Elutasított könyvadomány
Múlt pénteken a kézdivásárhelyi Vass Imre, a Kézdiszéki Székely Tanács alelnöke az általa hazai és magyarországi adományokból összegyűjtött mintegy kétezres könyvadománnyal Bákó megyébe ment, hogy átadja valamelyik iskolának, amelyben nem kötelező magyar oktatás is zajlik.
Első útja Pusztinába vezetett, ahol ismerőseitől kért és kapott tanácsot, hogy hová vigye a két hónap alatt összegyűjtött adományt. Így esett a választás a több mint háromezer lakosú Frumószára vagy Szépfalura, ahol fakultatív magyar oktatás is zajlik.
Vass Imrét a balkáni körülményeket idéző községházán Vasile Luca polgármester szívélyesen fogadta. Elmondta az elöljárónak, hogy miért jött. A községvezető telefonált egy-két tanárnak, de egyiküket sem érte el, ezért az iskola takarítónőjének szólt, nyissa ki az épület bejáratát, hogy lepakolhassák a könyvadományt. Vass Imre egy székely zászlót adományozott a polgármesternek, amelyet elfogadott és megköszönt. Az elöljáró elkísérte Vass Imrét az iskolához, majd távozott.
Miután Vass Imre és felesége, Imola becipelte a kartondo-bozokban levő könyveket az egyik osztályterembe, megérkezett Vasilică Heisu alpolgármester, aki már ellenségesen viselkedett, és azt ajánlotta, hogy pakolják vissza a kocsiba a könyveket, mert „ilyenekre nekik nincs szükségük”. Vass Imre szerint az alpolgármester durva és magyarellenes fellépése a Ceauşescu-korszak milicistáira emlékeztette. Elkérte személyazonossági kártyáját, amelyet mobiltelefonnal lefényképezett, majd lejegyezte a telefonszámát is. Hiába kérte, hogy ha már ő bemutatkozott, akkor az illető is mutatkozzon be, az alpolgármester csak azt hajtogatta, hogy ő a „vice”. A Vass házaspár visszacipelte a könyveket a kocsiba, és Pusztinára mentek, ahol a Magyar Házban hagyták az adományt. Keserű tapasztalattal érkeztek haza – mondotta el érdeklődésünkre Vass Imre.
Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Ház épül Kárpátalján
A rahói magyar közösség és a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarságának megmaradását szolgáló – Kárpátalján az első – Magyar Ház építése kezdődött el tegnap Rahón a magyar kormány mintegy 80 millió forintnyi támogatásával.
A rahói római katolikus plébánia épületére új szintként húzott, közel 500 négyzetméter alapterületen kialakítandó közösségi létesítmény építésének megkezdése alkalmából tartott sajtótájékoztatón Grezsa István, a Miniszterelnökség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja együttműködésének és fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjáért felelős kormánybiztosa hangsúlyozta: Magyarország kormánya Magyar Házak Kárpátalján elnevezéssel 2016 őszén fogadott el egy programot, amely magyar közösségi terek, kulturális központok kialakítását tűzte ki célul Kárpátalján a nemzeti identitás megőrzése érdekében és azért, hogy a kulturális alapú közösségformálás méltó kereteket kapjon. Jelképes az, hogy Kárpátalján az első Magyar Ház Rahón létesül, vagyis a projekt a Tisza forrásvidékén, a történelmi Magyarország legkeletibb szegletében indul útjára – tette hozzá. Megjegyezte, hogy a Felső-Tisza-vidék szórványmagyarsága az elmúlt években kifejezetten a magyar nemzetpolitika fókuszába került azáltal, hogy az asszimilációs folyamattal dacolva a térség magyarok által is lakott településein megmozdultak a magyar közösségek. Jelentős részben a történelmi egyházak – kiemelten a római katolikus egyház – szervezői, közösségformáló tevékenységének köszönhetően a helyi magyarság határozott életjeleket ad magáról – mondta. A kormánybiztos örvendetesnek nevezte, hogy a térség közigazgatási, kulturális központjának számító Rahón kezdheti el működését idén ősztől a Magyar Ház, amely otthonául szolgál mind a város, mind a környék magyarjainak, felekezeti hovatartozástól függetlenül. Jelezte, a magyar kormány tervei között szerepel magyar kulturális központok létesítése más kárpátaljai városokban és nagyobb településeken. „Beregszászon nagyon szeretnénk a gyalázatos állapotban lévő Bethlen–Rákóczi-kastélyt bekapcsolni a programba, és a város legrégibb – jelentős magyar történelmi és kulturális értéket képviselő – épületét megmenteni a helyi közösség számára” – emelte ki.
A Magyar Ház építését koordináló Mikulyák László esperes, rahói plébános atya az MTI érdeklődésére kifejtette: Rahónak két magyar közössége van, és mindkettő számára a római katolikus plébánia a legmegközelíthetőbb, ezért esett erre a választás a létesítmény helyének kijelölésekor. Mint közölte, a háznak a plébániától független bejárata lesz, és helyet kap majd benne egy száz személy befogadására alkalmas rendezvényterem, számítógépekkel felszerelt osztályterem az egyre népszerűbb vasárnapi iskola tanulói és a népes magyar nyelvtanfolyamok résztvevői számára, irodahelyiségek a helyi magyar szervezeteknek, két szolgálati lakás, mások mellett a Petőfi-program ösztöndíjasainak elhelyezésére. A Magyar Ház a tervek szerint november elejére készül el – mondta el Mikulyák László. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ceauşescu álma
Az 1990-es évek végén Nagyváradon bolyongva betévedtem egy zöldség-gyümölcs kereskedésbe, amolyan piaccsarnokba, ahol száz kilóslag és fél kilóslag is árulták a terményt kofák és viszonteladók egyaránt. Furcsa építmény volt az az épület, szélesre tárt ajtaja felett hatalmas ablakkal, az üvegbetétben ötágú csillaggal. Ennyi árulkodott még arról, hogy valamikor zsinagógaként szolgált az épület.
Nagyváradi barátaim mondták el később, a Pece-parti Párizst lakó, egykor nagyszámú zsidóságnak éppenséggel három zsinagógája volt a városban, de a második világháború megtizedelte, majd a kommunizmus alatt kivándorolt népcsoport maradéka egyet sem tud már megtölteni, a központit meghagyták maguknak, a másik kettőt kiürítették, bérbe adták. Azt már későbbi újsághíradásokból tudom, a még ideig-óráig piaccsarnokként szolgálót aztán lebontották. A zsidóknak nyoma is alig maradt Nagyváradon.
Tizenhat szász erődtemplomnak keres gazdát az evangélikus egyház medgyesi konzisztóriuma, az egyházi testület csupán a terület áráért adná el a leromlott állapotú ingatlanjait azzal a feltétellel, hogy az új tulajdonos felújítja azokat – adja hírül a Krónika. A beszámoló szerint a szászok így szeretnék megmenteni a több évszázados műemlékeket, de senki nem érdeklődik irántuk. Az istenházák hát – esetenként évek óta – bezárva állnak (ajtajukat nem merik nyitva hagyni, mert a véletlen odatévedt látogatók „szuvenírként” magukkal visznek minden mozdíthatót az oltárok ikonjaitól az orgonák sípjáig és billentyűjéig), és nem nehéz megjósolni, hogy mint bármely sorsára hagyott épület, szép lassan összeomlanak. A szászoknak nyoma sem marad Erdélyben.
Miért búsulnánk a zsidókat, miért siratnánk a szászokat, hiszen csak bajunk volt velük az évszázadok során, elárultak bennünket számtalanszor, sorsfordító történelmi pillanatokban a maguk boldogulását keresték a mienk ellenében mindahányszor – mondhatnák köldöknéző hazaffyak. Csakhogy a zsidók, a szászok e tájakról való eltűnésének, az őáltaluk is képviselt, Erdélyt egyedivé tevő sokszínű kultúra lesöprésének példája Damoklész kardjaként lebeg az erdélyi magyarság feje felett. Hiszen az erdélyi szórványban is egyre nő a felhagyott református, katolikus, unitárius templomok száma, s bár a mi egyházaink még nem jutottak el odáig, hogy áruba bocsássák azokat, de már csak idő kérdése. Bár lehet, mire erre gondolnának, már csak a néhai istenházák gyommal felnőtt területe marad kupacnyi romhalmazzal közepén. A Krónika tudósítása nem tér ki arra, micsoda lelki vívódások, hány és hány átalvatlan éjszaka előzte meg a medgyesi konzisztóriumnak templomaik eladására vonatkozó döntését. Kétségbeesett gesztusuk a fuldokló utolsó lélegzetvételéhez hasonlatos, hiszen miben reménykednek? Hogy talán valamely elszármazott nemzettársuk utódja vásárolja meg a templomokat? S ha kerülne is ilyen – a szó jó értelmében vett – őrült, mihez kezdene felújításuk után? Nem, ők az állam segítségére számítanak, arra, hogy egy országot építeni szándékozó kormányzat kapva kap az alkalmon, nem hagy veszendőbe menni ilyen kincset. Amely mellékesen az ország kulturális örökségének része.
Naiv elképzelés azonban az övéké. Közel százéves fennállása óta ennek az államnak soha nem volt érdeke az „együtt élő nemzetiségek” támogatása, Brătianu hírhedt kijelentése óta – Erdélyt akarom, erdélyiek nélkül – a mindenkori román politikum azon dolgozik, hogy az alkotmány első cikkelyének fizikai értelemben is érvényt szerezzen. E folyamatban élen járt az őrült suszter, ő találta ki és valósította meg a szászok kiárusítását, és jó úton volt ahhoz, hogy mi, erdélyi magyarok következzünk: nem pénzért, de saját akaratunkból menekülve országából. Álma, íme, részben megvalósult.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Falutalálkozó Mezőmadarason
Augusztus 4–6. között Mezőmadarason tartják a Madarasok 12. találkozóját. A Madaras nevet viselő települések küldöttségei már péntekre megérkeznek. Szombaton, miután a Pataky–Ágotha Általános Iskola udvarán elhangzanak a köszöntőbeszédek, 11 órára istentiszteletre várják a résztvevőket. Ezt követően megnyitják Czirjék Lajos és Kusztura Sándor kiállítását. Délután néptánc- és népzenei előadás lesz, a központi parkban fellépnek a helyi és a vendég Madarasok együttesei, a marosszentkirályi Vadrózsa, a mezőbergenyei Kincsásó, a vajdaszentiványi Takáts Mihály néptáncegyüttes, 18 órától a Kéknefelejcs nótatársulat előadásában nótákat hallgathat a közönség. Énekel Koós Éva, Bíró Éva, Kusztura Sándor, Domahidi Jolán, Lokodi Ferenc és Ábrám Tibor. Szünetben a Maros Művészegyüttes táncosai lépnek fel. Este a Vecker zenekar zenél. A nap utcabállal zárul. A rendezvény zárónapján, vasárnap 11 órától istentisztelet lesz. Népújság (Marosvásárhely)

Szakterülete: gyülekezeti lelkipásztor
Ötvös József vártemplomi lelkipásztor augusztus 6-án, vasárnap kibúcsúzik a gyülekezetből, s 41 év szolgálat után nyugdíjba megy. Négy gyülekezeti helyen szolgált, vezetői tisztségeket töltött be az Erdélyi Református Egyházkerületben, hangját jól ismerjük a rádiós istentiszteletekből is. Szolgálati helyeiről, az egyház és lelkipásztor helyéről és a terveiről beszélgettünk vele.
– Melyik volt az első szolgálati helye és mit tapasztalt ott?
– 1977. március 1-jével kezdődően helyeztek ki Görgényszentimrére, amikor Nagyszebenben voltam magiszteris diák, és erdélyi egyháztörténelemből szerettem volna doktorálni. Az a pár hónapos ottlét életem egyik nagyon szép időszaka volt, hiszen Nagyszebenben akkor még elég sok szász élt, és különös élmény volt ott élni, tanulni. Amikor kézhez kaptam a kinevezést, kinyitottam a bibliaolvasó kalauzt, s a következő vasárnapra ez volt az alapige: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten evangéliumát. Ezzel indultam 41 éve, 1977. március 4-én, a földrengés napján.
Görgényszentimre egy ún. missziós egyházközség volt, ahol aztán javítottunk két templomot, építettünk egy új imaházat, majd később családot alapítva már nem tudtam folytatni tanulmányaimat. A 90-es évek elején ugyan még visszatértem az egyháztörténeti tanulmányozáshoz, de a teljes gőzzel végzett lelkipásztori munka mellett erre igazán nem volt már idő. Addigra már „szakosodtam”: gyülekezeti lelkipásztor lettem.
Görgényszentimrei éveim alatt sok kedves, érdekes élményben volt részem. 1977-ben még egy sajátos polgári közösség élt ott, ahol legalább 40 értelmiségi lakott. Ott működött Erdély legjobb erdészeti középiskolája, a faluban lakott a gyógyszerész és az orvos családostól, s mindez érződött, meglátszott a helyi közösség életmódjában, gondolkodásában. Akkor odatartozott a tiszta magyar lakosságú és többségében római katolikus vallású Görgényüvegcsűr, s egy félév múlva hozzácsatolták Alsóidecset is. Akkor ott egy sajátos és példaértékű ökumenikus egyházi élet volt. Az ott élő szászokkal és románokkal sokkal közvetlenebb volt az ökumenikus kapcsolatunk, mint akár most itt, Marosvásárhelyen a magyar felekezetekkel. Minden hónap második és negyedik vasárnapján szolgáltam Alsóidecsen abban a templomban, ahol 10 órakor az ortodox pap prédikált román nyelven, 12-kor a szász evangélikus németül és 2 órakor magyar nyelvű istentisztelet volt a reformátusok részére. Két utóbbi alkalomkor ugyanaz volt a kántor, a református gondnok szász felesége, akik nyolc gyermeket neveltek.
– Az úgynevezett büntetőhely után jó nagy lépés lehetett a város tövében levő Jedd.
– Jedden előttem egy nagyon jól képzett lelkipásztor volt, Ady József, akire egykor majdhogynem irigyek voltak a kollégisták, mert 7-es kollégistaként minden versenyt megnyert a marosvásárhelyi református kollégiumban. Egyetemi végzése után nemsokára Jeddre került, és egész életét ott élte le. Amikor nyugdíjba készült, felmerült annak ötlete, hogy lelkipásztor fia jöjjön oda utána, de a gyülekezet emiatt kettészakadt, s így sem meghívás, sem pályázat útján nem sikerült lelkipásztort választani. Engem az egyházmegyei közgyűlés választott meg, és nevezett ki oda. Ez a fajta papválasztás nagyon ritka az egyháztörténelemben. Igazából Csiha Kálmán esperes felesége, Nagy Emese kolléganő javasolta nekem a jeddi szolgálatot, hivatkozva arra, hogy elég nyugodtnak lát engem az ottani helyzethez.
Tizenegy évig szolgáltunk Jedden, és – többé-kevésbé – végig érződött egyfajta rendezetlenség, lehetett tudni, ki hova tartozik. Egyébként mindkét félhez tartozók nagy része kedves volt hozzánk, de 11 évi ottlétünkre rányomta bélyegét a kezdeti meghasonlás.
A jeddiek akkor piacos emberek voltak, és így vasárnap délelőtt nem volt istentisztelet, de azért rendesen megszólalt délelőtt a három harangszó. Még a múlt század 80-as éveiben történt, hogy egy ilyen vasánap délelőtti két harangszó között láttuk a harangozóval, amint Kicsijeddről – ez a falu város felőli része – 10-12 ember ünneplőbe öltözve jön a templomba. Gyorsan átöltöztem, vettem a Bibliát és megtartottuk a vasárnap délelőtti istentiszteletet. A végén kíváncsian kérdeztem meg, mi történt ezen a vasárnapon, hogy eljöttek templomba? Kénesi János elég szabadszájú presbiter válaszolt: ha nekünk ma muszáj feljönni Kicsijeddről a faluba szavazni, akkor mi először az Istenhez jövünk, s csak utána a párthoz. Aztán négy évig újból nem volt vasárnap délelőtt istentisztelet, de a harang szólt.
Még egy érdekessége volt a jeddi szolgálatunknak. Akkor elég sok gyermek volt a faluban, és nagyon hűségesen jártak vallásórára. 1989 után minden vasárnap délelőtt tartottunk gyermek-istentiszteletet, ahol palást nélkül szolgáltam. Hollandiából kapott vallásos kifestőket osztottunk ki, s azokat a következő vasárnap visszahozták, kifüggesztettük stb. A kisebbekkel még a szülők is eljöttek, egy páran ott maradtak, s erre a közösségre alapozva utódomnak, Márton Csabának sikerült bevezetni a délelőtti istentiszteletet.
– Jedd után Marosvásárhely, a közeli cserealjai gyülekezet következett.
– A cserealjai gyülekezetet Csiha Kálmán esperes létesítette, s mivel a Tudor negyedhez Jedd volt legközelebb, ezért engem kért meg a beszolgálásra. Az istentiszteletek épp 30 évvel ezelőtt kezdődtek el, a Pécsi Vilma nénitől vásárolt ház első két szobájában. Amikor már nem fértünk el, kivertek egy másik közfalat, s Pécsi néni költözött hátrább a lakásában. Első lelkipásztorának Varga Lászlót választotta meg a gyülekezet, aki nagyon szép munkát végezve, egy mozgalmas gyülekezeti életet szervezett meg, s nyugdíjazása után – mivel engem már jól ismertek – meghívtak. Itt született meg harmadik fiunk, itt jártak óvodába, iskolába, és itt kezdődött el kapcsolatom a rádiózással és az újságírással. Aztán odakerült Berekméri Melinda és Papp Béni, s ez a hármas nagyon jó összhangban tudott együtt dolgozni.
Kedves emlékem, amikor 167-en konfirmáltak, a televízió magyar adásában láttam meg, hogy még az úton is álltak, hallgatták az igehirdetést, és 1038-an vettek úrvacsorát. Akkor Varga László elődöm – akivel egyébként együtt osztottuk az úrvacsorát – kedves irigységgel állapította meg: az lett volna nekem is a vágyam, hogy egyszer legalább ezer embernek osszak úrvacsorát, s ha nem is az én időmben, de sikerült. A cserealjai református gyülekezet az eléggé román többségű lakónegyedben egyfajta magyar központ lett, ahol mai napig nagyszerű ifjúsági munka folyik. Hét évig voltam ott lelkipásztor, s ennyi idő alatt ezer fiatal konfirmált.
Ennek egyik kedves és megható utóélete lett, hogy 15 év alatt a Vártemplomban több cserealjai menyasszonyt eskettem, mint vártemplomit.
– Az elmúlt 15 szolgálati évet vártemplomi lelkészként töltötte el.
– 2000-ben megválasztottak esperesnek, s akkor 60.000 lélek, 63 gyülekezet tartozott az egyházmegyéhez. Tudván azt, hogy a Cserealján két nagyszerű lelkipásztor van, én teljes erővel az esperességre koncentráltam, majd megválasztottak egyházkerületi missziói előadónak (generális direktornak), s inkább az utóbbi két tisztség meg szolgálat kötötte le időmet. 2002-ban hívtak meg a Vártemplomba, de akkor már igazán nem tudtam megélni a gyülekezeti lelkipásztori hivatás, szolgálat átélését úgy, mint az előbbieknél. Nagyon sajnálom, hogy a Vártemplomban nem tudtam igazán gyülekezeti lelkészként bekapcsolódni az egyházközség életébe. Utóbb úgy látom, azért történt mindez, mert esperesként és misszió előadóként nagyon foglalt voltam, sokat utaztam Erdély-szerte meg külföldön is, így legtöbbször csak a vasárnapi istentiszteleteken találkoztam a gyülekezeti tagokkal, ami azonban nem elég.
– Hosszú évekig az egyházkerület missziói előadója volt, meséljen erről is.
– Nekem megadatott, megláthattam és átélhettem, hogy egy pár évtized alatt milyen sokat változott az egyház szolgálata az erdélyi magyar közösségben, és nagyon megváltozott a lelkipásztor megítélése is. Sokszor hivatkozunk a két világháború közötti egyházi és társadalmi életre, úgy hiszem, mindez nem is véletlen, hiszen nagyszerű, értékes embereink voltak akkor, felekezetre való tekintet nélkül, például: Makkai Sándor, Balázs Ferenc, Bánffy Miklós, Kós Károly, Bartalis János, akik lelkipásztorok vagy főgondnokok voltak, és egykor ők voltak az erdélyi magyarság szószólói, vezetői. Amikor Trianon után itt kisebbségbe került a magyarság, akkor olyan felelős emberek álltak a közösség élén, akik tudtak vezetni, így az egyház egy fél lépéssel a társadalom előtt járt, mutatta az utat. Ez az idők folyamán megváltozott, most mintha a társadalom után menne, s nagy kihívás ma, miképpen tud közösségformáló erőként megmaradni.
Örömmel éltem és tapasztaltam meg, hogy az erdélyi magyar értelmiség, annak ellenére, hogy nincs ott minden vasárnap a templomban, nagy tisztelettel és felelősséggel tekint az egyházra. Sokszor éreztem, mennyire tisztelettel és elvárással beszélgetnek velem rádió vagy újságszerkesztőségben. Aztán szerencsés nemzedéknek tartom a miénket, hiszen előttünk nagyszerű lelkipásztori generáció élt: Csiha Kálmán, Bustya Dezső, Juhász András, Székely József, Fülöp G. Dénes stb, s nekünk jutott osztályrészül örökségük felvállalása, továbbvitele. Mi még szolgáltunk a kommunista időszakban, így van összehasonlítási alapunk, megláthattuk a különbséget. Akkor egy menedék volt az egyház, s nagy értéke volt a szolgálattevésnek, a szolgálattevőknek. Kilencven után más lett a helyzet, sőt egy ideig a ló túlsó oldalára kerülve, mintegy kirakatjellege lett az egyháznak, amikor még egy kopjafa vagy székely kapu állításkor is meghívtak áldást mondani. Úgy érzem, mára visszaállt az egyház tekintélye és küldetésének megélése, benne él nemzetmegtartó, közösségépítő szolgálata. A mai nemzedéknek is példaképekre van szüksége, s valahogy az egyház felől várják ezt, ezért családom szolgálatom mellett állt megértéssel. Itt jegyezném meg: hihetetlenül nehéz és fontos ma a lelkipásztor feleségek munkája, a papi család szép élete, főleg falusi gyülekezetekben. Ezért is kell a lelkipásztor családnak helyben lakni.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Szeretném folytatni az elkezdett reformáció sorozatot, amely a marosvásárhelyi protestáns gyülekezetek életet mutatja be. Azonkívül félbe van két könyvem, amelyeket szeretnék befejezni. Megírtam már a szekus múltról szóló könyv 35 fejezetét, hiányzik még hat fejezet. Hosszú távon pedig szeretném megírni, hogy mit éltem át én, aki egy érdekes falusi közösségből, egy tiszta erkölcsű erdélyi faluból bekerültem a sportiskolába, majd Kolozsvárra a teológiára. Lelkipásztori szolgálatom alatt nagyon szép karriert, ha szabad így mondani, futottam be, hiszen a magyar parlamentben Kövér Lászlónak is prédikáltam, vagy nagykövetekkel vacsoráztam az egyházkerület képviseletében. S ebben a szép karrierben sok szépet láttam, az egyház sok szép értékét, s azt is tapasztaltam, hogy a világ az egyházra pozitívan néz. Sokkal több kedves, örömteli élményem van, mint szomorú vagy bosszús.
Simon Virág / liget.ro

XXVI. Közgazdász Vándorgyűlés
Hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?
A Romániai Magyar Közgazdász Társaság az idén huszonhatodik alkalommal rendezi meg 2017. október 6. és 8. között Kolozsváron a Társaság évi legjelentősebb szakmai rendezvényét, a Közgazdász Vándorgyűlést. Az idei Vándorgyűlésre közel 30 előadót és több mint 200 résztvevőt várunk. A konferencián az eddig megszokott rendben plenáris és szekció-előadásokra is sor kerül, az idei év újítása az, hogy öt helyett hat szekcióban tárgyaljuk a közgazdaság aktuális és fontos kérdéseit.
Az immár huszonhat éves hagyománnyal bíró találkozót a magyarországi közgazdász vándorgyűlések tapasztalataira támaszkodva szerveztük meg először 1992-ben. A negyedszázad történetéből kiemelnénk a 2007-ben Debrecenben megrendezett XVI. Vándorgyűlést, amelyet a Magyar Közgazdasági Társasággal közösen szerveztünk, keretet teremtve a magyarországi és romániai jegybankelnökök találkozójának; valamint a 2016-os XXV. Vándorgyűlést, amelyet – szakítva az eddigi hagyományokkal – Erdély területén kívül, Bukarestben szerveztünk meg. Eddigi vándorgyűléseinken közel 500 hazai és külföldi szakember vett részt előadóként szerte a világból.
Idei vándorgyűlésünk mottója az „Ipari forradalom 4.0 – hogyan fog kinézni a jövő gazdasága?”, fő témája az üzleti környezet változása a technológia fejlődésével. Plenáris előadásainkon kívül hat tematikus szekcióban, előadások és műhelymunkák során neves szakértők segítségével fogjuk áttekinteni országunk, társadalmunk fejlődésének lehetőségeit és kihívásait a globális piac követelményeihez való felzárkózásban.
Vándorgyűlésünk keretén belül egyrészt minél több tudást és információt kívánunk átadni, másrészt pedig lehetőséget szeretnénk nyújtani résztvevőinknek a közös gondolkodásra és a szakmai tapasztalatcserére. Szakmai találkozónkkal szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy a fejlődni kívánó vállalkozók jobban áttekinthessék azokat a lehetőségeket és kötelező érvényű kihívásokat, amelyek az elkövetkező években országunk gazdasági tervezésének irányát is befolyásolni fogják.
Szervezetünk nagy hangsúlyt fektet a felsőoktatási intézményekkel való együttműködés erősítésére, ezért minden évben több egyetemi előadót is felkérünk mind a BBTE, mind a Sapientia EMTE, vagy PKE kapcsolódó karairól. Az idei évben ezt a kapcsolatot igyekszünk még hangsúlyosabbá tenni azzal, hogy rendezvényünk szakmai programját a BBTE Közgazdasági karának épületében rendezzük meg, a Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Magyar Intézet partnerségében.
A vándorgyűlés az erdélyi magyar közgazdászok legnagyobb magyar nyelvű szakmai rendezvénye, amelyen évente nagyszámú szakember vesz részt a gazdaság minden területéről és más ágazatokból is. Meghívott előadóink hagyományosan hazai román és magyar, valamint külföldi gazdasági szakemberek, oktatási, kutatási, vállalati, kormányzati, jegybanki és más szakterületekről.
A rendezvényre az egész Kárpát-medencéből érkeznek résztvevők – magyarországi, szerbiai és szlovákiai magyar közgazdászok egyaránt eljönnek –, így remek lehetőség adódik a kapcsolatteremtésre, a tudományos és üzleti tapasztalatcserére.
Romániai Magyar Közgazdász Társaság; Nyugati Jelen (Arad)

Temesvár díszpolgárává avatták Pongrácz P. Máriát
„Szeretem ezt a várost, mindent neki köszönhetek!”
A Bánság fővárosában 1919. augusztus 3-án vezették be a román közigazgatást. 1999-ben a temesvári önkormányzat Temesvár Napjává nevezte ki augusztus 3-át, amikor történelmi témájú megemlékezéseket, koszorúzásokat, koncerteket tartanak és ünnepi közgyűlésre kerül sor a Városházán.
Temesvár Napján, a temesvári önkormányzat díszülését Nicolae Robu polgármester nyitotta meg, aki felidézte a város történelmének jelentős eseményeit, részletesen kitérve a 98 évvel ezelőtti eseményekre. A polgármester hangsúlyozta, hogy az utóbbi 300 évben Temesvár szellemiségét a vallási és kulturális sokszínűség, a nyitottság és a tolerancia határozta meg, és ez ma is így van.
Az ünnepi tanácsülés keretében díszpolgárrá avatták a Bega-parti város tudományos és kulturális életének néhány jelentős személyiségét, köztük Pongrácz P. Mária írót, újságírót, lapszerkesztőt. Pongácz P. Mária meghatottan köszönte meg a rangos elismerést, kiemelve, hogy nagyon sokat köszönhet ennek a városnak és Temesvár szellemiségének. „Ez a szellemiség tett azzá, ami most vagyok, itt tanultam meg szárnyalni és ennek a városnak köszönhetek minden szépet és jót” – mondta az írónő.
Arra a kérdésünkre, hogy mit jelent számára a Temesvár díszpolgára cím az írónő így fogalmazott: „Ezt a címet az indoklás szerint azért kaptam, mert hozzájárultam a város kulturális életének a fejlesztéséhez. Én ezt az európai szellemiséget örököltem a nagy elődöktől – Franyó Zoltán, Franz Liebhard, Endre Károly, Aurel Buteanu –, akik erre ösztönöztek, ugyanakkor nagyon sokat köszönhetek a Nyugati Jelennek, az Irodalmi Jelennek és az IJK könyvkiadónak is, amely bekapcsolt bennünket a kulturális életbe. Temesvár elismeri, hogy itt dolgoztam, szerettem és hozzájárultam a fejlődéséhez, én pedig jól érzem itt magam, mert szeretem ezt a várost és mert mindent neki köszönhetek!”
Az 1989-es rendszerváltás óta sok jeles személyiséget avattak Temesvár díszpolgárává, de magyar író, költő csak kettő van közöttük: Anavi Ádám és Pongrácz P. Mária. Szívből gratulálunk Pongrácz Marikának ehhez a rangos elismeréshez!
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)

„A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba”
Kelemen Hunor RMDSZ-elnök kisebbség-többség közti paktumot szorgalmaz
2018-as centenáriumára készülésről Kelemen Hunor RMDSZ elnök lapunknak úgy nyilatkozott: hiba lenne, ha beburkolóznánk sündisznóállásba, és egész évben csak siránkoznánk, félnénk, rettegnénk. Ezt el kell kerülni, így ugyanis nem lehet építkezni. Ebből a meggondolásból döntöttek úgy, hogy jövőre az őszinte beszédet választják: Ezer év Erdélyben, száz év Romániában mottóval arra törekednek, hogy megmutassák, mi, magyarok az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járul Kelemen Hunor: hiba lenne sündisznóállásba burkolózni tunk hozzá Romániához, tehát az értékalkotás és értékalkotók bemutatása lesz az egyik cél. Az RMDSZ szövetségi elnökével készített interjúnkban arra is rákérdeztünk: hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal az eltelt fél év után, Klaus Johannis székelyföldi látogatása kapcsán arra voltunk kíváncsiak, várnak-e változást az államfővel való kapcsolatban. Kelemen Hunor azt is megemlítette, ismét javasolta a kisebbség-többség paktum megkötését.
- A választásoktól eltelt fél év parlamenti munka után, hogyan értékelik az együttműködést a parlamenti pártokkal?
- Alapvetően az volt a szempont, hogy legyen egy folyamatos párbeszéd valakivel a parlamenti csoportok, pártok közül. Mert eredményeket nem lehet elérni 7%-kal, bár erősebb a parlamenti frakciónk, mint volt az előző mandátumban, de mégis messze vagyunk az 50%-tól, amivel törvényeket lehet alkotni. A kormányzó koalíció, a PSD-ALDE ajánlotta fel az együttműködést, sajnos, az első félév bebizonyította, az ellenzéki oldalon nincs, akivel érdemben lehetne együttműködni. Ez nem biztos, hogy így fog maradni, de ma ez látszik. Ezért a kormánypártokkal indítottuk el az együttműködést, és abban állapodtunk meg, hogy minden olyan kérdésben, amelyben egyeztetünk, és közös álláspontot tudunk kialakítani, támogatjuk a kormánynak az előterjesztéseit, illetve a kormánytöbbség megszavazza a mi tervezeteinket.
Természetesen arra is kell számítani, hogy az együttműködésben mindig kódolva van a konfliktus is. Az első ilyen már rögtön az év elején megjelent, amikor a 13-as sürgősségi kormányrendeletet elfogadták, ugyanis mi nem tartottuk helyesnek az eljárást. A legutóbbi kormányválság idején nem kértünk semmi olyat, amiről az elmúlt években ne lett volna szó, vagy ami nem lenne összeegyeztethető az alkotmánnyal, Románia nemzetközi vállalásaival és az európai uniós értékekkel. Ők szerintem akkor hibáztak, amikor az erdélyi képviselőiket nem hozták el a tárgyalásokra, és amikor visszaléptek a magyarellenes hangulat miatt. De volt egy csomó olyan kérdés, amelyben sikerült megegyeznünk: a költségvetéstől a bértörvényig, a betegjogoktól a nyelvhasználatig a szociális és egészségügyi intézetekben, az oktatási törvény esetében. Összességében ezt a fél esztendőt elfogadhatónak, jónak tartom, ezért az augusztus végére tervezett együttes frakcióülésen a parlamenti együttműködés folytatását fogom javasolni. A megállapodást négy évre írtuk alá azzal a megjegyzéssel, hogy minden parlamenti ülésszak után mindkét fél kiértékeli azt. Mind Calin Popescu Tariceanu, mind pedig Liviu Dragnea részéről azt a jelzést kaptuk, hogy folytatni szeretnék az együttműködést velünk.
Az elmúlt félévben a kormányba lépés lehetősége valóban felmerült kétszer. Először rögtön a költségvetés elfogadása után februárban. Ekkor azt mondtuk, hogy ez most nem alkalmas, mivel nem teremtődtek meg ennek a feltételei. Majd felmerült a júniusi cirkusz előtt, hogy amikor váltják Sorin Grindeanut, akkor egyben a koalíciót is bővítenék, de ezt sem tartottuk járható útnak. Nekik nélkülünk is megvan a többségük (54%), és ha fegyelmezetten dolgoznak, akkor szinte nincsen olyan kérdés, amelyben nem dönthetnének.
- Az ellenzéki pártok közül az USR-vel milyen a viszonya a szövetségnek? Foglalkoztatja-e annak esélye vagy veszélye, hogy ez az alakulat inkább magához csábítson magyarokat, hiszen nemrég magyar nemzetiségű személyt választottak az élére?
- Ők azt mondják, hogy a 2016-os parlamenti választáson kaptak magyar szavazatokat, ezt el tudom képzelni, de nem azokkal nyertek. Egyébként az elmúlt 27 évben mindig voltak olyan román politikai pártok, amelyre magyarok kisebb vagy nagyobb arányban voksoltak. Jelen pillanatban az USR saját identitásválságát éli, és nem lehet tudni, hogy jön vagy megy. Ebben a pártban szinte mindenféle ideológiát valló személy megtalálható, kérdés tehát, hogy mi marad belőle. Jelenleg a viszonyunk velük nagyon változó, képlékeny. A betegek jogainak tárgyalásánál például az USR-sek és a liberálisok a végszavazáson kimentek, s elmondták, mennyire nagy hiba, hogy az anyanyelven való szolgáltatás, segítségnyújtás egyáltalán szóba került. Aki figyelmesebb, és a mikrofonhoz hamarabb érkezik, annak a hangja hallatszik, tehát nincs összehangolt álláspont az alakulaton belül.
- Klaus Johannis székelyföldi látogatása után milyen mederbe terelődött az államfővel a kapcsolat, egyáltalán mi várható el tőle?
- Jó lett volna, ha erre a látogatásra 2015-ben, és nem 2017-ben kerül sor, így ezt úgy lehet értékelni, hogy az újraválasztása irányába tett első lépések egyike volt, hiszen megválasztása óta nem üzent és nem tett semmit a magyar választók irányába. Az államfőválasztáson a magyar emberek mindenhol Johannist támogatták döntő többségben. Azt állítják, a legtöbb magyar szavazatot a Székelyföldön kapta: igen, mert ott többségében magyarok élnek, de ha megnézzük Kolozsvárt vagy a Partiumot, akkor itt is mindenhol a magyarok 80%-a vagy még több rá voksolt. Azok a magyarok, akik elmennek szavazni, sokkal hamarabb szavaznak egy szászra, mint egy románra, még akkor is, ha kifogásaik vannak vele szemben, és ez azt hiszem 2017-re is érvényes. Johannis a magyar szavazóit biztos nem veszítette el, a kritikusait kevésbé valószínű, hogy meggyőzte, ugyanakkor román szimpatizánsait sem ábrándította ki, mert a román zászlóval eljátszott történetből jól került ki. Utána elment Marasestire, az első világháború csatájának egyik helyszínére, tehát nagyon vigyázott arra, nehogy magyarbarátsággal vádolhassák meg.
A szűk körű megbeszélésen elhangzott, hogy megpróbálja megemészteni, amit tőlünk hallott, de alapvető változást ma még nem mernék megjósolni. Tájékozattuk az elnököt a közösségünket foglalkoztató kérdésekről, de nem beszéltünk olyasmiről, amelyek ugyan rettenetesen fontosak számunkra, de orvoslásuk nem az államelnök feladata és kompetenciája, mint például az infrastruktúra, a költségvetés és hasonlók. Ugyanakkor kiemelném: ilyen típusú államelnöki látogatásra, hogy a székelyföldi vezetőkkel egyszerre találkozott és tárgyalt, eddig még nem került sor, és ezzel akár azt is üzenheti, hogy Székelyföldet egy entitásként kezeli.
Az államfőtől többek között azt kértük, éljen elnöki jogkörével, és vállalja a mediátor szerepet, amikor magyarellenes hangulat bontakozik ki, hogy legyen, aki a többséget csitítja és visszafogja. Még 2015-ben javasoltuk, hogy a kisebbség és többség közötti paktumnak legyen ő a kezdeményezője, erre nagy szükség lenne 2017-ben is.
- A kisebbség-többség paktumot milyen elvek alapján kellene megfogalmazni?
- Ezt a kérdést 2015-ben javasoltam az elnöknek egy beszélgetésünkön rögtön a megválasztása után. Vittem egy konkrét szövegjavaslatot is kiindulópontnak. Gyakorlatilag egy bevezető után négy pontot indítványoztunk, amelyek arra vonatkoznak, hogy a megszerzett jogokból nem lehet visszavenni sem törvényes, sem adminisztratív intézkedésekkel. Kezdeményeztük, hogy azokban az esetekben, ahol a törvényhozó szándékát egyértelműsíteni kell, módosítsunk közösen, továbbá a meglévő jogok bővítését együtt tervezzük meg, s társadalmi párbeszéd után fogadtassuk el a parlamentben, valamint vegyük ki a belpolitikai küzdelmekből a kisebbségi kérdést, azaz a magyar ügyet. Hiszen amikor valakinek nincs jobb ötlete, akkor általában előveszik a magyar kérdést, hogy viszik Erdélyt, szakítják szét az országot, stb. Tudom, mindez szinte illúzió, enyhén naiv dolognak tűnhet, de ha ezt a pártok felvállalnák, akkor könnyebb lenne.
- Mitől, illetve kitől függ az, hogy a megállapodás ténylegesen is létrejöjjön?
- Azért javasoltam Johannisnak, mert az államelnöktől kell elindulnia egy ilyen kezdeményezésnek, neki kell vállalnia érte a garanciát, alkotmányos feladta és szerepe a társadalomban mediátorként cselekedni. Ha valamelyik párt áll elő ezzel, akkor nyilvánvaló, hogy aki a másik oldalon van, nemet mond. Egyébként 2015-ben a parlamenti pártok elnökeinek is jeleztem a szóban forgó paktum megvalósításának a lehetőségét, de választási év következett, ezért részükről semmilyen reakciót nem kaptam. Minden ilyen paktumnál, legyen szó infrastruktúráról, hadseregről, oktatásról, EU-ról vagy NATO-ról, mindig az államelnök kezdeményezett. Másrészt úgy gondoltam, hogy ennyit bevállalhat egy szász nemzetiségű politikus…
- Hogyan készül az RMDSZ a mai Románia létrejöttének 2018-as centenáriumára?
- Az ügyvezető elnökségen létrejött egy munkacsoport, amely ezzel foglalkozik. Tervezünk az elkövetkező évben néhány akciót, ami szerintem fontos. Köztudottan 1918-nak az értékelése száz évvel az események után sem igazán változott a két közösségen belül. A magyarok sem gondolkodnak ma másképpen 1918-ról és az elmúlt száz évről, mint a románok, és úgy vélem, ez nem igazán fog változni a következő hónapokban 2018-ig. Rengeteg oka van annak, hogy miért alakultak így a történések, mindezt nem szeretném elemezni, ez történészek, társadalomtudósok feladata. Biztos vagyok abban, ha a román állam az elmúlt száz évben folyamatosan és nagyon nyíltan nem arra törekedett volna, hogy asszimilálja a kisebbségeket, és felszámoljon a társadalomban mindent, ami nem román, akkor talán a mai nemzedékek másképp viszonyulnának ehhez a kérdéshez. De mivel a két világháború között, Ceausescu alatt is egyértelmű volt ez a szándék, 1989 után szintén gyakran lehetett ezt a ki nem mondott törekvést érezni, nyilvánvaló, hogy újratermelődtek a félelmek: a románok attól félnek, hogy el akarjuk szakítani Erdélyt, a magyarok pedig attól tartanak, hogy a románok meg akarják fosztani őket az identitásuktól. Ezek a félelmek nyilván a jelenbe, illetve a jövőbe torkollnak, és nem látom annak a lehetőségét, hogy lényegesen változtatni tudjunk rajta.
A legnagyobb hiba az lenne, ha 2018-ban beburkolóznánk sündisznóállásba, és egy éven keresztül csak félnénk, rettegnénk és siránkoznánk. Ezt kell valahogy elkerülni, mert siránkozásból, rettegésből, félelemből nem lehet építkezni, inkább a tisztességes, őszinte beszédet kell választani. El kell mondanunk, mit gondolunk és mit várunk el a román államtól száz év után, de ugyanakkor a másik bőrébe is be kell valamelyest bújni. Azt tapasztalom, hogy a különböző nemzedékek értékelésében azért van jelentős különbség. Az elmúlt száz évben felnőtt nemzedék csak közvetett tudással rendelkezik arról, hogy mi történt 1918 előtt. Még az 1940-44 közötti időszakra is kevesen emlékeznek, közvetlen emlékeik nincsenek, már ők is csak szüleiktől tudják, hogy mi volt akkor. Ezért úgy véljük, hogy olyan tudományos konferenciákat kell szervezni, ahol ezt a száz évet elemezzük, megbeszéljük, kibeszéljük történészekkel és szakemberekkel, megértjük, újraértelmezzük, újrafogalmazzuk, amit ilyenkor újra lehet fogalmazni. Ugyanakkor kiadványokkal készülünk, amelyekben felmutatjuk, hogy az elmúlt száz évben mit tettünk, mivel járultunk hozzá Erdélyben Romániához – minden területen az értékalkotást és az értékalkotókat mutatnánk fel. Mindennek azt a munkacímet adtuk, hogy Ezer év Erdélyben, száz év Romániában.
Ugyanakkor a románok felé, főleg a fiatalok, 20-30 évesek irányába próbálnánk egy lazább, érthetőbb kampányt folytatni, főleg az online médiában, de nem csak. Megpróbáljuk elmagyarázni, kik vagyunk mi, a 21. században élő erdélyi magyarok, és mit akarunk. Mert rengeteg olyan tévképzet, előítélet él rólunk, amelyet a román társadalom történelemszemlélete alkotott. A románságnak pedig el kell fogadnia, hogy mi nem fogjuk tudni és nem is akarjuk ünnepelni 1918-at. Ez a kölcsönös megértésnek és tiszteletnek kellene a terepe legyen. Időnként félek attól, hogy mivel Románia nagy megvalósításokat a centenárium évében nem tud felmutatni, ezért rosszízű nacionalista retorikával elkenik a száz évet, amire a BBTE rektora már erős kísérletet tett. Nem fogják tudni azt mondani, hogy építettünk 1800 km autópályát, összekötöttük száz év után végre a történelmi régiókat. Nem számolhatnak be arról, hogy ma, ha felülsz a vonatra Bukarestben, hamarabb elérsz Balázsfalvára, mint száz évvel ezelőtt. Azt fogják tudni elmondani, hogy ma másfél órával többet utazol Balázsfalváról Bukarestbe, mint száz évvel korábban. Tehát ilyen szempontból számomra nagy kérdés, mit tud felmutatni a román állam azon kívül, hogy száz éve létezik az ország. Ekkor ugye hajlamosak nacionalista retorikával mindenféle szólamokat puffogtatva megünnepelni a száz esztendőt.
PAPP ANNAMÁRIA, ÚJVÁRI ILDIKÓ / Szabadság (Kolozsvár)

Új időszámítás kezdődött Ajtonban
Szubjektív élménybeszámoló egy kézművestáborról
Az Óperenciás-tengeren innen, a Tordai-hasadékon is innen, ott ahol a Tordatúr, még azon is egy kicsit innen, van egy varázslatos hely. Ajton. Nemcsak a fekvése, a táj szépsége, vagy egyéb látnivalói teszik azzá, hanem régi és új lakói, akik éppen ez idő tájt fogtak össze, hogy egy erős közösséget, egyszersmind jövőt építsenek. Teszik ezt hittel és alázattal egy olyan időszakban, amikor egyre gyakrabban hallani népességfogyásról, elvándorlásról, asszimilációról. Ezekről Ajtonban a jelek szerint nem kívánnak tudomást venni. Lelkes önkéntesek, helyiek, rokonok, barátok, a református egyház és a Bethlen Gábor Alap támogatásával, az újjászülető egyház ötszázadik évfordulóját egy újjászülető közösségként ünneplik a 133. zsoltár szellemében.
„Ó, mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek”
A település központjában emelkedő kis halom tetején tekintélyt parancsoló mégis hívogatóanotthonos öreg templom áll. A szószék előtti szőnyegen körben gyermekek ülnek. Csillogó szemmel hallgatják, hogyan győzte le Dávid, egy bátor pásztorfiú a rettenetes filiszteus óriást, Góliátot. Aztán énekelnek: „szól a szem és szól a szív”. Nemsokára megelevenedik a templom előtti tér. A kis árnyas dombra és a templomot körülvevő kertre harmatként száll az áldás, mint Hermón harmatja a kietlen Sion hegyére.
Vigyázz, kész, rajt! Kezdetét veszi az ünnep, amelynek hivatalosan I. Ajtoni Kézműves Gyerektábor a neve, de a jelenlevők tudják: ez sokkal több annál, ez egy új kezdet, ez maga az Élet ígérete.
A környékről, főként Kolozsvárról érkezett gyerekek a helybéliekkel együtt elkezdik belakni a teret. Gyorsan megy az ismerkedés, semmi fölösleges bók, udvariaskodás, játsszunk, játsszunk!
Az öreg hársfa alatt szalmavár emelkedik. A bálák között lőrések, ablakok, bástyák, titkos folyosók, kazamaták keletkeznek a valóság és a fantázia jótékony elegyéből. A vár közelében félelmetes sárkány invitálja az ifjú vitézeket a hősies megmérettetésre. Amíg a vár elkészül a szorgos kis kezek gyöngyöt fűznek, nemezből bicskatokot, virágdíszt, labdát gyúrnak. Eközben a konyha felől ínycsiklandó gulyásillat árad a helybéli nénik jóvoltából. Ó, igen, a gulyás! A jó gulyás még az ellenségeket is képes egy asztalhoz ültetni, mennyivel inkább a barátokat! A szervezők jól tudják ezt. Ennek a nagyszerű tábornak az ötlete is egy jó kis gulyásozás közben született. És íme, felépült a vár!
Kezdődhet a csata. Nevetve, jókedvvel harcolnak ezek a kis lovagok. Kardjaik kerekdedek, legfeljebb cirógatásra alkalmasak. Vállvetve küzd a sok kipirult arcú vitéz a fásultság, az önfeladás, megalkuvás hitvány szénasárkánya ellen. Nagy műgonddal dekorált pajzsaikon megférnek egymás mellett a különböző egyházak címerei és a „pogány” viking harcos figurája.
Itt nincsenek „mások”, nincsenek idegenek
Egy nagy család van, egy önmagát létrehozó rend a látszólagos káoszban. Előre meghatározott tábori program sincs, csak támpontok vannak és lehetőségek a kellemes időtöltéshez. Mivel semmi sem kötelező, mindent szívesen kipróbálnak a szabályoktól amúgy is mindig idegenkedő gyerkőcök. Nagy népszerűségnek örvend az agyagozás, a raklapfestés kicsit, nagyot egyaránt leköt, de a vízipisztolyos lövöldözés a legjobb móka. Pihenésképpen románul lehet tanulni. A helyesen kiejtett szavakért cukorka jár.
Ebben az önműködő minitársadalomban a gyermekek felvigyázására vállalkozó néhány szülőnek csak néha-néha akadt csitítanivalója, így aztán ők is kedvet kapnak a kézműveskedésre. Kulcstartót, dísztárgyakat, hasznos holmikat fabrikálnak fából, gyöngyből, bőrből, ami a kezük ügyébe akad.
A nap végén a résztvevők a templomban gyűlnek össze, ahol zene és énekszóval zárnak minden napot. Egy szóban összefoglalják azt, ami a legjobb volt számukra és közben azt is megtudják, milyen meglepetést tartogat számukra a következő nap. Egyik ilyen várva várt esemény volt a traktoros kirándulás.
Felszállás előtt, után és közben többször is meg kellett számolni az izgő-mozgó csemetéket. Egy, kettő… huszonhárom, huszonnégy. Tele az utánfutó, felburrog a motor. Irány az erdő! Számháború is lesz! Meg szalonnasütés! – mondogatják egymásnak. Rögtön érkezés után újra fellángol a harci kedv, ádáz küzdelem kezdődik. Innen is onnan is felhangzik egy-egy rövid számsor, jelezve, hogy az ellenfél tábora egy fővel megfogyatkozott. Végül igazságos döntetlen születik, mivel egyik csapatnak sem sikerül megszerezni az ellenfél zászlaját. Sebaj, a tűz körül ülve, a parázson sercegő szalonna illatában helyreáll a béke, aztán pedig indulás vissza a táborba, hiszen hátra van még a rendhagyó történelemóra, az előadás, amelyből őseink szokásait, életvitelét, eszközeit, sőt fegyvereit is megismerhetjük. Talán még a visszacsapó íjjal is lőhetünk! És persze ott van még a falmászás, a kitartás és a bátorság próbája, amelyet bámulatra méltó könnyedséggel állnak ki. Ebből is, mint oly sok mindenből, sokat tanulhattak a csemetéikre méltán büszke anyukák, apukák. Az a vibráló, kimeríthetetlen energia, ami ezekből az apró emberpalántákból árad, megtaníthat minket bátorságra, kitartásra, nem megállni a falak előtt, hanem leküzdeni az akadályokat.
A tábort lezáró ünnepi istentiszteleten hasonlóképpen összegezte a tábor tanulságait Vitus Bulbuk István, ajtoni lelkipásztor, a kezdeményezés elindítója, lelke, motorja, aki az alábbi szavakkal kezdte ünnepi beszédét: „Ajtonban új időszámítás kezdődött”.
Ebben a mondatban benne van minden, hiszen tény, hogy az ajtoni öreg templom falai egy emberöltő óta nem láttak annyi gyermeket, mint ez alkalommal. Az újjászületés, a jövő feltételei immár adottak. A többi csak rajtunk múlik.
Vincze Gyula / Szabadság (Kolozsvár)

Zenetáboroztatott az InstruMentor
Hetedik nyári táborát szervezte a hangszeres zenei oktatást kínáló kolozsvári InstruMentor Egyesület Aranyosrákoson. Az elemisták táborában 27-en, a tízévesnél nagyobbakéban 24-en vettek részt, és akadt az idén hat táborozó, aki az egyesület eddigi mind a hét táborában jelen volt. Furulyát, gitárt, ritmusjátékokat, éneket tanultak a két tábor egy-egy hete alatt a gyerekek, a kisebbekkel az idén először kézműves tevékenység is zajlott, és ügyességfejlesztő játékokat is beiktattak a hangszertanárok egy gyógypedagógus barátjuknak köszönhetően, a nagyobbakkal pedig már nemcsak kánont, hanem több szólamot is énekeltek. Természetesen jutott idő a kötetlen játékra, kirándulásra is. A nagyok annyira kedvelik a filmzene tematikát, hogy kedvükért az idén is része volt a repertoárnak, a filmzenék zenekari hangzásban csendültek fel, az élményt harsona és fuvola is színesítette. A táborok zárásaként hagyományosan kisebb műsort mutatnak be a gyerekek, a kicsiké a helybeli református, a nagyobbaké az unitárius templomban zajlott. Szabadság (Kolozsvár)

Hegesztő Vietnamból, varrónő Bangladesből: külföldi munkaerőre szorul Románia
Háromszáz vietnami hegesztőt és lakatost alkalmaz a tulceai hajógyár, mivel itthon nem talál megfelelő számú szakmunkást. A friss bejelentés hűen illusztrálja, hogy egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol immár a bangladesi varrónő vagy a pakisztáni sofőr sem kuriózum. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt.
Egyre akutabb munkaerőhiánnyal szembesül Románia, ahol a gazdaság számos területén külföldi dolgozókkal igyekeznek pótolni a masszív elvándorlás nyomán keletkezett űrt. Miközben egyre nagyobb számban bukkannak fel az ázsiai vendégmunkások, a többség a szomszédos országokból, Ukrajnából és a Moldovai Köztársaságból „importálna” munkaerőt. „Hónapok óta képtelenség még az ország távolabbi sarkából is szakképzetlen munkásokat toborozni, a legtöbben külföldön vállalnak munkát, vagy egyszerűen nem akarnak elhelyezkedni” – panaszkodott lapunknak egy kolozsvári építkezési vállalkozó.
Bár az ingatlanfejlesztésekben utazó cégvezető a 2300 lejes nettó átlagfizetésen felüli bérezést ajánl, nehezen talál jelentkezőt, ami az ő szempontjából azért is húsba vágó, mivel az elmúlt egy-két évben felpörgött az ingatlanpiac. A jelenség amúgy általános és nem régiófüggő: júniusban történelmi mélypontra, 470 ezerre csökkent a munkanélküliek száma az országban, ami 5,3 százalékos munkanélküliségi rátának felel meg.
Tavaly egész évben gyors ütemben csökkent a munkanélküliség a megnövekedett munkaerő-kereslet hatására főleg Románia fejlett, nyugati régióiban, ahol egyre több vállalkozás panaszkodik munkaerőhiányra. A tavalyi utolsó negyedévben a meghirdetett és betöltetlen állások száma a hazai gazdaságban 60 700 volt, ami 11 százalékos növekedést jelent az előző év azonos időszakához mérten. A munkaerőhiány elsődleges oka, hogy a húszmilliós országból az elmúlt két és fél évtizedben milliók távoztak külföldre, a legfrissebb hivatalos adatok szerint jelenleg mintegy 4,4 millió román állampolgár dolgozik Nyugat-Európában.
A munkáltatói szövetségek régóta sürgetik a kormányt és a parlamentet, hogy módosítsák a munka törvénykönyvét, megkönnyítve a külföldi munkaerő alkalmazását, az engedélyezési folyamat ugyanis bürokratikus, és fél évig is eltarthat. A szigorú jogszabályok miatt például tavaly mintegy 5500, nem uniós országból származó polgár kapott munkavállalási engedélyt Romániában (kétszer többen, mint 2015-ben), ahonnan viszont évente negyvenezren távoznak külföldre.
Vállalkozók és munkaerő-toborzással foglalkozó cégek képviselői szerint a jelenlegi helyzetre az jelenthet megoldást, ha a bérek fokozatos növekedésével egyidőben Románia megnyitná a munkaerőpiacát a külföldiek, elsősorban a szomszédos, nem európai uniós országok, Ukrajna és a Moldovai Köztársaság munkavállalói előtt, akik számára vonzó lehet a hazájukéhoz háromszor nagyobb romániai átlagfizetés. Jelenleg sokan próbálkoznak az egyházak bevonásával munkaerőt toborozni, illetve fogvatartottakat alkalmazni, ez azonban ideiglenes megoldás csupán.
Mivel az ország fejletlenebb megyéiben is nehéz munkaerőt találni, az elmúlt években többen próbálkoztak az olcsó ázsiai dolgozókkal.
Egy brassói ingatlanfejlesztő például Vietnamból alkalmazott építőipari munkásokat, a tulceai Vard hajóépítő üzem pedig a napokban közölte, hogy ugyancsak a délkelet-ázsiai országból szerződtet háromszáz hegesztőt és lakatost.
Tudorel Topa, a hajógyár igazgatója elmondta, az üzem maximális kapacitáson dolgozik, emiatt égetően szüksége van a munkaerőre. Itthon viszont nem talál elég munkást, mivel a tapasztalt hegesztők 2-3 ezer eurós havi bérért Finnországban, Németországban és Nagy-Britanniában dolgoznak; itthon átlagban 670 eurót keres egy hegesztő.
Nicolae Bădescu, az Argeș megyei munkaerő-elhelyezési ügynökség vezetője szerint a régió fuvarozócégei újabban indiai és pakisztáni sofőröket alkalmaznak kamionokra. A konfekcióiparban nepáliak és bangladesieket is találni, Bukarestben pedig egyre többen alkalmaznak Fülöp-szigeteki dadát gyermekük mellé, de a délkelet-ázsiai országból sokan elhelyezkednek a romániai vendéglátóiparban, elsősorban szállodákban.
Szakértők szerint a kelet- és nyugat-európai bérszakadék miatt lehetetlen küldetés hazacsalogatni külföldről a romániai vendégmunkásokat, ugyanakkor az állam által biztosított szociális segélyek és a garantált minimálbér „elrettenti” a támogatottakat a munkaerőpiacon való elhelyezkedéstől. Ilyen körülmények között Románia számára nem marad más megoldás, mint nagy számban alkalmazni munkaerőt külföldről.
Rostás Szabolcs

Centenárium elé
Az RMDSZ vezetői nemrég egy háttérbeszélgetésen elismerték, hogy 2019-ig nem merülhet fel az alakulat hatalomra lépésének kérdése.
Bár Liviu Dragnea PSD-elnök a májusi RMDSZ-kongresszuson némileg sejtelmes kijelentésével („Talán érdemes megtennünk a következő lépést is, Hunor”) valóban kormányra hívta a magyar alakulatot, a szövetség kormányzásra általában mindig kapható csúcsvezetősége ezúttal elhárította a felkérést. És nagyon jól tette. Képzeljük csak el, amint a kormánykoalíciós részvétellel járó miniszterelnök-helyettesi tisztség betöltőjeként a romániai magyar érdekképviseleti szervezet vezetője részt vesz és felszólal a száz évvel ezelőtti nagy román egyesülés történelmi jelentőségét méltató évfordulós ünnepségen.
Amelyen két dolgot tehetne. Megpendíthetné, hogy a gyulafehérvári nagygyűlésen elfogadott nyilatkozatba foglalt, a nemzeti kisebbségeknek tett ígéreteket egy évszázad elteltével sem teljesítette a modern kori román állam, sőt ott tesz keresztbe a legnépesebb etnikai közösség, a magyar identitásőrző törekvéseinek, ahol csak tud. Amiből óriási botrány kerekedne, a magyar politikust helyben kifütyülnék, az RMDSZ-t kivágnák a kormányból, és folyna a magyarellenes hisztéria.
Vagy megtehetné a szövetségi elnök, hogy a békés etnikumközi együttélés fontosságára apellálva meleg szavakkal ecseteli Erdély Romániához csatolásának korszakos jelentőségét, arról biztosítva többségi nemzettársainkat ebben a felemelő ünnepi emlékévben, hogy a magyar ajkú román állampolgárok vállvetve kívánnak részt venni velük a következő évszázadban a modern és gyarapodó Románia kiépítésében.
Ugye, mennyire abszurd? Éppen ezeket a forgatókönyveket elkerülendő döntött bölcsen az RMDSZ, amikor jegelte a kormányra lépés lehetőségét. A jövő évi centenárium alkalmával amúgy is elkerülhetetlenné válik szembesíteni a többségi társadalmat bizonyos alapigazságokkal, amelyekről ma még nem kíván tudomást venni, vagy kapásból megpróbálja elutasítani.
Elsősorban arról van szó, hogy ennek az országnak a magyar nemzetiségű polgárai megértik és tiszteletben tartják a románoknak az 1918-as egyesüléshez fűződő érzelmeit, de nem tudnak osztozni bennük. Nem szabad „ünneprontókként” viselkedni, kihívóan gyászolni, provokálni, de nyíltan és bátran egyértelművé kell tenni, hogy számunkra nem ünnep december 1., és mindamellett, hogy nem látunk alternatívát a román–magyar együttműködésre, nem tudunk azonosulni román polgártársaink örömével. De megértjük, és azt szeretnénk, ha ők is megértenének bennünket.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Szervezkedő amerikás székelyek: a tengerentúlról származik a honossá nyilvánítás ötlete
A székely önrendelkezés kinyilvánítása, a függetlenedés a hosszú távú célja az Egyesült Államokban létrehozott Székelyek Világszövetsége nemrég nyilvánosságot kapott kezdeményezésének, miszerint nyilvánítsák honos népcsoporttá Magyarországon a székelyt.
Magyarországon kívül más országokban – többek között Romániában –, továbbá az ENSZ-ben is őshonos népcsoportként ismertetné el a székelyeket az Amerikában működő Székelyek Világszövetsége. Noha – mint azt lapunkban nemrég megírtuk – a budapesti Nemzeti Választási Bizottságnál (NVB) a Székely Gárda alapítója, az Avram Iancut ábrázoló bábut felakasztó csíkszeredai Csibi Barna terjesztette be a kezdeményezést, valójában az Egyesült Államokban élő székelyek által létrehozott civil szervezettől ered az ötlet, hogy a székelységnek külön népcsoportot kellene alkotnia az anyaországban.
A Székelyek Világszövetségének elnöke, a Dallasban élő András Mihály a napokban két magyarországi hírportálnak is nyilatkozott az akcióról, amelynek sikeréhez össze kell gyűjteniük ezer támogató aláírást, a Magyar Tudományos Akadémiának is véleményt kell mondani az ügyben, végül pedig az Országgyűlés szavaz a kérdésről.
De mi a célja a tengerentúli alakulatnak a székelyek őshonossá nyilvánításával? András szerint a kérdés – amelynek hitelesítését egyébként az NVB korábban kétszer is elutasította – alkalmas arra, hogy székely furfanggal színvallásra kényszerítse a magyar politikai erőket és a budapesti kormányt, mennyire támogatják „a székelyügyet”.
„Ha elfogadja a parlament, ha nem, nekünk, székelyeknek jó. Ha nem fogadják el, majd beszélgetünk. És meglássuk 2018-ban, hogy akkor ki az, aki rájuk fog szavazni. És akkor megyünk a törvényszékre is, hogy vegyék le a székely zászlót a Parlamentről, mert akkor ők nem képviselnek minket!” – nyilatkozta az Indexnek a csíkszeredai származású András Mihály, aki az Azonnali.hu portálnak cáfolta, hogy indulni szeretnének a magyarországi választáson.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)

Nyolcvannyolc esztendő a közjó szolgálatában
Nemrég ünnepelte 88. születésnapját Pásztai Ottó, a Premontrei Öregdiákok Egyesületének elnöke. Aki ismeri őt, tudja: egy olyan személyiség, akinek polihisztori sokoldalúsága már a diákéveiben megmutatkozott, hogy aztán később egyre inkább kibontakozzék
A nyolcvannyolc ugyan nem egy kerek szám, de azért tiszteletre méltó, különösen ha életévekben számítjuk, és egy olyan gazdag életút, pályafutás van mögötte, mint a Pásztai Ottóé. Olyannyira változatos és sokrétű tevékenység, hogy szinte bajban van e sorok szerzője, hogy akkor mit is emeljen ki ezek közül: beszéljek arról, hogy már a diákéveiben a Premontrei Gimnázium számos egyesületében jeleskedett, mint jegyző a Mária Kongregációban, őrsvezető-helyettes a cserkészeknél, vidéki Regös-táborok aktív résztvevője (felejthetetlen előadásokkal, tábortűzzel, énektanulási lehetőségekkel), többszőrös aranyjelvényes a Diákkaptárban, az iskolai énekkar lelkes tagja, számtalan ünnepély s több színházi szereplés fellépője? Vagy inkább azt domborítsam ki, hogy 1945-1948 között az Önképzőkör elnöke és a Sportkör (kosárlabda, foci, kardvívás, úszás, pingpong, céllövészet, röplabda, korcsolya, úszás, futás stb.- összesen 18 sportágat próbált ki, még ojna-bajnokságot is nyert) igen eredményes versenyzője volt? És a felsorolásban még csak a múlt század negyvenes éveiben tartunk…
– Az édesanyám jószerivel már az első pillanatól kezdve, vagyis amikor még csak elemi iskolás lettem, kijelentette, hogy te márpedig a premontreibe fogsz gimnáziumba járni. Ez történt valamikor 1936 tájékán. Mit ad Isten, Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták, és 1940 októberében elkezdtem tanulmányaimat az újraindult Premontrei Gimnáziumban, melynek aztán végig, vagyis 1948-ig a növendéke voltam. Mindig mi nyitottunk meg egy újabb évfolyamot, és voltunk az elsők, akik leérettségiztünk. Jóformán azonban meg se száradt a diplomán a tinta, amikor megszületett az a törvény, mellyel megszüntették az egyházi iskolákat is.
Az elemi osztályok tiszta tízessel való elvégzése némiképp előrevetítette a sikeres folytatást: ahogyan várható volt, a premontrei gimnáziumban töltött évei eredményei miatt sem kell szégyenkeznie. Megfogadva az igazgató tanácsát, még nagyobb energiát fektetett a tanulásba, de azért némiképp csalódásként vagy traumaként élte meg, hogy ezt az érintett kevésbé értékelte. Különösen ha arra gondolunk, hogy az évek folyamán amúgy körülbelül tíz tanítványa is volt, így fogalmat lehet alkotni arról, hogy mennyire ismerte a tananyagot.
Iskolai évek
– Az 1944/45-ös tanévben, tekintettel arra, hogy a gimnáziumot előbb német, majd orosz hadikórháznak foglalták le, az Orsolya-gimnázium befogadott bennünket. Először történt meg, hogy koedukált oktatásban vettünk részt. Boldog dr. Bogdánffy Szilárd volt az osztályfőnökünk. Ami szépet és jót fel lehet sorolni, ővele kapcsolatban elmondható. Tizenöt-tizenhat évesek lehettünk, szégyenlős volt még a jónép. Azt mondja Bogdánffy: az úgy nincs rendben, hogy külön a fiúk és külön a lányok, úgy kell, hogy egy fiú- egy lány a padokban. Erre fel, volt egy osztálytársam, olyan volt mint egy filmsztár, jóképű, hullámos hajjal, tizenhárom lány rohant mellé. El lehet képzelni, végül sorsolni kellett…
Persze nem csak humoros dolgok történtek. A premontrei paptanárokkal nem is volt különösebb baj, inkább az apácáknak volt szokatlan az új helyzet. A fiúk természetükből eredően hangosabbak, így nem nagyon nyerték el a szerzetesnővérek tetszését. Az oroszok elvonulása után aztán visszaadták a premontrei gimnáziumot, leírhatatlanul rossz, leromlott állapotban. A körülbelül 37-38 ezer kötetes, több őspéldányt is tartalmazó komoly könyvtárnak nyomát se találták, a bőrkötéses kiadványok az ócskapiacon képezték adásvétel tárgyát.
– Már akkor kezdődött a térhódítása a kommunistáknak, akiknek nagyon csípte az orrát az egyházi iskola. Diáktanácsok kellett alakuljanak, én a második csoportban voltam, a sportkapcsolatok, az önkéntesmunkák koordinálása tartozott a feladataink közé. A plakátolás egy eléggé úgymond pikáns dolog volt, általában mindig balhé volt abból, hogy ha az utca egyik végében mi magyarok voltunk vagy öten-hatan, az utca másik végében pedig tíz-tizenkét román diák.
Ezzel együtt a sportban normális volt a viszonyuk. Akkor már működött a Gojdu, a Kolozsvári úton az Alexandria, a Gépipari, a Kereskedelmi és az Állami Gimnázium, a Premontreivel együtt tehát körülbelül hat középiskolának a diákjai vettek részt a sportmegmérettetéseken.
– Egy vasárnap délelőtt a színházban Mécs László tartott egy körülbelül másfél órás előadást, ő mondta a verseket. Másnap, hétfőn bemutatta nekünk őt az igazgató. Mécs megkérdezte: ki hallott rólam? Voltunk vagy tizenöt-tizenhatan. Ki olvasott tőlem legalább egy verset? Maradtunk nyolcan. Ki tud egy verset elmondani? Maradtam én. Végül nem egy, hanem három költeményt szavaltam el. Mivel elhozta magával azt a számozott példányt, melyből egy nappal korábban felolvasott, ezt az osztálynak adta ajándékba.
Van miről tehát mesélni, amire emlékezni. Egy érdekes történet a Kapucinus utcában egykor üzemelt vendéglőhöz, a Kék Macskához kötődik, ahol egy cigány prímás közreműködésével született meg a diákinduló. Vagy egy másik sztori: hetedikesek lehettek, huszonketten voltak egy osztályban, amikor valaki javasolta: mivel különböző vérmérsékletűek, sorsolás útján mindenki tartson úgymond egy rövid beszédet, hogy akik esetleg izgulnak, idővel számukra se okozzon ez gondot. Mondanunk se kell, másfél év múltával, mikor az érettségire került sor, még a legstresszesebbeknek se okozott problémát a nyilvános szereplés, illetve szövegelmondás.
– Az érettségi után édesapám kijelentette: tudom, hogy egyetemre akarsz menni, de előtte inkább menj el dolgozni egy évet, hogy biztosítsd magadnak az anyagi hátteret, tudjál felöltözni rendesen. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nagy hozsannázással, lelkesedéssel fogadtam ezt a hírt, de hát tökéletesen igazat kellett, hogy adjak neki, mert alacsony fizetések voltak akkor is. Bekerültem a szőrmegyárba lévén, hogy ott is kosaraztam, ahol előbb a gépi kasszánál voltam köszörűs.
Vegyipar
1949-ben aztán következhettek az egyetemi évek. 1954-ben szerzett diplomát a kolozsvári Bolyai Egyetem kémia karán. Vegyészi diplomával a kezében a váradi Transilvania festékgyárban nyert állást, ahol 1954-1969 között részlegvezető, később a minőségi ellenőrző osztály vezetője, majd az üzem termelési felelőse. A váradi vegyipari gyárak összevonása után, 1969-1988 között a Sinteza vegyipari kombináltban dolgozott, egészen a nyugdíjba vonulásáig. Itt volt a tervosztály vezetője, főmérnök helyettes, valamint technikai szaktanácsadó. A számok ezekben az évtizedekben is önmagukért beszélnek: 1963-ban létrehozta az üzem kitűnően felszerelt szakkönyvtárát körülbelül 3600 kötettel, hatnyelvű folyóiratokkal. Hét szabadalma s közel 100 elfogadott újítási javaslata volt. 1971-ben a romániai vegyipar részéről mint szerződéskötő és piacfelmérő járt olyan közel-keleti országokban, mint Libanon, Szíria és Irak.
E szakmai tevékenység mellett, aktívan részt vett a város társadalmi életében. Többek közt 34 évig volt a Kémiai Sportkör elnöke. Nagy hozzáértéssel és szeretettel foglalkozott a fiatal sportolókkal. Atlétikában több városi bajnokot nevelt, köztük válogatott kerettagokat is. Asztaliteniszezőket, súlyemelőket, tekézőket és sakkozókat is felkészített, 23 évig volt a városi, illetve a megyei sakkbizottság elnöke. Legnagyobb dédelgetett sikerének tekinti, hogy 33 év alatt 306 kirándulást szervezett több mint 12 ezer résztvevővel az üzem dolgozóinak.
1988-ban vonult nyugdíjba, de nem nyugalomba, hiszen a nyugdíjas évek az ő életében valójában a második fiatalságot jelentik. Nagy lendülettel vesz részt közösségi tevékenységekben, szolgálja a közjót, lelkes műemlékvédő és helytörténész, s egyben irodalmi munkásságát is kiteljesíti.
Premontrei Öregdiákok
– 1994. május 4-én, mintegy 50 egykori premontrei diák részvételével - Budai Márton akkori várad-hegyfoki prépost, Vesselényi Tibor és Fekete Attila öregdiákok kezdeményezésére - a premontrei templomban találkozót tartottunk, ahol felolvastuk a gödöllői Szent Norbert-napi ünnepségre szóló meghívást. A júniusi összejövetelen egy 30 fős küldöttség vett részt, s a látottakon és hallottakon felbuzdulva, tanulmányozva a Gödöllői Premontrei Öregdiákok Egyesületének szabályzatát, Váradra hazatérve 1994. június 29-én 44 öregdiák részvételével megalapítottuk a Nagyváradi Premontrei Öregdiákok Egyesületét, melynek a hivatalos bejegyzése októberben történt meg. Szükség van itt az erőnkre, a gondolatainkra, a helytállásunkra! Ezen a földön mi itthon vagyunk! Nagyvárad civil közössége jól ismeri a tevékenységeinket, hiszen sok mindent letettünk magyar közösségünk asztalára. Úgy érzem, nem tűntek el nyomtalanul az évek. A különböző díjak, oklevelek, köszönetnyilvánítások, emléklapok azt bizonyítják, hogy városunk polgárai elismeréssel figyelnek ránk, mi pedig joggal elmondhatjuk, hogy igazi közösségé forrtunk, s nagyon sokat teszünk azért, hogy kallódó értékeinket minél nagyobb mértékben megmentsünk az utókor számára.
Hát igen, ez így igaz, elég ha arra gondolunk, hogy számos emlékünnepélyt, könyvbemutatókat szerveztek- a kiadott kötetek száma alulról súrolja a 25-öt-, versenyeket rendeztek középiskolásoknak, emléktáblákat avattak, félévente Hírlevelet adnak ki. Sokoldalú tevékenysége miatt számos elismerésben részesült, 2014-ben méltán érdemelt Életmű-díjat.
Mindeközben természetesen úgymond privát életét is élte. 1962-ban kötött házasságot szeretett feleségével, Katalinnal, egy lánynak, Gabriellának és egy fiúgyermeknek, Ottó Zsoltnak a boldog szülei. Kedves nejével az EKE ’91 keretében évekig tartott vetített képes előadásokat kirándulásaikról, utazásaikról. A család ugyanakkor több mint 50 éve bemutató bérletes a színházban, rendszeres látogatója a filharmónia hangversenyeinek. A família tagjainak összetartását jelzi, hogy kétévente meglátogatják a tengerentúl élő lányukat, illetve annak családját, de ez egy külön fejezetet érdemelne. Persze sok minden egyébről is lehetne mesélni, de helyszűke miatt ez nem lehetséges, ezért inkább azt kívánjuk, ezentúl is ugyanezzel a lelkesedéssel és lendülettel szolgálja továbbra is a közjót Pásztai Ottó, erőben, egészségben, hiszen magyar közösségünknek szüksége van a hozzá hasonló személyiségekre!
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

Az idő hálójában Barabási Albert Lászlóval
Istenről és az idő végességéről
Miután a szervezők két évig vártak arra, hogy a hálózatkutatás atyját, Barabási Albert Lászlót Háromszéken, Sepsiszentgyörgyön láthassák vendégül, egy lehengerlő ismeretterjesztő előadás és egy kiállításmegnyitó után hazafelé, Karcfalvára sietett a ritka vendég. Alig tíz percünk jutott interjúra.
– Végesek-e a hálózatok is, mint minden e földi életben? Előadásában említette, hogy a hálózatok folyamatosan nőnek és nem lehet a végüket, a szélüket látni.
– Nem föltétlenül pusztulnak el a hálózatok. A sejthálók már 4 milliárd éve nőnek és fejlődnek, alkalmazkodnak a különböző körülményekhez. Eleinte nem volt oxigén a földön és voltak már baktériumok, aztán megjelent az oxigén, amelynek elméletileg mérgező hatással kellett volna lenni a már megjelent élőlényekre, de a baktériumok átszervezték az anyagcseréjüket. Van azonban olyan, hogy a háló technológiai alapja szűnik meg, elévül és eltűnik. Ilyen a távírók hálózata, lassan ilyen a vezetékes telefonhálózat. De nincs olyan elméleti alap, amelyik azt mondaná, hogy a hálózatoknak meg kell szűnniük.
– Miről marad le Románia, ha nem tanítják a hálózatelméletet, ezt ugyanis nem sok romániai egyetem vette fel a tantárgyai közé?
– Még nem tanítják, de fogják, csak idő kérdése. Az európai és amerikai egyetemek zömében megtörténik. Lehet ez a tantárgy önmagában a hálózatelmélet, de lehet biológiai, társadalmi informatikai hálózat. Hogy miről maradunk le, nagyon függ a kontextustól és témától. Ha egy hálózat fontos szerepet játszik egy szakterületen belül, akkor azt a tudást át kell adni, hogy hogyan kell ezeket tanulmányozni. Mivel ezek már itt vannak velünk évmilliárdok óta, és egyre fontosabb szerepet játszanak az életünkben, a hálózatkutatás fontos eredményeit előbb-utóbb tanítják. Hogy ez a szociológia kurzusnak, vagy az informatikának lesz része, ezt már a helyi közösség és helyi igény dönti el.
– A hálózatkutatás eredményeit már nagyon sok tudományterületen alkalmazzák. Ezen eredmények Önnél futnak össze?
– Van a laborban egy alapkutatással foglalkozó szakcsoport, amely alapeszközöket fejleszt ki, de van két specializált csoport is. Az én csapatom leginkább most már a biológiai, sejten belül található hálókkal foglalkozik, ezért vagyok az orvostudományi tanszéken a Harvardon. Ugyanakkor foglalkozunk olyan elméleti kérdésekkel is, hogyan lehet ezeket a hálókat kontrollálni. Az utóbbi időben, ahogy az agyról is egyre gyűlnek az adatok, erre is kiterjedt a kutatás, szeretnénk feltérképezni az idegsejtek közötti kapcsolatokat, de ez hatalmas munka. Ezt nem mi csináljuk, egyelőre kísérleti dolog, de összedolgozunk a csoporttal, amely ezeket a térképeket készíti, aztán majd mi elemezzük, értelmezzük és kontextusba helyezzük őket.
– Önnek a sejten belüli hálózatokról, a galaxisok köztiekről is van egy képe, azaz a mikro- és makrokozmoszról. Hogy látja, van Isten ebben a világban?
– Bonyolult kérdés, mert az istenfogalom nagyon változik egyénenként. Én a csíksomlyói búcsúra jöttem haza, hogy a gyermekeimet is elvigyem oda, ugyanakkor a katolikus teológus nejemtől tanultam meg, hogy hányféle istenfogalom van, és a hit hányféleképpen nyilatkozhat meg. Ez messze túlmutat azon, hogy elmegyünk a templomba és hiszünk az egyetlen Istenben, ennél sokkal finomabb formái vannak. Az elmúlt években megismerkedtem ezekkel a formákkal, és úgy érzem, hogy lehet ezt úgy felfogni, hogy templomba járok, ergo van Isten, vagy majdnem hálózatbeli kérdésnek, hogy mi mindenben nyilvánul meg, ha létezik.
– Előadásában mesélte Erdős Pálról, a híres magyar matematikusról, hogy kiemelkedően kommunikatív és nagyon sokat utazó, ennek következtében nagyon produktív tudós volt. Mi kerül Önről a lexikonba?
– Az az izgalmas kérdés, hogy megmarad-e valami, és hogyan marad meg. Nem tőlem függ, ez egy közösségi döntés, és ha bármi megmarad, nagyon másképp fog megmaradni Csíkszeredában, a Székelyföldön, és megint másképp Magyarországon vagy Bostonban, hogy kiről mire és hogyan emlékezünk.
Bodor Tünde / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Népszerű a Progressio Helyi Akciócsoport
Érdemes pályázni
Háromszéken van igény az uniós és kormánytámogatásra, legalábbis ez derült ki a Progressio Helyi Akciócsoport Egyesület (GAL) berkeiben, ahol 23 pályázatot iktattak a kiírások első periódusában.
Szakál András, a Progressio Helyi Akciócsoport igazgatója kérdésünkre elmondta, hogy július 31-el lezárult a pályázati kiírások első periódusa. Ebben az időszakban tudástranszferre, kis- és középvállalkozások támogatására, községek fejlesztésére, sporttevékenységek támogatására nyújthatták be igényüket az érintettek, és a benyújtott pályázatok összértéke meghaladja a 900 ezer eurót.
Szakál szerint ezen igénylések száma mindenképp kiemelkedő a Közép Régióban. Ugyanakkor megjegyezte, hogy a pályázatok beiktatását azok elbírálása követi. Kiemelte, hogy nemsokára ismét lesz kiírás az akciócsoportnál, ezekkel a mezőgazdaságot, a kis- és középvállalkozásokat, a civil szervezeteket, kultúrát, önkormányzatokat stb. igyekeznek továbbra is támogatni. Bővebb információ a www.galprogressio.ro honlapon érhető el. Szakál azzal biztatja az érintetteket: nemcsak az önkormányzatokat, hanem a civileket, vállalkozókat stb., hogy figyeljék a kiírásokat, és éljenek a pályázati lehetőséggel.
Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Székely haza
A régészet jövője
Nagy jövőt kell jósolnunk a székelyföldi régészetnek, abból ítélve amit Benkő Elek összefoglal a háromkötetes székely históriában. Érthető és tudományon kívüli okokból a népi építészetre alapozott nemesi udvarházak kétosztatú és háromosztatú, illetve későbbi változatainak feltárása még az elején tart, a belőlük kialakuló castellumoké még inkább, a kővárak feltárásáról nem is beszélve, bár utóbbi vonatkozásában már a Székely Nemzeti Múzeum régészei is komoly eredményeket mutattak fel, lásd munkatársai napi sajtóba is eljutó közleményeit.
Az adósságok és a lemaradás mindazonáltal számottevő, az újabban megnyíló lehetőségeket ki kell aknázni. Az ennek szentelt fejezetben szóba kerülnek a sepsiszentgyörgyi Köntés-kerti ásatások, a csíkszeredai Kőrösi Csoma Sándor utcai feltárások, a Székely Zoltán kutatta oltszemi Mikó-udvarház, a gyergyószárhegyi Lázár-kastély, részletesen a székelyudvarhelyi vár, több kolostorépület, a csíki Mikó-vár, melynek kezdeteiről ez áll: „Egy kora újkori székely szék irányításához és a vele kapcsolatos hatalmi reprezentációs igényhez kapcsolódik (…) építése. Létesítője nevével összhangban hídvégi Mikó Ferenc, akit – emlékirata szerint – Báthori Gábor fejedelem már 1611-ben csíki vicekapitánnyá nevezett ki, a csíkiak azonban, mivel ottani birtoka és rezidenciája nem volt, ellenségesen fogadtak. E helyzeten csak 1613-ban, második házassága után sikerült változtatnia, amikor felesége, Pókai Anna zsögödi/martonfalvi udvarházának várrá történő kiépítésébe fogott, miután Bethlen Gábor kinevezte Csík-, Gyergyó- és Kászonszék főkapitányává. A fejedelemhez fűződő bizalmi viszony hamarosan a környék kiemelkedő birtokosává tette Mikó Ferencet.”
Az 1616-os lustrában Zsögödön, továbbá Al- és Felcsík számos falujában már Mikó Ferenc az úr székely örökségek és jobbágyok hosszú sorának a megkaparintása után. Később utóda I. Rákóczi György fejedelmet itt láthatta vendégül (1635).
B. Kovács András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Lángra kapott az erdő a Madarasi Hargitán
Fiatal erdőrész kapott lángra pénteken a Madarasi-Hargita Csíkrákosi részén és fennáll annak a veszélye, hogy a tűz átterjed a környékbeli erdőre. A lángok tűzoltóautókkal megközelíthetetlen helyen csaptak fel, így civilek segítségével próbálják elszigetelni a kigyúlt erdőrészt.
Olvasóink tájékoztatása szerint az Izsók-forrásaként ismert erdőrész gyúlt ki. Alina Ciobotariu, a Hargita Megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség (ISU) szóvivőjének tájékoztatása szerint 14 óra 18 perckor riasztották a tűzoltókat, a helyszínen a csíkszeredai egység öt altisztje, csíkmadarasi önkéntesek és erdészek próbálnak gátat vetni a tűz terjedésének.
Mint portálunknak elmondta, a rákosi közbirtokosság területén gyúlt ki egy fiatal erdőrész, amit most a tűzoltók az erdészek és civilek segítségével próbálnak elszigetelni és eloltani. A tűzoltóknak csak kézi eszközök állnak rendelkezésre, mert a tűzoltóautókkal megközelíthetetlen terepen csaptak fel a lángok. A madarasi önkéntesek terepjárókkal próbálnak vizet vinni a helyszínre. Az ISU szóvivője elmondta: fennáll a veszélye annak, hogy a tűz átterjed a környékbeli erdőre, amelynek széle alig 20 méterre húzódik a lángoló területtől.
Alina Ciobotariu, a Hargita megyei katasztrófavédelem szóvivője az MTI-nek elmondta, a délutáni órákban együttes erővel sikerült megakadályozniuk, hogy a tűz átterjedjen az erdőre, és folyamatban van a tűzfészkek teljes felszámolása. Hozzátette: a tűzoltók nem jelentették, hogy a lángok a Madarasi Hargita üdülő- és síközpont panzióit, menedékházait is veszélyeztetnék. Hargita megyében péntekre és szombatra másodfokú, narancs jelzésű hőségriasztást bocsátott ki a román meteorológiai szolgálat. A száraz hőség fokozza az erdőtüzek veszélyét. Székelyhon.ro

Nincs város Romániában, amely Kolozsvárnál gyorsabban növekedne
Kolozsvár az ország második legnagyobb ingatlanpiaca: a kincses városban és vonzáskörzetében tavaly 72,7 százalékkal több új lakást adtak át, mint 2015-ben.
Kolozs megye, azon belül is elsősorban Kolozsvár az ország Bukarest utáni legnagyobb ingatlanpiaca. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint tavaly 5221 új lakás épült az erdélyi megyében, 72,7 százalékkal több, mint egy évvel korábban.
Ez elképesztő mértékű növekedés, lényegesen nagyobb, mint amekkorát a hasonló léptékű hazai városok fel tudnak mutatni.
A szintén prosperáló városnak számító Temesváron például 3691 lakást adtak át tavaly a fejlesztők, 29,4 százalékkal többet, mint 2015-ben, Konstancán pedig 3256 egységgel bővült a lakásállomány 2016-ban. Bukarestben 10 022 lakás készült el az elmúlt évben, ami 9,6 százalékos csökkenést jelent 2015-höz viszonyítva.
Erdély fővárosának fejlődésének a ritmusát jól érzékelteti az a tény, hogy a fővárosban tavaly kétszer annyi új ingatlan épült, pedig Bukarest lakossága körülbelül hatszor nagyobb. A temesvári adatok szintén figyelemre méltóak, a bánsági nagyváros ugyanis azon kevés hazai település egyike, ahol tavaly több lakás épült, mint a gazdasági világválság kirobbanásának évében, 2008-ban (2545), ráadásul a különbség 40 százalékos.
A Coldwell Banker ingatlantanácsadó cég romániai szakemberei szerint az új ingatlanok száma az egyik legjobb barométere egy régió gazdasági állapotának, fejlődése lendületének.
Az elmúlt évtizedben Kolozs megyében 39 579 lakás épült.
A rekordév 2008 volt, mikor is 7227 lakás készült el, a negatív rekordot pedig 2013 jelentette, mindössze 2147 új lakással. A Coldwell Banker információi szerint Kolozsváron és peremtelepülésein, elsősorban Szászfenesen, Kisbácsban és Apahidán jelenleg 4300 lakás van épülőfélben.
A kincses város ingatlanpiaca az elkövetkező időszakban is lendületben marad, véli Frinkuj Árpád ingatlanfejlesztő, a Fritech kft. igazgatója. Annak ellenére, hogy tavaly rengeteg új lakást adtak át, s jelenleg is sok van épülőben, a kereslet még mindig nagyobb, mint a kínálat, legalábbis erre lehet következtetni a magas ingatlanárakból. „Néhány évig valószínűleg nem lesznek olcsóbbak a lakások Kolozsváron és környékén, legalább is nem számottevő mértékben” – nyilatkozta a Maszolnak az üzletember, aki főleg Kisbácsban épít társasházakat.
Erdélyben Brassóban és Nagyszebenben is pörög az ingatlanpiac, előbbiben 2100, utóbbiban 2000 lakás készül el az elkövetkező hónapokban, Temesváron pedig körülbelül 1000. Az ország legnagyobb ingatlanpiaca természetesen Bukarest, ahol 14 ezer lakás építése van folyamatban.
Pengő Zoltán / maszol.ro

Cipőkkel mesélte el az Odüsszeia történetét Csíkszeredában a Bábu Egyesület
Amfiteátrummá avatta a csíkszeredai Mikó-vár előtti teret a Flying Freedom Fesztivál idei alkotócsapata. A Bábu Egyesület által csütörtökön létrehozott premiert péntek este arab erotikus kézikönyv felnőtteknek szóló előadása követi.
Csíkszeredai harmadik kiadásán létrehozott előadását mutatta be csütörtökön a Vár-téren a Flying Freedom Fesztivál alkotócsapata. A vándortársulat romániai tagja, Deák Réka bábművész által bejegyeztetett Bábu Egyesület célja immár harmadik éve az: teljes mértékben ingyenesen részesítse művészeti műhelymunkákban és multikulturális produkciókban az együtt játszás iránt érdeklődőket.
A közösségi fesztivál idei kiadására jelentkező fiatal hivatásos művészek hét különböző nemzet képviselői, akik a Hargita Megye Tanácsa által támogatott Cip-Cipő-Cipők című produkciójukat a vándorlás témájára építették. A különleges premiert a perzselő hőség ellenére az eredetileg meghirdetett 17 órai kezdéssel mutatta be a csapat.
Az alternatív és közösségi színházművészetben gondolkodó színészek ezúttal az utazás élményét, Odüsszeia témáját ragadták meg előadásukkal – mindezt a Mikó-vár előtti mesterséges kis forrás helyszínére adaptálva. Akik játszották: Ewa Maria Wolska lengyelországi bábos, bábrendező, Isabel Cristina Mendoza Piedrahita Bogotában született színésznő, antropológus, Maia Chanvin Toulouse-ban született színésznő, Anna Maceda németországi színésznő, Husam Abed palesztin bábos, szociális munkás, valamint a szlovák Jan Polak (Jankó) színész, zsonglőr és szlovén Zoran Petrovic bábrendező. A dramaturgia megtartotta a Pénelopé-Odüsszeusz szerelmének témáját, ugyanakkor az (élet)út során fölbukkanó csábítások és „szörnyek” motívumát fűzte előadássá – zenei- és dalbetétekkel dúsítva.
A környező fák árnyéka alá bevonuló közönségnek az előadás felvezetőjében hangulatkeltő utcazenét is nyújtott Husam dobon, Jankó tangóharmonikán, Maia klarinéton. Husam Abed meghatottan mesélte a Maszolnak, hogy a Flying Freedom vándorfesztivál egyik helyszínén sem történt még hasonló fogadtatás, mint itt: a közönségből egy kisfiú már az első percekben 15 lejt adott a kezébe, mosolyogva.
Az előadást, mint a csapat vallja, a csíkszeredai vendéglátás varázslatos hangulata is átitatta.
Az előadásban használt eszköztár, a hangszereken kívül, a folyamatosan átlényegülő cipők voltak: hol fegyverként, hol hajóként vitte és kapcsolta össze vagy választotta szét a szereplőket.
Az előadás egyike volt azon 13 fesztivál-programpontnak, amelyek a csapat idén igyekszik művészettel, történetekkel, együttjátszással szolgálni a közösséget. A Bábu Egyesület szervezte, kis költségvetésű Flying Freedom Fesztivált mindhárom évben András Mihály és Katalin támogatta, így az előző két kiadáshoz hasonlóan idén is a házaspár lázárfalvi András Alapítvány Rendezvénybirtoka adott szállást a szépvízi műhelymunka után a csapatnak. Alkalmunk volt a birtok néptáncosok számára átalakított csűrében betekinteni a próbafolyamatba is:
Előadásukat követően, András Mihály meghívására, a csapat megtekintette a Hargita Székely Népi Együttes Ludas Matyi című előadását, és mindannyian élvezettel követték a produkciót. „Teljesen érthető volt a történet, szépen eltáncolták, tiszta nyelven” – mondta Jankó.
A csapat vasárnapig még négy produkciót mutat be, az elsőt pénteken este – korhatárosan, de úgyszintén ingyenes belépéssel. Tavalyi előadásai között ugyanis nagy közönségsikert aratott az Illatos kert című, arab erotikus kézikönyv alapján készült produkció, ezért az előadást Lázárfalván felújították, és augusztus 4-én, pénteken 19 órától az Ólommadárban megismétlik. Előadók: Réka és Maia. A 18 éven felülieknek készült előadás a 15. század végén Muhammad an-Nefzawi által írt művet dolgozza fel, az arab világ szerelmi kultúrájába engedve betekintést.
Gellért Edit / maszol.ro

Továbbra is vígan szennyezi az Unicarm a Szamost
Az Unicarm vetési (Szatmár megye) üzemének súlyosan környezetszennyező eljárásáról májusban cikkeztünk. Azóta a téma bejárta a magyarországi és az erdélyi sajtót, de érdemben semmi sem változott. Úgy látszik a két ország döntéshozóinak ingerküszöbét nem éri el mindez, ők nem a régióban élnek és a szagokat sem kénytelenek elviselni.
Az N1TV Felderítő című műsorának legújabb részéből kiderül, hogy közel két évtizede szennyezi a román húsfeldolgozó üzem a Szamost. A gyár, mely csupán két kilométerre van a magyar határtól, a rá irányult médiafigyelem ellenére továbbra is tisztítás nélkül önti a szennyvizet a Szamosba. A nyilvánvaló szennyezés ellenére a hatóságok és a magyar kormány se tesz semmit.
Felmerül a kérdés, hogy minek kéne történnie ahhoz, hogy a két ország környezetvédelemmel foglalkozó hatóságai, a nagypolitika vagy éppen az Európai Unió illetékesei végre tegyenek valamit az ügyben? Úgy látszik a kiemelt sajtófigyelem sem elég ehhez a XXI-ik században, és az uniós polgárok sokat hangoztatott jogai valójában csak papíron léteznek, a profit felülír mindent. itthon.ma/karpatmedence

A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emmi
A szórványterületeken élők oktatásának támogatására ír ki pályázatot az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) közreműködésével, 20,5 millió forint keretösszeggel – mondta el Maruzsa Zoltán köznevelési helyettes államtitkár az MTI-nek pénteken.
Közölte, pályázni a Kárpát-medencében, a szórványterületeken dolgozó pedagógusok és tanulók ösztöndíjának biztosításához, utazási, valamint kollégiumi ellátási költségekhez történő hozzájárulásra lehet. Pályázatot jogi személyiséggel rendelkező határon túli szervezetek - egyházak, alapítványok, civil szervezetek - nyújthatnak be.
A pályázati keretösszeg 20,5 millió forint, az elnyerhető támogatás alsó határa 100 ezer, a felső határa pedig 2 millió forint vissza nem térítendő támogatás.
Maruzsa Zoltán megjegyezte: bár a támogatás intenzitása alacsony, ez általában néhány utazó pedagógus költségeinek fedezetére szolgál, ami főleg azokon a területeken nagyon fontos, ahol talán már nincs is magyar iskola, de ilyen módon mégis tudják biztosítani a helybeli magyar gyerekek oktatását.
A pályázatok benyújtási határideje szeptember 8. A pályázat az ELTE internetes oldalán (www.elte.hu), a Márton Áron Szakkollégium oldalán (http://www.masz.balassiintezet.hu/hu/), valamint a kormany.hu oldalon lesz elérhető.
A helyettes államtitkár megjegyezte: a korábbi években is meghirdettek hasonló pályázatokat, akkor az Emmi és a Balassi Intézet közreműködésében, de miután a Márton Áron Szakkollégium beolvadt az ELTE-be, már az egyetem a közreműködő fél. itthon.ma/karpatmedence

Székelyföld elfeledett fiáról
„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.”
E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát.
Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból.
Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga.
„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat.
S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sürgősen lerendezett különnyugdíjak
A különleges nyugdíjak korlátozásáról döntött a kormány tegnapi ülésén, amelyen Mihai Tudose miniszterelnök a belügyi alkalmazottak bérének növelését is bejelentette. A sürgősségi kormányrendelet szerint a katonák, rendőrök, hírszerzők, törvényhozók, pilóták, diplomaták nyugdíja ezentúl nem lehet magasabb, mint addigi fizetésük, a járandóságot pedig utólag már csak az infláció mértékében növelik, nem pedig az illető ágazatot érintő minden béremelés alkalmával.
A parlament tavasszal új kerettörvényt fogadott el a közalkalmazottak bérezéséről, amely átlagosan több mint 50 százalékos, lépcsőzetesen bevezetendő béremelést irányoz elő a következő öt évben a közszférában. A tervezett béremelés automatikusan egy sor különleges nyugdíj emelését vonta volna maga után, amit a szociálliberális kormánykoalíció szerint sem bírt volna el a költségvetés.
A béremelések jelentős részét ezért a jövő év elejére halasztották, a most elfogadott sürgősségi rendelettel pedig megakadályozták, hogy a különleges nyugdíjak is kövessék a béremelések ütemét, hiszen van arra példa, hogy egy hét éve 7000 lejes járandósággal nyugállományba vonult katonatiszt ma már 22 ezer lejes nyugdíjat kap a sorozatos kiigazításoknak köszönhetően – olvasható a kormány közleményében. A rendelet csak a szeptember 15-i hatálybalépés után megállapítandó nyugdíjakra vonatkozik, nem érinti a bírák és ügyészek – korábbi alkotmánybírósági döntések által „megvédett” – különleges nyugdíjait. A kormány közleménye értelmében a már megítélt nyugdíjakat nem csökkentik, és a nyugdíjkorhatár sem módosul. Adrian Ţuţuianu védelmi miniszter szerint a rendelet hiányában a katonai nyugdíjak költségvetési tétele jövőre az idei hatmilliárdról 14 milliárd lejre nőtt volna, két éven belül pedig elérte volna a húszmilliárdot. Jelenleg a védelmi minisztérium a Romavia kormányzati légitársaság egy volt igazgatójának fizeti a legmagasabb, havi 30 ezer lejes nyugdíjat. A különleges nyugdíjak lefaragásának hírére magas rangú rendőrök és katonák tucatjai kérték nyugdíjazásukat. Klaus Iohannis államfő a fegyveres szervek 37 tábornoka (illetve civil vezetője) tartalékos állományba helyezéséről (nyugdíjazásáról) írt alá elnöki rendeletet a héten. Nyugállományba vonult a hadsereg vezérkari főnökének három eddigi helyettese, a szárazföldi erők parancsnoka, a csendőrség parancsnoka, a hírszerzés tucatnyi tábornoka. A kormányfő és a belügyminiszter a tegnapi kormányülésen azt is közölte: a rendőrök bére 10, a honvédelmi, rendvédelmi és nemzetvédelmi szervek civil alkalmazottjainak bére 15 százalékkal emelkedik. Mihai Tudose miniszterelnök szerint ezzel egy „igazságtalanságot” tesznek jóvá, vagyis a belügyminisztériumi béreket a katonaság korábban már megemelt bérszintjéhez igazítják. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bözödi György: Válogatott versek (Székely Könyvtár)
Épp a napokban olvastam Kemény István Lúdbőr című kötetében, Fekete István kapcsán a múlt század harmincas éveiről: „Ekkoriban épp megtört a modernség lendülete. Kifulladt a húszas évek, gazdasági válság tört ki, szörnyetegek másztak elő a sötétségből, rossz előérzet szállta meg a szellemi életet. A művészetek visszaklasszicizálódtak. A modern civilizáció pár évre visszahőkölt, hogy aztán pár év múlva felvegye a pokolba vezető irányt. A harmincas évek az irodalomban is újklasszicista korszak volt a századelő modernizmusai, avantgárdjai után. Egészen különböző írók, egy széles nemzedék próbálta meg a világ jobbik, tisztábbik oldalát felmutatni. Vagy kivonulni, saját világot alkotni. Vagy éppenséggel elbújni a tiszta irodalomban. Vágy a rendre, pásztoridill, bukolikus hangulatok, őstörténet. József Attila, Radnóti Miklós, Weöres Sándor, Várkonyi Nándor, Szentkuthy Miklós, Szerb Antal. A harmincas évek irodalmára és az akkor pályát kezdő írókra jellemző egyfajta csakazértis idealizmus, vagy ha tetszik, naivitás.”
Ezek a gondolatok találtak rám, vagy ezekre a gondolatokra találtam én, szinte véletlen egybeesésként, amikor épp Bözödi György Válogatott verseivel foglalkozva azon gondolkodtam, hogy mit is írjak erről a költőként (még Erdélyben is) szinte teljesen ismeretlen, ám fontos lírikusról.
Teljesen eltér ez a költészet a múlt század harmincas-negyvenes éveiben uralkodó, kiművelt, kicsiszolt, elegáns formakultúrájú, klasszicizáló vagy visszaklasszicizált, újklasszicista, kiváló formaérzékkel prezentált, esztétizáló lírájától. De ez a dísztelenség, a „másfajta zene”, a szinte tüntetően leegyszerűsített, „fogyatékos” költőiség, ez a fajta (és szándékosan nem írok népit) líra távol áll az akkoriban, a húszas évek elejétől divatossá lett, Erdélyi József nevével fémjelzett népies lírájától is. Még ha rokonságot is mutat Erdélyiék, Illyés Gyuláék, Bartalisék népiességével, mégsem onnan eredeztethető, és nem is oda köthető leginkább, hanem valahová a Székely bánja szociográfiai formáihoz. Azt mondanám, hogy együtt, illetve párhuzamosan kellene olvasni a kettőt.
Semmi idill, semmi idilli, semmi megszépült paraszti-népi mézesmáz, inkább nyomasztó, komor, sőt, drámaivá váló realitások és tehetetlenség, távlattalanság, keserűség inkább. Egy hely, ahol a hegyek és a végzet egyszerre végzi munkáját, a székely hegyek között a kibontakozni nem tudó egyéni sorsok, a bezártság, elnyomottság, kisemmizettség képei látszanak, és a vágyak hallatszanak csak, a sóhajok az elveszített lehetőségek, az eszmények tűnte láttán. (Tűnte láttán!) Szomorú, bezárt világ ez. Vaskos, dallamtalan, nem szép, nem idillikus. Mint amilyenek a versek is. Főleg a kezdeti korszak versei: prózaira, sokszor novellisztikusra hangszerelt, dísz- és dallamtalan, ha úgy tetszik, formátlan költemények. Amelyeknek – akkor még – a versségük, a költészetségük/voltuk is megkérdőjelezhető. Nem is szabadversek inkább, hanem prózaversek. Eredetien kialakított műformák, amelyek a vers és a próza határán állnak, de inkább a prózára hajaznak. Leíró, elbeszélő jellegűek, visszafogott szubjektivitással előadott, saját laborban kikísérletezett műformák. Elemi erővel tör fel Bözödiből ez a mai szemmel nézve abszolút korszerű, (többnyire) szabad/prózaversekben írt költészet, szinte ösztönösen áramlik egy olyan történelmi korban, a múlt század harmincas-negyvenes éveiben, amikor még teljes valójában, „pompájában” ott lélegzett, pulzált mögötte az akkor még létező és még Egész falusi, paraszti világ, ami az éltetője, ihletője volt. Nem kiszínezve, nem megszépítve, nem retusálva, hanem a maga valóságában. És szeretettel, a benne élő, a belülről beszélő szeretetével.
Ha ma születik ez a költészet – engedtessék meg a képzavar –: Oravecz Imre lesz belőle. De addig még el kellett telnie több mint fél évszázadnak, hogy ez a fajta líra létjogosultságot leljen az irodalomban. És nem egykönnyen sikerült még ekkor sem neki. A visszhangtalanság pedig, a visszajelzések, visszakapcsolások hiánya beléje fojtja a szót. Elkezd a divat után menni, úgy írni, ahogyan divatos, elkezd rímelni: nem megy, illetve nem jól megy. Szigorú formába zárja költeményeit, nem jól sikerülnek, mert ez nem ő. Aforizmaszerű, bökversekre hajazó, szentenciára építő verseket ír. Mint akibe végképp belészorult a szó. De a kezdeti tíz év lírája – merem remélni – jelentős.
Bözödi György, családi nevén Jakab (Bözöd, 1913. március 9. – Budakeszi, 1989. november 25.) magyar író, szociográfus, történész. A kolozsvári unitárius kollégiumban érettségizett, két évig teológiát, majd a kolozsvári egyetemen jogot és bölcsészetet hallgatott. Újságíró az Ellenzék és a Keleti Újság lapoknál, később a marosvásárhelyi Székely Szó felelős szerkesztője, a kolozsvári Hitel főmunkatársa (1935), majd a kolozsvári Egyetemi Könyvtár tisztviselője. A második világháború alatt egyik alapítója és szerkesztője a Termés kolozsvári folyóiratnak (1942–44). A háború után az 1848–49-es Történelmi Ereklye Múzeum őre, majd egy ideig könyvelőként dolgozott szövetkezetnél, állami vállalatnál, 1957-től nyugdíjazásáig (1975) marosvásárhelyi akadémiai kutató, majd főkutató volt. Első versei, novellái 1932-ben jelentek meg a kolozsvári Keleti Újságban. Főművében, a Székely bánja (Kolozsvár, 1938) történeti és szociográfiai munkájában tudományos alapossággal tárta fel Székelyföld múltját, jelenét. A falukutató anyaggyűjtéssel elmélyül, gazdagabbá válik írói szemlélete: első verseiben, novelláiban és regényeiben (Nyugtalan pásztorok, Romlás) a kisebbségi sorban tengődő erdélyi falu hiteles rajzát adta. A kutató eredményeit a szépíró is hasznosítja: Gábor Áronnak és társainak életét dolgozta fel töredékekben megjelent regényes korrajzában (Tűzpróba, Igaz Szó, 1969/3.). Szorosan kapcsolódott a Móricz Zsigmond utáni nemzedék eszmeköréhez. 1939-ben Baumgarten-jutalommal tüntették ki. Budakeszin érte a halál, de kívánságára falujában, Bözödön temették el.
Fekete Vince / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mezőkölpényi Nagy Pál emlékére
Az 1924. január 30-án született, 2015. szeptember 4-én elhunyt író, szerkesztő, irodalomtörténész, színházkritikus Nagy Pált szülőfaluja post mortem díszpolgári címmel tünteti ki a napokban zajló mezőkölpényi falunapokon. Érdemeit egy átfogó laudációban Bölöni Domokos író méltatja. Az ő írásának rövidített változatát adjuk közre mai mellékletünkben.
Nagy Pál szívbéli barátja volt Sütő Andrásnak, az író emlékét ápoló baráti egyesület alapítójaként, élete két utolsó évében pedig tiszteletbeli elnökeként munkálkodott irigylésre méltó munkabírással. Diákként láthatta Móricz Zsigmondot a református kollégiumban, személyes ismerőse volt Tamási Áronnak („úgy gondolok rá, mintha élne”), ismerőseinek, barátainak tudhatta a huszadik századi kortárs (és azon belül az erdélyi) magyar irodalom jeleseit és napszámosait, életkorban is előkelő helyezést ért el: Anavi Ádám, Kós Károly, Jánosházy György után következett a sorban.
A kilenc évtized mérlege mutatja, hogy voltaképpen szerencsés ember volt mezőkölpényi Nagy Pál: dolgos életét (a kényszerű háborús szünetet kivéve) azzal tölthette, amihez tanult irodalmárként a legjobban értett, és ami szíve szerint is leginkább a kedvére való volt: olvasással, írással, szerkesztéssel. „Azt szoktam mondani: nincs időm unatkozni, semmit tenni, képzelt babérokon üldögélni. A sors és a körülmények kegyes ajándékának tekintem, hogy öreg fejjel is tehetek egyet s mást a betűvetés mezején, irodalmunk, kultúránk szolgálatában” – vallotta egyik interjújában. Irigylésre méltó szerkesztői múlttal a háta mögött, nyugdíjas irodalmárként, csaknem élete végéig folyamatosan dolgozott. Éveivel vetekedik a válogatás, szerkesztés, elő– és utószó kategóriákba sorolható kötetek száma. Közülük a leglátványosabb a marosvásárhelyi Mentor Kiadónál megjelent Wass Albert-életmű sorozat (27 cím, 36 kötet) szerkesztése. „A közös szülőföld, a Mezőség szomorú szépségekben bővelkedő világának vonzásában ébredt fel bennem annak idején, s szilárdult meg ez a láthatatlan szálakból szövődött kötődés.”
Dolgos élete során Nagy Pál hűséges közvetítője volt az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom maradandó értékeinek. Összefüggőnek, elválaszthatatlannak tartotta a tollal való munkálkodás valamennyi változatát. Emlékezéseiben, könyvismertetőiben, színibírálataiban mindig ott a távlat, a mű behelyezése ebbe a kettős mezőbe; és ha ízlés-preferenciái, kedvencei vannak is, miközben elutasítja a talmit, az értéktelen, cifra portékát, továbbgondolásra, párbeszédre serkentő recenzióiban nincs helye személyeskedő indulatnak, inkább a megértés, a megbecsülés, a tisztelet kristályosodik ki, a legnagyobbak és a kevésbé nagyok iránt is. Igen hosszú volna a névsor, mégis meg kell említenünk a szívéhez közel álló szerzők közül néhányat: Bánffy Miklós, Kós Károly, Makkai Sándor, Szentimrei Jenő, Molter Károly, Szabédi László, Bözödi György, Németh László,
Áprily Lajos, Vita Zsigmond, Horváth István, Tamási Áron, Nyirő József, Wass Albert, Sipos Domokos, Kemény János, Gellért
Sándor, Tompa László, Tomcsa Sándor, Kacsó Sándor, Kiss Jenő, Sütő András,
Székely János, Fábián Ernő, Veress Dániel, Kabós Éva, Bajor Andor, Fodor Sándor, Beke György, Szőcs Kálmán, Páll Lajos...
Érdeklődési körének két fontos témája a nyelvi szórványosodás és az anyanyelv romlása. „A Székely Mezőség egy kis falujában, Mezőkölpényben születtem, nem messzire Marosvásárhelytől. Ott cseperedtem fel, édesapám ott volt református kántortanító. Ennek a falunak a közösségében és a szomszéd falvaknak az ismeretében ragadt meg bennem a szórványkérdés iránti máig tartó komoly, mély érdeklődés. Ez abban is megnyilatkozott s megnyilatkozik talán manapság is, hogy irodalmárként, nem utolsósorban ennek a tájnak, ennek a szomorú, szépségekben oly gazdag világnak, a mezőségi magyar szórványvilágnak az embereit, íróit, jeles személyiségeit különös szeretettel kutassam föl a múltból, mutassam föl a jelenben. Így kötődött sírig tartó barátságom Sütő Andrással, aki a mezőségi magyar szórványvilág közepéről, Pusztakamarásról indult el világhódító útjára, így kapcsolódtam hozzá a Mentor Kiadó jóvoltából Wass Alberthez (...) Így érdekelt mindig például Kiss Jenő kolozsvári költő lírája, költői világa, és írtam is róla – s tovább sorolhatnám a jeles neveket. Váltig állítom, hogy a szórványkérdés a romániai magyarság legsúlyosabb, legkomolyabb, legmélyebb problémája a jelenben, és az lesz még inkább a jövőben. Szórványnak lenni Erdélyben, szórványnak lenni a Mezőségen, de nemcsak ott, hanem Dél-Erdélyben, Déva, Fogaras környékén, akárhol: történelmi kihívás. Ezt igyekeztem s igyekszem úgy, ahogy tudtam s ahogy tudom, a magam szerény tehetségével tudatosítani, és szolgálni. Amíg még mozgatni tudom a tollamat, a kezemet, addig váltig és továbbra is megmaradok ennek a szórványkérdésnek a bűvkörében, mert ez valóban mélyen hozzám tartozik.”
Publicisztikai jegyzetei a legkülönbözőbb lapokban és folyóiratokban láttak napvilágot. Célkitűzésétől nem tért el soha: „szabaduljunk meg végre a viszálygerjesztő gyanakvások, kihívások rögeszméitől, a gyűlölködés koloncaitól, a mellveregető kivagyiság szólamaitól, s nézzünk szembe bátran, ki-ki a maga háza táján: milyen gennyes gócokat kell eltakarítani az útból. És cselekedjünk felelősséggel, határozottan. Valóban rendezzük végre közös dolgainkat. Alapozzuk meg a jövőt – most, amikor a jóreménység nyílt tengerén hajózhatunk a Szabadság Birodalmának partjai felé.” Töretlen a törekvése, hogy a gondokkal való szembenézést a (sajnos) változatlanul érvényesülő, sőt gyakran sokasodó jogsértések, többségi szélsőséges nacionalista, magyarellenes megnyilatkozások számbavételét a kiútkereső reménykedés jeleivel együtt tárja fel. Ekként sikerült az itthoni történésekről, az erdélyi magyarság társadalmi, szellemi életének alakulásáról lényegi dolgokat megörökítenie a nyomtatott betűk mezején.
A kilencvenes évek után egymás után adhatta ki saját munkáit, kötetekben sorjáztak jegyzetei, recenziói, kritikái, emlékezései, ünnepi méltatásai, két válogatás gazdag levelezéséből. Utolsó, nagyon vágyott könyve 2014-ben került ki a nyomdából, Emlékek otthona: tegnapi színház címmel. Hiszen mindig is szíve csücske volt a színház, jelesen a marosvásárhelyi. „Ennek nézőterén érezhettem magamat valóban otthon”, vallotta. Ez a kötet immár színháztörténeti jelentőséggel bír.
Gálfalvi Zsolt irodalomtörténész, aki a Romániai Írószövetség marosvásárhelyi fiókja, a Sütő András Baráti Egyesület, az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány és íróbarátai, egykori munkatársai, olvasói nevében hajtott fejet az életének 92. évében elhunyt Nagy Pál emléke előtt, temetésén, 2015. szeptember 10-én, a marosvásárhelyi református sírkertben búcsúztatta a távozót: „Az iramosan változó időkben Nagy Pál a szorongató történelem különböző arcaival szembesült, olyan írástudóként, akit szüntelenül és szenvedélyesen érdekelnek, foglalkoztatnak, gondolkoztatnak az ‘élet, az irodalom és egyéb apróságok’. Olyan írástudóként, aki nemcsak tanú, szemlélő, hanem résztvevő, alakító, a világon igazítani próbáló ember. Tollal és szóval, az értéket felmutató és az értéktelenséget tagadó figyelemmel kutatta az értelmes lét és cselekvés nehezen felismerhető és még nehezebben járható ösvényeit az összekuszált, fenyegető világban.
Hosszan lehetne sorolni a közlésformákat, amelyekben biztonsággal mozgott. A pontos és igényes szerkesztő, az alapos és nagy tudású filológus, az irodalmat közvetítő, értékelő kritikus fürge tollú publicistaként, jegyzetíróként is szólt az olvasókhoz.”
A sokoldalú és ezer gondú Nagy Pálnak volt egy állandó, meghatározó ügye: a nyelv, amelyen gondolkodunk, beszélünk, írunk – élünk, mondotta Gálfalvi Zsolt. „Együtt töltött szerkesztőségi éveink során és közös ügyek gubancaival viaskodva megtanultam becsülni nyelvi tudatosságát és igényességét, amely írásaiban és bonyolult kéziratokat gondozó hozzáértésében is megtestesült. Gyümölcsöző lenne, ha életművére emlékezve az általa is képviselt nyelvi igényt általánossá tudnánk tenni sajtónkban.”
Tanító és magyarázó ember volt és maradt. A közeli munkatárs és jó barát, Sütő András írta: „A legfőbb ítésznek nevezett utókorral szembeszállni nem lehet. Segíteni viszont az eligazodásban: az írástudók mindenkori kötelezettsége.” Az „eligazító” írástudó Nagy Pál egyik legönérzetesebb, leghasznosabb munkása volt az erdélyi irodalomnak; és bár életében néhány valóban értékes oklevelet, díjat kivéve igazi szakmai elismerésben alig volt része, kortársai tisztelték tudását, adtak a véleményére. Nemcsak tanítványai, hanem a fiatalabb korosztályok tollforgatói, akik igényes szerkesztői támogatását élvezhették, igen nagyra becsülték.
Mezőkölpényi Nagy Pál a Teremtőjétől rá bízott tálentomokkal jól sáfárkodott. Munkásságát, személyiségét a szülőfalu holtában is nagyra értékeli és becsüli, post mortem díszpolgárává avatja.
Isten áldása legyen az emlékén, Isten áldása legyen a kedves szülőfalun!
(Bölöni Domokos) Népújság (Marosvásárhely)

Egy feriforma írástudó továbbadható felelősségéről
Elekes Ferenc Bekameron című könyvét elsősorban azoknak ajánlom, akik alig ismerik őt, vagy még egyáltalán nem is olvastak tőle egyetlen mondatot sem. Mert valószínű, hogy vannak ilyen emberek, még akkor is, ha nem kellene ennek így lennie. Akik kedvelik a Siménfalván született, Marosvásárhelyen élő írót, költőt, publicistát, ők úgyis hozzájutnak, megvásárolják vagy kölcsönkérik, de mindenképpen elolvassák. Hiszen ezt a könyvet egy olyan ember írta, aki érdeklődik a világ sorsa iránt és aggódik érte, de nem úgy, mint a politikusok, hanem valóságosan. Aki ezt a könyvet elolvasgatja, talán másként fog nézni az udvarán átsétáló idegen macskára is, nem csupán a környezetében élő emberekre. Pedig a szerző nem hagy ki nekünk, olvasóknak kötelező házi feladatokat, melyeket valaki majd számonkér. Csupán eszünkbe juttat, a maga módján, ezt meg amazt, néha csupán félsorokkal. Mert Elekes Ferenc kitűnően ért ahhoz, hogy eszünkbe juttasson olyan dolgokat, amelyek amúgy rég nem jutottak eszünkbe. Nem is mondja, hogy fontosak, de aki az ő gondolatait olvasgatja, az óhatatlanul rájön, hogy így van ez. Különben miért is írná le és adná könyvként a kezünkbe? Az írónak az a feladata, hogy mondataival, leírt vagy elhangzó szavaival hasson ránk. A szerző ehhez kitűnően ért, még akkor is, ha úgy véljük, hogy könnyed mondatai nem is hozzánk szólnak, vagy súlyos gondolatai mindenkire vonatkoznak, nem csupán ránk, és emiatt talán ránk kevésbé érvényesek. Akár egy fél mondattal is olyan kitűnően megcélozza (és el is találja) agyunk, gondolataink, érzéseink kis pontjait, területeit, hogy akik reggeltől estig szociális érzékenységről, felelősségről, empá- tiáról meg más hasonló idegen szavakról értekeznek, azok se jobban. Sőt, azok aztán egyáltalán nem. Legalábbis nem így. Mert a szerző mindezt nem békeharcosként, nem apostolként, nem szigorú tanító- ként teszi. Neki más a módszere, hiszen ő író. Ennélfogva íróként veszi gondjába a világot. És aki írásait olvasgatja, ha eddig nem tudta volna egészen pontosan, talán ezután rájön, mi is az a rend, igazság, aminek mindig lennie kell ahhoz, hogy a világunk ne álljon a feje tetejére. Ha már ennyit meg lehet tanulni Elekes Ferenctől, akkor bizony érdemes belépni a mondatai mögötti világába. Van neki saját világa, mint mindenkinek, vagy legalábbis a legtöbb embernek, ám ezt nem kívánja senkire ráerőszakolni, nem mondja fél szóval sem, hogy a mienket olyanná kellene alakí- tanunk. Mert akár azt is lehetne, főleg, ha Siménfalvából, a Nyikó mentéből és Marosvásárhelyből egy-egy jó csipetnyit hozzákeverhetnénk. Olyan ő, mint egy szem, mint egy kamera, amely a képekhez: esemé- nyekhez, történésekhez hozzászabja a gondolatokat. Ezzel teszi kíváncsivá olvasóit. Könnyed gondolatai, nehéz fél mondatai, egy-egy epés vagy éppen világot békítő megjegyzése, korholó dohogásai, örökké reménykedő magatartása a szerzőt hamar kedvencünkké teszik. Nem csupán azzal, ahogyan a már elmúlófélben lévő világot megidézi, maga és mások részére számba veszi. Rózsaszínű pirulák, egy régi Parker toll, régi utcájuk hossza, az egyedül maradt, utolsó tyúk, elhagyott táskák, rég megmohá- sodott kövek, egy zsebben felejtett levél okán. Meg hogy mikor kellett, gyanús alakokat észrevéve, inkább a halakról beszélni. De a mát és a sejthető jövőt is felvázolja a szerző. Nem csupán azzal, hogy például virágszagoló gépet találna fel, vagy azzal, hogy miközben nézelődik, ír, doktorálni tudna idegességből. (Mégis azt írja: Egyébként végül is minek a mentén szólok bele én abba, hogy ti miként beszéltek?) Azzal is törődik, mi lesz egy molekulával a lerben. Foglalkozik a fejünkben lévő féltekékkel. A kórházi lapos párnákkal. Vagy hogy mennyit ér ma egy ló. Aki semmit sem tett még azért, hogy ebben a világban rend és igazság legyen, egyetlen mentséggel előhozakodhat: Vásárhelyen Elekes Ferenc tán helyette is mozdít valamit. Egy tárcával, egy könyvvel, és persze azzal is, hogy kezünkbe adta új könyvét. Már a legelső, a címadó írásból kiderül, mitől kezd elferdülni az életünk. A nem mai divat szerint vékonyka könyv feriforma (e néven létrehozott blogon voltak korábban olvashatók a kötetbe gyűjtött írások) gondolatai, aggodalmai, kis zsörtölődései olyanok voltak nekem, mint az emlegetett rózsaszínű pirulák: naponta kellettek. És tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül.
P. Buzogány Árpád / Népújság (Marosvásárhely)

Az aradi EMNT irodán tudtuk meg
A kettős állampolgársággal kapcsolatos tudnivalók felől érdeklődtünk az aradi EMNT irodán, ahol megtudtuk: a kettős állampolgárság sok előnnyel, ugyanakkor kötelezettségekkel is jár: ha olyan változások állnak be a kettős állampolgár életében, mint születés, házasságkötés vagy haláleset, azokat be kell jelenteni. Ugyanúgy, mint amikor hasonló esetben bejelentjük a lakóhelyünk polgármesteri hivatalában, az EMNT irodában is be kell jelenteni. Ott elkészítik az adatlapokat, amelyek alapján a változásokat bejelentik a konzulnál.
Ugyanakkor a 2018-as anyaországi választásokra is elkezdték a regisztrációt, érkeznek Orbán Viktor miniszterelnöktől a regisztrációra szóló felkérések. Tehát ahhoz, hogy egy kettős állampolgár a soron következő magyarországi parlamenti választásokon szavazhasson, regisztrálnia kell. Ehhez el kell jönnie az EMNT irodába a magyar lakcímkártyával és a román Személyazonossági Kártyával (Carte de Identitate). Ugyanakkor elektronikus úton, a valasztas.hu honlapon is regisztrálni lehet, amire levelet fognak kapni, azt viszont lehetőleg személyesen be kell hozniuk az EMNT irodára, ahol alá kell írniuk a regisztrációhitelesítést. Egy regisztráció 10 évig érvényes. Azért fontos a lapcímkártyának a behozatala, hogy a szerint pontosan beírják a rajta szereplő adatokat. Példának okáért nagyon fontos, hogy az anyja nevét mindenki pontosan úgy írja be, ahogyan az a lakcímkártyáján szerepel. Még abban az esetben is, ha az a magyar helyesírási szabályoknak nem felel meg. Az is nagyon fontos, hogy a magyar aláírásnak nem felel meg a nálunk megszokott, kiolvashatatlan hieroglifa, hanem le kell írni a nevet.
Ugyanakkor nagyon sokan kértek Magyarigazolványt és új Lakcímkártyát, amelyekért viszont nem jelentkeztek.
Éppen ezért megkérik azokat, akik az utóbbi négy évben a jelzett dokumentumokat igényelték, jelentkezzenek értük. Nyugati Jelen (Arad)

Újonc túrázóknak is menni fog a Kós Károly túra
A kolozsvári EKE által szervezett túrák legcsaládbarátabbja közeleg: augusztus 12-én lesznek a Kós Károly emléktúrák, gyalogosan vagy biciklin. Branea Róbert főszervező szerint a 10 kilométeres túra nem több egy jó sétánál. Ugyanakkor a kisebb gyerekeknek sem „unalmas”, hiszen az útvonal változatos, Sztána központjában, de az Almási várnál is akad látnivaló.
Nem lehet jelentkezni a helyszínen, vagyis aki mondjuk az időjárástól teszi függővé a túrán való részvételét, annak is meg kell elégednie egy kétnapos előrejelzéssel, ugyanis benevezni legkésőbb augusztus 10-én estig lehet. A kedvezményes jelentkezési határidő ezzel szemben már hétfőn, augusztus 7-én lejár.
Gyerekek által is könnyen teljesíthető, ezért családoknak is bátran ajánlják a 10 km-es túrát, de a 25 km-es is bevállalható a nagyobb gyerekekkel. E két távon a túrák Sztánáról indulnak, így vonatozásra is számíthatunk – kell-e ennél több a gyermekeknek egy igazi kalandhoz?
– Erdőn is vezet az út, nyílt terep is akad, s bár nem olyan vadregényes, mint a Jókai-túra, ezzel szemben szép, kellemes, szelíddombos kalotaszegi tájakkal ismerkedhetünk meg, főleg a tájegység alszegi vidékével. Többek között Sztána központjában megnézik a templomot, az iskolát a közösségi terekkel, aztán átsétálnak Kispetribe, meglátogatják az Almási vár maradványait is, Zsobokot az újonnan felavatott Jonathan-sétánnyal – részletezi Branea Róbert.
A túra kevésbé tapasztalt kirándulókat sem kellene eltántorítson a részvételtől, azokat sem, akik számára ismeretlen ez a terep, ugyanis a szervezők részletes térképekkel és túraleírásokkal vértezik fel a jelentkezőket, ugyanakkor jó esély van arra, hogy induláskor a kisebb csapatok közösen folytassák útjukat, népesebb társasággá bővülve, akik közt esetleg a vidéket jobban ismerők is akadnak. A kirándulás minden élményén túl a célban – a sztánai Szentimrei villánál – Szabó Zsolt hagyományosan finom túróspuliszkájából falatozhatnak majd a résztvevők.
Az idén összesen hét útvonalon indulnak a túrázók augusztus 12-én, szombaton reggel: három kerékpáros (25, 40, illetve 60 km-es) és négy gyalogos útvonalon (10, 25, illetve 55 km-en, a 25 km-es túra két változatban zajlik). A 14 évesnél fiatalabbak számára a részvétel ingyenes (és felnőtt kísérete kötelező), és a kedvezményes jelentkezési időszakban, azaz hétfő estig az EKE-tagok további kedvezményben részesülnek, a tanulók, egyetemisták, nyugdíjasok pedig félárat fizetnek (túraváltozattól függően 10–15 lejt). Már csak két napig lehet kedvezményesen (túrától függően 25-30 lej teljes áron) benevezni, azután mindenki számára egységesen 50 lejre nő a nevezési díj. A leghosszabb gyalogos és kerékpáros túrák részvevői energiacsomagot kapnak, mindenkinek jár térkép , kitűzőt, folyadékpótlás pedig az ellenőrző pontoknál lehetséges. A túrákat autóval végigkíséri egy orvos és egy egészségügyi asszisztens. A szervezők fontosnak tartják hangsúlyozni, hogy a túrákra benevezni csak előzetesen lehet (a rajtnál nem) a túrák honlapján (itt további túrainformációkat is találhatnak), a Szabadság napilap titkárságán (Kolozsvár, Jókai/Napoca u. 16., hétköznap 9–16 óra között) vagy a Nyilas Misi Tehetségtámogató Egyesület irodájában (Kolozsvár, Magyar/1989 December 21 utca 116., hétköznap 9–16 óra között). A túrákkal kapcsolatos egyéb információt a kett@ekekolozsvar.ro (kerékpáros), illetve gyett@ekekolozsvar.ro (gyalogos) e-mail címen lehet igényelni. A bizonytalanok is benevezhetnek, így biztosan nem maradnak le a túráról, ám ha valami közbejön, akkor a jelentkezés augusztus 10-ig átruházható. A túrákkal kapcsolatosan egész sor hasznos tudnivalót közöltek a szervezők, ezeket részletesen közöltük a Szabadság július 28-i, pénteki számában, az Erdély című mellékletben, amelyet honlapunkon (szabadsag.ro) is megtalálhatnak.
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)

Ismeretlen értékekre bukkantak az unitárius püspöki ház felújítása során
500 éves ház története íródik tovább a volt Magyar utcában
Módos kolozsvári polgárok, főurak, püspökök szemlélték egykoron a volt Belső-Magyar utca nyüzsgését a 14. szám alatt álló ház tágas termeinek ablakaiból; bár a köztudatban unitárius püspöki házként ismert épület fölött több mint fél évezred pörgött le, a Magyar Unitárius Egyház értékmegőrző hozzáállásának köszönhetően várhatóan további évszázadokig lehet még részese a közösség életének, a város történetének. 2009-ben döntöttek úgy, hogy elkezdik az akkor még püspöki rezidenciaként szolgáló épület helyreállítását, nagyobb léptékű munkálatok elvégzése tavalytól válhatott valóra. A felújítás páratlan lehetőséget kínált a régészeti, művészettörténeti kutatások elvégzésére is: a középkori eredetű lakóháznak számos olyan építészeti részlete bukkant felszínre, amelyek a különböző építéstörténeti periódusokhoz kötődnek. Jövő nyártól már közösségi terek, valláskutató központ és egyházi múzeum is működhet a Vallásszabadság Házában.
Az unitárius püspöki ház átfogó, értékmegőrző jellegű felújításának lépéseiről, az épület további hasznosításának terveiről Dácz Tibort, a Magyar Unitárius Egyház gazdasági előadótanácsosát kérdeztük, aki körbe is vezetett bennünket a lépésről lépésre megújuló épületben. Bár helyenként még állványzaton és deszkákon kellett átlépkedni, mindenütt látszott már az elvégzett hatalmas munka eredménye, hiszen valósággal megnyíltak, kitágultak a régi ház egykori reprezentatív emeleti helyiségei, kijavított falakkal, mennyezettel és boltozatokkal, a gyönyörűen felújított tetőtér. Különös érzés volt a megtisztított, helyreállított pincében lépkedni, látva az újra megnyitott fülkéket és szellőző nyílásokat, közben arra gondolva, hogy ezeket a köveket immár fél évezrede helyezték egymásra, hogy egy büszke kolozsvári polgárcsalád tárolhassa itt borait. A ház legrégibb korának emlékei valóságos kincsekként bukkantak elő az évszázadok során rájuk rakódott falazatok alól, például az egykor az emeletről a pincébe vezető keskeny középkori lépcsőház kőkorlátja, vagy a kapualjban feltárt hatalmas árkádívek, amelyek átjárást biztosítanak egy tágas földszinti helyiségbe a nyugati szárny alatt, és feltehetőleg egykor a földszint keleti oldala fele is nyitottak voltak. Az épületnek a keleti szárnyában, a kapualjtól balra eső helyiségben már működő bisztróban az elegánsan kihangsúlyozott középkori falak, boltozatok, építészeti részletek szemléletes példaként vetítik előre, hogy milyen lesz majd egy szakszerűen felújított középkori épület.
A Magyar Unitárius Egyház 2009-ben döntött úgy, hogy elkezdi az akkor még püspöki rezidenciaként működő ingatlan helyreállítását. – A kezdeményezés Bálint Benczédi Ferenc püspök úr részéről jött, aki látván a ház állapotát, lemondott arról, hogy beköltözzön, inkább a teljes felújítást választotta – mondta el Dácz Tibor. Az egyház vezetősége tudatában volt annak, hogy mindez nem lesz egy rövid távú történet. 2009 végén Guttman Szabolcs építésszel szerződtek a tervek elkészítésére. – Az első években szűkebb anyagi forrásaink voltak, kisebb beavatkozásokat végeztünk, majd a román állam támogatásával és más kisebb pályázatokból fogtunk neki nagyobb horderejű szerkezeti munkálatoknak – tájékoztatott az előadótanácsos.
Odafigyelés, speciális megoldások
Az épület nagyon rossz állapotban volt. A földszinten, a kapu bal oldalán levő helyiségben fennállt annak a veszélye, hogy a boltívek beszakadnak. Ennek folytán, az első felújítási szakaszban ezeket a szerkezeti beavatkozásokat kellett megejteni, az utcafronttól kezdve az épület hátranyúló udvari szárnyáig. Bár az utóbbi újabb korban épült, komoly aláalapozási munkákat kellett végezni, és meg kellett oldani a szétázott falak károsult tégláinak cseréjét is. Tekintettel arra, hogy az épület egyes részei 500 évesek, minden beavatkozás nagy odafigyelést és speciális műszaki megoldásokat igényelt – magyarázta az előadótanácsos.
2015 januárjában a Vallásszabadság napján született meg az ötlet, hogy a háznak a Vallásszabadság örökségét szolgáló rendeltetést adjon az Egyház. E cél megvalósításához sikerült megnyerni a Magyar kormány támogatását is, amely a Bethlen Gábor Alap útján jelentősen finanszírozta a beruházást – részletezte Dácz Tibor. Az új elképzelés az eredeti tervekhez képest funkcióváltást és a belső terek átrendezését is jelentette, amihez gyakorlatilag új terveket kellett készíteni. Ezzel a munkával Furu Xénia építészt és Dáné Rozália statikust bízták meg.
– 2016. májusától nagyobb lélegzetvétellel tudtuk folytatni a munkálatokat több fronton egyszerre, az elmúlt évben teljesen felújítottuk a tetőszerkezetet, a tető új héjazatot kapott, befejeztük a megerősítő jellegű, szerkezeti munkálatoknak a túlnyomó részét, a földszint keleti oldalának felújítását, ahol már működik is egy bisztró, építettünk egy új lépcsőházat az udvaron, cseréltük, illetve restauráltuk a nyílászárókat, részlegesen felújítottuk a belső homlokzatokat és a főhomlokzatot is – részletezte Dácz Tibor, hozzátéve, hogy a fővállalkozó mellett számos szakosodott alvállalkozó, szakértő, restaurátor munkájáért tartoznak köszönettel.
Mivel az épület ismeretlen volt számunkra, nem tudtuk, mi rejtőzik a vakolatok alatt, számtalanszor újra kellett tervezni és gondolni a műszaki megoldásokat, megnehezítve a tervezést és a kivitelezést is – tette hozzá Dácz Tibor. Mindamellett, az egyház és a felújításokat ellenőrző szakemberek számára mindvégig az volt a legfontosabb szempont, hogy a feltárt értékeket megmentsék és lehetőleg olyan építészeti megoldások szülessenek, hogy mindezeket a végén meg is tudják mutatni a közösségnek. Ezt a munkát az egyház részéről Furu Árpád műemlékes szakember koordinálta. Ilyen feltárt érték például a földszinten talált két középkori sütőkemence, amelyeket a vendéglőben most bárki láthat egy megvilágított üvegpadlón keresztül – magyarázta az előadótanácsos.
A tervek szerint az épületben helyet kap majd egy állandó jelleggel működő egyházi múzeum, egy valláskutató központ irodái, az egykori szalonok különböző rendezvények, koncertek, időszakos kiállítások szervezésére alkalmas közösségi terekké alakulnak 80 férőhellyel, a tetőtérben pedig vendégszobákat alakítanak ki. A földszinti terek továbbra is üzlethelyiségekként működnek majd, hozzájárulva a ház fenntartásához. A felújítási munkálatokat 2018. első felében szeretnék befejezni, és 2018 júliusában, a Magyar Unitárius Egyház 450. éves évfordulója alkalmával avatnák fel az új rendeltetést nyert épületet.
Az egykori Belső-Magyar (ma 21. Decembrie 1989) utca 14. szám alatt álló kétszintes épület utcai főhomlokzata négy nyílástengelyes, középen nyílik a címerrel zárt, csúcsíves kapu. A homlokzatot vízszintesen tagolja a kő épületlábazat, az övpárkány, az emeleten nyíló négy ablak könyöklője alatt végigfutó keskenyebb párkányzat, valamint a koronázópárkány; a felület függőleges tagolását a földszintet átfogó, az épületlábazatra támaszkodó kváderes falsávok adják, az emeletet pedig ezek folytatásában elhelyezett pilaszterek. Utóbbiak a portálé két oldalán húzódnak, valamint a főhomlokzat széleit zárják. A földszinten a kapu két oldalán egy-egy nagyméretű, kőkeretes, egyenes záródású ablak, ezek mellett pedig egy-egy hasonló keretű ajtó nyílik az utcára, előttük egy-egy alacsony lépcsőfokkal. Az udvarra vezető dongaboltozatos kapualjban hatalmas árkádívek láthatók mindkét oldalon, a nyugati szárny irányában már kibontották őket, így újra átjárás nyílt a földszinti helyiségbe. Az épület keleti része a 19. századi építésű szárnyban folytatódik az udvar irányába.
Az unitárius püspöki ház kapuja, nyugati része, és a keleti szárny alatti pincéje a 14. század második felében épülhetett – írja Kelemen Lajos.
Zay Éva / Szabadság (Kolozsvár)