ROMÁNÜLDÖZÉS? – Hatalmi átrendeződés a Székelyföldön és a Har-Kov jelentés
Az 1989-es fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények.
Romániában 1989 utolsó két hetében egy zavaros eseménysorozat közepette megbukott Nicolae Ceauşescu diktatúrája. Egy rövid időre a kisebbségben élők számára is úgy tűnhetett, hogy a nemzeti kommunista rendszer összeomlása nemcsak a demokratikus, hanem a nemzeti szabadságjogok kibontakozását is magával hozza. Az ebben reménykedőknek azonban hamarosan csalódniuk kellett. A februári bukaresti zavargások először a fővárosiak számára tették világossá, hogy a romániai forradalom váratlan fordulatot vett, Marosvásárhely fekete márciusa pedig az erdélyi magyarságnak mutatta meg a kisebbségi jogérvényesítés korlátait.
De a diktátor bukása és a márciusi marosvásárhelyi konfliktus közötti időszakban elkezdett összeállni a székelyföldi románellenesség tablója is, amely hamarosan a romániai közélet egy sajátos, máig aktuális jelenségének, az ún. „Har-Kov jelenségnek” az alapjává vált.
Jelen írás ennek a kérdésnek a genezisét próbálja meg röviden bemutatni. Tekintettel a terjedelmi korlátokra, de még inkább arra, hogy a témában eddig még csak szórványosan végeztek kutatásokat, ez elkerülhetetlenül csak vázlatos és töredékes módon lehetséges.
Bár az 1989. decemberi történésekre már kevesen használják a forradalom kifejezést, vagy legalábbis idézőjelbe tették, illetve különféle jelzőkkel látták el, az ország számos településén – különösen a nagyobb városokban – valóban forradalmi volt a hangulat.
Nem volt ez másképp a székelyföldi városokban sem, ahol 1989. december 22-én a lakosság az utcára vonulva tüntetett Ceauşescu ellen. A tömeg számos helyen feldúlta a gyűlölt rezsimet jelképező hivatalokat, a kirobbanó népharagnak pedig a Milícia és a Securitate több alkalmazottja is áldozatul esett, csakúgy, mint más romániai városokban. A fordulat során személyes leszámolásokra is sor került, a zavaros helyzetben megszaporodtak a fosztogatások és egyéb bűncselekmények. Jó ideig még érezhetően ingatag volt a közbiztonság.
„Forradalmi” változások történtek a politikában is, mind országos szinten, mind a Székelyföldön. A számos helyen spontán magyar önszerveződést a Bukarestben, Domokos Géza vezetésével megalakult Romániai Magyar Demokrata Szövetség fogta össze. Az RMDSZ csatlakozott a Nemzeti Megmentési Front – a Ion Iliescu vezette új, ideiglenes hatalom – programjához, és tagjai a Front helyi tanácsaiban is helyet kaptak.
Vidéken azonban már meglehetősen korán jelentkeztek az első nemzeti jellegű nézetkülönbségek. Ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy a magyarok most arányosabb részvételt követeltek a hatalomból. Mivel a megbukott rendszerben a román vezetők még a magyar többségű Székelyföldön is felülreprezentáltak voltak, a váltás sok esetben nem csak „politikai”, hanem „nemzeti” színezetet is kapott.
Így gyakran fordult elő, hogy a leváltott vagy maguktól elmenekült román tisztviselők helyét magyarok töltötték be: a helyi lakosság tekintélyét vagy bizalmát élvező személyek, értelmiségiek, továbbá az utóbbi évek során háttérbe szorult volt funkcionáriusok. A nézeteltérések másik fontos oka a magyar igényekben rejlett.
Az RMDSZ még 1989 decemberében megfogalmazta a romániai magyar közösség célkitűzéseit, amelyek megvalósításához szinte azonnal hozzá is kezdett. Az egyik legfontosabb törekvés a magyar intézményrendszer – főképp pedig az önálló oktatási hálózat – visszaállítása volt. A fordulatot követő hatalmi átrendeződés a Székelyföldön számos románt elbizonytalanított, különösen a helyi elit, azaz a nemzeti kommunista rendszert kiszolgáló vagy csak egyszerűen a munkájukat jól-rosszul végző hivatalnokok, értelmiségiek soraiból. Közvetlenül voltak érintve azok a román tanárok is, akik a korábban erőszakkal egyesített román és magyar iskolák szétválasztásával hirtelen tanulók – és így munka – nélkül maradtak.
A karrierjükért vagy megélhetésükért aggódó románok egyaránt gyanakvással szemlélték a kisebbségi jogokért határozottan kiálló új helyi hatalmat, a magyar követelések ugyanis az ő pozícióikat is fenyegetni látszottak. Sokan a korábbi magyar dominancia, a „magyar világ” visszaállításától tartottak. A régi beidegződésekre, a korábbi évtizedekben gondosan életben tartott történelmi sérelmekre épülő bizalmatlanság, amelyet a zavaros romániai politikai helyzetben szélsebesen terjedő pletykák és híresztelések is erősítettek, kiváló táptalajul szolgált egy etnikai konfrontáció számára. A félelmek már az 1990-es év első napjaiban elkezdtek egyre konkrétabb alakot ölteni. Január elején a csíkszeredai románok képviseletében három politikus egy emlékiratot nyújtott be a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának a Hargita megyében 1989. december 22. után történt románellenes eseményekről.
A dokumentum soviniszta megnyilvánulásokról, több bestiális gyilkosságról és rongálásokról számol be, továbbá arról, hogy románellenes hangulat alakult ki a magyar többségű megyében. Szerzői szerint a románok elleni névtelen fenyegetések, a megfélemlítés, a munkahelyi atrocitások és visszaélések – románok elbocsátása, leváltása – arra irányultak, hogy megtisztítsák Hargita megyét a románoktól.
A széles körű, jól szervezett akciók mögött pedig a magyar nacionalizmust, illetve a magyar hatalmi dominancia megteremtésének célját látták. Ugyanezekben a napokban olyan hírek is érkeztek Bukarestbe, hogy a székelyföldi megmozdulásokban magyar állampolgárok is részt vettek. Noha egyes források szerint a kormányzat helyszínen tájékozódó megbízottja az állítások egy részét megalapozatlannak találta, a feszültség tovább nőtt.
A magyarság képviseletében ténykedő RMDSZ törekvéseit – a magyar túlsúlynak köszönhetően – Hargita és Kovászna megyében többnyire siker koronázta, ám az 1990-re már csak csekély magyar többséggel bíró Marosvásárhelyen a román elitek ellenállása szívósabbnak bizonyult. A februárban megalakult – magát kulturális szervezetként meghatározó, ám a korábbi rendszer számos hívét is tömörítő – Vatra Românească a helyi románság önvédelmét hirdetve sikeresen mobilizálta a magukat fenyegetve érzőket.
Aktivitásának köszönhetően Maros megye székhelyén egymást követték a magyar és román tüntetések és ellentüntetések, amelyek végül nyílt konfliktusba torkolltak március 19-én. Igaz, hogy a polgárháborúra emlékeztető konfliktust Marosvásárhelyen viszonylag gyorsan sikerült pacifikálni, és a magyar-román feszültségek többé már nem érték el ezt az intenzitást, ám az ellentétek nem szűntek meg.
Mindössze az eszközök változtak – a konfrontáció a továbbiakban tüntetések és kisebb incidensek révén, illetve a törvényhozásban és a médiában folytatódott. A különféle magyar igényekre (magyar intézmények létrehozása, magyar nemzetiségű hivatalnokok kinevezése, magyar feliratok kihelyezése stb.) gyakran meglehetősen ingerülten reagált a román közvélemény, amely mindezeket nacionalista, revizionista és románellenes megnyilvánulásokként értékelte.
Nem csoda, hiszen a román közgondolkodást – és korántsem csak az elitek szintjén – meghatározta a több évtizedes nemzetállam-építés, különösen pedig a nemzeti kommunista közelmúlt mindent átszövő nacionalizmusa. És épp a magyar törekvések számítottak a román nemzeti érdekeket sértő vagy azokat leginkább veszélyeztető fő tényezőnek.
A magyarok ugyanakkor saját sérelmeik hosszú listájából és jogosnak, természetesnek tartott igényeikből indultak ki, amelyeket minél gyorsabban akartak orvosolni, illetve érvényesíteni. Román részről ezt sokan türelmetlen, agresszív fellépésként élték meg, nem egyszer még azok is, akik alapjában véve nem utasították el a magyar követeléseket. A vélt vagy valós nemzeti érdekek egymásnak feszültek, amihez a hátteret az ideiglenes hatalom bizonytalan helyzete, illetve a belpolitikai viharok alkották.
Míg a Nemzeti Megmentési Front január 5-i nyilatkozata viszonylag nagyvonalú ígéreteket tartalmazott a nemzeti kisebbségek jogairól, a kormányzat későbbi ténykedése egyre ellentmondásosabbá vált. Jó néhány helyzetértékelés rámutat, hogy a politikai küzdelmek (az ideiglenes hatalom konszolidálódása, a júniusi parlamenti választások stb.) során a hatalom számára kézenfekvőnek tűnhetett a nemzeti kártya kijátszása.
A magyar veszéllyel a kormányzat elterelhette a figyelmet a gazdasági problémákról, a román nemzeti érdekek melletti kiállásával pedig növelhette egyre inkább megkérdőjelezett legitimitását. Mindez meglehetősen szűkre szabta a magyar közösség képviselőinek mozgásterét az elkövetkező – tulajdonképpen az 1996-os választásokig tartó – időszakban, és jobbára defenzívába kényszerítette a magyar politikusokat.
Az egyik legkomolyabb új kihívás 1990 végén kezdett érlelődni, amikor a nacionalista Román Nemzeti Egységpárt politikusainak kezdeményezésére parlamenti bizottságot hoztak létre a Hargita és Kovászna megyéből a forradalom után elüldözött románok meghallgatására.
A bizottság közel egy évig dolgozott, jelentését pedig 1991 őszén terjesztette a törvényhozás és a nyilvánosság elé, egy bel- és külpolitikai szempontból egyaránt feszült időszakban. Míg a romániai politikai életre többek közt a Petre Roman-kormány erőszakos megbuktatása (az 1991. szeptemberi bányászjárás) vagy az agyagfalvi autonómia-kezdeményezés nyomta rá a bélyegét, a nemzetközi kontextust a jugoszláviai válság határozta meg.
A jelentés ennek megfelelően nagy vihart kavart a közéletben, felolvasását élő adásban közvetítette a román televízió is. A terjedelmes szöveg megállapításainak egy része az 1990 eleji – már említett – emlékirat vádjait idézte fel vagy ismételte meg: a két székelyföldi megyében ezek szerint az 1989-es forradalom románellenes jelleget öltött.
Ennek következtében hét gyilkosságra, számos erőszakos cselekedetre és rongálásra került sor, rendszeressé váltak a (magyar) nacionalista, szeparatista megmozdulások és akciók, a románellenes légkör hatására pedig körülbelül 4000 románnak kellett elhagynia Hargita és Kovászna megyét. A bizottság két RMDSZ-es tagja azonban nem írta alá a jelentést, és különvéleményt fogalmazott meg.
A napokig tartó parlamenti vitában RMDSZ-ellenes bírálatok és hazafias szólamok váltakoztak heves, nem egyszer kifejezetten magyarellenes felszólalásokkal. Egyes képviselők keménykezű intézkedéseket is javasoltak a székelyföldi „rendteremtés” érdekében. Bár a dokumentum jó néhány állítását az RMDSZ képviselői megcáfolták, a vita parttalan vádaskodásokba torkollott, a jelentést pedig a román parlament 1992 elején elfogadta.
Az 1989 utáni székelyföldi események markánsan eltérő értelmezései a vitában is jól láthatóvá váltak. Ezek a különbségek fokozatosan két párhuzamos narratívába rendeződtek, és azóta is egymás mellett léteznek. Az egyik – főleg, de nem kizárólag magyar – interpretáció szerint egyfajta visszarendeződési kísérletről beszélhetünk.
Azaz, hogy a fordulat utáni demokratikus átrendeződést és a kisebbségi jogok ezzel járó visszaállítását-bővítését mesterségesen kreált etnikai konfliktussal próbálták megakadályozni különféle román csoportok, főként nacionalisták és a múlt rendszer hívei.
A másik, román „nemzetvédő” narratíva ezzel szemben a lezajlott folyamatokat egy olyan „magyar hatalomátvételként” írja le, amely nemcsak a székelyföldi románok ellehetetlenítésére irányult, hanem végső soron Románia területi egységét is veszélyeztette.
A két olvasatban többé-kevésbé világosak a szerepek, a „jók”, a „rosszak” és törekvéseik, és mindkettő kerek egésszé áll össze, így nem meglepő, hogy gyakorlatilag nincs közöttük átjárás.
Anélkül, hogy belemennék a két interpretáció értékelésébe, csak annyit jegyeznék meg, hogy a „nemzetvédő” narratíva több tézisét az azóta eltelt közel két évtizedes időszak eseményei is cáfolni látszanak. Ám az ebben az időszakban a Székelyföldről és az ottani helyzetről kialakult (torz)kép mindmáig hatással van a régió romániai megítélésére.
Ez pedig annak is köszönhető, hogy az azóta történtek nagyobb nehézségek nélkül beilleszthetőek mindkét olvasatba, fenntartva a „Har-Kov jelenség” aktualitását. Igaz, a forma némileg változott – a hangnem az időnkénti kirohanások és sarkos megfogalmazások ellenére is mérséklődött –, a tartalom viszont alig. A lényeg továbbra is ugyanaz marad: milyen lesz a Székelyföld a jövőben?
A cikk a Románüldözés a Székelyföldön? Egy állítólagos etnikai tisztogatás történetei c. tanulmány rövidített változata. (Juhász József – Krausz Tamás (szerk.): Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után. L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest 2009.) A szerző a Terra Recognita Alapítvány történésze.
Zahorán Csaba
Transindex.ro

Volt püspök rótt meg volt püspököt
„Hogy képviselhet, védhet valaki méltóképpen bármiféle közösséget, közösségünk bármiféle ügyét, aki a hozzá legközelebb állóval ily módon viselkedik” – teszi fel a kérdést Tempfli József nyugalmazott nagyváradi római katolikus megyéspüspök abban a Tőkés László európai parlamenti képviselőnek címzett levélben, amely tegnap jutott el szerkesztőségünkbe. Tempflit az késztette a levél megírására, hogy – mint írja – a volt református püspök nem vette védelmébe válni készülő feleségét, Tőkés Edithet a sajtóban megjelent támadások után.
„Szó nélkül hagytad fivéred (Tőkés István – szerk. megj.) nyilvánosságnak szánt sorait, melyben méltatlan hangon ír a feleségedről. Ha te nem, akkor én emelem fel a szavam a védelmében. Igen, emberi és asszonyi méltóságában sértőek azok a mondatok, márpedig én úgy érzem, hogy az emberi méltóságot minden esetben védenem kell” – fogalmazott levelében Tempfli, aki szerint Tőkés István „minősíthetetlen kritikái, bántásai” jogtalanok.
A nyugalmazott püspök úgy véli, Tőkés László olyan méltatlan rágalmakat hagyott szó nélkül, amelyek árnyékot vetnek mindarra, amit főpapként, közéleti emberként, az elmúlt évtizedekben tett.
Tempfli József az ÚMSZ-nek elmondta, Tőkés Edith sorsát a szívén viseli, különösen azután, hogy a napokban egyik ismerősétől azt hallotta: az asszonyt a történtek nagyon megviselik. „A levélben szeretetteljesen írtam, a hangulaton próbálva javítani, csupán baráti aggodalmamnak adva hangot” – magyarázta az ÚMSZ-nek a nyugalmazott püspök.
A volt egyházi elöljárótól elmesélte: levelét személyesen vitte el Tőkésnek egy nagyváradi rendezvényre, ám mivel nem sikerült találkoznia vele, egy hölgyet kért meg, adja át a címzettnek. Az EP-képviselő már másnap, saját kezével egy oldalban válaszolt is a levélre. „Ebből számomra az derül ki, hogy Tőkés László nem haragszik rám, amiért észrevételeimet szóvá tettem. Sőt, elküldte nekem azokat a sajtóanyagokat is, amelyek az elmúlt hetekben a házassága felbontásáról megjelentek, s amelyek nem jutottak el mostanig hozzám, mert nem járatok minden újságot” – mondta Tempfli József.
Demeter Szilárd, Tőkés László sajtóirodájának vezetője közölte, az EP-képviselő nem kívánja válaszlevelét a nagyközönséggel megosztani. Demeter ugyanakkor furcsállja, hogy a sajtónak elküldött levél mellett szerepelt egy, a szerkesztőségeknek címzett magyarázat is, amelyet nem a nyugalmazott püspök fogalmazott meg. „Ezért azt gyanítjuk, hogy valakik megpróbálják felhasználni Tempfli Józsefet levelét arra, hogy összeugrasszák a katolikus és a református egyházat” – mondta.
Tempfli felháborodását az a szintén nyilvánosságra került levél váltotta ki, amelyet Tőkés László idősebb bátyja, Tőkés István jelentetett meg április elején, s amelyben „pénzéhesnek, betegnek, aljasnak” minősíti az európai parlamenti képviselő volt feleségét.
„Joggal kérdezhetik, az állítólagos 20 év ú.n. rossz házassága után, miért most adja be Edit asszony a válópert? Véleményem szerint azért, mert amíg egy szerény papi fizetés megosztása smafu, addig a mostani EU parlamentié már döfi, annak 30 százalékáért már érdemes áldozattá válni” – fogalmazott Tőkés István, aki levelét azzal zárta: örül, hogy „öccse végre kivásárolhatja magát ebből a számára annál is rémesebb helyzetből, mint amit anno Ceusescu okozott neki”.
úmsz
Manna.ro

Az átvilágítás sötétebb oldalai
Húsz esztendővel a rendszerváltás után, enyhén szólva is megkésettnek tűnik az átvilágítási törvény, amelyet most készül elfogadni a parlament, és amely nem más, mint az 1990 tavaszán elfogadott Temesvári Kiáltvány híres nyolcadik pontjának idejétmúlt, „megszelídített” változata.
Van-e még egyáltalán az átvilágításnak két évtizeddel a romániai kommunista rendszer bukása után, amikor a törvény által érintett személyek java része már nyugdíjas, vagy nyugdíjba készülődik – teszik fel a kérdést politikai körökben, illetve politikai megfigyelők.
Hirtelen támadt sürgősség
Az értetlenkedés annál inkább is jogos, mert a jogszabályt most éppen az a Demokrata -Liberális Párt sürgeti, amely – a szociáldemokratákkal együtt – 2008-ban megakadályozta a Nemzeti Liberális Párt által 2005-ben kezdeményezett törvényről a parlamenti vitát. A dolog pikantériája az, hogy a liberális kezdeményezők között ott volt Mona Muscă is, akiről később kiderült, hogy a politikai rendőrség spiclije volt.
Az akkori tervezetet a szenátus megszavazta ugyan, a képviselőházban azonban sikerült közel fél évtizedre elnapolni a vitát, amelyet 2006-ban és 2008-ban is az alsóház plénumának napirendjére tűztek, mindhiába. Most viszont a demokrata liberálisok számára egy csapásra fontos lett a törvény megszavaztatása, olyannyira, hogy a képviselőház demokrata-liberális elnöke, Roberta Anastase szoros, május 20-i határidőt tűzött ki erre.
A nagy sietségben most aztán a honatyák megfeledkeztek arról, hogy létezik még egy átvilágítási törvénytervezet, amelyet úgyszintén 2005-ben nyújtott be a parlamenthez a Nemzeti Kezdeményezés Pártjának három akkori vezető politikusa, Cosmin Guşă, Lavinia Şandru és Aurelian Pavelescu. Az átvilágítási jogszabály elfogadtatására egyébként korábban, 1994-ben és 1997-ben is történtek kísérletek.
A kivételek
A most vitára kerülő törvény nem csak megkésettsége miatt tekinthető okafogyottnak, de azért is, mert jelentősen korlátozza az átvilágítandó személyek körét. A demokrata-liberálisok által szorgalmazott jogszabállyal szemben az ellenzéki erők mindenekelőtt azért emelnek kifogást, mert a jogszabály nem vonatkozna a legfontosabb közméltóságok betöltői közül Traian Băsescu államfőre és Emil Boc miniszterelnökre.
Ezt elsősorban azért tartják elfogadhatatlannak, mert civil társadalmi szervezetek többrendbeli jelzése nyomán korábban több ízben is felmerült annak gyanúja, hogy Traian Băsescu a kommunista rendszer idején a Navrom román állami hajózási társaság Anvers-i kirendeltségének vezetőjeként a Szekuritáté embere volt, Emil Boc pedig romániai diákszövetség vezetőségi tisztségviselőjeként szolgálta ki a Ceauşescu-féle diktatúrát.
Jóllehet a szenátusban elfogadott változat még érintette volna őket, az alsóház jogi bizottságának döntése nyomán mentesülnek az átvilágítástól a volt diplomáciai és kereskedelmi kirendeltségek vezetői és helyetteseik, akárcsak a Romániai Kommunista Diákszövetség központi és egyetemi vezetői.
A törvény lényegi eleme, hogy mindazok a személyek, akik az 1947. december 30-a és 1989. december 22-e közötti időszakban a kommunista rendszer hatalmi köreinek, az elnyomást fenntartó apparátusnak a tagjai voltak, öt évig nem viselhetnek a demokratikus államhatalmi ágakban (államelnöki hivatal, törvényhozás, közigazgatás, igazságszolgáltatás) köztisztséget. Nem tölthetnek be vezető pozíciót a hadseregben, a közszolgálati médiában és a különféle titkosszolgálatok, a rendőr-főfelügyelőség élén sem. A jelöltek múltját a törvény gyakorlatba ültetéséért felelős bizottság ellenőrzi majd.
Ha azonban a törvény által érintett személy választott funkciót tölt be, akkor mandátuma lejártáig a helyén maradhat, a tiltás csak az azt követő öt évre lép érvénybe. Gyakorlatilag tehát a honatyák, a polgármesterek, a helyi és megyei tanácsosok letölthetik teljes megbízatásukat. Kinevezett tisztség esetén pedig kilencvennapos türelmi idő áll rendelkezésére a távozáshoz.
Egyáltalán nem vonatkozik a jogszabály az állami kormányügynökségek, a minisztériumok igazgatóira, akik megválaszthatók a következő ciklusokban is. Mentesülnek a jogszabály kihatásai alól azok is, akiket 18 éves életkoruk előtt szervezett be a Szekuritáté.
Elítélő vélemények
A jogszabály még így, megcsonkítva is visszatetszést váltott ki hazai politikai körökben. A szociáldemokraták az Alkotmánybírósággal fenyegetőznek, abban a meggyőződésben hogy a tervezet több pontja is az alaptörvénybe ütközik. Volt alelnökük, a kolozsvári csoport egykori hangadó tagja, Vasile Dâncu szerint az eltelt húsz év során a kommunista nómenklatúra tagjai „nagyvállalkozókká képezték át magukat”, így a törvény nem érinti őket.
A kolozsvári csoport másik rangos tagja, Vasile Puşcaş korábbi európai integrációs tárcavezető úgy látja, megkésése miatt a törvény ma már csak arra jó, hogy megszilárdítsa a Romániát az utóbbi húsz év során uraló „gazdasági-társadalmi tulajdonstruktúrát”. Ion Iliescu volt államfő egyenesen szégyenteljesnek találja a jogszabály-tervezetet „húsz év jogállami gyakorlat” után.
Mint kifejtette, mindezt őt nyolcvan éves fejjel hidegen hagyja, de a legelső politikus, akit át kellene világítani az Traian Băsescu államfő lenne. A liberális Adrian Cioroianu egykori külügyminiszter mindehhez hozzáfűzte: a gyermekeiket pártpénzeken felnevelő személyek átvilágítása lenne elsődleges. A demokrata-liberális Silvian Ionescu pedig feltette a pontot az i-re: „Valamennyien ugyanabban a struktúrában tevékenykedtünk” – jelentette ki.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

OKTATÁSI KEREKASZTAL – Erős magyar intézményrendszer kell
A pedagógusok társadalmi megbecsülésre vágynak, a diákoknak nehezebb a felvételi első osztályba, mint egyetemre.
Mi is ez?
A Közéletre Nevelésért Alapítvány, Transindex és az Erdély FM kezdeményezte, a Janovics Jenő Alapítványnál tartott kerekasztal-beszélgetés témája az oktatási törvénytervezet, ezen belül pedig az általános és középiskolai oktatás volt. A beszélgetésen részt vett Batizán Emese szociológus, CEMO-aktivista, Bartos Miklós, az erdőszentgyörgyi iskolaközpont volt igazgatója, Bodolai Gyöngyi, a Népújság szerkesztője, Beke Gyöngyi, az Erdőszentgyörgyi Iskolaközpont földrajztanára, Csegzi Sándor marosvásárhelyi alpolgármester, tanár, Horváth Gabriella, a Bolyai Líceum igazgatója, Kacsó Erika iskolapszichológus, Talentum Alapítvány, Kupán Edit, a Bălcescu iskola igazgatója, Pethő László, az Elektromaros Líceum tanára, valamint Szigeti Enikő CEMO-aktivista. Moderált Kósa András László szociológus, a Közéletre Nevelés Alapítvány kutatója. Portálunkon a vita szerkesztett átiratát közöljük.
Kósa András: Állandóan változik a tanügyi törvény. Most úgy tűnik, a kormány igazán nagy fába vágta a fejszéjét, és a teljes struktúrát átszabta: kiterjesztette az általános iskolát, a középiskolát három évesre csökkentette, illetve a tankötelezettséget 16 éves korban rögzítette. Továbbá meg lett szabva, hogy általános iskolában csak heti 20 órájuk lehet a diákoknak, míg középiskolában 25 órát lehet tanítani. Hogyan látják, ez sok vagy kevés?
Horváth Gabriella: – A heti 25 órás előírás szerintem irreális: ebben nincsenek benne a magyar órák. Utánaszámolva kiderül, magyar tagozatú líceumok esetében 32-33 körül mozog az óraszám. Ott vannak ugyanakkor a kétnyelvű vagy intenzív osztály-típusok, melyek eleve nagyobb óraszámmal működnek. Ilyen szempontból tehát sajnos nincsen nagy változás.
Az óraszám csökkentését a tananyag átstrukturálásával kellene megoldani: ki kellene venni olyan dolgokat, melyeket később, a szakosodás folyamán ráérnek megtanulni a diákok. Még egy megjegyzés az óraszám-csökkentéssel kapcsolatosan: mivel évek óta folyt a cirkusz emiatt, a minisztériumnak tavaly zseniális megoldása volt: kivett egy testnevelés-órát a heti kettőből, valamint összevonta a rajz- és zeneórát. Nem kell tehát zenekultúra, művészeti kultúra, és testnevelés sem kell. Ez volt a megoldás.
Bartos Miklós: – Szerintem a jelenlegi óraszám túl sok: a tanulók túlterheltek, és ezt el kell kerülni. Az egyik lehetséges megoldás az lehetne, ha általánossá tennék és kiterjesztenék a délutáni oktatást. A foglalkozások egy része átcsúszhatna délutánra, másrészt csökkenhetne a kötelező tantárgyaknak a száma is: enélkül nem tudunk zöld ágra vergődni. Persze mindenki félti a katedráját, de össze lehetne hozni az interdiszciplináris oktatást: meghatározott óraszámot egyik tantárgy keretében, és ugyanazon a vonalon mehetne a rokon tantárgyak oktatása is.
Horváth Gabriella: – Bizonyos humán osztályokban van “tudományok” néven ismert tantárgy, ami matematika, fizika, biológia és kémia kombinációját jelenti. Azonban a tankönyv nem lett lefordítva magyarra, továbbá túlságosan magas szintű: például nagyon sok kemény biológiát tartalmaz, olyasmiket, amiket biológia órán sem tanulnak a diákok. Ilyesmit nem lehet humán osztályoknak megtanítani. Tehát jó lenne ez a tantárgy, de megfelelő tartalommal.
Valóban túlterheltek a diákok?
Pethő László: – A diákok túlterheléséről sokat beszélnek, de én nem tudok egyetérteni ezzel: a diákok nincsenek túlterhelve, a diákok nem tanulnak. Az otthoni tanulás napi 10-15 percet jelent egy átlagos diák számára. Persze vannak csúcsdiákok is: csakhogy számukra szinte lehetetlen megtanulni azt a tananyagot, ami le van írva a tantervben. A tanár sem tudja leadni az anyagot.
Szakoktatás ma
Pethő László: – Én megkérdőjelezem, Romániában van-e jelen pillanatban szakoktatás? A szakoktatás 8 éve kapott egy súlyos, övön aluli ütést, amikor megszüntették a csoportbontást. Szlovákiában 30-as osztálylétszámnál három csoportban folyik a munka; Magyarországon és Szerbiában két csoport van biztosítva. Nálunk megszűntek a csoportok, és ehelyett modulrendszerű szakoktatásra tértünk át: a tizenegyedikeseknek például tizenegy moduljuk van az év folyamán, azonban a modulokat csak az év végén zárják le – és nincs félévi értékelés. Ez szerintem katasztrofális következményekkel jár.
Az új tanügyi törvénytervezet a csoportbontásról nem ír, ugyanakkor a tervezetben olyan aberrációk vannak, hogy a mérnökképzésben nincsen érettségi matematikából és fizikából. Hiába tömjük elmélettel annak a diáknak a fejét, aki nem akar tanulni: annyit érünk el vele, hogy 15 percet fog otthon készülni. Ha a gyakorlat érdekli a diákot, akkor inkább építsen egy villanycsengőt, mint hogy fizika- vagy elektrotechnika feladatokat oldjon. Ehhez képest 5-8. osztályban már nincsen kézimunka-óra.
Hol vannak a tanárok?
Csegzi Sándor: – Nem csak a diák oldaláról kell nézni a problémát: a legnagyobb gond az, hogy nincsenek olyan tanárok, akik eléggé műveltek ahhoz, hogy átfogóbb típusú tantárgyakat le tudjanak adni. A jelenlegi oktatási rendszer nem ezt követi. Romániában ma jószerével nincsen pedagógus-képzés: a szerencsésebbeknek van némi pedagógiai érzéke és meg tud élni a pályán. Akiknek nincsen érzékük ehhez, egy csomó roncs gyermeket nevelnek. Ez szerintem egy fontos aspektus amiről gondolkodni kéne, annak ellenére, hogy a tanügyi törvény-tervezet ezekről a kérdésekről egyáltalán nem beszél.
Iskola és valós világ
Kacsó Erika: – A régi és az új pedagógiai szakkönyvek is azt írják le, hogy az iskola elsődleges célja olyan attitűdök, készségek, kompetenciák kifejlesztése, melyek révén a gyermekek meg tudnak felelni a mindennapi élet elvárásainak. A valóság azonban gyökeresen más: az iskolákban információk leadása folyik, mely nagyon távol áll a kompetenciák fejlesztésétől.
Vannak 9,70-es médiával rendelkező, nagyon jó képességű gyermekek, akik azonban szociális kompetencia szempontjából hátul kullognak. Őket az életre nem készíti fel az iskola. Hiába rendelkeznek megfelelő képességekkel ezek a gyermekek, fontos, hogyan élnek az adottságaikkal: hogyan kommunikálnak, hogyan tudnak kapcsolatokat létesíteni, hogyan “adják el” önmagukat.
Csegzi Sándor: – Megfigyelhető, hogy miközben interneten nagyon jól kommunikálnak a gyermekek, ha négyszemközti beszélgetésre kerül sor, nem tudnak épkézláb mondatokat megfogalmazni, nem tudnak viselkedni.
Kacsó Erika: – Nagyon szépen le van írva mindez a pedagógiai könyvekben, azonban szerintem nagyon nehéz a váltás a pedagógusok részéről. Miután az ember harminc évig alkalmazott egy módszert, nem mehet be, és nem állhat a feje tetejére. Nem megy a bohóckodás, a gyermekek figyelmét felkeltendő. Ahhoz, hogy ez a váltás sikerüljön, a pedagógusnak a mentalitásán, attitűdjén, életfelfogásán, értékrendjén kell változtatni. Ez hatalmas rugalmasságot igényel részéről.
Csegzi Sándor: – '96-ig a magyarországi fizika-kémia versenyeket uralták az Erdélyből jövő diákok: az első tíz helyen alig lehetett magyarországi diákot találni. Mára sikerült lerontani a romániai oktatást, így a magyarországi versenyeken nem tudunk ilyen mértékben tarolni. Ilyen téren tehát nincs előrehaladás. Persze ez nem azt jelenti, hogy rossz irányba tartunk olyan szempontból, hogy lehet, a megélhetésre kezdtük el felkészíteni a diákokat a tantárgyversenyeken való győzelem helyett.
Csakhogy azt látjuk, hogy míg a múltban egy 17-18 éves, érettségizett fiatal már készen állt a munkaerőpiacon való részvételre, addig ma ott tartunk, hogy a fiatalok 27-28 éves korukig tanulnak, és még így sem felelnek meg a piac elvárásainak: a munkahelyükön kell tovább képezni őket.
Kósa András: Kiváltható-e azzal a délutáni oktatás, hogy a civil szervezetek valamilyen oktatási tevékenységet folytatnak a kötelező órákon túl?
Szigeti Enikő: – A CEMO az elmúlt években megpróbálta bevinni az iskolákba az emberjogi nevelést. Ehhez létezik uniós szintű támogatottság, az EU minden országában megjelent egy Compass című könyv, mely több korosztálynak kidolgozott, személyiségfejlesztő és attitűdformáló interaktív gyakorlatokon és közös munkán alapszik. Ez az emberi jogi képzések képzési könyve.
Azonban nagyon fontos, hogy az iskola befogadó legyen: nem ismerem más szervezetek tapasztalatait, azonban mi azt láttuk, hogy vannak akadályok ilyen téren. Nem alakult ki ilyen gyakorlat, dolgozni kell az együttműködésért, fel kell építeni a bizalmat. Egyébként az ilyesfajta kezdeményezések nem csak emberjogi nevelés, hanem más tematikákban – például környezeti nevelés terén – is fontosak lennének.
Jó lenne, ha a civil szervezetek aktivistái nem csak ad hoc módon jelennének meg, hanem folyamatos jelenlétük lenne az iskolákban. Egyébként én szülőként is hiányolom az extrakurrikuláris tevékenységeket: gyermekem nagyon sok körre jár iskolán kívül.
Olyan tevékenységek ezek, melyeket iskolák is könnyen megszervezhetnének: sem a gyermeknek, sem pedig a tanítónak nem jelentene plusz terhet, az iskola pedig szélesíthetné a tevékenységi körét. További szempont, hogy használni lehetne a tantermeket – az iskolán kívül a civil szervezetek ugyanis sokkal szerényebb infrastruktúrával rendelkeznek.
Kósa András: Hadd kérdezzem meg, van-e értelme a 16 éves tankötelezettségnek ebben az értelemben, vagy az csak valamiféle fejkvóta, iskolafenntartási szempontból szükséges?
Pethő László: – Van. Tanítani kell a gyerekeket, de minőségi oktatás kell. Jelenleg nincsenek minőségi tanárok, sem a modern, sem pedig a szó klasszikus értelmében. Áprilisi tréfaként például a gyerekek eltüntették az egyik tanár régi, megsárgult cetlijét: az beleőrült, hogy cetli nélkül ő honnan adja le az anyagot?
Bartos Miklós: – Még Andrei Marga minisztersége idején volt egy olyan elképzelés, hogy a német modellt vezetik be. Ennek az a lényege, hogy megmarad az óvodai-elemi oktatás, és az elemi oktatáshoz kapcsolódik az 5.-6. osztály. Hatodik osztályban aztán szétválik a tanítás, szak- illetve elméleti oktatásra. A jó képességűek elméleti líceumban folytatják tovább tanulmányaikat, míg a gyengébbek szakmát tanulnak.
Bodolai Gyöngyi: – Szerintem a 16 éves tankötelezettség a legnagyobb problémája ennek a törvénynek. Ceauşescu idején is volt ilyen próbálkozás: vidéken bevezették a kötelező tíz osztályt, aminek az lett az eredménye, hogy a tizedik osztály után tömegesen hagyták ott az iskolát a diákok. Szerintem bűn egy jó képességű gyereket még egy évig egy olyan vidéki településen, olyan környezetben tartani, ahol egyedül csak ő akar tanulni. Régebben már 6.-7. osztályban kiválasztották a tehetségesebb diákokat, akik aztán tovább tanulhattak.
Bolognai folyamat és a diákok “parkoltatása”
Bartos Miklós: – Ebben az esetben a tanügyi törvénynek van egy pozitívuma is. Van ugyanis egy olyan kitétel, hogy az egyetemi hároméves, általános képzéshez még hozzáadódik két év mesteri, ami lehetővé teszi a szakemberek kiképzését.
Csegzi Sándor: – Igazából itt a bolognai folyamatról van szó: adnak mindenkinek három évet, aztán elválik, hogy kiből mi lesz. Annyit értek el, hogy most a fiatal nem 18 évesen érik be, hanem 22-23 évesen.
Bodolai Gyöngyi: – A bolognai rendszer azon az elgondoláson alapul, hogy parkoltatni kell a fiatalokat, hiszen nem tudunk nekik munkát biztosítani. Elküldjük őket mesterizni, aztán doktorálni, majd miután letette a doktorátust, a munkaadó azt veti a szemére, hogy túlképzett, nem tudják megfizetni.
Csegzi Sándor: – Ugyanakkor nem biztos hogy mindenki egyetemet kell végezzen. Ráadásul a jelenlegi rendszer olyan aberráns helyzeteket szül, hogy a Bolyaiba első osztályba felvételivel lehet bejutni, míg egyetemre pusztán csak kérvényezni kell a felvételt.
Tanárok megbecsülése
Csegzi Sándor: – Felmerül, hogyan lehetne a jó pedagógusokat megtartani? Meg kell őket fizetni – a pedagógusok közül sokan azért menekülnek a tanügyből, mert nem tudnak megélni abból a fizetésből, amit kapnak. A tanároknak is vannak igényei, méghozzá intellektuális munkájuk révén úgymond költségesebb igényeik vannak. Persze itt nem az autó minőségére gondolok.
Valamikor a pap mellett a tanító volt a legfontosabb ember a faluban. Mindenki ismerte és számon tartotta azt a két-három tanárt, aki kiemelkedett a közösségből. Most ki foglalkozik a tanárokkal? Az új oktatási törvény ilyen szempontból sem hoz megoldást.
Kósa András: Provokatív leszek: mi az a pénz, amivel meg lehet fizetni egy pedagógust? Gondolom, mindenki azt mondaná, ha egy kicsivel többet keresne, már jobb lenne. De ha mindenki többet keres, az infláció révén ez lenullázódik, és akkor újból meg kellene növelni.
Csegzi Sándor: – Nagyon rosszul fejeztem ki magam: nem pénzt kellett volna mondjak, hanem megbecsülést, melynek egyik része az anyagi kompenzáció. A pedagógusok elsősorban társadalmi megbecsülésre vágynak.
Oktatási nehézséggel küzdő gyermekek
Kacsó Erika: – Bár a törvénytervezet megemlíti az oktatási nehézségekkel küzdő gyermekeket, azt hiszem, ezen a téren nagyon rosszul állunk. Nem léteznek ilyen gyermekekkel foglalkozó intézmények, alternatív oktatási eszközök, és a jogi háttér sem világos. Diszlexiás gyerekekkel például országos szinten egyedül a mi iskolánk foglalkozik.
Pethő László: – Az a baj, hogy miközben ezek intelligens, értelmes gyerekek, a sor végén kullognak, majd kiszorulnak az oktatási rendszerből, mert nem képesek felvenni a versenyt a többi diákkal.
Szigeti Enikő: – A magyarországi rendszerben a diszlexiásokat differenciáltan értékelik: a tanár nem ugyanazokat a módszereket használja számonkéréskor. Az osztályon belül is lehetőséget kapnak a többiekkel együtt dolgozni. A törvény Romániában nem beszél diszlexiáról, hanem “különleges szükségletekkel rendelkező gyermek” megfogalmazás van érvényben: kicsit olyan ez, mintha Romániában nem lennének diszlexiás gyermekek. Ezt tehát még nem sikerült tudatosítani a civil szférának.
Kacsó Erika: – Mi írtunk ez ügyben a minisztériumba, de nem jött válasz rá.
Bartos Miklós: – Ceauşescutól származik az az elgondolás, hogy fel kell számolni az oktatási nehézségekkel küzdő gyermekek számára létesült iskolákat, mert Romániában nincsenek ilyen gyermekek. Képzeljék el hogy ha Marosvásárhelyen is gondot jelent ezeknek a gyermekeknek a kezelése, akkor mi a helyzet a falusi iskolákban?
Kósa András: – Hadd világítsam meg a kérdést finanszírozási oldalról. Járjon-e a tanulási problémákkal küzdő gyermekek után nagyobb fejkvóta? Elvileg ez indokolt lenne, hiszen nagyobb odafigyelést, ráfordítást, több pedagógust igényelnek. Csakhogy a magyarországi példa azt mutatja, hogy ahogy bevezették a diszlexiások után járó magasabb fejkvótát, egyes vidékeken 200 százalékkal nőtt a diszlexiás gyermekek száma.
Helyi iskola vs. iskolaközpont
Csegzi Sándor: – A mostani finanszírozási rendszer lehetőséget ad arra, hogy egy közösség – akár egyház vagy civil szervezet – fenntartsa a saját iskoláját. Így nem a tanfelügyelőség fogja eldönteni, hogy egy osztály megmarad-e hat gyerekkel vagy sem. Ebben én főként a kisebbségi oktatás szempontjából nagy lehetőséget látok, hiszen ilyen körülmények között a szociális igények mellett a tehetséggondozást is lehetne kezelni.
Kósa András: Épp Erdőszentgyörgy kapcsán merül fel a kérdés, hogy ha a megye hatáskörébe kerülnek a középiskolák, akkor például egy erdőszentgyörgyi líceum leépülhet, pusztán amiatt, hogy a megyei önkormányzat politikai összetétele nem kedvező?
Bartos György: – Valószínű, hogy a megyei tanácsnak való alárendelés ellehetetlenít erdőszentgyörgyi, szovátai vagy nyárádszeredai líceumokat. Amúgy távlatilag szerintem iskolaközpontokat kellene létrehozni – nem lehet középiskolákat fenntartani vidéken akkor, amikor a tanács saját alkalmazottait sem tudja fizetni.
Gondot okoz a gyermekek száma is: míg korábban Erdőszentgyörgy környékén még három általános iskola volt, mára már egyet is alig tudnak fenntartani a törvényben megszabott osztálylétszámmal. Sem Gegecen, sem Rigmányban, vagy Havadon nincs több tíz-tizenöt helyben dolgozó családnál. Rajtuk kívül mindenki a központok felé igyekszik, mivel itt lehet megélhetésre szert tenni. A megoldás tehát az, hogy buszokkal vigyük a gyerekeket a legközelebbi iskolaközpontba. Rosszabb esetben a bentlakás is felmerülhet.
Kósa András: Az iskolaközpontok létrehozása ellentmond annak a törvénytervezetben szereplő megjegyzésnek, vagy ha úgy tetszik, kiskapunak, miszerint bármely közösség fenntarthatja a tanintézményét. Kolozs megyében például szintén hiába próbálják megszervezni az iskolaközpontokat, a szülők inkább a helyi román iskolába íratják gyereküket, hogy ne kelljen ingázzanak. Kolozsváron egyébként kiürülőben vannak a nagy múltú tanintézmények, mert a város akkora lett, hogy komoly logisztikai kérdéssé vált valamelyik külvárosból naponta eljuttatni a gyermekeket a Brassaiba vagy Apáczaiba.
Kupán Edit: – Szerintem már csak azért is meg kellene tartani az iskolákat, mert a jövő a vidéken maradásról szól, arról, hogy az emberek helyi szinten szervezik meg életüket. Persze most finanszírozás szempontjából nem könnyű, de ezt az átmeneti időszakot át kell tudni vészelni.
Bartos Miklós: – Csakhogy itt felvetődik az, hogy mennyire hatékony egy vidéki iskola mondjuk Bözödön? Milyen tanerő kerül ki Bözödre, és milyen színvonalon zajlik az oktatás? Nem jobb behozni a gyermekeket az iskolaközpontba? Ugyanakkor tisztában vagyok vele, hogy az iskolaközpont-modell elsősorban magyar többségű vidéken működik, ilyen szempontból a szórványvidék problémás. Illetve az elemi oktatást mindenképpen helyben kell tartani, hiszen az a falu, ahol megszűnik az elemi oktatás, el van veszve.
Iskolafenntartás
Csegzi Sándor: – A törvénytervezetben eléggé homályosan van megfogalmazva, hogy pontosan hogyan is alakul majd a tulajdonviszony? Egyes paragrafusokban azt olvashatjuk, hogy az iskola állami tulajdon. Máshol kimondják, hogy a központi tulajdon mellett egyes esetekben a megyei és helyi tanács is tulajdonos lesz. Kérdés, hogyan lesz ez leosztva – erre valamilyen metodológiát ki kell dolgozni.
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy finanszírozást tekintve jobb helyzetben lesz bármelyik líceum, ha átkerül a megyei tanácshoz. A megyei tanács kasszájába ma kevesebb pénz folyik be, mint a városi kasszákba, tehát ha fejkvótát kell adni, akkor a város könnyebben elő tudja teremteni a szükséges pénzt, mint a megye.
Az iskolákkal együtt mindenképpen központi támogatás is szükséges: ha ma megkapnánk az iskolákat és csak az önkormányzaton állna a finanszírozás, akkor bebukna minden iskola. Az egészségügyi minisztérium például az iskolaorvosokkal együtt átadta a vonatkozó költségvetést is – ennek így van realitása. Ha azonban ez nem így alakul, akkor visszafele léptünk.
Kósa András: Hogy látja a Bolyai aligazgatója ezt a fejkvótás-fenntartós-épület-tulajdonjogos kérdéskört?
Horváth Gabriella: – A Bolyai számára ez egy kettős helyzet: az épület nem a miénk, nem állami, hanem egyházi tulajdon, de ugyanakkor két állami iskola működik benne. A fejkvóta nekünk is jár ugyanúgy, mit bármelyik más iskolának. Számításaink szerint a jelenlegi fejkvótával nem kerülünk bajba, azonban sok iskolának gondot fog okozni a fejkvóta. A Művészeti Líceumnál kiszámolták, fél évre elég az összeg, mivel ott nagyobb az önköltség. A városi és vidéki kis iskoláknál biztosan lesznek gondok, hiszen ha a fejkvóta rendszer a jelenlegi állapotában marad, akkor sem tanárok fizetésére, sem iskolafenntartásra nem lesz elég pénz.
Mi az, hogy magyar osztály?
Pethő László: – Fel kell tenni a kérdést, pontosan mit is értünk a magyar osztály megnevezés alatt? A tanügyi törvény szerint magyar osztályokban a román irodalmon kívül minden tárgyat magyarul oktatnak. Maros megyében, ahol a magyar ajkú lakosság számaránya 43 százalék, a szakoktatásban a szaktantárgyak 80 százalékát románul oktatják, román ajkú kollégák. Ez eleve jogtalan, arról nem is beszélve, hogy ez megyei szinten 30-35 magyar mérnök számára jelentene állást. A román kolléga amúgy lehet, hogy jó tanár, de az Elektromaros líceum diákjainak 40 százaléka nem vásárhelyi: vajon hány felső- vagy közép-nyárádmenti diák ért annyira románul, hogy a szakszöveget megértse?
Kacsó Erika: – Sajnos nem csak a szaktantárgyakat, hanem elemi osztályokba az idegen nyelvet, választott tantárgyat, informatikát románul tanulják a diákok.
Szigeti Enikő: – Ha a finanszírozás helyi szintű lesz, lehet, hogy ez megváltozhat. Sokat jelent az, hogy az ember olyan hivatalnokhoz fordulhat, akiről tudja, hogy érti a problémáját. Nehéz elmagyarázni egy más közösségben élő, más problémákkal küszködő embernek azt, hogy miért gond az, hogy a gyermekem már első osztályban román anyanyelvű tanárral tanulja az angolt, vagy hogy a tornatanár is románul beszél és a gyerek nem érti mit mond.
Kósa András: Egy iskolavezetőnek milyen mozgástere van ebben a kérdésben?
Kupán Edit: – Szerintem a legfontosabb az, hogy a szülők tudják, milyen jogokkal rendelkeznek. Tudják, hogy nekik joguk van ahhoz, hogy a gyerekeik az anyanyelvükön tanulják ezeket a tantárgyakat. Mivel az igazgató általában nem akar konfliktushelyzetbe kerülni, ezért rendszerint a szülők kell lépjenek.
Csegzi Sándor: – Nem kell elfelejteni, hogy a szülő egyben választópolgár is. Tehát a szülőnek nem csak annyi szerepe lesz, hogy bemegy és vitatkozik az igazgatóval vagy a tanfelügyelővel, hanem eljöhet a polgármesteri hivatal elé és elmondhatja, hogy legközelebb a szavazatát másképp irányítja.
Szigeti Enikő: – Maros megyében a magyar gyermekek opciói igencsak leszűkültek. Marosvásárhelyen két iskola, a Bolyai és a Művészeti Líceum között lehet választani, illetve ha a szakoktatásra esik a választás, akkor nagyjából román nyelven fog tanulni a gyerek négy éven át.
Míg több helyen zajlik román nyelvű művészeti oktatás, a Művészeti Líceumban lecsökkentették az osztályok létszámát. 15 helyet szerettek volna biztosítani, annak ellenére, hogy ebben a líceumban bizonyítottan 20-25 gyermek szeretne tovább tanulni ötödikben és kilencedikben is. Azoknak a gyerekeknek, akik nem jutnak be a művészetibe, nagyon leszűkül a mozgásterük: a Bolyain kívül nincsenek erős és jó magyar gimnáziumok. Ugyanakkor nem feltétlenül akar mindenki a Bolyaiba menni.
Second hand érzés a diákok között
Pethő László: – Marosvásárhelyen akkut problémává vált az, hogy nincsen magyar szaklíceum. Itt-ott van ugyan egy-egy magyar osztály, azonban egy magyar tantestület kialakításához minimum három párhuzamos magyar osztály kellene működjön a szaklíceumokban. Más a hangulat egy olyan iskolában, ahol a feliratok magyarok, mindenki magyarul beszél. Ezekben a szaklíceumokban egy second hand érzés alakul ki a magyarokban.
Horváth Gabriella: – Amikor mi, bolyaisok elmegyünk egy vegyes tannyelvű iskolába, akkor gyakran meglepődünk, hogyan is tudnak kollégák létezni egy ilyen vegyes iskolában. A szünetben a gyerekek meghúzódnak a folyosón vagy az udvaron, rosszabb esetben az osztályteremből sem mennek ki, mert nem beszélhetnek magyarul. Épp ezért nem rossz a magyar szakiskola ötlete, ahol tömöríteni lehetne ezeket az osztályokat.
Szigeti Enikő: – Normális helyzetben nem célszerű szegregálni, elkülöníteni a gyermekeket, hiszen sokkal jobb, ha a magyar és román gyermekek együtt vannak: így tanulhatnak egymástól. De mivel a tapasztalat azt mutatja hogy a két tannyelvű intézményeken belül is elindul egy furcsa szegregálódás, akkor érdemes elgondolkodni azon, hogy a magyar közösségnek egy erős saját intézményrendszert kell kialakítania. Ezekkel a feltételekkel, ezzel a bánásmóddal a magyar gyermekek nyelvi jogai sérülnek a rendszerben. Arról nem is beszélve, hogy mivel nem anyanyelvükön tanulják a szaktantárgyat, a magyar gyermekek nem tudják ugyanazt a szintet hozni, mint a román nyelvű diákok.
Kupán Edit: A magyar gyermek nem úgy érzi magát mint egy román: végigmegy a folyosón, mindenhol román feliratok, a hirdetések románul jelennek meg, az iskola épületén románul van kitéve a tábla, az iskolai rendezvény románul folyik. Ez igazából rajtunk, vagy az iskola vezetőségén múlik, de gyakran nem tudatosul az emberek nagy részében, hogy ez mennyire fontos.
Transindex.ro,

Rovott múltú lelkészektől félti Tőkés a magyarságot
Új esélyt kapott a magyarság, hogy a jövőjét kedvezően befolyásolja a Fidesz–KDNP nagy arányú választási győzelmével – véli Tőkés László európai parlamenti képviselő, aki azonban a kockázati tényezőkre is rámutatott. Szerinte ezek egyikét ma is az egykori román kommunista titkosrendőrség, a Securitate besúgói jelentik. A magyarországi kormányváltással kapcsolatban a határon túli magyarok politikai vezetői a közelmúltban többféle várakozást és reményt megfogalmaztak, sőt kívánságlistákat is összeállítottak. A megoldásra váró kérdések egyikét Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke vetette fel a két választási forduló között, a rendszerváltás és átvilágítás témakörében tartott nagyváradi sajtótájékoztatóján. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke azt mondta: „Addig nem teljesíthető ki a rendszerváltás, amíg nem vágjuk el azokat a szálakat, amelyek a kommunista diktatúrához kötnek.” A múlttal való őszinte szembenézés szükségességére alapozva a volt püspök figyelmeztetett arra: „A magyarországi kormányváltással a magyarság jövője új esélyt kapott, de a volt román kommunista titkosrendőrség, a Securitate besúgói kockázati tényezők maradnak a továbbiakban is. 1989 után több, egykoron a román titkosszolgálattal együttműködő személy települt át Magyarországra – és mi a garancia arra, hogy – amint egykoron a kelet-németországi Stasi-ügynökök – nem maradtak továbbra is a román titkosszolgálat alkalmazásában? – tette fel a kérdést Tőkés, aki szerint az átvilágításnak folytatódnia kell, habár rengeteg akadályt gördítenek útjába, sőt támadássorozatokat indítanak az átvilágítás iránt elkötelezett személyek ellen. Példaként említette a sajtótájékoztatón is megjelent Tolnay István előadó-tanácsos, a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) vezetőtanácsának alelnöke esetét. Tolnay ugyanis megdöbbenéssel értesült arról, hogy nevében, fiktív e-mail címről a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) alelnökéhez, Virgiliu-Leon Tarauhoz fordultak ismeretlen személyek. A levélben egyebek közt az CNSAS akkori elnökét, Csendes Lászlót vádolták meg a Tőkés László akkori püspökkel való összejátszással. A CNSAS hivatalos, aláírt és lepecsételt válaszlevelét ellenben Tolnay István nem kapta kézhez, az informális úton megszerzett dokumentumokból viszont kiderül, hogy azt már a PKE alelnökének címezte Tarau alelnök. A levél nem a 2008. december 8-án megfogalmazott „vádakra” válasz, hanem úgymond egy másik, 2008. november 12-én kelt elektronikus levélre hivatkozik, amelyet „szokatlan panaszlevélnek” nevez. Ezek szerint létezik egy másik rágalmazó levél is, amely – látszólag – egyetemi körből indulhatott ki, ezért címezték a választ „Tolnay Istvánnak, a PKE alelnökének”. Avagy: ugyanazt a levelet kétszer is elküldték? – kérdezett rá Tolnay. A tanácsos szerint a diverziós levél a „több legyet egy csapásra” elv alapján íródott: amellett, hogy le szerették volna járatni Tőkés Lászlót, Csendes Lászlót és őt, egyben mind az egyházkerületet, mind pedig a PKE-t kompromittálni akarták. A kitűnő románsággal megfogalmazott irományban még arra is vigyáztak, hogy franciás fordulatokkal hitelesítsék a stílust (Tolnay István francia nyelvet oktat), igaz, a bőségesen és indokolatlanul alkalmazott felkiáltójelek (még az aláírás végére is biggyesztettek egyet) sokat elárulnak írójuk lelkiállapotáról – a gyűlöletről, ahogyan a tanácsos fogalmazott.A Securitate „búvópatakszerű” továbbélése ellen főleg 2005 óta ádáz harcot folytató Tőkés László április közepi közleményében utalt az általa tavaly megkezdett egyházi átvilágításra, amely az idén tovább folytatódott. Márciusban az erdélyi protestáns egyházak szoros együttműködésre léptek közös múltjuk megismerése és az egyházi élet megtisztulása céljából, és Szakmai Egyeztető Fórumot hoztak létre (amelyben a római katolikusok nem kívánnak részt venni). A református egyházban a CNSAS szerint 2008-ban 16 lelkészről bizonyosodott be, hogy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. Az utóbbi időben azonban az átvilágítási folyamat országosan – is – megtorpant. Mégis, további kilenc lelkészről derült ki ügynökmúltja. Az érintettek közül többen már meghaltak, mások még mindig aktív, nem egy esetben vezető szerepet töltenek be az egyházi életben.Tőkés László szerint az átvilágítás folytatása súlyos ellenállásba ütközik, és sokan éles ellentámadásba lendültek, illetve különféle lejáratási módszerekkel próbálják akadályozni az igazság feltárását, főként az-után, hogy a volt református püspök – megmutatva az érem másik oldalát – a Securitate tartótisztjeinek a listáját is közzétette. Az idén februárban Tőkés Lászlót levélben kereste meg egy hódmezővásárhelyi református egyháztag, iskolaügyi képviselő és egyes, „Romániából áttelepült egyházi személyek” kétes múltjára hívta fel a figyelmet, több társa nevében is azon „óhajuknak” adva hangot, hogy: „Szeretnénk az egyházi élet megtisztulását, és szeretnénk a tisztánlátást.”„Való igaz, az elmúlt években igen sok rovott múltú református lelkészünk telepedett át Magyarországra (…) Félő, hogy némelyiküket mind a mai napig kezében tartja a román titkosszolgálat, és emiatt ők új hazájukra nézve is veszélyt hordoznak” – figyelmeztetett Tőkés László. Az értelmiséget is behálózták. A román értelmiséget és szellemi elitet át meg átszőtte a kommunista titkosrendőrséggel fenntartott kapcsolata – írta hétfőn az Evenimentul Zilei című bukaresti napilap. Példa erre a neves irodalomkritikus és elemző, Adrian Marino, akit a CNSAS bizonyítékai szerint már 1969-ben beszervezett a Securitate. Marino rendszeresen utazhatott Nyugatra, hogy bizonyítsa: a román értelmiség szabad. Feladata volt, hogy elszigetelje a párizsi román szellemi emigráció két kiemelkedő tagját, Monica Lovinescut és Virgil Ieruncát, akiknek nagy sikerű műsora a Szabad Európa Rádióban sok borsot tört Nicolae Ceausescu orra alá, és Románia ellen hangolta a Párizsban élő Emil Ciorant, illetve az amerikai egyetemeken előadó Mircea Eliadét. Marino összeférhetetlen természete azonban nem tette ideálissá az együttműködést, s végül a Securitate törölte az ügynöklistáról. (MH)
Kristály Lehel
Magyar Hírlap

Üzenet Nagyvárad polgáraihoz
„Temesvár ostromának” történetét mindenki ismeri. A város hűséges és kitartó szabadságharcosainak vesztét jelentette volna, hogyha Bukarestben nem fordul a kocka, és a Ceauşescu-diktatúra bukásával nem köszönt reánk a szabadság. Az ostromlott vár hasonlatával élve: határon túlra szakadt magyarságunk sorsa is egyre kilátástalanabbá vált volna, hogyha idén áprilisban meg nem bukik a nemzetellenes Gyurcsány-rezsim. A „szavazófülkék forradalmának” győztesei ahhoz a felszabadító sereghez hasonlíthatók, mely éppen a kellő időben – az utolsó órában – érkezik a vár szorongatott népének felmentésére.
Az itthoni változáshoz viszont nem elégséges a külső segítség. A magunk helyén nekünk is állanunk kell a sarat, hiszen rajtunk nélkülünk nem lehet segíteni. A külső támogatás, sőt Európa szolidaritása csak akkor ér valamit, ha idehaza mi magunk vesszük kezünkbe sorsunkat, és kisebbségi helyzetünkön változtatni akarunk és tudunk.
Mindezek akkor jutottak eszembe, amikor református egyházunk nagyváradi dísztermében – akkreditált magyar egyetemünk központjában – egy, a szomszédos vendéglőből átirányított botránykommandó élén az RMDSZ ügyvezető elnöke és pártbéli elvtársai szégyenletes provokációt hajtottak végre, és párját ritkító skandalumot kavartak a magyar utcanévtáblák és nemzeti érdekeink védelmében tartott közösségi rendezvényünkön – durván megsértve ezáltal mind a vendéglátókat, mind Egyházunkat, mind az emberi és nemzeti méltóságához ragaszkodó váradi, biharországi magyarságunkat.
Most, amikor – húsz elvesztegetett esztendő után – a magyarországi változások újból esélyt nyújtanak nekünk a nemzeti felemelkedésre, éppen ideje volna már, hogy véget vessünk egyes uralkodó hatalmi és pénzügyi körök kizárólagos egyeduralmának, és végre – a kisemmizett román néptömegekhez hasonlóan – mi, magyarok is rendezzük sorainkat, és valamennyi jóakaratú emberrel összefogva az 1989-ben elkezdődött rendszerváltozást kiteljesítsük, és kivívjuk teljes szabadságunkat!
Legyen vége már a – román és magyar – pártoligarchák uralmának! Egyszer s mindenkorra legyen vége a nemzetinek álcázott hazugságpolitikának és a magyarság valós érdekeit cinikusan semmibe vevő sikerpropagandának!
A „Bánat utca” (str. Banatului) – zsákutca és tévút. Találkozzunk inkább – a polgári és a magyar Szabadság útján! Szeretetben és szabadságban. Megosztó és hatalmaskodó botrányhősök nélkül. Együtt viszont mindenkivel, aki nemzetünk és a köz javát, a jobb sorsra érdemes „boldog Várad” felvirágzását akarja.
„Nemzeti Uniót az Európai Unióban!” – ezt hirdettük meg a választások napján. Ehhez viszont az szükséges, hogy minden jóakaratú emberrel, erővel és közösséggel is unióra lépjünk városunkban, szülőhazánkban. És nem a „Sf. Ladislau” sikátorában, hanem Szent László királyunk jövőbe vezető útján haladjunk tovább.
2010. május 11.
Tőkés László
Reggeli Újság (Nagyvárad)

Itt az ideje, hogy Kolozsvár visszakapja saját nevét
Javallott az indokolatlan Napoca utónév elhagyása
Kolozsvár jelenlegi hivatalos elnevezését a kommunista időkből örökölte. A kincses város akkoriban kapta a Cluj-Napoca változatot azzal a szándékkal, hogy így elfogadhatóbbá tegyék a helybeliekre vonatkozó dáko–római elmélet dogmáit. A történelemhamisításnak ez a változata azért is veszélyes, mert az agymosás szintjén szinte észrevétlenül settenkedve hat a tömegekre, gyökeret ereszt, és a szokás hatalmával szemben nagyon nehéz eredményesen fellépni. Húsz év múltán, az ún. rendszerváltással járó gyakorta zűrzavaros események közepette most felerősödött azoknak a hangja, akik szerint értelmetlenség tovább ragaszkodni a mesterkélten kéttagú városnév használatához, s ideje végre elhagyni ezt az összefüggésben indokolatlan, szégyenteljes Napoca toldalékot. A kérdéssel kapcsolatban témában jártas történészt, valamint városi tanácsosokat kérdeztünk.
Pap Ferenc, az Erdélyi Történeti Múzeum nyugdíjas történésze szerint a Napoca elnevezés először Ptolemaiosz leírásában tűnik fel, Napuca változatban. Felirat formájában egy Ajtonynál felfedezett, Kr. u. 107–108-ból származó távolságot mérő „kilométerkövön” találtak rá. Egy másik leleten (kb. 118–124-ből) a municípium szót fedezték fel. A második század végén a várost colonia rangra emelték. Aztán a rómaiak kivonulása után a település visszafejlődött, de a népvándorlás idején sem halt ki.
A középkorból ránk maradt legrégibb városnévforrás 1173–1177-ből származik: bizonyos Thomas comes Clusiensis, azaz Clusból való Tamás került elő egy oklevélben. 1213-ből feltűnt Cristofor comes de Cluj, és két Clus-i castrenses (településrész), majd a Clwsuar, Culuswar és más variánsok is fel-felbukkannak. A XIV. században már Colosvar, Clusenburg, Clussenberch (a sárkányölő Szent György szobrán), 1405-ben a Clausenburk, Clausenburg elnevezés tűnik fel. A humanizmus idején a latin Claudiusból származtatják a Claudiopolist, ami tulajdonképpen a magyar és német névváltozat latinosított alakja, de van, aki a szláv Kluč (= kulcs) szóval hozza összefüggésbe. Mások a latin clusae (=megerősített hely) vagy clusa (= szűk hely) mellett törnek lándzsát. Többen a német Klause (= szoros) vagy clusa (= vámpont) magyarosított formáit tartják kiindulópontnak. A leghihetőbb azonban a Nicolaus, Mikluš, Kluš, Kolos, Clus gróf nevétől származtatott elnevezés. A fentieket megerősíti Márki Sándornak 1904-ben a Földrajzi Közleményekben közölt munkája. A középkorban a Napoca nevet tehát teljes homály borította, csupán némelyik ókorra vonatkozó írásban tűnt még fel.
Az „átkeresztelést” 1974-ben valaki, a politikából hasznot húzni kívánó személy javasolta a diktátornak, a város fennállásának 1850. évfordulóját használva ürügyként: akkor történt a Napoca név felvétele. Történész szempontból a „kerek évforduló” is sántít, mert bizonytalan az erre vonatkozó forrás. A változtatás nemcsak nehézkessé tette a város nevének kiejtését, de sok pénzbe is került, mert ki kellett cserélni a közigazgatásban használatos összes eszközt (pecsétet, címert, nyomtatványokat, cégtáblákat stb.). A város lakossága sosem szerette ezt a formát, és csendben mellőzte a Napoca toldalékot. Ugyanilyen nevetséges lenne ennyi erővel napjainkban, például, Párizst Paris-Lutetianak vagy Strasbourgot Strasbourg-Argentoratumnak nevezni. Itt az ideje, hogy Kolozsvár, ez a kultúrközpontú város végre visszakapja igazi nevét – mondta lapunknak a történész.
Molnos Lajos RMDSZ-es városi tanácsos azon a véleményen van, hogy civil kezdeményezésről van szó, amelynek jelentőségét növeli, hogy román emberektől származik. Ezért, éppen a siker érdekében, kell hagyni, hogy ők járják ki ennek az ügynek a megoldását. Csoma Botond jogász, városi tanácsos szerint az interneten már hónapok óta folyik az aláírásgyűjtés ebben a kérdésben. Úgy gondolja, hogy a politikát távol kell tartani ettől a hatalmi összezördülésekre alkalmat szolgáltatni képes témától.
Azzal kapcsolatban, hogy miként lehet megváltoztatni egy település nevét, Csoma Botond kifejtette: nem könnyű eligazodni az ide vonatkoztatható jogszabályokban, de volt már precedens ilyen esetekre. Például az 1990-as évek elején Ocna-Şugatag is úgy kapta vissza eredeti elnevezését, amit annak idején a Ceauşescu-korszak Ocna-Maramureşuluira változtatott, hogy a helyi közösség számára népszavazást szerveztek, majd a parlament törvényt bocsátott ki ezzel kapcsolatban. A jogász-politikus véleménye szerint hasonlóképpen kell eljárni Kolozsvár esetében is.
ÖRDÖG I. BÉLA
Szabadság (Kolozsvár),

Tiltakozó nyilatkozat
Románia kellős közepén, Székelyföldön egy 700 000-es lélekszámú székely-magyar közösség él. Még a legvadabb időszakban, a „Ceauşescu érában” sem sikerült az etnikai arányokat oly mértékben fellazítani, hogy a tömbmagyar vidék lakóinak identitása, kultúrája veszélybe kerüljön – márpedig erre a véres kezű diktátor nem sajnálta a fáradságot.
A diktatúra bukása után – amint erre számtalan alkalommal felhívtuk a nemzetközi közösség figyelmét – tovább folytatódott a demokratikus álca alatti többségi „homogenizáció”, az etnikai arányok megváltoztatása, a nemzeti kisebbségek megfélemlítési kísérlete.
Az ortodox expanzión túlmenően a nemzetállami törekvéseket dédelgető mindenkori államhatalom bevett gyakorlataként említhetjük Székelyföld militarizálását (túlzott mértékben telepítettek katonai egységeket a nagyobb magyar városok közelébe), valamint az állami erőszakszervezetek fölös mértékű megerősítését.
Az állampolgárok biztonságát megvédeni hivatott testület tagjai között elenyésző számban találunk olyanokat, akik magyar nemzetiségűek vagy ismerik a magyar nyelvet (Romániában csak az idén nyitották meg a Rendőrakadémia kapuit a magyar nemzetiségű fiatalok előtt; – mostantól évenként tizenöt helyet biztosítanak a magyar fiatalok számára Bukarestben.).
A Románia más vidékeiről idevezényelt karhatalmisták számára veszélyességi pótlékot biztosítanak – miközben az etnikai indíttatású, magyarok ellen irányuló atrocitások száma az utóbbi időben aggasztó módon elszaporodott. Ezeket nem ritkán a katonaság, a rendőrség és a csendőrség kötelékében szolgáló személyek, vagy azok családtagjai követik el.
A legutóbbi „magyarverések” kronológiája a következő:
2009. novemberében hajnali 3 óra körül az egyik kézdivásárhelyi (Târgu Secuiesc) pizza-étterem közelében levő parkolóban hat román fiatal súlyosan bántalmazott egy 22 éves berecki magyar fiatalt, aki szerencsétlenségére éppen akkor lépett ki telefonálni. Miután megszólították, hogy ne beszéljen telefonján magyarul, a támadók földre tiporták és összerugdosták, eltörték az egyik karját, és bal tenyerébe szúrtak. (Ezt megelőzően ismeretlen tettesek több alkalommal is megrongálták a környéken található helységnévtáblákat, festékszóróval lefújták Kézdivásárhely, illetve a hozzá tartozó települések magyar feliratait.)
2010. április 5-én súlyosan bántalmaztak több magyar fiatalt, akik a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) Szeben megyei rendezvényén vettek részt Szászmedgyesen (Mediaş). Az ifjúsági összejövetelnek otthont adó medgyesi székházban 20 óra körül több ismeretlen jelent meg, akik a szervezők többszöri felszólítása ellenére sem voltak hajlandók távozni, mi több, verbálisan és tettlegesen is bántalmazták a magyar fiatalokat. Két súlyosan sérült magyar fiatalt mentővel kellett kórházba szállítani. A támadók jelentős anyagi károkat is okoztak, bútorokat rongáltak meg, üvegtárgyakat törtek össze.
2010. április 23-án, a Szent György-napok egyik éjszakáján két szórakozó gidófalvi fiatalembert vertek el a csendőrök Sepsiszentgyörgyön (Sfântu Gheorghe). Egy szóváltásba beavatkozó csendőrjárőr a fiatalokat leütötte, földre teperték, majd a járőrkocsi felé tuszkolták őket. Személyi tárgyaikat elvették, majd a csendőrségre szállították őket, ahol tovább folytatták az ütlegelést. Ott már öten estek nekik, leütötték, hajuknál fogva felemelték, és tovább verték őket. Negyedóra után bármiféle jegyzőkönyvfelvétel nélkül szélnek eresztették őket.
Legutóbb, 2010. május 15-én, szombaton hajnalban ugyancsak a székelyföldi Kézdivásárhelyen ismeretlen személyek hat marosvásárhelyi fiatalt – köztük három újságírót – bántalmaztak, mert magyarul beszéltek. Egy tízfős csoport provokált ki tömegverekedést. A megtámadott fiatalok szerint a támadók azt kiabálták, hogy ne beszéljenek magyarul. Karácsonyi Zsigmond, a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének ügyvezető elnöke arra kérte a sajtót, figyeljen oda az esetre, mert az egyik támadó egy román katonatiszt fia, ezért szerinte a hatóságok el akarják tussolni az ügyet, és egyszerű utcai verekedésként kezelik azt.
Felszólítjuk a román kormányt, kiemelten Vasile Blaga belügyminisztert, hogy a magyar nemzetiségű román állampolgárok adólejeiből is fenntartott állami erőszakszervezetek körében haladéktalanul vessen véget az etnikai gyűlöletnek. A történelmi Székelyföld sem nem gyarmat, sem pedig nem terroristafészek, hogy szükségesnek és indokoltnak lássék ilyen mértékű ellenséges érzület azok részéről, akik az állampolgárok védelmére és biztonságára esküdtek fel.
Ugyanakkor felszólítjuk az illetékes hatóságokat, hogy nemzetiségre való tekintet nélkül járjanak el az erőszakos cselekmények elkövetőivel szemben. Az erőszak csak erőszakot szül – márpedig a jelenlegi áldatlan gazdasági helyzetben, az állampolgárok elkeseredettségét kihasználva a szélsőségesek könnyűszerrel teret nyerhetnek.
Idén márciusban emlékeztünk meg Marosvásárhelyen a húsz évvel ezelőtti „Fekete Március” szomorú eseményeiről, amikor is román embereket uszítottak a békés magyar tüntetőkre.
Ne hagyjuk, hogy az etnikai konfliktusok újból lángra kapjanak!
Felkérjük a nemzetközi közvéleményt, hogy gyakoroljon nyomást a román kormányra az ügyek gyors kivizsgálása érdekében, hogy az egységesülő Európában ne cipeljük tovább terhes történelmi örökségünket, az etnikai szembenállásra és gyűlöletre épített nacionálkommunista állami és társadalmi gyakorlatot.
Strasbourg, 2010. május 19.
Tőkés László, EP-képviselő
Nyugati Jelen (Arad)

Romániában csak a fejfán maradhat a magyar név
Számos esetben Bukarest igényeinek megfelelően intézkednek a magyar hivatalnokok és ügyintézők, amikor határon túli nemzettársaink hivatalos ügyeiben járnak el. Sokan azt remélik, hogy a magyar állampolgárság kiterjesztésének a lehetősége az eddig értelmetlen és felesleges magyarországi hivatali praktikákat is megszünteti. Románia támogatja ugyan a kettős állampolgárság bevezetését, de akarata bizonyos területeken megkerülhetetlennek tűnik. A kettős állampolgárok magyar útlevelébe elrománosított név is kerülhet.
„Nekem nem mindegy, hogy milyen néven regisztrál a magyar állam, amikor majd visszaadja a magyar állampolgárságomat” – jelentette ki a Magyar Hírlapnak Veress Dávid. A székelyföldi Csíkszeredában működő Édes Anyanyelvünkért Szövetség elnöke ezzel rögtön két fontos problémát is érintett: a regisztrá ciót említve jelezte, hogy kettős állampolgárként nem kíván letelepedni Magyarországon, de útlevél viszont neki is jár, másrészt rámutatott a magyar hatóságok rugalmatlanságára. Amikor ugyanis egy Romániából érkezett magyart a különféle ügyintézők azonosítanak, erre a célra elkérik az illető útlevelét. Abban viszont nagy valószínűséggel egy elrománosított, többnyire ékezetek nélküli, magyartalanul leírt nevet találnak, amelynek a magyar iratokba való helyes átvezetésére még akkor sem vállalkoznak, ha egyébként az adott név kézenfekvő lenne: a Maria az Mária, a Sandor az pedig Sándor. (A román személyigazolványokban viszont az anyakönyvi kivonatok szerinti, tehát jó esetben az ékezetes névváltozatok szerepelnek, de ezeket az okmányokat nem fogadják el a magyar hatóságok.)
Hogy felfejtsük, miként alakult ki ez az áldatlan állapot, Trianonig kell visszamennünk az időben. Attól kezdő dően a román nyelv hivatalossá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket, a románul nem tudó ügyfelek tolmács segítségével beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. Az elrománosítás fokozatosan zajlott, de Nicolae Ceausescu 1965-ös színre lépése újabb fordulatot hozott a kisebbségellenes nacionalista politikában. A hetvenes évek elején korlátozásokat vezettek be a település- és a személynevek használatáról. A sajtóban csak azon településeket lehetett a nemzetiségek nyelvén megnevezni, amelyek neve hasonlóan hangzott a románhoz (Arad, Déva), vagy ha a kisebbségi elnevezés erősen hasonlított a többségihez (Segesvár – Sighisoara), esetleg megjelent a román elnevezés hű fordítása (Odorheiu Secuiesc – Székelyudvarhely). Az elrománosítás az 1980-as években hágott a tetőfokára: végérvényesen megtiltották a helységnevek idegen nyelvű megnevezését. A magyar lakosság többnyire furfanggal védekezett a személynevek elrománosítása ellen: olyan nevet adtak gyermekeiknek, hogy azoknak ne lehessen román megfelelőt találni. A Györgyből ugyanis könnyen Gheorghe lett, a Ferencből pedig Francisc, míg az Álmossal, a Botonddal, a Tündével, a Szilárddal vagy éppen a Lehellel már nem birkóztak meg a román anyakönyvvezetők.
Az Édes Anyanyelvünkért Szövetség a szülőföldjükön élő székelyeket arra kéri, ha elvették tőlük: „Kérjék vissza, és méltósággal viseljék a szüleik által adott becsületes magyar neveiket. Soha ne engedjék, hogy a különböző hivatalok, intézmények vagy szolgáltatók, az alkalmazott számítógépes programokra hivatkozva, a tisztességes magyar nevüket ékezetek nélkül, megcsonkítva, azaz meggyalázva írják le.” A minap a kérdésben parlamenti felszólalás is elhangzott a bukaresti törvényhozásban az RMDSZ-es politikusok részéről.
Amint azt Veress Dávidtól megtudtuk, ma sokan mégis ódzkodnak attól, hogy visszakérjék eredeti nevüket. Mégis megnyugtatóan sokan érdeklődnek szövetségük alapvető célkitűzése iránt, amelyet az anyanyelv használatának a bátorításában jelöltek meg. „Mozgalom önmagunk bátorítására, önmagunk méltóságának a felébresztésére és az önértékelésünk növelésére.” Szerintük aki nem az anyanyelvén kezdi el a tanulást (például vegyes, román–magyar vagy tisztán román óvodai csoportokban), az gyengül a jellemében, a tartásában és a magyar tudatában. Nyolc éve azonban Bukarest megkönnyítette a személynevek visszamagyarosítását, sőt két éve még egyszerűbbé tette az eljárást: a kérvényezőnek a születési helye szerinti polgármesternél kell kérvényezni eredeti neve visszaállítását. A Veress Dávid vezette szövetség mégsem bízza a véletlenre a dolgokat, és inkább valóságos kampányt folytat, mert jelenleg „az az áldatlan állapot van, hogy egy embernek a becsületes magyar nevét hivatalosan csak a gyászjelentőre és a fejfájára írják fel”.
De Veress Dávid nem áll meg itt. Tavaly azért tüntetett tíz hétig a csíkszeredai bíróság előtt, hogy az igazságszolgáltatásban alkalmazzák az anyanyelvet. „Mert törvények sora biztosítja ugyan az anyanyelvhasználatot, Románia mégis olyan jogállam, hogy ezt a deklarált jogállamiságot ki is kell kényszeríteni, mert a gyakorlatban a jogaink nem érvényesülnek.” Visszatérve a személyazonossági iratok közti hercehurcára, a nyelvi jogvédő arra is figyelmeztetett, hogy sokan azért jutnak Magyarországon is helytelenül, ékezetes nevek nélkül kiállított iratokhoz, mert az eredeti, román útlevelüket kiállító hatóságok emberei azt állítják: így működik az a számítógépes program, amelynek a segítségével az úti okmányokat előállítják. Veress Dávid azonban felvilágosította a csíkszeredai útlevélosztály alkalmazottjait arról is, milyen billentyűkombinációval érhető el az adott szoftverben a betűk ékezetes változata. Szerinte a magyarországi ügyintézőknek sem kellene tehetetlenül szemlélniük, vagy ügyfeleik méltóságát nekik is megsérteniük azzal, hogy a románok által elferdített változatban vezessék át azok neveit a kiállított iratokra vagy éppenséggel a leendő kettős állampolgárok magyar útlevelébe. „A magyar ügyintéző figyelmeztesse a felettesét, hogy jogtiprás történik, ha a technikát az emberi méltóság ellen használják fel. Számomra, leendő magyar állampolgárnak ez roppant fontos” – foglalta össze aggodalmait Veress Dávid.
Bukarest diktál a zuglói hivatalnoknak
Tehetetlennek, de legalábbis rugalmatlannak bizonyulnak a román igényekkel szemben a magyar hivatalnokok akkor is, amikor a hazánkban már letelepedett, személyigazolvánnyal és lakcímkártyával rendelkező, de még román állampolgárnak számító erdélyi magyar házaspárnak például gyermeke születik. Ebben az esetben az újszülött anyakönyvi kivonatára az a megjegyzés kerül, hogy „állampolgársága ismeretlen”. Az eljárás ebben az esetben az, hogy a román konzulátuson csaknem tízezer forintért kérvényezni kell a gyermek állampolgárságának a megállapítását. Miután ez megtörténik, ismét az anyakönyvvezetőhöz kell fordulni, ahol kérni kell az anyakönyvi kivonat kijavítását. A folyamat azonban nem áll meg itt. Az anyakönyvvezető e kérelmet a közigazgatási hivatalba küldi tovább engedélyezésre. Hogy miért ez az emberi méltóságon aluli, felesleges, időrabló és költséges ügyintézés, amikor a szülők úti okmányai alapján a magyar hivatalnokok is megállapíthatnák az újszülöttek állampolgárságát? Az anyakönyvvezetők válasza egybecsengő: Románia hivatalos igénye, hogy magyarországi hivatalnokok ne állapíthassák meg saját állampolgárai gyermekeinek az állampolgárságát. Nem utolsósorban pedig ez a külképviselet egyik garantált jövedelemforrása is.
Kristály Lehel
Magyar Hírlap

Semjén Zsolt: a magyarság megmaradásának szimbóluma a gyimesfelsőloki líceum
A gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet líceum a magyarság és az értékek megmaradásának szimbóluma - mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerdán a fővárosban az intézményről szóló könyv bemutatóján.
A kereszténydemokrata politikus Balog László A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum születése - Berszán Lajos életműve címet viselő könyvéből a legmegragadóbb gondolatnak azt tartotta, hogy "nincs lehetetlen, csak tehetetlen".
Felidézte, hogy az intézményt létrehozó Berszán Lajos atya a Ceausescu-éra ellenséges közegében vállalkozott a szinte lehetetlennek tűnő feladatra.
Berszán Lajos az állam szemében ellenség volt, aki katolikus papként, magyarként, székelyként vállalta a csángó gyermekek oktatását - mondta Semjén Zsolt, hozzátéve: az iskola áll, a gyermekek magyar nyelvvel, kultúrával, lelki értékekkel felvértezve lépnek ki kapuján.
"Hol van ehhez képest Ceausescu? A saját kiszolgálóitól is megtagadva a történelem szemétdombján" - mondta a KDNP elnöke.
A rendezvényen a könyvet Balog László történész, a Sapientia-EMTE Csíkszeredai Campusa Egyetemi Könyvtárának igazgatója mutatta be, majd az alapító Berszán Lajos idézte fel személyes élményeit az iskola megalapításától napjainkig.
A könyvhöz, amely az intézmény bemutatása mellett interjút közöl Berszán Lajossal, képmelléklet és DVD is tartozik.
A gyimesfelsőloki Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Líceum 1994-ben indult egy teológiai profilú, 30 fős líceumi osztállyal, majd folyamatosan bővült. Falai között a gyimesi és a moldvai csángók műveltségi szintjének felemeléséért, azonosságtudatuk és jövőképük megerősödéséért tevékenykednek.
Az első osztály 1998-ban ballagott, 2001-ben az iskolahálózat átszervezésével tovább bővült az intézmény óvodai, elemi és gimnáziumi tagozattal. A teológiai profillal párhuzamosan pedig elindult a természettudományos képzés az intézményben. A 2010/2011-es tanévben két kilencedik osztály indul: egy teológiai és egy reál profilú.
MTI

Trianontól Schengenig – az igazság és a megbékélés útján
A világnyelveken beszélő nagy nemzetek fiai, történelmi, irodalmi, művészeti és tudományos nagyságai közismertek – mi, magyarok is számon tartjuk és értékeljük őket. Nem így az ún. kis nemzetek nagy emberei. Külföldön járván nemegyszer már annak is örülhettünk, hogyha valaki a "magyar aranycsapat" nagy labdarúgójáról, Puskás Ferencről hallott…
Az Európai Unió nemzeteinek közössége, az őket összekapcsoló kölcsönös megismerés, tisztelet és szolidaritás szelleme, egymás, illetve közös értékeiknek a megbecsülése jó alapot és lehetőséget szolgáltak arra, hogy világhírre érdemes – de mégis kevéssé ismert – nagy magyarjainkat is megismertessük európai testvérnépeinkkel. Ezért jött létre ez a kiállítás, melynek címe: Hírneves magyarok – A trianoni múltból a schengeni jövőbe.
Ezen túlmenően viszont – akarva-akaratlanul – egy gyászos évfordulót is idéz a kiállítás. Olvassuk csak a nagy magyar neveket: Bolyai János matematikus, Liszt Ferenc zeneszerző, Munkácsy Mihály festőművész, Ady Endre költő, Bartók Béla, a magyar zene másik géniusza, Márai Sándor, a XX. század nagy regényírója – hogy csak néhányat említsünk a legjavából. Rögtön ezután pedig vessünk egy pillantást Kelet-Közép-Európa térképére: hol is születtek ezek a kiváló nagyságok? Szülőhelyüket hiába keresnénk Magyarországon. Kolozsvár / Cluj-Napoca – Románia, Doborján / Raiding – Ausztria, Munkács / Munkacevo – Ukrajna, Érmindszent / Eriu-Mecensiu és Nagyszentmiklós / Sânnicolau Mare – Románia, valamint Kassa / Kosice – Szlovákia, és a sort a délszláv államokkal folytathatnánk – íme ők valamennyien "külföldön" születtek...
A világhírű magyar nevek rendhagyó "térképével" egyben a II. világháborút lezáró békekötések, a Magyarországot darabjaira szakító trianoni békediktátum 90. évfordulójára is emlékeztetni szeretnénk, mely az ország 2/3 részét, lakosságának pedig több mint a felét a szomszédos országok fennhatósága alá juttatta, megkérdezésük nélkül magyarok millióit taszítva kisebbségi elnyomatásba, a másodrangú állampolgárság és a mesterséges asszimiláció állapotába.
Távol áll tőlünk a revizionizmusnak még csak a gondolata is. A szomszédos népeket sem akarjuk sérteni, hiszen velük együtt tartozunk vagy éppen igyekszünk a közös Európába. Kilenc évtizeddel a magyar történelem egyik legnagyobb katasztrófája után viszont – úgy érezzük – tartozunk azzal, hogy a sokáig elhallgatott vagy letagadott történelmi valósággal szembenézzünk, és – amint nagy költőnk, József Attila írta – "a múltat bevalljuk" és "rendezzük végre közös dolgainkat".
Tavaly a kommunista múlt szörnyűségeivel nézett szembe az Európai Parlament. Az ateista-kommunista diktatúra idején Trianon és a kisebbségi elnyomás tabunak számított. Félnünk és hallgatnunk kellett – még a magyarságuk miatt üldözött és meggyilkolt halottainkat sem temethettük el méltóképpen. A nacionál-kommunista rezsimek meghamisították a történelmet, s az emberi gyászhoz való alapvető emberi jogunktól is megfosztottak.
A szabad és egyesült Európában, ahol éppen az Európai Történelem Háza közös tervének a megvalósításán fáradozunk, úgy ítélem, itt az ideje, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és Antigoné módjára, akár a posztkommunista kreoni hatalommal is szembeszállva, végtisztességet tegyünk Polüneikésznek – testvéreinknek, akik a szovjet "malenkij robotban", Tito partizánjainak vérengzéseiben vagy a Maniu-gárdisták kegyetlenkedéseiben tízezrével hullottak el gyászolatlanul, vagy a csehszlovákiai deportálásoknak és Ceausescu homogenizációs politikájának váltak áldozataivá. Mi, magyarok készek vagyunk a saját történelmi vétkeinket is beismerni, ugyanis tisztán látjuk, hogy a lágerek és a gulágok tömegsírjaival, az egymás ellen elkövetett bűnök tehertételével egyetlen nép sem lehet jó lelkiismerettel az egyesült Európa tagja.
"A múlt rendezése" és a megbékélés viszont a valóság beismerésével és az igazság kimondásával kezdődik. És minden nép és nemzet – nemcsak a többség, hanem a kisebbségek – emberi és kollektív jogainak az elismerésével folytatódik. – Az örmény holokauszt jóvátétele nélkül Törökország sem válhat az unió teljes értékű tagjává!
Mi nem revansizmust – hanem békét és testvéri együttműködést szeretnénk Európában. Olyanképpen, ahogyan Bartók Béla megfogalmazta: "Az én igazi vezéreszmém … a népek testvérré válásának eszméje, a testvérré válásé minden háborúság és viszály ellenére… ezért nem vonom ki magam semmiféle hatás alól, eredjen az szlovák, román, arab vagy bármiféle forrásból. Csak tiszta, friss és egészséges legyen az a forrás…" Nos, ebből a "tiszta forrásból" erednek Márai Sándor szavai is, aki ekképpen vall Európáról: "A jövő Európáját gazdasági vonatkozásokban nem lehet másképp látni, mint vámhatárok nélküli, közös, óriási termelő- és elosztóterületet, ahol az európai szellem kicsinyes helyi érdekek akadálya és gátlása nélkül végre kifejtheti igazi képességeit."
Tőkés László erdélyi EP- képviselő
Népújság (Marosvásárhely)

A megmaradás szimbóluma
A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum a magyarság és az értékek megmaradásának szimbóluma – mondta Semjén Zsolt magyarminiszterelnök-helyettes szerdán Budapesten az intézményről szóló könyv bemutatóján. A kereszténydemokrata politikus Balog László A gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum születése – Berszán Lajos életműve címet viselő könyvéből a legmegragadóbb gondolatnak azt tartotta, hogy "nincs lehetetlen, csak tehetetlen". Felidézte, hogy az intézményt létrehozó Berszán Lajos atya a Ceausescu-éra ellenséges közegében vállalkozott a szinte lehetetlennek tűnő feladatra. A könyvhöz, amely az intézmény bemutatása mellett interjút közöl Berszán Lajossal, képmelléklet és DVD is tartozik.
Népújság (Marosvásárhely)

Megoldás a kulturális autonómia?
Beszélni lehet, előre lépni már nehezebb
Vajon megoldás-e a kulturális autonómia? Az egyrészt bizonytalanságot sugalló, s talán ráerősítést váró címmel erre a kérdésre próbált választ keresni az a kisebbségi konferencia, amelyet a múlt hét végén szervezett a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány. A rendezvényen dr. Kelemen Atilla, az RMDSZ megyei elnöke és a házigazda Borbély László, a Bernády Alapítvány elnöke köszöntötte a megjelenteket.
A nemzeti kisebbségek a korábbi évekhez képest kevesebben vettek részt a szemináriumon, amelyen Frunda György szenátor a kulturális autonómiáról mint a nemzeti identitás megtartásának eszközéről tartott előadást. Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke, A nemzeti kisebbségek kulturális autonómiája az európai kulturális sokféleség megőrzésének eszköze című eszmefuttatásában tovább szélesítette a témát, végül Varga Attila képviselő a kulturális autonómiáról mint az állam korszerűsítésének lehetséges eszközéről beszélt.
Románia nem rózsakert
Frunda György szerint az államnak, a szubszidiaritás elve alapján a kisebbségeknek kell delegálnia a jogot, hogy maguk döntsenek saját kulturális problémáikban. Elismerte, hogy a rendszerváltás óta történtek pozitív lépések ebbe az irányba az anyanyelvhasználatban, illetve a kétnyelvű feliratok ügyében vagy az anyanyelvű oktatás terén.
Egy állam annál gazdagabb, minél több nemzeti kisebbség él a területén, ilyen szempontból Románia "nem rózsakert, hanem virágos rét, amelyben 20 nemzeti kisebbség él, s ezek közül 19-nek képviselete van a parlamentben, jelentette ki a szenátor, hozzátéve, hogy "egyre jobban kezdjük magunkat érezni egymás mellett, hiszen lassan nem csupán a kisebbségek ismerik a többség kultúráját, hanem a többség is egyre negyobb érdeklődést tanúsít a kisebbségek kultúrája iránt. Itt az ideje, hogy megírjuk a román többség és a nemzeti kisebbségek valós történetét, le kell bontani azokat a sorompókat, amelyek elválasztanak, és hidakat kell építeni, amelyek összekötnek bennünket, jelentette ki Frunda.
A demokratizálódás leállt 2007. január 1-jén
Smaranda Enache szomorúan állapította meg, hogy a rendszerváltás után húsz évvel is erősen centralizált államban élünk, ma sem hajlandó egyetlen kormány vagy koalíció sem elismerni a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját. Erre esélyt sem lát mindaddig, amíg az alkotmány szelleme nem lesz európai, s amíg maga az állam nem lesz lojális saját kisebbségeivel szemben, nem csupán egyoldalú lojalitást vár el azoktól. Véleménye szerint a demokratizálódás folyamata 2007. január elsején leállt, s egy teljesen európaiatlan tárasadalmat építettek ki a kormányok, amelyeknek, sajnos, az RMDSZ is tagja volt és az ma is. Hangsúlyozta: Románia ma már jogi szempontból is Európa része, így bármely kisebbség elvesztése Európa számára is veszteség. Abszurdumnak nevezte, hogy ennyi évvel a diktatúra bukása után is lobbizni kell egy, a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját biztosító törvénytervezet elfogadásáért.
Szemantikai szempontból az új tanügyi törvényt "teljesen kompatibilisnek" nevezte a Ceausescu-féle törvénnyel, s kijelentette: ha például Belgiumban vezetnének be kulturális vagy nyelvi megszorításokat, maguk a szülők perelnék be az iskolákat jogcsorbítás címén.
Az egyén ne alattvaló legyen, hanem partner
Varga Attila szerint a kulturális autonómia megoldás, de nem egyedüli, mert nem azt jelenti, hogy ha ez megvan, le lehet mondani a területi autonómiáról. Arról beszélt, hogy szükség van az állam modernizálására, és az autonómia része lehet ennek. Az autonómia, mondta, elv, minőség, morális érték, s elvárásként mind az egyén, mind a közösség szintjén megjelenik, tehát mindkét szempontból fontos. Egyrészt tehát elvként, másrészt az államhatalom megszervezésének alapelveként kell megfogalmazzuk olyan értelemben, hogy az autonómia képességet jelent, azt, hogy egy közösség tud önállóan dönteni, ennek szükségét érzi, másfelől meg hatásköröket is jelent a különböző autonómia-intézmények szintjén.
Ha ez működik, korszerűsíti az államot, és hatékonyabbá teszi az állam működését. Nem az az állam erős, amely teljes körű döntési jogkörrel rendelkezik, hanem az, amely képes kölcsönös bizalmi légkört teremteni, lemondani bizonyos hatáskörök gyakorlásáról a közösségek javára. Ha ez megtörténik, új alapokra lehet helyezni egy államot.
Véleménye szerint most vagyunk talán a legtávolabb ettől a helyzettől. Arra kellene törekedni, hogy az egyén ne alattvaló, hanem partner legyen.
Moca Rudolf, a roma kisebbség képviselője, de az ukránok képviselője, illetve egy szucsávai magyar is arról beszélt, hogy komoly problémák vannak ebben az országban a kisebbségi jogok terén, és – utalva a népszámlálások adataira, amelyeket egyes vélemények szerint nem hivatalosnak, hanem inkább opcionálisnak kellene nevezni – kijelentették: sokan azért nem vallják be nemzetiségüket, mert "nem mutat jól" és esetleg hátrányukra válhat abban a közösségben, ahol élnek.
Általános véleményként fogalmazódott meg, hogy nem a kisebbségek problémája a kisebbségi kérdés, hanem a kormányoké, és bár sokat beszéltek ezekről a kérdésekről, nagyon nehezen lehet előrelépni a törvényhozásban, illetve a gyakorlatban.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Szőcs Géza pályája és tervei - A meglepetésember
A legfontosabb parlamenti és kormányzati kultúrpolitikusi pozícióra is szépírót delegált a Fidesz-KDNP: az Országgyűlés kulturális bizottságát L. Simon László vezeti, és Szőcs Géza lesz a kulturális államtitkár. Külön érdekesség, hogy a magyar irodalmi hagyománytudatban periferikus neoavantgárd mindkettejüket megihlette (akárcsak az Országgyűlés egy másik íróját, Kukorelly Endrét). A jelek szerint a mozgalomnak összehasonlíthatatlanul jobbak a politikai, mint az irodalomtörténeti pozíciói.
Az új kormány tisztviselői közül alighanem Szőcs Géza életpályája a legfordulatosabb, az ő személyisége a legbonyolultabb, s kinevezése, noha voltak jelei, politikai értelemben a legmeglepőbb. És minden bizonnyal ő az, akinek alkatával a legkevésbé fér össze a közhivatalnoki státusz. Fontos politikai versek írója, bátor politikai ellenálló, mi több, gyakorló politikus is volt, ez utóbbi azonban nem Magyarországon, hanem Romániában, az RMDSZ alelnökeként és szenátoraként.
Kolozsvári évek
1953-ban született Marosvásárhelyen. "Egy ideig marosvásárhelyi nagyszüleim neveltek, olyan családban, ahol rengeteg természetjáró ember volt. Én meg valahogy belenőttem ebbe. Ilyen szempontból nem számítok urbánusnak" - meséli egy interjújában. Szocializációjának és egész későbbi életének azonban Kolozsvár a meghatározó színhelye. Gyermek- és kiskamaszkorát intenzív olvasással-tájékozódással múlatta, 15 éves korában már határozott véleménye volt a prágai tavasz eltiprásáról. A Heti Válaszban megjelent visszaemlékezése szerint az erdélyi magyar közhangulat messze nem állt egyértelműen Csehszlovákia mellett: haragudtak az "utódállamokra", különösen Csehszlovákiára a Benes-dekrétumok, a deportálások és a kitelepítések miatt. Azt, hogy Ceausescu Romániája kimaradt a katonai akcióból, a félelemmel magyarázták, és abban reménykedtek, hogy Hruscsov tankjai Romániába is ellátogatnak, és Dubcek után a román főtitkár következik. A kiskamasz bizarr és gyorsan múló reménykedése annyiban feltétlenül fontos, hogy megérteti a Szőcsöt és nemzedékét felnevelő szörnyű romániai évtizedek döntési szituációit. Kolozsvárott végezte el az egyetemet magyar-orosz szakon, tanulmányai közben diáklapot szerkesztett, majd az Igazság című Kolozs megyei pártlapnál helyezkedett el, a szombatonként megjelent Fellegvár című ifjúsági melléklet szerkesztőjeként. Tagja lett annak az értelmiségi baráti körnek, amelybe Balla Zsófia, Cselényi László (a Duna Tv jelenlegi elnöke), Tamás Gáspár Miklós, Orbán György zeneszerző is tartozott; többnyire Cselényiéknél találkoztak. A fiatal magyar bölcsész-értelmiségre nagy hatást gyakorolt Bretter György filozófus, az ő jelmondata, az "itt és mást" szellemében járt el lehetőségeihez képest Szőcs Géza is szerkesztőként. "Csak a (...) kultúra maradt meg utolsó bástyának, amely a hatvanas-hetvenes években egy utolsó - hatalmas és emlékezetes - túlizgatott tevékenységgel, jelentékeny teljesítmények egész sorával zárja le az erdélyi magyarság történeti egzisztenciáját" - írja Tamás Gáspár Miklós 1988-ban a Beszélő hasábjain. A fiatal Szőcs Géza szerkesztőként és kivált költőként e nagy teljesítmények egyikét nyújtotta. Gintli Tibor és Schein Gábor világirodalmi összefoglalója az erdélyi magyar költészet megújítójaként tárgyalja: "költészetéből (...) hiányoznak (...) a nemzeteszme romantikus közhelyeihez tartozó erkölcsi világszemlélet nyomai. Ez teszi lehetővé a fantasztikum és az abszurditás betörését." A Párizsi Magyar Műhelyben és a Vajdaság legendás lapjában, az Új Symposionban megjelenő széles intellektuális horizont, a kísérletező kedv rendkívüli hatással volt rá. Utóbbi egyébként közölte is Szőcsöt, ami 1983 elején ürügyet is szolgáltatott Sziveri János főszerkesztő és társai eltávolítására, az Új Symposion szerkesztőségének szétverésére; mint ahogyan egy országgal arrébb, a Ceausescu-diktatúrában előbb-utóbb Szőcs mellékletének, a Fellegvárnak is el kellett esnie. Sütő András 1979-ben Herder-díjban részesült, és a díjjal járó lehetőségként Szőcsöt jelölte ösztöndíjasnak, aki "beutazta a világot": Ausztriában, Svájcban és az Egyesült Államokban is megfordult, kapcsolatokat épített. A Fellegvár megfojtása után egy darabig az Igazságnál dolgozhatott a visszatért szerkesztő, aztán arra kényszerült, hogy tanári állást keressen. Ekkortájt döntött úgy, hogy csatlakozik az ötletgazda Ara-Kovács Attilához, és részt vett az Ellenpontok című szamizdat előállításában. A szerkesztők között volt Tóth Károly Antal és felesége, Tóth Ilona, az akkor 18 éves Keszthelyi András pedig a közreműködők között. Az Ellenpontok az egyetlen komolyabb magyar nyelvű erdélyi szamizdat kiadvány: 1981 decemberében indult, kilenc lapszámot ért meg, kisebbségi jogokkal, a magyar kisebbség brutális elnyomásával foglalkozott. A magyar demokratikus ellenzékkel Ara-Kovácson keresztül jó kapcsolatokat építettek ki, és Szőcsnek sok kapcsolata máig is fennmaradt abból az időből. Az Ellenpontok terjesztése a lebukás kockázata miatt igen nehéz volt, ezért csak kevesekhez juthatott el.
A laptól távol állt az izolacionizmus, foglalkozott a többi román nemzeti kisebbség problémáival is. Memorandumukat és a hozzá csatolt programjavaslatot, Tóth Károly Antal munkáját eljuttatták az 1982-ben Madridban rendezett Helsinki Utókonferencia résztvevőinek. "E vonatkozásban meggyőződésünk, hogy a programjavaslatunk, mely 'egyesek' számára a románok ellen irányulónak tűnhet, valójában a románság érdekeit is magában hordozza, hiszen a jogszerűség biztosítása az ő jogaikat is szükségképpen bővítené." Amennyiben elfelejtjük, milyen körülmények hívták életre a memorandumot, úgy találhatjuk, szövege billeg az univerzalista emberi jogi retorika és egyfajta szoft-nacionalizmus között. Szőcs végső soron az előbbi elképzelést választotta, a szamizdat Beszélőnek adott 1986-os nyilatkozata azzal a mondattal zárult, hogy "minden kisebbségnek, a románnak is pont azokat a jogokat szeretném, mint a magyar kisebbségnek".
Az Ellenpontok azonban nem csak a hatalom szemében lett vörös posztó, fellépett ellene a Szabad Európa Rádió román adása is. Viszont mellette foglalt állást az országot később elhagyni kényszerülő nagy tekintélyű román költő, Dorin Tudoran. Az Ellenpontok segített felhívni a külföldi közvélemény figyelmét a romániai kisebbségek, elsősorban a magyarság helyzetére, de a lap a nagy létszámú romániai cigányság helyzetéről is tájékoztatott. 1983 novemberében a Securitate (a román titkosrendőrség) rájött a szerkesztők kilétére, és letartóztatta őket. Szőcs, miután kijött, eltűnt egy időre, és amíg a Securitate kereste, Zalán Tibor verset írt hozzá (Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére), amit Magyarországon nem tudott publikálni, így az az Új Symposionban jelent meg. Ez lesz az utolsó cseppek egyike, a Szőcs melletti politikai kiállás után a rendszer lecsapott a Symposionra, Szőcsöt pedig ismét megtalálták. A tortúrák miatt embólia lépett fel szervezetében, kórházba került. Ezekben az években kritikus-művelődéstörténész édesapja tartotta el, mígnem kevéssel emigrációja előtt álláshoz jutott az Irodalomtörténeti Intézetben. 1986-ban hagyta el Romániát, Svájcba távozott, családja nem sokkal később követte.
Az Ellenpontok példásan bátor, nem pusztán egzisztenciájukat, de szabadságukat és fizikai létüket is kockára tevő munkatársainak a későbbi sorsa szinte példázatszerű. A Göteborgban élő, sértett Tóth Károly Antal, az Ellenpontok egykori motorja úgy érzi, Szőcs ki akarja sajátítani a kiadvány történetét. Néhány évvel ezelőtti levélváltásuk apropója, hogy Tóth antiszemita klisék egész sorát felvonultató cikket tett közzé a Nobel-díjjal kitüntetett Kertész Imréről, amit Szőcs visszautasított, és a múlttal való szembenézés szükségességét hangsúlyozta. Szőcs válaszlevele a Népszavában látott napvilágot, az újság Tóth viszontválaszát nem kívánta közölni, a Magyar Nemzet azonban teljes terjedelmében helyt adott a sértett denunciálásnak. Tóth írásai azóta is feltünedeznek, többnyire másodközlésként: a választási kampányban Bayer Zsolt ellenében állt ki a Jobbik mellett, és védelmébe vette a Raj Tamás halálát ünneplő kuruc.infót. Forrásaink szerint Tóth szerepe meghatározó volt a szamizdat kiadvány arculatának kialakításában, akkori erkölcsi integritása imponáló volt. Szőcs szereti színezni a saját szerepét, de e szerep ojektíve is igen fontos volt, mint ahogyan valódi és nagy volt a költő által vállalt kockázat is.
A bolyongás évei
Genfi tartózkodása idején Szőcs újságírásból élt, és segítette a magyar emigráció is. Sokat utazott, elsősorban az Egyesült Államokban, ahol egy alkalommal felkereste például Wass Albertet. Szőcs Géza ókonzervatív fantasztának, lényegében beszámíthatatlannak tartja Wasst, de nem elvetemültnek, íróként pedig hullámzó színvonalúnak; de első regényei némelyikét, főként A funtineli boszorkányt vállalható irodalmi teljesítménynek gondolja. Szintén az Egyesült Államokban ismerkedett meg Faludy Györggyel, akivel mély és szoros, Faludy haláláig tartó barátságot kötött. Hasonlóan rajongott a Faludynál is idősebb és hosszabb kort megért burgenlandi Takács Jenő zeneszerzőért. Mindhármójukban közös a világpolgári érzület, a klasszikus műveltségű, a humánkultúra egészét egységben látó reneszánsz ember iránti vonzalom, és a "száműzöttség" miatti rokonszenv egymás iránt. Budapestre azért tért vissza, hogy a Szabad Európa Rádió itteni irodavezetője legyen; svájci útlevelét ekkor visszaadta. Az 1989. decemberi forradalom után úgy döntött, repatriál Romániába, és kisebbségi politikusként dolgozik. Magas pártfunkciókat viselt az RMDSZ-ben, a bukaresti törvényhozás szenátora lett, ám konfliktusba került a pártbéli pragmatikus vonallal. 1993-ra marginalizálódott a párton belül, és a visszavonulás mellett döntött. Úgy érezte, hátba szúrták azok, akiket elvbarátainak hitt. Sokrétű és bonyolult sértettségei közül az "eremdéeszes" talán a legkomolyabb: ha az RMDSZ vezetését támadja, elveszíti minden humorérzékét. Elkötelezett autonomistaként Tőkés Lászlót támogatta, és úgy látta, hogy a magyar párt kormányzati részvétele öncél. Kudarca után többször megfogadta, hogy végleg szakít a politikával, mi több, még politikai publicisztikát is csak kivételes esetben ír. Mostani államtitkári megbízatását hivatalnoki munkának tekinti. Az RMDSZ lejárató kampányának tartja nehezen átlátható pénzügyeinek felszínre kerülését. A 90-es években könyv- és lapkiadással foglalkozott, a Nemzetközi Transsylvania Alapítvány elnökségi tagjaként ingatlant vásárolt a Bem rakparton a kisebbségi magyarság céljaira a Magyar Hitel Bank által adományozott összegből. Saját kiadói vállalkozása, az Erdélyi Híradó budapesti képviselete működik itt. Állítása szerint szabályosan, előzetesen rögzített szerződéses feltételekkel és rövid ideig bérelte csak az ingatlan egy részét az Erdélyi Híradó, az ügyről hírt adó Népszabadság birtokába viszont olyan adatok jutottak, amelyek szerint a kiadó hosszú éveken át használta az ingatlant.
Szőcs lapjaiban állami cégek nagy összegű hirdetéseket helyeztek el, amit a példányszám korántsem indokolt volna, és a korabeli sajtóhírek szerint a költő nem számolt el megnyugtatóan a Duna Tv erdélyi tudósítói hálózatának kiépítésére felvett pénzekkel sem. A sajtóhírek ezenkívül hasonló célokra szánt, az amerikai emigrációtól származó, Szőcs Géza kezén szintén átmenő, bizonytalan sorsú pénzösszegekről is tudnak. Forrásaink egy része Szőcsöt "adminisztratív analfabétának" tartja, úgy véli, pusztán ez volt csak az oka a nyomában járó pénzügyi káosznak, mások viszont "hajmeresztő pénzügyi machinációkról" beszélnek.
Vissza a közéletbe
A felhasznált összegek látható eredménye az Erdélyi Híradó legfontosabb sorozata, az Előretolt Helyőrség könyvszéria, aminek szerkesztője Szőcs kolozsvári jobbkeze, tanítványa és barátja, Orbán János Dénes. Annak idején ő maga is ebben a sorozatban indult, ahogyan például Lövétei Lázár László, Nagy Koppány Zsolt vagy Szálinger Balázs. Az imponáló névsor ellenére is fel szokták vetni, hogy Szőcs és Orbán János Dénes intézményhálózata (a könyvkiadó és az Erdélyi Magyar Írók Ligája) lényegében monopolizálja Kolozsvár magyar irodalmi életét. Szőcs a 2000-es években viszonylag ritkán szólalt meg, elsősorban különc és szellemes ötletekkel hívta fel magára a figyelmet alkalmi politikai publicisztikái mellett. Kétlaki életét él, gyakran megfordul Magyarországon, lassan ide helyeződik élete súlypontja, de mindvégig sűrűn visszajár Kolozsvárra. A 2002-es választások idején azt nyilatkozta, hogy nincsen szavazati joga, idén már arról tudósított, hogy román-magyar kettős állampolgár. A harmadik évezred első évében folyóiratot alapított A Dunánál címmel, ami egy ideig "a Duna Tv folyóirataként" üzemelt, aztán a tévé magára hagyta, és lassan elsorvadt. Szőcs ezért talán legközelebbi ifjúkori barátját, Cselényi Lászlót hibáztatja elsősorban, bár kapcsolatuk ezt az ügyet jóval megelőzően is kimondottan ellenséges volt már. A költő egyébként a Duna kuratóriumának fideszes delegáltja lett az évtized második felében. A 2009-es EP-választásokon szóba került képviselői jelölése, amit azzal hárított el, hogy nemsokára nagyobb feladat vár rá. Ebben az évben Orbán Viktor kulturális stratégia kidolgozására kérte fel, feltehetően ebből láttunk mutatványokat az utóbbi hetekben. Tavaly októberben a Magyar Hírlapnak nyilatkozva fontosnak tartotta a kultúrpolitika kiemelt kezelését, az önálló minisztériumot, éppen az első Orbán-kormány mintájára, ahol az oktatásügytől is elválasztották a területet. A jelenlegi csúcsminisztériumi szisztéma végül a szociális rendszerrel és az egészségüggyel is összeterelte, igaz, a közben eltelt fél évben Szőcs rájött, "téves premissza" abból kiindulni, hogy az eredményes munkához, a hatékonyabb érdekérvényesítéshez önálló tárcára volna szükség. Államtitkári kinevezése ennek ellenére sem volt lefutott ügy, sokan sokféle irányból támadták párton belül, és ezek a harcok nem is maradtak meg a színfalak mögött. ' maga is utal rá, hogy személyéhez Orbán ragaszkodott eltökélten, de a kormányközeli sajtó szerint Csoóri Sándor például élesen ellenezte a jelölését. Szőcs kultúrpolitikai elképzeléseit nagyszabású zavarosság jellemzi, hol jobb, hol rosszabb ötletek meglehetősen inkoherens kavargása. Mint a Nagyítás c. hetilapban közölt programtervezetében is olvasható, elsősorban a filmművészet érdekli, egyrészt azért, mert ennek van a legnagyobb társadalmi hatása, másrészt azért, mert ez a művészeti ág igényli a legtöbb pénzt. Úgy véli, e területen idáig nem esztétikai szempontok, hanem lobbiérdekek döntöttek az állami pénzek sorsáról. Lapunk kérdésére közölte, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítványnál "mostanáig elvégzett kis belső átvilágítás" komoly tanulságokat hordozott, megerősítette feltételezését a minőség szempontját felülíró csoportérdekről. Állítása szerint a Nagyításban közölt szavait félreértették, ő nem javasolta a három "F" (finanszírozandó, felejthető, felejtendő) kultúratámogatási elvét, hanem éppenséggel ezt akarja megtörni a pluralizmus nevében. Programtervezetében jelzi, hogy fontosnak tartja a kultúrateremtők anyagi biztonságának szavatolását - de koncepció helyett be kell érnünk a nehéz helyzetet illusztráló példákkal és a megütközéssel, hogy miért nincsen még Temesi Ferencnek Kossuth-díja. (Ezen L. Simon is meglepődött nemrég a Heti Válaszban; a Por szerzőjének díjazása, úgy tűnik, a Fidesz kultúrpolitikájának fundamentuma.) A kulturális termékek hozzáférhetővé tételét prioritásként kezeli Szőcs, de a kérdésre, hogy miként tervezi ezt megoldani, a Nagyításnak adott interjújában azt feleli: kulturális kohézió nélkül nincs nemzet. A további spekulációk helyett egy kutatócsoportnak "föl kellene térképeznie a mai magyar népesség genetikai kapcsolatrendszerét mindazon népekkel, amelyekkel a történelemben vélelmezhetően (vagy csak egyesek vélekedése szerint) vérségi kapcsolatba került" - hangzik a programtervezet következő ötlete, amely a megbékélési politikával is foglalkozik. "Azt gondolom, a jövendő miniszter, illetve államtitkár egyik első feladata az legyen, hogy kezdeményezzen... dialógusokat azzal a céllal, hogy párhuzamosan ismerhessük meg a történelemmel, a mai helyzettel és ki-ki jövőképével kapcsolatban a magunk álláspontját, s a meghatározó zsidó, cigány, román, szlovák és szerb gondolkodók, közösségi vezetők, történészek és társadalomtudósok álláspontját."
De Szőcs Géza nemcsak ezekkel keltett előzetesen figyelmet, hanem tiltakozó levelével is, amit Orbán Viktorhoz intézett a Balassi Intézet ügyében, helytelenítve azt a tervet, hogy átkerüljön a kulturális tárcától Navracsics Tibor közigazgatási minisztériumába. A levelet, amiben leendő államtitkársága hatókörének szűkítése ellen lobbizott, mint mondta, civilként írta, nem politikusként, ám akcióját a kormányzaton belüli érdekérvényesítés bevett módjának tekinti. Meglepő ötletekből valószínűleg a későbbiekben sem lesz hiány.
Vári György
Magyar Narancs (Budapest)

Külön akkreditálták a BBTE magyar tagozatának összes szakát
Egy óra különbséggel két, a kolozsvári felsőoktatás helyzetére vonatkozó sajtótájékoztatóra került sor tegnap: először Magyari Tivadar, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar oktatásért felelős rektorhelyettese, majd Andrei Marga, a fentebbi felsőoktatási intézmény rektora tájékoztatta a sajtót az egyetemmel kapcsolatos időszerű kérdésekről. Magyari Tivadar bejelentette: a BBTE magyar tagozatának összes szakát külön akkreditálták, ami fontos lépés a tagozat önállósága felé. Andrei Marga rektor beszámolt a beiratkozási keretszámokról, a közeljövőben befejezendő infrastrukturális beruházásokról, majd bírálta és felelőssé tette a kormányt és a szaktárcát a pedagógusok 25 százalékos bércsökkentése miatt. Marga szerint a rendszerváltást követő húsz éven belül a kormány mostani intézkedése csorbítja leginkább a felsőoktatási intézmények autonómiáját, ezért a jelenről a Ceauşescu-korszak jut eszébe. [Kommentálható]
Újabb lépés történt a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának önállósága felé – jelentette be Magyari Tivadar rektorhelyettes tegnapi sajtótájékoztatóján. Magyari szerint ugyanis 2008 márciusától 71 alapszakot és 31 mesterszakot akkreditáltak külön magyar nyelven is. A rektorhelyettes úgy vélte: kedvezett a magyar szakok akkreditációjának, hogy a legtöbb szaknak tavaly járt le az ötéves akkreditációs időszaka, amit így meg kellett újítani.
A magyar szakok önálló akkreditációja értelmében ezek a szakok külön törvényes biztonságot kapnak: felkerülnek a kormányrendelet formájában összeállított szakjegyzékbe – azaz jogszabály rendelkezik róluk. A külön akkreditált magyar szakok másik előnye, hogy tanrendjük eltérhet például ugyanazon szak román változatától. Ez a BBTE magyar tagozatának nagyobb mértékű oktatásszervezési önállóságát jelenti. Ez azért fontos, mert a magyar szaknak nem kell tükröznie a román szak tanrendjét, hanem sajátos oktatási célokat követhet, jobban felhasználhatja a magyar oktatók sajátos, egyéni felkészültségét, eredményesebben alkalmazhatja a magyarországi vendégtanárok tudását, illetve a különböző karon működő magyar tannyelvű szakok könnyebben egyeztethetik közös foglalkozásaikat.
A rektorhelyettes szerint az alap- és mesterszakok oktatásszervezési önállósága nagy előrelépés a magyar tagozat számára, hiszen a magyar tannyelvű szakoknak jelenleg ugyanolyan státusza van, mint a román tannyelvűeknek. Hozzátette: a tanrendi önállóság a legtöbb, amit egy közös egyetemen el tudnak érni. – Amellett, hogy a magyar tagozat érdekeit képviseljük, meg kell felelni az országos felsőoktatási rendszer követelményeinek – magyarázta Magyari.
Kifejtette: már korábban létezett tanrendi különbözőség a magyar és román tagozat esetében, de most a külön akkreditáció segítségével törvényes keretek között önállóan tervezhetik tanrendjüket.
Nem nő a tandíj a BBTE-n
„Akár holnap is megszervezhetjük a felvételit, mivel már lezárultak az azt előkészítő munkálatok” – kezdte beszédét sajtótájékoztatóján Andrei Marga, a BBTE rektora, majd arról tájékoztatta a sajtót, hogy a 2010/2011-es tanévre 4772 ingyenes és 11 000 fizetéses helyet biztosítanak a hároméves alapképzésre; a távoktatáson 4520 hely várja az érdeklődőket, a magiszteri fokon pedig 3260 ingyenes és 7000 tandíjas helyet hirdetnek meg. A doktori képzésen 340 ösztöndíjas és 396 fizetéses hely lesz. „A jó hír az, hogy szeptembertől nem nő sem a beiratkozási-, sem a tandíj. A diákok képviseletével közösen keressük a megoldást arra is, hogy senkinek se kelljen abbahagynia a tanulmányait pénzhiány miatt” – magyarázta a rektor.
Ceauşescu-korszakbeli viszonyok
„A kormány és a szaktárca tehetetlensége okolható a pedagógusbérek csökkenéséért. A kormány a költségvetésben dolgozók bérének 25 százalékos csökkentésével megszegi mind a pénzügyi, mind a munkaügyi törvényt és az ország alkotmányát is. Az 1989-es rendszerváltozás óta még soha nem történt meg az, ami most, hogy a kormány beleavatkozik a felsőoktatási intézmények saját jövedelmének felhasználásába. Csak Ceauşescu próbálkozott hasonló intézkedésekkel valamikor 1985-ben és 1987-ben. Romániában az egyetemi autonómia fokozatos csorbításának lehetünk tanúi. Autonómia nélkül egyetlen egyetem sem működhet jól” – hangsúlyozta a rektor.
Szó esett a testnevelési kar hallgatóinak szánt Sport XXI. és a földrajz kar hallgatóinak szánt Geografia II. bentlakás közeljövőbeli átadásáról. A matematika kar új épületének felépítéséhez még különböző jóváhagyások szükségesek.
A rektor kitért még a kínai és a dél-koreai felsőfokú tanintézményekkel való eredményes kapcsolatra is, de azt is megtudtuk, hogy dél-amerikai kulturális központot avatnak az Economica I-es bentlakás földszintjén, valamint oroszt a kémia kar épületében.
D. I., N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

Búcsúzunk Buzás Lászlótól
2010. június 9-én elhunyt Buzás László, a romániai kommunista-ellenes harc egyik meghatározó alakja. Buzás László 1942. június 29-én született a Hargita megyei Csicsóban. Miután Marosvásárhelyt mezőgazdasági gépészeti szakképesítést szerzett és érettségizett, 1979-ben a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági szakán végzett. Mint osztályvezető közgazdász, a Csíkszeredai Építkezési Vállalatnál, majd a Csíkszeredai Traktorgyárnál dolgozott. 1982. november 22-én elkezdődött meghurcoltatása, mely 1983. február 26-i letartóztatásával végződött. Azzal vádolták meg, hogy két „bűntársával” együtt – Borbély Ernő és Biró Katalin – merényletet készített elő Nicolae Ceauşescu román elnök, a Román Kommunista Párt főtitkára ellen. Több mint egy éves megfigyelés és meghurcolás után végül 1983-ban hat évre elítélték hazaárulás vádjával. Romániából kicsempészett információk szerint Buzást kegyetlenül megkínozták, körmeit több alkalommal is kitépték. „Államellenes tettei” kihatottak családjára is, ugyanis bátyját, Buzás Balázst arra hivatkozva mondatták le Csíkszereda polgármesteri tisztségéből, hogy László testvére „olyan dolgokról fantáziált, amelyek soha nem válnak valóra”.
Egy 1984-es kegyelmi rendelet büntetését harmadolta, minek következtében, négy év letöltése után, 1987. február 25-én szabadult. A Szekuritáté folytonos zaklatásai miatt 1989 végén Magyarországra települt át, majd 1990 márciusában visszatért Romániába, ahol megalapította a Romániai Magyar Kisgazdapártot, amelyet elnökként vezetett. A ’90-es években volt az RMDSZ Hargita megyei szervezetének elnöke, a Magyarok Világszövetsége Erdélyi Társaságának alapító tagja, Csíkszéki Szervezetének pedig elnöke volt. 2005-ben kiadott könyve, A Securitate karmai között világszerte ismertté tette őt.
Döntéshozók előtt a meghurcoltak ügye
A HHRF számos alkalommal felhívta az amerikai döntéshozók figyelmét az etnikai és politikai alapon meghurcolt baráti társaság helyzetére, ügyük éveken keresztül bekerült abba a tanúvallomásba, amelyet Alapítványunk a washingtoni Kongresszus előtt tett a Romániának megítélt legnagyobb vámkedvezmény megvonása érdekében. Szoros szövetségesünk, az azóta szintén elhunyt Lantos Tamás kongresszusi képviselő is több alkalommal tette szóvá Buzás fogva tartását. Egy 1984. február 20-i levelében arra szólította fel George P. Schutz amerikai külügyminisztert, hogy a soron következő Amerikai–Román Emberjogi Kerekasztal ülésén kérjen magyarázatot Borbély Ernő, Buzás László és Visky Árpád sepsiszentgyörgyi színész fogva tartásáért.
Emberi Jogi Kitüntetésben részesült
1990. november 24-én a Kolozsvári Magyar Színházban a HHRF Emberi Jogi Kitüntetésben részesítette Buzás Lászlót „a romániai magyarság önvédelmi küzdelmében szerzett érdemeiért, közösségéért való ragaszkodásáért, lelkiismeretes és kitartó szolgálatáért”. Buzás mellett a HHRF elismerését átvehette még Szőcs Géza költő, szenátor, az RMDSZ akkori főtitkára, sorstára Borbély Ernő RMDSZ-es képviselő és Páll Béla nyugalmazott matematika tanár. A kitüntetéseket a fentebb említett szövetségesünk, Lantos Tamás kongresszusi képviselő adta át „annak a négy embernek, akik felismertek egy történelmi pillanatot, a közösségükért és egy demokratikus folyamat megindításáért egyéni áldozatot hoztak”.
hhrf.org

Tőkés László az EP alelnöke
A Fidesz európai parlamenti képviselőcsoportjának javaslatára múlt héten a néppárti frakció közfelkiáltással elfogadta Tőkés László jelölését az Európai Parlament alelnöki tisztségére, a jelölést a román néppárti delegáció is testületileg támogatta.
A román szociáldemokraták és liberálisok viszont a jelölés kapcsán – a szélsőségeseket megszégyenítő retorikával – vehemensen reagáltak az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke jelölésének hírére, a felfokozott belpolitikai helyzetnek köszönhetően rajta keresztül is a jelenlegi román kormánypártokat támadták.
Az EP mai strasbourgi plenáris ülésén került sor a szavazásra. Az ülést Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke vezette, aki ismertette az előzményeket, majd közölte, hogy a szabályzat értelmében az alelnök megválasztásához az EP-képviselők minősített többségének voksaira van szükség. Ezután közölte: Schmitt Pál megüresedett helyére – akit a nemzeti parlamentjének házelnökévé választottak – egyedül Tőkés László EP-képviselőt jelölték.
Az ülésen jelenlévő képviselők közül egyedül Corneliu Vadim Tudor nagy-románia párti képviselő jelezte ellenvetését, és kisebb botrány kerekedett, amikor a szokott stílusában támadni kezdte az erdélyi képviselőt. A parlament elnöke megvonta a függetlenként tevékenykedő szélsőséges román képviselőtől a szót.
Tőkés László is felszólalt, megválasztatása kapcsán a plénumon a következőket nyilatkozta:
„Különleges megtiszteltetés számomra, hogy az Európai Néppárt Politikai Csoportjának támogatásával az Európai Parlament alelnöki tisztségére jelöltek.
Hasonló megtiszteltetésben legutóbb akkor volt részem, amikor tavaly decemberben, a romániai kommunista diktatúra bukásának 20. évfordulóján a legmagasabb állami elismerésben, a Románia Csillaga kitüntetésben részesítettek.
Húsz évvel ezelőtt Temesvár sok nemzetiségű és sok vallású népe teljes egyetértéssel és kockázatvállaló bátorsággal lázadt fel a Ceauşescu-diktatúra ellen. Miként ott és akkor − azóta is az emberi, a vallási és a kisebbségi jogok és szabadság iránti kiállás, az európai és a keresztény értékek iránti elkötelezettség szellemében igyekszem képviselni országom érdekeit, a volt kommunista országok és nemzetek − a kelet- és közép európai térség − európai felzárkózását, nem utolsó sorban pedig a romániai magyar kisebbségi közösséget, melynek néppárti képviselője vagyok.
Öröm számomra, hogy éppen a Lisszaboni Szerződés elfogadásának időszakában lehetek az Európai Parlament tagja, mely minden bizonnyal új korszak kezdetét jelenti az Egyesült Európa történetében.”
Az elektronikus és titkos szavazás viszont nem bizonyult egyszerű feladatnak a jelenlévő EP-képviselők számára, Jerzy Buzek több ízben is gyorstalpalót tartott kollégáinak, elmagyarázva a szavazás szabályait. A gondot az okozhatta, hívták fel a figyelmet, hogy – eltérően a máskor szokásos név szerinti szavazásnál –, az EP-alelnökök megválasztása ciklus elején és közepén történik „csomagban”, és hogy ebben az esetben az igenek száma a fontos, a tartózkodók és nemmel szavazók voksa gyakorlatilag ugyanazzal a súllyal esik latba.
Több percnyi huzavona után Tőkés László képviselőt alelnökké választották, hirdette ki Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke. A szavazások végén az ülésvezető alelnök tisztázta a valószítnűsíthetően az elektronikus szavazórendszer által okozott félreértést, és leszögezte a hivatalos eredményt: összesen 621 képviselő szavazott, ebből 334 Tőkés László mellett, és 287-en tartózkodtak, illetve ellene voksoltak. Erdélyi képviselőnk a 334 szavazatával az EP 11. alelnöke lett.
Az ENP EP-frakciójának vezetője, Joseph Daul külön közleményben gratulált Tőkés László EP-alelnökké választásához.
Strasbourg, 2010. június 15.
Tőkés László
EP-képviselő sajtóirodája
Erdély.ma

Marosvásárhelyen nem állíthatnak szobrot a tömeggyilkos román tábornoknak
A Maros megyei törvényszék közigazgatási tanácsa helyt adott Tőkés László európai parlamenti képviselő panaszának, és megsemmisítette a marosvásárhelyi tanács döntését, amely szerint szobrot állítanának Stefan Gusa volt tábornoknak, az 1989-es temesvári felkelés egyik vérbefojtójának - tájékoztatta csütörtökön az MTI-t Kincses Előd.
A marosvásárhelyi ügyvéd emlékeztetett: Temesváron az 1989-es felkelés idején 73 ember vesztette életét, miután a román hadsereg Nicolae Ceausescu kommunista diktátor parancsára a tömegbe lövetett. A felkelés megtorlására kivezényelt legmagasabb rangú katonatiszt éppen a vezérkari főnöki tisztséget betöltő Gusa volt. A különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel vádolt tábornok ellen az eljárást halála után beszüntették. Gusa társait, Victor Athanasie Stanculescu és Mihai Chitac tábornokokat 15-15 év szabadságvesztésre ítélték.
A volt vezérkari főnök személye azonban tavaly szeptemberben még begyógyítatlan sebeket tépett fel. A marosvásárhelyi önkormányzat ugyanis akkor egyöntetűen megszavazta, hogy Gusának szobrot állítsanak a városban. A helyi román és magyar önkormányzati képviselők ugyanis megegyeztek, hogy Gusa tábornok mellett Sütő András írónak is szobrot állítanak. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) képviselői azonban utólag belátták, hogy hiba volt megszavazni - ráadásul Sütő András személyével összekötni - a Gusa-szobor felállítását, de a tanácsi határozatot nem tudták már visszavonatni.
Emiatt Kincses Előd december 7-én Tőkés Lászlónak, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnökének, az egykori temesvári események legmeghatározóbb személyiségének a képviseletében megtámadta a városi tanács határozatát, annak megsemmisítését kérve.
Hosszas huzavona után most végre megszületett a kedvező döntés: a Maros megyei törvényszék közigazgatási tanácsa helyt adott a panasznak, és megsemmisítette a Gusa szobor felállítására vonatkozó tanácsi határozat - mondta az MTI-nek Kincses Előd.
Hozzáfűzte, hogy a döntés még nem jogerős, a városi tanácsnak joga van fellebbezni.
Garzó Ferenc
MTI

Amire a levéltár figyelmeztet
Marosvásárhelyi beszélgetés a költő, kritikus, újságíró Dan Culcerrel
– Az utóbbi időben sokan látogatják a levéltárakat. Nem meglepetés tehát, hogy a Franciaországban élő Dan Culcer, a Vatra folyóirat egykori szerkesztője marosvásárhelyi tartózkodásának jelentős részét ugyancsak az archívumban tölti. Akik jobban ismerik, tudják, hogy a bukott diktatórikus rendszer bizonyos jelenségeit tanulmányozza. Erről a Művészeti Egyetemen előadást is tartott. Mit kutatsz elsősorban?
– Úgy kezdődött, hogy itthoni barátaimtól hallottam, bizonyos közzétett dokumentumokban, nevezetesen a Szekuritáté fehér könyvében rám vonatkozó adatok is megjelentek. Egy olyan, állítólag létező szekus megfigyelési dossziéra hivatkoztak, amely személyemet érinti. Kíváncsi voltam rá és keresni kezdtem, még mielőtt létrehozták volna a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottságot, ismertebb nevén a CNSAS-t. Akkor Romániában még nem létezett törvényes keret ilyen dokumentumok megszerzésére. A bizottság létrejötte után én is kérvényeztem a dossziém tanulmányozásának a lehetőségét. Hozzá is jutottam, kiderült, hogy nagyjából 1969-ben kezdték el az összeállítását, aztán volt egy kis kihagyás, majd 72-től, miután lapszerkesztővé váltam, újult erővel kezdték a rám vonatkozó jelentésírást.
– A dosszié lapozgatásakor értek meglepetések?
– Nem annyira a lehetséges informátorok, a rólam jelentő, besúgó kollégák, barátok, ismerősök érdekeltek, inkább az egész akkori mentalitás foglalkoztatott. A személyes érintettség másodrendű. Persze, kicsit sokkolt, hogy megfigyeltek, lehallgatták az otthoni, személyes telefonbeszélgetéseimet, és volt beépített mikrofon a szerkesztőségben is. Fontosabb, hogy ez az intézmény akaratán kívül sokat tett a kollektív emlékezetünk ébren tartása érdekében. Az akkori társadalom láthatatlan részét is felfedte. Az emberi kapcsolatok többnyire láthatóak, vannak azonban dolgok, amikről az emberek nem beszélnek. Bizonyos személyek kettős egzisztenciával, kettős gondolkodással rendelkeznek. Orwell írt ilyesmiről.
– Mostanság több könyv is napvilágot látott nálunk, amely éppen ezt a mechanizmust mutatja meg, erről a kettősségről is sok mindent elmond, bizonyos személyek látszólagos és sokáig titkolt arcát is közszemlére teszi. Hasonló kötetet készít elő Dan Culcer is?
– Igen, szeretnék egy ilyet megjelentetni. Mondom, nem csak személyes indíttatásból, hanem általánosabb megközelítésben is érdekel a jelenség. Kérvényeztem és megszereztem a CNSAS-kutatói státust, így tanulmányozhatom a szeku rendelkezésükre álló archívumát, más dossziékat is, nem csak az enyémet. Nyilván, konkrét személyes információkat nem teszek közzé, de a "romániai szocializmus építésének" különböző fázisaiból számos dossziét végigolvashattam. Olyanokét, akikről tudtuk, hogy a szeku figyelmének előterébe kerültek, és olyanokét is, akikről ez nem volt olyan köztudott, például a Romulus Gugáét, a Cornel Moraruét.
– Az, hogy francia állampolgár vagy, nem volt akadály?
– Nem, mert megőriztem román állampolgárságomat. 1987-ben törvényesen távoztam az országból. A feleségem disszidált, de én hivatalosan kértem, és családegyesítés révén sikerült elmennem. Franciaországban politikai menedékjoghoz folyamodtam, más megoldásom nem volt abban a helyzetben. 89 decemberében bekövetkeztek a diktatúrát megdöntő események, a felkelés vagy lázadás – forradalomnak nem nevezem – illetve én erre egy ritka román kifejezést használok, a "zavera" szót, ami még Tudor Vladimirescu idejéből származik, és lényege: az igazságért. Sajnos, azóta is sok igazságot süllyesztettek el a levéltárakba és az emberek némaságába. Akkor léptem kapcsolatba a párizsi konzulátussal és kértem a román útlevelet. Pár héttel Ceausescu kivégzése után már Romániában voltam, Marosvásárhelyen is természetesen. 90 februárjában jó néhány nagyon érdekes interjút készítettem. Felmérhettem, milyen volt a város akkori lelkiállapota. Úgy hogy a márciusi események túlságosan nem leptek meg, legfennebb az erőszak foka döbbentett meg, a konfliktus rég ott húzódott a felszín alatt.
– Ez egy külön érdekes beszélgetés témája lehet, ebbe most ne mélyedjünk bele. Talán lesz majd alkalmunk valamikor részletesebben kifejteni. Maradjunk az eredeti kérdéskörnél, a cenzúránál, mostanában ezt tanulmányozod. Minden vele kapcsolatos jelenségre kitérsz?
– A cenzúra általában is foglalkoztat, de néhány vetülete alaposabban. Különösen érdekel a háború utáni átmeneti periódus, 44-től 49-50-ig. Aztán az úgynevezett liberalizáció szakasza, 64-től 68-70-ig. Majd a végső időszak, a Ceausescu-rendszer bukását megelőző évek. Az első periódusba a pártkáderek formálódása is beletartozik. Jó esély, hogy itt megőrizték a Magyar Autonóm Tartomány dokumentumait. A pártiratokat és a cenzúra dokumentumait is. Kirajzolódik, hogyan épült fel az új "elit". Kiderül, ki kit és hogyan válogatott ki. Kikre alapozott a kommunista párt és a cenzúra.
– A cenzúra első szakaszát főleg a kutatásaid, a fellelt dokumentumok alapján ismerheted. A következőből valamennyit íróként, szerkesztőként közvetlenül is megtapasztalhattál.
– Az látszólag lazább időszak volt. Ezért is határoztam meg úgy, mint másodikként tanulmányozandó szakaszt ezt a 64-68 közti periódust. Esetünkben ez a Vatra alapítása előtt néhány év volt. Akkor még nem dolgoztam a sajtóban. Politikai vicceket is mondhattunk az utcasarkon a milicista közelében, és nem történt semmi. Legalábbis azt hittük mi, kívülállók. A cenzúra kordokumentumai azonban nem ezt mutatják. A cenzorok nagyon is komolyan ténykedtek, súlyos megoldandó feladatok terhelték őket. Csodálkozom is, akik a cenzúránál dolgoztak, hogy nem váltak mind idegbeteggé.
– A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen elhangzott előadásod a cenzúrát mint ideológiai jelenséget taglalta. De a cenzúra az elnyomás eszközének is tekinthető, és az is volt akkoriban, nem?
– Persze hogy az volt. A cenzúrának sokkal több rétege van, mint amennyit feltételezünk. Mindenekelőtt ott volt a napi sajtó cenzúrája. Ezek az "elvtársak" mindent kiveséztek, a nyomdában a kefelevonatokat is elolvasták, és gyakran olyasmiket is beleláttak a cikkekbe, amire a szerző talán gondolni se mert. Miközben a rovatvezetők, ilyen-olyan főnökök is minden gyanúsat kigyomláltak az írásokból. Nem beszélve az újságírók öncenzúrájáról.
– Öncenzúra valamilyen formában ma is létezik.
– Egyetértek. És ennek ma is megvan a veszélye. De a nyomára nemigen bukkanhatunk, nem tudhatjuk, hogy a cikkíró mit hallgat el és miért. A kutató csak a dokumentumokra szorítkozhat.
– Nálad mennyi időt vett igénybe, hogy teljességgel megválj az önvédelmi ösztönné vált öncenzúra átkaitól?
– Pontosan nem tudom megmondani, de idejében elkezdtem gyakorolni, hogy leszokjam róla. Voltak barátaim, akikkel megbeszéltük, hogy módszeresen foglalkoznunk kellene a cenzúra különféle területeivel. Nemcsak a politikával, hanem a szex, a halál, az öngyilkosság, a homoszexualitás kérdéseivel is. Mindenik témakörben végezzünk írásgyakorlatokat. Ha nem is remélhetjük, hogy gondolataink közölhetőek. Már az is bátorságnak számíthatott, hogy papírra vetettük azokat. Mert az az igazság, hogy a szeku a lakásokba is bement. Titkos házkutatásokat is tartott. Az én esetemben is volt ilyen, a dossziémban láttam. Volt egy naplóm, amelyet rendszeresen vezettem, de szerencsére nem találták meg. Ismerheted az Ursu-ügyet. Neki is volt naplója, néhány kollégája besúgta, ez lett a fő vád ellene. Aztán addig kínozták, amíg belehalt.
– A kutatásaid nyomán született tanulmányt könyvként is hozzáférhetővé teszed?
– Szeretném. Először is doktori disszertáció lesz belőle. Marosvásárhelyen iratkoztam be a doktorátusra. Itt találtam román-magyar dokumentációs alapanyagot. Nem a helyi román sajtó vagy a Vatra cenzurális sérelmeire alapozok. Bőséges anyagom van arról, amit a Vörös Zászlóból, az Igaz Szóból, az Új Életből kivágtak. Remélem, hogy 2012-ig sikerül befejeznem a doktori dolgozatomat. Kevés az időm, nem ülhetek hat-hét hónapot itt, vár a családom, a gyermekeim, unokáim. Évente két hónapot töltök itt, azalatt mást se csinálok, csak fotózom a dokumentumokat, majd megyek és nyugodtan nekiállok az olvasásnak.
– Az értekezésed mellett a mostani rendezvényen kétnyelvű verseskönyvedet is bemutattátok. Magyarra Cseke Gábor fordította a költeményeidet. Annak idején, amikor szabadulni akartál a cenzúrától, a versbe menekültél?
– Sajnos, nem próbáltam versbe menekülni. Ellenkezőleg, olyan verseket próbáltam írni, amelyek nem jelentettek menekvést, és lehetőséget adtak az informátorcsoport egyik tagjának, hogy ártson nekem. Ismert költőnő volt Vásárhelyen, Mara Nicoara. Mondhatom a nevét, mert a CNSAS hivatalosan közzétette, hogy a szeku informátora volt. Érdekes pályafutása volt, érdemes tanulmányozni. Sütő András köreibe is eljárt, és valószínűleg információkat szolgáltatott róluk, pedig Mara Nicoara akkoriban még nagyon fiatal volt, iskolás. A továbbiakban is gyakran informálta a szekuritátét, Bukarestben is működött. Sokszor megfordult a Mogosoaia-palotában, az írók alkotóházában, Marin Preda is a megfigyeltjei közé tartozott. Vásárhelyen 1972-ben írta a jelentéseit, és felkérték, hogy szerezze meg az otthoni verseimet, a kézirataimat. Szóval szorgalmas, a szeku számára hasznos "munkatárs" volt. Ha jól tudom, ma könyvkiadó, ezen a téren férjével együtt sikeres vállalkozó, rószaszín könyveket jelentetnek meg, fordításokat, többnyire angolból, és nagyon jól élnek. Íme, korunk egyik jellegzetes szereplője! És említhetnék ilyen példákat bőven, nevekkel is nyugodtan, hiszen láttam a dossziéjukat, amelyekből cáfolhatatlanul kiderül, hogy besúgók voltak.
– Ma is írsz verseket?
– Igen. Az említett verseskötet érdekessége nem csak az, hogy kétnyelvű, én írtam a költeményeket románul, Cseke Gábor barátom meg átültette őket magyarra, de a közepén van egy olyan vers, amit én írtam magyarul. Egy másikat Cseke Gábor románul, és egy harmadikat közösen vetettünk papírra. Ha Isten segít és az egészségünk megengedi, egy egész kötetet írunk így, közös szerzeményként, románul és magyarul.
– Érdekes, hogy mellékletünkben éppen az elmúlt hetekben jelentettünk meg egy recenziót Cseke Gábor nemrég kiadott, Jelentések magamról című nagy visszhangú kötetéről, amelyben őszintén, önmagát sem kímélve tekint vissza a jelentések, politikai üldöztetések és kompromisszumok, titkosrendőrségi kényszergetések, megfélemlítések, törvénytelenségek korszakára. Bonyolult, embertipró időszak volt az.
– Éppen ezért állítom, hogy egyikünknek sem érdeke ebben az országban, sem románoknak, sem magyaroknak, sem fiataloknak, sem idősebbeknek, hogy mindez elásva maradjon. Ellenkezőleg. Ideje, hogy ez a társadalom, amelyben élünk, végre megtisztuljon. Méregtelenítse önmagát. Legyen bátorságunk felidézni mindazt a disznóságot, amit a romániai közösség csinált. Pontosabban nem az egész közösség, a romániai kommunitás bizonyos tagjai. A dossziékat olvasva, olyanokkal is találkoztam, akik a fegyveres hatalom, a kezdődő kommunizmus notórius kollaboránsai voltak. Mindegyre felteszem magamnak a kérdést: vajon a magyarok jelentettek meg minderről valamilyen könyvet? Úgy hallom, elég keveset. Miért? Talán féltek? Ne féljetek! Jelentessetek meg minél többet, a hasznotokra lesz.
– Bizonyára. De a paradicsomba úgysem jutunk be!
– De igen. Emlékezz csak a filmre: A munkásosztály a paradicsomba megy. Mi vajon nem a munkásosztály vagyunk?!
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely)

Újságírók beszélgettek Tőkés Lászlóval Nagyváradon: ráfér Európára a keresztvíz
Húsz évvel ezelőtt avatták a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) püspökévé Tőkés Lászlót. A püspöki szolgálatról azóta lemondott, jelenleg európai parlamenti képviselőként, az EP alelnökeként tevékenykedő Tőkéssel négy újságíró beszélgetett a KREK székházának dísztermében szép számban megjelent közönség előtt.
A pénteki rendhagyó sajtóbeszélgetés A pusztai vándorlás útjának felén címet kapta. Tőkés László azt mondja, ezen az úton csak a maga erejéből haladhat tovább a magyarság, és semmiképpen nem elég csak Istenre hárítani a felelősséget. „Miért tartaná meg Istenünk Erdélyt, ha mi magunk nem tartjuk meg?” – tette fel a kérdést. Fábián Tibornak, a Harangszó főszerkesztőjének kérdésére válaszolva vette számba, hol tart jelenleg a vándorlásban. Számos eredményt sikerült elérni az elmúlt húsz évben, bár mint fogalmazott, a kezdeti lendület mostanra megtorpant.
Lapunk főmunkatársa, Gazda Árpád arra mutatott rá: sokan bírálják Tőkést amiatt, hogy püspökként a szószékről politikai tartalmú beszédeket tartott, közéleti, politikai megszólalásai alkalmával pedig még áldást is ad a hallgatóságnak. „Annyi baj legyen!” – kommentálta mosolyogva Tőkés. Elmagyarázta: az egyházba olyan időszakban vitte be a rendszert bíráló retorikát, mikor az tabunak számított, s az, hogy az egyre inkább világiasodó Európa „fázik” a keresztyén erkölcsöt hirdető megszólalásoktól, a legkevésbé sem baj. „Ráfér a szekuláris Európára egy kis keresztvíz” – jelentette ki Tőkés.
Rais W. István, a Bihari Napló főszerkesztője arra volt kíváncsi, mennyire látja aggályosnak az EP-alelnök az erdélyi magyarság körében tapasztalható megosztottságról. Tőkés kijelentette: ez a jelenség éppúgy nem véletlen, mint az, hogy a Ceauşescu-korszakban a magyart a románnal ugrasztotta össze a hatalom.
A Reggeli Újság főszerkesztője, Dénes László arra kérdezett rá, mi az európai közösség szándéka Romániával és az itteni magyarsággal. Tőkés szerint a román politikum helyesen lobbizik, nagy gondok nincsenek, de műhelytitok sem létezik, ami alapján az EP-ben a kisebbségben élő magyarokat megítélnék. Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Kapaszkodjunk!
Ceauşescu, ha tehetné, most irigykedve nézne fel Traian Băsescura. Nem csak azért, mert kései utódját csupán felfelé tekintve láthatná meg a pokol legmélyebb bugyrából, de azért is, mert a tanítvány túlszárnyalta a mestert. Mert Ceauşescu mindenhez értett, Băsescu azonban mindenhez jobban ért.
Az aranykor megteremtője is mindent egymaga akart irányítani, de azért soha nem oktatta ki például a pincéreket, hogy miként kell felszolgálni, amit viszont Băsescu megtett. Persze számára a kocsmák világa sem teljesen ismeretlen, azt is mondhatnánk, hogy ha Ceauşescu munkahelye az ország volt, akkor Băsescué a vendéglő, hiszen nem egyszer ott döntött fontos kérdésekről asztaltársaival, oppardon, párthíveivel.
Lám, most kidolgozta számunkra az ország védelmi stratégiáját. És ha egy kereskedelmi hajós végzettségét, szakképzettségét tekintve nem is tűnik a kérdés legnagyobb szakértőjének, a végtelen óceánt szelve, majd anvers-i irodájában üldögélve azonban nyilvánvalóan volt ideje elmélkedni az országot érhető kockázatokon, fenyegetéseken és „sérülékenységeken”.
Szerzőségét szerényen csupán azzal jelezte, hogy aláírásával ellátott előszót is írt a 29 oldalas műhöz, amely mindezen csapásoktól hivatott megoltalmazni bennünket, országhajójának utasait – ideértve természetesen a demokrácia látszatáért megtűrt ellenzéki potyautasokat is. Persze utóbbiak azért ne számítsanak luxuskabinra és viharosabb időkben ne nagyon sétáljanak a fedélzeten, mert könnyen a vízbe potytyanhatnak.
Mint egyébként mindazok a radikálisok, irredenták és szélsőségesek, akik most ismét felbukkannak a Romániára leselkedő „főbb kockázatok és fenyegetések” között, miután a Román Hírszerző Szolgálat az utóbbi években mintha megfeledkezni látszott volna róluk. A hajóskapitány azonban elővarázsolta őket tiszti sapkájából. És jó lesz kapaszkodniuk a sajtómogulok kotnyeleskedő firkászainak is – még akkor is, ha számukra csupán (vagy egyelőre?) a sérülékenységek között szorított helyet valahol a hajófenéken. Ám onnan is könnyen átbukhatnak a korláton, ha továbbra is kampányszerűen feketítik be az állami intézményeket. És méghozzá milyen amatőr módon!
Legalábbis az államfőhöz képest, aki miniszterként a saját, elnökként a Tăriceanu kormányát, a parlamenti háromszázhuszonkettőket, az igazságszolgáltatás szerveit és persze a médiát rendületlenül becsmérelte – öv alatti ütésekre szakosodott vérbeli profiként. Traian Băsescu most egyaránt megvédte az országot a kockázattól, fenyegetéstől és sérülékenységtől. Már csak az a kérdés, hogy ki véd meg bennünket Traian Băsescutól.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Székelyföld neve ellen tiltakoznak – llyefalva címere
A napokban értesültem arról, hogy szülőfalum, Illyefalva címerét jóváhagyták. A rendelet a Hivatalos Közlönyben május 11-én jelent meg. A címer magyarázatában ez olvasható: „az ezüsthatárkő Székelyföld (románul: Ţinutul Secuiesc) és a Barcaság (Brassó vidékének hagyományos neve) határát jelképezi". A rendelet megjelenése után a Kovászna Megyei Tanács elnöke örömmel állapította meg, hogy a „kormányhatározat szövege azért fontos, mert mindeddig a román hatóságok kétségbe vonták a magyar többségű történelmi régió létezését, amelyet a román sajtó következetesen »úgynevezett Székelyföldként« emleget." Azonban nem mindenki örvendett ennek.
A székelyföldi román civil szervezetek nem értettek egyet e véleménnyel, mert e rendeletben szereplő Székelyföld megnevezést alkotmányellenesnek tartják. E közel nyolcszáz éves megnevezés jogtalanságát abban látják, hogy a három megyét „40 százaléknyi román nemzetiségű" lakja. A „határ" szó használatát pedig azért tartják sértőnek, mert az a román értelmező szótár szerint „két országot egymástól elválasztó" vonalat jelent. A Székelyföldön működő román civil szervezetek vezetői tehát úgy gondolják, hogy az említett kormányhatározat törvénytelen, mert sérti a román alkotmány első cikkelyét, amely „kimondja, hogy Románia egységes és oszthatatlan nemzetállam". (MTI nyomán. Kuruc.info, 2010. május 28.)
Mielőtt megvizsgálnánk a fenti kijelentéseket, el kell mondanunk, ahhoz, hogy egy címert elfogadjanak, a tervezetet több helyi és országos szintű szakintézmény ellenőrzi. Szekeres Attila István heraldikust idézem: „Miután az önkormányzat elfogad egy címertervet, azt el kell fogadnia a megyei, regionális, majd országos heraldikai bizottságnak. Ezt követően láttamozza a közigazgatási minisztérium, majd a kormányfőtitkárság elkészíti a kormányhatározat-tervezetét. Ezt még ellenőrzi a törvényhozói testület, s ha eddig minden rendben találtatik, a kormány határozatban fogadja el, s a jogszabály megjelenik a Hivatalos Közlönyben." E procedúra ismeretében izgalmas kérdés: hogyan sikerült több országos és magas rangú intézménynek olyan módon eljárni, hogy egy községi címer olyan törvénytelenségeket tartalmazzon, amelyek a román alkotmányt sérthetik?
A következőkben erre keresem a választ. Az elemzést Illyefalva község címerének ismertetésével kezdem. A törvénysértést előidéző címer elődje az 1870-es években készült községi címer volt, amely folytatása egy 300 évvel korábban tervezett városi jogállást tükröző jelképnek, címerpecsétnek. Ez utóbbi Illyefalva székely oppidum (mezőváros) rangját volt hivatott tükrözni. Hajdanán Illyefalva két követtel képviseltette magát az erdélyi diétán, az országgyűlésen. A város lakói mentesítve voltak a katonáskodás terhe alól, nem függtek a széki vezetéstől, széles autonómiával, önkormányzattal bírtak.
E sorok írója 1973-ban, levéltári kutató munkája során talált rá a város piros viaszpecsétjére, amelyet Orbán Balázs leírása alapján már ismert. (Székelyföld leírása, III. kötet, Pest, 1869, 31. old.). Mivel maga a pecsét formája addig ismeretlen volt, ezért az említett viaszpecsétről készült fénykép alapján Krecht Aranka lerajzolta azt. Mivel időközben hamis rézpecsét került elő, a városi pecsétről készült rajz jelentősége megnőtt. Ma az Illyefalva község központjában emelt Hősök emlékművén elhelyezett márványtáblán az eredeti, az általam fényképezett és lerajzoltatott városi „címerpecsét" kifaragott mása látható. A pecsétcímer latin körirata: „Sigillum. Oppidi. S. Ilyefalva", azaz „Sz(ent) Illyefalva mezőváros pecsétje". Azért emlegetek pecsétcímert, mert a pecsét egyúttal a címer szerepét is betöltötte. Illyefalva és Háromszék (Kovászna) megye településeinek címertervei a Történelmi Magazin folyóirat 2007. novemberi és decemberi lapszámaiban láttak nyomdafestéket. Szerzője a már említett heraldikus, Szekeres Attila István. Illyefalva község címerének ismertetése mellett került sor a városi „címerpecsét" bemutatására is. Rámutattam arra, hogy a mai községi címer átvette a korábbiakból a díszgúla, a határkő szimbólumot. Nos, a községi címer e jelkép által mintegy 420―430 éves múltra tekint vissza. Amikor elődeink megtervezték Illyefalva város pecsétcímerét, nem tudtak arról, hogy ők ezzel román alkotmányt fognak sérteni, hisz akkor Románia névre hallgató országról nem volt tudomásuk, mert az csak később, 1881-ben alakult. Úgy vélem, hogy a heraldikus Szekeres Attila István jogosan használta fel az általa készített címer szimbólumaként a korábbi címerek jelképeit. Talán nem is a határkő, a határ fogalma váltotta ki a felháborodást, hanem az, hogy egy székely ember le merte írni azt a történelmi és földrajzi valóságot, hogy a címerben látható gúla Székelyföld és Barcaság határát szimbolizálja.
Székelyföldet a székely nép nem egy-két nemzedék óta lakja
Lehet, hogy azok a civil szervezetek, amelyek tagjai szót emelnek egy egyszerű szóért és egy földrajzi tájegység hagyományos nevének használatáért, azok, illetve elődeik nemrég érkeztek e vidékre, és ezért nem ismerik az őshonos székelymagyar megnevezéseket. Épp ezért (is) nehéz ép ésszel felfogni azt az intoleranciát, ami fejükben tombol. Fájdalmat okoz nekik az, hogy az a nép, amely közé betelepedtek, kilencvenéves jogfosztás után már azt is örömként éli meg, ha egy Hivatalos Közlönyben első ízben megjelenhet a Székelyföld megnevezés. Alkotmánysértést károgni, az örömbe bekeverni az üröm keserű levét, egyáltalán nem az együttélésre való törekvést mutatja, hanem jelzi a diktatúra idején meghonosodott román hegemón gondolkodást. Márpedig e módszerekkel csak azt érik el, hogy még azok a székelyek is az autonómia követelése mellé állnak, akiket korábban nem foglalkoztatott e kérdés. Az ilyen és hasonló megnyilvánulások döbbentik rá a politikától elzárkózó székely embert arra, hogy tűrhetetlen, megalázó dolog másodrangú állampolgárként élni, úgy, mint Ceauşescu parancsuralma idején, amikor a 600–900 éves magyar településneveket csak románul lehetett leírni. Márpedig a román politikai elitnek el kell fogadnia azt a gondolatot is, hogy a székely népet a 21. században már nem csak a névhasználatban nem gátolhatják meg, de még abban sem, hogy az önrendelkezési jog alapján Székelyföld önkormányzatot nyerjen. Persze az itteni székelyek azt is tudják, hogy meddig terjed szülőföldjük határa. Itt rögtön feltevődik az a kérdés, hogy miért kell összemosni három megyét a történelmi Székelyfölddel? A válasz egyszerű, mert a történelmi Székelyföldön a hivatalos népszámlálás adatai szerint számolt 24 százalékarányú románság lélekszámát fel lehet tornászni 40 százalékra, ezzel pedig hatásosabban lehet riogatni a Székelyföld megnevezés és a székely területi autonómia ellen.
Ne feledjék el azt, hogy amikor Gyulafehérváron 1918. december elsején kimondták Erdély elszakítását Magyarországtól, az önrendelkezés jogát egy olyan területre kérték, ahol a románság számaránya mindössze 43 százalékarányú volt. Azt se feledjék el, hogy a Trianonban diktátummal jóváhagyott, ténylegesen megszerzett területeken a románság alig 53,8 százalékarányú többséget alkotott. Ezek fényében meg kell érteni azt is, hogy Székelyföld a maga közel 80 százalékarányú székely többségével jogosult az önkormányzatra, a Székelyföld név használatára is. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ha a székely nép nem kapja meg a román államhatalomtól a területi önkormányzat, autonómia megteremtésének lehetőségét, akkor rákényszerül arra, hogy önmagát a magyartól különálló népként határozza meg. Köztudott, hogy az „önrendelkezési jog minden nép számára" adott. Csak azoknak a népcsoportoknak nem jár a független államalapítás joga, akik magukat kisebbségként, nemzetiségként határozzák meg. Márpedig a székely nép, bár nyelve és kultúrája közös a magyar népével, de más a származása, lelki alkata, és ezer évig saját hagyományai, szokásai alapján, külön társadalmi szervezetben élte életét, ezért a nemzetközi jog alapján őt is megilleti a független állam alapításának joga. Nos, azok, akik még a Székelyföld nevét is megtagadják tőlünk, hogyan várják el azt, hogy ne kérjük a minket is megillető jogokat?
Székelyföld neve az okmányokban
Székelyföldre utaló okleveles adataink még az első román államalakulatok létrehozása előtti időből származnak. Havaselve csak 1330-ban, Moldva 1359-ben alakult meg, de Székelyföld ispánjáról, tehát Székelyföld létéről, már 1235-ből fennmaradt oklevél. Azért, hogy ne lehessen elfogultsággal vádolni, olyan eredeti dokumentumokat fogok idézni, amelyekben először említik Székelyföld nevét. Az évszám mellett az eredeti megnevezés is olvasható azon a nyelven, amelyen lejegyezték: „1495: in terra Siculia, 1497: in terram Siculorum, 1587: Zekel földen, 1611: Zegelland". (Lásd Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára, Bp., 1988, I. 542. old.) Ha ez sem meggyőző, akkor meg kell ismerni Erdély történetét. Erdélyben az 1437 és 1848 közötti (411 év) időszakban közjogilag létezett Székelyföld autonóm igazgatású régió, akárcsak a magyar vármegyék, a szászok által lakott Szászföld. A székely nép már a magyarsághoz való csatlakozás pillanatától külön szervezési keretekben élte életét.
Kérdés: hogyan állunk 2010-ben a demokráciával? Hogyan működik a helyi önkormányzat, ha még Székelyföld neve is alkotmányt sért? Talán az is lehet, hogy azok a személyek, akik a Székelyföld névhasználatot ― a hivatalos okmányokban ― jogtalannak nevezik, még arról sem hallottak, hogy az 1300-ig összeszámolt 511 (okmányokban szereplő) erdélyi helynévből 83 százalék magyar volt, a többi szláv, besenyő és német. A román eredetű nevek aránya ekkor mindössze 0,6 százalékot mutatott. Mindez arra utal, hogy a Balkánról (vándormozgalommal) a Dunától északra érkező románság első csoportjai csak a 13. század derekán jelentek meg Erdélyben. Ez akkor történt, amikor Székelyföld már létező közigazgatási egység volt.
Az elmondottak alapján határozottan állítható, hogy Székelyföld nem egy kitalált régió megnevezése. Székelyföld egy olyan földrajzi, néprajzi és történelmi szempontból létező valóság Erdélyben, mint Máramaros, Fogarasföld, Mócvidék stb. Kérdés: ez utóbbiak nevének használata kapcsán, a „jogvédők" miért nem emlegetnek alkotmánysértést?
E sorok írója sajnálattal állapítja meg, hogy 2010-ben is súlyos érzelmi károkat okoz a román–magyar együttélésre nézve az imaginárius (az elképzelt) történelmi szemléletből fakadó türelmetlenség. Ilyen körülmények közt minden magyarul érző székely ember elgondolkodhat, felteheti a kérdést: kilencven évvel a trianoni békediktátum után van-e szükség Székelyföld önkormányzatára?
Természetesen köszönettel tartozunk mindazoknak, akik érzéketlen intoleranciájukkal arra ösztönöznek, hogy ne mondjunk le kényelemből Székelyföld területi autonómiájának kivívásáról. Szégyenletes dolog, hogy Trianon után kilencven évvel az Európai Unió egyik tagországában megtörténhet az, hogy egy őshonos lakosság saját szülőhelyének nevét sem használhatja hivatalos okmányokban anélkül, hogy az ne váltana ki magyarellenes dührohamot.
Kádár Gyula. Háromszék (Serpsiszentgyörgy)

Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke ma sajtótájékoztatót tartott a nagyváradi Központi EP-Irodában. A sajtótájékoztató kiemelt témája a Verespataki bányaügy volt Janez Potoćnik európai biztos állásfoglalásának összefüggésében. Tőkés László EP-alelnök ez ügyben kiadott Nyilatkozatát mellékeljük. A sajtótájékoztató másik témája az átvilágítási folyamat volt. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke egyfelől a Román Parlament által elfogadott, de az Alkotmánybíróság által elkaszált átvilágítási törvénynek az erdélyi magyar kistársadalmunkra való önkéntes alkalmazását sürgette, másfelől örömmel nyugtázta, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Átvilágító Bizottsága múlt héten döntött hat dosszié ügyében (három lelkipásztorról mondták ki, hogy együttműködött a Szekuritátéval). Hogy az átvilágítási folyamat mennyire összetett, arra Tőkés László Balogh Béla példáján keresztül világított rá. A vonatkozó Közleményt és mellékleteit csatoljuk.
K Ö Z L E M É N Y
Egy olyan világból jövünk és egy olyan rendőrállami, titkosszolgálati, diktatórikus korszak átkos örökségével kell nap mint nap szembenéznünk, melyben maga a püspök, az Egyház „első őrállója” járt élen az elnyomó hatalommal való kollaborációban. Erről a világról kíméletlen realizmussal tanúskodik a következő, 1968-ból való Szekuritate-jelentés, néhai Papp Ladislau alias „PĂUN” vonatkozásában: „Jelentem, hogy 1959. szeptember 31-i dátumon hazafias érzelmek alapján hatóságaink által informátornak rekrutáltatott nevezett Papp Ladislau, aki 1915. május 19-én Gencs községben született, Iosif és Margareta fiaként, foglalkozása református pap, házas, 5 gyermeke van, lakóhelye Oradea, P-ța Libertății 38.... Nevezett Papp Ladislaut 1967 júniusában Oradea püspökévé, 1967. június 11-én pedig a Nagy Nemzetgyűlés (Marea Adunare Națională) képviselőjévé választották… Választott tisztségviselővé válása nyomán megszűnt vele a kapcsolat, és az iratgyűjtője átkerült a „C” Hivatalba. A kapcsolat megszűnése után fentnevezett hatóságainknál amellett inszisztált, hogy továbbra is fenntartsuk vele a kapcsolatot, mivelhogy annyira hozzánőtt hatóságainkhoz, hogy nem tudja elképzelni, hogy a jövőben is ne támogassa hatóságainkat (1968. június 4.).
Az utóbbi évek titkosszolgálati feltárásainak és leleteinek ismeretében mi sem természetesebb annál, hogy Anyaszentegyházunk szembe kíván nézni és szakítani akar visszahúzó múltjával. Dicséretes és elismerésre méltó, hogy a Királyhágómelléki Református Egyházkerület az elkezdett úton következetesen tovább halad. Ennek bizonysága az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság tevékenysége, melynek első eredményeit a testület múlt héten tárta az Igazgatótanács elé.
A Püsök Csaba lelkipásztor-elnök által vezetett bizottság munkája annál is sürgetőbb, mivel a küszöbön álló egyházkerületi általános tisztújítás valamennyi jelölt átvilágítását szükségessé teszi.
A háttérben meghúzódó, volt kollaboránsok vonatkozásában említésre méltó, hogy mind a mai napig nem derült fény az Országos Átvilágító Bizottsággal (CNSAS) levelezők kivoltára, akik Tolnay István előadótanácsos nevével visszaélve tettek feljelentést Egyházkerületünk, illetve annak átvilágítást végző vezetői, sőt személy szerint Csendes László volt CNSAS-elnök ellen.
Mindezek ellenére az egyházi titkosszolgálati múlt átvilágítása vontatott módon ugyan, de tovább folytatódik. Legutóbb újabb volt ügynökök kilétére derült fény – köztük Balogh Béla alias „BODEA IOAN” volt szemlaki lelkész esetére, aki 1989 októberében, a Ceausescu-diktatúra utolsó hónapjainak legsötétebb időszakában szegődött másodszor is a hírhedt Szekuritáté szolgálatába.
A – feltételezhetően – nagy költséggel súlyos egyházromboló tevékenységet folytató volt kolozsvári lelkész a „visszaeső bűnösök” csoportjába tartozik. Molnár János Szigorúan ellenőrzött evangélium című könyvének I. kötetében ugyan még a „Megfigyelőkből megfigyeltek” fejezetében szerepel, „BEBE” álnéven, mint aki megtagadván a kollaborációt, a Szekuritáté célszemélyévé vált – mostanság megtalált beszervezési dossziéjából viszont az derül ki, hogy utóbb újból a „Megfigyelők” kategóriájába igazolt át, hogy ezáltal a kicsiny Arad megyei Szemlakról a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet főtitkári tisztségébe avanzsálhasson.
Balogh Béla /„BODEA IOAN”/ esete arra vall, hogy a fellelt iratanyag hiányossága, illetve a volt titkosszolgálat érdekköreinek manipulációja miatt még sok titok vár megfejtésre, és nem egy megfigyeltről derülhet még ki, hogy valójában ügynöki tevékenységet folytattak. Éppen ezért az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság a lehető leghelyesebben cselekedett, amikor az eddig elbírált ügyekben is a dolgok jelenlegi állásának nyitott voltát hangsúlyozta.
Balogh Béla alias „BODEA IOAN” esete drámai erővel példázza, hogy a kollaboránsok saját múltjuknak foglyai. Ez a körülmény viszont megkerülhetetlen követelményként állítja elénk a titkosszolgálati átvilágítás következetes folytatását. Ez alól a romániai – erdélyi – magyar kistársadalom sem képezhet kivételt.
Elégtétellel üdvözölhetjük a Románia Parlamentje által legutóbb elfogadott lusztrációs törvényt. Ennek jelentőségét még a kommunista múlthoz húzó Alkotmánybíróság felülbírálata sem csökkentheti.
Az erdélyi magyarság joggal várhatja el, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség magára nézve is kötelezőnek tartsa az átvilágítási törvény előírásait.
Szégyennel tölt el minden magyart az RMDSZ-nek az Országos Feddhetetlenségi Ügynökséggel (ANI) kapcsolatos elvtelen magatartása.
Az volna helyes, hogyha az RMDSZ példát venne erdélyi protestáns egyházainktól a titkosszolgálati múlt átvilágítása, illetve a magyar közélet megtisztítása dolgában. Társadalmunk erkölcsi megújulása elengedhetetlen előfeltétele a rendszerváltozás folytatásának.
Nagyvárad, 2010. július 12.
Tőkés László
az EMNT elnöke
EP-alelnök
Kötelezettség-vállalás
Alulírott BALOG BÉLA, Béla és Rozalia fia, született 1955 április 4-én, Zilahon, magyar nemzetiségű, román állampolgár, KISZ tag, családi állapota nem házas, liceumot végzett, állandó lakhelye Nagyvárad, Anatole France u. 42.
Vállalom, hogy titkos és szervezett módon együttműködök a Belügyminisztérium keretében az állambiztonsági szervekkel azzal a céllal, hogy információkat szolgáltassak nacionalista-irredentista tevékenységekról, vagy bármely, az államrend ellen irányuló tevékenységről, valamint azokról a dokumentumokról melyek a tudomásomra jutnak.
Az információkat írott jelentések formájában szolgáltatom, melyeket, valódi nevem helyett a „Bodea Ioan” fedőnéven írok alá.
1976.06.29.
Beszterce
/Balogh Béla/
Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája

„Mindannyian Isten gyermekei vagyunk”
„Mindannyian Isten gyermekei vagyunk és ebben a szellemben kell tanácskoznunk” – jelentette ki Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke ma, Brüsszelben az európai Vallási Vezetők Találkozóján.
2010. július 19-én az Európai Bizottság, az Európai Parlament és az Európa Tanács elnökei – José Manuel Barroso, Jerzy Buzek és Herman Van Rompuy –, valamint közvetlen munkatársaik, köztük Tőkés László, az EP egyházakkal való kapcsolattartásért felelős alelnöke, a szegénység és társadalmi kirekesztettség elleni hatékony küzdelemről egyeztettek Brüsszelben kontinensünk vallási vezetőivel. Hozzávetőleg húsz magas rangú keresztény, zsidó, muzulmán, illetőleg szik és hindu vallási vezető fogadta el José Manuel Barroso elnök meghívását az egyeztető tárgyalásra.
Mint ismeretes, 2009. december 1-jén életbe lépett a Lisszaboni Szerződés, amelyben – az intézményes reformokon túlmenően – az EU elismeri az egyházak önazonosságát és autonómiáját, valamint Európa történetében, illetve a társadalmi életben betöltött sajátosan fontos szerepüket. Az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikkelye előirányozza, hogy azUnió intézményei „nyílt, átlátható és rendszeres párbeszédet” tartsanak fenn az európai egyházakkal és egyházi szervezetekkel. A keretszerződés ezen kitétele új minőséget kölcsönöz az uniós–egyházi párbeszédnek, hiszen mind ez ideig jobbára az európai vezetők személyes nyitottságán és jóindulatán múlott a kapcsolattartás.
José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke hangsúlyozta: „Sokmillió európai polgár él társadalmi kirekesztettségben, holott Európa a világ egyik legtehetősebb régiója.” Leginkább az idősebb, illetve a fiatal korosztályok érintettek ebben a tekintetben – mondotta, majd kijelentette: „Az egyházak és a vallási közösségek fontos társadalmi szolgálatot végeznek tagállamainkban. Ha le akarjuk küzdeni a szegénységet, elengedhetetlenül fontos nagy múltú és széleskörű tapasztalataikra építenünk.”
Jerzy Buzek EP-elnök felvezetőjében bemutatta az Európai Parlament vallási és egyházi ügyekkel megbízott alelnökét, Tőkés László erdélyi képviselőt, akit a diktatúrák elleni küzdelem, illetve tágabb értelemben az emberi jogokért való következetes kiállás élharcosaként jellemzett. Az ő példájából, egyházának a Ceaușescu-rezsim megbuktatásában vállalt szerepéből, valamint több más, hasonló esetből is kitűnik, hogy az egyházak társadalmi szerepvállalása minő fontossággal bír – mondotta, majd így folytatta: „Világiaknak és egyháziaknak valamennyi – helyi, országos és európai – szinten együtt kell működniük, hogy véget vethessünk a szegénységnek és a társadalmi kirekesztettségnek. Elsőbbségi célkitűzésünk, hogy helyreállítsuk a társadalmi és gazdasági biztonságot. Az egyházaknak ebben döntő szerepük lehet, hiszen a közösségek és egyének életében végzendő szociális munka terén hatalmas tapasztalatra tettek szert. Tapasztalatuk és tudásuk talán sohasem volt értékesebb, mint a jelenlegi válsághelyzetben.” Buzek elnök ugyanakkor bejelentette, hogy idén szeptemberben, az Európai Parlamentben kezdeményezésére e témakörben konferenciát szerveznek, amelyre konkrét javaslatokat vár. „Mindannyian Isten gyermekei vagyunk” – zárta beszédét a lengyel – protestáns – elnök.
Herman Van Rompuy, az Európai Unió elnökearra hívta fel a figyelmet, hogy amikor szegénységről beszélünk, akkor nem struktúrákról, hanem emberekről van szó, akik mindezt közösségben élik meg, következésképpen emberközpontúan és közösségben kell gondolkoznunk – mégpedig a legfontosabb transzcendentális elemre, „a szeretetre” alapozva.
Ehhez kapcsolódva Erdő Péter bíboros, az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsának elnöke a szeretetből fakadó átfogó cselekvési stratégia megalkotását sürgette, és rámutatott: nem a szegényeket, hanem a szegénységet kell legyőznünk.
Tudnivaló, hogy az Európai Vallási Vezetők Csúcsértekezletére ez alkalommal immár hatodízben került sor, Brüsszelben. Idén, A Szegénység és a Társadalmi Kirekesztés Elleni Küzdelem Európai Évében – 2010 a Szegénység Elleni Európai Platform létrehozása céljából az EU-intézmények széles körű párbeszédbe kezdtek, melybe az ebben leginkább illetékes egyházakat, illetve vallási közösségeket is bevonták. A körvonalazódó stratégia alapelemei:emelni kell a foglalkoztatás szintjét, konkrét célokat szükséges kitűzni a készségek elsajátítását ösztönző és a szegénységelleni küzdelmet elősegítő ún. „inkluzív növekedés” területén, biztosítani kell a gazdasági, társadalmi és területi kohéziót azáltal, hogy segítjük a szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élőket, és képessé kell tenni őket arra, hogy aktív társadalmi szerepet játsszanak. A konkrét célkitűzések között szerepel, hogy azEU 2020-as Stratégiája keretében 20 millióval csökkenjen a nélkülözésnek kitett lakosok száma;az iskolából kimaradók arányát10% alá kell levinni, és el kell érni, hogy az ifjú nemzedék legalább 40%-a részesüljön felsőoktatási képzésben.
A jelen lévő, 14 tagállamból – Franciaország, Egyesült Királyság, Németország, Belgium, Olaszország, Hollandia, Görögország, Románia, Bulgária, Ciprus, Magyarország, Szlovákia, Lengyelország és Dánia – érkező egyházi vezetők támogatásukról biztosították azEurópa2020 Stratégia társadalmi és oktatási célkitűzéseit. Javasolták, hogy az európai intézmények erősítsék meg kapcsolatos stratégiáikat, különösképpen a munkapiaci lehetőségek, a célirányosabb tagállami szociális szolgáltatások és az oktatási-képzési esélyegyenlőség terén. Az egyházi képviselők hangsúlyozták, hogy továbbra is elkötelezetten végzik társadalmi szolgálatukat a szociális kohézió, a szolidaritás és az európai civil elkötelezettség erősítése érdekében. Kiemelték, hogy a jelenlegi nemzetközi válság csak úgy győzhető le, hogyha az ember és a társadalmi igazságosság marad az európai politika figyelmének középpontjában.
A magas rangú vallási vezetők valamennyien szóhoz jutottak a tanácskozáson, illetve a találkozót záró munkaebéden. A felszólalók között szerepeltek – többek között –Christopher Hill anglikán püspök, a canterbury érsek képviselője, Bernhard Felmberg, a Német Protestáns Egyház (EKD) küldöttje, Emmanuel franciaországi metropolita, az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) elnöke, II. Ieronymos, Görögország érseke, Adrianus van Luyn rotterdami püspök, az Európai Közösség Püspök Konferenciája Tanácsának (COMECE) elnöke, valamint a zsidó és a muzulmán vallási közösségek képviselői. Első ízben vettek részt a találkozón a hindu és a szík közösségek vezetői, akik szintén építő módon szóltak hozzá a közös „európai projekthez”.
A tanácskozást sajtótájékoztató követte, melyen a három európai elnök foglalta össze a csúcstalálkozó tanulságait és következtetéseit. Tőkés László alelnök külön és kiemelten hívta fel a figyelmet a volt vasfüggöny túloldalán élők nyomorúságos helyzetére, mely nem csupán a jelenlegi általános gazdasági válságnak tulajdonítható, hanem egyben a kommunista korszak egyenes következménye és öröksége. Erdélyi képviselőnk Európa fokozott mértékű szolidaritását kérte a volt szovjet tömb országainak „szegényei és kirekesztettjei” iránt – köztük is különösképpen az elnyomatást szenvedő nemzeti kisebbségek, valamint a mélynyomorban élő cigányság védelmében.
Az MTI-nek adott nyilatkozatában a volt királyhágómelléki püspök – kérdésre válaszolva – a keleti kommunista ateizmus, ezzel párhuzamosan pedig a nyugati szekularizmus és vulgáris materializmus egymást erősítő romboló hatására mutatott rá, mely súlyos értékválságot idéz elő az egész kontinensen. „Ár ellen úszva”, az egyházaknak ezen sokrétű – emberi és erkölcsi – válság leküzdésére kell szövetkezniük.
A csúcstalálkozó befejezéseképpen sorra kerülő munkaebéden gyakorlatilag tovább folytatódott a reggel elkezdődött felszólalások sora. Tőkés László alelnök köszöntő beszédében az uniós–egyházi párbeszéd hagyományának kialakulására tekintett vissza, felidézve Jaques Delors volt Európai Bizottság-i elnök ’80-as évekbeli kezdeményezését a tudományos, a kulturális és a vallási élet képviselőivel való párbeszéd beindítására. Akkor, a kommunizmus bukásának történelmi pillanatában nyílt meg a lehetőség „öreg kontinensünk” újraegyesítésére, és az egyesülés útjának jelentette újabb fontos állomását Manuel Barroso bizottsági elnök hagyományteremtő kezdeményezése a vallási vezetők csúcstalálkozójának megalapítására – hangsúlyozta Tőkés László, ugyanakkor javaslatot téve arra, hogy az Európai Parlament Elnöki Hivatala mellett önálló hivatal alakuljon az egyházakkal fenntartott kapcsolatok és párbeszéd intézményesítése céljából.
A munkaebéd során az egyházi képviselők mellett az Európai Bizottság több meghívott biztosa is felszólalt, nevezetesen Vivienne Redding, Antonio Taiani, Maros Sefcovic és Andor László EB-tárcavezetők.
Záróösszegzésében Jerzy Buzek elnök az együttműködés rövid-, közép- és hosszútávú feladatait vázolta. Herman Van Rompuy a nap legfontosabb eredményének magát a találkozó létrejöttét nevezte. José Manuel Barroso – frappáns módon – „az Államot” és „a Piacot” két olyan „istennek” – bálványnak – nevezte, melyeket Európa nem követhet. erdon.ro

Közösen dolgozzunk az autonómiáért!
HHRF-küldöttség a Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács ülésén
"Nekünk, nyugati magyaroknak nem az dolgunk, hogy kívülről programokat alkossunk, és a saját elképzeléseink szerint lobbizzunk Washingtonban, Brüsszelben az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy kárpátaljai magyarokért, olyasmiket követelve számukra, amikre nekik nincs szükségük. Csakis az a hiteles , amit az érdekelt, érintett közösségek megfogalmaznak" – hívta fel a határon túli magyar vezetők figyelmét a folyamatos tájékoztatás fontosságára Hámos László, a New York-i székhelyű Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) elnöke Tusnádfürdőn a Bálványosi Nyári Szabadegyetem (Tusványos) keretében július 23- án megtartott Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) nyilvános ülésén. Elmondta, bár saját közössége számára közvetlen módon nem égető kérdés az autonómia, hiszi, hogy a nyugati magyarságnak nagyon is fontos szerepe lehet az autonómia kivívásában.
A KMAT-ülést Répás Zsuzsanna, a magyar kormány határon túli kérdésekkel foglalkozó helyettes államtitkára moderálta, nyitó beszédet pedig Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke tartott. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke röviden ismertette a KMAT történetét, hangsúlyozva a határon túli magyarság összefogásának fontosságát "a magyar autonómiarendszerek létrehozása érdekében". A tanácskozás ünnepi szónoka Semjén Zsolt magyar kormányfőhelyettes volt, aki vázolta Magyarország új nemzetpolitikáját. Ez szerinte három pilléren nyugszik: az anyaországi, a Kárpát-medencei és a nyugati régió magyarsága. A továbbiakban a Kárpát-medencei magyar közösségek vezetői kaptak szót, hogy ismertessék a szép számban összegyűlt közönség és egymás előtt az önrendelkezés felé vezető úton elért eredményeiket és az előttük álló akadályokat.
A KMAT-ülés utolsó felszólalójaként Hámos László párhuzamot vont a Washington Postban múlt héten megjelent, az Orbán-kormányt bíráló hazug vezércikk és a 70-es évek közepén Nicolae Ceausescu román diktátorról dicshimnuszokat zengő tudósítások között. "Az ilyen torzítások nem önmaguktól és nem véletlenül születnek meg. Tudatosan előkészített kampány alapján ellenséges erők ferdítik el a tényeket, hogy megfeleljen saját érdekeiknek" – figyelmeztetett a HHRF elnöke, hozzátéve, hogy az Egyesült Államokban, ahol nincs egy folytonos történelmi tudat a közép-európai helyzetről, lehetőség van a képet átfesteni, alakítani, módosítani. Ennek érdekében – hangoztatta Hámos – kellő időben be kell kapcsolni az amerikai magyarokat, példának okáért a HHRF-et, hogy hiteles és pozitív kép alakuljon ki számunkra fontos ügyekről.
"Nem akkor vagyunk a leghatékonyabbak nemzetközi porondon, ha melldöngetve mi magunk harsogunk, követelődzünk, erőszakoskodunk. Olyan szövetségeseket kell keresnünk, akik tényleges hatalommal, befolyással rendelkeznek és velük kell kimondatnunk igazunkat" – fogalmazta meg a továbbiakban az alapítvány hitvallását. Szerinte az eredményesség mércéje nem az, hogy mi magyarok mit mondtunk el a világ politikai urainak, hanem az, hogy minderre a külső tárgyaló fél vagy intézmény mit válaszol, miben támogat, netalán felvállalja és cselekszik is a mi ügyünkben. Hámos László éppenséggel a folyamatosan nyújtott tájékoztatónak tudta be azt a tényt, hogy Robert Fico volt szlovák kormányfőnek, dacára annak, hogy négy évig dörömbölt a Fehér Ház ajtaján, nem sikerült elnöki találkozót kicsikarnia. "A közeljövőben komolyabb washingtoni nyomásgyakorlás is várható az új szlovák kormány irányában" – előlegezte meg a HHRF elnöke.
A továbbiakban emlékeztetett Tőkés László egy korábbi nyilatkozatára, miszerint az autonómia tulajdonképpen bizonyos kisebbségi jogok együttese, például kulturális autonómia nem képzelhető el a nyelvi jogok teljes körű szavatolása nélkül. 2005-ben az amerikai kongresszus határozatban szorgalmazta az elkobzott egyházi és közösségi ingatlanok visszaszolgáltatását. "Mi azért lobbiztunk, mert tudtuk, hogy ez erősíti a közösségi önrendelkezés gazdasági alapjait" – folytatta Hámos, hangsúlyozva annak fontosságát, hogy törekvésünket mindig a szövetségesünk fogalomkészletébe és érdekvilágába helyezzük bele. Így például a fentebb említett restitúciós határozat esetében egy fő mozgatórugó a sok amerikai számára fontos vallásszabadság volt.
"A HHRF immár 34 éve arra törekszik, hogy minél világosabban megértse a jogos igényeket, és specifikus eszközeivel ezeket az igényeket a nemzetközi porondon felerősítse. Paneltársaim a megmondói, hogy élő kapcsolatot ápolunk velük, és ha beavatnak törekvéseikbe, továbbra is számíthatnak ránk, hogy közösen dolgozhassunk az autonómia kivívása érdekében" – zárta előadását Hámos László HHRF-elnök.

„Árnyékra vetődtek” a nacionalisták: az ENSZ előtt a romániai kisebbségek helyzetéről szóló jelentés
Heves kirohanást intézett tegnap az RMDSZ és több magyar politikai szervezet, illetve politikus ellen a nacionalista Konzervatív Párt (PC) alelnöke és a nagyobbik kormánypárt, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) színeiben politizáló egyik képviselő annak kapcsán, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) Genfben zajló rasszizmusellenes értekezletén a romániai kisebbségek helyzetéről szóló kormányjelentés mellett egy úgynevezett „árnyékjelentést” is ismertetnek, amelyet az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), a Bolyai Kezdeményező Bizottság és a Pro Regio Siculorum Egyesület állított össze.
A svájci városban augusztus 2. és 27. között zajlik az ENSZ rasszizmusellenes testületének 77. ülése, amelyen 11 ország, közöttük Románia nemzeti kisebbségeinek helyzetét ismertetik. A romániai nemzeti közösségek helyzetéről szóló jelentést két napon át vitatja a fórum, a tárgyalás tegnap kezdődött, a tervek szerint ma lezárul.
Az ülésen a román kormány által összeállított hivatalos jelentés mellett a magyar szervezetek által összeállított árnyékjelentés is a résztvevők asztalára kerül. A romániai magyarok elleni diszkrimináció című árnyékjelentés elkészítői között ott van az EMNT, a Bolyai Kezdeményező Bizottság és a Pro Regio Siculorum Egyesület is.
A dokumentum megállapítja, hogy az európai jogszabályokkal összhangban elképzelhető a különleges státus biztosítása a Székelyföld számára. Az árnyékjelentés szerint ennek egyelőre az is akadályát képezi, hogy a magyarokat másodrendű állampolgárként kezelik Romániában, a Székelyföld infrastrukturális fejlesztése pedig vagy nagyon lassú, vagy teljesen meg is feledkeznek róla.
„Ezzel szemben más, eldugottabb romániai régiók, főként Moldovában és az ország déli részében gyorsabban fejlődnek” – mutat rá a jelentés. A dokumentum kitér a kommunizmus idején elkobzott vagyonok visszaszolgáltatása körüli anomáliákra is. Leszögezi: az elkobzott tulajdonok visszaszolgáltatása az egész országban lassú, de a Székelyföldön még kirívóbb a helyzet. A jelentés törvényes megoldásként területi autonómia biztosítását javasolja a Székelyföld számára. Ennek keretében hivatalos regionális nyelvvé nyilváníttatná a magyart, illetve engedélyezné a magyar és székely nemzeti jelképek használatát. A jelentés szerint a Székelyföldnek egységes közigazgatási egységgé kell válnia, amely saját törvényhozó és végrehajtó testülettel rendelkezik, amelyek demokratikus választás útján jönnek létre.
Szintetizáló jelentés
A most ismertetett hivatalos román országjelentés amúgy négy korábbi – a 2001-es, a 2003-as, a 2005-ös és a 2007-es – összegzése, amelyeket 2008. július 29-én foglaltak össze, és amelyeket 2009. június 22-én juttattak el az ENSZ illetékes szaktestületéhez. A román delegációt Asztalos Csaba, az Országos Diszkriminációellenes Tanács elnöke vezeti. A hivatalos jelentés kapcsán a Realitatea Tv szerint kifejtette, hogy az fejlődést állapít meg a vizsgált területeken, míg az árnyékjelentést úgy kommentálta: felvet bizonyos kérdéseket, de nem olyanokat, amelyeket ne lehetne megválaszolni. A jelentés ismertetése után az ENSZ-testület saját jelentést fogalmaz meg, amelyben ajánlásait is rögzíti.
Nacionalista kirohanások
Az árnyékjelentés szerzői ellen tegnap éles hangú nyilatkozatban rohant ki a Konzervatív Párt alelnöke, Bogdan Diaconu. A Szociáldemokrata Párttal (PSD) közösen jelenleg ellenzéki pártszövetséget alkotó, a közvélemény-kutatások által rendre 1-2 százalékos népszerűségűnek mért alakulat vezetője azzal vádolta meg az RMDSZ-t és a nagyobbik kormánypártot, a Demokrata-Liberális Pártot (PDL), hogy besározzák Romániát a világ előtt „a teljes mértékben hazug jelentés” támogatásával. Diaconu név szerint is megemlíti a jelentés szerzői között Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármestert, aki 2004 és 2008 között parlamenti képviselő is volt, valamint Szilágyi Zsoltot, az EMNT alelnökét, akit „a szélsőséges Tőkés Lászlóhoz” vezető kapcsolatként jellemez.
Diaconu úgy véli, a jelentést aláíró román állampolgárok „hihetetlen hazugságokat fogalmaznak meg azzal kapcsolatosan, milyen bánásmódban részesülnek a romániai magyarok”. Diaconu szerint nem a magyarokat, hanem a Hargita és Kovászna megyei románokat diszkriminálják, amikor a feliratokon először a magyar megnevezés szerepel, nem pedig a román, illetve a román szöveg néha teljesen hiányzik. Bírálta az árnyékjelentés szerzőit Petru Călian, a PDL parlamenti képviselője is.
Szerinte a jelentésből „vélhetően csupán Tőkés László elfúló hangja cseng ki, nem pedig a romániai magyaroké”, és a román állam elleni sértésnek minősítette a dokumentumot. Călian szerint Tőkés azzal, hogy az árnyékjelentés megírására buzdította a magyar szervezeteket, a magyar–román kapcsolatok megrontására törekszik. A román delegációnak egyébként Asztalos mellett tagja Markó Attila, az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának vezetője és Szőcs Domokos, az oktatási tárca főosztályvezetője.
Szilágyi: a nyomásgyakorlás eszköze
A Krónikának tegnap Szilágyi Zsolt, az árnyékjelentés egyik szerzője elmondta, a dokumentum összeállítását az indokolja, hogy a szerzők szerint a külpolitikát hangsúlyosan és következetesen kell használni a jogainkért vívott küzdelemben, az akció a figyelemfelkeltés és a nyomásgyakorlás eszköze is egyben.
„A Konzervatív Párt támadása a ceauşescui időkre emlékeztet, ő vádolta azzal a politikáját bíráló emberi jogi aktivistákat, hogy nemzetellenesek” – kommentálta a többek között vele szemben is megfogalmazott bírálatokat Szilágyi. Mint kifejtette, a jelentés a Székely Önkormányzati nagygyűlés dokumentumán alapszik. „Az a szomorú, hogy húsz évvel a rendszerváltás után még föl kell vetnünk ilyen kérdéseket, hiszen ezek megoldása már Románia 1993-as európa tanácsi csatlakozása előtt az ország házi feladata volt, nem is beszélve a NATO- és az EU-tagságról” – hangoztatta. Egyben reményét fejezte ki, hogy a romániai delegáció magyar tagjai fontosabbnak tartják majd saját közösségük képviseletét, mint a román külügy álláspontjának védelmezését.
Gondok és igények listája
A jelentés alapjául szolgáló dokumentum előterjesztésében az Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere által alapított Pro Regio Siculorum egyesület is részt vett, ebben elsősorban a székelyföldi önkormányzati vezetők által felleltározott gondokat összegezték. Felsorolták ugyanakkor azokat a törvénytervezeteket is, amelyeket az RMDSZ azzal a céllal terjesztett az elmúlt húsz év során Románia parlamentje elé, hogy megoldást nyújtson a hazai magyarság helyzetére. A dokumentumot összevonták a romániai magyar oktatásról szóló jelentéssel, amely feltárja, hogy az országban nincs önálló magyar állami egyetem, a két magyar nyelvű magánegyetem pedig kizárólag a magyar állam támogatásának köszönheti működését.
Antal Árpád a Krónikának elmondta, a jelentéssel az volt a céljuk, hogy a különböző nemzetközi fórumok árnyaltabb képet alkothassanak a romániai magyarság helyzetéről. Bár az RMDSZ kormányon van, ez sajnos nem garancia arra, hogy a romániai magyar kisebbség gondjai automatikusan megoldódnának. Antal hangsúlyozta, türelmetlenül várják az ENSZ-bizottság döntését. Már azt is előrelépésként értékelnék, ha az elemzés után készülő jelentésben megfogalmazzák, hogy Romániában a magyar közösség jogai még nincsenek az egyes előremutató európai uniós államok joggyakorlatának szintjén biztosítva. „Az RMDSZ mindent megtesz a magyar közösség jogaiért, de nyilvánvaló, hogy nincs 51 százalékos többsége a törvényhozásban, tehát mindent nem tudunk megoldani, ezért szükség van a nemzetközi fórumok segítségére, és jót tesz, ha az érdekünkben közvetítenek” – magyarázta Antal Árpád.
Balogh Levente, Bíró Blanka. Krónika (Kolozsvár)

Nem is olyan szegény az eklézsia
A realitatea.net internetes hírportál érdekes összeállítást közöl a Román Ortodox Egyház privilegizált helyzetéről „Az ortodox egyház, mint az állam ellenőrzésétől mentes vállalkozás” címmel. A pénzügyi válság miatt már korábban is hallatszottak olyan hangok a sajtóban, hogy az egyházak, kiváltképpen az ortodox egyház kivételezett helyzetben van az egyébként magát világinak deklaráló Romániában, mert egy sor olyan kedvezménnyel ajándékozta meg őket az állam az elmúlt 20 évben, amilyeneket azelőtt soha nem élveztek. Valami hasonló történt ebben az esetben is, mint az úgynevezett forradalmárokkal, akikről később kiderült, hogy vagy nem vettek részt semmiféle forradalmi eseményben, vagy korábban a rendszer kiszolgálói voltak. Ez utóbbi nagymértékben elmondható az ortodox egyházról is, hiszen a papok nem mulasztottak el az istentiszteletek során áldást kérni Ceauşescura, sőt, a főpapok közül is többen voltak besúgók. Mégis az új államhatalom úgy ítélte meg, hogy az egyház az elmúlt rendszerben szenvedett, ezért aztán mindenféle kedvezményeket biztosított számára, mi több, komoly összegekkel járul hozzá a fenntartásához. Nézzünk egy példát. A kolozsvári ortodox érsekség területén 2009-ben 160 egyházi épület állt építés vagy javítás alatt. A szükséges 11,5 millió lejnyi összegből 4,2 milliót a hívek adományoztak, 3,9 milliót a kormány, 2,1 milliót a helyi tanácsok, 0,5 milliót a megyei tanácsok. Tehát az állam többet adott erre a célra, mint maga az egyház. Miközben például a moldovai ortodox egyház a legnagyobb erdőtulajdonos az egész Moldvában, tehát egyáltalán nem szegény az eklézsia. Az egyházi épületek és a visszakapott földek után az egyházak adómentességet élveznek, s nem fizetnek TVA-t sem, ha termelő tevékenységet folytatnak (pl. gyertyakészítés). Az egész romániai ortodox egyházban mintegy 14 500 lelkész szolgál, akik közül 13 878-an kapnak az államtól fizetéstámogatást, és csak 911-et fizet kizárólag az egyház. Ugyanígy a 17 258 ún. nem klerikális egyházi személyzetből (kántor, harangozó, gondnok stb.) 15 435-öt szintén az állam fizet. Nem vitatjuk, mert nem illik, nem szokás az egyház(ak) érdemeit, de ez az átlagon jóval felüli bánásmód is azt a felelőtlen és át nem gondolt politikai cselekvést jellemzi, amelynek még mindig nincs vége. Mint ahogy a válságnak sem.
Veres István. Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti)

Tőkés László újabb fellebbezése a Királyhágómelléki Egyházkerülethez
2010. július 21-i Nyilatkozatomban tételes formában idéztem a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Választási Szabályzatának az egyes egyházi tisztségekre való jelölést kizáró előírásait, és önkéntes visszalépésre szólítottam fel azokat az – egyházmegyei – jelölteket, akikre a Szabályzat 2. szakaszának idézett megszorításai vonatkoznak.
Annak láttán, hogy a személyeskedést kerülő, elvi felvetésemnek nem sok foganatja volt, és kilenc egyházmegyénk területén több olyan lelkészi és világi személy is jelölést nyert és fogadott el, akikre nézve a Szabályzat vonatkozó előírásai világosan kimondják és meghatározzák, hogy „egyházi tisztségre nem jelölhetők”, vagy jelölésük „nem ajánlott”, – 2010. július 3-án újabb, ez alkalommal az előbbinél jóval konkrétabb Nyilatkozatot tettem közzé, melyben az érintett személyek jelöltetésének a megfellebbezését, valamint a választási bizottságok felelős, szabályos és következetes eljárását szorgalmaztam az óvások elbírálása tekintetében.
A sajtóból vett tájékoztatás szerint: „Minden óvás elutasítva!” (Bihari Napló, 2010. augusztus 14.) – vagyis a fellebbezések törvényszerű és felelős elbírálására irányuló figyelmeztetés is hatástalan maradt. Az Egyházkerületi Választási Bizottság – rosszul felfogott – erejének, valamint határozatai megfellebbezhetetlenségének tudatában még bár szemszúrásból sem, egyetlen egy benyújtott óvásnak sem adott helyt, és ezáltal minősített, illetve minősíthetetlen esetekben engedett szabad utat az egyes egyházmegyei jelölteknek.
Cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag, olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását visszautasító 2/2010. számú EVB-határozatot is saját kézjegyével látta el.
A sajnálatos szakszerűtlenséggel és szokványos hivataloskodással határozatokat hozó EVB egész munkájára a következők a jellemzők:
Szinte teljességgel figyelmen kívül hagyja a KRE Választási Szabályzatának mértékadó előírásait (lásd VSZ 2. szakaszának 3. és 4. bekezdései).
Ügyet sem vet a fellebbezéshez mellékelt bizonyító dokumentumokra, melyeket nem is mellékel az egyes eseteket elbíráló határozatokhoz, illetve amelyeket teljességgel elhallgat.
Sem az Országos Átvilágító Bizottság (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság (EÁB) bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja.
Egyetlen jogász, egyházi jogtanácsos segédletét sem veszi igénybe, illetve a jogi szakvéleményezés érvényesítését teljességgel mellőzi.
Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta – szavazattöbbséggel alátámasztott – tekintélyelvű kinyilatkoztatások. Az elmondottaknak megfelelően az EVB:
1. A Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15.05.2008, valamint p 4901/07/05.02.2008 számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot nem igényli (lásd az EVB 2/ és 3/2010. számú határozatát).
2. A Berke Sándor egyházmegyei missziói előadó-jelölt – egykori – kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02.12.2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy „A jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy – nevezett – együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel”. Itt úgyszintén hiányzik az EÁB elbírálása (lásd EVB 3/2010. számú határozatát).
3. Úgyszintén felmenti Nagy Sándor nagykárolyi esperesjelöltet, akiről nem csupán a CNSAS DJ/2790/05.10,2009. számú bizonylata (lásd mellékelve: Adeverinţă) ismeri el, hogy mindösszesen 48 (azaz negyvennyolc) informátori jelentés fűződik nevéhez, hanem ráadásul az EÁB és az Egyházkerületi Igazgatótanács is megállapítja róla, hogy „szervezett és titkos formában, aktívan együttműködött a kommunista titkosszolgálattal, annak ügynöke/ informátora volt” (lásd az EÁB 26/210. határozatát). Mindezek ellenére, az EVB azzal indokolja felmentését, hogy az EÁB „terhelő bizonyítékok hiányában (?!) nem vonja meg választhatósági és választói jogát” (lásd az EVB 6/2010. számú határozatát).
4. Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB szintén a saját Anyaszentegyházunk írott – és erkölcsi – törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt „minden egyházkerületi – és zsinati – tisztségéről” való „önkényes és elfogadhatatlan” lemondását (lásd az Igazgatótanács 684/2007. és a PH 416/2007. számú iratait) figyelmen kívül hagyva, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy „nem a presbiteri tisztségéről mondott le” [sic!] (lásd az EVB 3/2010. számú határozatát).
5. Seres Dénes zilahi jogtanácsosjelölt esetében minden bizonnyal az – RMDSZ-es – politikumé volt a döntő szó. Ezt az embert annakidején éppen az egyházmegyei jogtanácsosi tisztségétől fosztották meg hűtlen szolgálata miatt – attól a tisztségétől, melyre most újrajelölik. Közismert továbbá a feleségével, Seres Magdolnával közösen folytatott, áldatlan – hatalmi – harca a Zilahi Református Wesselényi Kollégium ellenében, és ezzel együtt – világi peres eljárásai Bogdán Zsolt mostani esperessel, valamint Püsök Csaba és Oláh Mihály lelkipásztorokkal szemben. Az EVB szerint – mindezek ellenére – „a vád nem felel meg teljesen a valóságnak, inkább személyi konfliktusok állnak a háttérben” (lásd az EVB 5/2010. számú határozatát).
6. Visky István, Kondor Endre és Fazakas Ferenc bihari lelkipásztorok, valamint Mike Pál érmelléki esperesjelölt esetére nézve a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést – viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s „szektás irányhoz” tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül – és legfeljebb a választók lelkiismerete tiltakozhat az ellen, hogy – belülről bomlasztó – „szektás” elemeket állítsanak felelős egyházi tisztségekbe.
Érdekes viszont elgondolkodni azon, hogy az EVB tisztelt tagjainak „lelkiismerete” miért fordul szembe a Választási Szabályzatot elfogadó közgyűlési atyák lelkiismeretével… (lásd az EVB 3. és 4/2010. számú határozatait). Mindent egybevetve, mérlegelve és megfontolva, a következőket állapíthatjuk meg és mondhatjuk ki:
A volt nacionál-kommunista rezsim, illetve a Ceauşescu-féle diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Szekuritáté. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazatukat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak.
1989-ben Temesváron kezdődött el a Ceauşescu-diktatúra bukása. Akik fegyvertelenül szembeszálltak az istentelen parancsuralmi rendszerrel – az ő áldozatuk, Temesvár szelleme kötelez bennünket: királyhágómellékieket!
„Tudatában voltak-e a jelöltlistákat állítók, hogy minek vetették meg a melegágyát, amikor pártkatonákat jelöltek a tisztségekre?” – teszi fel a kérdést Pártegyház című írásában Gábor Ferenc köröstárkányi Testvérünk (lásd Reggeli Újság 2010. július 27.). Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen „elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak” minősítik az egyházi átvilágítást (lásd erdon.ro, 2010. március 9.), és „imádságos szentségükkel” azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként – mutatis mutandis – tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?!
Nem szabad felednünk: az ateista kommunizmus az Anyaszentegyház létére tört; azon problémáink legtöbbje, melyekkel húsz év óta viaskodunk: közvetve vagy közvetlenül a diktatúra átkos öröksége. Azért: „ne legyen közösségünk a sötétség gyümölcstelen cselekedeteivel”! – int bennünket az Apostol (Ef 5,11).
Illesse őszinte elismerés azokat a fellebbezőket, akik a sötétség erői ellenében védik az Egyház becsületét!
Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett – és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával.
Az egyházmegyei választógyűléseken az óriási – lelkiismereti és erkölcsi – felelősség, hogy 2010. augusztus 27-i üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatait!
Tőkés László. Erdély.ma

Célkeresztben a „szekus” és „szektás” lelkészek
Főként az egyházmegyei választásokról volt szó Tőkés László volt királyhágómelléki püspök tegnapi sajtótájékoztatóján. Az Európai Parlament alelnöke mindenekelőtt tudatta, bár az esperesválasztás szempontjából kívülálló, mint volt püspöknek és mint hithű reformátusnak kötelessége szólni a választásról és az Egyházkerületi Választási Bizottság (EVB) munkájáról.
A bizottság rosszul tette („morális szempontból elfogadhatatlan”), hogy a jelöltek ellen érkezett fellebbezéseket mind elutasította . mondta Tőkés, hiszen nem vett figyelembe minden dokumentumot,
ami akár az egyházi tisztségre jelölést is lehetetlenné tette volna egyesek esetében. Bár az EVB döntése megfellebbezhetetlen, Tőkés László Fellebbezés utáni fellebbezés címmel nyilatkozatot adott ki a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek címezve. A dokumentumot több EVB jegyzőkönyvi kivonattal egyetemben az újságírók rendelkezésére is bocsátotta.
Szerinte például „cinikus szabálytalankodásra vall az a kirívó körülmény, hogy az EVB döntéshozatalának még a saját jelöltetését elbíráló részében is részt vett és szavazott Szilágyi Péter EVB-tag olyannyira, hogy még a jelöltetésének megóvását viszszautasító 2010/2. számú EVB határozatot is saját kézjegyével látta el..Továbbá felrótta azt is, hogy az EVB „sem a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS), sem az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság bizonylatait és határozatait nem veszi figyelembe, noha ezt az Egyházkerületi Közgyűlés kötelező módon előírja. Döntései nem a fellebbezési indokok cáfolatán alapulnak, hanem puszta „szavazattöbbséggel alátámasztott” tekintélyelvű kinyilatkoztatások.
SZEKUS VAGY NEM SZEKUS?
Mindezeket arra vonatkozóan mondta el a volt püspök, hogy többek között a bihari egyházmegye esperesi tisztségére ismét pályázó Mikló Ferenc szalontai lelkipásztor ellen a hajdúvárosi Varga György fellebbezéssel élt, mert egyes állítások szerint Mikló az előző rendszerben együttműködött a Securitatéval. A EVB azonban elutasította Varga fellebbezését az alábbi indoklással: „Mikló Ferenc nagyszalontai
lelkipásztor, bihari esperes rendelkezik a CNSAS által kibocsátott igazoló irattal, miszerint nem volt informátora az előző rendszer titkosszolgálatának. A fentiek alapján az EVB megállapítja, hogy megválasztása esetén betöltheti az esperesi tisztséget.”
Tőkés szerint az EVB „a Mikló Ferenc bihari esperesjelöltnek a román titkosszolgálattal való együttműködését igazoló P 4901/07/15 05 2008., valamint a P 4901/07/05 02 2008. számú CNSAS-dokumentumokat teljességgel figyelmen kívül hagyja; másfelől a nevezettre vonatkozó EÁB-határozatot (az Egyházkerületi Átvilágító Bizottság dekrétumát - szerk. megj.) nem igényli.”
Kérdésünkre, miszerint hogy lehet az, hogy a CNSAS kétféle, a Securitatéval való együttműködést egyszerre igazoló és cáfoló igazolást is kiadott, Tőkés László elmondta: létezik és működik a manipuláció, intervenció, mismásolás. Példakánt a volt margittai lelkész, Fazakas László esetét hozta fel, aki 2002-ben parlamenti képviselői mandátumot nyert, ám kiderült, hogy együttműködött a kommunista titkosszolg
álattal. Ekkor visszalépett parlamenti tisztségétől. Négy év után az esendő emberekből álló CNSAS kiadott egy újabb igazolást, melyben kimondja, hogy Fazakas nem volt besúgó. A királyhágómelléki püspökség azonban később mégis bebizonyította, hogy besúgó volt. Hasonló volt a kolozsvári Balogh
Béla esete is. „Sok meglepetésre lehet még számítani” – összegezte Tőkés az átvilágítással kapcsolatban.
Mikló Ferenccel egy csónakban evez a tenkei református lelkész, Berke Sándor. Őt egyházmegyei missziói előadónak jelölték, ám öten megfellebbezték jelölését a „múlt rendszer titkosrendőrségével folytatott együttműködése indoklásával”. Az EVB azonban a 3/3. számú határozatában kimondta: .Berke Sándor tenkei lelkipásztor önként kérte a CNSAS tisztázó igazolását. A jelenlegi szabályozások szerint
nincs bizonyíték arra, hogy együttműködött a volt titkosrendőrséggel”. Tőkés azonban tegnap nyilatkozatban szögezte le, hogy az EVB „a Berke Sándor egyházmegyei missziói előadójelölt , „egykori kollaboráns voltát tartalmazó P 3457/08/02 12 2008. számú hivatalos CNSAS-iratot hasonlóképpen figyelmen kívül hagyja, azt állítván, hogy a jelenlegi szabályozások szerint (?!) nincs bizonyíték arra, hogy „ nevezett” együttműködött-e a volt titkosrendőrséggel. Itt úgyszintén hiányzik azEgyházkerületi Átvilágító Bizottság elbírálása”.
ERKÖLCSI KÉRDÉSEK
Szilágyi Péter bihari egyházmegyei főjegyzőjelölt ellen is érkezett fellebbezés, ám a EVB nem adott helyt neki. Tőkés azonban azt állítja: „Szilágyi Péter egyházmegyei presbiteri főjegyzőjelölt esetében az EVB
szintén saját Anyaszentegyházunk írott és erkölcsi törvényeit veszi semmibe, amikor is nevezett 2007-ben történt minden egyházkerületi - és zsinati - tisztségéről való önkényes és elfogadhatatlan lemondását figyelmen kívül hagyja, gyermeteg módon azzal menti őt, hogy nem a presbiteri tisztségéről mondott
le”.
Visky István fugyivásárhelyi, Kondor Endre biharvajdai és Fazakas Ferenc mezőtelki, a bihari egyházmegyéhez tartozó lelkészek, valamint az érmelléki egyházmegyében Mike Pál magyarkéci lelkipásztor esperesjelöltségét azért fellebbezték meg, mert aktív tagjai a CE Szövetségnek. Az Egyházkerületi Választási Bizottság úgy döntött, hogy „nevezett atyánkfiai minden további nélkül jelölhetők és megválaszthatók bármely egyházi tisztségre. A Választási Szabályzat erre nézve nem rendelkezik kizáró módon, mert egy törvény, illetve egy szabályzat vagy enged, vagy tilt”. Tőkés szerint
azonban „a VSZ valóban nem tartalmaz kizáró jellegű rendelkezést, viszont határozott értelemben nem találja ajánlatosnak a CE-s szektás irányhoz tartozó lelkészek jelölését. Így hát az ő jelölésük lelkiismereti kérdésnek minősül..
NEM KELLENE VISSZAFORDULNI
Tőkés László hangsúlyozta, „a volt nacionálkommunista rezsim, illetve a Ceausescu-diktatúra hírhedt és félelmetes erőszakszervezete volt a Securitate. A kommunizmus által elkövetett gonosztettek elleni harc magába foglalja a volt román titkosszolgálat elleni küzdelmet. Volt kollaboránsok és ügynökök nem méltók arra, hogy egyházi tisztséget töltsenek be. Akik reájuk adják szavazataikat, azok akaratlanul is cinkosaikká válnak”. Hozzátette: „Tudatában vannak-e tettüknek azok a CE-s bűnpártolók, akik Visky Istvánnal az élen elfogadhatatlannak, értelmetlennek és megbotránkoztatónak mondják az egyházi átvilágítást, és imádságos szentségükkel azonképpen igyekeznek legitimálni a volt ügynököket vagy a jelenlegi pártkatonákat, miként - mutatis mutandis - tette ezt az SZDSZ, majd utóbb az elkorcsosult MDF az utódkommunista MSZP-vel?”
Avolt püspök nyilatkozatában zárásul megtalálható: „Az Egyházkerületi Közgyűlés sem mehet el szótlanul a történtek mellett” és egyházkerületi különbizottságot kell megbíznia az EVB működésének és döntéseinek a felülvizsgálatával. Továbbá „az egyházmegyei választógyűléseken az óriási lelkiismereti és
erkölcsi felelősség, hogy a 2010. augusztus 27-ei üléseiken saját szavazataikkal bírálják felül a szakmai és erkölcsi mélypontra süllyedt EVB munkáját és határozatát!”
Borsi Balázs. Reggeli Újság (Nagyvárad)