Nemzetpolitika: Répás Zsuzsannát félreállították
Répás Zsuzsanna helyett Wetzel Tamás, az egyszerűsített honosításért felelős korábbi miniszteri biztos felel a nemzetpolitikáért helyettes államtitkári szinten az új Orbán-kormányban. Kinevezése a szerdai Magyar Közlönyben jelent meg.
Az új Orbán-kabinetben teljesen átalakult a nemzetpolitika irányítása. A korábbi kormányban a területtel foglalkozó államtitkárság a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumban működött, mint Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes irányítása alá tartozó szervezeti egység. Az államtitkárságot Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár vezette.
Az új kormányban ez a szervezeti egység már a Lázár János vezette Miniszterelnökséghez került, és szintén Semjén Zsolt felügyelete alá tartozik. Az államtitkárságot közvetlenül Potápi Árpád, a parlament nemzeti összetartozás bizottságának volt vezetője irányítja. Őt június 12-én nevezte ki államtitkárnak Orbán Viktor. Potápi munkáját szerdától Wetzel Tamás helyettes államtitkár segíti.
Lapunk már korábban arról értesült, hogy Répás Zsuzsanna már nem kap fontosabb tisztséget az új budapesti kormányzati struktúrában. A volt helyettes államtitkárt ezért már szerdán megkérdeztük arról, hogy igazak-e az értesüléseink. Répás kérdésünket azzal hárította, hogy várjuk meg a helyettes államtitkárok kinevezését.
Csütörtöki újabb megkeresésünkre a politikus már idegesen reagált. Azt szerettük volna megtudni tőle, hogy számít-e valamilyen tisztségre a nemzetpolitikai államtitkárságon, miután a helyettes államtitkári posztot más kapta meg. "Kérdezzék Wetzel Tamást, ha már őt nevezték ki" - jelentette ki a maszol.ro-nak, és elzárkózott a további kérdéseink elől.
Lapunk úgy tudja, a nemzetpolitikai államtitkárságon bekövetkezett változások összefüggnek a Fideszen belüli politikai viszonyokkal. Értesüléseink szerint Kövér László házelnök párton belüli megerősödésével egy időben háttérbe szorult Németh Zsolt volt külügyminisztériumi államtitkár, aki az új kormányban már nem kapott tisztséget. Répás Zsuzsannát Németh Zsolt "emberének" tartják - korábban a kabinetvezetője volt -, ezzel magyarázható a félreállítása.
Mi lesz a támogatáspolitikával?
Az nem világos még, hogy ezek a változások mennyire érintik majd a budapesti támogatáspolitikát. A határon túli támogatásokat kifizető Bethlen Gábor Alap szakmai felügyeletét eddig ugyanis Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium látta el, ám ez a tárca megszűnt. A pályázatokról pedig tavaly júliustól egy négyfős bizottság döntött, melynek tagja volt Semjén Zsolt, Banai Péter Benő helyettes államtitkár és Biró Marcell közigazgatási államtitkár mellett Répás Zsuzsanna is.
Az valószínűsíthető, hogy Németh Zsolt térvesztésének és Répás félreállításának az Erdélyi Magyar Néppártban sem örülnek. A Fidesz "stratégiai partnere" ugyanis fontos kormányzati, vagyis pénzközeli támogatóit veszítette el Budapesten. Kövér László befolyásának növekedésével együtt járhat, hogy a Fideszben a korábbinál nagyobb - támogatásban is megmutatkozó - figyelmet kap majd a Magyar Polgári Párt.
Cseke Péter Tamás. maszol.ro

Nagyenyed: Korunk kerekasztal az Áprily-esteken
Szórványról másként a szórványban
A nagyenyedi dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban a Korunk júniusi, az erdélyi magyar szórványról szóló számát mutatták be.
A helyszín nem volt véletlen: a város és környékének szórványosodó jellege mellett, a tematikus szám négy írásának enyedi vonatkozásai is indokolták. A találkozót megtisztelte jelenlétével Cseke Péter, a lap júniusi számának szerkesztője, és Péntek János nyelvész, nyugalmazott egyetemi tanár, a lapszám egyik írója. A kerekasztal jelleget a félkörben elhelyezett székekkel is érzékeltették a Magyar Ház szervezői (Józsa Miklós, Kerekes Hajnal, Nagy Mária, László István), és újdonságnak számított a vidéki értelmiség bekapcsolása a rendezvénybe.
Bakó Botond, Szabadság (Kolozsvár)

"A kulturális autonómia tervezetének sincs realitása"
Nem csak a székelyföldi autonómia tervezete, hanem a parlamentbe korábban beterjesztett, kulturális autonómiáról szóló törvény sem állná ki az alkotmányosság próbáját a jelenlegi román alkotmány keretei között – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Kelemen Hunor RMDSZ-elnök, akit a közvitára váró autonómia-statútumról kérdeztünk.
Lezárta munkáját a Székelyföld autonómiatervezetét kidolgozó RMDSZ-MPP szakértői munkacsoport. Biró Zsolt MPP-elnök egy sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy az RMDSZ ígérete szerint augusztus 15-ig nyilvánosságra kerül Székelyföld autonómia-statútumának tervezete. Mikor kezdődhet el a közvita?
Jelenleg még készül a tervezet magyar fordítása, és természetesen szeretnénk minél hamarabb nyilvánosságra hozni a szövegét. Előtte azonban összehívnám az RMDSZ elnökségét. A testület tagjainak egy része szabadságon van, de remélem, augusztus 15-20. között valamikor ülésezni tudunk, és utána nyilvánosságra kerül a szöveg. A tervezet magyar nyelvű változata kapcsán még néhány – elsősorban terminológiai – kérdést tisztázni kell. A jogszabályon dolgozó kollégák románul fogalmazták meg a szöveget, egyrészt mert így kerülhet majd a parlamentbe, másrészt a közvitát románul is le szeretnénk folytatni. Én láttam a fordítást, még kell dolgoznunk egy kicsit rajta.
Hogyan zajlik majd a tervezet közvitája?
A közvita nem abból áll majd csak, hogy közzétesszük az RMDSZ honlapján a szöveget, és várjuk a hozzászólásokat. Mint korábban is jeleztük, szakmai beszélgetéseket, konferenciákat is szerveznénk.
Meglehetős visszhangja volt a múlt hét végi kijelentésének, miszerint a mai alkotmányos keretek között nincs realitása az elkészült autonómia-statútumnak. Az EMNT elnöke, Tőkés László az EMNP államfőjelöltje, Szilágyi Zsolt támogatását kérő szerdai állásfoglalásában megállapította, hogy az RMDSZ az őszi elnökválasztási kampányban ismét csak szavazatvadászatra kívánja használni az autonómiát. Erre mi a válasza?
A SIC Festen tartott előadásomban nem mondtam semmi újat, csupán őszintén beszéltem. Tőkés Lászlóról pedig annyit, hogy nyilván a saját titkárnője, bocsánat, titkára számára kéri a szavazatokat. Hazakiabál a távoli Brüsszelből, és butaságokat beszél. Ez azonban a legkevesebb, hiszen ehhez hozzászoktunk 25 év alatt. Tőkés Lászlónak inkább azt kellett volna megmondania, hogy miként lehet a mostani alkotmányos keretek közé beilleszteni azt a fajta autonómiatervezetet, amelyet még az RMDSZ-ből kikopott EMNP-s politikusok is nagy mértékben helyesnek tartanak. Tervezetünknek nincsen semmiféle propagandisztikus üzenete, ez csak Tőkés László megtévelyedett megközelítésében látszik így. Az RMDSZ tavaly, a módosított alkotmány tervezetének megszövegezésekor benyújtott olyan javaslatokat, amelyek lehetővé tették volna a kulturális autonómia intézményének az alkotmányban való rögzítését, illetve alrégiók létrehozását a közigazgatási régiókon belül. Indítványaink lehetővé tették volna azt is, hogy államalkotó tényezőként ismerjék el a kisebbségi őshonos közösségeket és a romániai nemzeti közösségek használhassák a szimbólumaikat. Ezeket a javaslatainkat az alkotmánybíróság mind alkotmányellenesnek nyilvánította. Ismerve az alkotmánybíróság döntését és indoklását meggyőződésem, hogy sajnos még a parlamentben lévő, kulturális autonómiáról szóló törvénytervezetünk sem állná ki az alkotmányosság próbáját. Ez a területi autonómiáról szóló tervezetről is egyértelműen kimondható. A jelenlegi alkotmány szerint a román állam közigazgatási egységei a falvak, községek, városok, municípiumok és megyék. Ám az autonómia megvalósítása is egy közigazgatási egység létrehozását feltételezi, amit azonban az alkotmány már nem tartalmaz. Ezért mondom azt, hogy új alkotmányra van szüksége Romániának, és az új alaptörvénynek kell megteremtenie az autonómia jogi kereteit. Ez nem propaganda, ez őszinte beszéd. Aki nem ezt mondja, az hazudik, vagy nem ismeri az autonómia román alkotmányjogi akadályait. Vagy mindkettő egyszerre.
Az RMDSZ 1993-ban foglalta be a programjába célkitűzésként az autonómiát. Nem lehetett volna már jóval korábban, évekkel ezelőtt úgy kommunikálni az autonómiáról, hogy „dolgozunk a tervezetén, de a román alkotmány korlátai miatt egyelőre nincs realitása”?
Korábban az alkotmánybíróságnak nem volt olyan döntése, amely egyértelműsítette volna az autonómia alkotmányos akadályait. Az RMDSZ nem csak tavaly, hanem a 2003-as alkotmánymódosításkor is megpróbálkozott az alkotmányos keretek tágításával. De nem volt olyan alkotmánybírósági döntés, amely számomra egyértelműen, meggyőzően azt üzeni, hogy a jelenlegi román alaptörvény foltozgatásával nincs miért foglalkozni. A közösségi jogok bővítésére irányuló valamennyi törekvésünket az alkotmánybíróság a jelenlegi alkotmányhoz viszonyítja és alkotmányellenesnek tartja. És mint mondtam, ez a kulturális, illetve a területi autonómiáról szóló tervezetünkre egyaránt érvényes.
Ha ad absurdum tavaly az alkotmánybíróság elfogadta volna az RMDSZ javaslatait, és most Romániának ezeknek megfelelően módosított alkotmánya lenne, akkor lenne alkotmányjogi akadálya a most közvitára váró autonómiatervezetnek?
Nem lenne. Az RMDSZ javaslatai szerint módosított alkotmány kereteibe ez a tervezet belefér volna. Korábban azon dilemmáztunk, hogy olyan tervezetet készítsünk, amely belekényszeríthető a mostani alkotmány kereteibe, de amelyről mi is tudjuk, hogy számunkra túl kevés. Rájöttünk azonban, hogy a jelenlegi alkotmányos keretek között nem dolgozható ki olyan jogszabály, amely legalább megközelíti azt, amit mi az autonómiáról gondolunk. Ezért azt a megoldást választottuk, hogy felvázoljuk elképzeléseinket az autonómiáról, és ehhez hozzátesszük, hogy érvényesítésükhöz alkotmánymódosításra van szükség. Ezért a tervezetünket alkotmánymódosító csomaggal együtt terjesztjük a parlament elé. Szerintem jó megoldást választottunk. Egyébként nagyon szívesen meghallgatnám a 25 éve hihetetlenül rugalmasan politizáló Tőkés Lászlónak azokat az érveit is, hogy a mostani alkotmányos keretek közé miként lehet beilleszteni nem csak az RMDSZ tervezetét, hanem az általa képviselt autonómiakoncepciót, amelyet papíron még csak nem is ismerünk.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Ügyészség: nem gyilkosság, baleset történt Kézdiszentléleken
Nem merül fel a gyilkosság gyanúja a Kézdiszentléleken elhunyt motoros, Sebestyén Attila halálának ügyében – közölte érdeklődésünkre hétfőn a Kovászna Megyei Törvényszéki Ügyészség főügyésze.
Florin Sătârbașát a háromszéki községben egy héttel ezelőtt történt balesetről kérdeztük. Mint ismert, Sebestyén Attila múlt vasárnap életét vesztette Kézdiszentléleken, amikor megpróbált elkerülni egy 11 éves kislányt, aki szabálytalanul kelt át az úttesten.
A főügyészt azért kerestük meg, mert névtelenül nyilatkozó szemtanúk korábban azt állították: amikor a kiabálásra kimentek az utcára, azt látták, hogy az elütött gyermek feldühödött hozzátartozói botokkal, lécekkel ütötték a földön fekvő motorost.
A főügyész elmondta, bár a részletes törvényszéki orvostani jelentés még nem készült el, nincs bizonyíték arra, hogy a férfit a kislány hozzátartozói bántalmazták volna. Az ideiglenes halottkémi vizsgálat megállapította, hogy a férfi nem ütlegelések, hanem az esése következtében szerzett sérüléseiben halt meg. „Így ebben az ügyben nem várható bűnvádi eljárás gyilkossági kísérlet gyanújával” – magyarázta a maszol.ro-nak Sătârbașa.
Gyilkossággal vádolják a kislányt?
Sebestyén Attila halála miatt azonban mégis indulhat bűnvádi eljárás, mégpedig a balesetet okozó kislány ellen – tudtuk meg a kézdivásárhelyi bírósági ügyészség főügyészétől. Gheorghe Achim elmondta, jelenleg azt vizsgálják, gyanúsítható-e a gyermek mulasztásból elkövetett emberöléssel.
Az ügyész arra utalt: ha bebizonyosodik, hogy a kislány figyelemetlensége okozta Sebestyén Attila halálát, akkor az ügynek büntetőjogi vonzata is van. Arra a kérdésünkre, hogy vádolhatnak-e gyilkossággal egy olyan kiskorút, aki maga is majdnem belehalt a sérüléseibe, a főügyész kijelentette: egyelőre csak a gyanú megalapozottságát vizsgálják, a kislány esetleges büntetőjogi felelősségét később állapítják meg.
Mint korábban beszámoltunk róla, a községben múlt vasárnap óta robbanékony, romaellenes a hangulat, külünösen amiatt, mert a Sebestyén Attila és a kislány segítségére siető motorost a gyermek feldühödött hozzátartozói súlyosan bántalmáztak. A történtek miatt egy személyt letartóztattak.
Cseke Péter Tamás, maszol.ro

Kenyéren és vízen
A romániai magyar média száz plusz tíz évét idézték fel – vetítették előre Kántor Lajos meghívottai a Kolozsvár Társaság által szervezett vitán szerdán délután.
Győrffy Gábor egyetemi adjunktus (BBTE Politika és Kommunikációtudomány Kar), Stanik István, a közszolgálati rádió munkatársa, Cseke Péter Tamás, a maszol.ro internetes portál szerkesztője, Tibori Szabó Zoltán újságíró, a Minerva Alapítvány elnöke többek közt a két világháború közti hírlapírás időszakáról, a válságos helyzetben levő nyomtatott sajtó iránt megfogalmazott elvárásokról, átalakulásának, korszerűsödésének szükségességéről, lehetőségeiről, az újságíró képzés gondjairól beszélgettek.
Sz. K., Szabadság (Kolozsvár)

SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉS
Cseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta.
Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet.
Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból.
Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt."
A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében.
Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola.
Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását.
A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön".
Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek.
Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben."
A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló!
Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára!
A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása.
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár)

A köz tisztviselői és alkalmazottai
A bürokráciáért ne a hivatalnokokat okoljuk, mert az eljárásokat nem ők találták ki. Ha pedig mogorva velünk egy köztisztviselő, akkor gondoljunk arra, hogy esetleg azért morcos, mert rengeteg munkája van. Cseke Péter Tamás a Köztisztviselők Országos Ügynökségének elnökét, BIRTALAN JÓZSEF államtitkárt kérdezte.
Először segítsen tisztázni: kiket nevezünk köztisztviselőknek?
Ők a különböző helyi, vagy központi hatóságok és intézmények alkalmazottai, akik közfeladatokat látnak el. A legkisebb polgármesteri hivataltól az államelnöki hivatalig mindenütt dolgoznak köztisztviselők. Különleges jogállású köztisztviselőknek számítanak például a rendőrök, a börtönök alkalmazottai, a parlamenti alkalmazottak, tehát elég széles a spektrum.
Kik az úgynevezett magas rangú köztisztviselők?
Ezt a közalkalmazotti kategóriát 2007-ben vezettük be. Elsősorban a prefektusok és az alprefektusok, illetve a különböző központi közintézmények, például minisztériumok főtitkárai és főtitkárhelyettesei tartoznak ide.
Ha jól tudom, ennek az alkalmazotti kategóriának különleges státusa van. Milyen feltételeket kell teljesíteni ahhoz, hogy valaki köztisztviselő lehessen?
A köztisztviselői posztokat versenyvizsgával lehet elfoglalni. A megpályázott poszttól függenek a feltételek is: közép- vagy felsőfokú végzettség, az állásnak megfelelő szakképesítés, szakmai tapasztalat, emellett általános kritérium a román állampolgárság (a kettős állampolgárság nem akadály) és a román nyelv ismerete.
Mennyire felel meg a valóságnak az, hogy a köztisztviselők bizonyos fokú védettséget élveznek a többi alkalmazotthoz képest, nehéz őket kirúgni az állásukból?
A törvény valóban oltalmazza a köztisztviselőket, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet őket elbocsátani. Szakmai, fegyelmi vétségek miatt kirúghatók, mint bárki más, egy bizonyos – a fokozatosság elvét követő – procedúra szerint. Igen nagy hibát kell elkövetnie egy köztisztviselőnek, hogy azonnali hatállyal menesszék az állásából. Emellett nem mentesülnek az elbocsátásoktól átszervezésekkor, amikor posztok szűnnek meg. Ilyen esetben azonban egy tartaléklistára kerülnek, ahonnan ki lehet őket nevezni más pozíciókba.
Lehetnek-e a köztisztviselőknek saját vállalkozásaik?
Cégtulajdonosok, részvényesek lehetnek, cégvezetők ellenben nem. Egy köztisztviselő nem folytathat olyan tevékenységet a magánszférában, amely gazdasági haszonnal jár. Vannak persze kivételek, például az oktatói munka, vagy a szerzői jogdíjakból szerzett jövedelem.
Jelenleg hány köztisztviselőt tartanak számon Romániában?
Az országban jelenleg 160 ezer körüli a köztisztviselői pozíciók száma, ebből mintegy 135 ezer állás van betöltve. Nem soroltam ide a különleges jogállású köztisztviselőket.
És mi a különbség a közalkalmazottak és a köztisztviselők között?
A közalkalmazott egy sokkal szélesebb kategória, ide tartozik az összes, költségvetésből fizetett alkalmazott, számuk jelenleg hárommillió Romániában. Világbanki értelmezés szerint a tanárok, orvosok és az állami nagyvállalatok alkalmazottai is közalkalmazottak.
A romániai köztisztviselők aránya a közalkalmazottak körében nagyobb vagy kisebb az EU-átlagnál?
Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert az EU szintjén nem egységes a közigazgatási rendszer. Olaszországban például a közszállítási alkalmazottak is közalkalmazottak.
Melyek a Köztisztviselők Országos Ügynökségének a fő feladatai?
Három fő feladatunk van, az egyik a köztisztségek menedzsmentje. Nyilvántartjuk minden egyes hivatal személyzeti struktúráját, létszámát, és ha az intézményvezetők ezen változtatni akarnak, akkor az ügynökség ellenőrzi a törvényes előírások betartását. A humánerőforrás menedzsmentjével is foglalkozunk, követjük és egyengetjük a köztisztviselők karrierjét. Mindemellett a köztisztviselők képzése is a feladatunk.
Öt év után nevezték ki ismét az ügynökség élére. Mi változott az eltelt években az ügynökségnél?
Még a korábbi intézményvezetői mandátum alatt elkezdtünk egy informatizálási folyamatot, amelyet sikeresen befejeztek a kollégák, sőt tovább is fejlesztettek. Jelenleg 4325 intézménnyel kommunikálunk elektronikus úton. Mindenféle jóváhagyás – kettő kivételével – elektronikus formában történik. Ez egy nagy előrelépés, mert csökkentette a bürokráciát. Ezt én nagy pozitívumnak tartom. Ellenben, az egész rendszerre nézve, az utóbbi öt évben születtek olyan jogszabályok, amelyek hátrányosan érintik a köztisztviselőket. Több ilyen, leépítéseket előirányozó törvény időközben alkotmányellenesnek bizonyult. Időközben megszületett a közalkalmazottak egységes bérezési törvénye is, amely azonban alkalmazhatatlan, és egyelőre nem is alkalmazzák. Mostanában ismét próbálkoznak az életbe léptetésével, de szerintem nem lehet méltányosan alkalmazni.
Mekkora most a köztisztviselők nettó átlagbére?
Erre a kérdésre is nehezen tudnék választ adni. Van statisztikánk bérsávonként, de sok a torzító elem. A helyi közigazgatásban egy típusú bértábla van, a központi adminisztrációban más. A bérezésbe jó értelemben beleszólnak a különböző európai uniós finanszírozások is, mert emelik egyes köztisztviselők fizetését. Más jellegű torzulások is vannak. Például az adóhivatalnál az alkalmazottak a teljesítménytől függően bérpótlékokat is kapnak.
Mit tart a romániai köztisztviselők jelenlegi legnagyobb problémájának?
Hát éppen a fizetés szintjét. Másrészt a helyi közigazgatásban dolgozó köztisztviselőknek sajátos problémáik is vannak, a leggyakoribb a létszámhiány. Akadnak kisebb polgármesteri hivatalok, ahol egy-egy hivatalnoknak két-három hatásköre is van, mert nem elegendő a személyzet. A közbeszerzési rendszer miatt a köztisztviselők bizonyos kockázatoknak is ki vannak téve, ha véletlenül, nem szándékosan mulasztanak, az ellenőrző szervek azonnal lecsapnak rájuk. A jogszabályi háttérnek is sok a hiányossága, bizonyos törvények egyszerűen nem alkalmazhatók.
Mi a leggyakoribb panasz a köztisztviselőkre, amelyről az ügynökségnek tudomása van? Nyomon követik a lakossági visszajelzéseket?
A romániai köztisztviselőknek van egy etikai kódexük. Ennek betartásáról évente készítünk jelentést, amely felkerül az intézmény honlapjára. Sok a panasz a bürokráciára, ám a bürokratikus eljárásokat nem a köztisztviselők találják ki, csak a törvény előírásait követik. Az emberek panaszkodnak a hivatalnokok mogorvaságára, amire azt tudom felhozni mentségként, hogy sokszor igen nagy a munka volumene.
Milyen jellegű képzésekkel foglalkozik az ügynökség?
Négy éve vettük át a köztisztviselők képzésével foglalkozó intézetet. Különböző tanfolyamaik vannak, amelyeket már nem finanszíroz a költségvetés, ezért partnereket kerestünk hozzájuk. Cégeket akkreditálunk, amelyek ezeket a tanfolyamokat lebonyolítják. Mi magunk is végzünk képzéseket, ezeket általában európai uniós forrásokból finanszírozzuk. Számítógép-használói (ECDL) képzést tartottunk például ingyen 14 ezer köztisztviselőnek, és hamarosan tanfolyamot indítunk a következő költségvetési ciklus uniós programjairól. Ez utóbbi 2500 embernek szól majd, már lehet is jelentkezni rá a honlapunkon.
Nemrégiben közölte az ügynökség, hogy Japánban képeznének romániai köztisztviselőket. Miért éppen Japán?
Ez a képzés egy több éves múltra visszatekintő csereprogram révén valósul meg. De nem ez az egyetlen ilyen programunk. Ugyanilyen partnerségünk van a francia képzési intézettel, és hamarosan beindul a partnerségünk egy német alapítvánnyal. A csereprogramok lényege, hogy a romániai köztisztviselők a partnerországok hivatalaiban dolgozhatnak, egészen jó fizetésért egyébként.
Idén nyáron költözik a bukaresti székházuk. Miért?
A székházunknak helyet adó ingatlan 1936-ban épült. Gyönyörű épület, csak nagyon rozzant állapotban van, gyakorlatilag omlik össze. Sikerült a kollégák segítségével a kormány támogatását elnyerni korszerűbb ingatlan megvásárlására.
Viszonylag rövid ideje van újra tisztségben. Mi az, amit eddigi mandátuma alatt el tudott érni az ügynökség élén, és amiről szívesen beszélne?
Többek között éppen ez a költözés. Ez a művelet még csak a kezdeti szakaszban sem volt, amikor ide kerültem. Emellett bekapcsolódtam több olyan munkába, amelybe próbáltam a mi sajátos – romániai magyar – szempontjainkat is bevinni. Készülőben van a köztisztviselői törvényt módosító tervezet, amely további decentralizációs elemeket tartalmaz. Átadjuk például minden egyes hivatalnak a versenyvizsgák szervezésének a jogát. A még létező papír alapú kommunikációt kiiktatjuk, és mindenkit arra kérünk majd, hogy elektronikus aláírásokkal kommunikáljon velünk. Megemlíteném azt is, hogy megengednénk a nyugdíjasoknak a hivatalban maradást. Főleg a kisebb hivatalokban jelent problémát, hogy ha mondjuk a könyvelő néni nyugdíjba ment. Szeretnénk ugyanakkor bevezetni a rugalmas részmunkaidőt, ami főleg a tanulmányaikat folytató fiataloknak jelentene segítséget.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Szép számmal szerveztek be magyar besúgókat is”
CSENDES LÁSZLÓ az öt évvel ezelőtti lemondásáig két és fél éven át a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) elnöke is volt. Jelenleg a harmadik mandátumát tölti az intézménynél, amely az utóbbi időben kiszorult a média érdeklődési köréből. A Cseke Péter Tamásnak adott interjúból azonban kiderül, hogy a kommunista titkosrendőrség működésének feltárása nem állt le.
- Közel öt év telt el az elnöki tisztségről történő lemondása óta. Felelevenítené, hogy miért távozott önként a CNSAS éléről 2009 végén? 
- Azért mondtam le, mert úgy éreztem, elnökként két fontos küldetést is teljesítettem: 2008-tól a CNSAS is tagja a kommunista titkosszolgálatok tevékenységét feltáró intézmények nemzetközi hálózatának, valamint a székházhiányt is megoldottuk. Nagyon sok pénzébe került az államnak és bizonytalanságban tartotta az intézményt, hogy a CNSAS-nak a megalapítása után nem volt saját székháza, mandátumom alatt azonban sikerült székházat vásárolni. Annak idején megígértem Constantin Ticu Dumitrescunak, aki a legtöbbet tette ennek az intézmény létrejöttéért, hogy bármilyen nehézségek adódnak, nem mondok le addig, amíg le nem zajlik az államfőválasztás. Traian Băsescu 2009 decemberében új mandátumot szerzett, és én napra pontosan akkor mondtam le, amikor ez eldőlt. Betartottam a Ticu Dumitrescunak tett ígéretemet.
- Lemondásának okai között emlegette korábban, hogy megfenyegették. Mondana erről részleteket? 
- Erről most nem szívesen beszélek. A lényeg amúgy is az volt, hogy úgy éreztem, teljesítettem a küldetésemet, és sikerült betartanom a szavam. Amikor lemondtam, Ticu Dumitrescu már egy éve halott volt. Ha nem tettem volna neki ígéretet, lehet, már jóval hamarabb lemondtam volna. 
- Emlékszem, elnöki mandátuma idején szinte nem volt nap, hogy ne jelenjen meg valamilyen hír az intézményről, igen nagy volt a média érdeklődése a kommunista titkosszolgálat tevékenysége, a Securitate által beszervezett személyek leleplezése iránt. Most nagy a csend, alig hallani valamit a CNSAS-ről. Szerinte mi ennek az oka? 
- Természetesen mi is észleljük, hogy már nem vagyunk ott a címlapokon, de nem nagyon firtatjuk ennek az okát. Ugyanez a jelenség tapasztalható külföldi testvérintézményeinknél is. Egész Kelet-Európában lanyhult az érdeklődés a kommunista titkosszolgálatok iránt. Mi is elértük már nagyjából a határainkat.
Kiderítettük mindazt, amit eddig megtudhattunk a Securitatéról, s világossá vált számunkra az is, hogy mit nem kötnek az orrunkra. Úgy értékeljük, hogy az embereknek elegük van ebből a témából, már nem találgatják annyit, hogy kik lehettek a rendszerváltás előtti besúgók.
Van, aki biztos abban, hogy a szomszédja jelentett róla, ennek ellenére nem firtatja, tudja, nagyon nehéz lenne bebizonyítani. Azt is látjuk, hogy különböző politikusok mindenféle titkos iratokkal hadonásznak tévéadókban. És ilyenkor nem értjük: miért nem lehetett huszonöt évesnél régebbi titkosított iratokat annak idején nekünk átadni. 
- Mekkorára bővült mára a CNSAS archívuma? 
- Ha a birtokunkban lévő mikrofilmanyag mennyiségét papíralapra vetítenénk ki, akkor lassan a 30 ezer iratfolyóméter fölött lennénk. Nekünk van Kelet-Európában a harmadik legnagyobb irattárunk, amely továbbra is folyamatosan bővül. 
- Elnöki mandátuma idején még folyamatban volt Román Hírszerző Szolgálat (SRI), a belügyminisztérium és más intézmények birtokában lévő iratok átadása a CNSAS-nek. Lezárult ez a folyamat? 
- Nem zárult le.
Szerintem még csak a fele került át hozzánk azoknak az iratoknak, amelyeknek a mi archívumunkban lenne a helye.
Rengeteg dokumentumot várunk még a belügyminisztérium útlevelekkel foglalkozó részlegétől. Néha nehezen kerülnek át hozzánk tőlük olyan dossziék, amelyeknek a titkosítását fel kell oldaniuk. Az világos, ha valakinek az utazáshoz való jogát megsértették, akkor az útlevélrészlegről előkerülhetnek besúgói jelentések. Kaptunk is arra példát, hogy valakiről jelentettek, és emiatt nem engedték ki az illetőt az országból. Ezeket az anyagokat szerintem természetes módon át kellene vennie az intézményünknek. A SRI-vel azonban egész jónak mondható az együttműködésünk ezen a téren. Eddig ugyan a mikrofilmeknek csak a felét adták át, de a folyamat nem állt le. Megyék szerint történik az átadás-átvétel, és most vagyunk valahol a névsor közepén.
-  Az intézmény tavalyi jelentése szerint 2013-ban többen kérték ki a megfigyelési dossziéjukat, mint 2012-ben. Ezek szerint csak a médiaérdeklődés lanyhult, de az embereket továbbra is érdeklik a rendszerváltás előtti évek? 
- Az elmúlt években folyamatosan nőtt a CNSAS-hoz fordulók száma. Intézményünk több mint egymillió másolatot készített a birtokunkban lévő iratokról. Ez nemzetközi összehasonlításban is nagy szám, különösen, ha figyelembe vesszük a testvérintézményeinkéhez képest az anyagi lehetőségeinket.
- A jogászok kis számán és az archívum hiányosságain kívül mi nehezíti meg leginkább jelenleg a munkájukat? 
- A számítógépeink, a mikrofilm-olvasóink elavultak. Utóbbiakból például volt négy is, de ma már csak kettő működik. Itt számolnék be arról is, hogy az utóbbi években egy veszedelmes tendenciával szembesültünk. Az történik, hogy rendszeresen küldünk le átvilágítási dossziékkal kapcsolatos iratokat vidéki bíróságokra az archívumunkból, ám ezeket elfelejtik visszaküldeni. Ezekre az iratokra nekünk is szükségünk van kutatási célokból, vagy a személyes hozzáférés biztosításához. Amikor pedig rájuk írunk, hogy most már illene visszaadni, ami a miénk, akkor azt a választ kapjuk, hogy ők azt nem adhatják vissza. Olyan is megtörtént, hogy ezeket a dossziékat összevarrták más anyagokkal. 
- Mi lehet a céljuk a bíróságoknak a visszatartott iratokkal? 
- Én nem akarok találgatni, de ennek csúnya okai is lehetnek. Ha valaminek nyomtalanul el kell tűnni, a legkönnyebb, ha valahova elássuk. Ezek az iratok még nincsenek teljesen feldolgozva. Tartogathatnak még új elemeket, amelyeket a bíróságok most elzárnak a nyilvánosság elől. Vagy felelőtlenségből, vagy rosszindulatból teszik ezt, én ezt nem tudnám hirtelen megmondani. Tény, hogy most már ezres nagyságrendű az ily módon „elásott” dossziék száma. 
- Gondolom, sok iratot, nevet látott már az elmúlt években. Megállapítható-e, hogy az erdélyi magyarok felülreprezentáltak voltak az 1989 előtt megfigyelt személyek listáján? 
- Engem is foglalkoztatott ez a kérdés. Ha leszűkítjük a nyolcvanas évekre a vizsgált időszakot, akkor valamelyest dokumentálható az erdélyi magyarok felülreprezentáltsága a megfigyelések terén.
A hetvenes években kicsit enyhébb volt a légkör, de a nyolcvanas években valóban volt egy magyarellenes hullám, és erre a politikából induló hullámra nyilván a politikai rendőrség is ráült a maga módján.
Ezt láthatjuk a különböző – például a magyar egyházak elleni – intézkedési tervekből. Azt is el kell mondanom, hogy elég szép számmal sikerült beszerveznie a Securitáténak magyar besúgókat is. 
- És mekkora az erdélyi magyarok érdeklődése a dossziék iránt? 
- Egészen sokan térnek be hozzánk. Nem csak magánszemélyek, kutatók is. Gáspárik Attila például rendszeresen fordul hozzánk, ő a színház és a Securitate kapcsolatait próbálja feltárni. 
- Tudtommal az átvilágítások során egy volt miniszteren kívül egyetlen jelentősebb, köztisztséget betöltő romániai magyar személy sem akadt fenn a hálón. Ennyire feddhetetlenek lennének ezen a téren az erdélyi magyarok? 
- A sajtó valóban kevés ilyen személyről tud, de azért akad néhány. Többnyire vidéki polgármesterekről, önkormányzati képviselőkről van szó, akiket átvilágítottunk, és besúgói múltjukra fény derült. Ám mivel nem olyan hangzatos nevek, a média nem figyelt fel rájuk.
(Balla Zsófia kérvényezte besúgói azonosítását
A rendszerváltás óta Budapesten élő Balla Zsófia nemrégiben nézett bele a megfigyelési dossziéjába, amelyet a Securitate állított össze róla. A kolozsvári költő ennek kapcsán a Népszabadságnak adott interjút arról, hogy mindmáig nincs következménye a besúgók leleplezéseknek. Balla elmondta, 89 decemberében tudta meg, hogy a telefonját és a lakását is lehallgatták. „Én nem voltam se hős, se ellenálló, előfordult, hogy valamely jogos harag miatt távol maradtam egy annál sokkal fontosabb tiltakozástól, ezt ma gyávaságnak érzem. Annyit tettem, mint sok erdélyi magyar értelmiségi: nem működtem együtt a szekuval, a hatóságokkal, nem azt írtam, amit folyton kértek” – mondta a 89 előtti korszakról. Balla Zófia megfigyelési dossziéja 1700 oldalas. Leginkább a tisztek feletteseiknek tett jelentéseit tartalmazza, amelyeket a bizalmi embereikkel, az alkalmi vagy rendszeres besúgóikkal folytatott beszélgetéseik alapján állítottak össze. Emellett telefon- és lakáslehallgatási jegyzőkönyveket. „Első pillantásra úgy tűnt, hogy a közelebbi barátaink közül egyet sem szerveztek be, ám később legalább három közeli ismerőst azonosítottam. Olyanokat, akiknek vélhetően nem volt beszervezési kartonjuk, mégis ilyen vagy olyan formában, de együttműködtek a titkosszolgálattal. Mindenki álnéven szerepel, a besúgók és a megfigyeltek is. Az Olimpia fedőnév alatt jelentett például egy ismerősöm, aki ma Kolozsváron öregotthont vezet, amelynek botrányos működéséről a sajtó is beszámolt” – mondta besúgóiról. A Népszabadságban közölt interjúban eredetileg a besúgók nevei is szerepeltek, ám ezeket közlése előtt Balla Zsófia végül kihúzta. „Nem akartam, hogy azt tegyem velük, amit ők velem: hogy feljelentsem őket” – magyarázta el utólag az Erdélyi Riportnak. Mindazonáltal a költő kérvényezte már a CNSAS-nél besúgóinak az azonosítását.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

(M)ilyen gazdagok vagyunk(?)
E címmel szervez jövő héten Sütő András-műhelykonferenciát a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem magyar művészeti kara. Mint azt a szervezők közleményében olvashatjuk, a konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában.
Ami az október 29-étől (szerdától) október 31-ig (péntekig) tartó eseménysorozat programját illeti, a konferencia munkálatai, azaz az előadások sorozata szerdán délelőtt 10 órakor kezdődik az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban. Az előadás-sorozat, szünetekkel együtt 17.40 óráig tart, ezt követően – 18 órától – kiállítás-megnyitóra kerül sor: Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András- portréit tekinthetik meg az érdeklődők a Stúdió Színházban. A nap zárásaként pedig a Yorick Stúdió előadását, Székely Csaba drámáját, a Szeretik a banánt, elvtársak? című produkciót láthatja a közönség ugyanott. Az előadáson való részvétel ingyenes.
Csütörtökön reggel 9 órakor kezdődik az előadás-sorozat a Bod Péter Diakóniai Központban, a délelőtti program 14.30 óráig tart. A munkálatok összegezésére 17 órakor kerül sor a Kultúrpalota kistermében. Mint azt Lázok János egyetemi tanár, a konferencia főszervezője elmondta, a délutáni eseményen az előadásokat elnöklő moderátorok egyórányi értekezlet keretében összefoglalják a konferencián elhangzottakat, az összefoglalókat követően pedig a közönség teheti fel kérdéseit Sütő Andrással, valamint az elhangzottakkal kapcsolatosan. A konferencia záróprogramjában közreműködik Zágoni Előd gordonkaművész, Strausz Imre karvezető és a marosvásárhelyi egyetem színész szakos harmadéveseinek leánykara. A szerdai és csütörtöki munkálatokon többek között Cseke Péter, Dávid Gyula, Kántor Lajos, Elek Tibor, Kovács Dezső, D. Lőrincz József, Mester Béla és Petzoldt Silvia (utóbbi a jénai egyetem oktatója) előadásait hallhatja a közönség.
A rendezvénysorozat pénteken Sütő András pusztakamarási szülőházának meglátogatásával folytatódik. Az egyetem két autóbusza reggel 9 órakor indul a Teleki Téka előtti parkolóból, és oda is tér vissza 15 órakor. 18 órakor pedig – a konferencia zárómoz- zanataként – a Sütő András református temetőben lévő sírjánál találkoznak és gyújtanak gyertyát a résztvevők.
A konferencia nyitott, bárki által látogatható programjai közé tartoznak a délelőtti előadások, illetve a csütörtök délutáni, Kultúrpalota-beli összegző. Ugyancsak ingyenes és bárki által látogatható, de előre való bejelentkezést igényel a Yorick Stúdió produkciójának megtekintése, valamint a pusztakamarási kirándulás. Bejelentkezés az eseményeket megelőzően legalább egy nappal szükséges a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem titkárságán (telefonszám: 0265-266.281) vagy a studio@uat.ro címen. Az igényelt meghívókat pedig a Stúdió Színház pénztáránál vehetik át az érdeklődők.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Középpontban Sütő András életműve
Kós Anna dékán bevezető szavaival és Sorin Crisan rektor tanulmányának bemutatásával kezdődött meg tegnap a (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) című Sütő András-műhelykonferencia, amelynek helyszíne a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Központ. Szervezője a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara. A Magyarországról érkezett, illetve a helybeli vendégeket a szervezők nevében Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense köszöntötte. A közönség számára is nyitott rendezvény első délelőttjén népes hallgatóság vett részt.
Kós Anna dékán az életmű hátterét is figyelembe vevő szakszerű értékelés fontosságára hívta fel a figyelmet, Sorin Crisan rektor Az epikai készenlét állandósága című tanulmányában az életmű fontosságára, továbbá a román közönség körében is népszerűvé vált Anyám könnyű álmot ígér című kötet és a Sütő- drámák erényeire hívta fel a figyelmet.
A nyitónap első előadásainak összefoglalására az ülést vezető Szász László irodalomtörténészt, a Károli Gáspár Református Egyetem docensét kértük meg.
– Bár nem minden előadó jött el, véleményem szerint a szervezők célja az volt, hogy olyan előadások kerüljenek egymás mellé, amelyek izgalmassá teszik a sütői recepciót. Ha a konferenciának lesz végeredménye, akkor el kell indítani egyrészt a sütői recepció tudományos értelmezését, az életmű szakszerű, igényes, irodalomtörténeti és irodalom-prózapoétikai szempontok alapján történő feldolgozását. Ha egy életművet az alkotó életében mítoszok vesznek körbe, a szerző halála után ezt a szerepet az irodalomtudománynak kell átvennie.
Irodalomtörténészként általában az a tapasztalatom, hogy a szerző halála után elkövetkező 15-20 évben dől el, hogy az életmű bekerül-e az irodalmi értékrendbe, vagy valamikor újra fel kell fedezni. Sütő András munkássága azt bizonyítja, hogy folyamatosan megmarad, és folyamatosan viták vannak körülötte, ami nem baj, hisz élteti az életművet. Arra kell nagyon odafigyelnünk, hogy le kell hántani a túlságosan heroizált, mítosszá avatott gondolatokat, amelyek az irodalmon túl a politika felé mutatnak. Ezért volt meggyőző a fiatal és nagyon tehetséges irodalomtörténész, Soltész Márton tanulmánya, aki először jár Marosvásárhelyen, és az egyetemen tanult Sütő Andrásról. Kutatásai nyomán objektíven a mai legfiatalabb korosztály szemével vizsgálja az életművet, ami azt bizonyítja, hogy az író él, és korosztályának továbbra is jeles képviselője marad. Cseke Péter egyetemi tanár az ismert irodalomtörténeti irányvonalat képviselői, Sütőnek a népi irodalomhoz való kötődését egyfajta történészi és szociográfusi megközelítéssel. A legizgalmasabb előadás az Elek Tiboré volt, aki tudatosan megfogalmazta a maga vitakérdéseit, és szinte a lehetetlent kísérelte meg, amikor egyesíteni tudta az Anyám könnyű álmot ígér alapvetően kétféle értelmezését, a szociográfiai valóság vonatkozásút és a prózapoétikait. Igaznak kell tartanunk az előadó azon provokatív állítását, miszerint Sütő művét a posztmodernitás előfutárának is lehet tekinteni. Az Anyám könnyű álmot ígérben annyiféle hangnemváltás ismerszik fel, amit később, a XX. század legvégén az Esterházy-típusú irodalmárok hoznak be a szépprózába. Az irodalom nagy dilemmája, hogy a valóságot kell közvetítenie, de úgy, hogy esztétikai érték, élmény legyen. Amint Soltész Márton előadásából kiderült, Az anyám könnyű álmot ígér azért is maradandó, mert olyan korosztály tagjainak is közvetíteni képes a mi nemzedékünk iszonyatosan keserű tapasztalatait, akik a posztmodern korban felnőve nem is tudják, hogy a szocializmus valósága mit jelent – nyilatkozta Szász László.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

PER-patvar újratöltve
Az autonómia ügyének elárulásával vádolta meg a kampányhajrában ellenzéke az RMDSZ-t, mert képviselői az időközben letartóztatott Viorel Hrebenciuc által bejegyzett egyesület közvetítésével ültek tárgyalóasztalhoz román politikusokkal. Cseke Péter Tamás annak járt utána, mi történt a zárt ajtók mögött Brassópojánán.
Újabb „Neptun-veszélyt” (lásd keretes írásunkat) kiáltott az RMDSZ ellenzéke amiatt, hogy a szövetség képviselői amerikai közvetítéssel idén kétszer is tárgyaltak román parlamenti pártok politikusaival a Székelyföld jövőjéről és a román-magyar párbeszéd lehetőségeiről. Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMPN) eleinte főként azt kifogásolta, hogy őket nem hívták meg az eseménye, ám utóbb a „Neptun-gate” emlegetése durva vádaskodásba csapott át. Az autonómia ügyének elárulásával gyanúsították meg az RMDSZ-t, amikor kiderült, hogy a találkozók kezdeményezője még csak nem is a már a kilencvenes évekből ismert Project on Ethnic Relations (PER) amerikai szervezet, hanem a Bukarestben bejegyzett Friends of Project on Ethnic Relations (FPER) egyesület, amelynek hátterében az a Viorel Hrebenciuc PSD-s politikus áll, akit korrupció gyanújával nemrég őrizetbe vettek az ügyészek. Az EMNP és az államfőjelöltjének kampányoló Székely Nemzeti Tanács ezt az elnökválasztás első fordulója előtt úgy tálalta, hogy „bűnszövetség közvetít” az autonómia ügyében a román és a magyar politikusok között.
Tény az, hogy az FPER idén Brassópojánán júniusban és októberben is szervezett kerekasztal-beszélgetést, amelyen magyar és román politikusok mellett amerikai civil szervezetek és az Amerikai Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének a képviselői vettek részt. Ezek a találkozók nem zajlottak ugyan a nyilvánosság előtt, de nem is voltak titkosak, a kerekasztal-megbeszéléseken pedig az RMDSZ felhatalmazásával vettek részt a szövetség politikusai. Céljukról – a román többség és a magyar kisebbség közötti viszony új alapokra helyezése – maga Allen Kassoff, a PER jogvédő szervezet 2005-ben visszavonult igazgatója számolt be október elején egy sepsiszentgyörgyi sajtótájékoztatón. Nem árult el azonban részleteket arról, kik vettek részt és milyen kérdések kerültek terítékre ezen a találkozón.
Mit kértek Antal Árpádék?
A tárgyalásokról október végén az RMDSZ két székelyföldi politikusa, Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester és Tamás Sándor háromszéki tanácselnök rántotta le részben a leplet, amikor a kampány hajrájában a „Neptun-veszély” emlegetése egyre inkább sajtótéma lett. Úgy döntöttek, nyilvánosság elé állva ismertetik a sajtó képviselőivel is azokat a prezentációkat, amelyeket a FPER által szervezett két kerekasztal-megbeszélésen is bemutattak. Közölték, tudomásuk szerint a tárgyalásokra meghívott politikusokat „az amerikaiak választották ki”, neveket azonban ők sem említettek.
A prezentációban többek között a székelyek önrendelkezésének a hagyományait, és az erdélyi románok 1918-as gyulafehérvári nyilatkozatban tett vállalásait ismertették, tíz pontban foglalva össze a közösségi igényeket. Azt kérték, a magyar nyelv legyen regionális hivatalos nyelv Székelyföldön, a székely zászlót fogadják el Székelyföld regionális szimbólumaként, hozzák létre a Székelyföld fejlesztési régiót, kapjon területi és pénzügyi autonómiát Székelyföld, legyen teljes körű a decentralizáció, vezessék be az etnikai arányosság elvét az igazságszolgáltatás, a katonaság, a belügyminisztérium, a csendőrség és a rendőrség székelyföldi egységeiben, a régió maga gazdálkodhasson ásványkincseivel, jöjjön létre a régióban állami finanszírozású magyar egyetem, az állam támogassa a kétnyelvűséget, továbbá vezessen át autópálya Székelyföldön. A székelyföldi politikusok hangsúlyozták, a székelyek nem szakadárok, hanem autonómiapártiak. Antal Árpád arra figyelmeztetett, hogy a térségben megerősödött az orosz politikai befolyás, Moszkva fegyverként használja az Európai Unióban élő kisebbségek frusztrációját a saját expanziós törekvései érdekében.
„Mivel Románia az Egyesült Államok stratégiai partnere, Romániának és az Egyesült Államoknak egyaránt érdeke az, hogy Székelyföld helyzete megnyugtatóan rendeződjék, a tét ugyanis a térség stabilitása” – érvelt a polgármester.
Tamás: savanyú a szőlő az EMNP-nek
Amikor nyilvánosságra került, hogy a találkozókat nem a PER, hanem egy Romániában bejegyzett egyesület kezdeményezte, amelynek hátterében az időközben rács mögé került Viorel Hrebenciuc áll, Antal Árpád és Tamás Sándor ismét a sajtó elé állt. Közölték: számukra a legfontosabb, hogy minden fórumon az autonómiát képviselőjék. Tamás szerint elvesztették arányérzéküket azok, akik most bűnszövetkezetet, árulást kiáltanak. Emlékeztetett, a brassópojánai román-magyar tárgyalások első hírére egyesek még azért panaszkodtak, hogy őket nem hívták meg. Kijelentette: a meghívottak személye nem rajtuk múlott, s a mostani támadások annak tulajdoníthatóak, hogy egyesek számára „savanyú a szőlő”. Antal Árpád emlékeztetett: nem tartották titokban, hogy részt vettek a tárgyalásokon, és azt se, miről tárgyaltak. Rámutatott: őket Allen Kassof hívta meg a beszélgetésekre, aki elmondta, közvetíteni akar a magyarok és románok között. A polgármester szerint nem volt hiba részt venni a pojánai találkozókon, azt viszont nem áll módjukban ellenőrizni, hogy ki áll a tárgyalásokat szervezők mögött: „az amerikai titkosszolgálatok, a NATO, vagy amerikai külügy”.
A neptuni tárgyalások
993-ban az RMDSZ három politikusa (Borbély László, Frunda György és Tokay György) az amerikai Project on Ethnic Relations közvetítésével, a tengerparti Neptun üdülőhelyen, az akkori RMDSZ-vezetés felhatalmazása nélkül ült le tárgyalni a román kormánypárti képviselőkkel kisebbségvédelmi kérdésekről. A „Neptun-ügy" megosztotta az addig egységesen fellépő erdélyi magyar érdekképviselőetet. Az RMDSZ vezető politikusai a román-magyar kiegyezés első lépésének, a szövetség belső ellenzéke pedig – mely azóta két pártot is alapított – a magyar érdek elárulásának tekintette a Neptunban kötött megállapodást.
Vezető román politikusok vettek részt
 A két brassópojánai találkozón Ambrus Attila, a Brassói Lapok hetilap igazgatója is jelen volt. A találkozók visszhangjáról, Viorel Hrebenciuc „leleplezéséről” az Erdélyi Riportnak elmondta, megütközve tapasztalta, hogy sokan az erdélyi magyar újságírók közül is bűnszövetkezetnek titulálták a találkozókat megszervező személyeket. „Azért egy újságírónak illene tudnia, hogy valaki akkor lesz egy bűnszövetkezet tagja, ha a bűncselekményeket jogerős bírósági ítélet is megállapítja” – fogalmazott.
Megtudtuk: a tárgyalásokon a Dan Diaconescu Néppárt kivételével valamennyi parlamenti párt „legmagasabb szintű” képviselői voltak jelen, köztük a kezdeményező, Viorel Hrebenciuc volt képviselőházi frakcióvezető is. A többi résztvevő nevét azonban Ambrus nem árulta el. „A többiek is ismert, vezető politikusok, de nem szívesen mondok neveket. Arra kérték az újságírókat, ne írják le, ki és mit mondott ezeken a találkozókon. Kényes kérdések kerültek terítékre. A szervezők azt próbálják elérni, hogy a résztvevők bátran vállalják a véleményüket ezeken a találkozókon, ne tartsanak attól, hogy ha álláspontjuk kiszivárog, rossz pontokat szereznek a választók szemében” – magyarázta.
Nem titkolták, hogy ez nem a PER
Beszámolója szerint már a kezdetektől világos volt, hogy a román-magyar dialógust ezúttal nem a PER, hanem egy új szervezet, a FPER bonyolítja le. „Ez nem volt újdonság, már az első találkozón bejelentették” – magyarázta. Mint mondta, az első találkozó egyfajta „átvezetés” volt a régi egyesületről az újra. Ennek első felét a PER bemutatásának, eredményei és eredménytelenségei ismertetésének szentelték. „Elhangzott, hogy az annak idején beindított tárgyalási folyamat milyen konkrét eredményeket hozott, és mi az, amit nem sikerült elérni. A mai napig nem biztosított például az anyanyelv-használat az igazságszolgáltatásban, pedig annak idején a felek megegyeztek abban, hogy ez megvalósul” – részletezte a Brassói Lapok főszerkesztője. Tájékoztatása szerint az első találkozó második felében azt is megindokolták a szervezők, miért van szükség a dialógus folytatására: a román és a magyar politikusok pragmatikus kérdésekről már nem tárgyalnak, és annak ellenére, hogy az RMDSZ kormányon van, a valós problémákról és megoldásukról nem folynak egyeztetések. „Valahogy úgy tűnt, a magyar kérések nem jelennek elég nyilvánvalóan a román kormánypártok előtt, ezért ezeket nem is veszik figyelembe” – idézte fel az első találkozókon elhangzottakat.
Ambrus elmondta, arról sem az első, sem a második találkozón nem hangzottak el részletek, hol jegyezték be a román-magyar tárgyalásokat közvetítő új szervezetet. Allen Kassof, a PER volt elnöke közölte, nem ő fogja ezeket a tárgyalásokat vezetni, hanem Larry Watts biztonságpolitikai szakértő, aki a PER korábbi titkára volt.
Mit mondtak a román politikusok?
Arról, hogy miként viszonyultak a találkozókon részt vevő román politikusok az RMDSZ képviselői által felvetett kérdésekre, többek közt az autonómia-elképzelésekre, Ambrus elmondta: nagyjából mind egyetértettek azzal, hogy a romániai magyar közösség elvárásainak legnagyobb része nem túlzott. „De azt mondták: az RMDSZ-nek számolnia kell azzal, hogy nekik ezeket a saját választóiknak is be kell adagolniuk, és ez nem megy könnyen. Azt is kérték, hogy néhány elvárásán valamelyest csökkentsen a magyar közösség, mert akkor könnyebb lesz elfogadtatni a román közvéleménnyel” – mondta Ambrus. A székelyföldi autonómia-statútummal kapcsolatban azt mondták: egyszerűbb lenne, ha a jogszabályt nem autonómia-törvénytervezet néven fogadnák el, hanem tartalmát belefoglalnák több más törvénybe. „Egész konkrétan arról is beszéltek, hogy a decentralizációs törvény tartalmazza például a regionális nyelvhasználat szabályozását a különleges helyzetű régiókban. Tartalmazzon egy olyan kitételt, hogy a magyar nyelv Hargita és Kovászna megyben egyenrangú a románnal. Ennek megvalósításához ebben a törvényben pénzforrásokat is lehet csatolni, például tolmácsok biztosítására. Azt azonban a román parlament nem fogja megszavazni, hogy a magyar is hivatalos nyelv legyen az országban” – idézte fel az elhangzottakat.
A második találkozón felvetődött az a javaslat is, hogy a mindenkori romániai ellenzék ne támadja a hatalmat a magyar kártyával, ne legyen a romániai magyarok helyzete kampánytéma.
A javaslat alapja az volt, hogy emiatt nem lehet a kisebbségi kérdésben előrelépni: bárkivel is kormányoz az RMDSZ, az ellenzék előbb-utóbb emiatt támadja a kormányt. Az is elhangzott, hogy a romániai elnökválasztás után ismét létre kellene hozni egy román-magyar tárgyalóbizottságot. Ambrus emlékeztetett arra, hogy ehhez hasonló testület már működött 1993 és 2003 között, a PER kezdeményezésére. A bizottság annak idején rendszeresen áttekintette a megoldásra váró kérdéseket a kisebbségi jogok terén. Nem szimbolikus politizálással, ideológiákkal foglalkoztak, hanem konkrét problémákkal. Ambrus felidézte: a bizottságban az RMDSZ 2003-ban több ezer magyar hallgatói helyet kért a kolozsvári BBTE-n. „Erre akkor az volt a válasz, hogy több ezer helyet nem lehet, de kezdjük el 300-zal, és évről évre növeljük. Ma már tényleg több ezer egyetemista tanul magyarul Kolozsváron” – illusztrálta a tárgyalóbizottság létrehozásának hasznát Ambrus.
Hrebenciuc kulcsfigura volt
A második találkozó után abban állapodtak meg a felek, hogy februárban folytatják a párbeszédet, ennek a nyelvhasználat lenne a központi témája. Ambrus azonban attól tart, hogy a legutóbbi fejlemények – Hrebenciuc letartóztatása, a résztvevő RMDSZ-es politikusok leárulózása – miatt már nem lesz folytatás. Szerinte a román politikusok is érzik, hogy most már figyelnek rájuk, ezért óvatosabbak, visszafogottabbak lesznek.
Ambrus hangsúlyozta, hogy Hrebenciuc tekintélyének nagy szerepe volt a román-magyar dialógus ebben a formában történő újjáélesztésében. „Egy asztalhoz tudta ültetni az ellenzéki és a kormánypárti román politikusokat. Ha előzetesben marad, kell találni egy másik olyan személyiséget, akinek van akkora tárgyalói tapasztalata, hogy le tudja egy asztalhoz ültetni a román pártok képviselőit” – magyarázta kollégánk, aki szerint ebben a folyamatban nem is a román-magyar párbeszéd jelenti a nehézséget, hanem a hatalom-ellenzék dialógusának tető alá hozása.
Ambrus szerint ki fog derülni az, hogy áll-e erős amerikai akarat a FPER által kezdeményezett párbeszéd-sorozat mögött. „Ha igen, akkor megpróbálják Hrebenciuc utódját megkeresni a dialógus folytatásához.
Ha még júniusban sem folytatódnak a találkozók, azt jelenti, ez Hrebenciucnak volt a kezdeményezése, amelyhez megszerzett valami amerikai támogatást”.
(Kelemen Hunor spekulációt emleget
Kelemen Hunor spekulációnak tartja, hogy pénzmosással és szervezett bűnözői csoport létrehozásával gyanúsított személyek állnak a román–magyar párbeszédet szorgalmazó Friends of The Project on Ethnic Relations hátterében. Kolozsvári sajtótájékoztatóján az RMDSZ elnöke újságírói kérdésre fontosnak nevezte, hogy a brassópojánai tárgyalásokon a szövetség képviselői kifejthették álláspontjukat, amely ez által az Egyesült Államok bukaresti nagykövetségének képviselőin keresztül a washingtoni adminisztrációhoz is eljut. Egyúttal reményét fejezte ki, hogy hamarosan a pártelnökök szintjén is tárgyalási forduló következik. „A többi spekuláció, amiben én nem vagyok jó, ebben önök sokkal jobbak” – mondta az újságíróknak Kelemen Hunor.)
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Újra kell értékelni az életművet
Két napon át 22 előadás hangzott el az október 29–30-án tartott (M)ILYEN GAZDAGOK VAGYUNK(?) Sütő András- műhelykonferencián. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szervezte rendezvénynek az volt a célja, hogy szakmai fórumot teremtsen az életmű jelentőségét méltató és az író munkásságával kapcsolatos eltérő véleményeknek is. A húszperces előadások és viták összegzését a nagyközönség előtt tartották a Bernády Házban. Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense, a konferencia főszervezője a tagozati elnököket kérte fel, hogy röviden ismertessék az előadások s az azok kapcsán kibontakozott vita lényegét, s esetenként szólaltassák meg az előadókat is.
"A látásunkat szabadította fel"
Szász László, a Károli Gáspár Református Egyetem docense értékelte, hogy Lázok János kiválóan válogatta össze a rokon témájú előadásokat, s közben egymástól távol álló szerzők kerültek egy csoportba. Példaként Soltész Mártont, a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatóját említette, aki Veress Péter és Sütő András levelezését feltárva kimutatta, hogy a XXI. századi irodalomelmélet legnagyobb dilemmája – valóságábrázolás vagy fikcióteremtés – a két író leveleiben már az 1950-as évek elején megfogalmazódott.
A szakma már régen megegyezett abban, hogy 1970 tulajdonképpen fordulópont a sütői életműben, és korszakhatárt jelent a romániai magyar irodalom történetében is. Elek Tibor irodalomtörténész, kritikus, a Bárka című lap főszerkesztője (Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígért) dolgozatában szociográfikus vallomásregényként értelmezte a művet, amelyben fontos a szerző jelenléte, aki beszámol Pusztakamarás jelenéről, múltjáról, az ottani viszonyokról, a magyarság asszimilációjáról, s közben bizonyos mértékig számot vet korábbi cselekedeteivel, ami felszabadító hatással van rá, s elindítja nagy műveinek sorozatát.
"Nagy élményem volt az Anyám könnyű álmot ígér megjelenése… Sütő András a látásunkat szabadította fel" – mondta Cseke Péter, aki a kötet visszhangjáról is beszámolt. Irodalomtörténészként, szociográfusként a népi szociográfia szemléletmódjával, az otthonirodalom, a valóságirodalom, a tájirodalom fogalomhasználatával és szemléletével közelítette meg a művet (Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere).
Filep Tamás Gusztáv magyarországi kisebbségkutató és művelődéstörténész Sütő András és Szabó Gyula egymáshoz való viszonyát, illetve ugyanannak a valóságnak a bemutatását vizsgálta a két írónál, s nem mindig Sütő javára dőlt el az összehasonlítás esztétikai, politikai eredménye, amely a Gondos atyafiság című mű megjelenéséig tárgyalta a két író közötti párhuzamot.
Novák Csaba Zoltán történész, a Román Akadémia marosvásárhelyi kutatóintézetének tudományos munkatársa a politológia illetve a kortörténet felé terelte a beszélgetés fonalát (Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása). Dolgozatában azt részletezte, hogy az ismert ellenzéki jellegű népszolgálati szerep hogyan jelent meg a szekuritáté tudatában. Az író követési dossziéjából kiderül az is, hogy miképpen próbálták meg bizalmatlansági rémhírterjesztéssel megakadályozni, hogy Sütő András, Király Károly és Kányádi Sándor között egyfajta ellenzéki kapcsolatfelvétel történjen.
A Kálvin-értelmezés vitája
Filep Tamás Gusztáv a Sütő András színpadi világához, drámáihoz, színpadi előadásaihoz, drámai hőseihez kapcsolódó tagozaton elhangzottakat elemezte. Kovács Dezső színikritikus (Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója) és Jákfalvi Magdolna, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora (A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje) a magyarországi színházi előadásokat és azok befogadását tárgyalta. Szász László ("Szerep-vivő emberré lettem", Sütő András Kálvin- portréja) a szövegben megjelenő Kálvint próbálta összevetni részben a teológiai irodalommal, részben a darabnak a református egyházon belüli fogadtatásával. Míg Magyarországon egyértelműnek látszott az egyház elutasítása, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben Juhász István professzor azt a szemléletet képviselőte, hogy egy egyházi személy irodalmi feldolgozását nem szabad az egyházi dogmatika megközelítési kategóriáiban és módszertanával elemezni, s erről vitaműsort szervezett a diákságnak, amely irodalom szakos hallgatóként fontos élmény volt számára – nyilatkozta Lázok János (A "kerek félalmák" dramaturgiája).
A Szúzai menyegzőt megelőző Perzsák című Sütő-esszé alapján Vida Gábor nemzedékének olvasatát fogalmazta meg. A sütői életműben egy leszűkített világbeli képet látnak, egy leegyszerűsített történetfilozófiát, egy csak magyar–román problematikán való kérődzést. A vállalt politikai, közművelődési és írói összetett szerephez bizonyos képességei megvoltak ugyan Sütőnek, mint például rendkívüli nyelvi ereje, de nem volt elegendő a háttértudása, műveltsége és talán a gondolkodásbeli következetessége is megkérdőjelezhető (Én és ők, perzsák) – idézte Vida Gábort az üléselnök.
Az elhangzottakat Lázok János előadása határozattan cáfolta. A Káin és Ábel című Sütő-darab alapján, amely lételméleti problémákat vet fel, Sütő magas színvonalú paradoxális gondolkodását, illetve gondolatainak a végsőkig való következetes végiggondolását és egymásra építését emelte ki.
Sürgős a kritikai kiadás elkezdése
A Mester Béla, az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének filozófia-történész kutatója által vezetett tagozat a kiadásnak és az életmű további kezelésének módozatairól, valamint a hatástörténetekről és az összehasonlításokról szólt.
Sütő műveinek a kritikai kiadását minél hamarabb el kellene kezdeni – vetette fel Kuszálik Péter, a Sütő-bibliográfia szerzője (Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések). Figyelmeztetett arra, hogy Sütő András munkáinak a kiadása (SAM), ami 1989-ben indult a Szépirodalmi Könyvkiadónál Ablonczy László gondozásában, a negyedik kiadóhoz (egy szeszforgalmazó cég) került, s már az első kiadócsere után eltűntek a könyvekből a jegyzetek és tájékozató szövegek. Oda kell figyelni a hagyaték sorsára is, hisz bármely kritikai kiadás arra épül – hangsúlyozta.
G. Balla Ilona, a kolozsvári egyetemi könyvtár tudós könyvtárosa a hálózati (online) kritikai kiadás módszertani vonatkozásairól írt dolgozatot. A műfaj előnye, hogy az új adatok felmerülése nyomán a szöveg megváltoztatható, és nem kell újra kiadni.
Az írói munkásság tartalmi kérdéseit illetően Aradi Schreiner József a hagymametaforával utalt arra (Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját?), hogy Sütő újraolvasása folytán a saját önismeretünket segítjük elő. Informatikusként elmondta, hogy az internet élő részében Sütő alig jelenik meg, ami baljós árnyakat vetít előre a továbbélés kérdésében.
Kritikai gettóban
Peczold Szilvia Sütő András és Paul Schuster regényében hasonlította össze az erdélyi viszonyok ábrázolását (Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényében), Cristian Réka, a Szegedi Tudományegyetem oktatója, az amerikanisztikai tanszék vezetője Sütő András műveinek az angol nyelvű recepcióját elemezte, amire az érdektelenség jellemző, s a népszerűsítés lehetőségeit latolgatta (S. A. műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban).
Ahelyett, hogy ablakot nyitott volna az íróknak, az erdélyi irodalommal való foglalkozás egyfajta kritikai gettóba szorult a hetvenes évek Magyarországán. Ezért nem a kritikusok hibáztathatók, hanem a világ, amelyben éltek – hangzott el a Sütő-művek magyarországi befogadásáról. Mester Béla a fikciónak és a történelem elbeszélhetőségének a kérdését vizsgálta Székely Jánosnál, Szilágyi Istvánnál és Sütő Andrásnál.
Dávid Gyula irodalomtörténész, a Kriterion Kiadó volt szerkesztője a kiadástörténetről szólva kijelentette (Sütő-pályaív – a Kriterion Kiadó felől nézve), hogy a kimondandó tartalmak a hetvenes évek végére torlódtak föl az erdélyi magyar irodalom több nemzedékében. Ekkor ismert történelmi körülmények hatására megalakult a Kriterion Kiadó, amelynek az Anyám könnyű álmot ígér a névjegye lett. Az új hangot az új kiadó Sütő András könyvével ütötte le. Ez lett a legsikeresebb könyve, hat év alatt négy kiadást ért meg 92.100 példányban. Megjelenése után Sütő életműve elválaszthatatlan volt a kiadó működésétől egészen a kései munkákig. Ezek magyarországi kiadóknál jelentek meg a ’80-as évektől, amikor a kényszerítő körülmények hatására megszakadt az írónak a Kriterionnal való kapcsolata. A ’80-as évek új közönségének már elégtelen volt Sütő eszmélete, s ehhez kapcsolódik a kritikában rosszul kezelt fordulat, Bíró Bélának a Tragikum tragikuma című kötete a Kriterionnál, amire az író érzékenyen reagált.
Tetemre hívás
Az utolsó nap előadásairól Dávid Gyula számolt be. A fő témát az író művének az életéhez s közéleti, politikai szerepléséhez való viszonyulása képezte. Markó Béla hosszú ideig gyakorló politikusként adta elő – Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában) –, hogy Sütő András szenvedélyes közösségi elkötelezettsége, közéleti szerepvállalása, az általa felmutatott példa sajnálatosan marad ki a mai közbeszédből, nem tartják számon és nem építenek rá.
Molnár Gusztáv filozófus, politológus, a Partiumi Keresztény Egyetem docense egy 27 évvel ezelőtti problematikáját elevenítette fel (Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban). Tetemre hívta azt a nemzedéket, amelyhez Sütő András és az erdélyi magyar írók túlnyomó része tartozott, akik az 1956-os forradalom idején a sajtóban megjelent nyilatkozatokban, versekben, cikkekben enyhén szólva szégyenletes szövegeket írtak alá vagy fogalmaztak meg. Molnár Gusztáv mellett Demény Péternek volt egy blogbejegyzése, s egy cikke, Kiáltvány apáink ellen, amelyben azt háborogta ki magából, hogy amikor az erdélyi magyarság sorskérdéseiről volt szó, az apák nemzedéke olyan állást foglalt, ami csődbe vezetett. Hittek a kommunista eszmében, a szocialista rendszer által kínált lehetőségekben, s amikor egyre inkább világossá vált, hogy nem ez a helyes út, nem tudtak szembenézni a saját múltjukkal (S. A. nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata) – összegzett Dávid Gyula.
Elindul a lavina?
– Ami a konferencián elhangzott, Sütőtől függően vagy függetlenül elindít egy lavinát. Véleményem szerint nagyon személyre szólóan, nagyon időhöz és helyhez kötötten kell vizsgálódni, és sokkal több dokumentáció alapján, mint amennyit eddig tudunk. Emberek életpályájáról, vállalásáról van szó 1944 őszétől a halálukig. A nemzedék, amelyhez Sütő András is tartozott, megjárta a keserves utat a hittől az eszméletig. Felvállalt egy eszmét, amely megoldást ígért a fájdalmas magyar sorskérdésekre, a magyar társadalmat belülről is tagozó igazságtalanságokra, védelmet a kisebbségi helyzetben védtelen erdélyi magyarság számára. Hogy ez a hit milyen hamar megcsúfoltatott, és az eszmélet milyen nehezen következett be, annak folyamatát ma már világosan látjuk. A kérdés az, hogy ki mikor jutott el az eszméletig, és milyen motívumok alapján. Aki tenni akart, csak azt tehette, amit lehetett, a lehetőségeket feszítve a maximumig és afölött is, ez volt az egyetlen hasznos és járható út.
A ’80-as években felnőtt nemzedékben viszont az eszméhez való érzelmi viszonyulást felváltja az értelem józan kritikája. Úgy érzik, hogy Sütő drámáinak anakronisztikus dramaturgiaszemlélete alkalmatlan a valóság megragadására. Személy szerint a drámák 80-as évekbeli aktualitását nem tudnám megkérdőjelezni. Az akkor körvonalazódó és egyre agresszívabbá váló homogenizálás körülményei között a bennük foglalt dilemmák már nem az 50-es évek nagy dilemmái, hanem a jelenéi, s a tanulságok, a hősök sorsában negatív vagy pozitív kicsengéssel sugallt magatartásmodellek a jelen emberéhez szólnak – érvelt Dávid Gyula.
– A színházi illúzió, hogy e drámák révén a közönség estére szembeszállhat a hatalommal, a diktatúrával, abban az időben életmentő szerepet töltött be. A megváltozott politikai helyzetben, amikor már nem így tevődik fel az irodalom szerepe és a kisebbségi közösség érdekkifejeződése, ahelyett, hogy múzeumban helyeznénk el a sütői életművet, az én elképzelésem szerint újra kell értelmezni, ami új szellemiséggel tölti fel, és élővé teszi. Ezt próbáltam elmondani, ez volt a konferencia motivációja is – összegzett Lázok János.
Ezt hangsúlyozta zárszavában Balási András, a Művészeti Egyetem prorektora is, aki elmondta, hogy várja a konferencia előadásait tartalmazó kötet megjelenését.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely

„A csángó gyerekek tényleg tanulnak magyarul?”
Határozottan tagadta a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke, Dragoș Benea, hogy a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével fenyegette meg a csángó gyerekeket. A csángószövetség elnöke, Pogár László inkább a diákoknak hisz.
„Ha valaki bizonyítani tudja, hogy csángó gyermekeket fenyegettem meg a magyarnyelv-oktatás megszűntetésével, azonnal lemondok tisztségemből. Ez égbekiáltó hazugság” – jelentette ki a maszol.ro-nak a Bákó megyei önkormányzat elnöke.
Dragoș Beneát azért kerestük meg, mert a Krónika korábban arról cikkezett, hogy a Szociáldemokrata Párti (PSD) politikus a bákói Történelmi Múzeumba gyűjtötte a helyi Szent József Római Katolikus Főgimnázium számos diákját, és arról beszélt nekik, hogy a megyében megszüntetik a magyarnyelv-oktatást, elküldik a magyar pedagógusokat, ehelyett pedig bevezetik az olasz nyelv oktatását az iskolákban.
A politikus lapunknak elmondta, október 23-án valóban jelen volt a bákói Iulian Antonescu Történelmi Múzeumban, de „nem gyűjtött oda senkit”, hanem egy nyilvános eseményen, a „Román hadsereg a második világháborúban” című tárlat megnyitóján vett részt. Benea azt állítja, a rendezvényen még csak fel sem szólalt.
A magyaroktatásról sem tud?
„Ha valakinek van fotója arról, hogy a mikrofonnál állok vagy hangfelvétele a beszédemről, én azonnal önként távozok az hivatalomból. A szervezők meg is sértődtek, hogy nem tartottam beszédet” – mondta Benea. Határozottan cáfolta azt a felvetésünket is, hogy nem nyilvánosan hangzottak el a szavai, hanem odament a tárlaton részt vevő gyerekekhez, és fenyegetőzni kezdett. „Nem beszéltem egyetlen gyerekkel sem a rendezvényen” – nyomatékosította.
A megyei tanácselnök határozottan cáfolta, hogy megszűntetné a magyar oktatási programot Bákó megyében. Sőt azt állította: most hallja először, hogy a csángó gyerekeknek évek óta szervezett formában zajlik már a magyar nyelv oktatása. Cáfolta azt a neki tulajdonított állítást is, miszerint sérti a moldvai románok méltóságát a magyar állam által a magyar nyelvet is tanuló diákoknak nyújtott oktatási-nevelési támogatás. „Erről a támogatásról sem tudtam” – jelentette ki.
Pogár: én a gyerekeknek hiszek
A Krónika arról írt, hogy a Moldvában működő csángó civil szervezetek vezetői valamennyien értesültek Dragoș Benea fenyegetőzéseiről, de mivel a megbeszélésen csak gyerekek voltak jelen, csak közvetett forrásból tudják, hogy mi hangzott el a múzeumlátogatás idején.
Pogár László, a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének (MCSMSZ) elnöke is hallotta a történteket. „Több diákkal és az MCSMSZ kulturális felelősével, a pusztinai Nyisztor Ilonával is beszéltem. Én nekik hiszek, nem a tanácselnöknek” – mondta a maszol.ro-nak Pogár. Emlékeztetett arra, hogy a bákói katolikus oktatási intézményt az ortodox egyház is rossz szemmel nézi. „Tehát el tudom képzelni, hogy Dragoș Benea kampányolt egyet az elnökválasztás első fordulója előtt” – magyarázta.
Az MCSMSZ elnöke megosztotta velünk azt a levelet, amelyben Nyisztor Ilona beszámolt a szövetségnek a történtekről. A pusztinai pedagógus úgy tudja, hogy a Norvég Alap és az UNICEF támogatásával 50 bákói faluban indul program hátrányos helyzetű gyermekek számára, ám ennek hátterében a moldvai csángó magyarok iskolai és fakultatív anyanyelvi oktatásának az ellehetetlenítésére irányuló hatósági törekvések állnak.
A moldvai Bákó megyében jelenleg huszonkilenc csángó településen több mint kétezer gyerek tanulja a magyar nyelvet és irodalmat iskolai, illetve délutáni foglalkozások keretében. A gyermekek a magyar állam részéről oktatási nevelési támogatásban részesülnek. Többen közülük a magyar állampolgárságot is igényelték.
Olasz nyelv a magyar helyett?
A Krónika ezzel szemben úgy tudja, hogy a helyi közösségek társadalmi felzárkóztatását célzó projekt keretében a moldvai megye 85 településén nyújtanak szociális, egészségügyi és oktatási szolgáltatást 54 ezer, hátrányos helyzetben élő gyermek számára. A Victor Ponta kormányfő és Tove Bruvik Westberg, Norvégia bukaresti nagykövete részvételével rendezett október 10-ei projektismertetőn kiderült, a Norvég Alap 3,3 millió euróval, az UNICEF pedig kétmillió euróval támogatja a Bákó megyei programot.
 A lap szerint a Bákó megyei önkormányzat néhány hónappal ezelőtt olyan programot is elindított csángó falvakban, amely bevallottan a magyar oktatást kívánja ellensúlyozni. A képviselő-testület és a csángók román eredete mellett kardoskodó Dumitru Martinas Katolikus Egyesület társulása nyomán tavasszal fiataloknak szánt képzési központokat létesítettek a csángók lakta Forrófalván, Lábnyikban, Magyarfaluban és Klézsén, ahol többek között fotó- és angol nyelvtanfolyamot biztosítanak mintegy 160 diák számára.
Gheorghe Bejan megyei tanácsos, a Martinas-egyesület elnöke a közgyűlés jegyzőkönyve szerint a program elindításáról döntő önkormányzati ülésen kijelentette: nem válik hasznukra a csángó diákoknak a magyar nyelv oktatása. A programot a megyei tanács 87 ezer lejjel támogatta.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Tíz éve hunyt el a Gondos atyafiság és A sátán labdái írója
Tíz évvel ezelőtt, 2004. december 21-én Kolozsváron hunyt el Szabó Gyula, az erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakja. A próza- és regényíró szülőfalujában, Homoródalmáson idén december 20-án ünneplik emlékét.
Az ünnepség déli 12 órakor kezdődik, ekkor avatják fel a településen a Szabó Gyula-emlékszobát. Ezt követően a helyi temetőben megkoszorúzzák az író sírját, itt alkalmi beszédet mond Nagy László marosvásárhelyi főjegyző. Az ebédet követően 14 órától a kántori lakban Szabó Gyula emlékét idézi több író: a házigazda Csete Árpád homoródalmási unitárius lelkész lesz, a beszélgetésen részt vesz Szilágyi István, Lövétei Lázár László, Cseke Péter, Oláh Sándor és Ferenczes István.
Szabó Gyula 1930. szeptember 11-én született Homoródalmáson, a középiskolát Székelykeresztúron, az egyetemet Kolozsváron végezte – 1954–57 között az ÁIMK kolozsvári szerkesztőségében dolgozott, 1957-től az Utunk folyóirat szerkesztője volt, a lap prózarovatának vezetője. Az ötvenes évek elején jelentkezett első novelláival, illetve a csángókról írt riportjaival keltett feltűnést.
A szülőföldhöz való kötődés, a közösségi tudat, a felelősség mellett érett írói korszakában az önvizsgálatot, az egyén lelkiismereti kérdéseit, az élet értelmét boncolgató, lélektani mélységeket felmutató prózával jelentkezett. Számos irodalmi díjban részesült, tagja volt a Magyar Írószövetségnek. 2000-ben Székelykeresztúr díszpolgárává avatták.
Fontosabb kötetei: Gondos atyafiság (I–III. Buk. 1955–61; 2. átdolg. kiad., uo. 1964); Húgom, Zsuzsika (regény, 1968); Gólya szállt a csűrre (novellák, emlékezések, vallomások, 1974); Tinta és tulipán. Kubai napló (1977); Laczkó Rózsa balladája (novellák, 1978); A Sátán labdái. Történelmi tudósítás. I. Függőleges veszedelmek (1978); II. A romlás útjain (1979); III. Órás fejedelem (1980); IV. Rozsda a kardon (1981); V. A béke hamuja (Csíkszereda, 2002); Volt egyszer egy gyermekkor (elbeszélések, 1979); Mátyuska macskája (válogatott írások, 1984); Három a tánc (esszék, 1985); Társaim. Kerti képek. (1988); Ostorod volt-e Rodostó? (esszéregény, 1991); Kegyetlen kegyelet. Búcsú a bölcsőhelytől (1996); Képek a kutyaszorítóból. Műhelytitkok szabadon. I–IV. (Csíkszereda 2001–2002).
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Mekkora fizetésről mondott le Kató Béla püspök?
Bruttó 7643 lej. Ekkora összegről mond le havonta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke tiltakozásul a Székely Mikó kollégium épületének visszaállamosítása miatt. Ennyi az állami fizetése a többi erdélyi történelmi egyház vezetőjének is.
Kató Béla püspök az Erdélyi Református Egyházkerület rendkívüli közgyűlésén jelentette be, hogy a Székely Mikó Kollégium épületének visszaállamosítása elleni tiltakozásként nem fogadja el többé az államtól kapott fizetését, az úgynevezett kongruát. Ugyanezt a bejelentést tette Kántor Csaba püspökhelyettes is.
Utánanéztünk: a püspöknek decembertől bruttó 7643 lejjel, helyettesének 6691 lejjel kevesebb pénzből kell megélnie havonta. Az egyházi alkalmazottak javadalmazását szabályozó 2010/284-es törvény szerint ugyanis a Romániában elismert egyházak vezetőit a minisztereknek, illetve államtitkároknak járó állami fizetés illeti meg.
Az összeget megerősítette lapunknak Ballai Zoltán, az egyházkerület gazdasági tanácsosa is. Közölte, hogy ettől a hónaptól a pénzt visszaküldik a vallásügyi államtitkárságra. Kérdésünkre hozzátette: Kató Béla nyilvánvalóan nem marad jövedelem nélkül. „A püspök úr javadalmazását egyházkerületi forrásokból biztosítjuk” – magyarázta. Ennek az összegét azonban Ballai nem kívánta megnevezni. „Ez bizalmas adat” – tette hozzá.
Bruttó 7643 lej a napokban újra unitárius püspökké választott Bálint Benczédi Ferenc állami fizetése is. Az unitárius egyház gazdasági tanácsosa, Dácz Tibor nem kívánt nyilatkozni a maszol.ro-nak arról, hogy a püspök jövedelmét az egyház saját forrásaiból kiegészíti-e, és ha igen, mekkora összeggel. Ezt, Ballai Zoltánhoz hasonlóan, bizalmas információnak nevezte.
A 2010/284-es törvény melléklete szerint az ortodox egyházfőnek, Daniel pátriárkának jár a legnagyobb állami fizetés, bruttó 8817 lej. Az összeg a mindenkori államfő bérének felel meg. Az ortodox és a római katolikus egyház érsekeinek (így Jakubinyi György gyulafehévári érseknek is) bruttó 8122 lej az állami fizetése. Az egyházfő püspökök bére a már említett 7643 lej. Ekkora összeget kap havonta az államtól Kató Béla és Bálint Benczédi Ferenc mellett Csűry István (Királyhágó-melléki Református Egyházkerület), Böcskei László (nagyváradi római-katolikus egyházmegye) és Adorján Dezső (evangélikus egyház) is. A helyetteseik állami bére 6691 lej.
Mennyit keres egy lelkész?
Egy háromszéki községben húsz éve szolgáló unitárius lelkész a maszol.ro-nak elmondta: havi jövedelme bruttó 2300 lej. Ebből az összegből bruttó 980 lejt az állam folyósít. „Havonta körülbelül nettó 1650 lejt utal a kolozsvári püspökség a bankkártyámra” – mondta a lelkész, aki nehezményezi, hogy néhány éve a fizetése megállapításakor már nem veszik figyelembe a letöltött papi szolgálati időt, a „régiséget”.
Dácz Tibor gazdasági tanácsos szerint ennek a magyarázata az, hogy az állam 2009-ben gyakorlatilag befagyasztotta a lelkészek – és a nem vezető beosztású egyházi alkalmazottak – fizetését. Mint mondta, a 2010/284-es törvény szerint egy lelkész állami bére az azonos régiségű és fokozatú pedagógus fizetésének a 65 vagy 80 százaléka. „A 80 százalékot a kis gyülekezeteknél szolgáló, hátrányos helyzetű egyházközségek papjai kapják” – magyarázta.
Cáfolta szerdán az ortodox egyház, hogy Daniel pátriárka havi bére 22 901 lej lenne. Erről kedden egy román portál számolt be, a hírt pedig átvette a hazai sajtó. A pátriarkátus közleménye szerint az egyházfő fizetése nettó 13 900 lej, amelyből nettó 7731 lejt folyósít az állam, a többit pedig az egyház biztosítja saját forrásokból. „Daniel pátriárka nem napi 8, hanem napi 14-16 órát dolgozik” – olvasható a közleményben.
A tanácsos elmondta, ezt a bérezési rendszert 2009-ben vezette be az állam, és ezt alkalmazzák valamennyi elismert egyház esetében. Csakhogy ez a rendszer nem követi például a pedagógusok béremelését, sem a munka mezején eltöltött időt. „Tehát a papjaink most ugyanazt a pénzt kapják, mint öt éve. Ezt a fizetést az unitárius egyház kipótolja az állam álta folyósított bérnél nagyobb összeggel” – tájékoztatott Dácz Tibor.
Emellett a rendszernek van még egy nagy hibája: a lelkészek számát nem követi. „Ha tehát időközben az adott egyház papjainak száma nőtt, az egyháznak járó kongrua összege nem változott. Tehát az új lelkészeink fizetését száz százalékban az egyháznak kell folyósítania” – mondta az unitárius püspökség gazdasági előadótanácsosa.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

A múlt feltárása ne a múlt elmaszatolása legyen!
– Nekünk elsősorban nem pitiáner leszámolásokra van szükségünk, hanem arra, hogy megértsük, kik tették tönkre az életünket és a fiatalságunkat.
Mert az enyémet ellopták! – fogalmazott Tibori Szabó Zoltán, lapunk munkatársa a kommunista rendszer megfigyeléseiről szóló beszélgetésen, amelyre múlt pénteken, december 12-én került sor a Minerva-ház Cs. Gyimesi Éva termében. A vita apropóját a Kántor Lajos által szerkesztett, a Korunk és Komp-Press kiadásában megjelent Titkosan – Nyíltan című kötet bemutatója adta. Az est során Dávid Gyula, Buchwald Péter, Cseke Péter, Kántor Lajos és Tibori Szabó Zoltán osztotta meg a múlt rendszer titkosszolgálatával kapcsolatos tapasztalatait, a felmerülő tudományos kihívások és erkölcsi megfontolások is terítékre kerültek. Lássuk, hogyan folytatódik a Securitate története.
Buchwald Péter zseniális gumicsontnak nevezte a dossziék irányított nyilvánosságra hozatalát: miközben a megfigyelők és a megfigyeltek egymást eszik, a tartótisztek röhögnek a markukba.
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Ellenszélben: szembemenni a rendszerrel
Ünnepek közeledtével a könyvkiadók is gyakrabban örvendeztetik meg olvasóikat újdonságokkal. A román forradalom óta eltelt negyed évszázad ismét aktuálissá teszi az emlékezést a letűnt rendszerre, annak minden fonákságára, tragédiájára.
Az utóbbi időben Kolozsváron és Erdély más városaiban bemutatott irodalmi újdonságok közül több is foglakozik a letűntnek és eltűntnek hitt rendszer történéseivel, furcsaságaival. Egyetlen közösség sem léphet előre, míg nem tárja fel múltját – hangzott el minap egy könyvbemutató kapcsán a kincses városban. Ezt a társadalmi igényt próbálja kielégíteni két minap megjelent és bemutatott kötet is: Kántor Lajos szerkesztésben a Titkosan – nyíltan című könyv a szekuritáté működéséről közöl emlékezéseket, tanulmányokat, dokumentumokat, míg Sebők Klára önéletírása, a Komiszkenyér, a művészek sorstragédiájáról számol be a szemtanú hitelességével.
Besúgók, besúgottak
Kántor Lajos Erdély magyar csúcsértelmiségének emlékeit gyűjtötte egy kötetbe. Megkerülhetetlen lett immár ez a kiadvány – vélekedett a szerkesztő – annál is inkább, mert Milan Kunderát idézve „egyetlen hallhatalanságunk a titkosszolgálat irattárában van”. A Titkosan-nyíltan című kötet három nagyobb fejezetre osztható: emlékezések, melyek a Korunk lapjain már megjelentek, megfigyelésekkel és üldözésekkel kapcsolatos dokumentumok, valamint az iratok tudományos feldolgozása. Dávid Gyula irodalomtörténész szerint – akit közel fél évszázadon át megfigyelt a román titkosszolgálat – úgy gondolja, a megfigyelési dokumentunok fele sincs még feldolgozva. Cseke Péter egyetemi tanár is rámutatott, sokan vannak olyanok, akik a megfigyelési aktáikban található lapok alig tíz százalákát vehették kézhez ezidáig.
A kötetben visszaemlékezéseket olvashatunk Szilágyi Domokosról, Páskándi Gézáról, tájékozódhatunk a Ioan Petru Culianu-ügyről, és információkat kapunk Marosi Péter író és Bustya Endre Ady-kutató ügynökmúltjáról.
Mindazonáltal, hogy sok egykori ügynök, besúgó lelepleződött, Tibori Szabó Zoltán publicista úgy véli, „a Szekuritáté győzött”. Hiszen ők azok, akik békés öregkort élveznek, több ezer lejes nyugdíjból „tengődnek”, miközben nem egy generáció életét megkeserítették, emberek tízezreinek karrierjét derékba törték, másokat börtönbe vetettek. A kötetben szereplő szerzők: Kántor Lajos, Markó Béla, Cseke Péter, Gálfalvi György, Visky András, Ilia Mihály, Csapody Miklós, Zelei Miklós, Váradi Nagy Pál, Kovács András Ferenc, Lőrincz György, Buchwald Péter, Gagyi József, Tibori Szabó Zoltán, Győrffy Gábor, Könczey Csongor, Gyarmati György, Cseke Péter Tamás, Kőrössi P. József, László Ferenc, Tófalvi Zoltán, Páskándi Géza, Király István, Király Ibolya, Ambrus Attila, Dávid Gyula és Balon Ruff Zsolt. A Korunk Komp-Press kiadónál megjelent, közel négyszáz oldalas kötet újabb – de még nem elégséges – tégla múltunk feltárásának falában.
Menekülők
Sebők Klára önéletírása sokmindenben összefügg az előbbi kiadvánnyal. Aművésznő, a kolozsvári magyar színház örökös tagja, egy szakácskönyv apropóján emlékezik férjére, Héjja Sándorra, a kolozsvári színház egykori vezető színészére, és a legendás rendezőre, Harag Györgyre. Héjját és családját gyakorlatilag elüldözte Erdélyből a kommunista rendszer, ellehetetlenítve művészi, emberi mivoltát. Harag György a maga lehetőségei szerint szembeszállt a rendszerrel, hiszen burkoltan ugyan, de a zsarnokság ellen emelte fel szavát Sütő korszakos műveinek megrendezésével és egyéb színrevitt darabokkal. Héjja belepusztult az emigrációba, Harag megviselt szervezete sem bírta sokáig a megpróbáltatásokat. Sebők Klára megdöbbentő őszinteséggel ír a szellemi és anyagi nyomorról, amiben egykor legjobb színészeink élték napjaikat úgy, hogy esténként fellépéseikkel a közönséget próbálták szórakoztatni.
Visszaemlékezéseiben Sebők Klára feleleveníti jelentős alakításait a kolozsvári színház színpadán, de a sorsdöntő momentumokat is, amikor férjével, Héjja Sándorral eldöntötték, kisfiúkkal együtt áttelepülnek Magyaraországra.
Sebők Klára Komiszkenyér című, önéletrajzi ihletésű kötete Köllő Katalin szerkesztésében a Korunk Komp-Press Prospero Könyvek sorozatában jelent meg.
Nánó Csaba |
Sebők Klára KomiszkenyérEgy színéstnő emlékszakácskönyve /Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2014/
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

EMNP-tisztújítás: Szilágyi Zsolt váltja Toró T. Tibort?
Igen feszültnek ígérkezik az EMNP egy hét múlva tartandó kongresszusa. A párt viszonya a Fidesszel és a Tőkés László vezette EMNT-vel is megromlott, a többség Toró T. Tibor helyett Szilágyi Zsoltot preferálná elnöknek. Nem csoda, hogy a tisztújítás zárt ajtók mögött zajlik majd.
Egyre nagyobb a nyomás Toró T. Tiboron, hogy ne pályázza meg újra az Erdélyi Magyar Néppárt elnöki tisztségét az EMNP egy hét múlva tartandó rendkívüli kongresszusán. Információink szerint a megyei szervezetek Szilágyi Zsolt jelenlegi alelnököt állítanák a párt élére, ám Tőkés László fideszes EP-képviselő kabinetfőnöke vonakodik elvállalni a feladatot.
„A pártban egymást érik a konspirációs gyűlések, mindenféle frontok alakultak ki. Toró-ellenes a hangulat. Még az is elképzelhető, hogy akkor is a második helyen végez a január 31-i országos tisztújító küldöttgyűlésen, ha egyetlen jelöltként indul az elnöki posztért” – vázolta maszol.ro-nak az elnök helyzetét az EMNP egyik név nélkül nyilatkozó politikusa.
Úgy tudjuk, hogy leginkább azt vetik sokan Toró szemére, hogy vezetése alatt a párt nem tudott túllépni a saját árnyékán és harmatgyengén szerepelt az államfőválasztáson is. Emellett a Fideszszel kötött „stratégiai partnerség” repedezéséért és az „erdélyi magyar jobboldal” egyesülésének késlekedéséért is sokan okolják.
„Ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom. Kialakul a kongresszusig” – mondta a maszol.ro-nak Szilágyi Zsolt, akit brüsszeli repülőgépe felszállása előtt értünk utol telefonon. Az EMNP alelnökét arról kérdeztük, hogy van-e alapjuk azoknak a híreszteléseknek, miszerint a megyei szervezetek őt támogatnák a pártelnöki tisztség elnyerésében, de nem vállalja a jelölést. Szilágyi azt sem cáfolta, de nem is erősítette meg, hogy a párt nagy része a jelenlegi elnök, Toró T. Tibor ellen fordult. „Most zajlanak a tárgyalások.Jó végkifejletben reménykedem” – mondta a politikus. Toró T. Tibort meg sem próbáltuk elérni, a pártelnök lapunkkal évek óta csak az EMNP sajtóirodáján keresztül hajlandó kommunikálni.
Megfogyatkozott az elnökség
Ismert, hogy a tavaly novemberi romániai elnökválasztás első fordulójának eredményhirdetése után Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt államfőjelölt is azonnal bejelentette lemondását. Lehet, hogy önvizsgálatuk nem volt őszinte, mert néhány nap múlva, az EMNP marosvásárhelyi elnökségi ülésén értesüléseink szerint „visszakönyörögték” magukat. A testület pedig úgy döntött, hogy nem fogadja el a lemondásukat.
Azóta történt még egy és más a pártban, a héttagú elnökség három tagja ugyanis lemondott vagy leváltották. Elsőként Benedek Erika mondott le – igaz, ő már a tavaly nyáron –, Király Melinda tavaly decemberben vált meg a vezetői tisztségétől, míg Zakariás Zoltánt idén január 10-én – információink szerint „puccszerűen" – leváltották választmányi elnöki posztjáról, így már ő sem tagja az elnökségnek.
„Zatykó-ellenes hangulat is van”
„Van egy Toró-ellenes hangulat, de van egy Zatykó-ellenes hangulat is” – kommentálta Zatykó Gyula azt az értesülésünket, hogy a jelenlegi elnökbe vetett bizalom alaposan megfogyatkozott a pártban. Az EMNP országos alelnöke úgy fogalmazott: ilyenkor, kongresszus előtt mindenkinek megvan a preferált jelöltje, és hajlik arra, hogy más jelölteket háttérbe szorítson. „De azt elmondhatom, hogy az EMNP partiumi szervezetei decemberben kiálltak Toró T. Tibor mellett” – jelentette ki a nagyváradi politikus
Zatykó azt megerősítette, hogy Szilágyi Zsolt az egyik potenciális elnökjelölt. Több nevet nem említett. „Amíg a küldöttgyűlések nem zárulnak le, minden csak szóbeszéd” – jegyezte meg. Tájékoztatása szerint a megyei jelölő küldöttgyűlések csütörtökön kezdődtek, és jövő szerdán zárulnak le. Elnökjelölt az lehet a kongresszuson, aki a küldöttek szavazatának abszolút többségét elnyeri legalább egy megyei szervezetben. Egy jelöltet támogathat több szervezet is, sőt matematikailag az is lehetséges, hogy egy szervezetet két elnökjelöltet is támogasson – magyarázta.
Az EMNP alelnöke megerősítette azt is, hogy Zakariást leváltották a választmány éléről, és átmenetileg, a kongresszusig Sorbán Attila került a helyére. Az elnökség megfogyatkozását a fiatalítás szükségességével magyarázta.
Zárt ülésen választanak elnököt. Zatykó Gyula nem tudott még részletekkel szolgálni arról, hogy mely pártoknak küldtek meghívót a kongresszusra. Egyvalami bizonyos: az országos küldöttgyűlésnek csak a fesztív része lesz nyilvános, a tisztújítást zártkörű ülésen tartják meg, a sajtót kitessékelik. Arra a felvetésünkre, miszerint igen csak szokatlan, hogy egy párt legmagasabb szintű fóruma a nyilvánosság kizárásával hozza meg a döntéseit, az alelnök úgy reagált: „vannak olyan dolgok, amelyek nem biztos, hogy a nyilvánosság elé tartoznak, utána lesz sajtótájékoztató, amelyen mindent elmondunk a sajtónak”.
Tőkés László is teljesen kiakadt
Az EMNP-nek azonban nem csak a szekértáborok kialakulása és az új elnök személye körüli bizonytalanság jelent problémát, információink szerint megromlott a viszony a „természetes szövetségessel”, a Tőkés László vezette Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal (EMNT) is.
A feszültséget a két szervezet között legújabban az okozta, hogy a Toró és Szilágyi tisztségben maradásáról döntő november 9-i elnökségi ülés előtti napon, szombaton az EMNP és az EMNT együttes elnökségi ülést tartott. Úgy tudjuk, hogy ezen ülésen konszenzusos módon abban egyezett meg a két elnökség, hogy az EMNP-sek elfogadják Toró és Szilágyi lemondását.
„Az EMNP másnapi, külön tartott elnökségi ülésén Toró és Szilágyi kisírták, hogy maradjanak. Megvárták, hogy az EMNT elnöksége távozzon Marosvásárhelyről, és bejelentették a döntést. Szívük joga, mert végül is a döntés rájuk tartozott. De korábban volt egy olyan egyezség, hogy fontos ügyekben közösen alakítsunk ki álláspontot. Tőkés László is teljesen ki volt akadva attól, hogy ezt az egyezséget felrúgták” – mondta a maszol.ro-nak a volt püspökhöz közel álló nagyváradi forrásunk.
Zakariás Zoltán, akkor még választmányi elnökként, a szombati és a vasárnapi marosvásárhelyi ülésen is részt vett. Szerinte azonban mindössze „technikai” félreértés történt az EMNP és az EMNT között. „Az EMNP elnökségi ülésén született döntés tartalmában és szellemében ugyanaz volt, mint amiben előző nap az EMNT-vel megegyeztünk” – jelentette ki. Arra a kérdésünkre, mit ért „technikai” félreértés alatt, a volt választmányi elnök kijelentette: megfogalmazásbeli különbségeket. Ezeket azonban kérésünk ellenére sem kívánta részletezni.
„A marosvásárhelyi együttes elnökségi ülésen belső egyeztetések zajlottak, ezekről nem kívánok részleteket szolgálni” – kommentálta az értesüléseinket Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Hangsúlyozta, az EMNP és az EMNT továbbra is stratégiai partnerek. „Három évvel ezelőtt, az EMNT küldöttgyűlésén döntöttük el, hogy létrehozzuk az EMNP-t, sok az átfedés is a két szervezet között. Természetszerű ez a stratégiai partnerség” – magyarázta Sándor Krisztina. Hozzátette, rendszeresen egyeztetnek az EMNP-vel, és a konzultációkba „az időnkénti nézeteltérések” is beleférnek.
Arra a kérdésre, elképzelhető-e, hogy az EMNT az EMNP kongresszusa előtt egyik vagy másik elnökjelölt mellett foglal állást, Sándor Krisztina kijelentette: nem zárja ki ezt a forgatókönyvet, de nem terveznek ilyen állásfoglalást. „A kongresszust is folyamatosan egyeztetve készítjük elő. Nem üzengetünk egymásnak, pláne nem a sajtóban” – közölte az EMNT ügyvezető elnöke.
A Fidesz is elfordult tőlük
Mindezek mellett talán az EMNP-t leginkább foglalkoztató kérdés a Fidesszel való viszony látványos megromlása maradt. Ha ugyanis a pártot a magyarországi „stratégiai partnere” cserbenhagyja, Orbán Viktor politikai tőkét is jelentő támogatása mellett jelentős anyagi erőforrásoktól esnek el.
Márpedig a tavalyi államfőválasztás első fordulója, Szilágyi Zsolt leszereplése után a Fidesz hivatalosan is kihátrált az EMNP mögül. Egy fideszes kormánypolitikus akkor ésszerűtlen lépésnek nevezte Szilágyi indítását a választáson. „Az EMNP-nek együtt kell működnie az RMDSZ-szel, vagy pedig csak az RMDSZ marad talpon az erdélyi magyar politikában” – mondta Grezsa István miniszteri biztos.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Szellemi otthonteremtés
Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babes–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe című hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató; több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll díjas (2010), a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen, a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen?
– A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a kénosi tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az "égbe emelő" kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktor vontatású utánfutójával. A hetvenes évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk "szólaltatni" azokat. Beszédes szótlanság című "időrobbanásos" esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003. 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni "irodalmi versenyre" készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban. Na de, egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására?
– Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az '56 utáni "irodalmi frontvonalról" mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én ott voltam a művelődési ház irodalmi matinéján. Az Utunk és a Steaua csapatával már előző este megismerkedhettem, mert László Béla felkérésére a vacsora felszolgálásában segédkeztem. Nagy volt az örömöm, csupán azt sajnáltam, hogy Szabó Gyula időközben "hazaszaladt" Almásra. A matinét követően szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a "menyasszonyszöktetés" sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók a Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a "székely Athén" neves személyiségeivel…?
– Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó "rövidnadrágos" Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptem igazító "péntek esti srácok", ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. "Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…" Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… Hogy milyen mélyen megragadtak bennem ezek az intelmek, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a múlt évben Torontóban Kányádi apóval indítottam egyik előadásomat.
– Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött?
– Még nem tudok érdemben válaszolni a kérdésre, nem kaptam vissza a szekuritátés dossziéim "preparált" szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti "terepjárásokból" nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még "átcsúszott" valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint "munka-kerülőt". "Az agrikultúra is kultúra" – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy "kódoltam be" azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély- szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről.
Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbefojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben.
– A szekuritáté állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt…
– Miért éppen őket…?
– Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek…
– Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Szociográfiai riportokat tartalmazó Forrás-kötetem, a Víznyugattól vízkeletig hátlapjára ezt írtam volt 1976-ban: "Hogy miért éppen ehhez az »előnytelen« műfajhoz ragaszkodom? Nem érzékelném eléggé a korlátait? A kérdések nem az enyémek; illő tehát, hogy legalább itt megköszönjem őket. És velük együtt a baráti tanácsot: aki így indul, annak egy életen át kell bizonyítania…" Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenség-monográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… Minek következtében sokszor bizony az élet és az irodalom "harmadik helyezettjének" érezhettem magamat. Most látom csak, micsoda előnyt jelentett számomra az, hogy fiatal alkotói korszakomban nem kaptam meg a nekem szánt bukaresti irodalmi díjakat; hogy a nyolcvanas évek második felében a szekuritáté "azon melegében" vitte el még be sem fejezett kisebbségtörténeti kézirataimat; hogy a kilencvenes évek derekán sokan nem értették: újságíróból miként lehet valaki egyetemi tanár? Mit is válaszolhattam volna? Az újságíróból/szerkesztőből minden lehet, ha idejekorán felhagy… a hírlapírással. Így szereztem a tudományműveléshez nélkülözhetetlen interdiszciplináris szemléletet.
– Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: "Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját."
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Megtanultam leszámolni az illúzióimmal
Életműdíjat vett át KÁNTOR LAJOS az RMDSZ létrejöttének negyedszázados évfordulóját ünneplő gálán. A kolozsvári írót, szerkesztőt a huszonöt évvel ezelőtt történtekről, az értelmiség és a politika viszonyáról kérdezte Cseke Péter Tamás.
Egyik megfogalmazója volt 1989 karácsonyakor a Hívó szó című kiáltványnak. Ezt sokan az RMDSZ születési bizonyítványának is nevezik. Helytálló ez a megállapítás?
Közvetlenül a rendszerváltáskor párhuzamosan beindult az erdélyi magyarság szerveződése különböző nagyvárosokban, Bukarestben, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Kolozsváron és Székelyföldön is. Ám tudomásom szerint Kolozsváron született meg az első írásos, átgondolt, programatikus elképzelés a romániai magyar közösség jövőjéről. Ez volt a Hívó szó. Nem tudok arról, hogy a Domokos Géza nevéhez fűződő szervezkedés során a kolozsvárihoz hasonlóan átfogó, a múltra visszatekintő, de inkább a jövőt megcélzó, a romániai magyar közösség elképzeléseit megfogalmazó szöveg született volna. Akkor, a legelső napokban keveset tudtak egymásról ezeknek a szerveződéseknek a kezdeményezői. Hiszen a diktatúra összeomlása mindenkit nagyon váratlanul ért. Talán Silviu Brucanon kívül senki sem számított erre Romániában, romániai magyar biztosan nem. Brucan tudott a legtöbbet, mert ő Washingtonból ment Moszkvába és onnan jött vissza.
Hogyan készült a kiáltvány?
December 22-én Balázs Sándor és Nagy György körbejárt néhány kolozsvári magyar értelmiségit, akiket elhívtak másnapra Gáll Ernő lakására. Erre a megbeszélésére Balogh Edgár hozott egy szöveget, amely a jelenlévők mindegyike szerint használhatatlan volt. Úgy véltük, ez egy „térden állva lázadó” szöveg volt, a régi kísérletek szellemében fogalmazta meg a szerzője. Aki ismeri Balogh Edgár rendszerváltás előtti elképzeléseit arról, hogyan lehetne javítani a romániai magyarság helyzetén, az tudja, mire gondolok. Végül a Gáll Ernő lakására összegyűlt társaság Balázs Sándort és engem jelölt ki arra, hogy fogalmazzuk meg a kiáltványt. Ketten átmentünk a másik szobába, és megírtunk egy szöveget. Ezt aztán megvitattuk, itt-ott módosult, és megszületett a Hívó szó, amelyet tizenöten írtunk alá. A kiáltvány meg is jelent a Szabadság december 24-i számában. Aznap alakult meg a Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács is, amelynek elnöke lettem.
Milyen szerepe volt RMDSZ megalakulásában?
A különböző önszerveződések felvették egymással a kapcsolatot. Január 7-én tartottunk egy küldöttgyűlést a kolozsvári színházban, majd 13-án Marosvásárhelyen tartották meg a Romániai Magyar Demokrata Szövetség első országos küldöttértekezletét. Horváth Andort és engem kértek fel, hogy a Vásárhelyen elhangzottak alapján írjuk meg az alapszabály-tervezetet, amelyet később Nagyváradon, az alakuló kongresszus elé terjesztettek. Ezen az országos elnökség tagjává választottak, s az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének az elnöke is voltam a megyei szervezet első tisztújító közgyűléséig. Akkor Balázs Sándor lett az elnök, én egy darabig alelnök maradtam. Inkább a Korunkkal szerettem volna foglalkozni. Az első parlamenti választások előtt rá akartak beszélni, hogy vállaljak képviselői vagy szenátori mandátumot. Nemet mondtam, akárcsak akkor, amikor egy államtitkári tisztség elvállalására kértek fel, mert nem akartam Bukarestbe menni. De azért a politikából egy darabig nem szálltam ki. Legalább egy éven át Budapesten, Bukaresten, Párizsban fontos találkozókon képviseltem az RMDSZ-t. Amikor megtartották az első román-magyar értelmiségi találkozót Budapesten, engem kértek, hogy hívjam meg azokat a kolozsvári románokat, akikről úgy gondoljuk, le lehet ülni velük konstruktívan tárgyalni. Emellett részt vettem az RMDSZ kemény belső vitáiban is. Néhányan nem értettünk egyet azzal, hogy Domokos Géza – aki amúgy nagyon jó barátom volt – Ion Iliescu mellé akarta faroltatni az RMDSZ-t. Voltak személyes ambíciókból fakadó konfliktusok is abban a korszakban. Szőcs Géza magatartása mellett vita lett abból is, hogy Kincses Előd szerette volna, ha Tőkés László mellé Király Károlyt is az RMDSZ tiszteletbeli elnökké választják.
Mikor szállt ki a politikából és miért?
Sokáig választott tagja voltam a Szövetségi Képviselők Tanácsának, akkor még Küldöttek Országos Tanácsának hívták. Az egyik kolozsvári ülésen – talán 1994-ben – bejelentettem, hogy kilépek a testületből, miután Tőkés László megfogalmazta azt, hogy az RMDSZ-nek szakítania kell a románokkal szembeni „kézfogás-politikával”. Ezt éppen akkor tette, amikor a román értelmiségiek részéről volt egy pozitív visszajelzés, ami némi biztatást jelentett. Az ülésen azt kértem, Tőkés álláspontját vitassuk meg, ám ezt a testület – kis szavazatkülönbséggel – leszavazta. Ekkor beadtam írásban a felmondásomat, és erre a mai napig büszke vagyok. Ez jelentette a szakításomat a nagypolitikával. Azóta csak civilként fogalmazom meg a véleményemet, illetve még egy darabig MÚRE-elnökként tagja voltam a Szövetségi Egyeztető Tanácsnak is, amelyet a mai napig sóhivatalnak tartok. Nekem már a rendszerváltás előtt nagyon jók voltak a román kapcsolataim, az irodalmon keresztül. Jó viszonyt ápoltam román csúcsértelmiségiekkel, D. R. Popescuval, Adrian Marinoval, Augustin Buzurával. Sokat beszélgettem annak idején Ioan Aluas szociológia professzorral, többször találkoztam Ana Blandianával is.
2012-ben megfogalmazott a Kolozsvár Társaság nevében egy másik kiáltványt, az Új Hívó szót, amely nevében is utal az 1989-es dokumentumra. Mi késztette arra, hogy közzétegye ezt a szöveget?
Elsősorban az RMDSZ ellenében alakított árnyékszervezetek, az Erdélyi Magyar Néppárt és a Magyar Polgári Párt megalakulása. Ugyanakkor úgy éreztem, az RMDSZ politizálásán is változtatni kellene.
Bár néha bíráltam, egy pillanatig sem fordítottam hátat az RMDSZ-nek. Soha nem gondoltam azt, hogy a szövetségnek van alternatívája Erdélyben az érdekképviseletre.
Dilettánsnak tartom a szervezeteket, amelyek alternatívaként kínálják magukat. Ettől függetlenül néhány ember e szervezetek vezetői közül – például Szilágyi Zsolt – kifejezetten rokonszenves volt számomra, amíg az RMDSZ tagja volt. Szerintem Tőkés László hergelte őket végig, mert nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a megmondóember. Az Új Hívó szó megfogalmazására késztetett az is, hogy azt tapasztaltam: az RMDSZ-ben is egyre nagyobb szerepet kaptak az úgynevezett megélhetési politikusok. Nyilván naivitás volt azt hinni, hogy az RMDSZ sokáig megmarad ernyőszervezetnek. Jómagam soha nem voltam híve a pártosodásnak, de elfogadom, hogy ebben az országos politikai felállásban más lehetőség nem volt.
Az úgynevezett külhoni magyar közösségek politikailag mindenütt megosztottak. Hogyan lehetne összebékíteni egy nagy létszámú nemzeti közösség politikai sokszínűségét az egységes politikai érdekképviselet szükségszerűségével?
Az az érzésem, erre nincs recept.
Nem erdélyi magyar sajátosság, hogy a rendszerváltáskor aktív politikai szerepet vállaló értelmiségiek kivonulnak a politikából, és csak néha hallatják hangjukat. A 2012-es felhívásának kezdeti visszhangja hamar elcsitult. Meghallgatja-e mostanában az RMDSZ az értelmiségiek véleményét?
Én megtanultam leszámolni az illúzióimmal. Persze, ettől még néha úgy érzem, érdemes megszólalnom. Meglepett, amikor megtudtam, hogy életműdíjat kapok az RMDSZ-től. Ebben nem tudom, mekkora súlya volt a rendszerváltás utáni politikai szerepvállalásomnak és mekkora az irodalmi munkásságomnak. Lehet, hogy ez is egy illúzió, de pozitív folyamatnak látom, hogy az RMDSZ – elsősorban néhány fiatal politikusa révén – egyre inkább hallgat a civil társadalomra. Ezt tapasztalom a Kolozsvár Európa Ifjúsági Fővárosa program megszervezése kapcsán. Tamás Gáspár Miklós írta, hogy a pártok erodálásával párhuzamosan a társadalom egyre inkább a civil önszerveződés irányában mozdul el. Az ifjúsági főváros program esetében egy újfajta magatartást láttam az RMDSZ néhány politikusa részéről. Fogalmazhatnék úgy is, hogy bevonták az ügyek intézésébe, a tervezésbe a civileket is. És nagy dolognak tartom, hogy a mai fiatalok természetesnek veszik: beleszólásuk van, lehet saját ügyeikbe, ügyeinkbe. Kolozsvár az övék is, erre nem kell engedélyt kérniük a többségtől.
Milyennek látja most az RMDSZ-t és a szervezet jövőjét?
Sok mindent vállalnak ott, ahol érdemben jelen tudnak lenni. Kolozsváron régóta nem volt tartósan ennyire jó az RMDSZ néhány politikusának megítélése, elsősorban Horváth Annának köszönhetően. Az alpolgármester olyan fiatalokat vett maga mellé, akikkel együtt el tudott érni valamit. A két előző magyar alpolgármester semmit nem tudott elérni. Az RMDSZ hátországát ugyanakkor hiányolom. Annak idején, Kolozsváron, rövid idő alatt 50-60 ezer ember iratkozott be az RMDSZ-be. Nem kellett győzködni őket, sorban álltak a színház pénztáránál és adták le a belépési nyilatkozatukat. Akkor volt tömegalapja az RMDSZ-nek. Hozzám lassan másfél évtizede senki nem jött megkérdezni, hogy nem fizetném be a tagsági díjat? Azt sem tudom, egyáltalán még van-e tagsági díj. Az RMDSZ lassan már csak a kampányban fordul az emberekhez. Ezért is gondolom úgy, hogy a szövetség és a civil szervezetek közötti viszony kulcsfontosságú lehet, a civileken keresztül meg lehet próbálni néhány érdeket érvényesíteni.
Az életműdíj is bizonyítja, hogy van tekintélye az RMDSZ-ben. Elképzelhető, hogy előbbi kifogásait szóvá tegye egy harmadik Új Hívó szóban?
Elképzelhető. De nem szeretnék muníciót szolgáltatni azoknak, akikkel messzemenően nem értek egyet. A kritikát szükségesnek tartom, de nehéz ezeket úgy megfogalmazni, hogy ne az RMDSZ ellenfeleinek malmára hajtsa a vizet. Az egyik RMDSZ-kongresszuson a küldötteknek járó húsz másodperc alatt meg is fogalmaztam azt a kritikámat, hogy a Szövetségi Egyeztető Tanács eljelentéktelenedett. Egy bírálatot meg lehet fogalmazni húsz másodpercben vagy húsz oldalas kiáltványban, én inkább a könyveimben fogom elmondani a véleményemet.
Visszakanyarodnék a 25 évvel ezelőtt történtekre. Az 1989-ben táplált reményekhez képest mi okozta Kántor Lajos számára a legnagyobb csalódást?
A kultúra háttérbe szorulását fájlalom, és nem csak magyar vonatkozásban. A Ceauşescu-időkben tekintélye volt a kultúrát, irodalmat képviselő személyeknek, intézményeknek. Néhány szerencsés helyzet kivételével ezek az emberek, intézmények a háttérbe szorultak. Mondok egy példát: egy év múlva 1200 lej lesz a minimálbér Romániában, ma alig 200 lejjel nagyobb a Korunk főszerkesztőjének a fizetése. Ezt én szégyenletesnek tartom. Csalódtam a magyar-magyar kapcsolatok alakulásában is. Huszonöt éve el nem tudtam volna képzelni ekkora megosztottságot.
Csalódottan veszem tudomásul azt is, hogy a politikai elit és az értelmiség a 25 év alatt mennyire eltávolodott az emberektől.
A Hívó szóban megfogalmazott célkitűzések közül az önálló állami magyar egyetem létrehozásának elmulasztását fájlalom.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

"Nem tudom, hogy Semjén Zsolt kikre gondolt"
Az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) Fideszhez és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz fűződő viszonyáról, az MPP részéről érkezett kritikákról kérdeztük az EMNP új elnökét. A Szilágyi Zsolttal készített interjúnkból az is kiderül, hogy a megválasztása utáni napon rossz számon kereste Biró Zsoltot.
Az utolsó pillanatban derült ki – legalábbis a sajtó számára –, hogy vállalja a jelölést az elnöki tisztségre. Hezitált?
Elsősorban a párt küldötteire tartozott az, hogy megpályázom-e a tisztséget. Természetesen a kongresszus helyszínén a sajtót is értesítettük a döntésemről. A döntésem meghozatala előtt pedig nagyon sok szempontot kellett figyelembe vennem. Tekintettel arra, hogy az elnöki tisztség elvállalásának a családomra vonatkozó következményei is vannak, a döntést nem akartam elhamarkodni.
Jelenleg Brüsszelben él, főállásban Tőkés László fideszes EP-képviselő kabinetvezetője. Megőrzi ezt a tisztségét is?
Az EMNP elnöki posztja teljes embert igényel. Ennek tudatában fogom meghozni a döntést a brüsszeli állásomról. Elnökké választásom várhatóan lakhelyváltoztatással fog járni. Tőkés Lászlóval egyébként 25 éve ugyanazt a programot és értékrendet képviseljük, és ez a továbbiakban is így lesz.
Tavaly felajánlotta a lemondását az alelnöki tisztségről, mert a vártnál gyengébb eredményt ért el jelöltként az államfőválasztáson. Ön szerint miért kapta meg a kudarc ellenére is a küldöttek bizalmát?
Azt hiszem, a kongresszus választ adott a tavaly felajánlott lemondásomra is. A küldöttek nagy létszámban úgy döntöttek, hogy folytatandó és jó irány az a politikai vonal, értékrend és program, amelyet képviseltem a tisztújításon.
Elnökként tartott első, hétfői sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy választási szövetséget ajánl az MPP-nek és már kereste is a párt elnökét, Biró Zsoltot telefonon. Az MPP elnöke azonban azt állítja, hogy nem tud semmilyen hívásról. Mi történt?
Három üzenetet is hagytam számára egy olyan telefonszámon, amelynek üzenetrögzítőjén az ő hangja válaszolt. Utólag tudtam meg, hogy nem azt a számot használja. A lényeg az, hogy egyről kettőre lépjünk.
A maszol.ro-nak Biró Zsolt meglehetősen elutasítóan nyilatkozott az ön által javasolt választási szövetségről. Azt mondta, a javaslat szerinte azt bizonyítja, hogy az EMNP az MPP nélkül életképtelen. Ezt hogy kommentálja?
Nem kívánom kommentálni Biró Zsolt szavait. Megvárom az első személyes találkozónkat, amely reményeim szerint hamarosan létrejön.
Az MPP elnöke tett már ígéretet személyes találkozóra?
Remélem, hogy ez a közeljövőben megtörténik.
Biró Zsolt mondott önökről mást is. Például azt, hogy az EMNP választási szövetségre tett javaslata hiteltelen, mert „olyan emberek szájából hangzott el, akik korábban RMDSZ-es politikusként az RMDSZ-t, MPP-sként az MPP árulták el”. Ezzel az ön RMDSZ-es képviselői múltjára utalt. Mi erre a válasza?
A Biró Zsolttal tervezett találkozónkig nem kívánom ezt kommentálni.
Tőkés László a küldöttek előtt kijelentette: az EMNP nem a Fidesz lakájpártja, de az sem igaz, hogy Orbán Viktorék ejtették volna önöket. Ehhez képest a kongresszuson a magyar kormányt csak egy államtitkár-helyettes képviselte, még a párt egyik korábbi legkövetkezetesebb támogatója, Németh Zsolt sem volt jelen. Ennek ön szerint nem az üzenete, hogy a Fidesz ejtette az EMNP-t?
Az EMNP és a Fidesz között egy több éves stratégiai partnerség van. Továbbra is megvannak azok a személyes kapcsolatok, barátságok, amelyek alapján az elmúlt 25 év alatt együtt dolgoztunk a fideszesekkel. A többi sajtóspekuláció.
Az EMNP kongresszusával egy időben az RMDSZ Kolozsváron létrejöttének 25. évfordulóját ünnepelte. Ezen a gálán részt vett Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes is, aki arról beszélt, hogy az RMDSZ parlamenti jelenlétét „senkinek sem szabad veszélyeztetnie”. Ez az üzenet szerintem az EMNP-nek is szólt. Ön szerint?
Nem tudom kire gondolt a magyar miniszterelnök-helyettes. Mi nagyon sokszor mondtunk, hogy az erdélyi magyarságnak erős képviseletre van szüksége. És hogy mennyire igaza van Semjén Zsoltnak, azt bizonyítják a tavalyi EP-választások, amikor az RMDSZ visszautasította az együttműködést más politikai erőkkel. Ennek az lett az eredménye, hogy a Romániában megválasztott erdélyi magyar EP-képviselők száma eggyel csökkent. Ez közös veszteségünk.
Milyen most a viszony a Tőkés László vezette EMNT-vel? Azért kérdem, mert tudomásom szerint volt egy konfliktus az EMNP és az EMNT között a két szervezet elnökségének tavaly decemberi együttes ülése után. Úgy tudom, az ülésen közösen arról döntöttek, hogy az EMNP elfogadja Toró T. Tibor és Szilágyi Zsolt lemondását a párt éléről. Az EMNT sérelmezte, hogy az EMNP a másnapi elnökségi ülésen másképp döntött, mint amiben előzőleg megegyeztek. Mi történt?
Továbbra is nagyon jó a viszony, nekem nincs tudomásom ilyen konfliktusról. Volt egy együttes ülésünk, ahol mindenki elmondta a véleményét, és vitáztunk arról, hogy mit kellene tenni. Semmilyen döntést azonban nem hoztunk. Nem is szavaztunk erről, pontosan azért, mert döntés az EMNP-re tartozott. Szerintem a forrása félretájékoztatta.
Beszéltem olyan EMNP-alelnökkel, aki nem tagadta, hogy volt egy konfliktusuk emiatt az EMNT-vel.
Ismétlem, vita volt, amit az újságíró magyarázhat konfliktusnak. Akik ismerik az EMNP belső szabályzatát és a két szervezet intézményes viszonyát, azok tudják, hogy egy ilyen ügyben a párt vezetősége hivatott dönteni.
Milyennek képzeli el az EMNP és az RMDSZ viszonyát az elnöki mandátuma alatt?
Továbbra is fenntartom a tárgyalási szándékunkat. Az EMNT javaslatára jött létre annak idején, 2009-ben az Erdélyi Magyar Egyeztető Fórum, az erdélyi magyar politikai szervezetek közötti párbeszéd egyetlen intézményes formája. Azt hiszem, hogy ebben nem csak az EMNP-nek és az RMDSZ-nek, hanem a Székely Nemzeti Tanácsnak és más szervezeteknek is helyet kellene kapniuk. Újra kell indulnia a magyar-magyar párbeszédnek, ugyanis a politikai versenyen túl meg kell találnunk az összefogás lehetőségét is azokban az ügyekben, amelyekben kötelező lenne az összefogás. A már említett tavalyi EP-választások is azt jelzik, hogy ha valaki kizárólag a pártja érdekét tartja elsőrangúnak, a közösségnek lesz kára belőle.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Politikusrokonok százait fizeti a parlament
Ha a feddhetetlenségi ügynökség és az ügyészség következetes lenne, akkor most akár 150 romániai képviselőt és szenátort is felfüggesztett szabadságvesztésre kellene ítélni, amiért rokonát alkalmazta a parlamenti irodájában – derül ki a lapunk birtokában lévő dokumentumból.
Az Országos Feddhetetlenségi Ügynökség (ANI) az elmúlt években huszonöt honatya esetében állapított meg érdekellentétet, mert alkalmazták családtagjaikat a parlamenti irodájukban. Tizenkilenc politikus ellen vádat emelt már a korrupcióellenes ügyészség (DNA), a legtöbb büntetőjogi perben pedig megszülettek az első alapfokú ítéletek is: az eset „súlyossága” függvényében fél évtől három évig terjedő felfüggesztett börtönbüntetés.
A rokonaikat alkalmazó honatyák száma azonban a többszöröse a bíróság elé állított politikusoknak. A lapunk birtokában lévő dokumentum szerint 2004 és 2012 között általános gyakorlat volt a családtagok alkalmazása a képviselőházban. A maszol.ro által megszerzett listán összesen 147 olyan politikus szerepel, aki 2004 és 2008, vagy 2008 és 2012 között gyaníthatóan rokonaival kötött munka-, vagy úgynevezett civil szerződést.
Az összesítést nemrégiben az egyik vád alá helyezett képviselő készítette el a parlament személyzeti osztályától kapott adatokra alapozva. Azok a honatyák szerepelnek rajta, akik ez elmúlt két törvényhozási ciklusban a munkaadóéval azonos családnevű személyeket alkalmaztak.
Természetesen a névazonosság a véletlen műve is lehet. Ennek ellenére matematikailag is kicsi a valószínűsége annak, hogy csak véletlenekről van szó. Ugyanakkor gyanítható, hogy a szenátusban is hasonló volt a helyzet az elmúlt két törvényhozási ciklusban. Így megkockáztatható a kijelentés: ha a már alapfokon elítélt honatyák bűncselekményt követtek el, akkor legalább 150 társuknak hasonló elbírálás alá kellene esnie.
Miért csak ezt a 25-öt szúrták ki?
Mint ismert, az ügyészség négy RMDSZ-es képviselő, Pető Csilla, Kerekes Károly, Máté András és Pál Árpád ellen indított bűnvádi eljárást az ANI-tól érkezett feljelentésére alapozva. Az utóbbi három politikus ellen bűnvádi per indult, amelyben az alapfokú ítéletek is megszülettek. A legsúlyosabb büntetést, három év felfüggesztett börtönt, Pál Árpád kapta, amiért alkalmazta képviselői irodájában a lányát, aki 35 ezer lej jövedelemhez jutott ezáltal 2008 és 2012 között.
Az alapfokon két év felfüggesztett börtönre ítélt Kerekes Károly a maszol.ro-nak megerősítette, tudomása van arról, hogy 2004 és 2012 között nagyon sok képviselőtársa alkalmazta rokonát a parlamenti irodájában, ennek ellenére csak 25 honatya ellen indult eljárás.
A Maros megyei képviselő ismeri a lapunk birtokában lévő, 147 nevet tartalmazó listát is. Tudomása szerint az elmúlt két törvényhozási ciklusra vonatkozó összesítést Niculae Mircovici, a bolgár kisebbség képviselője készítette el a parlament személyzeti osztályától kapott adatok alapján.
Arra kérdésre, hogy mindeddig miért csak 25 honatya ellen vizsgálódott érdekellentét címén az ANI, Kerekes elmondta: abban az időszakban, amikor a bűnvádi eljárások megindultak, főként a szociáldemokraták álltak a célpontban. A gyanúsítottak között nem volt egyetlen demokrata liberális honatya sem, csak PSD-sek, négy RMDSZ-es, és a nemzeti kisebbségek frakciójának négy tagja. „Fogalmazhatnék úgy is, hogy járulékos áldozatok voltunk a kisebbségek képviselőivel együtt” – mondta a politikus.
A képviselő megjegyezte: megtörténhet, hogy azért „szúrta ki” őt az ANI, mert korábban tiltakozott a nyárádszeredai ortodox templom megépítése ellen. „Lehet, csak spekuláció, de nem biztos, hogy bekerültem volna a huszonötbe, ha hallgatok” – fogalmazott.
Kerekes Károly fellebbezését hamarosan tárgyalja a legfelsőbb bíróság. Kérdésünkre, hogy szándékában áll-e felhozni védelmében azt, hogy számtalan képviselőtársa hozzá hasonló helyzetben van, mégsem emeltek vádat ellenük, a politikus nemmel válaszolt. „Nem látom ennek értelmét” – jelentette ki.
Mircovici fel is használja a listát
Az RMDSZ-es képviselővel ellentétben a felesége alkalmazása miatt alapfokon fél év felfüggesztett börtönre ítélt Niculae Mircovicinak szándékában áll benyújtani a bírósághoz a 147 nevet tartalmazó listát. „Bármilyen törvényes eszközt felhasználok a védelmemre a fellebviteli tárgyaláson” – jelentette ki a maszol.ro-nak.
A bolgár kisebbség képviselője elmondta, a listán szereplő adatok nyilvánosak. „Bárki, egy újságíró is kikérhette volna ezeket a neveket a parlament személyzeti osztályától. A tárgyaláson magam is kérni fogom a bíróságot, kérje ki ezeket az adatokat a parlamenttől” – magyarázta.
Arra a kérdésünkre, hogy szerinte miért csak 25 honatya ellen vizsgálódott az ANI, Mircovici kijelentette: „azért, mert ha a fél parlament ellen vizsgálódni kezdett volna a DNA, akkor kiderült volna az is, hogy a vizsgált 25 honatya sem bűnöző”. A képviselő valószínűnek tartja, hogy az ügyészek „Brüsszelnek akartak felmutatni valamit”, ezért történtek meg a honatyák elleni vádemelések.
A politikus ugyanakkor sem zárja ki, hogy előbb-utóbb a többi, elsősorban a fontosabb tisztséget betöltő képviselő és szenátor ellen is eljárás indul. „Egyelőre a fiókban tartják a dossziéikat, mert így lehet zsarolni, befolyásolni őket” – jegyezte meg.
Mircovici egyébként Máté András képviselővel együtt tavaly hivatalosan is megkérdezte a képviselőház házbizottságától, van-e tudomása arról, hogy mennyire elterjedt jelenség a rokonok alkalmazása a honatyák körében. Az alsóház vezetősége a jelenség létezését letagadta a válaszában. „Ez nem tisztességes, mert a listán lévő névazonosságok alapján bárki utánajárhatott volna az igazságnak. Elég lett volna, ha megkérdik az illető képviselőt, hogy csak véletlen a névazonosság, vagy a rokonát alkalmazta” – mondta a politikus.
2010-ig nem történt semmi
A képviselők, szenátorok 1994-től bárkit alkalmazhattak a parlamenti irodájukba, ha megfeleltek a végzettségi követelményeknek. „Semmiféle tiltás nem volt, mert ezek bizalmi állások” – magyarázta a maszol.ro-nak Kerekes Károly, amikor az érdekellentétek ügyében hozott bírósági ítéletek jogi hátteréről kérdeztük.
Tájékoztatása szerint 2010-ig nem is volt téma a rokonok parlamenti irodákban történő alkalmazása, az érdekellentéteket és összeférhetetlenségeket szabályozó 161/2003-as törvény sem tett erre utalást. 2010-ben azonban a Mediafax „felfedezte” a jelenséget. A hírügynökség arról írt, hogy a honatyák eljárása törvénybe ütköző, ugyanis időközben – 2006-ban – a Büntető Törvénykönyv módosult.
A módosított törvény kimondta: bűncselekménynek számít, ha egy közalkalmazott saját családtagja vagy rokona javára hoz közvetlen vagy közvetett módon olyan döntést, amelyből neki anyagi haszna származik. „Erre azért nem figyelt fel senki hosszú ideig, mert a képviselők és szenátorok nem számítottak köztisztviselőknek” – jegyezte meg Kerekes Károly.
A 2013-as jogi fordulat
Végül a sajtóban megjelentek nyomán több képviselő és szenátor ellen vizsgálódott az ANI, és ennek eredményeként az ügyészség, a módosított Btk-ra hivatkozva, érdekellentét gyanújával indított eljárást sorra 25 képviselő és szenátor ellen. A vádhatóság 2012-ben az összes esetben ejtette a vádakat, arra hivatkozva, hogy nem történt bűncselekmény. Emellett az összes érintett pert nyert első fokon az ANI ellen a közigazgatási bíróságokon is, arra hivatkozva, hogy nem esnek a Btk. hatálya alá, mert nem köztisztviselők.
Az újabb jogi fordulat Kerekes Károly szerint 2013-ban történt, amikor a parlament módosítani akart a honatyák jogállásáról szóló törvényen. Azt akarták bevezetni, hogy a képviselőknek és szenátoroknak ne 15, hanem 45 nap álljon a rendelkezésükre fellebbezni, ha esetükben az ANI összeférhetetlenséget állapít meg. Ezt az alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította arra hivatkozva, hogy a honatyák nem eshetnek az állampolgároktól eltérő elbírálás alá fellebbezéskor. „Ebben igazuk is volt az alkotmánybíráknak, csakhogy a döntésüket innen fogva az ügyészek és bíróságok úgy kezdték értelmezni, hogy a parlament tagjai is köztisztviselők, tehát a Btk-módosítás a honatyákra is vonatkozik” – magyarázta a politikus.
Így történhetett meg Kerekes szerint, hogy ugyanabban az évben Daniel Morar, a DNA akkori főügyésze, hatáskörével élve elrendelte a honatyák korábban már lezárt összeférhetetlenségi dossziéinak felülvizsgálatát. „Vagyis ugyanazok az ügyészek, akik korábban már ejtették a vádakat, parancsra újrakezdték az eljárást” – idézte fel a történteket a képviselő.
Sehol külföldön nem bűncselekmény. Kerekes Károly szerint sehol a világon nem tekintik bűncselekménynek, ha a parlament tagja rokonait alkalmazza. Akad olyan állam, ahol ezt ez eljárást tiltják, ám az előírás megszegőit legfennebb fegyelmi szankciókban részesítik. Máshol pedig korlátozzák a honatyák által alkalmazható családtagok számát vagy a juttatását. „Az angol parlament tagjai például legtöbb két rokont vehetnek fel az irodájukba. Franciaországban tetszés szerinti számú családtagot lehet alkalmazni, de a fizetésük a 7000 euró helyett csak 4700 lehet” – magyarázta.
A képviselő a kiszabott büntetések aránytalanságaira is felhívta a figyelmet. Elmondta, a napokban a sajtó részletesen beszámolt arról, hogy egy autós elgázolt két kislányt, és a gyerekek meghaltak a balesetben. „A sofőr ezért két és fél év felfüggesztett börtönt kapott. Ehhez képest Pál Árpád volt képviselő kollégámat, aki egyetlen parlamenti mandátum alatt alkalmazta lányát az irodájában, három év felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték, engem két évre. Én kit károsítottam meg?” – fogalmazott a képviselő.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Ezen bukhatott el a magyar gyógyszerészképzés
Az országos gyógyszerészeti akkreditációs bizottság elnöke, Ursula Stănescu szerint a magyar nyelvű marosvásárhelyi gyógyszerképzés „két szék közt a pad alatt maradt” a magyar oktatók különválási szándéka miatt. Szilágyi Tibor volt rektorhelyettes azt mondja, csak a törvény szerint szerettek volna eljárni.
A magyar oktatók különválási szándéka miatt került veszélybe a magyar nyelvű gyógyszerképzés a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemen – állítja az országos gyógyszerészeti akkreditációs bizottság elnöke, Ursula Stănescu.
A iași-i egyetem volt professzor asszonya a romániai orvosképzés szaktekintélye. Tavaly kétszer is járt a bizottság élén Marosvásárhelyen felmérni a MOGYE-n zajló gyógyszerészeti oktatást a Felsőoktatás Minőségét Biztosító Ügynökség (ARACIS) megbízásából. Erre azért volt szükség, mert törvény szerint Romániában a már akkreditált képzési programokat ötévenként újra akkreditálni kell, a marosvásárhelyi egyetem esetében pedig tavaly járt le az öt év.
„Két szék közt a pad alatt”
Ursula Stănescu elmondta, tavalyi első, júniusi látogatásáig a vizsgálandó akkreditációs kérés még a magyar tagozatot (linie de studiu) is magába foglaló román nyelvű képzési programra vonatkozott. Ennek akkreditációs feltételei gond nélkül teljesültek. Ám ottjártakor az akkreditációs bizottság váratlanul azzal szembesült, hogy a MOGYE magyar oktatói külön képzési programot akarnak indítani. Tarthatatlannak vélték ugyanis, hogy a magyar képzés a román képzési programon belüli tagozat szintjén történjen.
„Azt mondták nekünk: ti nem értitek, hogy mi külön képzési programot, nem tagozatot akarunk?” – idézte fel a történteket a bizottsági elnök. Elmondta: amikor a magyar fél megtudta, hogy az új képzési program akkreditálásához nulláról kell kezdeni a folyamatot, amelynek első lépéseként ideiglenes működési engedélyhez kell folyamodni, ezt elutasították. Arra hivatkoztak, hogy miért lenne szükség ideiglenes engedélyre, hiszen a magyar tagozat jelenlegi formájában már 25 éve létezik. „Csakhogy ez tagozat, nem képzési program” – jegyezte meg Stănescu.
Így történhetett meg, hogy a román képzési programot végül akkreditálták a magyar tagozat nélkül, ám külön magyar képzési program nem indulhat. „A magyar fél két szék között a pad alatt maradt. Nem fogadta el azt, hogy a gond nélkül akkreditálható jelenlegi román oktatási programon belül oktassák a magyar diákokat, a külön képzési programhoz pedig hiányos akkreditációs dossziét nyújtottak be” – vázolta az akkreditációs bizottság elnöke.
Már csak a MOGYE jóindulatán múlik?
Stănescu azt állítja, ez azért történhetett meg, mert a magyar oktatók nem ismerik a törvényeket. „Nem ismerik az akkreditáció, az ideiglenes engedélyezés fogalmát, nem tudják, mi a különbség a képzési program és a tagozat között” – jegyezte meg. Felidézte, hogy az akkreditációs bizottság tavalyi második, december 8-i marosvásárhelyi látogatásakor a magyar pedagógusok meg sem jelentek a találkozón, hanem petíciót írtak az ARACIS-hoz és a minisztériumhoz, amelyben önálló képzési programot követeltek. „Azt üzenték nekünk szóban, hogy erre ígéretük is van” – mondta a bizottsági elnök, értésünkre adva, hogy erre politikusok tehettek a magyar félnek ígéreteket.
Jelen pillanatban szerinte a magyar tagozat megmaradása egyetlen módon lehetséges: ha az akkreditált román nyelvű képzés számára fenntartott helyekből néhányat átenged a magyaroknak a MOGYE vezetősége. „Az ARACIS meghozta a határozatát, az akkreditációs bizottság részéről ez az ügy lezárult. Ha azonban a magyar fél elfogadja, hogy magyar tagozat maradjon a román képzési programon belül, akkor minden rendben lehet” – jelentette ki Ursula Stănescu.
„Jó szakemberek, de kevesen vannak”. Az akkreditációs bizottság elnöke szerint az idegen nyelvű gyógyszerészeti képzési programok keretében az első három tanulmányi évben az előadásokat és a gyakorlati képzést is az illető idegen nyelven tartják. A negyedik évtől kezdődően az előadások már kötelezően román nyelvűek (a román mellett a tanár megtarthatja idegen nyelven is kurzust, de ezt nem fizeti ki neki az egyetem), és ugyancsak románul tartják a gyakorlati képzést is. „Az orvosok és a gyógyszerészeknek páciensekkel kommunikálnak. Nem várhatjuk el a betegtől, hogy tudjon magyarul” – magyarázta. Ahhoz, hogy az akkreditációt megkapja, az illető képzési programban megfelelő számú oktatónak (professzornak, előadótanárnak) kell oktatnia. A MOGYE-n azonban nincs megfelelő számú magyar oktató az önálló az önálló képzési program elindításához. „A magyar nyelvű gyógyszerészeti képzés valóban színvonalas és hagyománya van Marosvásárhelyen, nagyon jó szakembereik vannak, ismerem őket. De egyszerűen kevesen vannak” – jegyezte meg Ursula Stănescu.
Szilágyi: a törvényre hivatkoztunk
Szilágyi Tibor, a MOGYE volt rektorhelyettese megerősítette, hogy a magyar fél különálló magyar képzési programot szeretne akkreditáltatni, mégpedig azért, mert az intézményben zajló gyógyszerészképzés legutolsó akkreditációja óta elfogadott új oktatási törvény egy új helyzetet teremtett. A jogszabály ugyanis előírja, hogy azokon a karokon, ahol több nyelven zajlik oktatás, a képzési programokat nyelvenként külön-külön akkreditálni kell.
Az oktató elmondta, a különválást már a törvény megjelenése, 2011 után el szerették volna érni, de akkor lebeszélték őket erről. „Lehet, hogy minket félrevezettek. Azzal hitegettek bennünket, a minisztériumban és máshol is, hogy ne erőltessük a különválást, mert erre úgyis lehetőség lesz 2014-ben, az ötévenként esedékes, következő akkreditációkor” – fogalmazott Szilágyi.
A közösből lett román
A törvény előírásai szerint a magyar fél végül tavaly külön akkreditációs dossziét nyújtott be, bár ezt visszalépésnek tekintették, mert az egyetem szenátusa csak a mostani oktatási formát, a románnal közös gyakorlati képzést hagyta jóvá. A magyar oktatók arra alapoztak, hogy az új oktatási törvény elfogadása előtt a jelenleg a MOGYE-n zajló gyógyszerészképzést nem lehetett sem románnak, sem magyarnak tekinteni, hiszen ez egy közös képzési program volt.
„Mi úgy tekintjük, hogy ennek a programnak éppen ugyanúgy jogutódja a magyar képzés, mint a román. Ha tehát a fele-fele közös átalakul egy külön magyar és egy külön román képzési programmá, ráadásul a gyakorlatok közösen maradnak, vagis az égvilágán semmi nem változik a korábbi állapotokhoz képest, akkor hogyan lehet, hogy a román képzés legális, a magyar meg nem?” – fogalmazott az oktató.
Ám az akkreditációs bizottság beleütközött abba a problémába, hogy a gyakorlati képzés közösen zajlik a román és a magyar diákoknak. Nem lehetett eldönteni, hogy ezek az órák melyik akkreditációs dossziéba kerüljenek, a magyarba vagy a románba. „Mindkét dossziéba nem kerülhettek be, hiszen ez olyan lett volna, mint a kettős könyvelés” – magyarázta a volt rektorhelyettes.
Mi a megoldás?
Ezt az állapotot szerinte csak úgy lehet feloldani, hogy a szenátus – az oktatási törvénynek megfelelően – jóváhagyja a magyar tagozat struktúráit, többek között azokat a gyakorlati csoportokat is, amelyeket a magyar dossziéba számítanak bele. A magyar tagozat ideiglenes működési engedélyt is hajlandó lett volna kérni, ha ezek a struktúrák létrejönnek.
„Ennek hiányában a magyar gyógyszerész kollégák nem tudnak a tavaly leadottól eltérő akkreditációs kérést benyújtani” – szögezte le Szilágyi, aki szerint a minisztérium részéről is szükségük lett volna egy kis segítségre: ismerjék be azt, hogy az eddig marosvásárhelyi gyógyszerészképzés közös volt, nem tisztán román képzési program.
Nem remél sokat
Arra a felvetésünkre, miért nem fogadták el az eddigi állapotokat, Szilágyi Tibor visszakérdezett: „A román fél biztos elfogadta volna, hogy csak román nyelvű képzési program legyen, amin belül elnézik, hogy léteznek magyarok is. Ebbe kellett volna belemenniük a magyar kollégáknak?”
A hétfői szenátusi üléstől az eddigi tapasztalatok alapján Szilágyi nem remél sokat. Azt nem kívánta megelőlegezni, hogy a magyar fél mit fog javasolni ezen az ülésen, vasárnap ugyanis erről még egyeztetnek a szenátus magyar tagjai.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

Égbe nyúló kapaszkodó (Beszélgetés a 70 éves Cseke Péter íróval)
Cseke Péter (1945, Recsenyéd) író, szociográfus, irodalom- és eszmetörténész. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen végzett magyar nyelv és irodalom szakot 1968-ban; ezt követően falujáró újságíró volt a bukaresti Falvak Dolgozó Népe hetilapnál; 1990-től a Korunk szerkesztője s egyszersmind egyetemi oktató, több magyar nyelvű szakirány beindítója, 2003-tól doktori témavezető. Pályáját szociográfiai riportokkal kezdte, művelődés- és irodalomtörténeti tanulmányokkal folytatta. Eddig harminc önálló kötete, illetve eszmetörténeti kiadványa látott napvilágot. Pro Literatura- (2004), Szabó Zoltán- (2005) és Aranytoll-díjas (2010), a Magyar Érdemrend Tisztikeresztjének kitüntetettje (2014).
– A Nagy-Homoród mentén született, de nem Székelykeresztúron végezte a középiskolát, hanem Székelyudvarhelyen a mostani Tamási Áron Gimnáziumban. A szülei miért döntöttek ekképpen? – A kérdés vélhetően arra utal, hogy unitárius vidéken láttam meg a napvilágot. Keresztúron akkor még valóban működött az Unitárius Gimnázium, de nem sokáig, mert az 1948-as tanügyi reform megszüntette. Ha nem így történik, akkor gyepesi származású népes családomból minden bizonnyal én lettem volna a második, aki tanévkezdő őszidőkben degeszre tömött szalmazsákjával a Kénosi-tetőn át Keresztúrra szekerezik. Az „égbe emelő” kapaszkodó előttem is ott állt, Felsőboldogfalvánál azonban Udvarhely irányába fordultunk. Nem szekérrel, hanem – az idők változásának jeleként – a recsenyédi közös gazdaság traktorvontatású utánfutójával. A hatvanas évek elejének átmenetileg szabadabb légkörében. Ég és föld között lebegő szalmazsáktutajok című írásomban próbáltam rögzíteni azoknak az időknek a hangulatát…
– Korábbi beszélgetésünk során említette ’56-ot. A magyar forradalom milyen nyomot hagyott egy tizenegy éves legénykében?
– A történelmi távlat rendre helyükre rakja a dolgokat. Az efemer történések is beszédesekké válhatnak, ha meg tudjuk „szólaltatni” azokat. Beszédes szótlanság című „időrobbanásos” esszémben már felvillantottam egy-két epizódot (Időrobbanás. Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2003, 237–240.); ami még megírásra vár, azt készülő szülőföld-szociográfiámban szeretném kibontani. Hiszen még nem faggattam ki a szülőfalumban kristálydetektoros rádiót építő Bartha István barátomat, az ’56 októberében Budapesten Molotov-koktélokat készítő és dobáló Néma Pali szentpáli osztálytársamat, nem törlesztettem adósságomat Kozma tanító bácsival szemben, aki a negyvenes évek elején Szabó Gyula útját is egyengette Székelykeresztúr és az írói pálya irányába. És hát arra is emlékszem, hogy 1957 elején dühösen dobta vissza rajoni „irodalmi versenyre” készített irományomat. Miért nem azt írtam meg – dördült rám –, ami velünk történt?! Miért kellett a fél falut tömörítő közösből kiállnunk?! Megírtam. Nagy cirkusz támadt belőle a rajonközpontban.
Na, de egy életre megjegyeztem: írni csak a velünk történt dolgokról érdemes, és azokról is lehetőleg úgy, hogy az igazságot fényre deríthessük.
– Miként emlékszik a Szabó Gyulával való első találkozására? – Az egyik udvarhelyi magyartanárunk, László Béla évfolyamtársa volt Létay Lajosnak, az Utunk 1958 utáni főszerkesztőjének. Akkoriban zajlott az írók egy részének letartóztatása, mások elnémítása, irodalompolitikai vesszőfuttatása. Az ’56 utáni „irodalmi frontvonalról” mit sem tudtam, Szabó Gyula ’58-as vesszőfuttatásairól is utólag értesültem, főként azt követően, hogy az udvarhelyi gimnáziumba bekerülve Utunk-olvasó lettem, és 1962. február 10-én a művelődési ház irodalmi matinéja után szegődtem melléje, miközben a főtér felé tartottunk. Ma is csodálkozom, hogy volt bátorságom megszólalni. El szerettem volna mondani, hogy Akácos Miska és Gondos Eszti történetében egy kicsit a nagybátyáméra ismertem, és a „menyasszonyszöktetés” sem volt ismeretlen akkoriban mifelénk, a Nagy-Homoród mentén, de közben fölértünk a főtérre, ahonnan az írók Tompa László lakása felé vették az irányt.
– Cseke Péternek sikerült-e kapcsolatba kerülnie a „székely Athén” neves személyiségeivel? – Tompa Lászlóval személyesen nem találkoztam, a költészetével azonban igen. Tomcsa Sándorhoz egyik diáktársam vitt el, aki az író rokonságához tartozott. Ennek a vasárnap délelőttnek az élményével jelentkeztem az iskola irodalmi faliújságján. Amikor bejutottam a gimnáziumba, nagy hatással volt rám, hogy az önképzőköri fórumon az előttem járó „rövidnadrágos” Farkas Árpád, Magyari Lajos, Molnos Lajos, Balázs András költészetéről olvashattam… Egyetemi hallgatóként is állandóan visszajártak, és 1963 őszétől is ők voltak számomra a léptemet igazító „péntek esti srácok”, ők juttattak szóhoz a Gaál Gáborról elnevezett irodalmi körben.
– És az egyetemi városban kik kalauzolták?
– Kányádi Sándor és Balogh Edgár, később Borbáth Károly. Szabó Gyulával sem szakadt meg a kapcsolatom. A felvételi előtt verssel és prózával jelentkeztem nála Almáson. Később, akárcsak Kányádi, bőven ellátott szerkesztői tanácsokkal. Szükségem is volt ezekre, hiszen mind Kányádi, mind Szabó Gyula édesapja olvasta a lapot. Nekem akkor ők jelentették az újságírói/szerkesztői igények megtestesítőit. „Kár annak a papír – Kányádi apó intelmét örökre megjegyeztem –, aki nem tudja azt megművelni…” Mindent a szántáshoz, a kaszáláshoz, az erdöléshez viszonyított, Kurta Szabó Mózes pedig a Pireneusokon inneni és túli igazságokhoz… – Milyen volt ez a huszonkét év, amit – kezdetben Bukarestben, majd Kolozsváron – a lapnál töltött? – Még nem nem kaptam vissza a securitatés dossziéim „preparált” szövegeit sem. Az 1968 és 1978 közötti „terepjárásokból” nőttek ki első szociográfiai riportjaim, ezekből pedig a riportköteteim. Következett egy periódus, amikor Bukarestben mondatról mondatra átírták a cikkeimet. (Itt szándékosan nem említek nevet, mert nem akarom egy ’56-ban felelőtlenül hőzöngő, később sokaknak ártó, irigy dilettáns utóéletét meghosszabbítani.) 1985-ös, első házkutatásunk után még „átcsúszott” valahogy Hazatérő szavak című – háromkötetnyi kéziratból újjászerkesztett – kis könyvem, de ezt követően sem a Korunkban, sem A Hétben, sem az Igaz Szóban nem publikálhattam. Sőt, a nevemet sem lehetett leírni. A falusiak hetilapjánál pórázra fogtak, de nem rúgtak ki. Ha munkanélkülivé válok, nyomban letartóztathattak volna mint „munkakerülőt”. „Az agrikultúra is kultúra” – jelentette ki a Központi Bizottságnak a magyar sajtóért felelős (Bukarestben ma is élő) teljhatalmú ura. Terheljenek le úgy – adta ki az utasítást a fővárosi Sajtóházban székelő szerkesztőségben –, hogy ne maradjon időm a művelődéstörténet területén bóklászni. Könyv és kenyér című riportkötetem 1991-ben úgy jelent meg a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál Kerekes György szerkesztésében, ahogyan azt Létay Lajos 1988-ban és 1989-ben az Utunkban leadta. Még a száműzött magyar helységneveket sem kellett visszaállítani. Irodalmi idézetekkel eleve úgy „kódoltam be” azokat, hogy az olvasó tisztában lehetett azzal, hol járok. Megtehettem, mert a szerkesztőként olyan kiemelkedő kolozsvári személyiségek voltak a mentoraim, mint a nagyvilág mezőgazdaságára kitekintő dr. Nagy Miklós vagy Pap István professzor, a későbbi akadémikus, akik – bárhol is találkoztunk szellemi munkától elbátortalanított gazdamérnökökkel Erdély-szerte – létfilozófiai szinten beszéltek a jobb sorsra érdemes gazdatudományok alapvető kérdéseiről. Más szempontból is érdemes visszatekintenem arra a korszakra. Egyetemi hallgató koromban a kolozsvári stilisztikai iskolát megteremtő Szabó Zoltán professzor műhelyében sajátítottam el a kutatásmódszertant. Már 1968 őszén be szerettem volna iratkozni a doktori képzésre, de az ’56-os magyar forradalom vérbe fojtása idején kinevezett főszerkesztőm nem adta beleegyezését ehhez. Mégis hasznát vettem annak a periódusnak. Mindenik esztendő januárjában – abban a hónapban vettem ki rendszerint a törvényesen járó évi szabadságomat – reggeltől estig a Központi Egyetemi Könyvtárban tartózkodtam, ahol nem értek utol a bukaresti üzenetek (a diktátor házaspár születésnapi ünneplését illetően). Végül 1995-ben doktoráltam, amikor egyetemi oktató voltam. De akkor már felszabadult értékszemlélettel írhattam újra disszertációmat. Abból született meg aztán a budapesti Balassi Kiadónál megjelent Horváth István-monográfiám is 2000-ben. – A Securitate állandóan figyeltette, a három előcenzúrázás után kiadásra előkészített Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című kötetét 1986-ban bezúzásra ítélték. Miként vészelte át a vészkorszakot? Ki volt a mércéje?
– Mindenekelőtt az esszéíró Németh Lászlót említeném. Aztán Kóst, Kuncz Aladárt, Balázs Ferencet, Tamási Áront, Illyés Gyulát, Cs. Szabó Lászlót, a szociográfus Szabó Zoltánt… – Miért éppen őket? – Mert objektív világlátásra s reális helyzetfelismerésre tanítottak, és mert a közjó érdekében cselekvésre késztettek… – Ha jól emlékszem, az írói indulását meghatározó műfaját eleve a cselekvés költészetének tekintette. Holott a Korunkban, az Utunkban, az Ifjúmunkásban, a Vitorla-ének című antológiában kötetnyi verset tett közzé…
– Írtam és fordítottam verset, a karcolatot és az elbeszélést is kedvemre valónak éreztem. Kányádi Sándor prózaírásra biztatott, Szabó Gyula a verset ajánlotta. Írtam annyi verset, hogy megtudjam: nem vagyok vérbeli költő. Későre találtam rá a magam műfajára, a szociográfiára, majd az irodalom- és eszmetörténeti tanulmányra. Időközben összeállítottam jó néhány bibliográfiát, szerkesztettem antológiát (a Tizenegyekről), előkészítettem dokumentumkötetet (az Erdélyi Fiatalokról, a Nem lehet-vitáról), írtam mikrofilológiai alapozottságú, tényfeltáró tanulmányokat, jelenségmonográfiákat (a népi irodalomszemlélet kérdéseiről, a magyar szociográfia erdélyi műhelyeiről), írói monográfiát, szerkesztettem kismonográfia-sorozatot (Közelképek címen a Kriterionnak); egyikkel sem volt annyi gondom, mint a közel három évtizede készülő Jancsó Béla-leveleskönyvvel: e levelek háttérvilágában ott feszül a két világháború közötti időszak Kárpát-medencei eszmetörténete, drámai kisebbségtörténete, a Trianon utáni társadalom mélyszerkezete; ezzel is az irodalomtörténeti szintézisek előmunkálatainak nélkülözhetetlenségére akartam rámutatni… – És mi a helyzet ma a szociográfiával?
– Konferenciákon, tanulmányokban és kötetekben többször kifejtettem a Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében keletkezett otthonirodalom örök érvényű üzeneteit. Ezek irányadóak lehetnek ma is. Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és középvállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai. Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Meggyőződésem azonban, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal. – Öt évvel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy Atosfalván a kakasok, Kolozsváron pedig a megírásra váró kéziratok költik fel… Ez ma is érvényes?
– Bizony. A hazatérő szavak útján a szellemi otthonteremtést szeretném előmozdítani ma is. Amikor például Lakitelekre megyek, azok a kakasok azért kukorékolnak, hogy Makfalván újra megnyithassa kapuját a Wesselényi Népfőiskola. Amikor az Egyesült Államokba repültem, azzal a célkitűzéssel indultam, hogy a szétszórtságban élő nyugati magyarok hazajárásáról Korunk-számot szerkesszek, szülőföld-szociográfiámat pedig újabb fejezettel gazdagítsam.
– Többször kitüntették. Melyikre a legbüszkébb?
– Mikszáth Kálmán jut eszembe: „Még senkit sem dicsértek meg azért, mert szereti az édesanyját.”
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ágoston Hugó: A jótanácsok kincstárnoka
Induljunk ki a mából, a jelenből – amely számára immár múlt. Két bejegyzése maszol.ro-on megjelent cikkekhez.
„Büszke vagyok rá, hogy Venczel József tanítványa lehettem. Az általa vezetett Statisztikai Tanszéken diplomáztam Kolozsvári életszínvonal című szakdolgozatommal. Elnyertem elismerését, és ennek eredményeképp meghívott az egyetem elvégzése után, legyek a katedra munkatársa. Megköszöntem bizalmát, de más utat választottam, nem tudtam jól románul, és mivel ezt szükségesnek tartottam, Bukarest felé vezetett utam. Most sem tudom, jó választás volt-e ez. Megúsztam börtönbüntetés nélkül, ami biztosan várt volna reám Venczel József munkatársaként, volt Bolyai Diákszövetségi elnökként. "Csak" a Duna–Fekete-tenger csatorna építője lettem, akaratomon kívül, három és fél éven keresztül. Most, az életutam végén, állítom, életem minden szakában, akárhol és akármilyen tisztségben tevékenykedtem, biztos alapot adott a Bolyai Egyetem és annak kíváló tanárai, akik közül kimagaslodott Venczel József. Czédly József”
„Gratulálok Gyula. [Dávid Gyulát az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján 2013-ban tüntették ki a Magyar Érdemrend Középkeresztjével.] Távolról figyelem munkásságodat, és szívből örülök, hogy most is ugyanazzal a fiatalos lelkedéssel végzed a dolgodat, mint akkor tetted, amikor egyetemistaként együtt voltunk a barikádon. Nem találkoztunk kényszer-lakhelyeinken, én a Csatornánál, Te máshol, de sorsunk akkor is nagyon hasonló volt. Adja Isten, hogy még sokáig hallhassak és olvashassak Rólad. Szeretettel ölel, Czédly Jóska”
Büszkék vagyunk rá, hogy Czédly Józsefnek kollégái lehettünk. Elsősorban: nagyon sok mindenért hálával tartozunk neki. Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, számunkra kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást. Élete pedig maga volt a kaland. Aminek egyik rendszerváltás utáni mozzanataként még alprefektusa is volt a román fővárosnak!
Olvasom a Wikipédián, a Czédly névre keresve: „Czédly Károly (Arad, 1899. júl. 24. – 1954. márc. 19., Arad) – közíró, műfordító. A gimnáziumot szülővárosában végezte, 1920-ban szerzett jogi doktorátust Budapesten. Előbb bankban, majd az aradi cukorgyárban tisztviselő. Közgazdasági cikkei és tudományos fordításai az aradi Vasárnapban jelentek meg. Lefordította Carlo Collodi Pinocchio c. gyermektörténetét (Fajankó, a fából faragott Paprikajancsi tanulságos és vidám históriája, Arad, 1928); több előadást tartott a Kölcsey Egyesületben.” A szócikk megegyezik a Balogh Edgár főszerkesztette 1981-es Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkével. [Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F)] Czédly Károly, Arad nagy szülötte tehát a mi Czédly Józsefünk édesapja volt! Dédapja pedig, Tiszti Lajos – olvasható lapunk első búcsúzó írásában – „az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot.” Az utód, Czédly József pedig az RMDSZ szövetségi elnökének gazdasági tanácsadója, amikor a Szabadság-szobor, a magyarok szabadságvágyának jelképe börtönéből ismét a fényre szabadul...
Legidősebb kollégánkat nem csak ősei folytán lengte körül a történelem szele. Nagy események kereszttüzében lenni adatott meg neki. Legélénkebben arra emlékszem, amit a Groza Péterrel való találkozásáról, kapcsolatukról mesélt. Meg a Csatornáról... De sajtótörténetről is. Nem sokat adomázva, de fantasztikus lényeglátással, az összefüggések megvilágításával. Mondtam neki nem egyszer, naplóban kell ezeket megírni! Most a fiát, Czédly Károlyt feltétlenül meg kell kérdezni, nem írt-e valamilyen visszaemlékezést az édesapja. Reméljük, hogy igen – és akkor azonnal ki kellene adni.
Amilyen aktívan érdeklődött, dolgozott, viszonyult közéletünk, a magyarság dolgai iránt, amilyen fitt volt szellemileg, biztosak voltunk benne, hogy megéri a kilencvenet. Egy év és egy kevés hiányzott hozzá. De így is: élt két életre valót, dolgozott, szeretett és szerették, s becsüljük változatlanul, miután azt a keskeny küszöböt, amelyet mindnyájunknak át kell lépni, átlépte.
Végül még egy maszol-bejegyzése Czédly Józsefnek, a kollegiális egymást kiegészítés és empátia mentén: „Kedves Hugó barátom! Számomra, mint 66 éve bukaresti magyar lakosnak (ha beszámítom a Duna – Fekete-tengeri csatorna és Duna-szigeti kényszer-tartózkodásomat is) nagy örörmömre szolgált a cikked olvasása. Engedd meg, hogy néhány szóval kiegészítsem. A bukaresti magyar kulturális élet második világháború utáni kialakulásában jelentős szerepe volt az itt létrehozott központi magyar napilapnak, még akkor is, ha az a Román Kommunista Párt égisze alatt működő Romániai Magyar Népi Szövetség kezdeményezése volt. Akik létrehozták, azok – állíthatom, mert részese voltam – tisztes szándékkal a romániai magyarság érdekeit tartották szem előtt. Gondoljunk csak a hétfalusi csángó származású Révy Ilonára, aki akkor az RMNSZ kultúráért felelős alelnöke volt. Ezt a napilapot sok kíváló újságíró szerkesztette (ezek névsorát Te sokkal jobban ismered, mint én), de említsünk meg néhányat közülük: Gyarmath János, Kiss Zsuzsa, Cseke Gábor, Sike Lajos, Stanik István, Cseke Péter (a felsorolásnak nincs teljességi igénye), és még sokan mások, újságírói tevékenységükön kívül fontos szerepük volt a bukaresti magyar közéletben. Még valamit, említetted a Bukaresti Magyar Közlöny újramegjelenésének kisérleteit. Ide tartozik, hogy 2001 és 2003 között, a Communitas Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Szó heti mellékleteként jelent meg a Bukaresti Magyar Közlöny, erre büszke vagyok, mert én kezdeményeztem és szerkesztettem is. Szeretttel ölel, öreg barátod, Czédly Jóska bácsi.”
S ha már egy saját lapunkban megjelent saját írásról van szó, szerénytelenül idézném, amit azonnali válaszként írtam a fenti bejegyzésre szeretett barátomnak: „Drága Jóska bácsi! Ha már így levelezünk, volt – és számomra örök – kollégák... Hiszen abból a könyvből [a Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes rádiós sorozatából készült, Bukaresti magyarok című, 2013 végén megjelent kötetről van szó] Tőled is idézhettem volna mint legrégebbi bukarestitől! Ami késik, nem múlik, jó gazdag pályád volt, érdekes dolgokat mondtál – hát még milyen érdekeseket mesélsz, amikor beszélgetünk! Köszönöm a fontos kiegészítést, a Magyar Népi Szövetséghez is volt némi közöm áttételesen gyermekkoromban, de ha már a sajtót, Gyarmath Janót és Cseke Gabit említed, lehetetlen nem gondolnom az Új Magyar Szóra, amelynek első főszerkesztője voltam, és amelynek megszűnte – papíron – kissé még mindig fáj. Volt az ÚMSZ főszerkesztője Salamon Márton László és Vincze Loránt is, utóbbi vezérigazgatója is. És kollégáink között maga a mindenhez értés és a megbízhatóság szobra: Czédly József! Köszönjük, sok egészséget és az eddigihez hasonló csupaszív aktivitást kívánok szeretettel. És örülnék, ha leveleznénk közvetlenebbül is!”
Végül a mindennapi munka lázában, olykor hideglelései közepette „közvetlenebbül” nem leveleztünk. Nem baj, majd beszélgetünk ismét…
maszol.ro

Egy patthelyzet kockázatai és mellékhatásai
Jelen állás szerint idén nyáron nem hirdethet felvételit magyar nyelvű gyógyszerészképzésre a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem. Ennek okairól Cseke Péter Tamás kérdezte az érintett feleket.
Veszélybe került a magyar nyelvű gyógyszerészképzés Romániában, mert az akkreditáció körüli huzavona miatt a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE). Ha a helyzet változatlan marad, nem hirdethet nyáron felvételit a magyar diákok számára. Ennek okait eltérően látják a felek: a MOGYE vezetősége és a román akkreditációs hatóság (ARACIS), illetve a magyar oktatók. Mindkét fél a törvényekre hivatkozik, utóbbiak részéről elhangzik a magyarellenesség vádja is, ám ha mélyebbre ásunk, kiderül, a probléma gyökere a magyar oktatók létszámhiánya. A MOGYE szenátusa ugyanis erre, illetve az egyetemi autonómiára hivatkozva nem hajlandó jóváhagyni a 2011-es tanügyi törvény által is előírt, bizonyos szervezeti önállóságot biztosító magyar főtanszékeket, a magyar tagozat működtetéséhez szükséges oktatási struktúrákat, amelyeket más felsőoktatási intézményekben (például a kolozsvári BBTE-n) gond nélkül létrehoztak. Mint korábban már többször, várhatóan most is politikai döntés születhet az ügyben.
„Két szék közt a pad alatt”
Bár akkor még nem kaptak sajtónyilvánosságot, a gondok már tavaly tavasszal jelentkeztek az egyetemen. 2014-ben ugyanis a törvény előírásainak megfelelően a MOGYE-nek ismét kérnie kellett a gyógyszerészképzési programja ötévenként esedékes akkreditációját. Ezért májusban az országos gyógyszerészeti akkreditációs bizottság felkereste a felsőoktatási intézményt. A testület elnöke, Ursula Stănescu szerint ekkor szembesültek azzal, hogy a MOGYE magyar oktatói külön képzési programot akarnak indítani. Tarthatatlannak vélték ugyanis, hogy a magyar képzés a román képzési programon belüli tagozat szintjén történjen. A iasi-i professzor amaszol.ro portálnak elmondta, amikor a magyar fél megtudta, hogy az új képzési program akkreditálásához nulláról kell kezdeni a folyamatot, amelynek első lépéseként ideiglenes működési engedélyhez kell folyamodni, ezt elutasították. Arra hivatkoztak, miért lenne szükség ideiglenes engedélyre, hiszen a magyar gyógyszerészképzés jelenlegi formájában már 25 éve létezik.
Így történhetett meg, hogy a román képzési programot végül akkreditálták a magyar tagozat nélkül, ám külön magyar képzési program nem indulhat. „A magyar fél két szék között a pad alatt maradt. Nem fogadta el azt, hogy a gond nélkül akkreditálható jelenlegi román oktatási programon belül oktassák a magyar diákokat, a külön képzési programhoz azonban nem állították össze az akkreditációs iratcsomagot, mert nem értették meg, hogy az akkreditációt nulláról kell kezdeniük” – vázolta a bizottság elnöke. Stănescu szerint a magyar gyógyszerészképzési program megkapná az ideiglenes működési engedélyt, ha mégis összeállítanák az akkreditációs dossziét, ám a végleges akkreditációra még sokat kellene várniuk. Ehhez ugyanis a képzési programban megfelelő számú oktatónak (professzornak, előadótanárnak) kellene oktatnia.
„A magyar nyelvű gyógyszerészeti képzés valóban színvonalas és hagyománya van Marosvásárhelyen, nagyon jó szakembereik vannak, ismerem őket. De egyszerűen kevesen vannak”
– jegyezte meg az akkreditációs bizottság elnöke, aki azzal vádolta a magyar oktatókat, hogy nem ismerik a törvényeket, és amikor a testület tavaly decemberben a MOGYE-ra látogatott, el sem mentek a találkozóra. A kialakult helyzetért egy sajtótájékoztatón Leonard Azamfirei rektor szintén a magyar oktatókat okolta. Az intézményvezető kicsinyességgel és rosszhiszeműséggel vádolta az egyetem magyar illetékeseit és úgy vélte, „politikai okok miatt nem voltak hajlandók összeállítani az akkreditációs dossziét”. Bejelentette azt is: fegyelmi eljárást indít a mulasztásért felelős magyar oktatók ellen.
„Miért nem vagyunk egyenrangúak?
Valójában egyetlen tanár, Sipos Emese, a gyógyszerészeti kar tavaly lemondott dékánhelyettese ellen indult fegyelmi eljárás. Az oktató az Erdélyi Riport megkeresésére hangsúlyozta: éppen az eljárás miatt „csak magánszemélyként” nyilatkozik az ügyről. Kérdésünkre felidézte: az új tanügyi törvény életbe lépése előtt két évvel, 2009-ben a gyógyszerészeti képzési program egésze kapott akkreditációt MOGYE-n, beleértve a magyar nyelven zajló oktatást is. Az akkori jogszabályok szerint ugyanis még nem kellett külön-külön akkreditálni az idegen nyelven zajló képzési programokat. Ezt a 2011-ben megjelent új tanügyi törvény 310. cikkelye írta elő. Ezért tavaly tavasszal a MOGYE-n külön-külön akkreditációs dosszié készült a román, illetve a magyar képzési programra. Ez történt egyébként más egyetemeken is, például a kolozsvári Babeş-Bolyain, ahol magyar nyelven is zajlik oktatás. „Csakhogy a mi helyzetünk abban tér el például a BBTE-től, hogy a MOGYE-n csak az előadásokat tartják magyarul, a gyakorlati oktatás nyelve a román. Ezért vegyes, román-magyar gyakorlati csoportok vannak az egyetemünkön” – magyarázta. Ez a sajátosság az akkreditációs dosszié összeállításakor gondot okozott, mert a gyakorlati csoportok nem szerepelhettek mind a két iratcsomóban. Ezzel szembesült tavaly májusban a MOGYE-re látogató akkreditációs bizottság is, amely a román képzési program akkreditációs iratcsomóját elfogadta, ám a magyar programét elutasította. „Akkor azt mondták: úgy tekintik, hogy a román nyelvű képzési program a 2009-ben már akkreditált program folytatása, ebbe kerülnek bele a gyakorlati csoportok is, a magyar nyelvű azonban új programnak számít, ezért nulláról kell kezdenie az akkreditációt, és csak ideiglenes működési engedélyt kaphat” – idézte fel a volt dékánhelyettes. Hozzátette, a bizottság álláspontját felkarolta a MOGYE vezetősége is, és tavaly decemberben azzal a kéréssel hívták el Marosvásárhelyre a bizottságot, hogy adjon akkreditációt a román képzési programnak és csak ideiglenes működési engedélyt a magyarnak. Ezt azonban Sipos Emese szerint a magyar oktatók nem tudták elfogadni. Arra hivatkoztak, hogy a magyar nyelvű gyógyszerészképzésnek több évtizedes múltja van Marosvásárhelyen, és nem értették, miért nem lehet a képzési programjukat a románnal egyenrangúnak tekinteni, miért kell az akkreditációs folyamatot nulláról kezdeniük. Ezért kihallgatásokat kértek, illetve petícióval fordultak az ARACIS-hoz és az oktatási minisztériumhoz, tiltakoztak a MOGYE vezetőségénél is. „Ez a három intézmény azonban egymásra mutogatott, nem történt semmilyen előrelépés az ügyünkben” – mondta a volt dékánhelyettes.
„Elsorvaszthatják a magyar oktatást”
Végül tavaly decemberben az ismét Marosvásárhelyre látogató bizottság két megoldást javasolt a magyar oktatóknak. Az egyik az volt, hogy akkreditálják a román képzési programot, és úgy tekintik, hogy ennek része a magyar gyógyszerészképzés is. „Azon kívül, hogy ez törvénytelen, mert a jogszabály szerint az idegen nyelvű képzési programokat külön-külön kell akkreditálni, felmerült egy másik probléma is.
Ha mi elfogadjuk, hogy a marosvásárhelyi gyógyszerészképzést román nyelvűnek tekintik, amely megtűri a magyar oktatást is, két-három év múlva oda juthatunk, hogy a magyar képzés már csak opcionális lesz. Minden jogi akadály elhárult volna a magyar oktatás elsorvasztása elől” – fogalmazott Sipos Emese.
A másik javaslata a bizottságnak továbbra is az volt, hogy a magyar képzési program kapjon ideiglenes működési engedélyt. Ebbe decemberben a volt dékánhelyettes szerint már a magyar oktatók is beleegyeztek volna, egyetlen feltétellel: a szenátus hagyja jóvá a magyar tagozat struktúráit, a főtanszékeket, a magyar oktatói létszámot, a magyar csoportokat. „Számomra azonban már akkor világos volt, hogy ezt a szenátus soha nem fogja jóváhagyni. A tanügyi törvény írja elő, mégsem hajlandóak ezt megtenni” – jegyezte meg az oktató. Sipos Emese határozottan cáfolta Ursula Stănescunak azt az állítását, hogy a magyar tanárok tavaly decemberben nem voltak hajlandóak tárgyalni az akkreditációs bizottság tagjaival. „A professzor asszony összevissza beszél, én már reggel nyolckor ott voltam a találkozón” – jelentette ki. Szerinte az akkreditációs bizottság elnöke mindvégig ellenségesen viszonyult a magyar nyelvű gyógyszerészképzéshez. „Volt már dolgom vele, amikor az ARACIS-nél a magyar nyelvű mesterképzési programot kellett jóváhagyatni. Nem értette, egyáltalán miért van szükség magyar nyelvű képzésre a gyógyszerészetben, és feltörölte velem a padlót” – mondta a iasi-i professzorról.
Valóban gond az oktatói létszám
Mint megtudtuk, a gyógyszerészeti karon jelenleg 42 oktató tanít 273 magyar és 331 román hallgatót az öt évfolyamon. A 42 oktatóból 26 román és 16 magyar, de nagyok az átfedések: a magyar oktatók tanítanak román diákokat is, a román tanárok pedig magyar hallgatókat is. Sipos Emese kérdésünkre elismerte: a magyar professzorok és docensek száma valóban nem felel meg az akkreditációs követelményeknek. „De ha az akkreditációs bizottság ezzel hozakodik elő, akkor megnézhetjük, mi történne a román képzési programmal, ha ebben a magyar oktatók nem vennének részt. Ha mi hirtelen kivonulnánk, akkor a román oktatás sem felelne meg az akkreditációs követelményeknek” – jegyezte meg. Az oktatói utánpótlás tekintetében Sipos optimista. Elmondta, tavaly óta levizsgázott még három magyar oktató, akik azonban az ARACIS-hoz tavaly elküldött iratcsomóban még nem szerepeltek. „Tanszékeinken arra törekszünk, hogy minden professzor és docens mellé legalább egy tanársegédet vagy adjunktust vegyünk fel. Vannak magyar PhD-hallgatók is. Van utánpótlás, az más kérdés, hogy minden egyes személy állásának megszerzéséért kemény harcot kell vívnunk” – mondta a volt dékánhelyettes. A történtek ellenére Sipos Emese meggyőződése, hogy ősztől is lesz magyar nyelvű gyógyszerészképzés a MOGYE-n, mert az ARACIS végül elfogadja a tavaly tavasszal benyújtott akkreditációs kérelmüket. Erre ugyanis van már precedens: 2013-ban sikerült akkreditálni a magyar nyelvű orvosképzési programot is. „A MOGYE vezetősége azóta is azt állítja, hogy ez törvénytelen, politikai döntés volt, de ezt nem kívánom kommentálni” – jegyezte meg.
Azamfirei: érdekünk a magyar képzés
Leonard Azamfirei az Erdélyi Riportnak megerősítette: ha idén nem születik kormányhatározat a MOGYE-n zajló magyar képzési program akkreditációjáról, akkor a törvénynek megfelelően nyáron a magyar helyekre sem lehet felvételit hirdetni. A rektor elmondta, az egyetem vezetői ezért írásban fordultak az ARACIS-hoz és az oktatási minisztériumhoz is, hogy közösen találjanak törvényes megoldást a kialakult patthelyzetre. Tájékoztatása szerint két megoldás körvonalazódik. Az egyik az, hogy a magyar képzési program megkapja az ideiglenes működési engedélyt, csakhogy ennek dossziéját a magyar oktatók még nem állították össze. „Azzal a régebbi kérelmükkel hozakodtak elő, hogy a szenátus hagyja jóvá a magyar képzés struktúráit. Ám ha megmakacsolják magukat, és továbbra sem adják le az ideiglenes engedélyre vonatkozó kérést, nyáron nem lesz felvételi” – jelentette ki. A másik megoldás az lenne, hogy román nyelvű képzési programként akkreditálják a jelenlegi, vegyes tannyelvű képzést. Ez a rektor szerint „elegánsabb” megoldás lenne, ám nem biztos, hogy az ARACIS törvényesnek találja. „Az egyetem vezetőségének azonban feltett szándéka meggyőzni a szakhatóságokat arról, hogy tegye meg ezt a lépést” – tette hozzá.
Arra a felvetésünkre, hogy ha annak idején az orvosi kar esetében meg lehetett oldani külön-külön a román és a magyar képzési program akkreditációt, akkor miért ütközik akadálya az eljárás a gyógyszerészképzésnél, Azamfirei emlékeztetett: az orvosi képzési programok (román, magyar és angol) már az új tanügyi törvény megjelenése előtt külön-külön akkreditálva voltak, így az új akkreditációs dossziék elbírálása az ARACIS számára nem jelentett problémát. Ám a tanügyi törvény előtt a gyógyszerészeti kar egésze kapott akkreditációt, nem külön a román és külön a magyar program. „Ha a magyar gyógyszerészképzési program hat évvel ezelőtt megkapta volna külön az akkreditációt, akkor tavaly nyilván megkapta volna újra. Így azonban új képzési programként az első lépésben csak ideiglenes működési engedélyt kaphat” – magyarázta. Kérdésünkre, hogy miért nem fogadja el a szenátus a magyar fél által évek óta kért magyar oktatási struktúrákat, a rektor kijelentette: ez nem oldotta volna meg a magyar gyógyszerészképzési program akkreditációját, sőt további problémákat vetett volna fel, az oktatói létszámhiány miatt. Közlése szerint minden évben meghirdetik a magyar fél által kért számú oktatói állást, ám ezek a posztok jelentkezők hiányában üresesen maradnak. Így ha meg is alakulnának a magyarok által kért magyar csoportok és főtanszékek, akkor nem lenne megfelelő számú oktató, legalábbis bizonyos tantárgyakból.
„Meg kellene próbálni érzelemmentesen viszonyulni ehhez a kérdéshez. Életképes lenne önállóan a magyar képzési program? A mostani körülmények között biztos, hogy nem. Hosszú távon azonban lehetséges, hogy életképes lesz, de előbb bővülnie kellene az oktatói létszámnak”
– fogalmazott a rektor, hangsúlyozva: az egyetem vezetősége is azt szeretné, hogy ne veszítsék el a magyar nyelvű képzési programot, és minden törvényes lépést megtesznek annak érdekében, hogy ez ne forduljon elő.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

„Erdély idén bekapcsolódhat az európai úthálózatba”
„Nagyon szeretnék, hogy nyárára, de legkésőbb szeptemberre Erdély bekapcsolódjon a nyugat-európai úthálózatba az M43-M5-M0-M1 útvonalon” – jelentette ki a maszol.ro-nak adott interjúban Seszták Miklós. A magyarországi nemzeti fejlesztési minisztert négynapos erdélyi látogatása végén kérdeztük. Nem először jár Erdélyben, de a múlt héten egy magyarországi miniszter részéről szokatlanul hosszú időt, négy napot töltött itt. Ennyire fontos a nemzeti fejlesztési minisztérium számára ez a régió?
Több oka is van annak, hogy ilyen hosszúra nyúlt a látogatásom. Még tavaly nyáron tettem ígéretet egy erdélyi látogatásra, és időközben a szatmáriaknak is megígértem, hogy részt veszek a március 15-i ünnepségükön. Így végül összefűztem a szatmárnémeti látogatásomat a Hargita megyeivel. Emellett valóban azt gondolom, hogy fejlesztés szempontjából nagyon fontos régió Erdély, akár román-magyar, akár a magyar-magyar kapcsolatok szemszögéből nézzük. Ennek nagyon egyszerű oka van: ha a tízmillió fogyasztóhoz hozzáadjuk még az erdélyi magyar fogyasztókat, az bármilyen számítás szerint is 10-15 százalékos növekedést jelent.
Eddigi erdélyi körútján magyar vállalkozókkal is találkozott, akik nyilván a romániai jogi és üzleti környezetben tevékenykednek. Tud-e a nemzetfejlesztési minisztérium olyan támogatásokat biztosítani számukra, amelyeknek az országhatár nem akadálya?
Két vállalkozói fórumon voltam, körülbelül ötven vállalkozóval találkoztam. Arra kértem őket, mondják el, hogy mire lenne szükségük. A legfontosabb igényük egy olyan anyagi forrás biztosítása, amelyből fizetni tudnák a különböző pályázataikhoz szükséges önrészüket. Ez érthető igény, hiszen magunk is kiszámoltuk, hogy 1 forintból 50-80, európai uniós forrásból származó forintot lehet generálni. Amiről beszélgettünk még a vállalkozókkal, az a közvetlenül elérhető uniós források lehívása volt. Mi éppen e források kezelésére hoztuk létre a Magyar Fejlesztési Központot. Magyarország azzal tud segíteni, hogy a Magyar Fejlesztési Központnál magyarul, közérthető nyelvezeten közétett információs bázist interneten a külhoni magyar pályázók számára is elérhetővé teszi.
Erdélyi magyar önkormányzati vezetőkkel is tárgyalt. Rajtuk hogyan lehet – határon átívelő módon – segíteni?
Vannak különböző, határon átnyúló uniós források is. Persze, ezek megpályázása nem könnyű, a pénz lehívásához konzorciumokat kell létrehozni, és csak kisebb összegeket lehet lehívni.
Csíkszeredai sajtótájékoztatóján is említést tett a határ menti együttműködési projektekről. Miért állt le az ön tudomása szerint az uniós alapokból finanszírozott Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program?
Két együttműködési uniós program is van. Az egyik program a 2007-2013-a költségvetési ciklusra vonatkozik, és ez az év vége felé közeledve lassan lezárul. A másik program a 2014-2020-as ciklusra szól. Aránylag friss miniszter vagyok, és csak azt látom, hogy a két fél egymásra mutogat ebben a kérdésben. A közlekedés vonatkozásában például Magyarország azt mondja: Románia részéről jelentős, román-magyar együttműködésben elkölthető pénz lenne útfejlesztésre, és a magyar fél nagyjából már el is készítette a határig rá eső részt, viszont a román fél ezt elmulasztotta. Sokkal hatékonyabbá kellene tenni ezeket az együttműködéseket.
Ha már útfejlesztés került szóba: az Arad-Nagylak autópálya-szakasz befejezését idén júniusra ígéri a román fél. Ha a magyar fél befejezi az M43-as Makó és országhatár közötti szakaszát, akkor Aradról Budapestre már sztrádán is el lehet majd jutni. Ez mikor várható?
Amikor eléri az országhatárt az autópálya romániai része, addig a mi sztrádaszakaszunk is elér majd Nagylakhoz. Úgy is fogalmazhatnék, hogy a pályaépítési munkálatok összehangoltan zajlanak. Mi nagyon szeretnék, hogy nyárára, de legkésőbb szeptemberre Erdély bekapcsolódjon a nyugat-európai úthálózatba az M43-M5-M0-M1 útvonalon.
Szíjjártó Péter külügyminiszter egy budapesti háttérbeszélgetésen azt mondta: a román-magyar diplomáciai kapcsolatok rég nem voltak annyira fagyosak, mint most. Ez mennyire nehezíti ez meg Románia és Magyarország gazdasági és fejlesztéspolitikai együttműködését?
Azt biztosan állítom, hogy az erdélyi körutam alatt ennek semmilyen hatását nem tapasztaltam. Az is igaz, hogy elsősorban erdélyi magyar vállalkozókkal, politikai és önkormányzati vezetőkkel találkoztam. Tény azonban, hogy van még mit javítani a kapcsolatokon. Példát is mondok: felvetődött Kolozsváron jártamkor, hogy mikor lesz Budapest-Kolozsvár repülőjárat? Erre ugyanis a magyar fél már rég készen áll. Emil Boc polgármestertől tudom, hogy ez a lehetőség Kolozsvár sem múlik már. A repülőjárat tudomásunk szerint azért nem indul el, mert a román felsőszintű döntéshozókban nincs meg még az a szándék, hogy hozzájáruljanak az elindulásához.
Kelemen Hunor szövetségi elnök meghívására érkezett Erdélybe. Milyen szerepe lehet az RMDSZ-nek a román-magyar kormányközi kapcsolatok építésében?
A magyar közösséget képviselő valamennyi komoly politikai szereplőnek fontos szerepe van a román-magyar kapcsolatok alakulásában. Az RMDSZ-t én olyan komoly politikai szereplőnek látom, amelynek jelentős szerepe lehet ezen a téren.
Cseke Péter Tamás
maszol.ro

világhálón, megszűnt a nyomtatott változat/
„Megölte Marosvásárhelyt a fekete március”
Huszonöt évvel ezelőtt véres összecsapásba torkollott a román-magyar konfliktus Marosvásárhelyen. KÁLI KIRÁLY ISTVÁN az RMDSZ szervezési alelnökeként résztvevője volt a fekete március eseményeinek. Cseke Péter Tamás kérdéseire válaszolva idézte fel a történteket.
Ott volt Sütő András környezetében, amikor huszonöt évvel ezelőtt, 1990. március 19-én súlyosan megsebesítették az írót Marosvásárhelyen. Mesélne az akkori hangulatról, a fekete március előzményeiről?
Már 1990 januárjában teljesen egyértelmű volt a régi elitnek az a szándéka, hogy visszahódítsa hatalmát. Ez nem marosvásárhelyi jellegzetesség volt, hanem országos jelenség. Ám Marosvásárhelyen különösen hangsúlyossá vált amiatt, hogy a városban a rendszerváltás előtti hatalmi elit tagjainak zöme román volt. A fekete március huszonötödik évfordulóján rendezett kerekasztal beszélgetésen is elmondtam: Marosvásárhelyen kulcsszó volt akkoriban a bizalom. A magyar közösség a több évtizedes diktatúrát követően, amikor fokozatosan elvesztette a jogait, hitelt adott a rendszerváltás utáni új elitnek. Nem volt honnan tudnia, hogy az új hatalom a Securitate újraszerveződése volt. Ez az új elit január elején pontokba szedve meghirdette azokat az új elveket, amelyek többé-kevésbé alapját képezhették volna Románia demokratikus átalakításának. Volt ezek között egy olyan pont is, hogy a kisebbségeknek biztosítják a jogait. Mivel a magyarság évtizedeken keresztül folyamatosan vesztett a jogaiból, egy tömegpszichózis alapján hitelt adott annak, hogy ezek a jogok a következő időszakban visszaszerezhetőek. Amikor rádöbbent, hogy nem így történik, akkor tiltakozott.
 Melyek voltak az első jelei annak, hogy az új hatalom nem tartja be a kisebbségi jogokra vonatkozó ígéreteit?
Óriási volt például az ellenkezés a Bolyai Farkasról elnevezett iskola magyar líceummá változtatásának és az orvosi egyetemen újra elindítandó magyar oktatás ügyében. Ennek a szembeszegülésnek volt természetes következménye a februári könyves, gyertyás tüntetés Marosvásárhelyen. Ez a demonstráció mindenképpen a békés szándékot fejezte ki, ugyanakkor bebizonyította, hogy nem csak egy-két ember kéri a jogait, hanem egy komoly tömeg. Akkor Romániában egyértelműen katonai diktatúra volt. Ezt senki nem vonja kétségbe, hiszen Marosvásárhelyen is egy ezredes volt a város vezetője, a megye vezetője pedig egy altábornagy. Szomorúnak tartom, hogy a román közösség megnyilvánulásait néhány román vezető katonai egyenruhában hitelesítette. Ez egyértelművé tette a román lakosok számára, hogy a magyarok elleni fellépésük természetes, hiszen az „Armata e cu noi!” (A hadsereg velünk van) szlogen érvényes volt hónapokkal a diktatúra decemberi megdöntése után is. Márpedig a román hadseregnél és titkosszolgálatnál nacionalistább intézmény abban az időszakban nem létezett. Ezt a marosvásárhelyi magyar közösség nap mint nap tapasztalta, és próbált ellene tenni, de egy adott pillanatban rájött, hogy tehetetlen ezzel a folyamattal szemben. Egyetlen megoldása volt: elkerülni azt, hogy ütközőfelületet adjon bármilyen konfliktusnak. Nem is nagyon volt alkalom erre. Az egyetlen alkalom az volt, hogy március 16-án egy Tudor-negyedbeli patikára magyarul is felkerült az, hogy gyógyszertár. Természetesen az első konfrontáció abban a negyedben történt, amelyet 90 százalékban a behozott románok lakták. Akkor már világos volt, hogy mi történik, meg is írtunk másnap egy levelet a konfliktushelyzetről a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa (CPUN) vezetőségének, a megyeinek is és az országosnak is. Március 17-én délelőtt a brit nagykövetség beszélgetést szervezett, meghallgatta mindkét felet, tehát Európa gyakorlatilag tudott arról, hogy valami lappang Marosvásárhelyen.
Reagált a CPUN vezetősége a levelükre?
 A brit nagykövetség által szervezett beszélgetésen jelen volt Király Károly is, aki akkor a CPUN alelnökeként az ország második emberének számított. Könyörögtünk neki, hogy ne menjen el Marosvásárhelyről. Király azt mondta, hogy Bukarestből többet tehet értünk, és elment.
A marosvásárhelyi értelmiségi elit egy része egyébként akkor nem is volt a városban, mert akkor tartották Budapesten a román-magyar értelmiségi találkozót.
Azzal szembesültünk 19-én délelőtt, amikor az orvosis magyar egyetemisták ülősztrájkjának támogatásaként a bolyais diákok szolidaritásból szintén ülősztrájkot tartottak a Vártemplomban, hogy elkezdődött a randalírozás. A román diákliga felvonulást tartott, de még előtte, 17-én délelőtt összetörték a főtéren az összes magyar feliratot, még a színházét is. Március 19-én délelőtt a szülők elkísérték a gyerekeket a Vártemplomba, és mivel a román diákliga tüntetése ott vonult el, az volt a feladatunk, és ezt magamra vállaltam, hogy az embereket a várfalon belülre tereljük. Akkor már azt is tudtuk, hogy a Maros felső völgyének falvaiból románokat hozattak a városba. Időközben Marosvásárhelyre érkezett egy kéttagú parlamenti vizsgálóbizottság is, Nicolae S. Dumitru és Verestóy Attila, ők a magyar oktatásról tárgyaltak az orvosi egyetemen. A Maros völgyéből hozatott románok végigvonultak a városon, és ennek hírére a magyar emberek is gyülekezni kezdtek az RMDSZ-székház előtt. Mi éppen Sütő Andrásnál voltunk akkor egy megbeszélésen. Onnan átmentünk az egykori Új Élet szerkesztőségébe, és amikor tudomásunkra jutott, hogy több száz fősre duzzadt a tömeg az RMDSZ székháza előtt, odasiettünk. Az volt a számításunk, hogy Sütő András szól a tömeghez, eloszlatja az embereket, hogy ne legyen nagyobb baj. Erre végül nem volt szükség, a tömeg nagy része eloszlott, ám a székház előtt maradt mintegy 120 magyar ember, akiket végül a hirtelen megjelenő román betolakodók beszorítottak az épületbe. Közben egy Mihai Moldovan nevű rendőr alezredes, aki Szovátán is szolgált, és ismerte a magyarságot, háromszor is fordult egy rendőrségi furgonnal, és a jármű aljába fektetve elmenekített a székházból a hátsó kapun embereket. Összesen 27 embert tudott így kimenteni, néhányan átmásztak a kerítésen, a többiek beszorultunk az épületbe. Ezután kezdődött a székház ostroma. Védekeztünk, ahogy tudtunk, de óriási volt a túlerő, hatszáz, csáklyával, fejszével felszerelkezett ember ostromolta a székházat, és egy adott pillanatban betörték a kaput. Elindultak fel az emeletre, lépésről lépésre haladtak előre. A többiek felmenekültek a padlása, hárman maradtunk lent: Demeter András, Szepessy László és jómagam. Demeter András akkor másodéves színis hallgató volt. Közben folyton telefonáltunk, hol Király Károlynak Bukarestbe, hol a rendőrség parancsnokának, Gambrea ezredesnek, hol Cojocaru vezérőrnagynak, a katonai helyőrség parancsnokának. Senki nem hallgatott meg minket. Király Károly azt mondta, beszéljünk Gambreával, a rendőrparancsnok azt mondta, összesen 25 embere van, akikkel nem tud mit kezdeni a védelmünkben. Cojocarut nem is értük el, a szolgálatos tiszt azt mondta, hogy nem találja. Így magunkra voltunk utalva. Amikor a Nemzeti Liberális Párt irodáin keresztül a támadók betörtek az emeletre, csak Demeter András lélekjelenlétén múlott, hogy nem lincseltek meg bennünket. András egy szőnyegleszorító rudat dárdaként elhajítva mellbe találta az egyik támadónkat, akik hirtelen emiatt megtorpant, és ahogy megállt, a többiek átbuktak rajta. Így egérutat nyertünk, és fel tudtunk menekülni a padlásra. Nehéz elmondani, mit éltünk át azokban az órákban. A padlást ránk akarták gyújtani. Hallottuk, hogy közeleg egy tűzoltókocsi, és azt hittük, hogy a tetőt akarják megbontani, így akarnak ránk törni.
Mi tett eközben a városvezetés?
Ioan Judea ezredes, a marosvásárhelyi CPUN vezetője győzködte Sütő Andrást, hogy jöjjünk le a padlásról. Sütő végül hitelt adott a katonai becsületszavának, és többedmagával (hat fiatalemberrel és egy idősebb hölggyel) lement. Mi többiek fent maradtunk, és nem tudtuk, hogy odalent mi történik, nem látszott semmi, már esteledett. Én végül egyedül lementem, hogy megnézzem, mi van velük. Jól megvertek, de kijutottam az előcsarnokba, és láttam, hogy ott tartják fogva Sütő Andrásékat. Visszamentem az emeletre, és számon kértem Judeán a történteket.
Hirtelen odafutott egy kiskatona azzal, hogy „vai de mine, au dat în ei, până s-au miscat”. Vagyis addig ütötték őket, amíg mozogtak. Ekkor történt az, hogy a románok megtámadták azt a teherautót, amelyet Sütő András elszállítására rendeltek oda, és agyba-főbe verték az írót és társait.
A teherautót nem őrizték katonák?
Dehogy, a katonák azért voltak odarendelve, hogy teret adjanak egy ilyen pogromnak, Sütő András megverésének. Volt egy Târă nevű őrnagy, akinek fontos szerepe volt ebben, ő egyenruhában azt kiáltozta, hogy „Daţi în bătrînu’!” (Az öreget üssétek!). Végül én visszamenten a padlásra a többiekhez, akik azt kérdezték, jöjjenek-e le. Azt mondtam nekik: ha akartok, gyertek, de ha nem, inkább ne gyertek. Egy idősebb marosvásárhelyi rendőr magához hívott, mert ismert, és azt mondta: „ne menjen le, mert ezek megölik”. Végül két román, trikolóros karszalagú „forradalmi ifjú” menekített ki a székházból. Az egyikük azt mondta: „itt van egy csomag cigaretta, gyere vele, és mikor leérünk, tegyed magad, hogy megkínálsz egy cigarettával”. Az úton hazafele az egyik utca sarkán találkoztam egy magyar tömeggel, azért mentek a központba, hogy megbosszulják a történteket. Visszafordítottam őket. A Kövesdombon laktam, amíg hazaértem, még három ilyen nagyobb csoporttal találkoztam, köztünk egy olyan nyolcvanas létszámú, suhancokból álló társasággal is. Este a lakásomra feljött Nicolae S. Dumitru, meggyőződni arról, hogy tényleg jól megvertek.
Mi történt március 20-án?
Huszadikán már korán reggel hallottuk, hogy a magyarok nagyon fel vannak háborodva, a gyárakból a városközpontba akartak vonulni. Megpróbáltuk ezt megakadályozni, de nem lehetett már visszatartani a tömeget. Így azt tekintettük feladatunknak, hogy egyben tartsuk az embereket és a lehető legbékésebb legyen a tüntetésük. Az a 20-30 ezer ember, aki ott volt akkor a főtéren, példát is adott a méltóságról. Volt a román demokrata ifjúsági szervezetnek egy vezetője, aki adott pillanatban azt mondta az erkélyről a Grand Hotel előtt gyülekező románoknak, példát vehetnének a magyarokról, ahogyan békésen a jogaikért tüntetnek. Közben próbáltuk felmérni a tömeg hangulatát, autókkal jártuk a környéket. Tudtuk, hogy Kincses Előd, akit azelőtt való nap lemondattak, visszajön Székelyudvarhelyről és szólni akar az emberekhez, mert a közösség várja. Írtunk neki egy szöveget, mert tudtuk, hogy mit kellene mondania a balhé elkerülése érdekében. Kincses végül egy egészen más szöveget mondott. Amikor összegyűlt annyi román ember, hogy már erőt éreztek magukban, rárontottak a magyar tömegre. A magyarság eleinte visszavonult, aztán felocsúdott, szégyenből is felszedte a padokat, és ellentámadásba lendült. Ez abba a fejleménybe váltott át, amelyet legjobban egy marosvásárhelyi orvos, Kisgyörgy Árpád idegsebész jellemzett: „sok fafejű embert láttam életemben, de ennyi zöld fafejűt még nem”. Ami azt jelentette, hogy a legtöbb román sérültnek a padokból feltépett zöld falécekkel volt beverve a feje. Mi folyton próbáltuk megállítani azokat a magyarokat, akik meg akarták bosszulni a történteket. Huszadikán éjjel folyamatosan telefonáltunk Székelyudvarhelyre, Székelykeresztúrra, Gyergyószentmiklósra, hogy leállítsuk ezeket az embereket. Még az a hír is járta, hogy három, bányászokkal teli szerelvény várakozik Székelykocsárdon, hogy Marosvásárhelyre jöjjön.
Több forgatókönyv is van arról, hogy mi történt valójában azokban a napokban a városban. Ön szerint mi a magyarázata ezeknek az eseményeknek?
Egyértelmű, hogy egy tudatos, előre eltervezett pogrom-kísérlet volt. Nem biztos, hogy ez kizárólag a román titkosszolgálat és a levitézlett kommunista elit ügyködése volt. Európának akkor nem volt semmilyen ellenőrző eszköze az esetleges kelet-európai etnikai konfliktusok kezelésére. Marosvásárhely jellegzetessége akadályozta meg azt, hogy akkor nem volt még véresebb a konfliktus a románok és a magyarok között. A történtek ugyanis még lélektani hadjárattal is párosultak. A vásárhelyi román elit olyan rémhíreket terjesztett, miszerint a magyaroknál esetleg lehetnek fegyverek, amelyeket Budapestről szállítottak nekik. Ha egyetlen lövés valahol eldördült volna, függetlenül attól, hogy melyik oldalról, abból komoly polgárháború lett volna. Szerencsére ez nem történt meg, mert egyik oldalon sem volt fegyver. Pontosabban: az egyik oldalon volt, és ott arra számítottak, hogy bevethetik, ha a másik oldalon eldördül egy fegyver. Most is azt mondom, a gondviselés keze józanságra intett minket, akkori vezetőket, meg tudtunk előzni egy szörnyű katasztrófát.
Sokan mondják, hogy a huszonöt évvel ezelőtti események nagyon rányomták a bélyegüket Marosvásárhelyre. Ezt hogyan látja?
Marosvásárhely halott város. Marosvásárhelyen nincs munkahely, nincs vásárlóerő, a város a múltjából él, ahogy tud. Marosvásárhelyre rányomtak egy bélyeget, kabátlopási ügybe keveredett.
Tudja a történetet: X-nek ellopták a télikabátját, de utána már senki nem emlékezett arra, hogy pontosan mi történt, csak arra, hogy X-nek köze volt valamilyen télikabát-lopáshoz.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)