Papp Sándor Zsigmond: Haj, kisvasút, békeharc
Elmegy az ember egy hétre nyaralni és megtörténik az elképzelhetetlen: egy lövétei lány, bizonyos Ladó Andrea képes volt befurakodni Orbán mellé a Tusványosról szóló hírekben. Azt nem mondhatnám, hogy ellopta a showt, mert a vezértől ezt képtelenség elvenni, akkor is lenne valamilyen verbális bombája a hüledező és felháborodó ellenzéki sajtó számára, ha ezer lányt rántanának le a hajánál fogva a földre. Most mégis osztoznia kellett, és már önmagában ez a tény felháborító a hívek számára. Amúgy viszont nincs semmi meglepetés.
Már írtam ezen a helyen, hogy nem vagyok nagy híve a fütyülésnek, hiszen ez csak lármához és nem párbeszédhez vezet, márpedig egymás meghallgatása nélkül sosem fogunk tudni kilépni az ördögi körből. Tudom, hogy sokaknak ez a tiltakozás bevett és Európában elfogadott módja (használták már nálunk is mindkét oldalon), ám én attól félek, hogy a mi kezünkben ez az eszköz csak olaj a már eddig is izzó gyűlölködésre. Azt már Budapesten is láttuk, hogy a miniszterelnökért rajongó kemény mag nem túl megértően válaszol a fütyülésre, Ungváry Krisztián véres arca annak idején bejárta a sajtót. Talán csak annyi új, hogy a magát a párbeszéd terepének hirdető (valójában a monológok rezervátuma) Tusványosról és az odalátogató székely emberek némelyikéről derült ki, hogy mégsem olyan jó vendéglátók, mint amilyennek szeretik hinni magukat, adott esetben éppoly türelmetlenséggel és agresszivitással válaszolnak, mint tápos társaik Pesten. Adódna a gyors következtetés, hogy Erdély/Székelyföld mégsem olyan ártatlan Tündérország, ahogyan az messziről, képeslapos esztétikával látszik. Az ennél is ostobább általánosításokat meghagynám az ellenzéki sajtó azon részének, amely mindmáig nem képes a maga sokszínűségében és változatosságában felfogni Erdélyt, csupán megvetendő masszát lát, „erdélyieket” és „tahó székelyeket” (holott, ha jól tudjuk, a tiltakozó lány is székely volt), hol a múlt zárványát, hol a jövő zsákutcáját látja benne.
De tényleg azok az emberek tehetnek mindenről, akik eltorzult arccal hajoltak a már fekvő lány fölé? Akik tán nagyobb kárt is tettek volna benne, ha ki nem vezetik a hívek gyűrűjéből? Teljesen félrevezető lenne, ha azt hinnénk, hogy ez volt a legnagyobb baj. Hiszen a felület olyan jól kezelhető: lám, a lányt haját megrántó fotósnak nem ad több munkát a magyar külügyminisztérium, a biztonsági őr némiképp büszkén nyilatkozik, hogy humánusan járt el, hiszen megvédte a lányt a még nagyobb bajtól, a szervezők szívből jövő üzeneteket írogatnak, amelynek minden szavát szétszedik a sajtóban, hogy aztán a cikkek alatt jókat köpködhessenek egymásra a kommentelők.
Csak az nem akar szűnni, ami az egészet kiváltotta.
Sőt. Orbán Viktor ez évi verbális bombájában további „küzdelmet” és még több gyűlölséget ígért a Soros-bérencek, vagyis mindenki ellen, aki nem sorakozik fel mögé. (A hívek tényleg elhiszik, hogy mindenki, így ezen sorok írója mögött is maga Soros ült, amikor a mondatait megfogalmazta. Vagy ő fizette, vagy saját kezűleg most át az agyát.) És egyelőre nem látni, hogy mi állíthatná meg ezt a gyűlölethullámot, amelynek kisülései a tusványosihoz hasonló esetek. Minden héten mégsem játszhat a pólócsapat világbajnoki döntőt, és nem verhetjük meg minden évben az osztrákokat fociban az EB-n. Ráadásul már a sport sem egészen az az összerántó erő, mint volt. Egynémely ismerősöm már azért sem nézi a vizes vébét vagy a meccset, mert a sport is Orbán kisvasútjává vált, és nem akar neki drukkolni a magyar csapat révén. Akkor mi marad? A kulturális teljesítmények már rég nem képesek gyűlöletmenetessé tenni az egymásra fenekedő táborokat, képtelenek vagyunk ugyanarra büszkék lenni, már ez is csak pártalapon megy. Az esztétikai alapon születő vélemény is hamar politikai állásfoglalássá válik, mert már alig hiszik el az olvasók, hogy valakinek saját véleménye is lehet, nem csupán megrendelt, lezsírozott, provokációval felérő. (Nem tetszett a vébé megnyitója? Akkor nyilván rövidlátó libsi vagy, akit maga Gyurcsány vakított meg. ) Közösen ünnepelni sem tudunk már. (Még szerencse, hogy a karácsonyban még senki sem fedezett fel semmilyen politikai potenciált.)
Tényleg mi marad? Mi adhat más irányt a hajcibálós, földrerántós gyűlölködésnek? Egy másik célpont? A köztársaság varázsszerű visszaállítása? Az Orbán-rendszer lebontása egészen az alapokig? Tisztességes választás vagy átengedett népszavazás? Netán önmérséklet, ha újra és újra megválasztják Orbánt, és lassan már nem lesz kitől féltenie a tökéletes világát?
És el lehet ide jutni még több földrerántás nélkül? Tényleg harcolnunk kell majd a békéért? maszol.ro

Ha Erdélybe jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat
Mit üzen Orbán tusványosi beszéde nekünk, kisebbségi magyaroknak?
Próbálom néhány pontban felvázolni a kritikai észrevételeimet Orbán Viktor tusványosi beszéde kapcsán, és szerényen az erdélyi magyarság figyelmébe ajánlani, mert azt hiszem nekünk, Magyarország határain kívül élő szabadságharcosoknak, lehet talán érdemi mondanivalónk annak a Magyarországnak a számára, amely a „hazafias nemzeti politika” mellett döntött. Orbán Viktor azt mondta, egy erős állam, egy erős nemzet „saját pénzén él”. Hogy Magyarország rá volt kötve egy IMF nevű „lélegeztetőgépre”, ami ugyan életben tartotta, de ezzel el is vette a lehetőséget az országtól, hogy önmaga lehessen, szabadon éljen. Azt mondta, hogy Magyarországnak sikerült felélednie, s szépen megköszönte az IMF-nek, hogy itt volt, és hazaküldék. Ha ez valóban így történt, az nagyszerű. Azt viszont nem mondta, hogy Magyarország, miután az IMF hazament, a nemzetközi piacokról vett fel hiteleket. Ám nekem, erdélyi magyarnak, az jutott eszembe, hogy az erdélyi magyar kultúra egy Magyarország nevű lélegeztetőgépre lett kapcsolva, anyagilag, kulturálisan, szociálisan. S ezzel az a baj, hogy így Magyarország éppen minket tart távol a saját lehetőségeink megvalósításától, hiszen igaz, hogy a lélegeztetőgép segít a túlélésben, de lehet, hogy ez nem éppen az az élet, amelyet az erdélyi magyarság élni szeretne. Mi is mondhatnánk, hogy megköszönjük Magyarországnak, hogy segített de értse meg, hogy el kell búcsúznunk tőle, s szépen hazaküldenünk, de nekünk nincs más behívni való barátunk. Pedig elvileg nekünk sem kellene a lélegeztetőgép, de aki nem kap levegőt, annak muszáj. Orbán Viktor azt is mondta, hogy egy erős államnak, erős nemzetnek szüksége van egy erős kulturális identitásra. Hiszen anélkül elveszti magát, felmorzsolódik. S azt is mondta, hogy erős nemzeti-kulturális identitás, „nincs stabil etnikai összetétel nélkül”.
Érteni vélem, hogy ez Magyarországon talán egy elképzelhető kívánalom, hiszen ott egy többségi, nemzeti egységes kultúra van. De nekünk, erdélyi magyaroknak, ez a gondolat egy kegyetlen arculcsapással ér fel, mert ezt a gondolatot Romániában Ceaușescu ápolta nagy gonddal – s ápolják ma is éppen elegen – ellenünk. Mert ha egy ország nem lehet erős, ha nincs egy stabil homogén etnikuma, akkor Romániából nézve, nekünk végünk kell legyen: „mert egy erős ország ilyet sohasem engedhet meg magának”. És Románia is erős, hazafias nemzetállam kíván lenni. De mi, székelyek, romániai magyarok, éppen a román állam stabil etnikai összetételét gyengítjük, árnyaljuk. Ezért mi mindig akadályai leszünk az olyan elgondolásoknak, amit a magyar miniszterelnök hirdet. És kötelességünk felemelni a szavunk az ilyen gondolatok ellen, ha a hazánkban megjelenik: attól függetlenül, hogy ez románul, Bukarestből vagy magyarul, Budapestről hangoztatik.
Ezzel kapcsolatban hadd mutassak rá arra is, hogy lehetséges – sőt: van! – erős kulturális identitás vegyes, kevert etnikai összetétellel: Erdély. Már ha az ember nem tesz úgy, mint Románia néha, s le nem tagadja, hogy Erdélyben több nemzet, több etnikum, több kultúra él egyszerre, együtt, párhuzamosan, s ez képes az identitásunkat éppenséggel építeni, erősíteni. A kisebbségi identitás mindig roppant erős kulturális identitás, de sosem lehet etnikai, mert az mindig a saját létünk fenyegeti.
Mikor Orbán ilyeneket mond, nem veszi figyelembe, hogy mindenféle „erős hazafias nemzetállam” nem csak Magyarországon szimpatikus gondolat: hanem Románia számára is. És amikor valaki ezt hirdeti Romániában, akkor ezzel az eszmével a mi létünket teszi kockára. Hiszen maga Orbán mondta, hogy jelenleg Európában a vezérkérdés az, hogy „az európaiaké marad-e Európa?”, amely számára azt jelenti, hogy „a magyaroké marad-e Magyarország?”… s mi muszáj tovább gondolkozzunk, s kérdezzünk: ez román szempontból azt jelenti, hogy a „románoké marad Románia? vagy az Erdélyieké marad Erdély? És itt lapul a magyar miniszterelnök által hirdetett eszme mély problémája. Kisebbségiként nem kívánhatom, hogy a románoké legyen Románia. Legyen egységes állam, legyen erős állam, de ne etnikai alapokon.
Orbán azt mondja, hogy egy idegen kultúra sikeres integrációját sem ismerjük, és hozzátette azt is: „Egymással ellentétes célokat képviselő emberek, ha egy rendszerbe, országba kerülnek, abból nem integráció lesz, hanem káosz.” „Egymással ellentétes eszmék és értékek egyszerre, egy időben nem érvényesíthetőek, ugyanis kizárják egymást”. A „hazafias kormányzat” kultúrája, értéke, eszméje ellentétes a kisebbségi kultúrával, annak értékeivel, annak eszméjével. S még valami többel, sokkal fontosabbal, mint a politika: a létével. Orbán eszméje a mi létünkkel ellenkezik.
Ehhez még hozzátartozik egy apróság: mivel a mi kultúránk, eszméink, értékeink a kisebbségi létünkből fakadnak, ezért kénytelenek erősebbnek lenni, mint a politikai eszmék. Erdélyben nem a politikumból fakad az identitásunk: a létünkből. Ezért erősebbek az erdélyi magyar és székely közösségek, ezért a mi identitásunk sokkal erősebb, mint bármilyen „nemzeti” identitás. De ha akarnánk sem tudnánk erről lemondani, s az erős etnikailag egységes nemzetállamiságot képviselni.
Persze, tudom, hogy a miniszterelnök nem rólunk beszélt, nem mi vagyunk számára a fenyegető idegen kultúra. De erdélyi magyarként mégis ezt kell kihalljuk a beszédéből, mert ha a beszéde románul, egy román politikustól hangzik el, akkor rögtön ezt fogja jelenteni.
Ebből egy olyan következtetés adódik, amelyet Orbán is megfogalmazott: „Sohasem lehetünk szolidárisak olyan eszmékkel, olyan emberekkel és népcsoportokkal, amelyek éppen azt a célt tűzik ki, hogy megváltoztassák azt az európai – kisebbségi, teszem hozzá - kultúrát amelyik a lényegét, értelmét és célját adja”. „Nem szabad szolidárisnak lenni, mert ennek a vége az önfeladás.” Ha az erős etnikai alapú társadalom képét hirdeti –, mi nem lehetünk szolidárisak Orbánnal.
Minket, erdélyi magyarokat, székelyeket, nem tud, nem képes egy erős anyaország megvédeni. Az nem igaz, hogy a mi sorsunk Magyarország kezében van. Hiszen volt idő – és nem is olyan nagyon rég – amikor Magyarországon tabutéma volt a határon túli magyarság: mi akkor is megvoltunk. Mi az erős anyaország nélkül is meg tudjuk szervezni önmagunk, erre egyszerű bizonyíték: maga a létünk.
Orbán ma Brüsszelben egy bürokrata hatalmi gépezetet lát, amelyik beleszól a nemzetállamok belső ügyeibe. Mi ettől nem félünk – mi ebben reménykedünk! Hiszen ha Románia önként nem ismeri el létünket és jogainkat, akkor csak egy erős brüsszeli bürokrácia biztosítja a jogaink-érdekeink figyelembe vételét.
Ha a "Soros-birodalom" az erős nemzetállamok helyett a nyílt társadalmak mellett teszi le a voksát, akkor számunkra – mert kisebbség vagyunk egy nemzetállamban – a nyílt társadalom a kívánatos, ahol önmagunk lehetünk, ahol úgy lehetünk állampolgárok, hogy nem firtatják az etnikai hovatartozásunk. Ahol nem jelent semmiféle negatívumot, ha nem a többség nyelvét beszéljük, nem a többség vallását hisszük, és nem a többség gondolatait gondoljuk. „Tisztán kell látnunk, nem szabad túlbonyolítani, nem szabad világ-összeesküvés összefüggésébe helyezni azt a küzdelmet, amely előttünk áll, hanem a lehető legracionálisabban kell leírnunk és viszonyulnunk hozzá.” - mondja a miniszterelnök.
A Trianon óta elszenvedett tragédiák forrása az „erős hazafias nemzetállam” volt. És Trianon óta nem állt fent nagyobb veszély, hogy ismét felbukkanjanak az „erős hazafias nemzetállamok” és tetézzék a tragédiákat.
Orbán azt mondta, hogy a „külső erők” lesznek az igazi ellenfelek. Azaz Brüsszel és Soros, és az általuk működtetett média. Eszközeik a pénzügyi zsarolás, a politikai fenyegetés, a médiakampány, a rágalomhadjárat. És persze a provokációk.
Ezzel az a gond, hogy mi, erdélyi magyarok és székelyek, már régóta ebben élünk. A román „hazafias nemzetpolitika” ezt a fajta retorikát nagyon régóta használja a kisebbségek ellen. Ezért elég nagy tapasztalatra tettünk szert benne, és számunkra jobban átlátható, mint egy magyarországi magyar számára. Csakhogy ezeket az eszközöket mi vagyunk kénytelenek "használni", nem a románok. A fegyvertárunkba szükségképpen benne kell legyen, hogy figyeljük a román politikum mozdulatait, és ha ellenünk tesz egy lépést, akkor hisztizünk, rágalmazunk, provokálunk – legalábbis ők ennek szokták nevezni a tüntetéseinket.
Amikor megünnepeljük március 15-ét, az provokáció. Amikor részt veszünk a székelyek nagy menetelésén, az provokáció. Amikor tiltakozunk a román szélsőjobb magyarellenes nyilatkozatai, tettei ellen, akkor az médiahiszti, feltűnési viszketegség.
Amikor a médiában saját érdekeinket megjelenítjük, akkor az „idegen befolyás a nemzeti politikában”. Ha saját értékeink mellett emelünk szót, akkor „idegen ügynökök” vagyunk.
Mi, erdélyi magyarok és székelyek nagyon rég provokáljuk a román nemzetállamot. És nem jó kedvből, és nem azért, mert ezért fizet Soros vagy bárki: hanem mert nem tehetünk mást, csak kiállni magunkért. A romániai magyarság tudja – vagy tudnia kell – hogy senki sem áll mellette: így minden eszközt meg kell ragadnia azért, hogy idejében észrevegye a rá leselkedő veszélyeket, és megvédhesse magát. Nekünk muszáj hinni az emberi jogokban, mert csak azok alapján kérhetjük, hogy tartsák tiszteletben a kisebbségi jogainkat. Errefelé nem valamiféle hablaty az emberi jogok diskurzusa. Mi civilekként, külföldi forrásokat is felhasználva érjük el jogaink érvényesítését, például Kolozsváron a magyar nyelvű Kolozsvár-táblák kitételét.
Tisztelt Orbán Viktor és magyarok: amikor az „erős hazafias nemzetállam” mellett álltok, akkor a magyar kisebbség léte ellen foglaltok állást.
Amikor a civileket idegen ügynököknek nézitek, akkor a mi évtizedes érdekérvényesítői munkánkat is megbélyegzitek.
Amikor azt hirdetitek, hogy a politikai korrektség lejárt, akkor megengeditek, hogy az erdélyi magyarokat nyugodtan lehessen rágalmazni, „bozgorozni”.
Amikor az emberi jogokat hülyeségnek nézitek, akkor elveszitek a mi eszközünket is, hogy saját jogainkat érvényesíthessük.
Amikor a tüntetést, a saját vélemény melletti kiállást „fizetett provokációnak”, „drogos fiatalok ámokfutásának” nézitek, akkor az erdélyi magyar kiállás eszközeit hiteltelenítitek el.
Amikor a terroristák ellen akarjátok felvenni a harcot, akkor jusson eszetekbe, hogy Romániában a magyarok a "terroristák".
Amikor ezt a szöveget elintézitek annyival, hogy egy Soros-bérenc pénzért megírta a tutit – akkor egy erdélyi magyar kisebbségi megszólalási lehetőségét veszitek el.
Amikor azt hiszitek, hogy ez pártoskodás, hogy ez politika: akkor elfelejtitek, hogy a kisebbség létével (is) szórakoztok.
Abban hittünk, hogy Magyarország a jövőnk, most azt érezzük, hogy talán mi vagyunk Magyarország jövője – egy békésebb, toleránsabb, nyitottabb, szolidárisabb Magyarország számára, aki talán végre tudatosítja, hogy Erdély, és a kisebbségi lét nem játék. Hanem egy biztos pont. Biztosabb, maradandóbb, mint a mindenkori politika.
Horváth-Kovács Szilárd / Transindex.ro

Gyászban a konglomerát
A kortárs Erdély egyik legfontosabb alakjától, a napokban elhunyt Kántor Lajostól búcsúzunk, legutóbbi két váradi megjelenését is felidézve Szűcs László írásával.
Annyira sajnálom – s nem az első ilyen gyászos alkalommal teszem ezt, – hogy Kőrössi Jóska barátom tanácsa ellenére nem vezetek kellő rendszerességgel naplót. Különben most nem az lenne a helyzet, hogy kevés megidézni érdemes részletet tudok reprodukálni Kántor Lajos legutóbbi két váradi megjelenéséről. Nem azt, hogy a publikum előtt miről esett szó, amikor – hármasban Markó Bélával – az Ady Múzeumban beszélgettünk a Domokos Géza kockázatai című Kántor-kötet bemutatóján 2014 tavaszán, vagy szűk évvel későbbi Törzsasztal-estjén a Teleki utcai könyvesboltban. Mindkettőről megvannak a tudósítások, utóbbiról a hangfelvétel szerkesztett változata. Az tehát szöveghűen megmarad, miként idézte fel Szabédi László emlékét, de arról már nem találom a szavakat, amiről utána, a vacsoraasztal mellett beszélgettünk. Csak a kedélyességét, szellemes megjegyzéseinek a hangulatát őrzöm. Ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor Lajosra gondolok, akkor nem valamelyik könyve ugrik be (na jó, ama legendás Kántor–Láng irodalomtörténet szürke borítója igen), vagy valamelyik publicisztikája a Riport hőskorából (azért a kollekciót fellapoztam a héten). Hanem a humora. Nem olyan röhögésbe fulladó harsány váradi, inkább visszafogottan polgári, csillogó szemű, kolozsvári, kicsit azért a polgárt is pukkasztó, karikírozó, némelykor pikírten szurkáló. (E pikírtségben, de szerepében és szellemiségében is Jakobovits Miklós festőművészre emlékeztet. Kortársak voltak, Miklós harminchatos, két nap híján egy évvel idősebb.)
Igazán MÚRE-elnöki szerepében ismertem meg a Korunk főszerkesztőjét, ereje és stílusa volt, fontos vezetője a magyar újságírók romániai egyesületének, legendás munkabírással. Abban az időben megannyi médium indulásánál volt jelen, mint erős háttérember, ma azt mondják az ilyenre, véleményvezér. Nélküle nem adott volna annyi hasznos, fontos kollégát a hazai szerkesztőségeknek a váradi Sajtókollégium sem. Médiában, kultúrában, egy ideig a politikában is megkerülhetetlen volt a véleménye, utóbbiban aztán mégis megkerülték, hiszen 1994-ben azért lépett vissza a formális politikai szerepből, az RMDSZ „miniparlamentje” (akkoriban KOT) tagságáról, mert leszavazták egy fontos javaslatát. Utólag persze neki volt, lett igaza, de hát mire ment, mire megyünk ezzel.
Folyton kritikusan fogalmazott az értelmiség és a politika kapcsolatairól, szerepéről, s ugyan látszólag a politikum mindvégig fontosnak tartotta a véleményét, valójában inkább a személyét – az RMDSZ alapításának negyedszázados évfordulóján, 2015 januárjában Életmű-díjat vett át –, mostanság nem úgy néz ki az erdélyi magyar politikacsinálás, mintha Kántor Lajos intelmeit kellő gyakorisággal megszívlelnék. Alig pár nappal az elismerés átvétele után a Riportnak adott interjújában árulta el, ő már leszámolt azzal kapcsolatos illúzióival, hogy a politikum ma vevő lenne az értelmiségiek véleményére. Pedig ő, ha bírált, azt úgy tette, hogy a szervezetnek, amelynek egyik alapítója volt, soha nem fordított hátat, és soha nem kívánt a bírálattal muníciót kínálni a politikai ellenfeleknek. Úgy tudott független maradni, hogy nem állt középen. Hisz aki középen áll, az talán sehol sem áll.
Nyugodj békében, kedves barátunk! Arcod, műved és hatásod igyekszünk megőrizni, s bizton megőrzik azok a kolozsvári fiatalok, akik szavaid szerint „sírás és panaszkodás, elvágyódás és elmenés” helyett ma pozitív dolgokat tesznek, s akik eredményei nyomán el lehet hitetni magunkkal, hogy „lehet élni ebben a konglomerátban új körülmények között is, valamit meg lehet találni a jelenben és a jövőben.” erport.ro

128 éve született Nyírő József
128 évvel ezelőtt, 1889. július 28-án, Székelyzsomboron látta meg a napvilágot Nyirő József neves erdélyi magyar író.
Nyirő művei elsősorban erdélyi témákkal foglalkoznak, kiadásukat a román és magyar kommunista rendszerek betiltották. Nyirőt - akárcsak Wass Albertet - , a román kultúrpolitika több évtizede háborús bűnösnek, antiszemitának nevezi.
Nyirő József erdélyi író, közíró, katolikus pap Székelyzsomboron született 1889-ben. 1928-tól az Erdélyi Helikon vezető munkatársa volt, a Benedek Elek körül tömörülő székely írócsoport egyik tagja. Székelyudvarhelyen épített otthont családjának, 1939-42 között a Keleti Újság felelős szerkesztője volt. 1941-ben - behívott képviselőként - a Magyar Országgyűlés tagja lett és Budapestre költözött. 1942-43-ban a jobboldali Magyar Erő főszerkesztője, 1944-ben a Magyar Ünnep című, szintén jobboldali lap főmunkatársa volt, majd nyugati emigrációba vonult. Egy ideig Németország nyugati megszállási övezetében élt, majd 1950-ben Madridba települt át, ahol a Spanyol Nemzeti Rádió magyar nyelvű adásainak munkatársa volt. Madridban hunyt el 1953-ban.
Főbb művei a Jézusfaragó ember (novellák 1924), Az Isten igájában (regény 1926), A Kopjafák (novellák 1933), Uz Bence (regény 1933), Az én népem (regény 1935), A Havasok könyve (novellák 1936), Madéfalvi veszedelem (regény 1939), és a Néma küzdelem (regény 1944) voltak.
Művei publikálását a román és magyar kommunista rendszer betiltotta, az írót a korabeli kultúrpolitika háborús bűnösnek bélyegezte. Az 1989-es fordulat után könyvei újra megjelentek Magyarországon, az Uz Bencét pedig 1992-ben a kolozsvári Dacia Kiadó is kiadta. itthon.ma/kult

Nemzetegyesítés az irodalomban
Ötödik találkozóját tartják ezen a héten a Rákóczi Szövetség és a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének közös szervezésében a külhoni és a magyarországi irodalomtanárok. A helyszín ugyanaz, mint az elmúlt heti történelemtanár-találkozón: a Várpalotától néhány kilométerre fekvő gyönyörű Királyszállás.
Az ilyen és ehhez hasonló egyhetes együttléteken a szakmai eszmecserén, feltöltődésen van a hangsúly, de a tanári hivatást gyakorlók számára a legkevésbé sem közömbös, hogy szakmai tevékenységüket milyen társadalmi, politikai klímában folytatják. Ezért is gondoskodik a Rákóczi Szövetség mindig arról , hogy politikus, gazdasági vezető is legyen az előadók között.
Németh Zsolt, az Országgyűlés Külügyi Bizottságának elnöke, amikor csak feladatai engedik, eljön a Rákóczi Szövetség szakmai táboraiba, hiszen alelnöke is a Szövetségnek. Mint elmondta: közvetlenül tapasztalhatta, hogy a megalakulásakor még csupán a Felvidékre fókuszáló szervezet hogyan tudta fokozatosan kiterjeszteni tevékenységét az egész Kárpát-medencére, szerencsésen összefogva, egyeztetve a külhoni és a hazai irányt.
Rátérve a külpolitikára, vázolta a Közép-európai helyzetet, azt az intenzív külpolitikai szakaszt a külkapcsolatokban, amely a térséget az utóbbi időben jellemzi. Foglalkozott Trump amerikai elnök és a visegrádi négyek találkozójával, Netanjahu izraeli miniszterelnök látogatásával, a régió nemzetközi felértékelődésével, visszatért Orbán Viktor miniszterelnök Tusnádfürdőn mondott beszédére, és szólt a migrációról, amely a népesség- és kultúracsere veszélyét jelentheti Európának.
„A mi Európa iránti elkötelezettségünk nem kíván magyarázatot, szétszakítva, több országban élünk, ezért számunkra a nemzetállami szuverenitás abszolutizálása nem jelent jövőképet. A külhoni magyarsággal való kapcsolat két pillére, a nemzetegyesítés és autonómia vonatkozásában az utóbbi időben a gazdasági programokon volt a hangsúly. Uniós forrásból sikerült elindítani a határ-összeköttetési pontok fejlesztését, csak Szlovákiával 26 ilyen van folyamatban, határátkelőhelyek, Miskolc-Kassa autópálya, komáromi híd, Ipoly-hidak. A többi irányban is az összeköttetés fejlesztésén van a hangsúly, kiegészülve regionális gazdasági fejlesztéssel, Délvidéken és Kárpátalján kis- és közepes gazdaságoknak, családi vállalkozásoknak nyújtott segítséggel, hogy versenyképessé válhassanak. Az ezekhez kapcsolódó, részben már el is indult hitelprogrammal együtt mintegy tízszeresére növekedett az anyaország által nyújtott források értéke. Mindez nem jelenti azt, hogy az oktatás, a kultúra és a hagyományos nemzetpolitikai területek ne élveznének továbbra is kitüntetett figyelmet. Például az óvoda- és bölcsőde-program, amelynek keretében 17 milliárd forint megy a határon túlra. Ez kiegészülve a Rákóczi Szövetség hagyományos beiratkozási és egyéb támogatási programjával, érzékelhető, hogy a magyar identitás megőrzésének célját segítik elő, mégpedig minél korábbi életszakaszban, már a bölcsődénél és az óvodánál. Mert ha egy gyerek az általános iskolát többségi nyelven végzi el, akkor már nehéz megakadályozni, hogy végigmenjen az asszimiláció útján.”
A szakmai program Takaró Mihály irodalomtörténész, a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesülete elnökének Arany Jánosról szóló nagyhatású és gondolatébresztő előadásával kezdődött. Végigkísérve a 200 éve született költő pályáját, szinte minden állomásánál olyan adatokra, összefüggésekre, a művek olyan mélyrétegeire világított rá, amelyek jó része az irodalomtanárok számára sem volt ismert. Például az, hogy a költő 6-7 éves gyerekként már 35-40 zsoltárt tudott, s mikor társai a betűvetést tanulták, ő már elolvasta a Károli Bibliát. Mikor nagyszalontai jegyző volt, geometriát és jogot tanult, hogy tudjon segíteni a parasztoknak ügyes-bajos dolgaikban illetve peres ügyeikben. Takaró Mihály példákkal illusztrálta, hogy Arany balladáiban a költő egész életbölcsessége összpontosul, és mindegyik középpontjában a legfőbb morális kérdés: a bűn és bűnhődés kérdése összpontosul. Vagy: a Toldi trilógiában nem a történet a lényeg, hanem a nemzeti sorskérdések, a régi és új nemzetfogalmak tisztázása. A nép nemzetté válásának jelképe a Toldi, mint ahogyan a Toldi estéje a nemzeti hagyomány és korszerűsítés, magyarság és európaiság dilemmájával a legmaibb mű az irodalomtörténész szerint, aki ezzel kapcsolatban Babitsot idézte: a magyarságot nem politikai nézetek, hanem műveltsége köti Európához.
A nagy tapssal kísért előadás után arról a szó szoros értelmében súlyos könyvről kérdeztük Takaró Mihályt, amelyet ő szerkesztett. A kötet példányai még fóliaborításban sorakoztak a fal mellett, ahogyan a felvidéki Méry Ratio Kiadó szállította. Címe: Kárpát-medencei magyar irodalom 1920-tól az ezredfordulóig.
„Öt éve azt a célt tűzte ki vezetésemmel a KMKE, hogy létrehoz egy olyan új irodalomtörténetet, amely arra az elvre épül, hogy a magyarság hazája a Kárpát-medence. Ugyanis Trianonban nemcsak a nemzettesteket szakították le Magyarországról, hanem megszűnt az a kommunikációs lehetőség, amely ezeket a nemzettesteket kulturálisan összeköthette volna. 1920 után például egy délvidéki iskolában nem taníthattak többé Erdélyben, Kárpátalján vagy a Felvidéken született műveket. A Kis-Magyarország vagy anyaország irodalmát megismerhették, bár e tekintetben sem volt mindegy, hogy az iskola szerb, román vagy csehszlovák uralom alá került, vagy később szovjet uralom alá, gondolok Kárpátalja hányatott sorsára.
A határon túli magyarság mindenütt saját választ adott a maga kisebbségi létére. Erről szól az 1920 utáni kárpátaljai, délvidéki, felvidéki, erdélyi irodalom. Ez a kötet tesz először kísérletet arra, hogy amit hetven éve meg kellett volna írnunk, azt most öt év munkájával helyrehozzuk. Így született meg ez a több mint 800 oldalas könyv, amelynek utolsó 300 oldala szöveggyűjtemény. Magyar tankönyvekben sosem szereplő felvidéki, kárpátaljai, délvidéki, erdélyi írók életművét lehet megismerni, olyanokét, akiket Magyarországon sem olvasnak vagy tanítanak. Ha azt mondom, hogy Kovács Vilmos, nem biztos, hogy tudja valaki, hogy Kárpátalja egyik legnagyobb alakjáról van szó. Vagyis a mi célunk az, hogy megteremtsünk egy közös Kárpát-medencei műveltségi sztenderdet. Amit a politika és a hatalom nem tud megtenni, azt a kultúra megteheti. Ez a könyv az irodalomban valósítja meg ezt az egységet, s mivel a Kárpát-medencei Magyartanárok Kulturális Egyesületének kétszáznál több tagja van, vélhetően szeptembertől nagyjából négyszáz határon túli magyar osztályban kezdik tanítani azokat az írókat, költőket, akiket még soha nem tanítottak.”
Nyilván a magyar pedagógusoknak meg kell harcolniuk azért, hogy a többségi állam tanterveiben helyet, vagyis óraszámot kapjon a Kárpát-medencei magyar irodalom.
Nem volt, nem is lehetett célunk egy olyan irodalomtörténet és hozzá tanterv megalkotása, ami egyetemes, hiszen Ukrajnában 11 osztályos az iskola, míg a többi országban 12. Nemzeti alaptanterv mindenhol van, az nem írható felül egy magyarországi kezdeményezéssel. De van az a sáv, amelyet kitölthetne ez a könyv. Minden országban megvan ugyanis a kisebbségi irodalom tanításának a lehetősége. Továbbá vannak úgynevezett szabad sávok. Három éven át kutattuk, hogy egyes országokban milyen mozgásteret adnak a tantervek úgy, hogy törvényt ne sértsen egyetlen tanár sem, ugyanakkor mégis taníthasson Kárpát-medencei magyar irodalmat. Megtaláltuk ezeket a sávokat és lehetőségeket, és erre készítjük fel már ötödik éve a tanárainkat. Ez a hét is arról szól, hogy a könyv egy-egy szerzője kiválaszt egy-egy írót, költőt és bemutatót tart tanártársainak abból, hogy ő hogyan tanítaná. Nyilvánvalóan a 21.században vagyunk, a mai modern oktatási eszközöket is bevetve folynak a bemutatók ennek a könyvnek az alapján.
Egyik alapelvem, hogy mindent tanítok, amit hasznosnak tartok, de semmit, amiről úgy gondolom, tapasztalom, hogy rombolja a lelket, a szívet.
Cservenka Judit / Felvidék.ma

Trianon minden rossz gyűjtőneve
mondja Ablonczy Balázs, a Trianon 100 kutatócsoport vezetője
A magyar kormány titkos propaganda-főosztálya, amely aknamunkát folytat a román állam ellen, és támogatja a magyar szeparatista törekvéseket – nemrégiben így állították be a magyarországi Trianon 100 nevű kutatócsoportot a romániai sajtóban, mégpedig egy kolozsvári történészprofesszor vádaskodásai nyomán. A csoport a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatók számára kiírt Lendület-pályázatán nyert harmincmillió forintot a békeszerződéssel kapcsolatos ismeretek bővítésére. A munka vezetőjével, Ablonczy Balázs történésszel beszélgettünk
– Kíváncsi voltam, hogy néz ki egy propaganda-főosztály…
– Nézzen körbe, hárman dolgozunk ebben az irodában, de csak két szék van, és a bútorközbeszerzés is várat magára. Ha valaki azt gondolja, hogy veszélyt jelentünk a román állam egységére, akkor annál nagyon komoly gondok vannak, szerintem.
– Azt tudtuk, hogy a magyarok még nem tették túl magukat Trianonon, de hogy eszerint a románok sem, az furcsa. Főleg, hogy nemcsak politikusok álltak bele a vádaskodásba, hanem komoly tudósok is. Volt bármi előzménye ennek a kirohanásnak?
– Annyiban meglepődtem, hogy nem volt apropója. Nem mondtunk semmi csúnyát, nem jelent meg olyan, ami sértette volna a román nemzeti érzelmeket. Szerintem a történteket a román belpolitika felől közelítve lehet megérteni: több pénzt lehet szerezni bizonyos kutatásokra, ha elkezdik mutogatni, hogy a magyarok előrébb járnak. Bár a történteknek nem tulajdonítok nagy jelentőséget, azt megértettük, hogy ügyelnünk kell a kommunikációra, és bizonyos gyanúknak elébe kell mennünk.
Édesapám színházkritikus volt, 1985 és 1990 között ki volt tiltva Romániából. A gyerekkorom úgy telt, hogy csak keresztnéven mutatkozhattunk be a telefonba, vigyázni kellett, hogy mit mondunk, nehogy a kinti magyaroknak baja legyen belőle – harminc évvel később ugyanabba a folyóba lépünk bele. Ez szomorú.
– Milyen területekre fókuszál a kutatócsoport? Lehet még újat mondani Trianonról?
– Abban bízunk, hogy lehet. A kutatásunk első része a diplomáciai okmányok lefordítása, és szerkesztett kiadása – valószínűleg a közvélemény számára ez a legkevésbé érdekes. Ezen a téren az elmúlt három évtizedben is kemény munkát folytattak a történészek, mi erre is építünk. A francia diplomáciai dokumentumok megjelentek már magyarul, nagyon sokat tudunk az angol békeelőkészítésről is, de vannak olasz, amerikai, sőt japán dokumentumok is.
– Japán?
– Némiképp „ezoterikusnak” tűnik, de Japán – nagyhatalomként – jelen volt a békekonferencián, képviselői benne voltak az összes Magyarország sorsát meghatározó jóvátételi és határkijelölő bizottságban – viszont arról gyakorlatilag semmit nem tudunk, hogy mit gondoltak rólunk. Mint ahogy a román, a csehszlovák vagy a jugoszláv iratok is tartogathatnak újdonságokat.
A projekt második része az összeomlás és a magyar társadalom viszonyát vizsgálja. Itt szeretnénk egy picit túllépni a megszokott történeti elbeszéléseken, ugyanis az eddigi kutatásaim során feltűnt, hogy van számos olyan tényező, amely döntően meghatározta a korszak Magyarországát, mégsem kaptak elegendő figyelmet. Ilyen például a hadsereg kérdése. Tényleg szükséges volt-e a leszerelés, illetve mi lett volna, ha ez nem történik meg? Érdekes tényező a közellátás is, a szén például döntő momentum az egész kérdésben, hiszen fegyverként tudták használni.
A diplomáciai levelezésekben számtalanszor találkoztam azzal, hogy ezt vagy azt a szénszállítmányt engedjék át a demarkációs vonalon, mert akkor más ügyben nyomást tudunk gyakorolni a magyar kormányra. De az országon belül is nagy volt a szén jelentősége: a debreceni önkormányzat a ’20-as évek elején azzal zsarolta a kormányt, illetve az illetékes kormánybiztost, hogy ha nem adnak elég szenet, akkor nem tudják fűteni a városi téglagyárat, így nem tudnak házakat építeni, pedig a menekültek már most is tüntetnek az utcán, és feltörik az üresen maradt lakásokat.
A közellátás szerepére utal Teleki Pál egyik levele is, amelyet 1920 áprilisában írt haza Párizsból, amikor már kinevezték külügyminiszternek, de még kint volt a békedelegációval. Ebben úgy fogalmaz: „És talán mégis alá fog kelleni a kormánynak ezt írni, mert éhen vész Pest, és az oláhok a Tiszáig bejönnek újra. Én ugyan ezen áldozatokat is meghoznám, de a legtöbben nem.” De ugyanígy fontos téma a közegészségügy vagy a menekültkérdés is.
A harmadik pillérben a határok megszilárdulását vizsgáljuk: mit veszítettünk, hogyan változott meg a határmenti települések gazdasága, hogyan vette át például a csempészet a korábbi legális kereskedelem helyét. De érdekes kérdés, hogy miként alakult át az emberek fejében a mentális térkép, házasodnak-e például továbbra is a szomszéd faluból, ha a határ közéjük esett.
Sebestyén István / hetek.hu

A FÁRADHATATLAN HARCOS
A legjobb kezekben van határon túli kultúréletünk egy lényeges szelete.
Ahol Szebeni Zsuzsa színháztörténész, a sepsiszentgyörgyi Balassi Intézet Magyar Kulturális Központjának igazgatója, egyetemes és magyar kultúránk épp olyan elszánt, mint amilyen gyönyörű harcosa megjelenik, ott biztosan történik valami. Legyen szó a Kós család vagy a Bánffyak életművéről, az 1848-as özvegyekről vagy Kemény János hagyatékáról, Szebeni Zsuzsa a szigorúan tudományos megközelítés mellett mindig benne él témáiban. Valami egészen titokzatos – tisztán tudományos lépésekkel be sem járható – úton kerül a témába időben és térben, hiszen úgy tud beszélni például Szilvássy Caroláról, mintha személyesen ismerte volna.
Novemberben vette át az intézmény vezetését – ezzel gyakorlatilag hazatért szülőföldjére. Kacskaringós életpálya az övé, Kolozsváron és Debrecenen át érkezett Budapestre. Húsz évig volt az Országos Színháztörténeti Intézet határon túli referense, ezalatt havi rendszerességgel hazajárt Erdélybe, és mára alapos kapcsolatrendszert épített ki a legkülönbözőbb intézményekkel.
Sepsiszentgyörgyön feladata a magyar kulturális értékek bemutatása, elsősorban a magyar közönségnek, de bizonyos számú román érdeklődővel is számolnak, akikre Szebeni elmondása szerint különösen figyelnek. – Szem előtt tartom a szórványvidéket: Szebent, Medgyest, Brassót és Szászvidéket. Nagy örömünkre szolgált, hogy a Sepsiszentgyörgyön is sikerrel bemutatkozott 1848-as özvegyek kiállításra, melynek a teljes szövegét román nyelven is olvashatják az érdeklődők, épp 25 ezer néző vásárolt jegyet a szebeni Astra Falumúzeumban, a román kulturális élet egyik ismert központjában – meséli lelkesen Szebeni Zsuzsa, aki anno az Erdélyi Helikon közösségét választotta doktori disszertációja témájául, most pedig elszánta magát: mandátumának lejártáig minden helikonistáról összeállítanak egy életmű-kiállítást.
Jelenleg a báró Kemény János-kiállításon dolgoznak, amely Marosvécsen fog bemutatkozni. A Petőfi Irodalmi Múzeummal együttműködve sikerült feltárni a hagyatékot, ebben a Kemény család is nélkülözhetetlen segítséget nyújtott – öt-hat unokatestvérről van szó, akik mind kulturális területen tevékenykednek.
– Sepsiszentgyörgyön fantasztikusan aktív kulturális élet van, beszéljünk akár színházfesztiválokról vagy városfesztiválokról, minden este három-négy program közül választhat a közönség, annak ellenére, hogy egy hatvanezres városról van szó. A képzőművészet felülreprezentált, a kiállítóterek kérdése olykor fejtörést okoz, ahogy az időpontok is, de szoros az együttműködés Vécsi Nagy Zoltánnal, az Erdélyi Művészeti Központ vezetőjével, Vargha Mihállyal, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójával,
Kopacz Attilával, az Árkosi Kulturális Központ vezetőjével és Bocsárdi Lászlóval, a Reflex Fesztivál és a Tamási Áron Színház igazgatójával. Mivel kevesen vagyunk az intézetben, ezért stratégiám: az ő nagy rendezvényeikhez olyan szeletet adni akár magyar, akár nemzetközi területről, hogy az ő elképzeléseiken belül, de mégis a saját szájunk íze szerint gazdagítsuk a programot. Ez történt március 15-én is: hathetes előkészítés után kültéri kiállítással, könyvbemutatóval, iskolai előadással és egy brassói képzőművészeti tárlattal voltunk jelen.
Egy március 15-i ünnepségen újdonsággal kell előállni, és ez sikerült: most kezdjük kutatni, milyen szerepe volt a nőknek és a gyerekeknek a forradalomban túl azon, hogy kötést téptek, kokárdát varrtak. Adataink vannak arra, milyen nélkülözhetetlenek voltak például a fegyvergyártásban, tölténykészítésben – sorolja az igazgató, aki tényleg mindenhol jelen tud lenni: a Székely vágta rendezvényhez például a Bánffy-ménes történetéről szóló anyagot csatoltak.
Amikor Szebeni Zsuzsa azt mondja, hogy kevesen vannak az intézményben, azt szó szerint kell érteni: mint igazgatónak egy titkársági asszisztense van, igazából ketten csinálnak mindent. Igény is lenne a bővülésre, leginkább a szakmai munkában, hiszen minden területen dolgoznak a zenétől képzőművészeten át a gyermekprogramokig. De a remélt bővülésig is összetehetjük a kezünket, amiért ilyen harcostársaink vannak.
Juhász Kristóf / Magyar Idők

Guzsalyasék nyári kalákája (XXXII. Kézműves- és Alkotótábor)
Telt ház van a Sepsiszentgyörgy melletti Benedek-mezei táborban: a megyeszékhelyi Guzsalyas Alapítvány e héten tartotta Nyári Kaláka Kézműves- és Alkotótáborát, immár a harminckettediket. A tevékenységet – jelképesen – ma koronázzák meg: este 8-kor a rendezvénysátorban kiállítás nyílik a hét nap kézművesterméséből.
Oktatókkal együtt nyolcvanan tartózkodnak a táborban, a házikókon kívül sátrakban is megszálltak a résztvevők. A tevékenységek négy műhelyben zajlottak, zajlanak. A tűzzománckészítőket Csókási Katalin Nóra szegedi zománcműves irányítja, a feladat mécsestartó készítése, ezenkívül fantázia, ügyesség és tehetség kérdése, hogy ki mit alkot még. Gyönyörű ékszerek kerültek ki a szorgos kezek közül. Szász Judit csíkdánfalvi származású, Sóváradon élő kézművesmester a bőrműveseket igazgatja – itt szandálkészítés a feladat, ezentúl ki-ki használati és dísztárgyakat készít. A fazekasokat Máté-Szentkirályi Imola felügyeli. Főleg visszatérők vagy a Guzsalyasék tanfolyamaira járók jöttek el, de kezdők is akadnak, mint mindenik műhelyben. Tóth B. Tinka és Kolozsi Ildikó a nemezelőket irányítja: mintás terítők, ruhaneműk, sálak, kendők készülnek. Újdonság, hogy ezúttal ausztrál merinó gyapjúból dolgoznak, mondta Tóth B. Tinka, hozzátéve, ez a legfinomabb anyag, másképp kell bánni vele, mint az eddig használt erdélyi cigája gyapjával, amely merevebb. Felnőtt táborról van szó ugyan, de egyes résztvevők gyerekeikkel érkeztek. Velük Benkő Éva és Szász Csilla foglalkozik, a kézművesmesterségek alapjait játékosan igyekeznek elsajátíttatni, népi játékokkal és mesemondással is szórakoztatják a kicsiket. A tavalyhoz hasonlóan húsz kamaszkorú részvételét támogatta a Bethlen Gábor Alap. Az ifjak nem kedvelték a fazekalást, a másik három műhely között oszlottak meg, de főleg a nemezelést választották.
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erősödik-e Romániában a regionalizmus? (Tusványos)
Van-e esély regionalizációra Romániában, amikor a napi tapasztalatunk az, hogy ezzel ellentétes folyamat zajlik, az Európai Unióban pedig az új kihívások miatt kikopni látszik a Régiók Európája fogalom? Hogy állnak a romániai regionalista mozgalmak, milyen következményei vannak az országban száz éve folyó homogenizáló-uniformizáló politikának, milyen esélyei vannak a székelyföldi, a bánsági, az erdélyi autonómiának? Ilyen és ehhez kapcsolódó kérdéseket jártak körül az Erősödő regionalizmus, régiók Romániája című beszélgetés résztvevői a Kós Károly-sátorban rendezett beszélgetésen – de nem maradt el Klaus Iohannis államelnök székelyföldi látogatásának értelmezése sem.
A Papp Attila Zsolt, a kolozsvári Főtér portál főszerkesztője által moderált vita résztvevői a regionalista mozgalmak szakavatott ismerői vagy éppen zászlóvivői voltak: Bakk Miklós politológus, egyetemi tanár több régiósítási, autonómiatervezet kidolgozásában vett részt, Florian Răzvan Mihalcea a Temesvári Társaság vezetője, amely civil szervezet már az 1990 januárjában megfogalmazott temesvári kiáltványban kiállt a gazdasági és közigazgatási decentralizáció mellett, Fancsali Ernő pedig civil aktivistaként, majd az Erdélyi Magyar Néppárt kolozsvári elnökeként próbálta népszerűsíteni az autonómia gondolatát. S jóllehet az előadók abban egyetértettek, hogy a regionalizáció sikerre ítéltetett Romániában is, a kérdés, hogy ez mikor valósulhat meg, már jóval nehezebb.
Papp Attila Zsolt vitaindítónak szánt felvezetőjében arra hívta fel a figyelmet: az Európai Unióban manapság két koncepcióról folyik a vita, a föderatív Unióról és a nemzetállamok szövetségéről, e harc közepette pedig kikopni látszik a régiók Európája fogalom. Bakk Miklós úgy értékelte, hogy az uniót foglalkoztató válságra és a globalizációra adott válaszok során az állami szint megerősödése tapasztalható az állam alatti szinttel, tehát a régiókkal szemben. Ráadásul nagyszabású geopolitikai átrendeződés foglalkoztatja Európát, az államok biztonságpolitikai szempontból tekintenek a régiókra – ennek is betudható, hogy a régiók Európája fogalom pillanatnyilag inkább „fű alatt” létezik. Ennek ellenére a fejlődés kiköveteli majd a regionalizációt – vélekedett.
Florian Răzvan Mihalcea a Romániában száz éve zajló központosítás, homogenizáció áldatlan következményeit, a decentralizációs törekvések buktatóit ecsetelte. Az osztrák-magyar uralom idején a románság is decentralizációt, regionalizációt hirdetett, a gyulafehérvári nyilatkozatban is autonómiát ígértek, hogy aztán az egyesülés után központosító, homogenizáló, uniformizáló politikát folytassanak. Ezt kiteljesítette a kommunista hatalom, áttelepítések folytak, kicserélődtek az emberek, ennek nyomán mára a régiók elvesztették egyedi, specifikus jegyeiket. Bánság multietnikus hagyományait ma már sokan nem ismerik az ott élők közül, nem is tanítják iskolában a régiók történelmét, de például a kommunizmus öröksége miatt építészeti szempontból, külalakra Csíkszereda sem különbözik Piatra Neamțtól. Pedig 1989-ben a temesvári forradalom is valahonnan innen indult: Tőkés László a falurombolás ellen emelte fel szavát, ez jelentette a forradalom szikráját. A decentralizáció, a régiók egyedi jellegének megerősítése ráadásul továbbra is hatalmas akadályokba ütközik: a Temesvár Társaságot már 1990-ben szeparatizmussal vádolták, amiért a temesvári nyilatkozat 11. pontjában decentralizációt sürgettek. A szeparatizmus vádja ma is él: a Victor Ponta elleni tüntetések idején például Temesváron Bánság zászlajával vonult fel a Bánsági Liga – másnap a médiában már azzal vádolták őket, hogy el akarnak szakadni Romániától. Fancsali Ernő úgy értékelte, az erősödő centralizmusra mindig az erősödő regionalizmus a válasz, ez tapasztalható Európában, például Skóciában vagy Katalóniában. Romániában is sikerre ítéltetett a regionalizáció, ma már sokkal nyíltabban lehet erről beszélni, mint korábban, maga Klaus Iohannis elnök is ennek fontosságát hangsúlyozta székelyföldi látogatásán. Ugyanakkor a romániai regionalista mozgalmak számbavételekor az derült ki: ezeknek a törekvéseknek még igen sokat kell erősödniük. Civil mozgalmak léteznek Erdélyben, Bánságban is – az Erdélyi Demokratikus Liga, a Bánsági Liga –, a politikai intézményesülés tekintetében azonban előrelépés nem történt, regionális párt, erdélyi párt még nem jött létre. Jászvásárban is van hasonló próbálkozás, Marosvásárhelyen a Szabad Emberek Pártja tartozna ide, de összességében gyerekcipőben még a multietnikus régiók autonómiamozgalma – e tekintetben a székelyföldi autonómiamozgalom jóval előrébb jár. Klaus Iohannis elnök székelyföldi látogatása és azon kijelentése, mely szerint az „etnikai autonómia” elfogadhatatlan, kisebb vitát váltott ki az előadók körében. Ha Fancsali Ernő értékelte azt, hogy az elnök a regionalizmus fontosságáról beszélt, Florian Răzvan Mihalcea pedig azt hangsúlyozta, hogy az autonómia fogalmának zsigeri elutasítottsága miatt egyebet nem is mondhatott az elnök, különben „szétszedik”, Papp Attila Zsolt úgy vélekedett: még Traian Băsescuhoz képest is visszalépés Iohannis megnyilvánulása. Bakk Miklós pedig úgy értékelte, az etnikai autonómia fogalmának hangoztatásával Iohannis voltaképpen a párbeszédet utasítja el egy retorikai csellel. Az etnikai autonómia kifejezés ugyanis amolyan papírtigris, használatának célja, hogy elutasítási reakciót váltson ki, és ezzel voltaképpen a dialógust utasítja el az elnök – pedig a Német Demokrata Fórum volt elnökeként is ismerhetné az erdélyiséget, az egymás mellett élő egyenrangú népek gondolatát.
Farcádi Botond / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan lehet átépíteni egy hegyet? – Beszélgetés Kovács Lehel Istvánnal, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnökével (Környezetünk)
Erdély egyik legrégebbi, idén 126 éves civil szervezete, az Erdélyi Kárpát-Egyesület a hétvégén tartja a Rétyi Nyírben 26. vándortáborát. A szervezet elnökével, Kovács Lehel Istvánnal többek között a múlt korszerűsítéséről és mentalitásalakításról is beszélgettünk.
– Mindig is jelen volt az életében a túrázás, a természetjárás?
– Tulajdonképpen igen, a szüleinkkel rendszeresen kirándultunk, leginkább a Négyfalu környéki hegyekbe, a Babarunca és a Csukás volt a kedvenc, de a Bolnok is, ahol annak idején sízni is lehetett. Középiskolásként kezdtünk szülők nélkül járni a hegyekbe, megmászni a Nagykőhavast, a Keresztényhavast. A folyamat kissé megszakadt Kolozsvárra kerülésemmel, az egyetemi évekkel, de 2007-es hazatértünk után, immár a brassói EKE tagjaként újra rendszeresen kezdtünk túrázni.
– Az Erdélyi Kárpát-Egyesület alapgondolatát, múltját is a felcseperedéssel együtt tette a magáévá?
– Az EKE-ről csak a kilencvenes években szereztem tudomást, a középiskola utolsó éveiben Papp Anikó földrajtanárnőnk mesélt róla, aztán értesültünk az újraalakulásáról. Amúgy én mindig benne voltam mindenféle mozgalmakban, az Áprily Lajos Gimnáziumban diáktanácstagként sok, a közszférában ma is szereplő fiatalt ismertem meg. Kolozsváron néhány hét alatt a KMDSZ egyik vezetője lettem, később a Bolyai Kezdeményező Bizottságban ugyanúgy, egyszóval mindig voltak ötleteim, többnyire el is fogadnak a többiek, de aki dolgozik, előbb-utóbb amúgy is valaminek az élén találja magát. Én pedig soha nem futamodtam meg a kihívások elől.
– A Négyfaluba való hazatérést követően szervezeti szinten is azonnal magába szippantotta az „ekézés”?
– Gyakorlatilag igen, 2008-ban ugyanis a brassói EKE azt tervezgette, hogy 1995 után újra megszervezi az éves vándortábort. Megkerestek, felkértek a közös gondolkodásra, mivel én turisztikai-honismereti szempontból folyamatosan képben voltam a környékkel, írásaim, beszámolóim jelentek meg az Erdélyi Gyopárban. Objektív okokból – akkor számolták fel például a derestyei kempinget – abból a táborból ugyan semmi sem lett, de felkértek az Erdély hegyei című sorozatba szánt Keresztényhavas-monográfia megírására. Végigcsináltuk tisztességesen, bejártuk a 35 túraútvonalat, mértünk, GPS-nyomvonalakat, térképeket készítettünk, ám amikor a befejezéshez közeledtünk, elkezdték újraépíteni a Keresztényhavast.
– Hogyan lehet újraépíteni egy hegyet?
– A hóágyuk működtetéséhez hatalmas mesterséges tavat építettek a Ruia-rétre, emiatt a csúcs közvetlen közelében legalább három természetjáró útvonalat módosítottak. Az állatkert mögött futó kerülőút kialakítása másik két útvonalat érintett, így aztán úgy döntöttünk, megvárjuk a munkálatok befejezését, s azt követően véglegesítjük a könyvet. De ez a munka mindenképpen alkalmas volt arra, hogy újra a legmélyebb szintekig merüljek el a brassói turisztikai életben. Elkezdtük újra kiadni a két világháború között megjelenő, annak idején nagy népszerűségnek örvendő Encián folyóiratot, a legutóbbi számban már Háromszék is megjelenik. Az őszi, következő lapszám roppant érdekesnek ígérkezik, hatalmas, két világháború közötti turizmustörténeti anyag került hozzánk, amely a teljes brassói magyar sportéletet feltérképezi, és összehasonlítja a szász egyesületek tevékenységével.
– Milyen ma a szervezet, amelyet ön vezet?
– Az EKE tizenöt önálló területi egyesület szövetsége, reményeink szerint épp a vándortáborban vesszük fel a tizenhatodikat, a Hargitai megyei Kárpát Gyepü Egyesületet, amelynek tagjai a teljes Kárpát-koszorún a hajdani Magyarország keleti határait járják be. Egyszerre vagyunk laza és szigorú szövetség. Valamennyi egyesület éli a saját életét, önállóan ír ki túrákat, rendezvényeket szervez, de a szövetséget közgyűlés irányítja, a vándortábor az EKE égisze alatt zajlik, akárcsak az életre keltett EKE-bál, kiadjuk az Erdélyi Gyopárt. A Tordához közeli Várfalván megvásárolt ingatlanon kialakítottuk az EKE-várat, ahol közös tevékenységek zajlanak, tavaly ott tartottuk az EKE megalakulásának 125. évfordulós rendezvényeit. 2015-ben útjára indítottuk EKE-bakancs című sorozatunkat, eddig hat jelent meg, szép sikernek örvendenek.
– Mi jelentette a dobbantót az országos elnöki tisztség felé?
– Engem a székelyudvarhelyi szervezet javasolt, persze konkrét tervvel kellett pályáznom, amelynek legfontosabb eleme az EKE korszerűsítése, 21. századba való átemelése volt. A honlap megújításával kezdtük, ami talán érthető, lévén én is, illetve az elnökség több tagja is informatikus. Roppant elavult, sebezhető volt a rendszerünk, rengeteg robottámadás érte. Először a Gyopár honlapja újul meg – a július 29-ei közgyűlésen mutatjuk be –, Erdély legalaposabb turisztikai-szakirodalmi adatbázisának, keresőportáljának szánjuk. A teljes honlapot októberben tervezzük újraindítani, ez egy virtuális EKE-múzeumot is kínálna, miután az 1902-ben Mátyás király kolozsvári szülőházában berendezett igazi múzeum anyagát az államosítás a történelmi, illetve a néprajzi múzeumba költöztette. A túraleírások is GPS-felméréseken alapuló megújításra szorulnak, elindult egy Bejárható Székelyföld elnevezésű program, amelynek keretében nemcsak digitális felmérésben merül ki az adatolás. Hátizsákra szerelhető, körpanorámás fényképezőgéppel készített fotók révén a Google utcaképeihez hasonló módon lehet majd végignézni Székelyföld hegyeit. Immár nemcsak a gyalogtúrák, hanem a vízi, kerékpáros, lovas útvonalak is felkerülnek az adatbázisba, ennek a munkának a nagy részét „ekések” végzik.
– A túrázás, természetjárás mentalitása nem szorul semmiféle felújításra?
– E tekintetben ajánlatos külön kezelni néhány dolgot. Túrázni elsősorban az idősebbek szoktak, van idejük rá, igényük a társaságra, néhány EKE-osztályban hatvan fölötti az átlagéletkor. Ők azok azonban, akik legkevésbé használják a modern készülékeket, az internetet. Ezért megpróbálunk nyitni a gyerekek felé, akiket először többnyire a szülők, nagyszülők visznek magukkal túrázni. Nekik szántuk a tavaly kiadott, növényeket, állatokat, erdélyi természeti szépségeket, városokat ábrázoló memóriakártya-sorozatot, idén a gombák következnek. Elindítottuk a Gyopár gyermekváltozatát, a Gyopárkát is. Kiemelt figyelmet kíván a teljesítménytúrázók csoportja, akik külön regisztrációt, infrastruktúrát igényelnek. Számukra is ki akarunk építeni egy honlaprendszert, amely online-bejelentkezés alapján nyilvántartja a résztvevőket, illetve követhető a pontteljesítés állása. A legnagyobb odafigyelést a középiskolások, egyetemisták igénylik, a 15–30-as korcsoport megszólítása a legnehezebb. Járnak ők túrázni, de nem szervezett formában, pedig nagy szükségünk volna rájuk.
– Mit tart az EKE-hagyományok leginkább fenntartandó elemének?
– Mivel az egyik legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet – egyes nézetek szerint a főnemesi osztály „játékszere” volt – roppant sokszínű a kép. A korabeli EKE-ről szóló leírásokban többnyire az szerepel, hogy az urak összeálltak, és elmentek kirándulni. Többnyire nagyon sokan, ötszáz főt számláló túrára is volt példa, közülük legtöbben persze nem gyalog mentek, hanem szekéren, fogaton. A személyzet viszont alaposan előkészítette a terepet: a patakokban pezsgőt hűtöttek be, a tisztásokon uzsonnázó, ebédelő helyet építettek ki. Ennek a hullámnak köszönhetően épültek ki rohamosan a fürdőhelységek, felmérték a vizek minőségét, Czárán Gyula munkássága tette ismertté a Bihari-hegységet, az Erdélyi Szigethegységet, ahol útvonalakat fedeztek fel, barlangokat tártak fel, körutakat építettek ki. Elkezdtek menedékházakat is építeni, többnyire magánterületre, külön telekkönyvezés nélkül, így aztán sajnos az EKE nem igényelhette vissza ezeket. A természetjárás közben pedig feltérképezték Erdély néprajzát, igazi úttörő munkát végeztek. Fénykorában hétezer tagot is számlált a szervezet. Nehéz a választás...
– Akkor fordítsunk: a természetjárás, honismeret, környezetvédelem hármas jelszavának parancsai közül melyiknek sikerül a legkevésbé eleget tenni?
– A környezetvédelem területén labdába sem rúghatunk, az ugyanis szinte semmi, hogy havonta összegyűjtünk ötvenzsáknyi pillepalackot. Nem nagyon tudjuk hallatni a hangunkat, de ezzel szinte valamennyi magyar civil szervezet így van. De nem adjuk fel, idén őszre szeretnénk összehívni magyar szakpolitikusokat, törvénymódosító javaslatok kidolgozását tervezzük. Olyan légüres terek, szabálynélküliség tapasztalható ugyanis bizonyos területeken, amelyek egyszerűen akadályozzák a tevékenységünket. A törvény például nem ismeri a menedékház fogalmát, pontosabban azt ismeri, amelynek parkolója van, teljes víz- és áramellátással rendelkezik, ez azonban csak az országutak közvetlen közelében megvalósítható. A Nagykőhavason lévő EKE-menedékház akkor hová sorolható? Hasonló törvénykezési hiány tapasztalható a túravezetők elismerésében is. Csak hivatásos, ezt a tevékenységet hivatásszerűen gyakorló túravezetőket ismer, az EKE-nél viszont mindenki szabadidejében műveli. Persze, mindenki saját felelősségére túrázik, a hivatalos elismerés hiánya azonban kihat a belépőkedvezmények, egyéb előnyök igénybevételére. A túraösvények karbantartását is inkább a civil szervezeteknek kellene kiadni, mivel a hegyimentő szolgálatoknak nincs erre erőforrásuk. Ebbe az irányba vezetnek ösvényeink.
KOVÁCS LEHEL ISTVÁN
Informatikus, Brassóban született 1975. január 21-én. 1993-ban érettségizett a brassói Áprily Lajos Középiskolában, négy évvel később informatikusként diplomázott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, doktori fokozatát 2006-ban szerezte Kolozsváron és Budapesten. Szakmai pályáját szoftverfejlesztőként kezdte a kolozsvári Praemium Kft.-nél, 2001 és 2006 között tanársegéd, majd adjunktus a BBTE-n, 2007 óta egyetemi adjunktus a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem marosvásárhelyi informatikai karán. Szerteágazó közéleti tevékenység után 2015-ben a 15 egyesület 1473 tagját tömörítő Erdélyi Kárpát-Egyesület országos elnökévé választották. Nős, három gyermek apja.
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Új őstörténeti folyóirat: Kelet Kapuja
Kelet Kapuja címmel új őstörténeti folyóirat jelent meg a baróti Tortoma Kiadó és a szórvánnyal való kapcsolattartást felvállaló Kún Kocsárd Egyesület kiadásában. A folyóirat főszerkesztője dr. Obrusánszky Borbála történész, mongolista, Kelet-kutató, a szerkesztőbizottság tagjai: dr. Czeglédi Katalin nyelvész, szlavista, Kelet-kutató, Benkő Mihály történész, dr. Darkó Jenő történész, Harangozó Imre néprajzos, Sántha Attila irodalmár. A Kelet Kapuja felelős kiadója Demeter László történész, muzeológus, a Tortoma Kiadó vezetője, a Kún Kocsárd Egyesület elnöke. A folyóirat évente négy alkalommal jelenik meg., az első számon 2017. július-szeptember keltezés olvasható. Jövő szerdától kapható a Háromszék kiadója, a H-Press lapterjesztő standjain.
A lap beköszöntőjében írják, hogy közel két éve készülnek egy olyan tudományos folyóirat indítására, amely a magyarság eredetkérdésével foglalkozik magyar és külföldi szakértők tanulmányai segítségével. Igyekeznek bemutatni saját és rokonnépeinek nyelvi, szellemi és tárgyi örökségét a kezdetektől napjainkig. Mindehhez figyelembe kívánják venni a különböző tudományágak magyar és nemzetközi kutatásainak eredményeit, köztük a történeti, régészeti, nyelvészeti, néprajzi, embertani, népzenei, genetikai tudományok képviselőinek munkáit. A folyóiratban nemcsak a tudóstársadalom szűk köréhez kívánnak szólni, hanem az érdeklődő közönséghez is. A tudományos írások, tanulmányok mellett beszámolnak jelentős tanulmányutakról, a tudomány magyar és nemzetközi híreiről. A tudományos cikkek összefoglalóját angolul is közlik.
A témakör hatalmas és szerteágazó, ezért olyan címet kívántak adni a folyóiratnak, amely mindezt magába foglalja. Az ötletek közül a Kelet Kapuja név mellett döntött a szerkesztőbizottság. A cím mindkét szava magyar, a messze ősi múltban gyökerezik, a ma élő rokon nyelvekben is használatos.
Az első szám tartalmából: Aradi Éva: A baktriai királyi szkíták; Csutak Bodroghy Attila: A magyar–székely hunhagyomány kérdésköre; Obrusánszky Borbála: A hun főhatalom kérdése; Czeglédi Katalin: A Turán név a földrajzi nevek tükrében; Sántha Attila: A székely nyelvjárások „déli-nyugati szláv jövevényszavainak” kérdéséhez; Dimádzsav Erdenebátor: A hunok anyagi kultúrája Mongóliában; Guldana Sarbassova: A ló mint a kazakok kulturális öröksége; Harangozó Imre: Vadászok útján, égi csapáson; Obrusánszky Borbála: A Kaukázus ismeretlen keresztényei. A Hírek rovat címei: A kovásznai Kőrösi Csoma Napokról; Együttélő rómaiak és hunok; Mongol lókultúra bronzkori eredete; A szanszkrit nyelv őshazája Szíria?; Honnan jöttek a szkíták?
Szekeres Attila / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szurkos András: Budapesti Székely Kör
Jövő évben ünnepli születésének 30. évfordulóját, nem évfordulós jókívánságokra emelem hát poharam. Megvan, végzi a dolgát, tudtam meg a Ferencz Vilmos elnökkel folytatott beszélgetésből. 1996-ban a kör akkori elnöke, Domokos Jenő őt kérte fel a titkári teendők végzésére. Nem véletlen, ismerte az apját, a gyergyóremetei Ferencz Vilmost, aki kapcsolatban állt a Székely Körrel is.
(Ifjabb F. V. mesélt apja kalandos életéről, elmondta, „részese volt a Szent Korona Nyugatra menekítésének, hazafelé Bécsben elfogták, a focșani-i gyűjtőtáborba került, az Észak-Erdélyben összefogdosott katonák között nagy esélye lett, hogy Szibériában kössön ki. Részben a szerencsének, de inkább annak köszönhette szabadulását, hogy korábbi katona alattvalói, románok, csángók, kiálltak mellette” – emlékezett Vilmos.)
„25 év megfizetett a kör neves alapítóinak és vezetőinek, az örök világosság fényeskedik nekik. 2000-et írtunk, amikor Domokos Jenő elnök érezte, neki nincs sok hátra, megsúgta, átadná nekem a stafétabotot. A legrosszabbkor. Pingponglabda-gyorsasággal hárítottam, kitelepedésemtől számítva napra tíz évre megérkezett a családom, unokástól. Lakásügyben a sok kínlódás gyümölcse beérett, a fejünk felett lógott, ki kellett várni a pottyanást, félre nézni sem lehetett. Sajnáltam, hogy csalódást okoztam a nagyszerű embernek, akit a legfelsőbb bíróság bírájaként is tisztelet övezett. Halála után elszakadtam a körtől, azt sem tudtam, ki az elnök, hallottam, hogy »papíron« így, valójában úgy… az Isten sem papíron teremtette a világot. Fiatal, lelkes ember vette át később az irányítást, de váratlanul beállt a végképp távozó öregek sorába. Akkor szakadt minden a nyakamba, azóta folytatjuk, ahogy szoktuk ” – mondja most Ferencz Vilmos elnök, akit mindenki ismer, s aki mindenkit ismer. Rólam téves információi voltak, úgy értesült, hazatelepedtem.
Nem, itt vagyunk a Várban található Litea könyvesboltban, itt futottunk össze, ahol annyi emlékezetes könyvbemutató és híres emberekkel való találkozó zajlott le a Székely Kör szervezésében, a tulajdonosnő, Anna Mária jóvoltából. Kivonulunk a közeli járdára helyezett vendéglői asztalokhoz, ott szabad cigarettázni. A Mátyás-templom tornya néz le ránk és a két korsó sörre. Árak tekintetében alighanem a város legdrágább pontját találtuk telibe, Vilmos meg is jegyzi, a következőt majd én fizetem, még drágább helyen. Ha csak árakból állna a világ, azt mondanám, vissza a szocializmusba, árakkal öl meg az „új világrend”. A dohányzás tilalma – EU-s norma – a régi kávéházi közösségi életnek befüstölt. A legtöbb dohányos arra szavazna – világnézettől függetlenül –, aki minden kerületben engedélyezne legalább egy cigis kávézót. De ma már mindenki egészségesen akar meghalni. Vagy sehogy.
Ha egy év múlva köszöntőt írok, nem fogok áradozni, milyen szépen gyarapodott létszámban a Székely Kör, Székelyföld rovására, akkor sem, ha netán így lesz. Székelyföld nem arra való, hogy fővárosunk lakossága számát szinten tartsa. Arra igen, hogy hazaszeretetből példát adjon a rászorulóknak. Maradj ott, ahol születtél – ma azt mondom. Az én esetem más. Van, aki a jég hátát sem bottal üti, inkább elolvasztja és belefullad. Hiba volt a családomat unszolni, hogy jöjjenek utánam.
A fogyást itthon kell megállítani, s átbillenteni a mérleg nyelvét, ha a tendencia makacskodik, nézhetjük egymást, mint egyik bölény a másikat. A születések számának megugratása! Nem gyógyszer, csak módszer, hogy a kölyök rossz, de adókedvezménynek megjárja. A román állam nem fogja kedvezménnyel támogatni a székelység szaporodását, a románságét sem képes. Tusványos óta tudom, a magyar állam most ebben is fáradozna... Kutyaszorító. Ha van szerepe a székely furfangnak, akkor helyben vagyunk. Biztos kitörés, egyetem sem kell hozzá. A cigányoktól megtanuljuk, hogyan kell szaporodni, a zsidóktól pedig, hogyan kell összetartani. A gyermekek megmutatják, mi a boldogság. Nézem Csatlós Misi barátom feleségét, béke és boldogság honol az arcán, dehogy van más dolga, mint élvezni, hogy unokái mászkálnak a hasán. Élmény volt, amikor egy tizennégy gyermekes házaspárral olvastuk meg a gyermekeket, s vitába keveredtek. A férj összezavarodott a nevek sorolásakor, ujjai egymás után egyenesedtek, az asszonyé lett az utolsó szó, ami ugye a békesség biztosítéka más dolgokban is. Gyermeket csinálni tud bárki, de nem arról csevegünk, hanem a vállalásról. Ne jöjj az életszínvonallal, Bangladesben Magyarország nagyságú területen százmillió ember él. A Kárpát-medence száz év múlva azé lesz, aki innen néz a csillagokra.
A Székely Kör távol tartja magát a napi politikától, így nyílzápormentes. A magyar közösségek kapcsolatait ápolja, Szentgyörgyön is voltak az ünnepnapokon, állandó a jövés-menés. A meghívottak skálája: gyermekegyüttesektől írókig, művészektől vezető értelmiségiekig. Az új műsor készül, majd továbbadom. Október 6-ára Gazda Józsefet hívták meg a Vármegye Galériába, örvendetes, érdemes lesz írni róla.
Több ezer székely él Budapesten. Közülük sok a kör tagja, százra tehető azoknak a száma, akik tagsági díjat is fizetnek. A többség furfangos, kitetszik a szavából, hogy tehén vagy fülemile. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tudományos megfigyelések Csíkfalva átalakulásáról
Nincs akitől tanulni a föld szeretetét
Tizenhárom éve végzik nyári gyakorlatukat Csíkfalván a marosvásárhelyi Sapientia EMTE kommunikáció és közkapcsolatok szakos másodéves diákjai. Az eltelt, nem rövid idő alatt számos átalakulást figyeltek meg a község társadalmi, demográfiai és infrastrukturális jellemzőit tekintve.
Az egyetemisták nyári gyakorlatát az elmúlt tizenhárom évben irányító dr. Gagyi József adjunktus elmondta, az első két év után a nyári gyakorlattal egy időben szervezték a községben az úgynevezett csűrszemináriumokat, amelyek a hallgatóknak is szóltak, azaz napi terepmunkájuk mellett esténként meghívott szakemberek elő- adásait is hallgatták, így a diákok sokkal többet és intenzívebben tanulhattak, mint a kezdeti évfolyamok. Azóta nagyot változott a környezetük is: kezdetben matracon aludtak a hallgatók az iskolában, akkor még nem volt vendégház a községben, mára már minden feltételük megvan az ottléthez a Tündér Ilona vendégház révén. Kezdetben az önkormányzat sem támogatta őket, ez időközben változott, kezdték a munkájukat méltányolni, és anyagilag is hozzájárulni ottlétük költségeihez; a csűrszemináriumokat minden évben a polgármester nyitja meg. Ugyanakkor a falu is megváltozott: az elején tehéncsordát hajtottak az utcán reggel és este, a hallgatók pedig érdeklődéssel követték, ma azonban nem vonul már állatcsorda. Sok idős gazdálkodó ember volt, ezek már kiköltöztek a temetőkbe, nincs akitől tanulni a föld szeretetét, a munka becsületét, de az sincs, aki a régi gazdálkodásmódról mesélne. A fiatalok életkörülményei is megváltoztak, a földhöz, a birtokhoz való viszony átalakult, már távolról sem annyira fontos nekik ez, mint az időseknek volt. A gazdálkodás átalakult, a birtokviszonyok koncentrálódnak. Érdekes volt megfigyelni a helyieknek a Nyárádhoz fűződő viszonyát is: míg évszázadokig része volt kultúrájuknak, meséikben, énekeikben benne volt a kis folyó, mára hirtelen nemcsak zavaros lett a Nyárád, hanem szennyezett is, ahová nem érdemes fürödni menni, mert megbetegedhet tőle az ember. Pedig ez orvosilag nincs igazolva, az emberek véleménye mégis megváltozott. Amíg régen ide jártak vízért szárazság idején, itt mostak, kendert áztattak, állatokat fürösztöttek, mára jobbára csak melankóliával gondolnak azokra az időkre: a Nyárád nem része a megváltozott életmódú munkásembernek sem. Az életkörülmények is megváltoztak, s vele együtt az emberek kapcsolatai és kommunikációja. Az internet megjelenésével, majd olcsóvá válásával a fiatalok, de a középkorú nők is másként kommunikálnak, míg a középkorú férfiaknál ez kevésbé változott, ők ma is főleg a kocsmában találkoznak egymással, beszélik meg a világ dolgait, nem használnak internetet. Az idősek régen a tévét, rádiót és újságot kedvelték mint hírforrást, náluk ez ma is hasonlóan jelen van, csak kisebb mértékben. A fiatal nemzedékek viszont a mobil- és ma az okostelefonok elterjedésével egy teljesen más kommunikációs világot élnek meg, már televíziót sem néznek, hanem az interneten követik a híreket. 2004 óta nagyot változott a falusi közösség, más a világlátása és tapasztalata, eltűntek az idős mesélő emberek, akik saját életüket nagyon jól élték meg, hasznosak voltak társadalmuknak, és lehetett tőlük tanulni. Azóta már egy teljes generációváltás történt – vonta le a következtetéseket Gagyi, aki elmondta: továbbra is vizsgálják a község átalakulását. Infrastruktúra szempontjából is nagy a változás, hatalmas községháza és egyéb közintézmények épültek-bővültek, és megjelent a községben egy új társadalmi, közjót szolgáló intézmény, a helyi önkéntes tűzoltóság, amely a közösséget is szervezi, építkezik és vészhelyzetekben bizonyít. Egy dolog nem változott 2000 óta: a polgármester személye – zárta le viccesen a beszélgetést a kutatásokat irányító dr. Gagyi József, aki a község életének átalakulását is tüzetesen és tudományosan feldolgozta a kommunista-szocialista diktatúra hatalomra lépésétől 1990-ig.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor
Három földrész, nyolc országába viszik a kistérség hírnevét
Amint azt előzetesen hírül adtuk, július 24-én, hétfőn kezdődött a XV. Nagyzerindi Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek a munkálataira mi is ellátogattunk. Ezúttal is Csáky Barna Zsombor villájában, kiváló lakhatási és alkotófeltételek között találtuk a 16 tagú művésztársaságot, akik ezúttal is a polgármesteri hivatal étkezdéjében étkeztek. Közülük néhányan a fedett, fóliával a széltől is védett teraszon dolgoztak, mások téma, illetve ihlet céljából a természetben jártak
Láng Esztert a közösség fogta meg
A teraszon alkotók közül elsőként a Debrecenből érkezett Láng Esztert szólítottuk meg, aki elsősorban fest, de grafikával, installációval, performansszal is foglalkozik. Erdélyben gyakran jár, hiszen Korondon született, de a nagyzerindi alkotótábor munkálatain első ízben vesz részt.
Ami az itteni alkotómunkáját illeti, benne van egy minimalista irányba tartó folyamatban. Az utóbbi időben monokromjellegű munkákat alkot, korábban absztrakt jellegűeket készített. Ha muszáj, ajándékba szokott egy-egy tájképet is készíteni, de nem az a műfaja. Igazán a világnak és a tárgyaknak a struktúrája, a belső konstrukciója, a színek érdeklik. Azok, amelyek a korábbi időszakokból, visszafogottabb irányba tartanak. Egyszerűsített forma- és színvilágot keres. Nagyzerinden az a közösség fogta meg, amelybe belekerült, az impressziói elsősorban innen származnak. Az a kollégiális, barátságos környezet és hangulat, amiben dolgozni lehet. A faluban is sétálgatott, ahol a régi dolgoknak a nyomait kereste, észlelte a változásokat. A falut még nem ismeri eléggé, de az itt szerzett benyomások általában később szoktak megfogalmazódni. Ha legközelebb az alkotótábort olyan időpontban szervezik, amikor neki is megfelel, illetve újra meghívják, szívesen visszajön.
Dél-Koreában is tudnak Nagyzerindről
Clemens Beungkun Sou Dél-Koreából származik, Bécsben élő művész, aki a világot járja művésztelepről, művésztelepre, a számára érdekes művészeket meghívja Dél-Koreába, ahol művészeti szervező is. Gunsansi városban 1990 óta egy nemzetközi, az UNESCO által támogatott kiállításnak a szervezője, a világ művészeinek a részvételével. Ott többek között Siska-Szabó Hajnalka is kiállított. Az ott résztvevő művészeknek a száma 200 fölött van, mindannyian rajta vannak a szervező által készített plakáton. A minden évben Dél-Koreában megszervezett kiállítással párhuzamosan, Bécsben és Dél-Koreában is egyetemi tanárként oktatott – 21 évig – műépítészetet és designet, amelyekből doktorált. Most már nagyon sok ideje van, bejárja a világ művésztelepeit, a nagyzerindin második alkalommal vesz részt, az itteni emberek igen jó benyomással vannak rá, ugyanakkor nagyon érdekli az itteni régi építészet. Itt nyugodt feltételek között, kiváló alkotólégkört élvez, amit ezúttal is megköszön, ide máskor is szívesen visszajön.
Amint Siska-Szabó Hajnalka is hozzátette, Clemens Beungkunnal már több művésztelepen vettek részt együtt, kölcsönösen tetszettek egymás munkái, ezért másodszor is meghívta a nagyzerindi művésztelepre. A több mint 10 éve megszervezett vándorkiállításra, amit Szöulban is megszerveztek Hajnalkának a munkáiból is vitt. A kiállított anyagból katalógust is készítettek, amiben a művészek életrajzai mellett a munkáik is benne vannak. Most elhozta azt a katalógust és a plakátot, amiben mindketten szerepelnek. A dél-koreai művész nagyon szeret Nagyzerindre járni, ahol nagyon jól érzi magát, angolul értekeznek vele.
Mario a malom épületében remélt ihletet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető Mario Eibergerrel a hegyvidéki alkotótáborban ismerkedett meg, tetszettek a munkái, ezért Nagyzerindre is meghívta. Amint Mariotól megtudtuk, különleges helyeket keres, ahol enteriőrben, vagy modern felfogás szerint, a régi ottfelejtett épületeknek a belső tereit, a vakolat lehullását festői foltokkal szemlélteti, ezáltal különleges élményt tud nyújtani a szemlélőnek. A külső világban inkább modern városképeket fest, dekoratív ráhatásokkal. Noha a belső helyek lepusztultnak látszanak, az egyedüllétet, az ottfelejtettséget kihangsúlyozzák. E képek nem régi, barnás másolatok, hanem átköltött alkotások. Ilyen épületeket Nagyzerinden is talál, de ezek farmszerűek, miközben elsősorban a gyárépületeket kedveli, ahol nagyobb épület-tömegek nagyvonalú formákat képeznek. Mindenképp szeretné meglátogatni a helybeli malom épületét, ahol bizonyára maradandó élményeket fog találni, amelyek nyomán kép is születhet.
Wlodzimierz a természettel együtt alkot
Karankiewicz Wlodzimierz a koegzisztencia alapján maga is alkot, de érvényesülni engedi a természet aktivitását is. Munkájában elsőrendű a természetes alapanyagoknak a használata. Éppen ezért, a kézi szőttes vásznon kínai tussal, vízzel, érett, illetve zöld bodzabogyók festékével dolgozik. Mindennel, amit a természetben talál, beleértve a vörös agyagot is. A hatalmas vászonnak nyirfaseprűvel történő megfestésében a táj ihlette, de a saját impresszióit is érvényesítette. A festménye ebben a fázisban még csak absztrakt kompozíció, amihez az impresszió a természetből érkezik. Az út, az azt elkísérő fáknak a koronája, a levelei, tehát maga a természet inspirálja.
Falra akasztani az összes képet
Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető és Vas Enikő társszervező örömhírrel újságolták: a Nagyzerindi Képtárnak a tábori gyűjteményében folyamatosan felújítják a több évtizedes, megsárgult paszpartukat. Ugyanakkor hozzáfogtak az eddigi alkotótáborokban született, helyben maradt festményeknek a bekeretezéséhez. A bekeretezett képeket a falakra akasztották, azok a látogatók számára megtekinthetők. A 15 év alatt összegyűlt művészeti alkotásoknak a keretezése, a falakon történő kiállítása folyamatban van. A Képtár jelenleg 325 festménnyel rendelkezik, amelyeknek mintegy 80%-a már a falakon látható. Nem csak a képtárt, hanem a polgármesteri hivatal irodáit, a folyosókat, sőt az étkezdét is képek ékesítik. A képek bekeretezése, a paszpartuk felújítása a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatal anyagi támogatásával már januárban elkezdődött. A képtár naponta 8–16 óra között látogatható, de előre történt bejelentkezés alapján hétvégén is kinyitják, ingyenes belépés mellett. Abban is reménykednek, hogy valamikor a kiállítóhely hiánya is megoldódik, és bekeretezve, minden kép a falra kerül, megtekinthető lesz.
Amint Siska-Szabó Hajnalka művészeti vezető elmondta, a nemzetközi szinten is elismert művészek részvétele a nagyzerindi alkotótáborban nagyban emeli annak a színvonalát. Az itt megforduló legtöbb művész egyetemi tanárként is tevékenykedik. Közéjük tartozik a Karankievitz lengyel művész-házaspár is, akik szintén nagyon szeretnek részt venni a Nagyzerindi Nemzetközi Alkotótábor munkálatain.
Színes album, értékelő
A szlovákia Turcsányi Frantisek, az USA-beli Cziglényi Attila, a lengyelországi Beata Babel-Karankiewicz, Karankiewicz Kacper és Karankiewicz Wlodzimierz, az ukrajnai Kopriva Attila, a budapesti Breznay András és Szmirnov Oleg, a debreceni Láng Eszter, a dél-koreai Clemens Beungkun, a németországi Mario Eiberger, a kolozsvári Koncz-Münich Judit és András, Gally A Katalin és Székely Géza, illetve az aradi Siska-Szabó Hajnalka Az emlékek szárnyán témakörben született munkáit vasárnap 18 órától az Olosz Lajos Művelődési Házban Ódry Mária festőművész értékeli. Mivel az idei művésztelep jubileumi, az elmúlt 15 év munkáinak az összegzésével egy albumot is sikerült összeállítani. Azt Csáky Barna Zsombor adja ki, Siska-Szabó Hajnalka és Vas Enikő szerkesztették. Február óta dolgoznak rajta és tartalmazza a 15 év alatt született műveket, a 71 alkotóművésszel együtt. A művészek nemcsak a Nagyzerindi Képtár, hanem a szponzorok, de a lakosság gyűjteményét is gyarapították, ugyanakkor elvitték a Nagyzerindi Művésztelep hírét a nagyvilágba. Talán ennek is köszönhető, hogy idén 3 kontinens 8 országából érkeztek,és nemcsak a művésztelep, hanem Aradnak, a megyének, az egész régiónak elviszik a jó hírét. Azért is, mert minden évben szerveznek kirándulásokat a megye érdekes részeibe. Hétfőn Balla Géza ópálosi pincészetébe mennek, de a tornyai Pro Pir Kult tájházába is meghívást kaptak. A meglátogatott helyekről művészeti, lelki szempontból is feltöltődve távoznak, a műveikbe folyamatosan beépítik az itt szerzett impresszióikat. Azok újságok művészeti rovataiban, sőt doktori disszertációkban is megjelennek. A művésztelep népszerűsége annyira megnőtt, hogy helyhiány miatt nem tudnak minden jelentkezőt fogadni.
Köszönet a támogatásért
A szervezők ezúttal is köszönetet mondanak a támogatásért az Arad Megyei Kulturális Központnak, a Nagyzerindi Polgármesteri Hivatalnak, a Communitas Alapítványnak, Csáky Barna Zsombornak, Bognár Levente aradi alpolgármesternek, Simándi Sándor nagyzerindi polgármesternek, Balla Gézának, Schmak Andrásnak, a Pro Pir Cult Egyesületnek, a Pro Zerind Egyesületnek és a sok magánszemélynek, akik a lehetőségeik mértékében segítettek. Pályázati közvetítő, ezúttal is a Pro Zerind Egyesület.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Újra ünnepségre készülnek Szapáryligeten
Tekintve, hogy a szapáryligetiek nosztalgiával emlékeznek vissza az utoljára kilenc évvel ezelőtt megtartott falunapra, aminek a folytatását szeretnék, Vas Balázs helybeli vállalkozó és baráti köre elhatározta: augusztus utolsó hétvégéjén újra megszervezi a falunapot. Mivel azonban a rendezvényre a meghívottak mellett saját programot is illene összeállítani, Bibe Otília, Faragó Ramóna és Varga Gábor irányításával 20 gyermek hetente 2-3 alkalommal néptáncpróbán vesz részt. A szervezők más műsorszámokon is gondolkodnak, mivel azonban kulturális programszervezésben kevés a tapasztalatuk, szívesen fogadnak bármilyen ötlet vagy tapasztalat megosztását e téren. Eldöntötték, hogy Mohácsi Brigitta lesz a sztárvendégük, de egy román, sőt egy nagylaki szlovák énekes meghívását, valamint motorkerékpár-bemutatót is terveznek. Ha komoly programot sikerül összeállítaniuk, akár kétnaposra is szervezhetik az augusztus végére tervezett falunapot. A siker érdekében megkérik mindazokat, akik ötletekkel vagy bármivel segíteni tudnak, szándékukat jelezzék Vas Balázs üzletében!
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

LaborNet projektindító
Vajdasági szakmunkásokkal pótolnák a munkaerőhiányt
A Temes megyei Kereskedelmi, Ipari és Mezőgazdasági Kamara keresi a megoldásokat a Temes megyében hiányzó szakképzett munkaerő pótlására. Egy ilyen kezdemányezés a Románia–Szerbia Határon Átnyúló Együttműködési Program (Interreg – IPA CBC) forrásaiból megvalósuló LaborNet pályázat, amelynek célja a munkaerő mobilitás elősegítése a határ menti térségben.
A kamara temesvári székházában július 27-én került sor a határon átnyúló projekt nyitórendezvényére, a Temes megyei és a Nagykikindai Kereskedelmi Kamara, illetve Nagykikinda Polgármesteri Hivatala képviselőinek jelenlétében. A pályázat célkitűzéseit Horváth Tibor projektmenedzser, a Nagykikindai Regionális Kamara vezérigazgatója mutatta be a jelenlevőknek. A 15 hónapos futamidejű határon átnyúló pályázat keretében a munkaerő mobilitást elősegítő hálózatot hoznak létre a határ menti térségben, tájékoztatják a vajdasági munkanélkülieket a romániai munkavállalás feltételeiről, létrehoznak két információs központot a határ mindkét oldalán, munkaerőbörzét szerveznek Temesváron és Nagykikindán, és kiadnak egy kalauzt a szerbiai és romániai munkavállalás törvényes lehetőségeiről.
Horváth Tibor kamarai vezérigazgató a helyi sajtónak azt nyilatkozta: nagy lehetőséget lát a két ország közötti munkaerőáramlás elősegítésében, mert Temes megyében hiány van a szakképzett munkaerőből, míg a Vajdaság határ menti részén, Nagykikinda térségében 20%-os a munkanélküliség. A 40 ezer lakosú Nagykikindán több mint 4000 munkanélkülit tartanak nyilván és az egész határmenti körzetben 10.000-ret is meghaladja a munkanélküliek száma. A vajdasági munkavállalók számára vonzó lehet a romániai munkavállalás, mert a bérek itt átlagosan 50%-al magasabbak, mint Szerbiában. Nagykikinda városban és környékén jelentős magyar közösség él.
Florica Chirița, a Temes megyei Kamara vezérigazgatója nyilatkozatában hangsúlyozta, hogy már 2016 óta foglalkoznak a határon átnyúló munkaerő-mobilitás kérdésével és ezzel kapcsolatban 2016 október 28-án született egy román–szerb kormányközi megállapodás, amelyet sajnos még nem ültettek gyakorlatba. Ahhoz, hogy a szerbiai munkavállalók előnyös feltételek mellett dolgozhassanak a Bánság romániai részén, meg kellene ennek teremteni a törvényes feltételeit. „A pályázatunkat akkor is megvalósítjuk, ha a szociális biztonságra vonatkozó román-szerb egyezményt nem ültetik gyakorlatba – nyilatkozta Florica Chirița – a pályázat keretében tájékoztatjuk a szerbiai munkavállalókat a romániai munkavállalás jelenleg érvényben levő törvényes előírásairól”.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

Mesékkel, kutyákkal, tyúkokkal, príma prímásokkal Mérában
Ma és holnap is mehetünk a világzenei fesztiválra
Fellélegezhettünk péntek délben: tavaly óta (még?) nem nőtte túl magát Méra világzenei fesztiválja, így érvényesült a szervezők eredeti szándéka, miszerint egy családias, meghittebb esemény házigazdája legyen a Szarka-telek. Az biztos, hogy nem kellett tolonganunk, ebben talán az is segített, hogy aki éppen nem nyaral Mérától és Kolozsvártól távol, az pénteken még alighanem dolgozott. Mire e sorokat írjuk, nyugatról már ferdén süt be a nap a szőlőlevelek között, gyakorlatilag hétvége van, a csűrszínpadon éppen a Fölszállott a páva gyerekversenyzői remekelnek, és többszázas tömeg tapsol nekik. Pató Pállal is „találkoztunk”: a chillzone kora délután még zárva volt, a két fotókiállítást csak órákkal később rendezték be, a felnőtt táncoktatás pedig (érdeklődés híján?) elmaradt. De pazarul éreztük magunkat a kézműves gyerekudvarban, Agócs Gergely csudameséit hallgattuk, és a legjobb prímásoknak tapsolhattunk.
Ébredezik a falu, ébredezik a fesztivál. Kicsit későn ugyan, hiszen dél is elmúlt, de alighanem későn is ért véget a csütörtök esti nyitónap. Emitt szegecselnek, amott feliratot ragasztgatnak, tyúkok káricsálnak, még mindig megvan a két harcias puli a gyerekudvarban, kényelmes, csendes mocorgás a Szarka-telek.
Sóóó, bors, paprika…
énekelte a tucatnyi gyermek, és dobogtatták hozzá a csűr földjéről a port Oláh Orsolyával. Száz félelmetes kutyáról is énekeltek, meg a poklokat is megjárták nagy merészen, meg holmi kecskéket kecsegtettek és simigáltak. A kézműves udvart a Budapesti Hagyományok Háza és a májusban megalakult Mókatár egyesület vezette, amelynek tagjai Kolozsváron és környékén táncosokként régóta ismerik egymást, ők az „elkövetői” a Heltai alapítvány nyári gyermekfoglalkozásainak. Öt lány alapította az egyesületet, ki angoltanár, ki magyartanár, Orsolya zenetanár, fuvolát, furulyát, néptáncot tanít óvodákban, iskolákban. Mérában gyöngyfűzéssel, körmönfonással, nemezeléssel várják az érdeklődőket. A tőlük igényelt tevékenység függvényében segítőket is visznek magukkal, Mérába például tízen jöttek. Aki szeretné, a Facebookon megtalálja őket Mókatár Egyesület néven.
A táncban megfáradt aprónépet és a néhány anyukát, apukát Agócs Gergely kívánságmeséje kényeztette. Kérték, hogy feltétlenül legyen benne királylány, hát volt. Egy titkos királylány, de olyan szép, hogy alsó ajka eper, felső ajka szamóca (vagy fordítva…?), és alig mert pislogni, mert olyankor másfél méteres szempillái a homlokát böködték. Most már minden gyermek tudja azt is, mi a gulya, mert az olyan, mint egy bentlakásos óvoda, csak teheneknek. Ízes tájszólásán túl ilyenféle finomságokban részeltette mesemondónk az egybegyűlteket – és szombaton is ott lesz Mérában.
Mialatt a gyermektáncház és a mesemondás javában zajlott, a háttérben még mindig dolgoztak Cosmin Giurgiu kalotaszegi fotókiállításán – ehhez kapcsolódóan vasárnap lesz vele egy érdekesnek ígérkező beszélgetés a Kalotaszeg brandről, amelyet a fotós a román közösségben is szeretne tudatosítani, felépíteni.
A meghirdetett kezdéskor hiába kerestük a chillzone-ban Henics Tamás fotókiállítását Fodor Neti Sándor arcairól, a vashidat lezárták, és érdeklődésünkre elmondták, hogy a képeket még el sem helyezték, jöjjünk vissza úgy két óra múlva. Elmentünk hát a Bivalymúzeumba, ahol viszont nagyon pontosan kezdték a prímásvetélkedőt.
Kalotaszegi néphagyomány filmekben
Talán a koradélutáni időpontnak tudható be, hogy az Archív felvételek Kalotaszegről című filmre csak néhány önkéntes, illetve az udvart védő kutya volt kíváncsi. A film volt talán az egyetlen olyan kötött programpont, amely a megadott időpontban kezdődött, és amelynek helyszínét, a Csűrstúdiót még nem építették a szervezők. A néhány önkéntestől tudhattuk meg: az öt, színes és fekete-fehér felvételből összevágott film Méra és a környező falvak néphagyományát, ismert táncait, táncosait, zenészeit, népviseletét mutatja be.
A filmben felhasznált audiovizuális anyagok nyers, megvágatlan felvételek, az első anyagban például az operatőr hangja is bennmaradt, amint egy képtorzuláskor épp a kollegájának kiáltja „Ez így nem lesz jó”.
Az Archív felvételek Kalotaszegről című filmet vetítik még szombaton és vasárnap is, szintén a Csűrstúdióban, míg a híres prímásról, Fodor Sándor Netiről készített, péntek délután is vetített két portréfilmet vasárnap nézhetik meg újra az érdeklődők. Szintén vasárnap A „Neti” című film lejátszása után Boros Lóránd beszélget a film rendezőjével, Vincze Zoltánnal.
Az első kalotaszegi prímásverseny
A Hagyományok háza Balatonfüreden szervezi meg hagyományosan a prímásversenyt, ám a mérai fiatalok, fesztiválszervezők kérésére az erdélyi Hagyományok Háza mozgalommal közreműködve szervezték meg első alkalommal Erdélyben is a versenyt. A Hagyományok Háza egyik képviselője elmondta: a kalotaszegi dallamokban is verseny „lakik”, a legényesek során a férfiak is mindig a tehetségüket, tudásukat, ügyességüket bizonyították, így nem csoda, hogy itt is szerveznek hasonló megmérettetést.
Az első Kalotaszegi Prímásversenyen kilenc, 16–35 év közötti, az erdélyi táncházmozgalomban aktívan részt vevő prímás versengett. A Pál István Szalonnából, Pap Istvánból, Major Leventéből, a tavalyi balatonfüredi prímásverseny győzteséből, Fazakas Leventéből, illetve a kísérőzenekar tagjaiból álló zsűri döntötte el a jelentkezők közül ki húzta legjobban, legszebben a talpalávalót, ki a legrátermettebb prímás.
Nagyon érdekelt: hogyan is zajlik egy prímásverseny, illetve mit vesz figyelembe a zsűri, amikor arról dönt, ki az ügyesebb, tehetségesebb. A prímások egy brácsásból és egy bőgősből álló kísérőzenekarral léptek fel, két körben „méretkeztek meg”. Első körben előre megadott dallamokat kellett eljátszanak, Fodor Sándor Neti prímás archív felvételeiből készültek mindannyian. Az archív anyagok közül a Hajnali dallam című lassú kötelező volt minden résztvevő számára, ezen kívül szabadon választhattak a híres, nemzetközi szinten elismert zenész repertoárjából. A második körben pedig szabadon választott dallamokat játszották, szintén kísérőzenekarral.
A Bivalymúzeumban zajló rendezvényre nagyon sokan voltak kíváncsiak: az érdeklődők a bejárati ajtónál is leselkedtek, hallgatóztak, a nézők sorai között pedig meghívottak, sajtósok és előadók is ültek, mind figyelemmel kísérték a versenyt, a versenyzőket vastapssal jutalmazták.
Felnőtt mese és gyerekeskedés
Újabb próbát tettünk a chillzone-ban (ez kapja tőlem egyébként a fesztivál egyik legnagyobb pirospontját): egy domboldal kevéssé lejtős tetején gyümölcsfák hűs árnyékában üldögélhetünk, vagy függőágyakban bújhatunk el, miközben kissé megszűrve pontosan halljuk, mi történik a vashídon túl, a színpadon. Az idén a patak partján is padokat helyeztek el, és érdekes egyezményes jelek kapcsán ultraszelektíven gondoskodhatunk hulladékainkról. A chillzone-ban Fodor Neti Sándor portréi még mindig csak töredékesen köszöntek vissza ránk, de a diszkrét hangszórókból Agócs Gergely ízes tájszólása csalogatott a felnőtt meséhez. Aminek tekervényes fordulatait péntek délután még nem annyira felnőttek, mint inkább kamasz fiúk hallgatták, majd’ egy óráig jókat nevetve a tréfákon. A végére már a felnőttek is begyűltek, és gyanítom, hogy szombaton egész tömeg lesi majd a programot, nehogy lekésse a mesemondást.
A hat órai zárása előtt még szántunk egy bő félórát a kézműves udvarra, úgyhogy a Budapest közeli Gödön fogyatékosok számára kézműves tevékenységeket vezető, egyébként bőrdíszműves Sáritól megtanultuk a négyesfonást, karkötőnk végére bogot is kötöttünk, majd vízbe áztattuk, megsirítettük, mint a kürtőskalácsnak való tésztát (ideszáll édes illata a Szarka-telek előtti mozgó sütődéből!), aztán festékbe gyömöszöltük… Szó ami szó, szerintem mindenki elirigyli majd tőlünk a szerkesztőségben. A kettős tekerésűre már nem jutott időnk, de gyöngyöt fűzni sem, nemezelni, agyagozni sem, és csak megcsodálhattuk a kislányokat, amint nagy kitartással fűzögették mesebeli nagyságú (jókora arasznyi!) fatűvel a fonalat körbe-körbe a karmantyún, mígnem szépséges nyakbavaló telefontartó kerekedett belőle. Vagyis azt hiszem, feltétlenül vissza kell jönnünk a hétvégén…
KEREKES EDIT, SARÁNY ORSOLYA / Szabadság (Kolozsvár)

Elkezdődtek a Györgyfalvi Falunapok
Lovas-zenés díszfelvonulással kezdődtek a Györgyfalvi Falunapok. Ezt követően az ünnepi megnyitón Marosán Csaba színművész köszöntötte a résztvevőket és ismertette a műsort. Costea Gabriel polgármester megnyitó beszédében kifejtette, boldogan tett eleget a meghívásnak és gratulált a szervezőknek. Ugyanakkor ígéretet tett arra, hogy a feleki önkormányzat ezután méginkább részt vesz a rendezvény támogatásában.
Vákár István a Kolozs Megyei Tanács elnök-helyettese testvérekként és barátokként köszöntötte a györgyfalviakat. Antal Csaba református lelkipásztor imádságban kért áldást a rendezvényre. Fábián László katolikus plébános a közös ima azt tanácsolta a résztvevőknek, hogy használják ki ezt a pár napot a találkozásra, egymásra figyelésre és örvendezésre. A megnyitót követően színpadra léptek a néptánccsoportok, majd tombolasorsolás és táncház zárta az első napot. Szabadság (Kolozsvár)

Tankönyvből tornázhatnak majd a diákok, miközben tornatermekre lenne igény
Felháborodást váltott ki a szülők és pedagógusok körében, hogy Liviu Pop oktatási miniszter új tankönyvek megjelenését jelentette be. A tárcavezető szerint az ötödikesnek testnevetésből is lesz könyvük, de az osztályfőnöki órát is könyv alapján tartanák. A kifogásolók szerint fölösleges kiadásról van szó, miközben nincs elegendő tornaterem az országban.
Testnevelésből is lesz tankönyvük az ötödikeseknek a következő tanévtől, jelentette be Liviu Pop oktatási miniszter, aki szerint ezután egyetlen óra sem lesz, amelyen ne lenne tankönyv, így az osztályfőnöki órán is lesz kiadvány. A tárcavezető Facebook-oldalán arról számolt be, augusztus 7-én zárul le a versenytárgyalás azokra a tankönyvekre, amelyek esetében megóvták a licitet. A szomorú azonban az, hogy a kiadók nem nyújtottak be ajánlatot minden szükséges tankönyvre. Ezekre a helyzetekre is keresem a megoldást” - írta a tárcavezető.
A miniszter bejegyzésében megadott hivatkozásra kattintva meg is tekinthető az egyik jóváhagyott tankönyv, mely hat fejezetből áll: az első a motorikus tevékenységek megszervezéséről, a második a harmonikus testi fejlődésről, a harmadik a motorikus képességekről szól. A negyedik fejezet a különféle sportágakat taglalja, míg az ötödik részben a személyi higiéniáról tanulhatnak a diákok. A hatodik fejezet a Magatartás és attitűdök címet viseli, számolt be az Agerpres.
„Senki nem fog dolgozatot írni tornából” Liviu Pop oktatási miniszter pénteken, a Szociáldemokrata Párt (PSD) nagyszebeni székhelyén tartott sajtóértekezletén visszatért a sokak által kritizált témára, kifejtve, hogy az ötödik osztályban bevezetett testnevelés tankönyvet az akadémia és az egyetemi szakoktatók javaslatai alapján állították össze. Ez nem jelenti azt, hogy a gyerekek nem fognak mozogni testnevelés órán, hangsúlyozta a tárcavezető.
„A tankönyv egy eszköz, ami a diákot, tanárt és szülőt is segíti. Mindenki csak nyerhet belőle. Nem értem, hogy mi a gond azzal, hogy van egy tankönyv. Senki nem fog ellenőrző dolgozatot írni ebből, és házi feladatot sem adnak a testnevelés tankönyvből” - érvelt a miniszter.
Elmondta, azt az elképzelést is támogatja, hogy ötödiktől tizenkettedikig minden osztályban legyen testnevelés tankönyv. Hiába mondjuk a reklámban, hogy „tornázzon naponta 30 percet”, mert nem nagyon tudjuk, hogy hogyan kellene tornázzunk, mutatott rá a miniszter.
„Európa legtöbb országában létezik testnevelés tankönyv. Franciaországban az első osztálynak is van és ez nagyon is hasznos a szülőnek, tanulónak és tanárnak. (...) A tankönyv bevezetését a romániai oktatási programokat kidolgozó intézetek javasolták” - számolt be a részletekről Liviu Pop. A miniszter szerint egyébként a jövőben egyetlen óra sem lesz, amire ne lenne tankönyv, így az osztályfőnöki órára is bevezetik azt. „Osztályfőnöki órán kell jogi, egészségügyi, pénzügyi, természetvédelmi, családdal kapcsolatos alapfogalmakat tanítani, tehát indokolt a tankönyv bevezetése” - közölte a miniszter.
Marian Suta, a szaktárca tankönyvek kiadását vizsgáló központjának igazgatója a Hotnews hírportálnak úgy nyilatkozott, hogy a testneveléstankönyvből három variáns készült, három különböző kiadótól. Ezeket jövő héten töltik fel a szaktárca honlapjának manuale.edu.ro menüjébe, ahol tanulmányozhatják őket a pedagógusok, majd augusztus 7-11. között megrendelhetik a nekik tetszőt. Hozzátette, „eléggé vékony” kiadványokról van szó, 70-80 oldalasak, az egészséges étkezésre és testmozgásra vonatkozó tanácsokat is tartalmaznak.
A hírportál ismerteti a Didaktikai és Pedagógiai Kiadó kiadványát, melyben két főszereplő, Laura és Laur segítségével ösztönzik testmozgásra az ötödikeseket. Ebből a diákok megtudhatják, mit jelentenek a vezényszavak, mint az Állj!, vagy Pihenj!, és hogyan kell sorba állni, illetve kettős sort alkotni.
Fölösleges, „elszállt” kiadás Liviu Pop miniszter tornatankönyvre vonatkozó bejelentése kisebb felháborodást váltott ki a közösségi portálokon, a hozzászólók zöme a tárcavezető üzenőfalán is negatív kritikával illette a kezdeményezést. „Teljesen fölösleges tankönyv” - írta egyikük, ugyanis meglátása szerinte az ebben leírtakat a sporttanárok megtanulták az egyetemen, így fölösleges könyvben is leírni, „elszállt kiadásokba” bocsátkozni. Másikuk arra hívta fel a figyelmet, hogy a tornagyakorlatokat nem lehet elméletben „megtanulni”, ezeket a tanár megmutatja a diákoknak, így semmi értelme tankönyvbe foglalni a leírásukat.
Miniszter úr, egy intelligens jogszabályt, amely megkönnyíti a gyerekem iskolatáskáját, tudna hozni?” - teszi fel a kérdést egy újabb hozzászóló. Hozzá hasonlóan számos másik szülő is azt kifogásolja, hogy a diákoknak így is hatalmas súlyt kell naponta cipelniük, az új tankönyvekkel ez csak tovább növekszik. Ugyanakkor többen azt is szóvá tették, hogy a minisztérium tankönyvből akar testmozgást taníttatni, miközben nincs elegendő tornaterem az országban.
A kritikákra reagálva Liviu Pop miniszter arra is kitért, hogy a kormány fenntartja a tornaterem-építési programot, illetve figyel a meglévőknek felszereléssel és eszközökkel való ellátásra. „Tankönyvvel vagy anélkül, tornatermeket mindenképpen építenünk kell. Jelenleg nincs megfelelő számú tornaterem” - állapította meg a miniszter. A tornatermek számát firtató újságírói kérdésekre azonban nem tudott válaszolni, mint mondta, ezekért a fejlesztési minisztérium felel, ráadásul van, amit helyi, mást országos vagy uniós forrásokból építenek. Pontos képet tanévkezdés előtt, szeptember első felében kapnak majd, mondta a tárcavezető, hozzátéve, hogy „amúgy sincs elegendő” tornaterem.
A tanulók ősztől nem teljesítenek portaszolgálatot az iskolában, jelentette be Liviu Pop oktatási miniszter pénteken Nagyszebenben. Meg kell szüntetni ezt a gyakorlatot, ugyanis ezáltal fölöslegesen vonják el a tanóráról a diákokat. „Mit csinál ott a tanuló tulajdonképpen? Nézi, hogy ki jár ki-be” - mondta a miniszter, hozzátéve, hogy erre a kisegítő személyzet köréből is lehet találni embert. Liviu Pop arról is beszélt, hogy több iskola őrizet nélkül marad az órák idejére, mert a helyi hatóságok azt állítják, nincs pénzük őrökre. Hozzátette: bízik abban, hogy szeptember 11-ig, az új tanév kezdetéig, a hatóságok megoldják ezt a problémát.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Nagyobb hatáskörrel ruházza fel Tudose a külhoni románokért felelős minisztert
"Nagyobb hatalommal" ruházza fel Mihai Tudose miniszterelnök a külhoni románokért felelős minisztert, Andreea Păstîrnacot, hogy az tudjon fellépni a külföldön élő románokat érő diszkrimináció ellen - nyilatkozták az Agerpres hírügynökségnek hivatalos források.
Ezek szerint a kormányfő a téma kapcsán hangsúlyozta, hogy "a románok nem másodrangú polgárok".
Tudose miniszterelnök hétfőn találkozni fog Spanyolország bukaresti nagykövetével, Ramiro Fernandez Bachillerrel és Andreea Păstîrnac tárcavezetővel - mondták még az idézett források.
A kormányfő azt követően kezdeményezte a találkozót, hogy az európai országokban élő románok szervezete (FADERE) a kabinet közbelépését kérte azon külföldön dolgozó román állampolgárok érdekében, akikkel visszaélnek munkáltatóik.
"Miután a hét elején az olasz rendőrség több tucat kizsákmányolt román munkásra talált a dél-olaszországi ültetvényeken, tegnap a Spanyolország központi részén levő Cuenca tartományban több olyan román munkást azonosítottak a hatóságok, akikkel visszaélnek spanyol munkaadóik" - áll a FADERE pénteki közleményében.
A szervezet ugyanakkor kérte a miniszterelnöktől, változtasson a külhoni románokért felelős tárca " küldetésén", hogy annak ne kizárólag a kulturális projektekre szánt támogatások szétosztása legyen a feladata, hanem a határon túl élő román állampolgárok érdekeinek védelmét tekintse legfőbb céljának. maszol.ro

Székelyföld kapta júniusban az országban az egyik legnagyobb összegű szociális segélyt
Az országos szociális felügyeleti és kifizetési ügynökség (ANPIS) adatai szerint júniusban több mint 64 millió lejt fizettek ki szociális segély (garantált minimális jövedelem) címen.
Az átlagos kifizetés értéke 277,44 lej volt. Júniusban 230 699 személy részesült szociális segélyben. A legtöbb rászorulót Dolj - 14.367 személy, Buzău - 11.496, Bakó - 10.906, Galac - 11.158 és Teleorman - 10.351 megyékben regisztráltak.
Átlagosan a legmagasabb összegeket Bukarestben - 334,93 lej, illetve Szilágy - 332,62 lej, Bihar - 314,89, Maros - 318,30, Kovászna - 308,31 és Hargita - 303,85 megyékben fizették ki. A garantált minimális jövedelem a szegénység elleni küzdelem egyik legfontosabb eleme.
Tăriceanu jól beszólt
Korábban Călin Popescu Tăriceanu, az ALDE elnöke úgy nyilatkozott, hogy Romániának teljesen le kell mondania a garantált minimális jövedelemről, amely tulajdonképpen "felkérés a tétlenségre".
A politikus emlékeztetett: miközben Románia munkaerőhiánnyal küzd, sok gazdasági társaság, vállalkozó a szomszédos országokból hoz munkaerőt. „Nem hagyhatjuk, hogy egyesek üljenek otthon, és várják a garantált jövedelmet, ahelyett, hogy elmennének dolgozni. Saját méltóságuknak is jót tesz, ha megdolgoznak a pénzért, minthogy az állami támogatásra várjanak" - fogalmazott Tăriceanu.

Közös konferencián vettek részt határon túli magyar és lengyel fiatalok
Első alkalommal szervezett konferenciával egybe kötött nyári tábort a Magyar Szív, Magyar Szó Alapítvány határon túli magyaroknak és olyan lengyel fiataloknak, akik Lengyelország elszakított területein élnek.
A konferencián részt vettek a magyar kormány képviselői is. A hasonló élethelyzetben nemzeti identitásukat megőrizni akaró lengyel és magyar fiatalok első kézből értesülhettek egymás gondjaikról, és a kihívásokra adott válaszokról ötletelhettek.
alfahir.hu; http://itthon.ma/karpatmedence

Vannak települések, ahol megduplázódott a romák száma az elmúlt negyed évszázad alatt
A roma népesség képezi Európa legnagyobb kisebbségét, ráadásul a legsebezhetőbbet is, őket éri a legtöbb diszkrimináció, és közülük kerülnek a legtöbben a társadalom peremére. A hazai statisztikák szerint Maros megyében él a legtöbb roma, számos településen a számuk megduplázódott az elmúlt 25 évben.
A legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a roma népesség aránya Maros megyében 8,8 százalék volt, míg 1992-ben 5,7 százalékot jegyeztek. Számos településen megduplázódott az arányuk 1992 és 2011 között: például Mezőbándon 10,6 százalékról 25,7 százalékra, Bonyhán 19,4 százalékról 34,5 százalékra, Marosugrán 11,1 százalékról 29,2 százalékra, Petelén 34,1 százalékról 47 százalékra.
Románnak vallott roma gyerekek
A Maros megyei statisztikai mutatók alakulása azonban nemcsak a roma lakosság növekedésével magyarázható, hanem azzal is, hogy a Kárpátokon túli megyékben például szinte egyáltalán nem jelennek meg a népmozgalmi regiszterekben – hívja fel erre a figyelmet Kiss Tamás és Barna Gergő demográfiai és statisztikai elemzésében, amely a 1992-es, 2002-es és 2011-es népszámlálási adatokra támaszkodik. A roma újszülöttek az esetek túlnyomó többségében románként kerülnek a regisztrációs ívekre, még abban az esetben is, ha a szüleik mindkét népszámlálás során romának vallották magukat.
De az inkonzisztencia Erdély egyes területein is jelentős. Kovászna megyében a román anyanyelvű roma újszülöttek (Előpatak, Hidvég, Bölön, Bardóc községekben) láthatóan románként kerülnek be a népmozgalmi statisztikákba, miközben a 2002-es, illetve a 2011-es népszámlálás során többségük romának vallotta magát” – írják a szociológusok.
Míg 1992-ben 401 ezren vallották magukat romának, addig 2011-ben 619 ezren szerepelnek romaként az országos nyilvántartásban. Csak érdekességképpen ez az arány a magyar közösségben a következőképpen alakult: 1992-ben 1 millió 624 ezer magyart jegyeztek, 2011-ben pedig 1 millió 237 ezren vallották magyarnak magukat.
A gazdag karácsonyfalvi romák
Az Országos Statisztikai Intézet 2011-es népszámlálási adataiból az is kitűnik, hogy Maros megyében 22 837 személy vallotta a romani nyelvet anyanyelvének, ebből 5524-en városban élnek, 17 313-an pedig vidéken.
A Maros megyei települések közül legtöbben Petelén, 1335-en vallották anyanyelvüknek a romanit, Mezőbándon 1215-en, a Nyárádkarácson községhez tartozó Karácsonyfalván pedig 1070-en. Ferenczi György Nyárádkarácson község polgármestere lapunk megkeresésére elmondta, a lakosság harminc százalékát teszi ki a roma népesség, továbbá mintegy 67 százaléka magyar, és 1–2 százalékuk román nemzetiségű.
Az itt élő romák viszont egy gazdagabb közösségnek számítanak megyeszinten is, hiszen nem elszegényedett, társadalom peremén élőkről van szó, hanem olyanokról, akik luxusautókkal járnak és építkeznek. Hogy miből él a többségük viszont rejtély, hiszen maga a polgármester sem tudta erre a választ.
Nem láttam a mezőgazdaságban tevékenykedni őket, ha van is kertjük, a szomszéd dolgozza azt, de vannak olyanok is köztük, akik ismerik a bádogos szakmát, viszont nem biztos, hogy a lemezhajtásból annyi pénzt tudnak szerezni, mint amennyit másból – mondta Ferenczi György. Sok lány 13–14 évesen szül gyereket, ezért sokuk idejekorán otthagyja az iskolát. A fiúk általában kijárják az általános iskolát, már csak a sofőrkönyv megszerzésének érdekében is, amelynek feltétele a nyolc osztály. Nyárádkarácson községben nem jellemző az elszegényedett roma réteg, akad egy-két mélyszegénységben élő roma család, de ugyanennyi van a magyar és a román közösségben is – tette hozzá a polgármester, aki félig viccelődve meg is jegyezte, a karácsonyfalvi romák kellene segítsék a lakosság többi részét.
Hajnal Csilla / maszol.ro

Megnyirbálnák a rendőr- és szekusnyugdíjakat
Sürgősségi rendelettel kívánja módosítani a kormány a speciális nyugdíjakról szóló törvényt – közölte kormányzati forrásokra hivatkozva a Hotnews portál.
A dokumentumon titokban, szűk körben dolgoznak Lia Olguţa Vasilescu munkaügyi miniszter vezetésével. A portál azt is tudni véli, hogy Liviu Dragnea valójában emiatt kérte jövő hétre a rendkívüli parlamenti ülésszak összehívását. A rendelettervezet értelmében radikálisan változna a rendőrök, katonák és titkosszolgálati alkalmazottak nyugdíjának kiszámítási módja, akik így jóval kisebb járandóságban részesülnének, mint a jelenlegi törvény alapján.
A változtatásokról szóló hírek hatására az elmúlt hetekben tömegesen távoztak nyugdíjba a belügyi és védelmi tárca alkalmazottjai, de a titkosszolálatoktól is sokan a nyugdíjazást választották. A Hotnews szerint éppen ezért jelenleg rendkívül feszült a hangulat a rendőrség, a katonaság és a titkosszolgálatok berkein belül: az érintettek attól félnek, hogy kevesebb pénzt kapnak. Egyesek büntetőintézkedésként értelmezik a kormány szándékát, mások arra világítanak rá: az államkassza hiányának fedezésére pénzre van szükség, a speciális nyugdíjakra pedig rengeteg elmegy. Az egyelőre kérdéses, hogy Mihai Tudose kormányfő elfogadja-e a rendeletet jelenlegi formájában.
Az intézkedések nem érintik a bírákat és az ügyészeket, de nem kizárt, hogy ők következnek majd. Az intézkedésről a Legfelső Védelmi Tanács kedden esedékes ülésén is tárgyalnak.
Háromszék; Erdély.ma

Nemzetközi vizekre eveznek (Országos EKE-vándortábor)
Elcserélném éjszakai babakocsis zergepárkánytúrámat tusnádi wellnessre – olvasható többek között az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) sorrendben 26. országos vándortáborának hirdetőfalán a Rétyi-tónál. A sátorozás nem a legkényelmesebb nyaralási mód, de aki belekóstolt egy ilyen óriástábor életébe, megérthette, hogy a természetjárók miért ragaszkodnak hordozható szállásukhoz. Pezsgés és jókedv uralkodott a héten egész Háromszéken, hiszen a résztvevők a megye minden nevezetességéhez eljutottak, és sokan vissza is fognak térni, de nem ez volt az egyetlen hozadéka a rendezvénynek: az EKE közgyűlésén elhatározták, hogy Kárpát-medencei szintű magyar természetjáró szövetséget hoznak létre, és kérik felvételüket a legnagyobb európai gyalogos turistaszövetségbe, az ERA-ba (European Ramblers’ Association). Bővült is az EKE: a Kárpáti Gyepű Egyesület immár a 16. tagszervezete, amely a székely határjáró mozgalom csatlakozását jelenti Erdély legnagyobb civil szervezetéhez.
Az embernek egyféle rangja van csak, a jelleme – ez a Márai-idézet áll a sátortáborhoz vezető út egyik fatörzsén. Több hasonló gondolatot is kifüggesztettek egymás mellé, de már az alkalmi, elbontható fürdőszobáknál tréfás feliratok fogadják az érkezőt. A tó partjára helyezett színpadról zene szól, előtte még üres a tér szombat délután, a vízből azonban vidám hangok hallatszanak. Aznap nem volt túravezetés, de végre kisütött a nap, és a gyűlésen részt nem vevő táborozók önállóan túráztak a környéken. Sokan már össze is csomagoltak és hazaindultak, a többiek lassan szállingóztak a záróünnepségre. Nem mindenki lakott a kempingben – a környékbeli szálláshelyeket is mind elfoglalták a kirándulók –, de az utolsó estére is több százan összegyűltek. Dukrét Lajos, a házigazda háromszéki szervezet (HEKE) elnöke elsőként a 130 fős szervezői stábot szólította színpadra, majd az idei vándortábor sarokszámait ismertette: 1347 résztvevő regisztrált, közülük 555 EKE-tag. Erdélyből 762-en jöttek, Magyarországról 570-en, Hollandiából hatan, Angliából öten, Németországból ketten, és még Vietnamból is „idetévedt” egy turista. Romániában a legtávolabbról Szatmárról, Nagybányáról és a Bánságból érkeztek, a legnépesebb csoport a csíkiaké volt (94), a legkisebb a négyfalusiaké négy személlyel. Tíz év alatti résztvevő 121 volt, 85 év fölötti 5, 71 fölötti 69. A táborozók átlagéletkora 42 év. A jelenlevők 72 százaléka túrázott: az első napon 992, a másodikon 955, a harmadikon 875 személy. A legsportosabban az ózdi postás utazott: 707 kilométert kerékpározott három és fél nap alatt, hogy itt lehessen.
A szervezőknek és résztvevőknek Kovács Lehel István országos EKE-elnök mondott köszönetet. Értékelése szerint nagyon jó tábor volt a rétyi – túrakínálatban, programban és szakmai szempontból is. Ismertette a közgyűlés döntéseit is: az EKE megérett arra, hogy nemzetközi vizekre evezzen, ezért egy Kárpát-medencei magyar turistaszövetség létrehozását kezdeményezik – első körben éves konferenciákat és tapasztalatcseréket szerveznek, hogy ne legyen átfedés a különböző programokban, de minél szélesebb legyen a kínálat –, és elindítják a csatlakozási eljárást az európai gyalogjárók szövetségéhez, ami majd újabb lehetőségeket és kedvezményeket nyit a tagok számára a határokon kívüli túrázáshoz. Kovács Lehel üdvözölte az EKE újonnan felvett tagszervezetét, a Kárpáti Gyepű Egyesületet is, és ezzel elkezdődött a díjkiosztás. A hagyományokhoz híven nem csupán azokat díjazzák, akik az elmúlt évben a legtöbbet tettek a szervezet működtetéséért, jutalmazzák a leghűségesebb, legidősebb és legfiatalabb táborlakókat is. Idén először 25 éves hűségdíjat is osztottak – annak a marosvásárhelyi házaspárnak, amely csak egyszer, akkor is igazoltan hiányzott az országos vándortáborokról; húsz részvételért egy, 15 jelenlétért 23, tízért pedig 13 személy kapott oklevelet. A legtöbb tavaszt megért táborlakó hölgyet és a legtöbb nyarat megért urat, illetve a legidősebb túravezetőt – Kisgyörgy Zoltánt, lapunk főmunkatársát – is díjazták; a legfiatalabb kislány nyolchetesen, a legfiatalabb kisfiú nyolc hónaposan kapta első diplomáját. Az év embere az EKE-ben a kolozsvári Bránya Róbert lett a teljesítménytúrázók számára létrehozott online rendszerért; 30 személynek kiosztották a Czárán Gyula-, Xántus János-, Merza Gyula- és Tavaszy Sándor-díszokleveleket – utóbbiból egyet posztumuszként a Páreng-hegységben nemrég elhunyt túratársnak, akire egyperces néma felállással emlékeztek –, valamint a Balogh Ernő- és Érdemes természetjáró díjakat. Különdíjat kapott a legnépesebb család – a Mandel család 11 tagja volt táborlakó –, a táncos lábú CSEKE (a csíkszeredaiak néptánccsoportja) és több szervező. Az EKE vándordíját – amelyet az országos szervezetért legtöbbet tett tagszervezet kap meg – egy évre a csíkszéki EKE viheti haza, amit a kitüntetettek nagy üdvrivalgással fogadtak. Egy közös imádság után Deák Botond tiszteletes áldást mondott az útra kelőkre, és a tábori harang szava mellett bevonták a tábori zászlót – ebben a percben mindenki vigyázzban, a zászlóra függesztett szemmel állt –, majd a gyermekek közreműködésével megkezdődött a tombolasorsolás. A záróünnepségen már nem mondták el, de a gyalogos, biciklis, szekeres, buszos túrák mellett délelőttönként gyermekfoglalkozásokat, délutánonként pedig helytörténeti előadásokat tartottak az érdeklődőknek, és zene is jutott majdnem minden napra. A keddi megnyitón a rétyi Kováts András Fúvószenekar és a CSEKE lépett fel, csütörtökön Deák Abigél, Miklós Katalin és Lőfi Gellért hegedű- és zongoradarabokkal színezte a hangulatot, pénteken táncház volt, szombat este pedig a PressTones Független Sajtózenekar teremtett igazi bulis hangulatot; tábortűz is volt, ahogy ez illik a szabadtéri mulatsághoz. Az utolsó hazaindulók vasárnap délelőtt vettek búcsút a rétyi tájtól, a következő, jövő évi vándortábort a brassói EKE szervezi.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk
A nyergestetői csatára emlékeztek
Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc egyik utolsó helyszínén, a Nyergestetőn tartottak megemlékezést a csata 168. évfordulóján szombat délután Csíkkozmás község és a Csíki területi RMDSZ szervezésében, Hargita Megye Tanácsa és az Aktív Közélet Egyesület társszervezésében. A helybeli és környékbeli megemlékezők mellett Öttömös, Daruszentmiklós, Lukácsháza és Isaszeg testvértelepülés képviselői is jelen voltak. Díszőrséget négy csíki huszár állt.
A magyar himnusz eléneklését követően házigazdaként Szántó László, Csíkkozmás polgármestere az ősök áldozatvállalását emelte ki köszöntőbeszédében. „Az ősök áldozatvállalásában mindig ott volt a remény fénye egy szebb, jobb és szabadabb jövőképpel. Akik csatába indultak, képesek voltak egy emberként, egy testként felsorakozni a vezetők mögé, és tették, amit kértek tőlük. Ilyen vezető volt Tuzson János őrnagy, aki a tizenkétszeres túlerővel szemben is képes volt az élre állni és tisztességgel védeni a hazát” – mondotta többek között az elöljáró.
A magyar kormány nevében Tuzson Bence kormányzati kommunikációért felelős államtitkár – az itt harcoló bélafalvi születésű őrnagy egyenes ági leszármazottja, a botanikus Tuzson János unokája – osztotta meg gondolatait. Az államtitkár ebben a minőségében második alkalommal volt jelen az ünnepségen, először három évvel ezelőtt. Tuzson az idegen elnyomás ellen, az egész nemzet szabadságáért küzdő székelyek hősiességét méltatta, ugyanakkor felhívta a hallgatóság figyelmét arra, hogy az utókor egyetlen nevet sem vésett fel a nyergestetői emlékműre, mert akik itt harcoltak, nem saját maguknak akartak érdemeket szerezni, hanem az egész magyarság jövőjéért vállalták az áldozatot. Az államtitkár a magyar kormány nevében megígérte: a kormány minden magyar emberért kiáll, éljen bárhol, Székelyföldön, Budapesten vagy Torontóban. Csak egy erős ország képes kiállni polgáraiért, és Magyarország most erősödik, de a jövő a magyar emberek döntésétől függ. Tuzson Bence arra biztatta székelyföldi hallgatóságát, vegyenek részt annak eldöntésében, hogy kik vezessék az elkövetkezőkben Magyarországot. Arra is rámutatott, hogy ma nem kell véráldozatot hozni, mint a nyergestetői hősök idején, de a nemzet sorsát meghatározó döntés felelősségét mindenkinek vállalnia kell. „Ma nem olyan időket élünk, amikor véráldozatot kell hozni, de a döntés áldozatát nem kerülhetjük el. Most és mostantól kezdve mindig össze kell fognunk, és részt kell vennünk Magyarország döntéseiben, a magyar sorsot, a magyarság sorsát nekünk kell eldöntenünk. Ez a nyergestetői hősök üzenete” – zárta beszédét a miniszterelnöki kabinetiroda kormányzati kommunikációért felelős államtitkára.
Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a székelységről mint a magyarság élcsapatáról beszélt. Megítélése szerint a kettős állampolgárság intézményével, a nemzetegyesítéssel a magyar állam értünk is felelősséget vállal. „Úgy vállal értünk felelősséget, hogy közben lehetőséget teremt értékeinket megőrizni, bővülni és itthon megtalálni a helyes utat. Ne feledjük el, hogy 1848–49-ben a székelység volt Magyarország egyik élcsapata, élharcosa. Példát tudtunk akkor is mutatni, és példát kell ma is mutatnunk. Itt van az az időszak, hogy tudjunk Kárpát-medence szintjén is élcsapatként jó példát mutatni” – nyomatékosította Borboly Csaba, aki szintén a jövő évi magyarországi választásokon való aktív részvételre buzdította a jelenlevőket. „Székelyföld akkor lesz erős, ha mindannyian tesszük a dolgunkat. Ha a fiatalok itthon terveznek jövőt, akkor volt értelme őseink áldozatvállalásának, mert a forradalom a jövőről szól, nem csak a jelenről. Jövő csak akkor lesz, ha itthon családjaink bővülni tudnak, a fiatalok megtalálják számításaikat” – összegzett a Hargita megyei önkormányzat elnöke. Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor azt hangoztatta: Székelyföldön csak magunkra és Magyarországra számíthatunk, másra ritkán, talán soha. „Amikor döntés előtt állunk, úgy kell határoznunk, hogy ne a megalkuvót, ne a meghajlót, hanem a gerincesen állót támogassuk” – mondotta többek között az RMDSZ honatyája. Bilibók Géza tusnádfürdői római katolikus plébános rövid imája után a csíkkozmási Bojzás Néptánccsoport, valamint a csíkkozmási Tuzson János Fúvószenekar lépett közönség elé. Az ünnepség a székely himnusz eléneklésével és a kegyelet koszorúinak elhelyezésével ért véget.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Beke-ügyről az EMI-táborban
Nagy érdeklődés övezte Beke István Attila és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi, illetve erdélyi elnökének beszámolóját a székelyföldi terrorvádként elhíresült ügyről a 13. EMI-táborban szombaton.
Meghurcoltatásukról szabad emberekként tartottak beszámolót a fiatalok, hiszen alapfokon épp annyi büntetést kaptak, amennyit előzetes letartóztatásban előzőleg már eltöltöttek, az első fellebbezési tárgyalást pedig csak szeptember 15-re tűzték ki. A két fiatal beszélt a házkutatásokról, a börtönben töltött időszakról, az ott uralkodó körülményekről. „A tény, hogy nem beszélhetsz, nem láthatod a családodat, elviselhetetlen. Mi ezt azoknak sem kívánjuk, akik ide juttattak minket” – jegyezték meg.
Az előzetes letartóztatást végző intézményekről, valamint a börtönbeli körülményekről Kis Júlia ügyvéd is tartott egy rövid ismertetőt. Szerinte sem biztosítanak megfelelő körülményeket ezek az intézmények, így a legerősebb embert is próbára teszik. Az előzetes letartóztatás ilyen szempontból megfélemlítés is lehet – vélekedett. Arra a kérdésre, hogy mikor és milyen végkifejlettel lesz vége az ügynek, nem tudtak pontos választ adni, minden a tárgyalásoktól függ. A fiatalok azonban bíznak és vallják, hogy minden szenvedésnek van értelme és van vége. A szervezők közleménye szerint a 13. EMI-tábor szombati napján a Beke-ügy mellett politikai panelek is helyet kaptak: a délelőtti előadások között Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és Biró Zsolt, a Magyar Polgári Párt elnöke beszélt az erdélyi magyar érdekképviselet lehetőségeiről. A későbbiekben Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő szólalt fel. A könnyedebb témák között a Kurultáj bemutatói és előadásai kaptak helyet, az EMI-sátorban a TrollFoci Facebook-mémoldal szerkesztői tartottak közönségtalálkozót. Az estet a Romantikus Erőszak és az Ossian koncertje zárta, majd őket követte az Alteregó kisegyüttes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Díszpolgárokat avattak Nyárádszeredában
A hét végi városnapok nyitómomentumaként ünnepélyes tanácsülés keretében díszpolgári címeket és kitüntetéseket nyújtott át a városvezetés.
A 85 éves dr. Jakab Sámuelt volt diákjai kezdeményezésére tüntette ki az önkormányzat mindazért, amivel munkássága révén meghonosította az egyetemi szellemiséget Nyárádszeredában. Az 1989-es rendszerváltás után halaszthatatlan szükségként jelentkezett a romániai felsőfokú anyanyelvű agrároktatás felélesztése, és az akkori helyzetet mérlegelve Nyárádszeredára esett a választás. Jakab Sámuelnek és társainak köszönhetően siker koronázta a kezdeményezést, és 1993-ban a kisvárosbasn elindulhatott a kertészmérnöki képzés a budapesti Szent István egyetem, később a Corvinus egyetem keretében. Jakab Sámuel az erdélyi oktatás vezetője és dékánja volt 2016-ig, megértően szigorú nevelő és jó irányító. A kertészképzés az első években Szeredának pluszjövedelmet jelentett, hiszen megjelentek a településen az egyetemisták Erdély minden szegletéből. Később a helyiek és környékbeliek is „felébredtek”, beiratkoztak az intézménybe, és sikeresek lettek. Az erdélyi magyarságnak ez a kertészképzés egy lehetőséget jelentett az itthonmaradásra, a megélhetésre. A végzettek csupán 5,2%-a, azaz 461 végzősből 24 hagyta el az országot, a többi itthon maradt, és itt boldogul. De a távozók is megállják a helyüket külföldön, ott is súlya van a Szeredában szerzett diplomának – méltatta Jakab Sámuel érdemeit Tóth Sándor polgármester a díszpolgári cím átnyújtásakor.
A másik kitüntetettet Moga Petre tanácsos mutatta be: Jeleru Teofil Győző 1988–1994 között a rend őre volt Szeredában, és azzal szerezte meg a közösség elismerését, hogy háromféle embert ismert, és ennek megfelelően viselkedett velük. 1990-ben, a márciusi események során fellépett az agresszió ellen, hogy Szeredában ne kerülhessen sor gyújtogatásra, mint a szomszédos Jobbágyfalván. Azokban a napokban Dászkel László későbbi polgármesterrel együtt járták a falvakat, hogy megelőzzék a konfliktushelyzeteket. Odaadásáért, komolyságáért, a közösség érdekében végzett munkájáért kapta meg ő is a díszpolgári címet, amelyet könnyekkel küszködve vett át, és csak annyit tudott mondani: „Köszönöm mindenkinek! Itt maradtok a szívemben!” Jakab Sámuel érdeklődésünkre elmondta: Nyárádszereda nagyon sokat köszönhet a kertészoktatásnak, és ő is Nyárádszeredának. Bár soha nem a kitüntetésekért, díjakért dolgozott, nagyon örül az elismerésnek és az évek során itt megismert embereknek. Ugyanakkor a városvezetés kitüntető oklevelet adott át Dászkel László volt polgármesternek és tanácsosi csapatának is, akik 1997 júliusában immár harmadszorra tették ki a főtérre Bocskai István fejedelemnek a református templomban őrzött mellszobrát. Az első, demokratikusan választott önkormányzat „derék had” volt, amelynek – és a helyi református egyháznak is – köszönhetően ismét a talapzatán áll az egyetlen győztes magyar szabadságharc vezérének szobra. Így Dászkel László mellett kitüntetést kapott Csizmadia György, Bíró László, Szabó László, Nagy Jenő, Miklósi Károly, Kicsi Elemér, Magyari Sándor, Bartók József, Molnár Sándor, Trifan Nicolae, Novák Dezső, Asztalos János, valamint néhai Bereczki Viktor és Aszalós Sándor családja. Köszönő szavaiban Dászkel László rámutatott: a szobor visszaállításának kérdése már az előző polgármester, Incze Barna idejében napirendre került, ő és csapata másfél év alatt tudta megszerezni az engedélyeket és felállítani a szobrot. Kérdésünkre Bartók József, aki 1990-től 2016-ig volt helyi tanácsos, bevallotta: nagyon örül az elismerésnek. Nemcsak az volt nehéz, hogy az engedélyeket megszerezzék, a szobrot pedig kihozzák a templomból és a helyére állítsák, hanem a református egyházat is meg kellett győzni, hiszen az jogosan féltette az addig őrzött bronzalkotást. De akkor az önkormányzat úgy érezte, képes nemcsak kitenni, hanem meg is őrizni a szobrot. Ma is mindig megáll a szobor előtt, ha arra jár, és visszaemlékszik azokra a felemelő pillanatokra.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)

A napfény lírikusa
Áprilyről a kastélykertben
A Trianon után született erdélyi magyar irodalom őrzőinek, formálóinak szellemiségét idézték meg a hét végén a marosvécsi kastélykertben. A múzsák kőasztalánál a fél évszázada elhunyt Áprily Lajos emléke előtt tisztelegtek a jelenlevők.
A Helikon – Kemény János Alapítvány szervezte találkozó első napján, péntek délután a kastélyban Kemény János emlékezete címmel nyílt meg a budapesti Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum emlékkiállítása. Szintén pénteken került sor az Áprily emlékére tartott konferenciára, amelyre egy későbbi lapszámunkban visszatérünk. A találkozó második napján, szombat délelőtt húszegynéhány fős társaság gyűlt össze a több évszázados fák alatt. A helikoni leszármazottakat, illetve az esemény iránt érdeklődőket H. Szabó Gyula, az alapítvány elnöke, majd Ördög Ferenc, Marosvécs polgármestere üdvözölte. A községgazda elmondta, büszke arra, hogy ezekben a napokban Marosvécsre irányul a figyelem, ugyanakkor sajnálattal vette tudomásul, hogy kevesen jöttek el a jelentős rendezvényre. Ezt követően Benkő Mihály marosvécsi református lelkipásztor tartott rövid áhítatot. „Őrizd a várat, figyeld az utat...” – hangzott fel a Szentírásból vett idézet, Náhum próféta intése, amelyet az igehirdető mai korunkra vonatkoztatott. – Kisebbségi sorsban mindent védeni kell, ami nemes, tiszta – mondta a lelkipásztor, majd a Tetőn című Áprilyverssel illusztrálta a történelmi időkön átívelő igazságot. – A Kós Károlynak ajánlott alkotás valóságát szinte mindennap átéljük. A tetőről, a várból minden másként látszott. Vallani, vállalni, ez volt a néző- pont, amikor lent minden összeomlott. Itt, a várban, a várkertben elődeink mertek álmodni, magasra emelték tekintetüket az értékvesztett világban, mertek Erdélyben maradni, alkotni, imádkozni. (...) Egy jól megépített várat nem a külső ellenség rombol le, hanem a félelem, a széthúzás, illetve az, ha elfogynak a tartalékok – hangsúlyozta a lelkész, a belső források, tartalékok meg- őrzésére intve hallgatóságát. A rendezvény forgatókönyve szerint a továbbiakban Takaró Mihály irodalomtörténész, egyetemi tanár értekezett volna Áprilyről. A meghívott hiányában Szabó Dániel helikoni leszármazott, az Ariel színház bábművésze Kuncz Aladár gondolatait szólaltatta meg, amelyek 1921-ben a fiatal Áprily Falusi elégia című verskötetének előszavaként születtek. Az erdélyi líra „kaotikus ködében” felsejlő tehetségek között Kuncz Aladár szerint elsősorban Áprily Lajos az, akinek a költészete „a magyar irodalom egyetemes szempontjaiból is maradandó értéket teremt”. Kuncz gondolatmenete elején inkább művészként, mint költőként említi a fiatal alkotót. Szót ejt fordításairól, arról, hogy „a német és francia lírikusokon keresztül a románokig mennyire hozzá tud simulni nemcsak a különböző műformákhoz, hanem azokhoz a lélekösszetételekhez (...), amelyek ezekben a versekben kifejezésre találnak”, majd erre a következtetésre jut: „költészete (...) mégiscsak elsősorban saját sorsának és rendeltetésének a bensőséges átélése... Igaz, hogy csak sóhajt ott, ahol más talán zokogna, igaz, hogy képekben vagy nyelvmodulációiban közvetve fejezi ki azt, amit talán más közvetlenül, szívének, idegeinek kitépett darabjaival hozna elénk, de mégiscsak költő, és első- sorban költő, mert egyéni életében, egyéni sorsfordulataiban látja és éli meg a kozmikus világ jelentőségét”. A továbbiakban így folytatódik az értékelés: „Témái legtöbbször nagyon egyszerűek, s költőivé éppen zenei megélésük teszi őket. Elmuzsikálja a fedélcsatorna tavaszi zubogását, az olvadást, a napfényt, a napsütésben halászó leányt (...), s ezeket az egyszerű élményeket (...) bele tudja kapcsolni az életnek s a természetnek nagy és örök ritmusába. (...) Egész költészetében kihangsúlyozva talán csak egyszer fordul elő az Erdély szó, de akkor az érzelmi lendületnek oly napsugaras csúcsán, hogy ez fényét egész költészetére szétszórja”. Lemez, könyv és Dsida hangja A továbbiakban a helyi iskola diákjai Áprily-verseket szavaltak, majd koszorúzásra került sor. A program a kastély udvarán a marosvécsi kis néptáncosok műsorával folytatódott, ezt követően a jelenlevők a Kis pipázóba vonultak, ahol Kilyén Ilka színművésznő készülő lemezének hanganyagából nyújtott ízelítőt. – Dédelgetett vágyam, hogy a helikonista költők írásait minél szélesebb körbe eljuttassam. Maroshévízen kérdezték meg tőlem, hogy hangfelvételen megtalálhatók-e ezek a költemények. Így született meg a lemezsorozat gondolata – ismertette a színművésznő a Helikon – Kemény János Alapítvány támogatásával elindított kezdeményezés előzményét. A sorozat Lisztóczky László irodalomtörténész javaslatára tematizálva szólaltatja meg a helikonisták alkotásait, az első lemez Istenhez írott verseiket. Kilyén Ilka a találkozón négy, kerek évfordulós alkotó – Bárd Oszkár, Jékely Zoltán, Olosz Lajos, Dsida Jenő – lírai világából villantott fel színeket. Ezt követően Pomogáts Béla Marosvécs (1926-1944) című, a helikoni irodalmi műhelybe bepillantást nyújtó kötetét ismertette H. Szabó Gyula, a könyv szerkesztője. A helikoni találkozók jegyzőkönyvét magába foglaló mű egyik fontos mozzanata az 1942-es vita, amely egyértelművé teszi, hogy az erdélyi irodalom építői akkor is transzszilvanisták voltak, amikor „nekik fújt a szél” – tudtuk meg az értékelőtől, aki a könyv végén található képes mutatóra is felhívta a figyelmet, amelyből az is kiderül, hogy az 51 szerző mely években vett részt a találkozón. A kétnapos rendezvény különleges színfoltja Marosán Csaba kolozsvári színművész Dsida-műsora volt. Az interaktív előadás előtt a színész elmondta, hogy célja újjáéleszteni a helikoni közösséget, ezért viszi el erdélyi templomokba, kastélyokba, illetve Magyarországra is a „jószívek falára” plakátot ragasztó költő üzenetét.
Nagy Székely Ildikó / Népújság (Marosvásárhely)

Újra ünnepségre készülnek Szapáryligeten
Tekintve, hogy a szapáryligetiek nosztalgiával emlékeznek vissza az utoljára kilenc évvel ezelőtt megtartott falunapra, aminek a folytatását szeretnék, Vas Balázs helybeli vállalkozó és baráti köre elhatározta: augusztus utolsó hétvégéjén újra megszervezi a falunapot. Mivel azonban a rendezvényre a meghívottak mellett saját programot is illene összeállítani, Bibe Otília, Faragó Ramóna és Varga Gábor irányításával 20 gyermek hetente 2-3 alkalommal néptáncpróbán vesz részt. A szervezők más műsorszámokon is gondolkodnak, mivel azonban kulturális programszervezésben kevés a tapasztalatuk, szívesen fogadnak bármilyen ötlet vagy tapasztalat megosztását e téren. Eldöntötték, hogy Mohácsi Brigitta lesz a sztárvendégük, de egy román, sőt egy nagylaki szlovák énekes meghívását, valamint motorkerékpár-bemutatót is terveznek. Ha komoly programot sikerül összeállítaniuk, akár kétnaposra is szervezhetik az augusztus végére tervezett falunapot. A siker érdekében megkérik mindazokat, akik ötletekkel vagy bármivel segíteni tudnak, szándékukat jelezzék Vas Balázs üzletében! Nyugati Jelen (Arad)