysági est alkalmával. Mikor 1913 és 1918 között intendánssá nevezik ki, örömmel fogadja a megbízatást, akkoriban ez a funkció a Magyar Nemzeti Színház mellett a Magyar Operaház irányítását is ő látta el – hangsúlyozta a kurátor. „Az operára szeretett volna összpontosítani, ezért a színháznál Hevesi Sándort nevezi ki főrendezőnek, aki megújította a magyar színházi világot. Ezután teljes energiabevetéssel az Operaház megújításán fáradozott. Meghívta az orosz balettet, korszerűsíttette a nézőteret, díszletraktárat, díszletfestő műhelyet létesített új rendszabályzatot vezetett be, amely alapján sokkal színvonalasabban folyhatott a szakmai munka. Mozart operáit és Verdi operáit tűzte műsorra, ezek nagyon számottevő előadások voltak, melyek az európai színvonalúvá emelték a magyar operát. Ami talán ennél is fontosabb, hogy az akkor még ismeretlen Bartók Bélát meghívta és két előadásához is díszletet készített. A korabeli kritika megírta, hogy főleg a látványvilág, a díszlettervezés szempontjából vitte világszinten élvonalba a Magyar Operaházat.” Kiemelte még, hogy a Helikonon belül Bánffy Miklós szorgalmazta hogy a színházzal többet foglalkozzanak, hogy drámapályázatot írjanak ki, stb.
Szőcs Lóránt
Krónika (Kolozsvár)

Jelképek árnyékában
Aki máris pezsgőt bontott Szász Jenő fő nemzetstratégává való kinevezésének hírére, valamint a kinevezésbe kódolt pártelnöki visszalépésének valószínűségére, máris keresgélheti a messze pukkanó dugót. A vélekedések, melyek a két hazai jobboldali alakulat, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) gyors összeolvadásának lehetőségét jövendölték, leginkább arra voltak alkalmasak, hogy a polgáriak rögtön veszélyeztetve érezzék néhány éves közéleti erőfeszítéseik, civil kurázsijuk gyümölcsét. Vészhelyzetben pedig egy igencsak megosztott közösség is többnyire félreteszi sérelmeit, és összezárja sorait.
Erre a helyzetfelismerésre építve az MPP vezetői máris megtalálták a hatalomváltások idején olyannyira fontos közös nevezőt a párt tagságával.
Az identitás határozott kinyilatkoztatásának és erősítésének tényén túl azonban némi szomorúsággal kellett tudomásul vennünk, hogy nincs új a nap alatt, bármilyen irányból süssön is. A rendkívüli MPP-kongresszus határozata ugyanis épp annyira kirekesztő, mint az RMDSZ sokszor bírált meghívója, miszerint bárkit szívesen látnak, de csakis a tulipán árnyékában felsorakozva. Az MPP a fenyőt kínálja hasonló cinizmussal az EMNP-nek, arra a törékeny fölényre hivatkozva, melyet a legutóbbi önkormányzati választások alkalmával elért. A politikai alkuk természetrajzának ismeretében persze letudhatnánk a dolgot azzal is, hogy a hasonló üzengetések nem jelentenek többet megszokott csatazajnál. Csakhogy egy ideje helyzet van a romániai magyar politikában, még akkor is, ha a decemberi parlamenti választások ezt egyelőre nem teszik teljes mértékben indokolttá. A választói és választási számmisztikán túl ugyanis elkerülhetetlenül közeleg a hazai nemzetstratégia-váltás pillanata, márpedig egy paradigmaváltás óhatatlanul másfajta kommunikációt követel. A nyílmérges üzengetésekből, a gyerekes kiszorítósdiból egyre inkább elegük van az embereknek, akik képtelenek, de talán már nem is akarnak feltétlenül belátni a politikai kulisszák mögé. A bizalmi tőke újrateremtéséhez most már sokkal őszintébb – vagy legalábbis őszintének tűnő – kiállásokra van szükség, mintsem ínyencek csettintését kiváltó machiavellisztikus pengeváltásokra. Mert ha nem így történik,hamarosan senkit sem találnak maguk mögött a zászlóvivő politikai vezérek. És itt már korántsem történelmi léptékű időről van szó. Olyannyira nem, hogy azt nem csak unokáink, de mi is látni fogjuk.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Természetes szövetségesek új helyzetben
Amikor nyilvánosságra került a hír, hogy Orbán Viktor miniszterelnök felkérte Szász Jenőt egy nemzetstratégiai intézet megalapítására és vezetésére, politikai színezettől függetlenül többen úgy értékelték e fordulatot, hogy a magyar kormány ily módon próbálja kivonni Szász Jenőt az erdélyi magyar politikából. Ezzel pedig elhárítja az akadályt a két nemzeti autonomista párt, az MPP és az EMNP kiegyezése elől. Szász Jenő ugyanis pártelnöki ténykedésével ellehetetlenítette e két párt együttműködését. Szavazati jogot biztosított a meghívottaknak a 2009-es elnökválasztó küldöttgyűlésen, kizárta pártjából a törvényességhez ragaszkodókat, az erdélyi magyar érdekképviselet kormányzati szerepvállalását pozitív lehetőségként tálalta egy nyilatkozatában, bulvársajtóhoz méltó módon vájkált Tőkés László magánéletében, december elsejei cotroceni-i látogatását nem is említve. Az MPP legutóbbi kongresszusának döntései megerősíteni látszanak e hipotézist, azzal együtt, hogy Kövér László, a párt tiszteletbeli elnöke – Szász Jenő retorikájának szellemében – igyekezett fokozni az MPP-s küldöttekben a Tőkés Lászlóval, illetve az EMNP-vel szembeni fenntartásokat. A Magyar Országgyűlés elnöke több fontos nemzetpolitikai alapigazságot is megállapított: egyetlen magyar ügy létezik; az RMDSZ segítséget nyújtott a balliberálisoknak, hogy még a jogszabályokból is kigyomlálják az egységes magyar nemzet fogalmát. A demokrácia nem gyengíti, hanem erősíti az erdélyi magyarságot; a politikában elengedhetetlen a szövetségesek közötti bizalom. Ugyanakkor Tőkés Lászlót is bírálta, azzal vádolva a kisebbségi politikust, hogy feladta a részben az MPP-nek köszönhetően elnyert függetlenségét, majd a polgári pártnak megüzente, hogy bukott politikai alakulat. A jelek szerint nem zavarta a Fidesz megmondóemberét, hogy 2009-ben csakis bukni lehetett volna függetlenként, miután az RMDSZ ország-világ előtt felajánlotta az Európai Parlament listájának első helyét Tőkés Lászlónak. Ahogy az sem, hogy az EMNT átengedte volna a reménybeli negyedik helyet az MPP-nek, amit az nem fogadott el. Kövér László azt is figyelmen kívül hagyta, hogy az MPP óriási presztízsveszteséget szenvedett, amikor „A választás szabadsága” jelszavakkal való kampányolás után nem indult a 2008-as parlamenti választásokon, az általa támogatott független jelöltek pedig szégyenletesen gyenge eredményt értek el. Sajátos, hogy az MPP oldaláról az egyetlen érdemi bírálat Tőkés László személyével és az EMNP-vel szemben a 2009-es kiegyezés, miközben 2008-ban az MPP is kész volt megállapodást kötni az RMDSZ-szel. Az egyesség már elő volt készítve, végül azért nem írtak alá, mert az RMDSZ az utolsó pillanatban további megalázó feltételeket szabott meg. Arról nem is szólva, hogy a nemrég lezajlott kongresszuson is lehetséges forgatókönyvként jelölték meg az RMDSZ-szel való megegyezést a decemberi választások vonatkozásában. Ami az MPP számára vállalható stratégia, az Tőkés László esetében politikai következetlenségnek minősül? Magától értetődőnek kellene lennie, hogy ha egy egyesség a nemzetpolitikai érdekeket szolgálja, az nem elvetendő. Ha e feltételek érvényre jutnak, bármelyik román politikai erővel meg lehet egyezni, nemhogy az erdélyi magyarok tekintélyes részének bizalmát bíró szervezettel... Még akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy e szervezet miként viszonyult az elmúlt két évtizedben legfontosabb nemzetstratégiai célkitűzésünkhöz, a háromszintű autonómiához. Mindezeken túl a lényeg az, hogy az új elnök és az új vezetőtestület megválasztása megteremtette annak lehetőségét, hogy a két nemzeti autonomista párt között egy kölcsönösen előnyös és méltányos egyezség szülessen. Akár már a decemberi parlamenti választásokra vonatkozóan is. Ilyen egyezséget már az önkormányzati választások előtt is lehetett volna kötni, akkor azonban Szász Jenő ezt megakadályozta „dupla vagy semmi” stratégiájával, arra az álláspontra helyezkedve, hogy vagy megegyezik a két párt országos szinten, vagy elnökként letiltja a helyi egyességeket. Remélhetőleg az új vezetőtestület rugalmasabb lesz, és nem tanusít ehhez hasonló, saját esélyeit rontó, szűk látókörű magatartást. Hiszen az EMNP és az MPP voltaképpen természetes szövetségesek: értékrendjük azonos, problémafelvetéseik az erdélyi magyarság sorskérdéseinek vonatkozásában hasonlók, illetve politikai célkitűzéseik megegyeznek.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Kelemen: erős Európában vagyunk érdekeltek
Három nyelven köszöntötte szerdán, a bukaresti parlamentben az Európai Néppárt kongresszusának küldötteit Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, aki előbb angolul „beazonosította" az RMDSZ-t és „az Európai Unió legnagyobb őshonos nemzeti kisebbségét" alkotó romániai magyar közösséget, majd románul beszélt az EU-t és az országot foglalkoztató általános kérdésekről.
„Sokan még mindig kétségbe vonják Románia uniós és schengeni tagságának indokoltságát megfeledkezve arról, hogy nekünk 50 éves kommunista sötétség után kellett újraépítenünk a demokráciát. Ezeknek üzenném, hogy mi egy olyan többnemzetiségű, többnyelvű Európában képzeljük el jövőnket, amelyben a nemzeti kisebbségek itt otthon érezhetik magukat" – üzent Brüsszelbe és Bukarestbe Kelemen Hunor.
Ezt követően az RMDSZ szövetségi elnöke magyarul fogalmazta meg beszéde legfontosabb mondanivalóit.
Milyen Európát álmodnak az erdélyi magyarok?
„Az itt élő magyarok és Románia minden polgára egy erős, föderális Európai Unióban érdekelt. Mert csak egy ilyen szövetség tud megvédeni bennünket a gazdasági válság súlyos következményeitől. Mert csak egy ilyen szövetség tudja megakadályozni a rossz reflexek, a régi politikák visszatérését. Az erős, föderális Európa erős Romániát, és benne egy erős magyarságot jelent" – jelentette ki a politikus.
Kelemen szerint a romániai magyarok azt szeretnék, amit bármely más őshonos nemzeti kisebbség: nemzeti identitáshoz kötődő kérdésekben ők maguk dönthessenek. „Olyan Európát álmodunk, amelyben a közösségek otthon érzik magukat, eszmék és gondolatok versenyeznek, amelyeknek hajtómotorja a fejlődés és az innováció, amelyben a történelmi hagyományokra épülő régiók az európai szolidaritás és kohézió letéteményesei" – fogalmazott.
Az RMDSZ elnöke szerint az Európai Néppárt, az Európai Unió legfontosabb szellemi-politikai kezdeményező ereje ebben a tekintetben, hiszen alapprogramjában külön részt szentelt az őshonos etnikai kisebbségeknek. „Hiszek abban, hogy az Európai Néppárt sokak által merésznek tartott elképzelése, a kisebbségi keretszabályozás megteremtése lebontja az általunk minduntalan megtapasztalt európai közöny falát és sok más, egyéb területen megfogalmazott szándékkal együtt a következő években valósággá válik" – mondta Kelemen, majd jó munkát kívánt a kongresszusnak.
maszol.ro

A romániai és a szlovákiai magyarok megerősítenék kapcsolataikat
A romániai és a szlovákiai magyarok érdekérvényesítésének képviselői, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) és a Magyar Közösség Pártja (MKP) között meg kell erősítenünk a kétoldalú kapcsolatokat, közösen kell nemzetközösségeink problémáira válaszokat találnunk" – hangsúlyozta Kelemen Hunor szövetségi elnök szerdán délben, az RMDSZ és az MKP vezetőinek találkozója után.
A szövetségi elnök a közelgő romániai parlamenti választásokról tájékoztatta a Magyar Közösség Pártjának elnökét, kiemelve, hogy az RMDSZ az ország minden választókerületében indít jelöltet, hiszen az arányos választási rendszer értelmében minden szavazat mandátummá alakul.
Berényi József közölte: bár az MKP nem parlamenti párt, jelenleg erős annak megyei és önkormányzati képviselete, valamint két európai parlamenti képviselővel is rendelkezik, viszont a parlamenti képviselet hiánya állandó jelleggel érződik.
Az MKP elnöke a megbeszélés után a maszol.ro-nak elmondta: a két kisebbségi alakulat kölcsönös támogatásról biztosította egymás. „Az RMDSZ és az MKP közötti párhuzam tovább is fejlődhet, ugyanis a mi versenypártunk, a Most-Híd is kérelmezi felvételét az EPP-be. Úgy volt, hogy már most itt lesznek, de nem látom őket" – fogalmazott a felvidéki magyar politikus.
Vizsgálnák a magyarság megfogyatkozásának okait
Az RMDSZ és az MKP képviselői megállapodtak abban, hogy jelenleg az etnikai magyar pártok tudnak tényleges válaszokat adni a kisebbségi sorsban élő magyarok számára.
Mind a szlovákiai, mind a romániai magyarok száma csökkent a tíz évvel ezelőtti népszámlálási adatokhoz képest. Ezért a felek közös szervezésben olyan konferenciát kívánnak szervezni Erdélyben és a Felvidéken, amely hozzásegít az okok feltáráshoz, és a lehetséges megoldások felvázolásához. A tervek szerint ebbe bevonják a civil szférát is.
Mindkét politikai tömörülés nagyra értékeli az Európai Néppárt kongresszusán elfogadásra kerülő stratégiai dokumentum őshonos kisebbségek védelmére vonatkozó vállalásait. Ez a néppárt kötelékébe tartozó magyar pártok közös munkájának eredménye, amelyre a jövőben mindenki hivatkozhat.
A találkozón a szövetség részéről jelen volt Borbély László politikai alelnök, Markó Béla szenátor és Bíró Rozália, a Szövetségi Képviselők Tanácsának elnöke. A Magyar Közösség Pártjának küldöttségében jelen volt még Mészáros Alajos, európai parlamenti képviselő, Csáky Pál, az MKP országos elnökségének tagja, és Gubik László, a Via Nova, az MKP ifjúsági csoportjának elnöke.
Maszol.ro

Megmaradunk!?
Én is olvasom az okos, precíz kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is, ott is mennyivel fogyott a mi drága népünk, és hogy a statisztikák fényében mire számíthatunk. Természetesen én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik tíz cserép a házamról, akkor mikor fog elfogyni az összes cserép és rám roskadni a ház.
Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha ezer méterről ötvennel nekem jön az autó, akkor hány másodperc múlva fog elütni... csak az nem logikus, hogy akkor miért nem ugrok félre, miért nem igazítom meg a cserepeket az otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?
Egy statikusan gondolkodó világban élünk, a legtöbb ember abból indul ki, hogy ilyen a világ, ez van, ezt kell elfogadni. Mostanában újból és újból felcsendül bennem egy régi, Kájoni János által gyűjtött csíksomlyói dal refrénje: „ha nincs kenyér, keresünk!" Igen, mi keresztények a mi Urunktól, Istenünktől azt halljuk: „Keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek", „bármit kértek az én nevemben, azt megkapjátok"... Igen, Isten változó, növekvő, kibontakozó világot teremtett, és mi ennek a folyamatosan születő világnak vagyunk a gyermekei. Nem statikus, fáradt gondolkodásnak kellene vezetnie bennünket, hanem egy dinamikus, bátor, cselekvő, keresztény lelkületnek, a mi Urunk, Istenünk szellemének. Isten ránk bízta a teremtő erőt, merem-e azt használni hittel, reménnyel? Szépnek látom Isten adta drága szülőföldemet? Azt, ami érték nekem, örömmel meg merem-e osztani gyermekeimmel?
Egy kedves vállalkozó itt Székelyföldön 15 év alatt egy kis csodát teremtett, van panziója, sípályája és főleg sok-sok vendége. Egy nap szomorúan felhívott, hogy nagyra nőtt fia összepakolt és elment Amerikába... Leültünk beszélgetni, és én őszintén megkérdeztem: „Mit gondolsz, amit itt 15 év alatt megálmodtál, felépítettél, más országban el tudtad volna érni?
Saját szájával mondta ki, hogy nem. Hát akkor miért kell nap mind nap azt mondani, hogy itt Erdélyben nem lehet eredményesen dolgozni, meg nem is érdemes, mert úgyis minden hiába, meg stb., stb. Ha a gyerekeid nap mint nap csak azt hallják, hogy nehéz, hogy nem éri meg, akkor miért ne mennének el a mi „rossz" világunkból?? Barátom némán hallgatott, láttam, hogy érti azt, amiről beszélünk. Végül is a problémák folyamatos felemlegetésével ő űzte el magától, szépen fejlődő vállalkozásától a gyermekét. Így igaz, de gond egy szál sincs – mondtam neki – most neked kell vissza is édesgetned a fiadat!
Ha felhívod, ha írsz neki, mindig mondd el, hogy mennyi vendég volt, hogy ma hányan lovagoltak és hogy mennyi állatot tudtál értékesíteni a saját tehéncsordádból. Nem kell bölcselkedni, valótlan dolgokkal hencegni, csak az igazat mondd ki, de azt újból és újból örömmel mondd el, mert a te örömödnek, bizakodásodnak teremtő ereje van! Használt a gyógymód, a fiatal ember mint szakács hazajött és vezeti apja konyháját.
Igen, folyamatos félrevert harangok mellett nem lehet családot alapítani, munkát vállalni, gyereket szülni. Abba kellene hagynunk az állandó pánikolást, nyafogást, siránkozást, és merjük kimondani a gyerekeink, fiataljaink előtt, hogy ennyi cipőnk, ruhánk soha nem volt, és őseinknek sem volt az elmúlt ezer év alatt, és azt is mondjuk el, hogy ilyen mennyiségű élelmiszer, információ, luxuscikk soha nem volt még a Kárpát-medencében. Nehéz a magyar ember sorsa? Igen, vagy 10-20 kilóval átlagban valóban nehezebb a kelleténél, és ezért kell fogyókúráznunk. Ennyi kövér ember, megműveletlen föld, leszüreteletlen almafa, megkapálatlan szőlőtőke soha nem volt itt a Kárpát-medencében! Miért sírunk? Miért űzzük el gyermekeinket, fiataljainkat falvainkból, városainkból?
A félelem, a szorongás, még ha irreális is, mindenképp kifejti a maga pusztító hatását. Hogy mennyire így van, elmondok egy kísérletet: A tudósok vettek száz egeret, ötvenet beraktak egy kísérleti terembe, a másik ötvenet egy ugyanolyan terembe zárták. Arra voltak kíváncsiak, hogy a félelem, a szorongás, a stressz mit fog eredményezni az egereknél? Éppen ezért az egyik megfigyelés alatt álló terembe beraktak egy ketrecbe zárt macskát.
Így bezárva a macska nem bánthatta az egereket, de a szaga érződött, közben nyávogott, morgott félelmetesen és a kis parányi állatokra ez az irreális félelem is hatással volt. Abban a teremben, hol nem volt cica, az élet szépen ment a maga medrében, sok-sok kis egérke született, a párok gondoskodtak a parányi utódokról, vígan fejlődött az egérpopuláció.
A másik teremben, hol a cica a ketrecben biztosította a stresszt, a félelmet, bár egyetlen egeret sem tudott bántani, az egerek nem hoztak kellő mennyiségű utódot, sőt sokszor a megszületett utódokat is megették, és azok a kis egerek, amelyek életben maradtak, sokkal gyengébben fejlődtek, betegesebbek voltak, sőt mindenféle deviancia gyakrabban fordult elő náluk, pl. több volt itt a saját neme iránt vonzó egyed... Igen, a félelem, a szorongás, még az irreális, alaptalan félelem is öl, pusztít, hogy megfojtsa az áldozatát! Ezt a gonosz lélek is jól tudja, ezért lengi be világunkat ez a hatalmas nyugtalanság, félelem!! A gonosz mindig, de mindig a pánikol a szentírásban, ócsárolja a jó Isten által szeretettel teremtett világot. Jézus Krisztus mindig, de mindig vigasztal, biztat, bátorít! Azt kéri újból és újból, hogy ne féljünk, hanem bízzunk benne!
Végezetül szeretnék elmondani egy jó hírt! Erdélyben tavaly télen a hideg miatt egy héttel meghosszabbították a téli vakációt, és mi szépen csendben pihentünk a nagy hó alatt. Érdekes, a kollégáim családjaiban toronymagasan a szeptemberi hónapban született a legtöbb kisbaba. Igen, a csend, a nyugalom, a béke meghozta a maga gyümölcsét. Szerintem ebben a mai gazdasági, társadalmi hullámverésben is, ha magunkban, környezetünkben békés nyugalmat tudnánk teremteni, akkor Isten áldása kiáradna ránk és megmaradnánk. Ha hitetlenül a gonosz lélekre figyelünk, akkor a félelem, a szorongás, a legtöbbször felesleges pánik, alaptalan stressz összemorzsolja a szívünket is, de a népünket is.
Böjte Csaba t.
Erdély.ma

Európa- és magyarellenes hőzöngők
Több Európa mottóval zajlott a bukaresti parlamentben az Európai Néppárt kongresszusa – az esemény napján, azzal párhuzamosan a kormánypártok több tízezres nagygyűlést szerveztek a Nemzeti Arénában azzal a nyilvánvaló céllal, hogy eltereljék a figyelmet a jobboldal rendezvényéről.
Európa neve mindkét helyszínen igen gyakran elhangzott. De míg a néppárt összejövetelén többnyire a válságból való lehetséges kiutakról értekeztek az állam- és kormányfők, a Szociál-Liberális Szövetség tüntetésén erőteljesen Európa-ellenes beszédek hangzottak el, a baloldal képviselői Traian Băsescu elleni gyűlöletüket kiterjesztették mindenkire, aki csak részt vett a kongresszuson vagy szóba állt a román államelnökkel. S mert önmagában az EU mégsem lehet célpont, hát előrántották ismét a magyar kártyát. Victor Ponta azzal fenyegetőzött, hogy Băsescu barátai, Orbán Viktor meg Tőkés László épp most osztják fel egymás között az országot, Crin Antonescu pedig azt harsogta, Bukarest példaértékűen bánik kisebbségeivel, de vegye tudomásul mindenki: Románia egységes nemzetállam. Került hát ellenség, nacionalista mámorban úszott a tömeg, megvédték az országot, teljes volt a siker… Túloldalt a román államfő az integráció elmélyítését szorgalmazta, az Európai Egyesült Államok mielőbbi létrejötte mellett szállt síkra. A legnagyobb európai pártcsalád programjába a romániai magyar EP-képviselők közös fellépése nyomán bekerült az őshonos kisebbségek védelméről szóló passzus is. Tőkés László regionalizációról, az ország föderalizálásáról beszélt – mert lehet tárgyalni erről, mert ez is a krízisből kivezető utak egyike, mert mikor, ha nem akkor, amikor a föderális berendezkedésű német állam feje, Angela Merkel kancellár is ott van? A stadionban szekusnak nevezték Băsescut – azok, akik ismét jelöltként indítják a bizonyítottan szekus besúgó Dan Voiculescut, alias Felixet. A tüntetésen Románia korszerűsítését, felzárkóztatását ígérték – azok, akik most éppen Gigi Becalival szövetkeznek. Csak néhány benyomás a két nagyszabású politikai rendezvényről. De jóval több kérdés, fokozódó aggodalom. Mi lesz még itt december 9-ig, ha a politikusok már most ily felelőtlenül szítják a gyűlöletet? Mi következik, ha azoké lesz majd a tér a parlament falain belül is, akik a stadionban hőzöngnek, és akiknek ily megnyilvánulások mellett csakis ott lenne a helyük? Mi lesz majd, ha e posztkommunista szövetség pillanatnyi pártérdekből, kihasználva a válság gerjesztette társadalmi elégedetlenséget, egyszer csak hátat fordít Európának? Fracádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nacionalista és Európa-ellenes hangú nagygyűlés
Nacionalista hangvételű kijelentésekkel dúsított üzenetekkel „fegyverezte fel” támogatóit Victor Ponta és Crin Antonescu, a Szociálliberális Szövetség (USL) két társelnöke, akik a bukaresti National Arénában szerdán este mintegy 60 ezer résztvevő jelenlétében megtartott kampánygyűlésen Orbán Viktor magyar miniszterelnökről és Tőkés László európai parlamenti képviselőről sem feledkeztek meg.
Ponta arra kérte a választókat, hogy decemberben az USL-t segítsék győzelemre a parlamenti választásokon. Mint mondta, 2013-ban módosítani akarják az alkotmányt, amely tisztázza az államfő, a kormányfő és a különböző állami intézmények közötti viszonyt. Ponta szerint olyan alkotmányra van szüksége Romániának, amely valódi hatalmat ad a régióknak, a megyéknek és a polgármestereknek.
Utalt a néppárt kongresszusára: kijelentette, hogy ezen a rendezvényen „Băsescu két jó barátja, Tőkés László és Orbán Viktor Románia föderalizálásáról beszéltek”. Tőkés László a román médiának nyilatkozva elmondta, hogy az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) célja Románia decentralizálása, amelynek végeredményeként az országnak egy föderális rendszerben kellene működnie. Ugyanakkor Orbán nem beszélt ilyesmiről. – Mondjuk ki világosan, hogy Románia valamennyi román állampolgáré nemzetiségre való tekintet nélkül, de se nem Tőkés Lászlóé, se nem Băsescué, hogy eladják az országot – folytatta Ponta kirohanását. Az Európai Néppárt magas rangú vendégeit sem kímélte: kijelentette, tudniuk kell az európai vezetőknek, hogy a román népnek mi a véleménye Băsescuról, amire hangos hurrogással reagáltak az USL szimpatizánsai.
Crin Antonescu sem hagyta alább, szerinte Băsescu nem Európával ült asztalhoz a parlament épületében, hiszen a nép támogatása nélkül Európában „senki vagy, esetleg szolga”. A liberális pártelnök szerint Románia Európa része, függetlenül attól, hogy ki vezeti, szabadságát „a románok vére” által nyerte el, Románia nem kapott alamizsnát senkitől, ezért neki is szavazati joga van, s nem köteles csak tanácsokat megfogadnia Európától. Hozzátette, hogy az USL vezetői nem Európa szolgái, hanem egyenlő partnerei lesznek majd Brüsszelnek. Antonescu is kitért Tőkésnek a föderalizálással kapcsolatos nyilatkozatára. Sérelmezte, hogy a demokrata pártiak nem határolódtak el tőle. – Mi viszont megmondjuk, hogy Románia a nemzeti kisebbségek bánásmódja tekintetében továbbra is modellértékű marad, és Románia mindig egységes, oszthatatlan nemzetállam lesz” – mondta Antonescu.
Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató
Bartók Katalin: Románia természetvédelmi területei és fenntartásuk kezelési módszerei
Az emberiség létrejötte óta, mi képviseljük azt a generációt, melynek tudomásul kell vennie, hogy Földünk élővilága rohamosan pusztul, és erőforrásaink sem kimeríthetetlenek. Ezt a valós tényt ma már nemcsak szakembereink ismerik fel és vallják, hanem a médiának köszönhetően a nagyközönségben is tudatosodik, így lassan mindannyiunkat kezdi foglalkoztatni a természeti értékek védelme.
A hagyományos ún. passzív természetvédelem a húszadik század első felében volt jellemző és uralkodó. Ennek értelmében feladatunk nem volt egyéb, mint bizonyos területek törvények általi, hatósági védelme, őrzése és eredeti, természetközeli állapotában való fenntartása. Ezzel a felfogással szemben az 1970-es évektől kezdődően általános irányelvvé vált világszerte az ún. aktív természetvédelem, azaz a környezetváltozást ellensúlyozó és a természeti értékek megóvása érdekében történő tudatos, intenzív emberi beavatkozás. Napjainkban már ezen is túllépünk, mert ahhoz, hogy élőhelyeink és az azokat benépesítő élőlények fennmaradjanak, s védett ökoszisztémáink megfeleljenek rendeltetési céljuknak, jól meghatározott kezelésekre is szükségük van.
Dr. Bartók Katalin az elmúlt 15 évben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Biológia és Geológia, valamint Környezettudomány és Környezetmérnöki Karának, egyetemi docenseként természetvédelemmel kapcsolatos tantárgyakat adott elő és e témakörrel kapcsolatos könyveket írt. Az élő természet védelme, a biodiverzitás védelme című könyve 2006-ban jelent meg (második kiadás 2009), majd 2012-ben látott napvilágot a most bemutatott Románia természetvédelmi területei és fenntartásuk kezelési módszerei című munkája. Könyvei a kolozsvári Ábel Kiadó gondozásában jelentek meg.
Bartók Katalin legfrissebb könyvének célja Románia természetvédelmi területeinek tudományos ismertetése, védettségi fokuk alapján való osztályozása és leírása, de nem utolsósorban a legfontosabb élőhelytípusok természetvédelmi kezelési módszereinek ismertetése.
A szerző meglehetősen terjedelmes munkája 324 oldalon, három nagy fejezet keretében foglalkozik természetvédelmi területeink jelenlegi helyzetével, aktív védelmével és a velük kapcsolatos jövőbeni feladatainkkal. Természetvédelmi fogalmak ismertetése vezeti be a könyvet, majd ezt követően 218 oldalon át foglalkozik Románia természetvédelmi területeivel. Az első fejezet magába foglalja a védett területek meghatározását, „születésük” történetét, osztályzásukat (IUCN és más nemzetközi egyezmények alapján). Ezek szerint 2011-ben Románia területének 22,7%-át nyilvánították természetvédelmi területté, mely lényegesen fölülmúlja az Európai 17%-os átlagot.
Románia természetvédelmi területei a következőképpen oszlanak meg: 55 tudományos rezervátum, 13 nemzeti park, 15 natúrpark (tájvédelmi körzet), 234 természeti emlék, 633 természeti rezervátum, 3 bioszféra-rezervátum, 5 ramsar-i terület, 7 Világörökséglistás érték (1 természeti, 6 kulturális), 529 „Natura 2000” ökológiai hálózathoz tartozó terület, melyek közül 148 Különleges Madárvédelmi Terület (SPA), 381 Különleges Védelem alatt álló Terület (SCI). Minden természetvédelmi kategóriához tartozó rezervátum esetében a szerző bemutatja azok földrajzi elhelyezkedését, megközelíthetőségüket, éghajlati-, vízrajzi-, geológiai- és biológiai jellemzőiket, de az őket veszélyeztető tényezőket is, és nem utolsósorban a védelmük és kezelésük lehetőségeit is.
Hogy mit védünk ezeken a természetvédelmi területeken? – Románia biodiverzitását, erről szól a következő fejezet (II). A gyakorlati természetvédelemről szóló fejezet (III), amely a különböző élőhelytípusok (gyepek, vizes területek, erdők, barlangok, vadászati területek stb.) kezelését taglalja, csaknem 100 oldalon, meghatározza a fenntartható turizmus és ökoturizmus fogalmát is. Bemutat egy turizmuskezelési modellt is kiemelt esettanulmány formájában a Radnai-havasok nemzeti park és bioszféra rezervátumra vonatkoztatva.
Bartók Katalin könyve gazdag világszintű szakirodalomra épült, mely az elmúlt években nem csupán külföldi alkotásokkal bővült, de szép számban járultak hozzá a Romániában megjelent természetvédelemmel kapcsolatos munkák is. A szerző felhasználta úgyszintén a világháló (internet) adta lehetőségeket is, hiszen csaknem minden nemzeti és natúrparknak saját honlapja van, többé-kevésbé aktualizált állapotban. Ezeken kívül az egyetemi hallgatók által e témakörben vizsgafeladatként elkészített legjobb referátumokból is idézett adatokat.
Meg kell említenünk még, hogy könyve hiánypótló a romániai magyar szakirodalomban, de ilyen jellegű és komplexitású könyv még román nyelven sem jelent meg. Kiemelném azt a tényt, hogy a magyarországi természetvédelmi szakemberek is igencsak pozitívan fogadták megjelenését.
Bár a könyv a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Környezettudomány Karának diákjai számára készült, a benne foglalt információk messze meghaladják a tanterv követelményeit. Bartók Katalin könyve igen hasznos forrásmunka a magiszteri fokozatot végző hallgatóknak, a doktorandusoknak, valamint a természet- és környezetvédelemben dolgozó szakembereknek, a nemkormányzati szervezetek tagjainak és nem utolsósorban, mindenkinek, aki a természetet nem csak szereti, de szívügyének tekinti, és aktívan hozzá akar járulni annak fennmaradásához.
Dr. Péterfi Leontin István a Román Akadémia levelező tagja
Szabadság (Kolozsvár)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt
„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz
A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?
Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten
Futottak túlélni Moszkva tankjait.”
(Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám.
A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)
Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik. Ma kivételes, merjük kimondani az egyetemes magyarság egésze szempontjából kiemelkedő megemlékezésre kerül sor Sepsiszentgyörgyön: 1956 erdélyi kivégzettjei, elítéltjei, hónapokon vagy éveken át vizsgálati fogságban tartott meghurcoltjai tiszteletére a Plugor Sándor nevét viselő képzőművészeti gimnázium tőszomszédságában, előterében felavatják azt az egyedülálló, készülő emlékművet, amelynek „kőlapjain” 774 nevet olvashatunk majd, mindazokét, akik nemcsak együtt éreztek a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel, hanem tevőlegesen is hozzájárultak azok megvalósításához. Az emlékművel átellenben készül az erdélyi 1956-os emlékház, Terror Háza, amely páratlan értékű dokumentumaival bizonyítja, hogy – az Illyés Gyulának tulajdonított metaforával szólva – „a tigris karmaiba esett énekes madár sikolyát” legelőször az erdélyi magyarok hallották meg. E sorok írója – aki történészként huszonkét éve kutatja a romániai, erdélyi ’56 szervezkedéseinek periratait – úgy értékeli: a Volt Politikai Foglyok Szövetsége háromszéki szervezetének elnöke, Török József ezzel a kezdeményezésével élete főművét alkotta meg. A következő években ebben az emlékházban fogunk összegyűlni, hogy erőt merítsünk az egykori kivégzettek, halálra szántak áldozatvállalásából, helytállásából. Ezért is ajánlottam fel az emlékháznak közel negyedszázados, több tízezer oldalt kitevő levéltári kutatásaim eredményeit. Minden megtalált dokumentum a legszemléletesebben bizonyítja: 1956-ban – reméljük nem utoljára! – világraszóló példaadással valósult meg a magyar nemzet egysége! 1956-ban a magyar nemzet és a magyar nép valóban világtörténelmi szerephez jutott!
A Gondviselés különös kegyeként ebben az esztendőben egyetlen napra eljutottam Capri szigetére. Meghatódtam, fényképen is megörökítettem: a kis sziget fővárosának, Caprinak tenyérnyi főterét 1956 magyar mártírjairól nevezték el! Ha egy kis sziget megtiszteltetésnek tartja, hogy legszebb terét, ahol a világ minden részéből turisták tíz- és százezrei fordulnak meg, az 1956-os magyar forradalom magyar mártírjairól nevezzék el, akkor méltó, hogy Sepsiszentgyörgy – ahol diákok, munkások, értelmiségiek olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Kossuth Kör, a Székely Ifjak Társasága, a legendás SZIT, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége tagjainak jelentős része is a megyeszékhelyről, illetve a környékéről származott – a forradalom 56. évfordulója tiszteletére egyedülálló emlékművet állítson, emlékházat avasson.
Ez a tanulmány egyfajta összegzése mindannak, ami 1956 őszén és az azt követő években Erdélyben, Romániában történt. Az Olvasó számszerű adatokat vár. Még csak a becsléseknél tartunk, mert a „sajátos” romániai jogalkotás eredményeként a politikai perek levéltári dokumentumai csak 2001-től váltak kutathatóvá. A Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban a Polis Könyvkiadó–Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címet viselő kötetben 1200 egykori elítélt adatai szerepelnek. Azóta e sorok írója is több tucatnyi elítélt, meghurcolt ’56-os adatait azonosította. Teljes adatsort csak akkor állíthatunk össze, amikor valamennyi, 1956 történéseihez kapcsolódó politikai per levéltári dokumentumait sikerül áttanulmányozni. A félig olasz, félig magyar Stefano Bottoni történész főszerkesztésében 2006-ban a csíkszeredai Pro-Print Kiadónál megjelent Az 1956-os forradalom és a romániai magyarság című kötet 1962. decemberéig 24 249 román állampolgár elítéléséről tesz említést. Köztudomású, hogy 1956-ért 1966-ban is ítéltek el erdélyi magyarokat, köztük éppen a Török József nevével fémjelzett csoportot. Horváth Ágoston kiváló marosvásárhelyi tanárt pedig 1965-ben a hírhedt „társadalmi rend elleni szervezkedés” vádjával ítélték két év börtönbüntetésre. Az erdélyi magyarság számarányánál jóval nagyobb mértékben hozott véráldozatot azért, mert azonosult az 1956-os magyar forradalom eszméivel. A magyar anyanyelvű meghurcoltak, vizsgálati fogságban tartott, illetve börtönbüntetésre ítélt személyek száma több ezerre tehető.
Az is már-már törvényszerű, hogy a retorzió első romániai áldozatai is erdélyi magyarok voltak. Amikor a világ a magyar forradalom győzelmének eufóriájában élt, Kolozsváron már sor került az első letartóztatásokra: 1956. október 25-én reggel letartóztatták a Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola három hallgatóját, Balázs Imre, Tirnován Vid és Walter Frigyes VI. éves hallgatót, mert előző este Mátyás király szülőházának lovagtermében tartott diákszövetségi gyűlésen az egyetemi autonómiával, a legfelsőbb pártvezetés által nyugati nyomásra szorgalmazott diákszövetségek létrehozásával kapcsolatosan valóban forradalmi követeléseket fogalmaztak meg. Azért is különös ez a letartóztatás, mert a Kolozsváron megjelenő napilap, az Igazság terjedelmes cikkben számolt be a Képzőművészeti Főiskolán lezajlott „törvény- és szocializmusellenes” rendezvényről. Walter Frigyest hamarosan szabadon engedték, Balázs Imrét – a szabadulása után nemzetközi hírnevet szerző festőművészt – és a bolgár származású Tirnován Vid szobrászművészt 1956. december 13-án a Kolozsvári Katonai Törvényszék hét, illetve hat év börtönbüntetésre ítélte. A diákszövetségi alakuló gyűlésen való részvétel volt az egyik vádpont Fülöp G. Dénes református teológus hallgató – a későbbi szászrégeni, marosvásárhelyi vártemplomi lelkész – és Páll Lajos, akkor I. éves képzőművészeti hallgató ellen, akiket 1959-ben ítéltek el tizenegy, illetve hat év börtönbüntetésre. Az ő perük önálló fejezetként szerepel a 2013-ra tervezett, és A Bolyai Tudományegyetem pere című, ezeroldalas kötetben.
A magyar forradalom és szabadságharc napjaiban a fürdőjéről világhírű Szovátán fegyveres felkelési kísérletre is sor került: Kelemen Imrét és csoportját „a népi demokratikus rendszer elleni szervezkedéssel és tiltott fegyvertartással” vádolták. A Btk. 227. és 315. szakasza, valamint az 1950/163-as törvényerejű rendelet 12–13. szakaszának előírásai alapján 1956. december 16-án Kelemen Imrét és Dósa Imrét első fokon tíz-tíz év szigorított fegyházbüntetésre, Magyari Ferencet és Tofán Mihályt nyolc-nyolc év, Fülöp Sándort és Páll Istvánt öt-öt év, Kelemen Lászlót és Tofán Sándort négy-négy év börtönbüntetésre ítélték. Másodfokon az ítéleteket valamelyest enyhítették: Kelemen Imre és Dósa Imre ítéletét hét-hét, Magyari Ferenc és Tofán Mihály büntetését hat-hat, Kelemen László és Tofán Sándor börtönbüntetését öt-öt évre csökkentették, míg Fülöp Sándor és Páll István büntetése változatlanul öt-öt év maradt. A periratukat nemrég találtam meg, a székelyföldi munkás fiatalok szervezkedéseit összesítő külön kötetben mutatom be. A Securitate félretájékoztatása még ma is hat: a szovátaiak egy részének kollektív emlékezete szerint Kelemen Imrét azért ítélték el, mert nem fizetett gyerektartást.
A kutató számára teljesen érthetetlen: a magyar–román kapcsolattörténetben kivételes egymásra találásként értékelhető 1956-ot miért nem használta és használja ki sem a diplomácia, sem a művelődési minisztérium, sem a kormányközi kapcsolatokért felelős tárcák bármelyike. A román köztudatban ma is úgy él: a kötelező termény- és húsbeszolgáltatást a magyar forradalomnak köszönhetően törölték el. Gimnazisták, egyetemi hallgatók, értelmiségiek tucatjait ítélték el azért, mert együtt éreztek, rokonszenveztek a magyar forradalommal. Az teljesen más kérdés, hogy a legfelsőbb román párt- és államvezetésnek háromhetes propaganda, félretájékoztatás révén – amelyben nagy szerepe volt Walter Romannak, Petre Roman egykori miniszterelnök apjának s Mihai Beniuc költőnek! – sikerült elhitetnie, hogy a magyarok valójában Erdélyt akarták. A karhatalommal való egyetlen nyílt összecsapásra Temesváron, a zömmel román anyanyelvű műegyetemi hallgatók programja révén került sor. A magyar forradalommal való teljes azonosulásukat a jelképes tizenkét pontos követelésük is bizonyítja. 1956. október 30-án a műegyetemi hallgatók diákgyűlést szerveztek, ahol a kötelező beszolgáltatás eltörlése mellett a diákság életkörülményeinek javítását sürgető követelések is elhangzottak. Legfontosabb követeléseik egyike – akárcsak a magyarországi egyetemeken és főiskolákon – a szovjet csapatok azonnali kivonása volt. Felszólalásaikban nyíltan kiálltak a magyar forradalom és szabadságharc mellett. A diákgyűlés szervezőit ott, helyben letartóztatták. Kiszabadításukért Romániában addig soha nem tapasztalt tüntetés kezdődött 1956. október 31-én Temesvár főterén. A diákok összecsaptak a Bánság fővárosába vezényelt karhatalmiakkal és belügyi alakulatokkal. A kollégiumokban valóságos ostromállapot alakult ki: a diáklányok befőttesüvegekkel dobálták meg a campust körbevevő és megostromló katonai egységeket. Némely visszaemlékezések szerint 2500, mások szerint 3000 egyetemi hallgatót tartóztattak le.
A katonai törvényszék gyorsított eljárásban 1956. november 15–16-án tárgyalta a főszervezők ügyét. Aurel Baghiu, Teodor Stanca és Caius Mutiu egyetemi hallgatót nyolc-nyolc, Valentin Rusu egyetemistát és Ilie Haiduc előadótanárt hét-hét, Friedrich Barth és Heinrich Drobny hallgatót hat-hat, Nagy László, Gheorghe Pop, Nicolae Balaci, Aurelian Pauna, Octavian Vulpe és Iulian Stanciu egyetemi hallgatót három-három, Gheorghe Pacuraru és Victor Daiciuc diákot két-két, Ioan Petca, Axente Treba, Ion Ilca, Alexandru Daraban, Mircea Moraru, Matei Cristian, Desideriu Lazar és Romulus Tasca egyetemistát egy-egy év, Cornel Cormos és Valentin Radu diákot hat-hat hónap, Nicolae Boldea és Gheorghe Tamas diákot három-három hónap börtönbüntetéssel sújtották. A temesvári diákgyűlés és tüntetés nyomán lemondatták az oktatásügyi miniszter helyettesét, mivel a diákok szóhoz sem engedték jutni, nem tudta kezelni az eseményeket. A bukaresti diákok közül V. Teodor Lupast, Stefan Negreát, valamint Adrian Ionescut három-három évre, Alexandru Ivasiuc költőt és Marian Petrisort öt-öt, Paul Goma írót – hogy csak a legismertebbeket említsem – két év börtönbüntetésre ítélték. Számításaim szerint a magyar forradalommal való azonosulásért 81 román anyanyelvű diákot, tanárt ítéltek hosszabb vagy rövidebb börtönbüntetésre. Meglepő az a sietség, amellyel a nacionál-kommunizmus útjára lépett román párt- és államvezetés leszámolt a belső ellenzékével. Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem négy diákját tartóztatták le 1956. november 17-én, 18-án és 24-én. Sorrendben: Várhegyi Istvánt, Koczka Györgyöt, Kelemen Kálmánt és Nagy Benedeket. Perükben 1957. február 27-én hirdették ki az elsőfokú ítéletet, amelyet a másodfokú katonai bíróság 1957. április 22-én megerősített. Várhegyi Istvánt hét, Nagy Benedeket öt, Kelemen Kálmánt és Koczka Györgyöt három-három év javító fegyházbüntetésre ítélték. Az utóbbi kettőnél a börtönbüntetést „megtoldották” két-két évi kényszerlakhellyel is.
A magyar forradalommal való azonosulás egyik legnagyobb hatósugarú tettére Háromszéken, egészen pontosan a néhány évvel korábban alakult baróti gimnáziumban került sor. Moyszesz Márton vezetésével négy, 15–16 éves baróti diák 1956. november 11-én elindult a román–magyar határ felé, hogy segítsék a magyar forradalmárokat. Közülük Bíró Benjáminnak és Józsa Csabának sikerült is átszöknie a szigorúan őrzött román–magyar határon. Egészen Debrecenig jutottak el. A Kádári hatóságok 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el a napot! – adták át a két diákot a Securitaténak. Gyorsított eljárással 3,5–3 év börtönbüntetéssel sújtották őket. Mojszesz Márton és Kovács János Érmihályfalváról – a sikertelen kísérlet után – visszafordult. Őket kizárták a baróti gimnáziumból. De akkor még működött a tanári szolidaritás: Mojszesz Mártont mint kiváló diákot átmentették a marosvásárhelyi Református Kollégiumba, a Bolyai Farkas nevét viselő gimnáziumba. Mojszesz Márton a börtönben a rabruhájából kitépett szálakkal levágta saját nyelvét, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle. Négy zárkajelentés bizonyítja a kivételes hőstettet. A börtönből való szabadulása után 1970. február 13-án Brassó főterén, az akkori pártbizottság, a mai megyeháza épülete előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta önmagát. Egyedi hőstettét méltán említjük Jan Palach és Bauer Sándor tűzhalálával egyenlő rangú áldozatvállalásként. Mojszesz Márton perirata mellett megtaláltam Bíró Benjámin, Józsa Csaba és Szokoly Elek teljes periratát is, ezeket szintén külön kötetben ismertetem. A köztudatban úgy élt, hogy Bíró Benjámin is elhunyt a börtönből való szabadulása után. Nemrég találtam rá Orosházán. Olyan, eddig ismeretlen dokumentumokat találtam a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság bukaresti levéltárában, amelyek teljesen más megvilágításban bizonyítják a diákok kezdeményezésének emberi nagyságát. A magyar szervezkedések szinte mindenike az erdélyi kérdés megoldására kereste a választ. A trianoni békeszerződés után számtalan terv, javaslat született – magyar, román, német részről egyaránt –, amely a magyar–román, több évszázados „differendum”-ra próbált mindenki által elfogadható megoldást sugalmazni. Ma is különleges élmény olvasni a brassói, zömmel Háromszékről származó szakközépiskolások dolgozatait a szülőföldjükről, a magyar forradalom hatására írt verseiket. A létszámában legnagyobb politikai per, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének – az EMISZ-nek – vezéralakja, Orbán László úgy tudott szólni a magyar helyesírás szabályaival hadilábon álló szakmunkás tanulókhoz, hogy felkeltette bennük a magyar kultúrához, néphagyományokhoz, népviselethez, szellemi örökséghez való ragaszkodásukat. A maga nemében is páratlan az a dokumentum, amely szerint Márton Áron erdélyi római katolikus püspök, a huszadik század legnagyobb magyarja – aki politikusokat, egyházi és világi vezetőket megszégyenítően pontosan tudta: a kompromisszumok megkötésében meddig lehet elmenni! – két napon át fogadta a brassói Orbán Lászlót, és egyetértett az EMISZ programjával. A történelem keserű fintora: 1956-ban még volt értelme az erdélyi kérdés felvetésének, elméletileg legalább. Azóta az erdélyi magyarság vészes népességfogyása, a román kommunista és posztkommunista hatalom által tudatosan végrehajtott, megszervezett betelepítés, a magyarok kivándorlása már nem tesz lehetővé az 1956-os évhez hasonló méretű kérdésfelvetést. Éppen ezért tartom elengedhetetlenül fontosnak, hogy az Olvasó és a történész szakma számára átnyújtsam – közel negyedszázados kutatás után – az erdélyi kérdés kialakulását, kritikussá válását és megoldását sürgető tervek, kísérletek, javaslatok ezeroldalas korpuszát.
Tófalvi Zoltán Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ‘56-os hősökre emlékeztek
Az 1956-os szabadságharc eseményeire emlékeztek tegnap a Nagyvárad-Réti Református Templomban, majd a templomkertben felállított emlékkőnél helyezték el az emlékezés virágait.
Több éves hagyománynak megfelelően október 23-ához közeledve Nagyvárad-Rétenmegemlékeztek az 1956-os forradalom eseményeiről, hőseiről és mártírjairól. Az istentisztelet alkalmával igét hirdetett Tőkés László EP-képviselő Ézsaiás próféta könyvéből választott ige alapján: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem…” (Ézsaiás 49, 15). Tőkés László prédikációjában elmondta, hogy az 56-os események már gyermekkora óta nagy érzéseket váltottak ki belőle, amelyeket részben édesanyjával folytatott beszélgetésekből tudott meg. „A jelenben sem nyugodhatunk meg, mert még mindig mentességet élveznek azok, akik kezéhez vér tapad, de a kegyelem igéje vigasztal bennünket”-mondta el, majd hozzáfűzte, hogy Trianon után a magyar embert elhagyta az életkedve, de a mai embernek sorsa fölé kell emelkedjen és levetnie a visszahúzó örökség terhét, mely ellen 56-ban is fellázadtak. „Töretlenül kell tovább haladnunk az úton melyet a múlt eseményei is mutatnak, és nemzetünk, gyülekezeteink nagy családjában emlékezzünk és cselekedjünk.”
Megemlékezés
Az igehirdetést követően a Csillagocska zenekar és néptáncegyüttes ifjainak rövid megemlékező zenés-énekes előadására került sor, valamint a Nagyváradi Asszonykórus is énekelt. Pálfi József lelkipásztor köszönetet mondott mindazoknak, akik valamilyen formán hozzájárultak az alkalomhoz. Az ünnepi rendezvény keretében Wittner Mária 56-os halálraítélt osztotta meg gondolatait az egybegyűltekkel. A forradalom és szabadságharc kapcsán elmondta, hogy „az igazság előbb utóbb felszínre kerül, hiszen előkerülnek azon tizenéves krónikások akik gyermeki őszinteséggel írták meg a forradalom történetét. Nekünk túlélőknek akiket életre ítéltek a halálos ítélet után kötelességünk lemosni a mártírokról azt a gyalázatot, amit a társadalomba sulykoltak hosszú éveken át”. Elmondta, hogy a magyar zászlón a lyuk lehet Krisztus sebe és mindazok sebei, akik golyó által haltak meg a forradalomban. „Nem szabad félni, mert a félelem egy borzasztó dolog, ami bármire rá tudja venni az embert”. Végezetül beszédét Gérecz Attila Karácsonyi ének a börtönben című versével zárta.
Az emlékezés virágai
Az ünnepi, megemlékező istentiszteletet követően a templomkertben felállított 56-os emlékkőnél folytatódott a megemlékezés. A hat éve az 56-os események mementójaként felállított sztélének idén méltó környezetet biztosított a réti gyülekezet, emlékparkká alakítva azt. A vasárnapi hálaadó istentiszteletet követően az emlékezők ezen emlékparkban hajtottak fejet. Bába Iván Magyarország Külügyminisztériumának államtitkára beszédében elmondta, hogy „a szabadság egy villanására emlékezünk, amely az elnyomás sötétségében tört fel. Az 1956-os forradalom egy nagy pillanata egy hatalmas villanással ismét megvilágította az egész magyarságot a világ minden pontján, és láthatóvá vált a nemzet egysége, együttes öröme és aggodalma, reménykedése és félelme. A partiumi és erdélyi magyarság is megmozdult, nem tervezetten, nem hosszas előkészületek után”. A boldogság tíz napig tartott, de ez is elegendő volt, hogy megmutassuk, hogy élünk és meghalni is képesek vagyunk a szabadságért -tette hozzá az államtitkár.
Bába Iván végezetül elmondta, hogy „nem akartak hősök lenni, csak szabadok akartak lenni, csak emberhez méltó életet akartak maguknak és mindenkinek, de hősök lettek, az eltiport szabadság hősei. Mi, mai emlékezők egyet tehetünk: őrizzük az eszme tisztaságát és nem engedjük feledésbe hullani azok nevét, akik életüket, sorsukat áldozták érte, ez a mi munkánk!” A beszédet követően a Váradi Dalnokok énekeltek, majd akik elvitték az emlékezés virágait, csendben elhelyezték azokat az emlékkőnél.
Nagy Noémi
erdon.ro

Hit a büszkeségért és a megmaradásért (’56-os megemlékezés Sepsiszentgyörgyön)
Új helyszínen új hagyomány született: szombat délután, estébe hajlóan különleges, felemelő esemény részesei lehettek mindazok, akik az (előrehozott) ’56-os emlékünnepségen részt vettek. A felavatott emlékpark csak félig készült el ugyan, de már így is mutatja, több, mint építészeti kiválóság – igazi műalkotás. Az elhangzott beszédek pedig, különösképp a rendezvény fővédnökéé, nemcsak a múltat elevenítették fel, de hitet adtak a holnap, a holnapután megéléséhez – büszkén, emelt fővel.
Élni csak szabadon érdemes
A délután hat órai kezdettel meghirdetett emlékünnepségre számosan sereglettek össze, a frissen letett, még süppedő gyepszőnyeget kímélve, no meg az új helyszín be nem lakottsága miatt is a „régi” ’56-os emlékmű köré csoportosulva – holott a szónokok az új emlékmű, a pavilon túloldalán mondták majd el beszédeiket. Kissé zavaróan hatott (a tömegben néhány rosszalló megjegyzés is elhangzott emiatt), hogy a munkások hat előtt néhány perccel még nagy sebbel az utcát, járdát takarították, de az ünnepséget már nem zavarták.
A Kónya Ádám Művelődési Ház Cantus Firmus Vegyes Kara és Magyar Férfidalárdája a Szózat eléneklésével nyitotta meg az ünnepséget, „a lélekben felfakadó szabadságvágy tüzénél megtisztulni” összegyűlt közönséget László Károly színművész köszöntötte. Elsőként Dávid Gyula professzor, volt politikai fogoly szólalt fel, beszédében az emlékezés szilánkjait villantotta fel, kezdve: „amikor a szétdarabolt, megalázott nemzet kimondta: élni csak szabadon érdemes”, aztán a külföldi rádióadókra tapasztott füllel (mert „amit a mi újságjaink megírtak, a mi rádióink bemondtak, az színtiszta hazugság volt”) tájékozódni próbáló erdélyi magyarság, mely nemcsak együtt érzett, de segíteni is próbált – majd emiatt szenvedett, mert jöttek a letartóztatások, a kirakatperek, a kivégzések vagy a börtön, az éhezés, verés, kényszermunka szadista rabőrök hajszolásával, aztán „a szabadulás a szebbnek tűnő rabság külső világa”, majd lassan, sokak számára soha, a ’89-es változás a maga gyors kiábrándulásával, az új kiszolgáltatottság, a kor, melyben „az áldozat csak annyiban érték, amennyiben politikailag felhasználható”. Ilyen körülmények között „nem tehetünk mást, mint reméljük, unokáink, dédunokáink megérik mindannak a megvalósulását, amiért közülünk sokan életüket, még többen fiatalságukat áldozták” – zárta beszédét Dávid Gyula.
Küzdelmeink még nem értek véget
„Csak azért érdemes élni, amiért érdemes meghalni, ezt mi, székelyek úgy hívjuk: szabadság” – kezdte beszédét a budapesti Szent István Zeneiskola előadása után Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere párhuzamot vont ’56 és napjaink között, kiemelve, bár most békésebb időket élünk, de a rendszer ma is elroppantja azokat, akik szavukat emelik az igazságtalanság ellen, akik a közért cselekszenek. „Ma is megfigyelnek bennünket, ma is lehallgatnak bennünket, mert Ceauşescu szelleme továbbra is kísért, ott van a tévékben, a parlament padjaiban. A Székely Mikó Kollégium példája bizonyítja, a régi beidegződések ma is működnek, csak az eszközök változtak” – figyelmeztetett a polgármester. „Holott mi mindig a történelem folyamán nem mások ellen, hanem magunkért küzdöttünk, és küzdelmeink még mindig nem értek véget, még nincs autonómiánk, közösségünk tagjait még mindig védenünk kell, épp ezért az ’56-os emlékpark mindig arra emlékeztessen: semmi sem elég drága, ha jogainkról van szó. Ne alkudjunk meg, és ne féljünk cselekedni” – kérte az elöljáró.
Évszázadok múlva is meséljen
Ady Endre kortársa, a Holnaposok egyik alapítója, Dutka Ákos Ember és magyar című versét Darvas László színművész adta elő, majd Kiss Tamás, a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége (Pofosz) képviseletében szólalt fel. Kiemelte, az erdélyi bajtársak kegyetlenebb elbánásban részesültek a magyarországiaknál, holott „bűnük” annyi volt csupán: elénekelték a Himnuszt, vagy az éjszaka leple alatt gyertyát gyújtottak. Felidézve ’56 történéseit, a mérhetelen lelkesedést, szabadságvágyat emelte ki legfőbb értékként – de ugyanezt érezte az erdélyiek cselekedeteiben is, tette hozzá. „Köszönet a hősöknek, akik később áldozatokká váltak” – zárta beszédét, miután elmondta azt is, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének lyukas zászlót hozott ajándékba. Octav Bjoza, a Romániai Politikai Foglyok Egyesületének elnöke beszédében kiemelte, a magyarországi ’56-os forradalom és szabadságharc mély nyomot hagyott Európa történelmében. És hogy miért kellett bekövetkeznie? „Leigázva élni hazádban, miközben azt mondják neked, szabad vagy – hát ezt a fiataloknak igen nehéz elmagyarázni” – jelentette ki. Kifejtette, a kommunista rendszer politikai foglyainak pontos száma ma sem ismert, az 1944–1964 közötti időszakban mintegy tízezerre tehető számuk, a börtönökben pedig nem számított a nemzetiség, ott mindenki a kommunistaellenes harcosok nemzetiségéhez tartozott. „Büszke vagyok mindarra, amit nem tudtunk megvalósítani” – mondta, majd a felavatandó emlékparkra utalva reményét fejezte ki, évszázadok múlva is állni fog, mesélve a kommunista börtönök áldozatairól.
A magyarságnak köszönheti a Nyugat
A Szabad Európa Rádióhoz eljuttatott, ismeretlen politikai foglyok román nyelven írt versét Sergiu Aliuş színművész szavalta el, Ady Endre Fölszállott a páva című versét Gazda Zoltán színművész adta elő, majd a rendezvény fővédnöke, Semjén Zsolt, Magyarország nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettese lépett a mikrofon elé. Az emlékezésnek, az ’56-os megemlékezésnek az egyes ember és a közösség életében kettős az értelme: hitet, erőt, büszkeséget adni és a tanulságokat levonni – kezdte beszédét. Van-e nagyobb büszkeség, mint ’56 örökösének lenni? A szónoki kérdésre válaszként kifejtette, ’56 halálos döfést vitt be a kommunizmusba, melyet nem tudott kiheverni. Hogy itt lehetünk, hogy a bolsevizmus eltűnt a történelem süllyesztőjében, azért történhetett meg, mert volt ’56-ban a magyar szabadságharc, emiatt következhetett a Prágai Tavasz, a lengyel Solidarnosc, a temesvári forradalom. És hálás lehet a Nyugat is a magyarságnak, mert az ’56-os menekültek nyitották fel azoknak a nemzeteknek a szemét, melyek már-már hajlandóak lettek volna beleszédülni a kommunizmusba, micsoda embertelen és ezért istentelen, avagy istentelen és ezért embertelen rendszertől menekültek meg. Ami a tanulságokat illeti: ’56 szerencsésen illeszkedik a magyar történelem sodrába, miként Szent Istvántól napjainkig, a magyarság nem egyebet akar: függetlensége megmaradását, jogai biztosítását. Amit más népeknek lehet, nekünk is lehessen, az autonómia bennünket éppúgy megillet, mint Európa más népeit (szavait taps szakította félbe), soha semmit nem követeltünk, ami más népeknél már meg ne lenne – mondta. A magyar nemzet megmaradását a közjogi egyesítés teszi lehetővé, jelentette ki, e felismerés követeli meg a teljes állampolgárság megadását minden magyar számára. Végezetül arra szólította fel a jelenlevőket: tegyenek hitet, mindannyian ’56 örökösei akarunk lenni, mert ez a hit a büszkeségünket és a megmaradásunkat jelenti.
Intő példa az utókornak
A Kovács Kázmér tervei alapján készült új emlékművet, a pavilonszerűen kialakított építményt – melynek tartógerendáira magyar, román, német és angol nyelven Az 1956-os magyar forradalom romániai mártírjai és bebörtönzöttjei emlékére felirat, négy tartóoszlopán pedig 774 (és a névsor még nem teljes, talán soha nem is lesz az) név olvasható – Semjén Zsolt, Antal Árpád, Octav Bjoza és Török József leplezte le, Hajdú János római katolikus esperes szentelte fel és Bustya Dezső nyugalmazott református lelkész áldotta meg. A koszorúzás alatt a Cantus Firmus és a Magyar Férfidalárda énekelt, majd Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szervezetének elnöke mondott köszönetet mindazoknak, akik az általa megálmodott emlékpark létrehozásában részt vettek, és reményét fejezte ki, a park intő példa lesz az utókornak arra, mit jelentett ’56. Egypercnyi néma tisztelgést kért még a kivégzettek emlékére, majd a magyar és a székely himnusz közös eléneklésével zárult az emlékünnepség első fele.
Hagyomány születik
Fáklyákkal kezükben vonultak át az ünnepség folytatásában részt venni szándékozók az Erzsébet parkbeli, a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére állított kopjafához, ahol Márton Simon Anna mikós diák Faludy György: 1956, te csillag című versét szavalta el. Koszorúzás, gyertyagyújtás – és néhány fáklya földbe szúrása, ez a gesztus, önkéntelen cselekedet, mi új lehetőséget adhat az elkövetkező ’56-os megemlékezésekhez. És innen tovább, a Székely Nemzeti Múzeumig, szintén fáklyákkal a kézben. A Bartók Teremben Vargha Mihály köszöntőbeszédében kijelentette, az ’56-os emlékpark megvalósulásával a város és lakói kimondták: polgárok vagyunk. ’56 történései megismerésében, szellemének ébren tartásában nagy felelősség hárul az iskolákra, az egyházakra, de a múzeumra is – hívta fel a figyelmet. A Pofosz által meghirdetett esszépályázat nyerteseinek díjazása, Veress Sándor Hét esztendő kálváriája című könyvének Puskás Attila általi ismertetése után Antal Árpád polgármester és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a város nevében emléklapot és emlékérmet adott át az ’56-os Bajtársi Társaság sepsiszentgyörgyi tagjainak, azoknak, „akik megmutatták az irányt, melyet ígérem, követni fogunk” – indokolta a polgármester a kitüntetést.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)