Össz-erdélyi programok megvalósítását tűzte ki célul a KAT
Kolozsváron megalakult a Kulturális Autonómia Tanács. A testület a romániai magyar tudományos, művészeti, művelődési szervezetek érdekegyeztető és saját hatáskörén belül döntéshozó fóruma.
Ez egy olyan testület lesz, mint amilyent a parlamentben elakadt kisebbségi törvénytervezet is előrevetít, ugyanakkor az is elhangzott, hogy a valamikor szövetségi egyeztető tanácsnak a helyébe lép, de szélesebb hatáskörrel rendelkezik majd.
Székely István, a tanács elnöke elmondta, hogy két kérdésről van szó: az egyik a parlamentben elakadt kisebbségi törvény, amelynek egy fejezete szabályozza a kulturális autonómiát, ennek van egy Kulturális Autonómia Tanácsa, és ennek a tanácsnak a létrehozásával ezt kívánjuk megelőlegezni. Tehát működtessék úgy a tanácsot, mintha már elfogadta volna a parlament a kisebbségi törvényt és próbáljuk modellezni ennek a működését; a másik kétségtelenül az egykori szövetségi egyeztető tanácsnak az utódlása, vagy a képviselete.
- Azt látjuk, hogy az elmúlt tíz évben nagyon sok jó program elakadt elsősorban azért, mert nem sikerült megfelelő adminisztratív döntéseket tenni mögé. Az lenne a feladat, hogy tegyük a programokat 2010-es évek aktualitásába és próbáljuk őket sikerre vinni – mondta el az elnök.
Pillanatnyilag ideiglenes vezetősége van a KAT-nak és nincs még működési szabályzata. Székely szerint azért nem lehetett végeleges vezetőséget választani, mert nincs egy szabályzat. Először el kell fogadni a KAT a saját szabályzatát, amelyet jóváhagyás érdekében a szövetségi képviselőtanács elé kell terjeszteni. Ezt követően van egy olyan szabályzat, amely alapján meg lehet választani a tisztségviselőket. Valamikor ősszel sor fog erre kerülni.
Duna Tv. Erdély.ma

Ungureanu: prioritás a verespataki beruházás
A verespataki aranybánya-beruházás továbbra is prioritás marad a kormány számára, mivel munkahelyeket teremt, a projektet pedig politikai, nem pedig környezetvédelmi okokból támadják – szögezte le Mihai-Răzvan Ungureanu miniszterelnök. A kormányfő a B1 kereskedelmi televízió műsorában kifejtette: kész bárkivel Verespatakra látogatni, aki valójában nem zöld-, hanem politikai megfontolásból támadja a tervet, hogy a bírálók lássák: „hogyan néznek ki valójában a föld sebei”.
Hozzátette ugyanakkor, hogy a beruházás még nem rendelkezik a szükséges engedélyekkel, megengedhetetlennek nevezte azonban, hogy a román hatóságok több mint tíz éve halogatják a döntést az ügyben. „El kell döntenünk, akarjuk-e vagy sem a verespataki projektet. A jelenlegi kormány megadja erre a választ” – jelentette ki Ungureanu. Mint ismeretes, a Fehér megyei Verespatak környékén a becslések szerint az ország, sőt Európa legnagyobb aranylelőhelyét rejti a föld mélye. A szakemberek szerint mintegy 300 tonna arany és 1600 tonna ezüst lenne kibányászható.
A kitermelési koncessziót a kanadai Gabriel Resources tulajdonában levő kanadai–román Roşia Montană Gold Corporation (RMGC) kapta meg, amely 80,46 százalékban a Gabriel, a dévai Minvesten keresztül pedig 19,30 százalékban a román állam tulajdonában van. A projekt körüli vita annak nyomán robbant ki, hogy az RMGC a rendkívül veszélyes, mérgező ciános technológiával termelné ki a nemesfémeket, ami ellen nem csupán a zöldszervezetek tiltakoznak, de a 2000-ben bekövetkezett nagybányai ciánkatasztrófa következményei miatt Magyarország is hevesen ellenzi. A beruházás 1997 óta vár a környezetvédelmi és a művelődési tárca engedélyére.
A román miniszterelnök egyébként az abrudbányai Cupru Min rézbánya privatizációja kapcsán kirobbant konfliktusról is szólt. Közölte, a szintén kanadai Roman Copper céggel lezajlott tárgyalások megmutatták, hogy a román állam erős, a privatizációs folyamatot pedig a már meglévő környezetvédelmi engedélyek felhasználásával, egy nemzetközileg ismert elemzőcég által elvégzett becslés alapján indítják újra.
Mint arról beszámoltunk, a létesítményért kiírt március végi árverést az 57,3 millió eurós kikiáltási ár sokszorosát, 200,77 millió eurót kínáló Roman Copper nyerte meg, ám a gazdasági tárca végül megsemmisítette az eredményt, mivel a cég nem volt hajlandó letétbe helyezni 32,27 millió eurót a szükséges környezetvédelmi beruházások fedezésére, és nem vállalta, hogy 30 napon belül kifizeti a vételárat.
A Cupru Min értékbecslőjéről időközben kiderült, hogy az egy 5000 lejes alaptőkével egy gyulafehérvári panellakásban bejegyzett cég, amely csupán a cég aktíváit mérte föl a kikiáltási ár meghatározásakor. A Cupru Min az ország rézkincsének 60 százaléka fölött található bánya tulajdonosa, 2010-ben 18,8 millió lejes nyereséget jegyzett, 2011-ben pedig 150,6 millió lejes forgalom mellett 30,7 milliós profitra tett szert. A cég adóssága tavaly 64,4 millió lejt tett ki.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)

A választás és a magyarság széthúzása
Nem, hölgyeim és uraim, ez nem a választás szabadsága, ez nem más, mint a magyarság széthúzása. Kis erdélyi mizéria, s egyben paradoxon: minél kevesebben vagyunk, annál több politikai szervezet, platform, civil mozgalom akar képviselni bennünket a különböző döntéshozói testületekben. Olyan ez, mintha egyre több, fekete-fehér, Venus típusú televízió javítására szakosodott céget hoznánk létre, vagy akár olyan szerelőműhelyt, ahol csak Trabantokat javítanak.
Úgy érzem, nem elsősorban a polgárok érdekeinek érvényesítése, hanem önös célok, politikai meggondolások vezérlik azokat, akik nem az egységben látják az erőt. Lehet ez csupán késői hiszékeny ráébredés, de talán nem vagyok egyedül ezzel. Végig reménykedtem abban, hogy sikerül kiegyezni, és lesznek közös polgármester- meg városi tanácsosjelöltek a szórványban, ahol a magyarság nem éri el a lakosság létszámának a felét. Le kellene mondani a kicsinyes érdekekről, a gőgről. A vezérelvnek mindenképpen annak kellene lennie, hogy közös jelöltlista állításával minél jobban mozgósítsák a magyar választókat, és minél több szavazatot szerezzenek. Szórványban nem engedhetjük meg magunknak a széthúzást, a több listát. Székelyföldön más a helyzet: ott indulhat több jelölt különféle listákon, úgyis magyarok kerülnek a tanácsba, mindenképpen magyar jelölt lesz a győztes. A szórványban azonban ez luxus, mi több, veszélyes fényűzés, mert egyrészt az RMDSZ jelöltjei közül kevesebben juthatnak be a helyi tanácsokba, másrészt fennáll a veszélye annak is, hogy az EMNP-nek és választóinak az érdekeit egyetlen személy sem képviseli majd az önkormányzat különböző döntéshozó testületeiben.
Talán még megoldható lenne, hogy különböző településeken szervezzenek összmagyar előválasztásokat, s a legnépszerűbb személyek kerüljenek fel egy olyan magyar párt listájára, amelyet sorshúzással döntenek el. A többi politikai alakulat pedig ne indítson jelölteket. Ezáltal megteremthetnék az egységes listát, szórványban ugyanis csak így lehet erős képviseletet biztosítani a különböző döntéshozó testületekben.
Könnyen megtörténhet, hogy a széthúzás miatt a politikai pártok akkora pofont kapnak a választóktól, hogy négy év múlva rákényszerülnek az egységes listára, belátva az általam legfontosabbnak tartott elv érvényesítését: szórványban egység és közös lista szükséges!
Érdekünk az, hogy csökkenő létszámunkkal közösen lépjünk fel a politikai színtéren. Jelenleg a Demokrata-Liberális Párt (PD-L) kétharmados többséggel rendelkezik a kolozsvári városi tanácsban. Kétséges, hogy akár a Szociál-Liberális Szövetség (USL), akár a PD-L vagy a köréje csoportosuló választási szövetség ugyanezzel a részaránnyal dicsekedhet majd június 10-e után. Éppen ezért a közös listán bejutó magyar önkormányzati képviselők ismét a mérleg nyelvét jelenthetnék, vagyis a legtöbb esetben feltétlenül szükség lesz a szavazatukra annak érdekében, hogy bizonyos tanácsosi határozattervezeteket megszavazhassanak. Ha nincs közös lista, megtörténhet, hogy még eggyel csökken a magyar városi tanácsosok száma, s akkor az elkövetkező négy évben ismét nem számítunk a helyi döntéshozásban.
Mindenki maga dönti el, hogy él-e vagy sem szavazati jogával június 10-én. Számos visszajelzés arra enged következtetni, hogy közös polgármesterjelölt és közös tanácsosi lista híján sokan azért nem mennek majd el voksolni, mert a magyarság gusztustalan széthúzásáról, megosztásról és nem érdekképviseletéről szól a történet. A kampány kezdetéig van idő felmérni a választói igényeket, és a politikum eldöntheti, kire hallgat: önnön érdekeire vagy a képviseltekre.
Kiss Olivér. Szabadság (Kolozsvár)

Egy üzenet „hangszerelője”
Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak.
Rendszeresen hallani világraszóló díjkiosztó ünnepségek – például az Oscar-gála – sztárjainak szájából, amikor átveszik a dicső szobrocskát, hogy köszönetet mondanak családjuknak. Marosi Ildikó biztosan nem mulasztaná el, hogy ugyanezt tegye. Házasságával ugyanis a Molter-család fogadta kebelébe, s ettől kezdve szinte elrendelésszerűen vette birtokba egy irodalmi örökség ápolásának minden terhét és örömét. Amikor a hetvenes években magam is járogatni kezdtem abba a Köteles Sámuel utcai házba, amely valamikor a Bolyaiak otthona volt, idős Molter Károly és neje még eleven valójukban képviselték egy évtizedekkel korábbi erdélyiség emlékezetét.
Marosi Ildikó legnagyobb érdeme, hogy türelmesen kivárta, amíg eljön az ő ideje, és akkor teljes gőzzel munkához látott. Évtizedeken át egyebet sem tett, mint gyűjtött, készülődött, tervezgetett, amikor pedig vége szakadt a rendszernek, amely az irodalom történetében is csonka vagy hamis képet hozott forgalomba, úgy lépett elő a hallgatásból, mint aki végre megvalósíthatja álmait. Az elmúlt 22 évben szinte megállás nélkül követték egymást a gondozásában megjelent irodalmi dokumentumok, és túlzás nélkül mondható, hogy az általa közzétett kötetek nélkülözhetetlen forrásai az Erdélyi Helikon című folyóirat és az Erdélyi Szépműves Céh, a Kemény Zsigmond Társaság, Bánffy Miklós és Molter Károly írói életműve megismerésének és kutatásának. Joggal mondható tehát az életmű-díj odaítélésének indoklásaként, hogy a közelmúlt irodalmi hagyatékának feltárásában elvégzett munkája méreteit és értékét tekintve egy egész intézmény teljesítményével ér fel.
Sok szó esik mostanában arról, hogy az irodalom, általánosabban a kultúra egésze, sajátos eszközökkel működteti a társadalmi emlékezet és felejtés intézményeit. Olyan rendszert hagytunk magunk mögött, amely ebben a tekintetben vétkes módon torz szemléletet és gyakorlatot honosított meg. Valódi értékeket ítélt feledésre vagy hallgatásra, és ál-értékeket emelt piedesztálra. Nem mindegy azonban, hogy miután letűnt ez a kor, mi lép a helyébe. Az Erdélyi Helikon tevékenységének, Bánffy vagy Molter és nemzedéktársaik életművének hiteles megismerésével egy olyan erdélyi szellemiség öröksége válik újra közkinccsé, amelynek a szigorúan vett esztétikai értéken túl is fontos üzenete van számunkra. Ez pedig – többek között – az európai léptékű műveltség és a befogadó, nyitott erdélyiség, a kritikus öntudat és a civil kurázsi üzenete.
Ennek az üzenetnek lett irodalomtörténészi munkásságával nagy hangszerelője Marosi Ildikó. Jó helyre szegődött fiatalon, és ez az ő szerencséje. De az, hogy a talált, pontosabban felkutatott kincseknek jó gondozója lett, már a mi szerencsénk.
Dicséret illesse érte!
(Szombaton, 2012. április 14-én tartotta közgyűlését Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület. Ez alkalommal átadták a szervezet szakmai elismeréseit. Az EMKE életműdíját idén Marosi Ildikó marosvásárhelyi irodalomtörténész vehette át, laudációját a fentiekben olvashatják. A cím a szerkesztőtől származik.)
Horváth Andor. Új Magyar Szó (Bukarest)

Kelemen Hunor: A kulturális örökségvédelem nem ismer határokat a Kárpát-medencében
A magyar Országgyűlésben mondott beszédet Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, kulturális és örökségvédelmi miniszter az intézményes magyar örökségvédelem 140. évfordulója alkalmából rendezett konferencián. Kelemen Hunor szövetségi elnök, kulturális és örökségvédelmi miniszter pénteken, Budapesten részt vett a Magyar Országgyűlés Kulturális és Sajtóbizottsága és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal által, a műemlékvédelmi világnap alkalmából szervezett bizottsági nyílt napon. Felszólalásában kiemelte, történelmi ez a pillanat, hogy a Magyar Parlament Felsőházi termében tart beszédet két magyar kulturális miniszter, hiszen mind Budapesten, mind Bukarestben magyar ember vezeti a kulturális tárcát.
„Az erdélyi magyarok számára hatványozottan fontos, hogy magyar minisztere van Romániában a kulturális tárcának, hiszen a rendszerváltás óta most először tudunk úgy foglalkozni az örökségvédelemmel, ahogyan ezt múltunk, jelenünk és jövőnk megkívánja. 1989 előtt Erdélyben a kulturális örökségvédelmet megszűntették, a kommunista rezsim a rá jellemző konoksággal gyakorlatilag megsemmisítette azt. 1990 után, 23 éves szünetet követően, újjászületett a romániai örökségvédelem. Létrehozták az Országos Műemlékvédelmi Bizottságot, létrejöttek az országos intézmények, beindultak a műemlék- helyreállítási programok, előbb a kulturális tárca támogatásával, majd ez kiegészült az előcsatlakozási alapok lehívásával, külföldi szervezetek támogatásával” – idézte fel beszédében Kelemen Hunor az örökségvédelem kiindulási pontjait Romániában.
„Úgy gondolom, hogy a 21. század egyik legnagyobb kihívása számunkra műemlékeink helyreállítása, hiszen mi a kulturális örökségünk védelmét jövőnk alapjának tekintjük. Példaértékű az az odaadás, amellyel az erdélyi magyar civil szervezetek végezték és végzik munkájukat. (...) Külön kiemelném a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaságot, a Keöpeczi Sebestyén József Műemlékvédő Társaságot, a Transylvania Trust Alapítványt, az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületét, az Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítványt, de említésre méltó a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság, a Bihar Megyei Műemlékvédő Alapítvány és még sokan mások” – mondta Kelemen Hunor.
Az RMDSZ elnöke külön kiemelte a Magyar Kormány hozzájárulását az erdélyi magyar örökségvédelmi tevékenység beindításához, mert ezzel elősegítette a civil szervezetek működését, sőt, évente támogatott különböző helyreállítási terveket, felméréseket, kisebb mértékben kivitelezési munkálatokat. Ugyancsak kiemelendőnek tartotta a kulturális tárca vezetője az felleltározás támogatását, például az erdélyi magyar pusztuló örökség, falképek és kazettás mennyezetek felmérését. Az 1996 és 2000 között aláírt és érvényes román-magyar kulturális együttműködés volt az első olyan kezdeményezés, amelyben a két ország közösen vállalta bizonyos műemlékek helyreállítását.
„Az erdélyi magyar örökségvédelem területén az igazi áttörés azonban 2009 végén történt” – szögezte le Kelemen Hunor. „Ekkor áttekintettük a tárca addigi tevékenységét, majd átértékeltük az országos műemlék-helyreállítási tervet. A célunk az volt, hogy kiegyensúlyozzuk a tárca alapját képező tevékenységet. 2012-ben büszkén mondhatom, hogy a költségvetés 30 százalékát magyar műemlékek helyreállítására fordítjuk. Nekünk ehhez a román társadalmat, román partnereinket kellett meggyőznünk arról, hogy a magyar, a szász, a szlovák, a szerb vagy az ukrán épített örökség Romániát teszi gazdagabbá, megőrzésük pedig az állam feladata. Nem volt könnyű erről meggyőzni a román társadalmat, de azt gondolom, hogy nekünk sikerült. Számos olyan műemléket állítottunk helyre, amelyet sokan, sokszor ítéltek pusztulásra” – ismertette Kelemen Hunor a jelenlegi helyzetet.
Elmondta ugyanakkor azt is, hogy Romániában sem elegendőek a finanszírozási források, azonban az elmúlt három évben a gazdasági válság ellenére sem fogadta el a kulturális tárca költségvetésének csökkentését.
Befejezésül Kelemen Hunor ismertette a kulturális tárca által a közelmúltban elért eredményeket. „Szellemi és tárgyi örökségünk megőrzése érdekében, első erdélyi magyar szellemi örökségként, a tárca az idén felterjesztette a Csíksomlyói búcsút az UNESCO szellemi világörökség-listájára, ugyanakkor sikerült Torockót az UNESCO világörökségi várományosi listára is felterjesztenünk, Hollókő pozíciójának kiterjesztésével. Ez utóbbi nem valósulhatott volna meg Hollókő Önkormányzata valamint Réthelyi Miklós miniszter úr támogatása nélkül. Köszönettel tartozom a Magyar Kormánynak, a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnak és mindazoknak, akik segítettek abban, hogy a munkánk hatékony legyen. Ma, amikor a határok már átjárhatóak, a két kormány közötti jó kapcsolat lehetőségét maximálisan ki kell használnunk. Ez a mi felelősségünk, ezt a partnerséget ma is megerősítettük. A kulturális örökségvédelem nem ismer határokat a Kárpát-medencében” – zárta felszólalását Kelemen Hunor. Krónika (Kolozsvár)

„Nem jósolok napfényes jövőt a könyvnek” – beszélgetés H. Szabó Gyulával
1951. január 17-én született Kolozsváron, az első tíz osztályt az akkori 11-es líceumban (ma Báthory Gimnázium) végezte, majd a 3-as líceumban (a mai Apáczai Csere János Gimnázium) érettségizett. 1974-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetem orosz–magyar szakán, 1974–1977 között a siménfalvi általános iskola orosz és magyar tanára. 1977 szeptemberétől a Kriterion Kiadó alkalmazottja, 1985-ig szerkesztő, majd megbízott főszerkesztő, 1990. augusztus 1-jétől a kiadó igazgatója, 1999-től társtulajdonosa.
Túl bármiféle metaforán: H. Szabó Gyula könyvek közé született, hiszen anyai nagyapja, Szentimrei Jenő időben-minőségben egyaránt a Trianon után alakuló erdélyi irodalom első vonalának jeles képviselője volt, szülei mindketten tanáremberek, irodalmár, illetve néprajztudós. Mennyiben határozta ez meg későbbi érdeklődési körét, illetve a pályaválasztását?
– Biztosan nem kismértékben befolyásolt az, hogy kiről-miről hogyan vélekedtek körülöttem, de például nagyapám „jeles képviselőségét” csak nagyon áttételesen érzékeltem. Mindenekelőtt abból, hogy nem is egyszer fordultak meg nálunk Nagy Imre és Popp Aurel festők vagy Jancsó Béla, György Dénes, Lám Béla és más „jeles bácsik”. De én nagyapámat elsősorban nagyapai minőségében kedveltem nagyon, talán azért is, mert nekem, a legkisebb, vele egy fedél alatt lakó unokának sok minden volt szabad. Nemcsak az ölében ülhettem folyton, de mehettem a szobájába akkor is, amikor dolgozott.
Hétéves voltam, amikor meghalt, úgyhogy inkább az érzelmi életemben játszott szerepet, nem a szellemi tájékozódásomban. Később, az évek során viszont többször is „felfedeztem” magamnak. Fiatalkorom színház iránti érdeklődésében azoknak a gyerekműsoroknak lehetett szerepe, amelyeket nagyanyám és anyám rendeztek a testvéreim osztálytársaival a tágas ház két egybenyitott szobájában.
Kis jeleneteket, népdalokat, szavalatokat adtak elő, meghívták a gyerekek szüleit, barátait is. S hogy könyvek közé születtem, az is minden szempontból igaz, hiszen végeredményben két család – nagyapámék és mi – laktuk a négyszobás házat, vagyis két könyvtár volt szinte mindenütt a szemem előtt. Később mi, a négy fiútestvér is elkezdtük alakítgatni a magunk könyvtárát: nem ritkán négy példányban került a házba egy-egy könyv, s innen vittük szerteszét, ki merre került.
– Bölcsésznek lenni természetesen feltételezi a könyvek szeretetét, de még semmiképpen sem jelenti azt, hogy a filológus egész életét a könyvkiadásnak szentelje. Hogyan kezdődött könyvkiadói munkája?
– Véletlenül. Kezdjem azzal, hogy már a bölcsészetre való jelentkezésem is egyfajta kitérő volt, hiszen a színház bűvöletében eltelt ifjúkoromban „teátrális álmokat” dédelgettem: színészi adottságaim egyáltalán nem lévén, rendező szerettem volna lenni. De akkortájt, 1970 körül a marosvásárhelyi színiakadémián nem volt rendezői szak, ezért tanácsolta Szabó Lajos rektor (ő is nagyapai „örökség”), hogy végezzek el egy egyetemet, majd posztgraduális képzéssel próbálkozzam. Így kerültem a bölcsészetre: orosz–magyar szakra jelentkeztem, mivel nyolc évig tanultam oroszul, és gondoltam, ott kevesebb lesz a felvételin a tolongás.
Diplomázás után egy kedves Keresztúr fiúszéki faluba, Siménfalvára neveztek ki, ott töltöttem ki az akkoriban kötelező hároméves szakgyakorlatot. Közben megnősültem, feleségem, Simonffy Kati a bukaresti televízió nemzetiségi szerkesztőségében dolgozott már, úgyhogy számomra is Bukarest lett az irány. Előbb a Művelődés folyóiratot udvaroltam körül, az akkori főszerkesztője, Kovács János fel is vett volna, ha lett volna szabad státusa, de üresedés a Kriterion Kiadónál adódott.
Feleségem főszerkesztője, Bodor Pál beajánlott Domokos Gézának, aki 1977. szeptember 16-ai hatállyal fel is vett. Minden különösebb ceremónia nélkül kiadói szerkesztővé ütött, én lettem a kiadó magyar szerkesztőségének 12. tagja (nyolcan Bukarestben, négyen Kolozsvárt dolgoztak), a képzőművészeti és zenei tárgyú könyvek „felelőse”. Persze foglalkoztam más könyvekkel is… És azóta tanulgatom ezt a mesterséget.
– Körülbelül két évtizeden át a Kriterion Kiadó mondhatni összenőtt Domokos Géza nevével: kívülről hősies időszaknak tűnt a 80-as évek elejéig tartó majdnem másfél évtized, nagyon sok – nemcsak jó, de akkor nagyon merésznek számító – kiadvánnyal. Belsősként hogyan élte meg azokat az emberpróbáló időket, milyen volt a szerkesztői közösség, és hogyan vezette Domokos a kiadót?
– Egy már nagyon jól működő csapatba kerültem, ugyanis már hét éve működött a Kriterion, ám indulásakor is valójában az Állami Irodalmi Kiadó nemzetiségi osztályának az embereire épült. Feladata volt a nemzetiségi irodalom – magyar, német, szerbhorvát (akkor így kellett mondani), ukrán, jiddis – kiadása, illetve 1971-től indult a Biblioteca Kriterion sorozat, a magyar, német, ukrán nyelvű irodalom román fordításainak sorozata. Kitűnő, mondhatni legendás volt a fordítói gárda: Gelu Păteanu, Paul Drumaru, Gheorghe Olaru, németből Gabriel Gafiţa fordított, de jelentek meg szlovákból, török–tatárból fordítások.
Sőt Domokos szeretett volna cigány nyelvű könyvet is megjelentetni, de ezt az elvtársak szigorúan letiltották, akkoriban ugyanis tilos volt arról beszélni, hogy nálunk vannak roma nemzetiségűek. A lényeg az, hogy minden szerkesztőnek megvolt a maga területe, azért is mehetett olajozottan a munka. Az én szempontból egy másik külön „érdekesség”, hogy a kiadóhoz kerülésemmel mondhatni egy időben, 1977 nyarán hivatalosan megszűnt a Sajtóigazgatóság néven működő cenzúrahivatal, az intézmények vezetőinek egyéni felelősségvállalására építve a további tevékenységet.
A legtöbb kiadóigazgató megrémült ettől a felelősségtől (nem ok nélkül), de Domokos Géza nem tartozott közéjük. Épp ellenkezőleg: 1977-től 1982-ig a kor viszonyai között nagyon is kockázatos könyvek sora jelent meg. Arról például egyetlen szót sem lehetett ejteni, hogy Trianon után egész Erdélyben sorra tűntek el a magyar történelmi vonatkozású szobrok. Károly Sándor önéletírásának 1979-es kiadásában viszont némi anekdotikus éllel olyasmit ír le, hogyan verte a „fütykös szél” az aradi Kossuth-szobrot. De „életveszélyesnek” volt mondható a Székely Oklevéltár új sorozata, a Moldvai csángó népművészet és még sok hasonló kiadvány.
A lényeg az, hogy Domokos Géza jól ki tudta használni a kedvező szelet. Olyan vezető volt, aki mindig dicsérte a kollégákat, és az esetleges hibákból sokat magára vállalt. Derűs, nyugodt egyéniségével sikerült nyugodt légkört teremtenie a kiadóban is. A 80-as évek elején aztán, ha jól emlékszem, egy 1982-es pártplénum után újraszervezték a cenzúrát. Amilyen nagy garral hírelték ’77-ben a megszűntét, annyira fű alatt intézték az újraindítást. A mi cenzorunk Pezderka Sándor elvtárs volt, aki az égvilágon mindent figyelmesen elolvasott. A kiadói terveket is.
Rövidesen már nemcsak kitanácsolt címeket a tervből, de „be is segített” jobbnál jobb címekkel. Néha azért ezt a nagy „éberséget” is sikerült kijátszani, hisz a kiadóban csak Dulea-sorozatnak becézett könyvek egyikében közzétettük az 1918-as gyulafehérvári határozatokat, amiről egyébként tilos volt beszélni-írni. A kéziratot nyomdába kísérő referátumon lehetett bármennyi aláírás, ha nem „szerénykedett” ott a sarokban a Pezderkáé is, nem lett belőle könyv. 1985-ben aztán ránk jött a Dulea-bizottság.
Ez a hírhedett brigád felmérte, majd elemezte a kiadó tevékenységét. Lényegében megfélemlítés volt a szándékuk, úgy távoztak, hogy nem tudtuk igazán, mi lesz velünk. Úgy tűnik, hogy az elvtársak végül az elszigetelés mellett döntöttek, nem akarván áldozatot kreálni sem Domokosból, sem a kiadóból. 1985-től kezdtek ránk erőltetni könyveket, vagyis nemcsak kivettek címeket az éves tervből, hanem betétettek újakat.
– Melyek azok a korabeli képzőművészeti-zenei kiadványok, amelyekre a legszívesebben, legbüszkébben emlékszik vissza?
– Mindenekelőtt a képzőművészeti kismonográfiákra. Maga a sorozat már elindult azelőtt, hogy én odakerültem a kiadóhoz, az én első szerkesztésem Murádin Jenőnek a Barabás Miklós Céhről szóló kismonográfiája volt. Murádin tulajdonképpen rögzítette a kötetek szerkezetét, vagyis a monográfiát nagyon pontos és gazdag adattár és könyvészet egészítette ki. 1988-ban viszont az egész sorozat kikerül a tervből, éppen Duleának „köszönhetően”, aki azt mondta, hogy „csak egy román valóság van, azt nem lehet románul vagy magyarul festeni, vagyis nincs külön képzőművészet, s így külön sorozat sem lehet”.
Nem is olyan nagyon ismeretlen szöveg, ugye?! Másik könyv, amire büszke vagyok, Jordáky Lajos Az erdélyi némafilmgyártás történetéről (1981) szóló kötete, amit a szerző sajnálatosan korai halála után sikerült előásnom, és nemcsak nagy közönségsikere lett, de szakmai körökben is nagyra értékelték. Hasonló siker volt a 80-as évek elején megjelent Erdélyi Lajos-könyv, A zsidó temetők művészete (1980).
A zenetudományi írások szerkesztése rendjén László Ferenctől tanultam rengeteget. Az 1980-ban megjelent Bartók Béla Tanulmányok és tanúságok című, rendkívül fontos munkája és az általa gondozott Bartók-dolgozatok (1981) és A 101. esztendő (Bartók, Kodály, Enescu) című zenei publicisztikakötete megbeszélései mind megannyi tartalmas továbbképzést jelentettek számomra.
– A nyolcvanas évek második feléről már érintőlegesen beszéltünk, arról, hogy a könyvkiadás is nagyon megsínylette ezeket az ordas időket. Térjünk még vissza egy kicsit arra, hogyan élte meg, élte túl a Kriterion?
– Nem volt leányálom. Időnként kezembe akadnak azok az előjegyzési naptáraim, melyekbe Pezderka elvtárs intelmeit, „javaslatait” írtam. Talán nem lenne érdektelen egyszer közzétenni. Gyanús volt már akkoriban minden: a világirodalom csakúgy, mint a hazai szépirodalom, nem is beszélve az önismereti tematikákról. Ha megnézzük azoknak az éveknek a „termését”, azonnal látni, mennyire csökkentek az irodalmi értékek. A Sütő-könyvek például egyszerűen „kihaltak”, de a verseskötetek kiadása is kínszenvedés lett.
Lászlóffy Csabának az egyik kötetét például nemhogy soronként, de szinte szavanként szálazta át Pezderka, nem volt tekintettel semmire. Szegény költő kétségbeesetten kérdezte telefonon, hogy érdemes-e egyáltalán kiadni a kötetet. A népi kultúrával kapcsolatban sem lehetett semmit becsempészni. Rémálom volt, amikor 1988-ban bevezették a helységnevek kizárólagosan román használatát. Megjelentek a körülírások, a kicifrázott utalásos megnevezések, de abba is belekötöttek.
– 1990-től változás: új idők, új gondok. Bukarestből Kolozsvárra – szerkesztőből igazgatóvá. De lassan már ezek a „kezdeti” botladozások is történelemmé lesznek. Hogy lehetne jellemezni most, 2012-ben a Kriterion utóbbi két évtizedes tevékenységét?
– A 90-es választások nyomán Domokos Géza parlamenti képviselő lett, és ő kérte az akkori kulturális minisztert, Andrei Pleşut, hogy engem nevezzen ki a kiadó élére. Nem volt könnyű, ugyanis a nagy keresletet alig-alig tudtuk kielégíteni. A nyomdák inkább újságokat nyomtak, ’95-ig semmilyen állami szubvenciót nem kaptunk, a magyarországi támogatások életmentőek voltak, beindult a privatizáció, megjelentek újabb és újabb kiadók, illetve a decentralizáció következményeként széthullt az addig jól megszervezett könyvterjesztés.
Sorra szűntek meg a könyvüzletek, egyik városból a másikba nem igazán jutnak el a kiadványok... A kiadásokra kapott magyarországi, illetve a Communitas Alapítványtól kapott támogatás menti meg a céget. Ennek is köszönhetően a 90-es évek végére valamennyire stabilizálódott a helyzet. Javult az olvasók anyagi helyzete, a könyvek kivitelezése is sokat javult a 90-es évek első feléhez képest. Az internet térnyerése aztán fokozatos apadást idézett elő. Eközben a hajdani majdnem monopolhelyzetben lévő kiadónk nagyon visszaszorult. Csak egyetlen példa: 1977-ben én voltam a cég negyvenedik alkalmazottja, most hárman-négyen vagyunk összesen. A 90-es évektől sokan elmentek sajtóba, egyetemre, politikába. Persze ez természetes, hiszen manapság 10–12 kiadói műhely végzi azt, amit annak idején két kiadó – mi és a Dacia – végzett.
– A kiadó híres volt különböző sorozatairól. Egyeseket újraélesztettek – mint például a Tékát –, mások egy-két próbálkozás után elhaltak. Indultak viszont újak. Hogy látja ezek jövőjét?
– A híres Forrás sorozatot például átadtuk a Mentor Kiadónak, de azóta már kimúlt, s nem is mutatkozik igény az újraindításra. A híres világirodalmi sorozatunk is, a Horizont két próbálkozás – egy Balzac- és egy Mérimée-kötet – után „meghalt”. A Tékát sikerült viszont feltámasztani, mindenekelőtt fiatal kutatók bevonásának köszönhetően.
De mintha az újabb nemzedékekből hiányozna az a filológiai igényesség és kitartás, ami szerencsére életre segítette Dávid Gyula titáni munkáját, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon sorozatát. Ma már a közbeszédet nem igazán érdekli egy-egy megjelenés, illetve általában a könyvkiadás. De a Romániai Magyar Írók sorozatában kiadott, illetve újrakiadott műveink iránt még nagy kereslet mutatkozik, hasonlóan a Történelmi regények sorozat darabjaihoz.
És vannak új sorozataink is, mindenekelőtt a Gordiuszra vagyok büszke, ez elsősorban esszéisztikus írásokat tartalmaz, a megjelent szerzők közt pedig hirtelenében olyan neveket tudok említeni, mint Bibó István, Lucian Boia, Miskolczy Ambrus, Balázs Sándor vagy Cseke Péter. És új a különböző városokról vagy vidékekről, illetve egy-egy közkedvelt témakörről összeállított verskötetsorozatunk, ezeket a könyveket is kedveli a közönség.
– Illetlenségnek tűnhet könyvkiadótól megkérdezni, mégse vegye zokon, ha arról érdeklődöm, hogyan látja a csupa nagybetűs, nyomtatott KÖNYV jövőjét? A technikai váltás, a hangos könyvek, e-könyvek megjelenése és gyors terjedése mennyiben köthető össze az olvasási kedvvel és vággyal? És – végső soron – hogyan fogja ez meghatározni a Kriterion elkövetkező éveit?
– Zokon egyáltalán nem veszem, de túlságosan napfényes jövőt sem tudok körvonalazni. Szerencsére nálam fiatalabb kollégák jobban bíznak a nyomtatott könyv jövőjében. Én nem hiszem, hogy egy nemzedéknél tovább fog élni, bárhogy is nézzen ki, a táblagépen tárolható hatalmas könyvtár bőségesen kárpótolni fogja-e a jövő olvasóit. Olvashatnak verset, prózát, tudományos irodalmat, bárki hozzáférhet eddigi rejtett-féltett könyvritkaságokhoz. Igaz, nem lesz nyomdafestékillata.
Némi kajánsággal mondom: egész jól elvagyunk a kódexeket másoló szerzetesek gyertyaillata nélkül is. Maradtunk viszont egy szólásmondással: „körmünkre ég a gyertya”. Nekem más a gondom: a nap ugyanis továbbra is 24 órából áll majd, és a rengeteg információs anyagból vajon lesz-e lehetőség kiválogatni az éppen olvasásra érdemes címet?
A kiadó eddig egyfajta szűrőszerepet is játszott, de ennek a mai technikával gyakorlatilag vége: bárki elő tud állítani könyvet. Ám hogy ne zárjuk túl borúlátóan a beszélgetést, elmondanám, hogy hiszek abban: egyszer majd csak meglesz az „első olvasást” helyettesítő segítségféle, a jelenleg uralkodó helyesírási káosz is feltehetőleg egyenesbe fog ismét jönni. Vagyis még kb. tíz–tizenöt évig számítunk a gondosan szerkesztett, nyomtatott könyvre igényt tartó keresletre, igyekszünk az elvárásokat ki is szolgálni, de – bármennyire fájón is hangzik – már készülődünk a zárásra.
Molnár Judit. Krónika (Kolozsvár)

Dicsőszentmárton – egy évszázada város
1912. április 23-án, pontosan száz évvel ezelőtt várossá nyilvánították Dicsőszentmártont, azt a Kis-Küküllő menti települést, amelynek nevét egy oklevél 1278-ban említette először Tysheu Sent Martun néven, s amelyet 1386-ban már Dychewzenrmartonnak írtak. A kerek évforduló tiszteletére a Kis-Küküllő Alapítvány tudományos értekezletet szervezett a Magyar Művelődési Központban, a volt zsinagóga épületében.
Dr. Kakassy Sándor, az alapítvány elnöke elmondta, sokkal többet kellene tudjunk múltunkról, hiszen ahhoz, hogy jövőt építsünk, a múltat kell felépítenünk. E céllal szervezték a tudományos értekezletet.
Vármegyeszékhely Medgyes fojtogatásában
Pál Antal Sándor akadémikus, történész, a település múltjára visszatekintve elmondta, hogy az már a XV. századtól 400 éven át jogilag mezőváros volt, ahol országos vásárokat, sokadalmakat tartottak. Fejlett volt a kézműipara, létrejöttek a céhek, 1573-ban például bejegyezték a csizmadiacéhet. A település Medgyesnek a konkurense, hiszen a szász város sokkal fejlettebb volt, s ennek fojtogatásban Dicsőnek ki kellett harcolnia a pozícióját. A mezővárosi státus 1876-ig maradt fenn, az akkori városvezetés nem tudta vállalni a városi státust, nem volt meg a gazdasági ereje hozzá. A történelem során a sors mégis úgy hozta, hogy megyeközpont lett. 1870-ben kezdődött a valódi gazdasági fellendülés. Kiépítették az úthálózatot, s beindult az építkezés: akkor épült a posta, a távirda, a vármegyeháza, a vármegyei kórház, az elmegyógyintézet, a városháza, kibővítették az egyházi épületeket, főként az iskolákat, 1902-ben megépült a zsinagóga, 1916-ban felépült az állami elemi iskola Kós Károly tervei alapján. Érdekességképpen: 1869-ben az EMGE itt tartotta az első mezőgazdasági termékkiállítását. 1916-tól itt működnek a nitrogénművek és 1917-től itt volt az ország legnagyobb villanyerőműve.
Elveszett a kiváltságlevél
A várossá válásban nagy szerepük volt az akkori főispánoknak: a bonyhai báró Bethlen Gábornak, Sándor Jánosnak és Kemény Ákosnak, továbbá az alispánoknak, Gál Domokosnak, Csathó Gábornak, az olyan befolyásos földbirtokosoknak, mint gróf Pekri Sándor és Pekri Géza, akik nemcsak a hatalmi befolyás révén, hanem anyagilag is támogatták a települést s az itt folyó építkezéseket.
A századfordulón a település takaros kisvárossá nőtte ki magát, s 1912-re megérett arra, hogy várossá kiáltsák ki. A kiváltságlevelet Csathó Gábor alispán április 23-án a piactéren olvasta fel. Sajnos, ez a levél nem került elő. Pál Antal Sándor hosszú levéltári kutakodás után sem bukkant rá. Vagy elveszett, vagy valahol, valakinél ott lapul, vagy megsemmisült. Pál Antal Sándor szerint nemcsak ez a levél hiányzik a dicsői "múltból", sok más levéltári iratnak is nyoma veszett.
A magyarok kisebbségbe kerültek
Az erdélyi településekéhez hasonlóan alakult Dicsőszentmárton demográfiai összetétele is. 1850-ben még nem jegyeztek ortodox vallásút a tiszta magyar helységben, de 1900 körül már kezdtek megjelenni, akkor 30-an voltak, ahhoz, hogy 1930-ban már 1957 lelket számláljanak. 1992-re számuk 20.000 fölé duzzadt. Ezzel szemben 3415 református, 1118 római katolikus és 1167 unitárius lelket tartottak nyilván. 1910-ben 410 izraelita élt a városban, ma egyről tudnak.
Képeslapok és emlékek
Csepreghy András, aki egykori dicsőszentmártoniként képeslap- kiállítással jelentkezett, a város személyiségeit emelte ki. Többek között a Gyárfás Károlyét, aki közbenjárt azért, hogy a főispánságot visszatelepítsék Erzsébetvárosról. Pekri Sándor volt a város főszponzora. – Akinek volt pénze, volt befolyása is – mondta. Említette Sipos Domokos író nevét, a várost ért csapásokat, az árvizeket, majd a háborús időket, Marcel Calutiu nevét, aki fegyveres erővel vette át a város vezetését, ő lett az első román nemzetiségű prefektus.
Adorján Károly Rudolf unitárius lelkész a település néprajzáról beszélt, felelevenítette a hely-, a dűlő- és utcaneveket.
Az értekezletre viszonylag kevés fiatal ment el, a kívülállónak úgy tűnt, mintha csupán az idősebb generációnak szólt volna a rendezvény.
Mezey Sarolta. Népújság (Marosvásárhely)

Torockószentgyörgy is ünnepli névadójának napjait
Megoldódni látszanak a falu gondjai
Tartalmas és igényes porgrammal hívogatott az idei Szent György Napok: ami a 2007-es nagy összefogásból megmaradt, arra ezúttal is sokan voltak kíváncsiak Torockón, a testvértelepüléseken, Budapesten, közelben és távolban egyaránt. Idén is megtört tehát a csend a Székelykő és a szentgyörgyi vár között, ahol a természet sok szépsége sűrítetten van jelen. A program ökumenikus istentisztelettel kezdődött a dombon lévő, évszázados múltra visszatekintő római katolikus templomban. Hantz Lám Irén könyvének adatai szerint 1727-ben Thoroczkay György és felesége, Pekri Krisztina építtette, majd 1990 után Papp László enyedi plébános állíttatta helyre a hajlékot. Itt volt a nap szellemiségben legbensőségesebb része. A délutáni ünnepi műsor kínálatában voltak kiemelkedő és javuló minőségű programok. Itt-ott érezni lehetett a másfél hónap múlva következő helyhatósági választások kampányszelét.
Vallásuktól függetlenül zarándokoltak fel az ünneplők, vezetők és vendégek a dombon található, különleges szépségű templomba. Méltó kezdete volt ez a falunapoknak, amely szegényebb lett volna a közönségre itt váró gondolatiság nélkül. A ministráló fiatalok révén itt jelent meg az eredeti torockói népviselet. A szentmihályiak gyakorlott kórusának többször is felhangzó dalai felemelőbbé tették a hangulatot. A misére különleges vendégek is érkeztek. A helyi polgármester kíséretében megjelent Ştefan Bardan prefektus, Sorin Bumb, a Fehér Megyei Tanács alelnöke, Teus Prins református lelkipásztor pedig a hollandiai Aalsmeer településről érkezett, Lőrincz Konrád református lelkész vendégeként. Vitéz dr. Bartal Sándor, Lipótváros (Budapest belváros, V. kerület) önkormányzatának képviseletében régi barátként hozta üdvözletét a szentgyörgyieknek, és jelen volt Kováts Krisztián, az RMDSZ Fehér megyei szervezetének elnöke is. Házigazdaként Csibi Sándor sínfalvi plébános mindenkit szeretettel fogadott.
Szőcs Csaba kolozsi plébános celebrálta a misét, amelyben bőven helyet kapott a falu névadójának, Szent György lovagnak (Giorgio) kalandos élete. Történetét több legenda őrzi. Emléke azért tiszteletre méltó, mert a megtérés és a vértanúság példaképe: amíg mások palotákat építettek, ő végül mindenét, az életét is feláldozta az emberekért. Példája jó válasz mindazoknak, akik mindent csak megszerezni, megkaparintani akarnak, de nem tudnak szívből áldozni, adni valamit közösségüknek.
Lőrincz Konrád református lelkipásztor szerint sok helyről és sokfélék vagyunk, ezért feltevődik a kérdés: különbözőségünk ellenére lehetünk-e a lakói egy olyan lelki háznak, amely sokféle kőből épül fel? A választ maga a falunapok programja kínálta.
Változatos műsor a kultúrházban
Az évek során kialakult egyfajta műsor, amely minden alkalommal újdonságokkal bővül. Szőcs Ferenc polgármester köszöntötte a testvérgyülekezeteket, a vezetőket, valamint a meghívottakat, és bejelentette az örömhírt, amely szerint Kováts Krisztián elnök révén az RMDSZ Fehér megyei szervezetének támogatásával, kormányhatározat alapján a két falu számára 160 ezer lejt utaltak ki, amelyből többek között útjavításokat eszközölnek majd.
A szórakoztató programban elsőnek a torockói fúvós zenekar lépett fel Petruc Sándor karnagy vezetésével (aki megalakulásától kezdve igazgatja a zenekart), hagyományos, de ezúttal mégis üdébbnek ható műsorával, amelyből nem hiányzott a két himnusz sem. Akik meghallgatták a Szabó Zsombor karnagy vezényelte szentmihályi vegyeskart, színvonalas produkciónak lehettek tanúi. Az üllési testvértelepülés táncosainak fellépése is megérdemelt sikert aratott. A torockói iskolások citerazenekarát a polgármesteri hivatal hét citera megvásárlásával támogatta. Szabó Zsombor zenetanár szerint külön öröm, hogy most először használnak egy ősi magyar zeneszerszámot a torockói iskolások. A szentgyörgyi lányok (IV–VI. oszt.) modern táncot mutattak be. Felszabadult, mosolygós előadásuk sokaknak tetszett. Kiemelkedő produkciója volt a délutáni műsornak az óvodás és kisiskolás szentgyörgyi tanulók jelenete, Ludas Matyi, avagy a libák gágogása címmel, amelyet a közönség élénk tapssal jutalmazott. Dicséret illeti az őket felkészítő óvónőt és a tanítónőt, Szabó Emőkét és Varga Melindát. A szentgyörgyi gyerekek rövid idő alatt szereplőből figyelmes nézővé váltak, hiszen a kolozsvári Keljfeljancsi Bábszínház látogatott el a Szent György Napokra, és nagy sikerrel adta elő Mátyás király és a kolozsvári bíró történetét. Simon Csilla szentgyörgyi származású marosvásárhelyi diáklány pedig évről évre egyre csiszoltabban mutatja be meglepő hajlékonyságot mutató, modern, akrobatikus táncait.
Este a helyi nőszövetség nyolc tagja a virágvasárnapon már bemutatott színdarabot (Autó hozományba) adta elő. Egyszerű, hétköznapi falusi történetről van szó, és a közönség időnként megfeledkezett arról, hogy amatőr színészek játszanak. A férfi szerepeket is mind a rátermett szentgyörgyi lányok és fiatal vagy idősebb asszonyok (Imre Elvira, Mihácsa Csilla, Géczi Izabella, Csúcsi Annuska, Pozsgi Ibolya Ilona, Gergely Enikő, Bara Xénia, Oancea Éva) alakították. Nagy munka eredménye volt a bemutatkozás, de megérte, mert méltó siker koronázta.
A műsorral párhuzamosan a Rudnyánszky-kúria udvarán jó szakácsok által készített falunapi pörköltet kóstolgathattak a résztvevők. Közben Veres Rudolf szervezésében focimérkőzés zajlott a helyi csapat és az üllésiek között a szépen elrendezett pályán. A fiatalabb korosztályú szentgyörgyi csapat megéredemelten nyert. Este rövid, de látványos tűzijáték következett, amelyet a Székelykő Kúria területéről lőttek fel, majd falunapi bál kezdődött, ahol az üllésiek húzták a talpalávalót.
Polgármesteri jövőkép
Az ízletes pörkölt és italok mellett alkalom kínálkozott egy olyan beszélgetésre a falu vezetőjével, amely már rég váratott magára. Szőcs Ferenc polgármester meggyőzően válaszolt a felvetésekre. Úgy szólítottam meg, mint olyan jelöltet, aki nagy eséllyel pályázhat a polgármesteri székre a következő ciklusban is. Élvezi az RMDSZ támogatását, amit a falunapokon két alkalommal is (a délutáni műsoron és az unitárius templomban) megerősített Bartal Sándor, az V. kerület küldötte, aki szintén pártfogásáról biztosította ezt a jelöltséget. Úgy tűnik, hogy ellenfelek is akadnak majd, mert a PD-L és az USL is indít jelöltet Torockón. Az új magyar pártok eddig itt nem jelentkeztek.
A polgármester vázolta a pillanatnyi eredményeket, pl. jártak a tejfeldolgozó üzemben, és megtalálták a megoldást a vízszennyezésre: gát megépítésével és szűrők alkalmazásával. A hét tonnánál nagyobb rönkszállító teherautók egy-két év alatt komolyan károsíthatják az utat, de ígéret van arra, hogy Muzsnán felmérik majd őket, és így elkerülhető lesz a baj. Az út teljes befejezésére a megyei tanácstól kaptak szóbeli ígéretet (pl. árkok, a Kőköz levédése, parkolók létesítése). A szentgyörgyi vízellátásban komoly problémák vannak, miközben néhány éve, egy 2006-os pályázatnak köszönhetően teljesen kész, új hálózat várja az üzembe helyezést. A hosszas várakozást persze találgatások kísérik, a válasz szerint a bekapcsolás hamarosan megtörténik, meg kell várni azonban annak a megyei vállalkozásnak a beindulását, amely vállalja az új hálózat kezelését. Legkésőbb ebben az évben erre is sor kerül. A kapott 160 ezer lejt többek között a torockói iskola külső habitusának rendbetételére, a szentgyörgyi iskola fásszínének felépítésére, a focipálya nézőterének építésére, a torockói park bekerítésére használják majd fel. A polgármester elégedett az eddigi csapattal, amely segítette munkáját. A torockói választók nincsenek könnyű helyzetben, de talán Bethlen Gábor mondása most is segíthet: „meg kell tenni, amit lehet.” Fontos, hogy a szavazáson nyilvánítsák ki véleményüket, majd a megfelelő fórumokon rendszeresen kérjék számon az ígéreteket.
Vasárnapi búcsú a falunapoktól
Római katolikus templomban kezdődött, unitárius hajlékban végződött a falunapi program. Mátéfi Tímea unitárius lelkész tartotta az istentisztelet, kifejtve: tartalmas, értékközvetítő és hagyománytisztelő napokat hagyhattak maguk után a résztvevők. Az ige arra int: „egymás terhét hordozzátok”, ennek kapcsán a lelkész figyelmeztetett, hogy ne feledkezzünk meg a közösség által nyújtott lehetőségekről és szépségekről.
A dínomdánom még folytatódott egy darabig, hiszen sült a tordai pecsenye, és még vasárnap este is vidám muzsikaszó hallatszott a Rudnyánszky-kúria felől, lassan azonban minden elcsendesedett a faluban.
BAKÓ BOTOND. Szabadság (Kolozsvár)

Petőfi nélküli Segesvár
Úgy látszik, sem Petőfi parknak, sem Petőfi iskolának nincs helye a Nagy-Küküllő menti városkában. A költő mellszobra 2006 óta elzárva hever a helyi önkormányzat egyik raktárában, csakúgy, mint az emlékmű védőláncai (a szóbeszéd ellenére remélhetőleg még megvannak), és hat év sem bizonyult elégnek ahhoz, hogy a városvezetés visszaállítsa régi vagy új helyére. Hol építőtelepi lerakat volt a szobornak kiszemelt park, később meg ásatások, majd történelmi felfedezések színhelye. A Petőfi iskola kapcsán történt botrányos tanácsülések pedig a valós helyzetet vetítik vissza: Segesváron a helyi tanács román pártjainak ma nem ér annyit a 16 százaléknyi magyar lakosság, hogy egyetlenegy anyanyelvű tanintézmény létrehozására rábólintsanak, itt már az RMDSZ- képviselők kemény kiállása is kevésnek bizonyult.
Az iskolaügy a jelek szerint – egyelőre legalábbis – elbukott, a Petőfi park és szobor esetében azonban van, illetve volt még remény, hiszen a helyi RMDSZ és a Szociáldemokrata Párt egyezségén alapult a tanácsi döntés. A munkálatoknak nemrég nekifogtak, pontosabban: felhordták a várba az építőanyagot, a tavaly felfedezett középkori várfalromot konzerválták, gyakorlatilag már csak a zöldövezet vár kialakításra. De az is lehet, hogy a sok építőanyagot, kockakövet csupán a gépkocsiparkoló megépítéséhez rakták le (muszáj volt ugyebár autóparkolóval megspékelni a parkot!). Nem kizárt azonban, hogy a Petőfi park létrehozásától – ha sürgősen, az önkormányzati választások előtt nem történik meg – nyugodtan elbúcsúzhat a város magyarsága és az RMDSZ, hiszen a szövetség minden jel szerint már nem számít partnernek egyetlen román párt számára sem. Amióta híre kelt, hogy az RMDSZ mellett a Magyar Polgári Párt is jelöltet állít, sőt, lehetséges, hogy egy független magyar polgármester is harcba száll, a román pártok nem keresik az RMDSZ-t. Leírták. Tehát a továbbiakban nincs miről és miért tárgyalniuk, egyezkedniük a szövetséggel. Sem történelmi magyar egyházak, sem civil szervezetek támogatásáról, sem szobrokról, parkokról, magyar iskoláról.
Széthúzás van hát a magyar politikai berkekben Segesváron is. Hogy megéri-e? Ők tudják, megéri-e nem összefogni, különjelöltekkel választásdit játszani szórványban, tizenhat százaléknyi magyarság mellett, és végül mindenkinek "kívül" rekedni. A szórvány képviseletét fontosnak deklarálta minden magyar politizáló szervezet, ehhez képest a tettek mást mondanak, de még mindig nem késő felelőse(bbe)n dönteni!
Antalfi Imola. Népújság (Marosvásárhely)

Hálózatok és a tehetséggondozás
A Janus Pannonius Szakkollégium meghívására Prof. dr. Csermely Péter kutató, tudományszervező tartott előadást április 24-én a Partiumi Keresztény Egyetemen.
Csermely Péter
vegyészként a Semmelweis Egyetem orvosi közegében lett professzor, és egy olyan, több mint százfős munkacsoportot (Link-csoport) vezet, amelyben biológusok, fizikusok, informatikusok, középiskolai tanárok, pszichológusok dolgoznak együtt. Évtizedek óta áldoz időt és energiát a tehetséggondozás fejlesztésére, a jövő nemzedék tehetségeinek segítésére, emellett a magyar és a nemzetközi hálózatkutatás neves szakértője is. Nem véletlen tehát, hogy ezt a két témakört egyesítve tartotta meg előadását Hogyan segítenek a hálózatok a tehetségem kibontakoztatásában? címmel. Az előadás három nagy részre tagolódott: a tehetség, ezen belül a kreativitás, a hálózatok szerepe a tehetség kibontakozásában, míg a harmadik részben tanácsokat sorakoztatott fel arra vonatkozóan, hogy mire érdemes odafigyelni annak, aki életpályáját tervezi.
Tehetség
Első lépésben a tehetség részeit ismerhették meg a jelenlevők: ezek az intellektuális tőke (absztrakció, memória, Információ-kezelés, IQ), az érzelmi tőke (kitartás, motiváció, érdeklődés, érzelmi intellektus) és a szociális tőke. Hozzátette, hogy életünk során olyan tehetségünk is előjöhet, amelyről nem tudtunk, amelyet egy bizonyos, addig ismeretlen helyzet vált ki. A professzor bővebben beszélt a kreativitás fogalmáról, amelynek két részét különböztette meg: originalitás és minőség, vagyis úgy kell elő állnunk valami egészen új dologgal, hogy annak haszna is legyen. Csermely Péter hozzáfűzte, hogy görcsösen nem lehet ragaszkodni a kreativitáshoz, ahhoz egy bizonyos játékosság kell, az első ötlet elvetéséhez szükséges bátorság. Figyelmeztetett arra is, hogy a kreativitás sem mindig hasznos, nap mint nap találkozhatunk új találmányokkal, amelyek a gyakorlatban nem hasznosak.
Hálózatok
Csermely Péter a biológiai hálózatokkal végzett kísérleteinek eredményeit a társadalmi hálózatokra is kivetítette, mivel a hálózatok sok mindenben egyformák, és a biológiai hálózatoknak sok olyan tulajdonságuk van, amelyek a társadalmi hálózatokra is igazak. Elsőként a biológiai hálózatok viselkedését mutatta be egy válság szituációban. Ezeket a reakciókat mi is produkáljuk: a csoporton belüli nagyobb összetartás, a különböző csoportok közötti összekötő hidak leomlanak a problémák nem terjednek át. A továbbiakban a személy és a csoport kapcsolatáról beszélt. Elmondta, hogy a hervasztó ember nem tud hálózatot építeni, ezért ahhoz, hogy másokat pozitívan tudjuk szemlélni, először magunkra is pozitívan kell tekintenünk, pozitív üzeneteket kell sugároznunk, így pozitív visszajelzéseket kaphatunk. Ez az önerősítő kör, amely során saját értékeinket is megerősíthetjük.
Tanácsok
A hálózatépítés fontos dolog a társadalom életében. Két stratégia ismeretes: a biztonságkereső (baráti körhöz való ragaszkodás) és az újdonságkereső (új csoportokhoz való közeledés, csatlakozás) stratégiája. Minél több csoporttal kerülünk kapcsolatba, annál nagyobb lesz a szociális tőkénk. A professzor hozzátette, nem szabad megijedni az újdonságoktól. Végezetül Csermely Péter a tanácsokra tért ki. Fontos, hogy kerüljük az önsajnálatot, ne higgyük azt, hogy a feladat megoldhatatlan, ne kövessük a nyájszellemet és ne kapkodjunk megfontolatlanul. Ugyanakkor fogadjuk el, hogy a változás az élet lényege, gondolkodjunk nagyban, találjuk meg az olyan hidakat, amelyek a legtávolabbi csoportokat kötik össze, és legyünk kreatívak, ne ragadjunk bele azokba a szituációkba, amelyek ránk vannak kényszerítve.
Nagy Noémi. Erdon.ro

Összefogás helyett visszafogás
Álságos érvekkel magyarázza az RMDSZ bizonyítványát Kovács Péter, a szövetség főtitkára, amikor az Erdélyi Magyar Néppártot okolja az összefogás elmaradásáért olyan tele­püléseken, ahol a magyarság számaránya miatt valóban fontos lenne az egységes fellépés.
Eszmefuttatása több ponton sántít – a népszámlálási adatok tükrében, de akár az életszínvonal folyamatos romlása közepette is meglehetősen furcsán hat az elért eredmények felnagyítása, hangoztatása –, az együttműködésről szóló fejtegetésében azonban a legkirívóbb példa éppen Marosvásárhely esete. El is szólja magát a politikus, amikor leszögezi: az RMDSZ nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen városban ne állítson saját polgármesterjelöltet. Hát erről szólna a történet? Arról megfeledkezni látszik a szövetség képviselője, hogy voltaképpen saját jelöltje mögül farolt ki a szövetség Vass Levente félreállításával és Frunda György versenybe küldésével, mindezt bizonyára azon háttéralku nyomán, melynek értelmében övék maradna a megyeitanács-elnöki tisztség. Hogy ezzel Marosvásárhely valószínűleg örökre elveszett? Hogy ennek kicsengése, üzenete további magyarokat távolíthat el a szavazóurnáktól? Az most, úgy tűnik, nem fontos.
Érveléséből és az elmúlt hónapok, hetek eseményeiből az is egyértelműen kitetszik: az összefogást csakis oly módon tartják elképzelhetőnek, ha mindenki más beáll az RMDSZ ernyője alá. Csakhogy éppen az ilyen, kizárólagosságra alapuló logika, az aki nincs velünk, az ellenünk elv hívott életre immár két másik magyar politikai alakulatot is. És még most sem az a kérdés, hogyan lehetne megszólítani a politikától elfordult, kiábrándult magyar választókat, inkább az egymásra mutogatással, sikerpropagandával vannak elfoglalva.
Nem csoda, hogy az egységes fellépés ilyetén értelmezése elfogadhatatlan a másik két magyar szervezet számára: rövid távon identitásuk feladását jelentené, hosszabb távon pedig talán végérvényesen odalenne a plurális keretek közötti együttműködés esélye. Maradna hát valamiféle szent és sérthetetlen egység – mely mögött mind kevesebben és kevesebben állnak.
Farcádi Botond. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Súlyos vádak az RMDSZ ellen
A helyhatósági választásokat megelőző időszakban az RMDSZ elfogadhatatlan eszközök alkalmazásával próbál választási előnyökhöz jutni – állították az EMNP vezető politikusai csütörtökön Nagyváradon.
Zatykó Gyula, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) partiumi régióelnöke, illetve nagyváradi polgármester jelöltje a csütörtöki nagyváradi sajtótájékoztatón olyan Szilágy és Szatmár megyében az elmúlt időszakban történt eseteket sorolt fel, amelyekben az EMNP jelöltjeit RMDSZ-es káderek zaklattak. Zilahon Sojka Attila zilahi alpolgármester telefonon kereste meg Tunyogi Tímeát, az EMNP zilahi polgármester jelöltjét, először jó állást ígérve neki, majd amikor utóbbi nem állt kötélnek, fenyegetni kezdte. Rácz Lóránt az EMNP színeiben indul Szilágy megyében a helyhatósági választásokon, feleségének pedig hosszabb ideje nincs munkahelye. Az RMDSZ Ráczot azzal fenyegette meg, hogy feleségének még hosszú ideig nem is lesz munkahelye. Hadadon az ottani EMNP jelölt évek óta nem működő cégéhez szállt ki a Közegészségügyi Hatóság. Szamoskrassón arra kényszerítette az RMDSZ az EMNP jelöltjét, hogy mondjon le a polgármesteri hivatalban betöltött állásáról. Gnándt Zoltán szatmári EMNP elnököt, aki iskolai tanárként dolgozik, a tanintézmény igazgatója magához rendelte, és tudtára adta, hogy amennyiben politizálni akar, akkor hagyja el az iskolát.
Bihari esetek
Csomortányi István a párt szervezési igazgatója az RMDSZ Bihar megyei szervezete által rendezett előválasztások kapcsán tett említést kifogásolható eljárásokról. Kijelentette, hogy azokon a településeken, ahol a Bihar megyei RMDSZ vezetése meg akarta tartani a jelenlegi vezetőséget, ott állóurnás előválasztásokat szervezett, ott pedig, ahol azt le akarták váltani, mobil urnás szavazást tartottak. Egyes helyiségekben nem is tartottak előválasztást.
Az előválasztás furcsaságai közé tartozott az is – jelezte Csomortányi –, hogy az RMDSZjelölteknek rögzített hangfelvételt kellett csatolniuk a jelentkezésükhöz, amelyben Istenre kellett esküdjenek arról, hogy nem támogatnak olyan személyt, aki a szervezet, azaz az RMDSZ döntéseit nem tartja be. Értarcsán az előválasztás előtt néhány nappal akadályoztak meg valakit abban, hogy részt vegyen az előválasztáson, az illető nemsokára agyvérzést kapott és elhunyt, az EMNP szervezési igazgatója szerint az elszenvedett sérelem és igazságtalanság hatására. Székelyhídon élelmiszerrel kenyerezték le az előválasztókat. A legsúlyosabb eset Hegyközszentmiklóson történt, ott ugyanis Csomortányi elmondása szerint magukat az önkormányzat munkatársainak mondó személyek felkeresték az embereket, és azzal fenyegették őket, hogy pénzbüntetést kapnak, amennyiben nem vesznek részt az RMDSZ előválasztásán, ugyanakkor az EMNP helyi jelöltje is visszalépett a jelöléstől, miután az RMDSZ megfenyegette. Bályokon a román nemzetiségűeket is rábeszélték arra, hogy vegyenek részt az RMDSZ előválasztásán, mondta Csomortányi, aki a továbbiakban elárulta azt, hogy tíz Bihar megyei településről kaptak bejelentést arról, hogy az RMDSZ formanyomtatványt íratott alá az emberekkel, amelyben szintén Istenre kellett esküdjenek arra, hogy az RMDSZ-re szavaznak. Ráadásul a dokumentumon az emberek személyes adatait is feltüntették. Ezek a formanyomtatványok egy füzetben voltak rögzítve, ebből a dokumentumból maguk az aláírók nem kaptak példányt.
Népakaratot!
Az elmondottak után Tőkés László EP-képviselő összegzett: A kommunizmusban az állampárt és az elnyomó szervek alkalmazták az erőszakot, a megfélemlítést, de több mint húsz évvel a rendszerváltás után a magyarság képviselői nem átallnak a totalitarizmus által alkalmazott eszközhöz nyúlni. „Az RMDSZ méltatlan célokért használja fel a magyarság legszentebb értékeit, ezzel próbálja legitimálni magát”, hangsúlyozta Tőkés László, aki a továbbiakban kifejtette, hogy az RMDSZ elfordul a valóságtól, saját tevékenységét sikerpropagandaként tálalja, pedig sem a romániai magyarság demográfiai helyzete, sem társadalmi-gazdasági kilátásai nem indokolják ezt a sikerpropagandát. „Nem a hazugságban kell az egységet keresni. Pártakarat helyett népakaratra van szükség!” – szögezte le Tőkés. Egy közös nyilatkozatot is kiadott tegnap Tőkés László, Zatykó Gyula és Csomortányi István, melyben a fentiekhez kapcsolódva többek között kimondják: „1989 decemberében nem erről álmodtunk – és a forradalmi ellenállás hősei és áldozatai nem ezért hullatták vérüket. Ők nem a zsebükből beszéltek – hanem: a szívükből cselekedtek. Többé soha nem akarunk félni a hatalomtól. Egykor a többségi – román – főhatalomtól féltünk. Most annál is kevésbé vagyunk hajlandók elviselni a hatalomba kapaszkodott „etnikai” magyarok megfélemlítő politikáját!” Arra az újságírói kérdésre, miszerintaz EMNP megjelenése a hazai politikai palettán nem veszélyezteti-e a magyarság politikai képviseletét, Tőkés László kijelentette, hogy számára megfelelőbb egy tisztességes román politikus, mint egy tisztességtelen magyar. „Nekünk nem kell feltétlenül magyar alpolgármester, vagy magyar kormányzati részvétel, ha a képviselet nem a magyarság érdekeit képviseli” – szögezte le.
Pap István. erdon.ro

A küldöttek jelentős része kivonult a pénteki MCSMSZ-küldöttgyűlésről – Közlemény
A Moldvai Csángómagyarok Szövetségének április 27-én, pénteken Lábnyikban megtartott küldöttgyűlésén a 22 településről érkezett küldöttek közül 12 település képviselői (a Bákó, Diószén, Forrófalva, Gajdár, Gerlén-Rácsila, Klézse, Külsőrekecsin, Lészped, Pokolpatak, Pusztina, Somoska és Trunk) az alábbiakat hozzuk nyilvánosságra:
Nem vagyunk hajlandóak a régi vezetők újraválasztásához asszisztálni, és nem értünk egyet azzal, hogy fent kell tartani a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének jelenlegi, kialakult helyzetét: anyagi hiány, könyvelésben szereplő tartozások és a vezető személyek szószegése, visszaélő magatartása miatt.
Megállapítjuk, hogy az utolsó küldöttgyűlés óta érdemben semmi sem változott, újra a vezető tisztségekben levők szavazatai döntötték el a küldöttgyűlés eredményét. Úgy éreztük, hogy nem veszik komolyan a helyi szervezetek és közösségek döntéseit, hozzáállásukban eltávolodtak a helyi közösségek igényeitől, elvárásaitól.
Kijelentjük, hogy erkölcsileg nem tudunk azonosulni a küldöttgyűlés lezajlásával és határozataival. Ebben a kialakult helyzetben, nem tartjuk kizártnak egy új, jogi személyiséggel rendelkező csángó szervezet bejegyzésének a gondolatát.
László Florentina – Bákó
Lovász Mátyás (Benchea Iulian felhatalmazásában) – Diószén
Antal János – Forrófalva
László Irina– Gajdár
Huszár Angéla – Gerlén (Rácsila)
Istók Angéla és Hodorog Viorica – Klézse
Szarka Felicsia és Kertész Daniella – Külsőrekecsin
Lela Genoveva – Lészped
Istók Lenuca – Pokolpatak
Bilibók Jenő, volt MCSMSZ-oktatási felelős – Pusztina
Benke Paulina és Benke Regina – Somoska
Róka Szilvia, volt MCSMSZ-elnök – Trunk. Erdély.ma

Az RMDSZ jelen lesz, de nem fog szavazni
Az RMDSZ képviselői jelen lesznek a parlamentben a bizalmatlansági indítvány szavazásakor, de padjaikban maradnak, miként arról a koalícióban két héttel ezelőtt eldöntöttük – nyilatkozta csütörtökön Kelemen Hunor szövetségi elnök.
Kelemen Hunor csütörtökön Kolozsváron tartott sajtóértekezletén azt nyilatkozta, két héttel ezelőtt a koalícióban megállapodtak, hogy a honatyák jelen lesznek a bizalmatlansági indítvány szavazásakor, és padjaikban maradnak.
Hozzátette, úgy tudja, a kormánykoalíciós partnerek közül eddig senki sem „ellenkezett” e döntéssel.
“Azt nem lehet, hogy némelyek helyükön maradnak, míg mások kimennek szavazni. Ha az UNPR, a PDL vagy a kisebbségek csoportja kimegy szavazni, persze, hogy kényesebb a helyzet. Most két hete a koalícióban megállapodtunk, hogy jelen leszünk, és a padokban maradunk. Jelen pillanatban csak annyit mondhatok, hogy a kormánypartnerek közül eddig senki nem ellenkezett e döntéssel” – mondta Kelemen.
Hozzátette, pénteken összeülnek, és megbeszélik, miként fognak eljárni.
“Reggel ülést tartunk a bizalmatlansági indítvány vitájának megkezdése előtt, akkor megállapodunk. Mi mindig és minden körülmények között, amikor kormányon voltunk, ellene szavaztunk vagy nem éltünk szavazati jogunkkal a bizalmatlansági indítványok esetében. Ha holnap kimegyünk szavazni, akkor megtaláljuk a módját, hogy jelezzük, a bizalmatlansági indítvány ellen szavazunk. A másik megoldás, miként a koalícióban megállapodtunk, a kormánypárti parlamenti tagok biztosítani fogják a kvórumot, de nem fognak szavazni. Persze ez nagy fegyelmet feltételez minden politikai alakulat részéről, mert az nem lehet, hogy némelyek a padjaikban ülnek, mások meg kimennek szavazni” – mondta Kelemen.
Az RMDSZ szövetségi elnöke szerint nem lesz jelen a Szövetség minden képviselője, hiszen azoknak kötelező jelen lenniük, akik az indítványt benyújtották, nem a többieknek.
Az USL a múlt héten nyújtott be bizalmatlansági indítványt a kormány ellen Állítsák meg a zsarolható kormányt! Így nem lehet soha! címmel, melyet a szükséges legkevesebb, 116 honatya írt alá. A 15 oldalas dokumentum három fejezetre tagolt.
A bizalmatlansági indítványt hétfő este olvasták fel a parlament plénuma előtt, és pénteken 9 órától kerül sor a vitára és a szavazásra.
A PDL-s honatyák véleménye megosztott az ellenzék bizalmatlansági indítványa tekintetében, némelyek aggódnak, hogy esetleg megszavazhatja a parlament, mások azonban kizártnak tartják ezt.
(Mediafax) Nyugati Jelen (Arad)

[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Mozaikok jelennek, jövőnek
Kedves Hillary Clinton Külügyminiszter Asszony! Elnézést kérek, amiért legutóbbi levelemben félrevezettem Önt, amikor megpróbáltam eloszlatni a magyar média sokszínűségével és a Klubrádió sorsával kapcsolatos aggodalmait.
Orbán igazság-levele Clintonnak
Bednárik Imre, Népszabadság
Kedves Hillary Clinton Külügyminiszter Asszony! Elnézést kérek, amiért legutóbbi levelemben félrevezettem Önt, amikor megpróbáltam eloszlatni a magyar média sokszínűségével és a Klubrádió sorsával kapcsolatos aggodalmait. A Klubrádióval kapcsolatban az elmúlt hónapokban született bírósági ítéletek, a pályáztatási eljárásról napvilágra került információk alapján arról kell tájékoztatnom, hogy korábbi levelem tartalmával ellentétben a médiahatóság mégsem tett meg mindent annak érdekében, hogy megőrizze ezt a fontos hírcsatornát. Sőt bizonyos jelek szerint arra törekszik, hogy elhallgattassa.
Engedje meg, hogy vázoljam a magyar médiahelyzetet. Az igazság az, hogy a rádiós és televíziós frekvenciákról döntő médiahatóság egyáltalán nem független a kormánytól. Hogy is lehetne, amikor magam neveztem ki az élére Szalai Annamáriát, pártom egykori tagját és parlamenti képviselőjét, aki médiaügyekben mindig is a Fidesz érdekeit képviselte. Ellenzéki időszakunkban is bizonyította ezt, amikor is sokat tett azért, hogy az amerikai tulajdonú Sláger és Danubius rádiók helyett a Fidesz-közeli Class FM és az MSZP-közeli Neo FM kapja meg kéz a kézben az országos kereskedelmi rádiók frekvenciáit.
Tudnia kell, hogy a sokat vitatott magyar médiaszabályozás célja az, hogy a Szalai Annamária által vezetett hatóság felügyelje a teljes írott, elektronikus és online sajtót, elfoglalhassuk a közszolgálati médiát, országos és helyi szinten is a konzervatív kormányhoz közel álló médiahálózatot hozzunk létre. A lehetetlenül magas bírságok kiszabásának lehetőségével sakkban tartsuk a kormánynyal vitatkozó, az ellenzék álláspontját is bemutató orgánumokat. A frekvenciaosztást állami monopóliumnak tekintjük, magunk a konzervatív rádiókat és televíziókat preferáljuk. A tenderek során csak akkor hivatkozunk a szabadpiacra, a versenyképes pénzügyi ajánlat szükségességére, ha azt akarjuk elérni, hogy a kormánnyal kritikus orgánumok elhallgassanak. Ez történt decemberben is, amikor a hatóság egy, a rádiós világban ismeretlen cég gyatra, helyesírási hibákkal teli pályázatát hirdette ki győztesnek a Klubrádió előtt, arra hivatkozva, hogy ők tették a legjobb pénzügyi ajánlatot. Ugyan a bíróság két perben (az egyikben jogerősen) is a Klubrádiónak adott igazat, a hatóság fellebbezéssel és időhúzással bizonytalanságban tartja a rádió dolgozóit és több százezer hallgatóját, ezzel figyelmezteti a többi független médiumot, hogy hasonló sorsra juthat.
Tisztelt Külügyminiszter Asszony! Tisztában vagyok azzal, hogy az új médiaszabályozás is hozzájárul ahhoz, hogy immáron két éve nem kapok meghívást a Fehér Házba, és egyre inkább elszigetelődöm az európai államok vezetőitől is. Ezt ugyan sajnálom, de számomra fontosabb, hogy akár kormányon, akár ellenzékben vagyok, én ellenőrizzem a magyar médiát.
Számítva diszkréciójára, megértésében bízva, üdvözlettel: Orbán Viktor, miniszterelnök
Véreskezű román kommunista pribék menedéke volt Magyarország
Jakab Attila, hvg.hu
A rendszerváltás utáni Magyarország haláláig bújtatta a román kommunista rezsim egyik legkegyetlenebb alakját, „a román Péter Gábort”. Alexandru Drăghici Antall Józsefnek és Boross Péternek köszönhetően halhatott meg ágyban, párnák közt – a román kormány 1992-ben hiába kérte Budapesttől a kiadatását.
Boross Péter volt miniszterelnök szerint az állampárti titkosszolgálatok ügynökeit ma bolygatni nem más, mint „sérült lelkek” ambícióinak a megnyilvánulása. Ő ezt a kérdést különösen bonyolultnak látja. Igaza van. Tényleg bonyolult. A kommunista állambiztonsági szervek ugyanis hatalmas információmennyiséget gyűjtöttek össze; és együttműködtek egymással (pl. a román Securitate és magyar ÁVH 1956-ban). Hálózato(ka)t építettek és működtettek. Még ma is érdemes a mozaik darabjait apródonként összerakni, habár elborzasztó képet kapunk. Ebben az esetben is kiderült ugyanis, hogy a de facto Boross Péter irányította magyar kormány annak idején egy prominens, véreskezű román kommunista pribéknek nyújtott menedéket, megmentve őt a román igazságszolgáltatás karmaitól.
Alexandru Drăghici (1913. szeptember 27.–1993. december 12., Budapest) Gheorghe Gheorghiu-Dej román kommunista pártvezető bizalmi embere és közvetlen munkatársa volt. 1952 és 1965 között belügyminiszterként – és az állambiztonsági erők (Securitate) vezetőjeként – irányította a lakosság bestiális terrorizálását és a Román Kommunista Párt teljhatalmának megszilárdítását. Szerepe volt a vezető román kommunista, Lucreţiu Pătrăşcanu halálra ítéltetésében (1954).
Gheorghiu-Dej halála után és Ceauşescu hatalomra kerülésével azonban háttérbe szorult. Gyakorlatilag azonnal leváltották a BM éléről (1965). A Központi Bizottság titkára, majd a minisztertanács alelnöke lett. Amikor a Párt Pătrăşcanut rehabilitálta (1968. áprilisában), Drăghici-ot minden funkciójától és rangjától megfosztották, kizárták a Pártból, és egyszerű közkatonaként helyezték tartalékba (1968. november 14.). 1969-ben egy állami gazdaság élére került, majd 1972-ben nyugdíjazták. Nyugdíjából, mondhatni, fényűzően élt, pazar villában. 1989-ben elutasította, hogy visszavételét kérje a Pártba. 1991-ben, amikor volt politikai foglyok a felelősségre vonását kezdeményezték, Drăghici a feleségével, Czikó Mártával, családegyesítés címén, a lányához menekült Magyarországra – miközben fia Romániában maradt.
1992-ben a román kormány kérte a kiadatását. A kérelmet az Antall-kormány azzal utasította el, hogy a magyar jog szerint Drăghici – többek között az erdélyi magyarság tagjai, intézményei, egyházai ellen is elkövetett – bűnei elévültek.
A magyar nemzeti-keresztény kormány jóvoltából Alexandru Drăghici ágyban és párnák között halt meg Budapesten, 1993-ban, morbid módon ugyanazon a napon, mint Antall József. Tetteiért soha nem kellett felelnie. Halála után a felesége valamikor visszatért Romániába a fiához. Drăghici Magyarországon minden interjútól elzárkózott, és soha semmiféle jelét nem adta annak, hogy bármit is megbánt volna egykori tetteiből. Ami Romániában közismert tény, arról a magyarországi közvélemény gyakorlatilag semmit nem tud. Talán ideje lenne, hogy az újságírók kicsikét behatóbban érdeklődjenek.
Elképzelhető, hogy Alexandru Drăghici olyan titkok tudója volt, ami nem tartozik a pórnépre? Márpedig, aki idős korában joggal számíthat életfogytiglanra egy bíróság előtt, könnyen válhat bőbeszédűvé. Egy politikailag érzékeny tárgyalás – különösképpen, ha nyilvános – mindig kiszámíthatatlan. Jobb tehát nem kockáztatni. Ki volt ebben az időszakban a magyar belügyminiszter? Boross Péter (1990. december 21.–1993. december 12). Külügyminiszter: Jeszenszky Géza (1990. május 23.– 1993. dec. 12.). Igazságügyminiszter: Balsai István (1990. május 23.–1993. december 12.). Azt sem lenne érdektelen kideríteni, hogy Alexandru Drăghici lánya (Alexandra) mikor és miért költözött Magyarországra a Kádár-korszakban. Érdemes lenne tudni, hogy itt vajon milyen életpályát/karriert sikerült befutnia.
Érthető, hogy Boross Péter nem híve annak, hogy a kommunista közelmúlt aktáit turkálják. Ki tudja? Lehet, hogy a Drăghici-ügyön kívül (amely gyakorlatilag a webről összeállítható) még más csontvázak is kiborulnának a szekrényből. Esetleg maga az egész szekrény a magyar nemzeti-keresztény politikai elitre borulhat.
Kövér László állapotai
Andrassew Iván, Népszava
Bár főszerkesztőnk kimerítően és pontosan reagált Kövér László szavaira, nem hagy nyugodni, hogy milyen kérdéseket vet föl, ha Kövér úr nyikhaj, senkiházi, utolsó tollforgató terroristáknak csúfolhatta azokat az újságírókat, akik teljesítették kötelességüket és az ország népe elé tárták az igazságot: Schmitt Pál lopott. Bukásáért nem a plagizáló volt elnököt, hanem az újságírókat gondolja felelősnek. A HVG.hu főszerkesztője szerint Kövér úr feszült lehetett, ezért nem gondolta át, mit mond.
Kövér László – megoszt, holott egyesítenie kellene
Az a baj, hogy az ideiglenes magyar országelnök szinte állandóan feszült, ami nem abban nyilvánul meg, hogy tikkel vagy malmozgat az ujjaival, netán a körmét rágja, hanem mond valami olyasmit, amit kulturáltabb körökben taplóságnak, bunkóságnak, búrparasztságnak szokás gondolni. Szinte minden családban vagy baráti körben előfordul ilyen ember: ha szeretjük, valami gyógyászhoz tereljük, aki aztán jó szóval, főzetekkel vagy gyógyszerekkel kihozza kínos állapotából. Igenis kell beszélni arról, hogy Kövér úr szemmel láthatóan és füllel hallhatóan horpadt mentális állapotban van, és igenis az országgyűlés tagjainak kötelessége lenne illő tisztelettel fölvetni: tartozna azzal, hogy egy orvos csapattal megnézesse magát. (Nyilván nem a Semmelweis Egyetemről, hiszen vélhetően Kövér úr számára az ottani professzorok is veszedelmes fölforgatók, netán terrorsegédek.) Vegyék azt is figyelembe, hogy Kövér úr rövidesen saját fegyveres erő fölött rendelkezik majd, amely nem csak az országgyűlés épületében, hanem a saját házunkban is erőszakot alkalmazhat ellenünk. Ha egy ilyen vizsgálat után a konzílium azt hozza ki, hogy Kövér László teljesen normális, tehát alkalmas az országgyűlés elnöki tisztére, akkor is marad a kérdés. Ha komolyan azt gondolja, hogy egyrészt egy lopáson kapott elnök elnök maradhat, másrészt az újságírónak – és minden állampolgárnak – nem hazafias kötelessége, hogy egy vezető politikusról a következmények mérlegelése nélkül leírja, kimondja, az ország népe elé tárja, ha olyan igazságot tud meg róla, amely fölveti a méltatlanság gyanúját, akkor még nagyobb a baj. Akkor Kövér László erkölcsi értelemben alkalmatlan. Ha ugyan érti még valaki, hogy ez mit jelent.
Egy mondat az igazságról
168 óra
A szerk.
Mi mindanynyian, akik megírtuk, mi a véleményünk Schmitt Pálról, a plágiumbotrány kipattanását követő szánalmas viselkedéséről, szóval mi, akik újságíróként kétségkívül hozzájárulhattunk a doktorátusától megfosztott államfő kényszerű távozásához, nem tűrhetjük, hogy Kövér László „nyikhaj, senkiházi, utolsó, tollforgató terroristának” nevezzen bennünket, ezért provokáló üzenetét vagy úgy fogjuk fel, mint primitív, paranoiás dühkitörést, vagy pedig azt mondjuk: Magyarország ideiglenes köztársasági elnöke terrortámadást indított a sajtószabadság ellen!
A lobbista
Lázár György, Élet és Irodalom
(A spin doktor az a politikai tanácsadó, aki a hírt úgy pörgeti, hogy az pozitív üzenetként jelenjen meg. Elsősorban a politikai kommunikációs lobbistákra használják a kifejezést az USA-ban.)
Az ATV Egyenes Beszéd című műsorában Kurt Volker volt amerikai NATO-nagykövet nemrég elmondta Kálmán Olgának, hogy nincs nagy baj a magyar demokráciával, elvégre az sehol sem tökéletes. Vannak döccenők, de jó irányba mennek a dolgok, és a viták is hasznosak. A Heti Válasznak adott interjúban nem reagált Charles Gati professzor kritikáira, helyette elmondta, hogy Gati kiváló tanár, hazafias ’56-os magyar, a demokratikus értékek elkötelezettje, és joga van véleményéhez. Amerikában mindenki kimondhatja, amit gondol. A Magyar Külügyi Intézetben a John Hopkins Egyetem tudományos munkatársaként tartott előadást. Évekig élt Magyarországon, és ért „valamennyit az ország politikájához”. Magyarországon nem beszélhetünk Fehéroroszországhoz hasonló antidemokratikus lépésekről, és ő senkivel sem találkozott, aki szerint a kormány bárkit is elnyomna.
Volker kellemes, intelligens ember. Megnyugtató hallani, hogy „Magyarország nem tért le a helyes útról”, és az amerikaiak is azt akarják, mint a magyarok – „Igazságosság, jólét, biztonság, mely kiegészül a nemzeti büszkeséggel”. Nyugodt, mértékadó, független vélemény ez.
Legalábbis annak tűnik. Volker rutinos diplomata, valóban volt amerikai NATO-nagykövet, és tényleg a John Hopkins Egyetem tudományos főmunkatársa, de egy dolgot nem említ. Azt, hogy lobbista is, egy nagynevű washingtoni cég vezető munkatársa, feladata a Magyarországról alkotott kép „formálása”. Nem titok ez, Volker munkaadója, a BGR Group tavaly jelentette be, hogy Volker tevékenységét az Orbán-kormány olyan nagyra értékelte, hogy Schmitt Pál akkori államelnök személyesen adta át neki a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti-keresztjét.
Volker még felhívta a figyelmet arra, hogy „a Kárpát-medencében több toleranciára, alázatra és önkritikára van szükség”, majd elégedetten távozott. Budapesti missziója sikeres volt. A média sem szellőztette meg, hogy nem független vélemény az övé, hanem egy jól fizetett lobbista kommunikációs mutatványa. Új Magyar Szó (Bukarest)

Ismét versek Dsida otthonából
Születésnapi beszélgetés Füzesi Magdával
Füzesi Magda 1952. május 3-án született a kárpátaljai Nagyberegen. Szülőfalujában érettségizett, majd Beregszászban nyomdász lett. 1975-től a kétnyelvű járási lap munkatársa, később a magyar kiadás felelős szerkesztője. Magyar nyelv- és irodalomszakos diplomát az Ungvári Állami Egyetemen szerzett. Írásai számos magyarországi és erdélyi lapban, illetve antológiában láttak napvilágot, verseiből oroszra és ukránra is fordítottak. Ezekből a nyelvekből magyarra ő is fordít. Mindeddig kilenc önálló verseskötete jelent meg. Az ukrán és a magyar írószövetségeknek, továbbá a Magyar Művészeti Akadémiának a tagja, újságírói tevékenységéért Táncsis Mihály-díjjal tüntették ki.
– Magyar–ukrán kétnyelvű versesköteted címe: „Szőttes pirossal, feketével”. A fekete-pirosnak mifelénk már van egy sajátos jelentése.
– Ismerem Kányádi Sándor „Fekete-piros” című versét, csábító is a gondolat, hogy azt mondjam: persze, az én versemben is tettenérhető a kárpátaljai őshonos magyarság passzív ellenállása. Adott esetben ez a „szőttes pirossal, feketével” fogalom sokkal prózaibb: szülőfalumban, Nagyberegen (a történelmi Bereg megye egykori „fővárosában”) készítik, szövik a híres-nevezetes beregi szőttest – pirossal, feketével. A piros az öröm színe, a fekete a bánaté. S talán nem kell hangsúlyoznom, hogy a kárpátaljai magyarság sorsában az öröm mellett (megmaradtunk!) jócskán benne van a bánat is („malenykij” robot, megtizedeltetés, szétszóródás). A vers különben így kezdődik: „A dolgok fáit szél tépázza / felriad a sok gond-madár. / A lovak össszebújnak fázva, / ki tudja, meddig tart a nyár?” A sorok között ott van a kolhozosítás (1949), a félnapokig sorbanállás a betevő falatért, vagy akár a cukorjegy is. Azt hiszem, az erdélyi olvasó magyarázat nélkül is érti: egyformán megéltük a piros-fekete időket, bár azt, hogy ez itt is így történt, én csak az utóbbi években tudatosítottam.
– A piros-fekete időket egyaránt megélték és versekben dolgozták fel mind Erdélyben, mind Kárpátalján. Költészeted legtömörebb összefoglalását Bertha Zoltántól olvastam. Idézem: „A kárpátaljai sorsviselés éles, metsző fájdalmassága, a konok, szigorú, csaknem engesztelhetetlen keserűség, a tájban-gyökerezettség kínzó-ambivalens elrendeltetésszerűsége mintegy kigyöngyözi a szenvedés, a kötődés és a reménytelenséggel határos megkönnyebbülésvágy sugallatos metaforáit és létszimbólumait”. Másik méltatódnak, Petrőczi Évának „Egy lenvirág reggeli imája” lett a kedvenc verse: „Ez az egyszerre paraszti és poétaasszonyi könyörgés olyan, mint egy, a ládafiából előkerült családi Biblia lapjain lévő régi imádság, olyan mint egy aszályos-kegyetlen évben született fohász.”
De térjünk vissza a jelenbe. Változatos irodalmi életpálya után kerültél Kolozsvárra, és itt sem akárhová, egyenesen Dsida Jenő hajdani otthonába.
– Ott kell kezdenem, hogy 2001-ben megözvegyülvén, magam is alig vártam a nyugdíjaztatást. Egyetlen lányom Magyarországon találta meg a párját egy kolozsvári fiatalember személyében, az unokák növögettek, úgy éreztem, ott van rám szükség. Édesanyám is biztatott, hogy akkor segítsek a lányomnak, amikor szükség van rám, egy idő után a családok amúgy is „szétfejlődnek”. Így aztán 2005-ben beadtam a letelepedési kérelmet. Aztán – mondjam, ne mondjam? – az ügyintézés malmai következtek. Volt is erről egy kis krokim „(T)örökbe fogadtak” címmel, amikor a magyarországi hivatalos okmányaimat Mahda névre állították ki, merthogy az ukránból így transzliterálták – előírás szerint. Na, de nem erről akartam beszélni, hanem Dsidáról. Időközben találkoztam egy új, kolozsvári társsal, aki történetesen Dsida Jenő egykori otthonában született. E kapcsolatnak köszönhetően kinyílt előttem a világ. Sokat utaztam Erdélyben, megismertem Csíkország nevezetességeit (ezekből az élményekből több versem született), és eljött az idő, amikor már elég erősnek éreztem magam, hogy kialakítsak egy új életteret Kolozsvárt. Dsida nevét ismertem már diákkoromban is, ugyanis (a most kárpátaljai) Beregszász a költő iskolavárosa volt: 1914–1918 között Dsida itt töltötte gyermekéveit, anyai nagyszüleinél. A beregszászi vasútállomás falán (a költő nagyapja állomásfőnök volt) tábla őrzi a majdani literátor emlékét. „Dsida-versek kárpátaljai olvasata” címmel írtam egy tanulmányt arról, mit üzenhet verseivel szűkebb pátriám irodalombarátainak a költő, aki „Tekintet nélkül” című költeményében kertelés nélkül leszögezte: „Krisztusnak és Pilátusnak, / .... / egyformán szolgálni / nem lehet”. Van egy dédelgetett álmom: a Dsida-ház kertjét a költő virágaival szeretném beültetni. Olyan virágokkal, amelyekben egykor örömét lelte, hiszen mintegy testamentumként hagyta ránk: „Orrodba édes illatot gyüjts / szívedbe békét és mosolygást, / szemedbe fényt, hogy az utolsó / napon is tudj örülni folyvást...” /. Lehet ennél szebben írni életről és halálról?
– Bár köteteidet nem találni sem magyarországi, sem erdélyi könyvesboltokban, a nevedet mégis ismerik a magyar olvasók a Kárpát-medencében. Tucatnyi verseskönyvedből jónéhány költemény került be az összmagyar antológiákba. A természetes, egyszerű, dallamos sorok szinte tálcán kínálják magukat az énekeseknek is. Nem csoda, hogy a Kalákától Dinnyés Józsefig, Kárpátaljától a Vajdaságig sokan ráharaptak...
– Nem vagyok jó sáfára a verseimnek, mai szóval élve: a marketing nagyon távol áll tőlem. Mindaz, ami verseimmel történt, Isten ajándéka. Időnként megkerestek antológiaszerkesztők, hogy adjam áldásomat egy-egy vers megjelentetésére. Volt úgy is, hogy egy-egy publikálást utólag fedeztem fel valahol. Ami a dallamosságot illeti: Posztmoderniában ez nem kifejezetten előnye egy költeménynek. Dinnyés József daltulajdonos volt az első muzsikus, akinek „megakadt a gitárja” a „Küzdelem” című versemen. Őt még abból az időből ismerem, amikor a nyolcvanas évek végén a Beregszászi Tanítók Házában egy hatalmas Lenin-portré alatt teli torokból énekelte, hogy „Határtalanul szeretném hazámat...” Időközben a verseimből dallá vált egy CD-nyi, bízom benne, hogy hamarosan a nagyközönség számára is hozzáférhető lesz. A kárpátaljai Credo verséneklő együttes tucatnyi versemet megzenésítette, legutóbb éppen az „Agyő, Kárpátalja!” címűt. Ez az a vers, amelyet Ivaskovics József, az együttes vezetője szerint a zenészek sem tudnak könnyek nélkül előadni.
– A peresztrojkát már tapasztalt lapszerkesztőként harcoltad végig. Hoztál-e ebből az időből egy saját történetet?
– Érdekes, hogy pont a napokban jutott eszembe egy ilyen történet. Dióhéjban: 1969-től (sikertelen egyetemi felvételi után) hat évig nyomdász, tördelő voltam, majd 1975-ben önérzetes kollégáim szerint tisztességes szakmunkásból firkász lettem. Végigjártam a szamárlétrát: korrektorból lettem szerkesztő egy kétnyelvű (magyar és ukrán) járási lapnál. Természetesen vezércikkeket is írtam, és az egyik ilyen „felszólamlásom” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Történt pedig, hogy Katona József „Bánk Bánjából” Tiborcot hívtam segítségül: „mert ki száz meg százezret rabol, bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerít”. (Valahogy így, nincs a kezem ügyében a kritikai kiadás...). Egyszóval másnap megjelent a szerkesztőségben egy rendőr (már peresztrojkát írunk!), aki a rendőrfőnök üzenetét hozta: szerkesztő asszony, tudhatná az eljárást, ha annek a Tiborcnak valami panasza van, akkor írjon beadványt, ne az újságban rágalmazza a milíciát. Persze, könnyű most ezen mosolyogni, de volt idő, amikor éjszakákat nem aludtam egy-egy meredekebb bíráló (tényfeltáró) publikáció megjelenése után. 2003-ban Táncsics-díjjal tüntetett ki az anyaország. Akkor a Magyar Nemzetben közölt interjúban meg is kérdezte az újságíró kolléga, hogy mit gondolok, miért keresett meg a kitüntetés? Azt mondtam: bizonyára jól szerepeltem „kötéltáncos” kategóriában. 1989-re viszont már a kötéltáncon is átlendültünk. Ekkor jelentettem meg a „Kósa Anna balladáját”, az első közvetlen utalást a háború utáni elhurcolásokra. Kósa Anna falumbeli öregasszony volt, a fiát elpusztították, anyai fájdalmában valóban megzavarodott.
– Az anyaországba kivándoroltak Kárpátaljai Szövetsége lapjának, a Kárpátaljai Hírmondónak a főszerkesztője vagy. Mi ez: hűtlen hűség, távolibb, tehát objektívabb rálátás, utóélet vagy csak nosztalgia?
– Ezen sokat lehetne morfondírozni, de én nem szeretném „megideologizálni” a helyzetet, annál is inkább, mert egykori ismerőseim között voltak olyanok is, akik lelkiismeret-furdalásukat azzal csillapították, hogy ők majd Magyarországon „a határok légiesítésén fognak munkálkodni”. Én nem tűztem ki magam elé ilyen nagy célt, de amikor nyolc évvel ezelőtt a több mint ezer tagot számláló Kárpátaljai Szövetség elnöksége fantáziát látott abban, hogy folyóiratot adjon ki, és engem megkerestek a főszerkesztői feladatra, hosszas lelki gyötrődés után („alkalmas vagyok én erre?”) elvállaltam. A lap életképes, az olvasók szeretik, jó visszajelzéseket kapunk. Sok anyaországi számára meglepetés, hogy mennyi minden történt az utolsó ezer esztendőben „azon a Kárpátalján”. Külön büszkeségem, hogy egy idős nyíregyházi főiskolai tanár minden lapszám után jelentkezik, hogy „már megint tanultam valamit”. És hadd legyek már egy kicsit hedonista: a sok politikum után, amely több mint három évtizedes újságírói pályafutásom alatt „rámszakadt”, örömmel szerkesztek egy olyan folyóiratot, amelyben kiélhetem a hűtlen hűséget, a távolibb, tehát objektívabb rálátást és a nosztalgiát is.
– Múzsákra még egy költőnőnek is szüksége van. Gyermekverseidet az egykori (örök) kisgyermek, a mama vagy a nagymama írja?
– A kérdés jó, különösen, hogy sosem gondolkodtam el még azon, hány ember is lakhat bennem egyszerre. Szerintem mindhárom „énem” ott van egy-egy gyermekvers születésénél. Bár egy alkalommal Kányádi Sándor azt mondta, nincs olyan fogalom, hogy gyermekvers: csak jó vagy rossz vers van. Több gyermekversíró korszakom is volt, Magdi lányomnak történetecskéket írtam (közülök többet megzenésítettek). Amióta a nagyberegi lányom és a kolozsvári vejem megajándékoztak két okos és – hangsúlyozom – érzékeny lelkű kislány unokával, Hajnalkával és Orsikával, ismét szóbaálltak velem a tündérek. Jó látni, hogy a lányom családjában fontos a nemzeti értékrend. Csak zárójelben jegyzem meg: a járókelőknek furcsa lehetett, amikor a budapesti születésű kisebbik unokám még óvodásként a Margit-hídon sétálva boldogan felkiáltott, „Nézd, nagymama, magyar zászló!” Ez is nevelés kérdése...
– A beszélgetésből kiderült, hogy beilleszkedtél az új környezetbe, lassan ennek a hazának is „ismered könnyét, sóhaját”. Ám szerintem még a kívülálló szemével látod az erdélyi magyarságot. Hadd kérdezzem meg végezetül: mi az, amitől jól érzed magad Kolozsvárt, Kalotaszegen, a Székelyföldön?
– Kezdetben vala a gyámoltalanság. Én Budapesten sokáig csak vendég voltam: emlékszem, a békásmegyeri református gyülekezetben az első alkalommal a legutolsó sor legszélső székére mertem csak leülni... Más kérdés, hogy azóta ott is barátokra találtam. Lehet, hogy furcsán hangzik egy olyan ember szájából, aki a határon túl egy tömbben élő magyarságból került a kincses városba, de Kolozsvár a magyar mentalitásával fogott meg. Nem mintha a beregvidéki nemzettársaink feladták volna identitásukat: nekem otthon magától értetődő, hogy Beregszászban a feliratok magyarul is ki vannak írva, hogy 1991 óta Kárpátalja magyarlakta települései polgármesteri hivatalainak épületein a törvény értelmében az ukrán mellett ott van a magyar trikolor is, és még sorolhatnám. S mindez nem azért van így, mert Ukrajna annyira barátja lenne a demokráciának: egy százötvenezres kisebbséggel az államalkotó nemzet nemigen számol... Más a helyzet Romániában, ahol egymillió kétszázezer magyar él. A 2011-es népszámlálás óta tudjuk, hogy Kolozsváron a magyarság százalékaránya 18-ról sajnos 16 százalékra csökkent, ezért itt minden magyar rendezvénynek jelentősége van. Örvendetes, hogy a városban a történelmi egyházak lelkipásztorai milyen összhangban munkálkodnak. A magyar kultúra napján, augusztusban, a városnap környékén, vagy emléktábla-avatáson és még hosszan sorolhatnám, hol mindenhol fognak össze, és ösztönzik híveiket az identitás megőrzésére. Kolozsvár egyenes derekú város. Méltósággal éli meg a mostani felemás időt is, hiszen annyi minden történt már itt a letűnt századok alatt. És mennyi minden történhet! A Házsongárdi temető eszünkbe juttatja, hogy „hol nemzet süllyed el”, de utána nyomban azt is, hogy „romon virág”. Ezt jelenti nekem Kolozsvár. Kalotaszeg és Székelyföld szavak nélkül is áll a vártán, áll kitartóan és megfellebbezhetetlenül, mintha az utóbbi száz esztendőben mi sem történt volna! Én tanulni jöttem Erdélybe. Nemcsak a látnivalókat fedeztem fel, kaptam ajándékba egy belső látást is. Ha Isten élni enged, ezt az ajándékot szeretném megosztani Erdély kisebb testvérével, az egykor éppen a fejedelmi Erdélyről leszakadt Kárpátalja magyarságával.
– Témáid így hát nálunk is akadnak bőven. Születésnapodra azt kívánjuk, hogy versekre serkentő jó tündéreid ezután is sűrűn felkeressenek.
KRAJNIK-NAGY KÁROLY. Szabadság (Kolozsvár)

Megbukott az Ungureanu-kabinet
Elfogadta a parlament az ellenzéki Szociálliberális Unió (USL) által benyújtott bizalmatlansági indítványt, ezzel pedig megbukott Mihai Răzvan Ungureanu kormánya. A pénteki szavazást követően a plénum előtt ismertetett hivatalos eredmények szerint az összesen 460 képviselő és szenátor közül 259-en voltak jelen, a bizalmatlansági indítvány elfogadása mellett szavaztak 235-en, ellene 9-en, négy szavazat érvénytelen. Az indítvány elfogadásához legalább 231 szavazat volt szükséges, tehát az ellenzéknek négy többletszavazattal sikerült megbuktatnia az Ungureanu-kormányt. A hivatalos eredmény kihirdetése nyomán az ellenzék üdvrivalgásban tört ki az ülésteremben.
Mihai Răzvan Ungureanu 78 napig volt miniszterelnök
Traian Băsescu államfő péntek délutánra konzultációkra hívta a pártokat a Cotroceni-palotába, ezt követően javaslatot tesz egy kormányfőjelölt személyére, akinek tíz napon belül létre kell hoznia kormányát és a parlament támogatását kell kérnie.
Victor Ponta, az USL társelnöke leszögezte: a pártszövetség készen áll a kormányzás biztosítására a választásokig, és hogy ő maga lesz az USL jelöltje a miniszterelnöki tisztségre.
Emil Boc, a Demokrata Liberális Párt (PDL) elnöke szerint a nemzeti kisebbségek képviselőházi frakciója árulta el a kormányoldalt, az ő szavazataikkal sikerült az ellenzéknek átvinnie a bizalmatlansági indítványt. „Ez a köpönyegforgatás győzelme, a kisebbségi frakció hátulról kést döfött a hátunkba”, noha végig azt állította, hogy a kormány mellett szavaznak képviselői – fogalmazott Emil Boc. Hozzátette: a kormánykoalíció megszűnt, mivel az egyik kormányzati partner elárulta.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke szerint a szövetség készül a választásokra, és nem fog együttműködni az USL-lel.
„Három évig kormányon voltunk, most vélhetően egy ellenzéki időszak következik” – mondta Kelemen, aki szerint az RMDSZ az előrehozott választások megrendezésével is egyetért.
Újságírói kérdésre válaszolva hozzátette: az RMDSZ nem fogja támogatni az USL-kormányt, mivel a pénteki szavazás bebizonyította, hogy az ellenzék többséget szerzett a parlamentben, így nincs szüksége a szövetség támogatására. „Az élet megy tovább” – fogalmazott.
Mihai Răzvan Ungureanu az eredményhirdetés után annyit mondott: megtiszteltetésnek tartja, hogy kormányfő lehetett, hangsúlyozta, hogy ilyenek a demokrácia játékszabályai, és azzal zárta rövid nyilatkozatát, hogy nem ez volt az utolsó lépése. Ungureanuval kapcsolatban korábban ugyanis nem hivatalosan felmerült, hogy indulni kíván a jövő évi államfőválasztáson.
Mint arról tájékoztattunk, az ellenzék azért nyújtott be a kormány megbuktatását célzó bizalmatlansági indítványt, mert a kabinet néhány héttel ezelőtt rendeletben hozta létre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) magyar karait. Az ellenzéki pártszövetség emellett a közpénzek kormánypárti polgármestereknek való leosztását, a kormány privatizációit és a nyugdíjakat sújtó illetékeket is felrója a kabinetnek.
A parlament két házának plénuma előtt mondott beszédében egyébként Mihai Răzvan Ungureanu miniszterelnök úgy fogalmazott: az ellenzék által benyújtott bizalmatlansági indítvány a múlt felé tekint, és lerombolja mindazt, amit eddig sikerült felépíteni.
Az indítvány szövege visszavisz az 1990-es évek elejére, a sötét nacionalizmus és idegengyűlölet korszakába. „Noha Románia az EU tagja, a szöveg szerzői és beterjesztői jóval távolabb állnak az európai értékektől, mint ahogy azt elképzeltem” – fogalmazott Ungureanu. Krónika (Kolozsvár)

Elkezdődött a XXI. Festum Varadinum
Nagyvárad-Április 29-én délelőtt az újvárosi református templomban tartott ünnepi istentisztelettel megkezdődött a XXI. Festum Varadinum. Szószéki szolgálatot Lukács József, a KREK főjegyzője végzett.
Vasárnap délelőtt a nagyvárad-újvárosi református templomban zajlott ünnepi istentiszteleti alkalommal megkezdődött a XXI. Festum Varadinum rendezvénysorozat. Mivel a programfelelősök a Királyhágómelléki Református Egyházkerület és a várad-újvárosi református egyházközség voltak, a megjelenteket Forró László előadótanácsos köszöntötte, a liturgiai szolgálatot pedig Herdeán Gyöngyi lelkésznő végezte. Az eredeti tervek szerint ugyan Kató Bélának, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettesének kellett volna igei szolgálatot végeznie, azonban felesége megbetegedése miatt nem tudott eljönni, így Lukács József, a KREK főjegyzője mondott szószéki beszédet.
Isten megtartó szent igéje Pál apostolnak a Rómabeliekhez írt levele VIII. részének 1., 2. és 16. verse alapján szólt az ünnepli gyülekezethez. A tiszteletes azt emelte ki: a Biblaolvasó kalauz újszövetségi igéje az isteni gyermekségről és annak áldásáról szól. Az előző fejezetekben a bűn és a halál súlya és terhe alatt a Krisztus nélkül maradt ember csak úgy tudott felkiáltani: Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadíthat meg engem a halálnak testéből? Krisztusra figyelő lélekkel azonban már azt mondja: Nincs kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak. Eddig tehát minden a bűnről, a kárhozatról, a test szerinti életről és törvényekről szólt, most azonban Isten a kegyelemről tesz bizonyságot, melyet ingyen adott Krisztus kereszthalála által. Addig azonban nem látjuk szükségét Isten gyermekeinek lenni, míg életünkben nem hozunk minőségi változást, és nem Isten lelke munkálkodik bennünk, mert a Krisztus szerinti élet lelkének a törvénye tesz igazán szabaddá minket, hangsúlyozta a püspökhelyettes, majd hozátette: napjainkban, amikor a világ nem csupán gazdasági, hanem lelki válságban is szenved, és kilátástalanság, illetve a halálfélelem uralkodik, a bűn és a test törvényeinek hódolva nem juthatunk el Krisztusig.
Kulturális seregszemle
A főjegyző ugyanakkor arra is figyelmeztett: a XXI. Festum Varadinum kezdetén Várad magyar lakosságának fel kell tennie azt a kérdést: az ünnep hatása mennyi ideig tart? A különböző eseményeknek volt-e közösségformáló és megtartó erejük, hogy továbbvigyék Szent László örökségét és szellemiségét? Amíg ugyanis szégyelljük, és nem vagyunk büszkék a múltunkra, a hitünkra és a hagyományainkra, a bűn és a halál erői munkálkodnak köztünk, addig a külső forma nem telik meg tartalommal. Ha viszont a hitünk kővárt és oltalmat jelent számunkra, és meghalljuk mindazt, amit Krisztus főpapi imájában megfogalmazott, akkor az emlékezésünk egyúttal erőmerítést, szabadságot és lelki vezetettséget nyújt számunkra. „Akkor és csakis akkor leszünk méltóak a drága kegyelem által a gyermekségre, ha bennünket Isten lelke vezérel. Így maradunk és leszünk az ünnep után népünknek és a mi örökkévaló Istenünknek megtartott, kőváron belül élő, oltalmazott és gondviselt gyermekei”, hangoztatta Lukács József.
Az igehirdetés után Forró László előadótanács üdvözölt ismét mindenkit, a KREK és Csűry István püspök nevében. Megjegyezte: az elhangzottak rávilágítottak a reformáció alaptételére, miszerint egyedül az írás (Sola Scriptura), egyedül a kegyelem, egyedül a hit és egyedül Krisztus, s mindez együtt Isten dicsőségére. Az ünnepség záró akkorjaként dr. Szűcs Zoltán, Magyarország kolozsvári főkonzulátusának főmunkatársa közvetítette Szilágyi Mátyás főkonzul jókivánságait, illetve osztotta meg saját maga arra vonatkozó gondolatait, hogy a Festum Varadinum a Kárpát-medence egyik legfontosabb kulturális seregszemlélje, s egyúttal magas színvonalú szórakozást, tudásfejlesztést és művelődést jelent. A rendezvény Nemzeti imánk eléneklésével ért véget.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Áder János Magyarország köztársasági elnöke
A Fideszes politikus, aki egyedüli jelölt volt a tisztségre, 262 támogató szavazatot kapott a titkos voksoláson.
A szavazólapot 307 képviselő vette fel. A 302 érvényes voks közül Áder János 262-őt kapott, negyvenen nemmel szavaztak. Az ellenzéki pártok közül csak a Jobbik vett részt a szavazásban, a párt korábban azt közölte, hogy képviselői nemmel voksolnak.
A megválasztásáról szóló házelnöki bejelentés után Áder János letette államfői esküjét. Áder János május 10-én lép hivatalába, ő lesz az ötödik köztársasági elnök a rendszerváltás után.
Áder: Magyarország népe sikerre született
Magyarország népe sikerre született – jelentette ki parlamenti beszédében Áder János, miután az Országgyűlés szerdán megválasztotta őt köztársasági elnökké.
Az új államfő szerint ahhoz, hogy valóban siker koronázhassa a törekvéseinket, „néhány dolgot el kell még rendeznünk magunk között, amelyeket eddig elmulasztottunk". József Attilát idézve úgy fogalmazott, „a múltat be kell vallani". „Végre nekünk is helyre kell tennünk tévedéseinket, tanulnunk kell kudarcainkból" – hangsúlyozta.
Mádl Ferenc szavaiból a belső béke fontosságának hangsúlyozását emelte ki Áder János, Sólyom Lászlótól pedig azt idézte, hogy „az elnök úgy fejezi ki a nemzet egységét, hogy annak sokféleségét megőrzi és bátorítja".
Schmitt Pál pedig arra figyelmeztetett – emlékeztetett -, hogy a legutóbbi választáson „a nép szuverén hatalmát egyetlen pártszövetségre ruházta át, ami óriási lehetőség, és ugyanakkor óriási felelősség".
Mindez azt is jelenti – mondta Áder János -, hogy bár a népakarat mindig rész szerint osztja ki a kormány- és az ellenzéki pártok súlyát, ám e súlytól függetlenül minden parlamenti pártot egyetemlegesen terhel az ország sorsáért, jó híréért, hiteléért viselt felelősség. Kijelentette: a rá ruházott jogokat és kötelezettségeket maradéktalanul érvényesíteni, az alaptörvényben rá rótt felelősséget pedig viselni fogja.
A 2009-től európai parlamenti képviselőként dolgozó politikus szerint ma már minden feltétel adott ahhoz, hogy új alapokra helyezzük jövőnket. Az új alaptörvényt méltatva úgy vélekedett: a dokumentum szilárd és legitim fundamentuma a közös értékeknek, az egyetemes emberi értékekre és nemzeti hagyományokra épül. „Új alaptörvényünk Európa legfiatalabb alkotmányaként azonban új korszakhatárt is jelez a magyar állam ezeresztendős alkotmányos fejlődésében" – jelezte, hozzátéve: az új alaptörvény minden tekintetben megfelelő irányt és kereteket jelöl ki ahhoz, hogy politikai nemzetként mindig helyes megoldásokat találjunk a XXI. század alapkérdéseire és kihívásaira.
Áder János azt ígérte, a magyar érdekek és a magyar értékek, a gazdasági, tudományos, kulturális érdekek és értékek szószólója lesz.
"A Sándor-palota díszes falai sem fogják eltakarni előlem hazámat" – mondta, majd azzal folytatta: elégedett lenne, ha öt év múlva azt mondhatná, hogy sikerült közös nevezőre jutni legalább néhány aprónak tűnő, mégis alapvetően fontos kérdésben, így például a teljesítmény megbecsülésében, amellyel véleménye szerint régóta adósai vagyunk önmagunknak. „Magyarországon rengeteg nagyszerű teljesítmény születik, ami azt bizonyítja, hogy mi, magyarok nemcsak dolgos, hanem elismerten tehetséges népe vagyunk a világnak" – fogalmazott az új köztársasági elnök, aki szerint a mindennapok teljesítményét kell megtenni „közös életünk legfontosabb céljává és értékmérőjévé".
Áder János üzent mások mellett az édesanyáknak, az időseknek, a fiataloknak, „a piaci versenyben becsülettel helytálló magyar vállalkozóknak", a fogyatékkal élőknek, a hívőknek és a nem hívőknek, a nemzeti kisebbségek tagjainak, 1956 hőseinek és a határon túli magyaroknak is. Hozzátette azt is, „szólítom a velünk szomszédos országok népeit, és velük együtt európai uniós és NATO-beli szövetségeseinket: barátsággal és tisztelettel vagyunk irántuk, ami azt is jelenti, hogy ugyanezt a tiszteletet és barátságot a magunk irányában is elvárjuk tőlük". Végül szólította szülőföldje, a Rábaköz lakóit, akik – mint mondta – arra tanították őt, hogy „csak az elvégzett munka termi meg gyümölcsét".
Beszédét Kölcsey Ferenc szavaival zárta: „A haza minden előtt". A képviselők vastapsa után a jelenlévők elénekelték a Szózatot és a Székely himnuszt.
hirado.hu. Erdély.ma

Egyezményt írt alá az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum
A két kisebbségi érdekvédelmi szövetség, az RMDSZ és a Német Demokrata Fórum Szatmár megyei szervezetei vasárnap délben aláírta azt az együttműködési protokollt, melynek jegyében közös listákon indulnak a júniusi, helyhatósági választásokon.
A Szatmárnémeti RMDSZ székházában megtartott sajtótájékoztatón az egyik felet Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács és a megyei szervezet elnöke, Ilyés Gyula, Szatmárnémeti polgármestere, Kereskényi Gábor, az RMDSZ szatmárnémeti elnöke és Draveczky Károly, a megyei tanács RMDSZ-es frakciójának vezetője, a másik oldalt pedig Johann Forstenheizler, a Német Demokrata Fórum megyei és Leitner István városi elnöke, továbbá Keizer Lajos megyei tanácsos képviselte.
„Örömmel tölt el, hogy mint 1992 óta mindig, ezúttal is meg tudunk egyezni az NDF-el. Immár húsz éve közösen dolgozunk a megye fejlődéséért", nyugtázta a megállapodást Csehi. „Együttműködésünk gyümölcsöző és eredményes volt mindkét fél számára. A mostani választásokra is fel vagyunk készülve, hisz immár két évtizedes tapasztalat áll mögöttünk", mondta Forstenheizler.
„Az NDF mindig is minőségi tanácsosokat delegált, igazi technokratákat, akik igazi csapatemberek. A fórum hatalmas szerepet játszott a német befektetők Szatmárra való csábításában. Emellett mindkettőnk számára az egyik legfontosabb prioritás az anyanyelvi oktatás biztosítása", nyilatkozta Kereskényi. „Egyedül nem érhetnénk el céljainkat, ezért szükségünk van partnerekre. Én azt mondanám, ez az együttműködés nem is 22 éves, hanem 300, hiszen e két nemzetiséget immár három évszázada összeköti a közös múltja", fogalmazott Leitner István, az NDF városi szervezetének vezetője.
„Ez egy természetes együttműködés, aminek kulturális és történelmi gyökerei vannak. Meggyőződésem, hogy más partnerségben nem tudnánk olyan hatékonyan képviselni a kisebbségek érdekeit", fejtette ki Ilyés, aki kiemelte, az olyan stratégiai fontosságú beruházók, mint a Zollner, a Casco, a Draxlmayer, a Caro, a Contitech vagy a Polipol Szatmár megyei szerepvállalásában a Fórumnak elévülhetetlen érdemei vannak. „Ki merem jelenteni, a Fórum nélkül szegényebb lenne a megye."
Keizer Lajos megyei tanácsos szót ejtett a nagykárolyi együttműködésről is, kiemelve, hogy sokat sikerült eddig is megvalósítaniuk. „Eddig is jó csapatot alkottunk és véleményem szerint jó úton haladunk. Ezért is kérem a megye német és magyar lakosainak a támogatását". Draveczky szerint az elmúlt 22 év bebizonyította: a kisebbségeknek össze kell tartaniuk.
A vasárnapi megállapodás értelmében Leitner János és Reszler István helyet kap az RMDSZ városi tanácsjelöltek listáján, a 10. és a 15. helyen. Kaiser István, Nagy Mária és Reszler István a megyei tanácsosi listára kerül fel, míg Keizer Lajos, Müller János és Tempfli László a nagykárolyi listán kap helyet. Erdély.ma

Újabb székely termék: a Szent György Napok
Ötvenezeren gyűltek öszsze a sepsiszentgyörgyi 21. Szent György Napok zárókoncertjére, az ötvenesztendős Omega fellépésére. A Liszt Ferenc-díjas magyar együttes a beat, a hard rock és a pace rock korszakából is énekelt dalokat.
Külön repertoárral készültek, a legnagyobb slágerek közül is a legnagyobbakat játszották. A dalok mellett a világszínvonalú fény- és hangtechnikával, valamint lézershow-val kápráztatták el a közönséget. Az együttes tagjai a hétfői sajtótájékoztatón elmondták, azért nehéz abbahagyni 50 év után is a zenélést, mert az örökség, amit továbbadtak, tovább is él, hiszen a sepsiszentgyörgyi koncerten is rengeteg fiatal énekelte hibátlanul dalaikat. Debreczeni Ferenc azt mondta: ez az utolsó turné – de nem tudják, meddig tart. A Gyöngyhajú lány közben a tűzijátékot is megcsodálhatta a tömeg, majd amikor már úgy tűnt, vége a tombolásnak, meglepetésszerűen felcsendült a Régi csibészek, és a tűzijáték is újrakezdődött. Az Omega városzászlót és 50 kilogrammos tortát kapott ajándékba, amelyen rovásírással szerepelt az együttes neve.
A Szent György Napok idén is a jól bejáratott forgatókönyv szerint zajlott, ám számos jobbító újítást vezettek be a szervezők. A kultúrhéten és a hétvégi szabadtéri vásári napok alatt több mint 250 program közül lehetett választani, a két nagyszínpadon több tucat együttes, előadó lépett fel, idén is népszerű volt a tavaly debütáló Kultúrkert, a Székely Nemzeti Múzeum hangulatos kertjében felállított színpad, ahol dzsessz, blues, világzenei együttesek és népi zenészek mutatkoztak be, és amely idén kiegészült a magyarországi tájegységek étkeit kínáló Paprika csárdával és a Borudvarral is. A belvárosban a sok kisebb helyett egy hatalmas sátor alatt lehetett falatozni, sörözni, a lacikonyhák is beköltöztek három nagy jurtába, így egységesebb volt az összkép. A becslések szerint 60 ezer miccs, 3 ezer darab cigánypecsenye, 9 ezer flekken és ugyanannyi adag kolbász fogyott el, a Paprika csárdában 5 ezer liter paprikást adtak el, 613 hordó, vagyis közel 80 ezer adag sört értékesítettek. Volt kézművesek utcája, székely termékek vására, ugyanakkor innen sem hiányzott a bóvli és a vidámpark. Idén is kiosztották a Pro Urbe díjakat, a várost önzetlenül szolgálók kitüntetettjei közé idén Csíki Sándor nyugdíjas tornatanár, gyógytornász, Balázs Antal nyugdíjas tanító, fafaragó, Nemes Levente színművész, volt színházigazgató, Valeriu Şerban mérnök, a közművesek korábbi vezetője is felsorakozott. Elkészült a Diószegi pékség 107 kilogrammos rekordházikenyere, a pityókás kenyeret ökumenikus istentiszteleten áldották meg és osztották szét.
„Büszke vagyok arra, hogy szentgyörgyi vagyok, és rendkívül jó érzéssel tölt el, hogy egy olyan városnak lehetek a vezetője, ahol ilyen jók az emberek. Kitörölhetetlen élmény volt tegnap este felmenni a színpadra” – mondta Antal Árpád András polgármester. „A 21. Szent György Napokat a városi önkormányzat és helyi támogatók finanszírozásával szervezték meg a Sepsiszentgyörgy – Székelyföld Kulturális és Ifjúsági Fővárosa rendezvénysorozat keretében, ezért kimondhatjuk, hogy a Szent György Napok is székely termék!” – tette hozzá.
Kovács Zsolt. Új Magyar Szó (Bukarest)

Nyirő Józsefet valóban hazahozzák
Enyhén szólva félretájékoztatta olvasóit Czegő Zoltán, a Székely Hírmondó újságírója, amikor azt állította, hogy Székelyudvarhely polgármestere "nem akarja befogadni Nyirő József hamvait, a gyulafehérvári katolikus egyház pedig nem hajlandó templomába beengedni az 59 éve Madridban elhunyt, egyik legnagyobb székely magyar író hamvait" (Székely Hírmondó, 2012. április 30., hétfő).
A cikk az MPP közleménye hatására születhetett, melyet Bunta Levente, Székelyudvarhely polgármestere igen határozottan cáfol. Elmondta, április végén valóban tárgyaltak a Magyar Országgyűlés küldöttségével, és az is fedi a valóságot, hogy május első napjaiban, 6-án, 7-én újabb egyeztetésre kerül sor. De azt, hogy akadályokat kívánnának gördíteni Nyirő újratemetése útjába, határozottan cáfolja, s fölösleges hangulatkeltésnek, nemtelen választási propagandának tartja az MPP minősíthetetlen hangú közleményét, vádaskodását, vagdalkozását, közvélemény-mérgezését.
Udvarhely polgármestere – kit ez ügyben természetesen meg­kérdeztünk – a világ legtermészetesebb dolgaként kezeli, hogy az esemény előtt egyeztettek a Magyar Országgyűlés küldöttségével, hisz a kétnapos megemlékezés-sorozat a város mindennapi életét is befolyásolja, ráadásul pünkösd vasárnapja lévén, Székelyudvarhely hívő polgárainak is meg kell adni az az ünneplés lehetőségét. Bár sokallja, hogy a ravatal két napig álljon a város főterén, a Nyirő-temetésre való tekintettel elhalasztották a Márton Áron tér tavaszra ütemezett felújításának megkezdését. Nem tartotta rossz ötletnek, hogy az író ra­va­talát a Szent Miklós-hegyen, a katolikus temp­lom előtt állítsák fel, de e kérdésben a szervezők nem tudtak egyezségre jutni az egyházzal. Túl későn vették fel a kapcsolatot velük is.
Legutóbb az Országgyűlés küldöttségével Nyirő újratemetésének a román közvéleményben és médiában lecsapódó hatását is latolgatták, s számba vették a kívülről érkező lehetséges támadásokat. Arra ellenben valóban nem gondoltak, hogy Nyirő József végakarata szerin­ti újratemetése méltatlan belső magyar–magyar vitákat és vádaskodásokat szül. Remélte, az összefogás és méltóság jegyében zajlik majd le.
A magyar televíziók, rádiók a szervezőkre hivatkozva már jelentették, hogy összeállt Nyirő József újratemetési szertartásának programja: a Magyar Országgyűlés Hivatala és a Székelyudvarhelyért Alapítvány képviselői véglegesítették a sírhant helyét, ahol május 27-én végső nyugalomra helyezik az író földi maradványait. A koporsót pünkösd vasárnapján a csíksomlyói zarándokvonat szállítja Budapestről Gyergyószentmiklósra, innen Csíkszeredát érintve huszárkísérettel érkezik Székelyudvar­helyre, a ravatalozás helyszínére. Az éjszakai virrasztás után a gyászmenet a Nyirő-villa felé tett kitérővel kíséri utolsó útjára a székely apostolnak tartott írót a székelyudvarhelyi katolikus temetőbe. Gyászbeszédet főtisztelendő Mátyás Károly főesperes mond.
Ki fejti meg, vajon miért emelgeti hangját egy EMNP-tanácstagjelölt az RMDSZ-es tanácselnök lapjában, az MPP közleménye alapján minősíthetetlen hangú cikkentyűben a római katolikus egyház és Székelyudvarhely polgármestere ellen – teljesen fölöslegesen. Miért óhajtja Nyirő nevét a mai napi politika mocsarában megmártogatni?
Czegő Zoltán újságírói félfülét megütő, jórészt valós alapot nélkülöző információitól, "lelki lökkentyűitől" régóta távol tartja magát a Háromszék, ezúttal is csupán Nyirő József örök emberi és írói méltósága védelmében szóltunk.
Simó Erzsébet. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hat polgármesterjelölt
A június 10-i választásokon Marosvásárhelyen hat polgármesterjelölt indul.
Az RMDSZ (UDMR) jelöltje Frunda György szenátor, a jelenleg funkcióban levő polgármester, Dorin Florea is indul egy újabb mandátumért a Szövetség Marosvásárhelyért (APM) jele alatt. A Szociálliberális Szövetség (USL) színeiben a szociáldemokrata Cornel Briscaru fog megméretkezni, a Magyar Polgári Párt (PCM) jelöltje dr. Benedek Imre. A Dan Diaconescu-féle Néppárt (PP-DD) polgármesterjelöltje Pop Sabin Gelu teológus. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, az Erdélyi Magyar Néppárt (PPMT) támogatásával függetlenként indul a polgármesteri székért. Az utolsó pillanatban lépett vissza Constantin Amza, a Nagy-Románia Párt (PRM) megyei elnöke.
A polgármesterjelöltet indító politikai alakulatok mindegyike teljes tanácsosi listát tett le, de teljes listával indul az Erdélyi Magyar Néppárt és a PRM is. Részleges jelöltlistát tett le a Romák Pártja (PR), a Romák Polgári Demokrata Szövetsége (ACDR), a Néppárt (PP). Egyetlen független tanácsosjelölt Moldovan Felicia.
Öten a Maros megyei tanácselnöki székért
Megyei tanácselnökjelöltek: Lokodi Edit Emőke (RMDSZ), Marius Pascan (APM), Ciprian Dobre (USL), Bíró Zsolt (MPP), Farcas Augustin Vasile (PP-DD). Ezek a formációk teljes listával indulnak. Az USL a kötelező 43 jelölt helyett 51 jelöltet tett fel a listára, a megyei választási iroda a 44-51. közötti névsort törölte.
Tegnap délig egyetlen óvást sem tettek le a megyei kerületi választási irodánál. Népújság (Marosvásárhely)

Indul egész napos adás?
A szükséges formai eljárásokat követően és a műszaki feltételek megteremtése után indulhat a Marosvásárhelyi Rádió egész napos magyar nyelvű adása.
A szükséges formai eljárásokat követően és a műszaki feltételek megteremtése után indulhat a Marosvásárhelyi Rádió egész napos magyar nyelvű adása.
Szász Attila, a rádió főszerkesztő-helyettese elmondta, a magyar szerkesztőség új frekvenciákat kap, amit elsősorban az ANCOM, vagyis a frekvenciafelügyelő hatóságnak kell engedélyeznie. Ezt követi a formális jóváhagyás az Országos Audiovizuális Tanács részéről, majd a rádió igazgatótanácsa eldönti, hogy melyik frekvenciát melyik szerkesztőség milyen nyelvű műsora kapja. „Technikailag nagy akadálya nincs, nyilván bizonyos befektetésekre szükség lesz az intézményen belül, vagyis bővíteni kell a stúdiókat, a logisztikát, az infrastruktúrát. Ez pénzzel jár, de tudtommal megvan rá a keret, mindenki arra vár, hogy szülessen meg a döntés, és azután ezt a részét pár hónapon belül megoldhatnánk” – nyilatkozta a rádió vezetője. A 24 órás sugárzás elindításával párhuzamossá válik a jelenlegi lineáris munkafolyamat, vagyis jövőben ugyanarról a helyszínről, a rádió székházából lehetővé válik a román és magyar nyelvű adás egyidejű közvetítése. A 24 órás műsorrács tekintetében rugalmasságra kell törekedni, a hallgatók igényeinek kielégítésére, a közszolgálati feltételeknek is eleget téve.
Újdonságot jelent majd a reggeli rádiózás. „Mivel a rádiózásban a főműsoridő reggel van, pedig hiányoznak a műsorok, ezekre nagy hangsúlyt kell fektetnünk. Ez teljesen új lesz számunkra. Reggel hattól tíz-tizenegy óráig, amikor nagyobb a tétje a rádiózásnak, erős műsorrácsban, hittel, szakmailag felkészült emberekben kell gondolkodni. A másik új idősáv, amit meg kell töltenünk szintén érdekes és izgalmas tartalommal, az a délutáni adás lesz hattól késő estig, ami szintén egy sajátos formátum, talán más célközönséggel” – magyarázta elképzeléseket a főszerkesztő-helyettes.
Ahhoz, hogy színvonalas és a közszolgálati rádiózás követelményeinek megfelelő adás szülessen, a Kossuth és a Petőfi rádió modelljét, illetve a BBC-modellt is tanulmányozzák, akárcsak a román közszolgálati rádió modelljét, alkalmazkodva az erdélyi magyar közösség elvárásaihoz, rádiózási szokásaihoz is.
A Marosvásárhelyi Rádió hallgatottsága egyelőre vidéken a legerősebb, felmérések szerint a hallgatók zöme 50-55 év feletti, így újabb kihívást jelent a hallgatói bázis kiterjesztése a városi közösségben élőkre, a fiatalabb rétegekre is.
Jövőben lesz 55 éves a Marosvásárhelyi Rádió, ennek jegyében tematikus évet tervez a munkaközösség. „A programtervezeten még dolgozunk, nyilván ez egy speciális év lesz, szeretnénk méltó módon ünnepelni. Nagyon szép lenne, ha ez egyszerre történne a 24 órás adás elindításával” – mondta Szász Attila.
Antal Erika. Új Magyar Szó (Bukarest)

K Ö Z L E M É N Y
A nagyváradi születésű Wágner Nándor örökségét felelevenítő, első napi ünnepélyes program nyomán Tőkés László EP-képviselő útja Tokyóba vezetett, ahol 2012. május elsején erdélyi képviselőnket Ebata Takako alsóházi képviselőasszony parlamenti hivatalában fogadta. A képviselőnőt 2009-ben választották meg, - egyebek mellett - a japán-EU kapcsolatoknak is cselekvő részese, és a kölcsönös látogatások szervezése is a feladatkörébe tartozik. Tőkés László őszinte együttérzését fejezte ki az Észak-Kelet Japánt sújtotta földrengés károsultjai és az áldozatok hozzátartozóikért, és sok sikert kívánt az újjáépítő munkához.
Ebata asszony külön köszönetet mondott az Európai Unió és Magyarország nyújtotta támogatásért a szerencsétlenség idején, továbbá azokról a különleges nehézségekről szólt, amelyekkel jelenleg kell megbirkóznia országának. Kérdésére válaszolva, az egykori temesvári lelkipásztor felidézte az 1989-es romániai eseményeket, megemlítve, hogy Ceauşescu-rezsim bukását követően az NHK japán televízió volt egyike az elsőknek, amelyek interjút készítettek vele a történtekről. A kelet-közép-európai rendszerváltozás, valamint Japán és az Unió országai viszonylatában sajnálattal állapították meg, hogy milyen súlyos gondot jelent a népességfogyás, a társadalom elöregedése és az ezzel járó szociális gondok. A középréteg gyengülésével együtt egyre nagyobb szakadék keletkezik a gazdagok és a szegények között. A társadalmi-gazdasági válság ezen kihívásaira együtt kell keresni a megoldást – hangsúlyozták mindketten.
Az európai parlamenti képviselő következő útja az Európai Unió japán külképviseletére vezetett, ahol Maeve Collins helyettes delegációvezető fogadta.
Az Unió 1974-ben alakított ki diplomáciai kapcsolatot Japánnal. Az Európai Parlament japán kapcsolatokban illetékes Delegációja 1979-ben alakult meg. Az Unió és a Parlament találkozóira váltakozó helyszínen, évenkénti gyakorisággal kerül sor. Az EU és Japán kapcsolatainak stratégiai szintű megalapítása az 1991-es csúcstalálkozón, majd a 2001-ben elfogadott közös Akció-Terv révén történt. A legutóbbi, sorrendben immár 32. parlamentközi találkozót tavaly ősszel, Tokyóban tartották.
Collins asszony az európai-japán kapcsolatok kedvező alakulásáról számolt be vendégének. Ázsiában az EU számára Japán kiemelkedő fontosságú partner, a történelmileg kialakult demokratikus és alkotmányos rendszere, valamint közös értékeik okán – mondta az írországi politikusnő. A kommunista Kína előretörése miatti japán aggodalmak, valamint az Észak-Korea-i diktatúra jelentette biztonságpolitikai veszélyek kapcsán Tőkés László Tibet és a kelet-turkesztáni ujgurok tarthatatlan helyzetére mutatott rá, kelet-közép-európai viszonylatban pedig az EU emberi és kisebbségi jogok terén viselt felelősségét hangsúlyozta. Egyetértettek abban, hogy az Uniónak további erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy Japánban végképp eltöröljék a halálbüntetést.
A május elsejei politikai program következő eseménye az a munkaebéd volt, melyet Ryuji Yamane helyettes külügyminiszter adott Tőkés László tiszteletére. Az ebéden részt vettek Jiro Kodera, az európai ügyek külügyi hivatalának főigazgatója, Maeve Collins, az EU képviseletében, valamint Szerdahelyi István, magyar és Radu Şerban román nagykövetek. Tőkés László köszöntő beszédében kiemelte, hogy milyen nagy benyomást tett rá Japán hagyományőrzésre irányuló törekvése, mely példás összhangban áll az ország rendkívüli mértékű modernizációjával.
Bemutatkozásképpen felidézte az 1989-es kelet- és közép-európai változásokat, ezen belül pedig a temesvári forradalmi eseményeket, melyek a Ceauşecu-diktatúra bukásához vezettek. Romániai kisebbségi magyarként és egyházi emberként Isten iránt hálaadással értékelte azt, hogy egykori elnyomott ellenállóból európai képviselő lett, aki Japánban is egyszerre képviselheti a román és a magyar érdekeket, valamint az európai közösséget. Ezzel együtt arra is felhívta a figyelmet, hogy a volt szovjet tömb országaiban tovább kísért a kommunizmus – erre vallanak egyebek mellett a legutóbbi szlovákiai választások eredményei, valamint a posztkommunista erők romániai előretörése. Nem utolsó sorban erdélyi képviselőnk azért a támogatásért is köszönetet mondott, melyet az 1989-es rendszerváltozás nyomán nyújtott Japán Magyarország számára, a reformok megvalósítása érdekében. Ugyanakkor azokra a méltánytalan támadásokra is felhívta a figyelmet, melyek az Orbán Viktor vezette magyar kormányt érik, a kommunizmus visszahúzó örökségének a felszámolásáért vívott küzdelmében.
Yamane külügyminiszter-helyettes saját emlékeit felidézve arról érdeklődött, hogy – a valóságban – a volt diktátor feleségét, Elena Ceauşecu asszonyt mekkora felelősség terheli az egykori romániai állapotok kialakulásában. Válaszában Tőkés László „a jóságos férj és a gonosz feleség” általánosan elterjedt előítéletes hiedelmét cáfolta és azt, a sajátos román „kirakatpolitikát” jellemezte, mely Ceauşescu ex-elnököt „a béke nemzetközi bajnokaként” igyekezett a világ előtt bemutatni.
Ryuji Yamane – elmondása szerint – több ízben járt Afrika, Közép- és Dél-Amerika, valamint a Közel-Kelet térségében és ennek rendjén a kisebbségi ügyek terén széleskörű tapasztalatokra tett szert. A kis lélekszámú kisebbségek autonómiáját nem támogató, pragmatikus véleményének hangot adva kérdezett rá az Unió kisebbségi politikájára. Válaszában Tőkés László elmondta, hogy sajnos az EU ezen a téren nem mutat kellő érzékenységet. Annak ellenére, hogy az EU 500 milliónyi polgára közül minden hetedik valamely etnikai közösség tagja, Európában változatlanul csak az egyéni emberi jogokat ismerik el, a kisebbségi kollektív jogokról pedig hallani sem akarnak. Emiatt nem lehet megnyugtató megoldást találni – példának okáért – a határon túli magyarok vagy románok ügyében – jelentette ki EP-képviselőnk.
Az EU halálbüntetéssel kapcsolatos bírálataira reagálva, Yamane helyettes külügyminiszter abba a sajátos megvilágításba helyezte a japán igazságszolgáltatás gyakorlatát, miszerint végrehajtható halálos ítéletet csakis teljesen bizonyított esetekben, a bűntettüket beismerő elítéltek vagy az önszántukból halálbüntetést kérő elítéltek kaphatnak. A japán állásponttal szemben Tőkés László a mózesi törvényeken és a krisztusi szereteten alapuló keresztény lelkiismeretre hivatkozott, mely feltétel nélkül visszautasít bármiféle emberölést.
Tőkés László programja 2012. május 2-án a japán főváros Nakano kerületében folytatódott, ahol Daisuke Tanaka polgármester meghívására a helybéli Filozófiai Parkban tett látogatást. A rendhagyó létesítmény alapítója Inoue Enryo japán filozófus volt (1903), aki egész életét és munkásságát a keleti és a nyugati filozófiai gondolkodás szintézisére szentelte. Egzotikus parkjában ekképpen kaptak helyet Buddha és Konfúciusz, valamint Szókratész és Kant, és ugyanezen vallástörténeti és szellemfilozófiai felfogásnak megfelelően került ide Wágner Nándor Filozófiai kert elnevezésű szoborcsoportja, melynek másával, illetve nagy alakjaival – köztük Ábrahámmal, Jézussal és Buddhával, továbbá Mahatma Gandhival és Assziszi Szent Ferenccel – a budapesti Gellért-hegyen is találkozhatunk. A nagyváradi születésű jeles szobrász alkotását a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételének kettős jubileuma (1869, 1959) alkalmából megrendezett Magyar-Japán Emlékév keretében, 2009-ben avatták fel, hogy a művész eredeti szándéka szerint „ez a mű egymás jobb megértését szolgálja a világban”.
A Wágner Nándor művészeti hagyatékának továbbadásával foglalkozó japán és magyarországi alapítványok képviselőinek – köztük Chiyo Wágner asszony és Kiss Sándor alapítványi elnök – részvételével zajló, jelképes erejű tisztelgés után a vendégeket Nakano városrész önkormányzatának vezetői fogadták a városházán. A magyarországi, romániai és japán viszonyokról, a társadalmaikat próbára tevő gazdasági, szociális, erkölcsi válságról, a magyar-japán kapcsolatokról, valamint a közös japán és európai értékekről folytatott elmélyült beszélgetés jól szolgálta egymás kölcsönös megismerését és megértését, a távoli országaink közötti hídépítést – állapította meg Tőkés László, erdélyi látogatásra híva meg vendéglátóit.
Erdélyi EP-képviselőnk utolsó politikai találkozójára a japán külügyminisztériumban került sor, ahol Jiro Kodera, az európai ügyek hivatalának főigazgatójával folytatott megbeszélést.
A főigazgató a Japán-EU kapcsolatok jelenlegi állásáról nyújtott időszerű tájékoztatást, külön hangsúlyt fektetve az idén ősszel sorra kerülő, újabb japán-EU csúcstalálkozó előkészítésére, ezen belül is pedig az európai részről akadályokba ütköző Gazdasági Partneri Egyezményre. Szintén kiemelt témaként került előtérbe az ázsiai biztonságpolitika kérdése – elsőrenden Kína és Észak-Korea viszonylatában. A globális biztonság összefüggésében Japán nem csupán legfőbb szövetségesére, az Egyesült Államokra, hanem minden bizonnyal az Európai Unió föltétlen támogatására is számíthat – fejtette ki véleményét erdélyi képviselőnk.
A továbbiakban a magyar-japán és a román-japán kapcsolatok kérdése vetődött fel. Tőkés László elismerését fejezte ki Japán Visegrádi Négyekhez (V4) fűződő kapcsolatainak a fejlődése iránt. Romániai vonatkozásban Jiro Kodera a vízummentesség végleges megítélésének az akadályairól számolt be. Hogyha ezen a téren a román fél javulást tud felmutatni, valamint a schengeni rendszerbe is felvételt nyer, akkor elhárul az akadálya annak, hogy az EU többi tagországához hasonlóan Románia is megszerezze a vízummentességet – mondotta a főigazgató.
Délután Tőkés László Radu Şerban román nagykövetnél tett tisztelgő látogatást. A nagykövet elismeréssel szólt az előző napi munkaebéden folytatott megbeszélésről, a magyar, a román és japán kapcsolatok viszonylatában. Erdélyi képviselőnk első kézből nyújtott számára tájékoztatást Kodera főigazgatónak a román vízumkérdéssel kapcsolatos álláspontjáról.
Este Szerdahelyi István, Magyarország tokyói nagykövete adott díszvacsorát Erdély európai képviselője tiszteletére, melynek meghívottai zömmel a japán akadémiai élet hungarológiával foglalkozó – magyarul is beszélő – jeles képviselői voltak. A nagykövet az egykori temesvári lelkipásztort köszöntötte első Japánba vezető útja alkalmából és az erdélyi magyarságról, valamint a szűkkörű, de igen intenzív japán-magyar kapcsolatokról szólt pohárköszöntőjében. Válaszában Tőkés László – egyebek mellett – elismeréssel szólt arról a „japán modellről”, mely meglátása szerint harmonikus módon ötvözi a hagyományt és a haladást. Köszönetet mondva a japán tudós személyiségek magyarságunk ügyében végzett szolgálatáért, őket is Erdélybe, Nagyváradra hívta meg.
Nagyvárad, 2012. május 3.
Tőkés László
EP-alelnök Sajtóirodája.
Transindex.ro

Diák, szülő, iskola egyaránt felelős (Kudarc a próbaérettségin)
Több, mint vészjósló a próbaérettségi eredménye, ami arra enged következtetni, hogy idén a tavalyi katasztrofális átjutási aránynál is gyengébben teljesítenek majd a diákok – értékelte a záróvizsga múlt heti főpróbáját Keresztély Irma megyei főtanfelügyelő, aki szerint a kudarcért leginkább a diákok hibáztathatóak, de a szülők és a tanárok is felelősek érte.
Amint arról tegnapi lapszámunkban tájékoztattunk, matematikából a háromszéki próbavizsgázók 12,98 százaléka érte el az ötös átmenőt, román nyelv és irodalomból a megjelentek 39,38 százaléka, történelemből pedig a dolgozatok 61,79 százalékát értékelték ötössel, illetve ennél nagyobb jeggyel. A román mindenki számára kötelező volt, a matematika, illetve a történelem választható aszerint, hogy az illető diák milyen osztályban végzi tanulmányait. Azt is érdemes megjegyezni, matematikából 1040-en próbaérettségiztek, az átmenő 135-ből 67-en nem érték el a hatost.
Keresztély Irma szerint, "ha a diák nem akar tanulni, a tanár semmit sem tehet, hogy kimozdítsa ebből az állapotból", ugyanakkor úgy véli, a diákok mellett a szülők és a tanárok is felelősek a rossz eredményekért. "A diákok lógnak, nem tanulnak, nem készítik el a házi feladatokat, nem olvasnak, a szülők nem követik, hogy mi történik a gyermekükkel az iskolában, úgy tartják, az iskola kötelessége foglalkozni a gyermek oktatásával, nevelésével, ugyanakkor az iskolának is megvan a maga felelőssége a kudarc miatt. Név szerint ismerjük azokat a tanárokat, akik nem teljesítenek kellőképpen, de meg van kötve a kezünk, nem tehetünk semmit ellenük. Ha egy tanár megszerezte a címzetességet az oktatásban, ezt nem lehet tőle megvonni semmilyen jogcímen, csak ha ő mond le, ő kéri a felmentését. Voltak ilyen irányú próbálkozásaink, még peres ügyeink is, de az illető megúszta írásbeli figyelmeztetéssel, esetleg pénzbüntetéssel, és az iskolaigazgatót kötelezték, hogy visszavegye. Szakmailag sem lehet tenni semmit, mert nehéz bizonyítani, ha valaki nem végzi megfelelően a munkáját. Nem lehet minden tanár mögé egy másik tanárt állítani, hogy kövesse, megtartja-e az óráit, felkészül-e azokra, mit csinál az ötven perc alatt az osztályteremben."
A tanfelügyelőség ellenőrizte az iskolákat, milyen felkészülési tervvel rendelkeznek az érettségi tekintetében, és kiderült, az iskolák 60 százalékában nincs semmilyen terv, a többiben alig néhány diák vesz részt a felkészítőkön, de az is előfordul, hogy a tanár megjelenik az adott időpontban kijelölt ismétlőórán, és egyetlen diák sem érkezik. A főtanfelügyelő szerint XI. osztályban kellene összeállítani az érettségire készülés kétéves tervét, ennyi idő alatt át lehet ismételni a négyéves tananyagot, és akkor a tanulókat nem érnék meglepetések. Meg lehet keresni, kik a hibásak a nagyon gyenge eredményekért, de az még nem jelent megoldást, olyan utat kell találni, amiben a szakfelügyelők, módszertani felelősök, iskolaigazgatók közösen ál­lapodnak meg, és eredményre vezet – összeg­zett a főtanfelügyelő.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Külföldön él a 194 ezer „elveszett” erdélyi magyar több mint fele
Erdélyi magyar népesedést tanulmányozó kiadványt mutattak be
„A technikai tartalom mellett bemutatja a romániai magyar kisebbségkutatás beszédmódjának fejlődését, alakulását is” – jellemezte Kiss Tamás és Barna Gergő szociológus tegnap bemutatott, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát Horváth István, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója. A Minerva-ház emeleti előadótermében rendezett eseményen részt vett Markó Béla korábbi RMDSZ-elnök is, a könyvbemutatót szervező Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökeként, kifejtve: nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki nemcsak a kisebbségi magyarság létszámának, hanem közérzetének, jövőképének felkutatása terén is. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kiadványa a 2011-es népszámlálás februárban közölt előzetes eredményei vonalán taglalja a demográfiai, társadalmi változásokat, a romániai magyarság népesedési folyamatára vonatkoztatva a számsorokat.
A kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Kós Károly Akadémia Alapítvány szép számú hallgatóság előtt mutatta be tegnap Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című kiadványát, amely a 2011-es népszámlálás előzetes eredményeinek kontextuális elemzésére, valamint az erdélyi magyar népesedést befolyásoló tényezők feltárására épül.
A könyvbemutatót kísérő tulajdonképpeni előadást, a kialakult beszélgetést Horváth István moderálta, aki elsőként Markó Béla miniszterelnök-helyettesnek, korábbi RMDSZ-elnöknek, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnökének adta át a szót. „Nagyon is jelentős fejlődés mutatható ki a kisebbségkutatás terén, hiszen létrejött az ezt elősegítő intézményi keret. Más kérdés, hogy az intézmények milyen tartalmat tudtak biztosítani. Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, céljainkat nem csak szimbólumokban kell megfogalmaznunk! Feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a kutatómunkának” – fogalmazott Markó Béla, megjegyezve, hogy ma már tényekként kezelhetjük a népszámlálási adatokat, nem pedig politikai intézkedések, érdekek termékének, mint a rendszerváltozást követő években. „Ezt a munkát senki sem fogja elvégezni helyettünk” – közölte a Kós Károly Akadémia elnöke a romániai magyarság kisebbségkutatói munkájára célozva.
Horváth István a romániai magyarság népességi helyzetének feltérképezését dióhéjban mutatta be, hangsúlyozva, hogy csupán a tíz évvel ezelőtti népszámlálást követően szűnt meg a Budapest-központú elemzési munka: „Az áttörést a 2002-es népszámlálás jelentette, amelyet követően – magyarországi finanszírozásból ugyan – már erdélyi kutatók végezték az elemzői munkát”.
A kiadvány szerzői közül elsőként Barna Gergő szólalt fel, aki mindenekelőtt hangsúlyozta, hogy a publikált adatok kisebb-nagyobb mértékben módosulnak majd az eredmények véglegesítését követően, ami jövőre várható.
A következőkben a kötetben bemutatott témákkal és adatokkal ismerkedhetett meg a hallgatóság. Az elemzéseket több szempont alapján végző kutatók a számsorok között olvasva „optikai csalódásokra” mutattak rá, néhány érdekességet kiemelve.
Ahol a legnagyobb a baj
A magyarság csökkenését – amely mindössze 0,6 százalékponttal marad el a románságétól – megyék és településformák taglalásával mutatták be a szerzők. Kiderült: legdrasztikusabban a Bánságban és Dél-Erdélyben fogyott a magyarság, és erőteljes tömbösödés figyelhető meg magyar vonatkozásban. Jelenleg az erdélyi magyarságnak a 38 százaléka él Székelyföldön, 25 százaléka a Partiumban, további 20 százaléka pedig Közép-Erdélyben.
„Minél kisebb volt a magyarság aránya egy adott településen, annál nagyobb fogyást tapasztaltunk” – közölte Barna Gergő. Kisebbségünk létszámának csökkenése leginkább a kis- és közepes városokban figyelhető meg, ahol mintegy 15–17 százalékponttal kevesebb magyart „jegyeznek”. Metropoliszövezetekben mindössze 1,8 százalékpontos a csökkenés, nagyvárosokban pedig 23 százalékpontos – utóbbi érték azért ilyen magas, mert a 100 ezernél több lakossal rendelkező városok szinte kivétel nélkül szórványvidéki településeknek számítanak.
Pozitívum ugyanakkor, hogy jelentősen mérsékelődött magyar szempontból a Partium helyzete és tovább javult a Székelyföldé – ezen régiókban a románság népességcsökkenése nagyobb a magyarokénál. A román lakosság aránya jelentős mértékben növekedett ugyanakkor metropoliszövezetekbe sorolt községekben (16,2 százalékkal), és stagnáló arányt mutat a magyar többségű kisvárosok szintjén, ahol az adminisztrációs rendszer megfelelő stabilitást biztosít számukra.
A kis- és közepes városok egyaránt elvesztették magyar és román lakosságuk bő 15 százalékát, Barna Gergő szavaival élve „elvesztették megtartó erejüket”.
A települések nagyságát tekintve az tapasztalható, hogy kisebbségünk tagjainak 44 százaléka községben él, a nagyvárosokban azonban csak 21 százalékunk lakik. A tömbösödést igazolja, hogy 53 százalékunk olyan településen él, ahol a magyarság többségben van, 13 százalékunk szórványosodik, 9 százalékunk pedig már szórványban él.
Fogyatkozásunk okai
Kiss Tamás népességfogyásunk négy okát vázolta: a természetes népmozgalom, az intergenerációs asszimiláció, a nemzetiségváltás, illetve a migráció vonatkozásait tárta fel.
A természetes szaporulat – amely a felsorolt négy közül a legegzaktabb – kapcsán rávilágított arra, hogy a kiindulási alap kedvezőtlen mivolta miatt negatívabb a helyzetünk a románokénál. Magyarán: minél kevesebben vagyunk, annál kevésbé működőképes a szaporulat. Annak ellenére fogyunk jobban, hogy a termékenység, illetve a születéskor várható élettartam nagyjából megegyezik a román lakosság azonos adataival.
Az intergenerációs asszimiláció azt vizsgálja, hogy a szülőknek sikerül-e átadniuk az identitás jegyeit a gyermeknek. Ez nagyban függ a vegyes házasságok arányától, illetve a vegyes házasságokban történő szocializációtól. Székelyföld kivételével mindenhol csökken a homogén házasságkötések (magyar férj és magyar feleség) száma, így helyenként súlyos asszimilációs veszteség jelentkezik. A legdrasztikusabb a helyzet Bánságban és Dél-Erdélyben, ahol a magyar ajkúaknak nagyjából a fele köt vegyes házasságot. Az utódok többségét már nem magyarként jegyzik be, így az ottani magyarok többezres nagyságrendben válnak az intergenerációs asszimiláció „áldozataivá”.
A nemzetiségváltás kapcsán sváb–magyar, roma–magyar és román–magyar vonatkozásban vázolta a folyamatokat Kiss Tamás. A legtöbb kihívással a roma–magyar helyzet rendelkezik, ugyanis mintegy 150 ezer roma beszéli a magyar nyelvet, és mintegy 90 ezer magyarnak is vallotta magát közülük. Nem kérdés, hogy a népszámlálás nem számít adekvát eszköznek a romák létszámának megállapítására – közölte Kiss –, mert még mindig sokan nem vállalják fel roma mivoltukat. (Szakemberek és különböző érdekvédelmi szervezetek egyébként 1,8–2 millió főre becsülik a romániai roma lakosság létszámát – tudtuk meg.) A magyar lakosság a svábok és a romák nemzetiségváltásából is „profitált”, de közel sem akkora mértékben, mint amekkora „kincsesbányának” tűnt ez a népszámlálást megelőző kampány során.
A migrációs egyenleg alapján Moldva és Dél-Erdély a legérintettebb két régió. Országos szinten 11,3 ezrelék Románia kivándorlási aránya, a magyarság berkeiben azonban csupán 8,5 ezrelékre rúg a szóban forgó adat. Észak- és Dél-Erdélyből, valamint a Bánságból – azaz a szórványrégiókból – a magyarság elvándorlásának aránya azonban magasabb a románságénál. A belső migráció folyamatát kutatva ebben az esetben is tömbösödésről árulkodtak az adatok: a magyar szórványvidékről a magyar többségű települések, régiók irányába történik jelentős népességmozgás.
A magyarok kivándorlása többnyire „lecsengett”, de az emigráció célországa a szülőföldjüket elhagyók 60–75 százalékának még ma is Magyarország.
Több mint 100 ezer főt vesztettünk kivándorlással
A tavalyi népszámlálási adatok tükrében Románia migrációs vesztesége az utóbbi 10 évben 2,22 millió főre rúg. Ebből 111 ezer személy a magyar kivándorló.
A 194 ezer fős magyar „összveszteséget” boncolgatva Kiss Tamás rámutatott: az erdélyi magyarság 2002. és 2011. között „eltűntjeinek” 57,4 százaléka kivándorolt, 31,3 százaléka (60,6 ezer fő) pedig a természetes szaporulat negatív értékének következménye. Becslések alapján mindössze 4,6 ezer magyar lakos tartozik a nemzeti hovatartozásukról nem nyilatkozók csoportjába. Országos szinten közel hatezren intergenerációs asszimiláció, több mint kilencezren pedig a román–magyar nemzetiségváltás miatt nem vallották magukat magyarnak.
Járható utak
A kutatók négy irányvonalat határoztak meg, amely mentén haladva elősegíthető népességfogyásunk lelassítása. Első lépésben a gyermekszám további csökkenése, illetve a termékenységi arányszám csökkenése ellen kell tennünk, amelynek egyik része, módja az oktatási rendszer újraszervezése is. Szorosan összefügg ezzel a szórvány-kérdés újragondolása, mert Székelyfölddel és Partiummal szemben szórványvidéken nagyon felgyorsult a népesedési erózió. Kiss Tamás vitaindítónak szánt észrevétele szerint a magyar nyelvű oktatás „a rendezett kivonulás egyik eszköze”. Megkülönböztetett figyelmet érdemel a romák integrációjának kérdése, mind politikai, mind pedig kulturális és társadalmi téren. „A magyar cigányok többsége a magyar közösséghez tartozna, ugyanakkor Székelyföldön minden 13. magyar lakos cigány nemzetiségű” – vázolta Kiss. A migráció vonatkozásában a politikai közösség és az intézményesített diaszpóra sajátosságainak józan mérlegelésére hívta fel a figyelmet.
Szórványkérdésről és a kolozsvári jelenségről
A hallgatóság körében többen is felszólaltak. Péntek János nyelvészprofesszor a magyar oktatást kutató szakmai intézményi keret hiányára panaszkodott, amely nem létezik annak ellenére, hogy a politikum lehetővé teszi a létezését és rendkívül fontos és hasznos szereppel bírna. Székely István, a tavalyi népszámlálás RMDSZ-es munkacsoportjának a vezetője arra reflektált, hogy a belső migráció több érdekességet rejteget, mint amennyit eddig kiaknáztak belőle a szakemberek, és az említett jelenség alaposan felülírhatja az eddigi eredményeket. A teljes életpályára szóló iskolarendszer biztosítása kiemelt fontosságú Kötő József parlamenti képviselő észrevétele szerint, a kormány kisebbségekkel foglalkozó főosztályának ügyvivője, Rodica Precupeţu pedig egy, valamennyi romániai kisebbség képviselőit tömörítő találkozó szervezésének ötletével állt elő.
Felvetődött a népszámlálás elkeserítő kolozsvári eredményeinek a kérdése is, és kiderült, közel sem annyira elrettentő a számsor, mint amennyire első ránézésre annak tűnik. A mintegy 10 ezres magyar népességfogyás felét migráció okozta, a természetes szaporulat negatív előjele mintegy négyezer lakossal csökkentette a kolozsvári magyarság számát, és 1,2 ezerre becsülték azok számát, akik nem vallottak nemzeti hovatartozásukról. Megnyugtató azonban, hogy a mintegy ötezer elvándorlónak hozzávetőleg a fele a Kolozsvárt övező települések valamelyikében él, tehát nem tekinthető „elveszett” embernek. Szabadság (Kolozsvár)

A tömbmagyarok számbeli csökkenése jóval kisebb az országosnál
A természetes fogyás, a vegyes házasságok, a nemzetiségváltás és az elvándorlás okozták az erdélyi magyar népesség fogyását - derül ki az NKI műhelytanulmányából.
A 2011-es népszámlálás előzetes eredményeit összegző, Népszámlálás 2011. Erdélyi magyar népesedés a XXI. század első évtizedében című műhelytanulmányt ismertették csütörtökön Kolozsváron, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet (NKI) és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett bemutatón.
Kiss Tamás és Barna Gergő szerzők kiadványának szociológiai, demográfiai tartalmán túl van egy más típusú jelentősége is. Lehetőséget ad arra, hogy átnézzük az erdélyi magyar kisebbségkutatás rendszerváltás utáni történetét – mondta Horváth István. Az NKI igazgatója úgy fogalmazott, a kiadvány tartalmán túl jelzi az erdélyi magyarságról szóló beszédmódok, értelmezések fejlődését, ezeknek az elmúlt húsz éven belüli alakulását.
Ahhoz, hogy jövőt tervezhessünk, hogy a céljainkat ne csak általánosságokban, szimbólumszerűen fogalmazzuk meg, hanem részleteiben megvalósíthatóan kidolgozzuk, ahhoz feltétlenül léteznie kell a szakmai háttérnek, a tudományos munkának. Ma már, amikor tömb- vagy szórványmagyarságról beszélünk, az erdélyi magyarság állapotát megpróbáljuk fölmérni, szakembereinknek, intézményeinknek köszönhetően sokkal többet tudunk a közösség közérzetéről, mentalitásáról, jövőképéről – fogalmazott Markó Béla.
A Kós Károly Alapítvány elnöke a romániai magyar tudományos életben tetten érhető fejlődésre hívta fel a figyelmet. Elmondta: a kilencvenes évek elején még a demográfiai adatokat is nem tényként, hanem politikai és szimbolikus érvként használták. Ennek következtében a közéleti retorika távol állt a tényszerűségtől és a tudományosságtól. „A tények rendkívül fontosak, aki fontos tényeket, adatokat tud bármelyik pillanatban előtárni, az képes a jövőt is megvalósíthatóan megtervezni. Ezt a munkát helyettünk, erdélyi magyarok és az erdélyi magyar szakemberek, tudósok helyett senki nem fogja elvégezni” -fogalmazott Markó. Kiss Tamás és Barna Gergő elmondták: tanulmányuk a 2011-es népszámlálás nemzetiségi adatsorait elsősorban magyar vonatkozásban elemzi, és a magyar népességet érintő folyamatokat, a rá vonatkozó adatokat a teljes népesség kontextusában, más nemzetiségeket érintve elemzi.
A dolgozat két egységre tagolódik: az első rész a 2011-es népszámlálási eredményeket, illetve az egyes nemzetiségek 2002-2011 közötti változását elemzi. Fő célja a magyarok számbeli és aránybeli változásának bemutatása regionális, településtípus, illetve etnikai szerkezet szerinti bontásban. A szerzők arra a kérdésre keresik a választ, hogy melyek azok a kontextuális tényezők, amelyek a számbeli, illetve aránybeli evolúciót meghatározzák, anélkül, hogy az egyes demográfiai folyamatokat elemeznék.
A második rész a szorosabban vett demográfiai elemzést tartalmazza. A szerzők a tanulmány bevezetőjében hangsúlyozzák: a népszámlálási eredmények nem tekinthetők abszolút mértékben objektív és megkérdőjelezhetetlen mérésnek, főleg az etnikai identitások tekintetében, azonban értelmetlennek tartják azt a megközelítést, hogy az objektivitás hiánya miatt nem érdemes a népszámlálási adatsorokkal foglalkozni. Egyrészt a demográfiai folyamatokra az így nyert adatokon keresztül egyedülálló rálátás nyílik, másrészt a Románián belüli etnokulturális különbségeket, illetve a magyar közösséget az elkövetkezendő évtizedben e számsorok alapján fogjuk reprezentálni – fogalmaznak a szerzők.
A tanulmány első részéből összeállított prezentációt Barna Gergő mutatta be. A szociológus többek közt a népesség megyék, régiók, településtípusok szerinti változásáról, a Romániában élő nemzetiségek számáról és arányairól, az erdélyi magyar népesség számának és arányainak változásáról, a magyar népesség belső arányairól beszélt. A prezentáció második, a népesedési folyamatokról szóló részében Kiss Tamás a természetes népmozgalmi folyamatokról, az integrációs asszimilációról, a nemzetiségváltásról – sváb-magyar, roma-magyar és román-magyar reláció – és a migrációról beszélt.
Az erdélyi magyar népesség csökkenését elsősorban a migrációs veszteség okozta – mondták el a szerzők. Az 1992-2002 közötti periódushoz viszonyítva nagyobb arányú volt a magyarok elvándorlása (az évi átlagos 6,6 ezrelékkel szemben 8,5 ezrelékes), bár így is alatta maradt a románságot, illetve az ország teljes népességét jellemző értéknek.
A migrációs veszteség elsősorban a szórványterületeken növekedett, ott elsősorban a Nyugat-Európa fele való elvándorlás volt jellemző. Ugyanakkor a korábbi időszakhoz képest a Magyarországra vándorlók száma sem csökkent, a 111 ezres migrációs veszteség 60-75%-a a szomszédos országba vándorolt.
Az elemzés kimutatta, hogy a természetes népmozgalmi folyamatok továbbra is kedvezőtlenebb eredményre vezettek a magyar közösség esetében, mint országosan, annak ellenére, hogy a termékenység és a születéskor várható élettartam a magyarok esetében is eléri az országos átlagot. Az adatok szerint a tendencia minden valószínűség szerint folytatódni fog, miután a nagymértékű elvándorlás a többségi románság korstruktúrájának a gyors romlásához fog vezetni.
Egy másik tényező, ami kedvezőtlenebbül alakult, mint 2002-ben, az a nemzetiségváltási mérleg. Egyrészt megnőtt a nemzetiségükről nem nyilatkozók száma, akik közül 4600 főre tehető a korábban magukat magyarnak vallók száma. Másrészt a magyarság a roma-magyar viszonylatban is veszteségeket könyvelhetett el, olyan körülmények között, hogy országosan 1966 óta először nem volt cigány disszimiláció. A szerzők az 1992-2002-es időszakkal szemben a román-magyar relációban is nemzetiségváltást feltételeztek, ez a feltevés azonban a legkevésbé volt adatolható. Azt állítják, hogy elsősorban a nagyvárosi magyar szórványközösségek a vártnál gyorsabb felszámolódása mögött a nemzetiségváltási folyamatok is állhatnak. A bemutató végén Kiss Tamás tanulságokat fogalmazott meg a politika számára is. Kijelentette, hogy a szórvány demográfiai eróziója végletesen felgyorsult, és ez a magyar intézményrendszer fenntarthatóságát is megkérdőjelezi. Úgy vélte, számításba kell venni, hogy a magyar oktatás a rendezett kivonulás eszköze lehet ezeken a területeken.
A tanulmány kiemeli azokat a regionális különbségeket, amelyek minden egyes demográfiai folyamat esetében megmutatkoznak a tömb-, illetve a szórványterületek között. Székelyföldön, és kismértékben a Partiumban, a kedvezőbb korstruktúra miatt a természetes népmozgalmi egyenleg is kedvezőbb, mint a szórványterületeken. Ugyanakkor az itt élő magyar közösségek nem, vagy csak kismértékben kapcsolódtak be a Nyugat-Európa fele mutató migrációba. Ez azt eredményezte, hogy a partiumi és a székelyföldi magyarok számbeli csökkenése az országos értéknél is jelentősen alacsonyabb volt. A szórványterületeknek a vártnál gyorsabb felszámolása azt is magával vonja, hogy az erdélyi magyar közösségen belül a tömbterületek súlya elkerülhetetlenül felértékelődik.
Marosvásárhely és Kolozsvár magyar lakossága csökkenésének okai
A tanulmányban külön fejezetet szenteltek Marosvásárhely és Kolozsvár népszámlálási eredményeinek. E szerint a teljes népesség Kolozsváron 2,8%-kal, míg Marosvásárhelyen 14,8%-kal csökkent. A magyarok arányvesztése Kolozsváron számottevő, Marosvásárhelyen viszonylag enyhe volt. A két város magyarságának számbeli és aránybeli csökkenésének a legfontosabb oka a természetes népmozgalmi veszteség, illetve a kedvezőtlen kiinduló korfa. Ebbe beleértendő az a veszteség is, amelyet a vegyes házasságokon belüli kiegyenlítetlen etnikai szocializáció okozott. Kolozsváron 25-30, míg Marosvásárhelyen 8-12%-ra tehető azon magyar fiatalok aránya, akik román nemzetiségű házastársat választanak maguknak. A migrációs folyamatok ugyancsak hozzájárultak a magyarok számának csökkenéséhez. Marosvásárhelyen, ahol mind a peremközségekbe, mind a máshová költözők között felülreprezentáltak voltak a románok, a románok elvándorlása, elköltözése azt eredményezte, hogy a magyarok arányvesztése mérséklődött. Kolozsváron a migráció fokozta az arányvesztést, és egy specifikus tényezőt, a nemzetiségükről nem nyilatkozók magas arányát is figyelembe kell venni a város esetén. Transindex.ro

A titokzatos kovásznai asszony (Gocz Elvira mesél)
Gocz Elvirát 2005. szeptemberében avatták Kovászna díszpolgárává. Akkoriban még Párizsban lakott, de már hangoztatta hazaköltözési szándékát.
Szülővárosában csak az idősebbek emlékeztek rá, de hamar híre kelt: dúsgazdag asszony, aki megteheti, hogy szórja a pénzét. Valóban számottevő pénzbeli adományokkal segítette a város főbb intézményeit: a két református, a katolikus, az ortodox egy­házat, az iskolákat, egy óvodát, a Boldog Apor Vilmos Gyermekotthont, a városi, majd a Szívkórházat, és a mentőállomást. Már állt az a monumentális borvízforrás is, melynek megépítését ő finanszírozta. Később elkészült Ignácz Rózsa főtéri mellszobra, ebben is részt vállalt.
– Elvira! Te bolond vagy! – szólította le hazaköltözése után egy gyermekkori ismerőse. – Jobban tetted volna, ha azt a rengeteg pénzt szétosztottad volna Kovászna szegényei közt. Most többre becsülnének! A helyi közvélemény azóta is leragadt a keserű konklúzióban, hogy bezzeg, szegény emberből nem lehet díszpolgár. Telt-múlt az idő, és tavaly februárban véletlenül összetalálkoztunk.
– Szomszéd! – szólított meg a Díszpolgár Asszony. – Ön újságba író ember. Nem jönne át hozzám, hogy beszélgessünk? Már hetvenkét éves vagyok. Szeretném, ha ezt-azt elmesélhetnék az utókor számára. Én át is mentem: felszerelkezve, abban a naiv hitben, hogy könnyű dolgom lesz. Egy év telt el azóta. Elvira asszony eközben oly megrázó őszinteséggel mesélte el életének történetét, hogy ezek után már nem is nevezhetjük őt készülő könyve "főhősének". Legfennebb szenvedő alanyának! Több ízben ő maga teszi fel a kérdést: az, ami vele megtörtént büntetés-e, avagy égi küldetés?
Vajon ki lehet ez a titokzatos asszony? Azt gyanították róla valamikor: szovjet kém, kit a francia fővárosba küldtek, hogy betegápoló nővérként államférfiak, magas rangú katonatisztek, üzletemberek titkaiba férkőzzék. Párizsban – kezdetben – gyanakodva fogadták. Titokban figyelték őt a franciák. De attól is tartania kellett, hogy a sötét lelkű Securitate teszi el láb alól, mint ahogyan azt szökésének idején meg is próbálta a trieszti menekülttáborban. Elvira nem rejtegette, hogy katonai kiképzést kapott a korabeli Szovjetunióban. Megtanult ejtőernyővel célba ugrani, repülőgépet, terepjáró autót, motorbiciklit ve­zetni, fegyverrel bánni, úszni és víz alá rejtőzni visszatartott lélegzettel, sebet fertőtleníteni, törött végtagot rögzíteni, életet menteni és – ha a helyzet úgy követelte volna – akár életet kioltani; kalasnyikovval tüzet nyitni az ellenségre. Elvira asszony nem titkolja: tartalékos hadnagyi rangja van. Önként választotta a háborús nővéri pályát. De ilyen előzmények után ki/mi kényszeríthette őt, hogy nyugatra meneküljön, ráadásul alig hároméves kisfiát is magával cipelve az életveszélyes kalandba! És végül ki ez a titokzatos nő (francia irataiban Elvire Gozin), akit Marilyn Monroe hasonmásaként emlegettek? Aki énekesként kapásból lett első helyezett egy tehetségkutató fesztiválon Monte Carlóban, majd rövidesen egy éven át feküdt a klinikán, kómában, halálközeli állapotban. És nem utolsósorban kinek/minek köszönhette, hogy világhírű személyiségek, mint Windsor hercegnője (a száműzött angol királynő), a volt francia államelnök, Mitterrand családja, Perez de Queillard ENSZ-főtitkár, a Rotschild család, a kuvaiti királyi udvar, Mihály román király, egy spanyol hercegnő, híres színészek, írók, üzletemberek és sokan mások őt választották betegápoló nővérként, testük-lelkük gyógyító mesterévé? A készülő könyvből bemutatunk néhány részletet. Az itthon történtekkel kezdjük, hadd vigasztaljuk meg Kovászna népét: íme, koldusszegény emberből lesz az igazi díszpolgár.
*
Gyermekkori emlékeim közt a legelső – melyre én emlékszem hitelesen és elevenen, tehát nem rokonaimtól vagy ismerőseimtől hallottam – mostohaapám falujához, Bodokhoz fűződik. A parányi község két hatalmas domb közt egy hosszan elnyúló völgyben fekszik Erdély délkeleti sarkában, az Olt folyó útvonalán. Ötéves voltam. A falusiak tetőtől talpig feketében, nagy csoportokban érkeztek hozzánk. Sírtak! 1944-et írtunk. A háború már vége felé járt. Ekkor történt, hogy Bodokon, ahol szénsavas ásványvízforrások is vannak, egy beteg német katona beesett egy kútba. Nem vették idejében észre, az emberek ittak a vízből, és az egész falu tífuszt kapott. Tavasz volt. Szegény anyám, aki második férjénél épp Bodokon élt, elkapta a betegséget. És tulajdonképpen most következik az, amire én oly fájdalmasan emlékszem.
Édesanyám holttestét letették a házban, a hátsó, hűvös szobában. Feketére akkoriban nem futotta, ezért hófehérbe öltöztették, a menyasszonyi ruhájába, melyben még első férjével – apámmal – állt az oltár elé. A tükrön volt a fátyol, amit rátettek, és egy fehér lepedővel letakarták. Akkor este tehát láttam, hogy mindenki talpig gyászban érkezik hozzánk és sír, de én nem értettem pontosan az okát. A halál fogalma valahogy még ismeretlen volt számomra.
Amikor mindenki elment, én nem a három mostohatestvérkém mellé mentem lefeküdni, hanem odalopódzkodtam édesanyám mellé, hozzábújtam és fáradtságomba belealudtam. Eközben kerestek engem! Tűvé tették az udvart, a szomszédokat, a vidéket, de arra senki sem gondolt, hogy bent vagyok a belső szobában. Korán hajnalban felébredtem, és mindenkit felébresztettem. Kiabáltam:
– Hideg van! Tegyenek tüzet! Édesanyám fázik! – így valahogy.
– S hát hol voltál eddig Ellike? (Ez volt a becenevem: Ellinek hívtak.)
Elmondtam, mindenki megrökönyödésére, hogy én édesanyámmal aludtam, de olyan hideg szegény, hogy megfáztam mellette. Mondanom sem kell, hogy ettől a búcsúéjszakától én is lebetegedtem tífuszban. "Fejtífuszt" kaptam (így mondták a falusiak), de viszonylag könnyen kilábaltam, mert gyermek voltam. Édesanyám, szegény, amiatt nem tudta megúszni ezt a betegséget, mert mostohaapámtól épp kisbabát várt, és elvérzett. Huszonöt éves volt, amikor meghalt, én ötévesen maradtam árva.
Anyámat gyakorlatilag csak néhány fekete-fehér fényképről ismerem. Számomra ő a legszebb, de a legelérhetetlenebb asszony a világon. Lefekvés után sokszor imádkozom, hogy jelenjen meg álmomban, de ez életemben eddig csak egyszer sikerült, amikor még tizenkét éves leányka voltam. Már cselédként szolgáltam Sepsiszentgyörgyön a Becze családnál, és egy szabad pillanatomban felszaladtam vonattal Bodokra a sírhoz. Az állomástól a temetőig a mezőn hatalmas virágcsokrot szedtem. Gyönyörű napsütés volt. Elhelyeztem a vadvirágcsokrot, leültem a sírhant mellé, hátammal a fejfához támaszkodtam, és sírtam. Úrrá lehetett rajtam a fáradtság, mert elaludtam. És ekkor – életemben először, de utoljára – álmomban megjelent előttem anyám. Fehér ruhában volt! Talán abban a menyasszonyi öltözékben, melyben a ravatalon feküdt mellettem? Hangjára, vagy arra, hogy szólt volna valamit hozzám, nem emlékszem. Ezek örökre odavesztek. Esteledett, amikor arra riadtam fel, hogy egyedül vagyok a temetőben, és... fázom. Remegtem, a fogaim is kocogtak, mint ötéves koromban, amikor megébredtem, majd leszálltam a ravatalról édesanyám mellől.
Szülőfalum és a fehér kígyók
Kovászna, ahol 1939. szeptember 30-án a világra jöttem – a Cuza Vodă utca 6. szám alatt, apám szülői házában –, ma közismert fürdőhely, akkoriban még nagyközség volt. A patak folyását követve hosszan nyújtózkodott a hegyek alól a mező felé. Felfelé rohamosan szűkül a völgy, Vajnafalvának nevezik ezt a szegeletet, mert rokonságunké, a Vajna család birtoka volt valamikor. (...)
Gocz nagytatámat, aki Vajna leányt vett feleségül, én nem ismerhettem. Idejekorán özvegyen maradt nagymamámtól hallottam, hogy mi történt. Az udvaron volt egy hatalmas, talán több száz éves, odvas diófánk. Nem tudták, vagy nem törődtek azzal, hogy az üregben kígyófészek lapult, és abban – az elbeszélések szerint – fehér kígyók laktak. Nyár volt, rekkenő hőség. Nagyapám megebédelt, és lefeküdt a diófa tövébe, hogy az aratás délelőtti fáradalmát kipihenje. Aludt, amikor egy kígyó megmarta, és ő nem ébredt fel többé, ott halt meg az árnyékban. A diófát azonnal kivágták, de előre petróleummal begyújtották az odvát. Hogy elpusztultak-e a kígyók, vagy idejében szerteszét szaladtak, azt nem tudtuk. Tény, hogy diófánk már régóta nem volt az udvaron, de mi hosszú ideig a kígyóktól való rettegés árnyékában éltünk.
Apám, Gocz Bálint 22–23 éves lehetett, amikor apját eltemette, és mint egyetlen gyermek, ő lett a nagy vagyon törvényes örököse. Ki gondolta volna, hogy nem is annyira a kígyómarás, hanem a szomszédunkban zajongó kocsma állítja kényszerpályára családunk jövőjét?
Kegyelemkenyéren
Amikor az emberek megláttak minket Kovásznán, ujjal mutogattak ránk, és szánalommal vagy épp kárörömmel suttogták:
– Nézd! Ez a rongyos leányka – Elvirának hívják –, a részeges Gocz Bálintnak a gyermeke! Az a télen gumibocskoros, nyáron mezítlábas asszony pedig Bálint anyja, született Vajna Rozália, aki Bécsben szabott ruhákban járt, nemesi "naccsága" volt valamikor. Látjátok, hova jutottak?
Nagyon szégyelltem magam! A korabeli református papnak, Havadtői Sándor tiszteletes úrnak is tudomására jutott a dolog, mert szomszédunk, a román pópa a magyar paptársait is figyelmeztette, hogy baj van. Ekkor hívott le Havadtői tiszteletes, megtartotta a hittanórát, majd annak befejeztével, miközben hazamentek a gyermekek, azt mondta:
– Elvirácska! Te maradj egy keveset! Beszélgessünk! Hol van édesapád?
– Elhagyott, mondtam. Pávára ment egy nőhöz.
– És hozzátok már nem jár?
– Nagyon ritkán! Három hónaponként hoz egy kenyeret, de akkor is elveszi a nagyanyám pénzét, amit Ghiţă Trandabur bácsinál keres gyapjúfonással.
– És valóban nincs, amit ennetek?
– Hát... Van pityókánk! A mezőn szedtük össze. A hullást! Mi pityókalevesre kelünk, köménymaglevesre fekszünk. Én sült vagy főtt pityókát viszek az iskolába. Ez az én uzsonnám. Olteanu pap bácsi szokott kisegíteni minket. De tiszteletes úr! Ne tessék megmondani nagymamámnak, hogy én ezt elárultam, mert ő nagyon szégyelli, ami történt.
– Nem szólok én az égvilágon senkinek, kislányom, de intézkedem majd másféleképpen.
És Havadtői tiszteletes minden második héten küldött egy kenyeret, vagy húst, vagy egy csirkét. Így tengettük az életünket. Amikor konfirmáltam, nem volt, amit magamra vennem. Mátyás Márika (ez volt a leányneve, ma is él Kovásznán), ő a megmondhatója, hogy kölcsön adta a menyasszonyi ruháját, és én abban konfirmáltam. Egyedül álltam a templomban, mert nagyanyám épp kórházban feküdt Sepsiszentgyörgyön. Apámat természetesen nem érdekelte olyasmi, mint holmi... konfirmációs ünnepség. Később saját anyjának a temetéséről sem tartotta fontosnak tudomást szerezni.
A Márika nénitől kölcsön kapott ruha bizony nagy volt rám. Itt-ott felkötöztem! Esetlennek, koldusnak éreztem magam. Még emlékszem, hogy mit énekeltem: "Az úr szent bárányára teszem le hitemet...". Ezt még sikerült befejeznem, de amikor ismét rám került a sor, már mukkanni sem tudtam. Elájultam! Arra eszméltem, hogy cukros vizet öntenek a számba. A jóságos arcú, Kovásznán legendás tekintélyű Gál doktor bácsi hajolt fölém. Azt hihették, hogy aznap még nem ettem, pedig faltam én reggel főtt pityókát, már egyedül is meg tudtam főzni. Nem az volt a baj, hogy éhezési cukorszinten éltem (mondom így, tudományosan, miután életemet egészségügyi nővérként töltöttem), csupán annyi, hogy árvának, szerencsétlennek éreztem magam. Anyám a sírban! Nagymamám kórházban! Apám a kocsmában! Tehát lelkileg omlottam össze, életemben először, mégpedig Isten házában, épp a konfirmáció pillanatában.
(folytatjuk)
Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jónak lenni és jót tenni
Boldog Apor Vilmos példája és ereklyéje Marosvásárhelyen
Feledhetetlen hangulatú, megható szentmise keretében emlékeztek meg Boldog Apor Vilmos püspökről, az egyetlen boldoggá avatott székely vértanúról megyeközpontunkban is. Ereklyéjét Pápai Lajos győri megyéspüspök hozta el a csíksomlyói kegytemplomba, s az erdélyi ferencesek több városban mutatják be a híveknek.
A Keresztelő Szent János-plébániatemplomba a mártír püspök vérrel átitatott ingdarabját tartalmazó szép foglalatú ereklye Böjthe Csaba dévai ferences szerzetessel érkezett, s ő tartotta csütörtökön este a szentmisét a templomot megtöltő híveknek, érdeklődőknek. A szerzetest elkísérte derűs tekintetű árváinak és neveltjeinek egy csoportja is.
A szentmise különleges színfoltja volt az egyházmegye legidősebb papjának, a 94 éves Bíró Antalnak, a 70 éve szolgáló rubin misés atyának a Boldog Apor Vilmos életéről és jelentőségéről szóló verse. A rendkívüli szellemi teljesítményt jelentő alkotásban a székely vértanú püspök emberi nagyságát, az erdélyi magyarokat erősítő, serkentő példáját foglalta rímekbe az idős lelkész.
– Megrendítettek az erdélyi népszámlálás adatai, amelyek azt jelzik, hogy nagy a baj az erdélyi magyarsággal, hisz tíz év alatt 12 százalékkal fogyatkoztunk. S mégis, vannak, akik könnyen lemondanak a családról, s gyermekotthonba adják a legkisebbeket, idősotthonban helyezik el az öregeket. Sok sebtől vérző világunkban, társadalmunkban az összefogás helyett egymásra acsarkodó politikai erők küzdenek a hatalomért. Ilyen körülmények között ki tudhat népünknek utat mutatni? – gondolkozott el Böjthe Csaba atya, s fordult a székely vértanú Apor Vilmos püspök felé, hogy példájával arra biztasson, miképpen kellene közösségünket megvédeni a széthullástól.
Miséjében részletesen ismertette a vértanú püspök életét, aki a főnemesi Apor család sarjaként 1892-ben Segesváron született. A hatgyermekes család feje korán elhunyt, s az árvákat az anya nevelte. Apor Vilmos a kalocsai jezsuita kollégiumban tanult, s az anyja kérésére a jogi karra iratkozott be, majd Innsbruckban végezte el a teológiát, s szerezte meg a doktori címet. Az első világháború idején katonavonatokon teljesített szolgálatot, a sebesülteket erősítette, biztatta. A határ menti kicsi településre, Gyulára nevezik ki segédlelkésznek, majd 1918-41 között ugyanott plébános. Nem lázadozik, nem akar máshova menni, szolgálati helyén karolja fel a szegények, a hadiárvák ügyét, eszközöli ki Bukarestben, hogy a háborúban elhurcolt 41 gyulai férfit kiengedjék a jilavai börtönből. 1941-ben nevezik ki győri püspöknek, s ebben a tisztségében is a szegények mellett az igazságtalanul üldözötteket védelmezi. Amikor a második világháború eléri Győrt, menekültek százai találnak a püspökségen menedéket. Nagycsütörtökön, amikor az orosz katonák a pincében levő több mint száz asszonnyal, lánnyal akarnának szórakozni, Vilmos püspök szembeszáll velük. A katonák sorozatot lőnek a plafonba, majd fejét, karját és gyomrát érik a gyilkos golyók. Elszántságát látva meghátrálnak, s rajta kívül sem esik bántódása senkinek. Húsvéthétfőn belehal sérüléseibe. Holtteste a kommunista hatalom idején csak 1986-ban kerülhet méltó helyére, a számára készült vörös márvány szarkofágba. Boldoggá avatása jó évtized múlva, 1997 novemberében teljesedik be a római Szent Péter téren, szentté avatásának folyamata elkezdődött – hangzott el a ferences szerzetes miséjében, aki 2.300 árva és nagyon nehéz anyagi helyzetből kimenekített gyermek számára nyújt menedéket. Ezért hiteles, amit a közösségek, a család, a gyermekek érdekében hirdet, s követendő példaként állítja Boldog Apor Vilmos püspököt, aki a kiszolgáltatott emberek védelmezője volt, s élete árán nyert örök életet, manapság pedig erőt adhat a sokkal csekélyebb áldozatok vállalásához. Böjthe Csaba nem siet és nem türelmetlen. A misét követően volt egy mosolya és jó szava mindenki számára, aki ezt igényelte. A Népújság kérdésére többek között elmondta:
– Nézzék, mi, papok kiöltözünk mint Mikulás, vállaljuk a cölibátust, de nem azért, mert megfizetik, mert elvárják tőlünk. Azért tesszük, mert örömöt jelent, mert jónak lenni és jót tenni igen-igen izgalmas és érdekes dolog.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)