Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2012. november 2.
Kikerülni az ördögi körből – beszélgetés dr. Szilágyi Tiborral, a MOGYE új rektorhelyettesével
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Szilágyi Tibor szerint nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem új rektorhelyettese a Krónikának adott interjúban elmondta, feltétlenül együtt szeretne dolgozni román kollégáival, de soha nem az érzelmi hadakozást kívánja előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vita híve. "Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával." – véli a professzor.
– Mi késztette arra, hogy mindössze 45 évesen elvállalja a rektorhelyettesi tisztséget, főként egy olyan időszakban, amikor az egyetemre az 1990-es, rendkívül feszült hangulat jellemző?
– Meg kell vallanom, hogy nem túl szívesen, sőt valamelyest kényszerből mondtam igent, miután szószólónk, Szabó Béla professzor kollégám kijelentette, nem akar a kerékkötője lenni a megegyezésnek, inkább visszalép. Addig is képben voltam, hisz lényegében mi ketten voltunk azok, akik legmélyebben beleástuk magunkat a magyar tagozat ügyének a rendezésébe. Együtt vettünk részt a minisztériumi meg a helyi tárgyalásokon, és együtt fogunk dolgozni a továbbiakban is.
– Ez azt jelenti, hogy a magyar tagozat kétfejű lesz, és ön rektorhelyettesként, Szabó Béla pedig tagozatvezetőként együtt dönt az oktatási kérdésekről?
– Ebben nincs semmi kivetnivaló, hisz úgy, ahogy egy országot elvezethet az államfő meg a kormányfő, a magyar tagozatot is lehet így irányítani. Másrészt én rektorhelyettesként nem vehetek részt a döntéshozó fórumban, Szabó Béla viszont ott lesz a szenátusban és képviselni fogja az ügyünket.
– Azt viszont láttuk, tapasztaltuk, hogy az államfő és a kormányfő jónak indult viszonya az idő elteltével el tud mérgesedni. Ezzel számolnak?
– Remélem, hogy a mi esetünkben nem így lesz. Egyelőre nagyon jól együttműködünk, és bízom abban, hogy ez a továbbiakban sem lesz másként.
– Nem jelent bizonyos hátrányt a magyar kollégák előtt az a tény, hogy ön lényegében tartalékmegoldásként került a prorektori székbe?
– Nem hinném, hogy a kollégák úgy tekintenek rám, mint egy tartalékra. Az eddigi választásokon is szinte ugyanannyi szavazatot kaptam, mint Szabó Béla, sőt a tavaszi voksolás alkalmával a kari tanács esetén az eredmény egyenlő volt. Az Orvostudományi Értesítő felelős szerkesztőjeként állandó kommunikációs viszonyban voltam a kollégákkal. Gyakorlatilag szinte mindenki ismer, és tisztában van a szervezői tevékenységemmel.
– Azonban bármikor megvádolhatják azzal, hogy ön az, akit az eddig magyarellenes magatartást mutató román fél elfogadott.
– Ilyen alapon senkinek sem kellene elvállalnia a tisztséget? Remélem, hogy úgy alakul az egyetem helyzete, hogy az efféle vádak távlatilag értelmetlenné váljanak.
– Persze, ha az érem másik oldalát nézzük, akkor akár azt is észrevehetjük, hogy ebből a pozícióból több mindent el lehetne érni a román félnél.
– Ez így van. Éppen ezért úgy gondolom, hogy az intézmény normális működéséhez a vezetőségben bizonyos koherenciának, együttműködésnek kell lennie. Nem lehet a magyar tagozatot úgy képviselni – még a hétköznapi döntések szintjén sem –, hogy az folyamatos ellenségeskedést szüljön. Ami meg a közös dolgainkat illeti, azokban föltétlenül együtt szeretnék dolgozni a román kollégákkal. Soha nem az érzelmi hadakozást szoktam előtérbe helyezni, hanem a tényeken alapuló, konstruktív vitának vagyok a híve.
– Gondolja, hogy a MOGYE-n lehet józan érvek felsorakoztatásával is vitázni? Egy olyan helyen ahol az elmúlt hónapokban sem az oktatási törvény betűjének, sem annak szellemének a felemlegetése nem sokat vetett a latba. Eddig azt láttuk, hogy ezen az egyetemen az érvényesítette az igazát, aki kétharmados többséggel rendelkezett. Mitől lenne ez ezentúl másként?
– Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül nehéz helyzetben vagyok, ezért is említettem, hogy a rám ruházott tisztség nem tölt el feltétlen örömmel. A kétharmad–egyharmad aránnyal egyelőre nincs mit kezdenünk; ide jutottunk, mert ennyien vagyunk. De még mindig azt mondom, hogy ha érvekre támaszkodva vitázunk, lehet esélyünk. Úgy érvényesülhetünk, ha javaslatainkkal olyan előnyöket is képesek leszünk felmutatni, amelyek nem csak kizárólag a mi javunkat szolgálják. Be kell látnunk, hogy bizonyos elmozdulás csak történt, a román fél is alábbhagyott az erőből való hadakozással vagy az érzelmi alapon hozott döntések meghozatalával.
– A szenátusban mennyire számíthatnak a teljes egyharmadra? Hisz köztudott, az év elején néhány behódoló, magát ilyenkor magyarnak valló tanerőt a román kollégák választottak a testületbe.
– Mindenekelőtt két, a köztudatban keringő pontatlanságot szeretnék tisztázni. Egyrészt a nemrég megejtett választásokon mi jelöltük és mi szavaztuk meg a képviselőinket, ami a szeptemberi megegyezés előtt nem így volt. Másrészt nem csupán a fennmaradt három helyet kaptuk meg, hanem mind a kilencet. Ezek látszólag akár elhanyagolható részleteknek is tűnhetnek, ám mégis rendkívül fontosak. A kialakult konfliktus óta először dönthettünk mi magunk a saját dolgainkról.
– Ez az egyharmad–kétharmad, amiből a román fél nem enged, hol szerepel írásban?
– Sehol. Ezt az oktatói arány adja. Ezért lenne előnyösebb, ha a diákok arányát vennénk figyelembe, amelyik negyven százalék körül van jelenleg.
– Miként lehet kikerülni ebből az ördögi körből? Hiszen éppen azért ilyen az arány, mert nincs elég magyar oktató, és azért nincs elég magyar oktató, mert ilyen az arány.
– Ez sajnos így van, és ebből a körből csakis az új magyar oktatók felvételével tudnánk kitörni. Ez a hétpontos egyezség egyik legfontosabb része, úgy is fogalmazhatnék, hogy mérföldköve. Fontos, hogy ennek nemcsak most, egy egyszeri vizsga esetén kell érvényesülni. Az elkövetkező években is beleszólásunk kell majd legyen az állások meghirdetésébe. Ettől függ részben a főtanszékek létrehozása is.
– A közeljövőre beígért alkalmazások esetében létezik egy bizonyos, előre leszögezett létszám?
– Nincs. Ennek szabályozása majd az én feladatom és gondom lesz, mert az egyezség alapján a magyar rektorhelyettesnek beleszólása van az állások meghirdetésébe. Jelenleg folyamatban van egy felmérés, amelyből meg szeretnénk tudni, milyen állásokra, milyen eséllyel rendelkező jelentkezőkre számíthatunk. Az lenne az ideális, ha meghirdethetnénk az összes olyan állást, amelyre potenciális jelentkezők vannak.
– Daniel Funeriu volt oktatási miniszter az év elején még azt javasolta, hogy az egyetemi charta 55. szakaszába foglalják bele azt, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásba lehetséges társult oktatók foglalkoztatása nem történt meg, holott számos magyarországi professzor felajánlotta segítségét.
– Attól függetlenül, hogy nem került be a chartába, bízom abban, hogy megvalósulhat. Derűlátásra ad okot, hogy a magyarországi egyetemekkel való partnerséget a román vezetők sem ellenzik. Ahhoz, hogy alkalmazzunk egy magyarországi oktatót, nincs szükség chartamódosításra; ehhez a törvényes kereteket kell megtalálnunk. Az, hogy külföldről hívjunk meg valamelyik klinikai szakra valakit, nemcsak az egyetemen múlik, hanem az egészségügyi rendszeren is. Gondolok az orvosi kamara álláspontjára, a kórházak álláskínálatára, a román nyelvtudás szükségességére meg sok minden egyébre, ami gyakorlatilag megnehezítheti azt a folyamatot, ami elméletben a lehető legegyszerűbbnek tűnik. Számítunk az anyaországi segítségre, de hosszú távon a saját oktatói gárda kinevelése a fő cél.
– Elődje, Nagy Örs professzor többször is arra hívta fel a figyelmet, hogy a meghirdetett állásokra sem jelentkeznek a fiatalok, vagy legjobb esetben eljönnek, de mindössze ugródeszkának használják az egyetemet.
– Ez a gyatra javadalmazásnak és kevéssé vonzó munkakörülményeknek betudható jelenség – amely egyébként mindkét tagozatot érinti – sajnos továbbra is fennáll. Csak remélni tudom, hogy amennyiben a MOGYE-n javul a közhangulat, illetve, ha életképes kapcsolatokat alakítunk ki a külföldi egyetemekkel, nagyobb mozgáslehetőség nyílik a fiatal oktatók számára, a motiváció is nőni fog. Mindezt én aktívan szeretném segíteni. Jelen pillanatban ezt tartom a legsürgősebb és legfontosabb feladatomnak.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 2.
MOGYE: eltávolodtunk a holtponttól?
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)
Szerkesztőségünkhöz elküldött írásában Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd úgy véli: kérdéses, hogy a MOGYE román többségű szenátusa hajlandó lesz betartani a tanügyi törvény előírásait.
A sokat reklámozott holtpontról való elmozdulás valójában azt jelenti, hogy továbbra is fennmaradt a MOGYE szenátusában a kétharmados román többség. Joggal kérdezhetjük, hol van az a paritás, amelyért a magyar diákok és tanerők 1990 tavaszán hetekig sztrájkoltak? Továbbra sem számít, hogy a képviseleti demokrácia alapelvei szerint a „multikulturális” egyetem szenátusában érvényesíteni kellene a már hivatkozott paritás elvét vagy legalább az etnikai arányosságét.
A magyar orvos- és gyógyszerészképzés sorsa kizárólag a nem éppen magyarbarát, kétharmados román többségtől függ. Igencsak kérdéses, hogy valaha is hajlandóak lesznek betartatni a 2011/1-es számú tanügyi törvény 135. szakaszának rendelkezéseit. Ezek előírják, hogy a multikulturális egyetemeken kötelező módon létre kell hozni a nemzeti kisebbség nyelvén az önálló főtanszékekbe szervezett tagozatokat, oktatási vonalakat.
Szilágyi Tibor frissen megválasztott prorektor azt közölte a magyar tanerőkkel, hogy a magyar tagozatot érintő változások a charta 2, 39/3, 121/3 paragrafusaiban szerepelnek. A 2. pontban nem találtam semmilyen különbséget, a 39/3. bekezdés valóban új, azt rögzíti, hogy a magyar nyelvű oktatást magyar oktatási vonalban kell megszervezni, a tanügyi törvény minőséget garantáló 138. szakasza 2. és 3. bekezdéseinek rendelkezései szerint. Ez a megkötés pedig azt jelenti, hogy az évtizedek óta fojtogatott, magyar nyelvű oktatás máról holnapra megfelelő számú képzett tanerőt kellene előrántson a kalapból.
Szó sincs arról, hogy elfogadnák a magyarországi orvosi és gyógyszerészeti egyetemek javaslatát, amelyek felajánlották, hogy szükség szerint biztosítják a hiányzó tanerőket, hogy a magyar oktatás saját lábán állva fejlődhessen. Köztudott, 1946-ban is ezt a megoldást alkalmazták a kizárólag magyar nyelvű MOGYE jogelődjének létrehozásakor, és ez a rendszer a Sapientián is működik. Ennek a rég bevált megoldásnak elősegítése érdekében azt javasolta Daniel Funeriu volt tanügyminiszter, hogy a charta 55. szakaszába foglalják bele, hogy a kisebbségi nyelven való oktatásban lehetséges társult oktatók foglalkoztatása. Erről, valamint a magyar főtanszékek létrehozásáról a charta mélyen hallgat, ráadásul a 38. szakasz második bekezdése továbbra is érvényben maradt. Ez pedig előírja, hogy a tanszékeket, amelyekbe az oktatási vonalak tömörülnek, a legmagasabb rangú tanerő vezeti, aki gyakorlatilag mindig román – szóval így néz ki a magyar oktatási „önállóság”. Ennek a lényeges szakasznak a módosítása messze elmarad attól, amit Daniel Funeriu akkori tanügyminiszter 2011. december 6-i átirata előírt.
A miniszter szerint e szakaszba azt kellene belefoglalni, hogy az egyetemi autonómia alapján a MOGYE meghatározza az önálló magyar főtanszékekbe való szerveződést, a 2011/1-es tanügyi törvény 135. szakasza rendelkezéseinek tiszteletben tartásával. A miniszteri átirat ismeretében joggal kérdezzük, az idézett módosítás mennyiben jelent valós előrelépést, hol van a politikai képviselet által emlegetett „ellenzékből létrehozott magyar tagozat”?
A 121. szakasz harmadik bekezdése annyiban jelent előrelepést, hogy az első mondatot, amelyik szerint a vezetési struktúrák megválasztása azoknak a kollektíváknak a feladata, amelyekre a választások vonatkoznak, megtoldották azzal, miszerint minden elektor a saját oktatási vonalára szavazhat. Szerintem az idézett régi szabályozást is így kell értelmezni, ráadásul mindmáig ez a gyakorlat érvényesült a MOGYE-választásokon. Ez lenne tehát az oly sokat dicsért előrelépés?
Ami a szenátusi választásokat illeti, felidézem, hogy tavaly ősztől kezdve a magyar oktatók nagy része megtagadta a választásokon való részvételt, tiltakozván az újonnan elfogadott charta ellen. Mit sem törődve a magyar oktatók álláspontjával, a kétharmados szenátusi román többség 2012. február 8-án beválasztott hat janicsárt azok közül, akik vállakoztak a „sztrájktörésre”. Egyúttal felajánlotta a tiltakozóknak, hogy a fennmaradó 13 helyre válasszanak magyar oktatókat.
Ezek után a nagy sikerként beharangozott szeptember 21-i paktum első pontja „megengedi”, hogy a magyar oktatók 13 személyt beválasszanak a szenátusba. Ez azt jelenti, hogy a MOGYE törvénytelenül, érvényes charta nélkül megválasztott szenátusában bennmaradtak a sztrájktörő magyarok, illetve továbbra is megmarad a szenátusban a kétharmados román többség, amelyik a jövőben is bármilyen törvénytelen, magyarellenes döntést meghozhat. A Szabó Béla professzor által a tavalyi választásokig betöltött prodékáni tisztségbe a magyar tanári kar megkérdezése-szavazata nélkül, a román kétharmad által kiválasztott Gábos-Grecu professzor a helyén maradt mint a magyar oktatási vonal képviselője?!
A paktumba nem írták bele, de a magyar oktatók beleegyeztek abba, hogy a román többség vétójogot gyakoroljon Szabó Béla professzor prorektorrá választásával szemben. Helyette a románok támogatását élvező Szilágyi Tibor professzor lett a prorektor, aki nyilatkozataiban igencsak melegen üdvözölte a charta 2012. szeptember 28-i módosításait.
Ha elemezzük a 2011. december 7-én elfogadott charta mostani módosításait és közzétételének szokatlan módját, igen érdekes észrevételeket tehetünk, mivel a dokumentumot felülvizsgáló bizottság már szeptember 17-én megfogalmazta az elvégzendő módosításokat. Ha ez igaz, akkor a chartamódosítás nem tekinthető olyan engedménynek, amelyet szeptember 21-én tett a magyarok felé a román kétharmad, mivel a procedúrát már 17-én elindították. Az is előfordulhat, hogy az állítólagos előzetes lépéseket azért tették közzé a honlapon, nehogy úgy tűnjön, a román fél bármiben is engedett a magyar tanerők követeléseinek.
Egyébként legnagyobb meglepetésemre a tanügyminisztérium 2012. június 20-i, 10089. számú átirata – amely jóváhagyta a MOGYE chartáját – azzal indokolja a jóváhagyást, hogy már júniusban létrehozták a magyar oktatási vonalat! Jogos a kérdés: ha a magyar oktatás fejlesztéséről van szó, kinek lehet hinni? Csak halkan jegyzem meg, hogy átiratában a volt tanügyminiszter hasztalan követelte a charta 36., 46., 55., 62. és 70. szakaszainak a 2001/1-es törvény 135. szakasza szerinti módosítását – ezeknek a magyar oktatás fejlesztését szolgáló rendelkezéseknek a chartába foglalásáról továbbra sem akar hallani a szenátus román többsége.
A változtatás harmatgyengeségét az is igazolja, hogy a gyakorlatok továbbra is csak román és angol nyelven folynak, és az államvizsga-dolgozatokat sem lehet magyar nyelven megvédeni. Marosvásárhelyen nemcsak a kombinát miatt nem tisztul a légkör!
Kincses Előd
A szerző marosvásárhelyi ügyvéd
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 3.
Nagyváradon zajlik az IFESZT 2012
A Szigligeti Színház szervezi a VI. Interetnikai Színházi Fesztivált
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház szervezésében kerül sor a VI. Interetnikai Színházi Fesztiválra, november 11. és 18. között. A kétévente megrendezett vándorfesztivál – amelynek legutóbb az Aradi Kamaraszínház volt a házigazdája – a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje. A fesztiválon tehát az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a temesvári és a nagyszebeni német színház, illetve társulat, valamint a Bukaresti Zsidó Színház egy-egy előadással.
A rendezvény váradi kiadásának nyitónapja nem véletlenül éppen november 11., ezen a napon ünnepeljük ugyanis Katona József születésének 220. évfordulóját, illetve 220 éves a hivatásos magyar színjátszás. A jubileum tiszteletére a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bánk bán című előadása nyitja a seregszemlét.
A biennále eddigi kiadásaihoz képest újításnak számít az I-fórum, amelynek keretében délelőttönként, a nagyváradi Városi Művelődési Házban, szakemberek bevonásával előadásokra, beszélgetésekre kerül sor a kisebbségi színjátszást érintő kérdésekről; itt mutatják be a most induló erdélyi magyar színházi szaklapot, a Játéktér első számát is.
A váradi Ifesztnek kísérőprogramjai is lesznek, elsősorban koncertek: fellép a váradi Hakeshet Klezmer Band, illetve a Lemon Bucket Orchestra is. Az előadásokra és egyéb programokra a színház nagytermén kívül a bábszínház nemrég felújított termében, a Szakszervezetek Művelődési Házában, illetve a Moszkva kávézóban kerül sor. A jegyek ára a záróelőadás kivételével 20 lej, az összes előadásra érvényes belépőkártyát pedig 120 lejért lehet váltani, korlátozott számban.
A rendezvény részletes programja megtalálható a Szigligeti Színház honlapján: www.szigligeti.ro, illetve a Facebook közösségi oldalon: http://www.facebook.com/pages/Ifeszt-2012/116448531842706
Szabadság (Kolozsvár)
A Szigligeti Színház szervezi a VI. Interetnikai Színházi Fesztivált
Idén a nagyváradi Szigligeti Színház szervezésében kerül sor a VI. Interetnikai Színházi Fesztiválra, november 11. és 18. között. A kétévente megrendezett vándorfesztivál – amelynek legutóbb az Aradi Kamaraszínház volt a házigazdája – a romániai kisebbségi színházak, társulatok seregszemléje. A fesztiválon tehát az erdélyi magyar teátrumok mellett jelen lesz a temesvári és a nagyszebeni német színház, illetve társulat, valamint a Bukaresti Zsidó Színház egy-egy előadással.
A rendezvény váradi kiadásának nyitónapja nem véletlenül éppen november 11., ezen a napon ünnepeljük ugyanis Katona József születésének 220. évfordulóját, illetve 220 éves a hivatásos magyar színjátszás. A jubileum tiszteletére a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház Bánk bán című előadása nyitja a seregszemlét.
A biennále eddigi kiadásaihoz képest újításnak számít az I-fórum, amelynek keretében délelőttönként, a nagyváradi Városi Művelődési Házban, szakemberek bevonásával előadásokra, beszélgetésekre kerül sor a kisebbségi színjátszást érintő kérdésekről; itt mutatják be a most induló erdélyi magyar színházi szaklapot, a Játéktér első számát is.
A váradi Ifesztnek kísérőprogramjai is lesznek, elsősorban koncertek: fellép a váradi Hakeshet Klezmer Band, illetve a Lemon Bucket Orchestra is. Az előadásokra és egyéb programokra a színház nagytermén kívül a bábszínház nemrég felújított termében, a Szakszervezetek Művelődési Házában, illetve a Moszkva kávézóban kerül sor. A jegyek ára a záróelőadás kivételével 20 lej, az összes előadásra érvényes belépőkártyát pedig 120 lejért lehet váltani, korlátozott számban.
A rendezvény részletes programja megtalálható a Szigligeti Színház honlapján: www.szigligeti.ro, illetve a Facebook közösségi oldalon: http://www.facebook.com/pages/Ifeszt-2012/116448531842706
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 3.
75 éves a Vásárhelyi Találkozó
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)
Amikor 1954 szeptemberében először haladtam át a főtéri (akkor talán Rózsák tere volt) Apolló palota kapualján, még nem tudtam, hogy ez a tekintélyes épület milyen összefüggésben van az én kolozsvári szülőházammal. Akkor internátus volt, s hátsó földszintes épületének nagy termében, meg az udvari kis színpad előtti nézőtéren csendes órákban tanulni lehetett. A színpad timpanonja ma is szemem előtt van, s nem tudom, hogy alma materünk akkori híres és felejthetetlen zenekarának nem ez adta-e a nevét. Nemsokára aztán ez a terem szolgált otthonul a menzának, és korgó gyomrú kollégáimmal – menzajegy híján – sokszor vártuk az étkezés befejeztét, mikor is a jószívű személyzet Ella "főfelszolgáló" vezetésével a maradékokat a "gyalogosok" között szétosztotta. Olykor csak a kenyérkosarak maradékait, de nem ritkán egész ebédadagot is. A zenét egy öreg pianínón és akkor már "lebegő" tenor hangján Walton Jenő – a Muskátli későbbi bárzongoristája – szolgáltatta hozzá.
De nem akarnám további nosztalgiázásommal a kíváncsiságot fokozni, azért máris a tárgyra térek.
Ennek a palotának a termei adtak otthont 1937. október 2–4. között a nevezetes Vásárhelyi Találkozónak, melynek előkészítése és megszervezése az én kolozsvári szülőházamban történt, születésem előtt pontosan egy évvel, éspedig a szüleim által támogatott és befogadott Hitel folyóirat szellemi körében, Tamási Áron vezetésével.
A harmincas évek országos politikáját – a nemzetközi porondon is elindult – erőteljes jobbra tolódás jellemezte, s bár valamilyen mértékben ez mindenkit érintett, a romániai magyar kisebbséget különösen nehéz kérdőjelek elé állította.
A nemzetközi kommunista mozgalom is számolt az új helyzettel. Lőrinczi László egy levelét idézném: "A Komintern ekkor dolgozta ki az ún. Dimitrov-taktikát, azaz elbujtatni a kommunistákat (és a pártokat, ahol voltak) »antifasiszta« és hasonló tömörülésekben, főként népfrontosokban …"1
Ekkor érkezett Romániába Balogh Edgár is, akit a csehszlovákiai Sarlós mozgalomban játszott szerepe miatt toloncoltak ki onnan "szülőföldjére". Azt megelőzően pedig egy felvidéki szélesebb merítésű találkozó gondolatával kacérkodott.
Egyáltalán nem véletlen, hogy ezt a három megjegyeznivalót előrebocsátom. Ennek magyarázata az, hogy mindhárommal kapcsolatban felbukkanhat valamilyen formában egy gondolat – a népfrontos összefogás szükségessége.
A most 75 éves Vásárhelyi Találkozó szervezésére, lefolyására és utóéletére is ez nyomta rá bélyegét.
A találkozó összehívásának ötlete a mai napig annak a mesebeli gyermeknek a helyzetét idézi, akit a bölcs igazságtevő előtt a mostoha és az édesanya próbál magához húzni. Amiben azonban ettől különbözik, az a huzakodó felek gondolataiban és hátsó gondolataiban rejlik.
A Vásárhelyi Találkozó keresztlevele körüli vita azóta is folyik.
A kérdés tanulmányozásában nagy akadály az, hogy az utóéletet meghatározó memoárirodalom gyakorlatilag a szocializmus építésének éveiben keletkezett, és ennek a korszaknak a forráskritikája enyhén szólva is nehéz helyzetben van. A csúsztatások, elhallgatások, sőt valódi hazugságok sora teszik próbára az igazságkereső munkáját.
Pedig ma már teljesen felesleges lenne. Felesleges, mert az, ami tulajdonképpen az egész lavinát elindította, elsősorban a párttörténet utólagos kitalálásának kényszere volt, s kisebb részben egyes személyek igyekezete, hogy ebben vagy az ezért folyó munkában minél fontosabb szerepet "vívjanak ki" maguknak. Ennek érdekében még magának a találkozónak a jelentősége is túl lett dimenzionálva. Bár éppen elég fontos volt enélkül is.
Itt megszakítjuk a szentendrei szerző írását, hogy helyet adjunk Tamási Áron 1937- es megnyitóbeszédének. A Vásárhelyi Találkozó eseményeit, hátterét taglaló tanulmányrészlet folytatását jövő szombati mellékletünkben közöljük.
1 Idézet a szerző birtokában levő, Lőrinczi Lászlótól kapott magánlevélből
Szász István Tas
Tamási Áron
Hősökhöz nehéz időben
(Elnöki megnyitó az erdélyi fiatal magyar szellemiség Vásárhelyi Találkozóján.)
Testvérek, magyar férfiak!
Mint sziklára szállott hegyi madár: itt előttetek is egy ember áll, ki az egyedülvalóság és az alkotó álmodozás felhőiből leszállott erre a vásárhelyi sziklára, hogy onnét jelenthesse: mostoha idő jár az ő hegyi országában.
Igen mostoha idő jár reánk ebben az országban.
A hatalom felé nyitott és megsebzett szívvel s a magyarság felé sorsközösséget vállalva mondja ezt egy ember, ki népnek szolgálatában ezen a helyen nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesíti. De a magyar történelemben igen gyakran megtörtént, hogy költők és írók álltak a dobogóra, s onnét követelték közösségük számára a honpolgári jogokat és embertestvéreik számára, magyar és idegen elnyomástól egyaránt, az emberi szabadságot.
Kötelességszerűen ezt teszem én is.
S valahányszor író cselekszi ezt és nem politikus, teljes bizonyossággal tömegek szenvednek és a forrongásban van valami nagy veszedelem, mely ellen népnek és hatalomnak egyaránt védekeznie kell.
Testvérek! Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.
Ebből a negyvenmillióból legalább másfél millió magyar ember román hatalom alatt él. Mi ennek a küszködő nagy tömegnek önkéntes követei vagyunk. Felelősségünk tudatában jöttünk egybe az ország minden részéből. A tiszta szándékú ember ősi hitével, a szellem bátorságával és egy szabadságot szerető nép nyíltságával meg akarjuk beszélni másfél millió ember ügyét. Meg akarjuk beszélni, rá akarunk mutatni a kivezető utakra, majd pedig a munka és a szolgálat példájával elöl akarunk járni a megmutatott kivezető utakon.
A magányos gond és a vívódás, melynek gyümölcsét ez a terem öleli most körül, egy székely falusi ház szobájában talált először szót és betűt. Akinek hivatása álmodni és írni: ott álmodott és írt először cselekvő ifjúságról. S aki tovább nem a hivatását, hanem a kötelességét teljesítette, az most boldogan teheti azt a kijelentést, hogy az erdélyi magyarság fiatal férfijai megértették a vívódás kiáltó szavát és megérezték, hogy cselekedni kell.
Az első cselekedet megtörtént: az erdélyi fiatal magyar szellemiség hordozói nagy számban megjelentek a Vásárhelyi Találkozón.
Megállapítom, hogy új helyzetünkben, tizennyolc esztendő alatt, mi kíséreltük meg először, hogy szabad formában, minden hatalmi vagy érdekbefolyástól függetlenül, egybegyűljön az érett ifjúság. És a háború óta mi kíséreltük meg először, hogy ez az egybegyűlés olyan legyen, amely magyar társadalmunk minden színét tükrözze.
Mindkét kísérletünk sikerrel járt: vagyis nyilvánvalóvá lett, hogy világnézeti, vallási és osztálykülönbség nélkül társadalmunk minden rétegének érett ifjúsága átérzi a közös sors és a nemzeti felelősség gondolatát. Átérzi és megjelenésével bizonyítja, hogy az előítéletek és testvérgyengítő harcok mindenekelőtt mesterségesek voltak. E történelmi jelentőségű jelentkezés után rajtunk a felelősség, az összesen és az egyéneken egyaránt, hogy a lehetőségből közös munka, a közös munkából erős magyar társadalom és az erős magyar társadalomból helytálló nemzeti erő teljesedjék ki.
Nincs véleményeltérés közöttünk abban, hogy a társadalmunk keretén belül az egymással szemben folytatott osztályharcnak el kell tűnnie, ha nemzeti érdekről van szó. A világnézeti harcoknak is a közös nemzeti érdek síkján el kell némulniok. Mert ha láttuk és éreztük, mint ahogy ma is látjuk és érezzük, hogy a román pártok és uralkodó osztály világnézeti különbség nélkül egyaránt részt vesz a mi népünk sanyargatásában, akkor nekünk is egyetemlegesen s világnézeti különbség nélkül kell védekeznünk.
S ha ennek a sorsszerű összefogásnak a szükségességét még jobban hangsúlyozni lehet, akkor félreértés nélkül hangsúlyozzuk abban a munkában, amelyet társadalmunk átformálása megkíván. Amikor ennek a munkának elvégzésére közösséget sürgetünk, mindenesetre meg kell jelölnünk azt a világnézeti formát, amelyet egy kisebbségi nép magáénak vallhat. Kétségtelen, hogy a liberális demokráciának ma már nálunk sincs meg az a biztosan megjelölhető és félre nem érthető fogalma, amelyet valamikor takart. Demokráciáról szólva, ma már két ember nem érti meg egymást, hiszen egyformán demokráciát mond a fasizmus vezére és az angol felelős államférfi. Mi hát ez?
Leghelyesebbnek látszik visszamenni a tudományhoz, mely szerint a demokrácia az összes erkölcsi, szellemi és anyagi javak igazságos és helyes felhasználása a társadalom javára. Fel kell tehát tennünk a kérdést, hogy erkölcsi, szellemi és anyagi javainknak kik az őrzői az erdélyi magyarságban? Hiszen elsősorban ettől függ, milyen szemszögből tárgyaljuk jelen helyzetünket és hogy józan ésszel mit tehetünk jövendőnk érdekében.
Egy bizonyos: az erdélyi magyarság nyolcvan százaléka falusi kisbirtokos és munkás. Azt is nyugodtan elmondhatjuk, hogy nemzeti javainknak és erőnknek elsősorban a nép az őrizője. Ebből a kettőből természetszerűleg következik, hogy társadalmunkat a népünk megerősítése és megtartása céljából kell átformálnunk és jövendőt csak erre a rétegre építhetünk. Gondunk és törekvésünk. Mely a nép felé irányul. Teljes mértékben a munkásságé is, de viszonzásul a munkásságnak be kell látnia, hogy a néppel erős lánc fűzi össze, mely a nemzeti érdekek védelmére közösséget parancsol. Így nép és munkásság között létérdekekben eltűnik a választófal, mely a nemzeti erőt gyöngítette azelőtt. A középosztály lassanként a népnevelő szerepét veszi át, s nevelése folytán idővel maga is népi vérrel és teljes közösségi érzéssel telítődik. Feljebb az előjogok eltűnnek és az arisztokrácia megszűnik mint osztály. Így azok a választófalak is ledőlnek, amelyek urat és falusit még ma is szembeállítanak egymással: s végül egy kisebbségi nép egységes társadalma áll előttünk, amely erkölcsi és nemzeti alapon álló népi demokrácia.
Három nap megbeszélései bizonyára megépítik és bizonyára mindenki számára megvilágítják ezt az odavetett gondolatot. Mindenki felelős a munkában: mutassatok hát emelkedett lélekkel utat! És ahogy férfiakhoz illik, adjátok vissza a szónak erkölcsi tartalmát, nemzeti súlyát és emberi hitelét. Gondoljatok arra, hogy vizsgán álltok népetek előtt s hogy az erdélyi magyarság történelme rajtatok keresztül azt a generációt fogja megmérni, amely ma a legnagyobb felelősséggel tartozik népének. Legyen mindenkinek eltökélt vágya, hogy ő nem fog könnyűnek találtatni.
Hősnek kell lenni!
És miért ne lehetnétek, hiszen hősei isteni törvény szerint minden népnek vannak súlyos időkben.
1937. október 2.
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 3.
Bűntelenül, mégis megbüntetve
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az elmúlt huszonhárom esztendő során annyi mindent elmeséltek már „a mi ötvenhatosaink” meghurcoltatásaikról, hogy önkéntelenül adja magát a feltételezés: újat nem tudnak már mondani. Pedig ez nem így van: adalékokra, részletekre mai napig derül fény, s ők maguk sem zárták, zárhatták le bensejükben kálváriájukat. Mindannyiukat foglalkoztatja, kik voltak azok, akik őket börtönbe juttatták, s kik azok, akik szabadulásuk után – amikor Puskás Attila megfogalmazása szerint csak annyiban váltak szabadokká, hogy nem voltak zárt ajtók mögött – folyamatosan megfigyelték őket, jelentéseket írtak róluk 1989 végéig. Mert ma már hozzáférhetnek a múlt rendszer alatt róluk összegyűjtött adatokhoz (már amelyeket a volt Securitate irattárát vizsgáló bizottság megkapott), de abban a besúgók neveit letakarják, csak fedőnevük ismerhető meg. És talán az sem oktalan feltételezés, hogy megfigyelésük mai napig is folytatódik...
Securitate, SRI – egykutya
– Én azt hiszem, nem csak 1989 végéig figyeltek állandóan bennünket, és erre bizonyíték talán éppen a legutóbbi napokban származott – mondja Puskás Attila. – Nemrég Bukarestben könyvbemutatón vettem részt, ott megismerkedtem Varga Andreával, aki magyar állampolgár ugyan, de már több mint egy évtizede dolgozik a román kommunista múlt felderítésén, legutóbb pedig a nagyváradi egyházi ingatlanok visszaadásának segítésében vállalt munkát, kiemelem, a szóban forgó három épület egyikét a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) használja. Találkozásunkkor megkértem, segítsen a volt besúgóim felfedésében. Aztán néhány nap múlva nem is messze Bukarest belvárosától ököllel arcon ütötték. Ő tehát feltételezte, azt hiszem, joggal, hogy egyfajta megfélemlítés volt ez. Én a magam részéről nem tapasztaltam, hogy megfigyelnének, bár nem kétséges, hogy számon tartanak bennünket, különösen azokat, akik azután sem lettek csendesebbek, miután az úgynevezett rendszerváltás megtörtént Romániában.
– Megtisztelő, ha az embert a szervek számon tartják.
– Azért erről a megtiszteltetésről az ember szívesen lemondana, de engem nem foglalkoztat. Viszont az kétségtelen, hogy mai napig is leszámolási játszmák történnek az országban a SRI segítségével. Én azt vallom, hogy annak idején Iliescuék nem a hadsereggel, hanem a Securitatéval egyeztek ki, ezt sok minden bizonyítja. Egyébként az nem természetellenes dolog, hogy minden államnak van egy biztonsági szervezete, amelyik többnyire nem nyilvánosan működik, ez önmagában véve nem jelentene bajt, hiszen minden állam igyekszik polgárai védelmét biztosítani. A SRI-vel az a gond, hogy politikailag elkötelezett, eszméket és azok fenntartóit védelmezi, ez volt a baj a Securitatéval is, egy diktatórikus rendszer hatalmi gépezete volt, melynek mi voltunk a szenvedő alanyai, bűnökkel vagy anélkül, bűntelenül és mégis megbüntetve.
Mellékes áldozatok
– Puskás Attilának mi volt a nagy bűne?
– 1958-ban kipenderítettek a csíkszeredai iskolából, mert már gyűltek a fellegek a fejem felett, egy kicsit szabadszájú voltam, büntetésből Csíkdánfalvára küldtek tanítani. 1959 elején egy tanuló, Sánta Imre (aki nyilvánvalóan nem azonos a mai bikfalvi lelkésszel – szerk. megj.) megkeresett azzal, hogy ő abbahagyja a tanulást, színész lesz, író lesz, egyfajta petőfies stílusban. De hátrahagyott egy levelet, hogy ne kutassanak utána, mert baj származhat belőle, hiszen neki olyan jellegű politikai vonatkozású írásai vannak, hogy meggyűlhet a bajom. Persze, megkezdődik az utánakutatás, ő hamar vissza is tér, de a Securitate közben felfigyel ezekre a mondatokra, házkutatást tartanak nála, kezdik felgöngyölíteni a dolgokat, kiderül, hogy rendszerellenes verseket ír, kiderül, még két társa ugyanilyen verseket ír. A kommunista törvénykezés idején az volt az alapállás, hogy a diák nem lehet hibás a rendszerellenes gondolataiért, hanem csakis a felnőttek, nyilván, a tanárai, szülei adott esetben. Így aztán bekerültünk öt diák mellett hat tanár, kiderült, ’56-ban együtt hallgattuk a rádiót, én egy tanárkollégám lakodalmán felolvastam azt a saját versemet, amely a Háromszék múlt pénteki lapszámában megjelent, ez volt az egyik vádpont. A másik a gyerekekkel való kapcsolattartás, aztán az is kiderült, hogy én gyászszalagot viselek, holott nem halt meg hozzátartozóm, sőt, mondtam, hogy a magyar forradalom áldozataiért viselem ’56 novemberében. Aztán az is, hogy Földi István Gábor Áron-színdarabját kezdtem betanítani 1958-ban, s bár azt próba közben az igazgató letiltotta, az is a vádpontok között szerepelt. Végül engem tettek meg fővádlottnak, húsz évre ítéltek el, plusz tíz évet tiltott iratok forgalmazásáért kaptam, a nagyobb büntetést alkalmazták.
– Akkor is demokráciának hívták a rendszert, de ezek a vádpontok, a mai jogrend felől nézvést, teljesen nevetségesek.
– Nyilvánvaló, de hát minden politikai perben, még a Szoboszlayék esetében is, akiket halálra ítéltek, mi volt a lényeg? Ezek a perek, az ítéletek a társadalom féken tartását, megfélemlítését szolgálták, szétválasztani az emberi közösségeket, megteremteni a bizalmatlanság légkörét, tulajdonképpen mi nem bűnösök, hanem egy cél feláldozott egyénei voltunk, annak a célnak, hogy ezt a rendszert a félelemre és az egymás iránti bizalmatlanságra építsék fel. Ugyanez történt a bolsevista rendszer minden utódállamában, ennek következménye a poznani lázadás, azelőtt a berlini, és a legnagyobb, a magyar ’56, amihez a mi ügyeinket is kapcsolták, mert mi sem volt ennél egyszerűbb. A legfontosabb tőke...
– Ha arról beszélek, milyen büntetéseket alkalmaztak, ezek a szörnyűségek borzolják a kedélyeket, de nem ezeken a hangsúly, hanem azokon a szellemi, érzelmi megaláztatásokon, amiken mi átmentünk. Egy tanárember, aki fel van vértezve bizonyos tudománnyal, annak moslékot adnak enni, mert nem nevezhető másként, felteszik rá a fekete szemüveget, és naponta egyszer lökdösik előre a vécére, aztán, ha máskor is kell neki, oldja meg, ahogy tudja, egy padlóhoz rögzített széken hallgatják ki, mert attól is félnek, nehogy azt a széket indulatában valamelyik kihallgatótiszthez vágja, és kényszerítik, hogy aláírja azokat a vallomásokat, amelyeket soha nem mi fogalmaztunk meg, hanem mindig a tiszt, és amelyek napról napra jobban terheltek minket. A végrehajtó börtönökről nem is beszélve, mikor én Szamosújvárra kerültem, 1960 januárjában, vékony vászon csíkos ruhát adtak, abban kellett mennünk dolgozni a bútorgyárba. Azzal a koszttal napi 12 órát fizikai munkát végeztünk. Aki nem bírta, vegyük csak a Szalay Attila esetét, ő ott halt meg, gyomorfekélyből származó gyomorvérzése volt, ugyan bevitték a rendelőbe, de nem kezelték, nem adtak megfelelő gyógyszereket, tulajdonképpen közvetett módon megölték. Ezeket a dolgokat jó tudni, a kommunista propaganda alaptétele – hazugságból – az volt, hogy a legfontosabb tőkénk az ember, és ennek pontosan az ellenkezője volt igaz.
Besúgók, téglák
– És azt jó-e tudni, kik voltak a besúgók?
– Volt olyan, akinek a nevét tudom. A Securitate irattárát vizsgáló bizottságnál a fedőneveket nem takarják le, de hogy kit fednek, nehéz tudni. Például voltunk Pro Natura kiránduláson Kisborosnyón, onnan jelentés született – sejtem, ki írta, de várjuk meg, hátha sikerül Varga Andreának kiderítenie. Egy másik jelentésben Olteanu nevű szerepel, fogalmam sincs, ki lehetett, de azt viszont tudom, hogy egy Mesaroşiu szekus hadnagy volt az én „őrangyalom”. Összesen 19 dosszié, 2216 oldal szól a mi tizenegyünk ügyéről, mindenik vádlottnak és az ügy egészének is külön dossziéja volt.
– A börtönben is voltak besúgók.
– Elmondanék egy dolgot. A börtönben átnevelési folyamat kezdődött, főleg 1963–64-ben, amikor történelmi, politikai tájékoztató előadásokat tartottak. Az volt a cél, hogy olyan embereket bocsássanak ki, akik ismerik a megváltozott viszonyokat, másrészt, hogy alkalmazzák azokat a módszereket, amelyek nem teszik lehetővé, hogy visszalépjen az úgynevezett becsületes útról. Nagygyűléseket szerveztek vasárnaponként, erre felkértek embereket, hogy vállalják a mea culpát, mert abban semmi rossz nincs, ha megmondják, rosszul gondolkoztak, de megváltoztak. Aki ezt vállalta, elmondta, miért volt bezárva, hogy nagyon helytelenül cselekedett, mert ez és az biztatta fel, de meggyőződött, helytelen úton járt, és amikor kiszabadul, becsületes polgára lesz a szocialista társadalmi rendnek. Akik nem vállalták a bűnbevallást és megtérést a nagyközönség és a szekustiszt előtt, azokat nem nézték jó szemmel, azokról mindenféle jelentéseket kértek. Ezek nem besúgójelentések, mert az illető a saját nevével adta.
– Az alapkérdés: jó-e megtudni, kell-e megtudni és kell-e a nagyközönségnek megtudnia a besúgók nevét? – A NSZK így járt el. Amikor nagy hirtelen és előkészületlenül ledőlt a berlini fal, felelős személyek azonnal birtokba vették a Stasi székházát, kezet tettek az ottani dokumentumokra, és attól fogva következetesen rendelkezésére bocsátották – és nem névtelenül – a német embereknek az iratokat. A lengyeleknél is hasonlóképpen felszabadították ezeket az adatokat, bizonyos mértékig Magyarországon is, bár ott még mindig vannak teljesen titkosított dokumentumok is. Romániában az első időszakban nem névtelenítették az aktákat, de nagyon rövid idő múlva ezt tették, mert kezdték az emberek számon kérni azokat, akik őket börtönbe juttatták. Azt tudni kell, a Securitate arra nem volt alkalmas, hogy bizonyítékokat szerezzen, ezeket mind a besúgók szállították nekik. Maguk a szekustisztek képtelenek lettek volna bármilyen bizonyítékokat előkotorászni a bűnösségünkre, még akkor is, ha lehallgató készüléket szereltek volna be. A besúgók – hol megfélemlítésből, hol zsarolásból, hol anyagi vagy más érdekből – a Securitate szolgálatába szegődtek, aláírták, hogy titokban tartják működésüket, van erre pontos űrlap, tehát én azt mondom, hogy a besúgó is épp annyira bűnös egy-egy vádirat elkészítésében, mint maguk a szekustisztek.
Maradjon az ő szégyenük
– A besúgói kérdést csak azért erőltetem, mert mindannyiunknak véges az élete. És ha titkainkat sírba visszük...
– Nem azért titkoljuk adott esetben. Volt egy erdővidéki börtöntársam, mai napig él, tudtára adtam, hogy megvannak a beszámolói. Előbb tagadta, aztán elküldtem neki a másolatokat, és azt mondtam neki, függeszd ki a lakásod falára, hogy te és az összes hozzátartozód is lássa, milyen ember voltál, és szenvedj érte, mert megérdemled. És más közeli, sőt, nagyon közeli ismerőseim közül is többen vállaltak besúgó szerepet a vizsgálati fogság alatt, ezt szégyenkezve mondom. Tégláknak neveztük az ilyeneket. Soha nem láttuk őket végrehajtó börtönökben vagy munkatáborokban. Ezek az emberek végig ott maradtak, celláról cellára jártak, hazug névvel és legendával próbáltak a rabok bizalmába férkőzni. Nekem is volt egy Oprea nevű „téglám“, azt próbálta tőlem megtudni, hol vannak a verseim, a naplóm, az írásaim, amelyek számukra bizonyítékul szolgáltak volna. Ugyanis az történt, hogy fülest kaptam letartóztatásomról egy nappal korábban, május 11-én, és még aznap este a háziasszonyomnak az összes irományomat odaadtam, hogy rejtse el, mert ni, mi vár rám. Valóban jöttek, házkutatási paranccsal, és igen bosszúsak voltak, hogy nem találtak semmit, amit bizonyítékként elvihetnek. Na most, ha én a vizsgálati fogságban, ami egészen szeptember elejéig tartott, elfecsegem hogy a háziasszonyom eldugta a papírokat, letartóztatják, akár a férjét is, és bűnpártolásért elítélik. Én valahogy megsejtettem, hogy Oprea beépített ember, azt hazudta, ő is politikai elítélt, bojkottálta a Szovjetunióba szállítandó urániumércet. Csakhogy én észrevettem, sem az övet, sem a cipőfűzőt nem vették el tőle. Attól kezdve nagyon ügyeltem, annyit mondtam neki, sajnálom, letartóztatásom előtt elégettem a papírjaimat. Ki is vették tőlem, az engem kivizsgáló Fábián Márton szekusszázadosnak értéktelen jelentést írt. De a téglák, köztük az én igen közeli ismerőseim is, nagyon sok embert tönkretettek. Ezek az emberek kivetkőztek mindenből, ami értelmiségi, ami magyar, ami emberszámba vehető...
– És mégis, a besúgás nem magánügy, hanem közügy.
– Ez így van, de ezeknek az embereknek élnek a családtagjaik, akiknek semmi bűnük nincs abban, hogy az apjuk, nagyapjuk mit követett el, ők vinnék a hátukon a szégyent, olyanokká válnának, mint mi: bűntelenül, mégis megbüntetve.
Váry O. Péter
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 4.
Hiteles múltfeltárás nélkül nincs megtisztulás
Szigorúan ellenőrzött életek címmel mutatták be 2012. október 30-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban azt a dokumentumfilmet, amely román titkosszolgálat és az egyház kapcsolatát kísérte végig az 1940-es évektől a ’89-es romániai forradalomig.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 60 millió forinttal támogatta Petényi Katalin és Kabay Barna alkotását. A díszbemutató védnöke L. Simon László kultúráért felelős államtitkár, díszvendége Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő volt.
„Az én nemzedékem a kommunista diktatúra összeomlása idején kezdett eszmélni. Csak jóval a rendszerváltozás után értette meg, mi történt a közösségekben, ahol a kommunista hatalmi gépezet magánéletünk legféltettebb titkait is kifürkészte, hogy ellenünk fordíthassa” – mondta köszöntő beszédében L. Simon László. Hozzátette: ma különösen fontos, hogy jó dokumentumfilmek szülessenek, amelyek mind a határon túli, mind az anyaországi magyarság múltját képesek hitelesen bemutatni.
Tőkés László, aki édesapja, Tőkés István teológiaprofesszor, valamint Márton Áron, Erdély mártír katolikus püspöke mellett dokumentumfilm egyik szereplője, a filmbemutatót követően felhívta fel a figyelmet: sok egykori besúgó ma is köztünk van, és hamis humanizmusnak nem szabad megakadályoznia bennünket a múlttal való szembenézésben.
kultura.hu
Erdély.ma
Szigorúan ellenőrzött életek címmel mutatták be 2012. október 30-án az Uránia Nemzeti Filmszínházban azt a dokumentumfilmet, amely román titkosszolgálat és az egyház kapcsolatát kísérte végig az 1940-es évektől a ’89-es romániai forradalomig.
Az Emberi Erőforrások Minisztériuma 60 millió forinttal támogatta Petényi Katalin és Kabay Barna alkotását. A díszbemutató védnöke L. Simon László kultúráért felelős államtitkár, díszvendége Tőkés László püspök, európai parlamenti képviselő volt.
„Az én nemzedékem a kommunista diktatúra összeomlása idején kezdett eszmélni. Csak jóval a rendszerváltozás után értette meg, mi történt a közösségekben, ahol a kommunista hatalmi gépezet magánéletünk legféltettebb titkait is kifürkészte, hogy ellenünk fordíthassa” – mondta köszöntő beszédében L. Simon László. Hozzátette: ma különösen fontos, hogy jó dokumentumfilmek szülessenek, amelyek mind a határon túli, mind az anyaországi magyarság múltját képesek hitelesen bemutatni.
Tőkés László, aki édesapja, Tőkés István teológiaprofesszor, valamint Márton Áron, Erdély mártír katolikus püspöke mellett dokumentumfilm egyik szereplője, a filmbemutatót követően felhívta fel a figyelmet: sok egykori besúgó ma is köztünk van, és hamis humanizmusnak nem szabad megakadályoznia bennünket a múlttal való szembenézésben.
kultura.hu
Erdély.ma
2012. november 5.
Szimpátiatüntetés a székely zászlóért Sepsiszentgyörgyön
Megelégelte Kovászna megye kormánybiztosának, Codrin Munteanunak székely ellenes ténykedéseit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, ezért szimpátiatüntetést szerveznek csütörtökön, délután 4 órától a prefektúra előtt.
Hétfő délelőtt Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke és Antal Árpád András, városi RMDSZ elnök a prefektúrával átellenben helyeztek ki egy nagy átmérőjű, figyelemfelhívó táblát, amelyen az áll, hogy Terra Siculorum (Székelyföld). A két vezető a sajtó érdeklődésére elmondta, hogy tudtára szeretnék adni azoknak, akik megtagadják Székelyföld létezését, hogy az márpedig van, igenis „Székelyföld létezik, ugyanúgy, ahogy különböző kormányhatározatokban létezik Hátszeg országa, Szilágyság országa, Almásvidék, vagy akár Bukovina is.”
„Kinevezése óta a prefektus úr folyamatosan ellenünk dolgozik. Azt tapasztaljuk, hogy direkt hergeli a székelyeket. Megtámadta Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Ház, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum magyar elnevezését. A közigazgatási bírósághoz fordult Kovászna város és Kovászna megye zászlóját elfogadó több éves határozatokkal kapcsolatban.
Mindezt teszi olyan körülmények között, hogy ebben az országban több megyének, városnak, sőt községnek van címeres zászlója, viszont ő úgy gondolja, hogy nekünk nem lehet. Ezek mellett támadja azt a sepsiszentgyörgyi önkormányzati határozatot is, amely kötelezővé teszi a hirdetőtáblákon a magyar nyelv használatát. Legutóbb a községek bejáratánál kihelyezett magyar nyelvű Isten hozott táblákba kötött bele. Folyamatosan olyan kérdéseket, olyan érzelmi, nemzeti identitásunkhoz kapcsolódó határozatokat támad meg, amelyekre büszkék vagyunk”- vázolta fel Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke.
Ugyancsak elégedetlenségének adott hangok Antal Árpád, városvezető, aki egy régi közmondással példázta a mai állapotot „aki szelet vet, vihart arat”, mely szerint az, hogy Codrin Munteanu állandóan feszíti a húrt nem vezet jóra, a közösség javára.
„Nem szeretnénk összeveszni senkivel, hergelődni a románokkal, sem értelmetlen vitákba belemenni, azonban az, hogy a székely zászlót egy futballklub zászlójához, máskor pedig autómárkához hasonlította a prefektus, az kiütötte a biztosítékot. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan akciót szervezünk, mely alkalommal be tudjuk bizonyítani, hogy igenis ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, és akkor lesz itt társadalmi béke a megyében, ha tiszteljük egymást és tiszteljük egymás szimbólumait”- mondta el a polgármester, az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi Szervezetének vezetője.
A polgármester elmondta a szimpátiatüntetésre csütörtökön, délután 4 órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön, a prefektúra előtti téren. Felkérnek minden háromszékit, minden székely embert, hogy vegyen részt a megmozduláson, amelyen székely zászlókkal kívánnak felvonulni. Ez által fejezve ki ragaszkodásukat, a székely szimbólumok használata iránt. A polgármester befejezésként hozzátette, az első ötszáz érkező ajándékba kap egy székely zászlót, azzal a kéréssel, hogy vigye haza és tűzze ki bátran a tömbház ablakába vagy a házára.
Erdély.ma
Megelégelte Kovászna megye kormánybiztosának, Codrin Munteanunak székely ellenes ténykedéseit az RMDSZ Háromszéki Területi Szervezete, ezért szimpátiatüntetést szerveznek csütörtökön, délután 4 órától a prefektúra előtt.
Hétfő délelőtt Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke és Antal Árpád András, városi RMDSZ elnök a prefektúrával átellenben helyeztek ki egy nagy átmérőjű, figyelemfelhívó táblát, amelyen az áll, hogy Terra Siculorum (Székelyföld). A két vezető a sajtó érdeklődésére elmondta, hogy tudtára szeretnék adni azoknak, akik megtagadják Székelyföld létezését, hogy az márpedig van, igenis „Székelyföld létezik, ugyanúgy, ahogy különböző kormányhatározatokban létezik Hátszeg országa, Szilágyság országa, Almásvidék, vagy akár Bukovina is.”
„Kinevezése óta a prefektus úr folyamatosan ellenünk dolgozik. Azt tapasztaljuk, hogy direkt hergeli a székelyeket. Megtámadta Sepsiszentgyörgyön a Kónya Ádám Művelődési Ház, a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeum magyar elnevezését. A közigazgatási bírósághoz fordult Kovászna város és Kovászna megye zászlóját elfogadó több éves határozatokkal kapcsolatban.
Mindezt teszi olyan körülmények között, hogy ebben az országban több megyének, városnak, sőt községnek van címeres zászlója, viszont ő úgy gondolja, hogy nekünk nem lehet. Ezek mellett támadja azt a sepsiszentgyörgyi önkormányzati határozatot is, amely kötelezővé teszi a hirdetőtáblákon a magyar nyelv használatát. Legutóbb a községek bejáratánál kihelyezett magyar nyelvű Isten hozott táblákba kötött bele. Folyamatosan olyan kérdéseket, olyan érzelmi, nemzeti identitásunkhoz kapcsolódó határozatokat támad meg, amelyekre büszkék vagyunk”- vázolta fel Tamás Sándor, az RMDSZ területi elnöke.
Ugyancsak elégedetlenségének adott hangok Antal Árpád, városvezető, aki egy régi közmondással példázta a mai állapotot „aki szelet vet, vihart arat”, mely szerint az, hogy Codrin Munteanu állandóan feszíti a húrt nem vezet jóra, a közösség javára.
„Nem szeretnénk összeveszni senkivel, hergelődni a románokkal, sem értelmetlen vitákba belemenni, azonban az, hogy a székely zászlót egy futballklub zászlójához, máskor pedig autómárkához hasonlította a prefektus, az kiütötte a biztosítékot. Ezért döntöttünk úgy, hogy egy olyan akciót szervezünk, mely alkalommal be tudjuk bizonyítani, hogy igenis ragaszkodunk a szimbólumainkhoz, és akkor lesz itt társadalmi béke a megyében, ha tiszteljük egymást és tiszteljük egymás szimbólumait”- mondta el a polgármester, az RMDSZ Sepsiszentgyörgyi Szervezetének vezetője.
A polgármester elmondta a szimpátiatüntetésre csütörtökön, délután 4 órától kerül sor Sepsiszentgyörgyön, a prefektúra előtti téren. Felkérnek minden háromszékit, minden székely embert, hogy vegyen részt a megmozduláson, amelyen székely zászlókkal kívánnak felvonulni. Ez által fejezve ki ragaszkodásukat, a székely szimbólumok használata iránt. A polgármester befejezésként hozzátette, az első ötszáz érkező ajándékba kap egy székely zászlót, azzal a kéréssel, hogy vigye haza és tűzze ki bátran a tömbház ablakába vagy a házára.
Erdély.ma
2012. november 5.
Kik a diszkrimináltak Romániában?
A központi román sajtó ismét hozza a szokott formáját, és diszkriminációt kiált a székelyföldi románok esetében (az újságcikk itt olvasható: http://jurnalul.ro/stiri/observator/limba-maghiara-pentru-pacienti-romani-cum-arata-o-fisa-medicala-in-harghita-627605.html magyar fordítása:http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=129797). Ebből is érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor is román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát, ugyanakkor a kilencvenes évekbeli HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. Holott ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok. Utánanéztünk a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az Egészségügyi Minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban, éspedig: amint azt már a Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmánynak az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: „Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül.” A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is: „Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően.”
– Amíg ezek a törvényes feltételek nem teljesülnek maradéktalanul (például a kórházak nem bocsátanak ki magyar nyelvű orvosi zárójelentéseket), csak azt tudjuk megállapítani: Hargita megyében nem a helyi vagy megyei közintézmények diszkriminálják az állampolgárokat, hanem a központi hatóságok azzal, hogy nem ültetik teljes mértékben gyakorlatba az általuk alkotott törvényeket
Erdély.ma
A központi román sajtó ismét hozza a szokott formáját, és diszkriminációt kiált a székelyföldi románok esetében (az újságcikk itt olvasható: http://jurnalul.ro/stiri/observator/limba-maghiara-pentru-pacienti-romani-cum-arata-o-fisa-medicala-in-harghita-627605.html magyar fordítása:http://erdely.ma/kozeletunk.php?id=129797). Ebből is érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor is román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát, ugyanakkor a kilencvenes évekbeli HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. Holott ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok. Utánanéztünk a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az Egészségügyi Minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén. Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke szerint a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban, éspedig: amint azt már a Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmánynak az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: „Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül.” A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is: „Azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban, az Alkotmány, a jelen törvény és a Románia által részes félként aláírt nemzetközi szerződések előírásainak megfelelően.”
– Amíg ezek a törvényes feltételek nem teljesülnek maradéktalanul (például a kórházak nem bocsátanak ki magyar nyelvű orvosi zárójelentéseket), csak azt tudjuk megállapítani: Hargita megyében nem a helyi vagy megyei közintézmények diszkriminálják az állampolgárokat, hanem a központi hatóságok azzal, hogy nem ültetik teljes mértékben gyakorlatba az általuk alkotott törvényeket
Erdély.ma
2012. november 5.
Közösségi tér legyen a könyvtár
A városi könyvtár munkatársai és a sajtó képviselői jelenlétében iktatta tisztségébe hétfőn Keresztes Csongort Gyergyószentmiklós polgármestere. A könyvtár új vezetője három évre kapott megbízást a menedzseri állás betöltésére. Keresztes Csongort céljairól, elképzeléseiről kérdeztük.
– Miért pályázta meg a menedzseri állást?
– Kihívásnak éreztem. A pályázatom elkészítésétől kezdődően a rám váró feladatokon át bizonyítanom kell, ugyanakkor új dolgokat tanulhatok, magamból pedig adhatok mind a könyvtárnak, mind a városnak. 1999-től öt éven át könyvtárosként dolgoztam az intézményben, nagyon szerettem a munkámat, visszavonzott.
– Amint állásába való iktatásakor fogalmazott, sikeres igazgató szeretne lenni. Mit fed a sikeresség fogalma a könyvtárigazgató számára? – Az olvasók elégedettségét szeretném elérni nem csupán az által, hogy minden igénynek megfelelő könyvállománnyal állunk rendelkezésükre, hanem az intézményünkben szervezett sokrétű rendezvények által is, ugyanakkor az önkormányzat elismerésére is törekszem a munkámmal. A sikerességet továbbá abban is látom, ha kollégáim számára kellemes munkahelyi légkört tudok biztosítani, szeretném, ha mindannyian jókedvűen töltenék munkaidejüket.
– Digitális világunkban mennyire kell ragaszkodni a könyvtár eredeti rendeltetéséhez, hogyan lehet bővíteni szolgáltatásait? – Nem félek attól, hogy a digitális információ teljesen ki fogja szorítani a lapozható könyveket, ennek ellenére szükséges nyitni a digitális világ felé. A könyvtárban működik a biblionet program, sokan használják, ez viszont nem azt jelenti, hogy csak internetezni jönnek be az érdeklődők. Úgy fogalmaznék, hogy a nyomtatott és az elektronikus információs lehetőségek kiegészítik egymást. A digitális információhordozók kölcsönzése is egy lehetőség lehet a jövőben. A könyvtár jelenlegi CD-, DVD-állományát mindenképpen bővíteni kell, igény biztos lesz a kölcsönzésükre.
– Milyen újításokat tervez?
–A könyvtár közösségi tér kellene legyen. Egy olyan hely, ahová nem csak azért térnek be az emberek, hogy könyveket kölcsönözzenek, esetleg internetezzenek, hanem rendezvényeink által lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. Több tervem is van, ezek közül az egyik a filmklub működtetése. A vetítések nemcsak szórakozást biztosítanának, de továbbgondolkodásra is lehetőséget teremtenének. Terveim szerint egy-egy ilyen alkalomra filmszakértőt hívnánk meg, így lehetőség lenne a film kapcsán megfogalmazódott, akár az eltérő vélemények kibeszélésére is. Másik újítás az olvasóklub létrehozása lenne, akár szépirodalmi, akár szakirodalmi mű kibeszélése lehetne egy-egy találkozás témája, de beleférne az életmód, a gyermeknevelés vagy bármilyen más tematikájú könyvek elemzése is. A tervek szerint rendhagyó irodalom-, történelemórák szervezésének is helyet biztosítunk a könyvtárban, a távlati tervek között pedig a biblioterápia beindítása szerepel.
– A legkisebbeket is be szeretné vonni a könyvtár programjaiba.
– Az óvodásokat játékos foglalkozások által be kell hozni az intézménybe, hogy barátkozzanak a környezettel. Ha jó élményük lesz a könyvtárral kapcsolatban, később szívesebben visszatérnek. Fontos, hogy ismerjék az intézményt, hisz belőlük lesz az olvasótáborunk a jövőben.
– Mi lesz az első dolog, amit könyvtárigazgatóként megvalósít?
– Be szeretnénk kapcsolódni az önkormányzat karitatív tevékenységébe. Kihasználva az alkalmat, ezúttal felhívást intézek a lakókhoz: hogyha van olyan meséskönyvük, amiről szívesen lemondanának, adományozzák a könyvtárnak, mi továbbítjuk olyan családoknak, ahol nem adatik meg a lehetőség, hogy meséskönyvre költsenek. Ez az akciónk Szent Miklós-napra irányulna. Természetesen bekapcsolódunk a városnapi rendezvényekbe, a könyvtár ezúttal is több programnak lesz a helyszíne.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
A városi könyvtár munkatársai és a sajtó képviselői jelenlétében iktatta tisztségébe hétfőn Keresztes Csongort Gyergyószentmiklós polgármestere. A könyvtár új vezetője három évre kapott megbízást a menedzseri állás betöltésére. Keresztes Csongort céljairól, elképzeléseiről kérdeztük.
– Miért pályázta meg a menedzseri állást?
– Kihívásnak éreztem. A pályázatom elkészítésétől kezdődően a rám váró feladatokon át bizonyítanom kell, ugyanakkor új dolgokat tanulhatok, magamból pedig adhatok mind a könyvtárnak, mind a városnak. 1999-től öt éven át könyvtárosként dolgoztam az intézményben, nagyon szerettem a munkámat, visszavonzott.
– Amint állásába való iktatásakor fogalmazott, sikeres igazgató szeretne lenni. Mit fed a sikeresség fogalma a könyvtárigazgató számára? – Az olvasók elégedettségét szeretném elérni nem csupán az által, hogy minden igénynek megfelelő könyvállománnyal állunk rendelkezésükre, hanem az intézményünkben szervezett sokrétű rendezvények által is, ugyanakkor az önkormányzat elismerésére is törekszem a munkámmal. A sikerességet továbbá abban is látom, ha kollégáim számára kellemes munkahelyi légkört tudok biztosítani, szeretném, ha mindannyian jókedvűen töltenék munkaidejüket.
– Digitális világunkban mennyire kell ragaszkodni a könyvtár eredeti rendeltetéséhez, hogyan lehet bővíteni szolgáltatásait? – Nem félek attól, hogy a digitális információ teljesen ki fogja szorítani a lapozható könyveket, ennek ellenére szükséges nyitni a digitális világ felé. A könyvtárban működik a biblionet program, sokan használják, ez viszont nem azt jelenti, hogy csak internetezni jönnek be az érdeklődők. Úgy fogalmaznék, hogy a nyomtatott és az elektronikus információs lehetőségek kiegészítik egymást. A digitális információhordozók kölcsönzése is egy lehetőség lehet a jövőben. A könyvtár jelenlegi CD-, DVD-állományát mindenképpen bővíteni kell, igény biztos lesz a kölcsönzésükre.
– Milyen újításokat tervez?
–A könyvtár közösségi tér kellene legyen. Egy olyan hely, ahová nem csak azért térnek be az emberek, hogy könyveket kölcsönözzenek, esetleg internetezzenek, hanem rendezvényeink által lehetőséget kell biztosítsunk arra, hogy egymással kapcsolatba lépjenek. Több tervem is van, ezek közül az egyik a filmklub működtetése. A vetítések nemcsak szórakozást biztosítanának, de továbbgondolkodásra is lehetőséget teremtenének. Terveim szerint egy-egy ilyen alkalomra filmszakértőt hívnánk meg, így lehetőség lenne a film kapcsán megfogalmazódott, akár az eltérő vélemények kibeszélésére is. Másik újítás az olvasóklub létrehozása lenne, akár szépirodalmi, akár szakirodalmi mű kibeszélése lehetne egy-egy találkozás témája, de beleférne az életmód, a gyermeknevelés vagy bármilyen más tematikájú könyvek elemzése is. A tervek szerint rendhagyó irodalom-, történelemórák szervezésének is helyet biztosítunk a könyvtárban, a távlati tervek között pedig a biblioterápia beindítása szerepel.
– A legkisebbeket is be szeretné vonni a könyvtár programjaiba.
– Az óvodásokat játékos foglalkozások által be kell hozni az intézménybe, hogy barátkozzanak a környezettel. Ha jó élményük lesz a könyvtárral kapcsolatban, később szívesebben visszatérnek. Fontos, hogy ismerjék az intézményt, hisz belőlük lesz az olvasótáborunk a jövőben.
– Mi lesz az első dolog, amit könyvtárigazgatóként megvalósít?
– Be szeretnénk kapcsolódni az önkormányzat karitatív tevékenységébe. Kihasználva az alkalmat, ezúttal felhívást intézek a lakókhoz: hogyha van olyan meséskönyvük, amiről szívesen lemondanának, adományozzák a könyvtárnak, mi továbbítjuk olyan családoknak, ahol nem adatik meg a lehetőség, hogy meséskönyvre költsenek. Ez az akciónk Szent Miklós-napra irányulna. Természetesen bekapcsolódunk a városnapi rendezvényekbe, a könyvtár ezúttal is több programnak lesz a helyszíne.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2012. november 5.
Elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész
Nagyvárad- Tragikus veszteség érte Nagyvárad, illetve Bihar megye zenei társadalmát, kultúrabarát közönségét: pénteken súlyos betegségéhez képest viszonylag rövid szenvedés után, 60 éves korában elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész, zenetanárnő.
Szerteágazó tevékenységére jellemző, hogy a méltán elismert Varadinum vonósnégyes egyik alapítótagja volt, a Művészeti Líceumban, illetve a Nagyváradi Egyetemen kifejtett nevelői, oktatói munkásságának köszönhetően pedig számos kitűnőség indult el a kibontakozás útján. Egy ideig az Állami Filharmóniának a tagja is volt, és szinte megszámlálhatatlan azon fellépései sora, melyekkel különböző felekezetű templomokban megörvendeztette hallgatóságát. Nem csupán a zeneoktatást tekintette feladatának, hivatásának, hanem a Váradon valaha élt híres zeneszerzők műveinek népszerűsítését is, hasonlóan a magyar komponisták alkotásaihoz. Kedves volt és segítőkész, társaival önzetlenül és kollegiálisan viselkedett. Kiváló pedagógiai érzékkel nem csupán számos tanítványát, hanem családját- lányát és unokáját is- a zene szeretetére, művelésére nevelte. Nehéz lesz pótolni őt a különböző hangversenyeken, jelenlétének hiányát érezni fogja a közönség. Tokaji Ágnest hétfőn délután 3 órakor helyezik örök nyugalomra a Rulikowski temetőben.
Tokaji Ágnes
erdon.ro
Nagyvárad- Tragikus veszteség érte Nagyvárad, illetve Bihar megye zenei társadalmát, kultúrabarát közönségét: pénteken súlyos betegségéhez képest viszonylag rövid szenvedés után, 60 éves korában elhunyt Tokaji Ágnes hegedűművész, zenetanárnő.
Szerteágazó tevékenységére jellemző, hogy a méltán elismert Varadinum vonósnégyes egyik alapítótagja volt, a Művészeti Líceumban, illetve a Nagyváradi Egyetemen kifejtett nevelői, oktatói munkásságának köszönhetően pedig számos kitűnőség indult el a kibontakozás útján. Egy ideig az Állami Filharmóniának a tagja is volt, és szinte megszámlálhatatlan azon fellépései sora, melyekkel különböző felekezetű templomokban megörvendeztette hallgatóságát. Nem csupán a zeneoktatást tekintette feladatának, hivatásának, hanem a Váradon valaha élt híres zeneszerzők műveinek népszerűsítését is, hasonlóan a magyar komponisták alkotásaihoz. Kedves volt és segítőkész, társaival önzetlenül és kollegiálisan viselkedett. Kiváló pedagógiai érzékkel nem csupán számos tanítványát, hanem családját- lányát és unokáját is- a zene szeretetére, művelésére nevelte. Nehéz lesz pótolni őt a különböző hangversenyeken, jelenlétének hiányát érezni fogja a közönség. Tokaji Ágnest hétfőn délután 3 órakor helyezik örök nyugalomra a Rulikowski temetőben.
Tokaji Ágnes
erdon.ro
2012. november 5.
Borboly: nincs etnikai diszkrimináció a székelyföldi kórházakban
Magyar nyelvű kórlapot nyomnak a román ajkú páciens kezébe Hargita megyében – olvasható a Jurnalul Naţional riportjában, amely szerint a kórházakban diszkriminálják a székelyföldi románokat. Borboly Csaba közleménye szerint érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor a román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát. A Hargita megyei tanácselnök szerint a HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. „Ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok” - fogalmaz a politikus. Borboly leszögezi: utánanéztek a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az egészségügyi minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. „Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén” - olvasható a dokumentumban. Borboly megjegyzi: a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban. A Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmány az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: "Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül." A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is, amely szerint azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban.”(hírszerk.)
Transindex.ro
Magyar nyelvű kórlapot nyomnak a román ajkú páciens kezébe Hargita megyében – olvasható a Jurnalul Naţional riportjában, amely szerint a kórházakban diszkriminálják a székelyföldi románokat. Borboly Csaba közleménye szerint érződik a közelgő parlamenti választások hangulata, amikor a román politikusok előveszik a már jól ismert magyar kártyát. A Hargita megyei tanácselnök szerint a HarKov-jelentések emlékét idézi a szóban forgó írás. „Ismét álproblémával foglalkoznak, ahelyett, hogy az ország valós gondjairól cikkeznének, például arról, miért hagyják el nagy számban az országot az orvosok” - fogalmaz a politikus. Borboly leszögezi: utánanéztek a cikkben leírt esetnek, és kiderült, hogy az audiometriás vizsgálat űrlapja (amely magyar nyelvű volt, ezt kifogásolta a panaszos, a csíkszeredai fül-orr-gégészet páciense) nem része a hivatalos kórlapnak, hanem csak mellékletként szerepelt. Az illető személy román nyelven kapta meg az eredményt, hiszen az egészségügyi minisztérium által előírt, kötelező, román nyelvű nyomtatványokat használják, így a panaszosnak nem sérültek alkotmányos jogai, anyanyelvén tájékoztatták. „Az adott készülék szoftja többnyelvű űrlapot is tartalmaz, egyebek mellett angol, magyar, spanyol nyelvűt, de román nyelvűt nem. (Az angol vagy a spanyol nyelv valószínűleg senkinek nem szúrt volna szemet.) Mivel a Hargita megyei orvosok magyar többségű közegben dolgoznak, jóllehet a háttérnyomtatványnak különösebb jelentősége nincs, természetes, hogy például a kínai helyett a magyar nyelvű űrlapot használják. Különben sem az űrlap a lényeges, hanem a vizsgálati eredmény, amelyet az orvos román nyelven írt rá a nyomtatványra, a diagnózist úgyszintén” - olvasható a dokumentumban. Borboly megjegyzi: a fentiekkel szemben viszont valóban létezik egy probléma a nyelvhasználattal kapcsolatban. A Hargita megyei orvosok többször felvetették, a megyében sok magyar anyanyelvű páciens nem érti a román nyelvű orvosi zárójelentéseket, éppen ezért fontos lenne azokat magyar nyelven is kibocsátani, hiszen a magyar nemzetiségű román állampolgároknak ugyanúgy joguk van a saját anyanyelvükön információhoz jutni, mint a román nemzetiségűeknek, az alkotmány az állampolgárok egyenlőségéről szóló 4. cikkelye (2) bekezdésének megfelelően: "Románia az összes állampolgárának közös és oszthatatlan hazája, fajtól, nemzetiségtől, etnikai eredettől, nyelvtől, vallástól, nemtől, véleménytől, politikai hovatartozástól, vagyontól vagy társadalmi származástól függetlenül." A tanácselnök hivatkozik a a 215/2001. számú törvény 19. cikkére is, amely szerint azokban a területi közigazgatási egységekben, amelyekben a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok aránya meghaladja a lakosság 20%-át, a helyi közigazgatási hatóságoknak, alárendelt közintézményeiknek, valamint a dekoncentrált közszolgálatoknak biztosítaniuk kell az anyanyelv használatát is a velük fenntartott kapcsolatokban.”(hírszerk.)
Transindex.ro
2012. november 6.
„Jaj nekünk, ha elveszítjük érdekeink egységes képviseletét!”
Ha a magyarok elveszítik „érdekeik egységes képviseletét”, „jaj lesz nekik” – fejtette ki egy újabb szenátori mandátumra pályázó Markó Béla volt RMDSZ-elnök hétfőn, a Szövetség Maros megyei jelöltjeinek a bemutatásán.
Markó Béla kifejtette, léteznek „olyan értékek, melyek nem változnak”, és olyan fogalmak, melyeket az RMDSZ képviselői 22 éve használnak, mert „fontosak, változatlanok, a romániai magyarok számára örök értéket jelentenek”, és ezek között van „az egység parancsa is”, vagyis a szolidaritásé, amely hozzásegíti a magyarok képviselőit, hogy elérjék célkitűzéseiket.
„22 év alatt több jó dolog valósult meg az RMDSZ konzekvens politikai harca eredményeként, mint ami negatív dolog volt” – tette hozzá.
„Ha eltűnik egy párt, jön a következő. Ha azonban mi elveszítjük érdekeink egységes képviseletét, jaj nekünk. Folyton hallom, hogy az RMDSZ mellett megjelentek más pártok is a versenyben. Irritál ez a kifejezés, autók, versenykerékpárok jutnak eszembe. Nem mondhatom azt, hogy nagyon jó dolgokat jelentenek az RMDSZ mellett megjelent pártok. Egy lyukas kerekű versenybicikliről van szó, melyet Toró vezet, és Tőkés a csomagtartón ül. Majd megjelenik egy másik kerékpár, és a csomagtartón ugyanaz az úr ül. Mi nem vagyunk versenyben egymással, nincs szükségünk versenytárs pártokra” – mondta Markó Béla.
Annak ellenére, hogy ezek a kijelentések „antidemokratikusnak tűnnek”, meg kell érteni, hogy az úgynevezett „versenypártok” csupán egy „pusztító brigádot” alkotnak, mely minden választáson tönkre akarja tenni a magyarok egységét – magyarázta Markó.
„Mi nem vagyunk versenyben egymással. Nincs szükség erre, nem folyik magyar magyar elleni versengés. Egyedül állunk a versenyben (…), a román alakulatokkal versenyzünk, és, ha nem jutunk egyezségre, legyőznek minket. Erről szól a verseny. Egyesek csökkenteni akarják képviseleti esélyeinket, azt akarják, ne legyen képviseletünk Bukarestben. Nem hiszem, hogy tudják, mi következik, ha nem egyesülünk, ha a nép nem megy el szavazni, ha nem küldünk embereket Bukarestbe” – fejtette ki Markó Béla.
A következő mandátumban olyan kérdések megvitatására kerül majd sor, mint, például, az alkotmány módosítása, vagy a területi-adminisztratív átszervezés, amely, „ha nélkülünk megy végbe, akkor ellenünk fog irányulni” – mutatott még rá Markó.
„Dolgunk van tehát, felelősségeink vannak, feladataink vannak. Ezek teljesítéséhez kérünk bizalmat. Komoly kampányt szeretnék, hogy előre tolhassuk e közösség sorsát” – szögezte le Markó Béla.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
Ha a magyarok elveszítik „érdekeik egységes képviseletét”, „jaj lesz nekik” – fejtette ki egy újabb szenátori mandátumra pályázó Markó Béla volt RMDSZ-elnök hétfőn, a Szövetség Maros megyei jelöltjeinek a bemutatásán.
Markó Béla kifejtette, léteznek „olyan értékek, melyek nem változnak”, és olyan fogalmak, melyeket az RMDSZ képviselői 22 éve használnak, mert „fontosak, változatlanok, a romániai magyarok számára örök értéket jelentenek”, és ezek között van „az egység parancsa is”, vagyis a szolidaritásé, amely hozzásegíti a magyarok képviselőit, hogy elérjék célkitűzéseiket.
„22 év alatt több jó dolog valósult meg az RMDSZ konzekvens politikai harca eredményeként, mint ami negatív dolog volt” – tette hozzá.
„Ha eltűnik egy párt, jön a következő. Ha azonban mi elveszítjük érdekeink egységes képviseletét, jaj nekünk. Folyton hallom, hogy az RMDSZ mellett megjelentek más pártok is a versenyben. Irritál ez a kifejezés, autók, versenykerékpárok jutnak eszembe. Nem mondhatom azt, hogy nagyon jó dolgokat jelentenek az RMDSZ mellett megjelent pártok. Egy lyukas kerekű versenybicikliről van szó, melyet Toró vezet, és Tőkés a csomagtartón ül. Majd megjelenik egy másik kerékpár, és a csomagtartón ugyanaz az úr ül. Mi nem vagyunk versenyben egymással, nincs szükségünk versenytárs pártokra” – mondta Markó Béla.
Annak ellenére, hogy ezek a kijelentések „antidemokratikusnak tűnnek”, meg kell érteni, hogy az úgynevezett „versenypártok” csupán egy „pusztító brigádot” alkotnak, mely minden választáson tönkre akarja tenni a magyarok egységét – magyarázta Markó.
„Mi nem vagyunk versenyben egymással. Nincs szükség erre, nem folyik magyar magyar elleni versengés. Egyedül állunk a versenyben (…), a román alakulatokkal versenyzünk, és, ha nem jutunk egyezségre, legyőznek minket. Erről szól a verseny. Egyesek csökkenteni akarják képviseleti esélyeinket, azt akarják, ne legyen képviseletünk Bukarestben. Nem hiszem, hogy tudják, mi következik, ha nem egyesülünk, ha a nép nem megy el szavazni, ha nem küldünk embereket Bukarestbe” – fejtette ki Markó Béla.
A következő mandátumban olyan kérdések megvitatására kerül majd sor, mint, például, az alkotmány módosítása, vagy a területi-adminisztratív átszervezés, amely, „ha nélkülünk megy végbe, akkor ellenünk fog irányulni” – mutatott még rá Markó.
„Dolgunk van tehát, felelősségeink vannak, feladataink vannak. Ezek teljesítéséhez kérünk bizalmat. Komoly kampányt szeretnék, hogy előre tolhassuk e közösség sorsát” – szögezte le Markó Béla.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 7.
A magyar ál-baloldal természetrajza
A magát baloldalnak nevező politikai amőba annak köszönheti többek között választói bázisának viszonylagos stabilitását, hogy a választók nagy része a baloldallal a szociális érzékenységet társítja. Miközben a baloldal egy ennél szélesebb politikai-politológiai fogalom, melynek a politikai elit szintjén sokkal inkább meghatározó az eszmei-ideológiai dimenziója.
A baloldal ideológiai síkon gyökereiben internacionalista, azaz nemzetellenes, hagyományellenes, azon belül vallás- és egyházellenes, voluntarista, hisz az állami erőszakban, többre tartja a „társadalommérnökséget” a kipróbált hagyományos intézmények működésénél, a szerves fejlődés helyett a múltat „végképp eltörölni” igyekszik. Mindez éppen úgy áll a liberalizmusra, mely áldott emlékű püspökünk, Márton Áron szerint is megágyazott eszmeileg a bolsevizmusnak, mint szociál-demokráciára, a szociál-liberalizmusra, szocializmusra és kommunizmusra. Az eszmei gyökerek közösek.
Mégis az emberek nagy többsége a „baloldal” kifejezés hallatán a szociális háló sűrű szövésére gondol, az elesettek felemelésére, az esélyegyenlőséget célul kitűzőkre. Miközben ezeket a programpontokat a keresztény szocializmus és a nemzeti szocializmus is zászlajára tűzte. A nemzeti szocializmus szókapcsolat közép-, de lehet, hogy hosszú távon diszkreditálódott azzal, hogy a Harmadik Birodalomban összekapcsolták a rasszizmussal és egy embertelen diktatúrával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a politikai program-kapcsolódás szükségképpeni lenne, mint ahogy a katolicizmus sem jelent szükségképpen inkvizíciót s a liberalizmus sem jelent feltétlenül anarchiát. Mi több, a következetes nemzeti alapállás, a gazdasági síkon értelmezett baloldaliságból, a szociális érzékenységből szükségképpen kell valamennyit integrálnia.
A nemzet-centrikus gondolkodásmód ugyanakkor nem szükségképpen irányul bárki más ellen: az erdélyi magyarság megszokhatta, hogy ha egy román politikai erő a nemzet fontosságát hangsúlyozza, akkor az létében támadja közösségünket. Ennek a sajátos román történelemfejlődés az oka, azon belül elsősorban Erdély sikeres elorzása a Magyar Királyságtól. Emellett a nemzeti gondolat szalon-képtelenítésére a baloldal tudatosan törekszik, s előszeretettel, tudatosan mossa össze a nemzeti öncélúságot a sovinizmussal, idegen-ellenességgel, rasszizmussal, antiszemitizimussal, nácizmussal és fasizmussal. Többnyire alaptalanul.
A posztkommunista baloldal a rendszerváltás után lényegében ideológia nélkül maradt. Tellér Gyula, az egyik leglényeglátóbb magyar közgazdász megfogalmazásában „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” Mindemellett a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum a világot globalizáló s térségünket gyarmatosító Új Birodalom helyi adminisztrációjaként működik, azaz segédkezik az ország kifosztásában, a pénzszivattyúk működtetésében, hogy Bogár László professzor szóképével éljek, főszerepet vitt a nemzeti vagyon kiárusításában, és mindent képvisel, csak az elesetteket, a bérből és fizetésből élőket nem.
Mindaz, amit eddig leírtam, nem mond semmit az alternatíváról és semmiképpen sem értelmezendő a Fidesz burkolt reklámjának. Ha a Fideszből kivonjuk az Új Birodalom intézményei és politikusai által legtöbbet támadott Orbán Viktort, és helyettesítjük mondjuk valakivel az alvezérek közül, a különbség a globalizáció szempontjából a baloldalhoz képest elenyésző lesz. S a Fidesz Orbán Viktorral az élen is követ el hibákat, amint azt Ángyán professzor feltáró munkája vagy a kulturális finanszírozás keretében a nemzetellenes orgánumok pénzelése is igazolja, hogy most ne beszéljek arról, hogy az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban nemzetgyalázó darabokat lehetett bemutatni a 2010-es kétharmados győzelem után.
Visszatérve a „baloldalra”, e társaság most készül egy olcsó trükkel harmadszor is beetetni a magyar választópolgárokat. 2002-ben az esetlen, kommunikáció-képtelen Medgyessyből emberközeli, szerethető figurát csináltak médiaerejükkel és választást nyertek vele. Miután kiderült, hogy ezt nem tudják megismételni, előhúzták a tarsolyból a kiemelkedő színészi és retorikai képességekkel bíró Gyurcsányt, akivel az élen megnyerték a 2006-os választásokat. A nyolcéves szocialista-szabaddemokrata szabadrablás annyira lepusztította az országot, hogy a 2010-es vereség kódolt volt. Ebbe hagyták belefutni a mindenféle karizmának híján való Mesterházyt. Most pedig azt remélik, hogy a beszállítóit a Hajdú Bét vezetőjeként ki nem fizető és ezzel több embert öngyilkosságba kergető korábbi MSZP-s miniszter, majd miniszterelnök Bajnai Gordont külső és belső globalista erőösszefogással sikerül felépíteni 2014-re.
Meglátjuk, hogy a magyar választók hagyják-e magukat ugyanazon politikai bűnszövetkezet által ugyanazzal az olcsó trükkel harmadszor is megtéveszteni.
Borbély Zsolt Attila
Nyugati Jelen (Arad)
A magát baloldalnak nevező politikai amőba annak köszönheti többek között választói bázisának viszonylagos stabilitását, hogy a választók nagy része a baloldallal a szociális érzékenységet társítja. Miközben a baloldal egy ennél szélesebb politikai-politológiai fogalom, melynek a politikai elit szintjén sokkal inkább meghatározó az eszmei-ideológiai dimenziója.
A baloldal ideológiai síkon gyökereiben internacionalista, azaz nemzetellenes, hagyományellenes, azon belül vallás- és egyházellenes, voluntarista, hisz az állami erőszakban, többre tartja a „társadalommérnökséget” a kipróbált hagyományos intézmények működésénél, a szerves fejlődés helyett a múltat „végképp eltörölni” igyekszik. Mindez éppen úgy áll a liberalizmusra, mely áldott emlékű püspökünk, Márton Áron szerint is megágyazott eszmeileg a bolsevizmusnak, mint szociál-demokráciára, a szociál-liberalizmusra, szocializmusra és kommunizmusra. Az eszmei gyökerek közösek.
Mégis az emberek nagy többsége a „baloldal” kifejezés hallatán a szociális háló sűrű szövésére gondol, az elesettek felemelésére, az esélyegyenlőséget célul kitűzőkre. Miközben ezeket a programpontokat a keresztény szocializmus és a nemzeti szocializmus is zászlajára tűzte. A nemzeti szocializmus szókapcsolat közép-, de lehet, hogy hosszú távon diszkreditálódott azzal, hogy a Harmadik Birodalomban összekapcsolták a rasszizmussal és egy embertelen diktatúrával. Ami nem jelenti azt, hogy ez a politikai program-kapcsolódás szükségképpeni lenne, mint ahogy a katolicizmus sem jelent szükségképpen inkvizíciót s a liberalizmus sem jelent feltétlenül anarchiát. Mi több, a következetes nemzeti alapállás, a gazdasági síkon értelmezett baloldaliságból, a szociális érzékenységből szükségképpen kell valamennyit integrálnia.
A nemzet-centrikus gondolkodásmód ugyanakkor nem szükségképpen irányul bárki más ellen: az erdélyi magyarság megszokhatta, hogy ha egy román politikai erő a nemzet fontosságát hangsúlyozza, akkor az létében támadja közösségünket. Ennek a sajátos román történelemfejlődés az oka, azon belül elsősorban Erdély sikeres elorzása a Magyar Királyságtól. Emellett a nemzeti gondolat szalon-képtelenítésére a baloldal tudatosan törekszik, s előszeretettel, tudatosan mossa össze a nemzeti öncélúságot a sovinizmussal, idegen-ellenességgel, rasszizmussal, antiszemitizimussal, nácizmussal és fasizmussal. Többnyire alaptalanul.
A posztkommunista baloldal a rendszerváltás után lényegében ideológia nélkül maradt. Tellér Gyula, az egyik leglényeglátóbb magyar közgazdász megfogalmazásában „ideológiájuk egyik fele a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia. A társadalom többi részére nézve pedig a nyitott társadalom és a másság tisztelete ideológiai zászlaja alatt tovább folytatták az elődcsoportjaik által már a szocializmusban megkezdett támadást a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál ellen, illetve ezek reprodukciós intézményei és folyamatai ellen.” Mindemellett a magát baloldalnak nevező politikai konglomerátum a világot globalizáló s térségünket gyarmatosító Új Birodalom helyi adminisztrációjaként működik, azaz segédkezik az ország kifosztásában, a pénzszivattyúk működtetésében, hogy Bogár László professzor szóképével éljek, főszerepet vitt a nemzeti vagyon kiárusításában, és mindent képvisel, csak az elesetteket, a bérből és fizetésből élőket nem.
Mindaz, amit eddig leírtam, nem mond semmit az alternatíváról és semmiképpen sem értelmezendő a Fidesz burkolt reklámjának. Ha a Fideszből kivonjuk az Új Birodalom intézményei és politikusai által legtöbbet támadott Orbán Viktort, és helyettesítjük mondjuk valakivel az alvezérek közül, a különbség a globalizáció szempontjából a baloldalhoz képest elenyésző lesz. S a Fidesz Orbán Viktorral az élen is követ el hibákat, amint azt Ángyán professzor feltáró munkája vagy a kulturális finanszírozás keretében a nemzetellenes orgánumok pénzelése is igazolja, hogy most ne beszéljek arról, hogy az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színházban nemzetgyalázó darabokat lehetett bemutatni a 2010-es kétharmados győzelem után.
Visszatérve a „baloldalra”, e társaság most készül egy olcsó trükkel harmadszor is beetetni a magyar választópolgárokat. 2002-ben az esetlen, kommunikáció-képtelen Medgyessyből emberközeli, szerethető figurát csináltak médiaerejükkel és választást nyertek vele. Miután kiderült, hogy ezt nem tudják megismételni, előhúzták a tarsolyból a kiemelkedő színészi és retorikai képességekkel bíró Gyurcsányt, akivel az élen megnyerték a 2006-os választásokat. A nyolcéves szocialista-szabaddemokrata szabadrablás annyira lepusztította az országot, hogy a 2010-es vereség kódolt volt. Ebbe hagyták belefutni a mindenféle karizmának híján való Mesterházyt. Most pedig azt remélik, hogy a beszállítóit a Hajdú Bét vezetőjeként ki nem fizető és ezzel több embert öngyilkosságba kergető korábbi MSZP-s miniszter, majd miniszterelnök Bajnai Gordont külső és belső globalista erőösszefogással sikerül felépíteni 2014-re.
Meglátjuk, hogy a magyar választók hagyják-e magukat ugyanazon politikai bűnszövetkezet által ugyanazzal az olcsó trükkel harmadszor is megtéveszteni.
Borbély Zsolt Attila
Nyugati Jelen (Arad)
2012. november 7.
Valós és virtuális cégkatalógus
Az OMNIBUS katalóguscsalád 1995 óta áll a székelyföldi lakosság rendelkezésére. A katalógust haszonnal forgathatja bárki, aki valamely termék, szolgáltatás, vállalkozás, intézmény iránt érdeklődik. Gyorsaság és hatékonyság a felhasználásban: ezt a kívánalmat igyekeznek a szerkesztői elgondolásban érvényesíteni. Fontos szempont továbbá, hogy a katalógus fő nyelve a magyar, de odafigyel a kétnyelvűség követelményére is.
Az Omnibus-füzetek szűkebb régióknak, otthoni vagy irodai használatra készülnek. Célközönségük elsősorban Hargita és Kovászna megye lakossága, illetve öt kisebb régió lakossága: Alsó- és Felső-Háromszék, Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék, eszerint állítják össze a két megye vállalkozásainak minél teljesebb jegyzékét. A kiadó felmérései szerint háztartásonként legalább két-három személy naponta használja a katalógusokat, így több mint 40 ezer aktív felhasználóra számíthatnak. Az azonos nevű kiadó sajátos terjesztési stratégiája is segít abban, hogy a kiadvány minél szélesebb körben, minél frissebb változatban eljusson az érdeklődőkhöz – mondta Vass Dénes igazgató. Az előző évben kiadott katalógusokat például ingyen becserélik a legfrissebb kiadásra (ezt november folyamán a Háromszék lapterjesztő trafikjaiban is meg lehet tenni), a hirdetők tiszteletpéldányt kapnak. A terjesztési kör szélesítésére gyakorta célzott szórást is végeznek: iskolák végzős diákjainak, munkanélküliek részére, konferenciák résztvevői számára. Ugyanakkor a katalógus legfrissebb példányai az átutazók által legtöbbet látogatott üzletekben megvásárolhatók. Az adatgyűjtés módszere is sajátos – mondja az igazgató. Nagy hangsúlyt fektetnek a személyes megkeresésekre, az ügynökök bejelentkeznek a vállalatokhoz, intézményekhez, bemutatják a katalógust, és egyeztetik a megjelentetni kívánt adatokat. Azon cégektől, intézményektől, amelyekhez nem jutnak el személyesen, telefonos kampány során kérik be az adatokat, ellenőrizetlen adat nem kerül be az adatbázisba, de arra is lehetőséget kínálnak, hogy a cégvezetők saját vállalkozásuk adatait az omnibus honlapján töltsék fel. Az úgynevezett online jelenlét tavaly szeptembertől vált hangsúlyossá, akkor indították a webes online keresőt, amely elérhető a www.omnibus.ro címen magyar, román, illetve angol nyelven. Kifejlesztettek a kis adatforgalommal bárhol elérhető smartphone-os mobilkeresőt is. Ezzel arra törekszenek, hogy a felhasználó a legegyszerűbben, közvetlenül és azonnal rátaláljon a keresett termékre, szolgáltatásra. A honlap összesíti mind az öt katalógusban szereplő vállalkozások, intézmények, alapítványok és egyesületek adatait. Ezenkívül marosszéki intézmények, vállalkozások adataival is folyamatosan bővítik adattárukat. A webes felületen a felhasználók könnyedén megtalálják a cégek, intézmények, alapítványok és egyesületek elérhetőségeit, elhelyezkedésüket térképes bejelölés segíti, termékismertetőket, akciókról szóló hirdtéseket, bemutatkozó videófilmeket lehet elérni, e-mailen vagy telefonon pedig azonnali kapcsolatot lehet létesíteni. Fontos információkat, fotókat, híreket, beszámolókat a katalóguscsalád facebook-os oldalán is találnak az érdeklődők, a www.facebook.com/katalogus oldalon.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az OMNIBUS katalóguscsalád 1995 óta áll a székelyföldi lakosság rendelkezésére. A katalógust haszonnal forgathatja bárki, aki valamely termék, szolgáltatás, vállalkozás, intézmény iránt érdeklődik. Gyorsaság és hatékonyság a felhasználásban: ezt a kívánalmat igyekeznek a szerkesztői elgondolásban érvényesíteni. Fontos szempont továbbá, hogy a katalógus fő nyelve a magyar, de odafigyel a kétnyelvűség követelményére is.
Az Omnibus-füzetek szűkebb régióknak, otthoni vagy irodai használatra készülnek. Célközönségük elsősorban Hargita és Kovászna megye lakossága, illetve öt kisebb régió lakossága: Alsó- és Felső-Háromszék, Csíkszék, Gyergyószék és Udvarhelyszék, eszerint állítják össze a két megye vállalkozásainak minél teljesebb jegyzékét. A kiadó felmérései szerint háztartásonként legalább két-három személy naponta használja a katalógusokat, így több mint 40 ezer aktív felhasználóra számíthatnak. Az azonos nevű kiadó sajátos terjesztési stratégiája is segít abban, hogy a kiadvány minél szélesebb körben, minél frissebb változatban eljusson az érdeklődőkhöz – mondta Vass Dénes igazgató. Az előző évben kiadott katalógusokat például ingyen becserélik a legfrissebb kiadásra (ezt november folyamán a Háromszék lapterjesztő trafikjaiban is meg lehet tenni), a hirdetők tiszteletpéldányt kapnak. A terjesztési kör szélesítésére gyakorta célzott szórást is végeznek: iskolák végzős diákjainak, munkanélküliek részére, konferenciák résztvevői számára. Ugyanakkor a katalógus legfrissebb példányai az átutazók által legtöbbet látogatott üzletekben megvásárolhatók. Az adatgyűjtés módszere is sajátos – mondja az igazgató. Nagy hangsúlyt fektetnek a személyes megkeresésekre, az ügynökök bejelentkeznek a vállalatokhoz, intézményekhez, bemutatják a katalógust, és egyeztetik a megjelentetni kívánt adatokat. Azon cégektől, intézményektől, amelyekhez nem jutnak el személyesen, telefonos kampány során kérik be az adatokat, ellenőrizetlen adat nem kerül be az adatbázisba, de arra is lehetőséget kínálnak, hogy a cégvezetők saját vállalkozásuk adatait az omnibus honlapján töltsék fel. Az úgynevezett online jelenlét tavaly szeptembertől vált hangsúlyossá, akkor indították a webes online keresőt, amely elérhető a www.omnibus.ro címen magyar, román, illetve angol nyelven. Kifejlesztettek a kis adatforgalommal bárhol elérhető smartphone-os mobilkeresőt is. Ezzel arra törekszenek, hogy a felhasználó a legegyszerűbben, közvetlenül és azonnal rátaláljon a keresett termékre, szolgáltatásra. A honlap összesíti mind az öt katalógusban szereplő vállalkozások, intézmények, alapítványok és egyesületek adatait. Ezenkívül marosszéki intézmények, vállalkozások adataival is folyamatosan bővítik adattárukat. A webes felületen a felhasználók könnyedén megtalálják a cégek, intézmények, alapítványok és egyesületek elérhetőségeit, elhelyezkedésüket térképes bejelölés segíti, termékismertetőket, akciókról szóló hirdtéseket, bemutatkozó videófilmeket lehet elérni, e-mailen vagy telefonon pedig azonnali kapcsolatot lehet létesíteni. Fontos információkat, fotókat, híreket, beszámolókat a katalóguscsalád facebook-os oldalán is találnak az érdeklődők, a www.facebook.com/katalogus oldalon.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 8.
A magyar nemeseket sértegeti Marius Paşcan
Bocsánatkérést és egylejes kártérítést követel Marius Paşcantól, Maros megye volt prefektusától Nagy Géza, Kemény János báró unokája. A nemesi család leszármazottja azután fordult a szászrégeni bírósághoz, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) megrovásban részesítette a magyar történelmi családokat rendszeresen sértegető demokrata-liberális párti szenátorjelöltet, de a politikus nem volt hajlandó felhagyni a magyarellenes uszításokkal. A szenátorjelölt most azt állítja, hogy a magyar nemesek a román állam ellenségei voltak.
A CNCD felszólította a volt kormánybiztost, hogy tartózkodjék a diszkriminatív jellegű megnyilvánulásoktól és nyilatkozatoktól. Paşcan – aki prefektusként azzal dicsekedett, hogy a visszaigényelt felsőmarosmenti erdők ügyében több bírósági ítéletet is az állam javára fordított – számos esetben durván támadta az egykori tulajdonosokat. A nyári, helyhatósági választások kampányában a tanácselnöki tisztségre pályázó politikus árulónak nevezte a magyar nemeseket és csalóknak azok leszármazottait. Paşcan ezúttal azt állítja, hogy azok a román állam ellenségei voltak, leszármazottaik pedig képtelenek okiratokkal igazolni tulajdonjogukat.
Nagy Géza egyike azon magyar nemes családok leszármazottjainak, akiket szinte huszonhárom évvel a rendszerváltás után is a mindenkori román hatalom képviselői megaláznak, csalónak és árulónak neveznek.
Hatásos uszítás
A középkorú férfinak mindössze két „bűne” van: a felsőmarosmenti erdőket és legelőket birtokló családok egyikébe született, és mint örökös, nem hajlandó lemondani ősei fenyveseinek a visszaigényléséről. Magyarországról költözött haza, a Kemények valamikori galonyai vadászházába. Évek óta pereskedik a román állammal, mely Marius Paşcan, Maros megye volt prefektusa (portrénkon) révén, a kommunizmus legvadabb éveit idéző módszerrel lendült ellentámadásba.
A nyáron leköszönt kormánymegbízott olyan szórólapokkal töltötte meg a Maros menti román lakosság postaládáit, melyekben azt állítja, hogy a régió – egyébként szinte nem is létező – idegenforgalmát teljesen ellehetetlenítenék a grófok restitúciós igényei. Éppen ezért, dicsekszik az általa aláírt propagandaszövegben Paşcan, még prefektusi minőségében mindent megtett annak érdekében, hogy megfordítsa a román nép ellenségeinek kikiáltott nemesek által indított perek kimenetelét.
„Több jóérzésű román falubeli is mutatta, mi került a postaládájába. Olyan szórólap, amelyen ez az ember, akit nem ismerek, és azt sem hinném, hogy ő ismerne minket, egyszerűen lehazaárulóz. Holott nagyapám, Kemény János soha nem hagyta el Erdélyt, annyira szerette” – sérelmezi Marius Paşcan eljárását Nagy Géza. Mint mondja, a magyarellenességre mindig kapható sajtóban, majd a szórólapokon rágalmazási hadjárat indult ellene.
„A szomszédok közül kettő már szóba sem áll velem. Az egyikkel, mondhatni, addig baráti viszonyban voltam. A Galonya völgyén, amikor kimentem körülnézni nagyapám erdejében, a favágók megtámadtak” – sorolja a legutóbbi kellemetlenségeit Nagy Géza. Szintén a hatalom rosszindulatára vall az is, hogy a Kemények által visszaigényelt, mintegy négyezer hektár erdőből, miután a földosztó bizottság megítélt háromezret, a prefektúra rögtön megtámadta a döntést. Így a leszármazottak a család vagyonának mindössze egy százalékát szerezték vissza. „Én például a mai napig is pénzt adok a tűzifáért. Nagyapám erdejéből hozzák, természetesen számla nélkül” – meséli a groteszkbe illő helyzetet az egykori vadászházban élő férfi.
A CNCD után következhet a bíróság
Mivel Nagy Géza úgy érezte, hogy a kormánymegbízott bemocskolta a Kemény család becsületét – azt próbálta elhitetni a Felsőmarosmente románságával, hogy a bárók és grófok, valamint azok leszármazottai a nép ellenségei lennének –, a báró feljelentette Paşcant az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. Az Asztalos Csaba, Theodora Bertzi, Ioana Cazacu, Haller István és Claudiu Stanciu alkotta vizsgálóbizottság figyelmeztetésben részesítette Paşcant, és felszólította, hogy tartózkodjék a diszkriminatív jellegű megnyilvánulásoktól és nyilatkozatoktól. A lapunk által megkérdezett, demokrata-liberális színekben szenátori tisztségre pályázó politikus azt állítja, hogy ő semmit nem tud sem a CNCD döntéséről, de még csak a feljelentésről sem. Ezt cáfolja viszont az a január 27-én megfogalmazott levél, amelyet ő maga írt az ügy tisztázása végett a bukaresti testületnek.
A diszkriminációellenes tanács július 19-i döntése indoklásában arra hivatkozik, hogy a feljelentett prefektus-politikus üzenete egyben becsületsértő és uszító. Bár közvetlen módon nem támadja a magyarságot, Paşcan bizonyos gondokért-bajokért a grófok és bárók személyében olyan társadalmi réteget tesz felelőssé, amely egyértelműen a magyar közösséghez tartozik.
CNCD álláspontja szerint a volt prefektus úgy állítja be a román többségű Felsőmarosmentét, mint a nemesek és azok leszármazottjainak az áldozatát. „Mivel Marius Paşcan nem fogta vissza magát, és még mindig azzal hivalkodik, hogy a bírósági ítéletek révén ő mentette meg a Felsőmarosmentét a grófok és bárók leszármazottjaitól, úgy döntöttem, beperelem. Hiába kérném azt, hogy szégyellje magát, mert úgysem tenné. Ezért inkább azt szeretném, ha egy hasonló szórólapon bocsánatot kérne és fizetne egy lejt. Ha az előbbit megteszi, az is lehet, hogy az anyagiaktól eltekintenék” – legyint Nagy Géza.
Paşcan hajthatatlan
Lapunk megkeresésére Marius Paşcan nem akarta kommentálni Nagy Géza pereskedési szándékát. Mint mondotta, bírósági idézést még nem kapott, így a keresetet sem láthatta. „Csak azt mondhatom, hogy prefektusként kötelességem volt az állam vagyonát védeni. Jóhiszeműen jártam el, senkit nem rágalmaztam alaptalanul. Most is azt állítom, hogy a nemes családok még a háború előtt kárpótlásban részesültek, leszármazottaiknak nem jár semmi. Ráadásul a legtöbb igénylő nem is tudja bizonyítani, hogy ő maga az örökös” – sorolta a grófok és bárók elleni érveit Paşcan. A jelenleg szenátori tisztségre pályázó politikus hangsúlyozni kívánta: a CNCD döntésétől függetlenül, a Maros menti erdők ügyében hajthatatlan marad.
Nagy Géza viszont reméli, hogy a diszkriminációellenes bizottság után a bíróság is korrektül végzi a dolgát. Mint mondja, képtelen elfogadni, hogy származása miatt ne is kapja vissza a jussát, ráadásul még csúfot is űzzenek belőle.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
Bocsánatkérést és egylejes kártérítést követel Marius Paşcantól, Maros megye volt prefektusától Nagy Géza, Kemény János báró unokája. A nemesi család leszármazottja azután fordult a szászrégeni bírósághoz, hogy az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) megrovásban részesítette a magyar történelmi családokat rendszeresen sértegető demokrata-liberális párti szenátorjelöltet, de a politikus nem volt hajlandó felhagyni a magyarellenes uszításokkal. A szenátorjelölt most azt állítja, hogy a magyar nemesek a román állam ellenségei voltak.
A CNCD felszólította a volt kormánybiztost, hogy tartózkodjék a diszkriminatív jellegű megnyilvánulásoktól és nyilatkozatoktól. Paşcan – aki prefektusként azzal dicsekedett, hogy a visszaigényelt felsőmarosmenti erdők ügyében több bírósági ítéletet is az állam javára fordított – számos esetben durván támadta az egykori tulajdonosokat. A nyári, helyhatósági választások kampányában a tanácselnöki tisztségre pályázó politikus árulónak nevezte a magyar nemeseket és csalóknak azok leszármazottait. Paşcan ezúttal azt állítja, hogy azok a román állam ellenségei voltak, leszármazottaik pedig képtelenek okiratokkal igazolni tulajdonjogukat.
Nagy Géza egyike azon magyar nemes családok leszármazottjainak, akiket szinte huszonhárom évvel a rendszerváltás után is a mindenkori román hatalom képviselői megaláznak, csalónak és árulónak neveznek.
Hatásos uszítás
A középkorú férfinak mindössze két „bűne” van: a felsőmarosmenti erdőket és legelőket birtokló családok egyikébe született, és mint örökös, nem hajlandó lemondani ősei fenyveseinek a visszaigényléséről. Magyarországról költözött haza, a Kemények valamikori galonyai vadászházába. Évek óta pereskedik a román állammal, mely Marius Paşcan, Maros megye volt prefektusa (portrénkon) révén, a kommunizmus legvadabb éveit idéző módszerrel lendült ellentámadásba.
A nyáron leköszönt kormánymegbízott olyan szórólapokkal töltötte meg a Maros menti román lakosság postaládáit, melyekben azt állítja, hogy a régió – egyébként szinte nem is létező – idegenforgalmát teljesen ellehetetlenítenék a grófok restitúciós igényei. Éppen ezért, dicsekszik az általa aláírt propagandaszövegben Paşcan, még prefektusi minőségében mindent megtett annak érdekében, hogy megfordítsa a román nép ellenségeinek kikiáltott nemesek által indított perek kimenetelét.
„Több jóérzésű román falubeli is mutatta, mi került a postaládájába. Olyan szórólap, amelyen ez az ember, akit nem ismerek, és azt sem hinném, hogy ő ismerne minket, egyszerűen lehazaárulóz. Holott nagyapám, Kemény János soha nem hagyta el Erdélyt, annyira szerette” – sérelmezi Marius Paşcan eljárását Nagy Géza. Mint mondja, a magyarellenességre mindig kapható sajtóban, majd a szórólapokon rágalmazási hadjárat indult ellene.
„A szomszédok közül kettő már szóba sem áll velem. Az egyikkel, mondhatni, addig baráti viszonyban voltam. A Galonya völgyén, amikor kimentem körülnézni nagyapám erdejében, a favágók megtámadtak” – sorolja a legutóbbi kellemetlenségeit Nagy Géza. Szintén a hatalom rosszindulatára vall az is, hogy a Kemények által visszaigényelt, mintegy négyezer hektár erdőből, miután a földosztó bizottság megítélt háromezret, a prefektúra rögtön megtámadta a döntést. Így a leszármazottak a család vagyonának mindössze egy százalékát szerezték vissza. „Én például a mai napig is pénzt adok a tűzifáért. Nagyapám erdejéből hozzák, természetesen számla nélkül” – meséli a groteszkbe illő helyzetet az egykori vadászházban élő férfi.
A CNCD után következhet a bíróság
Mivel Nagy Géza úgy érezte, hogy a kormánymegbízott bemocskolta a Kemény család becsületét – azt próbálta elhitetni a Felsőmarosmente románságával, hogy a bárók és grófok, valamint azok leszármazottai a nép ellenségei lennének –, a báró feljelentette Paşcant az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál. Az Asztalos Csaba, Theodora Bertzi, Ioana Cazacu, Haller István és Claudiu Stanciu alkotta vizsgálóbizottság figyelmeztetésben részesítette Paşcant, és felszólította, hogy tartózkodjék a diszkriminatív jellegű megnyilvánulásoktól és nyilatkozatoktól. A lapunk által megkérdezett, demokrata-liberális színekben szenátori tisztségre pályázó politikus azt állítja, hogy ő semmit nem tud sem a CNCD döntéséről, de még csak a feljelentésről sem. Ezt cáfolja viszont az a január 27-én megfogalmazott levél, amelyet ő maga írt az ügy tisztázása végett a bukaresti testületnek.
A diszkriminációellenes tanács július 19-i döntése indoklásában arra hivatkozik, hogy a feljelentett prefektus-politikus üzenete egyben becsületsértő és uszító. Bár közvetlen módon nem támadja a magyarságot, Paşcan bizonyos gondokért-bajokért a grófok és bárók személyében olyan társadalmi réteget tesz felelőssé, amely egyértelműen a magyar közösséghez tartozik.
CNCD álláspontja szerint a volt prefektus úgy állítja be a román többségű Felsőmarosmentét, mint a nemesek és azok leszármazottjainak az áldozatát. „Mivel Marius Paşcan nem fogta vissza magát, és még mindig azzal hivalkodik, hogy a bírósági ítéletek révén ő mentette meg a Felsőmarosmentét a grófok és bárók leszármazottjaitól, úgy döntöttem, beperelem. Hiába kérném azt, hogy szégyellje magát, mert úgysem tenné. Ezért inkább azt szeretném, ha egy hasonló szórólapon bocsánatot kérne és fizetne egy lejt. Ha az előbbit megteszi, az is lehet, hogy az anyagiaktól eltekintenék” – legyint Nagy Géza.
Paşcan hajthatatlan
Lapunk megkeresésére Marius Paşcan nem akarta kommentálni Nagy Géza pereskedési szándékát. Mint mondotta, bírósági idézést még nem kapott, így a keresetet sem láthatta. „Csak azt mondhatom, hogy prefektusként kötelességem volt az állam vagyonát védeni. Jóhiszeműen jártam el, senkit nem rágalmaztam alaptalanul. Most is azt állítom, hogy a nemes családok még a háború előtt kárpótlásban részesültek, leszármazottaiknak nem jár semmi. Ráadásul a legtöbb igénylő nem is tudja bizonyítani, hogy ő maga az örökös” – sorolta a grófok és bárók elleni érveit Paşcan. A jelenleg szenátori tisztségre pályázó politikus hangsúlyozni kívánta: a CNCD döntésétől függetlenül, a Maros menti erdők ügyében hajthatatlan marad.
Nagy Géza viszont reméli, hogy a diszkriminációellenes bizottság után a bíróság is korrektül végzi a dolgát. Mint mondja, képtelen elfogadni, hogy származása miatt ne is kapja vissza a jussát, ráadásul még csúfot is űzzenek belőle.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 8.
Szavazatrablás és magyarellenes pokol
Az érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva.
A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.”
A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat.
Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba.
Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága?
De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
Az érvelés soha nem volt az RMDSZ-fősodor erőssége. Az egykoron egységes és sokszínű RMDSZ-ben a Markó-éra alatt – főleg Frunda György SZKT elnökségének idején – gyakran megtörtént, hogy a megtámadottnak nem adtak lehetőséget a válaszra. Markó Béla rendszeresen elbeszélt az őt bírálók feje fölött. Sok esetben kikerülték a nyílt vitát, akárcsak a minap, amikor Kovács Péter RMDSZ-főtitkár nem vállalta, hogy Szilágyi Zsolttal, az EMNP alelnökével nyilvánosan ütköztessék az erdélyi magyarság jövőjével kapcsolatos meglátásaikat. A vita elkerülésének van egy másik módszere is, amelyet a jeles szociológus, Pokol Béla „nyelvpolitikaként” határoz meg. Bő másfél évtizede megfogalmazott Ideológia és nyelvpolitika című írásában a következőképpen körvonalazta a nyelvpolitika mibenlétét: „E küzdelem lényege, hogy ellentétes politikai erő törekvése ellen nem érveléssel lépnek fel, nem céljainak káros jellegét, esetleg hibás elvi megalapozását mutatják be történelemből vett példákkal illusztrálva.
A törekvésre olyan kifejezést ragasztanak, amely ellenszenves (nevetséges, amorális stb.) a tömegek számára, és ezt terjesztik el a közvéleményben.” Pokol Béla írásaiból egyértelműen kiderül az is, hogy a tudatalatti manipulálására építő kommunikációs eljárások betörése a politikai szférába nem magyar sajátosság, hanem 20. századi jelenség: „Igazán jelentős áttörés a politikai harcokban akkor mehet végbe, ha a mélyebb nyelvi rétegekben húzzák ki a politikai ellenerők kulcsszavai, distinkciói alól a talajt, és új kifejezéseket, új distinkciókat tudnak elterjeszteni helyettük. A konkrét választási küzdelmek ekkor már csak a részleteken változtathatnak. A nyelvpolitikában sikertelen pártot megverik, mielőtt a pástra léphetne.”
A nyelvpolitika különösen akkor igen erős fegyver egy párt kezében, ha az teljes vagy közel teljes médiakontrollal rendelkezik, ha ellenőrzi az elektronikus médiát és a sajtó nagy részét. Magyarországon hosszú ideig erre csak a balliberális oldal volt képes, élt is a lehetőséggel. A nemzeti gondolkodásmódot összemosta a sovinizmussal, rasszizmussal, etnicizmussal, szélsőségességgel, antiszemitizmussal, nácizmussal, fasizmussal. Számtalan példát idézhetnénk, ám a legszemléletesebb Tamás Gáspár Miklós publicisztikája, aki lényegében képtelen volt a nemzetben gondolkodókról akár egy sort is úgy leírni, hogy az előbbi jelzők közül kettőt-hármat – minden alap nélkül – rájuk ne ragasszon. De számos olyan eljárás említhető meg, amikor a vitázó felek nem érvekre támaszkodnak, hanem asszociációkra építve neveznek meg jelenségeket, bélyegeznek meg politikusokat.
Erdélyben sem ismeretlenek ezek a kommunikációs eljárások. Kelemen Hunorék nemrég „szavazatrablással” vádolták meg az EMNP-t. Nyílt színen, érvütköztetés mellett egy ilyen kifejezés használata közröhejbe fulladhatna. Mit ért a demokráciából, a plurális politikai versenyből az, aki a másik pártot „szavazatrablással” vádolja? A szavazat netán nem a szavazóé? El lehet azt egyáltalán rabolni? Hasonlóan vitaképtelen, abszurd szöveg az is, amikor egy magát érdek-képviseleti szövetségnek valló, ám pártként viselkedő szervezet önmagát a képviselt közösséggel azonosítja. Az RMDSZ vezetői mindig is hajlamosak voltak erre, legdurvább megnyilvánulásuk az volt, amikor Frunda György 2007-ben azzal vádolta Tőkés Lászlót, hogy a magyarság ellen indul választási harcba.
Apropó Frunda György: a sztárszenátor legutóbb azzal a sajátos jogértelmezéssel állt a választók elé, hogy a 6 : 3-as küszöb a kisebbségek esetén csak egy pártra vonatkozhat. Talány, hogy miként akarta eladni a választóknak ezt a jogi abszurdumot. Miközben a törvény szabatosan megfogalmazza: az alternatív küszöb valamennyi választáson induló szervezetre vonatkozik. Fontosabb lett a megtévesztés, mint a saját szakmai presztízs? Attól, hogy a jogi szövegek megfogalmazása több esetben eltérő értelmezésekre ad alkalmat, elhitethető az emberekkel egy egyértelmű törvény nem létező homályossága?
De a jobbak között is akad, aki alaptalan állításokra ragadtatja magát. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere azt állítja, hogy aki városában az EMNP-re szavaz, román jelöltre adja a voksát. Olcsó dolog lenne visszalőni azzal, hogy ennek a fordítottja épp ennyire igaz. Maradjunk annyiban, hogy önmagát komolyan vevő politikus ilyen abszurdumot nem jelenthet ki. Mint ahogy Antal Árpádnak az a kijelentése sem állja meg a helyét, hogy „elszabadul a magyarellenes pokol, ha december 9-e után nem vagyunk erősek”. Efféle riogatást Domokos Gézától, Nagy Benedektől, Tokay Györgytől hallottunk, később mások is üzérkedtek vele, sosem hittem volna, hogy a közéleti kérdésekben alapvetően tisztán látó Antal Árpád is hasonlókhoz folyamodik. Ő ne vette volna észre, hogy a magyarellenesség nem függ a magyar képviselet erősségétől? Ő ne tudná, hogy 1990-ben, amikor a legerősebb képviseletünk volt minden szempontból, akkor dúlt a legnagyobb magyarellenesség az országban? Soha annyi szavazatot nem kapott az RMDSZ, mint abban az évben, egységes volt a magyarság, a szövetséget támogatták az egyházak, a civil társadalom és a sajtó, mégis akkoriban bujtogatták fel leginkább ellenünk a románságot. A magyarellenesség intenzitását a román politikum boszorkánykonyháján határozzák meg. Ha a háttérben tevékenykedő döntéshozók szükségét érzik, előrántják a magyarellenesség kártyáját. Ha pedig attól remélnek stratégiai sikert, hogy engedékenynek mutatkoznak, akkor nem. Visszatérve a nyelvpolitikára: a kampány még meg sem kezdődött, de már lőnek a szövetség kommunikációs ágyúi, ahogy a csövön kifér. Nagy kérdés, hogy mindez miként csapódik majd le a választók körében. Egy hónap múlva megtudjuk.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. november 8.
A puskaportól az erődtemplomig
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
Gyöngyössy János eredeti szakmáját tekintve vegyészmérnök. A ’80-as években templomerődökről készült rajzait és felméréseit több városban kiállították. Ezek az egyedi értékőrző és értékközvetítő munkák a rendszerváltozás után több ízben könyv formában is napvilágot láttak. Kézzel írott és rajzolt első könyve, a hasonmás-kiadásban többször újranyomott Székely templomerődök című kötet, ma már igazi ritkaságnak számít. Hosszú ideje a “mérnök” urat tartják a székelyföldi erődített templomok és várak, várromok egyik legavatottabb szakértőjének. Szerepet vállalt a közelmúltban bemutatott A székelység története című “alternatív” tankönyv grafikai kivitelezésében. A könyv megjelenése kapcsán a szerkesztőbizottságban végzett munkájáról beszélgettünk, s ha már szóba álltunk, akkor sort kerítettünk az életút korábbi állomásai számbavételére, és szó esett a tervekről is.
Hogyan kerültél be A székelység története című tankönyv szerkesztőbizottságába?
Hermann Guszti barátom, egykori iskolatársamnak jutottam eszébe. Tudniillik kerestek egy illusztrátort a könyvhöz és az ő véleménye szerint több képzőművész neve is felmerült, de ő emlékezett a madártávlati rajzaimra, amelyek korábban megjelentek több könyvben és folyóiratban. Úgy gondolták, hogy ez a stílus lesz a leginkább megfelelő, ez fogja megragadni a gyermekek figyelmét. A tíztagú, történészekből álló szerkesztői gárda is jónak tartotta az ötletet. Tudták, hogy nekem nem kell mindent elmagyarázniuk, a számba rágniuk, hiszen a történelmi ismereteim is nagyjából rendben vannak, s így elég hamar megértettem, hogy mit kell megrajzolnom. Az én legelső feladatom az volt, hogy idézzem fel magamban azt a gyermeket, aki egykor voltam hatodik-hetedik osztályos koromban, mi volt az, ami érdekelt, mi volt az, ami megfogott, ha kinyitottam egy tankönyvet. Ezen az optikán keresztül próbáltam megközelíteni a témát és olyan rajzokat készíteni a szöveg mellé, hogy a gyermekeket a könyv mellett tartsa.
Időben ez milyen hosszú folyamat volt?
Ez bő fél évet, de leginkább háromnegyed évet tartott. Nem volt folytonos a munka, de elég huzamosnak nevezhető, mert időközben egyeztetni kellett, ha Csíkban összeültünk a szerzőkkel. Olyankor mindenki elmondta a maga igényét, hogy mit szeretne és hogyan. Én mindig magammal vittem az addigi vázlatokat és rajzokat, és bemutattam. Általában sikert arattam a szerzői-szerkesztői társaságban. Valamelyik kolléga meg is jegyezte, hogy ezeken a munkákon látszik a szeretet, amellyel készítem, jól tetten érhető az affinitás, az empátia, amely egy-egy ilyen mű elkészültéhez szükséges.
Külön feladat volt a képszövegek megírása is, amikor a teljes képi anyag elkészült – egész komoly feladatsort adott -, de szívesen végeztem ezt is, mert arra gondoltam, hogy a jó illusztrációhoz mellékelt megfelelő szöveg annyit nyom a latban, mint egy vagy másfél oldal a leckéből, mert a gyermeki szem először az illusztrációra tapad. Ha a képet megnézi, akkor biztosan a szöveget is elolvassa alatta, mert az csak egy rövid, egy megfelelően odahelyezett lényeges mondat. Győzködtem a szerzőket, akik ezt megértették, igyekeztünk a képek alatti szövegben plusz információkat adagolni, nem a történelmi személyiség nevét írtuk oda, hanem kerestünk róla egy-egy találó félmondatot, mert az rögzül a gyermek fejében. Részben, a terjedelmi korlátoknak megfelelően érvényesült is ez az elképzelés.
Említetted, hogy visszaemlékeztél arra az időre, amikor magad is hatodik-hetedikes voltál. Viszont, ha megnézzük a könyvben az oldaltükröket, akkor feltűnik, hogy szerkezetében hasonlít a számítógép képernyőjén felbukkanó internetes tartalomhoz, olyan, mintha egy portált látogatnánk. Rovatokat, mögöttes tartalmakat és funkciókat vélünk felfedezni. Érzed ezt a kettőséget?
Igen. Látom. Ezt már a számítógépes tördelőprogrammal dolgozó grafikus adta hozzá a szerkesztőbizottság beleegyezésével. Ez ma már elkerülhetetlen. Hogyha teljesen rám bízták volna a könyv előállítását, én kézzel írtam és rajzoltam volna mindent, mert én a Székely templomerődök című „kézi gyártású” könyvem óta ilyen vagyok, illetve olyan megszállott, hogy szeretem újra és újra átélni azt a kalandot. Egyébként megint lesz ilyen kalligrafikus betűkkel és saját rajzokkal megtöltött könyvem… Az természetes, hogy egy mai tankönyvön érződnie, látszania kell a modern szerkesztési módszereknek.
Elég titokzatos könyv volt egy ideig ez a történelemkönyv. Többször bemutatták, de csak elektronikus változata volt meg pdf-formátumban. Most már kézbe vehető, és elkezdték az iskolákat is feltölteni. Hányadik „rendes” papírkönyv-bemutatónál tartotok?
Az első Csíkszeredában volt. Nagyon meglepett az ünnepélyessége. Igen kellemes emlékeim vannak erről a könyvbemutatóról. Nagyon nagy volt az érdeklődés, meghatott a gyönyörűen éneklő kórus jelenléte, és szépek voltak a huszárok is. Aztán a háromszéki bemutató következett. Szentgyörgyön, a Gábor Áron teremben. Ez nem lepett meg, valami hasonlót vártam tőlük, hiszen a háromszékiekben, ha lehet így mondani, még erősebb a székely tudat és ezt alaposan ki is mutatják. Emlékezetesen jó volt látni, hogy az emberek még az állóhelyeket is mind elfoglalják, sokan be sem férnek az ajtón. Mit mondjak? Ez mind várakozás feletti volt.
Lesznek még közönségtalálkozók a közeljövőben?
Körvonalazódik egy marosszéki bemutató is. Nem ismerem még a dátumokat és a turné állomásait. Nagyon hiányolom viszont az udvarhelyi bemutatkozást. Gondolom, ezt csak akkor érdemes megtartani, ha van a kötetből annyi felszabadítható kereskedelmi példány, hogy kielégíthessük a vásárlói és olvasói igényeket.
Lehet tudni, hogy A székelység története című alternatív tankönyvvel hány hatodikost és hetedikest „szereltek” fel?
Nincsenek pontos információim. Úgy gondolom, hogy mostanra már elég sokan megkaphatták. Nagy adagokban nyomják, de én nem ismerem ezeket az adatokat. Egyébként alternatív tankönyv, tehát nem kötelező. Választható, bár ehhez fogható használható kötet több nincsen a piacon. És az az érzésem, hogy egyelőre nem is lesz.
A helyi fogadtatásról csak jókat hallani. A többségi román sajtó, a bukaresti média azonban teljesen másképp beszél erről a munkáról. Te ezt érzékeled?
Értelmiségi oldalról én még szakmai véleményt nem olvastam. Politikai véleményt viszont naponta hallok. Nagyon sajnálom, hogy ők nem örvendenek ennek. Valószínű, hogy előbb saját magukkal kellene elszámolniuk azzal kapcsolatosan, hogy még mindig művi, mesterségesen kreált történettudományt pártolnak. Ők olyan történelmet szeretnének a mi gyermekeinkkel megismertetni, hogy csak annyit tudjunk meg általa saját magunkról, amennyit ők szeretnének közölni. Sajnos, önmagukat is áltatják bizonyos megkövesedett ál-koncepciókkal és mítoszokkal.
A székelység története című tankönyv bemutatásának állomásairól a közeljövőben még beszámolunk lapjaink hasábjain, illetve itt, a KultúrHonon is.
A székelység története
Kézikönyv és tankönyv az általános iskolák VI. és VII. osztályai (valamint minden érdeklődő) számára.
Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Hargita Megye Tanács, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2012. 200×260 mm, 176 oldal, varrott-ragasztott. Készült Hargita Megye Tanácsa megbízásából. Írták: Ferencz S. Alpár, Forró Albert, Hermann Gusztáv Mihály, Kádár Gyula, Mihály János, Novák Csaba Zoltán, Novák Károly István, Orbán Zsolt, Sepsiszéki Nagy Balázs, Sófalvi András, Sztáncsuj Sándor József. Szerkesztették: Ferencz S. Alpár, Hermann Gusztáv Mihály, Novák Károly István, Orbán Zsolt. Főszerkesztő: Hermann Gusztáv Mihály. Programirányító: Ferencz S. Alpár. Illusztrálta: Gyöngyössy János. A térképeket készítette: Gyöngyössy Katalin, Gyöngyössy János, Péter Izabella, Szász Etelka-Zita. Az előzéklapok térképei Tamás Sándor gyűjteményéből származnak. A “Filmajánló” összeállításában közreműködött: Szabó Károly. Lektorálta: Pál-Antal Sándor, az MTA külső tagja. Korrektúra: Kolumbán Zsuzsanna, P. Buzogány Árpád. ISBN 978-973-0-13074-4
A Gyöngyössy-család nem is székely, “csak” magyar!
Kezdjük talán a családdal. Ti nem is vagytok székelyek, ti magyarok vagytok!
Valóban. Ezt tisztázni kell! Anyai ágon székely vagyok, árvátfalvi és homoródszentmártoni gyökerekkel. Ezt tartom a fontosabb ágnak. Nyilvánvaló, hogy ezzel nem sértem meg édesapámat, aki tulajdonképpen magyar, „bevándorló”, de van egy érdekessége a Gyöngyössy-familiának, mégpedig az, hogy átszármaztak ugyan Magyarországra, de kálnoki Gyöngyössynek írták, írják a nevüket, de ezt a családtörténeti vonatkozást én a mai napig sem tudtam kideríteni.
Mi szerettél volna lenni eredetileg?
Az én pályakezdésem az Egri csillagok elolvasásakor kezdődött. Legalább ötször olvastam el a regényt, de a regénnyel való legelső szembesüléskor körvonalazódott bennem egy kettősség: az egyik a történelem iránti érdeklődés, amit a regény óhatatlanul felkeltett, a másik pedig a puskapor-készítés izgalma. Gárdonyi szépen leírja, hogy milyen arányokban vegyítik. Én hatodikos koromban laboratóriumot állítottam fel, ahol olyan nagy sikerrel dolgoztam, hogy a vadonatúj kabátomat összeégettem, sőt fel is robbantam. A laborral együtt távoznom kellett a házból. Nem küldtek száműzetésbe, de ki kellett takarítanom az anyagokat a szobából. Egyformán hatott rám a vegyészet és a történelem iránti érdeklődés. Ez a két szakma életem során végigkísért, de azért a történelem hatása mindig erősebb volt, még annak ellenére is, hogy a civil szakmám szerint vegyészmérnök vagyok. Bukarestben végeztem a vegyészmérnöki karon. Ezen a szakterületen is voltak sikereim annak idején. Én utoljára a Roseal Rt.-nél dolgoztam a vegyész szakmában, grafit-, azaz műszén-égető kemencéket terveztünk és üzemeltettünk. Az is egy érdekes és izgalmas szakterület. A nyolcvanas években pedig a székelyudvarhelyi Matricagyár mérnöke voltam.
A Pro-Print Könyvkiadónál megjelent (1999) Székely templomerődök című kötet az 1980-ban elkezdett felmérések és kutatások eredményeit összegzi
Egyből hazakerültél, vagy előtte gyakornoki éveket kellett eltöltened a Regátban?
Erdélybe jöhettem. Úgy gondolkodtam, hogy mindegy hová, de közel Udvarhelyhez. Kiskapusra kerültem az ottani „koromgyárba”. Egy évet és egy hetet húztam le a romániai vegyipar legsötétebb bugyrában, onnan 1981 őszén jöttem el. Ekkor már kiváló és élvonalbeli üzem volt a Matricagyár. Mérnökként dolgoztam, majd műhelyvezető lettem. Volt egy vargabetű a pályámban, 1989 nyarán átmentem a kórház laboratóriumába fővegyésznek. Onnan hívtak a Roseal Rt.-hez, amikor megalakult ez a magánvállalkozás, 1991-ben. Szóval voltak kanyarok az életemben, de mindig vigyáztam arra, hogy ne én legyek a vegyészmérnökök közt a legjobb történész, illetve ne legyek a történészként a legjobb vegyész. Igyekeztem szétválasztani ezt a kettős érdeklődést.
A ’80-as évek közepén volt egy olyan időszak, amikor elég gyakran előfordultál történészek, múzeológusok és képzőművészek társaságában. Egy olyan pillanatra emlékszem, hogy mész lefelé a Kossuth Lajos utcán, a múzeum felé, a válladon van egy hatalmas bőrtáska, s az tele van jobbnál jobb rajzokkal. Többnyire vártemplomokról készült rajzok voltak.
Építészekkel is tartottam a kapcsolatot, akiktől eltanultam az építészeti rajzolás, a műemlékfelmérés alapelemeit. Ebbe a szakmai körben valóban a Kossuth utcában „robbantam” be. Odamentem Murányi Jánoshoz, aki akkor muzeológusként dolgozott. Átnézte a rajzokat, s mindjárt hívta is Zepeczáner Jenőt, az akkori igazgatót, hogy felhívja rám a figyelmét. Igen elcsodálkoztak, hogy én miket „maszekolok” a szabadidőmben.
A székelyföldi templomerődök felmérését, leírását és rajzolását választottad szűkebb szakterületként?
Tulajdonképpen negyedikes koromban találkoztam először templomerőddel. Kacán csodálkoztam rá az ottani hatalmas templomra, amikor egy iskolai kirándulás során pár órát vesztegeltünk ott, mert kitörtem az autóbusz ablakát. Én voltam a tettes, de a gyönyörű erődtemplom képe rögzült bennem és feledtette a bűntudatomat. Az első rajz-kiállításom a Matricagyárban volt.
Utána Fülöp Lajos, a székelykeresztúri múzeum akkori igazgatója vállalt fel egy másikat. Ez az egyre ridegebb és egyre sötétedő nyolcvanas évek derekán volt. Kiállítottam a székelyudvarhelyi Művelődési Házban, majd Csíkszeredában az egyik bástyában, tehát a Csíki Székely Múzeumban. 1988-89-re már annyira megfagyott a légkör körülöttünk, hogy semmit nem lehetett kezdeményezni, de rendületlenül dolgoztam tovább, gyűjtöttem az anyagot, hiszen tudtam, hogy előbb-utóbb megváltozik a rendszer, s ebből munkából egy kiadható könyv lesz.
A kilencvenes évek elején-közepén, amikor kinyílott a világ és mindenki kifelé ment az országból, te önkéntes emigrációba vonultál, kiköltöztél Homoródkeményfalvára.
Nem egyből történt. Én is „világgá mentem” egy ideig, utazgattam, Közép- és Nyugat-Európában egyaránt, bepótoltam a lemaradásokat. Beleláttam úgy-ahogy a polgári, fejlett világba, de jelentkezett nálam valami atavisztikus visszavágyódás a vidék felé. Édesapám egyébként a mai napig elemezget engem, mert ő nem vágyott és ma sem vágyik falura, de bennem valami furcsa vágy működik. Én a városnak is szeretem bizonyos arcait, de a nyugalmat azért mindenekelőtt kedvelem. Ezért jobb számomra a vidéki lét.
Itt mire fordítottad az energiáidat?
Először munkahelyet teremtettem magamnak, magunknak, hogy lehessen élni. Ez volt a Czímeres kocsma, amely 2012. október 31-ig működött. Egy hete kényszerültem a bezárására. Lassan létrehoztam magam körül azt a helyet, olyan körülményeket teremtettem, ahol folytathatom azt, amit Udvarhelyen a második szenvedélyemként végeztem. Befejeztem a Székely templomerődök című könyvet. Először a kézzel írott változat hasonmás-kiadása jelent meg, aztán Pesten kiadták az úgynevezett teljes kiadást, képekkel, kiegészített rajzanyaggal és szöveggel. Amikor ez megtörtént, egy pillanatra megálltam és szétnéztem.
Észrevettem, hogy érződik már az új idők hatása, egyre markánsabban jelentkeztek a feltörekvő, pontosabban a feljövő új régész-, történész-nemzedék tagjai. Ez nagy megelégedéssel töltött el. Arra gondoltam, hogy én a nyolcvanas években elvégeztem a magam feladatát, a folytatás immár a fiatalabb és jól képzett fiatalokra vár… Megtaláltam a helyem a faluban is. Láttam a gyönyörű kőházakat. Homoródkeményfalva azért is érdekes, mert a Nagy-Homoród mentének a legfelső, havaslaji települése, s bár itt szerényebbek voltak mindig a körülmények, nagyon sok szép porta maradt meg épségben. Kutattam, felmértem ezeket a házakat, úgyhogy mostanra elég jelentős anyagom gyűlt össze…
Idestova két évtizede élsz a faluban. Milyen változásokat érzékelsz? Most nemcsak az épített, hanem a szellemi örökségre gondolok. Mi van az emberi lelkekben?
Amikor ideköltöztünk és megvásároltunk egy 1873-ban épített nagy kőházat, akkor az itteni mester azt ajánlotta, hogy nyissunk egy hármas ikerablakot a két kicsi ablak helyén, vágjuk egybe a kettőt, hogy jöjjön be sok fény a lakásba. Egy ilyen beavatkozással tönkre lehet tenni az utca összképét! Mi nem tetettünk nagy, utcára néző ablakot –olyant eleget láttunk annak idején a blokkban, olyanon nézelődtünk kifelé –, de ezek „műtétek” még annak ellenére is megtörténtek Keméynfalván, hogy ott voltam és tanácsokat igyekeztem adni. Most nem beszélek az ennél sokkal durvább dolgokról, amikor teljesen idegen anyagokból, a környezettől elütő formájú és méretű lakásokat építenek, amelyeket én legszívesebben behúzatnék a város szélére. Az ilyen házaknak semmi keresnivalójuk nincsen a faluban…
A vállalkozó szellem nem mozdult. A gazdaszellem sem. Amikor hazaköltöztünk – akár így is mondhatom, hiszen a feleségem innen származik –, én azt mondtam, hogy a falu meg fog telni emberekkel. Nemcsak ez a falu, hanem Udvarhelyszéken minden kisebb és félreeső települése úgyszintén, hiszen a sorvadó iparból szívesen visszatérnek majd az emberek. A faluról elszármazottak, illetve azok utódai azonban nem jöttek vissza. Többnyire mindenki túlélte a munkanélküliséget, vagy most is ügyeskedik valami tengő-lengő állapotban, külföldi munkával, valamivel foglalkozik, amiből bizonyos szinten meg tud élni. A visszatérésre számítottam! Erre komolyan alapoztam, de egyáltalán nem igazolódott be a számításom.
Véget ért a kocsmárosi pályafutásod. Milyen civil tevékenységhez fogsz?
Így van. Új polgári foglalkozásom lesz. A könyvkészítés, a rajzolás, a felmérés megmarad.
Visszamész a városba?A vegyiparba?
Nem. Nem fogok, úgy látszik, hogy nem kell visszamennem. A műemlékvédelem területén fogok megbízatást kapni, ami mégiscsak szívemhez közelálló munka. A távlatot nem látom, de a jelek továbblépésre és cselekvésre biztatnak. Itt. Keményfalván.
Simó Márton
Kulturhon.szhblog.ro
2012. november 9.
Mi állt a Basescu elleni puccskísérlet mögött?
A Ponta-kormány azon kísérletét, hogy megszabaduljon Traian Basescu államfőtől, a román igazságügyi szervek elfoglalásáért zajló küzdelem fényében kell szemlélni. Utóbbiak pedig egyre öntudatosabban lépnek föl, megszorongatva a korábban „érinthetetlennek" vélt politikusok kasztját – írta elemzésében a Neue Zürcher Zeitung.
A nyáron Romániában lezajlott belpolitikai válság láttán megfigyelők tanácstalanul tették föl a kérdést: ugyan miért akar alkotmányos vádemelési eljárást indítani a szociáldemokrata kormányfő és nemzeti-liberális partnere Basescu ellen, amikor jó esélyük van arra, hogy a decemberi parlamenti választások után jóval erősebb demokratikus legitimációval léphetnének föl az államfővel szemben?
A svájci újság tudósítója által megkérdezett politológus, Laura Stefan, a bukaresti Expert Forum munkatársa a Basescu ellen megkísérelt puccsot Adrian Nastase korábbi miniszterelnök tavaszi korrupciós perére és elítélésére vezeti vissza. „Nastase bíróság elé állítása fordulópont volt. A román történelemben először vonták felelősségre a legfelső politikai vezetés egy tagját", ami pánikot váltott ki azokban a körökben, amelyeknek tagjai mindeddig érinthetetlennek vélték magukat. Úgy érezték, ha Nastasét elítélheti a bíróság, akkor bárkit közülük elérhet ez a sors – mondta Stefan a NZZ tudósítójának.
Stefan és más megfigyelők úgy vélik, hogy az elnöki hivatal elleni támadást egyfajta pánikreakció szülte. A kezdeményező pedig nem elsősorban Victor Ponta kormányfő volt, hanem a háttérben működő jelentékeny erők. Ezek azt követelték a májusban hatalomra került szociál-liberális koalíciótól, hogy minél előbb vonja ellenőrzése alá az igazságszolgáltatást. Ennek szervei ugyanis az utóbbi időben egyre inkább független és rettenthetetlen magatartást tanúsítottak.
Az igazságügy reformját célzó első lépéseket 2004-2007 között Monica Macovei miniszter tette meg, a cél az volt, hogy felkészítse Romániát az EU-tagságra. Macovei nevéhez fűződik többek között a politikai korrupció ellen küzdő különleges ügyészség (DNA) létrehozása. Ennek ügyésze, Daniel Morar (megbízatása a napokban járt le) független személyiségnek számított, aki nem volt tekintettel politikai érdekekre. Hasonlóan jó renoméja volt Laura Kövesi főügyésznek, akinek mandátuma ugyancsak októberben járt le.
A két tisztség új betöltőinek személye roppant nagy jelentőségű Románia fejlődése szempontjából. Ettől függ ugyanis az, hogy az igazságszolgáltatás továbbra is független maradhat-e a politikától, erősítve ezáltal a jogállamiságot.
Az új tisztségviselők kinevezése kissé bonyolult: a személyekre az igazságügyi miniszter tesz javaslatot, amelyet a különleges igazságügyi tanácsnak kell ajánlással megtoldva az államfő elé terjesztenie. Utóbbi azután vagy jóváhagyja, vagy elutasítja a jelöltek személyét. Kizártnak tekinthető, hogy a liberális-demokrata párthoz kötődő és a szociál-liberális koalícióval ellenséges viszonyban lévő Basescu jóváhagyjon pártpolitikai hátterű jelölteket.
Ahhoz tehát, hogy az igazságszolgáltatást ellenőrzésük alá vonják, a koalíciós pártoknak előbb meg kellett kísérelniük Basescu „eltakarítását". Számításuk azonban nem vált be – nem utolsósorban azért, mert a jogállamiság védelmében az Európai Unió is sorompóba lépett. A „puccsisták" csak azt érték el, hogy Romániát a nyár óta nagyítóval figyeli a külföld. Az EU nyomásának engedve Ponta kormányfő kénytelen volt visszavonni több olyan kétes intézkedést, amelyek az ő hatalmának kiszélesítését szolgálták volna.
Bár a kormánypártok nem csekély mértékben lejáratták magukat az államfő elleni fellépésük vehemenciájával és a jogállami játékszabályok semmibe vételével, arról szó sincs, hogy a hónapok óta zajló konfliktus a jó és a rossz közötti küzdelem volna. Basescu nem véletlenül számít erősen vitatott személynek a közvélemény szemében. Ő sem riad vissza machiavellisztikus eszközöktől, intrikáktól, miközben a mögötte álló liberális-demokrata tömbön belüli személyi összefonódások semmivel sem kevésbé kíméletlenek és hataloméhesek, mint a másik táborban.
Nem sokan siratták volna Basescut, ha sikerült volna a leváltása. Alighanem a szociál-liberális koalíció arcátlan eljárása elleni tiltakozás hatására, nem pedig az államfő iránt érzett rokonszenv miatt maradtak olyan sokan távol a júliusi népszavazástól, hogy a részvételi arány nem érte el az érvényességhez szükséges szintet. A kommentátorok többsége úgy véli, hogy Romániában ma csak a rossz és a még rosszabb között lehet választani. A felnövekvő fiatal politikusok többsége Laura Stefan szerint még rosszabb, mint elődeik. Az idősebbek – minden morális hibájukkal együtt – legalább értenek a politikához. A fiatalok „szakértelme" viszont többnyire abban merül ki, hogy a régi gárda őket szemelte ki utódjául.
Hogy Basescu mindezek dacára némileg hitelesnek tűnik politológusok szemében, azt az igazságügy erősítését célzó intézkedéseinek köszönheti. Stefan számára sem világosak az államfő indítékai; „talán így akart emlékművet állítani saját személyének" – vélte a politológus. Macovei, aki időközben az Európai Parlament képviselője lett, nem csak negatívumokat lát a nyári politikai vihar „hozadékában". Mint a svájci újságnak nyilatkozta, a politikai korrupció elleni harc intézményei meglepően ellenállóképesnek bizonyultak.
MTI
Erdély.ma
A Ponta-kormány azon kísérletét, hogy megszabaduljon Traian Basescu államfőtől, a román igazságügyi szervek elfoglalásáért zajló küzdelem fényében kell szemlélni. Utóbbiak pedig egyre öntudatosabban lépnek föl, megszorongatva a korábban „érinthetetlennek" vélt politikusok kasztját – írta elemzésében a Neue Zürcher Zeitung.
A nyáron Romániában lezajlott belpolitikai válság láttán megfigyelők tanácstalanul tették föl a kérdést: ugyan miért akar alkotmányos vádemelési eljárást indítani a szociáldemokrata kormányfő és nemzeti-liberális partnere Basescu ellen, amikor jó esélyük van arra, hogy a decemberi parlamenti választások után jóval erősebb demokratikus legitimációval léphetnének föl az államfővel szemben?
A svájci újság tudósítója által megkérdezett politológus, Laura Stefan, a bukaresti Expert Forum munkatársa a Basescu ellen megkísérelt puccsot Adrian Nastase korábbi miniszterelnök tavaszi korrupciós perére és elítélésére vezeti vissza. „Nastase bíróság elé állítása fordulópont volt. A román történelemben először vonták felelősségre a legfelső politikai vezetés egy tagját", ami pánikot váltott ki azokban a körökben, amelyeknek tagjai mindeddig érinthetetlennek vélték magukat. Úgy érezték, ha Nastasét elítélheti a bíróság, akkor bárkit közülük elérhet ez a sors – mondta Stefan a NZZ tudósítójának.
Stefan és más megfigyelők úgy vélik, hogy az elnöki hivatal elleni támadást egyfajta pánikreakció szülte. A kezdeményező pedig nem elsősorban Victor Ponta kormányfő volt, hanem a háttérben működő jelentékeny erők. Ezek azt követelték a májusban hatalomra került szociál-liberális koalíciótól, hogy minél előbb vonja ellenőrzése alá az igazságszolgáltatást. Ennek szervei ugyanis az utóbbi időben egyre inkább független és rettenthetetlen magatartást tanúsítottak.
Az igazságügy reformját célzó első lépéseket 2004-2007 között Monica Macovei miniszter tette meg, a cél az volt, hogy felkészítse Romániát az EU-tagságra. Macovei nevéhez fűződik többek között a politikai korrupció ellen küzdő különleges ügyészség (DNA) létrehozása. Ennek ügyésze, Daniel Morar (megbízatása a napokban járt le) független személyiségnek számított, aki nem volt tekintettel politikai érdekekre. Hasonlóan jó renoméja volt Laura Kövesi főügyésznek, akinek mandátuma ugyancsak októberben járt le.
A két tisztség új betöltőinek személye roppant nagy jelentőségű Románia fejlődése szempontjából. Ettől függ ugyanis az, hogy az igazságszolgáltatás továbbra is független maradhat-e a politikától, erősítve ezáltal a jogállamiságot.
Az új tisztségviselők kinevezése kissé bonyolult: a személyekre az igazságügyi miniszter tesz javaslatot, amelyet a különleges igazságügyi tanácsnak kell ajánlással megtoldva az államfő elé terjesztenie. Utóbbi azután vagy jóváhagyja, vagy elutasítja a jelöltek személyét. Kizártnak tekinthető, hogy a liberális-demokrata párthoz kötődő és a szociál-liberális koalícióval ellenséges viszonyban lévő Basescu jóváhagyjon pártpolitikai hátterű jelölteket.
Ahhoz tehát, hogy az igazságszolgáltatást ellenőrzésük alá vonják, a koalíciós pártoknak előbb meg kellett kísérelniük Basescu „eltakarítását". Számításuk azonban nem vált be – nem utolsósorban azért, mert a jogállamiság védelmében az Európai Unió is sorompóba lépett. A „puccsisták" csak azt érték el, hogy Romániát a nyár óta nagyítóval figyeli a külföld. Az EU nyomásának engedve Ponta kormányfő kénytelen volt visszavonni több olyan kétes intézkedést, amelyek az ő hatalmának kiszélesítését szolgálták volna.
Bár a kormánypártok nem csekély mértékben lejáratták magukat az államfő elleni fellépésük vehemenciájával és a jogállami játékszabályok semmibe vételével, arról szó sincs, hogy a hónapok óta zajló konfliktus a jó és a rossz közötti küzdelem volna. Basescu nem véletlenül számít erősen vitatott személynek a közvélemény szemében. Ő sem riad vissza machiavellisztikus eszközöktől, intrikáktól, miközben a mögötte álló liberális-demokrata tömbön belüli személyi összefonódások semmivel sem kevésbé kíméletlenek és hataloméhesek, mint a másik táborban.
Nem sokan siratták volna Basescut, ha sikerült volna a leváltása. Alighanem a szociál-liberális koalíció arcátlan eljárása elleni tiltakozás hatására, nem pedig az államfő iránt érzett rokonszenv miatt maradtak olyan sokan távol a júliusi népszavazástól, hogy a részvételi arány nem érte el az érvényességhez szükséges szintet. A kommentátorok többsége úgy véli, hogy Romániában ma csak a rossz és a még rosszabb között lehet választani. A felnövekvő fiatal politikusok többsége Laura Stefan szerint még rosszabb, mint elődeik. Az idősebbek – minden morális hibájukkal együtt – legalább értenek a politikához. A fiatalok „szakértelme" viszont többnyire abban merül ki, hogy a régi gárda őket szemelte ki utódjául.
Hogy Basescu mindezek dacára némileg hitelesnek tűnik politológusok szemében, azt az igazságügy erősítését célzó intézkedéseinek köszönheti. Stefan számára sem világosak az államfő indítékai; „talán így akart emlékművet állítani saját személyének" – vélte a politológus. Macovei, aki időközben az Európai Parlament képviselője lett, nem csak negatívumokat lát a nyári politikai vihar „hozadékában". Mint a svájci újságnak nyilatkozta, a politikai korrupció elleni harc intézményei meglepően ellenállóképesnek bizonyultak.
MTI
Erdély.ma
2012. november 9.
Egy kis visszatekintés
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro
Örömmel olvastam az egyik úriember véleményét lapjukban arról, hogy mennyire passzív az ifjúság érdeklődése a magyar történelem és úgy általában a magyarság sorsa iránt, egészen addig, ameddig a fejtegetés feléig nem értem. Itt egy 180 fokos fordulattal találtam szembe magam. Valahogy úgy éreztem magam, mint régen, amikor jött a fekete autó és a pribékek egészen megnyugtattak, hogy elvtárs, mi érted jöttünk, nem ellened. Az történt ugyanis a szerzővel, hogy a fiatalok kezdeti történelmi hiányosságai miatt már-már kitör és a magyarok legádázabb ellenségeitől vett idézettel kezdi szapulni a magyarságot. Úgy éreztem, mintha a megboldogult SZDSZ, vagy annak hosszú nyelvű csatlósai szólaltak volna meg - jönnek a szarból a mélymagyarok, vagy zsidó kultúra nélkül a magyaroknak csak a fütyülős barackjuk lenne stb. - és céljuk az egész nemzet lejáratása itthon és külföldön egyaránt. Ilyen véleményt akár a románoktól is vehetett volna, ők sem írtak valami hízelgően rólunk (a lovaglástól teljesen karikalábú, makogó, törpe, vad kinézetű hordák stb.). Véleményem szerint azért nem ideális pont egy Habsburgot idézni, mert tudjuk, kik voltak az említett urak. Ezt még fokozza az a tény is, hogy az említett II. Habsburg József (1741-1790), akit Kalapos Királynak is hívtak – ugyanis nem volt megkoronázva - és 1781 után cseh és magyar király – nem az intelligenciájáról volt híres. Autodidakta módszerrel képezte magát, aztán Álmodozások (franciául Réveries) címmel veti papírra elképzeléseit, a reformok alapjául a korlátlan teljhatalmat jelölve meg. A nemzetiségi mozgalmakat Bécs hallgatólagosan támogatta, külön épületrész volt számukra biztosítva, és ide az ún. Controlor folyosón lehetett bejutni. Itt fogadta a Horia, Cloșca és Crișan triót is, és biztatta az 1784-es kegyetlenségekre. Az említett trió mindent támadott, ami nem volt ortodox, és ezen belül is főleg a magyar nemességet. A király a rendfenntartó szerveket nem engedte közbelépni, csak miután már több ezer áldozatot követelt a véres randalírozásuk. A felkelés leverése után csak a 3 főkolompos ellen indult eljárás a király parancsára. Ez röviden a kalapos király, akire hivatkozik a szerző - és ő hihetetlenül igazat ad neki (érdekes kifejezés) - vádol és verbőczyzik. Azt is tudni kell, hogy Werbőczy István (1458-1541) kora egyik legműveltebb egyénisége volt . A magyar és német nyelv mellett tökéletesen elsajátította a latin és görög nyelvet is. Az állami apparátusban különböző magas funkciókat foglalt el és az ő nevéhez fűződik a Hármas Könyv - Tripartitum - című törvénygyűjtemény kiadása 1517-ben, amely a nemesség és a parasztság közti viszonyt igyekszik tisztázni. A bécsi udvarral nem volt különösebben rossz viszonyban, ezért a szultán 1541-ben megmérgeztette. Most, ha kicsit is beletekintünk a magyarok történetébe, akkor egyből látjuk, hogy már több mint ezer éve (most nem veszem figyelembe László Gyula kettős honfoglalás-elméletét) népünk talán a világ egyik legnagyobb ütköző zónájában telepedett meg. Itt találkozik ugyanis két ellentétes civilizáció, az ortodoxia és a kereszténység, és itt kellett helytállni több mint ezer éven keresztül mindenféle idegen segítség nélkül. Persze, ígéretek mindig voltak, de hány Habsburg vagy román király esett el az ellenséggel vívott csatában úgy mint II. Lajos magyar király (1506-1526)? Persze, azt elismerem (erdő száraz fa nélkül), hogy a nemesség körében voltak széthúzások és kisebb-nagyobb kilengések, de nem ez volt a történelem során az általános jellemvonása a magyarságnak, de mivel állandó hadakozásban volt, férfinépségből mindig hiány volt. Bezzeg a betelepedő népeknek nem volt kötelező hadviselés, ami az addigi életkörülményekhez képest Kánaán volt. Így is pl. Lórántffy Zsuzsanna, Rákóczi György (ma terrorista lenne) fejedelem felesége a fogarasi oláhoknak iskolát építtetett „Isten dicsőségére és az oláh nemzetnek épületekre”. Ma melyik moldvai településen nyitnak magyar iskolát megtollasodott román testvéreink? Máskülönben Bécsnek a „legnagyobb magyar” Széchenyi Istvánról sem volt valami jó véleménye, hiszen ő a döblingi börtönben végezte 1860-ban, talán azért, mert azt merte mondani, hogy „vár állott, most kőhalom”. Pedig volt idő, mikor „nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára”. Tehát az a nemzet, mely 22 fő szentet, 22 fő boldogot, 18 fő tiszteletreméltót avatott, ugyanakkor 1222-ben kiadta az Aranybullát, lényegében az ország alkotmányát - a világon talán csak az angolok előzik meg ebben - az én olvasatomban nem lehet egy söpredék nemzet, sőt büszkeség tölt el, hogy ide tartozom. A szerző gondolatmenetét folytatva, Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének az ősbemutatója 1915-ben volt , és zeneileg legtermékenyebb periódusa 1920 után kezdődött, tehát az ő zenéjére már nem nagyon mulathatták el az országot. Sajnos, a legkritikusabb időben Magyarországnak nem volt egy Kemal Atatürkje, de volt egy Károlyi Mihálya, aki a liberálisok teljes befolyása alatt állt, majd Kún (alias Kohn) Béláék politikai prostituáltja lett, ami a hatalmas országvesztés egyik okozója. Abban az időben talán Liszt Ferenc zenéje volt a topon, de az nem feltétlen volt alkalmas nagy mulatozásokra. Kölcsey Ferenc a Himnuszban nem mástól vár segítséget, ő Istenhez esedezik áldásért, ami nem meglepő, hiszen Szent István királyunk Máriának ajánlotta országát. Tehát nem kell ellenségeink alá lovat adni, mert tudok egy nemzetet, amely 2500 éve már hordozza a civilizációt és kultúrát e tájon, minden csatában győzedelmeskedett, az első világháborúban is csak győzelemre emlékeznek (pe aici nu se trece), de arra már nem, hogy August von Machensen a magyar hadsereggel egyetemben úgy megriasztotta, hogy ijedtségükben még a fővárost is Iași-ba költöztették. Erre mondják: Falsa tempore ac spatio vanescunt. Da pace Domine! (A hamisságok idővel semmivé foszlanak. Adj nekik békét, Uram!) Azt is tudjuk, hogy a történelemben, bármennyire is akarják egyesek, nincsen status quo. Románia mai határvonalait az 1947. 02.10-én kötött párizsi békeszerződés szentesíti. Az MNSZ (Magyar Népi Szövetség) élén tevékenykedő Kurkó Gyárfás hathatós hozzájárulásával akkor Észak-Erdélyt Romániához csatolták. Akkor még Kolozsvár (ezért Vadim elvágja a torkomat), Nagyvárad stb. még magyar többségű városok voltak. Azóta egy magyar nemes sem telepített be senkit, de az etnikai összetételt ma meg lehet nézni. Ez a tendencia sajnos, ma is gőzerővel folytatódik, csak Csíkszeredában is nyitott szemmel kell járni. Végül a szerző mondanivalójának befejező részével újra tökéletesen egyetértek, ha egyáltalán ennek van valami jelentősége. Tisztelettel,
Bilibók Károly
Székelyhon.ro
2012. november 9.
Hitélet – Gyulafehérvár magyar múltja, jelene, a jövőjéért
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)
Évtizednyi iskolatörténelem a „kisszeminárium” második évkönyvében
Gyulafehérvár magyar múltja és jelene címmel látott napvilágot nemrég a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum évkönyve. A szó szoros értelmében hiánypótló kiadványról van szó, hiszen szerkesztői és a szerzők nem kevesebb feladatra vállalkoztak, mint az intézmény utóbbi tíz éve (2002–2012) történetének megörökítésére a magyarság és az utókor számára.
Az intézménynek Értesítője jelent meg az 1870-es évektől kezdődően tova az első világháborúig, majd hosszú szünet következett. A kommunizmus bukását követően az a döntés született meg, hogy évtizedenként kiadnak egy összefoglaló kötetet. Eddig egy kötetet adtak ki, a mostani a második.
Köszöntőjében Dr. Gál László igazgató hangsúlyozza; „Számos esetben kellett és kell újraterveznie erdélyi magyar nemzetközösségünknek útirányát az idők folyamán – amennyiben önmaga tehette ezt –, s jelenünkben, nem éppen barátságos viszontagságok közepette azért, hogy megmaradhasson erdélyi – s ezen belül is dél-erdélyi – magyar önazonossági minőségében. Mindez a törekvés hol békésen, hol ádáz küzdelemmel valósult meg – folytonos arányszámbeli apadással, gyengüléssel... (...) Napjainkban sincs ez másként... Az új tanügyi törvény, a szekularizálódó társadalom állandó odafigyelést, állandó »újratervezést« követel azért, hogy óvodától, elemi és gimnáziumi szinteken keresztül, katolikus teológiai líceumi (előszeretettel nevezett kisszemináriumi) tagozatig teljes magyar oktatási palettát képezzen, remélhetőleg a hosszú idejű fennmaradás kezességével... s azért is, hogy ne csak Gyulafehérvár magyar múltja és jelene legyen a témánk, hanem mindenképpen a jövője is!”
A gazdag tartalmú könyvben alaposan dokumentált tanulmányt olvashatunk Máté Pál tollából Gyulafehérvár és környékének történetéről, az erdélyi püspökség megalapításáról, annak intézményeiről, a városnak a fejedelemség központjaként betöltött szerepéről, műemlékeiről és művelődési életéről.
Irodalmi fejezetében – Híres emberek, híres művek – Karácsonyi Benő gyulafehérvári témájú írása, Ferenczy Miklós: Gy. Szabó Béla méltatása (ezt a művész Márton Áron püspökhöz írt levelének fénymásolata egészíti ki); Kovács Mihai az erdélyi irodalom kellőképpen nem ismert és méltatott alakját, Simpf Jánost, a fiatalon elhunyt papköltőt, magyartanárt mutatja be.
Gudor Botond református lelkész, vallás- és történelemtanár értékes tanulmányának témája „Művelődés, társadalom, könyvtár- és akadémiaalapítási törekvések a Gyulafehérvár melletti Hegyalja XVIII. századi történetében.” Sipos Ibolya történelemtanár az írott magyar nyelv kezdeteihez kapcsolódó, a gyulafehérvári Batthyaneum könyvtár kincsei között található Gyulafehérvári Sorok (1310–20) kéziratot elemzi.
Egyház részében a könyv bemutatja a gyulafehérvári Szent Mihály római katolikus székesegyházat (Fülöp Sándor Szabolcs), a városban működő szerzetesrendeket (Chinda Péter), Komáromi Attila jogtanácsos pedig a kommunista hatalom által államosított és jogtalanul elkobzott ingatlanok romániai helyzetét ismerteti.
Kimondottan a rangos iskoláról szóló fejezetben Gál László tanár, igazgató A gyulafehérvári katolikus oktatás a kezdetektől a XVIII. századig címmel közöl értékes tanulmányt; Marton József nagyprépost, egyetemi professzor Vorbuchner Adolf gyulafehérvári püspökre emlékezik; Geréd Vilmos karnagy, tanár a kántorképzésről ír; Bakó Botond diák- és későbbi tanári éveit idézi fel.
A római katolikus kántoriskolából – ez volt a régi hivatalos neve a mai teológiai líceumnak – indultak közül Tamás József segédpüspök, Potyó Ferenc pápai káplán, általános érseki helynök, Szász János kanonok, petrozsényi plébános, s nem utolsósorban Korom Imre-György, az iskola jelenlegi lelki (spirituális) vezetője és hittantanára vall arról, mennyire szívükhöz nőtt és megerősítette őket hivatásukban ez a „kisszeminárium”. Korom Imre-György így fogalmaz: „Köszönöm neked, Gyulafehérvár, valóban Alma Mater – Tápláló Anya voltál és maradsz számomra!”
Nagyon őszinte hangnemű és tanulságos interjú olvasható a kötetben Jakubinyi György érsekkel a főpásztor és a kisszeminárium kapcsolatáról (diákszemmel kérdezett Ilyés Lehel), amelynek sokatmondó címe A bizalom és a szeretet útján a közösség szívébe. Egy másik interjút Tóth Csabával, az érsekség gazdasági vezetőjével Székely Róbert készítette. Tartalmas összeállítással emlékezik meg a kiadvány Gróf Majláth Gusztáv Károlyról, az intézmény névadójáról, a diákok püspökéről. Gazdag képgyűjtemény, képek az iskola életéből, az elöljárók és tanárok s az elmúlt 10 év csoportjainak, osztályainak és végzőseinek névsora emeli a történelmi kordokumentum értékű, visszapillantó évkönyv jelentőségét.
Fodor György
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 9.
A pusztákból a nagyvilágba hallatszott szava
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
„Szólni tudó más nyelveken is, / hű európaiként / mondandói miatt figyelemre, / bólintásra becsült más népek előtt is: / nem léphet föl oly ünnepi polcra, / nem kaphat koszorút / oly ragyogót, amelyet szaporán lesietve ne hozzád / vinne, ne lábaid elé / tenne, mosollyal bírva mosolyra vonagló / ajkad, fölnevelő / édesanyám.”
1970-ben írja Illyés Gyula (Sárszentlőrinc–Felsőrácegrespuszta, 1902. november 2.–Budapest, 1983. április 15.) Koszorú című versét, melynek fent idézett zárósorában még egy lépést tesz előre a gyakori használat miatt már szinte észre sem vett, vallomásos értékű anyanyelv szavunk metaforikus megnevezéséig, fölnevelő édesanyámnak mondva lényegévé vált munkaeszközét, a nyelvet. Hódolata annál is értékesebb, mert nem kényszerhelyzetben teszi, nem kisebbségben élve azonosítja a Szentírással, mint Reményik vagy az akkor még a visszaút nélkülinek tudott emigrációban Márai vagy Faludy, hanem a mindenki által értett és beszélt nyelv otthonos melegéből.
Amit viszont csak akkor érzünk, ha valamiért hűlni kezd ez a meleg. Akár a levegőt is csak akkor, ha már fogyóban – addig, amíg a hiánya meg nem fojt. Akárcsak a mélyszegénység, ahonnan Illyés indult, helyesebben, ahonnan kiemelkedett: a dunántúli Rácegrespusztán, uradalmi cselédek gyermekeként született. „Vidéken születtem és nevelkedtem, de a falvak életéről sokáig alig tudtam többet, mintha városban pillantottam volna meg a napvilágot. A parasztok lelkivilágát jó ideig csak hallomásból ismertem. Pusztán születtem, és ott is laktam serdülő kamasz koromig. Puszta magyarul nemcsak azt a regényesen szabad, tengervégtelenség legelőt jelenti, amelyen Petőfi méneseinek körme dobog, a dunántúli magyar nyelven ezt egyáltalán nem jelenti, abból az egyszerű okból, mert ott ilyenek nincsenek. A Dunántúl a nagybirtokok közepén épült, s néha egész faluszámba menő cselédlakások, istállók, fészerek és magtárak együttesét jelenti, amelyet azért nem lehet tanyának nevezni, mert a tanyán csak egy-két család él, ezeken meg néha száz-kétszáz is.”
Nagy merészségnek tűnhet az Illyéséhez hasonló, gazdagon áradó életműhöz egyetlenszavas kulcsot keresni, de úgy érzem, vele kapcsolatban mégsem nehéz azt megtalálni, ami nem is annyira az Illyés-művek hétpecsétes zárjait, hanem szerzőjük egész gondolat- és érzelemvilágát azonnal kitárja. Ez a varázsszó: Petőfi. Az 1936-ban megjelent, irodalmi szociográfiaként definiált Puszták népe című művének idézett kezdő soraiban is feltűnik, de – mondhatnám: természetesen – nem hiányozhat a ma már irodalmi csemegének számító Oroszország című, 1934-es útijegyzetek egyik legtorokszorítóbb epizódjából sem. „Az Arzenálba nem könnyű bejutni. Másfél óráig is folyik a telefonálás ide-oda, míg az engedélyt nagynehezen megkapjuk. Az Arzenálban hadianyagot őriznek, minden kapualjban fegyveresek állnak. Vorobjov őrnagy kalauzol bennünket. A régi hadizsákmányok ódon hatalmas épületben vannak, melynek széles vörösmárvány feljáróján gépkocsival és lóháton is lehet közlekedni. Öt-hat termet is megtöltenek a zászlók. Vannak itt kifakult svéd lobogók, lófarkos török zászlók, primitív kirgiz és tatár harci jelek, pogány hadi istenek, melyeket az észak-szibériai törzsektől zsákmányoltak. Itt vannak a lengyel felkelések lobogói és amott, az ablak mellett sorban: a piros-fehér-zöld színűek... Nem győzhettem le meghatottságomat, mikor óvatosan felemelem őket, leverem öregesen zörgő selymükről a port. KIRÁLYÉRT, HAZÁÉRT, SZABADSÁGÉRT, olvasom, ahogy az elsőt végigterítjük a földön. Nemzeti színűre van festve a nyél is, tetején még ott vannak a szalagok, melyeket a búcsúzó lányok rákötöttek. MEZŐKÖVESD LELKES NEMZETŐREINEK – hirdeti a másik. Súlyos, vastag selyemből készült ez is, szélén a dús bojt gondos kézimunka. Sokáig tapogatom, aztán csak úgy tartom a tenyeremben, gondolataim messze járnak. Furcsa találkozás! Szegény zászlók, milyen utat jártak meg, míg idejutottak. Ide, ebbe a dohos, félhomályos terembe a csencsenc és arjél fétisek közé. Ha hozzájuk érsz, sóhajtásul sűrű port eresztenek. A következőn együgyű, kéz hímezte címer és körülötte: MINDENT A HAZÁÉRT ÉS KIRÁLYÉRT 1848.22.T.C.
A következőt viaszosvászon burokból húzzuk elő. Lyukas, össze-visszatépett, közepén a címer alatt egyetlen szó áll: »UNIO«. Nem nézzük végig valamennyit. Kibotorkálunk a diadaljelek temetőjéből, melyek mindegyikének megszerzése ezer és ezer ember életébe került. Visszapillantok azokra, melyek körül egykor a mi kis szabadságunk lelkes katonái indultak rohamra a szörnyű polip, az abszolutizmus ellen. Ott van tán közöttük, amely alatt Petőfi indult utolsó útjára, az a fakult selyem, amelyet életénél is többre tartott. Soványan, dideregve állnak ott egymáshoz szorulva, sorsüldözött testvérek az idegenben. Lehetnek vagy húszan. Legtöbbje tetején egyszerű aranyozott fagömb fénylik.”
Ekkortájt, az oroszországi út után közvetlenül kapja a francia írószövetségtől a felkérést, hogy írjon egy könyvet Petőfiről, ismerkedjék meg vele behatóbban a francia olvasó. Megírja a Petőfi Sándor című könyvét, ami regénynek semmiképpen sem nevezhető, hisz nem fikció, kis- vagy nagymonográfiának sem, mert nem száraz adathalmaz – leginkább talán oknyomozó lírai riportkötetnek mondanám, végső soron pedig még a thriller sem volna túlzás ezzel a szöveggel kapcsolatban, mert tudjuk, hogyne tudnánk, hogy a főszereplő meghalt, de a szerző olyan mennyiségű szeretetet áraszt felé, hogy végig reménykedhetünk: hátha mégse... A 20-as évek elején Párizsban kiépített francia kapcsolatnak nemcsak a Petőfi-könyv a jeles fegyverténye, hanem egy újabb, még szörnyűbb háború után, amikor már nemcsak harci zászlókat gyűjtött a győztes sereg, hanem egész országokat akart mindenestül lenyelni, s amikor 1956-ban néhány napra visszatérni látszott „a mi kis szabadságunk”, nem utolsósorban Illyés francia írói kapcsolatainak köszönhetően maradtak börtönben, de életben a meghurcolt írók. Illyés megírta híres ikonversét, az Egy mondat a zsarnokságról címen áradó vádirattirádát, aminek egyik „mellékhatása” Albert Camus tragikus esszéje, A magyarok vére lett. Ma már alig van olyan, aki ne tudná, hogy „ahol zsarnokság van, ott zsarnokság van...”, ha esetleg nem is társítja azonnal az Illyés nevéhez. Ahogy a hortobágyi pásztorok is népdalként énekelték Petőfi egy-egy szerelmes versét. És hogy is hiányozhatna Petőfi a másik nagy referenciaverséből, a kultúrhazát újrafogalmazó Haza, a magasban című költeményből: „Már meg is osztom, ha elmondom, / milyen e biztos, titkos otthon. / Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik. // Ha új tatárhad, ha kufárhad / özönli el a tiszta tájat, / ha útaink megcsavarodnak, / mint giliszta, ha rátapodnak: // te mondd magadban, behunyt szemmel, / csak mondd a szókat, miktől egyszer / futó homokok, népek, házak / Magyarországgá összeálltak. // Dühöngő folyók kezeskedtek, / konok bércek – ezt ne felejtsed, / ha megyünk büszke szájjal vissza, / mint várainkba, titkainkba. // Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet, / nem ölhet, mi csak ölne minket, / mormolj magadra varázsinget, / kiáltsd az éjbe Berzsenyinket.”
A Koszorú anyanyelvről szóló, himnikus soraiban hű európainak nevezi magát, több mint egy emberöltővel ezelőttről mutatva meg az európaiság igazi arcát: ha a saját nyelvünkkel, kultúránkkal nem foglalkozunk, nem várhatjuk el másoktól sem a velünk való törődést, illetve a mi aggodalmunk mások iránt önmagunk elhanyagolása miatt azonnal álságossá fog válni. Illyés mindezt nem harsányan kiabálva, nem mellveregetve, hőzöngve mondta el, szava mégis elhallatszott a pusztákból a nagyvilágba. Mi volt a titka? Talán éppen az őszintesége, a hiteles hangereje. Az egyszerűsége, érthetősége. Ahogy például a megjelenésekor olyan nagy vihart kavart „ötágú síp”-gondolatát is kimondta: „A magyar irodalom ötágú síp, összehangolatlan. Eléri még vajon a mi nemzedékünk, hogy egy jó munka mind e nemcsak külön-külön, de más és másként is szóló sípot egyszer ismét összehangolja, illetve az eldugulástól megmenti? A közelmúlt esztendei a föladat nehezülésére vallanak. Nézzük meg egy azonos mondandónak kifejeződését – a vers ezt különös élességgel mutatja – Kassán, Kolozsvárt, Szabadkán, Dél-Amerikában, és szemmel látjuk, hogy a különben gazdagító távolság hogy szegényíthet, közös mérce híján.” A közös mérce még mindig hiányzik, de a feladat mintha könnyebben megoldhatónak látszana. A 110 éve született Illyés Gyula és nemzedéke ennek már nem örvendhet köztünk élő klasszikusként, csak az örök dicsőség fényénél gyönyörködhetnek a lassan-lassan alakuló eredményben.
Molnár Judit
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 10.
„Vagy az RMDSZ jut be a parlamentbe, vagy nem jut be senki!” – beszélgetés Markó Béla szenátorral –
– Mandátum vége, újabb mandátum kezdete, illetve kampány egy újabb mandátumért. Mit mutat a mérleg? Milyen sikerekről, eredményekről, esetleg kudarcokról számolhat be?
– Abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudom különválasztani a parlamenti munkát az RMDSZ elnökeként elvégzett munkámtól, vagy az utóbbi években a különböző kormányokban betöltött szerepemtől. Az elmúlt négy év is úgy alakult, hogy annak egy részében szenátor is és az RMDSZ elnöke is voltam, és elég hosszú ideig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Csak így tudom ezt az időszakot szemlélni. Tagadhatatlan, hogy amióta egyéni körzetes választási rendszer van, 2008 óta, kiemelt figyelemmel követtem, mi történik az én választókerületemben. De emellett egész Maros megyét képviselem, és oda kell figyelnem Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Marosludas gondjaira, a Mezőség gondjaira, még akkor is, ha ezek nem tartoznak az én választókerületemhez.
Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy az elmúlt négy esztendőben, amely bár ínségesebb volt költségvetés szempontjából, mint az azelőtti időszak, mégis sikerült infrastrukturális fejlesztésben, az oktatási intézmények, iskolák, óvodák tekintetében vagy akár az egyházak esetében, templomok felújítása kérdésében folyamatosan segíteni. Ezekre próbáltam kiemelten figyelni. Amit a fentebb említett tisztségekben megvalósíthattam, nem egyedül, hanem az RMDSZ-béli kollégáimmal együtt, abból talán a legfontosabbnak az új oktatási törvényt tartom, amely az anyanyelvű oktatás szempontjából jelentős előrelépés. Listázhatnék más eredményeket is, és listázhatnám azt is, hogy mi mindent – ellenünk irányuló szándékot – sikerült megakadályozni.
– Ez is épp annyira fontos, esetenként talán még fontosabb is lehet.
– Egyetlen példát hoznék föl: adott időszakban a saját koalíciós partnereink majdnem átszervezték a romániai közigazgatást, mi akadályoztuk meg, hogy ne hozzanak létre olyan mamutrégiókat, amelyekben a magyarok nem lesznek döntéshelyzetben. Erre az átszervezésre valószínűleg a következő években sor kerül, és éppen azért kell ott lennünk, hogy megakadályozzuk, hogy rosszul és ellenünkre szervezzék át közigazgatást.
– A kampánynyitón mondta, hogy hetedik alkalommal áll jelöltként választási kampányban, és fel is tette a kérdést, hogy ez sok-e vagy kevés. Nos, sok ez vagy kevés?
– Sok. Tudom, hogy 22 esztendő a parlamentben sok. Nem elsősorban az életkorról van szó, mi korán kezdtük a politikát 1989–90-ben. Szinte rögtön a romániai magyar politika élvonalába kerültem én is, és aztán nagyon hamar az RMDSZ elnöke lettem. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg korán kell átadnunk a helyünket a fiataloknak, mert egyébként – életkor szempontjából persze –, az európai vezető politikusok tulajdonképpen többségükben idősebbek, mint az én generációm. Az Európai Néppárt kongresszusán például Wilfried Martenst 75 évesen választották újra. Tehát mi korán kezdtük, és szerintem a körülmények is olyanok voltak, hogy gyorsabban égtünk, gyorsabban koptunk. Ezért is jutottam arra a következtetésre – bár voltak, akik le akartak erről beszélni –, hogy az RMDSZ elnöki tisztségét át kell adnom nálam fiatalabb kollégának. Be kell vallanom, az újabb jelölésen is sokat dilemmáztam. Lehet, ilyenkor, választási kampányban nem kellene ilyesmiket mondani, hanem erőt és önbizalmat kellene sugározni. Erő és önbizalom van bennem természetesen, de az, hogy ezt az erőt szenátorként kell-e használnom, azon elég sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ha a dolgok körülöttünk viszonylag jól mennének, egy viszonylag nyugodt időszak ígérkezne, nem vállaltam volna új mandátumot. De pontosan ez a 22 évnyi tapasztalat mondatja velem azt, hogy megtanultam a parlamenti munkát, megtanultam a törvényhozói munkát.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy ha egy törvénytervezetre ránézek, egy fél mondatból meg tudom állapítani, hogy hol vannak benne a kiskapuk, hol vannak a lehetséges rossz következmények, hogyan kellene úgy átszerkeszteni, hogy ténylegesen garanciákat nyújtson, hogy alkalmazzák. Ezt megtanultam és azt hiszem, hogy erre még a következő négy esztendőben szükség lesz, mert a következő négy évben óhatatlanul sor kerül alkotmánymódosításra. Az új alkotmányt lehet az eddiginél jobbá tenni, de el is lehet rontani, a mi szempontunkból is. Ezt látom az egyik nagy kihívásnak. A másik a közigazgatás átszervezése. Ez hatalmas változás lesz Romániában, ha bekövetkezik, és azt gondolom, hogy ebbe bele kell szólnom nekem is másokkal együtt. A harmadik ilyen problémacsomag az oktatási törvény kérdése. Ahhoz is hozzá fognak nyúlni. Nyilván nem engedhetjük meg, hogy az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezéseket elrontsák. Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy a Sóvidéket, a Küküllő mentét, Nyárádmentét, Maros mentét és a Mezőségnek a mi kerületünkbe eső részét az elkövetkező időszakban kiemelt figyelemmel kell kísérni.
– Arról beszélt nemrég, hogy vannak 22 éve is változatlan, maradandó eszmék, értékek, elvek. Vannak-e olyanok, amelyek elavultak, amin változtatni kell?
– Az alapelvek nem avultak el. Egyrészt a programunkra, a célokra gondolok. Ennek egy része megvalósult, de arról sem lehet mondani, hogy elavult: vannak önálló magyar iskoláink, magyarul ki lehet írni bizonyos százalék fölött a helységneveket, ezek óriási célok voltak akkor, bár ma apróságnak tűnnek sokak számára. Van magyar szakoktatás, mondok most így kapkodva egynéhány dolgot, amelyek akkor rendkívül távolinak tűntek és megvalósultak azóta, magyar nyelvet lehet használni bizonyos hivatalos alkalmakkor, önkormányzati üléseken, van magyar nyelvű egyetemi oktatás, sőt alapítványi egyetem magánegyetem formájában, van magyar egyetem is, tehát ezek mind megvalósultak, de elavultnak nem lehet mondani. Ezek ma is pont olyan fontosak, mint, ezelőtt 22 évvel.
– Vannak célok, amelyek megvalósítása még előttünk áll...
– Lehetnek olyanok, akik kishitűségből vagy azért, mert más irányba látják a világot menni, ezeket a sokak által lejáratott célokat, mint például az autonómia, már értelmetlennek tekintik. Én azt mondom, ez pontosan olyan élő és fontos cél ma is, mint ezelőtt 22 évvel, és meg kell keresni és ki kell alakítani a különböző intézményes közigazgatási formáit. Egy része ezeknek is megvalósult, ma az önkormányzatok sokkal több dologban dönthetnek, mint ezelőtt 22 esztendővel. Tehát haladtunk az autonómia felé, de még persze messze vagyunk attól, amit célul tűztünk ki. Az alapvető célok tehát nem változtak. Az elvek, amelyekről beszéltem, tulajdonképpen az eszközökre vonatkoznak, hogy hogyan kell nekünk politizálnunk. Mi 1989-ben azt mondtuk: nem pártokat kell létrehozni, hanem egy egységes érdekvédelmi szervezetet. Azóta is vitázunk arról, hogy hogyan lehet a politikai sokszínűséget érvényesíteni egységes érdekvédelmi szervezetben. Platformokat hoztunk létre, de kiderült, hogy ezek meglehetősen lagymatagon működnek. Az RMDSZ szövetség jellegét inkább az mutatja, hogy megyei szervezetek szövetsége vagyunk és nem ideológiák szövetsége. Sok ilyen problémánk van, de ennek ellenére nem avult el az az elv, hogy egységes érdekvédelmi szervezetben kell nekünk politizálni, szolidárisnak kell lenni, össze kell fogni. És az sem avult el, hogy ha elmegyünk Bukarestbe a magyar érdekeket képviselni, akkor mi nem mondhatunk többfélét. Azelőtt magunk közt ki-ki elmondhatja a véleményét, veszekedhetünk, de ha kialakul egy többségi álláspont, akkor Bukarestben nem mondhatunk mást, mert gyengítjük magunkat. Nem mondhatunk Brüsszelben sem többfélét, sőt még Budapesten sem. Így tudjuk megőrizni önállóságunkat is. Ezt az önállóságot a több-kevesebb magyarországi támogatással létrejövő RMDSZ-n kívüli csoportosulások, pártok próbálják tagadni, és úgy képzelik a politikai jövőt, hogy itt egyik-másik magyarországi pártnak lesz majd egy-egy fiókszervezete. Azt gondolom, hogy ez nem működik. Mindaddig, amíg két külön országban élünk, bármilyen szoros is legyen köztünk a viszony, nekünk megvannak a saját bajaink, más itt a gazdaság mozgása, másak a szociális körülmények, a nyugdíjak, más az oktatási rendszer, tehát teljesen világos, hogy nekünk alapvető kérdésekben, létkérdésekben is önálló konklúziókra kell jutnunk. Ebben látok szintén olyasmit, ami egyesek szerint nem biztos, hogy ma érvényes. Szerintem ugyanúgy érvényes, mint 22 évvel ezelőtt.
– Ezeket a versenypártoknak is nevezett alakulatokat bontóbrigádoknak nevezte. Viszont léteznek, és ezt tudomásul kell venni. Az ön körzetében is első alkalommal kell szembesülnie egy magyar ellenjelölttel.
– Nem akarok senkit bántani. De valaki elkezdte, hogy Markó Bélával Tőkés Lászlót kellene indítani. Nyilván Tőkés László ilyesmibe nem ugrott bele. Ha nem László, akkor András, ez számomra enyhén szólva nevetséges. Nem beszélve arról, hogy ez az egész RMDSZ-en kívüli mozgalom a megújulás jegyében zajlik. Egyesek szerint Markó is elég régóta politizál, abba kellene hagyja. Szeretném elmondani, hogy amit úgy láttam, hogy abba kell hagyni, azt abbahagytam, és amikor úgy látom, hogy abba kell hagyni a szenátori munkát, azt is abba fogom hagyni. De ha valakik velünk szemben a megújulást, a változást, a fiatalodást hirdetik, akkor miért kapok én a nyakamba jóval idősebb jelölteket?
Számolni kell velük persze, nem kell senkit lenézni. Sohasem gondoltam, hogy a politika vagy a közélet úgy oszlik meg, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon a rosszak. Azt gondolom, az RMDSZ-ben is vannak kevésbé felkészültek, felkészültebbek, hozzáértők, kevésbé hozzáértők, valószínű, hogy az RMDSZ-en kívüli pártokban is ez a helyzet. Viszont van egy alapvető különbség, és ettől jó az RMDSZ és rosszak ezek a pártok. Az RMDSZ az elmúlt években és most is a helyes irányt választotta: parlamenti politikával eredményt elérni, egyenlő partnerként párbeszédet folytatni a román politikai pártokkal, minél nagyobb befolyásra kell szert tenni Bukarestben és Brüsszelben is, és az önkormányzatokban minél erősebbnek kell lenni. Parlamenten kívüli eszközöket a mai Európában nem látunk használhatónak. Akik az RMDSZ-en kívül vannak, tulajdonképpen nem mutatnak semmiféle utat. Egy dolgot mondanak, hogy az RMDSZ-nek nem kellene bejutni a parlamentbe.
– Egyesek 22 év elhibázott RMDSZ-politikáról beszélnek.
– Természetesen, azt mondják, elhibázott politikája van az RMDSZ-nek, de hogy milyen lett volna az el nem hibázott politika, azt nem mondják meg. Nem mondják meg, hogy mit kellett volna csinálni, csak azt mondják, hogy szerintük az RMDSZ nem jól politizál, miközben az RMDSZ föl tudja mutatni azt, hogy ma a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar oktatás állapota lényegileg egészen más, mint 1989-ben. Ehhez képest ők nem mutatnak egy másik irányt, egy dologgal próbálkoznak bevallva vagy bevallatlanul, hogy hátha meg lehet akadályozni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. Szerintem ez az egyetlen szándék. Mert a román törvényeket és ezen belül a választási törvényt ismerve, nem gondolhatja normális ember azt sem RMDSZ-en belül, sem RMDSZ-en kívül, hogy a jelenlegi körülmények között más, mint az RMDSZ bejuthat a parlamentbe. A jelenlegi törvény szerint vagy az RMDSZ jut be, vagy nem jut be senki. Azzal, hogy jelölteket indítanak az RMDSZ ellen, azzal próbálkoznak, hogy ne jusson be senki. De hogy utána mi lesz, azt nem mondják meg. Arról sem beszélnek, hogy az alternatív küszöb a 6 képviselővel és 3 szenátorral, az 5%-ból van. Tehát szándékos hazugság, amit mondanak, hogy elképzelhető, hogy 6 képviselő és 3 szenátor egyik oldalon, és a másik oldalon 5%. Ilyen nincs. Ha valaki hajlandó lenne számolni, kiszámíthatná, hogy ha összeadjuk a 6-3-at és az 5%-ot, akkor 8-9%-nyi magyar szavazat jön ki. A 6,5%-ból nem tudsz 8 vagy 9 százalékot csinálni, főleg olyan helyzetben, amikor éppen ennek az ellenkezője körvonalazódik, vagyis az a veszély, hogy mivel a románoknál nagy a konfrontáció a két oldal között, feltételezhető, hogy sokan elmennek szavazni. És ha sokan elmennek szavazni, nálunk pedig a magyarok nem mennek el elegen, vagy nem szavaznak az RMDSZ-re, akkor a magas román részvétel lenyomhatja az RMDSZ-t 5% alá. Úgyhogy akárhonnan közelítjük meg, az RMDSZ-en kívüli pártoknak az a céljuk, hogy az RMDSZ-t megakadályozzák, hogy bejusson a parlamentbe. Ezért mondtam, hogy ezek bontóbrigádok.
– Megválasztása esetén melyek az azonnali céljai?
– A céljaimra már utaltam, alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés. Nagyon nagy hangsúllyal szeretnék a következő időszakban az oktatással foglalkozni. A politikán belül én is rákényszerültem, hogy idézőjelben mindenhez értsek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, de amiről úgy gondolom, hogy értek hozzá, az a kultúra, az oktatás, a közigazgatás. Önkormányzati kérdésekkel, művelődési, oktatási kérdésekkel foglalkoznék szívesen az elkövetkezőkben, elsősorban az anyanyelvű oktatás problémáival. A Nyárád mentével, Küküllő mentével, Maros mentével, tehát az én kerületemmel, pedig a feladat egyszerű és ugyanakkor rendkívül bonyolult. Segíteni kell minden értelmes infrastrukturális terv megvalósításában, utak: víz, gáz, iskolák, óvodák. És vannak persze saját problémák. Számos kérdés van, amiben szintén segítenünk kell és – ami a legnehezebb, és itt azt hiszem, hogy kiemelten kell ezzel majd foglalkozni – a munkahelyteremtés, a befektetések kérdése, ami most, a gazdasági válságban olyan, mintha akasztott ember házában kötelet emlegetnék, de ezt akkor is nagy feladatnak tartom.
– Huszonkét év munkájáról beszéltünk az elején. Egy húsz év előtti beszélgetésünk címe az volt, hogy nem születtem politikusnak. Húsz év után hogy érzi, politikussá vált?
– Igen, politikussá váltam, nem volt mit tennem. Ha egy olyan hatalmas és bonyolult szervezetet vezettem, mint az RMDSZ, akkor politikussá kellett válnom, de nem a politika a szakmám, a hivatásom továbbra is az irodalom. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol egyre kevesebb embert érdekelnek ezek a dolgok, sokkal izgalmasabb a politika. És sajnos az életünket is jobban befolyásolja, mint az írók, költők művészek. Ennek ellenére nekem ez a hivatásom, és jó, ha van az embernek egy olyan háttere, amely segít abban, hogy az igazi célokat lássuk meg, és a politikát ne úgy lássuk, mint egy egzisztenciateremtő pályát vagy karriert. Engem a hivatásom segített abban, hogy a megfelelő pillanatban tudjam abbahagyni az RMDSZ-elnökösködést, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsem, kormánytisztséget többet nem vállalok, és majd segíteni fog a megfelelő pillanatban abban is, hogy a parlamenti szerepemet is lezárjam.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
– Mandátum vége, újabb mandátum kezdete, illetve kampány egy újabb mandátumért. Mit mutat a mérleg? Milyen sikerekről, eredményekről, esetleg kudarcokról számolhat be?
– Abban a helyzetben vagyok, hogy nem tudom különválasztani a parlamenti munkát az RMDSZ elnökeként elvégzett munkámtól, vagy az utóbbi években a különböző kormányokban betöltött szerepemtől. Az elmúlt négy év is úgy alakult, hogy annak egy részében szenátor is és az RMDSZ elnöke is voltam, és elég hosszú ideig a román kormány miniszterelnök-helyettese. Csak így tudom ezt az időszakot szemlélni. Tagadhatatlan, hogy amióta egyéni körzetes választási rendszer van, 2008 óta, kiemelt figyelemmel követtem, mi történik az én választókerületemben. De emellett egész Maros megyét képviselem, és oda kell figyelnem Szászrégen, Dicsőszentmárton vagy Marosludas gondjaira, a Mezőség gondjaira, még akkor is, ha ezek nem tartoznak az én választókerületemhez.
Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy az elmúlt négy esztendőben, amely bár ínségesebb volt költségvetés szempontjából, mint az azelőtti időszak, mégis sikerült infrastrukturális fejlesztésben, az oktatási intézmények, iskolák, óvodák tekintetében vagy akár az egyházak esetében, templomok felújítása kérdésében folyamatosan segíteni. Ezekre próbáltam kiemelten figyelni. Amit a fentebb említett tisztségekben megvalósíthattam, nem egyedül, hanem az RMDSZ-béli kollégáimmal együtt, abból talán a legfontosabbnak az új oktatási törvényt tartom, amely az anyanyelvű oktatás szempontjából jelentős előrelépés. Listázhatnék más eredményeket is, és listázhatnám azt is, hogy mi mindent – ellenünk irányuló szándékot – sikerült megakadályozni.
– Ez is épp annyira fontos, esetenként talán még fontosabb is lehet.
– Egyetlen példát hoznék föl: adott időszakban a saját koalíciós partnereink majdnem átszervezték a romániai közigazgatást, mi akadályoztuk meg, hogy ne hozzanak létre olyan mamutrégiókat, amelyekben a magyarok nem lesznek döntéshelyzetben. Erre az átszervezésre valószínűleg a következő években sor kerül, és éppen azért kell ott lennünk, hogy megakadályozzuk, hogy rosszul és ellenünkre szervezzék át közigazgatást.
– A kampánynyitón mondta, hogy hetedik alkalommal áll jelöltként választási kampányban, és fel is tette a kérdést, hogy ez sok-e vagy kevés. Nos, sok ez vagy kevés?
– Sok. Tudom, hogy 22 esztendő a parlamentben sok. Nem elsősorban az életkorról van szó, mi korán kezdtük a politikát 1989–90-ben. Szinte rögtön a romániai magyar politika élvonalába kerültem én is, és aztán nagyon hamar az RMDSZ elnöke lettem. Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg korán kell átadnunk a helyünket a fiataloknak, mert egyébként – életkor szempontjából persze –, az európai vezető politikusok tulajdonképpen többségükben idősebbek, mint az én generációm. Az Európai Néppárt kongresszusán például Wilfried Martenst 75 évesen választották újra. Tehát mi korán kezdtük, és szerintem a körülmények is olyanok voltak, hogy gyorsabban égtünk, gyorsabban koptunk. Ezért is jutottam arra a következtetésre – bár voltak, akik le akartak erről beszélni –, hogy az RMDSZ elnöki tisztségét át kell adnom nálam fiatalabb kollégának. Be kell vallanom, az újabb jelölésen is sokat dilemmáztam. Lehet, ilyenkor, választási kampányban nem kellene ilyesmiket mondani, hanem erőt és önbizalmat kellene sugározni. Erő és önbizalom van bennem természetesen, de az, hogy ezt az erőt szenátorként kell-e használnom, azon elég sokat gondolkoztam. Lehet, hogy ha a dolgok körülöttünk viszonylag jól mennének, egy viszonylag nyugodt időszak ígérkezne, nem vállaltam volna új mandátumot. De pontosan ez a 22 évnyi tapasztalat mondatja velem azt, hogy megtanultam a parlamenti munkát, megtanultam a törvényhozói munkát.
– Mit jelent ez?
– Azt, hogy ha egy törvénytervezetre ránézek, egy fél mondatból meg tudom állapítani, hogy hol vannak benne a kiskapuk, hol vannak a lehetséges rossz következmények, hogyan kellene úgy átszerkeszteni, hogy ténylegesen garanciákat nyújtson, hogy alkalmazzák. Ezt megtanultam és azt hiszem, hogy erre még a következő négy esztendőben szükség lesz, mert a következő négy évben óhatatlanul sor kerül alkotmánymódosításra. Az új alkotmányt lehet az eddiginél jobbá tenni, de el is lehet rontani, a mi szempontunkból is. Ezt látom az egyik nagy kihívásnak. A másik a közigazgatás átszervezése. Ez hatalmas változás lesz Romániában, ha bekövetkezik, és azt gondolom, hogy ebbe bele kell szólnom nekem is másokkal együtt. A harmadik ilyen problémacsomag az oktatási törvény kérdése. Ahhoz is hozzá fognak nyúlni. Nyilván nem engedhetjük meg, hogy az anyanyelvű oktatásra vonatkozó rendelkezéseket elrontsák. Ami a saját választókerületemet illeti, azt gondolom, hogy a Sóvidéket, a Küküllő mentét, Nyárádmentét, Maros mentét és a Mezőségnek a mi kerületünkbe eső részét az elkövetkező időszakban kiemelt figyelemmel kell kísérni.
– Arról beszélt nemrég, hogy vannak 22 éve is változatlan, maradandó eszmék, értékek, elvek. Vannak-e olyanok, amelyek elavultak, amin változtatni kell?
– Az alapelvek nem avultak el. Egyrészt a programunkra, a célokra gondolok. Ennek egy része megvalósult, de arról sem lehet mondani, hogy elavult: vannak önálló magyar iskoláink, magyarul ki lehet írni bizonyos százalék fölött a helységneveket, ezek óriási célok voltak akkor, bár ma apróságnak tűnnek sokak számára. Van magyar szakoktatás, mondok most így kapkodva egynéhány dolgot, amelyek akkor rendkívül távolinak tűntek és megvalósultak azóta, magyar nyelvet lehet használni bizonyos hivatalos alkalmakkor, önkormányzati üléseken, van magyar nyelvű egyetemi oktatás, sőt alapítványi egyetem magánegyetem formájában, van magyar egyetem is, tehát ezek mind megvalósultak, de elavultnak nem lehet mondani. Ezek ma is pont olyan fontosak, mint, ezelőtt 22 évvel.
– Vannak célok, amelyek megvalósítása még előttünk áll...
– Lehetnek olyanok, akik kishitűségből vagy azért, mert más irányba látják a világot menni, ezeket a sokak által lejáratott célokat, mint például az autonómia, már értelmetlennek tekintik. Én azt mondom, ez pontosan olyan élő és fontos cél ma is, mint ezelőtt 22 évvel, és meg kell keresni és ki kell alakítani a különböző intézményes közigazgatási formáit. Egy része ezeknek is megvalósult, ma az önkormányzatok sokkal több dologban dönthetnek, mint ezelőtt 22 esztendővel. Tehát haladtunk az autonómia felé, de még persze messze vagyunk attól, amit célul tűztünk ki. Az alapvető célok tehát nem változtak. Az elvek, amelyekről beszéltem, tulajdonképpen az eszközökre vonatkoznak, hogy hogyan kell nekünk politizálnunk. Mi 1989-ben azt mondtuk: nem pártokat kell létrehozni, hanem egy egységes érdekvédelmi szervezetet. Azóta is vitázunk arról, hogy hogyan lehet a politikai sokszínűséget érvényesíteni egységes érdekvédelmi szervezetben. Platformokat hoztunk létre, de kiderült, hogy ezek meglehetősen lagymatagon működnek. Az RMDSZ szövetség jellegét inkább az mutatja, hogy megyei szervezetek szövetsége vagyunk és nem ideológiák szövetsége. Sok ilyen problémánk van, de ennek ellenére nem avult el az az elv, hogy egységes érdekvédelmi szervezetben kell nekünk politizálni, szolidárisnak kell lenni, össze kell fogni. És az sem avult el, hogy ha elmegyünk Bukarestbe a magyar érdekeket képviselni, akkor mi nem mondhatunk többfélét. Azelőtt magunk közt ki-ki elmondhatja a véleményét, veszekedhetünk, de ha kialakul egy többségi álláspont, akkor Bukarestben nem mondhatunk mást, mert gyengítjük magunkat. Nem mondhatunk Brüsszelben sem többfélét, sőt még Budapesten sem. Így tudjuk megőrizni önállóságunkat is. Ezt az önállóságot a több-kevesebb magyarországi támogatással létrejövő RMDSZ-n kívüli csoportosulások, pártok próbálják tagadni, és úgy képzelik a politikai jövőt, hogy itt egyik-másik magyarországi pártnak lesz majd egy-egy fiókszervezete. Azt gondolom, hogy ez nem működik. Mindaddig, amíg két külön országban élünk, bármilyen szoros is legyen köztünk a viszony, nekünk megvannak a saját bajaink, más itt a gazdaság mozgása, másak a szociális körülmények, a nyugdíjak, más az oktatási rendszer, tehát teljesen világos, hogy nekünk alapvető kérdésekben, létkérdésekben is önálló konklúziókra kell jutnunk. Ebben látok szintén olyasmit, ami egyesek szerint nem biztos, hogy ma érvényes. Szerintem ugyanúgy érvényes, mint 22 évvel ezelőtt.
– Ezeket a versenypártoknak is nevezett alakulatokat bontóbrigádoknak nevezte. Viszont léteznek, és ezt tudomásul kell venni. Az ön körzetében is első alkalommal kell szembesülnie egy magyar ellenjelölttel.
– Nem akarok senkit bántani. De valaki elkezdte, hogy Markó Bélával Tőkés Lászlót kellene indítani. Nyilván Tőkés László ilyesmibe nem ugrott bele. Ha nem László, akkor András, ez számomra enyhén szólva nevetséges. Nem beszélve arról, hogy ez az egész RMDSZ-en kívüli mozgalom a megújulás jegyében zajlik. Egyesek szerint Markó is elég régóta politizál, abba kellene hagyja. Szeretném elmondani, hogy amit úgy láttam, hogy abba kell hagyni, azt abbahagytam, és amikor úgy látom, hogy abba kell hagyni a szenátori munkát, azt is abba fogom hagyni. De ha valakik velünk szemben a megújulást, a változást, a fiatalodást hirdetik, akkor miért kapok én a nyakamba jóval idősebb jelölteket?
Számolni kell velük persze, nem kell senkit lenézni. Sohasem gondoltam, hogy a politika vagy a közélet úgy oszlik meg, hogy egyik oldalon vannak a jók, a másikon a rosszak. Azt gondolom, az RMDSZ-ben is vannak kevésbé felkészültek, felkészültebbek, hozzáértők, kevésbé hozzáértők, valószínű, hogy az RMDSZ-en kívüli pártokban is ez a helyzet. Viszont van egy alapvető különbség, és ettől jó az RMDSZ és rosszak ezek a pártok. Az RMDSZ az elmúlt években és most is a helyes irányt választotta: parlamenti politikával eredményt elérni, egyenlő partnerként párbeszédet folytatni a román politikai pártokkal, minél nagyobb befolyásra kell szert tenni Bukarestben és Brüsszelben is, és az önkormányzatokban minél erősebbnek kell lenni. Parlamenten kívüli eszközöket a mai Európában nem látunk használhatónak. Akik az RMDSZ-en kívül vannak, tulajdonképpen nem mutatnak semmiféle utat. Egy dolgot mondanak, hogy az RMDSZ-nek nem kellene bejutni a parlamentbe.
– Egyesek 22 év elhibázott RMDSZ-politikáról beszélnek.
– Természetesen, azt mondják, elhibázott politikája van az RMDSZ-nek, de hogy milyen lett volna az el nem hibázott politika, azt nem mondják meg. Nem mondják meg, hogy mit kellett volna csinálni, csak azt mondják, hogy szerintük az RMDSZ nem jól politizál, miközben az RMDSZ föl tudja mutatni azt, hogy ma a magyar nyelv, a magyar kultúra és a magyar oktatás állapota lényegileg egészen más, mint 1989-ben. Ehhez képest ők nem mutatnak egy másik irányt, egy dologgal próbálkoznak bevallva vagy bevallatlanul, hogy hátha meg lehet akadályozni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. Szerintem ez az egyetlen szándék. Mert a román törvényeket és ezen belül a választási törvényt ismerve, nem gondolhatja normális ember azt sem RMDSZ-en belül, sem RMDSZ-en kívül, hogy a jelenlegi körülmények között más, mint az RMDSZ bejuthat a parlamentbe. A jelenlegi törvény szerint vagy az RMDSZ jut be, vagy nem jut be senki. Azzal, hogy jelölteket indítanak az RMDSZ ellen, azzal próbálkoznak, hogy ne jusson be senki. De hogy utána mi lesz, azt nem mondják meg. Arról sem beszélnek, hogy az alternatív küszöb a 6 képviselővel és 3 szenátorral, az 5%-ból van. Tehát szándékos hazugság, amit mondanak, hogy elképzelhető, hogy 6 képviselő és 3 szenátor egyik oldalon, és a másik oldalon 5%. Ilyen nincs. Ha valaki hajlandó lenne számolni, kiszámíthatná, hogy ha összeadjuk a 6-3-at és az 5%-ot, akkor 8-9%-nyi magyar szavazat jön ki. A 6,5%-ból nem tudsz 8 vagy 9 százalékot csinálni, főleg olyan helyzetben, amikor éppen ennek az ellenkezője körvonalazódik, vagyis az a veszély, hogy mivel a románoknál nagy a konfrontáció a két oldal között, feltételezhető, hogy sokan elmennek szavazni. És ha sokan elmennek szavazni, nálunk pedig a magyarok nem mennek el elegen, vagy nem szavaznak az RMDSZ-re, akkor a magas román részvétel lenyomhatja az RMDSZ-t 5% alá. Úgyhogy akárhonnan közelítjük meg, az RMDSZ-en kívüli pártoknak az a céljuk, hogy az RMDSZ-t megakadályozzák, hogy bejusson a parlamentbe. Ezért mondtam, hogy ezek bontóbrigádok.
– Megválasztása esetén melyek az azonnali céljai?
– A céljaimra már utaltam, alkotmánymódosítás, közigazgatási átszervezés. Nagyon nagy hangsúllyal szeretnék a következő időszakban az oktatással foglalkozni. A politikán belül én is rákényszerültem, hogy idézőjelben mindenhez értsek. Sok mindent meg kellett tanulnunk, de amiről úgy gondolom, hogy értek hozzá, az a kultúra, az oktatás, a közigazgatás. Önkormányzati kérdésekkel, művelődési, oktatási kérdésekkel foglalkoznék szívesen az elkövetkezőkben, elsősorban az anyanyelvű oktatás problémáival. A Nyárád mentével, Küküllő mentével, Maros mentével, tehát az én kerületemmel, pedig a feladat egyszerű és ugyanakkor rendkívül bonyolult. Segíteni kell minden értelmes infrastrukturális terv megvalósításában, utak: víz, gáz, iskolák, óvodák. És vannak persze saját problémák. Számos kérdés van, amiben szintén segítenünk kell és – ami a legnehezebb, és itt azt hiszem, hogy kiemelten kell ezzel majd foglalkozni – a munkahelyteremtés, a befektetések kérdése, ami most, a gazdasági válságban olyan, mintha akasztott ember házában kötelet emlegetnék, de ezt akkor is nagy feladatnak tartom.
– Huszonkét év munkájáról beszéltünk az elején. Egy húsz év előtti beszélgetésünk címe az volt, hogy nem születtem politikusnak. Húsz év után hogy érzi, politikussá vált?
– Igen, politikussá váltam, nem volt mit tennem. Ha egy olyan hatalmas és bonyolult szervezetet vezettem, mint az RMDSZ, akkor politikussá kellett válnom, de nem a politika a szakmám, a hivatásom továbbra is az irodalom. Sajnos, olyan társadalomban élünk, ahol egyre kevesebb embert érdekelnek ezek a dolgok, sokkal izgalmasabb a politika. És sajnos az életünket is jobban befolyásolja, mint az írók, költők művészek. Ennek ellenére nekem ez a hivatásom, és jó, ha van az embernek egy olyan háttere, amely segít abban, hogy az igazi célokat lássuk meg, és a politikát ne úgy lássuk, mint egy egzisztenciateremtő pályát vagy karriert. Engem a hivatásom segített abban, hogy a megfelelő pillanatban tudjam abbahagyni az RMDSZ-elnökösködést, hogy egyszer s mindenkorra eldöntsem, kormánytisztséget többet nem vállalok, és majd segíteni fog a megfelelő pillanatban abban is, hogy a parlamenti szerepemet is lezárjam.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)
2012. november 10.
Rombolni tudnak, és valószínűleg azt is akarnak'
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke nem tartja jó ötletnek a külhoni magyarok szavazását
A Fidesz megvalósította az RMDSZ-szel szembeni egypártrendszert Erdélyben. Olyanok, mint a Bourbonok vagy a Habsburgok, semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak – mondta lapunknak Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Az erdélyi magyar politikus szerint hiába rokonszenveznek a magyar kormánypárttal nagyon sokan Erdélyben, mégis az RMDSZ-re szavaznak: a választó ugyanis pragmatikusan dönt, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja.
Markó Béla: Magyarország európai presztízse lesüllyedt, és a román politika sem tulajdonít akkora jelentőséget a magyarországi álláspontnak, mint amekkorát még az integráció előtt is tulajdonított
- Két magyar szervezet indul a december 9-i romániai parlamenti választásokon, az RMDSZ mellett a Tőkés László nevével fémjelzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Előreláthatóan miként befolyásolja a verseny a magyar képviseletet?
- Szinte ugyanezek az emberek hozták létre annak idején a Magyar Polgári Pártot is. Az MPP egyszer-kétszer próbálkozott jelentős támogatói tábort szerezni az RMDSZ-szel szemben, sikertelenül. Az EMNP-vel ugyanennek a kísérletnek vagyunk a szemlélői és bizonyos értelemben a szenvedő részesei is, hiszen ha keveset is, de el tudnak venni szavazatokat az RMDSZ-től. Az is a szándékuk, hogy valamiképpen gyengítsék az RMDSZ választási eredményét. Lehet, hogy közülük egyesek abban is reménykednek, hátha sikerül meggátolni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. De nem hiszem, hogy van az EMNP-nek olyan politikusa, aki valóban el tudja képzelni, hogy nem az RMDSZ jut be a parlamentbe, hanem ők.
- Ők azt mondják, hogy mindkét szervezet bejuthat.
- Ez egyszerűen lehetetlen. Romániában hat és fél százalék magyar él, a bejutási küszöb pedig öt százalék. Van egy alternatív küszöb is, ami hat képviselői mandátum megszerzését jelentené és három szenátori mandátumét, de bármelyiket veszem, két szervezet számára lehetetlen a bejutás. Az önkormányzati választásokon a két párt együtt sem szerzett 15 százalékot, ahhoz pedig, hogy az EMNP megszerezze a szavazatok felét kilenc választókerületben, meg kell kapnia a magyar szavazatok csaknem felét, a Székelyföldön pedig jóval több, mint a felét. Akkor viszont az RMDSZ nem jutna be! Szóval, aki tud számolni, az tudja, hogy ez hazugság. Legfeljebb azt érhetik el, hogy néhány mandátumtól megfosztják az RMDSZ-t, elsősorban a szórványban. De ezt ők is éppen olyan jól tudják. Sajnos, azt kell mondanom, hogy építeni nem tudnak – rombolni tudnak, és valószínűleg ezt is akarják.
Mi állhat az Ön szerint szándékos rombolási szándék hátterében?
- Van egy olyan ideológia, amely szerint nemcsak nem fontos ott lenni a bukaresti parlamentben, hanem tulajdonképpen még rossz is, mert azt a látszatot kelti, hogy a romániai magyarok számára lehetséges politikai megoldás, pedig valójában csak egyfajta fájdalomcsillapító szerepet tölthet be a parlamenti jelenlét. Ez azért veszedelmes, mert senki sem tudja, hogyha nincsen magyar képviselet a bukaresti parlamentben, akkor milyen más eszközök léteznek a jelenlegi Európában, a mostani politikai helyzetben a román–magyar viszonyra, illetve a romániai magyarok helyzetére. Nem is akarom végiggondolni, hogy micsoda drámai következményekkel járna, ha a bukaresti parlamentben nélkülünk, a fejünk fölött születnének meg a minden bizonnyal nem magyarbarát döntések, és semmilyen eszközünk nem lenne arra, hogy ezeket megakadályozzuk vagy kivédjük. Egyébként egy másik érvrendszer is fölsejlik. Amíg a romániai magyarság képviselete ott van a bukaresti parlamentben, és netán még kormányzati tényező is, mint ahogy az elmúlt időszakban többször is előfordult, ha önállóan meg tud jelenni Brüsszelben meg más nemzetközi fórumokon, akkor a magyar közösség sokkal önállóbban tud politizálni. Úgy látom, hogy Magyarországon nem mindenki a mi önállóságunkat tartja legfontosabbnak. Pedig az egységes magyar nemzet részei vagyunk mi is, de a történelem arra ítélt minket, hogy bizonyos helyzetekben önállóan politizáljunk. Ebben nincs ellentmondás, ez a mi sorsunk ma.
- Tőkésék azzal próbálnak szavazatokat elvenni az RMDSZ-től, hogy a szövetség feladta az autonómiát, Budapest pedig a nyilatkozatok szintjén támogatja is őket ebben. Legutóbb október végén Kolozsvárott Németh Zsolt államtitkár sejtette, hogy a magyar külügy úgymond kilobbizza Bukarestnél az autonómiát. Mennyire reálisak Ön szerint ezek a próbálkozások?
- A kilencvenes években voltak olyan elvárások, hogy a Magyarország és Románia közti kétoldalú tárgyalásokkal rendezzük az erdélyi magyarság helyzetét. Erre szolgáltak az alapszerződést megelőző viták és tárgyalások. Végül az alapszerződés nem bizonyult különösebben hatékony eszköznek ebből a szempontból. Bár a kilencvenes években Magyarországnak Európában sokkal nagyobb volt a súlya, akkor még lehetett arra gondolni, hogy kétoldalú tárgyalásokkal meg lehet oldani bizonyos kérdéseket, attól függetlenül, hogy van-e egy erős RMDSZ, vagy nincsen. Én örülnék annak, ha ma is bízhatnánk ebben, de sajnos Magyarország európai presztízse lesüllyedt, és a román politika sem tulajdonít akkora jelentőséget a magyarországi álláspontnak, mint amekkorát még az integráció előtt is tulajdonított. Nem látom, hogyan tudna nélkülünk Magyarország valamilyen fontos kérdést velünk kapcsolatosan rendezni. Nincs is tudomásom arról, hogy az elmúlt években magyar oldalról a kétoldalú tárgyalásokon ilyen felvetések születtek volna. Nem beszélve arról, hogy ha szétnézek a térségben, azt látom, hogy a magyar kormánynak nem sikerült szlovák viszonylatban sem kikényszeríteni fontos megoldásokat. Ezért is létkérdés a romániai magyarságnak, hogy legyen erős parlamenti képviselete, de senki nem állítja, hogy nincsen szüksége Magyarország támogatására.
- Befolyásolja a választások eredményét, hogy a jelek szerint a Fidesz ismét beleszól a kampányba? Nem számított esetleg másra a júniusi tapasztalatok után, amikor a helyhatósági választások alkalmával az erdélyi magyarok nem hallgattak a Fideszre?
- A Bourbonokról és a Habsburgokról mondták annak idején, hogy semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak. Most is ez a helyzet: ami az önkormányzati választásokon történt, abból tanulni lehetett volna. Valamennyire okultak is Magyarországon, olyan értelemben, hogy most nem két pártot indítanak az RMDSZ-szel szemben, hanem csak egyet. Úgymond megvalósították az RMDSZ-en kívüli egypártiságot: néhány hónap alatt az MPP-ben elnökcsere történt, az MPP nem indít jelölteket. Tehát próbálkoznak a magyarországi támogatók valamilyen változással, de szó sincs róla, hogy lemondtak volna arról, hogy az RMDSZ-szel szemben meg kell próbálni győzelemre vinni egy másik pártot, és ezáltal lenyomni az RMDSZ-t.
- Nem kell-e attól tartania a Fidesznek, hogy a támogatottjai sorozatos fiaskója visszahat rá?
- Mindannyian tudjuk, hogy az EMNP nagyon jelentős magyarországi támogatást kap, hogy politikailag, erkölcsileg és valószínűleg más módon is támogatják őket. Az RMDSZ ezzel kapcsolatosan elmondhatja a véleményét, nehezményezhetjük, hogy Magyarországon miért nem ismerik föl az RMDSZ-szel szembeni pártindítás romboló hatását, de mást tulajdonképpen nem tehetünk. Viszont Magyarországról azt is látni kellene, hogy a romániai magyar választó nagyon jól ismeri a saját érdekeit. Tudja, hogy ki az, aki például az önkormányzatokban vagy a román parlamentben igazán hatékonyan képviselni tudja az érdekeit. Szerintem az RMDSZ-re sokkal többen szavaznak annál, mint amennyien érzelmileg kötődnek hozzá. A romániai magyar választó pragmatikusan meg tudja ítélni, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja, és ennek semmi köze ahhoz, hogy Budapesten kivel rokonszenvez.
- Szintén pragmatikusan: nem származik kára az erdélyi magyarnak abból, hogy a saját országában legnépszerűbb két magyar szervezet képtelen rendezni a viszonyát?
- Tagadhatatlan, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz nagy rokonszenvnek örvend Erdélyben, legalábbis eddig ezt mutatták a felmérések, ugyanakkor az RMDSZ élvezi az elsöprő többség támogatását. Közben az erdélyi magyarok tudják, hogy a kettő között nem felhőtlen a viszony. De az egyik magyarországi párt, most éppen nagy többséggel rendelkező kormánypárt, a másik pedig egy romániai magyar érdekvédelmi szervezet. A kettőt nem lehet és nem szabad ugyanazon a skálán elhelyezni. Arról már lehet beszélni, hogy gyengít minket, ha együttműködés helyett burkolt vagy nem is annyira burkolt ellentétek vannak. A kívánatos az lenne – ez is a határon túli magyar politikának a közhelye –, hogy Magyarországon egyetértés legyen velünk kapcsolatosan. Ez az egyetértés arról szólhatna többek között, hogy tiszteletben kell tartani a határon túli magyar közösségek politikai akaratát és politikai döntéseit. Ha tehát az erdélyi magyarok elsöprő többsége az RMDSZ-t támogatja, akkor ezt tudomásul kell venni, és az RMDSZ-szel kell elsősorban és kiemelten politikai kapcsolatokat építeni. Mint ahogy fordítva is: az RMDSZ-nek kutya kötelessége, hogy a magyarországi politikai pártokkal szoros kapcsolatokat építsen ki, és hogy ezen belül a kormánypártokkal kiemelten keresse a napi együttműködést, mert ez az érdekünk.
- Ilyen értelemben nem csak a Fidesznek lehet szemrehányást tenni, hiszen az ellenzéki pártok eddig nem nagyon keresték, vagy nem találták az utat Erdélybe. Pár nappal az október 23-i Milla-tüntetés előtt Bajnai Gordon exkormányfő Nagyváradon előadást tartott a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében, amelynek Ön az elnöke. Tekinthető ez valamiféle kezdetnek?
- Különösen, mivel hiányzik az a konszenzus a határon túli magyarokkal kapcsolatosan, amiről beszéltem, nekünk magunknak kell szorgalmaznunk, hogy minden politikai erővel legyen párbeszédünk, próbáljuk az elképzeléseinket megismertetni velük, és próbáljunk egyetértésre jutni. Nem tudom elfogadni, hogy a nemzeti kérdés, a magyar–magyar viszony kérdése, a határon túli magyarok helyzetének a rendezése csupán az egyik politikai oldalnak lenne a kizárólagos felelőssége vagy a gondja. Ilyen nincsen. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a politikában van nemzeti és nem nemzeti oldal. Ez minden pártnak a gondja és felelőssége, és akik ezt így próbálják el- vagy megosztani, csak rosszat tettek nekünk. Azok is, akik kisajátították ezt a problémát, és azok is, akik elfogadták, hogy ez nem az ő gondjuk.
- Nem mélyül-e el ez a megosztottság most, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kapnak?
- Meglehetősen problematikusnak tartom, hogy nem Magyarországon élő magyarok tömegesen szavazni fognak a magyarországi választásokon. Nem ugyanaz, mint amikor többé-kevésbé tartósan, hosszabb vagy rövidebb ideig külföldön tartózkodó magyarországiak szavazhatnak természetes módon a választásokon. Itt olyan emberek százezreiről lesz szó, akik egy másik országban születtek, élnek – mert a történelem erre ítélte őket –, és egy másik valósággal szembesülnek nap mint nap. A választás nemcsak a nemzeti kérdésről szól, hanem szociális problémákról, gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, számos olyan kérdésről, amellyel ők nem szembesülnek. Egyszerűen nagyon nehéz nekik a magyarországi valóságról véleményt mondani. Tehát ez egy új helyzetet teremt, és egy új minőséget jelent szerintem a választások esetében. Én ezzel nem szaladtam volna így előre, és ismétlem, nem is tudok vele egyetérteni. Miközben ezért nem sokan fognak velem rokonszenvezni.
Szőcs Levente
Népszabadság
Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke nem tartja jó ötletnek a külhoni magyarok szavazását
A Fidesz megvalósította az RMDSZ-szel szembeni egypártrendszert Erdélyben. Olyanok, mint a Bourbonok vagy a Habsburgok, semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak – mondta lapunknak Markó Béla, az RMDSZ volt elnöke. Az erdélyi magyar politikus szerint hiába rokonszenveznek a magyar kormánypárttal nagyon sokan Erdélyben, mégis az RMDSZ-re szavaznak: a választó ugyanis pragmatikusan dönt, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja.
Markó Béla: Magyarország európai presztízse lesüllyedt, és a román politika sem tulajdonít akkora jelentőséget a magyarországi álláspontnak, mint amekkorát még az integráció előtt is tulajdonított
- Két magyar szervezet indul a december 9-i romániai parlamenti választásokon, az RMDSZ mellett a Tőkés László nevével fémjelzett Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP). Előreláthatóan miként befolyásolja a verseny a magyar képviseletet?
- Szinte ugyanezek az emberek hozták létre annak idején a Magyar Polgári Pártot is. Az MPP egyszer-kétszer próbálkozott jelentős támogatói tábort szerezni az RMDSZ-szel szemben, sikertelenül. Az EMNP-vel ugyanennek a kísérletnek vagyunk a szemlélői és bizonyos értelemben a szenvedő részesei is, hiszen ha keveset is, de el tudnak venni szavazatokat az RMDSZ-től. Az is a szándékuk, hogy valamiképpen gyengítsék az RMDSZ választási eredményét. Lehet, hogy közülük egyesek abban is reménykednek, hátha sikerül meggátolni, hogy az RMDSZ bejusson a parlamentbe. De nem hiszem, hogy van az EMNP-nek olyan politikusa, aki valóban el tudja képzelni, hogy nem az RMDSZ jut be a parlamentbe, hanem ők.
- Ők azt mondják, hogy mindkét szervezet bejuthat.
- Ez egyszerűen lehetetlen. Romániában hat és fél százalék magyar él, a bejutási küszöb pedig öt százalék. Van egy alternatív küszöb is, ami hat képviselői mandátum megszerzését jelentené és három szenátori mandátumét, de bármelyiket veszem, két szervezet számára lehetetlen a bejutás. Az önkormányzati választásokon a két párt együtt sem szerzett 15 százalékot, ahhoz pedig, hogy az EMNP megszerezze a szavazatok felét kilenc választókerületben, meg kell kapnia a magyar szavazatok csaknem felét, a Székelyföldön pedig jóval több, mint a felét. Akkor viszont az RMDSZ nem jutna be! Szóval, aki tud számolni, az tudja, hogy ez hazugság. Legfeljebb azt érhetik el, hogy néhány mandátumtól megfosztják az RMDSZ-t, elsősorban a szórványban. De ezt ők is éppen olyan jól tudják. Sajnos, azt kell mondanom, hogy építeni nem tudnak – rombolni tudnak, és valószínűleg ezt is akarják.
Mi állhat az Ön szerint szándékos rombolási szándék hátterében?
- Van egy olyan ideológia, amely szerint nemcsak nem fontos ott lenni a bukaresti parlamentben, hanem tulajdonképpen még rossz is, mert azt a látszatot kelti, hogy a romániai magyarok számára lehetséges politikai megoldás, pedig valójában csak egyfajta fájdalomcsillapító szerepet tölthet be a parlamenti jelenlét. Ez azért veszedelmes, mert senki sem tudja, hogyha nincsen magyar képviselet a bukaresti parlamentben, akkor milyen más eszközök léteznek a jelenlegi Európában, a mostani politikai helyzetben a román–magyar viszonyra, illetve a romániai magyarok helyzetére. Nem is akarom végiggondolni, hogy micsoda drámai következményekkel járna, ha a bukaresti parlamentben nélkülünk, a fejünk fölött születnének meg a minden bizonnyal nem magyarbarát döntések, és semmilyen eszközünk nem lenne arra, hogy ezeket megakadályozzuk vagy kivédjük. Egyébként egy másik érvrendszer is fölsejlik. Amíg a romániai magyarság képviselete ott van a bukaresti parlamentben, és netán még kormányzati tényező is, mint ahogy az elmúlt időszakban többször is előfordult, ha önállóan meg tud jelenni Brüsszelben meg más nemzetközi fórumokon, akkor a magyar közösség sokkal önállóbban tud politizálni. Úgy látom, hogy Magyarországon nem mindenki a mi önállóságunkat tartja legfontosabbnak. Pedig az egységes magyar nemzet részei vagyunk mi is, de a történelem arra ítélt minket, hogy bizonyos helyzetekben önállóan politizáljunk. Ebben nincs ellentmondás, ez a mi sorsunk ma.
- Tőkésék azzal próbálnak szavazatokat elvenni az RMDSZ-től, hogy a szövetség feladta az autonómiát, Budapest pedig a nyilatkozatok szintjén támogatja is őket ebben. Legutóbb október végén Kolozsvárott Németh Zsolt államtitkár sejtette, hogy a magyar külügy úgymond kilobbizza Bukarestnél az autonómiát. Mennyire reálisak Ön szerint ezek a próbálkozások?
- A kilencvenes években voltak olyan elvárások, hogy a Magyarország és Románia közti kétoldalú tárgyalásokkal rendezzük az erdélyi magyarság helyzetét. Erre szolgáltak az alapszerződést megelőző viták és tárgyalások. Végül az alapszerződés nem bizonyult különösebben hatékony eszköznek ebből a szempontból. Bár a kilencvenes években Magyarországnak Európában sokkal nagyobb volt a súlya, akkor még lehetett arra gondolni, hogy kétoldalú tárgyalásokkal meg lehet oldani bizonyos kérdéseket, attól függetlenül, hogy van-e egy erős RMDSZ, vagy nincsen. Én örülnék annak, ha ma is bízhatnánk ebben, de sajnos Magyarország európai presztízse lesüllyedt, és a román politika sem tulajdonít akkora jelentőséget a magyarországi álláspontnak, mint amekkorát még az integráció előtt is tulajdonított. Nem látom, hogyan tudna nélkülünk Magyarország valamilyen fontos kérdést velünk kapcsolatosan rendezni. Nincs is tudomásom arról, hogy az elmúlt években magyar oldalról a kétoldalú tárgyalásokon ilyen felvetések születtek volna. Nem beszélve arról, hogy ha szétnézek a térségben, azt látom, hogy a magyar kormánynak nem sikerült szlovák viszonylatban sem kikényszeríteni fontos megoldásokat. Ezért is létkérdés a romániai magyarságnak, hogy legyen erős parlamenti képviselete, de senki nem állítja, hogy nincsen szüksége Magyarország támogatására.
- Befolyásolja a választások eredményét, hogy a jelek szerint a Fidesz ismét beleszól a kampányba? Nem számított esetleg másra a júniusi tapasztalatok után, amikor a helyhatósági választások alkalmával az erdélyi magyarok nem hallgattak a Fideszre?
- A Bourbonokról és a Habsburgokról mondták annak idején, hogy semmit nem felejtenek, és semmit nem tanulnak. Most is ez a helyzet: ami az önkormányzati választásokon történt, abból tanulni lehetett volna. Valamennyire okultak is Magyarországon, olyan értelemben, hogy most nem két pártot indítanak az RMDSZ-szel szemben, hanem csak egyet. Úgymond megvalósították az RMDSZ-en kívüli egypártiságot: néhány hónap alatt az MPP-ben elnökcsere történt, az MPP nem indít jelölteket. Tehát próbálkoznak a magyarországi támogatók valamilyen változással, de szó sincs róla, hogy lemondtak volna arról, hogy az RMDSZ-szel szemben meg kell próbálni győzelemre vinni egy másik pártot, és ezáltal lenyomni az RMDSZ-t.
- Nem kell-e attól tartania a Fidesznek, hogy a támogatottjai sorozatos fiaskója visszahat rá?
- Mindannyian tudjuk, hogy az EMNP nagyon jelentős magyarországi támogatást kap, hogy politikailag, erkölcsileg és valószínűleg más módon is támogatják őket. Az RMDSZ ezzel kapcsolatosan elmondhatja a véleményét, nehezményezhetjük, hogy Magyarországon miért nem ismerik föl az RMDSZ-szel szembeni pártindítás romboló hatását, de mást tulajdonképpen nem tehetünk. Viszont Magyarországról azt is látni kellene, hogy a romániai magyar választó nagyon jól ismeri a saját érdekeit. Tudja, hogy ki az, aki például az önkormányzatokban vagy a román parlamentben igazán hatékonyan képviselni tudja az érdekeit. Szerintem az RMDSZ-re sokkal többen szavaznak annál, mint amennyien érzelmileg kötődnek hozzá. A romániai magyar választó pragmatikusan meg tudja ítélni, hogy kire van szüksége ahhoz, hogy a problémáit megoldja, és ennek semmi köze ahhoz, hogy Budapesten kivel rokonszenvez.
- Szintén pragmatikusan: nem származik kára az erdélyi magyarnak abból, hogy a saját országában legnépszerűbb két magyar szervezet képtelen rendezni a viszonyát?
- Tagadhatatlan, hogy a közvélemény-kutatások szerint a Fidesz nagy rokonszenvnek örvend Erdélyben, legalábbis eddig ezt mutatták a felmérések, ugyanakkor az RMDSZ élvezi az elsöprő többség támogatását. Közben az erdélyi magyarok tudják, hogy a kettő között nem felhőtlen a viszony. De az egyik magyarországi párt, most éppen nagy többséggel rendelkező kormánypárt, a másik pedig egy romániai magyar érdekvédelmi szervezet. A kettőt nem lehet és nem szabad ugyanazon a skálán elhelyezni. Arról már lehet beszélni, hogy gyengít minket, ha együttműködés helyett burkolt vagy nem is annyira burkolt ellentétek vannak. A kívánatos az lenne – ez is a határon túli magyar politikának a közhelye –, hogy Magyarországon egyetértés legyen velünk kapcsolatosan. Ez az egyetértés arról szólhatna többek között, hogy tiszteletben kell tartani a határon túli magyar közösségek politikai akaratát és politikai döntéseit. Ha tehát az erdélyi magyarok elsöprő többsége az RMDSZ-t támogatja, akkor ezt tudomásul kell venni, és az RMDSZ-szel kell elsősorban és kiemelten politikai kapcsolatokat építeni. Mint ahogy fordítva is: az RMDSZ-nek kutya kötelessége, hogy a magyarországi politikai pártokkal szoros kapcsolatokat építsen ki, és hogy ezen belül a kormánypártokkal kiemelten keresse a napi együttműködést, mert ez az érdekünk.
- Ilyen értelemben nem csak a Fidesznek lehet szemrehányást tenni, hiszen az ellenzéki pártok eddig nem nagyon keresték, vagy nem találták az utat Erdélybe. Pár nappal az október 23-i Milla-tüntetés előtt Bajnai Gordon exkormányfő Nagyváradon előadást tartott a Kós Károly Akadémia Alapítvány szervezésében, amelynek Ön az elnöke. Tekinthető ez valamiféle kezdetnek?
- Különösen, mivel hiányzik az a konszenzus a határon túli magyarokkal kapcsolatosan, amiről beszéltem, nekünk magunknak kell szorgalmaznunk, hogy minden politikai erővel legyen párbeszédünk, próbáljuk az elképzeléseinket megismertetni velük, és próbáljunk egyetértésre jutni. Nem tudom elfogadni, hogy a nemzeti kérdés, a magyar–magyar viszony kérdése, a határon túli magyarok helyzetének a rendezése csupán az egyik politikai oldalnak lenne a kizárólagos felelőssége vagy a gondja. Ilyen nincsen. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a politikában van nemzeti és nem nemzeti oldal. Ez minden pártnak a gondja és felelőssége, és akik ezt így próbálják el- vagy megosztani, csak rosszat tettek nekünk. Azok is, akik kisajátították ezt a problémát, és azok is, akik elfogadták, hogy ez nem az ő gondjuk.
- Nem mélyül-e el ez a megosztottság most, hogy a határon túli magyarok szavazati jogot kapnak?
- Meglehetősen problematikusnak tartom, hogy nem Magyarországon élő magyarok tömegesen szavazni fognak a magyarországi választásokon. Nem ugyanaz, mint amikor többé-kevésbé tartósan, hosszabb vagy rövidebb ideig külföldön tartózkodó magyarországiak szavazhatnak természetes módon a választásokon. Itt olyan emberek százezreiről lesz szó, akik egy másik országban születtek, élnek – mert a történelem erre ítélte őket –, és egy másik valósággal szembesülnek nap mint nap. A választás nemcsak a nemzeti kérdésről szól, hanem szociális problémákról, gazdaságról, oktatásról, egészségügyről, számos olyan kérdésről, amellyel ők nem szembesülnek. Egyszerűen nagyon nehéz nekik a magyarországi valóságról véleményt mondani. Tehát ez egy új helyzetet teremt, és egy új minőséget jelent szerintem a választások esetében. Én ezzel nem szaladtam volna így előre, és ismétlem, nem is tudok vele egyetérteni. Miközben ezért nem sokan fognak velem rokonszenvezni.
Szőcs Levente
Népszabadság
2012. november 12.
Frunda György, avagy a hazug ember és a sánta kutya meséje
A Krónika napilap pénteki lapszámában idézte Frunda Györgyöt. Már a cím is megtévesztő, hiszen e szerint az a személy nyilatkozik a kormányzatban való részvétel mellett, aki az utóbbi RMDSZ-es kormányban való részvétel idején mindig a kormányzati szerepvállalás ellen agitált rendületlenül – főleg a román sajtóban.
Most – a divatnak megfelelően – támadásba lendült az Erdélyi Magyar Néppárt által óhajtott föderalizmus ellen, és ezt szembeállítja az RMDSZ által „felvállalt”, úgynevezett „helyi és területi autonómiával.” Az RMDSZ örökéletű szenátora, elfelejtette azt, hogy 79 becsületes magyar ember, képviselőjelölt, már felesküdött az autonómiára. (Történt ez a János Zsigmond unitárius kollégiumban.)
Frunda nyilatkozatában olvashatjuk: „A szövetség szenátora emlékeztet az autonómia törvénytervezetére, amit nemrég visszautasított a felsőház. Szerinte azt a 2008-as választásokat megelőzően az RMDSZ két politikusa, Garda Dezső és Sógor Csaba konkrét kampánycélokkal nyújtotta be, s a szövetségnek egy különálló törvénytervezete van az autonóm régiókról.” – nos ez egyszerűen valótlanság.
Nagyon tisztelt szenátor úr! A Székely Nemzeti Tanács autonómia törvényét – melyet a 2004– 2008-as törvényhozási ciklusban sajnos csak ketten, Sógor Csaba és én vállaltuk fel – már csak azért sem nyújthattuk be kampánycéllal, mivel azt 2005 nyarán tettük le a képviselőház állandó bizottságához, nem pedig 2008-as választásokat megelőzően. Én meggyőződésből és népem iránti elkötelezettségből vállaltam tettemet és annak következményeit. Tudom, hogy ezért és a korrupció elleni elkötelezettségemért állítottak félre a politikai életből.
Azért hogy megszabaduljanak tőlem, megszüntették az RMDSZ területi szintjén a nép általi előválasztásokat 2008-tól, Gyergyó körzetét pedig három képviselői körzetbe osztották: Gyergyóújfalut, Gyergyócsomafalvát, Gyergyókilyénfalvát, Gyergyótekerőpatakot és Marosfőt a felcsíki képviselői körzethez csatolták, Ditrót és Borszéket a maroshévízi képviselői körzethez, míg Gyergyószentmiklóst, Gyergyóalfalut, Gyergyószárhegyet és Gyergyóremetét a Sóvidékhez és Székelykeresztúr környékéhez. Mindezt csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlem. A félreállításomra tett erőfeszítések tehát sikerrel végződtek.
Most, négy év múlva csodálkozva tapasztalom, hogy Önnek (vagy Önöknek) a fő politikai ellenfele ebben a kampányban továbbra is én vagyok, aki visszavonultam a politikából. Ha azonban személyem volna Frunda úr vagy mások kampányának az egyik fő célpontja, állok elébe. Nyilvánossá tehetem egyeseknek a gyergyószentmiklósi fafeldolgozó vállalat privatizációja alkalmával történt, sajátos lépéseit, dokumentumokat közölhetek egyes magas rangú tisztségviselőknek a befolyásukkal való visszaéléséről, de ha gondolják, a korrupciós ügyek általam feltárt a sokaságának közlésére is vállalkozhatom.
Bár nem értek egyet az RMDSZ politikájával, mégsem szeretnék részt venni a magyarság megosztásában. Kérem, hagyják meg nekem azt a lehetőséget, hogy ne kelljen támadjam a magyarság ún. „érdekszövetségét”. Ne kényszerítsenek arra, hogy kiteregessek bizonyos korrupciós ügyeket. Én azt hittem, megelégszenek a félreállításommal. Úgy tűnik, Frunda György szenátor úr nem így gondolkozik. Az azonban mégis csak sok, hogy megrágalmazásom érdekében összetéveszti a 2005-ös esztendőt 2008-cal.
Garda Dezső
Krónika (Kolozsvár)
A Krónika napilap pénteki lapszámában idézte Frunda Györgyöt. Már a cím is megtévesztő, hiszen e szerint az a személy nyilatkozik a kormányzatban való részvétel mellett, aki az utóbbi RMDSZ-es kormányban való részvétel idején mindig a kormányzati szerepvállalás ellen agitált rendületlenül – főleg a román sajtóban.
Most – a divatnak megfelelően – támadásba lendült az Erdélyi Magyar Néppárt által óhajtott föderalizmus ellen, és ezt szembeállítja az RMDSZ által „felvállalt”, úgynevezett „helyi és területi autonómiával.” Az RMDSZ örökéletű szenátora, elfelejtette azt, hogy 79 becsületes magyar ember, képviselőjelölt, már felesküdött az autonómiára. (Történt ez a János Zsigmond unitárius kollégiumban.)
Frunda nyilatkozatában olvashatjuk: „A szövetség szenátora emlékeztet az autonómia törvénytervezetére, amit nemrég visszautasított a felsőház. Szerinte azt a 2008-as választásokat megelőzően az RMDSZ két politikusa, Garda Dezső és Sógor Csaba konkrét kampánycélokkal nyújtotta be, s a szövetségnek egy különálló törvénytervezete van az autonóm régiókról.” – nos ez egyszerűen valótlanság.
Nagyon tisztelt szenátor úr! A Székely Nemzeti Tanács autonómia törvényét – melyet a 2004– 2008-as törvényhozási ciklusban sajnos csak ketten, Sógor Csaba és én vállaltuk fel – már csak azért sem nyújthattuk be kampánycéllal, mivel azt 2005 nyarán tettük le a képviselőház állandó bizottságához, nem pedig 2008-as választásokat megelőzően. Én meggyőződésből és népem iránti elkötelezettségből vállaltam tettemet és annak következményeit. Tudom, hogy ezért és a korrupció elleni elkötelezettségemért állítottak félre a politikai életből.
Azért hogy megszabaduljanak tőlem, megszüntették az RMDSZ területi szintjén a nép általi előválasztásokat 2008-tól, Gyergyó körzetét pedig három képviselői körzetbe osztották: Gyergyóújfalut, Gyergyócsomafalvát, Gyergyókilyénfalvát, Gyergyótekerőpatakot és Marosfőt a felcsíki képviselői körzethez csatolták, Ditrót és Borszéket a maroshévízi képviselői körzethez, míg Gyergyószentmiklóst, Gyergyóalfalut, Gyergyószárhegyet és Gyergyóremetét a Sóvidékhez és Székelykeresztúr környékéhez. Mindezt csak azért, hogy megszabadulhassanak tőlem. A félreállításomra tett erőfeszítések tehát sikerrel végződtek.
Most, négy év múlva csodálkozva tapasztalom, hogy Önnek (vagy Önöknek) a fő politikai ellenfele ebben a kampányban továbbra is én vagyok, aki visszavonultam a politikából. Ha azonban személyem volna Frunda úr vagy mások kampányának az egyik fő célpontja, állok elébe. Nyilvánossá tehetem egyeseknek a gyergyószentmiklósi fafeldolgozó vállalat privatizációja alkalmával történt, sajátos lépéseit, dokumentumokat közölhetek egyes magas rangú tisztségviselőknek a befolyásukkal való visszaéléséről, de ha gondolják, a korrupciós ügyek általam feltárt a sokaságának közlésére is vállalkozhatom.
Bár nem értek egyet az RMDSZ politikájával, mégsem szeretnék részt venni a magyarság megosztásában. Kérem, hagyják meg nekem azt a lehetőséget, hogy ne kelljen támadjam a magyarság ún. „érdekszövetségét”. Ne kényszerítsenek arra, hogy kiteregessek bizonyos korrupciós ügyeket. Én azt hittem, megelégszenek a félreállításommal. Úgy tűnik, Frunda György szenátor úr nem így gondolkozik. Az azonban mégis csak sok, hogy megrágalmazásom érdekében összetéveszti a 2005-ös esztendőt 2008-cal.
Garda Dezső
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 13.
Belügyminiszteri magyarázatot kér az EMNP
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetősége nyílt levélben fordult Mircea Duşa belügyminiszterhez a párt jelöltjeit és támogatóit érintő rendőrségi és ügyészségi zaklatások tárgyában. A levélben tudatják a belügyminiszterrel, hogy a rendőrség tagjai „meghurcolják” és „megfélemlítik” a párt tagjait és támogatóit, akik aláírták az alakulat létrehozását célzó támogató listákat. „Az EMNP bejegyeztetése után több mint egy évvel, Erdély több megyéjében még a rendőrség tagjai zaklatják, kihallgatják és meghurcolják pártunk tagjait, megfélemlíteni akarva őket. Szatmár, Hunyad, Beszterce-Naszód és Szeben megyében az EMNP alapítását célzó támogató lista több száz aláíróját megkeresik a munkahelyen, az otthonukban vagy az utcán, behívják őket a rendőrőrsökre, ahol kihallgatáson esnek át, arról kérdezve őket, hogy milyen viszonyuk van az EMNP-vel. A rendőrség akciójának közvetlen következménye az, hogy az EMNP támogatóit megfélemlítik és összezavarják” – áll a Toró T. Tibor EMNP-elnök által Mircea Duşa miniszternek elküldött nyílt levélben.
Az EMNP elnöke azt kérdi a tárcavezetőtől: ellenőrizni fogják-e minden romániai párt megalakulásakor született támogató aláírások listáját, vagy csupán az EMNP érdekes a rendőrség számára, illetve, ha az RMDSZ befolyásolta-e „a választási megfélemlítések” folytatását, és ha a belügyminisztérium és a Román Rendőrség tudatában vannak-e annak, hogy a tevékenységnek „politikai kihatása van”.
„Kérjük, hozzon intézkedést annak kivizsgálására, hogy a rendfenntartó erők miért keverednek bele a politikai vitákba, amely jelenség nem vet jó fényt sem az ön ellenőrzése alá tartozó intézményre, sem a jogállamra. Felkérem, hozza meg a megfelelő intézkedéseket az EMNP tagjai és támogatói ellen irányuló meghurcoltatások beszüntetésére” – írja a nyílt levélben Toró T. Tibor.
Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke elmondta: szerinte a rendőrségi és ügyészségi zaklatások mögött egy előre eltervezett politikai játszma áll, és nem véletlenül folynak kampányidőszakban is a beidézések és kihallgatások.
nyugatijelen.com
Erdély.ma
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetősége nyílt levélben fordult Mircea Duşa belügyminiszterhez a párt jelöltjeit és támogatóit érintő rendőrségi és ügyészségi zaklatások tárgyában. A levélben tudatják a belügyminiszterrel, hogy a rendőrség tagjai „meghurcolják” és „megfélemlítik” a párt tagjait és támogatóit, akik aláírták az alakulat létrehozását célzó támogató listákat. „Az EMNP bejegyeztetése után több mint egy évvel, Erdély több megyéjében még a rendőrség tagjai zaklatják, kihallgatják és meghurcolják pártunk tagjait, megfélemlíteni akarva őket. Szatmár, Hunyad, Beszterce-Naszód és Szeben megyében az EMNP alapítását célzó támogató lista több száz aláíróját megkeresik a munkahelyen, az otthonukban vagy az utcán, behívják őket a rendőrőrsökre, ahol kihallgatáson esnek át, arról kérdezve őket, hogy milyen viszonyuk van az EMNP-vel. A rendőrség akciójának közvetlen következménye az, hogy az EMNP támogatóit megfélemlítik és összezavarják” – áll a Toró T. Tibor EMNP-elnök által Mircea Duşa miniszternek elküldött nyílt levélben.
Az EMNP elnöke azt kérdi a tárcavezetőtől: ellenőrizni fogják-e minden romániai párt megalakulásakor született támogató aláírások listáját, vagy csupán az EMNP érdekes a rendőrség számára, illetve, ha az RMDSZ befolyásolta-e „a választási megfélemlítések” folytatását, és ha a belügyminisztérium és a Román Rendőrség tudatában vannak-e annak, hogy a tevékenységnek „politikai kihatása van”.
„Kérjük, hozzon intézkedést annak kivizsgálására, hogy a rendfenntartó erők miért keverednek bele a politikai vitákba, amely jelenség nem vet jó fényt sem az ön ellenőrzése alá tartozó intézményre, sem a jogállamra. Felkérem, hozza meg a megfelelő intézkedéseket az EMNP tagjai és támogatói ellen irányuló meghurcoltatások beszüntetésére” – írja a nyílt levélben Toró T. Tibor.
Szilágyi Zsolt, az EMNP alelnöke elmondta: szerinte a rendőrségi és ügyészségi zaklatások mögött egy előre eltervezett politikai játszma áll, és nem véletlenül folynak kampányidőszakban is a beidézések és kihallgatások.
nyugatijelen.com
Erdély.ma
2012. november 13.
A kormányhivatalokban terjesztik a magyarság kirekesztéséről szóló felhívást
A kormányhivatalokban terjesztik Dinu C. Giurescu akadémikusnak, a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) képviselőjelöltjének a felhívását, amelyben azzal próbálja mozgósítani a választókat, hogy a magas román részvétel kiszorítaná a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) a parlamentből – írta kedden az Új Magyar Szó (maszol.ro) című internetes újság.
A portál szerint a választási kampány első napjaiban a pénzügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjának munkahelyi elektronikus postacímére küldték szét a nacionalista felhívást.
„Románok! Menjetek el minél többen szavazni! Ha a részvételi arányotok meghaladja a 60-65 százalékot, akkor a 22 évből 13,7 éven át kormányzó RMDSZ nem jut be a parlamentbe, s többé nem tudja zsarolni leendő szövetségeseit. Talán végre felébredünk, s megleckéztetjük őket! Ha hazafi vagy, olvasd, és add tovább!" – idézte a honlap Giurescu vírusként terjedő kiáltványát, amelyet az USL november 10-i, Prahova megyei kampányrendezvényén fel is olvastak.
A rendezvényen részt vett Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke is, aki úgy érvelt: az USL-nek a parlamenti helyek kétharmadának a megszerzése a tét, hogy ne kelljen az alkotmánymódosításnál az RMDSZ-szel egyezkednie.
A maszol.ro úgy tudja, a Giurescu-kiáltvány szövegét az adóhivatal egyik tanácsosa kezdte terjeszteni e-mailen. Leveleit a munkahelyi címéről küldte át a pénzügyminisztériumi alkalmazottak munkahelyi címére, majd ezek egyike a mezőgazdasági minisztériumba is eljuttatta a felhívást, ahol szintén terjeszteni kezdték. A kampányszöveg a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjához eljutott, és a szaktárca megyei kirendeltségeinél is sokan megkapták – írta a portál. Márton Árpád parlamenti képviselő a honlapnak úgy nyilatkozott: a köztisztviselőknek tilos a munkaidejükben kampányolniuk, és a közintézmények infrastruktúráját nem használhatják kampánycélokra. „Ha pedig egy magas beosztású minisztériumi hivatalnok a beosztottjainak körlevelekben küldözget kampányszövegeket, az akár hivatali hatalommal való visszaélésnek is minősülhet. Ez pedig bűncselekmény" – szögezte le a maszol.ro-nak Márton Árpád. MTI
Erdély.ma
A kormányhivatalokban terjesztik Dinu C. Giurescu akadémikusnak, a kormányzó Szociál-Liberális Szövetség (USL) képviselőjelöltjének a felhívását, amelyben azzal próbálja mozgósítani a választókat, hogy a magas román részvétel kiszorítaná a Romániai Magyar Demokrata Szövetséget (RMDSZ) a parlamentből – írta kedden az Új Magyar Szó (maszol.ro) című internetes újság.
A portál szerint a választási kampány első napjaiban a pénzügyminisztérium és a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjának munkahelyi elektronikus postacímére küldték szét a nacionalista felhívást.
„Románok! Menjetek el minél többen szavazni! Ha a részvételi arányotok meghaladja a 60-65 százalékot, akkor a 22 évből 13,7 éven át kormányzó RMDSZ nem jut be a parlamentbe, s többé nem tudja zsarolni leendő szövetségeseit. Talán végre felébredünk, s megleckéztetjük őket! Ha hazafi vagy, olvasd, és add tovább!" – idézte a honlap Giurescu vírusként terjedő kiáltványát, amelyet az USL november 10-i, Prahova megyei kampányrendezvényén fel is olvastak.
A rendezvényen részt vett Crin Antonescu, az USL liberális társelnöke is, aki úgy érvelt: az USL-nek a parlamenti helyek kétharmadának a megszerzése a tét, hogy ne kelljen az alkotmánymódosításnál az RMDSZ-szel egyezkednie.
A maszol.ro úgy tudja, a Giurescu-kiáltvány szövegét az adóhivatal egyik tanácsosa kezdte terjeszteni e-mailen. Leveleit a munkahelyi címéről küldte át a pénzügyminisztériumi alkalmazottak munkahelyi címére, majd ezek egyike a mezőgazdasági minisztériumba is eljuttatta a felhívást, ahol szintén terjeszteni kezdték. A kampányszöveg a mezőgazdasági minisztérium több száz alkalmazottjához eljutott, és a szaktárca megyei kirendeltségeinél is sokan megkapták – írta a portál. Márton Árpád parlamenti képviselő a honlapnak úgy nyilatkozott: a köztisztviselőknek tilos a munkaidejükben kampányolniuk, és a közintézmények infrastruktúráját nem használhatják kampánycélokra. „Ha pedig egy magas beosztású minisztériumi hivatalnok a beosztottjainak körlevelekben küldözget kampányszövegeket, az akár hivatali hatalommal való visszaélésnek is minősülhet. Ez pedig bűncselekmény" – szögezte le a maszol.ro-nak Márton Árpád. MTI
Erdély.ma
2012. november 13.
Nem tárgyalják újra Borbélyék ügyét
Miközben tegnap reggel szabadlábra helyezték a vasárnapra virradóra, korrupció miatt 24 órára őrizetbe vett, Vrancea megyei demokrata-liberális párti (PDL) képviselőt, Alin Trăşculescut, a képviselőház tegnap összeült plénuma nem tűzte napirendre a honatya mentelmi jogának megvonását, és elutasították Traian Băsescu államfő kérését is, hogy tárgyalják újra a Borbély László és Victor Paul Dobre volt miniszterek elleni bűnvádi eljárás jóváhagyását. Trăşculescu mentelmi jogáról azért nem tárgyaltak, mert a legfőbb ügyészség nem juttatott el ilyen tartalmú kérést az alsóháznak.
Így az ülésen csupán tudomásul vették az igazságügyi tárca tájékoztatását, miszerint a képviselőt 24 órás őrizetbe vették, majd szabadon engedték, és amelynek végén a minisztérium felkéri az alsóházat, hogy járjon el az ilyenkor szokásos gyakorlat szerint. Ez azért lényeges, mert a hatályos törvények értelmében egy képviselő vagy szenátor csak akkor helyezhető vizsgálati fogságba, ha ehhez a parlament illetékes kamarája is hozzájárul.
Trăşculescu – aki a PDL Vrancea megyei elnöke – ugyan szabadlábon védekezhet az ellene felhozott vádak ellen, az országot azonban nem hagyhatja el. A PDL tegnap megvonta a politikai bizalmat a képviselőtől, akinek tettestársát, Marian Calotă üzletembert 29 napos vizsgálati fogságba helyezték. Calotă volt az, aki fenyegetéssel rávette a végül a feljelentést tevő áldozatot arra, hogy az ő cégén keresztül, hamisított dokumentumok segítségével átutalja a pénzt a képviselőnek. A szombat esti rajtaütésen őt érték tetten, miután átvett 50 ezer lej csúszópénzt, miután a képviselő kicsivel korábban elhagyta a helyszínt.
Mint arról beszámoltunk, Trăşculescu ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) ügyészei annak nyomán indítottak bűnvádi eljárást, hogy – a hivatalos közlemény szerint – tetten érték, amikor szombaton este 50 ezer lejt készült átvenni egy üzletembertől Focşani-ban. Az igazságügyi tárca kérte a honatya mentelmi jogának megvonását, a DNA pedig befolyással való üzérkedés és pénzmosás gyanúja miatt indított bűnvádi eljárást. A politikus a gyanú szerint eddig összesen több részletben 464 ezer lejt kapott, és további 1 100 000 lejt kért azért, hogy rávegye a Vrancea megyei hatóságokat: a megvesztegető – aki egyben a feljelentést is megtette – cégét szerződtessék bizonyos infrastruktúra-fejlesztési munkálatok elvégzésére.
Trăşculescu ügye kapcsán megszólalt Elena Udrea is, aki a PDL színeiben akkor irányította a fejlesztési tárcát, amikor a képviselő azon az alapon kért kenőpénzt, hogy befolyással rendelkezik a minisztériumban. Udrea elmondta, még 2010-ben jelezte, hogy amennyiben valaki arról értesül, hogy az ő vagy a minisztérium valamely más alkalmazottjának a nevében ígéretet tesz arra, hogy valamilyen ügyben közbenjár, azonnal értesítsék a DNA-t. „Sajnálatos, ami történt, de mindig voltak és lesznek olyan személyek, akik felhasználják valamely intézmény vagy akár miniszter nevét a személyes haszonszerzés érdekében” – fogalmazott a volt tárcavezető.
Az Igaz Románia Szövetség (ARD) – ennek tagjaként indul a PDL a választásokon – etikai testületének vezetője, Monica Macovei PDL-s európai parlamenti képviselő közölte: ő maga ellenezte Trăşculescu jelölését a mostani választáson, ám a testület többségi voksolással leszavazta. B. L.
(A „piszkos huszonkettő”
Nem Trăşculescu az egyetlen olyan román honatya, aki az elmúlt években bűncselekménybe keveredett: rajta kívül még 22 képviselőnek vagy szenátornak kellet bíróság elé állnia. Közülük kettő esetében született letöltendő börtönbüntetésről szóló jogerős ítélet: Adrian Năstase volt szociáldemokrata miniszterelnököt két év letöltendő szabadságvesztésre ítélték törvénytelen kampányfinanszírozás miatt, míg Virgil Pop korábbi nemzeti liberális párti (PNL) képviselő ellen befolyással való üzérkedés miatt született ötéves szabadságvesztésről szóló ítélet.
Három másik honatya jogerősen felfüggesztett börtönbüntetést kapott: Eugen Bădălan PDL-s képviselőt közérdek sérelmére elkövetett hivatali visszaélés miatt négy, Dan Ilie Morega PNL-s képviselőt befolyással üzérkedés miatt három, Mihai Popescu PDL-s képviselőt pedig bűnpártolás miatt két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Több honatya esetében született első fokon nem jogerős ítélet: Şerban Mihăilescu szenátort alapfokon egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték jogosulatlan haszonszerzés miatt. Cătălin Voicu szenátort szintén nem jogerősen öt évre ítélték folytatólagosan elkövetett befolyással üzérkedésért. Dan Voiculescu PC-szenátor ellen korrupció és pénzmosás vádjával zajlik eljárás. Mellettük Dan Păsat PDL-képviselő, Miron Mitrea PSD-szenátor, Tudor Chiuariu volt PNL-s igazságügyi miniszter, illetve Monica Iacob Ridzi, Mihail Boldea, Petru Movilă, Relu Fenechiu, Nicolae Dobra, Ion Dumitru, Marian Ghiveciu, Dragoş Iftimie, Sorin Pandele, Mugurel Surupăceanu és Florin Ţurcanu ellen zajlik bírósági eljárás.)
Krónika (Kolozsvár)
Miközben tegnap reggel szabadlábra helyezték a vasárnapra virradóra, korrupció miatt 24 órára őrizetbe vett, Vrancea megyei demokrata-liberális párti (PDL) képviselőt, Alin Trăşculescut, a képviselőház tegnap összeült plénuma nem tűzte napirendre a honatya mentelmi jogának megvonását, és elutasították Traian Băsescu államfő kérését is, hogy tárgyalják újra a Borbély László és Victor Paul Dobre volt miniszterek elleni bűnvádi eljárás jóváhagyását. Trăşculescu mentelmi jogáról azért nem tárgyaltak, mert a legfőbb ügyészség nem juttatott el ilyen tartalmú kérést az alsóháznak.
Így az ülésen csupán tudomásul vették az igazságügyi tárca tájékoztatását, miszerint a képviselőt 24 órás őrizetbe vették, majd szabadon engedték, és amelynek végén a minisztérium felkéri az alsóházat, hogy járjon el az ilyenkor szokásos gyakorlat szerint. Ez azért lényeges, mert a hatályos törvények értelmében egy képviselő vagy szenátor csak akkor helyezhető vizsgálati fogságba, ha ehhez a parlament illetékes kamarája is hozzájárul.
Trăşculescu – aki a PDL Vrancea megyei elnöke – ugyan szabadlábon védekezhet az ellene felhozott vádak ellen, az országot azonban nem hagyhatja el. A PDL tegnap megvonta a politikai bizalmat a képviselőtől, akinek tettestársát, Marian Calotă üzletembert 29 napos vizsgálati fogságba helyezték. Calotă volt az, aki fenyegetéssel rávette a végül a feljelentést tevő áldozatot arra, hogy az ő cégén keresztül, hamisított dokumentumok segítségével átutalja a pénzt a képviselőnek. A szombat esti rajtaütésen őt érték tetten, miután átvett 50 ezer lej csúszópénzt, miután a képviselő kicsivel korábban elhagyta a helyszínt.
Mint arról beszámoltunk, Trăşculescu ellen az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) ügyészei annak nyomán indítottak bűnvádi eljárást, hogy – a hivatalos közlemény szerint – tetten érték, amikor szombaton este 50 ezer lejt készült átvenni egy üzletembertől Focşani-ban. Az igazságügyi tárca kérte a honatya mentelmi jogának megvonását, a DNA pedig befolyással való üzérkedés és pénzmosás gyanúja miatt indított bűnvádi eljárást. A politikus a gyanú szerint eddig összesen több részletben 464 ezer lejt kapott, és további 1 100 000 lejt kért azért, hogy rávegye a Vrancea megyei hatóságokat: a megvesztegető – aki egyben a feljelentést is megtette – cégét szerződtessék bizonyos infrastruktúra-fejlesztési munkálatok elvégzésére.
Trăşculescu ügye kapcsán megszólalt Elena Udrea is, aki a PDL színeiben akkor irányította a fejlesztési tárcát, amikor a képviselő azon az alapon kért kenőpénzt, hogy befolyással rendelkezik a minisztériumban. Udrea elmondta, még 2010-ben jelezte, hogy amennyiben valaki arról értesül, hogy az ő vagy a minisztérium valamely más alkalmazottjának a nevében ígéretet tesz arra, hogy valamilyen ügyben közbenjár, azonnal értesítsék a DNA-t. „Sajnálatos, ami történt, de mindig voltak és lesznek olyan személyek, akik felhasználják valamely intézmény vagy akár miniszter nevét a személyes haszonszerzés érdekében” – fogalmazott a volt tárcavezető.
Az Igaz Románia Szövetség (ARD) – ennek tagjaként indul a PDL a választásokon – etikai testületének vezetője, Monica Macovei PDL-s európai parlamenti képviselő közölte: ő maga ellenezte Trăşculescu jelölését a mostani választáson, ám a testület többségi voksolással leszavazta. B. L.
(A „piszkos huszonkettő”
Nem Trăşculescu az egyetlen olyan román honatya, aki az elmúlt években bűncselekménybe keveredett: rajta kívül még 22 képviselőnek vagy szenátornak kellet bíróság elé állnia. Közülük kettő esetében született letöltendő börtönbüntetésről szóló jogerős ítélet: Adrian Năstase volt szociáldemokrata miniszterelnököt két év letöltendő szabadságvesztésre ítélték törvénytelen kampányfinanszírozás miatt, míg Virgil Pop korábbi nemzeti liberális párti (PNL) képviselő ellen befolyással való üzérkedés miatt született ötéves szabadságvesztésről szóló ítélet.
Három másik honatya jogerősen felfüggesztett börtönbüntetést kapott: Eugen Bădălan PDL-s képviselőt közérdek sérelmére elkövetett hivatali visszaélés miatt négy, Dan Ilie Morega PNL-s képviselőt befolyással üzérkedés miatt három, Mihai Popescu PDL-s képviselőt pedig bűnpártolás miatt két év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték. Több honatya esetében született első fokon nem jogerős ítélet: Şerban Mihăilescu szenátort alapfokon egy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték jogosulatlan haszonszerzés miatt. Cătălin Voicu szenátort szintén nem jogerősen öt évre ítélték folytatólagosan elkövetett befolyással üzérkedésért. Dan Voiculescu PC-szenátor ellen korrupció és pénzmosás vádjával zajlik eljárás. Mellettük Dan Păsat PDL-képviselő, Miron Mitrea PSD-szenátor, Tudor Chiuariu volt PNL-s igazságügyi miniszter, illetve Monica Iacob Ridzi, Mihail Boldea, Petru Movilă, Relu Fenechiu, Nicolae Dobra, Ion Dumitru, Marian Ghiveciu, Dragoş Iftimie, Sorin Pandele, Mugurel Surupăceanu és Florin Ţurcanu ellen zajlik bírósági eljárás.)
Krónika (Kolozsvár)
2012. november 13.
Rosszul áll az ország (Traian Băsescu visszatér)
A leváltására irányuló népszavazás, kereken három és fél hónap hallgatás után először fordult a nyilvánossághoz tegnap Traian Băsescu államfő. Beszéde elején leszögezte: az ország belső helyzete és külső megítélése készteti erre, mert bár „a politikai harc nem az ő dolga”, az alkotmány 80. szakaszának 2. bekezdése értelmében az államfőnek kötelező az állami intézmények működését felügyelni, de amúgy is joga van megmondani az igazat. Szerinte az elmúlt négy-öt hónapban megkérdőjeleződött Románia jogállami mivolta, és a népszavazási csalások miatt az is, hogy képes-e tisztességes parlamenti választásokat szervezni.
Băsescu emlékeztetett arra, hogy nyáron kormányrendelettel korlátozták az alkotmánybíróság hatáskörét, ok nélkül menesztették a nép ügyvédjét, és az államfő leváltására irányuló igyekezetben megpróbálták meghamisítani a népszavazás eredményeit, illetve utólag módosítani a választói névjegyzékeket. Mindez nehéz helyzetbe hozta az országot, a jogállamiság megkérdőjelezéséhez vezetett, az Európai Bizottság kiegészítő jelentést kért, és ami a legjobban érintette az állampolgárokat – tehát nem a politikusokat –, a schengeni övezethez való csatlakozás meghatározatlan időre elmaradt, ez pedig gazdasági hátrányokkal jár. A lakosság ezekkel a lépésekkel egy lejt sem nyert, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy a politikum minden hatalmat magához ragadjon – mondotta. Megemlítette, hogy néhány szenátor és képviselő ellen azért nem lehetett bűnvádi eljárást indítani, mert a parlament nem vonta meg a mentelmi jogukat, és olyanok is vannak, akik bizonyított összeférhetetlenségük ellenére is megőrizték tisztségüket. A civilizált világban a gyanúba keveredett politikusok lemondanak, itt azonban egymással szolidarizáltak, és ez nem vet jó fényt az országra, a következő igazságügyi jelentés tehát lesújtó lesz. A történtek hat hónap alatt több évvel vetették vissza Romániát, és a jelenlegi többségnek el kellene gondolkodnia az őt terhelő felelősségen. Persze joguk van megtámadni a feddhetetlenségi ügynökség határozatait, de bizonyos dolgokat rendezniük kell, mielőtt a mandátumuk lejár: mindenekelőtt azt kell bebizonyítani, hogy Románia jogállam. Az állami intézményeknek a kampány idején is működniük kell, és nagyon súlyosan esik majd latba, hogy éppen a hatalom támadja folyamatosan a főügyészséget, legfelsőbb törvényszéket, alkotmánybíróságot, feddhetetlenségi ügynökséget. Mindez azt mutatja, hogy a politikai osztály nem érti a jogállam működését, de ma már nem pártszékházakból irányítják az intézményeket. Felkérem a részint politikai, részint üzleti köröket, hogy hagyjanak fel a maffiajellegű támadásokkal – mondta az államfő. – Az a szégyen érhet bennünket, hogy megfigyelőket kapunk a választásokon, holott mindenünk megvan a gazdasági növekedéshez, csak a hitelességünk kérdéses. A kormánynak négy összeférhetetlenséggel gyanúsított minisztere van, amikor több uniós program finanszírozását felfüggesztették: húszmillióan fizetik a 470 fős parlament számláit. Băsescu azzal zárta beszédét, hogy nem fog meghátrálni, és bármikor kiáll, ha szükség lesz rá. Kérdésre válaszolva elmondta még, hogy a választások után nemzeti érdekeket szolgáló kormányfőt fog kinevezni, esetleges újbóli felfüggesztése miatt pedig nem aggódik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A leváltására irányuló népszavazás, kereken három és fél hónap hallgatás után először fordult a nyilvánossághoz tegnap Traian Băsescu államfő. Beszéde elején leszögezte: az ország belső helyzete és külső megítélése készteti erre, mert bár „a politikai harc nem az ő dolga”, az alkotmány 80. szakaszának 2. bekezdése értelmében az államfőnek kötelező az állami intézmények működését felügyelni, de amúgy is joga van megmondani az igazat. Szerinte az elmúlt négy-öt hónapban megkérdőjeleződött Románia jogállami mivolta, és a népszavazási csalások miatt az is, hogy képes-e tisztességes parlamenti választásokat szervezni.
Băsescu emlékeztetett arra, hogy nyáron kormányrendelettel korlátozták az alkotmánybíróság hatáskörét, ok nélkül menesztették a nép ügyvédjét, és az államfő leváltására irányuló igyekezetben megpróbálták meghamisítani a népszavazás eredményeit, illetve utólag módosítani a választói névjegyzékeket. Mindez nehéz helyzetbe hozta az országot, a jogállamiság megkérdőjelezéséhez vezetett, az Európai Bizottság kiegészítő jelentést kért, és ami a legjobban érintette az állampolgárokat – tehát nem a politikusokat –, a schengeni övezethez való csatlakozás meghatározatlan időre elmaradt, ez pedig gazdasági hátrányokkal jár. A lakosság ezekkel a lépésekkel egy lejt sem nyert, de nem is ez volt a cél, hanem az, hogy a politikum minden hatalmat magához ragadjon – mondotta. Megemlítette, hogy néhány szenátor és képviselő ellen azért nem lehetett bűnvádi eljárást indítani, mert a parlament nem vonta meg a mentelmi jogukat, és olyanok is vannak, akik bizonyított összeférhetetlenségük ellenére is megőrizték tisztségüket. A civilizált világban a gyanúba keveredett politikusok lemondanak, itt azonban egymással szolidarizáltak, és ez nem vet jó fényt az országra, a következő igazságügyi jelentés tehát lesújtó lesz. A történtek hat hónap alatt több évvel vetették vissza Romániát, és a jelenlegi többségnek el kellene gondolkodnia az őt terhelő felelősségen. Persze joguk van megtámadni a feddhetetlenségi ügynökség határozatait, de bizonyos dolgokat rendezniük kell, mielőtt a mandátumuk lejár: mindenekelőtt azt kell bebizonyítani, hogy Románia jogállam. Az állami intézményeknek a kampány idején is működniük kell, és nagyon súlyosan esik majd latba, hogy éppen a hatalom támadja folyamatosan a főügyészséget, legfelsőbb törvényszéket, alkotmánybíróságot, feddhetetlenségi ügynökséget. Mindez azt mutatja, hogy a politikai osztály nem érti a jogállam működését, de ma már nem pártszékházakból irányítják az intézményeket. Felkérem a részint politikai, részint üzleti köröket, hogy hagyjanak fel a maffiajellegű támadásokkal – mondta az államfő. – Az a szégyen érhet bennünket, hogy megfigyelőket kapunk a választásokon, holott mindenünk megvan a gazdasági növekedéshez, csak a hitelességünk kérdéses. A kormánynak négy összeférhetetlenséggel gyanúsított minisztere van, amikor több uniós program finanszírozását felfüggesztették: húszmillióan fizetik a 470 fős parlament számláit. Băsescu azzal zárta beszédét, hogy nem fog meghátrálni, és bármikor kiáll, ha szükség lesz rá. Kérdésre válaszolva elmondta még, hogy a választások után nemzeti érdekeket szolgáló kormányfőt fog kinevezni, esetleges újbóli felfüggesztése miatt pedig nem aggódik.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2012. november 14.
Egykori kulákok kártérítése
A Székely Hírmondóban többször is lehetett olvasni arról, hogy Kátai Zsuzsanna tanárnő tájékoztatókat tart a kuláktörvény alapján pótlékra jogosult személyeknek, akiket arra biztat, hogy harcolják ki jussukat.
– Tanárként miért foglalkozik jogi tanácsadással?
– 2009-ben a törvényszéken én képviseltem családomat a kuláküldöztetések miatt igényelhető kártérítési kérelemmel. Az illetékes hivatalok mintha a bolondját akarnák járatni ezekkel a sokat szenvedett emberekkel: az ügyintézést májusban kezdtem el, és csak következő évben kaptuk kézhez a döntést. Ez idő alatt több ügyvéddel tanácskoztam, minden információt beszereztem, mígnem rájöttem, hogy másokon is kell segítenem. Visszautasítás esetén sem kell feladni, perre kell menni.
– Milyen jogok járnak az egykori meghurcoltaknak?
– Az 1990/118-as, 2009. szeptember 23-án újraközölt törvény szerint a kérés benyújtásának időpontjától számítva minden üldöztetésben eltöltött évért havonta 100 vagy 200 lejt kap minden érintett, tehát az akkor még kiskorú gyermek is, aki egy háztartásban szenvedte végig a szülőkkel a kulákosítás borzalmait.
– Mi a helyzet a 2009/221-es törvénnyel, amely a kártérítést is előírja?
– 2009. június 11-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 221-es törvény, amely a politikai elítéltekről rendelkezik, és amely kártérítést szab meg ezek számára. Később az Alkotmánybíróság éppen a kártérítésre vonatkozó paragrafust alkotmányellenesnek minősítette, szerintem törvénytelenül. Ezért több ilyen ügy került már az Emberi Jogok Európai Bizottsága elé.
– A pénzbeli juttatáson kívül még milyen jogok maradtak életben?
– Az 1990/118-as törvény alapján a kedvezményezettek jogosultak ingyen gyógyszerre és orvosi ellátásra, teljes adókedvezményre a helyi adók és illetékek terén (amelyről különben az önkormányzatok nem akarnak hallani, de ezt is el lehet érni kitartással). Ugyanakkor ingyenes telefonbérlet is megilleti őket, függetlenül a szolgáltatótól, 7 euróig, ingyen temetkezési hely, évente 12 utazási jegy két kísérővel, üdülési jegy egy évben egyszer, és mentesülnek a tévé- és rádióilleték fizetése alól is. A túlélő házastárs örökli e jogokat.
– Hogyan zajlik az ügyintézés?
– Össze kell gyűjteni minden bizonyító iratot, és igazolást kérni a megyei levéltártól, az illető polgármesteri hivataltól és a CNSAS-tól a kuláklistán való szereplésre és a kényszerlakhelyre vonatkozóan. Ez utóbbitól nem kell várni a választ, mert lehet, hogy csak a per folyamán érkezik meg, hanem két tanú közjegyző előtt tett vallomásával kiegészítve minden iratot be kell nyújtani minél hamarabb a Kovászna megyei munkaügy székhelyén a 1990/118-as törvény alapján működő bizottsághoz. Ez a bizottság sok iratcsomót visszadob, de több olyan esetet ismerek, hogy miután az áldozat perelt, megnyerte a kártérítést. Hosszas procedúrára kell felkészülni, de érdemes kitartani, mert az örökösöket is megilletik ezek a pénzösszegek.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó
Erdély.ma
A Székely Hírmondóban többször is lehetett olvasni arról, hogy Kátai Zsuzsanna tanárnő tájékoztatókat tart a kuláktörvény alapján pótlékra jogosult személyeknek, akiket arra biztat, hogy harcolják ki jussukat.
– Tanárként miért foglalkozik jogi tanácsadással?
– 2009-ben a törvényszéken én képviseltem családomat a kuláküldöztetések miatt igényelhető kártérítési kérelemmel. Az illetékes hivatalok mintha a bolondját akarnák járatni ezekkel a sokat szenvedett emberekkel: az ügyintézést májusban kezdtem el, és csak következő évben kaptuk kézhez a döntést. Ez idő alatt több ügyvéddel tanácskoztam, minden információt beszereztem, mígnem rájöttem, hogy másokon is kell segítenem. Visszautasítás esetén sem kell feladni, perre kell menni.
– Milyen jogok járnak az egykori meghurcoltaknak?
– Az 1990/118-as, 2009. szeptember 23-án újraközölt törvény szerint a kérés benyújtásának időpontjától számítva minden üldöztetésben eltöltött évért havonta 100 vagy 200 lejt kap minden érintett, tehát az akkor még kiskorú gyermek is, aki egy háztartásban szenvedte végig a szülőkkel a kulákosítás borzalmait.
– Mi a helyzet a 2009/221-es törvénnyel, amely a kártérítést is előírja?
– 2009. június 11-én jelent meg a Hivatalos Közlönyben a 221-es törvény, amely a politikai elítéltekről rendelkezik, és amely kártérítést szab meg ezek számára. Később az Alkotmánybíróság éppen a kártérítésre vonatkozó paragrafust alkotmányellenesnek minősítette, szerintem törvénytelenül. Ezért több ilyen ügy került már az Emberi Jogok Európai Bizottsága elé.
– A pénzbeli juttatáson kívül még milyen jogok maradtak életben?
– Az 1990/118-as törvény alapján a kedvezményezettek jogosultak ingyen gyógyszerre és orvosi ellátásra, teljes adókedvezményre a helyi adók és illetékek terén (amelyről különben az önkormányzatok nem akarnak hallani, de ezt is el lehet érni kitartással). Ugyanakkor ingyenes telefonbérlet is megilleti őket, függetlenül a szolgáltatótól, 7 euróig, ingyen temetkezési hely, évente 12 utazási jegy két kísérővel, üdülési jegy egy évben egyszer, és mentesülnek a tévé- és rádióilleték fizetése alól is. A túlélő házastárs örökli e jogokat.
– Hogyan zajlik az ügyintézés?
– Össze kell gyűjteni minden bizonyító iratot, és igazolást kérni a megyei levéltártól, az illető polgármesteri hivataltól és a CNSAS-tól a kuláklistán való szereplésre és a kényszerlakhelyre vonatkozóan. Ez utóbbitól nem kell várni a választ, mert lehet, hogy csak a per folyamán érkezik meg, hanem két tanú közjegyző előtt tett vallomásával kiegészítve minden iratot be kell nyújtani minél hamarabb a Kovászna megyei munkaügy székhelyén a 1990/118-as törvény alapján működő bizottsághoz. Ez a bizottság sok iratcsomót visszadob, de több olyan esetet ismerek, hogy miután az áldozat perelt, megnyerte a kártérítést. Hosszas procedúrára kell felkészülni, de érdemes kitartani, mert az örökösöket is megilletik ezek a pénzösszegek.
Jancsó Katalin
Székely Hírmondó
Erdély.ma
2012. november 14.
Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeire emlékezve
Köszönet azoknak, akik halhatatlanná tették a várost
Arad – A Magyar Nyelv Napján, november 13-án, kedden 17 órától Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségei címmel tartott előadást Puskel Péter a Jelen Ház nagytermében. Mielőtt tömör betekintést nyerhettünk az aradi magyar sajtó történetébe, történelmébe, Bognár Levente alpolgármester üdvözölte a részvevőket.
„Nagy örömmel vagyok partner ennek a rendezvénynek a létrejöttében, ugyanis nem mindegy, hogy mit tudunk múltunkról, jelenünkről. A jövő generációja arra épül/épít, amit valaki mindig a jelenben megír, ami majd idővel múlttá válik. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik írásaikkal halhatatlanná tették a várost, a magyar nyelvet, a kultúrát Aradon.”
Puskel Péter beszélt az első világháború előtti aradi sajtó történetéről, megemlítve a három korabeli rangos lapot – Alföld, Arad és Vidéke, Aradi Közlöny –, melyeknek olyan neves munkatársai voltak, mint: Tiszti Lajos, Iványi Ödön, Reviczky Gyula, Gárdonyi Géza, Stauber József. Szóba került a Függetlenség néven megjelent lap, melyhez dr. Krenner Miklós egyik legjelesebb erdélyi publicista neve is fűződik. Az 1917-ben alapított Aradi Hírlap 1923-tól Erdélyi Hírlap néven jelent meg, majd 1936-tól megszűnéséig (1940) Hírlapra változtatták nevét. E napilap kapcsán említésre került Károly Sándor és Franyó Zoltán neve. Utóbbi létrehozta a romániai magyar avantgárd-törekvések kibontakozásában jelentős szerepet játszó Genius, majd az Új Genius folyóiratot. Ha már folyóirat, akkor Periszkop, mely a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje és Szántó György szerkesztésében jelent meg Aradon 1925–26-ban.
Idő hiányában nem került felsorolásra minden kiemelkedő sajtóegyéniség, akiknek neve valamilyen módon Aradhoz kötődik.
Az előadás után a Jelen kávézóba vonultak a részvevők, ahol a sajtó nagyjainak emléket állító kiállítást nézhették meg. A kiállítás anyaga Olasz Pálnak köszönhető, aki a két világháború között az aradi Városi Színház egyik legismertebb színésze volt. Barátairól – és nem csak – előszeretettel készített karikatúrákat, mondhatni szerencsére, hiszen másként nem rendelkeznénk az egykori aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeinek portréival.
A Jelen kávézóban Puskel Péter mesélt még a kiállított fotókon lévő egyéniségekről, akiket előző előadásán nem említett: Pilisi Géza, Olosz Lajos, dr. Vörös László, Farkas Ferenc Frigyes stb.
A kiállítás – akárcsak a megemlékező előadás – Arad Municípium Polgármesteri Hivatalának támogatásával jött létre, és megtekinthető november 13.–december 13. között a Jelen kávézóban.
Nyugati Jelen (Arad)
Köszönet azoknak, akik halhatatlanná tették a várost
Arad – A Magyar Nyelv Napján, november 13-án, kedden 17 órától Az aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségei címmel tartott előadást Puskel Péter a Jelen Ház nagytermében. Mielőtt tömör betekintést nyerhettünk az aradi magyar sajtó történetébe, történelmébe, Bognár Levente alpolgármester üdvözölte a részvevőket.
„Nagy örömmel vagyok partner ennek a rendezvénynek a létrejöttében, ugyanis nem mindegy, hogy mit tudunk múltunkról, jelenünkről. A jövő generációja arra épül/épít, amit valaki mindig a jelenben megír, ami majd idővel múlttá válik. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik írásaikkal halhatatlanná tették a várost, a magyar nyelvet, a kultúrát Aradon.”
Puskel Péter beszélt az első világháború előtti aradi sajtó történetéről, megemlítve a három korabeli rangos lapot – Alföld, Arad és Vidéke, Aradi Közlöny –, melyeknek olyan neves munkatársai voltak, mint: Tiszti Lajos, Iványi Ödön, Reviczky Gyula, Gárdonyi Géza, Stauber József. Szóba került a Függetlenség néven megjelent lap, melyhez dr. Krenner Miklós egyik legjelesebb erdélyi publicista neve is fűződik. Az 1917-ben alapított Aradi Hírlap 1923-tól Erdélyi Hírlap néven jelent meg, majd 1936-tól megszűnéséig (1940) Hírlapra változtatták nevét. E napilap kapcsán említésre került Károly Sándor és Franyó Zoltán neve. Utóbbi létrehozta a romániai magyar avantgárd-törekvések kibontakozásában jelentős szerepet játszó Genius, majd az Új Genius folyóiratot. Ha már folyóirat, akkor Periszkop, mely a romániai magyar avantgárd első magyar irodalmi és művészeti szemléje és Szántó György szerkesztésében jelent meg Aradon 1925–26-ban.
Idő hiányában nem került felsorolásra minden kiemelkedő sajtóegyéniség, akiknek neve valamilyen módon Aradhoz kötődik.
Az előadás után a Jelen kávézóba vonultak a részvevők, ahol a sajtó nagyjainak emléket állító kiállítást nézhették meg. A kiállítás anyaga Olasz Pálnak köszönhető, aki a két világháború között az aradi Városi Színház egyik legismertebb színésze volt. Barátairól – és nem csak – előszeretettel készített karikatúrákat, mondhatni szerencsére, hiszen másként nem rendelkeznénk az egykori aradi magyar sajtó kiemelkedő egyéniségeinek portréival.
A Jelen kávézóban Puskel Péter mesélt még a kiállított fotókon lévő egyéniségekről, akiket előző előadásán nem említett: Pilisi Géza, Olosz Lajos, dr. Vörös László, Farkas Ferenc Frigyes stb.
A kiállítás – akárcsak a megemlékező előadás – Arad Municípium Polgármesteri Hivatalának támogatásával jött létre, és megtekinthető november 13.–december 13. között a Jelen kávézóban.
Nyugati Jelen (Arad)