Mostanában felkavarta a magyarságot a Sütő Andrást támadó „vita(szenny)özön”. „Ahogy a kiváló író emlékét sárral dobáló, tollkarddal hadonászó, megvadult vitézek förmedvényeit olvasom, mélységesen megdöbbenek: ennyire eltorzult-e az emberségük, ennyire rövidlátók?” – kérdezte a vitához hozzászóló Kajcsa Jenő. Egyesek úgy akarnak babért szerezni, hogy hírneves nagyságot igyekeznek bemocskolni. Kuszálik mondja magáról: advocatus diaboli! Ez igaz: az ördög ügyvédje. Úgy tűnik, Kuszálik máglyára óhajtja taszítani az írót. Sütő András eleinte valóban együttműködött a kommunista hatalommal, de amikor meggyőződött a keserű igazságról, a szembenállást választotta. A Ceausescu-rendszer ellen harcolók vezére lett, kiállt az itt élő magyarok nemzeti, emberi jogaiért. Sütő Andrást hősies kiállásáért csaknem agyonverték, fél szeme világát elveszítette. Marosvásárhely magyarsága büszke lehet rá, nem mocskolódást érdemel emléke. /Kajcsa Jenő, Marosvásárhely: Tisztítótűz vagy máglya? = Népújság (Marosvásárhely), dec. 22./

A másik fél megharagszik
Amikor eljutottam oda, hogy a kolozsvári országgyűléssel foglalkozzam – amit 1848. május 30-án hívtak össze, és amely bizony megalkotta a polgári átalakulás alapvető törvényeit, persze a március 15-ei és a pozsonyi országgyűlés nyomán –, ez olyan önbizalmat adott nekem, hogy azután sokat vitatkoztam a román kollégákkal a negyvennyolcas forradalom kérdéséről. * Gyakran vitatkoztak? * Természetesen. Amikor az ilyen nagy kérdések előjöttek, mindig azt mondtam a román kollégáknak: ide hallgassatok, hát a negyvennyolcas forradalomból végül is a román társadalom nyert a legtöbbet Erdélyben, hiszen az 1848 nyarán, egyik napról a másikra felszabadult jobbágyság többsége román volt, és azt a földet, amelyen azelőtt robotoltak, dézsmát fizettek, végre a tulajdonukba vették. 1848-ban tehát a magyar többségű kolozsvári országgyűlés egy nagyon jó jobbágytörvényt fogadott el, amelynek alapján az erdélyi magyar nemesség tulajdonképpen önmagát számolta fel, és amelynek alapján az erdélyi román társadalom erőteljes fejlődésnek indult…* És amely megerősödés az 1918. december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésen csúcsosodott ki… * Pontosan. Ezt az elméletemet nem utasították ugyan el, de nem is fogadták el egyértelműen. Inkább azt mondták, hogy őket a császár szabadította fel 1854-ben. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen jó volna, ha magyar és román történészek összevetnénk az iratokat, és megvizsgálnánk például az 1848 őszén elindult irtózatos erdélyi polgárháborút, ami a mai napig nincs feldolgozva! Ennek híján indult el nálunk, főleg Ceausescu idején, az a nacionalista hullám, amely a történelmet kisajátította, és megszülte a negyvenezer román elpusztításáról, a felperzselt 270 román faluról szóló elméletét. Nemzedékek nőnek fel az ilyen valótlan elméleteken. Kutatásaim alapján többször leírtam és elmondtam, hogy szó sem lehet negyvenezer román áldozatról. Egyébként a történetkutatás terén mind magyar, mind román részről egyfajta várakozó álláspontot tapasztalok, hogy ti. mikor kezdődik el a párbeszéd. Nem csak 1848-ról, hanem az első és a második világháborúról, Trianonról is. Ezek tisztázása nélkül a jövő nemzedékek is zavaros történeti tudattal fognak felnőni, ami baj. * A tisztázáshoz arra is szükség volna, hogy a történelemkutatás a szakmaiság keretein belül maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva ideológiáknak vagy egyéb érdekeknek… * Ez alapvető kérdés. Sokszor mondtam román kollégáimnak: gyertek, tegyük egymás mellé a forrásokat, vessük össze, elemezzük azokat. Mindig azt mondták: ti a ti forrásaitokkal, mi a miénkkel. Ez az alapvető buktató. Mert például az 1848-as erdélyi polgárháború viharában mindkét fél hajlamos volt elhallgatni vagy minimalizálni a másik fél veszteségeit. Lám, mennyire fontos a történeti forrás kritikája! Amíg nem történik meg az összehasonlító forráskritika, az egyes adatok összevetése és realitásuk elfogadása, addig a történetírás nem tud a saját lábára állni, hanem a politika kiszolgálója lesz, mint ahogy elvárta és megkövetelte Ceausescu, és ennek issza a mai napig a levét a román történetírás. * A magyar történetírás e téren hogy áll? * A magyar történetírás korábban elkezdte kritikusan vizsgálni a forrásokat, és előbbre tart a realitások megítélése terén, mert nem csak a saját, hanem az osztrák és más források is érdeklik. De azért a magyar történetírásban is van tartózkodás annak a kutatásában, hogy a másik fél vajon hogy fogadta azt, ami 1848-ban történt. * 1989 előtt gördültek-e akadályok a munkája elé, volt olyan levéltár vagy levéltári iratanyag, amire azt mondták: ezt nem lehet? * Nagyon sok. Különösen az 1980-as évektől a levéltárak csak azt adták ki, amit ők jónak láttak. Olyasmit, ami kimondottan magyar nemzeti ügyekkel foglalkozott, egyáltalán nem adtak ki. Mindig azt mondták: elvitték Bukarestbe fényképezni. * És a cenzúra? * Az 1980-as években alig vagy semmit sem tudtam publikálni. Visszadobták a Csutak Vilmos tevékenységéről írt könyvem kéziratát, visszadobták a tanulmányaimat, az 1848 a magyar sajtó tükrében című munkámat, amelyen nagyon sokat dolgoztam. A Csutak-kötetem 1989 után megjelent, de utóbbi azóta sem, mert valaki azt mondta, hogy nem lehet kiadni…* Hogyhogy? 1989 után? * Ezt nem lehetett, mert akinek meg kellett volna írnia az ajánlást, azt mondta: nem lehet… mert a másik fél megharagszik… Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor az egyik román kollégával arról vitatkoztunk, hogy volt-e 1848-ban negyvenezer román áldozata az erdélyi polgárháborúnak, azt mondtam neki: kolléga úr, mindent meg lehet írni, de az a helyes, ha leírom, hogy egyes források szerint negyvenezer áldozat volt, más források viszont négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek. A számokon lehet vitázni, azokat lehet elemezni, de legalább megvizsgáltunk minden forrást. * Benkő Levente: Bodosi tarisznyával az Akadémiára – Beszélgetés a 80 éves Egyed Ákos történésszel, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével. HELIKON, 2009. december 10.
b.d. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Csupa csapás az élet – Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez…
Bákóban annyira mentünk volt, hogy meg kellett alakuljon a felsőfokú iskola es. S a tanyittókiképző. Közben tavasszal majdnem készen volt, hogy az ősszel induljon. Nyár közepén csak azt kezdék sunyolni (sugdosni), hogy országot országban nem lehet építeni, s akkor evvel a jelszóval többet nem volt, amit csinálni.
Hanem az ötvenes években s az ötvenegyesben, amikor én Bákóban voltam, annyira voltunk mi, csángók, hogy május elsején felvonultunk, s lozinkáink (jelszavas tábláink) voltak három-négy, hogy éljen május elseje, s mások.
Na most eljött ez az új világ, ez a nyolcvankilenc után való. Most a magyarság egy kicsit esent (ismét) megindult, de a nép elrományosodott. Mert Ceausescu idejében a fiatalság felfutott a városokra, s akkor rományul kezdtek beszélleni, a kicsiket kezdték tanyíttani rományul, és mikor a falura visszajőnek, az, amelyik innét kiment, még beszél magyarul, de amelyik ott maradt, az rományul beszél, mert a szomszédja es így szól hezza.
Akkor erősödjünk meg. A Magyar Népi Szövetség, na, hogy híjják most? Udemere. (RMDSZ) Többet úgy nem ment. Nem értük el azt a fokot, amit én elértem 1951-ben. Úgyhogy most ezek a vezetőségek irigyebbek. A rományok. Nem es tudunk haladni eléfelé. A tegnapelőtt este hallottam, még azt es hangsúlyozták, amikor az egyik felkőt (felállt) ott a parlamentben, hogy a csángó gyermekeknek mennyit fizet Magyarország, hogy az országot magyarosítsák el? Még oda es felért ez a hangsúly, hogy csángó gyermekek es vannak magyar iskolákban. S akkor láttam meg, hogy az irigység megvan.
Kapaszkodnak ezek a Markó Béláék, de nehez. Nehez, hogy bár odaérjünk, ahol voltunk ötvenkettőben.
Ez lett volna az első esetem, amelyiket játszottam politikai téren, mert ez politika.
Na, a mostani időszakról beszéljek egy keveset. Az iskolák hogy mennek? Az iskolák azóta, hogy a Magyar Népi Szövetség megszűnt volt ötvennégyben, Lészpeden, mert ez volt az utolsó. Többet aztán nem alakult. De közben aztán nyolcvankilenc után esent (ismét) akartak magyar iskolát. Kezdték adni a gyermekeket Csíkszeredába. Négy-öt gyermeket minden évben s leánykákat. Hogy ott járják a hetet s a nyolcat. Közben aztán vannak, akik elébb léptek.
Sylvester Lajos. Forrás: Erdély.ma

Pomogáts: ne az ügyeskedőkről beszéljünk
Bihar megye – A Magyar irodalom Erdélyben című monográfia második kötetét mutatta be szombaton délután a Nagyváradi Lorántffy központban maga a szerző, dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész.
Az érdekfeszítő téma ellenére meglehetősen kevesen jelentek meg szombaton délután a váradi Lorántffy központban a Pro Universitate Partium és a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett eseményen, ahol Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész válaszolt Barabás Zoltán, a PMMC igazgatójának kérdéseire. A szerző elárulta, hogy két évvel ezelőtt a Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére kezdte el írni ezt a monográfiát, amelyet eredetileg kétkötetesre terveztek, de hamar rá kellett jönnie arra, hogy oly hatalmas a feldolgozandó anyag, hogy azt nem lehet két kötetbe belesűríteni, ezért a könyv háromkötetesre bővült: az első kötet az 1918-tól 1944-ig, a második kötet az 1945-től 1968-ig terjedő időszakot tárgyalja, a harmadik kötet pedig az 1968-1989 közötti korszak erdélyi magyar irodalmát taglalja, illetve az utolsó kötetben lesz egy összefoglaló az 1989 utáni erdélyi magyar irodalmi termésről is, ami azonban nem irodalomtörténeti szempontok alapján történik, mert Pomogáts Béla idézve Szerb Antal gondolatát idézve azt vallja, hogy az élő irodalom nem képezheti az irodalomtörténet tárgyát. A második kötetről Pomogáts elmondta, hogy azért választotta 1968-at határévszámának, mert ez az év fordulópontot jelent Románia, és ezen belül a romániai magyar irodalmi életben is. Ceusescu színrelépésének első éveiben egy rövid ideig tartó enyhülés következik be a politikában. Ez volt az a korszak, amikor az erélyi magyar írók még hittek a kommunista eszmékben, ezzel szemben 1968 után az erdélyi magyar írók zöme rájön arra, hogy tévúton járt, ezért elkezdi önálló útját járni a hatalommal szemben.
Ideológiai hűség
Az 1945-1968-as korszak erdélyi magyar elméleti irásai ma már nevetségesen hatnak, mert az akkori ideológia nyelvezetét és elméleti közhelyeit használják, a költészetben és a prózában is az ideológiahű alkotások dominálnak. A ’68 előtti időszak magyar írórira még nem volt jellemző az, hogy feladták volna a marxi ideológiával kötött kompromisszumot, bár Székely János személyében olyan íróra is van példa, aki mindvégig szemben állt a kommunista hatalommal és ideológiával, noha egy időben rákényszerült arra, hogy a pártot és a kommunizmust dicsőítő verseket írjon.
Sütő András pályája kezdetén őszintén hitt a kommunista eszmékben egészen a hetvenes évek második feléig, míg Kovács György és Hajdú Győző személyében az áruló tipikus esetei öltenek emberi formát, ők ugyanis a kommunizmusnak akár saját nemzetük, nemzettársaik ellenében is mindvégig kiszolgálói voltak.
Kelet-európai elakadás
„A Kelet-Közép európai országokban a ’89-es változások azért akadtak el, mert nem tudtunk szembenézni az 1989 előtti időszakkal” – fejtegette Pomogáts. Ez szerinte azért történhetett így, mert azok, akik haszonélvező részesei, és kiszolgálói oltak a kommunista rendszernek, ’89 után demokratákká festették át magukat, a kommunizmusban szenvedők pedig el akarták felejteni azt, ami ’89 előtt történt, ezért ezekben az országokban nagyobb volt a felejtés mértéke annál, mint amennyi a lelki egészség szempontjából szükséges és kívánatos lett vona.
„Pedig szükséges lenne meglátni, mit tett tönkre az erőszak, az önzés és a hazugság, és kik voltak azok, akik mindezzel akkoriban képesek voltak szembefordulni. Róluk nem beszélünk, de annál többet beszélünk az ügyeskedőkről.
Például a Magyar Kultúra Napjához köthetően egy olyan budapesti újságírót hívtak el Nagyváradra (itt Aczél Endre magyarországi újságíróra utal Pomogáts Béla, – a szerk. megj.), aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Magyarország titkosszolgálata.” Pap István. Forrás: erdon.ro

Tőkés: Temesvár az európai egység szellemét előlegezte meg
Kárpáti János, az MTI tudósítója jelenti:
- Temesvár a sokféleségében megvalósuló európai egység szellemét előlegezte meg, amikor mintegy tíz nemzeti és ugyanannyi vallási közössége összefogott a közös ellenség ellen, és elindítója lett a Bukarestben kiteljesedő romániai népfelkelésnek - mondta Tőkés László európai parlamenti (EP-) képviselő, volt erdélyi református püspök szerda este Brüsszelben, a Konrad Adenauer Alapítvány irodájában tartott megemlékező rendezvényen.
"Húsz évvel a temesvári népfelkelés után - Románia útja a demokratizálódás felé" címmel tartott előadásában felidézte, hogy "temesvári gyülekezetünk és testvéregyházai, a város magyarsága, többségi román lakossága és többi nemzeti közössége - hosszú adventi várakozás nyomán - 1989 szabadító karácsonyán tűrésének határára és megszólalásának küszöbére érkezett".
Kitért arra, hogy "Ceausescu szelleme változatos alakban és formában ma is visszakísért", és hogy "a volt szovjet tábor országainak csatlakozásával az Európai Unió a posztkommunizmus erkölcsi válságát, a hosszúra nyúló demokratikus átmenet problémáit is megörökölte".
"A vasfüggöny által elválasztott nemzetek és országok integrációja csak úgy valósulhat meg, ha a gyűlölet destruktív ellenkultúráját meghaladva, egy hitében és erkölcsi téren megújuló Európa spirituális egységét sikerül megteremtenünk" - fogalmazott Tőkés László.
Az MTI tudósítójának kérdésére, amely a Ceausescu-házaspár kivégzéséről szóló véleményét firtatta, Tőkés azt mondta, hogy az eljárás és a kivégzés nem felelt meg a jogállamiság követelményének, de olyan magyarázatokat hallott, hogy a bukott diktátor puszta életben maradása is bátorította volna híveit.
A rendezvényen szintén részt vett Monica Macovei román néppárti EP-képviselő - Románia 2004 és 2007 közötti igazságügyi minisztere -, aki elmondta, hogy az annak idején elkövetett jogellenes cselekmények felelőseinek, így a Temesváron az emberek közé lövető katonai, rendőri, titkosszolgálati vezetőknek a nagyobb részét azóta sem tudták felelősségre vonni.
Szájer József, a magyar néppárti EP-delegáció vezetője zárszavában vitába szállt azzal a közkeletű nézettel, hogy az 1989-es eseménysor automatikusan következett a világhatalmak vezetőinek előzetes megállapodásából. Hangsúlyozta, hogy a változásokat előre lendítő bátor emberek - köztük Tőkés László - akkor még nem ismerhették küzdelmük végkimenetelét, kockázatokat vállaltak, és a tömegek mozgósítása nélkül nem is érhették volna el céljaikat. Forrás: MTI

Tőkés: még kísért Ceauşescu
Temesvár a sokféleségben megvalósuló európai egység szellemét előlegezte meg, amikor mintegy tíz nemzeti és ugyanannyi vallási közössége összefogott a közös ellenség ellen, és elindítója lett a Bukarestben kiteljesedő romániai népfelkelésnek – mondta Tőkés László európai parlamenti (EP) képviselő, volt erdélyi református püspök szerda este Brüsszelben, a Konrad Adenauer Alapítvány irodájában tartott megemlékező rendezvényen.
Húsz évvel a temesvári népfelkelés után – Románia útja a demokratizálódás felé címmel tartott előadásában felidézte, hogy „temesvári gyülekezetünk és testvéregyházai, a város magyarsága, többségi román lakossága és többi nemzeti közössége – hosszú adventi várakozás nyomán – 1989 szabadító karácsonyán tűrésének határára és megszólalásának küszöbére érkezett”.
Kitért arra, hogy „Ceauşescu szelleme változatos alakban és formában ma is visszakísért”, és hogy „a volt szovjet tábor országainak csatlakozásával az Európai Unió a posztkommunizmus erkölcsi válságát is megörökölte”.
„A vasfüggöny által elválasztott nemzetek és országok integrációja csak úgy valósulhat meg, ha a gyűlölet destruktív ellenkultúráját meghaladva, egy hitében és erkölcsi téren megújuló Európa spirituális egységét sikerül megteremtenünk” – fogalmazott Tőkés László.
Az MTI tudósítójának kérdésére, amely a Ceauşescu házaspár kivégzéséről szóló véleményét firtatta, Tőkés azt mondta, hogy az eljárás és a kivégzés nem felelt meg a jogállamiság követelményének, de olyan magyarázatokat hallott, hogy a bukott diktátor puszta életben maradása is bátorította volna híveit. Forrás: Új Magyar Szó (Bukarest)

Lapozó
Húsz év Helikon
Húszéves a kolozsvári irodalmi hetilap, a Helikon. Részlet az idei első szám vezércikkéből: "A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában "nekiláttunk" az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tó-tágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelentetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra." (Szilágyi István főszerkesztő) * És egy írás az első Helikonból: "Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceausescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdu Győző és Victor. (Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába.) Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások." (K. Jakab Antal: Tiszta nevek)
B.D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Tőkés László kipakolt: száz szekus nevét hozta nyilvánosságra
NY I L A T K O Z A T
a titkosszolgálati múlt átvilágítása tárgyában
Tavaly ősszel nem kis meglepetést keltett annak a híre, hogy Juan Antonio Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság volt elnöke a szovjet titkosszolgálat besúgója volt. A „szovjet sport generálisa”, aki egykor a Franco-diktatúrában is magas funkciót töltött be, a KGB-vel és a Stasi kelet-német titkosszolgálattal együttműködve az egész nemzetközi olimpiai mozgalomra meghatározó befolyást gyakorolt.
A kommunista – moszkovita – titkosszolgálat a nemzetközi egyházi-ökumenikus életet is behálózta. Erre nézve jellemző példa a Reformátusok Világszövetsége volt főtitkárának, Milan Opocenskynek az esete, aki a szovjet parancsuralmi rendszer bukása után még közel tíz esztendeig töltötte be magas tisztségét a világszervezetben.
Az Evenimentul Zilei központi napilap idén januárban foglalkozott Bartolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolita Szekuritáté-kollaboránsi múltjával. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) a hajlott korú érseket 2008. január 22-én azonosította be az „Apostol” fedőnevű titkosügynökkel. A „felfedezésnek” meg is lett a hatása, hiszen egy hétre rá a CNSAS működését alkotmányellenesnek nyilvánította a kormány, utóbb pedig a 24/2008. számú sürgősségi határozatával – kiváltképpeni kedvezésképpen az ortodox „nemzeti egyháznak” – az egyházi szolgákat kivonta az Átvilágító Tanács hatálya alól. Nem sokkal ezután a 293/2008. számú törvény végérvényesen kimondta, hogy a klérus tagjainak átvilágítása csak saját egyházaik kifejezett kívánságára történhet meg.
Európai parlamenti hivatalom még ugyanabban az évben megkeresésben fordult Jaques Barrot igazságügyi európai biztoshoz az egyházi emberek titkosszolgálati átvilágításának alkotmányellenes korlátozása tárgyában – az áldatlan helyzet azonban azóta sem változott. A többségi Román Ortodox Egyház az államhatalommal egyetértésben hátráltatja a titkosszolgálati múlt feltárását, a hírhedt Szekuritáté volt egyházi ügynökeinek a leleplezését.
Bartolomeu Anania és a hasonszőrű informátorok esete világosan példázza, hogy a kommunista-titkosszolgálati múlttal való szembenézés és a volt ügynökök felfedése nem csupán a történelmi múlt, hanem legalább annyira a társadalmi jelen egyik parancsoló kérdése. Saját Egyházunkban sem beszélhetünk igazi változásról és megújulásról mindaddig, amíg nem egy vezető pozícióban és gyülekezet élén zsarolható és megvásárolható emberek találhatóak.
Református Egyházunkban váltakozó erővel és „szerencsével” halad előre a titkosszolgálati múlt feltárása.
2002-ben – már akkor is igen megkésve – eleve „halva született” a Zsinat átvilágításra vonatkozó, erőtlen határozata.
A Királyhágómelléki Református Egyházkerület mintegy három évvel ezelőtt újult erővel látott munkához. Legutóbb mind az Erdélyi, mind a Királyhágómelléki Egyházkerület Igazgatótanácsa kimondta, hogy „a múlttal való szembenézést nem lehet tovább halogatni”, és egyházkormányzó testületeink a saját kebelükben létrehozták egyházkerületi átvilágító bizottságaikat.
Az egyházi élet megtisztításának folyamatában a Református Egyház nem áll egyedül. Szándékai találkoztak a magyar protestáns testvéregyházak törekvéseivel, akikkel együtt megállapodtak az egyházközi Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásában.
Komoly aggodalomra ad okot mindaz, ami az utóbbi időben a CNSAS, valamint a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet (IICC) körül történik. Csendes László, az Átvilágító Tanács elnöke röviddel ezelőtt kénytelen volt lemondani tisztségéről. Marius Oprea intézeti elnöknek szintén inog a széke. Európai parlamenti hivatalunk mindkettőjük ügyében felemelte a szavát. Legutóbb Traian Băsescu államelnökhöz intéztünk levelet, melyben – egyebek mellett – az általa kezdeményezett Tismăneanu-jelentés szellemében szorgalmazzuk a „kommunizmus perének” a véghezvitelét.
Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának „mindössze” 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – a titkosszolgálatok költségvetése évről-évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan megnövekedett.
Azokkal értünk egyet, akik a múlt bűneinek feltárását, valamint a bűnösök leleplezését és felelősségrevonását követelik. Marius Opreával és Herta Müllerrel értünk egyet. És a megalakulásának 20. évébe érkezett Temesvári Társaság Kiáltványának 8. pontjával valljuk, hogy a kommunista múlt ügynökeinek és kiszolgálóinak a közhivatalokban nincs keresnivalójuk.
De nem csupán a volt kollaboránsoktól kell szabadulnunk, hanem volt tartótisztjeiket, a szekusokat, a volt titkosszolgálati főnököket is meg kell neveznünk, akiknek felelőssége az amazokénál is nagyobb. A „parancsra tettem” kifogása sem mentheti őket – mint ahogyan Adolf Eichmann sem igazolhatta magát ezzel.
Ennek megfelelően, ez alkalommal azoknak a Szekuritáté-tiszteknek a névsorát is közzétesszük, akik – a rendelkezésünkre álló iratok szerint – egyházunk és magyarságunk megnyomorításában jeleskedtek.
Csak remélni lehet, hogy a CNSAS rövidesen újból magára talál, és Dragos Petrescu új elnök vezetésével, a sok kilométernyi belügyminisztériumi iratanyag átvételével, valamint az újraválasztott Traian Băsescu elnök hathatós támogatásával tovább folytatja a demokratikus rendszerváltozás szempontjából elengedhetetlenül fontos munkáját.
Ennél is fontosabb viszont, hogy oly sok megtorpanás után egyházaink is töretlenül tovább haladjanak a megkezdett úton. A Szigorúan ellenőrzött evangélium I. kötetét is figyelembe véve: egyházkerületi átvilágító bizottságunkra nagy munka vár.
Nagyvárad, 2010. február 16.
Tőkés László
EP-képviselő. Forrás: Erdély.ma

Szembe kell néznünk a kommunista rémtettekkel és elkövetőikkel
Az egyházak átvilágítása volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amit Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke és Szabó László, az Erdélyi Unitárius Egyház képviselője, az erdélyi történelmi magyar egyházak között létrehozandó Szakmai Egyeztető Fórum kezdeményezője tartott tegnap.
Bevezetőjében Szilágyi Zsolt, Tőkés László kabinetfőnöke tudatta, amit az EP-képviselő az Európai Parlamentben is reprezentál, és amiért immár két évtizede harcol, mégpedig hogy „nem zárhatjuk le a kommunista múltat anélkül, hogy ne néznénk szembe a kommunizmus rémtetteivel, illetve hogy ne ismerhessük meg a rendszer kiszolgálóinak, működtetőinek a listáját”.
Tőkés László kifejtette, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) munkáját nagymértékben korlátozzák, és megtorpanni látszik egy húsz évvel ezelőtt kezdődött folyamat. Egy adott pillanatban már majdnem meg is szüntették a tanácsot. A 2008. évi 293-as törvénnyel kimondták, hogy az egyházi tisztviselőket kizárólag csak az egyházvezető kérésére világíthatják át. Ezt a törvényt ugyanabban az évben megelőzte a 24-es számú kormányrendelet, amelyet akkor adtak ki, amikor a CNSAS 2008 januárjában Bortolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolitát azonosította az Apostol nevű titkosügynökkel. A január 22-ei bejelentés után a kormány alkotmányellenesnek nevezte a tanács munkáját, és kiadta sürgősségi határozatát „kedvezésképpen a román ortodox egyháznak”.
Az EP-képviselő munkájának gerincét képezi a kisebbségek, a kereszténység védelme, a kommunizmus bűneinek feltárása. Ehhez kapcsolódik az a február 24–26. között zajló prágai nemzetközi konferencia is, amelynek egyik védnöke és előadója is Tőkés László.
A képviselő egy nyilatkozatot is közzétett tegnap, amelyben tudatja: „Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának »mindössze« 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – költségvetésük évről évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan növekedett.” Tőkés képviselő ugyanakkor elmondta, a kommunizmus idején a besúgók nagy része karhatalmi nyomás miatt kezdett el jelenteni. Mára nagyjából azt is tudni lehet, hogy kik voltak azok a szekuritátés tisztek, akik a református egyház szolgáinak és a velük kapcsolatban álló személyeknek a megfigyelésével és beszervezésével foglalkoztak. Az EP-képviselő egy 102 nevet tartalmazó listát is kiadott az Erdély-szerte tevékenykedő szekus tisztek névsorával. Az említettek közül néhányan – minden bizonnyal – időközben már elhaláloztak, mások nyugdíjba vonultak és busás nyugdíjat éveznek. Ám az is valószínű, hogy a listán szereplő ügynökök egy rész ma is aktív, és a Román Hírszerző Szolgálat keretében tevékenykedik.
Szabó László arról számolt be az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásának kezdeményezőjeként, hogy a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház és az Erdélyi Unitárius Egyház már beleegyezett abba, hogy megalakítsák a tanácsot, melybe minden felekezet két-két képviselőt jelöl ki, hogy megvitassák, segítsék az egyházi átvilágítás folyamatát. Sajnálatos azonban, hogy csak négy egyház egyezett ebbe bele. A Szatmári és a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség nem kíván részt venni a fórumban, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség pedig még nem küldött visszajelzést a kezdeményezők meghívására. Szabó kiemelte, fontos addig lépniük, ameddig törvény adta lehetőségük van az átvilágításra. Megtörténhet, hogy az 1999-ben keltezett, majd 2006-ban és 2008-ban módosított, „kiherélt” törvényt újra megváltoztatják, netán semmissé teszik, és minden papot „politikailag szentté nyilvánítanak”.
Az átvilágítási folyamatban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt az úttörő, az egyházaknak pedig zászlóvivőknek kell lenniük a múlttal való leszámolásban, miközben a nacionalista-kommunista hatalom a saját érdekét próbálja érvényesíteni, a múlt feltárásának elodázását.
Borsi Balázs. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Politikai nyilatkozat
A hadsereg meghamisítja saját forradalmi múltját
Kerekes Károly RMDSZ-es képviselő tegnap a képviselőházban arra hívta fel a figyelmet, hogy a hadsereg meghamisítjasaját történelmét. A történelemhamisítás kivizsgálására parlamenti bizottság felállítását javasolta.
A képviselő arra a botrányra hívta fel a figyelmet, amelyet a hadsereg 1989. december 15-22. közötti időszakra vonatkozó naplója titkosításának feloldása váltott ki. Emlékeztetett, hogy ezek a hadinaplók sokáig titkosak voltak, ám a December 21. Egyesület nyomására az Európai Emberjogi Bíróság kényszerítette Romániát e dokumentumok nyilvánossá tételére.
Rámutat ugyanakkor: az említett katonai dokumentumokból kitűnik, hogy az aláírók már december 15. és 22. között diktátornak nevezték Nicolae Ceausescut, a rezsimet pedig totalitárius rendszernek. Nyilvánvaló tehát, hogy ezek a naplók utólag készültek, valamikor 1989 végén, 1990 elején. Hiszen nem tartalmazhattak kritikákat a diktátorral és rendszerével szemben azon egyszerű okból, hogy a katonaság december 15-22. között az RKP főparacsnoka parancsait hajtotta végre, hogy lőjenek a forradalmárok közé. Ezt a parancsot szó szerint teljesítették december 21-ig. Kivétel Temesvár volt.
Következésképp, jelentette ki Kerekes, a hadsereg botrányos módon meghamisítja saját forradalmi múltját. Figyelmeztet, hogy a hadsereg forradalmi múltjának megszépítésére irányuló kísérletbe jól illeszkedik az, hogy Marosvásárhelyen szobrot akarnak állítani Stefan Gusa tábornoknak. A kezdeményezők tartalékos tisztek, akik 1989. december 21-én aktív tisztek voltak Marosvásárhelyen, ahol a hadsereg hat forradalmárt lőtt le.
Történelmi igazság, hogy 1989. december 22. után a hadsereg egészen más szerepet játszott, ám az ezt megelőző napokban nem volt diktatúraellenes. Az ellenkezőjét bizonyító próbálkozás nem egyéb, mint kínos önigazolás, jelentette ki végül Kerekes Károly képviselő
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Összefogást sürgetnek a pedagógusok
Hevesen bírálja az oktatásban tervezett fejkvótarendszert a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének (RMPSZ) a Krónikához tegnap eljuttatott állásfoglalása. A szervezet elnöke, Lászlófy Pál-István a dokumentumban úgy fogalmaz, a kormány által javasolt intézkedéseket nem lehet úgy kivitelezni, hogy azáltal ne kelljen iskolákat bezárni, továbbá arra hívja fel a figyelmet, hogy a „költségek csökkentésére hozott kormányhatározat egy olyan folyamatot indított el, amelyik teljesen szétveri az amúgy is összekuszált romániai és ezen belül az anyanyelvi oktatást”.
Kijelentésének alátámasztására Lászlófy idézi a szövetség egy tömbmagyar, illetve egy szórványmegyében működő szervezetének szakértői által megfogalmazott problémákat.
„Az iskola-összevonás nem érintheti az óvodai csoportokat és az elemi osztályokat. A gyermekek túl kicsik az ingázáshoz” – szögezik le a tömbmagyar vidék szakemberei. Mint hangsúlyozzák, az iskola-összevonás többnyire a hátrányos helyzetű településeket érinti, ahol további nehézséget jelent a szülők anyagi helyzete is, hisz sok olyan család él vidéken, akik számára gondot jelent a gyerekek számára a ruházat, a tízórai, illetve az ingázás ellenértékének előteremtése. Ez pedig – hívják fel a figyelmet – az analfabéták számának növekedéséhez vezethet. Ugyanakkor az iskola-összevonások tervezésekor elsődleges szempont egy olyan átfogó felmérés elkészítése, amely feltérképezi az ingázás lehetőségeit.
A pedagógusok a dokumentumban a Ceauşescu-diktatúra faluromboló politikájával magyarázzák azt, hogy az évtizedek során több tömbmagyar falu is elnéptelenedett, s ennek megakadályozására a rendszerváltás utáni kormányok egyikre sem tett megfelelő lépéseket. „Romániának most kötelessége úgymond kárpótlásként is biztosítani az óvodai és az elemi oktatást, akár egy gyermeknek is ezeken a településeken” – szögezik le az oktatók, akik a gond orvoslására javasolják a hátrányos helyzetű települések jegyzékbe vételét, s az ott működő iskolák speciális, nem fejkvótarendszer szerinti finanszírozását.
A rendszer hátulütőjét látják a dokumentum kidolgozására felkért szakértők abban is, hogy a Székelyföld településein a rendőrség, csendőrség, katonaság nem a nemzeti közösség soraiból kerül ki, gyermekeik anyanyelvi oktatása csökkentett létszámú osztályokban történik, ami hozzájárul ahhoz, hogy a székelyföldi megyék egy osztályra jutó átlag-tanulólétszáma alacsonyabb a többi megyékhez képest. Ezért ebben az esetben is speciális alapból történő finanszírozást javasolnak.
Ugyanakkor az iskolák kihasználtságának feltérképezését is javasolják, mivel szerintük ez is sok esetben segíthet a tervezett leépítések, iskolaegyesítések megvalósításában. Mindezt pedig véleményük szerint nem szabadna véghezvinni a helyi közösségek megkérdezése nélkül.
Szórványproblémák
Fontos lenne a tömb-szórvány viszony differenciálása akár olyan értelemben is, hogy a lehetséges diákok által sűrűn és gyéren lakott területekről beszélünk – így nem csak magyar ügy –, hiszen a szórványban vagy elszigetelt településeken nem alternatíva sem az osztályösszevonás, és gyakran az utaztatás sem” – szögezik le az általuk kidolgozott dokumentumban a pedagógusszövetség szórványszakértői, akik azonban a továbbiakban olyan javaslatokat fogalmaznak meg a tervezet javítására, amelyek nem csak a szórványban orvosolnák a gondokat.
Hiszen egyebek mellett kérik az egy főre számított finanszírozási alapösszeg növelését, ugyanis szerintük a kormányjavaslat jelenlegi formájában nincs esély a kerettantervek által biztosított egyéb oktatási formák működtetésére, mint az emelt óraszámú tantárgyak, a művészeti és sportkörök, a választható tantárgyak megtartásának finanszírozására. A továbbiakban azt kérik, hogy a kormány hozzon létre egy külön alapot a kisebbségi oktatással járó költségek fedezésének kiegészítésére, a több tantárgy ugyanis több költséggel is jár.
Összefogásra van szükség
„Azt hiszem, a bemutatott anyagok igazolják azt, hogy oktatási rendszerünk igen komoly gondokkal küzd, és a megoldások nem uniformizálhatók, hanem sokszor igen sajátosak és egyediek, hisz gyermekeinkről van szó. Ha valamikor, most úgy érzem, szükségszerűvé vált az összefogás, racionális érvelés mentén mind a politikummal, mind a civil szférával, hogy elkerüljük a végzetes kimenetelt” – zárja sorait Lászlófy Pál-István, aki az általa vezetett szervezet nevében egy olyan találkozó összehívását sürgeti, amelyen az RMDSZ, az RMPSZ, illetve a tanfelügyelőségek képviselői egyaránt részt vesznek. Emellett az iskolák működtetésében segítséget nyújtó jogi és könyvelési tanácsadó iroda felállítását és működtetését kérik, valamint egy olyan szakmai fórum keretének biztosítását egy webfelületen, amelyeken meg lehet osztani a problémamegoldó lehetőségeket.
Bálint Eszter. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Dinoszauruszok tavasza
Adrian Păunescu ismét a Szociáldemokrata Párt (PSD) kultúra, egyházak és kisebbségek témakörért felelős ideológiai osztályát vezeti.
Nicolae Ceauşescu egykori udvari költője húsz évvel a rendszerváltás után sem vonult vissza, kisebbségellenes magatartásával mai napig is feszültségkeltő tényező az etnikumok közötti viszonyban. Megkérdőjelezhetetlen karizmájával és költői tehetségével még most is a fiatalabb nemzedékek lelkét fertőzi magyarellenességével. Egyértelműen rossz jel az RMDSZ számára, hogy a PSD ideológiai boszorkánykonyhájában a kisebbségellenes állásfoglalásairól hírhedtté vált bárd lett újból a „főszakács”, hiszen a szociáldemokraták eddig sem viszonyultak különösebb megértéssel a kisebbségi törvénytervezet iránt. Ráadásul a PSD-ben a Păunescuéhoz hasonló fontossággal bíró funkcióra tett szert az a Lia Olguţa Vasilescu is, aki nemrég a Nagy-Románia Párt színeiben koptatta a parlamenti bársonyszéket. Az oktatási kérdésekre szakosodott hölgy főbenjáró „érdemet” vívott ki magának a kisebbségi törvénytervezet elsüllyesztésével.
A politikai életnek ezek a legfrissebb fejleményei összhangban vannak az Adrian Păunescut publicistaként befogadó napilapnak, a Jurnalul Naţionalnak a minapi „felfedezésével”. Az újság azt veti Markó Béla miniszterelnök-helyettes szemére, hogy magyar nyelvű meghívót is küldött miniszterelnök-helyettesi irodájából a magyar nemzetiségű iskolaigazgatóknak és tagozatvezetőknek egy oktatási szakmai tanácskozásra, amit nemrég Marosvásárhelyen tartottak.
Számos román politikus önelégültséggel hajtogatja, hogy Románia teljesítette a tőle elvárható maximális kisebbségvédelmi jogrendszert, és hazánk ezen a téren mintaértékűvé vált Európában. Csakhogy a magyar nyelv természetes használata rendszerint heves tiltakozást vált ki Erdélyben vagy a bukaresti hivatalokban. Jó példa erre a kolozsvári helyzet is, ahol húsz nyelven, még kínaiul is ki van írva a város neve, de még véletlenül sem találja a 60 ezer magyarnak is otthont adó városba látogató a feliratok között a Kolozsvár nevet. Ilyen körülmények között nevetséges elhallgatni a többségi társadalom tudatalattijába mélyen beágyazódott magyarfóbiát, vagy akár a magyarok elég jelentős részénél is tapasztalható románfóbiát. Ezeket a viszolygásokat és ösztönös félelmeket el lehet kendőzni, de hosszú távon ismét a marosvásárhelyi „fekete márciushoz” vezethetnek, ha nem kezeljük őket. A gyógyír pedig csak a párbeszéd, valamint a másik kultúrájának, nyelvének és történelmének a megismerése lehet.
BORBÉLY TAMÁS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szembe kell néznünk a kommunista rémtettekkel és elkövetőikkel
Az egyházak átvilágítása volt a témája annak a sajtótájékoztatónak, amit Tőkés László EP-képviselő, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke és Szabó László, az Erdélyi Unitárius Egyház képviselője, az erdélyi történelmi magyar egyházak között létrehozandó Szakmai Egyeztető Fórum kezdeményezője tartott tegnap.
Bevezetőjében Szilágyi Zsolt, Tőkés László kabinetfőnöke tudatta, amit az EP-képviselő az Európai Parlamentben is reprezentál, és amiért immár két évtizede harcol, mégpedig hogy „nem zárhatjuk le a kommunista múltat anélkül, hogy ne néznénk szembe a kommunizmus rémtetteivel, illetve hogy ne ismerhessük meg a rendszer kiszolgálóinak, működtetőinek a listáját”.
Tőkés László kifejtette, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) munkáját nagymértékben korlátozzák, és megtorpanni látszik egy húsz évvel ezelőtt kezdődött folyamat. Egy adott pillanatban már majdnem meg is szüntették a tanácsot. A 2008. évi 293-as törvénnyel kimondták, hogy az egyházi tisztviselőket kizárólag csak az egyházvezető kérésére világíthatják át. Ezt a törvényt ugyanabban az évben megelőzte a 24-es számú kormányrendelet, amelyet akkor adtak ki, amikor a CNSAS 2008 januárjában Bortolomeu Anania kolozsvári román ortodox metropolitát azonosította az Apostol nevű titkosügynökkel. A január 22-ei bejelentés után a kormány alkotmányellenesnek nevezte a tanács munkáját, és kiadta sürgősségi határozatát „kedvezésképpen a román ortodox egyháznak”.
Az EP-képviselő munkájának gerincét képezi a kisebbségek, a kereszténység védelme, a kommunizmus bűneinek feltárása. Ehhez kapcsolódik az a február 24–26. között zajló prágai nemzetközi konferencia is, amelynek egyik védnöke és előadója is Tőkés László.
A képviselő egy nyilatkozatot is közzétett tegnap, amelyben tudatja: „Szintén aggasztó az a körülmény, hogy – az olasz La Republica értékelése szerint – Románia húsz évvel a diktatúra bukása után fölényesen vezeti a titkosszolgálatok európai mezőnyét. Míg Ceauşescu Szekuritátéjának »mindössze« 11 ezer ügynöke volt, a számos hazai titkosszolgálat jelenleg mintegy 12 ezer titkosszolgát foglalkoztat, ezenközben pedig – a súlyos gazdasági válság ellenére – költségvetésük évről évre dagad, olyannyira, hogy nyolc év alatt nyolcszorosan növekedett.” Tőkés képviselő ugyanakkor elmondta, a kommunizmus idején a besúgók nagy része karhatalmi nyomás miatt kezdett el jelenteni. Mára nagyjából azt is tudni lehet, hogy kik voltak azok a szekuritátés tisztek, akik a református egyház szolgáinak és a velük kapcsolatban álló személyeknek a megfigyelésével és beszervezésével foglalkoztak. Az EP-képviselő egy 102 nevet tartalmazó listát is kiadott az Erdély-szerte tevékenykedő szekus tisztek névsorával. Az említettek közül néhányan – minden bizonnyal – időközben már elhaláloztak, mások nyugdíjba vonultak és busás nyugdíjat éveznek. Ám az is valószínű, hogy a listán szereplő ügynökök egy rész ma is aktív, és a Román Hírszerző Szolgálat keretében tevékenykedik.
Szabó László arról számolt be az erdélyi magyar történelmi egyházak közötti Szakmai Egyeztető Fórum létrehozásának kezdeményezőjeként, hogy a Királyhágómelléki és az Erdélyi Református Egyházkerület, valamint a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház és az Erdélyi Unitárius Egyház már beleegyezett abba, hogy megalakítsák a tanácsot, melybe minden felekezet két-két képviselőt jelöl ki, hogy megvitassák, segítsék az egyházi átvilágítás folyamatát. Sajnálatos azonban, hogy csak négy egyház egyezett ebbe bele. A Szatmári és a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség nem kíván részt venni a fórumban, a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség pedig még nem küldött visszajelzést a kezdeményezők meghívására. Szabó kiemelte, fontos addig lépniük, ameddig törvény adta lehetőségük van az átvilágításra. Megtörténhet, hogy az 1999-ben keltezett, majd 2006-ban és 2008-ban módosított, „kiherélt” törvényt újra megváltoztatják, netán semmissé teszik, és minden papot „politikailag szentté nyilvánítanak”.
Az átvilágítási folyamatban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt az úttörő, az egyházaknak pedig zászlóvivőknek kell lenniük a múlttal való leszámolásban, miközben a nacionalista-kommunista hatalom a saját érdekét próbálja érvényesíteni, a múlt feltárásának elodázását.
Borsi Balázs. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
(Korabeli feljegyzések)
Maros megye lakosságának kb. 50%-a magyar nemzetiségű. Ez a szám nem tükröződött az igazságszolgáltató szervek összetételében 1989 decemberében.
Úgy éreztük, hogy a "rendszer- váltással" ez a probléma is meg fog oldódni, de már 1990 januárjában elindult egy folyamat, amelyben olyan erők egyesültek, melyek meg akarták tartani a hatalmukat, sőt, még növelni is, ezért mindent megtettek és -tesznek, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárokat – mint egyéneket és mint közösséget – teljesen háttérbe szorítsák.
A nyomozói és rendfenntartó szervekben, vagyis a rendőrségben az alkalmazottak között alig található egy-egy magyar származású egyén, esetleg egy elrejtett, kis faluban, ahol semmi jelentősége sincs jelenlétének. A rendőrök nagy része regáti megyékből származott ide, akik nem ismerik a magyar nyelvet, de akik ismerik, azok sem hajlandók beszélni.
A városi és megyei ügyészség összetétele sem változott semmit, a városi ügyészségen 13/0 és a megyeinél 8/1 a nemzetiségi arány, természetesen a magyarok hátrányára.
A városi bíróságon is maradt a 15/3-as, a megyei törvényszéken pedig a 8/1-es összetétel, ahol egyáltalán nem is érződik a magyar bírók jelenléte, egyrészt teljes kisebbségben levő minőségük, meg veszélyeztetettségük miatt sem.
Az 1989-es váltás után lecserélődtek az elnökök és alelnökök, élre kerülvén a volt párttitkárok meg a jelenlegi Vatra Româneasca alapító tagok.
Szomorú jelenség, hogy a magyar ügyvédek 80%-a nyugdíjba vonult, előrehaladt kora miatt, és az ügyvédi kamarában is teljesen elzáródott a kapu a magyar jelentkezők előtt, így egyre kevesebb lesz az a jogász, aki honfitársaink panaszát legalább meghallgassa anyanyelvünkön, ha nem is teljesen tőlük függ az ügyek kimenetele.
Az 1990. márciusi események után megkezdődött a magyar és cigány nemzetiségű lakosság elleni megtorlás, melynek keretében a támadók átalakultak "sértett felekké", míg a védekezők bűnözőkké lettek a törvény előtt, és koncepciós perek folyamán ezek példás büntetéseket kaptak, mivel minden felelősséget ezekre hárítottak.
A márciusi események után az ügyészség összeállított egy kimutatást, ahol a 35 dossziéból négy kivételével mind a magyarok és a cigányok elleni vádemelést kezdeményezik.
Abban a négy iratcsomóban, ahol román nemzetiségű személyek szerepelnek, és háromban magyar ember halálát okozták, hamarosan meg is állapították, hogy a halottak a hibásak, és a halálukat okozók nem felelnek a bűntettért.
Sajátos helyzet, hogy a főügyész is aláírta ezeket a vád alóli felmentéseket, hiába próbált az áldozatok családja igazságáért folyamodni hozzá. (dossziészám: 32/P/1990 és 32/P/1990)
Mindhárom haláleset – melynek áldozatai magyar emberek voltak, mégpedig Csipor Antal (Ernyéből), Gémes István (Sáromberkéről) valamint Kiss Zoltán (Marosvásárhelyről) – úgy történt, hogy a városba jövő, felfegyverzett román falusi tömegeket szállító autók elé próbáltak állni az emberek, hogy meggátolják a Vásárhelyre jutásukat, viszont egyszerűen áthajtottak rajtuk, több halált és súlyos sebesülést okozva.
Az autóvezetők (Covaci Ioan, Butilca Dumitru) nem találtattak hibásnak, sőt, egyikük sértett félként is szerepel, kártérítést kérvén azoktól a marosszentgyörgyi vádlottaktól, akiknek sikerült őt megállítani.
Ami a március 19-i eseményeket illeti, a VR szervezésében behoztak M-vásárhelyre több ezer Görgény völgyi parasztot teljes falusi fegyverzetben (ásó, kapa, vasvilla, fejsze, vasbot, szúrós végű vasalt fabotok, hatalmas kések, kövek, benzinnel töltött üvegek), akik egy része délelőtt már bent volt és csatlakozott a város román lakosságának egy részéhez, akik erőszakkal leváltották Kincses Előd ügyvédet az NMF megyei alelnöki tisztségéből, más része pedig délután érkezett harcra készen, leitatva, felbujtva, aminek okán aztán megtámadta az RMDSZ székházát.
Az RMDSZ székházában bent rekedt 29 személy a padláson torlaszolta el magát. Néhány óra múlva egy részüket a "hatóságoknak" sikerült hazugsággal lecsalniuk, ám ráengedték a felbőszült tömeget, így sokukat súlyosan megsebesítették.
A sebesültek között volt Sütő András Herder- díjas író, az RMDSZ elnöke, akit meg akartak gyilkolni, és akinek örökre elveszett fél szeme és sokszorosan megsebesült.
Sütő András és a 28 magyar sérült miatt nem került a bíróság elé csak egy román és egy cigány nemzetiségű személy, nem szerepelt egyik magyar sérült sem sértett félként vagy tanúként az ügyben, és nem volt beidézve az RMDSZ sem mint anyagi vagy morális károsult.
Mai napig senkit felelősségre nem vontak az RMDSZ és a 29 személy ellen elkövetett gyilkossági kísérletért, testi sértésért és az okozott anyagi károkért.
A két vádlott – Gorea Ioan náznánfalvi lakos, aki bottal verte a katonai gépkocsiba ott szorult magyarokat (köztük Sütő András) és Berchi Alexandru marosvásárhelyi lakos – a következő büntetésben részesült:
A 2968/1990 bírósági dossziéban kimondott 525- ös ítélet alapján Gorea Ioan súlyos csendháborítást követett el, és Berchi Alexandru erőszakkal, több személlyel együtt felfegyverkezve betört egy párt székházába. Előzőnél alkalmazták a bűnügyi törvénykönyv 321-es cikkelyének 2-es paragrafusát, utóbbinál a 88/1990-es törvényt, melyhez hozzájárultak a 74, 76-os cikkelyek a Btk.-ból.
Mindkettő büntetése 1-1 év, mely kötelezően munkahelyen töltendő le, anélkül, hogy valakinek kártérítést kellene fizetniük.
A felfolyamodás után is ez az ítélet végleges maradt.
Sütő András panaszát mai napig senki sem nyomozta ki, nem érdeklődött sem a rendőrség, sem az ügyészség az ügy felderítése iránt. Arról a 17 személyről, akiről aznap este (március 19-én) bejelentették, hogy azonosítva voltak, többé nem lehetett semmit hallani.
Bizonyíték van arra, hogy az autóbuszokat és a tehergépkocsikat a VR szervezet rendelte meg a szállítóvállalattól, Kincses Előd közölte a számlák másolatát az újságokban, de erről az igazságszolgáltatás emberei nem vesznek tudomást, és senki sem keresi, kutatja a pogromszervezőket és végrehajtóit.
A felelősség áthárítása Kincses Elődre irányult, aki emiatt nem tud hazatérni, mivel "állítólag" letartóztatási parancs van ellene.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. március20.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése
(Folytatás tegnapi lapszámunkból)
I. Dossziészám: 5262/1990, a Nagybányai Bíróságról
Vádlottak neve: Sütő József, Szilágyi József, Szilveszter Kiss Péter, Tóth Árpád, Lörinczi József és Puczi Béla. Mindannyian marosszentgyörgyi lakosok, akiknek az a bűne, hogy kb. 6-800 emberrel együtt próbálták feltartóztatni a Régen és a Görgény mente felől Marosvásárhelyre jövő, verekedő szándékú emberekkel megtöltött autókat.
Ellenük felhozott vádak: közerkölcs elleni súlyos vétség, állami és magánvagyon- rombolás, testi sértés, verekedés. Mindenhol a bűntény súlyosbított formája. 321-es cikkely, 2-es paragrafus, 217, 218/2, 180, 181, 182 Btk.
Egyikükre sem lehetett semmit konkrétan rábizonyítani személyesen, de az ügyészség, a bíróság a KOLLEKTÍV FELELŐSSÉG alapján vád alá helyezte és elítélte őket. Különben a kollektív felelősség a román törvények alapján nem létezik.
A bíróság úgy határozott, hogy a "vétkesek" többek között Cováci Ioannak is 10.000 lej kártérítést kell fizessenek, aki halálra gázolta Csipor Antalt Ernyében és aki nem fizetett és nem lett megbüntetve Csipor Antal haláláért. A büntetés 1 év 4 hónap és 1 év 8 hónap között ítéltetett meg, munkahelyen való letöltéssel, amelyből 9 hónapot már börtönben töltöttek.
Az egyik vádlott, Tóth Árpád a sok lelki és fizikai megpróbáltatástól szabadlábra helyezése után nemsokára meghalt szívinfarktusban, 39 évesen.
A többi elítélt nagyon nehezen kapott helyett, ahol letöltse büntetését, egyesek Magyarországon kerestek menedéket, családjuk felbomlott. Visszatérve Covaci Ioan személyére, az ügyészség elfogadta mentségnek, hogy azért gázolta halálra Csipor Antalt és sebesített meg súlyosan még négy személyt, mert Ernyében megdobták a fejét egy kővel, és elvesztette eszméletét, nem is volt tudomása a gázolásról.
Ettől függetlenül tovább vezette a (kanyargós) úton a kocsit, 20-30 emberrel és kövekkel megrakva, egészen Marosszentgyörgyig, ahol a telefonon értesített emberek a faluból útját állták, kiráncigálták a kocsiból (teherautó) és megverték.
Az orvosi vizsgálat nem igazolta a feji ütést, de felmentették a vád alól.
II. Dossziészám: 5.230/1990, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Vádlott: Vajda Dominic (Domokos), 58 éves sáromberki lakos (Dumbravioara), súlyos szívbeteg, aki ellen nyomozás indult azzal a váddal, hogy egy kb. 14-20 tagú csoporttal együtt megtámadtak egy autót és megvertek 4 személyt, akiből kettő a pogrom miatt lett behozva a városba.
A nyomozást csak Vajda Domokos és Vajda Ferenc ellen indították meg, mindketten április 4. és május 23-a között le voltak tartóztatva. Mivel bebizonyosodott, hogy egyikük sem tartózkodott a tett helyén aznap (Vajda Ferenc a faluban sem volt, Vajda Domokos végig annak a balesetnek a helyén volt és elsősegélyt próbált nyújtani, ahol D. Butilca halálra gázolta Gémes Istvánt), mindkettőt szabadlábra helyezték. Utána mégis pert indítottak, de csak egyedül Vajda Domokos ellen, közerkölcs elleni vétség miatt.
Teljesen hiábavaló volt 15 tanú vallomása, hogy el sem mozdult a halott mellől, akit ő talált meg, mégis Vajda Domokos 10 hónapra szóló, munkahelyen letöltendő büntetést kapott. Arra alapozott a vád, hogy az a két ember megismerte őt, aki felismerte Vajda Ferencet is, akit felmentettek vád alól.
Tehát ha 14-20 személy megállít egy teherautót, és a benne ülőket igazoltatják és megütik, akkor egyetlen ember felel, aki még ott sem volt.
Érdekes, hogy az autógázolás és a teherautó megállítása teljesen egy időben történt, kb. 600 m távolságra egymástól.
A sértett feleknek nem volt orvosi igazolásuk a bántalomról, és nem is tettek le panaszt.
A 650-es számú ítélet ellen fellebbezett az ügyészség, és a Megyei Törvényszék az 1717/1991-es dossziéban, a 99-es határozattal megemelte a büntetést 1 év és 6 hónapra a munkahelyen való letöltéssel.
Természetesen nem vették figyelembe az elítélt felfolyamodását, akinek teljes ártatlansága bizonyítva volt.
III. 2.800/1990-es iratcsomó, a Marosvásárhelyi Bíróságról
Az elítélt neve SZABADI FERENCZ szentimrei lakos, akit a 659/1990. számú határozat alapján 5 év börtönbüntetésre ítéltek alapfokon, mely végleges maradt, a Megyei Törvényszék 64/1991 számú ítélete által.
A vád ellene: munkahelyi visszaélés, testi sértés és közerkölcs elleni vétség, súlyosbított formában.
Az elítélt mint beteghordozó (brancadier) volt alkalmazva a megyei kórháznál, ahol szolgálatot teljesített március 20-án 7-15 óra között. Mivel hallotta, hogy mi történik a városban, 17.30 órakor visszament a kórházba, hogy szükség esetén segítséget nyújtson a szolgálatban levőknek.
A kötelessége abban állt, hogy a mentőautóból kisegítse a sebesülteket, kivegye kezükből az ütő-vágó eszközöket, és tolókocsiban, lábon vagy hordágyon elszállítsa őket a szolgálatos orvos rendelőjébe. A két szolgálatos orvos (román és magyar) valamint az elítélt kollégái bizonyították a tárgyaláson, hogy nem hagyta el munkahelyét másnap reggel 9 óráig, végig dolgozott.
A vádiratban az áll, hogy a mentőautóban megverte Petra Iliét, aki megsérült a város központjában, és akit ezért vittek fel a kórházba. Egyetlen bizonyíték Szabadi ellen ennek a "sértett félnek" a vallomása, aki különben minden alkalommal mást mond, de azt mindenhol elmondja, hogy felismerte Szabadit először a fényképeken, amelyeket a rendőrségen mutattak meg neki. A dosszié első oldalán 2 levelezőlap nagyságú kép van (a félreértések elkerülése miatt), ahol bemutatják Szabadit civilben és munkaruhában. A törvényszéki orvosi papírt kb. 40 nap késéssel állították ki Petra Iliének, 8-9 nap alatt gyógyuló sérülésről, amit egy üzemi orvos által kiadott igazolás alapján adott ki a törvényszéki orvos. Az üzemi orvos is csak a 9. napon látta a sérülést, tehát a teljes gyógyulás napján.
Ennek az igazolványnak az alapján Szabadit kötelezték 45 napi munkabér kártérítésére Petra Ilie számára, akinek kézzel írt nyilatkozata szerint kb. 300-an indultak Hodákról megvédeni Erdélyt a magyaroktól, vasbotokkal felszerelve.
A másik vád Szabadi Ferencz ellen, hogy megütötte Gliga Florét az orra és az álla alatt a kórház folyosóján, míg az egyetemisták éppen kötözték, legalábbis ezt állította az egyik tanú.
Gliga Flore bevallotta, hogy a főtéren megdobták egy benzinnel töltött üveggel, mely megpörkölte a homlokát és a szemöldökét.
Törvényszéki orvosi igazolása van arról, hogy 5-6 nap alatt gyógyuló égési sebe van a homlokán és a szemöldökén, Szabadinak a rovására megítéltek 3 hónapi munkabért, mivel az ütése miatt Gliga Flore nem tudott dolgozni 3 hónapig. Különben nyugdíjas.
Szintén a két szolgálatos orvos (dr. Lupsa Nicolae és Salati Csaba) azt állították a tárgyaláson, hogy a szolgálatuk alatt a sürgősségi részlegen március 20-án 14 órától 21-én 8 óráig semmi incidens nem volt, és ha lett volna, lehetetlenség, hogy ők ne tudjanak róla. Különben Szabadi F. nagyon szolgálatkész dolgozó.
Mellette szól az aláírt ív is, amivel a mentőállomás sofőrjei igazolják, hogy a vádlott nem tartózkodott egyik mentőautóban sem, sőt, a mentőállomás átiratot küldött, hogy saját egészségügyi kádereik kísérik a kocsikat a színhelyre és onnan a kórházba.
A Maros Megyei Törvényszék nem halasztotta el a tárgyalást, hogy a legfelső törvényszék átköltöztesse a dossziét más megyébe, sürgősen el kellett ítélni Szabadi Ferenczet.
A tárgyaláson Orza Aurel megyei ügyész "neispravit, om de nimic" szavakkal illette Szabadi Ferenczet, aki soha azelőtt nem volt elítélve.
(Folytatjuk)
Népújság (Marosvásárhely), 2010. Március 23.
A marosvásárhelyi "igazságszolgáltatás" tárgyilagosságáról
Jung Ildikó, Magos Méta
Néhány bűnügyi per rövid ismertetése (korabeli feljegyzések)
(Folytatás szombati lapszámunkból)
VI. Dosszié: 540/1991, a megyei törvényszéken
A vádlott: Cseresznyés Pál marosvásárhelyi lakos, aki különösen súlyos gyilkossági kísérletért lett a törvényszék elé állítva, mivel március 20-án egy hodáki embert, aki bottal jött a magyarságra támadni, és támadás közben leütötték, megrúgott.
A marosvásárhelyi orvosok szerint az az ütés, vagyis rúgás, amit a vádlott mért az áldozatra, nem veszélyeztette az életét, csak a többi ütés, amit másoktól kapott azelőtt, mégis a bukaresti törvényszéki véleményezés úgy mutatja, hogy az összes sérülés együtt veszélyeztették az áldozat életét. A szakértői véleményben azt is leírja az orvos, hogy a véleménye megfogalmazása előtt megnézte a videofilmet is, melyet egy írországi személy készített.
Folyamatban van a Legfelsőbb Törvényszéken a második elhelyezési kérés tárgyalása, amelynek döntése alapján marad az ügy Marosvásárhelyen, vagy máshol fogják letárgyalni.
A nyomozás alatt Cseresznyés Pált többször is kegyetlenül megverték, szándékosan kínozták.
A bírói testület és az ügyész nyíltan elfogult és átértelmezi a tanúvallomásokat, rendreutasítja a tanúkat, ha az igazat szándékozzák mondani.
A védelem kérését, hogy egy szakorvosi felülvizsgálat szülessen a meglevő orvosi kiértékelések alapján, mivel ezek ellentmondanak egymásnak, visszautasították.
Ha Marosvásárhelyen marad az ügy tárgyalása, nagyon szigorú kirakatbüntetés születik, amivel majd példát statuálnak (10 év börtön).
IV. Dossziészám: 3588/1990 a Marosvásárhelyi Bíróságról
1166/1990, a Maros Megyei Törvényszékről
Vádlottak: Hanzi Valentin és Galaczi József marosszentgyörgyi lakosok, akiket 4 évi börtönbüntetésre ítéltek köztisztviselő elleni sértésért, ami abból állt, hogy ittas állapotban összeszólalkoztak a polgármester-helyettessel, akit a lakosság akarata ellenére nevezett ki, és aki tisztséget töltött be a faluban 1989 decembere előtt is, és a veszekedés hevében megpofozták ezt az embert. Másnap már bocsánatot kértek és a "sértett fél" visszavonta feljelentését.
Hiába jelentette ki a sértett fél, hogy elismeri, a vita személyes ügyben történt, a törvényszék a büntetést csak egy évvel csökkentette, tehát maradt 3 év börtön.
A tárgyaláson Orza Aurel ügyész a két cigány származású elítéltet felháborodva küldte A…frikába, ami Ázsiának indult.
V. Dossziészám:1426/1991, Marosvásárhelyi Bíróság, 1069-es határozat
1851/1991, Maros Megyei Törvényszék 154
Az elítéltek neve: Papp Árpád, Füzesi András és Füzesi Albert, erdőcsinádi lakosok, akik a falu többi lakosával együtt kigyűltek március 20-án őrizni a falut, mivel oda is elért a hír, hogy a hodákiak fel akarják gyújtani a falvaikat.
A ténylegesen odajövő két kiskocsi utasait igazoltatni akarták, mivel a falun nem vezet út keresztül Régen vagy a Görgény mente felé, és innen indult a vita, melynek hevében tettlegesség ért az autóban ülő személyek közül hármat.
A falut őrizték és az eseményben részt vettek 200-300-an.
Állítólag ezek hárman próbálták csitítani a kedélyeket.
A tárgyaláson a vádlottak kibékültek a sértett felekkel, akiknek kifizették a kért kártérítést, és ezek visszavonták ellenük leadott panaszaikat. Alapfokon négy év börtönbüntetésre ítélték ezeket az embereket, és elég hosszú idő elteltével, 1992. január 8-án letartóztatták őket. A hivatalos vád: 321. cikkely, 2-es paragrafus Btk. és 217. cikkely, valamint 181-es cikkely Btk., vagyis testi sértés, rombolás és közerkölcs elleni vétség. A felfolyamodás tárgyalásán a megyei törvényszék tudomásul veszi, hogy nem létezik testi bántalmazás, sem rombolás, de fenntartják a közerkölcs elleni vétség súlyosbított formáját, és megmaradt a négy év börtön. Ami érdekes a tárgyaláson, hogy a három "sértett félből" kettőt börtönből kellett megidézni, akik lopás miatt voltak bezárva. Tehát: aki hazudik, az lop is, ahogy tartja a közmondás.
***
A megtorlás azonnal, március 20-a után megkezdődött, mivel már másnap összeszedték azokat a cigány férfiakat, akik a magyarok pártjára állottak, akiket saját társaik másnap besúgtak.
A 153/1970-es dekrétumot alkalmazták ezen személyek ellen, mely egy speciális törvény, és mely teljes kihasználást nyert Ceausescu idejében, mert azokat az egyéneket büntette, akik munkakerülőnek voltak nyilvánítva, és ilyen minőségben botrányt okoztak, verekedtek, prostitúcióval foglalkoztak vagy sértegettek.
A törvény hangsúlyozza, hogy értelme a szocialista rendszer védelmezése.
Az a 12 személy, akit ennek alapján büntettek meg, mind állandó munkahellyel rendelkezett, és semmilyen folt nem volt múltjukon.
Az 1708/1990-es iratcsomó alapján szabtak ki büntetést (1554-es ítélet): Horváth István – 5 hónap börtön, Puczi Kozák Béla – 4 hónap, Puczi Kozák Sándor – 3 hónap, Carcula György – 4 hónap, Kalló Géza – 4 hónap munkahelyen.
Ezeknek az embereknek a család ügyvédet fogadott és nem a maximum 6 hónap börtönbüntetést kapták, de ahol a családnak nem volt tudomása az esetről, ott mind 6 hónap börtönbüntetést kaptak, mert még a hivatalból járó védelmet sem biztosították. Pl. Kalányos János, Kurkuly Elek, Voika Dénes, Kalányos Ioan, Csikó Sándor. A dosszié száma: 1646, 1647, 1648, 1649/1990.
Megemlítendő, hogy ezen emberek szabadlábra helyezésük után nem kapták vissza munkahelyüket, pedig jó minősítésük volt.
Dossziészám: 5718, a városi bíróságról, 491/1991-es ítélet
1107/1991, a megyei bíróságon
A vádlott neve Máthé Lajos, akit szintén elítéltek közerkölcs elleni vétséggel 1 év és 6 hónapra, amit munkahelyen kell letöltenie, ugyancsak a március 20-i eseményekkel kapcsolatosan.
Jelenleg tárgyalja a Marosvásárhelyi Bíróság annak a négy embernek a helyzetét, akik Iklandon laknak, és kimentek az ernyei útra, hogy megpróbálják feltartóztatni a város felé autókon özönlő felfegyverzett embereket.
Ezen emberek: Lengyel Lázár, Vajda András, Tofán Mihály és Vass Sándor, szintén a hírhedt 321-es cikkely 2. paragrafusáért a Btk. értelmében kerültek törvény elé.
Az ügyészségi iratcsomó száma 431/P/1990, de a tárgyalások már folynak a bíróságon, ítélet még nem született. (Dossziészám: 303/1992, Marosvásárhelyi Bíróság)
Ezek az ügyek kapcsolatban vannak a márciusi eseményekkel, és még vannak meglepetések előkészítve számunkra, amit alkalomadtán majd bedob az ügyészség, és majd megint bíróság elé lesz állítva 5-6 ártatlan ember különböző falvakból, ahányszor csak figyelmeztetni akarnak, hogy mi itt másodrendű állampolgárok vagyunk.
Több ilyen dosszié van félig készen az ügyészségen, csak az alkalomra várnak az elindításukkal.
Ezeken az ügyeken kívül, ahol egy megadott tárgy körül forog minden, vannak egészen semleges ügyek, de a megítélésükben, az elítélésükben a fontos szempont mindig a nemzetiség kérdése.
Ugyanazon bűntettért más-más büntetés jár, vagy ha valakit elgázolnak, megvernek, és ráadásul magyar nemzetiségű, akkor maga az áldozat a tettes vagy pedig nem kerül meg az elkövető. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Memento – Marosvásárhely 1990
Húsz évvel ezelőtt robbant ki a „fekete március” néven hírhedtté vált marosvásárhelyi román–magyar etnikai konfliktus, amikor az erdélyi város főterén románok és magyarok verekedtek össze. Sok magyarázat született már arra, hogy miként történhetett meg a majdnem 300 sebesültet és öt halottat követelő vérfürdő. A román és a magyar közösségnek is megvan a saját igazsága az eseményekkel kapcsolatban, amelynek hátteréről hivatalosan semmit nem lehet tudni, hiszen húsz évvel a rendszerváltás után is még titkosítva vannak az akkori hivatalos iratok.
Amíg nem válnak tanulmányozhatókká, továbbra is csak a sötétségben fogunk tapogatózni, a románok és a magyarok pedig egymást fogják vádolni kollektíven. Az iratok nyilvánosságra kerüléséig azonban érdemes felidézni az eseményeket, hogy a húsz évvel ezelőtt született nemzedék is megismerje a rendszerváltás utáni időszak zavaros hónapjait. Remélhetőleg, ők tanulni fognak belőle.
1990 januárjában hivatalosan megalakult az RMDSZ, amely immár szabadon fogalmazhatta meg a romániai magyarság jogköveteléseit. A Ceauşescu-diktatúra utolsó tíz évében az általános emberi jogok korlátozása mellett a hatóságok jelentős mértékben megcsonkították a nemzeti kisebbség jogait is. A román kommunista nemzeti nacionalista történelemoktatáson felnevelt románok jelentős része 1990-ben értetlenséggel fogadta a magyarok jogköveteléseit, amelyek középpontjában az anyanyelvű oktatás állt. A Ceauşescu-rezsim egészen 1989-ig napirenden tartotta a „magyarveszélyt”, ezért 1990-ben a román közvélemény nagy részében – és főleg az erdélyi románokban – elevenen élt Erdély elvesztésének a réme. A magyaroknak a kisebbségi jogokra vonatkozó követeléseit úgy értelmezték, hogy „ki akarják szakítani Erdélyt Romániából”.
Romániában, de főleg Erdély nagyobb városaiban, így Marosvásárhelyen is a helyi román és magyar sajtóban számos olyan cikk jelent meg, amelyek hemzsegtek a félretájékoztatásoktól. Főleg a román lapok időnként nyíltan uszító, bujtogató cikkeket is közöltek. Másrészt a románok szerint a magyar lapok is elfogultsággal tájékoztattak, amiben valóban lehet némi igazság. A románok a romániai magyaroknak Magyarországgal való kapcsolatának a kezdeti kiépítési törekvéseit sem nézték jó szemmel. Ők a „magyar nacionalizmus” megnyilvánulásaként tekintettek Antall József akkori magyar kormányfőnek azon kijelentésére, hogy ő 15 millió magyar miniszterelnöke.
Az RMDSZ Marosvásárhelyen szervezte meg 1990. február 9-én a gyertyás-könyves tüntetést, amelyen százezren vettek részt. A csendben felvonuló hatalmas tömeg magyar iskolákat és egyetemet követelt. Ellenválaszként megalakult a Vatra Românească nevű civil szervezetet, amely kezdetektől fogva magyarellenes megnyilvánulásairól vált hírhedtté. A feszültséget az is növelte, hogy a magyarok március 15-én hosszú évtizedek után először ünnepelték meg az utcán a magyarság nemzeti ünnepét, amely alkalmából a magyar zászlót is kitűzték az ünnepségeken.
A marosvásárhelyi közhangulat március 16-án vett veszélyes fordulatot, amikor a város egyik gyógyszertárának a kirakatára magyar feliratot helyeztek el a többségben lévő magyar alkalmazottak. A román sajtóban megjelent uszító hangvételű cikk hatására mintegy ötven fős román tömeg vonult a gyógyszertárhoz, és eltávolította a feliratot. Ezenkívül több olyan esemény is történt, amely a mai napig sem tisztázódott. Ilyen volt az például, hogy a gyógyszertártól elindult, a város utcáin felvonuló román tömegbe egy magyar ember által vezetett jármű hajtott. A románok szándékos akcióra gyanakodtak még akkor is, ha a balesetet okozó gépkocsivezetőnek román volt a felesége. A feszültség növekedéséhez vezetett az is, hogy mai napig sem ismert személyek állítólag meggyalázták Avram Iancu marosvásárhelyi szobrát. A magyarok feltételezése szerint provokációról volt szó, hiszen egy olyan gyalázkodó feliratot helyeztek a szoborra, ami helytelen magyarsággal íródott.
Marosvásárhelyen akkoriban a románok száma már a város lakosságának 45 százalékát tette ki a kommunizmusban lezajlott erőteljes iparosítás miatt. A mára enyhe román többségűvé vált várost mai napig is „frontvárosnak” tekinti a román és a magyar közösség, így most is nap mint nap presztízsharc dúl a két közösség tagjai között a helyi közigazgatásban azért, hogy ki, hol és hogyan lakja be a köztereket, milyen szimbólumok jelenjenek meg a nyilvánosságban. A lakosság majdnem fele-fele arányban való megoszlása is alkalmas táptalajt jelentett arra, hogy elemi erővel törjön felszínre az évtizedek óta lappangó etnikai feszültség, amit maximálisra fejlesztett a hermetikusan bezárt kommunista rendszer, amelyben románok és magyarok nem igen beszéltek kölcsönös sérelmeikről.
A kedélyek március 19-én szabadultak el tragikus módon. Vasvillákkal, fejszékkel és dorongokkal felfegyverkezett Görgény-völgyi román parasztokat szállítottak buszokkal Marosvásárhelyre. A véres összetűzések után a románok maguk ismerték el, hogy polgármesterük, papjuk vagy éppen a postásuk szólt nekik március 19-e előtt, menniük kell Marosvásárhelyre, amikor megszólal a településükön lévő templom harangja, vagy a polgármesteri hivatal vészjelző szirénája, mert ott „ölik a románokat”. A román hatóságok mai napig sem derítették ki, hogy kik tájékoztatták félre a parasztokat, vagyis kik az eszmei elkövetők, akiknek a vétke sokkal nagyobb, mint a félrevezetett embereké.
A felheccelt román parasztok törtek-zúztak a város utcáin, békés járókelőket bántalmaztak, és rátámadtak az RMDSZ székházára. Az épületben rekedt mintegy hetven magyar közül a néhai Sütő András írót, az RMDSZ Maros megyei szervezetének akkori elnökét bántalmazták súlyosan, aki az ellene elkövetett erőszakcselekmények előtt biztosítékot kapott a kivezényelt rendfenntartó erőktől, hogy biztonságban elhagyhatja az ingatlant.
A tragikus ütközetre március 20-án került sor, amikor 15 ezer magyar vonult az utcára a román parasztok garázdálkodása ellen tiltakozva. A város főterén vékony katonai kordon választotta szét egymástól a két tábort, amely egymásnak rontott. Az esti órákban a létszámfölénybe került magyarok felgyújtották a román parasztokat szállító buszokat, az égő járművekből menekülőket pedig alaposan helybenhagyták. A véres ütközetnek összesen 278 sebesültje volt, ebből 190 román és 88 magyar nemzetiségű. Öt személy életét vesztette, közülük három magyar és két román.
Az ügyészségi vizsgálatok során 30 személy ellen emeltek vádat, többségük egy év börtönbüntetést kapott. A legsúlyosabb ítélettel a Magyarországra menekült Barabás Ernőt és Cseresznyés Pált sújtották, akiket tíz év szabadságvesztésre ítéltek. Ez utóbbit 1996-ban kegyelemben részesítette Emil Constantinescu volt román államfő.
BORBÉLY TAMÁS. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Defenzívvé vált a magyarság
Interjú Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel, a fekete március egyik főszereplőjével.
Tőkés László egykori ügyvédjeként 1990 januárjában bejárása volt az államfőhöz, a miniszterelnökhöz. Hogyan dolgozta fel, hogy alig két hónap alatt közellenséggé vált?
– Amit román részről kaptam, az rosszul esett, de nem lepett meg. Bukarestben végeztem a jogi egyetemet, egyedüli magyar voltam az évfolyamon, az évfolyamtársaim előttem leplezetlenül beszéltek a magyarokról, megtapasztaltam hát a gondolkodásukat. Engem inkább azoknak a magyaroknak az árulása viselt meg, akikkel együtt indultam, akiket tanítottam arra, hogyan kellene politizálni. Amikor Magyarországra menekültem, azt hittem, a választások után a mentelmi jogom birtokában hazajöhetek. Úgy alakult azonban, hogy Smaranda Enachét is, engem is töröltek a választási listáról. Az RMDSZ nem fellebbezett az ítélet ellen, így Markó Béla került helyettem a szenátusba.
– Bánja, hogy akkor szerepet vállalt?
– Nem. Feltétlen meg kellett próbálnunk jó irányba vinni Románia szekerét. Ha újra kezdeném, akkor is elvállalnám, pedig akkor nagyon vacilláltam. Tudtam a történelemből, hogy a forradalom felfalja saját gyermekeit. Azt sajnálom, hogy nem kerültem be a legelején a román törvényhozásba. Meggyőződésem, hogy a felkészültségemmel, a magyar műveltségemmel, a bukaresti kapcsolataimmal, a bukarestiek ismeretével jó irányba tudtam volna befolyásolni az RMDSZ politizálását. Talán azért engedtek csak öt és fél évvel később haza, mert akkorra már kialakult az az RMDSZ-garnitúra, amelyet a hatalom kézben tudott tartani.
– Úgy tartja, a marosvásárhelyi román–magyar összecsapásokat gondosan megrendezték. De ki lehetett a rendező?
– Ion Iliescu államfő, Petre Roman miniszterelnök, Victor Athanasie Stănculescu hadügyminiszter, Mihai Chiţac belügyminiszter, és a régi rendszer haszonélvezői. Stănculescut és Chiţacot azóta a forradalmárok elleni temesvári sortüzek miatt el is ítélték. Számukra életbevágóan fontos volt, hogy a közvélemény ne azt firtassa, ki lövetett Temesváron vagy Bukarestben, hanem foglalkozzon a magyarveszéllyel. De az is ösztönözhette őket, hogy akkor járt le a Szekuritáté állományának a három hónapos fizetett szabadsága. Okot kellett szolgáltatni a Román Hírszerző Szolgálat létrehozásához.
– Miért éppen Marosvásárhelyt választották az összecsapás helyszínéül?
– Két olyan város volt Romániában, ahol nagyjából fele-fele arányban éltek magyarok és románok: Szatmárnémeti és Marosvásárhely. Március 15-én Szatmárnémetiben próbáltak magyar-román összecsapást szítani azzal, hogy lemondatták a két legmagasabb rangú magyar tisztségviselőt, Pécsi Ferencet és Formanek Ferencet. A szatmárnémeti magyarság viszont nem vonult az utcára a védelmükben, így hát az avasi román parasztokat sem szállították már be a városba, és az összecsapás elmaradt.
– De miért nem Kolozsváron szítottak, ahol húsz százalék körüli a magyarok aránya?
– Különbség van a verés és a verekedés között. Ha csak verik a magyarokat, az egyértelmű pogrom, és nemzetközi tiltásokba ütközik. Ha viszont verekedés van, az értelmezhető, magyarázható.
– Marosvásárhely mintha ma is egy kicsit másképpen viselkedne, mint a többi erdélyi város. Talán az is jellemző, hogy épp itt akarnak szobrot állítani Ştefan Guşă tábornoknak, Ceauşescu vezérkari főnökének.
– A Ceauşescu idején történt tömeges betelepítések hatása érződik ma is az erdélyi városokban. A betelepített regátiakat egyfajta kolonizációs tudattal látták el. Ők úgy érezték, azért költöznek ide, hogy ez a föld örökre román és ortodox legyen. A betelepítés olyan káderek idehozatalát is jelentette, akik más városokban nem tudtak sikerrel haladni a szamárlétrán. A Vatra Românească Egyesület holdudvarát is azok alkották, akik féltek, hogy egy szabad versenyhelyzetben nem tudják már megőrizni előjogaikat. Féltették a pozíciót, amelyet nem érdem szerint, hanem a származásuk szerint szereztek. Ez a garnitúra továbbra is úgy tartja, ha valamit elleneznek a magyarok, az csak jó lehet. Pedig hát Ştefan Guşă a hadsereget arra használta, hogy a románokba lövetett Temesváron. Az áldozatok 90 százaléka román volt. Marosvásárhelyen megszűnt a román–magyar barátkozás. Békés egymás mellett élés zajlik, mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. Teljesen párhuzamos világokban élünk, protokollkapcsolatokat tartunk fenn egymással. A mélyebb, tisztázó beszélgetések műfaja itt nem létezik.
– Mintha Ceauşescu álma teljesült volna be a városban. Többségbe került a románság, román a város polgármestere. És mindez 1989 után alakult így.
– A román polgármester egy Iliescu–Markó-paktum következménye. Az RMDSZ sokkal fontosabbnak tartotta, hogy a megyei tanács elnöki tisztségét szerezze meg. Marosvásárhelyen ugyanis erős volt Markóék belső ellenzéke. A 2000-es helyhatósági választások első fordulójában 168 szavazat hiányzott ahhoz, hogy Fodor Imre megszerezze a polgármesteri széket, a rá leadott szavazatoknak pedig közel 10 százalékát érvénytelenítették, a legtöbbet öt körzetben, ahol óvni kellett volna. Engem azonban a választás előtt félreállítottak a megyei RMDSZ-elnöki székből, és a szavazókörzetek szintjén nem óvták meg a szavazatszámlálást. Csak városi szinten óvtak, azt meg elutasították. Ha a szavazókörzetek szintjén kérték volna a szavazatok újraszámlálását, azt nem lehetett volna elutasítani. Így ment el a polgármesteri tisztség.
– De azóta volt másik választás is.
– Közben Dorin Florea megerősödött, és sikerült megőriznie tisztségét. Sajnos a demográfiai törvényszerűségek is a románokat segítik: jelentősen különbözik a marosvásárhelyi magyar és román közösség korfája. Míg a magyar közösség elöregedőben, a betelepített románok általában fiatalok voltak, akik azóta gyerekeket szültek. Az én gyermekkoromban az itt élő románok jól beszéltek magyarul, ha egy boltba bementél, magyarul szólt hozzád az eladó, mára már csak a poftiţi hallatszik. Kezdi elveszíteni magyar jellegét a város. De egy sor olyan magyar orvosról, magyar ügyvédről is tudok, aki nem írja már ki magyarul is az órarendet az ajtajára.
– Van ebben szerepe a fekete márciusnak?
– A fekete márciust követő retorziónak van szerepe. Annak, hogy az igazságszolgáltatás az áldozatból csinált agresszort. Defenzívvé vált a marosvásárhelyi magyarság. A közhangulatot ma az jellemzi: ne szólj szám, nem fáj fejem.
– De nem járult ehhez ön is hozzá? Hiszen a márciusi forró napokban ön is folyamatosan arra kérte a magyarokat, hogy maradjanak otthon, legyenek türelmesek.
– Volt 1990 februárjában egy békés, gyertyás-könyves tüntetés Marosvásárhelyen, amelyet Sütő Andrással ketten szerveztünk. Százezer magyar vonult fel gyertyával és könyvvel a kezében a magyar oktatásért. Akkor a magyarság óriási erőt mutatott. Amikor azonban láttuk, hogy egy véres konfliktust akarnak kirobbantani, úgy gondoltuk, nem játszhatjuk el azt a szerepet, amelyet a diktatúra hívei ránk osztottak. Elleneztük hát az összecsapást.
– Elsősorban a román elemzők hangoztatják, hogy 1990 márciusában könnyen koszovóira fordulhatott volna Románia története.
– A fekete március után 100 ezer magyar hagyta el Erdélyt. Ha az eredeti forgatókönyv érvényesül, valószínű, ennél jóval nagyobb lett volna a kivándorlók száma. Ahogy Koszovót szerbtelenítették, úgy ürült volna ki Erdély is.
– Koszovó szerb vonatkozásait említi, de hát ott az albánok lázadtak fel azért, mert nem kapták meg az őket megillető jogokat. Nem vezethetett volna itt is egy afféle koszovói forgatókönyv a Székelyföld autonómiájához?
– Attól tartok, ha itt a koszovóihoz hasonló konfliktus alakul ki, mi abban nem albánok lettünk volna, hanem elüldözött szerbek.
Gazda Árpád. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Ki a felelős?
Mintha el sem telt volna azóta húsz év. Az 1990-es marosvásárhelyi magyarellenes pogrom óta nem hogy arra nem sikerült fényt deríteni, hogy kik állnak a magyarokat és a románokat polgárháború közeli helyzetbe taszító provokáció mögött, de még az eseményekkel kapcsolatos diskurzus is alig változott.
Érdemes megnézni a huszadik évforduló alkalmából a bukaresti sjtóorgánumokban megjelenő visszaemlékezéseket, amelyek ma is a ceausescui magyarellenes propagandagépezet által kinevelt provokátorok hazug vádjait ismétlik.
Olyan vádakat, amelyek szerint a véres események mögött Budapest Erdély elszakítására irányuló törekvései, valamint az ezek szolgálatába álló erdélyi magyar szeparatisták álltak, akik polgárháború kirobbantásával próbáltak az ország egységére törni. A szekus ihletésű propaganda két legyet próbál ütni egy csapásra: a márciusi események magyarokat befeketítő bemutatása mellett az autonómiaigényeket is diszkreditálni akarja, mondván, hogy 1990 márciusában a magyarok az egykori Magyar Autonóm Tartomány visszaállítását is követelték, amelyet az országra kívülről, Sztálin által rákényszerített “kommunista képződménynek” titulálnak. Az érvrendszer ismerős – már csak azért is, mert a mostani, március 15-i erdélyi és partiumi megemlékezések kapcsán is hasonló hangnemben próbált magyarellenes hangulatot kelteni a román politikum és sajtó egy része.
Mindez azt jelzi, hogy a fekete márciusért felelős erők öröksége ma is él, annak képviselői pedig továbbra is a dezinformálást, a nemzetiségek közötti viszony további mérgezését tekintik egyik legfőbb feladatuknak.
Talán az sem véletlen, hogy a Székelyföldön élő románok nagygyűlését is épp a fekete március évfordulós megemlékezésere szervezték rá – a húsz évvel ezelőtti események felelőseit kereső hangokat így elfedhetik a magyarok által “elnyomott” románok kívülről sugallt panaszai.
Ilyen körülmények közt egyértelműen jogos az az elvárás, hogy végre kiderüljön, valójában ki és mi állt a húsz évvel ezelőtti események hátterében, miért kellett magyarok és románok életét egyaránt követelő magyarellenes megmozdulásokat kirobbantani csak azért, hogy ismét létre hozhassák a titkosszolgálatot. A felelősöket meg kell nevezni és – ha lehet – felelősségre kell vonni, hogy az ország közelmúltbeli történetének sötét fejezetei közül legalább ez lezárulhasson végre.
Balogh Levente. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Főpróba
Marosvásárhelyi vagyok, de 1991 óta Nagyváradon élek. Az 1990 marosvásárhelyi márciusi összecsapásokkal kapcsolatban szeretnék megírni egy olyan, az eseményekhez fűződő lényeges dolgot, melyről alig tud egypár ember, és sajnálom, hogy nem írtam meg ezeket a dolgokat hamarabb, hogy bekerült volna a holnapi újságjukba, mert nagyon lényeges!!! Sokszor hallom és olvasom, hogy meglepetésszerűen érte a marosvásárhelyi magyarokat és románokat, de akik szervezték, azok egy nagyon precíz forgatókönyvet készítettek jó előre.
A román forradalmat, mely államcsíny volt, a gyulafehérvári római katolikus teológián éltem át, ahol V. éves teológus voltam. Nagyon örültünk és sokat imádkoztunk azokon a napokon, hogy Isten óvja meg az embereket a kegyetlen haláltól és sikerüljön megnyerni – amennyire lehet békésebben – a csatát a diktátor és emberei ellen. Végre legyen béke és szabadság, mert eleget szenvedett egyházunk, népünk. Sikerült !!! De nem gondoltuk, hogy ilyenformán. Alig telt el egypár hét, és az együtt szenvedő nép már össze is verekszik. Miért??? Ez a kérdés. Valóban azért, hogy a forradalom alatt kidobott szekusok és főnökeik visszatérhessenek előző munkahelyeikre, mert máshoz nem értettek, csak a zsaroláshoz és a megfélemlítéshez. Vagyis féltek, hogy dolgozniuk kell. És elkezdődött a szervezkedés.
1990. március 4-e volt, vasárnap, ebéd után. 14 órától a teológusok kimehettünk sétálni a városba. Én úgy döntöttem, hogy maradok és a tv-t nézem a klubban, mert most már volt adás, persze nem Ceausescuról. Kb. 15 óra lehetett, amikor az egyik III. éves barátom, Mellou István nagykárolyi teológus futva jött vissza a városból, hogy magával vigye a videokamerát, amit a teológia segélyként kapott a forradalom után külföldről, és a rektor úr, ft. Hajdú Gyula őrá bízta, hogy alkalmi ünnepeken filmezzen. Azt mondta nekünk, hogy a várbeli kultúrotthon előtt nagy tömeg van, és valakik az erkélyéről beszédet tartanak. Minden bekiabálásuk magyarellenes, ezért figyelt fel a dologra. Ezennel elment, és kb. egy óra múlva tért vissza keményen lihegve, mert a tömegből egypár ember rájött, hogy nem közéjük tartozó és el akarták kapni, hogy elvegyék a kamerát. Sikerült elfutnia és a teológia felé vezető kis utcákban hamar visszatérnie az épületbe. Mivel a klubban videolejátszó is volt, azonnal megnéztük, hogy mit vett fel március 4-én délután (!).
És szörnyülködve néztük!!! Amikor a géppel a kultúrotthon felé tartott, az ortodox székesegyház előtti placcon rengeteg marosvásárhelyi kocsi volt leparkolva, majdnem mind lefilmezte a számtábláikat. Azután felment ő is az erkélyre és az uszító beszédeket tartó elvtársakat lefilmezte, akik kemény rágalmakkal illették Kincses Elődöt, Király Károlyt és más magyar értelmiségieket. A nagy tömegben hallatszik, hogy elvegyülve hangadók vannak és elkezdenek kiabálni: "Király sovinist". Az emberek, akik a Nyugati- Kárpátokból lehettek, mócok voltak, akik alig tudtak valamit ezekről az emberekről, vagy semmit, de mivel felhergelték őket, torkukszakadtából kiabáltak. A filmező azután a tömegben elvegyülve is filmezett elég sokáig, míg két szekusnak szemet szúrt a dolog és feléje tartottak a tömegből, de ezt hamar észrevette István, és tette magát, hogy el akar menni, majd kiáltottak, hogy álljon meg. Futásnak eredt és ők utána. A következő napokban szinte feledésbe merült az egész, mert nem gondoltuk, hogy ez csak egy bemelegítés volt és egy pár nap múlva folytatódik Marosvásárhelyen. Amikor március 19- én kitört a vérengzés, és ezt mi a tv-ben láttuk, akkor Mellou István teológus megmutatta a felvételt a rektor úrnak, amiről tudott már, csak nem nézte addig meg, mert nem gondolta, hogy ez lesz, ami lett. Gyorsan magához hívatta az egyik IV. éves és egy V. éves marosvásárhelyi osztálytársamat és a felvételt elküldette velük haza Marosvásárhelyre. Egy titkos levelet adott nekik, hogy elvigyék a felvétellel együtt az akkori főesperesnek, ft. Csató Bélának, akinek megírta, hogy adják oda az RMDSZ-elnöknek. A főesperes felvette a kapcsolatot az RMDSZ- elnökkel, és a teológusokkal együtt elmentek arra a titkos helyre, ahol akkor tartózkodtak és éppen gyűléseztek egy pincében. Amikor megérkeztek, ott feltették a fölvett videofilmet és a kocsiszámokat már jól ismerték, név szerint a gazdájukat, akik szekustisztek és cinkosaik voltak, azaz a beépített besúgóik. Ezek kis számokból álló táblák voltak, csak három szám, amit a szekusok kaptak meg a kocsiikra. A városban tudták, hogy kik a kocsik tulajdonosai. Akkor jöttek rá az RMDSZ összegyűlt tagjai, hogy ez nem most kezdődött, hanem előre megtervezett volt. Amikor visszatértek a teológusok, mesélték, hogy mit láttak a városban és szörnyülködtünk, hogy miként történhetett meg. Erről kellett tudjon Iliescu elnök is, ezért nem jött le Marosvásárhelyre, hogy lecsillapítsa a kedélyeket.
Isten irgalmazzon nekik és azoknak is, akik elhunytak ÁRTATLANUL!!!
Moldován Gellért Lajos pap-tanár. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Ellenforradalmi kísérlet is volt a fekete március – állítja Markó Béla
A húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi véres március nem csupán egy magyarellenes pogrom tervének a része volt, hanem ellenforradalmi kísérlet is, amelynek az volt a célja, hogy leállítsák mindazt, ami Romániában 1989 decembere után megindult – mondta az MTI-nek pénteken Marosvásárhelyen Markó Béla.
Az RMDSZ elnöke marosvásárhelyi irodájában fogadta a két évtizeddel ezelőtti összecsapásokban meghalt Kiss Zoltán hozzátartozóit, valamint a sokévi börtönre ítélt és bántalmazott Cseresznyés Pált, Szabadi Ferencet, illetve Juhász Ilonát. A találkozón átnyújtották azokat az adományokat, amelyeket az Ügyvezető Elnökség 2000-ben hozott döntése alapján az RMDSZ Szolidaritási Alapjából különítettek el az áldozatoknak, valamint hozzátartozóinak.
Markó kifejezte meggyőződését, hogy nem spontán eseményekről volt szó, azokat meg kellett szervezni, hiszen faluról hoztak a városba embereket, akiket botokkal fegyvereztek fel. Továbbra is az a kérdés – mondta –, hogy mindez kinek állt érdekében. Emlékeztetett: a két közösség között egyenlőtlen volt a helyzet, amennyiben a románság a magyarokhoz képest több joggal és lehetőséggel rendelkezett. Az ilyen fajta egyenlőtlenségnek mindig megvannak a haszonélvezői, nyilvánvalóan nekik állt érdekükben ilyen viszályt szítani – mondta. Szerinte jól jött ez a konfliktus a régi rend képviselőinek is. „Egyre inkább meggyőződésem: nem csupán egy magyarellenes pogrom tervének a része volt mindez, hanem ellenforradalmi kísérlet is, amelynek az volt a célja, hogy leállítsák mindazt, ami Romániában 1989 decembere után megindult” – mondta. Hozzáfűzte: ha ugyanis sikerült volna tartós etnikai konfliktust kirobbantani, polgárháborús helyzetet kialakítani, a demokratikus folyamat is elakadt volna.
Az 1989-es decemberi eseményekre is kevéssé derült fény, a kormány csak most oldotta fel a titkosítás alól az akkori eseményekkel kapcsolatos iratokat. Marosvásárhely márciusa egyesek számára még ennél is kényesebb – tette hozzá Markó –, hiszen a románok között még mindig lehetnek olyanok, akik továbbra is vallják, hogy a véres események szervezői a román nemzeti érdeket képviselték a magyarok „indokolatlan követeléseivel” szemben. Ma még nem lehet tudni pontosan, hogy az akkori hatalom képviselői közül kik voltak azok, akik ezzel egyetértettek vagy egyszerűen csak szemet hunytak felette, és nem tettek semmit akkor, amikor cselekedhettek volna – mondta az MTI-nek az RMDSZ elnöke.
Bár a marosvásárhelyiek közérzete mára alapvetően megváltozott, az a húsz évvel ezelőtti március visszavetette magát a várost, amelyet még a befektetők is évekig elkerültek, a két közösség viszonyát is sokáig beárnyékolta a kölcsönös gyanakvás – fejtette ki Markó. – Ez most, húsz év múltán már nem jellemző, de nem szűntek meg a problémák, feszültségek.
Hangsúlyozta: ma már bizonyos kérdések nem a román–magyar viszonyról szólnak. Marosvásárhelyen például most azon fáradozik a romániai magyarság, hogy megakadályozza a szoborállítást az egyik „ellenforradalmárnak”, Ştefan Guşă tábornoknak. Az egykori vezérkari főnök a temesvári tüntetők közé lövetett, és ennek akkor a Ceauşescu-diktatúra ellen tüntető románok is áldozatul este. Forrás: Szabadság (Kolozsvár)

Szomorú évforduló – Kik és miért rendeztek fekete márciust Marosvásárhelyen?
Húsz évvel ezelőtt, 1990 márciusában Marosvásárhelyen olyan véres összecsapások voltak románok és magyarok között, amelyek során öt ember (három magyar és két román) meghalt, 278-an pedig megsérültek. A konfliktus mögött az 1989-es rendszerváltás nyomán megszületett új hatalom és a hírhedt Szekuritáté embereit kell keresni. A marosvásárhelyi etnikai összetűzéseket utóbbiak provokálták ki, az alábbiak okán.
A szekusoknak az 1989. decemberi rendszerváltó események, valamint korábban a kommunizmus idején játszott dicstelen szerepe miatt a tömegek körében maga a Szekuritáté intézménye 1990 márciusában rendkívül népszerűtlennek számított, mondhatni közutálatnak örvendett. A Szekuritátét az új hatalom képviselői a rendszerváltó események során törvényen kívül helyezték. (Ezt azért is meg kellett tenniük, mivel korábban ez az erőszakszervezett számított a megdöntött rendszer legfőbb tartópillérének.) Ám a Ceauşescu idején politikai rendőrség és titkosszolgálat szerepet egyszerre betöltő Szekuritáté törvényen kívül helyezése azt is jelentette, hogy Románia (legalább hivatalosan, formailag) titkosszolgálat nélkül maradt. Új titkosszolgálatot kellett alakítani. Azonban az országban akkor olyan szekus-ellenes közhangulat uralkodott, hogy azok, akik a Ceauşecu-diktatúra megdöntése nyomán hatalomra jutottak, túlságosan kockázatosnak vélték, csak úgy, valamilyen nyomós okra való hivatkozás nélkül Szekuritáté-jogutódot létrehozni.
Nos, a nyomós okot, amelyre való hivatkozással egy héttel az 1990-es március 19-i és 20-ai véres események után a hatalom új birtokosai már bátran létrehozhatták a Román Hírszerző Szolgálatot, a Marosvásárhelyen történtek szolgáltatták. Persze ehhez a tömegek kellő félretájékoztatására, illetve arra is szükség volt, hogy az ottani eseményeket a célnak megfelelő „tálalásban” hozzák a román közvélemény tudomására. A szekusok számára azonban ennek a feladatnak a „szakszerű” kivitelezése sem okozott gondot, hiszen 1989 decemberéig a Szekuritáté keretében külön álhír-terjesztő ügyosztály is működött.
Az egész jól megtervezett és hatásosan levezényelt akció lényege pedig a következő volt: nagyszabású tömegverekedést kiprovokálni románok és magyarok között, erről készült felvételeket a televízióban is bemutatni, mégpedig úgy kommentálva, hogy minden azért történt, mert a magyarok – kihasználva a helyzetet, hogy Szekuritáté hiányában nincs olyan szerv, amely fellépjen ellenük – túlzó követelésekkel álltak elő, illetve el akarják szakítani Erdélyt Romániától. Miután ezzel a maszlaggal megetetették, a román közvélemény addig Szekuritáté-ellenes része is azt kezdte el mondogatni, hogy a Szekuritáté szükséges rossz, ilyen szervre mégiscsak szükség van, mert íme, mire vetemednek a magyarok, ha nincs…
Így történt, hogy ugyanabban az országban, ahol 1990 márciusának az elején még erősen szekusellenes hangulat uralkodott, 1990 márciusának a végén a Szekuritáté jogutódját, a Román Hírszerző Szolgálatot már mondhatni közkívánatra alakították meg.
Szatmárnémetiben nem sikerült
A Román Hírszerző Szolgálat megalakítása érdekében szükségesnek ítélt román-magyar tömegverekedés színhelyéül eredetileg Szatmárnémetit szemelték ki. 1990. március 15-én lényegében itt is a Marosvásárhelyről ismert forgatókönyvet alkalmazták volna: bepálinkáztatott avasi románokat Szatmárnémetibe szállítanak, akik nekiesnek a szabadságharc évfordulója megünneplésére összegyűlt magyaroknak – és jöhet a tömegverekedés, meg a magyarellenes uszítás a médiákban.
Az erre a célra kiszemelt – a köznyelv által osányokként emlegetett – román népcsoport tagjairól tudni kell, hogy megsérteni bizony nem tanácsos őket, mert ebben az esetben hamar ütnek, sőt gyakran szúrnak is, mégpedig késsel. Azonban – bár, ha ilyesmire kerül sor, eszükbe sem jut félre állni – ok nélkül általában nem kezdeményeznek verekedést. Nos, Szatmárnémetiben legalább részben a szekusok által ide irányított osányok ez utóbbi tulajdonsága miatt nem következett be nagyobb szabású román-magyar összecsapás. Úgy is mondhatnánk, hogy a nagy „késelők” hírében álló osányok (a Görgény-völgyiekkel ellentétben) nem hagyták magukat az orruknál fogva vezetni.
Boros Ernő. Forrás: Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

„Több pártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél…” – Miről tárgyalt a szovjet nagykövet Ilescuékkal?
Romániában – tudjuk meg a legnagyobb példányszámú román napilapból, az Adevărulból – nemrég került elő egy igen fontos történelmi dokumentum: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es romániai események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy csak korlátozott mértékben nem hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: erdély.ma

Iliescu: Többpártrendszer nem lesz, a szocializmus folytatása a cél
Egy igen fontos történelmi dokumentum került elő a napokban, írja a bukaresti Adevărul: annak a beszélgetésnek a szó szerinti jegyzőkönyve, melyet Ion Iliescu és Petre Roman, az 1989-es események két kulcsszereplője folytatott Jevgenyij Tjazselnyikov Bukarestbe akkreditált akkori szovjet nagykövettel 1989. december 27-én. A beszélgetés – melynek teljes szövege most először jelenik meg – egyértelmű bizonyíték arra, hogy a Szovjetunió tankok küldését tervezte a rend helyreállítására, Iliescuék pedig igyekeztek biztosítani Moszkvát, hogy megmaradnak a „szocializmus építésének” kipróbált útján, a többpártrendszert pedig vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben hajlandók engedélyezni.
A szovjet nagykövet mindenekelőtt Mihail Gorbacsov szovjet főtitkár üdvözletét tolmácsolta, majd kifejtette: ismerik jól Iliescu múltját, így teljes bizalommal vannak iránta a tekintetben, hogy megtartja az országot az eddigi irányvonalon. Ezt követően Tjazselnyikov utalt arra, hogy a Szovjetunió tisztában van a szükségletekkel, ezért felajánlja, katonai-fegyveres és humanitárius segítségét, sőt kész gazdaságilag is hasznossá tenni magát Románia számára.
Ugyanakkor a két román politikus kijelenti: bár köszönettel fogadják a segítséget – más országok is igen aktívnak mutatkoznak ebben –, de egyszerűen képtelenek annak logisztikáját biztosítani. Petre Román részletezi: Nicolae Ceauşescu uralmát nem egy szervezett forradalom, hanem valamiféle kaotikus indulat döntötte meg, sőt magukat is – mármint Iliescut és Romant – az események hullámai sodorták magukkal, így kerültek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front (FSN) élére. Egyelőre tehát még ki kell építsék az infrastruktúrát ahhoz, hogy hatékonyan hasznosíthassák, sőt egyáltalán fogadhassák a szovjet szállítmányokat.
Iliescu megjegyzi: annak ellenére, hogy a Román Kommunista Pártot Ceauşescu kompromittálta, a „forradalom” időszakában nem mutatkoztak antikommunista tendenciák, bár alkalom adódhatott volna erre, hisz teljes volt a szervezetlenség. Jelenleg – jegyzi meg Iliescu – azokkal a fiatalokkal igyekeznek valamilyen rendteremtő és politikailag felépíthető hálózatot kialakítani, akik az utcán harcoltak.
Azt szeretnék – hangsúlyozza Iliescu –, ha háttérbe tudnák szorítani a jobboldal mindennemű szerveződését, és szó sem lehet olyan pártok engedélyezéséről, amelyek az addigi – vagyis kommunista – keretek közzé nem beilleszthetők. Románia majdani elnöke biztosította a nagykövetet – és rajta keresztül Moszkvát –, hogy igyekeznek helyreállítani a két ország stratégiai szövetségét, ami prioritás számukra.
A dokumentum legérdekesebb része – írja az Adevărul – az, melyben a beszélgetés során Iliescu beismeri: december 22-én, a Ceauşescu házaspár elmenekülésének napján, ő és az események másik, moszkovita irányítója, Silviu Brucan a szovjet vezetéshez fordult, hogy az küldjön csapatokat Romániába a rend és az állambiztonság garantálására. Az orosz tankok a moldvai (besszarábiai) határnál már megkezdték az átkelést, amikor a román határőrök fellépésére mégis meghátráltak. Forrás: Erdély.ma

Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleménye
Emlékeztető Lakatos Péternek
a Temesvári Kiáltvány 8-as pontja és a szekus vagy nem szekus dilemma tárgyában
Március 15-e előtt a nagyváradi magyar körökben egy húsz évet késett vita borzolta a kedélyeket. Középpontjában az a Lakatos Péter állt, akit aránylag későn, „csak” 1999-ben kooptált az RMDSZ a megyei vezetésbe, de aki azután „meghökkentő, egyben gyanús” RMDSZ-es karriert futott be rövid idő alatt: 2001-ben a megyei szervezet elnöke, 2004-ben parlamenti képviselő, majd 2008-ban ismét parlamenti képviselő lett, immáron egyéni választó kerületben. Egyik emblematikus figurája, valóságos „brand”-je ő a Bihar megyei RMDSZ-nek. A vita azt követően robbant ki, hogy Tőkés László, EP-parlamenti képviselő a közelmúltban egyik, a kommunista múlttal való szembenézés fontosságáról tartott sajtótájékoztatóján azt „merészelte” mondani, helyi példával élve, hogy Lakatos Péter RMDSZ-es parlamenti képviselő tisztsége összeegyezhetetlen a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjával. Lakatos Péter kikérte magának, pro és kontra vélemények záporoztak ismét vele kapcsolatban, névvel és név nélkül, helyreigazítás címén illetlen mocskolódással és sértegetésekkel körítve, és van olyan internetes félbulvár portál is, amely hatékonyan válogatott, gyomlált (egyoldalúan persze, és bizonyára külső útmutatásra) az elhangzó vélemények között. A gusztustalan „felhajtás” annyit biztosan jelez, hogy egy közérdekű, ámde elvarratlan, a helyi kereteken jóval messzebbre mutató problémáról van szó. 
A Lakatos Péterrel szembeni, mondhatni állandósult „méltatlankodások” annak tudhatóak be, hogy Bihar megyében már a látszatra sem adtak abban a posztkommunista restaurációban, amely egyébként az egész RMDSZ-ben végbement valamilyen formában. Itt ugyanis 2002-ben egyenesen Ceauşescu egyik volt belügyis tisztjét „kérték meg” arra, hogy „áldozza fel magát”, és fogadja el a Bihar megyei RMDSZ elnöki tisztségét. A jogos méltatlankodások nem késtek elhangzani, többek között azt kifogásolván, hogy Lakatos Péter személyében egy volt szekus dirigálja a bihari magyarokat. 
A legújabb erőteljes média kampányra való tekintettel, de megvárva a március 15. ünnepségek elteltét, bekapcsolódunk a vitába, mivel úgy véljük, hogy ma már rendelkezünk az ahhoz szükséges rálátással, hogy tárgyilagosan, indulatoktól mentesen, tisztázó, nem pedig lejáratási szándékkal, érdemben fejtsük ki véleményünket. 
MPP kontra Lakatos – Parlamenti választások 2008.
A mostan zajló vitát megelőzően szervezett formában utoljára a Magyar Polgári Párt Bihar megyei szervezete mondott véleményt Lakatos Péterről, 2008. november 20-án, a romániai parlamenti választások előtt, amikor is egy Felhívás keretében arra szólítottuk fel a magyar választókat, hogy alkalmatlansága miatt ne szavazzanak Lakatos Péterre. Szó szerint idézzük a vonatkozó részt:
„Ne szavazzunk LAKATOS PÉTER-re, aki az RMDSZ parlamenti képviselő jelöltje a kettes számú (Székelyhíd-Szentjános-Telegd) egyéni választási körzetben, mivel: 
- Nincs kötődése az Érmellékhez, az RMDSZ vezetése ejtőernyőzte be ebbe a befutónak számító körzetbe. - Kifogásoljuk, hogy 2002-ben megyei RMDSZ-elnökként az Orbán-kormánytól Érmindszentnek megítélt, egy Ady-emlékhely kiépítésére pályázaton elnyert 320 millió forintot a Medgyesy-kormány segédletével, az eredeti szándékkal szemben egy jellegtelen nagyváradi gyűlésterem felépítésére, részben ismeretlen célokra használta. Etikátlan eljárásával súlyos kárt okozott a sorvadó Érmindszentnek, az Ady-kultusznak, és az Érmelléknek. 
- 2002-ben érmelléki szervezetek (Érmihályfalva, Székelyhíd, Margitta, Berettyószéplak) kezdeményezték a Szövetségi Képviselők Tanácsában az RMDSZ Érmelléki Területi Szervezetének létrehozását, a már működő székelyföldi modell (történelmi székek szerinti felosztás) alapján. Megyei RMDSZ-elnöki minőségében akkor ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott. Akciójával meggátolta, hogy ez a tájegység – a Székelyföld mellett az egyedüli, amelyben a magyarok még számbeli többségben vannak – mikrorégióként fogalmazhassa meg magát, és kihasználhassa ezáltal a magyar identitás megőrzésében és gazdasági téren azokat a lehetőségeket, amelyekre az időközben EU-taggá vált Romániában ma már lehetősége lenne.
- Belügyis múltja közismert. Sajnálatos és aggasztó, hogy a 180000 bihari magyar között Lakatos Péter helyett most sem találtatott egy olyan jelölt, aki mentes egy ilyen múlttól.” 
A politikai cinizmus „megkapó példája”, hogy pontosan abban az érmelléki egyéni választókerületben nyerte el második parlamenti képviselői mandátumát, amelynek „önállósodását” „tűzzel-vassal”, saját kezűleg hiusított meg. Amint a Felhívás is utal rá, belügyis múltján kívül vannak ám egyéb, „frissebb” „sötét foltok” is pályafutásában.
De maradjunk egyelőre a belügyis múltnál. Az erre vonatkozó eddigi hivatkozások (részünkről is) lakonikusak voltak, mintegy megelőlegezve az olvasók jártasságát a témában. Tévedtünk, a kérdés bonyolúltabb annál, mintsem, hogy „szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „ zsánerű leegyszerűsített és provokativ kérdésekkel tisztázni lehetne. A tisztázáshoz abból kell kiindulni, hogy mi is volt a valóságban Ceauşescu Belügyminisztériuma.
Ceauşescu Belügyminisztériuma
Nem lenne érdektelen a Groza-kormánnyal kezdeni, a kommunista diktatúra belügy, és titkosszolgálati gyakorlatát, időbeni változásait akkor követhetnénk nyomon igazán. Elégedjünk meg most az 1968-as kezdettel, amikor is az 1965-ben hatalomra került Ceauşescu, birodalma kiépítésének fontos állomásához érkezett, ekkor szervezi át első ízben egyidejűleg a Gheorghiu Dej-től örökölt két alapvető erőszak szervezetet: a 294/1968 számú törvényerejű rendelettel a Belügyi Tevékenységek Minisztériumát (Ministerul Afacerilor Interne), a 295/1968 számúval pedig az Állambiztonság Országos Tanácsát (Consiliul Naţional al Securităţii Statului), „ saját képmására” alakítva őket. Ma már tudjuk, hogy 1971-es kínai útja után, Ceauşescu elégedetlen volt ennek a két intézménynek a hatékonyságával (az általa közben „megálmodott” új típusú román állampolgár „létrehozása” hatékonyabb ráhatási rendszert követelt meg), ezért 1972-ben egy huszárvágással, a 130/1972 számú törvényerejű rendeletével (amelyet aztán törvénnyel erősített meg) a két intézményt összevonta, (sutba dobva az addig formálisan csak-csak megtartott jogállami látszatot). A létrehozott „új” Belügyminisztérium (Ministerul de Interne) lényege, hogy a politikai rendőrség, közismert nevén a Szekuritáté beköltözött (szó szerint értendő) az addig viszonylag önálló milíciákra, börtönökbe, levéltárakba, útlevél és személyi igazolványokat kibocsátó hivatalokba, és a tűzoltó alakulatokba, az addigi körülményesebb, közvetett parancskiadás és követés egyszerűsödött, közvetlenné vált. Ezt kiegészítve a Belügyminisztérium által szervezett, mozgatott, és felügyelt, az addiginak sokszorosára duzzasztott besúgói hálózattal (és a belügyminisztériumon kívüli többi hálózattal) összeállt az a diabolikus rendszer, amely lehetővé tette, hogy mindenről és mindenkiről mindent megtudjanak, és azok ellen, akikről úgy gondolják, hogy nem a rendszer által meghatározott irányba haladnak, a legváltozatosabb módon felléphessenek. Egy pillanatra sem szabad elfeledni, hogy ennek a rendőrállami rendszernek a központja az 1972-ben létrehozott Belügyminisztérium volt, amelyen 1989-ig csak lényegtelen módosításokat eszközöltek. Humán erőforrás szempontjából (mai kifejezéssel élve) a rendszer alapját a Belügyminisztérium tiszti és altiszti állománya képezte. A különféle tevékenységi körök által meghatározott munkamegosztástól függetlenül „egy bogban tartott”, egységes elvek szerint mozgatott társaságról van szó, ez volt tulajdonképpen a rendszer működőképességének az alapja. Hamis az a félrevezetési szándékkal hangoztatott érvelés, miszerint volt belügyis tiszt, de volt annál belügyisebb tiszt is. A rendszer gerincét képező tiszti/altiszti állomány minden tagjának maradéktalanul, habozás nélkül (fără şovăire) kellett teljesítenie a kapott parancsot, annak milyenségétől függetlenül (másképp megnézhették volna magukat). Minőségileg homogén emberi közegről van szó (ahogyan a román szólás mondja: „au fost o apă şi un pământ”), amely alapos szelekció révén a rendszer iránt leginkább elkötelezett káderekből állt össze (cadre îndoctrinate). Az elnyomó gépezet kigondolói gondoskodtak arról, hogy a működési mechanizmusok, forgatókönyvek révén utólag lehetetlen legyen rekonstruálni az egyébként minőségileg homogén tiszti/altiszti közeget alkotó személyek mennyiségi részesedését az emberi jogok megsértésében. A felelősségre vonás elkerülése, az egyéni bűnök pontos meghatározásának lehetetlenné tétele volt a fő mozgató rugója annak is, hogy az 1989-es fordulat ellenére, a volt belügyis állománnyal összefüggő minden fajta adat, információ mai napig titkosítva van. A posztkommunista román hatalomnak maradéktalanul sikerült az elmúlt húsz éven át az ismeretlenség homályában tartani mindent, ami ezzel az intézménnyel kapcsolatos, elodázva ezáltal nemcsak a kommunizmus bűneinek feltárását, de a vétkesek felelősségre vonását is. Mindaddig, amíg ez a helyzet fennáll, mindazok, akik a rendőrállam fenntartásának, a 23 millió román állampolgár „kézbentartásának” legfőbb biztosítékát képező intézmény hivatásos tagjaként ennek kivitelezésében közvetlenül részvettek, erkölcsi értelemben legalábbis bűnösöknek számítanak.
De hogy a mi témánknál maradjunk, köztudott, hogy a tűzoltóságokat a szigorúan vett tűzrendészeti tevékenységük mellett leginkább információszerzésre, és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel, kihasználva azt az adottságukat, hogy feltűnés nélkül bárhol terepszemlét tarthattak, ellenőrizhettek, bárhova bejuthattak, gyakorlatozhattak, mindig ott lehettek feltűnés nélkül, ahol kellett, beleértve nemcsak az intézményeket, ipari és mezőgazdasági objektumokat, de a civil lakosságot is. Tömegmegmozdulások leverésének forgatókönyvében a tűzoltó egységek bevetése természetesen szerepelt. És rendelkezésükre állt a polgári tűzrendészet szám szerint sem elhanyagolható személyi állománya is (sokatmondó, hogy a polgári tűzvédelmi alakulatok vezetőinek (şef formatie civila PSI) kinevezése csak belügyis jóváhagyással történhetett. Az, hogy ennek a „sajátos” belügyminisztériumnak a keretében (1972-1990), egy tűzoltó tisztnek írásban és szóban kiadott parancsoknak mekkora hányada is lehetett nem a tűzrendészethez közvetlenül kötődő, „más jellegű”, azt csak az érintettek tudnák „felbecsülni”, nekik viszont elemi érdekük volt és az ma is, hogy tagadják, hogy 1972-1989 között „mást” is csináltak volna.
Amit az akkori törvény betűjére és szellemére alapozva teljes biztonsággal állíthatunk, az az, hogy kaphattak, kaptak más természetű parancsokat is, és amikor kaptak, ezeket végre is hajtották, vagy másképpen fogalmazva: egy tűzoltó tiszt olyan mértékben volt „szekustiszt”, amilyen mértékben szekus-jellegű (alapvető emberi jogok elleni) parancsok teljesítésében részvett.
Temesvári Kiáltvány 8-as pontja, Átvilágítási törvény, CNSAS
Mivel lehetetlen megállapítani utólag, hogy a szóban forgó csoportok, az azokat alkotó személyek közük ki mennyire „sáros”, kiről milyen mértékben bizonyítható be az alapvető emberi jogok megsértése, 1990-ben a legtermészetesebb az lett volna, ha a rendszert váltott társadalom egészséges önvédelmi reflexből törvény alkot a Temesvári Kiáltvány 8. pontja alapján, amelyben nyilvánosságra hozza a teljes belügyi állomány névsorát, megtiltva egyúttal nekik, hogy bizonyos ideig közszereplést vállaljanak. Ezt követően pedig, azok fölött, akikről bebizonyosodik, hogy bűnöket követtek el, az igazságszolgáltatásnak kellett volna ítélkeznie. Sajnos nem így történt, tudatosan nem így történt, az ún. rendszerváltás ezért is sikeredett felemásra, ennek a levét issza most is a román társadalom, amelynek nolens-volens mi is tagjai vagyunk. A Ticu Dumitrescu nevéhez kötött, nagy késéssel megszületett átvilágítási törvény az előbbiekben vázolt természetes szándékból semmit sem tudott megvalósítani, abból a „főbűnös” hivatásos belügyis tiszti (és altiszti) állományt szándékosan és teljesen kihagyták, az elővetett bűnökért a felelősséget a sok ezer, többnyire zsarolással és megfélemlítéssel beszervezett „besúgó”-ra hárították, de ezt is nagyon felemás, álságos formában. Így fordulhatnak elő azok a nagy média-felhajtást kiváltó anakronisztikus esetek, amikor közismerten kirívó szekusmúlttal bíró személyek simán megkapták a CNSAS-tól a feddhetetlenségi bizonyítványt (lásd például az egyik legkirívóbbat, Dan Voiculescu esetét, de sokatmondó a milicista őrnagy Aurel Agache esete is, akiről a fia éppen a közelmúltban kérte ki magának, hogy az apja a Szekuritátéval együttműködött volna).
A Temesvári Kiáltvány kisiklatása annyira „jól” sikerült, hogy a főbűnösök nemcsak hogy mindeddig mentesültek a leleplezéstől és az elszámoltatástól, de hatalmukat jórészt át is menthették és pénzzé, tőkévé konvertálhatták, hiszen most ez jelenti igazán a hatalmat. És azáltal, hogy „bogban, egy csoportban” tartva rejtegetik őket a leleplezés elől, azt is elérték, hogy objektív kritériumok alapján differenciálni lehessen őket. Ez nyilván a főbűnösöknek kedvez első sorban.
Teljes mértékben érthető és indokolt a Temesvár Társaság minapi, 20 éves évfordulós megemlékezésén elhangzott újabb Felhívása egy, a kommunizmus bűneinek leleplezését és megbüntetését ténylegesen szabályozó tényleges törvény megalkotására, amely végre normális mederbe terelhetné a kommunizmus idején elkövetett bűnök megítélését. Erre ma is, 1989 után húsz ávvel, nagy szükség lenne. De térjünk vissza Lakatos Péterhez! 
Lakatos Péter 1970-1989 között
Lakatos Pétert a nagyszebeni katonai főiskola (1970-1973) elvégzése után, 1973-ban az előbbiekben ismertetett Belügyminisztérium szerves részét képező Bihar megyei tűzrendészeti alakulathoz helyezték. Tudni kell róla, hogy nagyon fiatalon, már húsz évesen (1972-ben), mondhatni rendhagyóan korán, a Román Kommunista Párt tagja lett, Nagyváradra kerülése után pedig nem sokkal, szintén rendhagyó módon a nagyváradi tűzoltóság alparancsnoki tisztségébe nevezték ki. Mindkét „életrajzi adat” egy tehetséges, becsvágyó, a parancsokat habozás nélkül teljesítő, foglalkozását hivatásnak tekintő, elöljáróinak elismerését bíró fiatal belügyis tiszt alakját jelenítik meg, teljesen összhangban egyébként akkori ismerőseinek visszaemlékezéseivel. Az, hogy az itt eltöltött éveiről csak közvetetten terhelő adatokkal rendelkezünk, az előbbiekben elmondottak fényében magától értetődő. Nem azért volt az akkori Belügyminisztérium a politikai rendőrség által uralt csúcs-szerve Ceauşescu rendőrállamának, hogy onnan terhelő adatok szivároghattak volna ki, az 1989 utáni posztkommunista rezsimnek pedig nem hiába volt egyik legfőbb foglalatossága annak megakadályozása, hogy ennek a Belügyminisztériumnak a viselt dolgai nyilvánosságra kerülhessenek. De az említett közvetett „bizonyítékok” ahhoz mindenképpen elegendőek, hogy rávilágítsanak, hogy Lakatos Péter személyében Ceauşescu Belügyminisztériumának egyik meggyőződéses, hithű, a mundérhoz ragaszkodó tisztjével állunk szemben. Ezen a helyen kell vitába szállnunk egyik minapi kijelentésével, amikor is belügyis múltját kisebbítendő, azzal érvelt, hogy több nyugati (értsd: demokratikus) országban is a tűzoltóság ma is a belügyi tárcához tartozik. Ez így igaz, de (bizonyára szándékosan) elfelejtette azt hozzátenni, hogy az „ő” belügyével ellentétben ezeket nem a politikai rendőrség, hanem jogállami rendszerbe ágyazott civilek vezetik, a kettő között pedig legalább akkora a távolság, mint Makó és Jeruzsálem között.
Lakatos Péter következő, 1985 utáni munkahelyéről, a Sintezáról már többet tudunk. Tudjuk, hogy nem mond igazat, amikor azt állítja, hogy magyar nemzetisége miatt kellett megválnia az általa annyira szeretett nagyváradi tűzoltó laktanyától. Az az állítása sem igaz, hogy „elbántak volna” vele, amikor megvonták parancsnokhelyettesi tisztségét, és „elölről kellett mindent kezdenie”. A valóság az, hogy egyik családtagja „elfelejtett” visszatérni Magyarországról, amit a rezsim nemcsak neki, de egyetlen hozzá hasonló tisztségben levőnek sem bocsátott meg. De főnökei iránta táplált „nagyvonalúságát” mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a valóságban nem „lefokozták”, hanem „előléptették“ akkor, amikor a Sinteza vegyipari vállalatnál a tűzvédelem irányításával bízták meg (coordonator PSI). Erről, anélkül, hogy a részletekbe belemennénk, tudni kell, hogy szigorúan bizalmi, a belügytől függő beosztás volt, és nem is mondvacsinált főnökségről volt szó, hiszen 100 beosztott dolgozott itt a keze alatt. Ha baj lett volna a laktanyában magyar mivoltával, szóba sem kerülhetett volna ez a beosztás a Sintezában sem, és valójában semmit sem kellett újrakezdenie, mert gyakorlatilag a szakmájában maradt, azt folytatta tovább. Egykori munkatársai elmondásából világosan következik, hogy ebben a beosztásában, ha lehet még „megbízhatóbb és együttműködőbb” volt. Köztudott, hogy nem szerette, ha környezetében magyarul beszélnek, és gyakran előfordult, hogy ezt egyenesen megtiltotta. 
Ha igaz az, amit itt elmondtunk, akkor felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges, hogy ilyen „előélettel” Lakatos Péter is „simán” megkapta a CNSAS-tól 2002-ben a feddhetetlenségi bizonyítványt (amit úton-útfélen lobogtat, és amely amúgy megérdemelne egy tartalom-elemzést, de lényege az, hogy a CNSAS birtokába került dokumentumok egyike sem tanúsítja, hogy szekusügynök lett volna, vagy hogy együttműködött volna a politikai rendőrséggel). Szegény CNSAS! Hogyan is mondhatna mást Lakatos Péter esetében is, amikor a nyilvántartásában egyetlen egy hivatásos belügyis tiszt vagy altiszt sem szerepel (sarkítva: a Ceauşescu-belügy verőlegényei is simán megkapnák, ha kérnék a feddhetetlenségi bizonyítványt, a jelenlegi átvilágítási törvény szerint, hiszen ők sem szerepelnek a Hivatal (CNSAS) nyilvántartásaiban).
„Restauráció" a Bihar megyei RMDSZ-ben 2001-ben
A Temesvári Kiáltvány már régen a süllyesztőbe került, amikor Lakatos Péterrel kapcsolatban először vetődött fel nyilvánosan, 2001 áprilisában az a „költői kérdés”, hogy vajon szekus volt-e, vagy pedig egy munkáját becsületesen végző tűzoltótiszt csupán? Az alkalmat az RMDSZ Bihar megyei szervezetének Küldöttgyűlése szolgáltatta, amikor is a küldötteknek arról kellett dönteniük, hogy Kapy István után Lakatos Péter, vagy pedig Szilágyi Zsolt legyen-e az elkövetkezőkben a megyei szervezet elnöke. Nem térünk ki a küldöttgyűlés „nyalánkságaira”, tényként mondjuk el, hogy a többség akkor úgy vélekedett, nincsen abban kivetni való, ha a megyei érdekvédelmi szervezet élére a Ceauşescu-rendszer egyik volt belügyis tisztje kerül. Ha a tisztázó vitára nem ma, 2010-ben került volna sor, hanem tíz évvel korábban, valószínű, hogy sokan másképpen szavaztak volna, és az is lehet, hogy Markóék eleve nem mertek volna rábólintani Lakatos Péter jelölésére. De ilyesmi fel sem merült akkor: a szekus-téma még tabutémának számított, másrészt pedig Markóék Bihar megyében egy Tőkés Lászlóval határozottan szembeforduló RMDSZ elnököt akartak. Erre a célra – az azóta eltelt események ismeretében nem nagy kunszt kijelenteni – alkalmasabb személyt Lakatos Péternél keresve sem találhattak volna. Takács Csabának (aki az országos elnökséget képviselte) könnyű dolga volt, a „restauráció” minden nehézség nélkül megtörtént, a Lakatos Péter belügyis múltját kifogásoló felszólalások ellenére is. A tárgyilagos visszatekintés azt mondatja velünk, hogy Lakatos Péter megkoronázásáért legnagyobb „történelmi bűne” a látszat ellenére nem Markó Bélának, Takács Csabának, Kiss Sándornak és Bíró Rozáliának van, hanem Kapy Istvánnak (aki paradox módon akkor „áldozat” is volt egyben), hiszen megyei RMDSZ-elnökként 1999-ben ő „csempészte be” Lakatos Pétert a megyei szervezet vezetésébe. Egy kis rosszindulattal mondhatjuk úgy is, hogy „ő engedte be a farkast a juhakolba”(meg is bánta ezt sokszor azóta). De azok véleményében is lehet igazság, akik állítják, hogy nem Kapy István a „vétkes”, mivel a „ becsempészés” „külső” erők műve volt.
Lakatos Péter elvtársai
Tévednek azok, akik „mondva csinált” ügynek tekintik az egész Lakatos problematikát. Ez kiviláglik abból is, ahogyan a minap Kiss Sándor, a Bihar megyei RMDSZ másik tótumfaktuma képes volt egy egész választmányi ülést szentelni a témának, azt követően, hogy Tőkés László EP-képviselő a kommunista bűnökkel való szembenézés szükségességét szorgalmazó sajtótájékoztatójának keretében azt az egyszerű és logikus kijelentést „merészelte” tenni, miszerint Lakatos Péter RMDSZ-es közszereplése ellentmond a Temesvári Kiáltvány 8-as pontjának. Ha nem lenne egy komoly problémáról szó, mi indokolná azt a meglepő vehemenciát, amellyel „hősünk elvtársai”, nem csak Kiss Sándor, de Bíró Rozália, Szabó Ödön és Földes Béla is védelmükbe vették Lakatos Péter múltját, úgy állítva be a dolgot, mintha az nem is egy rendőrállami elnyomó szervezetnek, hanem egy angol üdvhadseregnek lett volna a kiszolgálója. De végeredményben ez sem meglepő, hiszen ezek az elvtársak is „ugyanannak a mundérnak” a becsületét védik, ha figyelembe vesszük, hogy ők is, Lakatos Péterhez hasonlóan, ugyanannak a posztkommunista román hatalomnak a „boszorkánykonyháiban” kotyvasztott RMDSZ-nek a kreatúrái, még akkor is, ha életkoruk különbözőségéből eredően, a kommunista „értékek” létrehozásában különböző mértékben vettek részt. Összegzés Az eddigieknél részletesebben foglalkoztunk Lakatos Péter belügyis múltjával, remélve, hogy minden érdeklődő számára érthetővé válik, hogy közszereplése erkölcsileg miért is elfogadhatatlan számunkra. Tiltó jogi szankciókat is megfogalmazó jogszabály hiányában és az „ugyanabban a hajóban úszó”, elvtársainak támogatását még mindig élvezve, egyedül csak a magyar választó polgárok vonhatják meg tőle a bizalmat a soron következő parlamenti választásokon, 2012-ben. 
Nem tértünk ki Lakatos Péter egyéb, már az RMDSZ-ben elkövetett „megvalósításaira”, mivel ezek áttételesen kapcsolódnak csak belügyis múltjához (ott szerzett tapasztalatainak felhasználása révén), annyit viszont tudnunk kell, hogy akár a Bihar megyei RMDSZ restaurációjában, akár az érmindszenti, Ady Endréhez kötődő projekt meghiúsításában, akár az érmelléki területi RMDSZ-szervezet létrehozásának megakadályozásában, akár sok más, kimondottan belügyis módszerekkel végrehajtott akcióban játszott áldatlan szerepe miatt is nagyon sok okunk van annak kijelentéséhez, hogy Lakatos Péter „visszavonultatása” a Bihar megyei magyar közéletből nagyon sokat segítene a tisztulási folyamat elindulásában, fölöslegessé téve a méltatlan töprengést olyan dilemmákon, mint: (1) „Szekus volt-e, vagy sem Lakatos Péter? „, (2) „Volt-e szerepe külső erőknek Lakatos Péter RMDSZ-be való telepítéséhez, vagy sem?”, (3) „Aktív-e Lakatos Péter ma is, vagy sem? „
Reményeink szerint végül csak megszületik Romániában is a kommunizmus bűneit az igazság és a jogállamiság szellemében elbíráló törvény, amely egy egészen más megvilágításba fogja helyezni a Lakatos-affért is.
Nagyvárad, 2010. március 15. 
A Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi szervezetének elnökségei. Forrás: Erdély.ma

A replika jogán – Lakatos Péter képviselő közleménye
Válasz a Magyar Polgári Párt Bihar megyei és nagyváradi elnökségének 
Annak reményében, hogy a replika jogán az Erdély.ma lehetőséget biztosít a személyemről szóló terjedelmes „irománnyal” kapcsolatos véleményem közlésére, úgy gondoltam benevezek a „Ki tud többet Lakatos Péterről?” című nyilvános vetélkedőre. Tudom, nem nyerhetek, mert én csak az ellenőrizhető igazságot közlöm, aláírásommal vállalom az állítottak hitelességét, én nem élhetek az eddig megszólalók által alkalmazott ködösítésekkel, alaptalan gyanúsítgatásokkal, a csúsztatástól a durva hazugságig terjedő arzenállal. 
De kik is az eddig, ebben az ügyben megszólalók és mi magyarázza a személyem iránt tanúsított, megkülönböztetett figyelmet? Megszólalásuk időrendjében: 
- egy, a személyével kapcsolatos közismert de először a kimondott valóság miatt hiúságában sértett EP képviselő, aki korábban az anyaországi közpénzekkel csak nehezen, többszöri nekifutásra és a hatóságok jóindulatú hozzáállásával tudott elszámolni;
- egy volt parlamenti képviselő, aki kilenc év távlatából próbálja magyarázni választási vereségét, arra alapozva, hogy az emberek már nem emlékeznek a történtekre. Ezzel egyidőben kenyéradó gazdája sok pénzéért sárdobálásra is vállalkozik;
- Traian Băsescu államelnök örökbefogadott és politikai párttá nevelt janicsár hada, az MPP, amely az elnöki szolgálatok segítségével hajt végre diverziót az egységes magyar közképviselet ellehetetlenítése céljából. 
Az említettek átvették és szorgalmasan gyakorolják Goebbels, a hitleri propagandagépezet atyjának elvét, amely szerint: „egy hazugságot ha számtalanul elismételünk, és azt a megfelelő odaadással tesszük, akkor az emberek azt igazságként fogják fel”. Tőkés, Szilágyi valamint az MPP ezt megfelelő odaadással és lelkesedéssel teszik.
Ami a romániai tűzoltóságot illeti, annak ellenére, hogy engem 1985-ben eltávolítottak belőle, meg kell védenem azoktól akik megpróbálják lejáratni. Lényeges ez, mert Hitler óta bizonyosságot nyert milyen veszedelmes „a kollektív bűnösség elve”. Az ominózus 130/1972-es törvényerejű rendelet, amely alapján minden tárgyszerűség nélkül, szándékos félremagyarázással megkísérlik a tűzoltóságot elnyomó, karhatalmi erőként beállítani, tevékenységét a Securitate–val összemosni, holott az említett törvényerejű rendelet preambulumában csak a milícia és a biztonsági szervek összevonásáról van szó, amint az alábbi idézetből is kiderül: „ a fentiek értelmében szükséges volt annak a szervezési keretnek a megteremtése, amely biztosítja a milícia és biztonsági szervek tevékenységének egységes összehangolását ...” A Belügyminisztérium és a tűzoltóság viszonyáról kizárólag csak az alábbi négy cikkely rendelkezik:
a) a tűz megelőzésével és oltásával megbízott egységeket és katonai tűzoltó alakulatokat szervez; b) biztosítja a tűzmegelőzési és oltási tevékenység irányítását és szakmai ellenőrzését a Román Szocialista Köztársaság teljes területén;
c) kibocsát illetve jóváhagy, közösen a törvény által nevesített szervekkel, az épületek és berendezések tervezésénél és kivitelezésénél általánosan kötelező tűzmegelőzési és oltási előírásokat;
d) megállapítja a gépekre, berendezésekre, eszközökre, felszerelésekre és oltóanyagokra vonatkozó szükségletet, jóváhagyja ezek tervezését valamint hitelesítését és részt vesz átvételükben.
1989 decemberéig a tűzoltóság egyetlen karhatalmi, tömegmegmozdulást leverő intézkedésben sem vett részt, ezt tanúsíthatják azok a fiatal vonulós tűzoltók akik sorkatonai szolgálatot teljesítettek és semmilyen alapvető emberi jogok elleni parancsot nem kaptak és nem kellett teljesítsenek. Az csak egy beteg agy szüleménye, hogy a Belügyminisztérium mostoha gyermekét, a tűzoltóságot, „információ szerzésre és különféle technikai eszközök telepítésére használták fel”. Riasztás esetén, amit előre nem lehetett tudni, hogy mikor és hova szól, a vonulós tűzoltók, éjjel-nappal két percen belül kellett elhagyják a laktanyát, tehát gyakorlatilag lehetőségük sem volt és ezt eddig soha senki fel sem vetette, „a titkosszolgálati eszközök telepítésére”. 
A Temesvári Kiáltvány 8. pontját illene ismerni, pontosan idézni és értelmezni, nem csak ködösen hivatkozni rá: „A választási törvénynek meg kell tiltani azt, hogy a volt kommunista aktivisták és a Securitate egykori tisztjei, három, egymást követő választási ciklus idejére bármilyen listán jelöltethessék magukat”. A fiatal, vonulós tűzoltótiszteket, altiszteket kollektíven kommunista aktivistáknak vagy Securitate tiszteknek beállítani, csak azért, hogy aztán egyikükre minden ok és bizonyíték nélkül rásüthessék a billogot, az szégyenletes kísérlet, ezzel eddig senki sem próbálkozott.
Ami az én tűzoltótiszti pályafutásomat illeti, az a következően alakult. A magyar nyelven, legnagyobb érettségi általánossal elvégzett bánffyhunyadi liceum után, 1970-ben a nagyszebeni Tűzoltótiszti Főiskola 25 helyére 125 jelentkező közül, egyedüli magyarként sikeresen felvételiztem. A román nyelv hiányos ismerete miatt első évben éjjel-nappal kellett tanulnom, viszont a második év végén évfolyamelső lettem. Az is a történethez tartozik és könnyen elképzelhető, hogy volt mit hallania a „bozgornak”, amíg sikerült tekintélyt kiharcolnia magának. 1972-ben vettek fel a pártba, nem „rendhagyóan korán” hanem összes évfolyamtársammal, mert nem lehetett úgy elvégezni a főiskolát, hogy ne legyen párttag a végzős növendék. Soha semmilyen párttisztséget nem töltöttem be sem ott, sem később. 1973-ban a diplomavizsgát követően Nagyváradot, kedvenc városomat választottam, pedig Bánffyhunyadon, szülővárosomban is volt szabad hely. Nem parancsnok helyettes beosztásba kerültem, amint a hazugságoktól hemzsegő iromány szerzői állítják, hanem a gyakorlatnak megfelelően a ranglétra aljára, ahonnan csak 4 év elteltével léptem feljebb egy grádicsot (ezt több tíz, Bihar megyei, kezem alatt szolgált magyar és román tűzoltó bizonyíthatja). Igen, szakmám iránt elkötelezett, lelkiismeretes tűzoltótiszt voltam, román és magyar altisztekkel és vonulós közkatonákkal körülvéve addig, amíg a még dolgozó magyar altiszteket (Nácsay András, Kovács J.) nem nyugdíjazták . Az évek során több mint 1500 tűzesethez riasztottak és bár a laktanyában a kornak megfelelően hivatalosan csak románul lehetett beszélni, a tűzeseteknél Nagyváradon, Biharvajdán, Szalárdon, Biharban, Jánosfalván, hogy csak pár települést soroljak azok közül ahol emlékezetes nagy tűzesetek voltak 1973 és 1985 között, ahol én vezettem az tűzoltást, jól jött ha a kétségbeesett, románul nem tudó, idős magyar embertől vagy megriadt gyerektől anyanyelvén lehetett megkérdezni:- van-e még valaki az égő házban? Van-e gázpalack a lakásban? Az életmentésnél a felettesek elnézték ugyan a magyar nyelv használatát adott esetben, ha szükséges volt, a büntetés kiszabásánál már a román nyelvet kellett használni. A szakmai lelkiismeretességet és hivatástudatot „közvetetten terhelő adatoknak” feltüntetni csak egy „terhelt” agy tulajdonosa képes. 
1985 végén, az akkori Bihar megyei tűzoltóparancsnok, (ma is Nagyváradon él és bármikor hajlandó erről nyilatkozni), tudomásomra hozta, hogy központi utasításra el kell hagynom a tűzoltóságot. Az újságban megjelent iromány legnagyobb hazugsága (ha a hazugságot fokozni lehet) az, hogy ez azért történt, mert egyik családtagom „elfelejtett” visszatérni Magyarországról. Születésem után 1952 és 1990 között egyetlen, első-, másod- vagy harmadfokú rokonom sem maradt külföldön. Ezzel tisztában volt, van Szilágyi Zsolt is, akinek szüleivel meghitt, baráti viszonyban voltunk, akiket tisztelek és sajnálok, hogy ilyen helyzetbe kerültek kisebbik fiuk miatt. Az viszont igaz, hogy Szilágyi Zsolt testvérének, Tibornak, segítettem amikor külföldre való településéhez illetve azt követően, különböző igazolásokat kellett beszereznie. 
A tűzoltóságtól történő eltávolításomat az alábbi vádakra alapozták, amint azt a fejemre is olvasták: - irredenta (a történelmi Magyarország területi integritásának visszaállítására törekvő) családból származik, anyja papleány, párton kívüli;
- felettesi engedély nélkül vette feleségül Böndi Katalin fizika tanárt, mi több Bánffyhunyadon a református templomban esküdtek és felesége a hivatalos felkérés ellenére sem volt hajlandó belépni a pártba; - nem volt hajlandó felvételizni sem a Ştefan Gheorghiu pártfőiskolára sem a katonai akadémiára, ezt elkerülendő felettesi engedély nélkül felvételizett és jutott be a Babes-Bolyai Tudományegyetem közgazdasági karára;
- gyermekeit a lefordíthatatlan Melinda és Levente névre anyakönyveztette, templomban kereszteltette és magyar tagozatra íratta őket;
- előnytelen megvilágításba helyezte Ceausescu elvtársat összehasonlítva Kádár Jánossal, nagyváradi találkozójukat követően;
- több tűzeset okainak vizsgálatánál elfogultságot tanúsított magyar gyanúsítottakkal szemben.
Mindezek után az Erdély.mán megjelent förmedvény kiagyalói önmaguknak mondanak ellent. Ha Lakatos Péter, idézem: „meggyőződéses, hithű a mundérhoz ragaszkodó tiszt” volt, miért kellett 1985-ben, Ceausescu kivégzése előtt 4 évvel eltávolítani a tűzoltóságtól? „Előléptetésnek” minősíteni azt, hogy valakivel, csak azért mert magyar, otthagyatnak egy jól fizetett tűzoltótiszti beosztást és emiatt az illető csak jóval kisebb fizetésű állást talál magának, az megkérdőjelezi az ezt állítók józan ítélőképességét. Én utólag is köszönöm a Sinteza akkori vezetőinek, Máté Józsefnek és néhai Crisan Ioachimnak az irántam tanúsított megértést és a felkínált munkahelyet. 
A Sinteza-beli tevékenységemről sokan tudnak most is nyilatkozni. Azok a magyar és román volt kollégáim, barátaim, ismerőseim akikkel sokat voltuk együtt, de valószínű azok is, akik 1987-ben feljelentettek és akik miatt több mint egy éven keresztül megfigyeltek, otthoni telefonomat lehallgatták. Erről csak 2001-ben szereztem tudomást, amikor kértem átvilágításomat a CNSAS-nál.
dossziéban található anyagokból kiderül, mivel gyanúsítottak: - kémkedéssel Magyarország javára;
- magyar tűzoltók (Balogh István, Fugel Sándor és mások) alkalmazása és vállalati tűzoltóegység vezetőnek történő kinevezése.
A feljelentők és besúgók neveit az iratok tartalmazzák. Alig várom, hogy Tőkés László feltegye a világhálóra saját megfigyelési dossziéját, ígérem követem példáját. Az engem vádolók felületességét az is bizonyítja, hogy elfelejtik megemlíteni, hogy 1994 után kereskedelmi osztályvezetőként majd kereskedelmi igazgatóként tevékenykedtem a Sinteza-ból alakult részvénytársaságoknál.
1990 januárjában léptem be az RMDSZ –be. A felkérések ellenére nem vállaltam semmilyen vezetői szerepet 1996-ban, mert röviddel azelőtt neveztek ki, mint már említettem kereskedelmi igazgatónak és elfoglaltságom nem tette lehetővé a közéleti szereplést. Ez a helyzet 1999-ben változott meg, amikor már saját cégemet vezettem, időm megengedte és olyan tiszteletre méltó, minden gyanú felett álló személyek kértek fel a Bihar megyei RMDSZ gazdasági alelnöki tisztségére mint néhai Stark László, Varga Gábor, Szabó Ödön. A Tőkés-Szilágyi-MPP hazugságban részvényes korlátolt felelősségű társaságként nem bejegyzettek szerint, én „gyanús RMDSZ karriert” futottam be, mert miután 1999-ben elvállaltam a gazdasági alelnöki funkciót és becsülettel dolgoztam 2 éven keresztül, közel egy évig Bihar megye alprefektusa is voltam, 2001-ben merészeltem „ismeretlenként” elindulni azzal a Szilágyi Zsolttal szemben, aki 1990-ben előzmény nélkül, csak fiatalságának és Tőkés László temesvári szélárnyékának köszönhetően jutott képviselői mandátumhoz. A szabályosan, a körzeti szervezetek által megválasztott küldöttek döntő többsége, köztük a fiatalok is, rám szavazott, így újabb, közel 4 kemény, munkás év következett, amelyekben a „temesvári hős” lejárató kampányával szemben kellett a Bihar megyei szervezetet megerősíteni, számára székházat szerezni.
Mi volt a bűnöm, hogy a velem közel egyidős Tőkés László, akiért családommal átiratkoztunk Nagyváradon a Várad-Olaszi egyházközségbe, aki lányom és keresztlányom konfirmálásánál asszisztált, aki könyveit számomra „szeretettel” dedikálta ellenem fordult, az a mai napig rejtély. Valószínű az, hogy megnyertem a választást és első találkozásunkat követően, amelyen az elnökség több tagjával együtt vettünk részt, nem voltam hajlandó lemondani, ahogyan ő kérte. Az ellentét tovább fokozódott, amikor lelkipásztoraival és akkori espereseivel megtaláltuk az együttműködés lehetőségeit, mert mindannyian a református egyház érdekét és nem a személyes érvényesülést helyeztük előtérbe. Így magyarázható, hogy a rogériuszi, olaszi, margittai, nagyszalontai, perbálhidai, köröskisjenői, bihardiószegi és a sort még folytathatnám, egyházközség lelkészei, presbiterei megköszönték a felkérésükre a visszaszolgáltatás és templomfelújítás terén nyújtott támogatást, amit az RMDSZ országos és megyei szervezeteinek vezetőségével közösen tudtunk megvalósítani. Ezekre válaszul Tőkés László levelekben fenyegette meg, vonta kérdőre azokat a lelkészeket, közéleti személyeket akik ezt nyilvánosan megköszönték (leveleinek saját kézzel írt illetve aláírt fénymásolatai bármikor az érdeklődők rendelkezésére áll). 
A goebbelsi hazugságismétlés eklatáns példája a Tőkés-MPP által hol felváltva, hol párban hangoztatott vád az érmindszenti pályázattal kapcsolatban. Az igazság röviden: Tőkés László nem nyert el ezzel kapcsolatban semmilyen pályázatot. Előzetes ígéreteket kapott ugyan, de mint kiderült, az a Kft-konstrukció amelyet a neki lekötelezett magánszemélyekkel akart létrehozni, a magyarországi törvényes előírások szerint nem is pályázhatott. Az újonnan kiírt pályázatra a nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Mecénás Alapítvány együtt nyújtottak be tervet és nyerték el a támogatást. Megépült, és azóta is használatban van a nagyváradi Ady Kulturális Központ. A mellette levő szálloda befejezése a még szükséges pénz hiányában késik, de az Alapítvány idejében és a teljes összeggel elszámolt a Magyar Kormány felé (a hivatalos igazoló irat az Alapítványnál található). A Bihar megyei és nagyváradi MPP elnökségek együtt és külön-külön is hazudnak az érmelléki területi RMDSZ szervezet tervezett létrehozásával kapcsolatban is, amikor azt állítják, hogy Lakatos Péter „ezt megakadályozta, a kezdeményezők ellen pedig retorziót alkalmazott”. Azt hiszik, hogy senki sem emlékszik pontosan, nincsenek bizonyítékok, ergo állíthatnak bármit. Tévednek. Mint az Erdélyi Napló 2002 május 28. száma, (XII. évfolyam 21. szám ) annak idején megírta: „Az SZKT formai kifogásokra hivatkozva megtagadta az RMDSZ Érmelléki területi szervezetének elismerését”. Tehát az Alapszabályzatnak megfelelően az RMDSZ döntéshozó fóruma hozott határozatot, aminek helyességét az idő is igazolta. Retorziót a Bihar megyei RMDSZ-ben sem elnökségem alatt, sem utána, senkivel szemben sem alkalmaztak, pedig néhányan ugyancsak megérdemelték volna az alapszabályzat szerint kiróható szankciókat.
2004 júniusában nagyváradi tanácsosi, majd 2004 novemberében parlamenti mandátumhoz jutottam, amit ezúton ismételten köszönök választóimnak, támogatóimnak. Valószínű, parlamenti képviselőként sem okoztam csalódást, ha az MPP 2008. november 20-i ellenem korteskedő felhívása és Tőkés László ármánykodása ellenére, a magyar választók ismét bizalmat szavaztak nekem. Nem én vagyok hivatott azt eldönteni, hogy ellenzőim hiteltelenek vagy választókerületem magyar lakosai úgy értékelték, hogy az elvárásoknak megfelelően teljesítettem. Az is lehet, hogy mind a két állítás egyidőben igaz. Érdekes, ugyanakkor érthető, ha az érmellékiek azt értékelik, hogy:
- sikerült az RMDSZ megyei és országos vezetésével közösen, az országos átlagot jóval meghaladó számban ANL-lakásokat felépíttetni Margittán, Székelyhídon. 
- sportcsarnokokat illetve tornatermeket tudtunk felépíttetni Margittán, Székelyhídon, Szalárdon, Borson, Paptamásiban;
- új iskolaközpontot hoztunk létre Székelyhídon;
- elértük, hogy az érmelléki méhészek csak a méhek utaztatásának idejére fizessék ki az útadót.
Helyszűke miatt nem tudom, de nincs is szándékomban felsorolni mindazokat a megvalósításokat amelyeknek kezdeményezésében, kivitelezésében részem volt, nehogy dicsekvésnek tűnjön a beszámoló . Mielőtt az a vád érne, hogy ezeknek nincs szimbolikus értékük, ami messze nem igaz, megemlíteném azt az érmelléki, országos hírű összefogást és eredményt, amelyben tevékenyen részt vettem. 2002-ben helyi , református egyházi és RMDSZ kezdeményezésre a megyei és országos RMDSZ vezetőségekkel közösen állítottuk vissza köztérre az eredeti Kossuth szobrot Bihardiószegen. Felemelő érzés volt ott lenni, az ebből az alkalomból veretett emlékérméket átadni illetve átvenni. Ugyanígy a nagyváradi római-katolikus palota visszaszerzése , megyei és országos RMDSZ csapatmunka révén, bizonyítja az egységes, kitartó fellépés és munka eredményét. Én képviselői mandátumomat az RMDSZ listáján választóimtól kaptam, nekik tartozom elszámolással, amit évente meg is teszek. Azoknak, akik sárdobálással, sanda gyanúsítgatásokkal még magyarságomat is megkérdőjelezik könnyű lenne Adyt idéznem:
„S az álmosaknak, piszkosaknak,
Korcsoknak és cifrálkodóknak,
Félig-élőknek, habzó-szájuaknak,
Magyarkodóknak, köd-evőknek,
Svábokból jött magyaroknak
Én nem volnék magyar?”
Én viszont a nehezebb utat választom és kevéssé ismert, írója által már el is felejtett gondolatokat idézek Tőkés László: „Ideje van a szólásnak” kötete „Karácsonyi üzenet szövetségünk dolgában” című, 1991 Karácsonyán kelt írásából:
„Mire gondolok? Legfőképpen a bizalmatlanságra és az ebből fakadó suttogó propagandára és vádaskodásra. Az értetlenségre, gyanakvásra, türelmetlenségre, nemtelen versengésre vagy közönséges irigységre....Beszéljünk még tisztábban. Mindennapi jelenség, hogy némelyeket „lekommunistázzanak”. ... Kétségbeejtő gyanakvás és rosszhiszeműség övezi előbb-utóbb mindazokat, akik szerepet vállalnak önvédelmi harcunkban... Ki kell józanodnunk önpusztító bizalmatlanságunkból, előlegeznünk kell egymásnak a bizalmat- ez az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy kijussunk belső válságunkból.” Úgy látszik ez a kijózanodás egyeseknek sehogyan sem sikerül. A szokásos római beszédzáró szavakkal élve: „Dixi, et salvavi animam meam”, azaz „ Megmondtam az igazat, s ezzel megmentettem lelkem nyugalmát”. 
Lakatos Péter
parlamenti képviselő
Előzmény: Erdély.ma, 2010. márc.25.
Emlékeztető Lakatos Péternek – Az MPP bihari szervezetének közleménye. Forrás: Erdély.ma

20 ÉV UTÁN - 1990 fekete márciusa a pszichológia és a demográfia között
Az egyik megközelítés szerint a nemzeti kommunista ideológia előkészítő szerepet játszott, a diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlen viselkedése pedig kirobbantotta a konfliktust.
Az 1990. márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktus két, egymásnak látszólag ellentmondó tényező miatt is meglepő:
(1) akkor robbant ki, amikor nem kellett volna, vagyis nem sokkal az 1989-es általános lelkesedés után, amikor úgy tűnt, hogy a románok a magyarok testvériségben élnek;
(2) más romániai társadalmi feszültséghez hasonlóan akkor csitult el, amikor ez nem volt indokolt, vagyis amikor a romániai gazdasági helyzet drasztikusan romlani kezdett. Hogyan magyarázhatjuk meg ezeket a sajátos jellemvonásokat? Az elmúlt tíz év során, a válaszokat keresve megvizsgáltam több olyan elméletet is, amely a különböző csoportok közötti konfliktusokat elemzi, értelmezi. Be kell ismernem, nagyon nehéz néhány ezer szóba tömöríteni azt a rengeteg tanulmányt, tudományos munkát, amely a kérdéshez kapcsolódik. Nagyon sok érdekes teóriát leszek kénytelen mellőzni, illetve leegyszerűsíteni, és a magyarázatokkal, szemléltetésekkel is takarékosan kell bánnom. Ennek ellenére, igyekszem majd a lehető legvilágosabban felvázolni a jelenséget ebben, az általam választott kettős megközelítésben: demográfia és társadalompszichológia.
I. A fiatalok számarányából kiinduló elmélet szerint, egy társadalomban a fiatalnak számító lakosság arányának növekedésével párhuzamosan növekszik annak az esélye is, hogy erőszakos cselekményekbe torkolló konfliktusok robbanjanak ki. Amikor 1990-ben Irak megtámadta Kuvaitot, a támadók esetében 110 15 és 29 év közötti férfi jutott 100 30 év fölötti férfi lakosra. Egy békés országban, mint például Svédország a 35/100-as arány messzire alatta van a kritikusnak mondott 60/100-as arányszámnak. Ez az elmélet sikeresen jelezte előre pl. azt a tényt, hogy Írországban a lakosság elöregedésével párhuzamosan elcsitulnak majd a feszültségek.
Ceauşescu 1966. október 1-én adta ki a hírhedt 770. rendeletet, amely a törvény erejével tiltotta meg a terhesség-megszakítást. A rendelet egy év leforgása alatt megduplázta a születések számát. Az 1990-es események tanulmányozása közben lényegében ez a rendelet hívta fel a figyelmem a fent vázolt elméleti megközelítésre. Vajon a diktátor ezen döntése járult hozzá ahhoz a demográfiai robbanáshoz, amely két évtizeddel később erőszakos társadalmi megmozdulásokhoz vezetett? Az a tény, hogy a rendelet után született fiatalok a Ceauşescu-diktatúra utolsó éveiben léptek a családalapítás útjára, akár arra is ösztönözhet, hogy elfogadjuk ezt az elméletet.
Ezen teóriát igazolná egy másik megállapítás is, miszerint a diktatúra bukása megnyitotta a kapukat az elégedetlen fiatalok előtt, hogy egy jobb megélhetés reményében elhagyják az országot és hogy az ő eltávozásuk, a versenyhelyzet okozta nyomás enyhülése csökkenthette az újabb társadalmi konfliktusok kitörésének lehetőségét. A Nemzetközi Migrációs Szervezet 2005-ben kimutatta, hogy a romániai kivándorlók a felnőtt lakosság 10 százalékát tették ki, és azt is, hogy a kivándorlók többsége 15-44 év közötti férfi volt.
Tehát a 770. rendelet által kiváltott népességnövekedés, illetve a decemberi változások utáni elvándorlás elméletileg megmagyarázhatná, hogy miért került sor Romániában különböző társadalmi konfliktusokra, és hogy ezek miért csitultak el jelentős mértékben annak ellenére is, hogy a gazdasági válság tovább mélyült. Vajon ez lenne a tények állása?
A matematikai számítások azonban nem magyaráznak meg minden jelenséget. Bárhogy is vizsgáljuk a fiatal lakosság arányát, Románia esetében a kritikusnak nevezhető küszöb alatti értékeket találunk, tehát a fiatalok aránya nem haladta meg a 45/100-as arányszámot. Ahogy azt mások is megállapították, a romániai lakosság elöregedését a rendelettel sem sikerült meggátolni.
A fent említett elmélet hívei azt állítják, hogy amikor egy viszonylag elöregedett társadalomban alakul ki erőszakos cselekményekkel járó konfliktus, akkor ez a jelenség azzal is magyarázható, hogy a fiatal lakosság aránya egy nagyobb jelentőségű alcsoport esetében növekszik meg jelentősen. A mi esetünkben ez csak a roma lakosság esetében volt érvényes. Mindezek mellett abszurd ötletnek tartom, hogy a marosvásárhelyi erőszakos eseményeket a társadalom perifériájára szorult roma lakosság számlájára írjuk, még akkor is, ha az események utáni bírósági ítéletek zöme a roma lakosság ellen irányult, és a marosvásárhelyi lakosság körében még ma is számtalan történet kering a romák akkori szerepéről, jelenlétéről.
Inkább egy olyan komplexebb megközelítés mellett tenném le a voksom, amely szerint a társadalmi feszültségek a gazdasági és demográfiai változások egymásra hatása folytán keletkeznek, és jelentős szerepet játszanak az ún. társadalmi feszültségeket levezető „szelepek” is.
II. Egy másik megközelítés szerint a román és a magyar etnikumok közötti viszony dinamikáját három tényező határozta meg: (1) a nemzeti kommunista ideológia előkészítő szerepet játszott, (2) a kommunista diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlen viselkedése kirobbantotta, (3) az ország nyugatbarát irányultsága pedig hatástalanító funkciót töltött be.
1. A nemzeti kommunista ideológia. A romániai eseményeket vizsgálva nyilvánvalónak tűnik, hogy a post-Ceauşescu korszakban bekövetkezett társadalmi feszültségek nem voltak véletlenszerűek, a nemzeti kommunista ideológia által hamis céltáblaként felhasznált csoportokat érintették. A hatalom a gazdasági-társadalmi nehézségeket, elégedetlenséget ezen csoportok ellenében próbálta levezetni. A hatalmasra duzzasztott kommunista propaganda gépezet harcba vetette úgy a belső ellenség (értelmiségiek), mint a külső ellenség (magyarok) rémképét.
Az értelmiségiek ellen felhozott vádak között szerepelt az, hogy tevékenységükkel aláaknázzák a munkásosztály által épített sokoldalúan fejlett szocialista társadalmat. Ebbe a képbe illeszthető be a transzcendentális meditációt gyakorlók elleni tragikomikus per, amely nagyon sok tudós életét lehetetlenítette el, és gyakorlatilag a pszichológia teljes felszámolásához vezetett.
A magyarok elleni vád az volt, hogy Erdélyt akarják. A nyolcvanas években tombolt a román-magyar diplomáciai háború, még diplomaták kiutasítására is sor került. Ugyancsak ebben az időszakban több ún. „történelmi” alkotás született, amely jelentősen borzolta a kedélyeket mindkét oldalon.
2. A kommunista diktatúra bukása és a helyi elitek felelőtlensége. Több évtizedes fásultság, beletörődés után Ceauşescu bukásától a románság ismét erősnek érezte magát. Pszichológiai szempontból a hatalom annál van, aki ezt tettekkel nyomatékosítja, aki lépéselőnybe kerül. Ilyenkor a racionalitás és a tettek közötti távolság jelentősen leredukálódik. A Ceauşescu-diktatúra bukása azt a percepciót erősítette, miszerint akár eddig valószínűtlennek tűnő dolgok is megtörténhetnek, sőt meg fognak történni. Ha az eddig megingathatatlannak tűnő Ceauşescu-rendszer megdőlt, miért ne próbálkozhatnának a magyarok is Erdéllyel?
Valószínű, hogy a diktatúrában táplált és folyamatosan jelen levő félelmek a diktatúra bukása után intenzívebbek lettek. Azt sem szabad szem elöl tévesztenünk, hogy ilyen történelmi kontextusban az emberek fogékonyabbak a különböző meggyőző és bujtogató kísérletekre, a felgyülemlett stressz jelentősen csökkenti az önkontroll lehetőségét, és egy leegyszerűsített látásmódot eredményez. Az ilyen helyzetekben kialakult konfliktusok kezelése nagymértékben függ az elitek viselkedésétől.
Sajnos, ez a történet leggyengébb láncszeme: ahelyett, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott, tárgyaláskész álláspontot alakítottak volna ki, a helyi elitek, ahogy azt több tudományos munka is kimutatta, egy részrehajló, néha kimondottan kártékony társadalmi kommunikáció mellett tették le a voksukat, jelentősen felkorbácsolva ezzel a kedélyeket.
3. A Nyugat-barát orientáció. A nemzeti kommunista ideológia még arra bátorította a románokat, hogy a dicső történelmi múltba tekintsenek vissza, ahol a magyarok, mint ellenség jelentek meg. Az átmenet során az euroatlanti csatlakozás került előtérbe, egy virágzó és nyugodt társadalom kialakításának jövőképe, ahol a magyarok szövetségesek.
Valóban, a romániai közvélemény elég gyorsán átváltott az izolacionista, autarhista nézetekről az euroatlanti integrációra. Ez pozitívan befolyásolta az interetnikus kapcsolatokat is. A társadalmi identitás kialakításában természetes folyamat, hogy amikor a saját csoportod presztízse veszteséget szenved, más irányból, más tartalmi elemekkel próbálod kárpótolni, visszaállítani a megcsorbult büszkeséget.
A megoldás több irányból is érkezhet. Egyaránt működhet a nemzeti identitás alá rendelt ún. regionális identitás (ezzel magyarázható, hogy több nemzettársunk esetében is felerősödött a regionális identitás) vagy a nemzeti identitás fölé épülő identitás, az európaiság. Minél negatívabb tendenciákat mutatnak a társadalmi gazdasági feltételek, annál inkább felértékelődnek a pozitívnak tartott, vélt társadalmi normák, kategóriák, és idővel egyfajta azonosulás is kialakulhat ezekkel. Mivel az európaisághoz társul a tolerancia, a kisebbségekkel szembeni nagyobb megértés, interetnikus szempontból ennek a folyamatnak csak pozitív hozadékai lehetnek.
Vasile Cernat. Forrás: Transindex.ro

Székelybő
Székelybőben - ahol mindössze 57 lakóház van, ebből is csak 41-et laknak állandó jelleggel - 2004-ben még úgy tűnt, hogy megállt az idő, stagnál az egykor pusztulásra ítélt falu, elfelejtkezett róluk az önkormányzat, a megye, az állami vezetés, önerőből pedig nem képesek talpra állni.
Ám a Gondviselés amiképpen megmentette a falut a Ceauşescu érában a falurombolástól - amikor a falu lakosságát Nyárádszereda tömblakásaiba tervezték beköltöztetni, a házakat pedig a földdel egyenlővé tenni - , ugyanúgy másodjára is közbelépett.
2005-ben megalakult a Székelybőért Egyesület és tagjai kitartó, áldozatos munkával szép eredményeket értek el a falu újjáélesztésében.
„Szülötte szülőm vagy
áldott szülőföld,
de megtartó vigyázód
én leszek neked.”
(Magyari Lajos)
Először 2006 februárjában a feledésbe merült Kosaras bált szervezték meg, 80 személy gyűlt össze, helybéliek 16-an. A sikeren felbuzdulva azóta évente megtartják.
Még ebben az évben falumonográfia kiadását határozták el és belefogtak az anyaggyűjtésbe: Papp Enikő, akinek nagymamája Székelybőben élt, valamint a falu szülöttei: Donkoné Simon Judit és Szente Kinga.
Testvérvárosi kapcsolat kialakítását kezdeményezték a magyarországi Bő községgel, egyelőre nem járt sikerrel.
2007-ben ünnepelte a falu a 675 éves jubileumát.
Falutalálkozót szerveztek: felújították a Kultúrházat, kiadták a SZÉKELYBŐ a százlelkes kicsi falu 1332 – 2007 c. monográfiát és Emlékművet állítottak a világháborús hősöknek.
„Távol mezőn és dombon és hegyen
Alusznak ők és sírjuk jeltelen.
És tenger mélyén és sivatagon
És nincs kereszt fölöttük, nincs halom!”
/Juhász Gyula/
A Kultúrotthon felújításához az Önkormányzat biztosított építkezési anyagot, a munkálatokat az egyesületi tagok és a falu lakossága végezte el. Az Emlékművet Lészai Enikő tervezte, a kivitelező a falu szülötte, Papp Zoltán, az emlékmű körül a díszkövet Kiss Lajos adományozta és rakta le, akinek a felsége, Molnár Erzsébet helybéli születésű.
Hálaadó ökumenikus Istentisztelet után az Emlékmű leleplezése, megáldása történt. A helyi születésű Gábor József ny. segédtiszt tartott megemlékezést, akinek nagyapja is a hősi halottak között van. Beszédet mondott Kerekes Károly országgyűlési képviselő, Borbély Mihály, Nyárádszereda alpolgármestere.
Megjelent az ünnepségen a román televízió magyar nyelvű szerkesztősége, Tófalvi Zoltán irányításával, a marosvásárhelyi Népújságtól Kilyén Attila újságíró, Magyarországról Váradi Péter Pál híres fotóművész, az Erdély – Székelyföld c. albumok szerzője.
A rendezvényt megtisztelte jelenlétével a nyárádszeredai önkormányzat 12 tanácsosa és Nagy Zsigmond jegyző, aki elmondta, hogy az egyesület jelentős anyagi támogatásban részesült a kultúrotthon felújításánál. Ebben nagy részt vállalt Molnár Sándor tanácsos, falufelelős, egyesületi tag.
Ezen a jubileumi ünnepségen Érd megyei jogú város ajándékát, egy hímzett nemzeti zászlót Dr. Aradszki András alpolgármester adta át. Forrás: szekelybo.ro/szekelybo/index/helyzetkep

Szatmárnémeti fekete márciusa – interjú Formanek Ferenccel
A román és magyar közösség közötti feszültség hiányának tudható be, hogy 1990 márciusában az akkori hatalomnak nem sikerült a marosvásárhelyihez hasonló véres eseményeket előidézni Szatmárnémetiben – mondja a Krónikának adott interjúban Formanek Ferenc, Szatmár megye egykori alelnöke. A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanács megyei alelnöke szerint akárcsak Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben sem lehet spontán gyülekezésről beszélni. Szerinte úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra.
– Írásban jelezte, hogy pontatlan a Kincses Előd lapunknak adott interjújában az az állítás, mely szerint 1990-ben Szatmárnémetiben a magyarság nem állt ki ön és Pécsi Ferenc mellett, így már nem hozták be az avasi románokat, és elmaradt a véres összecsapás. Nem így volt?
– Nem egészen. Annak idején RMDSZ-elnökségi határozatot hoztunk arról, hogy megünnepeljük március 15-ét. Az ünneplés azonban már pár nappal az esemény előtt problémássá vált. Ha jól emlékszem, 12-én megjelentek a Szatmár megyei adminisztrációs palotában a helyi Vatra Românească vezetői, és kifejtették: tudomásuk van róla, hogy sokan érkeznek a határ túloldaláról erre az ünnepre azzal a hátsó szándékkal, hogy visszacsatolják Szatmárnémetit Magyarországhoz. A látogatást nem vettük komolyan, mert nem észleltünk semmilyen román–magyar feszültséget.
– A román kollégái nem bizonyultak fogékonyaknak a Vatra felvetéseire?
– A Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsnak Szatmár megyében Nicolae Popdan volt az elnöke, Nicolae Manea és én voltunk az alelnökei. Nálunk mind iskolaügyben, mind egyéb kérdésekben mondhatni problémamentes volt az együttműködés. A román kollégák majdhogynem kacagásba törtek ki, amikor meghallották a vatrás félelmeket. Meg is egyeztünk, hogy ezek hőzöngők, akiket nem kell komolyan venni. Aztán 15-ét megelőzően megérkezett Bukarestből egy Iordan Rădulescu nevű ezredes, aki azt mondta, azért küldték, hogy a román–magyar feszültséget enyhítse. Nem értettük a látogatást, hiszen mi semmilyen feszültséget nem éreztünk. Ha jól emlékszem, az ezredes elbúcsúzott tőlünk, és azt mondta, Marosvásárhelyre megy.
– Nem éreztek feszültséget, mégsem ünnepelhették meg március 15-ét úgy, ahogy tervezték.
– Arra készültünk, hogy két koszorút helyezzünk el: egyet Szatmárnémeti belvárosában a Bălcescu-szobornál, egyet pedig Erdődön a Petőfi-emlékműnél. 15-én reggel azonban összeverődött pár száz román ellentüntető a Bălcescu-szobornál, így azt nem lehetett megközelíteni.
– Úgy gondolja, hogy az említett Rădulescu ezredest küldték megszervezni az eseményeket?
– Ha nem is személyesen szervezte, de ezt spontán gyülekezésnek nem lehet nevezni. Abban az időben egyetlen párt sem lett volna képes arra, hogy vidékről a városba szállítsa emberek százait. Efféle mozgósításra az akkori viszonyok között még a megyei tanács sem lett volna képes. A tanácselnök sem diszponált akkor a szállítóvállalatok szállítási eszközei fölött.
– De hát az RMDSZ korábban közel százezres néma tüntetést tudott szervezni Marosvásárhelyre. Nem lehet, hogy pusztán a nemzeti öntudat, az okkal vagy ok nélkül érzett veszélyhelyzet gyűjtötte össze a román közösséget is?
– Ezt nem a mostani szemmel kell tekinteni. A marosvásárhelyi gyertyás-könyves felvonulás hét végén, munkaszüneti napon történt. Március 15-e viszont csütörtökre esett. Akkoriban még mindenki munkaviszonyban állt, és nem volt annyira ura a helyzetének, hogy spontán módon abba tudja hagyni a munkát, és elmenjen tüntetni. Amikor tudomására jutott az avasújvárosi kórházigazgatónak, hogy szervezik az emberek szatmári utazását, lebeszélte őket az útról. Ha egy igazgató úgy döntött, hogy felvonul a munkásaival, akkor azok felvonultak, ha egy igazgató ellenezte a felvonulást, a munkások sem mentek. Itt spontaneitásról nem lehet beszélni. Valaki szólt az igazgatóknak, hogy engedjék el az embereket.
– Hogyan viszonyult a magyarság az ellentüntetéshez?
– Amikor látszott, hogy konfliktust, verekedést akarnak szítani, beláttuk, annak semmi értelme, hogy odamenjünk lökdösődni a koszorúval. Így azt egy Krisztus-szoborhoz tettük le. Az ellentüntetők azonban megindultak a főtér felé, és akin kokárdát láttak, azt ütlegelni kezdték. Többnyire úgy indult a dolog, hogy le akarták tépni a kokárdát. Mi Kossuth-kokárdákat készíttettünk, melyeken a román és a magyar nemzeti színeket kombináltuk össze, ezzel is jelezvén, hogy az 1848-as forradalom mindannyiunké. A kokárdák alapján könnyű volt kiszúrni a magyar ünneplőket. Sajnos többen súlyosan meg is sérültek. A dolognak az vetett véget, hogy a magyarok autókba szálltak, és elmentek Erdődre. A provokáció azonban mind a városban, mind pedig Erdődön folytatódott. A Petőfi-szobornál levágták a hangosításunkat. 12 óra tájt valaki jelezte, hogy Pécsi Ferivel vissza kellene mennünk a városba, mert zavargások vannak. Ekkorra már küzdőtérré alakult a város központja, egy önmagát ünneplő román tömeg pedig az adminisztratív palota előtt Pécsi Ferenc és az én lemondásomat követelte. Amikor odaértünk, a rendőrség széttárta a karját és azt mondta, ők semmit sem tehetnek, mert feljelentés történt ellenünk, amelyben etnikai ellentétek szításával és anyagi visszaélésekkel vádolnak. A tömeg azt skandálta, álljunk ki eléjük, ha merünk. Annyira nem voltak tisztában azzal, hogy ki-kicsoda, hogy amikor kimentem, meg is tapsoltak. Csak akkor kezdtek fütyülni, amikor kiderült, hogy én vagyok Formanek.
– Hogyan oszlott fel végül is a román tüntetés?
– Amikor hallották, hogy a rendőrség és az ügyészség megkezdi az ellenünk szóló névtelen feljelentés kivizsgálását, szétszéledt a tömeg. Másnap az RMDSZ tanácskozásán többen is voltak, akik utcai demonstrációt követeltek, de én elleneztem, mert úgy éreztem, éppen ezt várják tőlünk, hogy aztán lehessen intézkedni ellenünk. Több napon keresztül folytak a politikai egyeztetések, és a végső kompromisszum lényege pedig az volt, hogy az RMDSZ megtarthatta a megyei alelnöki tisztséget, de ezt nem tölthetem már én be. Arról viszont nem szoktak beszélni, hogy a teljes román vezetést is leváltották.
– Nekik az volt a bűnük, hogy tárgyaló viszonyban voltak a magyarokkal?
– Nem indokolták meg a leváltásukat, de egyértelműen ez volt az ok. Utána Románia-szerte megváltozott a légkör. Március 15-ét arra használták fel, hogy az 1989 decemberében kialakult román–magyar szolidaritást felszámolják. Ebben pedig Szatmárnémetinek kiemelt szerepet szántak. A Pécsi Ferenc ellen és ellenem szóló névtelen feljelentést az ügyészség három napig vizsgálta, aztán ejtette a vádakat.
– Hogyan látszott Szatmárnémetiből az, ami néhány nappal később Marosvásárhelyen történt?
– A családommal elmentünk Szatmárról, mert nem éreztük biztonságban magunkat. Belőttek a lakásunk ablakán.
– Fegyverrel?
– Nem tudjuk mivel, de az ablak ki volt lyukadva, és egy ólomgolyót találtunk a hálószobánkban. Minekutána mind én, mind a feleségem vásárhelyiek voltunk, hát hazamentünk. Március 19-én hajnalban Király Károllyal együtt utaztam Bukarestbe. Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy az RMDSZ országos alelnökeként én voltam Bukarestben a szövetség legmagasabb rangú tisztségviselője. Domokos Géza és a többiek ugyanis Budapestre utaztak, ahol a román–magyar megbékélésről szóló értelmiségi találkozót szerveztek, Király Károlynak pedig nem volt RMDSZ-tisztsége. Március 20-án kihallgatást kértem Ion Iliescutól, hogy tájékoztassam a helyzetről. Miközben tombolt a verekedés Marosvásárhely főterén, én Iliescu előszobájában várakoztam, de végül nem fogadott. Az események szervezettségét azonban az is jelzi, hogy közben Gelu Voican Voiculescuval beszélgettem, aki tudott már arról, hogy bányászvonatok vannak útban Vásárhely felé.
– Húsz év telt el a fekete március óta. Látszik már, hogy miért éppen Szatmárnémeti és Marosvásárhely volt a célpont?
– Úgy tűnik, már Ceauşescu idején kidolgoztak egy forgatókönyvet erre a két városra. Ma már interneten is kutatható a magyar állambiztonsági szerveknek jó pár erre utaló dokumentuma. Elérhető egy olyan 1989 júliusában keltezett jelentés is, mely szerint Marosvásárhelyen és Szatmárnémetiben a román államhatalom a magyar veszélyre hivatkozva gyakorlatokat tartott. Ez azért érdekes, mert 1990 márciusában mind Marosvásárhelyen, mind Szatmárnémetiben a hatalom széttárt karokkal nézte, hogy mi történik. Ezt a konfliktust minden bizonnyal központilag hagyták jóvá, de találtak hozzá mind román, mind magyar oldalon olyan embereket, akik a hangulatot ebbe az irányba terelték.
– Ha ugyanaz volt a forgatókönyv, miért sült el másképpen a történet a két városban?
– Kincses Előd folyamatosan panaszkodott Marosvásárhelyen, hogy nem tud szót érteni a helyi román vezetőkkel. Ezzel szemben Szatmárnémetiben politikai színtéren nem volt román–magyar konfrontáció.
– Az iskolaügy is másképpen alakult a két városban. Marosvásárhelyen már azt is extrém követelésnek tekintették, hogy a Bolyai Farkas Gimnázium 1990 szeptemberétől, az új tanév kezdetétől magyar iskolává váljék, Szatmárnémetiben viszont már 1990 januárjától magyar iskolaként működött a Kölcsey-gimnázium.
– Ez a két város vezetői közötti különbséget jelezte. Szatmáron a román kollégák, ha időnként értetlenkedve fogadták is a kéréseinket, lehetett velük tárgyalni, és meg lehetett találni a kompromisszumos megoldásokat. Szatmárnémeti akkor is nyitottabb volt, ma is nyitottabb, mint Marosvásárhely. Amikor két közösség politikai elitje párbeszédet folytat, általában nincsenek konfliktusok, ha viszont a politikai elitben nincs meg a szándék a kompromisszumos megoldások megkeresésére, konfrontáció alakul ki. Lám, Szatmáron párbeszéd és magyar polgármester van, Marosvásárhelyen pedig ma sincsen szándék arra, hogy a helyi vezetők bármiről kompromisszumos megállapodást kössenek, román a polgármester, és megmaradt a feszültség.
– Hogyan tekint ma az akkori szerepvállalására?
– Jó lenne egyszer tisztán látni az akkori történéseket, de ma sincs betekintésünk az iratokba. Engem a hatalom arroganciája zavar a leginkább. Különbség van a diktatúra és a mai világ között, de minduntalan azt érezni, hogy csak átalakult a hatalom. Megmaradt az a hatalmi góc, amelyik annak idején még Ceauşescu körül alakult ki. Ezért nem akarnak ma sem elszámolni a ’89-es vérengzésekkel, a szatmárnémeti vagy marosvásárhelyi fekete márciussal. Én azután még három hónapot dolgoztam az RMDSZ-ben, de a feleségem és a kislányom nem akart már hazatérni, és 1990 szeptemberében én is kértem a magyarországi tartózkodási engedélyt. Azóta is ott élek, és nem politizálok.
Gazda Árpád
Krónika (Kolozsvár)

Erdélyi(ek) a Fidesz-kormányban
Szőcs Géza, az RMDSZ egykori főtitkára is komoly szerepet kap az épp alakuló Fidesz-kormányban. Portálunknak elmondta: nem művelődési miniszter lesz Budapesten, de valami ahhoz hasonló.
Több forrás, majd maga az érintett is megerősítette lapunknak, hogy a kulturális ügyek felelőse lesz a magyar kormányban Szőcs Géza. A kolozsvári születésű író, költő, politikus hosszabb ideje a Fidesz holdudvarában tevékenykedik, s most várhatóan államtitkári rangban irányítja majd a budapesti kabinet kulturális ügyeit.
Új csatornákon?
Szőcs Géza telefonon nyilatkozott. Kérdéseinkre cáfolta a magyarországi médiában éppen szárnyra kapó híreket, amelyek szerint művelődési miniszterré nevezné ki majd Orbán Viktor. „Megeshet ugyanis, hogy nem is lesz különálló művelődési minisztérium. A Fidesz jelentősen át akarja alakítani a magyar kormány struktúráját, és több tárcát meg fog szüntetni, összevon. Ennek keretében pédául egy minisztériumi csoportot hoz létre, amely olyan fontos tárcákat tömörít majd, mint az oktatásügyi, az egészségügyi, a népjóléti és a kulturális. Ennek pontos szervezeti formája még nem ismert, lehet, hogy lesz egy csúcsminiszter és több szakminiszter, de más megoldás is elképzelhető. Ami engem illet, a kulturális ügyek vezetője leszek majd, várhatóan államtitkári rangban. Viszont az államtitkárok is nagyobb hatáskört kapnak az átalakításokkor, mint amivel eddig bírtak” – mondta Szőcs. Kérdésünkre, hogy más erdélyieket is maga mellé vesz-e majd hivatalába, azt mondta, „ez majdnem biztos”.
Mint ismeretes, miután Szőcs Budapestre települt, és szakított az RMDSZ-szel, voltak köztük súrlódások, ugyanakkor az is ismert, hogy az új kormányt alakító Fidesz és az RMDSZ viszonya sem felhőtlen. Ennek fényében arról is kérdeztük Szőcsöt, hogy milyen viszonya lesz a kulturális támogatások elosztása során az RMDSZ-szel. Elmondta: „Jó viszonyra törekszünk majd mindenkivel, de nem biztos, hogy az RMDSZ hordozni képes a rá nehezedő kettős, azaz a politikai és a romániai magyar kultúra támogatását érintő terhet. Megeshet, hogy más utakat is keresnünk kell az erdélyi magyar szellemi élet támogatásához”. Szőcs elmondta még: az új magyar kormány részéről a legsürgősebbnek a kettős állampolgárság ügyének valamiféle rendezését tartja. Ami pedig az általa felügyelendő területet illeti, hangsúlyosabb támogatást akar elérni nemcsak a magyarországi, hanem a romániai magyar kultúra támogatására is, mert attól tart, hogy „a nemzet atomizálódik, ha nem támogatjuk megfelelően minden egyes részét”.
Szőcs névjegye
Szőcs Gézának Nagyváradon is voltak érdekeltségei: a '90-es évek közepén az itt megjelent Erdélyi Naplót is kiadó cégcsoport tulajdonosa volt. 1953-ban, Marosvásárhelyen született. A Ceauşescu-érában Sütő András javaslatára Bécsbe került ösztöndíjasként, később az Ellenpontok egyik szerkesztője lett. A '89-es fordulatig volt még Genfben újságíró és irodavezető a Szabad Európánál. 1991-ben az RMDSZ főtitkára volt, szenátorrá is választották. A szervezettel később anyagi okok miatt is megromlott viszonya. Később Budapestre települt, ahonnan számos kulturális projektet pénzelt. Tavaly ősszel Orbán Viktor arra kérte fel, hogy készítse el a leendő magyar kormány számára a kultúrpolitika kerettervét, ugyanakkor Szőcs a Fidesz EP-képviselői jelöltlistáján is szerepelt.
Bihari Napló (Nagyvárad)

Húsz éve történt a kelet-európai rendszerváltozás - Az RMDSZ, a romániai magyarság szervezetének kibontakozása
Húsz éve, 1990. április 21-22-én tartotta Nagyváradon első kongresszusát a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ), amely napjainkig a romániai magyarság és Románia meghatározó politikai ereje.
1989 decemberében Romániában megbukott a diktatúra, elérhető közelségbe került a jogállamiság, a demokrácia, a piacgazdaság, a többpártrendszer, a vallásszabadság, a nemzetiségi egyenjogúság. Király Károly, Tőkés László és Domokos Géza, a romániai magyar értelmiség képviselőiként bekerültek az új román vezetésbe, amely eltörölte a Ceausescu-éra nemzetiségellenes törvényeit, Kisebbségi Bizottságot hozott létre és nyilatkozatban mondta ki a nemzetiségi jogok szabad gyakorlását.
A romániai magyarok szervezete a forradalom napjaiban, december 22-én jött létre Magyar Demokrata Tanács néven, Domokos Géza, a Kriterion Kiadó igazgatójának elnökletével. Az alakuló ülést 1989. december 25-én tartották Bukarestben, már Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnevezéssel. Az Ideiglenes Intéző Bizottságban szerepet vállalt a romániai magyar értelmiség színe-java: a Végrehajtó Bizottság elnöke Domokos Géza, tiszteletbeli elnöke Tőkés László, titkára Verestóy Attila lett, a testületben helyet kapott Cs. Gyimesi Éva, Kántor Lajos, Balogh Edgár, Sylvester Lajos, Király Károly, Demény Lajos, Horváth Andor, Lányi Szabolcs, Sütő András, Kányádi Sándor és Toró Tibor.
Az RMDSZ nem pártként, hanem társadalmi mozgalomként indult, a romániai magyarság nemzetiség közképviseleti és érdekvédelmi szerveként. Az alapítók megszövegezték a szövetség Kiáltványát és Munkaprogramját, helyi szervek létesítésére hívtak fel, s leszögezték, hogy tiszteletben kívánják tartani Románia területi integritását. A deklarált jogokhoz tartozónak tekintették az anyanyelvi oktatási rendszer kiépítését, saját művelődési és tudományos intézmények működtetését, a magyar nyelvű sajtó megteremtését, a magyar nyelv szabad használatát a közigazgatásban és az igazságszolgáltatásban, a nemzetiségi ügyek minisztériumának felállítását, valamint a nemzetiségi jogok alkotmányos szavatolását.
Az elkövetkező napokban-hetekben egymás után alakultak a mozgalom helyi és megyei szervezetei. 1990. január 13-án az RMDSZ első országos küldöttértekezlete Marosvásárhelyen elfogadta a szövetség részletes programját és elvi nyilatkozatát. Az ún. szándéknyilatkozat hangsúlyozta: a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nem ideológiai alapon tevékenykedik, hanem az a törekvés vezérli, hogy tömörítse mindazokat a mozgalmakat, szervezeteket vagy csoportosulásokat, amelyek elfogadják alapelveit, támogatják programját és a közös célok érdekében együttműködést tanúsítanak. A dokumentum leszögezte, hogy a romániai magyarság nemzeti kisebbségként tényleges jogegyenlőségben kíván élni a román néppel. Jelezte, hogy a szövetség jelölteket kíván állítani az országgyűlési választásokra, javaslatokat tesz majd a kormányban a nemzeti kisebbségek számára fenntartott tisztségek betöltésére, képviselőket akar küldeni az államigazgatás területi és helyi szerveibe, sürgősségi programot dolgoz ki a lakosság fogyasztási cikkekkel való ellátására, életkörülményeinek javítására. Az egyik legfontosabb kérdésben, az oktatásügyben a szervezet kifejezte azt az igényét, hogy a romániai magyarság hozza létre önálló anyanyelvi oktatási hálózatát az óvodától az egyetemig. Javasolta, hogy a Kolozsvárott visszaállítandó Bolyai Egyetem legyen a felsőfokú képzés anyanyelvi intézménye, a magyar iskolákban minden szinten oktassák a magyar nemzet történelmét is, a román iskolákban használatos történelem tankönyveket pedig dolgozzák át, hogy azok hitelesen tükrözzék az ország területén élő népek közös történelmét.
Az Ideiglenes Intéző Bizottság 1990. január 24-én benyújtotta a szövetség működésének engedélyezésére vonatkozó kérelmet, amelyet bukaresti törvényszék 1990. január 30-án iktatott. A RMDSZ ekkor már 17 megyében rendelkezett tagszervezetekkel és közel 300 ezer tagot számlált, a létszám február végéig mintegy 600 ezerre emelkedett. A romániai magyarság nagy többsége belépett a szervezetbe, amelyen belül megalakultak a magyar szakembereket aktivizáló jogi, pénzügyi, művelődési, mezőgazdasági stb. szakbizottságok, megkezdődött az önálló magyar iskolarendszer újjászervezése.
Az RMDSZ 1990. február 24-25-i sepsiszentgyörgyi második országos küldöttgyűlésén a résztvevők újraválasztották az Országos Ideiglenes Bizottságot 11 tagú elnökséggel, az elnök ismét Domokos Géza, a tiszteletbeli elnök újfent Tőkés László lett. A szövetség háromtagú titkárságának élére Bitay Ödön került, az újonnan létrehozott tanácsadó testület vezetője Király Károly lett, tagjai pedig Cs. Gyimesi Éva, Fábián Ernő, Kányádi Sándor, Sütő András és Toró Tibor.
A román-magyar megbékélés történelmi lehetősége 1990 tavaszától egyre csekélyebbé vált az élesedő nacionalista közhangulat, a Ceausescut kiszolgáló középrétegek feléledése és visszaszivárgása az államhatalomba, a szélsőséges nacionalista szervezetek színre lépése nyomán. A májusra kiírt választások előtt megindult az izgatás és a sajtókampány az RMDSZ ellen, felmelegítve a vádakat az állítólagos magyar revizionista, irredenta törekvésekről. A magyarellenes hisztéria, amelynek szításában a Nemzeti Megmentési Front szerepe mindvégig tisztázatlan maradt, az 1990. márciusi marosvásárhelyi véres eseményekbe torkollott. Az atrocitások kiemelt célpontja volt a romániai magyarság szervezete: az RMDSZ marosvásárhelyi székházát 19-én valóságos ostrom alá vették a fejszékkel, husángokkal felszerelkezett, busszal ideszállított, felheccelt román tüntetők, a rendőrség pedig tétlenül nézte, ahogy a tömeg rátámad a székházból távozó magyarokra. A zavargásoknak több halálos áldozata, több száz sebesültje volt, Sütő András, az RMDSZ egyik irányítója életre szóló sérülést szenvedett. Az RMDSZ tiltakozott a kormánynál, a történtek kivizsgálását, a folytatás megakadályozását követelte, miközben a román vezetés Magyarországot és az erdélyi magyar nacionalizmust okolta a történtekért: sokak szerint a "magyar kártya" nem véletlenül került elő a választások előtt a romániai belpolitikában.
A marosvásárhelyi pogrom miatt halasztást szenvedett az RMDSZ első kongresszusa, amelyre április 21-22-én került sor Nagyváradon 17 megyéből érkezett 322 küldött részvételével. Domokos Géza elnöki beszámolójában megfogalmazta, hogy a Marosvásárhelyen történtek következtében az RMDSZ tevékenysége, a romániai magyarság jogainak kivívásáért folytatott küzdelme új szakaszba lépett. Szertefoszlottak bizonyos illúziók, lejárt a töretlen optimizmus időszaka, ezek helyét a józan tisztánlátás, a felelősségteljes vizsgálódás igénye vette át - mondta, s hozzátette azt is, hogy a Nemzeti Megmentés Frontja csak akkor számíthat a Romániai Magyar Demokrata Szövetség támogatására, ha teljesíti a kisebbségi jogok biztosítására tett ígéretét. A vitában felszólalók elsősorban arra tértek ki, milyen utat keressen a szövetség a szervezeti élet fejlesztésében, a megújulást és a tisztulást milyen mértékben hajtsa végre, s hogyan folytassa tevékenységét az RMDSZ a kialakult belpolitikai helyzetben.
A tanácskozáson konszenzus jött létre, miszerint az adott politikai környezetben az a legfontosabb, hogy a magyarságnak egységes, önálló politikai szervezete legyen. A résztvevők megvitatták és elfogadták a szövetség politikai programját (amely felölelte a kisebbségi önszerveződésre vonatkozó feladatokat is), kidolgozták az RMDSZ alapszabályát, majd megválasztották a vezető testületeket: a 101 tagú választmányt, az pedig a 19 tagú elnökséget. A szövetség elnökét és főtitkárát nyílt szavazással választották meg: az elnök ismét Domokos Géza, a főtitkár a Budapestről Erdélybe visszatért Szőcs Géza lett, Tőkés László tiszteletbeli elnök maradt. A résztvevők jóváhagyták azt az elképzelést, hogy Bukarestben legyen a szövetség politikai központja, Kolozsváron pedig a főtitkárság.
A kongresszus határozatot hozott arról is, hogy az RMDSZ részt vesz az 1990. május 20-ai választásokon. A megmérettetés komoly sikert hozott: az RMDSZ a szavazatok több mint 7 százalékával a Nemzeti Megmentési Front mögött a második legerősebb politikai-társadalmi tömörülés lett Romániában, a Szenátusban 12 mandátumhoz, a Képviselőházban pedig 29 képviselői helyhez jutott. A szervezet 1990 óta is folyamatosan parlamenti tényező, a későbbiekben több alkalommal kormányzati szerepet is játszott: először az 1996-2000, majd a 2004-2008 közötti periódusban, legutóbb pedig 2009 decemberében.
MTI