Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Cigărean, Adrian
2665 tétel
2014. március 27.
?Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. A ilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix irályné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ.
Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe.
A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár),
2014. április 3.
Erdély mint szimbolikus tér
Március 23–31. között több mint 313 Bihar megyei és Partiumi lakost kérdeztek meg a nagyváradi Pro Demokrácia Egyesület önkéntesei azon felmérés keretében, amely a magyarországi választási kampány hatásait volt hivatott felmérni a külhoni magyarság körében. Az eredményeket tegnap ismertette Simon Adrián, az egyesület elnöke.
A felmérésből kiderült, a romániai magyar lakosság nagy része ritkán és rendszertelenül követte a magyar pártok kampányát. Érdekes adat emellett, hogy a felmérés alapján öt magyarból kettő nem tudta magát határozott politikai rendszerhez sorolni. A megkérdezettek 28%-a egyébként keresztény-demokratának vallotta magát, 17%-a pedig liberálisnak. A legapróbb arányt a magukat „zöldnek” vallók érték el 3 százalékkal.
A volt miniszterelnökök közül két jobboldali politikus, Orbán Viktor és Antall József tevékenységét értékelték legtöbbre a megkérdezettek. Előbbi 9,1-es, utóbbi pedig 8,7-es átlagot ért el a tízes skálán. Medgyessy Péter tevékenységét ugyanakkor 4,8-re, Gyurcsány Ferencét 2,8-re, Horn Gyuláét pedig 4,3-re értékelték átlagosan. Mint Simon Adrián megjegyezte, Medgyessy esetében az is sokat számított, hogy részben erdélyi származású.
Azzal kapcsolatban, hogy melyik pártra szavaz majd, a megkérdezettek 86 százalékának volt konkrét elképzelése. Nyolc százalékuk még nem döntötte el, 6% pedig egyáltalán nem akar szavazni. A megkérdezettek jelentős hányada (mintegy 66%-a) egyébként a Fidesz-KDNP mellett voksolna. A JESZ/MDF-re 13%, a Jobbikra pedig 14% szavazna, a Független Kisgazdapártra pedig 4%. A Pro Demokrácia Egyesület munkatársai ugyanakkor a felmérés alapján elkészítették a különböző pártok tipikus szimpatizánsainak profilját. Ezek a Jobbik esetében 45–65 éves vidéki férfiakat jelentenek, akik az Simon megfogalmazásában „a rendszerváltás vesztesei”. A kisgazdapártot elsősorban olyan 60 év fölötti férfiak támogatják, akik „a ’90-es évek politikai rendszerénél ragadtak meg”. A JESZ/MDF támogatói pedig kisvárosban vagy falun élő 45 fölötti férfiak, illetve 65 fölötti nők, akik határozott politikai értékrenddel rendelkeznek és főként keresztény-demokraták. A Fidesz-KDNP szimpatizánsai változatos nemű, életkorú, irányultságú polgárok, sokukra jellemző azonban, hogy nem a pártot, hanem a pártvezetőt támogatják.
Mint Simon Adrián elmondta, a külhoni magyarok szavazata valószínűleg csak egyetlen mandátumot jelent pluszba vagy mínuszba egyik vagy másik pártnak. Ennek fényében a Jobbik erdélyi kampányával kapcsolatban (amely az egyedüli olyan párt volt, amely aktívan kampányolt a régióban) elmondta, hogy sokkal inkább a magyarországi választópolgároknak szólt, semmint az ittenieknek. Mint hozzátette, „Erdély továbbra is szimbolikus tér marad a magyar pártok diskurzusában”. Szombati-Gille Tamás. Reggeli Újság (Nagyvárad)
2014. április 9.
Korrupció jóvátétel nélkül
Megélénkült a bűnüldöző hatóságok háza tája, mostanában szinte naponta kijut egy-egy új eljárás, letartóztatás, ítélet, börtönbe is kerülnek egyre többen és egyre magasabb polcról.
Letűntek már azok az évek, amikor mindenki elismerte, hogy van korrupció, csak éppen korrupt személyek nélkül virágzik – egyféle társadalmi rejtély volt, mint egy földön kívüli beavatkozás, amelynek elkövetőit senki sem látta, csak a hatásait tapasztalta. Ha nem közvetlenül, akkor közvetve, a rosszul menő dolgok áldozataként.
A dolgok azóta is rosszul mennek, dacára annak, hogy a korrupció kezdett arcot, sőt, frakkot is ölteni. Tegnap a konstancai polgármestert fülelték le igen színpadias módon – több évi vizsgálódás után –, azelőtt a futballmaffia néhány feje hullott porba, de eljárás alatt áll több képviselő, megyeitanács-elnök, vízerőmű-igazgató, helyi és központi tisztségviselő, még ügyész és bíró is, és közben második börtönbüntetését tölti Adrian Năstase volt kormányfő. Ennek már fele sem tréfa, és sokan nem is értik, hogy az európai uniós megfigyelők miért elégedetlenek még mindig a végre beindult romániai igazságszolgáltatással. Jó néhány pernek azonban politikai vagy üzleti leszámolás szaga van, és ezt messziről érezni. Nem a legjobb ajánlólevél...
És nincs valós jóvátétel. A bűnösnek mondott elkövetőket bezárják, majd kiengedik – igen gyakran a teljes büntetés letöltése előtt –, utána minden megy tovább a régi kerékvágásban. Az államcsíny-kísérletért bezárt Zsil-völgyi bányászvezér óta tudjuk, hogy egyeseknek odabent is kényelmes élet adatik (nőkkel, itallal és internettel is), a léhaságokra kevésbé hajlamos Năstase két könyvet és számtalan blogbejegyzést írt az állami ellátás pár hónapja alatt. A korrupcióért elítélt személyek anyagi biztonsága adott, szabadulásuk után hősökké is magasztosulhatnak, esetleg visszavonulnak, és békésen élvezik a pihenést. Az összerabolt jóléttől ugyanis senki nem fosztja meg őket, az esetenként zárolt vagyonokról soha nem hallani, hogy legalább a törvénytelenül szerzett részeit visszaforgatnák közcélokra, és például a focimágnások fekete millióiból a sportot, a túlfizetett útjavítási szerződésekből a közlekedést, az ingatlanspekulációkból a kórházépítést, a hamis diplomák hasznából az oktatást és tudományos kutatást segítsék. Nem, nálunk a felelősség jobban elsikkad, mint a pénz, csak a kár marad. Nekünk, fizető nézőknek. Demeter J. Ildikó. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. április 14.
Băsescu: a székely autonómia alkotmányellenes
Traian Basescu államelnök szerint aki autonómiát akar Romániában, az az ország alkotmányába és a román államba ütközik.
Az államfő a Realitatea hírtelevízió által vasárnap késő este közvetített kétórás élő interjúban a riporter kérdésére kitért a székelyföldi területiautonómia-törekvésekre.
„Az autonómia alkotmányellenes. Nem lehet tárgyalni róla, még akkor sem, ha az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén történt szavazás után most szelet fogott az etnikai alapú autonómia híveinek a vitorlája” – utalt az államfő az Európa Tanács (ET) kedden elfogadott határozatára. A Kalmár Ferenc KDNP-s képviselő által készített, és a közgyűlés által elfogadott dokumentum kiáll a kisebbségi autonómiaformák mellett.
Traian Basescu hozzátette: „Románia továbbra is egységes államként határozza meg önmagát, és bárki aki autonómiát akar, a román alkotmányba, és értelemszerűen a román államba ütközik."
Az államfő arra is kitért, hogy meggyőződése szerint Románia most olyan helyzetben van, amikor az önkormányzatok autonómiájától is visszafelé kell lépnie, mert a megyei önkormányzati vezetők saját birtokuknak tekintik megyéiket.
„Ne higgye, hogy a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnök más, mint Nicusor Constantinescu, (Konstanca megye önkormányzati vezetője) vagy Adrian Duicu (Mehedinti megye önkormányzati vezetője). Ők is alárendeltségi viszonyban tartják a megyei tanács pénzétől függő polgármestereket. (...) Ők is ugyanúgy viselkednek, mint a románok. Mindannyian románok vagyunk” – jelentette ki Traian Basescu.
Az államelnök két olyan megyeelnök nevét említette, akik ellen korrupciós ügyben folytat vizsgálatot az ügyészség.
MTI. Erdély.ma
2014. április 14.
Băsescu: aki autonómiát akar, a román államba ütközik
Traian Băsescu államelnök szerint aki autonómiát akar Romániában, az az ország alkotmányába és a román államba ütközik.
Az államfő a Realitatea hírtelevízió által vasárnap késő este közvetített kétórás élő interjúban a riporter kérdésére kitért a székelyföldi területiautonómia-törekvésekre.
„Az autonómia alkotmányellenes. Nem lehet tárgyalni róla, még akkor sem, ha az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén történt szavazás után most szelet fogott az etnikai alapú autonómia híveinek a vitorlája” – utalt az államfő az Európa Tanács (ET) kedden elfogadott határozatára. A Kalmár Ferenc KDNP-s képviselő által készített, és a közgyűlés által elfogadott dokumentum kiáll a kisebbségi autonómiaformák mellett.
„Románia továbbra is egységes államként határozza meg önmagát, és bárki aki autonómiát akar, a román alkotmányba, és értelemszerűen a román államba ütközik” – szögezte le Traian Băsescu.
Az államfő arra is kitért, hogy meggyőződése szerint Románia most olyan helyzetben van, amikor az önkormányzatok autonómiájától is visszafelé kell lépnie, mert a megyei önkormányzati vezetők saját birtokuknak tekintik megyéiket.
„Ne higgye, hogy a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnök más, mint Nicușor Constantinescu, (Konstanca megye önkormányzati vezetője) vagy Adrian Duicu (Mehedinți megye önkormányzati vezetője). Ők is alárendeltségi viszonyban tartják a megyei tanács pénzétől függő polgármestereket. Ők is ugyanúgy viselkednek, mint a románok. Mindannyian románok vagyunk” – jelentette ki Traian Băsescu. Az államelnök két olyan megyeelnök nevét említette, akik ellen korrupciós ügyben folytat vizsgálatot az ügyészség.
MTI. Krónika (Kolozsvár)
2014. április 14.
Băsescu: a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnökök is úgy viselkednek, mint a románok
Traian Băsescu államelnök szerint aki autonómiát akar Romániában, az az ország alkotmányába és a román államba ütközik.
Az államfő a Realitatea hírtelevízió által vasárnap késő este közvetített kétórás élő interjúban a riporter kérdésére kitért a székelyföldi területiautonómia-törekvésekre.
"Az autonómia alkotmányellenes. Nem lehet tárgyalni róla, még akkor sem, ha az Európa Tanács parlamenti közgyűlésén történt szavazás után most szelet fogott az etnikai alapú autonómia híveinek a vitorlája" - utalt az államfő az Európa Tanács (ET) kedden elfogadott határozatára. A Kalmár Ferenc KDNP-s képviselő által készített, és a közgyűlés által elfogadott dokumentum kiáll a kisebbségi autonómiaformák mellett.
Traian Băsescu hozzátette: "Románia továbbra is egységes államként határozza meg önmagát, és bárki aki autonómiát akar, a román alkotmányba, és értelemszerűen a román államba ütközik."
Az államfő arra is kitért, hogy meggyőződése szerint Románia most olyan helyzetben van, amikor az önkormányzatok autonómiájától is visszafelé kell lépnie, mert a megyei önkormányzati vezetők saját birtokuknak tekintik megyéiket.
"Ne higgye, hogy a Hargita vagy a Kovászna megyei tanácselnök más, mint Nicuşor Constantinescu, (Konstanca megye önkormányzati vezetője) vagy Adrian Duicu (Mehedinti megye önkormányzati vezetője). Ők is alárendeltségi viszonyban tartják a megyei tanács pénzétől függő polgármestereket. (...) Ők is ugyanúgy viselkednek, mint a románok. Mindannyian románok vagyunk" - jelentette ki Traian Băsescu.
Az államelnök két olyan megyeelnök nevét említette, akik ellen korrupciós ügyben folytat vizsgálatot az ügyészség. (mti) Transindex.ro
2014. április 14.
Băsescu szerint Adrian Năstase cellatársa lesz Ponta
Adrian Năstase volt kormányfő cellatársa lesz Victor Ponta, ha útjába áll az igazságszolgáltatásnak – jelentette ki a Realitatea TV-ben hétfő este Traian Băsescu.
Az államfő arra utalt, hogy a szociáldemokrata megyei tanácselnökök elleni bűnvádi eljárásokat kommentálva korábban a miniszterelnök bírálta az ügyészeket, és arról beszélt, hogy Băsescu mandátumának lejárta után „győzni fog az igazság” a korrupcióval gyanúsított politikusok ügyében. Ponta szerint ugyanis az ügyészségi hadjárat hátterében Băsescu áll.
Az államfő szerint a korrupcióval gyanúsított politikusokat nem a miniszterelnöknek, hanem ügyvédeiknek kellene megvédeniük. Kijelentette: az igazságszolgáltatással szembeni magatartásával Ponta ismét bebizonyította, hogy egyet mond Brüsszelben és Washingtonban, és mást cselekszik idehaza, és rég elveszítette hitelét a nyugati kancelláriáknál.
Băsescu szerint tragédia lenne, ha a jelenlegi kormányfő venné át a helyét az év végén az elnöki hivatalban. „Victor Ponta a korruptak védelmezője, és maga is mélységesen korrupt politikus” – mondta az államfő, aki többek között CFR Marfă privatizációja körüli rendellenességekkel támasztotta alá kijelentését. maszol/realitatea.ne
2014. április 17.
Nem kötelezhetik, hogy kitűzzék a zászlót
Nem lehet kötelezni az RMDSZ-t arra, hogy csíkszeredai székházára kitűzze a román nemzeti lobogót – közölte kérdésünkre Hargita megye prefektusa, Jean-Adrian Andrei.
A Hargita megyei Prefektusi Hivatal tavaly októberben szólította fel a Csíki Székely Múzeumot és az RMDSZ Csík Területi Szervezetét, hogy tartsák be az érvényes jogszabályokat, amelyek a román zászló kitűzésének kötelezettségére vonatkoznak. Azóta a múzeum épületén megjelent a zászló, az RMDSZ Csík Területi Szervezetének Mihai Eminescu utcai székházán viszont nem. A prefektusi hivatal ezzel kapcsolatban április 7-én küldött választ a magyarellenes feljelentéseiről elhíresült Dan Tănasănak, aki arról érdeklődött, hogy mi történt a felszólítás után.
Választ kapott
A válaszból, amelyet Tănasă hozott nyilvánosságra, kiderül, hogy a múzeum eleget tett a kérésnek, az RMDSZ-től pedig azt kérte a prefektus, hogy tartsák be az 1994. évi 75-ös törvény és a 2001. évi 1187-es kormányhatározat vonatkozó előírásait. Kérdésünkre a prefektus elmondta, a vonatkozó jogszabályok azt írják elő, hogy a közintézmények, kulturális intézmények, politikai pártok székhelyeire kell kitűzni a zászlót, az RMDSZ viszont nem politikai pártként van bejegyezve. „Ezért nem lehet arra kötelezni az RMDSZ-t a törvény alapján, hogy a zászlót kifüggesszék. Viszont jó lenne, ha mégis kitűznék, mert az RMDSZ tagja a kormánynak, és ez a tisztelet jele lenne a román állam irányába” – összegzett a prefektus.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
2014. április 17.
Szent László király nagyváradi öröksége
Gőzerővel zajlanak a nagyváradi vár felújítási munkálatai: a tervek szerint 2015. júniusában adnák át a nagyközönségnek Erdély legnagyobb, viszonylag épségben megmaradt középkori várát. Miközben munkagépek és kőműveskanalak csattogásától hangos a tér, a régészek magyar királyaink sírját keresik.
Ha nem rendelkeznék a kommunizmus idejéből származó élettapasztalattal, a nagyváradi vár kockakövekkel kirakott terén, a gyönyörűen felújított középkori épületek előtt álldogálva bizonyára rémülten kérdezgetném, ki volt az az őrült városgazda, aki ezt a turistacsalogató oázist otromba tömbházakkal építette körbe? Így viszont kérdezetlenül is tudom a választ, az azonban számomra is újdonság, hogy a szocialista betongyűrűbe zárt Szent László-kori vár egyetlen, belvárosi irányú kilátását jóval a rendszerváltás után zárták el egy hatalmas ortodox katedrálissal. A román templom a várfal szomszédságában kijelölt üres helyre épült, ahová a nyolcvanas években a párt hatalmas közigazgatási épületet tervezett, megépítéséről azonban a jobb érzésű váradi kommunisták nyomására lemondtak. A görög-keleti egyház már nem volt ennyire megértő a magyar történelemmel: a hagymakupolás betonkolosszus miatt nincs rálátás a középkori Várad ékességére, így az idelátogató turista csak találgatni tudja, vajon honnan lehet megközelíteni Erdély legnagyobb, épségben maradt várát?
Uniós örökségvédelem
Miközben munkagépek, kockakövet lerakó modern kubikusok és régészeti árkok mellett araszolgatunk, a teljes felújítás végéhez közeledő néhány épület hangulata már azt a miliőt idézi, ami jövő nyáron, a két uniós projekt megvalósulása után fogadja majd az idelátogató turistákat. Jakabffy László telepvezető mérnök, a felújítási projekt alapembere vársétánk alatt sorra mutatja az épületeket. Az évtizedeken át hol a katonaság, hol a Szekuritáté, hol a milícia által lelakott, de legalább a széthordástól megvédett mintegy 13 középkori épületből álló együttes nemcsak kívülről, de belülről is új köntöst kap. Akilencvenes évek elején önkormányzati tulajdonba került várból előbb a katonaság távozott, majd a rendszerváltás után odakerülő vállalkozók, a váradi egyetem képzőművészeti kara, és legvégül az állami levéltár. Hosszú, nehéz munka volt kiüríteni az évszázadok óta katonai célokat szolgáló várat, és a kor parancsa szerint békés turistaparadicsommá alakítani.
Meglepő, hogy egy ilyen jó állagú középkori kincsesbánya évtizedeken át hevert parlagon, miközben az ennél szerényebb gyulafehérvári várat már régen felújították. Kísérőm szerint a kommunizmus ideje alatt szóba sem jöhetett olyan erdélyi magyar örökség védelme, amibe semmiképpen sem lehetett belemagyarázni a román történelemszemlélet irányelveit: a vár területén soha nem találtak dák vagy római eredetű leletet, Szent László király városalapító hőstette pedig Trianon óta nem tényező a többségi hatalom számára. A jég 2009-ben mégis megtört, amikor állami pénzekből állagmegőrző munkálatokba tudtak fogni a várban, megóvva az összeomlástól a legrosszabb állapotban levő épületeket. A román városvezetőség is rájött idővel, hogy kezdeni kell valamit az örökséggel: a várfelújításra benyújtott első uniós pályázatot pozitívan bírálták el, 2010-ben pedig a 11 millió eurós keretből elkezdődhettek a munkálatok. Az első pályázatot újabb követte: a teljes belső felújításhoz szükséges mintegy 22 millió euró most már a munkálatokat elnyert cégek rendelkezésére áll. A megfeszített munka láttán valószínűsíthető, hogy a kitűzött határidőre, azaz 2015. júniusára nemcsak a kivitelezők és a városvezetőség lesz elégedett, hanem a történelmi értékeink iránt érdeklődő turisták is, akik eddig csak lopva pillanthattak be a várba.
Stukkóoroszlán címer nélkül
A felújítás alatt álló 13 épület közül a legnagyobb értéket a Bethlen Gábor uralkodása idején emelt fejedelmi palota jelenti, amely része az erdélyi fejedelmek által később épített, ötszögletű udvart körbezáró épületegyüttesnek. A reformáció előtt épített székesegyház, illetve a püspöki palota ma már nem látható, ezek helyén emelkednek a mai épületek. Katolikus részről megalapozatlan vádak is elhangzottak, miszerint a protestantizmus nagy támogatója, Bethlen Gábor romboltatta volna le a vár Szent László-kori katolikus örökségét. Jakabffy László történelmi példákat sorolva cáfol: ez Erdély más vidékein sem volt szokás, hiszen az átvett katolikus templomokat lefestették ugyan a protestánsok, de soha nem rombolták le. Inkább földrengéseknek, illetve tatárjárásnak és törökdúlásnak tudható be a régi épületek eltűnése.
A felújított palotába lépve nem a régi korok hitvitáira gondolok: a bejárat megmaradt négyszáz éves kőkerete, a falak feltárt freskórészletei, illetve az úgynevezett stukkóterem Európa-szerte híres domborművei egyedi látványt nyújtanak. Ilyen stukkók ma már csak Angliában és Németországban maradtak fenn, várhatóan nagy lesz tehát a művészettörténeti érdekességek iránt érdeklődők tábora. A többségi román érzékenységről is szót ejtünk, szemem megakad egy büszke oroszlánt ábrázoló domborművön, amelynek száz évvel ezelőtt még része volt Magyarország koronás címere. Ez azonban a felújítás után is hiányzik róla: úgy tűnik, a fejedelmi palotában kialakítandó vár-, és városmúzeum európai pénzekből sem viseli el a magyar címer történelmi szerepét Nagyvárad múltjában és jelenében.
Az ilyen incidensektől eltekintve, Jakabffy László bizakodó: a felújítási munkálatok az eredeti terv szerint haladnak, közben gőzerővel folyik a régészeti feltárás. Az uniós projekt szerint háromnyelvű – román, magyar és angol – feliratot helyeznek el valamennyi épületen, műemléken és a múzeumban. Igaz, hogy a többségi román városvezetőség nem szívesen vállalja fel Szent László örökségét, de a vár a történelem élő valóságaként már nem hallgatható el, és többé elrejteni sem lehet a világ szemei elől.
A turistalátványosságként szolgáló várba lépve úgy érzi majd magát a látogató, mintha időutazáson venne részt. Ezt a célt szolgálja az 1692-ben létesült sütöde korhű helyreállítása is: a hagyományos módszerrel készülő pékárukat helyben lehet majd fogyasztani. De lesz mesterségek háza bőrdíszműves, kovács, asztalos, gyöngyfűző és csipkéző műhellyel, hogy csak néhányat említsünk a régi korok foglalkozásaiból. A szállodával és hagyományos ételeket felszolgáló vendéglővel, no meg bőséges kulturális kínálattal „ellátott” várban házasságkötő terem is lesz, a tágas pincéket pedig az épített örökség mozdítható darabjainak őrzésére, gondozására és bemutatására újítják fel. Szent László hamvai
Lelkesen kémlelgetem a több méter mély régészeti gödröket, miközben megfeledkezem arról, hogy keskeny fosznideszkán állok a középkori múlt fölött. Épületen belül és kívül egyaránt nagy földkupacok jelzik a régészeti szelvényeket. Az ötszögletű belső várudvar az egyetlen, amelyre nem kerül kőburkolat, itt ugyanis a következő években is folytatódik a feltárás. Mihálka Nándor történész (portrénkon) szerint még rengeteg feltáratlan területe van a várnak, hiszen az 1881–1884 között, majd az 1911–1912-ben végzett ásatások csak az építmények kis részét érintették. Az 1992-ben elkezdett, hat éven át folytatott újabb régészeti ásatásokkal együtt is csak a vár 20 százalékán történt feltárás, így a régészeti műveletet a 2010-ben elkezdett várfelújítási munkálatok során is folytatták.
Történelem iránt érdeklődő ember mindenekelőtt arra kíváncsi, van-e esély, hogy jeles magyar királyaink és királynőink történelemkönyvek szerint itt található sírját megtalálják? A történelmi krónikák tanúsága szerint itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond, és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix királyné, de a négy királyi méltóság közül egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor számára is sok a kérdőjel a 19. század végén történt feltárások körül, hiszen a korabeli ásatások a váradi székesegyház középső területére koncentrálódtak, ahol Szent László király sírját sejtették. A feljegyzések szerint mélyre leástak, sok mindent feltártak, de ha esetleg meg is találták, a királyi sírra nem volt ráírva, ki is pihen ott. Akkoriban csontelemzés nem létezett: ma nagyobb a valószínűsége annak, hogy DNS-vizsgálatokkal kiderítsék, található-e Árpád-házi király valamelyik sírban. „A királyi vagy magyar főúri sírok feltárására továbbra is van esély, hiszen a székesegyházon belül is sok az érintetlen terület” – magyarázza a régészeti munkálatok vezetője. A történész arról is beszél, hogy egy 16. századi forrás szerint 1565-ben protestáns lázadók állítólag felfeszítették a király kriptáját, és csontjait a várárokba dobálták. Kérdés, mennyire lehet hinni ezeknek a forrásoknak? A kérdésre csak a régészeti feltárások folytatása adhat választ. Sétány a mélyben
Ha királyi és főúri sír egyelőre nem is került elő, a középkori székesegyház nyugati homlokzatának az előterében végzett ásatások ontják az emberi csontokat. Közelről is megszemlélem a kartondobozokba gyűjtött, sok évszázados emberi maradványokat. Az ásatást végző munkások a szakember felügyelete mellett gondosan feltárják a sír minden négyzetcentiméterét, és csak azután szedik fel a földből a csontokat. Tárgyi emlékeket – pénzérméket, ruhadarabokat, ékszereket – keresnek, az eddig feltárt mintegy harminc sírból azonban igen szegényes lelet került elő. Minél régebbi a sír, annál nagyobb az esélye, hogy épségben maradt harci eszköz, pénzérme vagy ruházat darabjaira bukkanjanak – magyarázza Mihálka Nándor. Míg honfoglaló magyarjaink feltárt sírjai igazi kincsesbányának számítanak, a néhány évszázaddal később eltemetett emberek – a kereszténység előrehaladtával – leszoktak a külsőségekről: uralkodó elvvé vált, hogy tisztán kell az Úr elé járulni. A korabeli püspöki székesegyház előterébe eltemetett emberek nem egyszerű földi halandók, nem közemberek lehettek, csontjaikon kívül azonban más eligazító tárgyi emlék nem került elő. A régészek munkáját az is nehezíti, hogy a váradi székesegyház területére, illetve köréje románkori és gótikus időszakban temetkeztek a 11. század közepétől az 1600-as évek elejéig. A régész becslése szerint az évszázadok során a vár területén akár több tízezer embert is eltemettek, egymásra rakódnak a temetkezési rétegek.
A régészeti munka fontos eleme a vár stratégiailag kiemelt részeinek kutatása. 1992-től kezdődően hat éven át Adrian Rusu kolozsvári régész-professzor vezetésével a 14–15. században épült püspöki palota L alakú épületét tárták fel. Az akkor felfedezett falmaradványok és alapok újabb és újabb szelvényekkel gazdagodnak. Hasonló horderejű munka a székesegyház falainak mai feltárása: az egykori építmény alapja félkörben kanyarodik a felújítandó épületek alá. A feltárt középkori maradványokat a terv szerint üvegpadozattal fednék le, így a közönség nemcsak felülről szemlélheti majd a régészeti leleteket, hanem lenn kivilágított sétányon járhatja körbe. A jó példa esélye
A felújítást végzők és a régészeti csapat tagjai között magyar beszédet hallok: Bihar megyei és magyarországi magyar cégek a várfelújítás kivitelezői. Vendéglátóim szerint az apróbb nézeteltéréseket leszámítva jó a munkakapcsolat az immár magyar alpolgármester nélkül működő nagyváradi önkormányzat vezetőivel. Ha a felújítás az eredeti tervek szerint halad, a váradi vár történelmi örökségének helyreállítása új mezsgyét jelenthet a zömében magyar múltú erdélyi települések történelmi értékeinek megóvásához. Az erdélyi régészeti kutatások évtizedekkel kullognak a magyarországi vagy nyugat-európai példák mögött, Mihálka Nándor szerint azonban a nagyváradi példa reménybeli sikere nagy előrelépést jelenthet ezen a téren.
Makkay József. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. április 18.
Băsescu: nem hallgatják le Pontát
Benyújtotta szerdán a Szociáldemokrata Párt (PSD) Traian Băsescu államfő elleni feljelentését a legfőbb ügyészségen , a párt szenátora.
Mint arról beszámoltunk, a szociáldemokraták annak nyomán jelentették fel Traian Băsescut, hogy az államfő vasárnap este a Realitatea televízióban kemény bírálatokat fogalmazott meg velük szemben.
Az államfő a családja földvásárlási ügyleteit vizsgáló parlamenti bizottság tagja, Gabriela Firea szenátor kapcsán elmondta: jobb lenne, ha a saját férje birtokán nézelődne, mivel előfordulhat, hogy ha nem figyel, egy nap nem találja otthon. Firea szerint az államfő megpróbálta megfélemlíteni őt.
Victor Ponta pártelnök-kormányfő maffiajellegű támadásnak minősítette az elnök által mondottakat, a földügyletet pénzmosásnak minősítette, és közölte: fenyegetés és zsarolás miatt feljelentik az államfőt.
Traian Băsescu ugyanakkor visszaélésnek minősítette a földügyletet vizsgáló bizottság működését, mondván: annak nem egy magánjellegű tranzakciót – az államfő nagyobbik lányának földvásárlását –, hanem a visszaszolgáltatás során történt rendellenességeket kellene vizsgálnia. A legfőbb ügyészség közben szerdán közölte: érdek-összeférhetetlenség és okirat-hamisítás miatt nyomozást indít az ügyben.
Az elnök egyúttal kifejtette: az államfő, a miniszterelnök és a két házelnök irodáját minden reggel átvizsgálják, hogy kiderítsék: nem rejtettek-e el bennük lehallgató berendezést, ezért hazugság Victor Ponta kormányfő részéről, hogy azért költözteti át a hivatalát a védelmi minisztériumba, mert lehallgatják.
Mint arról beszámoltunk, Ponta egy korrupciós ügy miatt döntött így, amelynek főszereplője, a Mehedinţi megyei közgyűlés elnöke, Adrian Duicu az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) szerint azt állította, hogy a miniszterelnöki hivatalban tárgyalt a Mehedinţi megyei rendőrfőkapitány előléptetéséről az országos rendőrfőkapitánnyal, akit Ponta hívott oda.
Băsescu kedden este a Digi 24 hírcsatornának nyilatkozva úgy vélekedett: Ponta átköltözésének üzenete az, hogy az állami intézmények lehallgatják őt, holott senki sem mondta, hogy a beszélgetést lehallgatták, hanem Duicu egyik későbbi beszélgetésében szerepel, hogy ott tárgyalt..
Az államfő egyben azzal vádolta meg a miniszterelnököt, hogy ő az, aki lesüllyeszti a közbeszéd szintjét, és ő az, aki először sértegette őt, ő pedig csak válaszolt, amikor azt mondta: Ponta hazug és mélységesen korrupt. Hozzátette ugyanakkor, hogy a nyilvános megszólalások nyelvezete miatt nem fogja felrúgni a kormányfői és az államfői hivatal közötti együttműködési megállapodást.
Balogh Levente. Krónika (Kolozsvár)
2014. április 22.
Rendszerváltók melankóliája
„Mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra?” MARKÓ BÉLA írása Lengyel László A szabadság melankóliája című kötetéről.
Mi tagadás, meggyötört Lengyel László ,,fejlődésregényként” is olvasható könyve, amely a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket világítja át elsősorban, de egyúttal az előzményekre és a következményekre is bőven kitér. (A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó, 2014.) Nem imponáló jegyzetanyaga, nem rendkívüli dokumentáltsága miatt kínlódtam meg vele, hiszen nagy elégtételemre, a közgazdasági szakirodalmat kivéve, természetesen ugyanabból a virtuális könyvtárból idéz egy-egy fontos szerzőt, ahová én is jártam valaha. Viszont rég zúdult rám egyszerre ennyi kérdés, ennyi dilemma és ennyi érzelem is ugyanakkor. Rég éreztem úgy egy ilyen kor- és kórtörténet olvastán, hogy újabb meg újabb hasonló könyvek megírását kéri számon mindannyiunktól, tőlem is tulajdonképpen: ,,Kérdezem magamtól: ilyen-e a történelem mértéke magyarként Kolozsváron és Kisbaconban, Kassán és Párkányban, Szabadkán és Abdán? Mi történt volna velem, ha anyám nem jön ki 1947-ben Pestre apámhoz?” (11. l.) Igen, mi történt volna velünk, ha nincsen Trianon, ha nincsen gazdasági válság a húszas években, ha nincsenek bécsi döntések, ha nincsen második világháború, ha nincsen fasizmus, ha nincsen kommunizmus, ha nálunk Romániában nincsen Ceauşescu-diktatúra? Legalább a saját kérdéseinket meg kellene végre fogalmaznunk: ,,És vajon hogyan hangzik az erdélyi román, magyar, szász, zsidó nemzetiség, az erdélyi magyar önazonosság története 1955-től napjainkig? ’’(12. l.)
De miért gyötörne ez éppen engem? Engem is? Hát mert kétségtelenül egy nemzedék felkészülésének, helykeresésének, helytállásának, kivételes felemelkedésének, majd mostanában körvonalazódó „bukásának” a krónikája ez. Az én nemzedékemről van szó. Majdnem egyidősek vagyunk Lengyel Lászlóval, ő egy szűk esztendővel öregebb, mint én. Az ötvenes évek elején születettek generációja ez, akik már szinte felnőtt fejjel, a kamaszkorból kilépve néztünk körül 1968-ban. Akkor már megtapasztaltuk a nyitás lehetőségét legalább az irodalomban, zenében, a beat-korszak, a ,,flower power” még Románián is végigsöpört, az Üvöltés generációjának kisöccsei vagyunk mi. A miniszoknya, a trapéznadrág, a hosszú haj nemzedéke ez, az elektromos gitár volt az ideológiánk, és a hatalom nem tudott mit kezdeni vele. Aztán jött a csehszlovákiai bevonulás, illetve Ceauşescu esetében a be nem vonulás, és itt is, ott is minden megváltozott. Nem tehetek róla, végigfut a hátamon a hideg, akárcsak Lengyel Lászlónak, legalábbis ezt a borzongást érzem tárgyilagosnak szánt mondataiban is, hogy honnan jöttünk, és hova jutottunk. Vagyis az én esetemben még bonyolultabb a kérdés: nem ugyanonnan jöttünk, mégis ugyanoda jutottunk. Hogy van ez? Komor kép a romániai diktatúráról, le merném-e írni én is, kérdem magamtól, miközben egyetértek vele: „Erdélynek ekkor vége lett (...). Győzött a nemzetállam és a többségi nemzet. Ami ezután következik, az a romániai magyar kisebbség sorsa. Eddig nemzet volt egy sajátos nemzetközi keverékben. Mostantól nemzeti kisebbség, töredék.”(14. l.) Mint ahogy, sajnos, egyet kell értenem a napjaink magyar külpolitikájáról szóló sommás, keserű ítélettel is. ,,És a budapesti politika most követi el a harmadik történelmi »több mint bűn, hibát«: megismétli az 1918 előtti, a két világháború közötti felelőtlen politikát, amely Erdély elvesztéséhez és a romániai magyarok kiszolgáltatottságához vezetett.” (17. l.) Legfennebb annyiban árnyalnám ezt a képet, hogy mégsem lehet a különböző korszakokat egybemosni, mert a Lengyel László által felelőtlennek nevezett politika ma szerintem többnyire közönyt takar, stratégiaváltást, hiszen a mai nemzetmentő demagógia éppen hogy a kishitűségből ered: mindegy mit teszünk, úgysem lehet már a határon túli magyarokat a szülőföldjükön megtartani, akkor pedig legalább használjuk fel őket politikai célokra, például szavazatszerzésre.
Mostanában megszaporodtak az Erdély-könyvek a szépprózában is, de esszében vagy tanulmányban ugyancsak. Kántor Lajos, György Péter, Tompa Andrea, Vida Gábor: hogy csak az elmúlt egy-két esztendő visszhangos megjelenéseit említsem. Igaz, témájában A szabadság melankóliája nem Erdély-könyv, bár Lengyel László Erdéllyel indít, és nagyjából Erdéllyel fejezi be, kisbaconi és kolozsvári gyökereire, Benedek Elekre, Szentimrei Jenőre többször hivatkozik. Mégsem Erdélyt írja most, nem is Magyarországot, hanem az én értelmezésemben, ismétlem, a generációmat, generációnkat. Persze, a magyarországi közéletben ma látszólag szinte minden Erdélyről szól és a Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, hiszen a riasztó házmester-nacionalizmus éppúgy Trianontól eredeztethető, éppúgy a máig feldolgozatlan veszteségből származik, az újra meg újra elkapart sebekből, mint a másik oldalon a nemzeti identitásproblémák rémült elutasítása, vagy legjobb esetben a szőnyeg alá söprésük. Ez mind-mind kiderül Lengyel László könyvéből, és egyetértőleg olvasom nemcsak kérdéseit, hanem válaszait is. De ha mindehhez egy újabb kérdést hozzátehetnék, akkor az ennek a nemzedéknek a különös, zaklatott, ám végső soron pátoszos pályájára vonatkozna. Miképpen sikerült? És miért nem sikerült mégsem? Hogy van az, hogy egészen máshonnan jöttünk, és mégis ugyanarra a – minden bizonnyal most már életünk végéig változatlan – ködös síkságra érkeztünk? A szabadság melankóliáján mélázva, szakszerű elemzés helyett, amire nem is nagyon lennék képes, tekintettel a gazdaságpolitikai részletekre, szívesebben beszélnék ezekről az ide-oda kanyargó, immár egymásba szakadt utakról. Tudniillik talán más irányból jöttünk, de most ugyanitt vagyunk, és nem nagyon tudjuk, merre tovább. Bizonyos értelemben az elvesztett illúziók könyve is a Lengyel Lászlóé, de nem hiszem, hogy azt gondolná a szerző, csupán az ő illúzióiról van szó. Ötvenhatosokról és hatvannyolcasokról beszél, némiképpen a negyvennyolcasok és hatvanhetesek analógiájára, ami valószínűleg jól szemléltet két magatartásformát, ugyanakkor azt is tudomásul kell venni, hogy különböző történelmi pillanatokról van szó, más-más reményről vagy reménytelenségről. Ráadásul erdélyiként úgy gondolom, hogy ez a generáció másképpen volt hatvannyolcas Kézdivásárhelyen vagy Marosvásárhelyen, mint Budapesten, de egyformán nyolcvankilencesek lettünk Romániában vagy Magyarországon. ,,A rendszerváltás történelmi szerencse, amivel hála istennek élhettünk” – mondja Lengyel László. (20. l.) Akkor találkoztak a vágyaink, a terveink és természetesen az esélyeink. Hiszen addig minden bizonnyal másképpen éltük meg magát a szocializmust is. Igaz, az irodalomban ugyanazok a szerzők befolyásoltak minket a hatvanas évek végétől, ugyanazok a művek hoztak izgalomba, ezt jóleső nosztalgiával látom A szabadság melankóliájában idézett listán, amely hol a Radnóti Sándoré, hol Lengyel László adaléka: Mészöly Miklós, Konrád György, James Joyce, Robert Musil, André Gide, Franz Kafka. Vagy Mihail Bahtyin. De felidézhetném a többször szóba hozott Lukács Györgyöt is, az ő műveiből tanultunk egy ideig irodalom-és művészetfilozófiát. Hozzátehetném a listához a saját költőimet, Juhász Ferencet, vagy a hetvenes évek elején hirtelen felfedezett Pilinszky Jánost, Weöres Sándort, aztán Nemes Nagy Ágnest, de jött később Tandori Dezső is, máig felejthetetlenül. Aztán látom, valószínűleg egy időben olvastuk később az erdélyi memoárokat, a Tamási Gáspárét, Nagy Istvánét, Szabó Dezsőét. Nemcsak Kelet és Nyugat között volt akkor vasfüggöny, hanem Románia és Magyarország között is szögesdrót húzódott, mégis egymásra találtunk, íme, ugyanazokban a könyvekben, de valószínűleg ugyanazokban a könnyűzenei együttesekben, az Illésben, az Omegában is. Hogy aztán 1989-ben az alkati különbségeket is elmossa az ár. Mire gondolok? Kazimiers Brandyst idézi Lengyel László: ,,vannak emberek, akik igennel vagy nemmel jönnek a világra. És vannak mások, akikben mindig jelen van a mégis, holott, de. Ők talán eleve úgy születnek, hogy tekintettel vannak az igazság sokféleségére, és elismerik, hogy az emberek különbözők.” (30. l.) A szerző az igen-nem emberek közé sorolja magát, és egyfajta fejlődésnek, jelentős személyiségek befolyásának tudja be, hogy lassan-lassan eljutott egy árnyaltabb látásig. Magamról a fordítottját gondolom, legalábbis olyan értelemben, hogy csakhogy-ember voltam, egyensúly-ember, amíg aztán egy forradalomnak mondott államcsíny vagy netán államcsínynek kozmetikázott forradalom – és az a néhány hónap, ami ezt megelőzte – könyörtelenné tett engem is, visszafordíthatatlanul, ha nem az eszközökben, a célokban mindenképpen. Ezért mondom, hogy attól fogva már közös történet ez – természetesen azelőtt is sok volt a közös indulat ennek a nemzedéknek a megnyilatkozásaiban –, és közös ma már az aggodalom, a féltés is. Közös a társadalmi folyamatok, a gazdasági esélyek érzelmes, elfogódott megközelítése is, ami valószínűleg kelet-közép-európai sajátosság: ,,1981. december 13-a után – amely engem a legmélyebb depresszióval töltött el, amit közel egy évig nem hevertem ki – arra lehetett fölkészülni, hogy én már biztosan, de valószínűleg a gyerekeim is ebben az istenverte rendszerben fogjuk leélni az életünket. “ (83. l.) Ez már az én közérzetem is, legfennebb nem köthető egyértelműen a lengyelországi hadiállapot kihirdetéséhez. Romániában 1972-73 körül elindult a ,,kultúrforradalom”, és miközben a szovjetekkel – de nem a szovjet típusú tervgazdálkodással – 1968-ban szembefordult Ceauşescut a Nyugat a tenyerén hordozta, mi a legszörnyűbb terror felé meneteltünk, reménytelenül, illúziók nélkül, visszaszorulva a könyvek közé, a valóságos vagy képzeletbeli könyvtárszobákba, megpróbálva legalább elmenni a lehetőségek határáig, és ebből nyerni mégis valamiféle önbizalmat és önbecsülést. Igen, akkor még más volt Erdély, és ehhez képest más volt Magyarország. Lengyel László belülről vélte megreformálhatónak, szétfeszíthetőnek, átépíthetőnek egy darabig, mi kívülről – illetve egy másik bentből – úgy láttuk, hogy a ,,vidám barakk” valamivel színesebb, mint a mi szürke diktatúránk. Ami így is volt nyilván, de minden viszonylagos, jól tudom. Készültünk-e a változásra? Igen, minden bezárkózás, minden történelmi pesszimizmus ellenére készültünk arra, ami akkor lehetetlennek látszott. De semmiképpen sem úgy, ahogy Lengyel Lászlóék tették. A romániai magyar értelmiség is megfogalmazta a maga rendszerkritikáját a hatvanas évek második felétől, de valójában csak azért és annyiban, amennyiben az identitáris kérdések megoldásához ez hozzásegíthetett. Egyrészt nem volt Erdélyben egy olyan közgazdász- vagy jogász-társadalom, amely kitermelhette volna a maga reform-elitjét, ahogy ez Magyarországon történt. Hiszen Lengyel László ebben a könyvben a Pénzügykutató történetét is elmondja, és ebben benne van az akkori Magyarország krónikája, legalábbis azok a kétségbeesett reformtörekvések, amelyekkel kapcsolatosan: „Ma egyszerű lenne azt mondani, hogy fiúk, lányok, miért nem hagytatok fel egy megreformálhatatlan rendszer megreformálásával, amikor itt van egy működő rendszer, a kapitalizmus , arra kell törekedni.” (142. l.) Nos, a választ ma mindannyian tudjuk, mármint hogy mennyire és hogyan működik ez a rendszer, és miképpen termelődnek újra a régi dilemmák. Másrészt pedig az akkori Erdélyben alig-alig lelhető fel az a dichotómia, amit Lengyel László többek közt Csurka István kapcsán úgy fogalmaz meg, hogy „nemzeti forradalom vagy európai reform.” (148. l.) Megtévesztő természetesen a csurkai „nemzeti forradalom” eszméje, mert azt az eljövendő „nemzeti szabadságharcot”, amelyet az erdélyiek is nap mint nap megálmodtak, és amely valóban háttérbe szorította a társadalmi reformról való gondolkodást, teljes rendszerváltásnak, vagyis forradalomnak hazudja. Az egész magyar közéletet egyre inkább jellemzi ez a dichotómia, éppen ezért Lengyel László könyvének talán a legizgalmasabb vonulata: a nemzeti identitás és európaiság közti állandó feszültség, illetve az ismétlődő kísérlet ennek a feszültségnek a feloldására. Még akkor is, ha ezt Lengyel László nem mondja ki, és könyve csak egy talányos sóhajjal végződik: „Nem mese az, gyermek.” (388. l.) Egy nemzedék tündöklése és bukása? Nem tudom. Ebben a pillanatban nekem is úgy tűnik, hogy sokáig jól sáfárkodtunk a történelem által 1989-ben felkínált eséllyel. Mert tagadhatatlan, hogy valamiért éppen nekünk – így vagy úgy: „hatvannyolcasoknak”, akik még negyvenévesek sem voltunk a rendszerváltáskor – adatott meg, hogy ezt a változást végigvigyük. Az első két-három évben még ott volt a nálunk idősebbek ütköző-generációja, de ők pillanatok alatt kifulladtak. Romániában ez szinte vegytisztán kimutatható, és nem csak a magyaroknál. Talán az sem véletlen, hogy Tőkés László, akivel a kezdeti együttműködés után hamar szembekerültünk társadalom- és nemzetszemléletünk különbségei miatt, nagyjából egyívású velem, én 1951-ben, ő 1952-ben született, de ennél is érdekesebb, hogy a Romániában nemrég leköszönt vagy hamarosan leköszönő rendszerváltó politikai vezetők szintén ehhez a generációhoz tartoznak: Traian Băsescu államelnök, akinek ősszel lejár a mandátuma, 1951-es, egykori ellenfele, a most börtönben ülő szociáldemokrata volt miniszterelnök, Adrian Năstase 1950-es, egy másik volt miniszterelnök, Călin Popescu Tăriceanu 1952-es. De még az ultranacionalista Corneliu Vadim Tudor is, a Nagy Románia Párt volt elnöke – vagy talán most is az, nem lehet tudni az eltűnőben levő párt körüli viták miatt – 1949-es, ehhez a nemzedékhez sorolható. Jók, rosszak, mindenki. Azt szoktam mondani, hogy ki tudja, talán hajdanában együtt voltunk egy úttörőtáborban például, aztán ez lett belőle. Sok szempontból elgondolkodtató könyv hát a Lengyel Lászlóé. Arról szól ugyanis, hogy választani kellett, választani kell akkor is, amikor nem lehet igazán választani. Megrendítő, ahogyan a magyarság, a magyar identitás kérdéséhez vissza-visszatér, és ahogy Budapest, Kolozsvár, Kisbacon háromszögében (vagy ha a térképre ránézünk: tengely talán, ösvény, országút vagy autópálya majdan) keresi saját múltját és jövőjét, keresi Erdélyt, keresi az élhető Magyarországot. Végül is nagyon pontosan határozza meg önmagát, kedvemre valóan: ,,reformértelmiségi”. (177. l.) Vagyis olyan értelmiségi, aki a közéleti szerepvállalást kötelezőnek tartja, a beleszólás kötelességét és a politikai döntések befolyásolásának jogát természetes módon vindikálja magának, de célja nem politikai státusok és stallumok megszerzése, számára minden bizonnyal legnagyobb rang gondolkodó értelmiséginek lenni.
Részben más tapasztalatokkal, más emlékekkel olvastam ezt az önéletírást, ismétlem, de reményei és csalódásai az enyémek is. Mindannyian felelősek vagyunk azért, ami történt, és ami történni fog. Legfennebb a magamfajták felelőssége, akik végtére is az elmúlt években politikai döntéseket hozhattunk, nagyobb, közvetlenebb. Mi az oka, hogy a rendszerváltáskor Romániától fényévnyi távolságra levő Magyarország, ahol amikor átléptük a határt, még az útpadka, a járdaszegély, az aszfalt színe is más volt, mint nálunk, mára lelassult, leállt, bevárta úgymond a lemaradókat? Hova lett a kilencvenes évek magyar jótanulósága, az európai presztízs? Miért nem kamatozott igazán a Pénzügykutató által képviselt szakértelem, szellemi erő és a modernizáció iránti elkötelezettség a gazdaságban, általában Magyarország európai integrációjában? Miért ez a bűvös kör, miért tértünk vissza oda, ahonnan elindultunk? Miért érzem úgy én is, hogy Erdélyt újból elveszítjük, immár harmadszor egy évszázad alatt, és most talán végképp? Pedig már majdnem megvetettük ismét a lábunkat. Mindaddig, amíg nem fogjuk megérteni, hogy a magyar társadalmat nem szabad, nem lehet a „társadalmi forradalom” és „nemzeti szabadságharc” művileg kialakított törésvonala mentén, a kuruc-labanc szembenállással leírni, addig nem fogjuk megtalálni a választ. Lengyel László azért is rokonszenves számomra, mert nem sajátítja ki válaszadás jogát, könyve elkeseredett próbálkozás az empátiára, még akkor is, ha oly korban élünk, mint mondottam, amikor mindannyiunknak választani kell. De kell-e tényleg? Kell-e lenépnemzetizni Lakiteleket, ha Monorral értünk egyet? Kell-e kimondatlanul – vagy horribile dictu: kimondva is – idegenszívűzni Monort, ha Lakitelekhez vagyunk közelebb? Lehetünk-e valaha is integráló szándékú, integráló erejű magyar értelmiségiek? Vagy már késő?
Erdélyben még nagyobb a tétjük ezeknek a kérdéseknek, mint Magyarországon. Mert Magyarországon talán csak ideiglenesen lehet úrrá a ,,nemzeti dohányboltok“ nyelvileg is riasztó bornírtsága, aztán előbb-utóbb kiegyensúlyozódnak a dolgok, de Erdély közben visszafordíthatatlanul megváltozik, több-kultúrájúságát egyetlen kultúra helyettesíti, amely nyilvánvalóan nem a miénk lesz. Lengyel László többször is szóba hozza erdélyi felmenőit, nagyapját, Szentimrei Jenőt és dédnagyapját, Benedek Eleket. Nem véletlenül. Ugyanis mindkét életpálya azt bizonyítja, hogy mégis van kiút, és van erre is példa a múltban, nem csak a vitézkötéses nemzeti elszigetelődésre és intoleranciára. Nem vagyok naiv, jól tudom, hogy egyelőre nem érdemes Benedek Elek némiképpen idealizált, idilli világának eljövetelében reménykedni, és nem is biztos, hogy kell ilyesmire gondolni, de azért empátiát – másodszor használom ezt a számomra fontos kifejezést –, vagyis a másik ember megértését talán lehetne tőle is tanulni, mint még sokaktól. Nekem személy szerint is fontos egy részlet Benedek Elek Édes anyaföldem! című önéletrajzából. Abban a gondolatban tetszelgek, hogy ott van ebben a könyvben a bizonyíték találkozásunkra Lengyel Lászlóval réges-rég, amikor még biológiai mivoltunkban sehol sem voltunk. Elmeséli Benedek Elek, hogy első vagy második osztályos korában gyalogszerrel tértek haza vakációra a székelyudvarhelyi kollégiumból a többi gyerekkel, nagy csapatokban, faluról-falura haladva. (Mellesleg: Székelyudvarhelytől Kisbacon jó hatvan kilométer.) Olaszteleken, amely a harmadik falu Kisbacontól, megállítja a kisfiút egy „szép pár ember”, ahogy Benedek Elek mondja. Ráismernek ugyanis, hogy a Benedek Huszár János fiáról van szó. Elbeszélgetnek, aztán tovább megy:
„– Tudja-e édesanyám, kikkel találkoztam az olaszteleki határon? – kérdeztem otthon. – Egy szép magas szál emberrel s annak a feleségével. Az is szép szál asszony volt.
– Vajon kik lehettek? – ravaszkodott az édesapám mosolygása, aki már nemcsak sejtette, tudta is, hogy ki volt az a szép pár ember.
– Azok bizony azok voltak, akik ott voltak a maguk lakodalmán (...)
– (...) Azt mondták, szóról szóra, betűről betűre: Hiszed-e, hogy nem volt olyan szép emberpár Erdővidéken akkoridőben, mint a te apád s anyád?
Gyenge pirosság villant meg édesanyám halovány arcán. Mondta:
– Ó, édes fiam, csak kedveskedtek neked. (...)
– A nevét nem mondta meg a bácsi, csak annyit, hogy huszárpajtása volt édesapámnak. De maga anélkül is tudja, ugye, édesapám.
– Tudom, fiam, tudom. De azt is tudom, hogy kedveskedtek neked. Mert az édesanyád meg én sokszor elemlegetjük, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint Márkó Balázs s a felesége.
– Nem, fiam, nem – erősítette édesanyám, akinek arcán a gyenge pirosság még mindig ott játszadozott.
Zavarodottan néztem a szüleimre. Már most hol az igazság? Márkó Balázsék azt mondták, s olyan őszintén mondták, hogy akkoridőben Erdővidéken nem volt olyan szép emberpár, mint az én apám s anyám. Ők meg Márkó Balázsékról vallják ugyanezt. Mint ahogy rossz nyelvű emberek dobálják egymás fejéhez a gyalázkodó szavakat, úgy dobálja ez a két emberpár egymásnak a virágbokrétát: nesze, nesze, téged illet, nem engem! Lehet, hogy mi is szépek voltunk, de ti szebbek voltatok.
Vannak-e még ilyen emberek?”
Olasztelek az én apám faluja. Utánaszámoltam, a Benedek Elek által emlegetett Márkó Balázsék olyan ükapám-ükanyám-korúak lehettek, nagyapám, Markó (a faluban: Márkó) Béla 1899-ben született, ez az eset valamikor a 19. század hatvanas éveinek végén történhetett. Dédapám Márkó Zsiga volt, az ő apja nevét már nem tudom. Talán egyszer kikerestetem az anyakönyvekből. Sok Márkó volt Olasztelken. De biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már Lengyel Lászlóval valahol, majdnem egy évszázaddal születésünk előtt. Hiszen ő is azt kérdezi, amit a dédapja, és amit én is megkérdezek újra meg újra: ,,Vannak-e még ilyen emberek?” Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2014. április 24.
Székelyekkel tart a prefektus?
Sorozatos törvényszegésekben való közreműködéssel vádolta Hargita megye prefektusát a feljelentéseiről ismert Dan Tănasă. Beadványa után fegyelmi vizsgálat is indult, de az ügyben a kormánymegbízottnak adtak igazat.
A Köztisztviselők Országos Ügynökségéhez tavaly nyáron juttatott el panaszt Dan Tănasă, aki Jean Adrian Andrei prefektus azonnali leváltását kérte, mert, mint fogalmazott, ahelyett, hogy érvényesítené, betartatná a törvényeket, politikai támogatást érezve maga mögött szemet huny ezek megsértése fölött.
A feljelentő elsősorban a székely zászló középületekre történő kifüggesztése, a középületeken levő magyar feliratok és jelképek miatt értékeli úgy, hogy Hargita megyében a nyugalom érdekében a prefektus feláldozta a román Alkotmányt és azokat a törvényeket, amelyek erre az országrészre is érvényesek. Felrója, hogy a prefektus nem intézkedett Nyirő József szobrának eltávolítása, illetve az író nevét viselő iskolák névváltoztatása érdekében, hogy nem indított eljárást a Wass Albert-megemlékezések miatt, és hogy több településen nem tartják be a román állami szimbólumok és zászló kifüggesztésére vonatkozó jogszabályokat.
A magyar revizionizmus támogatójának nevezte
Több mint harmincoldalas jelentésében, amely dokumentumokat, hivatalos levelezést is tartalmaz, Tănasă Kovászna megyei hasonló eseteket hoz fel példaként, ahol szerinte érvényesítették a törvényeket, és felteszi a kérdést, hogy a két megyében különböző törvényeket alkalmaznak, vagy sem. „Egyértelmű, hogy a változástól való félelmében a törvényszegők cinkosa lett” – írja a jelentés a prefektusról, akinek Tănasă szerint semmilyen autoritása nincs Hargita megyében, és „a magyar revizionizmus támogatója”. A panaszos blogján több olyan, utólag módosított, manipulált fotót is közölt, amely székely fejpánttal vagy a háromszínű, hivatalos alkalmakkor a tisztségviselők által használatos jelkép helyett kék-arany szalaggal ábrázolja Jean Adrian Andrei-t.
A vizsgálat nem talált törvénysértést
A beadvány nyomán a magas rangú köztisztviselők országos ügynökségének fegyelmi bizottsága vizsgálatot indított az ügyben, a prefektust beidézték, meghallgatták, az eljárás közben le is zárult – ezt közölte kérdésünkre a prefektus. Mint elmondta, a bizottság megállapította, hogy ő nem sértett törvényt, és a feljelentésnek nincs alapja. Kérdésünkre, hogy Tănasă megállapításai, kijelentései miatt szándékában áll-e pert indítani, nemmel válaszolt. „Számomra ő egy panaszos, akinek válaszolni kell” – tette hozzá. A történtekkel kapcsolatban elektronikus levélben kérdeztük Dan Tănasă véleményét, válasz esetén az ügyre visszatérünk.
Kovács Attila. Székelyhon.ro
2014. április 26.
Zala György Szabadságszobra 10 éve áll a Tűzoltó téren, Aradon
Április 25-én volt tíz éve, hogy az aradi Tűzoltó téren 1890 után másodszorra is leleplezhették Zala György monumentális alkotását, a Szabadság-szobrot, amely a 13 aradi vértanúnak állít emléket. Az évfordulót az Aradi Szabadság-szobor Egyesület és az RMDSZ szabású rendezvénnyel emlékezett. Az emlékezés része az a kisfilm is, amelyen Bognár Levente, Arad alpolgármestere, és Király András, az Egyesület elnöke, oktatási államtitkár eleveníti föl a szobor újraállításának történetét Varjasi Krisztián mikrofonja és kamerája előtt.
A rendezvénysorozat a Csiky Gergely Főgimnázium dísztermében kezdődött, ahol telt ház előtt mutatták be a „Gondozzák, őrizzék” című albumot, amelyet a Szabadság-szobor Egyesület készített a szobor újraállításának 10. évfordulójára.
Az eseményen jelen volt, és beszélt a szobor újraállításáról, ennek fontosságáról, és emlékcserepeket idézett fel többek között Kelemen Hunor az RMDSZ elnöke, Király András, Bognár Levente, Cziszter Kálmán városi képviselő, Horváth Levente, az album szerkesztője, Kocsis Rudolf képzőművész, az újraállított szobor restaurátora, és a szobor újraállításának kivitelezését végző cég nyugalmazott műszaki igazgatója, Bálint György.
A Szabadság-szobor Egyesület hetvennél több díszokleveleket adott át azoknak, akik hozzájárultak a szobor újraállításához, és ápolják ennek hagyományait. Közöttük volt az Aradi Nap, az Aradi Hírek, a Nyugati Jelen, és több Arad megyei magyar civilszervezet is.
Az album bemutatását követően a Szabadság-szobornál beszédek hangzottak el, majd koszorúztak. Habár az idő kedvező volt, nem esett az eső, mégis csak mintegy 300 aradi jött ki a térre. A szónokok – Bognár Levente, Gheorghe Falcă, Kelemen Hunor, Király András – elsősorban a szabadság eszméjének fontosságát emelték ki, de felelevenítették a szobor kiszabadításának néhány mozzanatát is, és a mondatok között kivehető volt a közelgő EP-választáson való részvételre buzdítás is.
Zárásként, este az aradi színházban fergeteges sikerű, ingyenes operettesten vehettek részt az emlékezők, ahol a budapesti Tihanyi Színpad vendégszerepelt.
A műsor előtt tartott rövid, EP-választási kampányindító keretében mutatták be a Szabadság-szobor kiszabadításáról, újraállításáról készült alábbi filmetűdöt, amelyet – archív felvételekből – Varjasi Krisztián és Tapasztó Ernő készített „Miénk itt a tér” címmel.
Az első világháború után, Arad Romániához csatolásakor szinte azonnal felmerült a szobor lebontásának gondolata. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták az emlékművet. 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány 1512/925 számú rendeletére eltávolították, utána különböző helyeken tárolták, legutoljára az aradi vár árkában őrizték.
Orbán Viktor magyar és Radu Vasile román miniszterelnök 1999. augusztusi, marosvásárhelyi megállapodása után 1999. október 6-án a Szabadság-szobrot a minorita rendház udvarára szállították. Itt kezdődött meg a restaurálás.
2004-ben Adrian Năstase kormánya, több országgyűlési képviselő tiltakozása ellenére, jóváhagyta, hogy a szobrot ismét felállítsák a román-magyar megbékélésnek szentelendő emlékparkban. Az volt a feltétel, hogy a téren legyen egy 1848-at jelképező román köztéri emlékmű is. A téren egy 9 m magas győzelmi kaput állítottak föl, és a Szabadság-szobor már épülő talapzatát vele szembe kellett fordítani. A fordítás – nem minden szándék nélkül – végül kevesebb, mint 45 fokos lett, így Hunnia alakja nem néz pontosan szembe a diadalívvel. A Tűzoltó tér a Megbékélés Parkja nevet kapta és a szobor leleplezése 2004. április 25-én történt. Ioan Bolborea bukaresti szobrász alkotása, a diadalív alatt román felkelők állnak. A téren egy szökőkút található, mellette három zászlórúddal, amelyeken a magyar, a román és az európai unió zászlaja leng folyamatosan. 2011. április 13-án felfedezték, hogy lelopták a szoborról a diadémot, a tőrt és egy kardot. A szobor helyreállítása megtörtént. Irházi János, Nagy István
http://www.aradinap.ro. Erdély.ma
2014. április 28.
Kelemen Hunor nyilatkozott a magyar sajtó képviselőinek
Eredményeink megvédéséért naponta meg kell harcolnunk
Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnökkel, miniszterelnök-helyettessel, kulturális miniszterrel az érdekvédelmi szövetség Arad megyei székházában megtartott sajtóértekezlet után sikerült a magyar sajtó képviselőinek úgymond, magunk között elbeszélgetni.
A szabadságot, a Szabadság-szobrot is meg kell védeni
Újságírói kérdésre, hogy az RMDSZ országos szervezetének mit jelentett a 10 évvel ezelőtti esemény, vagyis a Szabadság-szobrot újra köztéren felállítani, Kelemen Hunor elmondta:
„1990 után azonnal felmerült a Szabadság-szobor várfogságból történő kiszabadításának a kérdése. Hihetetlenül nagy erőfeszítésekbe került eljutni az 1999-ben bekövetkezett fejleményig, vagyis a várból kihozni, ami után további 5 évnek kellett eltelnie, amíg sikerült az emlékművet restaurálni, illetve köztéren újraállítani. Mindez azt bizonyítja, hogy az aradi, az erdélyi embereknek a türelme, a kitartása mennyire erős volt a szabadság eszméjének a győzedelmeskedéséig. Ugyanakkor dicséretes a közéleti embereknek, a politikusoknak a kitartása is, akik a kiszabadítás, illetve az újra felállítás harcát felvállalták. Ebben igen fontos volt a kitartó partnerkeresés, mert megfelelő partnerek nélkül nem lehetett volna e régi álmot megvalósítani. Mert köztudott, hogy az 1925-ben történt leszerelés előtt a szobrot már bedeszkázták, eltakarták, eldugták a világ elől. 79 évvel a leszerelés után azonban mégis sikerült köztéren felállítani, ami azt jelenti, hogy vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet eltitkolni. Köztük a szabadság eszméjét nem lehet eldugni, eltiporni. Azt is hozzá kell tenni: azáltal, hogy az RMDSZ 1997-ben szerepet vállalt a kormányban, a Radu Vasile által vezetett kormányt sikerült meggyőzni, az emlékműnek a várból történő kihozatalát jóváhagyatni. Ugyanakkor sikerült a magyar kormányt is meggyőzni, utóbbi egyébként nem volt nehéz, mert minden magyar kormány támogatta az elképzelést. Az akkori Orbán-kormány, benne Dávid Ibolyával, a másik oldalon a Radu Vasile-kormányban Valeriu Stoica kulturális miniszterrel, akivel megegyeztünk a kihozatalról. Később a Megyesy Péter és Adrian Năstase kormányfők, a mi határozott közbenjárásunkra, kemény és hosszadalmas viták eredményeként megegyeztek. Meg tudtunk állapodni a szobor kihozatalának a részleteiben. Elmondhatjuk, hogy a 21. században az észérvek győzedelmeskedtek. Győzedelmeskedett ugyanakkor az álláspont is: bár a múlt a két népet gyakran szembeállította, de a jelen és a jövő közös céljai megkívánják, hogy a múltat tisztelve, annak az értékeit szem előtt tartva, együtt tervezzük a jövőt. Az elmúlt évtized bennünket arról győzött meg, azt bizonyította: igenis, lehet építeni, de makacsul kitartónak kell lenni, partnereket kell keresni. Arra a kérdésre viszont, hogy biztonságban van-e ma a Szabadság-szobor, elmondhatjuk-e nyugodt lelkiismerettel, hogy immár nem történhet baj, azt mondhatom: ezt nem tudjuk kijelenteni, ezért nekünk minden nap meg kell harcolnunk, mert jelképtelennek tűnő csoport jelenleg az egyik szélső-jobboldali román szervezet, amelyik népszavazást akar szervezni, folyamatosan kéri a szobornak a köztérről való eltüntetését. Tehát ilyen kezdeményezések vannak, amelyekkel állandóan meg kell küzdenünk, akárcsak minden egyes elért eredménynek a megtartásáért és újabb eredményekért. Mert a szabadságot, de a Szabadság-szobrot is meg kell védeni, amit meg tudnunk és meg fogunk védeni. Tíz évvel a Szabadság-szobor, e lenyűgözően szép emlékmű visszaállítása után is ez a nap, az alkalom üzenete.”
Az EP-választások az erdélyi magyarság jövőjéről szólnak
Újabb, az EP-választásokon való RMDSZ szereplésre vonatkozó kérdésre a szövetségi elnök kifejtette: „1989 után az erdélyi magyarság olyan utat választott, amely egyértelműen arról szól, hogy az európai közösségben, az Észak-atlanti Szövetségen belül, a nyugati, demokratikus, civilizáció intézményes keretei között képzeljük el a jövőnket. E döntést a magyar történelemben először Szent István király hozta meg, de utána számos esetben hasonló döntés született, mert ez volt, és most is ez a helyes út. Az Európai Unió nem csodafegyver, nem olyan gyógyszer, ami minden betegségre jó, de még mindig a legjobb gyógyszer arra a betegségre vagy lehetséges betegségekre, amelyek fenyegethetnek egy közösséget, fenyegethetik az erdélyi magyarságot. Meg vagyok győződve, hogy az Európai Unió a következő időszakban át fog alakulni, akárcsak az 1950-es végétől az Európai Unió kialakulásáig hihetetlenül nagy változások ment át e politikai, gazdasági konstrukció. A jelenlegi politikai, társadalmi viszonyokat tekintve, biztos, hogy 2014 után néhány éven belül újra jelentős átalakulásokon megy végben az Európai Unió. Nekünk viszont ott kell lennünk, amikor ezek az átalakulások történnek, hogy a gazdasági, szociális, környezetvédelmi és minden egyéb ügyek mellett, az őshonos nemzeti közösségek kérdését is napirendre lehessen tűzni, ez is kerüljön be az Unió kompetenciái közé, ne legyen egy-egy országnak a kizárólagos hatásköre. Ezt a kérdést viszont, rajtunk kívül más nem képviseli, másoknak más dolguk van. Nem azért, mert esetleg az ellenségeink, mert azok is vannak bőven, hanem azért, mert mások más-más mandátummal, más prioritásokkal jutnak be az Európai Parlamentbe. Nekünk ott kell lennünk, partnereket kell keresnünk, hogy a változások megtörténtével hallathassuk a szavunkat. Ez a választás elsősorban rólunk szól, nem az Európai Unióról. A választás az erdélyi magyaroknak a jelenéről és a jövőjéről szól, ezért fontos, hogy ott legyünk. Ha az EP-ben szorosabb lesz az integráció, a mi életünket még inkább befolyásolják, ezért ott kell lennünk, ahol e döntések születnek. Ezért fontos, hogy május 25-én minél nagyobb számban menjük el, hiszen ez tulajdonképpen népszámlálás is. Annyian vagyunk, ahányan szavazunk, azoknak a véleménye számít, akik elmennek szavazni.”
Félúton nem szoktuk feladni a harcot
A MOGYE-ügyre, vagyis az Egyetem magyar vezetőinek a testületileg történő lemondásával kapcsolatos kérdésre Kelemen Hunor leszögezte: „Félúton nem szoktuk feladni a harcot, de lehet, még félúton sem vagyunk. Mert történtek ugyan lépések 2012 végétől mostanáig, de még rengeteg olyan lépést kell megtennünk, amelyek az akkreditálásig elvezetnek. Az Európai Unióban ugyanis az akkreditáláshoz a kritériumokat teljesíteni kell. A Minisztérium államtitkárával a kérdésről az utóbbi időszakban számtalanszor beszéltünk. Ők az egyezség szerint, jóindulatúan álltak a kérdéshez, és újra fogjuk beszélni a legújabb események után. Akik viszont egyszerűen nem akarnak kitörni e nacionalista körből, azok az Egyetem román vezetői, akiket meg kell győznünk, de a minisztériumnak és a kormánynak is újabb eszközöket kell találniuk a meggyőzésükre. Mert a törvény alkalmazásáról beszélünk, miközben a következő dolog történik: meghirdették az állásokat, amelyekre kevés ember jelentkezett. Ismét meg fogják hirdetni az állásokat, de ahhoz, hogy akkreditálni lehessen egy egyetemet, oktatókra is szükség van. Az oktatókat meg kell keresni, fel kell venni. Tehát az őszi akkreditálásig vagy az akkreditálási felmérésig még néhány lépést meg kell tenni. A magyar oktatók által választott út nem tudom, mennyire átgondolt, engem erről nem tájékoztattak, nem tudom, ez-e a jó taktika. Az elmúlt 25 évben is azt kellett megtapasztalnunk, hogy csodák nincsenek, minden eredményért meg kell küzdenünk, félúton a harcot nem szoktuk feladni. Ha a testületileg történő lemondás nyomásgyakorlásként hat, akkor szerintem rendben van, mivel azonban nem beszéltünk róla az érintett személyekkel, azt hiszem, hogy mindenkinek tudatában kell lennie: ha elindultunk ezen az úton, akkor végig kell mennünk, és végig is fogunk menni rajta. Mert van, amikor elbotlunk vagy elgáncsolnak, orra esünk, de minket arról ismernek, hogy minden pozícióból felállunk, és tovább megyünk. Itt is tovább fogunk menni, egy percig sem merülhet fel a kérdés, hogy a törvény alkalmazása elakadhat vagy az holtvágányra terelhető.”
Céljainkból semmit nem adtunk fel
Újabb újságírói kérdésre, ami az Erdélyi Magyar Néppárt azon vádjára vonatkozott, miszerint az RMDSZ kormányzati szerepvállalása miatt háttérbe szorul az autonómia kérdése, a szövetségi elnök pontosított: „Mint mindarról, amit az EMNP mond, erről is más a véleményem, mert ők nagyjából úgy vannak, mint Móricka az üstben. Nekik mindenről ugyanaz jut eszükbe: mivel eredményeket nem tudtak felmutatni, az erdélyi magyar közösség részéről nem kaptak támogatást, nyilatkozatokban élik ki magukat. Nyugdíjas korhoz néhányan úgy közelednek, hogy az elmúlt 25 esztendőben még semmit nem tudtak felmutatni, csak nyilatkozni tudtak. Ehhez nekik további jó munkát, jó egészséget kívánok. Ami az RMDSZ-t illeti, céljainkból semmit nem adtunk fel, az autonómia ügyét sem”.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
2014. május 8.
Összbüntetésbe foglalta a törvényszék Adrian Nastase börtönbüntetéseit
Összbüntetésbe foglalta a bukaresti törvényszék első fokon Adrian Nastase volt miniszterelnök két börtönbüntetését, a politikusnak a súlyosabbik, a négyéves szabadságvesztést kellene letöltenie – közölték csütörtökön román hírforrások.
A mostani, nem jogerős ítélet szerint a bíróság elutasította az ügyészeknek azt a kérését, hogy plusz egy év szabadságvesztést szabjanak ki Nastaséra, tekintettel arra, hogy már kétszer elítélték.
A két ítélet összbüntetésbe foglalását Nastase ügyvédei kérték. Az első fokú ítélet azt jelenti, hogy a volt kormányfő hamarabb elhagyhatja a börtönt, de ez elsősorban attól függ, hogy a vádhatóság várható fellebbezése során másodfokon milyen jogerős ítélet születik.
Nastasét az idén januárban ítélték el 4 évre egy korrupciós perben, miután 2012-ben 2 év szabadságvesztést róttak rá egy másikban. Ez utóbbinak az egyharmadát letöltötte, és tavaly márciusban helyezték feltételesen szabadlábra. Nastase jelenleg börtönben van január óta, de ügyvédei szerint az idén ismét feltételesen szabadlábra kerülhet.
A két évvel ezelőtti, első ítélet abban találta vétkesnek Nastasét, hogy illegálisan finanszírozta választási kampányát 2004-ben, amikor az államelnöki tisztséget pályázta meg, sikertelenül. Az idén januárban a politikust vesztegetés elfogadása és a vád egyik tanújának megzsarolása miatt ítéleték szabadságvesztésre.
Ion Cazacau, Nastase egyik ügyvédje a Digi 24 hírtelevíziónak a csütörtöki ítélethirdetés után elmondta: védence feltételes szabadlábra helyezését a börtön illetékes testülete kezdeményezheti. Becslése szerint leghamarabb ősszel szabadulhat Nastase, aki korára való tekintettel jogosult arra, hogy megfelelő magaviselet esetében csak a büntetés egyharmadát töltse le – magyarázta az ügyvéd. MTI. Erdély.ma
2014. május 8.
Mindenki Szabadság-szobra
Az aradi Szabadság-szobor több szempontból is különleges alkotás, ám legfőképpen talán azért, mert 124 éves, viharos története során sokan sokféleképpen hivatkoztak rá. Összeállításunkban ezt az igencsak változatos repertoárt igyekszünk érzékeltetni az emlékmű „kiszabadításának” tízéves évfordulóján.
Nem néma az a kőszobor mely amott a magyar Golgotán a halhatatlan vértanú halottak emlékének emeltetett. Én hozzám a kitaszított élő halotthoz ki egykor zászlótartója valék Magyarország függetlenségének, melyért ők a lehóhérolt hősök annyit küzdöttek és mártír halált haltanak, én hozzám elhozták a múltak szellemei a velőkig ható szózatot, mely amaz emlékszobor kimagasló alakjának Hungáriának hallgatag ajkairól zeng: Hazádnak rendületlenül légy híve oh magyar! (...) – részlet Kossuth Lajos beszédéből, melyet Torinóban írt a szoborcsoport felavatása alkalmából 1890. szeptember 20-án.
Hőskor
„A vértanúk emlékünnepe. A templomból a Szabadság térre vonult a menet. A szobor előtt felállított amfiteátrális tribünön 3000 ember foglalt helyet. Az egész teret 25 000 ember állja el. A szobor körül levő négy oszlopról hatalmas lángok csapnak fel. Az ünnepélyt a dalárdák gyászdallal nyitották meg, majd Salácz Gyula polgármester a közönség meg-megújuló éljenzése közt megkapó beszédet tartott. A beszéd alatt lehullott a négy óriási árbocra erősített két vászonfal. A közönségen nagy meghatottság vett erőt, csaknem minden szem könnyekkel van tele. Damjanich özvegye folyton sírt, arcáról a fájdalom könnyei perdültek alá. Munkácsiné pedig hevesen zokogva fordult Zalához, s vele kezet szorított. Nagy meghatódottság között hangzott el azután a Szózat, melyet a közönség nagy része is énekelt. Zala György erre lelkes beszéd kíséretében átadta a szobrot Salacz polgármesternek” – részélet az Ellenzék című lap 1890. október 7-i számából.
Már az első világháború után felmerült a szobor lebontásának gondolata a Romániához csatolt Aradon, ám egy ideig még sikerült megőrizni eredeti helyén. 1923-ban a rongálások megakadályozása céljából bedeszkázták, míg végül 1925-ben a Ion I. C. Brătianu vezette kormány eltávolíttatta az emlékművet a Szabadság-térről. Több helyen őrizték a szobrokat. 1999-ben az aradi vár árkából szállították az aradi minoritákhoz, kik a 2004-es újraállításig őrizték a szabadságharc emlékművét.
Bonyodalmak és megoldások
Közvetlenül a rendszerváltás után elindult az aradi Szabadság-szobor visszaállításáért folytatott küzdelem. Ez a szándék végighúzódott a kilencvenes éveken, különböző politikai tárgyalásokkor téma volt. 1999-ben – a szabadságharc 150. évfordulójának évében – Dávid Ibolya magyarországi igazságügy-miniszter nem hivatalos tárgyalást folytatott Aradon román kollégájával, Valeriu Stoicával, annak érdekében, hogy az aradi vár árkából a Szabadság-szobor a helyére kerüljön az 1848-49-es forradalom évfordulójának tiszteletére. Valeriu Stoica ekkor úgy vélekedett: még nem érkezett el az ideje az emlékmű helyreállításának. Nemsokára felmerült egy úgynevezett megbékélési emlékpark lehetősége, ahol a Szabadság-szobor is helyet kaphatna. 1999. október elsején kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobrot átszállították a várból az aradi minorita rendházhoz, ahol elkezdődött a mű restaurálása.
2002-ben városi határozat és megyei RMDSZ–PSD-protokollum szólt a szobor újra felállításáról. Helyszínül a Tűzoltó teret jelölték meg. 2003-ban megalakult a Szabadság-szobor felállítására létrehozott alapítvány a restaurálás és újbóli felállítás költségeinek összegyűjtése céljából, ugyanebben az évben négypárti egyeztetés is folyt a szobor ügyében, ahol megegyeztek a felállításról. Pár hónappal később mégis meghiúsulni látszott a terv, mert a szobor a művelődési minisztérium szerint esztétikailag nem felelt meg a mai követelményeknek, „másrészt a szaktárca csak a román történelem jeles mozzanataiból ihletődött alkotásokat pártolja, támogatja és védi”. Pár hét múlva, szeptemberben már az Állami Építkezési Felügyelőség lépett az ügyben: formai okokra hivatkozva leállíttatta a Szabadság-szobor felállításának munkálatait. Az intézkedéseket tárgyalások sorozata követte a 2003-as esztendőben: Markó Béla, az RMDSZ elnöke Adrian Năstase miniszterelnökkel egyeztetett, de Ion Iliescu államelnök is tárgyalt Mádl Ferenccel, a Magyar Köztársaság elnökével, Medgyessy Péter miniszterelnök pedig román kollégájával, levélváltások és helyi szintű tárgyalások folytak. A román fél újfent megbékélési park létesítését kezdeményezte, az RMDSZ ezt – amennyiben az a Tűzoltók terén létesül – elfogadta. A 2003. október 5-re tervezett felavatás elmaradt.
„Álláspontunk változatlan: még idén fel kell állítani a Szabadság-szobrot. A román fél a miniszterelnök által már korábban szorgalmazott változatot hozta elő újra, azaz egy ’48-as üzenetet közvetítő szoborpark létrehozását, amelyben a Szabadság-szobor is helyet kapna. Ez viszont a műalkotás visszaállításának beláthatatlan ideig való elhúzását jelentené, s ehhez mi nem lehetünk partnerek” – Markó Béla szövetségi elnök válasza a Krónika kérdésére a 2003. szeptember 10-i lapszámban.
„Meglepődve látjuk, hogy több mint két év elteltével is újabb és újabb nehézségek állnak elő az aradi Szabadság-szoborcsoport felállítása körül, és nem is egészen értjük, miért történik így” – Orbán Viktor, a Fidesz elnöke az MTI kérdésére válaszolva 2003. szeptember 16-án.
„Hogy a Năstase-kormány a helyi döntést most felrúgta, nem csupán annak a jelzése, hogy választások közeledtén – gesztusokat tesz a PSD a nacionalista hátországnak. Azt is jelenti, hogy a román kormány a nemzeti érzelmeket és – ezen keresztül – a román–magyar megbékélést tranzakciók eszközeként fogja fel. (…) Ha viszont (az RMDSZ) belemegy az emlékmű szoborparkosításába – egyfajta el-petőfi-schilleresedésébe –, akkor a megbékélés politikai tranzakcióként való felfogása mellett áll ki. És megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy mi fontosabb a számára: a történelmi megbékélés, vagy annak ügyleti kezelése” – részlet Bakk Miklós vezércikkéből a Krónika 2003. szeptember 17-i lapszámában.
„A MISZSZ aggodalommal szemléli az aradi Szabadság-szobor felállítása körül kialakult helyzetet, és felszólítja a magyar érdekvédelmi szervezeteket, hogy határozottan álljanak ki nemzeti értékeink védelme mellett” – részlet a MISZSZ IX. Kongresszusának zárónyilatkozatából 2003 szeptemberében.
„»Nem a propaganda, hanem a tudomány eszközeivel kell helyükre tenni a dolgokat.« Az akadémikus úgy véli, a magyar közvélemény joggal várta az aradi Szabadság-szobor visszaállítását. »Még abba is beleegyezett, hogy a műalkotást nem is az őt megillető, eredeti helyére állították volna vissza, hanem a Tűzoltó téren« – mondotta Egyed Ákos (történész, akadémikus – szerk. megj.). – » Ha ez a szobor jó volt az aradiaknak a 19. század végén, miért ne lenne jó most is – tette hozzá. De választások közelednek, és úgy látszik, a kormányfő ismét ki próbálja játszani a nemzeti kártyát. (…) Ha RMDSZ-vezető lennék, legalább egyszer kipróbálnám, mi történik akkor, ha kijelentjük: köszönjük szépen, ilyen körülmények között nem kérünk az együttműködésből« – jelentette ki Kovács András (művészettörténész – szerk. megj.). – »Úgy kellene felállítani a szoborcsoportot, nehogy újra ledönthessék« – summázta véleményét Kányádi Sándor. Úgy vélte, a szoborállítást szellemi szinten is meg kellett volna alapozni, és e szellemi síkon bizony mélyebbre kellett volna leásni” – részlet a Krónika 2003. szeptember 19-i számából, amelyikben erdélyi közéleti személyiségeket szólaltat meg a Szabadság-szobor ügyéről.
„Önök, miniszterelnök úr, minket súlyosan megsértettek. Az engem nem érdekel, hogy az Ön művelődési miniszterének tetszik-e a Szabadság-szobor. Nekünk tetszik! Érdekes módon az aradi románok sem mondták eddig, hogy nekik nem tetszene. Márpedig ha így van, akkor tessék elfogadni, hogy hátha mégis jogunk van nekünk is szobrot állítani ebben az országban. Aradon! A Tűzoltó téren! És nem feltétlenül kézen fogva egy román szoborral, mert a megbékélési park ötletét csak akkor támogatjuk, ha az nem művészietlen és nem történelmietlen tisztelt kormánypártiak! Mit szólnának Önök, ha nekiállnánk szétszedni Mihai Viteazul vagy Avram Iancu szobrát, és külön próbálnánk elhelyezni a lovat és az embert?” – Markó Béla az RMDSZ SZKT-n 2003. október 11-én Marosvásárhelyen.
Megbékélés
A Szabadság-szobor kérdésének megoldása képezte 2004-es évben kötendő PSD–RMDSZ-egyezség legfőbb akadályát, s miután a kormányzó párt 2004. március elején kormányhatározattal szavatolta a szoborállítást, megszülethetett a protokollum. A kormányhatározat értelmében a Szabadság-szobor a Tűzoltó téren egy az 1848-as Forradalom Emlékműve elnevezésű diadalívvel együtt kap helyet, így jön létre a Megbékélés Emlékpark. Arad Zala György alkotásán és a diadalíven túl egy további emlékművel is gazdagodhatott, amely Románia és Erdély 1918-as egyesülésének állít emléket. A diadalív miatt a Szabadság-szobor már fölállított talapzatát 45 fokos szögben el kellett fordítani.
2004. április 25-én Aradon, a Tűzoltó téren újra felavatták az az 1925-ben lebontott Szabadság-szobrot. Az ünnepségen először a majd csak 2005-ben felavatott diadalív makettjét leplezték le, majd a Zala György alkotását. Az avatáson részt vett többek közt Medgyessy Péter, Dávid Ibolya és Răzvan Theodorescu is. A restaurálás és felállítás magyar állami segítséggel és közadakozásból valósult meg. A Szabadság-szobor eredetileg a ma Avram Iancu tér nevet viselő Szabadság téren állt. A Megbékélés Emlékparkja az egykori Attila tér, későbbi Tűzoltók terét jelenti.
„Az aradi Szabadság-szobor körül kialakult válság megoldása szintén nem kizárólag »két politikai alakulat« – az RMDSZ és az SZDP – ügy. Ez a jeles műalkotás az egész magyar nemzet közös kulturális öröksége. Éppen ezért sorsáról – felállításának helyéről és módjáról – dönteni az RMDSZ önmagában nem illetékes. Következésképp javasoljuk, hogy a Szabadság-szobor újraállítása kérdésében konszenzuson alapuló összmagyar döntés szülessen – a Magyar kormány, illetve az erdélyi egyházak és a civil szféra, valamint a polgári mozgalom szervezetei bevonásával” – részlet az EMNT Állandó Bizottságának 2004. január 22-én kelt állásfoglalásából.
„Aradon hamarosan két gigantikus műalkotás hirdeti majd a román hősök dicsőségét, cserébe pedig mi is jókat koszorúzgathatunk majd a Szabadság-szobornál március 15-én és október 6-án. Az államkassza pedig könnyebb 190 milliárd lejjel” (az összeg a két új emlékmű ára – szerk. megj.) – részlet Balog Levente 2004. március 8-i vezércikkéből (Krónika).
„Nincs miért tagadnom, az aradi Szabadság-szoborról hozott kormányhatározat nyitotta meg az utat a 2004-es együttműködés elől. (…) A miniszterelnökkel kialakított megállapodás legfontosabb eleme, hogy időben nem kapcsolódik össze a két emlékmű felállítása. A Szabadság-szobor már áprilisban állhat, a másik emlékművet pedig minden valószínűség szerint az ősz folyamán állítják fel” – Markó Béla szövetségi elnök a Krónika 2004. március 8-i lapszámában.
„A választási évben újrakötött protokollum nem más, mint választási szövetség az SZDP-vel. Ennek az elvtelen, utódkommunista irányba elhajló, nemzeti érdekeinket sértő paktumnak a látványos kulisszája az aradi Szabadság-szobor. A további megcsúfolásával létrehozandó úgynevezett román–magyar megbékélési park első rendben nem a »megbékélésről«, hanem a hivatalos RMDSZ megalkuvásáról szól” – részlet Tőkés László 2004. március 15-én Nagyváradon kelt nyilatkozatából.
„Arad, az erdélyi magyarság Mekkája. A szervezők szerint mintegy tízezres tömeg vett részt az aradi ünnepségen; egy harminc fős csapat kifütyülte a felszólalókat” – Krónika, 2004. április 26.
„Ma politikai üzeneteket fogalmaztunk meg, és talán keveset beszéltünk a lényegről. Arról, hogy a Szabadság-szobor egy kiváló műalkotás. Most, hogy felállítottuk, kiszabadítottuk, magam is újra meggyőződhettem róla: nagyon szép ez a szobor. Érett, kiforrott művészi munka, annak ellenére, hogy annak idején egy nagyon fiatal művész készítette – nyilatkozta a Krónikának Markó Béla. – Elég szomorú, hogy nálunk a politikától függ, hogy látható-e egy ilyen műalkotás: annak idején politikai okokból vették le, és tulajdonképpen most is politikai okokból került vissza Arad közterére. Remélem, ez a pillanat kezdete annak, hogy nem a politika határozza meg ezeket a kérdéseket” – részlet a Krónika 2004. április 26-i lapszámából.
„»Istennek hála, áll a szobor. Aradon áll, köztéren áll. Fantasztikus üzenet, hogy az anyaország európai uniós csatlakozásával egy időben állíthattuk fel, és arra kötelezi Magyarországot, hogy élő lelkiismerettel képviseljük a világban azt, hogy minél hamarabb bővülhessen Európa« – jelentette ki Dávid Ibolya, az MDF elnöke. A Szabadság-szobor ügyében elévülhetetlen érdemeket szerző politikus (…)” – részlet a Krónika április 26-i lapszámából.
„Ma sem egyeznék bele abba, hogy egyetlen szobrot emeljenek, és nemcsak politikai, hanem esztétikai szempontok miatt sem. Két esztétikai víziót állítottunk itt egymással szembe, és ez európai szemszögből igen érdekes perspektívát szolgáltat” – Răzvan Theodorescu művelődési miniszter szavai a Krónika április 26-i lapszámában.
„Tőkés László elítélte az RMDSZ egyre megalkuvóbb politikáját, amelynek része az aradi megbékélés park is. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy az RMDSZ egymagában kisajátítja az aradi Szabadság-szobor ügyét, egyedül dönt az úgynevezett megbékélési parkról is, holott ennek közös ügyünknek kellene lennie. Úgy vélte, a parknak szintén a Petőfi–Schiller nevet kellene adni” – tudósítás az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács 2004. április 24-i üléséről az Erdélyi Naplóban.
„»Kiszabadítottuk« – imigyen szól az RMDSZ-sikerpropaganda. Arról nem is szólva, hogy valójában ki is szabadította ki a szobrot, újból csak felvetődik a kérdés, hogy melyik csapatban játszik az, aki kifogástalanul együtt tud működni az utódkommunista-nacionalista román hatalommal, miközben a magyar nemzeti erők lefasisztázásában vállal cinkosságot. Melyik oldalon állanak azok, akik »párbeszédet«, »megértést«, »együttműködést« és kölcsönös »tiszteletet« hirdetnek elnyomóinkkal szemben, miközben Arad magyarsága a szemük láttára, szinte teljesen kipusztul?! Minő »európaiság« az, mely az erdélyi magyarság vértelen genocídiumához, továbbtartó asszimilációjához és exodusához ünnepelve asszisztál?
Az aradi diadalív nem más, mint: durva magyarellenes provokáció. Az erdélyi magyarságnak elidegeníthetetlen közösségi joga saját hazájában saját szobrait és műemlékeit előfeltételek és restrikciók nélkül felállítania.
Az aradi Megbékélés Parkja valójában a magyar politikai megalkuvás szégyenletes objektuma – s mint ilyen, a Petőfi–Schiller fantomegyetemmel, valamint a Kempinsky-szindrómával rokon létesítmény. Felavatása egyet jelent a magyar politika, illetve az erdélyi magyarság »rituális megalázásával« – még akkor is, hogyha a Szabadság-szoborcsoport újraállítása önmagában véve örvendetes eseménynek számít” – részlet Tőkés László püspök, az EMNT elnökének Csapatjátékok. Nyilatkozat az erdélyi magyar párbeszédről című 2004. április 28-án kelt írásából (Erdélyi Napló).
„A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) kampányindító rendezvényén vagyunk ezen az esős, szomorkás péntek délutánon. Igaz, rossz nyelvek szerint a kampány már szűk másfél héttel korábban, Aradon megkezdődött. A Szabadság-szobor Váradon is az RMDSZ-nek statisztál: az óriásplakáton a Zala György-alkotás – amit már lassan nem lehet tudni, ki is szabadított ki: Dávid Ibolya, Markó Béla, Năstase vagy a sors... – alatta a Tűzoltó téren összegyűlt tömeg. A képet a felhívás uralja: »Együtt, szabadon! 2004. június 6-án szavazzon az RMDSZ jelöltjeire!«” – részlet Fábián Tibor 2004. május 11-én az Erdélyi Naplóban megjelent cikkéből.
Kiszabadítva
Az újraállítás óta az aradi Szabadság-szobor továbbra is hivatkozási alap, leginkább kampányidőszakban merül fel sikertörténetként.
„Ha az első alkalommal megtorpantunk volna, Szabadság-szobor sem lenne, semmi sem lenne ma Erdélyben” – részlet Markó Béla 2006. március 15-i beszédéből Kézdivásárhelyen.
„Király András, az Arad megyei RMDSZ-szervezet a szórványban élő magyarság nevében állt színpadra, és szimbolikus gesztusként az aradi Szabadság-szobor egy csavarját adta át Takács Csaba kampányfőnöknek” – részlet az RMDSZ 2008. október 28-i, kolozsvári kampányindítójából.
„Támogatom Andrei Şaguna püspök szobrának a felállítását Gyulán – mondta el Traian Băsescu tegnap a város román tanítási nyelvű általános iskolájában és gimnáziumában tartott fórumon. Az elnök utalt arra, hogy Aradon Szabadság-szobor állít emléket az aradi vértanúknak, továbbá – mint mondta – Şaguna püspök XIX. századi tevékenységét utóbb az UNESCO is elismerte” (Transindex.ro, 2009. február 4.)
„Később is mondták, hogy soha nem lesz ismét Szabadság-szobor Aradon. És áll ma a Szabadság-szobor! A minap is hallottuk egy román politikustól: soha nem lesz területi autonómia. Erre is csak azt válaszolhatjuk: várjuk ki a végét” – Markó Béla szövetségi elnök Székelykeresztúron elhangzott ünnepi beszédéből 2009. március 15-én.
2011. áprilisában három bronzelem (a diadém, egy tőr és egy kard) tűnt el a szoborról. A hiányzó elemeket pótolták, a szobor mellé térfigyelő kamerákat telepítettek. 2013 novemberében az Új Jobboldal (Noua Dreaptă) bejelentette, hogy a Szabadság-szobor eltávolítását támogató aláírásokat gyűjt. Az ezirányú határozattervezet napirendre tűzésére esélyük szinte nulla.
Tíz év múlva
Az újraállítás tízéves évfordulóján ünnepséget rendeztek Aradon, ahol bemutatták a Gondozzátok, őrizzétek… című emlékalbumot. A kötet címe Salacz Gyula egykori polgármester szavait idézi, és sorban a harmadik kiadvány, mely az újraállítás óta a Szabadság-szoborról szól.
„A Szabadság-szobor sikertörténet – szoktuk mondani, sikertörténet lett, mert mindenki elvégezte a rá bízott feladatot, senki sem kételkedett abban, hogy a helyi vagy az országos RMDSZ vezetés nem fog keményen, következetesen kiállni az ügy mellett a cél érdekében. Így volt ez az elmúlt 25 évben, így volt 10 évvel ezelőtt is, és így van mind a mai napig. Amennyiben további sikertörténetek tanúi, szereplői szeretnénk lenni, akkor azt az egységet kell megőriznünk, amelyet közösségünk felmutatott, és lehetővé tette, hogy ez a szobor ismét köztérre kerüljön. Mivel az egység a feltétele annak, hogy közösségünknek ereje legyen, az RMDSZ meg tudja valósítani azt, amit közösségünk elvár. Ha ezeket teljesítjük, akkor maradunk őrzői múltunknak, gondozói jelenünknek és építői jövőnknek” – Király András oktatási államtitkár, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„Számunkra a szobor nemcsak a szabadság, hanem az összetartozás szimbóluma is, mert csak összefogással tudtuk megvalósítani. Köszönet mindenkinek, aki ebből a munkából kivette a részét, kezdve a csákányozástól egészen a felavatásig. Zala György munkája gazdagítja városunkat, és hirdeti a szabadságot, a megértést és az együttműködést” – Bognár Levente, Arad alpolgármestere Aradon 2014. április 25-én (Nyugati Jelen).
„És ennek a szobornak az üzenete számunkra a mai napig él. Hiszen látjuk, hogy nekünk minden nap, újra és újra meg kell küzdenünk a szabadságért. És ismételten meg kell győznünk a többségi társadalmat, hogy ha tőlünk elveszik jogainkat, szabadságunkat, akkor ők sem lehetnek szabadok. És ezt nekünk minden nap újra kell kezdenünk, mert a szabadságért való küzdelem nem érhet véget este, vagy a hét végén, vagy a hónap végén. És az a munka, amit 1989-től 1999-is, majd 2004-ig, majd 2014-ig közösen elvégeztünk azt mutatja, hogy lehetnek olyan pillanatok, amikor megbotlunk, vagy elgáncsolnak és elesünk, de képesnek kell lennünk felállni, hitünket, reményünket megerősíteni, és újra talpra állni, haladni, építkezni” – részlet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének beszédéből Aradon, 2014. április 25-én (rmdsz.ro).
Az aradi Szabadság-szobor a szabadságért való állandó harc jelképévé vált egyrészt azáltal, hogy az 1848-49-es forradalomra emlékeztet, másrészt az újraállításáért való küzdelem miatt. Kompromisszumok és sikerek egyaránt születtek vele kapcsolatban, ám az szinte biztosra vehető, hogy különböző megközelítésekben hivatkozási alapként továbbra is találkozhatunk nevével. Pedig Aradon személyesen megnézni az igazi.
Dénes Ida. Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2014. május 14.
Tanácskozás az erdélyi magyar sajtó jövőjéről
A múlt héten Tatrangon tartotta tavaszi közgyűlését a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, illetve tanácskozott a Külhoni Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója és köszöntötték a szervező 165 éves Brassói Lapokat. Ugyanakkor a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének küldöttsége bemutatta a tavaly a Bánságban szervezett riporttábor nyomán született írásokat tartalmazó Szigetlét című kötetet.
A tanácskozáson az erdélyi magyar sajtó jövőjéről folyt a vita. A közszolgálati rádiózásról Szász Attila, a marosvásárhelyi rádió főszerkesztő- helyettese, a nyomtatott sajtóról Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője tartott előadást.
A nyomtatott sajtó nem fog eltűnni, hanem az online felületeken megjelenő tartalmak fognak változni, ahogyan a fényképek változtak át művészetté
Ambrus Attila szerint, amikor megjelentek az első fényképezőgépek, egyre inkább elfogadottá és elterjedtté vált az a vélekedés, hogy a festészet halott. – Nem ez történt, ma már elmondhatjuk, hogy a fotózás vált művészetté, és a képzőművészet továbbra is az emberi szellemnek a fényűzése maradt, és sokan vannak, akik pont ilyen szellemi fényűzésben akarnak élni. Úgy gondolom, hogy ez egy olyan analógia, amely a sajtóra is vonatkoztatható. Azt remélem, és úgy gondolom, hogy a nyomtatott sajtó nem fog eltűnni, hanem az online felületeken megjelenő tartalmak fognak úgy változni, ahogyan a fényképek változtak át valóságos művészetté – mondta. Véleménye szerint egyre többen fogják felismerni, hogy a kommunikációnak vannak szakmai és technikai alapelvei, amelyeket éppen azért kell betartani, hogy valóban hatásosak, elfogadottak legyenek, és bizonyos társadalomformáló jellegük is megmaradjon, hiszen e nélkül a sajtónak nem lenne semmilyen szerepe, és nem lenne fontos a sajtó.
Kijelentette: a sajtó emóciókat közöl, miközben lehetőséget teremt arra is, hogy bizonyos jelenségeket, folyamatokat újragondoljunk, és tulajdonképpen tudatalatti szerepe van az egyén esetében is és a társadalom esetében is. A közösségi portálok is hasonlóan emóciókat közvetítenek, de jelen pillanatban Kelet-Európában – eltérően a világ többi részétől – ez inkább a gyűlölet propagálásában, terjesztésében nyilvánul meg, és sajnálatos módon nem a kulturált vitának és az eredményes véleményütköztetésnek a felülete, hanem a szélsőségek megerősödésének a színtere. Úgy gondolja azonban, hogy ez le fog tisztulni, a nyomtatott sajtó pedig megmarad, de ahhoz, hogy megmaradjon, természetesen erősödnie kell.
A nyomtatott sajtó bizonyos szempontból hasonlatos a művészfilmekhez
A továbbiakban Ambrus Attila arról beszélt, hogy jelenleg a kelet-európai országokban politikai cenzúráról aligha beszélhetünk, de a gazdasági cenzúra annál erősebben érvényesül. Ezért hangzott itt el, hogy azt a nyomtatott sajtót, amely bizonyos szempontból hasonlatos a művészfilmekhez, valamiféle gazdasági támogatásban kellene részesíteni. Ez a támogatás nem példa nélküli, hiszen az Egyesült Államoktól Pápua Új-Guineáig mindenhol gyakorolják. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azok a vállalkozások, amelyek megjelentetik a nyomtatott lapokat, kevesebb adót fizetnek, vagy egyáltalán nem fizetnek adót, és így a megmaradt összeget arra fordíthatják, hogy egyre színvonalasabb lapot tudjanak megjelentetni, és ezek a lapok állandóan alkalmazkodni tudnak az újabb és újabb olvasói elvárásokhoz. Hangsúlyozta, hogy a jogi biztonságra is szükség van a terjesztők fegyelmezetlensége miatt, amelyek nagyon sokszor több tízezer lejt lopnak el tulajdonképpen a lapkiadó vállalatoktól, és semmilyen jogi úton ezt nem lehet megtéríteni.
Fiatal olvasók nevelésére van szükség
Ugyanakkor szükség van arra, hogy fiatal olvasókat neveljünk, ezért fontos az, hogy XII. osztálytól elindítsunk egy olyan programot, hogy minden tizenkettedikes diák az általa kedvelt napi- vagy hetilapot ingyenesen megkapja. Ezt sem mi találtuk ki, Franciaország gyakorolja, hiszen rájöttek, hogy az értő médiafogyasztó élhető társadalmat épít magának, egy olyan társadalomban, ahol elzárt az információ, elbutítjuk és szavazógépekké alakítjuk őket. Mint mondta, szükség van arra, hogy a közkönyvtárakba eljussanak az irodalmi-művészeti folyóiratok, az iskolák könyvtáraiban is ott legyenek, hogy az olvasás ismét visszanyerje azt a szerepét, amellyel rendelkezett a ’90-es fordulat tájékán. – Ez sem lenne különleges jelenség, hiszen arról beszéltünk itt, hogy az amerikai 20-25 éves fiatalok lassan visszatérnek az olvasáshoz, megváltoznak a médiafogyasztási szokásaik. Úgy gondolom, nem kellene elveszíteni azt, ami jelen pillanatban megvan, azaz a nyomtatott sajtót, ha tudjuk, hogy néhány év múlva megváltoznak a médiafogyasztási preferenciák, és egyre többen térnek vissza a nyomtatott újsághoz. Nekünk az a feladatunk, hogy ezt a nyomtatott sajtót, amely reményeink szerint európai színvonalú és magyar szellemiségű, megőrizzük, fejlesszük, azért, hogy amikor erre újra társadalmi igény jelentkezik, tudjunk erre az igényre válaszolni – hangsúlyozta Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője.
Borkóstoló a Pilvaxban
A kétnapos tanácskozás programjába egy borkóstolót is beiktattak a szervezők a brassói Pilvax vendéglőben. A Pilvax a belváros szívében található, brassói magyar üzletember tulajdonában. Tulajdonképpen nemcsak vendéglátó hely, hanem kulturális események színhelye is, számos kulturális rendezvényt támogat a tulajdonos, Gábor Imre. Mivel a Barcaság nem bortermő vidék, magyar borokat kóstoltunk, elsősorban Villányi és szekszárdi borokat, de a borkóstoló végén megízlelhettük a tokaji aszút is.
Protokoll-látogatások és a rozsnyói vár
Szombaton hivatalában fogadta a magyar újságírókat George Scripcaru, Brassó polgármestere, Ambrus Römmer Sándor, Brassó megye prefektusa, illetve Adrian Vestea, Rozsnyó polgármestere.
Ellátogattunk a rozsnyói várba, amelyet jelenleg gyors ütemben tataroznak, így rövidesen a Barcaság egyik kiemelkedő látványossága lehet.
A várat egyes vitatott vélemények szerint a 13. század elején a II. Endre király által betelepített, de 12 év múlva kiűzött német lovagrend építette. Történészek úgy vélik, sokkal valószínűbb, hogy a 14. század végén vagy a 15. század elején emelték, amikor a török gyakran veszélyeztette e vidéket. Feljegyzések szerint 1562-ben János Zsigmond is megfordult a várban. 1612-ben Báthori Gábor fejedelem haddal támadt a városra, mire a lakosság a várba menekült. Báthori kétnapi ostrom után a várat elfoglalta, mivel kút hiányában a védők vize elfogyott, és így kénytelenek voltak megadni magukat. A vár az 1658. évi tatár betöréskor sikeresen állt ellen az ostromnak, majd két év múlva, 1660-ban II. Rákóczi György kancellárja, Mikes Mihály is eredménytelenül ostromolta. 1688-ban a szászok nagy örömmel fogadták Bádeni Lajos őrgróf csapatait, akik viszont kifosztották a várost. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a kurucok, majd Rabutin serege vonult be, és ez utóbbiak 1718-ban fel is gyújtották Rozsnyót. A tűz átterjedt a várra, épületei a lángok martalékává lettek. Alig állították helyre, 1802-ben hatalmas földrengés rázta meg az erődítményt: leomlott az öregtorony, a kápolna, a raktárak nagy része, a falak pedig megrepedtek. Miután a vár hadi jelentősége megszűnt, állagával senki sem törődött, Rozsnyó vára pusztulásnak indul.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 23.
Zaklatják a néppárt támogatóit
Ismét zaklatja a rendőrség azokat a Beszterce-Naszód megyei személyeket, akik még 2011-ben aláírásukkal támogatták az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) létrejöttét – hívta fel a figyelmet az EMNP csütörtöki közleményében.
A néppárt megyei szervezetének tagjai a napokban jelezték, hogy a rendőrség több aláírót is felkeresett Sajóudvarhelyen, Magyardécsén és Felőrön, ahova ennek nyomán Soós Sándor, a néppárt Kolozs megyei szervezetének elnöke és Kis Júlia ügyvéd, a megyei szervezet alelnöke is ellátogatott.
Mint kiderült: Magyardécsén ebben a hónapban Besztercéről kiküldött hatósági alkalmazottak jártak házról házra, és mindenhol nyilatkozatot kértek a támogató aláírásra vonatkozóan.
Felőrön márciusban a helyi rendőrségre hívatták be az aláírásgyűjtőket, akiket már 2012-ben is kikérdeztek – akkor a rendőrség Magyarberétére és Bethlenbe is ellátogatott.
Sajóudvarhelyen februárban az aláírásgyűjtőtől kértek nyilatkozatot, az aláírókat pedig a helyi rendőr kérdezte arról, hogy valóban támogatták-e az EMNP létrejöttét. A helyiek elmondása szerint a rendfenntartó arra hivatkozott, hogy „magyarok a magyarok ellen perelnek”, ezért kell kihallgatnia őket, legközelebb pedig már a korrupcióellenes ügyészség (DNA) hívja be őket kihallgatásra.
Az érintettek úgy érzik, hogy a rendőrségi számonkérés miatt a közösségükben gyengült irányukban a bizalom. Soós Sándor szintén úgy vélekedett: „a zaklatásnak a magyar közösség látja kárát, a szórványban élő magyarság megfélemlítése ugyanis gyengíti és rombolja identitásukat.”
Kis Júlia ugyanakkor hangsúlyozta: a néppárt bejegyzését aláírásukkal támogató személyeknek tudniuk kell, hogy nem követtek el semmiféle törvénytelenséget, aláírásuk miatt nem részesülhetnek szankcióban, nem kaphatnak pénzbüntetést, és nem is vádolhatják őket bűncselekmény elkövetésével.
„Azoktól a személyektől, akik aláírták a listákat, a rendőrség csak adatokat vesz fel, esetleg tanúként hallgatja ki őket. Nyugodtan el kell mondaniuk, ha a rendőr rákérdez, hogy aláírták a listákat. Ha viszont valaki különböző okok miatt ennek ellenkezőjét állítja, a nyilatkozatát bizonyítékként fel lehet majd használni a listát összeállító személy ellen” – hívta fel a figyelmet Kis Júlia.
Mint ismeretes, a hatóságok azt követően kezdtek vizsgálatot a néppárt bejegyzését támogató aláírások kapcsán 2011-ben, hogy az azóta korrupció miatt elítélt Adrian Drăghici bukaresti ügyvéd óvást nyújtott be a pártbejegyzés ellen, majd később feljelentést is tett az állítólagos hamis aláírások ügyében. Krónika (Kolozsvár)
2014. június 5.
Beiktatták Hargita megye új alprefektusát
Kinevezése után egy héttel alprefektusi tisztségébe iktatták Petres Sándort, Hargita Megye Tanácsának volt alelnökét. Az új köztisztviselő hivatali esküjét a megyeháza amfiteátrumában tette le csütörtök délután közintézményvezetők, politikusok és képviselők jelenlétében.
Hargita megye új alprefektusát, Petres Sándort az intézmény vezetője, Jean Adrian Andrei prefektus köszöntötte, és gratulált neki a kinevezéshez. Mint kiemelte: bízik a jó együttműködésben. A frissen kinevezett alprefektus kezét Románia alkotmányára és a bibliára téve tette le a hivatali esküt. „Egy másik területére kerültem a közigazgatásnak, ahol mások a szabályok, mások a követelmények. De azt remélem, hogy az előző évek tapasztalatai segítenek abban, hogy megfeleljek az intézménynél. Legjobb tudásom és képességeim szerint akarom szolgálni a közösséget” – fogalmazott Petres Sándor.
Az eskütételen jelen volt Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke is, aki úgy jellemezte az alprefektust, mint aki jól ismeri a megyét, jól ismeri az emberek problémáit, jó a kapcsolata az önkormányzatokkal. „Sem az alprefektus, sem a prefektus nem ellensége, hanem partnerei az önkormányzatoknak, a közösségnek” – mondta Kelemen. Petres Sándor a két évet alprefektusként dolgozott Octavian Condratot követi az alispáni székben.
Barabás Hajnal. Székelyhon.ro
2014. június 6.
Seprős „a kommunista-ellenes harc mártír helysége”
A parlament képviselőházának keddi ülésén az Arad megyei Seprős községnek „a kommunistaellenes harc mártír helysége” címet adományozta. A javaslatot még a 2008–2012-es törvényhozási ciklusban az akkori aradi PDL-s képviselők, Claudia Boghicevici, Iustin Cionca, Marius Göndör és Adrian Niţu terjesztették elő.
„Nagyon örvendek, hogy a képviselők szolidaritásukat fejezték ki, és elfogadták a kezdeményezést. A seprősi emberek voltak az elsők, akik fellázadtak, nyíltan és egyöntetűen, az 1949–1962 közötti erőszakos kollektivizálás ellen, és bátorságukat el kell ismerni. Köszönetet mondok valamennyi parlamenti képviselőnek, akik ma megtisztelték a hős seprősiek emlékét. Csak azt sajnálom, hogy ez az erkölcsi jóvátétel csak most történt meg, a törvényhozás útjait nagyon sok akadály szegélyezte az utóbbi két évben” – nyilatkozta Claudia Boghicevici parlamenti képviselő.
***
Az olvasót emlékeztetjük, hogy Seprős lakosai 65 évvel ezelőtt, 1949. július 31-én fellázadtak az igazságtalan terménybeszolgáltatás és a tervezett kollektivizálás ellen. Elvágták a telefonvezetéket, feldúlták az állami gazdaságot, felgyújtották a községháza levéltárát, három tisztet, akik az állami gazdaságban voltak, megöltek. Fegyveresen őrizték a faluba vezető utakat, és megakadályozták, hogy a milicistákból álló járőr elérje a falut. Másnap a hatóság negyven rendőrt vezényelt ki, akik, fegyverüket is használva, letörték az ellenállást. 57 embert letartóztattak, négyet a rögtönítélő bizottság halálra ítélt – holttestüket, elrettentésül, az útra dobták –, több községbeli hosszú börtönbüntetést kapott. Nyugati Jelen (Arad)
2014. június 17.
Kincses: Tőkés nem azért kapta az érdemrendet, hogy befogja a száját
Bukarestben elkezdődött az a közigazgatási per, amelyet Tőkés László európai parlamenti képviselő indított a román állami kitüntetésének visszavonásáról hozott becsületbírósági határozat ellen.
Tőkés László a romániai rendszerváltás elindításában játszott történelmi szerepéért kapta meg 2009-ben a Románia Csillaga érdemrendet, amelynek visszavonását Victor Ponta kormányfő kezdeményezte, miután Tőkés tavaly Tusnádfürdőn felvetette, hogy Magyarország vállaljon „védhatalmi” szerepet Erdély érdekében.
Erdei Edit Zsuzsannának Tőkés László ügyvédje, Kincses Előd elmondta: a becsületbíróság határozata azért volt törvénytelen, mert a vonatkozó jogszabály szerint olyan személytől vonható meg a kitüntetés, aki tettei révén válik erre méltatlanná, a nyilatkozatok pedig nem sorolhatók a tettek közé. Ráadásul a védelemhez való jogától is megfosztották Tőkés Lászlót – tette hozzá Kincses. Az ügyvéd a kettős mércéről is beszélt, mert 11 olyan kitüntetett van, akit jogerősen elítéltek, sőt, például Adrian Nastase volt miniszterelnök börtönbüntetését tölti, és ezektől az emberektől nem vonták vissza a kitüntetést.
Tőkés László a temesvári forradalmat védelmezi, őt azért tüntették ki, mert a kommunista diktatúra megdöntésében perdöntő szerepet játszott, és nem azért, hogy fogja be a száját – hangsúlyozta Kincses Előd ügyvéd.
Lehőcz Lászlónak Tőkés László azt mondta, hogy Romániában még nem múlt el a posztkommunista időszak, és magyar szempontból is hajmeresztő dolgok történnek, ő már mindent eltud képzelni, ami a román forradalom további ellopását és megcsúfolását illeti.
Ez a becsületbíróság egy paródia, mert azt csinálnak, amit akarnak, ez egy pártbíróság, itt arról van szó, hogy taktikázik a hatalmi párt, taktikázik Basescu elnök, húzzák, halasszák, nem tudni mi lesz az ügy kimenetele, de számomra a becsület drága, mások csorbíthatják a becsületem, de én nem mondok le róla – szögezte le Tőkés László.
Kossuth Rádió. Erdély.ma
2014. június 17.
Levélpárbaj az önrendelkezésről
Részben osztja a román kormány önrendelkezés-ellenes véleményét Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettes, az RMDSZ elnöke, aki Izsák Balázsnak, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnökének küldött válaszában rámutat: nem létezik olyan nemzetközi egyezmény, amely az Európai Unió bármelyik tagállamát arra kötelezné, hogy a területén szavatolja a területi autonómiát.
A szövetségi elnök szerint Romániának elsősorban morális kötelessége lenne az autonómia biztosítása. „Románia politikai osztálya és társadalma előtt még nagyon sok feladat áll, és az RMDSZ-nek az a dolga, hogy az erdélyi magyar emberek jogkörei bővüljenek, biztonságérzetük állandósuljon” – áll a válaszlevélben.
A szövetségi elnök azt követően válaszolt Izsáknak, hogy az SZNT-elnök a múlt héten nyílt levélben kérdezte Kelemen Hunortól, a kormányzati szerepet vállaló RMDSZ hol áll az autonómiavitában, és mit kíván tenni az önrendelkezés ügyében.
Ponta nem konzultált az RMDSZ-szel
Kelemen Hunor igyekezett tisztázni: Victor Ponta kormányfő nem konzultált a koalíciós partner RMDSZ-szel, amikor június 10-én válaszlevelet küldött az SZNT által megfogalmazott petícióra, mert a miniszterelnöknek nincs olyan eljárásbeli kötelezettsége, hogy a kiküldött leveleiről minden egyes esetben a koalíciós partnereivel egyeztessen.
Az Izsák Balázsnak adott válaszában Kelemen Hunor hangsúlyozza: az RMDSZ programjában 1993 óta szerepel kiemelt célkitűzésként az autonómia, és ettől huszonöt év után sem áll el. Azt azonban hozzáteszi, „egy kormánykoalícióban mindig egyezség tárgya a kormányprogram, és az még soha sem történt meg, és ezután sem valószínű, hogy ez teljes mértékben azonos legyen az RMDSZ programjával”.
„Össztársadalmi párbeszéd szükséges”
A szövetségi elnök rámutat továbbá: egyetlen uniós dokumentum sem írja elő az államoknak azt a jogilag értelmezhető kötelezettséget, hogy szankciók terhe mellett területi autonómiát biztosítson. „Ez nem jelenti azt, hogy nem adnak támpontot az autonómiák biztosításához, nem emelik az államok megítélését, amennyiben azok megteszik, nem képezik alapját különböző európai és nemzetközi jelentéseknek” – áll a válaszlevélben. A szövetségi elnök reményét fejezi ki, hogy „a nemzetközi és hazai jogi kényszer híján” is a többségi társadalom bevonásával folytatott össztársadalmi párbeszéd útján elérhetőek a romániai magyar közösség céljai.
Kelemen Hunor továbbá kitér a régióátszervezés kapcsán zajló vitákra is, és megjegyzi, „az RMDSZ már bebizonyította, hogy akkor, amikor az erdélyi magyarokra, a Székelyföldre vonatkozóan bárki ártó, szétválasztó szándékot fogalmaz meg, akkor minden közösségi és politikai súlyát latba vetve ezt meg tudja akadályozni”.
Mint ismeretes, a székely szabadság napján, ez év március 10-én Marosvásárhelyen az SZNT elfogadott kiáltványra adott kormányzati válaszban az áll, Romániát semmilyen nemzetközi egyezmény nem kötelezi arra, hogy etnikai alapon területi autonómiát vagy kollektív jogokat biztosítson a nemzeti kisebbségeknek. Az SZNT-nek adott válasz kitér arra is, hogy az Európa Tanács parlamenti közgyűlése által 1993-ban elfogadott 1201-es ajánlásnak – amely többek között a területi autonómiát is a kisebbségek védelmét szolgáló megoldásként ajánlja – nincsen kötelező jogi ereje.
A székely szabadság napján felolvasott kiáltványban a tömegdemonstráció résztvevői követelték, hogy a Székelyföld alkosson önálló fejlesztési és közigazgatási régiót, melynek autonómiáját törvény szavatolja. Tiltakoztak a székely nép érdekeit sértő, létét fenyegető közigazgatási átalakítás terve ellen, követelték, hogy a hatóságok azonnal szüntessék be a székely jelképek üldözését, és a kormány kezdjen párbeszédet a Székelyföld státusáról az SZNT-vel és a székely önkormányzatokkal.
Per az autonómiahatározatok miatt
A közigazgatási bíróságon támadta meg a Hargita megyei prefektúra a megye négy településén – Gyergyószentmiklóson, Gyergyószárhegyen, Gyergyóújfaluban és Gyergyóditrón – elfogadott autonómiapárti önkormányzati határozatokat. Adrian Jean Andrei prefektus kedden közölte, a helyi önkormányzatok jogkörei nem terjednek ki arra, hogy programszerű dokumentumokat fogadjanak el az ország területi közigazgatási rendszerére, hivatalos nyelvére vonatkozóan, ezért véleménye szerint ezek a határozatok illegálisak.
Marius Popicã Kovászna megyei prefektus egyébként hétfőn körlevélben szólította fel a megye polgármestereit és jegyzőit, hogy ne fogadjanak el autonómiapárti önkormányzati határozatokat „a törvénytelenségek elkerülése végett”. Mint ismert, az SZNT február 12-én fordult nyílt levélben a 152 székelyföldi önkormányzathoz, arra kérve ezeket, hogy fogadjanak el olyan határozatot, melyben a település a Székelyföld területi egységhez való tartozását kérik. A dokumentumot eddig 10 önkormányzat képviselő-testülete fogadta
2014. június 18.
Egymásnak esett két sepsiszentgyörgyi román tanácsos a magyar nyelv miatt
Durván egymásnak esett két sepsiszentgyörgyi román tanácstag a magyar nyelv használata miatt. A Szociáldemokrata Párti (PSD) Rodica Pârvan börtönbe kívánta, nemzetárulónak titulálta és Isten csapását kérte Nemzeti Liberális Párti (PNL) kollégájára Mădălin Guruianura, aki azt nyilatkozta: természetesnek tartja, hogy a magyar tanácstagok anyanyelvükön beszéljenek a bizottságokban. A magyar tanácstagok elképedve hallgatták a szociáldemokrata párti képviselő kirohanását.
Az eset előzménye, hogy múlt hónaptól az RMDSZ frakció javaslatára az önkormányzat bizottsági ülései is magyar nyelven zajlanak, és az elhangzottakat tolmács fordítja románra. A sepsiszentgyörgyi önkormányzat ülésein már a 215/2001-es helyi közigazgatási törvény elfogadása óta, tehát 13 éve anyanyelven zajlanak a tanácsülések, most a nyelvhasználatot kibővítették azzal, hogy a bizottsági üléseken is minden tanácstag anyanyelvén szólalhat meg.
A Szociáldemokrata Párt (PSD) tanácstagja Rodica Pârvan viszont sérelmezi ezt, és a szerdai tanácsülésen kifejtette: a magyar nyelv használatával a román közösség képviselőit meg akarják félemlíteni és szerinte a magyar tanácstagok visszaélnek a helyi közigazgatási törvény előírásaival, pénzt és időt veszítenek, mert tolmácsra bízzák a fordítást.
Antal Árpád polgármester válaszában elfogadhatatlanak nevezte, hogy a szociáldemokrata párti képviselő megfélemlítésként értelmezze azt, ha magyar beszédet hall, és rámutatott: az Európai Unióban egyformán hivatalos a magyar és a román nyelv. Az elöljáró azt is elutasította, hogy visszaélés lenne egy 13 éve hatályban lévő törvény használata, valójában ezt az intézkedést 2001-ben kellett volna meghozni, mondta a polgármester, aki szerint egyik idős helyi tanácsos hívta fel nemrégiben a figyelmet erre a hiányosságra.
Antal Árpád emlékeztette a szociáldemokrata tanácstagot, hogy a Románia 2008-ban ratifikálta a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Kartáját, amely a belső törvénykezés részévé vált. Az szerint pedig minden nyelvi jogot biztosító költség, így a kétnyelvű utcatáblák, a kétnyelvű intézmény-feliratok, de akár a sepsiszentgyörgyi önkormányzat tolmácsának költsége is az államot kellene terhelje. „A multikulturalitás költséges és időigényes, de európai és fontos élni ezzel a joggal”, mondta Antal Árpád.
Ezt követően Mădălin Guruianu a Nemzeti Liberális Párt tanácstagja szólalt fel és kifejtette, hogy nem zavarja őt, hogy magyar kollégái anyanyelvükön beszélnek, és természetesnek tartja, hogy élnek a nyelvi jogaikkal. Mădălin Guruianu szerint Rodica Pârvan problémafelvetése manipuláló, hiszen a 215/2001-es közigazgatási törvényt a PSD-s Adrian Năstase kormány fogadta el, ezért ellentmondásos, hogy 13 év elteltével egy szociáldemokrata tanácsos panaszkodjon emiatt.
Ekkor Rodica Pârvan kifejtette: előbb utóbb mindenki megkapja Isteni büntetését, így járt Adrian Năstase is, aki jelenleg börtönben tartózkodik, és figyelmeztette liberális párti kollégáját, hogy ő is oda juthat.
A vita folytatásában Mădăin Guruianu azt kérdezte Rodica Pârvantól, hogy szerinte azért került Năstase börtönbe, mert kormánya elfogadta a kisebbségeknek nyelvi jogokat biztosító törvényt? Válaszul Rodica Pârvan nemzetárulónak titulálta liberális párti kollégáját és azt nyilatkozta: azt várja mikor éri őt el az Isteni igazságszolgáltatás.
Kovács Zsolt
slagerradio.ro. Erdély.ma
2014. június 18.
Támad a hargitai prefektus (Önkormányzati határozatok az autonómiáért)
Négy település autonómiapárti határozatát támadta meg a közigazgatási bíróságon Hargita megye prefektusa. Adrian Jean Andrei tegnap sajtótájékoztatón jelentette be, hogy Gyergyóditró, Gyergyószárhegy, Gyergyóújfalu és Gyergyószentmiklós autonómiapárti határozata ellen nyújtott be törvényszéki keresetet. Álláspontja szerint ezek a határozatok azért érvénytelenek, mert az önkormányzatoknak nincs törvényi felhatalmazásuk ilyen döntések meghozatalára.
A prefektus szerint a határozatok súlyosan sértik Románia alkotmányát, amelynek értelmében az ország közigazgatása községekbe, városokba és megyékbe szerveződik. A Székelyföld területi autonómiájához szerinte alkotmánymódosításra van szükség. „Minden efféle kezdeményezés megalapozatlan és törvénytelen” – jelentette ki Adrian Jean Andrei. Hozzátette, számít arra, hogy az elkövetkező időszakban más önkormányzatok is hoznak hasonló határozatokat. „Szeretném tudatni, hogy ezek a kezdeményezések törvénytelenek, és minden olyan határozatot, amely egy a törvény által nem szentesített közigazgatási egység létrehozására vonatkozik, meg fogok támadni a törvényszéken. (...) A prefektusi hivatal a törvény betartását szavatolja, ez nem lehet vita vagy egyezkedés tárgya” – mondta a prefektus.
A Székely Nemzeti Tanács (SZNT) február 12-én fordult nyílt levéllel a székelyföldi önkormányzatokhoz, arra kérve ezeket, hogy fogadjanak el autonómiapárti határozatot. A tanács a határozat szövegtervezetét is mellékelte, és javasolta, hogy a határozatot a kormány helyi képviselői mellett az Európai Unión belül működő Régiók Bizottságának, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének, az Európa Tanács Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának, valamint az ENSZ Emberi Jogi Tanácsának is küldjék el. Az SZNT által elkészített határozattervezetet eddig Hargita megyében Gyergyószentmiklós, Gyergyóújfalu, Gyergyószárhegy, Székelyderzs, Kápolnásfalu, Gyergyóditró és Székelykeresztúr, Kovászna megyében Kökös és Uzon, Maros megyében pedig Makfalva önkormányzati testülete fogadta el. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. június 25.
Ambrus Attila: Úgymond, hadd legyen PER?
Van, aki alapvetésnek tartja. Van, aki az RMDSZ bűnbeesési pillanatának.
1993. júliusában a kormányzó szociáldemokrata párt főideológusai és az RMDSZ vezető politikusai a tengerparti üdülőhelyen, Neptunon az amerikai Project on Ethnic Relation (PER) kezdeményezésére tárgyalóasztalhoz ültek. És megegyeztek. Hogy miről tárgyaltak és miben egyeztek meg, erre azóta sem derült fény – hangoztatják ma is azok, akik árulásnak tartják a PER-találkozókat. „A (…) Neptun-ügy éppen arról szólt, miképpen lehet egy történelmi helyzet által felkínált lehetőséget módszeresen, tudatosan elpuskázni, sőt, visszájára fordítani” – írja a Neptun-ügyről szóló könyvében Borbély Zsolt Attila.
Huszonegy évvel a neptuni tárgyalások után Brassó Pojanán találkoztak annak főszereplői. Felelevenítették a két évtizeddel korábbi eseményeket, a szervezés körülményeit, a párbeszéd beindításának (kezdeti) nehézségeit, leltárt készítettek az egyezmények megvalósult és a meg nem valósult pontjairól.
Dr. Allen H. Kassof, a PER érdemes elnöke emlékeztetett arra, hogy a PEReskedése a román–magyar dialógus megkezdése és fenntartása érdekében nem 1993-ban és nem a tengerparton kezdődött. Allen H. Kassof 1968-ban járt először Romániában, majd két-három évente rendszeresen visszatért ide, így jól ismerte a hazai valóságot, a magyar kisebbség helyzetét is. 1990-ben Domokos Gézával, az RMDSZ akkori elnökével megállapították, hogy gyakorlatilag nincs párbeszéd a román és a romániai magyar politikusok közt. A hatalom minden kisebbségi kérést azonnal lesöpör az asztalról. Meg kellett tehát teremteni azt a miliőt, amelyben szabadon és barátian beszélgethetnek a többségi és kisebbségi politikusok a legkényesebb kérdésekről is. A nyilvánosság kizárása éppen a nyílt és megoldásokhoz vezető dialógus érdekében történt – mondta Allen H. Kassof.
Az az időszak a jugoszláv válság (háború), a cseh és szlovák önállósulási kísérletek, a bolgár–török konfliktus időszaka volt. Élt még a marosvásárhelyi fekete március emléke. Az amerikai fél számára a marosvásárhelyi események is bizonyították, hogy nincsenek kommunikációs csatornák a román és az erdélyi magyar politikusok között.
Arról már a biztonságpolitikai szakértő Larry Watts beszélt, hogy az USA 1993-ig komolyan számolt egy erdélyi etnikai háború lehetőségével. Abban az időben vált politikai bestsellerré Samuel Huntington civilizációk harcáról szóló jóslata, s az erdélyi helyzet tökéletesen alkalmas volt egy ilyen típusú konfliktus kirobbanására. Larry Watts visszaemlékezett, Budapest 3,5 millió erdélyi magyarról beszélt, Bukarest 1,5 millióról. A magyarok ellen irányuló etnikai diszkrimináció ténye nyilvánvaló volt. Mindkét félnek jó oka volt arra, hogy ne higgyen a másiknak. A románok a magyarok lojalitását kérdőjelezték meg, a magyarok a többség hajlandóságát, hogy jotányit is engedjen a kisebbségi jogok érvényesítésében.
Az erdélyi magyarok támogatása az Egyesült Államokban nem volt egyértelmű. Sőt. Az 1995-ben Atlantában megtartott újabb tanácskozásról – amelyen részt vett a Neptun-ügy bírálója, Tőkés László is – a tekintélyes és befolyásos New York Times újságírója, David Binder azt írta: megérkeztek Amerikába azoknak az erdélyi magyar terroristák, akik Erdély függetlenségét kívánják. Az RMDSZ küldöttség heves tiltakozására másnap David Binder helyesbített: nem erdélyi, hanem magyarországi terroristák érkeztek a tárgyalásokra.
Négy nevet említenek ma az amerikai szakértők azoké közül, akik ebben a helyzetben felismerték a párbeszéd szükségességét: román részről a Viorel Hrebenciuc, magyar részről Borbély László, Frunda György és Tokay György. Viorel Hrebenciuc volt az, aki kiötölte, hogyan lehetne intézményesíteni a többség és kisebbség viszonyát. Így jött létre a kormányszintű intézmény, a Nemzeti Kisebbségi Tanács. Akkor, amikor a szociáldemokraták kénytelenek voltak együtt kormányozni a Nagy-Románia Párttal, a Román Nemzeti Egységpárttal, a Szocialista Párttal, azaz Corneliu Vadim Tudorral és Adrian Păunescuval.
A neptuni tárgyalások magyar résztvevői ma úgy látják, a PER segítette az erdélyi magyar politikusokat, hogy elmondhassák a román politikusoknak: az erdélyi magyarság olyan mértékben lesz lojális a román államhoz, amilyen mértékben az biztosítja a kisebbségi jogokat, s amennyiben egyenlő partnernek tekinti a kisebbséget és annak képviselőit. A PER nyomán – az 1993–2004 közötti időszakban – történt előrelépés a kisebbségi jogok biztosításában, érvényesítésében: a nyelvhasználat, az oktatás terén.
Az utóbbi időben azonban ismét üzemzavar mutatkozik. Érthetetlen a közösségi szimbólumok ellen indított hatósági zaklatás, az anyanyelvhasználat tiltása a bíróságokon vagy az autonómia törekvések lesöprése a tárgyalóasztalról, noha ezek jól beilleszthetőek a lassan elódázhatatlan decentralizációs, régiósítási folyamatba.
A brassó-pojánai tanácskozás résztvevői szerint ismét szükség van a rendszeresített román–magyar párbeszédre, a szabad és baráti beszélgetésekre. Kérdés, hogy a fiatal politikusok így látják-e.
A fiatal generációhoz tartozó RMDSZ-politikus, aki 1993-ban a Neptun-ügy résztvevői ellen voksolt, amikor egyetlen szavazaton múlott, hogy a három politikust nem zárták ki a szövetségből, ma azt mondja, ő is a párbeszédet és nem az örökös és terméketlen konfrontációt támogatná. Látva a múltat és jelent.
A Neptun-ügy a konfrontáció hívei számára árulás. A párbeszédben bízók számára alapvetés. Megítélése hosszú ideig eltérő lesz. De az tagadhatatlan: a jelen akkor kezdődött újra. maszol.ro
2014. július 3.
Nem loboghat a piros-fehér-zöld
Végleges ítélet született a csíkmadarasi községháza homlokzatára kitűzött magyar zászló ügyében. A Marosvásárhelyi Táblabíróság elutasította a polgármester fellebbezését, és helybenhagyta a Hargita Megyei Törvényszék korábbi döntését, miszerint törvénytelen a címeres magyar zászló kitűzése a közintézményre, ezért el kell távolítani. A zászló ügyében Jean Adrian Andrei, Hargita megye prefektusa kezdeményezett eljárást.
Bíró László, Csíkmadaras polgármestere újabb bírságot kaphat, sőt akár bűnvádi eljárásra is sor kerülhet, amennyiben nem tesz eleget a táblabírósági döntésnek – adta hírül csütörtökön az Agerpres hírügynökség. A polgármesternek tételesen a 2001/1157-es kormányrendelet kettes és hatos alpontjának a megsértését rótták fel, azaz, hogy a közintézmények bejáratához két román címeres zászlót kell kitűzni, illetve hogy más országok lobogóit kizárólag a hazaival együtt és különleges alkalmakkor lehet kitűzni.
Súlyos lépésekre készül a kormánybiztos
Ha nem intézkednek, a prefektusi hivatal ismét közigazgatási bírságot ró ki, illetve amennyiben az is hatástalannak bizonyul, értesítjük a táblabíróságot jogerős törvényszéki határozat be nem tartása miatt. Ez már bűnvádi eljárást von maga után – nyilatkozta Jean Adrian Andrei kormánybiztos. Csíkmadaras polgármestere 2008-ban helyezte ki a piros-fehér-zöld lobogót, rá négy évre pedig a román média hatására indult hivatalos eljárás az ügyben. Hargita megye kormánybiztosa 2013 februárjában 4000 lejes bírságról szóló jegyzőkönyvet adott át a polgármesternek.
Hosszas jogi hercehurcát követően Bíró Lászlót 2500 lej kifizetésére és a magyar lobogó bevonására kötelezte a prefektus, annak október végén eleget is tett a községvezető, majd néhány nappal később ismét kitűzte a szóban forgó címeres zászlót a községházára. Az akció következményeként további 9000 lejre bírságolták az elöljárót.
A nemzet jelképe
A Marosvásárhelyi Táblabíróság által elutasított fellebbezésében Bíró László azzal érvelt, hogy a címeres piros-fehéz-zöld a magyar nemzetet jelképező, és nem Magyarország hivatalos lobogója. Egy közösségnek pedig jogában áll magának dönteni az őt jelképező szimbólumról – még akkor is, ha az hasonlít egy másik ország zászlójához.
Nem bevonni, hanem még többet kitenni
Megkeresésünkre Bíró László úgy nyilatkozott, rengeteg olyan teendője van, amely jóval fontosabb, mint a kormánybiztos folyamatos ellene irányuló ügyködése. „Még nem volt időm átnézni a prefektus felszólítását, de meglátásom szerint ez az egész ügy nem is az én problémám, hanem az övék. Kérdés, hogy miként tudnám megértetni, ez a mi nemzetünk szimbóluma, a mi szívünkhöz nőtt” – hangsúlyozta, hozzátéve, hogy a zászlót nem eltávolítani kell, hanem még többet kihelyezni. „Esetleg átmenetileg bevonni, vagy félig leereszteni, hogy úgy fejezzük ki gyászunkat az itteni magyar közösség ellen elkövetett tettekért” – vetette fel a további lehetőségeket.
„Figyelemelterelés a valós problémákról”
„Ha mégis én tévedtem, akkor elnézést fogok kérni, hogy a magyar zászlóval csúfítottam az intézményét és idegesítettem az embereket” – fűzte hozzá a polgármester. Ugyanakkor emlékeztetett, hogy múlt hét végén tartották a községben a Madarasok találkozóját, magyarországi küldöttségeket fogadva. „Mit kellett volna tennem? Tiszteletükre teletűzdeljem a falut román zászlókkal?” – tette fel a kérdést. Végezetül úgy vélekedett, hogy „a számtalan súlyos gond közepette – mint a gazdasági helyzet vagy az elvándorlás – ez az egész nem más, mint a központi hatalom figyelemelterelése”.
A polgármester a prefektusi értesítés tüzetes átvizsgálása után még visszatér az ügyre.
Székelyhon.ro
2014. július 17.
Határok, szuverenitások, titkosságok
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is. Varga Andrea történész írása.
Mindeddig halogatást elszenvedő, de épp a közgondolkodás mérlegelő hajlandóságára és a tisztánlátás felelősségére váró kérdéskört kívánok érinteni – avagy inkább nyilvánossá tenni. Korunk uralmi politikája és közjogi gyakorlata a tét, ugyanakkor ezek mechanizmusai, trükkjei, nehezen belátható dilemmái teszik átláthatatlanná a körülményeket. Mindezek teljesség értékű megvilágítása ugyanakkor nem egy cikk, hanem alapos és kiadós tanulmány részletei lehetnének – ebből szükségképpen csak szubjektív elbeszélés lehet alább. Szubjektív annyiban is, mert érdekelt, érintett is vagyok, de még inkább azért, mert magamra kell vennem annak kényszerét, hogy kibeszéljem, amit sokan némán belátnak, hallgatva eltűrnek, kényszerűen elszenvednek.
Nem szükséges hosszan körvonalazni, ami zajlik. Sőt, alig akad Biharban, aki ne tudna a folyó egyházi vagyonjogi vitákról, hangadó személyek és igazságügyi képviselők viselt dolgairól, politikai nyomásgyakorlásról és kisebbség elleni megkülönböztetésekről. Amikor az életteljes szocializmus vagy a korábbi nemzetépítő gyakorlat egyházi vagyonok elorzására vállalkozott, kisebb morgolódás lehetett csupán a válaszreakció. Amikor a változás évei jöttek, ésszerűen fölmerült a visszaszolgáltatás jogszerűsége – ez lehetővé is tette, hogy eljárások, perújrafelvételek, történeti értékű dokumentáció felszínre kerülése kövesse, majd román állami elutasítás, majd európai uniós jogérvényesítésre felszólítás. Mindez mintegy hatástalanul zajlott, a jogtalanul „einstandolt” (azaz: elkobzott, lenyúlt, jogtalanul átvett, kisajátított) tulajdonokkal mindmáig folyik a cserebere, zajlik a cselezés, dúl a jogtiprás. Visszaszolgáltatás nélkül.
Mindeközben készek (avagy meggyőződéssel hívők) lehetünk: ha a román állam demokratikus jogelveken nyugvó berendezkedés, csakis az egyezkedni képtelen vagyonbirtokosok okozhatják a fennakadást, a másfél ezernyi vagyonjogi per kétharmadának eredménytelenségét. Mivel Románia demokratikus jogállam, elismerem és respektálom, hogy mint ilyennek, működésének egyik legfontosabb feltétele a független, pártatlan, hatékony és szakszerű bírói munka. Mivel amikor a köztársasági elnöktől a bírák átveszik a kinevezési okiratot, ezzel - továbbá esküjükkel - arra kötelezik magukat, hogy munkájuk során kizárólag az Román Alkotmánynak és a törvényeknek alárendelve, a legjobb tudásuk és lelkiismeretük szerint járnak el, úgyszintén meg kell adjam a bizalmat működésüknek és önállóságuknak.
Vagyis (elvben) nem lehetséges, hogy külső, politikai, gazdasági, esetleg vallási intézményi vagy privát érdekeket rejtő nyomásnak kívánjanak megfelelni. De mi történik, ha mégis így alakulna…? Országos sajtót bejáró mindennapos hír a befolyásoltság révén szakszerűtlen és jogilag kétes döntést hozó bírák perbe vonása, elítélése.
Persze, közben jól tudjuk: a bírák, a bírói önállóság és a bírósági eljárás jogi feltételrendszere nem lehet kiszolgáltatottja az elektronikus média, a napi harsányságú publicisztika vagy a nyílt politikai nyomásgyakorlás művelőinek. Ha mégis kiszolgáltatottak, s ha mégsem hat rájuk megfelelő időben az igazságszolgáltatás önkontrollja, akkor mi lehet a háttérben? Lehet, talán semmi, nincs is háttér. Lehet, hogy a politika érdeke, a mindenkorié, a haszonelvűé, a kiszorítóé vagy autoriteré. S lehet, egyik sem, csak a privát érdek, a haszonkulcs a meghatározó. Nem vádaskodunk… Olvasunk, feltárunk, értelmezünk.
Adott tehát egy párhuzam, hasonlatos ügyek zajlása, éppen Nagyváradon, a határ mentén. Egyszerre „a zónában”, hogy ne túl távoli analógiával éljek: a mi saját kis „Sinistra körzetünkben”, s mellette a „felsőbb” politika homályában is.
Utóbbiról viszont jól tudjuk (Carl Schmitt a megmondhatója) az állam értéke a széthúzás és egység, a politikai uralom kérdése és a „barát/ellenség” közötti különbségtételhez kötődik. Schmitt hangsúlyozza azt is: az állam lehetősége, hogy adandó esetben akár saját döntése, jogi alapelvei révén győzzék le, akkor is, ha „mint mértékadó politikai egység rendkívüli jogosultságot összpontosított magánál: a lehetőséget, hogy háborút folytasson és ezzel nyíltan emberek élete felett rendelkezzen”.
A kortárs Hans Kelsen államtanában is feltételül szabatott a 20. század húszas éveiben, hogy a pártok ne befolyásolhassák a bírákat, a „létező” és a „legyen” parancsolata ne befolyásoltathassék idegen erők által…, és más szerzők is elkülönítik a „politikai tényezőktől” a „tiszta államtan” rendszeréig ívelő utakat, Max Weber pedig egyenesen az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak monopolizálójaként jellemzi magát az államot.
Hogyan is jön ide a főpolitika és a főhatalom elismert, legitim volta, vagy épp vitathatósága, meg a határmentiség? Az alábbi „levezetésben” ki fog derülni, ehhez azonban az Olvasó szíves türelmét és érdeklődését kell igényeljem. Adott tehát két ügymenet, jogi és egyházdiplomáciai, presztízs övezte és haszonelvű…, hátterében emberek, hitek, intézmények, hagyományok értékeivel, elveivel, reménytelenné váló sorsokkal, meghurcolt igazság-képviselőkkel.
Hogy ne vádoljanak „általánosítással”, legyek konkrét: adott ugyanis két eset, mindkettő Váradon és a határ mentén zajlik: Tőkés László ügye, a becsületbíróságosdi, az elhangzott vád és a méltánytalanságra ítélt (romániai és európai) közszereplő meghurcoltatása, valamint a Premontrei Rend és annak vezetője (továbbá jogi képviselője, azaz személyem) elleni ügylet, közpolitikai hőbörgésektől direkt noszogatásig, burkolt vádaktól személyiségjogok sértéséig ható érvénnyel. Kisebbség, egyházi tulajdon, szakrális képviselet, etnikai szféra, társadalmi lelkiismereti szabadság és társadalmi nem (gender) elleni megkülönböztetés. A szóbanforgó ügyeket pedig az állami hatóság verdiktjei, illetőleg a nyomozóhatóság elodázó—halogató stratégiái veszik körül.
Tőkés László egyetlen (bár tendenciózusan rosszul fordított és kipécézett) mondatáért szinte vendettát követeltek a harsányak, másik esetben akár egy álló évig tartó folyamatos sajtótámadás is zajlik, mert a váradi román újságírót nincs ki rendreutasítsa, s ő maga is jól tudja, valahol zsebben lapul a „kilövési” engedély, bármit és bárhányszor írhat vádaskodó hangnemben, felelősségre vonása kétségkívül elmarad.
A két, látszólag távoli, s a maga nemében nem könnyen összehasonlítható ügyet nem pusztán a neves személyek, magyar egyháziak, közpolitikai szereplők vagy fontos döntésekben érdekelt aktorok teszik párhuzamossá, hanem egyfelől a tendenciózus történések, másfelől az egyházak és hitek közötti/fölötti hitvita, de még inkább a román állami hozzáállás, melyhez akarva-akaratlanul (lásd konzulátus ügye) a magyar külügyi játszótársak is hozzájárulnak.
Ami mindezt – ezeknél sokkal meghatározóbban, vagy legalább gondolkodásra és összevetésre késztetően – körülveszi, az a régi beidegződés, amely már az 1923-as román alkotmányban is megjelenik, jelesül abban, hogy csakis román nemzetiségű állampolgár rendelkezhet vidéki földtulajdonnal, illetőleg a határmenti földekre érvényesen is megújulni látszanak a tiltó rendelkezések.
A premontreiek peres ügyei és a bikszádi (Szatmár megyei) görögkatolikus bazilita rend kolostorának visszaigénylési peréhez mutatott román hajlandóság egyképpen azt sugallja, hogy egy határmenti „biztonsági” övezet kreálása, katonai—nemzetbiztonsági kérdésként értelmezése húzódik meg a jogi civódások hátterében és a közvélemény hangolásában is.
Ahol az állam a megyei tanács révén avatkozik bele a perbe az ítélet végrehajtási szakaszában, ahol 2013. november 6.–7.-én a hatóságok hathatós asszisztálása mellett a végrehajtóval, és a rendőrség különleges készenléti alakulatával egyetemben próbálja birtokba venni a román bíróságok által neki jogerősen visszaszolgáltatott épületet, de ellene az ortodoxok révén odakerült mintegy száz főnyi tüntető harsog katolikus-ellenes jelszavakat, a hatóságok pedig tétlenül szemlélődnek, ott ugyanolyan harsány elorzás indul meg, hiába is volt a kolostortemplom 1700-ban alapított együttese a görög katolikusoké.
Ez ugyan állami szintű beavatkozással már korántsem folytonos háromszáz év, hisz 1948-ban a görögkatolikus egyház betiltásával a bikszádi monostort is bezárták és a bazilita szerzeteseket elűzték, de ez ugyanolyan felekezeti szabadság elleni erőszak, amilyen a római katolikusok csíksomlyói kegyhelyének vagy a magyarországi görögkatolikus Máriapócs búcsúhelyének fenyegetése lenne, s ettől még nem válik jogszerűvé is.
Nem mondható biztosra, hogy csupán az egyetlen érvényesnek tekinthető magyarázat a bukaresti kormányzat hozzáállásáról a határmenti (Bihar és Szatmár megyei) római katolikus/görögkatolikus perekkel kapcsolatosan, de erősen úgy tűnik, ismét a régi, beidegződésekre építő állampolitikai magatartás mintázata érvényesül: előkúsznak a két világháború közötti, a határmenti katonai övezet kialakításával kapcsolatos jogi normatívák, reflexek, félszek és gyanakvások vagy vádak, formálódnak az Angelescu-féle határmenti megyék elrománosítási tervekkel ékes víziói is.
Kiütközik ez a „székely kérdéssel” szemben zajló zászló-diskurzusban, a szimbolikus térfoglalás tényleges, fizikai jelenléttel társuló programosságában is. „Valahol” a politikai térben és az államközi párbeszédekben az állam szuverenitásából fakadó ius ad bellum (a háborúindítás természetes joga) alapján formálódik mindez, miképpen az orosz—ukrán kortárs események ezt kiválóan jelzik is térségünkben.
Nem más ez, mint az állam szuverenitásának elve révén kimódolt eljárásmód, mely abból következik, hogy az államok egyetlen náluk magasabb hatalomnak sincsenek alárendelve, ezért szabadságot élveznek politikai rendszerük megválasztásában, és belügyeikről egyetlen más külső hatalomnak sem tartoznak elszámolni, hisz a szuverén államok egymással egyenjogúak, függetlenül nagyságuktól és hatalmi erejüktől.
A nemzetközi (így európai) jog előírásai és szerződései pedig az önkéntesség elvén alapulnak, a diplomáciai kapcsolatok sem korlátozhatják a ius ad bellumot, mint az államérdek megőrzésének végső eszközét. Az erőszak-alkalmazás külső és belső formáinak megoldásai pedig az állam sikeresen monopolizált gyakorlatát legalizálják: „Valamely folyamatosan üzemelő, kényszerítő erejű politikai szervezetet (politischer Anstaltsbetrieb) akkor hívunk ’államnak’, amennyiben adminisztratív kara sikeresen érvényt szerez az arra vonatkozó igényének, hogy monopóliumot gyakoroljon a fizikai erőszak legitim használatára e rend kikényszerítésének során ill. Érdekében.”
Korábban Max Weber úgy határozta meg az „uralmi—uralkodó szervezetet” (Herrschaftsverband), mint amely annyiban politikus, „amennyiben adott területen létét és az általa megvalósuló rendet folyamatosan biztosítja fizikai erőszakon alapuló fenyegetéssel és fizikai erő alkalmazásával az adminisztratív kar részéről” (Weber 1992). (http://tarstudszotar.adatbank.transindex.ro/?szo=102) A weberi alapképlet itt és most kiegészül a (poszt?)modern kor antidemokratikus demokratizmusainak önkényével.
Az egyházi peres ügyek esetében sincs szó másról, mint a legitim kiváltság önkényes és feltételes alkalmazásáról. Talán pontosan arról, amit a román közpolitika a „magyar beavatkozások” elleni uszításokkal serkent, s pontosan arról, amit a román politikai osztály hangadói cselekszenek, barátok és ellenségek kettősére osztva a környező világot, látszólag nem is élve (vissza) a korlátlan uralom eszköztárával. Tudják ugyanis, hogy a politika küzdelem valakiért (és nem valaki ellen), nem pedig valamiért és valami ellen.
Az egyházi vagyonok visszaosztásáért úgy küzdeni hatékonyabb, hogy a legalitás (jogszerűség) és legitimitás (elfogadottság) eszköztárából az erőszakos megoldásokat kiolvasó törekvés egykönnyen rátalál az erőszak privatizálását, önkényét kiépítő szereplőkre, s ez a magánerőszakra épülő szervezett bűnözésnek kedvez – amit Szatmár és Bihar megyében is könnyedén meg lehet lelni.
Amikor pedig az állam erőszak-monopóliumát privatizálja az alulról jövő erőszak, esetenként a rendőri erők is a helyi bűnöző bandákat segítik vagy megtűrik, akkor a határmenti légkörben még esélyesebb az emberi jogok tömeges vagy következetes megsértése és mindennek megtorlatlansága, jogiasítása is.
Ugyanis a román politikai elit magatartásának indítékait az állam közjogi funkciójából bármikor erre: a civil csoportok konfliktusára, „háborús” övezet kialakulására vezetheti vissza. Nem maradhatna máskülönben puszta „üres beszéd” a román alkotmány normája a bihari és szatmári bíróságokon, hiszen az alkotmány fogalma alatt mindig is az államhatalom gyakorlásának legfontosabb viszonyrendszerét, továbbá az alapvető emberi és állampolgári jogokat szavatoló normákat, egyszerűbben szólva állam és társadalom viszonyát szabályozó alapelveket, melyeket az adott állam legmagasabb fokú akaratának kinyilvánításaként kell tisztelnünk.
Ezt, és mindezeket éppen az alulról jövő erőszak hatásának, a hatalmi monopólium privatizációjának kitenni olyan példákkal jár, mint amikor Adrian Ştef szatmár megyei tanácselnök saját nevében kérte a Negreşti—Oaş-i bíróságon a román (nemzeti) jogerős bírósági ítélet végrehajtásának felfüggesztését.
De hasonló eset a váradi premontreieké, ahol a folyamatban lévő peres eljárás alatt lehetett kiérdemelt építkezési engedéllyel épületet bontani, lehetett erdőt elzálogosítani, lehet jogerősen a legfelsőbb bíróságon a prépostság által megnyert ingatlanra banki hitelt felvenni, s mindeközben az ügyészség tétován nem tesz semmit a jogtalan „jogérvényesítés” ellen, de halogat a bíróság is, hiteles „alapító okiratot” kér be az 1130-ban alapított rendtől, eltűri a bírák elfogult döntéseit, elvitatja a történeti levéltári dokumentumokat sajtóközlemények vagy könyvekben formált ideologikus értelmezések alapján stb.
Ugyanebbe a kérdéskörbe tartozik a múlt héten nagy sajtócsinnadrattával elutasított magyar konzulátosok ügye is, hisz a legkevésbé sem lehet mondani, hogy a határ mentét mindkét oldalon speciális zónaként kezelik, a szimbolikus határátjárás (az egyszerűsített honosítási eljárás intézménye) révén erőteljesen kialakul a román gyanakvás is, miszerint ez intézmények a magyar hírszerzés rezidentúrái lehetnek… Ezzel aztán a legtermészetesebb módon jelzik, hogy a nemzetközi szerződések és a shengeni csatlakozás előtt a nemzetbiztonság és határőrizet kérdései – közrendi kérdésekbe csomagolva is – minden egyebet felülírnak.
Persze, a hatalom természetrajzához szorosan tartozik, s a mindenkori államéhoz még inkább, hogy kerülgeti a határokat, átírja ezeket, újradefiniálja őket, rugalmasan értékeli és használja a fogalmat, korlátozni próbálja érvényességüket. A nemzetek közötti határok hasonló kezelése, ideológiák, félelmek, védelmi eszmék ennél sokkal inkább kitettek minden ilyesminek.
Korlátozása pedig (lényegében kizárólagosan) a nemzetpolitikák intézményi kezelőinek és a lakósok vagy állampolgárok szavazói közösségének függésrendjében lehetséges. Ott és akkor, ahol és amikor még megvannak a jogok képzelt vagy deklarált határai, még érzékelhetőek és kimondhatók a határátjárások, szabályszegések tényei. Cikkem ezt az érzékenységet kívánná elősegíteni – annyira, amennyire még az állampolgári szabadságjogok, a normák és jogelvek, az összehasonlítható tényanyagok ezt lehetővé teszik. Utána már késő lesz…
maszol.ro
2014. július 18.
Lehetetlen küldetés?
Politikai, stratégiai szempontból aligha megkérdőjelezhető az RMDSZ döntésének helyessége, miszerint önálló jelöltet állít az ősszel esedékes államfőválasztáson. Vétek volna kihagyni ezt a lehetőséget a szervezet programjának megfogalmazására, kár lenne elszalasztani az alkalmat a magyar közösség igényeinek kinyilvánítására, ráadásul, kis szerencsével, akár a mérleg nyelvét is jelenthetik a magyar szavazatok.
Persze, ez utóbbi korántsem oly egyszerű, a legutóbbi két elnökválasztáson ugyanis bebizonyosodott: a magyarság nem feltétlenül arra voksol, akit az RMDSZ támogat. 2004-ben például Adrian Năstase mellett állt ki a szövetség vezetése, a magyarok többsége azonban Traian Băsescut választotta, öt évvel később pedig ugyancsak a szocialisták képviselőjét, Mircea Geoanăt támogatta az RMDSZ – de buzdítása ezúttal sem volt túl hatékony, a székelyföldi megyékben alig mentek el szavazni az emberek, ráadásul a jelenlegi államfő ekkor is győzelmet aratott. Az sem számít meglepetésnek, hogy tegnapi ülésén a Szövetségi Állandó Tanács Kelemen Hunort javasolta az RMDSZ államfőjelöltjének: a szövetségi elnöknek vállalnia kell, hogy csatába indul akkor is, ha jól tudja, győzelemre nem számíthat. A szereplés sikerességét ez esetben az mutatja majd, milyen mértékben sikerül a kampány során a magyarság számára fontos ügyeket egyértelműen megfogalmazni, illetve hány magyar szavazót tudnak mozgósítani, e szám alapján lehet ugyanis tárgyalni a második körbe bejutó jelöltek esetleges támogatásáról. És Kelemen Hunor, bizony, eléggé rossz esélyekkel indul. Hitelessége sérült az előző, EP-választási kampány során az autonómiastatútum halogatása miatt, tekintélye csorbult az RMDSZ kormányon maradásával, és a kampány vonatkozásában sem túlságosan kedvező, hogy hatalmon maradt a szövetség, így visszafogottabb hangvételre kényszerül, elvégre koalíciós partnereit mégsem támadhatja oly hevesen. Nincs tehát könnyű helyzetben a szövetség jelöltje, s ha figyelembe vesszük, hogy évről évre egyre kevesebb magyart sikerül meggyőzni az urnákhoz járulás fontosságáról, ha számolunk a politika világa iránti mind nagyobb közönnyel – s még azt sem tudjuk, a többi magyar párt mire készül! –, már-már lehetetlen küldetésnek tűnik az, amire Kelemen Hunor vállalkozott.
Farcádi Botond, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2014. július 22.
Hargita megye prefektusa a törvények betartására szólította fel a Tusványosi táborozókat
Július 22-én, kedden este kezdődik Tusnádfürdőn a 25. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktábor, amelynek rendezvénysorozata vasárnapig tart.
Hargita megye prefektusa (kormánymegbízottja) a román törvények betartására szólította fel kedden a Hargita megyei táborok szervezőit.
Adrian Jean Andrei egy keddi nyilatkozatában, amit az Agerpres hírügynökség idézett, reményét fejezte ki, hogy a Hargita megyében zajló nyári táborok szervezői betartják a törvényeket, mert amennyiben ezeket áthágják, keresettel fordulnak az illetékes román állami szervekhez.
MTI, Erdély.ma
2014. július 22.
Középajta a művészet nyelvén
Véget ért az 5. nemzetközi alkotótábor az erdővidéki településen
Hogy miért pont Középajta? Miért ne?” – hangzott el az 5. alkalommal megrendezett Értjük egymást! - Rozumieme si! - Ne înțelegem! mottójú alkotótábor záró kiállításán szombaton, ahol három országból érkező képzőművészek mutatták be az elmúlt hét „termését”. A felvidéki Rovás Polgári Társulás és a középajtai Benkő József Közösségfejlesztési Egyesület közös eseményén 28 képzőművész vett részt Felvidékről, Magyarországról és Erdélyből.
A képzőművészek egy hetet töltöttek Középajtán, a helybéli családok vendégszeretetét élvezve, a közös alkotás mellett kirándulásokon vettek részt, ellátogattak a Bákó megyei Lábnyikba, ahol csángó gyerekek számára tartottak foglalkozásokat, látogatást tettek Gyimesbükkön, a Békás-szorosnál, a Szent Anna-tónál, a Transzfogarason és Brassóban
A középajtai kultúrotthon egy hétre műteremmé avanzsált, ahová bárki ellátogathatott, aki kíváncsi volt az alkotási folyamatra, a készülő festmények és szobrok egy-egy fázisát kísérhette figyelemmel. A középajtai épületek, emberek és környezet nem egy képzőművészt megihlettek, a kész alkotásokon felfedezhető egy-egy motívum, amelyet egyértelműen az erdővidéki település hordoz magán.
– A középajtai esemény egy háromállomásos sorozat része, a tábor Tihanyban, majd Kassán folytatódik. Az öt év alatt annyira népszerűvé vált, hogy ha növelni lehetne a befogadóképességet, akár három busznyi ember is részt venne a programban – mondta el Szabó Ottó képzőművész, a felvidéki Rovás elnöke. – A tábor nem amatőr alkotókat, hanem profi képzőművészeket tömörít, célunk pedig olyan színvonalra emelni az eseménysorozatot, mint például a nagybányai művésztelep, ahol kifejlődött a magyar képzőművészet. Minden jel azt mutatja, hogy jó úton haladunk – tette hozzá.
A képzőművészek kísérői között volt dr. Czövek Éva neurológus, Havasi Péter újságíró, a Kassai Figyelő főszerkesztője, és Gergely-Papp Adrianna, a magyar többségű, Kassa melletti Debrőd település polgármestere is.
– Sajnos, sok közös vonást fedeztem fel az erdélyi települések és a felvidéki magyarlakta vidék sorsában, hiszen Szlovákiáról sem mondható el, hogy támogatná a kis falvak fejlődését. Nagyon nehéz beruházásokat véghezvinni, és nem látok reményt arra, hogy a jövőben ez másképp lesz. Éppen ezért minden lehetőséget kihasználok arra, hogy felhívjam a figyelmet: fektessünk nagyobb hangsúlyt a kis településekre, hiszen ezek nélkül elszegényedik a kultúránk – hangsúlyozta a polgármesternő.
Eva Tkáčiková szlovák anyanyelvű képzőművész is része volt a csapatnak, a magyarokkal való kapcsolatáról így vallott:
– Amíg nem találkoztam a Rovás csoporttal, nem sokat tudtam a magyarságról, de ma már azt is tudom, hogy a rovás név a régi székely írásmódot jelenti, és azt is felfedeztem, hogy az itteni emberek tehetséges fafaragók, sehol nem találkoztam még ilyen gyönyörű kapukkal. Az itteniek kultúráján kívül a konyhájuk is fenomenális, számomra a magyar szinonimája mindig is a gulyás volt. Ez az étel számos összetevőből áll, amelyeket ha összekeverünk, csodálatos ízt kapunk. Ez a művésztelep, amelyen részt vettünk, egy csodálatos gulyás volt számomra, ez a sokféle ember, aki Középajtán összegyűlt, egy csodálatos „ízkombinációt” eredményezett.
– Örülök, hogy egy tervből már öt éve működő tábort sikerült teremtenünk, amelyhez nagymértékben hozzájárul évről évre a helyiek vendégszeretete, az itteni táj és a falusi hétköznapokba való betekintés is. A képzőművészek és a helyiek között már barátságok is kialakultak, és reméljük, ez hosszú ideig fennmarad, csakúgy, mint a tábor – szögezte le Berszán István házigazda, középajtai református lelkész.
Az esemény főtámogatója a Communitas Alapítvány volt, valamint helybéli vállalkozók, magánszemélyek is hozzájárultak ahhoz, hogy a vendégek semmiben ne szenvedjenek hiányt.
Berszán Réka, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)