Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. szeptember 15.
Fasisztoid ukránok és haladó magyar elvtársaik
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Bárhogy is csűrjük-csavarjuk, az ukrán parlament által múlt héten elfogadott oktatási törvényt nehéz másként meghatározni, mint hogy az fasisztoid, az országban élő nemzeti kisebbségeket alapvetői jogaiktól megfosztó jogszabály. Hiszen a törvény tételesen kimondja, hogy anyanyelvű oktatási intézményként kizárólag az óvodák és az elemi iskolák működhetnek, ötödiktől pedig fokozatosan az ukrán nyelv veszi át az anyanyelv helyét, vagyis egyre több tantárgyat oktatnak az állam nyelvén a kisebbségi diákoknak. A jogszabály mindemellett elvileg egy „nagylelkű” kiskaput is tartalmaz: bizonyos tárgyakat – de nem mindet – valamely EU-tagállam nyelvén is lehet oktatni. A törvény jogfosztó jellege egyértelmű, hiszen szerzett jogaikból akarja kiforgatni a kisebbségeket, eredményeként pedig elsorvadhat az eddig kiépített magyar, román, lengyel és orosz oktatási hálózat, amely eddig az identitás megőrzését biztosította az őshonos közösségek számára. Egyértelmű, hogy a jogszabály első számú célpontja az Ukrajnában élő, több milliós orosz közösség. A kijevi „demokraták” így akarnak bosszút állni azért, mert az ország keleti, többségében orosz ajkú régiói Moszkva hathatós támogatásával fellázadtak a kijevi hatalom ellen. Márpedig mindamellett, hogy kijelentjük: elfogadhatatlan, hogy Moszkva nem csupán beavatkozik az ukrajnai konfliktusba, de minden bizonnyal szítja is azt, azt is le kell szögezni, ugyanúgy elfogadhatatlan, hogy az ukrán kormány és parlament mindezt a kisebbségi jogok sárba tiprásával akarja ellensúlyozni. (Ráadásul ne felejtsük el, hogy az orosz beavatkozás ürügye egy hasonlóan oroszellenes éllel megfogalmazott, ugyancsak az összes kisebbséget hátrányosan érintő, szintúgy fasisztoid szellemiségű nyelvtörvény elfogadása volt). Fölmerülhet persze, hogy a magyar, a román vagy a lengyel közösséggel ellentétben az oroszok jelentős része nem őshonos, hanem a szovjet időkben telepítették be, de ez akkor sem jelenthet megoldást a problémára. Főleg azért, mert a többi kisebbség viszont nagyon is őshonos. Vagyis sem ők, sem pedig a szüleik vagy nagyszüleik nem bevándorlóként érkeztek az általuk lakott területekre, tehát – szemben egyes ukrán kormánytagok kijelentéseivel – nem várható el, hogy a „befogadó” ukrán állam iránti hála és tisztelet jeléül azon igyekezzenek, hogy a lehető leggyorsabban beolvadjanak a többségi társadalomba. Ellenben biztosítani kell számukra a lehetőséget, hogy megőrizzék nemzeti és kulturális identitásukat – márpedig ennek legfőbb záloga az óvodától az egyetemig terjedő anyanyelvű oktatás. Legalábbis ez a jelenlegi elvárás abban a nyugati kultúrközegben, amelyhez Ukrajna csatlakozni akar, és amely többek között nemzetközi szerződések révén is kiköveteli ezen jogok tiszteletben tartását. Nem véletlen, hogy mind Magyarország, mind Románia külügyminisztériuma hivatalosan tiltakozott az oktatási törvény ellen, sőt Budapest odáig ment, hogy egyetlen ukrán kezdeményezést sem támogat a nemzetközi színtéren. Ezért külön bosszantó, de egyben tünetértékű is, hogy még egyes magyar körök sem képesek felfogni, mennyire káros és veszélyes a Kárpátalján élő magyar közösségre a jogszabály. Az egyik „haladó” portál még haladóbb publicistája – aki egy feltörekvő, überhaladó párt, a törvény elleni demonstráción egyébként részt vett Momentum tagja - például értetlenkedik egy sort a szerinte eltúlzott magyar reakció miatt, majd flegmán megjegyzi: nincs miért aggódni, hiszen a továbbiakban két tannyelvű rendszer működik majd, azaz a magyar diákok továbbra is több tárgyat tanulhatnak az anyanyelvükön. Majd azt is képes odavetni: az egynyelvű magyar középiskola konzerválja a kárpátaljai magyarok képzettségének és mobilitásának alacsony szintjét és ebből fakadó munkaerő-piaci hátrányát. A kisebbségi létről a jelek szerint kevés fogalommal bíró publicista és hasonszőrű elvtársai – na meg az ukrán illetékesek – kedvéért ezért ismét csak leszögeznénk: nem véletlen, hogy Erdélyben és a Partiumban foggal-körömmel ragaszkodunk a magyar oktatási intézményekhez, valamint ahhoz, hogy végre minden szinten oktassák idegen nyelvként a románt. Előbbiek biztosítják, hogy a magyar diákok saját kultúrájukban szocializálódjanak, utóbbi pedig azt, hogy valóban hatékonyan, és a mindennapokban használható módon – nem pedig már a kezdetektől a még az anyanyelvű diákok által sem értett irodalmi kifejezések és tájnyelvi elemek útján – sajátítsák el az állam hivatalos nyelvét. Ami természetesen jól felfogott érdekük. Egy vegyes tannyelvű – ahogy Erdélyben mondják, fele apă, fele víz – oktatási rendszerben azonban egyik sem valósulhat meg maradéktalanul, főleg pedig az ukrán nyelv elsajátításához nem járul hozzá. Így a munkaerő-piaci integrációt sem segíti. Igaz, az asszimiláció felé elindíthatja a magyar diákot, akinek egyrészt saját kulturális örökségét sem sikerül maradéktalanul elsajátítania, másrészt – főleg, ha ukrán tanár oktatja őket – bizonyos tantárgyak kapcsán fogalma sincs a magyar kifejezésekről, viszont nem biztos, hogy képes lesz egy merőkanalat vagy tölcsért kérni a boltban, mivel csak irodalmi elemzéseket, esetleg történelmi eseményeket magolt ukránul, a mindennapi tárgyak megnevezését viszont senki sem tanította meg neki. Egyértelmű tehát, hogy a mostani ukrán oktatási törvény nem jó. És nem csupán az ukrajnai magyarok, románok, lengyelek vagy oroszok érdekeivel ellentétes, de az ukránokéval is. Hiszen egy olyan ország, amely ilyen, fasisztoid jogszabályokat fogad el, ne adj’Isten, még alkalmaz is, folyamatosan a lappangó – vagy éppen hogy magas lángon égő – nemzetiségi konfliktusok melegágya marad. És erre a magyar – valamint román és lengyel – diplomáciának nem csupán Kijevet, de Brüsszelt, az összes európai fővárost és természetesen Washingtont is folyamatosan emlékeztetnie kell. Már ha maguktól nem jut eszükbe.
Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 15.
Megnyitották a konferenciát
Könyvbemutatóval nyitották meg az idei Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című konferenciát a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A konferencia szeptember 13–15. között zajlik az egyetem előadótermében. Az eseményt dr. Pálfi József, a PKE rektora nyitotta meg egy rövid ünnepi beszéddel, amelyben külön megköszönte azt, hogy az egyetemet egy erős kapcsolathálóba is sikerül bevonni.
A szerda délutáni könyvbemutatón az előző konferencia anyagainak válogatáskötetét mutatta be dr. Boka László és dr. Bíró Annamária egyetemi oktató, a könyv két szerkesztője. A könyvbemutatón továbbá jelen volt a magyar irodalom két jelentős kutatója Margócsy István és Buda Attila irodalmár is.
A négy felszólaló elmondta, hogy a kötetben foglalt tanulmányok a magyar irodalmat a tizenhatodik századtól tárgyalják a huszadik századig. Fontos felvetés a kötet kapcsán a művész és a társadalmi normák kapcsolata, amelyről Margócsy István beszélt a jelenlévőknek. A művészt, mint társadalom áldozatát mutatta be, és azt hogy a művész feladná saját szabadságát, ha a társadalom elvárásai szerint élne és alkotna.
Buda Attila szerint a kötet változatos témákat dolgoz fel változatos nézőpontokból. Egy kérdés is elhangzott a könyvbemutató kapcsán, hogy lehet-e nőként értelmiségi egy nő? A kérdésre dr. Bíró Annamária válaszolt, példaként említve két kanonikus költőnőt a magyar irodalomból. Zsindelyné Tüdős Klárának sikerült nőként értelmiségi pályát befutnia, míg Újfalvy Krisztinának nem sikerült ugyanez. Utóbbi egyébként az első magyar női jegyző volt a maga korában.
Dr. Boka László a kötet kapcsán beszélt a résztvevőknek az értelmiségi művészek tudatos narratívájáról, és az interdiszciplinalitásról, amely a kötetben is felfedezhető.
Vincze-Nagy Anikó / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Könyvbemutatóval nyitották meg az idei Értelmiségi karriertörténetek, kapcsolathálók, írócsoportosulások című konferenciát a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE). A konferencia szeptember 13–15. között zajlik az egyetem előadótermében. Az eseményt dr. Pálfi József, a PKE rektora nyitotta meg egy rövid ünnepi beszéddel, amelyben külön megköszönte azt, hogy az egyetemet egy erős kapcsolathálóba is sikerül bevonni.
A szerda délutáni könyvbemutatón az előző konferencia anyagainak válogatáskötetét mutatta be dr. Boka László és dr. Bíró Annamária egyetemi oktató, a könyv két szerkesztője. A könyvbemutatón továbbá jelen volt a magyar irodalom két jelentős kutatója Margócsy István és Buda Attila irodalmár is.
A négy felszólaló elmondta, hogy a kötetben foglalt tanulmányok a magyar irodalmat a tizenhatodik századtól tárgyalják a huszadik századig. Fontos felvetés a kötet kapcsán a művész és a társadalmi normák kapcsolata, amelyről Margócsy István beszélt a jelenlévőknek. A művészt, mint társadalom áldozatát mutatta be, és azt hogy a művész feladná saját szabadságát, ha a társadalom elvárásai szerint élne és alkotna.
Buda Attila szerint a kötet változatos témákat dolgoz fel változatos nézőpontokból. Egy kérdés is elhangzott a könyvbemutató kapcsán, hogy lehet-e nőként értelmiségi egy nő? A kérdésre dr. Bíró Annamária válaszolt, példaként említve két kanonikus költőnőt a magyar irodalomból. Zsindelyné Tüdős Klárának sikerült nőként értelmiségi pályát befutnia, míg Újfalvy Krisztinának nem sikerült ugyanez. Utóbbi egyébként az első magyar női jegyző volt a maga korában.
Dr. Boka László a kötet kapcsán beszélt a résztvevőknek az értelmiségi művészek tudatos narratívájáról, és az interdiszciplinalitásról, amely a kötetben is felfedezhető.
Vincze-Nagy Anikó / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. szeptember 15.
Huszonkét előadás lesz a harmadik FuxFeszten
Október 2–7. között harmadik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a FuxFeszt Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját tizenhét társulat részvételével.
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható Nagyváradon az október 2–7. között zajló FuxFeszten, jelentette be a fesztivál csütörtöki beharangozó sajtótájékoztatóján Botházy-Daróczi Réka, a házigazda és főszervező Lilliput Bábtársulat vezetője. A fesztiválon a tíz órai előadások az ovisoknak szólnak, a tizenkét órától kezdődő darabok a kisiskolásokat, a tizenhét órától kezdődő produkciók pedig a kamaszokat szólítják meg, és lesznek napok, amikor este nyolc órától is lesznek előadások, amelyekre inkább a felnőtteket várják a szervezők. Az előadások mellett szakmai megbeszélések és a Szabó Attila író, dramaturg, rendező által vezetett műhelymunkák is lesznek a fesztiválon. Mint azt Czvikker Katalin, a Lilliput Bábtársulatot magában foglaló Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, a FuxFeszt egy versenyfesztivál, amelyből azonban nem akarják kizárni azokat a társulatokat, amelyek be szeretnének mutatkozni Nagyváradon, de versenyezni nem szeretnének, így a fesztiválnak lesz egy verseny-, és egy versenyen kívüli szekciója is. A versenyprogramban szereplő darabokat a Vadas László, Kozsik Ildikó, Maria Mierlut alkotta szakmai zsűri fogja elbírálni. A menedzser hangsúlyozta: az idei fesztivál nagyra és nemzetközire sikeredett, amelynek legnagyobb, morális hozadéka a már meglévő szakmai kapcsolatok megerősödése és az új kapcsolatok kialakulása lesz.
Nemzetközi felsereglés
Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az az idén olyan határon túli bábszínházaknak is bemutatkozási lehetőséget akartak kínálni, amelyeknek sokkal kevesebb lehetőségük van közönség előtt megmutatkozni, ezért is hívták meg a rozsnyói (Szlovákia) Meseszínházat és a szerbiai Vajdasági Magyar Bábszínházat. Ezek mellett természetesen több magyarországi társulat, illetve nyolc erdélyi bábtársulat is fellép a FuxFeszten. Szabó Attila az általa vezetett műhelymunkákról beszélt a sajtótájékoztatón, kifejtve, hogy erre az alapvetően improvizációs játékokon alapüló workshopra a fesztiválon résztvevő társulatok tagjait, munkatársait várja, akikkel esténként egy-két órán át közösen dolgoznak, és az ezekből a műhelymunkákból összeálló végeredményt akár meg is mutathatják majd azoknak, akik a workshopot nézőként szeretnék megtekinteni.
Hagyományok
Hanyecz Debelka Róbert, a Lilliput Társulat leendő társulatvezetője kiemelte azt az immár hagyománynak számító szokást, hogy a társulat a FuxFeszten egy új bemutatóval jelentkezik a versenyprogramon kívül, ami ezúttal a Kispipi és kisréce története lesz, amelynek rendezője és dramaturgja Szabó Attila. Emellett természetesen a versenyben is szerepel a társulat, az idén a Toldi című produkcióval. „Az elmúlt évek tendenciája nálunk az erőteljes nyitás a felnőtt korosztály felé. Anélkül, hogy csorbulna a kínálat, amivel a gyerekekhez szólunk, azt szeretnénk, hogy a felnőtteket és a családokat is meg tudjuk szólítani. A Toldi nagyon jó mérföldköve ennek az útnak” – fogalmazott Hanyecz Debelka Róbert. Lélek Sándor Tibor, aki a társulat művészeti vezetői teendőit veszi át mindaddig, amíg Botházy-Daróczi Réka gyermeknevelési szabadságon lesz, a fesztivál utolsó napjának programjáról beszélt: a nagyszínház nézőterén a díjátadó után a debreceni Vojtina bábszínház mutatja be a A só című, táncos, zenés játékát, majd pedig a pécsi MárkusZinház A repülés története című előadásával zárul a fesztivál. Ugyancsak a zárónapon, de nem a nagyszínházban, hanem a bábszínházban láthatja majd a közönség a váradi román bábtársulatnak Magyar Népmesék című előadását.
Verseny
Kérdésünkre válaszolva Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az erdélyi magyar bábtársulatok egy-egy előadással jelentkeztek a versenyprogramba, tehát a szakmai zsűri fogja elbírálni a marosvásárhelyi Ariel, a kolozsvári Puck, a szatmárnémeti Brighella, a nagyváradi Lilliput Bábtársulatok, a temesvári Csíky Gergely Színház és a sepsiszentgyörgyi Cimorák bábtársulatának az előadásait. Az utóbbi társulat A rest legényről című művel szerepel a versenyben. A művészeti vezető hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon tisztelegnek a két évvel ezelőtt elhunyt Nagy Kopeczky Kálmánra, a Cimborák Bábszínház néhai vezetőjére, aki az erdélyi magyar bábjátszás meghatározó személyisége volt. Ezért a fesztivál nyitónapján, október 2-án lesz látható versenyen kívül a Nagy Kopeczy Kálmán által, a saját társulatával megrendezett Benedek Elek, A só című meséje. Továbbá mivel a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nem hivatásos bábtársulatként működik, ezért ők versenyen kívül mutatkoznak be a FuxFeszten.
Jegy- és bérletárak
A fesztivál előadásaira már a jövő héttől lehet jegyeket vásárolni. Botházy-Daróczy Réka azt ajánlotta, hogy az érdeklődők minél hamarabb vegyék meg jegyeiket, mert sok iskola van, amelyek csoportosan jelentkeznek egy-egy előadásra. Gyerekeknek hét lejbe, felnőtteknek tíz lejbe kerül egy jegy, ez alól kivétel a nagyszínházi program, amelyre felnőttek tizenöt lejért vásárolhatnak jegyet. Ugyanakkor a fesztivál három tetszőlegesen kiválasztott előadására szóló bérletet is lehet váltani húsz lejes áron, és természetesen több bérletet is lehet venni. Czvikker Katalin hangsúlyozta, továbbra is fennáll az a kedvezmény, miszerint, ha bármilyen okból kifolyólag a néző valamelyik előadásra nem tudja érvényesíteni a bérletét, akkor a későbbiekben valamelyik másik nagyváradi fesztivál során felhasználhatja azt. Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy ebben az évadban lesz Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, illetve a jövő évi Festum Varadinum keretében is lesznek vendégelőadások, amelyekre szintén fel lehet használni a most kiváltott bérleteket. Jegyek és bérletek vásárolhatók a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14-19 órák között, valamint az előadások előtt egy órával, illetve a www.biletmaster.ro honlapról.
Pap István / erdon.ro
Október 2–7. között harmadik alkalommal szervezik meg Nagyváradon a FuxFeszt Erdélyi Magyar Hivatásos Bábszínházak Fesztiválját tizenhét társulat részvételével.
Tizenhét társulat huszonkét előadása lesz látható Nagyváradon az október 2–7. között zajló FuxFeszten, jelentette be a fesztivál csütörtöki beharangozó sajtótájékoztatóján Botházy-Daróczi Réka, a házigazda és főszervező Lilliput Bábtársulat vezetője. A fesztiválon a tíz órai előadások az ovisoknak szólnak, a tizenkét órától kezdődő darabok a kisiskolásokat, a tizenhét órától kezdődő produkciók pedig a kamaszokat szólítják meg, és lesznek napok, amikor este nyolc órától is lesznek előadások, amelyekre inkább a felnőtteket várják a szervezők. Az előadások mellett szakmai megbeszélések és a Szabó Attila író, dramaturg, rendező által vezetett műhelymunkák is lesznek a fesztiválon. Mint azt Czvikker Katalin, a Lilliput Bábtársulatot magában foglaló Szigligeti Színház főigazgatója elmondta, a FuxFeszt egy versenyfesztivál, amelyből azonban nem akarják kizárni azokat a társulatokat, amelyek be szeretnének mutatkozni Nagyváradon, de versenyezni nem szeretnének, így a fesztiválnak lesz egy verseny-, és egy versenyen kívüli szekciója is. A versenyprogramban szereplő darabokat a Vadas László, Kozsik Ildikó, Maria Mierlut alkotta szakmai zsűri fogja elbírálni. A menedzser hangsúlyozta: az idei fesztivál nagyra és nemzetközire sikeredett, amelynek legnagyobb, morális hozadéka a már meglévő szakmai kapcsolatok megerősödése és az új kapcsolatok kialakulása lesz.
Nemzetközi felsereglés
Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az az idén olyan határon túli bábszínházaknak is bemutatkozási lehetőséget akartak kínálni, amelyeknek sokkal kevesebb lehetőségük van közönség előtt megmutatkozni, ezért is hívták meg a rozsnyói (Szlovákia) Meseszínházat és a szerbiai Vajdasági Magyar Bábszínházat. Ezek mellett természetesen több magyarországi társulat, illetve nyolc erdélyi bábtársulat is fellép a FuxFeszten. Szabó Attila az általa vezetett műhelymunkákról beszélt a sajtótájékoztatón, kifejtve, hogy erre az alapvetően improvizációs játékokon alapüló workshopra a fesztiválon résztvevő társulatok tagjait, munkatársait várja, akikkel esténként egy-két órán át közösen dolgoznak, és az ezekből a műhelymunkákból összeálló végeredményt akár meg is mutathatják majd azoknak, akik a workshopot nézőként szeretnék megtekinteni.
Hagyományok
Hanyecz Debelka Róbert, a Lilliput Társulat leendő társulatvezetője kiemelte azt az immár hagyománynak számító szokást, hogy a társulat a FuxFeszten egy új bemutatóval jelentkezik a versenyprogramon kívül, ami ezúttal a Kispipi és kisréce története lesz, amelynek rendezője és dramaturgja Szabó Attila. Emellett természetesen a versenyben is szerepel a társulat, az idén a Toldi című produkcióval. „Az elmúlt évek tendenciája nálunk az erőteljes nyitás a felnőtt korosztály felé. Anélkül, hogy csorbulna a kínálat, amivel a gyerekekhez szólunk, azt szeretnénk, hogy a felnőtteket és a családokat is meg tudjuk szólítani. A Toldi nagyon jó mérföldköve ennek az útnak” – fogalmazott Hanyecz Debelka Róbert. Lélek Sándor Tibor, aki a társulat művészeti vezetői teendőit veszi át mindaddig, amíg Botházy-Daróczi Réka gyermeknevelési szabadságon lesz, a fesztivál utolsó napjának programjáról beszélt: a nagyszínház nézőterén a díjátadó után a debreceni Vojtina bábszínház mutatja be a A só című, táncos, zenés játékát, majd pedig a pécsi MárkusZinház A repülés története című előadásával zárul a fesztivál. Ugyancsak a zárónapon, de nem a nagyszínházban, hanem a bábszínházban láthatja majd a közönség a váradi román bábtársulatnak Magyar Népmesék című előadását.
Verseny
Kérdésünkre válaszolva Botházy-Daróczi Réka kifejtette: az erdélyi magyar bábtársulatok egy-egy előadással jelentkeztek a versenyprogramba, tehát a szakmai zsűri fogja elbírálni a marosvásárhelyi Ariel, a kolozsvári Puck, a szatmárnémeti Brighella, a nagyváradi Lilliput Bábtársulatok, a temesvári Csíky Gergely Színház és a sepsiszentgyörgyi Cimorák bábtársulatának az előadásait. Az utóbbi társulat A rest legényről című művel szerepel a versenyben. A művészeti vezető hangsúlyozta, hogy az idei fesztiválon tisztelegnek a két évvel ezelőtt elhunyt Nagy Kopeczky Kálmánra, a Cimborák Bábszínház néhai vezetőjére, aki az erdélyi magyar bábjátszás meghatározó személyisége volt. Ezért a fesztivál nyitónapján, október 2-án lesz látható versenyen kívül a Nagy Kopeczy Kálmán által, a saját társulatával megrendezett Benedek Elek, A só című meséje. Továbbá mivel a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház nem hivatásos bábtársulatként működik, ezért ők versenyen kívül mutatkoznak be a FuxFeszten.
Jegy- és bérletárak
A fesztivál előadásaira már a jövő héttől lehet jegyeket vásárolni. Botházy-Daróczy Réka azt ajánlotta, hogy az érdeklődők minél hamarabb vegyék meg jegyeiket, mert sok iskola van, amelyek csoportosan jelentkeznek egy-egy előadásra. Gyerekeknek hét lejbe, felnőtteknek tíz lejbe kerül egy jegy, ez alól kivétel a nagyszínházi program, amelyre felnőttek tizenöt lejért vásárolhatnak jegyet. Ugyanakkor a fesztivál három tetszőlegesen kiválasztott előadására szóló bérletet is lehet váltani húsz lejes áron, és természetesen több bérletet is lehet venni. Czvikker Katalin hangsúlyozta, továbbra is fennáll az a kedvezmény, miszerint, ha bármilyen okból kifolyólag a néző valamelyik előadásra nem tudja érvényesíteni a bérletét, akkor a későbbiekben valamelyik másik nagyváradi fesztivál során felhasználhatja azt. Czvikker Katalin emlékeztetett arra, hogy ebben az évadban lesz Nagyváradon az Erdélyi Hivatásos Táncegyüttesek Találkozója, illetve a jövő évi Festum Varadinum keretében is lesznek vendégelőadások, amelyekre szintén fel lehet használni a most kiváltott bérleteket. Jegyek és bérletek vásárolhatók a színház jegypénztárában hétfőtől péntekig 14-19 órák között, valamint az előadások előtt egy órával, illetve a www.biletmaster.ro honlapról.
Pap István / erdon.ro
2017. szeptember 15.
„Nem a vérünk, hanem a kultúránk köt össze”
A magyar kormány által finanszírozott, a Magyar Állami Operaház által szervezett Kárpát-Haza OperaTúra keretében csütörtök és péntek este két nagyszerű előadás helyszínéül szolgál(t) a nagyváradi sportcsarnok. A rendezvény romániai partnerszervezete az RMDSZ.
Két kiemelkedő kulturális élményt nyújtó előadással: Erkel Ferenc Hunyadi László operájával, valamint Ronald Hynd- Lehár Ferenc A víg özvegy című balettjével érkeztek a vendégek, két különböző fajsúlyú, de meghatározó élményt nyújtó produkcióval. Már maga az a tény, hogy 420 művésze és munkatársa a Magyar Állami Operaháznak 11 busszal és 12 kamionnyi díszlettel jött, jelezte az események nagyságát és látványosságát, a művészeti színvonalat pedig az operaház brandje biztosította. Nem mellesleg pedig szívmelengető érzést nyújtott az operaelőadás során a színpad fölé kihelyezett nagy méretű magyar címer…
A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón Biró Rozália RMDSZ-es parlamenti képviselő, SZKT-elnök nagyszabásúnak és példaértékűnek nevezte ezt, a Kárpát-medencei magyar közösség számára szervezett turnét, hiszen „olyan két gyöngyszemét a kultúránknak” lehet megízlelni, mely valamennyiünk számára maradandó emléket jelent. Hangsúlyozta: a magyar kormány azon döntése, hogy ezt megfinanszírozza, szimbolizálja azt a ráfigyelést és fontosságot, melyet a határon túl élő magyaroknak tulajdonít. Ugyanakkor a Magyar Állami Operaház teljes nyitottsággal fordul azon térség teljes publikuma felé, amelyet megajándékoz ezen két előadással, hiszen a szórólapok két nyelvűek, illetve az operaelőadást románul és magyarul is feliratozták. „Remélem, hogy a román közösség vezetői, képviselői is érzékelik azt a jelzést, hogy egymásra figyelve és egymást elfogadva kellene szervezzük a kulturális eseményeinket is, és nem csak.”- fogalmazott. Hozzátette: meggyőződése, hogy Erdély-szerte, a Partiumban és a Bánságban is ez a lehetőség, mely a két előadás révén garantált számunkra az együttlétre és együtt szórakozásra, egy olyan keretet nyújt, melynek köszönhetően megerősödve, és ha úgy tetszik, a szürkébb és nehezebb hétköznapokra egy kicsit rákészülve tudják folytatni az érdekképviseli munkát, melyet folytatnak. „Hiszem azt, hogy az az együtt gondolkodás, ami a magyar kormány és az RMDSZ között ebben a körútban is megmutatkozik, illetve kivetül arra is, ami egyébként az egyik mozzanata ezeknek az előadásoknak, és ami az őshonos kisebbségek európai jogait célozza meg, vagyis a Minority SafePack néven ismert aláírásgyűjtés, egy újabb lehetőség, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy fel kell emelnünk közösen és sokan a hangunkat, mert így hallhatóbb”- közölte.
Küldetésük
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója azt emelte ki: az intézmény alapító okiratának számos pontjai közt szerepel, hogy az egész nemzetre kötelesek „szórni” az opera és a balett szépségeit. Erre azonban eddig nem volt mód, viszont az operaház mostani korszerűsítése, mely minimum másfél évig biztosan el fog tartani, esélyt kínál erre a felszabadult potenciálnak köszönhetően. Azon meggyőződésének adott hangot: minden ilyen típusú elképzelés sikerének egyik titka a huzamosságban rejlik, hiszen egy-egy fénykép vagy előadás önmagában nem old meg semmit, viszont a rendszeresség elképesztő erejű, mindig kell tehát tenni valamit a kapocs szorosabbá tételéért. Arról is beszélt: a mostani, 8 állomásos, 16 előadásos túrával az volt az egyik céljuk, hogy legalább 1000-1000 embert el tudjanak érni, ami számításaik szerint egyenértékű azzal, mintha odahaza náluk, az operaházban a látó helyeken telt ház volna, és ezt a határt túllépték úgy, hogy Kolozsváron és Temesváron még vannak gazdára váró jegyek. Nagyvárad különben jól teljesített, hiszen a balettelőadásra már egy héttel előtte elfogytak a belépők. Számszakilag is igazolható tehát, hogy ennek a turnénak volt értelme, noha az ára nem térül meg.
Az előadásokon ajándékzsákokat osztottak ki, benne műsorfüzettel, egy CD-vel, ami egy 2012. január 1-jei, az Alaptörvény megünneplésére szervezett operaházi előadásnak a felvételét tartalmazza, melyből kiderül, hogy „nem a vérünk az, hanem a kultúránk ami köt össze bennünket”, egy, 2 magyar animációs filmet rögzítő DVD-vel, és egy gazdagon illusztrált könyvvel, mely az operajátszás és a Magyar Operaház történetéről szól, és egy kitűzővel.
Lelkesítő
Az Erdon.ro arra vonatkozó kérdésére, hogy miért pont ez a két előadás lett kiválasztva, Ókovács Szilveszter azt válaszolta: a Kolozsvári Magyar Állami Opera, mint a világ egyetlen határon túl játszó magyar operatársulata, elég sok művet a repertoárján tart, tehát ha arra mennek rá, hogy mit nem, akkor nem biztos, hogy olyan operát tudtak volna elhozni, amit olyan tömeges érdeklődés övez, mint a Hunyadi Lászlót. Ezért, és abból kiindulva, hogy azért ez a turné „a magyar kultúra talaján álló látogatás”, úgy gondolták: két olyan népszerű, de egymással úgymond ellentétes művet hoznak el, amiből az egyik komolyabb, a másik pedig könnyebb műfajú. Az egyik az első nagy nemzeti romantikus operánk legyen, mely a történelmünkből ihletődött, a másik pedig egy kicsit nemzetközibb ennél, de azért fantasztikus magyar szöveggel, mely egy elképzelt világban játszódik. Az egyik a reformkorból nőjön ki, a másik meg egy másik magyar felívelő korszaknak, a dualizmusnak legyen a terméke, melyek egyaránt a Kárpát-medencében élő összes magyarra lelkesítő hatással vannak.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
A magyar kormány által finanszírozott, a Magyar Állami Operaház által szervezett Kárpát-Haza OperaTúra keretében csütörtök és péntek este két nagyszerű előadás helyszínéül szolgál(t) a nagyváradi sportcsarnok. A rendezvény romániai partnerszervezete az RMDSZ.
Két kiemelkedő kulturális élményt nyújtó előadással: Erkel Ferenc Hunyadi László operájával, valamint Ronald Hynd- Lehár Ferenc A víg özvegy című balettjével érkeztek a vendégek, két különböző fajsúlyú, de meghatározó élményt nyújtó produkcióval. Már maga az a tény, hogy 420 művésze és munkatársa a Magyar Állami Operaháznak 11 busszal és 12 kamionnyi díszlettel jött, jelezte az események nagyságát és látványosságát, a művészeti színvonalat pedig az operaház brandje biztosította. Nem mellesleg pedig szívmelengető érzést nyújtott az operaelőadás során a színpad fölé kihelyezett nagy méretű magyar címer…
A rendezvényt megelőző sajtótájékoztatón Biró Rozália RMDSZ-es parlamenti képviselő, SZKT-elnök nagyszabásúnak és példaértékűnek nevezte ezt, a Kárpát-medencei magyar közösség számára szervezett turnét, hiszen „olyan két gyöngyszemét a kultúránknak” lehet megízlelni, mely valamennyiünk számára maradandó emléket jelent. Hangsúlyozta: a magyar kormány azon döntése, hogy ezt megfinanszírozza, szimbolizálja azt a ráfigyelést és fontosságot, melyet a határon túl élő magyaroknak tulajdonít. Ugyanakkor a Magyar Állami Operaház teljes nyitottsággal fordul azon térség teljes publikuma felé, amelyet megajándékoz ezen két előadással, hiszen a szórólapok két nyelvűek, illetve az operaelőadást románul és magyarul is feliratozták. „Remélem, hogy a román közösség vezetői, képviselői is érzékelik azt a jelzést, hogy egymásra figyelve és egymást elfogadva kellene szervezzük a kulturális eseményeinket is, és nem csak.”- fogalmazott. Hozzátette: meggyőződése, hogy Erdély-szerte, a Partiumban és a Bánságban is ez a lehetőség, mely a két előadás révén garantált számunkra az együttlétre és együtt szórakozásra, egy olyan keretet nyújt, melynek köszönhetően megerősödve, és ha úgy tetszik, a szürkébb és nehezebb hétköznapokra egy kicsit rákészülve tudják folytatni az érdekképviseli munkát, melyet folytatnak. „Hiszem azt, hogy az az együtt gondolkodás, ami a magyar kormány és az RMDSZ között ebben a körútban is megmutatkozik, illetve kivetül arra is, ami egyébként az egyik mozzanata ezeknek az előadásoknak, és ami az őshonos kisebbségek európai jogait célozza meg, vagyis a Minority SafePack néven ismert aláírásgyűjtés, egy újabb lehetőség, hogy ráébresszen bennünket arra, hogy fel kell emelnünk közösen és sokan a hangunkat, mert így hallhatóbb”- közölte.
Küldetésük
Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója azt emelte ki: az intézmény alapító okiratának számos pontjai közt szerepel, hogy az egész nemzetre kötelesek „szórni” az opera és a balett szépségeit. Erre azonban eddig nem volt mód, viszont az operaház mostani korszerűsítése, mely minimum másfél évig biztosan el fog tartani, esélyt kínál erre a felszabadult potenciálnak köszönhetően. Azon meggyőződésének adott hangot: minden ilyen típusú elképzelés sikerének egyik titka a huzamosságban rejlik, hiszen egy-egy fénykép vagy előadás önmagában nem old meg semmit, viszont a rendszeresség elképesztő erejű, mindig kell tehát tenni valamit a kapocs szorosabbá tételéért. Arról is beszélt: a mostani, 8 állomásos, 16 előadásos túrával az volt az egyik céljuk, hogy legalább 1000-1000 embert el tudjanak érni, ami számításaik szerint egyenértékű azzal, mintha odahaza náluk, az operaházban a látó helyeken telt ház volna, és ezt a határt túllépték úgy, hogy Kolozsváron és Temesváron még vannak gazdára váró jegyek. Nagyvárad különben jól teljesített, hiszen a balettelőadásra már egy héttel előtte elfogytak a belépők. Számszakilag is igazolható tehát, hogy ennek a turnénak volt értelme, noha az ára nem térül meg.
Az előadásokon ajándékzsákokat osztottak ki, benne műsorfüzettel, egy CD-vel, ami egy 2012. január 1-jei, az Alaptörvény megünneplésére szervezett operaházi előadásnak a felvételét tartalmazza, melyből kiderül, hogy „nem a vérünk az, hanem a kultúránk ami köt össze bennünket”, egy, 2 magyar animációs filmet rögzítő DVD-vel, és egy gazdagon illusztrált könyvvel, mely az operajátszás és a Magyar Operaház történetéről szól, és egy kitűzővel.
Lelkesítő
Az Erdon.ro arra vonatkozó kérdésére, hogy miért pont ez a két előadás lett kiválasztva, Ókovács Szilveszter azt válaszolta: a Kolozsvári Magyar Állami Opera, mint a világ egyetlen határon túl játszó magyar operatársulata, elég sok művet a repertoárján tart, tehát ha arra mennek rá, hogy mit nem, akkor nem biztos, hogy olyan operát tudtak volna elhozni, amit olyan tömeges érdeklődés övez, mint a Hunyadi Lászlót. Ezért, és abból kiindulva, hogy azért ez a turné „a magyar kultúra talaján álló látogatás”, úgy gondolták: két olyan népszerű, de egymással úgymond ellentétes művet hoznak el, amiből az egyik komolyabb, a másik pedig könnyebb műfajú. Az egyik az első nagy nemzeti romantikus operánk legyen, mely a történelmünkből ihletődött, a másik pedig egy kicsit nemzetközibb ennél, de azért fantasztikus magyar szöveggel, mely egy elképzelt világban játszódik. Az egyik a reformkorból nőjön ki, a másik meg egy másik magyar felívelő korszaknak, a dualizmusnak legyen a terméke, melyek egyaránt a Kárpát-medencében élő összes magyarra lelkesítő hatással vannak.
Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro
2017. szeptember 15.
Volt egyszer egy…
…diadalkapu őrtornyokkal, amiből börtön lett: a diadalkapu neve Aurea Porta – Arany-kapu –, a börtönerőd neve törökül Yedikule – magyar tükörfordításban Héttorony. Az Arany-kapu a bizánci császárok diadalíve volt, Theodosius tiszteletére emelték a 4. században. Az Arany-kapu melletti, eredetileg négy torony akkortájt az őrtorony szerepét töltötte be. Ma a Héttorony romos erőd, múzeum Isztambul (régi nevén Konstantinápoly) szomszédságában, hét tornyából hat le is omlott, a 18. században három is megsemmisült földrengés következtében. Volt idő, amikor az oszmán birodalomban a janicsárok szállásaként, a szultáni kincsek kincstáraként, és állambörtönül is szolgált. Egyik hírhedt tornyát Vértoronynak nevezték, amelybe az állam ellenségeiként megbélyegzett foglyokat, a külföldi hatalmak „áruló” képviselőit és az előkelő származású hadifoglyokat zárták be. A lépcsőkön számos feliratot lehet olvasni, különösen az 1600–1714-es évekből, többnyire velencei foglyoktól. A magyarok közül Szilágyi Mihály, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely, Béldi Pál, Esterházy Antal neve a legismertebb. Ha a magyar irodalomban keresgélünk utána, két klasszikusunknál – Gárdonyi Gézánál és József Attilánál – is megjelenik. Gárdonyi az Egri csillagokban leírja az erődöt, amikor is Bornemissza Gergely (Eger híres védője 1555-ben szintén itt vesztette életét) ide érkezik Török Bálint kiszabadítására: „A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik [fogják körül]. Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse. A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek. Ott, a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben [kényelemben], szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet. Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát. Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte. Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét. Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban! Ültek szótlanul. A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng [banánfa] öles levelei itták a napsugarat. A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett. – Min gondolkodol, Maylád barátom? – A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám… A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg: – A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm. – Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…” József Attila 1937-ben írt Karóval jöttél című versében a Héttorony jelképértékű: „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” Az előbbiek tükrében elgondolkodva töprengek azon, hogy a kortárs magyar irodalomnak egyik jeles kiadója is a szomorú emlékeket idéző Héttorony nevet viselte. Verő László (1954–2007) magyar író, költő 1988-ban hozta létre a Héttorony Reklám-Propaganda és Könyvkiadó Kft.-t, e mellett a Budapest Székesfőváros Könyvesházat, amely könyvesboltként és kávéházként is működött. A könyvkiadó mintegy száz kötetet jelentetett meg és a szakmában elismerést vívott ki magának. Verő 2006-ban internetes Héttorony Irodalmi Magazint is alapított. Talán című verséből idézek: „Talán marad utánam egy fa, / Talán marad egy ház, / Talán nevem is megmarad, / Talán egy gondolatom élhet tovább, / Talán jószívvel gondol valaki rám. / Talán ha elmegyek, / Egy könnycsepp is születik, / Talán…”
Kedves Olvasóm! Ugye, te is töprengsz néha azon, hol van saját „héttornyod” aranykapuja, őrtornya? Netán diadalívnek hiszed?!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
…diadalkapu őrtornyokkal, amiből börtön lett: a diadalkapu neve Aurea Porta – Arany-kapu –, a börtönerőd neve törökül Yedikule – magyar tükörfordításban Héttorony. Az Arany-kapu a bizánci császárok diadalíve volt, Theodosius tiszteletére emelték a 4. században. Az Arany-kapu melletti, eredetileg négy torony akkortájt az őrtorony szerepét töltötte be. Ma a Héttorony romos erőd, múzeum Isztambul (régi nevén Konstantinápoly) szomszédságában, hét tornyából hat le is omlott, a 18. században három is megsemmisült földrengés következtében. Volt idő, amikor az oszmán birodalomban a janicsárok szállásaként, a szultáni kincsek kincstáraként, és állambörtönül is szolgált. Egyik hírhedt tornyát Vértoronynak nevezték, amelybe az állam ellenségeiként megbélyegzett foglyokat, a külföldi hatalmak „áruló” képviselőit és az előkelő származású hadifoglyokat zárták be. A lépcsőkön számos feliratot lehet olvasni, különösen az 1600–1714-es évekből, többnyire velencei foglyoktól. A magyarok közül Szilágyi Mihály, Majláth István, Török Bálint, Bornemissza Gergely, Béldi Pál, Esterházy Antal neve a legismertebb. Ha a magyar irodalomban keresgélünk utána, két klasszikusunknál – Gárdonyi Gézánál és József Attilánál – is megjelenik. Gárdonyi az Egri csillagokban leírja az erődöt, amikor is Bornemissza Gergely (Eger híres védője 1555-ben szintén itt vesztette életét) ide érkezik Török Bálint kiszabadítására: „A vár falát felében a Márvány-tenger mossa, felében faházak környezik [fogják körül]. Ez a híres Jedikula, magyarul Héttorony. A hét toronyba van berakva és betömve a szultánnak minden kincse. A középső kettőben az arany és gyöngyös ékszerek. A tenger felől állókban az ostromszerek, kézifegyverek és ezüstkincsek. A másik kettőben a régi fegyverek és a régi okiratok, könyvek. Ott, a hét torony között őrzik a fejedelmi rabokat is. Mindenkit másképpen. Némelyiket láncon és sötét kőlyukban, másikat olyan kényben [kényelemben], szabadján, mintha otthon volna: járni engedik napestig a várkertben, a zöldségeskertben, a tornyok erkélyén, a fürdőben; szolgát tarthat hármat is; leveleket írhat, látogatókat fogadhat, muzsikálhat, ehetik, ihatik, csak éppen ki nem mehet. Egy tavaszi napon két ősz ember üldögélt a Jedikula kertjében a padon. Mind a kettőnek könnyűfajta bilincs kígyózta körül a lábát. Az egyik a térdén könyökölt. A másik a pad karján széjjelvetett kézzel hátratámaszkodott, s a felhőket nézte. Az, aki az eget nézte, őszebb volt, mint a másik. Szakálla a melle közepéig ért, a haja meg fehér sörényként lengte körül a fejét. Mind a kettőn magyar ruha. Haj, a magyar ruha sok rabon kopott a Héttoronyban! Ültek szótlanul. A tavaszi nap langyos melegséggel öntötte el a kertet. A cédrusok, tuják és babérfák között virágzott már a tulipán meg a pünkösdirózsa. Fejük fölött egy vén pizáng [banánfa] öles levelei itták a napsugarat. A felhőket néző ember leemelte izmos karját a padról, és keresztbe fonta. Közben a társára tekintett. – Min gondolkodol, Maylád barátom? – A diófámon – felelt az előrehajló. – Fogarason van egy diófám… A két ember megint hallgatott. Aztán egynehány perc múlva Maylád szólalt meg: – A külső ága elfagyott. Kihajtott-e? Azon tűnődöm. – Kihajtott bizonyosan. A fa elfagy, kihajt. A szőlő is kihajt a tövéről. Csak az ember nem hajt ki…” József Attila 1937-ben írt Karóval jöttél című versében a Héttorony jelképértékű: „Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal, / aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba / (így van rád, akinek van, gondja), / be vagy zárva a Hét Toronyba / és már sohasem menekülsz. / Be vagy a Hét Toronyba zárva, / örülj, ha jut tüzelőfára, / örülj, itt van egy puha párna, / hajtsd le szépen a fejedet.” Az előbbiek tükrében elgondolkodva töprengek azon, hogy a kortárs magyar irodalomnak egyik jeles kiadója is a szomorú emlékeket idéző Héttorony nevet viselte. Verő László (1954–2007) magyar író, költő 1988-ban hozta létre a Héttorony Reklám-Propaganda és Könyvkiadó Kft.-t, e mellett a Budapest Székesfőváros Könyvesházat, amely könyvesboltként és kávéházként is működött. A könyvkiadó mintegy száz kötetet jelentetett meg és a szakmában elismerést vívott ki magának. Verő 2006-ban internetes Héttorony Irodalmi Magazint is alapított. Talán című verséből idézek: „Talán marad utánam egy fa, / Talán marad egy ház, / Talán nevem is megmarad, / Talán egy gondolatom élhet tovább, / Talán jószívvel gondol valaki rám. / Talán ha elmegyek, / Egy könnycsepp is születik, / Talán…”
Kedves Olvasóm! Ugye, te is töprengsz néha azon, hol van saját „héttornyod” aranykapuja, őrtornya? Netán diadalívnek hiszed?!
Kozma Mária / Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. szeptember 15.
Százhúsz éve lesz annak szeptember 19-én, hogy Farkaslakán megszületett Tamási Áron. A szülőfalu méltó módon emlékezik meg az eseményről. Az alábbiakban Balázsi Dénes nyugalmazott tanár tesz kísérletet arra, hogy párhuzamot vonjon a székely írók életpályája között
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)
Nem a Bolyai-tételt akarom megcáfolni, de nem is magyarázni szándékozom. Valahol olvastam, hogy a Mars holdjai szinkron pályákon keringenek, és sohasem találkoznak egymással – Isten őrizz! Nem ütköznek össze, de az én égitestem, amelyik nem is bolygó tulajdonképpen, pedig „bujdosó székelynek” emlegették valakik egykoron. Szerintem Csillag az, álló csillag. Csillag, az eszmények csillaga: a székely föld és népe. A bolygói a székely írók a világ népeinek szellemi égboltján. Azon írók, akik Csillaguk körül fáradhatatlanul róják, szinkronban párhuzamos pályáikat, Csillaguk vonzásköréből nem tudnak kiszakadni, mert nem is akarnak. (Néha, rendhagyóan, közelítenek is egymáshoz, néha integetnek is biztatván, lelkesítve egymást. De sem az euklideszi síkmértan párhuzamossági törvénye, sem a Bolyai-féle hiperbolikus geometria nem engedte meg nekik, hogy kitérjenek a végtelen felé rohanó pályájukból, hogy találkozzanak a végtelenben, mert emberi sorsukat, emberi törvények alakították, amelyekbe ritkán avatkoztak bele az égiek.) A hazájából kirekesztett Mikes Kelement a „Zágon felé mutató halovány csillag” egyre fogyó reménysége éltette Rodostóban. Kőrösi Csoma Sándor a világ tetején közelebb érezte magát a magyarok csillagához, mint valaha is bárki más. Benedek Eleket hazahívták Budapestről az erdővidéki eget beborító kisebbségi sors felhői közt bujkáló sápadt székely csillagok. Tamási Áront az „erdélyi csillagok” hívták haza, hogy a megbékélés és az otthonkeresés vágyától kínzott Ábelét révbe juttassa világjáró eposzában. A világot romba döntő, önpusztító háborúból kiábrándult Nyirő Józsefet, az elveszített otthont sirató, világgá üldözött székely apostolt önvizsgálatra szólította fel a magyarok csillaga: Íme, az emberek! – hol a humánum, „kultúrnemzetek”? Tamási Áron, Nyirő József és Ignácz Rózsa párhuzamos pályáiról szeretnék egy pár szót szólni. Sem a geometria tételeivel, sem az irodalom okosainak alapos megállapításaival nem perelek, csak a magam szerény olvasgatásaim alkalmával született észrevételeivel bátorkodnék előhozakodni, hogy esetleg árnyaltabbá tegyem szellemi égboltunkon a „bolygók” járását.
Nyirő József–Tamási Áron, „atya-fiúi”, majd írótársi-baráti, aztán vetélytársi viszonyuk jól ismert. Mindketten emlékeznek erre pályáikról írt vallomásaikban.
Azonos felhajtóerő röpítette pályára, hogy aztán párhuzamosan hol közelebb, hol egymástól is eltávolodva róják köreiket közös csillaguk – a székely nép sorsa – körül. „De Nyirőről kialakított véleménye sem a vetélytársnak szólt, mint némelyek gyanították. Tamási nyíltan bevallotta egyszer, hogy valaha Nyirőtől tanult »székely öntudatot«.” (Z. Szalai Sándor: Hit a harcban, remény a bajban, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 160–163.) Íme egy másik példa a majdnem szinkronban megtett párhuzamos körökre. Ignácz Rózsa, akárcsak Tamási Áron (Mikes Kelemen és Székely legény levelei Amerikából – riport) Mikestől indul, amikor a rodostói bujdosó sajgó fájdalmait eleveníti fel regényében (Hazájából kirekesztve). Tamási Áron az ezermester forradalmár, Gábor Áron szellemét idézi, a jelenkor lelkesítésére, Ignácz Rózsa Kovászna környéke, a szülőföldje üzenetére indul el, mint hajdani elődje, Csoma Sándor, akit a tibeti lámakolostor csöndjében a távoli haza harangjainak hívó szava és az ősök küldő parancsa indított el kutató és alkotó útjára. Ignácz Rózsa is így indult el Moldovába a hazátlan csángók kutatására (Született Moldovában, Anyanyelve magyar, Keleti magyarok nyomában – regények). Nem a hadak útja legendás ködében, az idők és terek felett száguldó Csaba királyfi vitézeit, hanem a Kárpátok ölelő karjainak mindennapi szorításába rekedt maroknyi ember sorsát idézi regényeiben Ignácz Rózsa. Azok alakját eleveníti fel, akik makacs kitartással és tántoríthatatlan reménységgel élik az egyáltalán nem romantikus históriai, rideg hétköznapjaikat. Azt hiszem, hogy kevésbé ismertek Ignácz Rózsa és Tamási Áron párhuzamos alkotói és életpályáinak közelítései. Az író- és színművésznő Ignácz Rózsa nem titkolta baráti érzelmeit és íróbaráti törekvéseit, amit Tamási Áron ugyan nem nevesített, de hasonló élményeket idéz. (Tamási Áron: Vadrózsa ága, Kaláka Könyvek, Háromszék Lap- és Könyvkiadó, Sepsiszentgyörgy 1997. 51. és 75–85. o.)
Legendává szépült Tamási Áron Ignácz Rózsával való első kolozsvári találkozása. Erről az idillről hihetően számol be az írónő önéletrajzi regényében. (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 124–127.; 235–237.)
„Ekkoriban képkiállítás mindig csak van Kolozsváron. Belépti díjat nem szedtek. Ingyen lehetett gyönyörködni. Az úttal nem éppen hatalmas erejű Nagy István képkiállítása az, amit a református teológia dísztermében rendeznek. Csak a szelíd színekkel dolgozó, falusi életképeket festő Gruzda Jánosé. A nap besüt az ablakon, és még aranylóbbá festi azt a szénaboglyát, amit régen látott szülőfalumba hívó nosztalgiával bámulok. A többi képre jóformán rá sem pillantottam. Álltam a boglyás képe előtt koromfekete egyenkötényemben. 245-ös számú, református diáklány.
– Úgy látom, tetszik magának? – szólított meg…
– Nekem igen – mondtam –, ez a szalmakazal. Ő állt ott mellettem, s egyet hallgatott. Majd:
– Szép idő van.
– Süt a nap – feleltem.
– Sétálni szokott-e? Hát erre mit feleljek? Csak álltam. Láthatja, hogy nem sétáláshoz szokott ember áll Mellette, mellén a 245-ös iskolai rendszámmal.
– Fiúkkal nem szabad.
– Engem legénynek gondola-e?
– Tőlem lehet házas is.
– Akkor sétáljunk együtt. S már mentünk is lefelé a lépcsőn. A bal oldalamon ment, mint egy – fiú. Hosszú hallgatás után azt mondta: hazakísér.
– Hol lakik?
– Én a Heltai utcában. Strada Cipariu trei.
– Jól ejti a román szavakat.
– Muszáj.
– Gyors járása van – mondta.
– Kell siessek tanulni – mondtam.
– Azt úgy mondják helyesen: sietnem kell. De ne kelljen. Nem szeret sétálni – fiúkkal?
– Engem még sohasem szólítottak le, csak úgy.
– Örvendek, hogy az első lehetek. Kifogytunk a témából. S már a román operán is túl, a Kisparknál jártunk. Ő kissé szorosan jött mellettem; én egyre a házfalak felé húzódtam. Mi lesz, ha meglát valami tanárféle egy ilyen bácsinak fiatal, fiúnak öreg, kedves férfival?
– Magát hogy hívják? – kérdezte egyszerte csak. Mondtam.
– Engem Áronnak. Tamási a vezetéknevem.
– Úgy, mint Tamási Áron? Nevetett. Olvastam én már akkor a Lélekindulást, Tamási novelláskötetét, még a Tizenegy című antológiába is belenéztem. Abban is volt Tamási-írás. A Tizenegyet sokadik ideálom, távoli rokonom, Jancsó Béla is szerkesztette, azt a könyvet nem a Tamási-novella miatt forgattam. De tudtam már róla, hallottam is: nemrégen érkezett haza Amerikából, a feleségét Erzsikének hívják, ritka szép nő. Hogy ez a férfi maga Tamási Áron?
– Maga házas létire csak úgy megszólongatja az idegen leányokat? – kérdeztem végre.
– Én igen a kedveseket. S maga nem idegen. Akartam volna valami hasonló mélyértelmű-nagyszerűt felelni? Hogy ő sem idegen nekem, és az ilyen furcsa, hogy ő engem kedvesnek mond. De több szóra nem telt. A lakásom elé érkeztünk. Az ablak alatt házigazdám fiának, az ugyancsak hetedikes Bandinak alakja komorlott. Láttára el sem búcsúztam első leszólítómtól, hogy szívesen sétálna velem máskor is. Csak besuvadtam a nagy zöld kapun… Évek múltán jutott eszembe, hogy akkor, azon a képkiállításon én voltam az egyetlen ifjú néző. Áron azért szólított le. Úgy ismertem meg későbben, mint aki mindig is fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi. Jó barátsággá évtized múlva vált ismeretségünk, s tartott Áron haláláig. A kolozsvári megismerkedés után másodjára csak már szegedi színésznő koromban találkoztam vele. Az Ipartestület székházában rendezett közös előadásunkon, mindjárt a pódiumon.” „Én vihettem Szegeden először közönség elé népverseket: Az Ipartestület Székházában tartott esten balladákat, Kriza gyűjtötte románcokat…” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 237. o.) „Az erdélyi írók Szegedre látogató csoportját, élükön Tamási Áronnal, ugyancsak a Szegedi Fiatalok fogadták lelkesen. Az ő ajánlásukra szerepeltem az erdélyi íróknak néhány Kriza-verssel magam is. Hogy csíki székely szőttes rokolyában, piros-fekete »magyargyászosban« látott viszont Tamási Áron, s hogy hazait hallhatott tőlem, testvérien megölelt: – Örvendek, hogy ilyen jól csinálja. Ezt a munkát folytatni kell”. (Ignácz Rózsa, 237–238.)
Erről a szegedi találkozásról nem emlékezik meg Tamási, de A székely Kék madarászokról című írásában elmondja, hogy a Cifra szőttes nevű színpadi kísérlet előkészítése és bemutatásai alkalmával találkoztak Budapesten (Valószínű azután Szegeden is – megj. B. D.): „Ezt a Cifra szőttest két székely származású, de Budapesten élő színész kerítette össze, név szerint Ignácz Rózsi (!) és Köpeczi Boócz Lajos, mindketten a Kamara Színháznál szolgáltak akkor, s a buzgalmuk igazán mohó volt, a míg egy vasárnap délelőtt le nem zajlott a Cifra szőttes… A műsor első felét két jelenet tette… A balladák csupán színpadi cérnákkal voltak összefűzve… A stilizált színpadon… A megjátszás eszköze néhány mozdulaton kívül csupán szó volt, illetőleg elmondás… A második jelenet már sokkal színesebb és elevenebb volt. Epizódokat láttunk a falusi ifjúság köréből, s ezek az epizódok eredeti székely népdalok és tréfás mondások ruhájában játszódtak le… A második félidőben Szentimrei Jenőnek egy Síratóban c. egy felvonásos darabját és nekem egy Görgeteg c. jelenetemet játszották el… Az enyém egy háború elleni fintor volt csupán, egy székely népmese ötletéből átírva, s ahogyan megállapítottam, elég rosszul… Ez volt tehát a Cifra szőttes, amelyet olyan hamarosan elviseltünk.” A kevésbé sikerült, majd javított előadást vidékre is (Lásd Szeged! – megj. B. D.) elvitték. (Tamási Áron: Tiszta beszéd, Publicisztikai írások 1923–1940, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1981. 160–164.)
A régi megismerkedésből és az újabb találkozásokból barátság és gyümölcsöző alkotói-művészi együttműködés lett. „Romániában élő magyar írók egyre gyakrabban jártak Pesten ebben az időben; tudtommal egyik sem ajánlotta színdarabját Alapynak. Pénztelenebb napjainkban ugyancsak az Andrássy úton található Trattner-féle vendéglőben szoktunk találkozni; ott 1932–33-ban még mindig 50 fillérért adtak már egy háromfogásos igen jó ebédet. Ha telt rá – néha telt, a Rákóczi úti Metropolban flekkeneztünk Romániából fellátogatott íróbarátokkal. Sűrűn Szántó Györggyel, feleségével és Tamási Áronékkal. Nem tudom biztosan, mikortól kezdve, velünk járt Tamási második felesége, Magda is, kinek nevéből lett Magdó Tamási nem egy művében, és úgy hívtuk őt magánbeszélgetéseinkben is.” (Lásd az Énekesmadár szereplőit! – megj. B. D.). „Metropolbeli flekkenezés közben kezdtük Áront Köpeczi Boócz Lajossal rábeszélni, hogy darabot írjon nekünk. Mondtuk, hogy Cifra szőttes címen tervezett műsorunkkal a pódiumakciókat akarjuk »újjáteremteni«. Az Isten veled kapuzábéban az lesz az újdonság, hogy egy akárhol lévő, de példaképpen székely faluban olyan népversekből, szólás-mondásokból, igazi népdalokból kerekedik egy esemény, mozgalmas falusi életkép, amelyhez egyetlen szót sem költünk hozzá… És mondtuk, egyre mondtuk a találó példákat Áronnak… Kodály gyűjtötte, lejegyezte dalokkal és maga szerezte összekötő zenével Laurisin Miklós kíséri ezt a darabot… Az első számunk nem a Kapuzábé lesz; a Kapuzábé zenés, sok humorral is tele műsorszámnak ígérkezik, és tulajdonképpen stilizálás. Kissé jelképes is. Ez csak az indulás, Áron, kérem… Újat is szeretnénk! Igazán újat. A Kapuzábé csak tapogatózás az új stilizálás felé. Hát ez a tervünk nagyjából.
– A kiindulás jó – mondta Áron. – De az egész népi színjátszás szintjét meg kell emelni. A népmesei-népköltészeti anyagot a mához s azon túl a mindig időszerűhöz vinni. Éppen ezt vártuk tőle. Megígérte: ír nekünk egy egyfelvonásost. A tervezett darab ötletéről az Opera kávéházban kezdett beszélni, először csak annyit, hogy alapul egy népmesegyűjteményünkben egyedülálló mesét talált: A huszár és a szolgáló-t… Tamási Áron első bemutatott színdarabja abból a kurta, se füle se farka meséből született. Tamási ezt a nevet adta neki: Görgeteg. (Háború ellen lázító dráma! – megj. B. D.)… Tamási Áron nemcsak egy népmesét emelt meg, dramatizált a Görgetegben, hanem annak zárósoraival, az eredeti, háborúellenes székely népverssel a mi kiindulásunkhoz kanyarodott vissza – persze magasabb szinten, mint mi… Ez volt életem első szerepe, mit egyenesen nekem írt, s éppen az író, aki hozzám, egykori, ismeretlen kolozsvári zsenge leányzóhoz magától s azzal a hozzá rokonító mondással közeledett, hogy: »maga nekem nem idegen«… A szerző, Tamási sikeréről azt mondatja akkor a nézők egyikével (Hlatkay Endre rádiós):
– Most kezdődik az új Magyar drámaírás!
Az egész műsor ugyan nem hozott sokat a színészek konyhájára, de Tamási darabjáról és a műsor színrevivőiről a legnagyobb elismeréssel írtak:
– Tamási Áron lesz a népmeséből jelképpé absztrahált dráma Bartókja.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 241–252.) Ezt a jóslást az Énekesmadár remekmű előhírnökének tartom (megj. – B. D.) „Tamási Áron Görgetegét eltemette a magánszínházi csetepaték indította nem éppen »görgeteg«, csak az értelmetlen színházi torzsalkodás… Tamási Áronnal kötött barátságunkat az a régi »kudarc« – a Görgetegé – csöppet sem gyöngítette. Mikor már nem remélt »vagy nem is akart« azon a csapáson továbbhaladni, amit a drámaírás terén a Görgeteggel vágott volna, és másféle, jelképes-költői darabot írt: az Énekes madarat, abban is nekem szánta a gonoszabbik vénleánynak, Reginának a szerepét. Van is ebből a munkából egy tintaírásával át- meg átjavított nyomtatott példányom. Nem játszhattam az Énekes madárban. (Annak első pesti bemutatásakor más fontos szerep előtt állt: gyereket várt, 1935-ben Ádámot várta, első férjétől, Makkai Jánostól – megj. B. D.)… Hosszú távollét után, 1936-ban jutottam végre Kolozsvárra. Áronnal úgy egyheti kényszerű elvonulásom után találkozhattam össze. Akkor ő abban a hitében, hogy csakis színészkedés miatt mentem haza, azzal fogadott, hogy:
– Haza kell jönnie – mondta –, segítenie kell az új színjátszás létrehozásában. Férjnél voltam, éppen fél évet töltött kisfiam. Magyar állampolgár lettem, már nyolc éve Pestre gyökereztem. Áron tréfásan, de szokott komolykodó arccal mondta:
– Ne távozzék! A román állampolgárságot könnyen visszaszerezheti. Ha az kell hozzá, valamelyikünk feleségül veszi. Nem volt szándékomban odahagyni pesti családomat. Áron nem állhatta akkori férjemet, s erről furcsán-rossz hasonlatot mondott:
– Maguk nem találnak együvé. Egy bivalyat s egy repülőgépet hogy lehessen egy igába fogni? Máig sem tudom, férjemet gondolta-e sárban cammogó bivalynak, s engem száguldó repülőgépnek, vagy éppen fordítva? Vagy csak egy jó cifrát akart nekem hangjában elég nagy nehezteléssel mondani?” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon. 273–274.) Ignácz Rózsa Tamási Áront – nemcsak az írótársat, de az embert, a barátot is – jól ismerte. A már idézett idillben találó portrét festett jövendőbeli barátjáról: „…egy fiatalember. Fél fejjel magasabb nálam. (Én sem vagyok kicsi). Nem fiú, mert már ember, fekete a haja, és le s fel hullámzik a hangja. Olyan formán, mint ahogyan odahaza beszélnek, csak sokkal kurtábbra fogja a szót, mint mi, hosszasan, elnyújtott-éneklősen beszélő háromszékiek. A homloka magos; a feje csúcsos, mint a megkontyolt tetejű székely házaké. A nap süt-e rá vagy más okból – mosolygós még a szép, tiszta sötét ruhája is. Olyan kedvesen huncut forma a lebernyeges szemhéja nyílásán kinevető tekintete, hogy szinte: szép”… „fiatal, zsenge hölgyek társaságát keresi” (I. m. 125–127.) „Nem volt »konty« a fején, mint Tamásinak...” (I. m. 144.) (Áprily Lajoshoz hasonlítja – megj. B. D). Tamási Áron és Ignácz Rózsa párhuzamos pályákon köröztek. Párhuzamos pályáikon a röpítő energiájuk a székely nép és az anyanyelv határtalan szeretete és a magyarság sorsa iránti váteszi felelősségtudatuk. Egymással a kölcsönös tisztelet és a legnagyobb elismerés hullámhosszán kommunikáltak egész életük folyamán: „Több erdélyi tárgyú könyv jelent meg akkorig már. S nemcsak irredenta fércművek. Nemcsak a havasok tövében élő, vergődő székelységről szóló írások (mint a Nyirő Józseféi). Forgott már Pesten olyan erdélyi tárgyú remekmű is, mint Tamási Ábel a rengetegben-je.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 280–281.) A megfutott földi élet bár véges, de az írói életmű az alkotói pályán teljesedik kerek egésszé, amikor a bölcsőtől elindult vándor utolsó földi kívánsága abban teljesül, hogy bár a koporsóban, de visszatérhet a szülőföldjére. Tamásinál ez sikerült, teste ott nyert végső nyugodalmat a két cserefa lombos árnya alatt, ahonnan, pár lépésre ezektől, elindult volt egykoron a bagoly jelkép rejtélyének megfejtése útján. A kör bezárult, azoké lett az író lelke is, akikből vétetett, „Ábel népéé”, így talált otthonra. Ignácz Rózsa is megjárta a „hadak útját”. Vallomása szerint a vándor székely keserveit ő is megélte: „Mikor szegedi színészkoromban Tamási Áronék mellett álltam a dobogón, s mosolyt fakasztó székely népverseket mondtam, akkor érkeztem magamhoz – haza? »Többségi« magyarrá akkor lettem, mikor anyámmal együtt a kötelező állampolgári esküt letettük a derekára nemzeti színű átalkötőt tett pesti alpolgármester úr előtt. Érzésvilágomban, mert erdélyi gyökereimtől eltéphetetlenül, attól tartok, már holtamig kisebbségi magyar maradtam. A »menekült«, az »emigráns« bélyeget nem tűrhettem magamon soha.” (Ignácz Rózsa: Ikerpályáimon, 186.) Volt olyan szakasza Ignácz Rózsa életének, hogy keserűen írta le: „Két hazájú emberek hontalanságával hánykolódom Erdély és Magyarország közözött” (Ignácz Rózsa: Levelek Erdélyből).
Születésének 100. és halálának 30. évfordulóján mellszoborral tisztelgett Kovászna város hagyományait tisztelő népe Ignácz Rózsa színésznő, író és műfordító emléke előtt. Megfáradt és megtört teste nem térhetett haza a csillaggá énekelt szülőföldre, mint Tamási Ároné. Ignácz Rózsa porhüvelye ugyan a tágabb értelemben vett magyar haza – „haza a magasban!” – fővárosában, Budapesten pihen, de Jókai Anna írónő szerint „Ignácz Rózsa nem halt meg, csak levetette a fizikaiságot”. Ikerpályáján tovább emelkedik, szinkronban, géniusza erdélyi küldetésű vátesz-testvérek párhuzamos pályáinak egyikén – boldogan fogadva a késői elismerést. (Makkai Ádám: Ignácz Rózsa helye a magyar irodalomban, In. Korunk 2004. december) Tamási Áron születésének 120. és halálának 60. évfordulóján a szülőföldjét éteri magasba emelő íróról, „vándor székelyről” „erdélyi csillagról”, aki ma is fényesen ragyog társai közt a magyar szellemóriások egén, egyik monográfusával együtt mondhatjuk el: „Az úti cél nem más, mint – az emberi sors jófelé egyengetésével – a szellemi magaslat elérése: amit lelkünkbe fogadunk, az a miénk. A »fény« és a »a föld«, s ez utóbbin kell megvetni a lábunk. Tamásié ez a föld és fény, és övé minden embere, akiknek jövőjét aggodalommal kémleli” (Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban”. Pályakép Tamási Áronról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest 1991. 162.) Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. szeptember 15.
KISEBBSÉGBEN: Az erdélyi magyar oktatás néhány jellegzetessége (2.)
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
3. Rögtönzés – törvénynek álcázva
Térjünk vissza a törvényes keret alakulásához. 1995-ben megjelent a 84-es számú, új tanügyi törvény. Ebben a XII. Fejezet a kisebbségi oktatás romániai lehetőségeit és tiltásait foglalja össze nyolc cikkelyben. Érdekes, hogy csak egy kisebbségi oktatással foglalkozó cikkellyel tartalmaz többet, mint az 1924-es tanügyi törvény. A tiltó intézkedések nagyjából megegyeznek a „nagyobb testvér” elképzeléseivel. Volt egy olyan kitétele is (a 122-es cikkely), amely nem engedélyezte, hogy a magyar nyelvű szakoktatásban a megfelelő szaktantárgyakat magyarul tanítsák. A tiltás látszólag egy akármilyen adminisztratív intézkedésnek is tűnhet. Azonban többről van szó, mert a szakközépiskolákban, a törvénykezés értelmében, a tantárgyak 60-70%-át, a szakiskolákban pedig a 75-80%-át tanították egy ideig románul. Ez a magyar közösségben azért is rossz vért szült, mert az utolsó rendszerváltozás előtti törvényben ez a tiltás nem szerepelt. A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az 1978-as tanügyi törvénytervezetben benne volt a tiltás, csak emiatt Csíkszeredában és az Székelyudvarhelyen zavargások támadtak, mire a pártvezér azonnal „népgyűléseket” szervezett a két székely városban és elmondta, hogy mindez puszta rágalom. A kisebbségi jogokat nemhogy megnyirbálnák, sőt, ellenkezőleg, kiteljesítik azokat. Így aztán a törvénytervezet, akarva-akaratlan, változott és az immár új törvény előírásai értelmében, a szakoktatásban a szaktárgyakat 1990-ig magyarul tanították.
A törvény javunkra történő módosítására 1997-ben nyílt alkalom, amikor az RMDSZ kormányon volt és ennél fogva a saját és általában a magyarság tekintélye is megnőtt. A 36-os Sürgősségi Kormányrendelet (a továbbiakban SK) kikényszerítette ennek a cikkelynek a megváltoztatását. Hozzátesszük mindjárt, hogy az SK egész törvénykezési csomagot bocsátott a romániai tanügy rendelkezésére. Megtámogatta az iskolák önálló törekvéseit. A tanítóképzés átkerült a felsőoktatásba, de a középfokú képzésben is megmaradt. Ebből problémák/feszültségek is adódtak. Mint pl. tanárok lesznek-e azok, akik a felsőfokú tanító képzőt végzik, annak ellenére, hogy elemiben tanítanak? Több fizetést kapnak-e? Az SK átfogó curriculáris reformot szorgalmazott. A szakemberek ki is dolgozták azt. Az 1998-ban napvilágot látott új Országos Curriculum olyan fogalmakat vezetett be az oktatásba, amelyekről addig csak Románia határain kívül hallottunk. Példának okáért a tanmenetet törzsanyagra, fakultatív és opcionális órákra bontotta, műveltségi területek szerint rendszerezett. A pedagógust önálló munkára ösztönözte.
A romániai törvénykezés értelmében a sürgősségi kormányrendeletek kibocsátásukkal egyidőben hatályba is lépnek, de utólag a Parlament vagy elfogadja az azokban foglaltakat, és ily módon törvény válik belőlük, vagy visszautasítja, és ezáltal azok hatályukat vesztik. Esetünkben a Parlament rábólintott az SK-ra és ezáltal megszületett az alaptörvény módosítására hivatott 151/1999-es Törvény. (Megjelent a Monitorul Oficial (Hivatalos Közlöny) 370/1999.08.03.).
A kétezres évek első évtizedének oktatási törvénykezéséből a268/2003-as Törvényt emelem ki, mert az több oktatás szervezési gyakorlatot változtatott meg. (Megjelent a Monitorul Oficial (HIvatalos Közlöny) 430/2003 június 19-i számában.). Az óvodák nagycsoportja számára az intézmény látogatását kötelezővé tette. Bevezette az általános és kötelező tíz osztályos oktatást. A szak- és inasiskolák helyett egységes, ú.n. ipariskolák szervezését írta elő és azokat behelyezte a középiskolai rendszerbe. Eszerint az az ipariskolás, aki elvégezte a IX—X. osztályt, első kategóriás szakismeretekkel és oklevéllel rendelkezik majd. Ha úgy dönt, hogy folytatja tanulmányait, egy kiegészítő év elvégzése után, amely a második kategória megszerzését jelenti, választhat: - vagy elméleti vagy pedig szakközépiskolában látogathatja a XI—XII. osztályt és érettségizhet. Abban az esetben, ha szakmájából képességpróbát tesz, megkapja a harmadik kategóriát.
Ez a szerkezeti változás egyben azt is jelentette, hogy az oktatásban 2003-tól csak IX-es beiskolázási számok lehettek. Tetszetős elképzelés volt, de a gyakorlati alkalmazása végül is a szakmai oktatás kárára, nem javára szolgált. Elsorvasztotta a szakiskolákat és fölhígította a középiskolai oktatást.
A törvény a líceumokat három ágazatra bontotta: elméleti,technológiai és vokacionális ágazatra. Magyarul ez utóbbi ágazatot képességfejlesztőnek nevezzük, de Erdélyben, amint tudjuk, a műszó az általános nyelvhasználatban nem terjedt el.
A 2003—2004-es tanévtől a VIII-os végzősöknek, mivel a tíz osztály kötelező lett, 100%-os beiskolázási tervet kellett biztosítani. Ez az intézkedés a magyar oktatás szempontjából is hasznos volt, mert addig a IX-es beiskolázási tervet mindig a helyi magyarság arányszámaihoz mérték. Ennek az intézkedésnek is köszönhető az, hogy 2004-ben a magyarul tanuló középiskolások száma 29 946-ra nőtt. Vizsgáljuk meg ezt a folyamatot kissé részletesebben. 1993-tól a középiskolásaink száma enyhén csökkenő tendenciát mutatott. 1998-ban pl. 29 196 magyarul tanuló középiskolást tartottunk számon. A líceumi diákok száma azért is csökkent, mert a magyar nyelvű felsőoktatást Romániában 1985 és 1989 között annyira ellehetetlenítették, hogy az majdnem megszűnt. A szaktárca belső adatai szerint a 7009 magyar nemzetiségű egyetemistából kb. 500-an tanultak anyanyelven. Emiatt a kilencvenes évek elején Romániában gyakorlatilag csak középfokú oktatásról beszélhettünk. A magyar nyelvű felsőoktatás ebben az időszakban kezdett fejlődni. Érdekes adalék ehhez az, hogy az erdélyi magyarság egyik fő törekvése a kilencvenes évek elején-közepén a kolozsvári magyar egyetem visszaszerzése volt. A román állam erről hallani sem szeretett és cserében minden más - felsőoktatással kapcsolatos - követelésről hajlandó volt tárgyalni. (Lásd erről még: Murvai László: Körkép a romániai magyar oktatásról 1990-2007. Editura Didactică şi Pedagogică, Bukarest.189-201.).
A magyarság vezető politikusai és a szakemberek ezt kihasználva új, kibővített beiskolázási számokat kértek és kaptak. Így, a kétezres évek elejéig, folyamatosan növekedett a magyarul tanuló egyetemisták száma. 1996 után, amikor az RMDSZ kormánykoalícióra lépett, a beiskolázási számok méginkább nagyobbak lettek. Nőtt a magyar nemzetiségű egyetemisták száma is. (Lásd az 1-es táblázat adatait).
Akadémiai év.........A magyar nemzetiségű diákok a felsőoktatásban.......Növekedés százalékban
1998-1999......... 16 118 -
1999-2000......... 19 654 21,9
2000-2001......... 23 281 18,4
2001-2002......... 24 598 5,6
1-es számú táblázat.
A 2007—2011-es időszakban szükségessé vált az új tanügyi törvény kidolgozása. Az akkor hatályban levő 84/1995-ös Törvényt az idő meghaladta. Koncepciójának a modernizálása egyre erélyesebben kopogtatott az oktatás ajtaján. Különben is annyit módosították, hogy azt számítógépen is nehezen lehetett követni. A munkálatok intenzitását az is jelzi, hogy a szaktárca honlapján (www.edu.ro) 2007-ben három törvénytervezetet is lehetett olvasni. Az első változatok azonban jobbára csak a régi cikkelyek átfogalmazását eredményezték. Vagyis olyan visszás helyzet adódott, amely szerint az oktatás szakemberei egyfelőlszorgalmazzák, várják a változtatásokat, valós decentralizálást akarnak, másfelől pedig félnek a szükségesnek ítélt változtatások hatásától, amelyek tisztségek, pozíciók, sőt állások vesztését eredményezhetik. Sajnos, ez napjainkban sem alakul másként. Elég azokra a visszarendező intézkedésekre utalnunk, amelyek az 1/2011-es tanügyi törvény mintegy 150 cikkelyének a megváltoztatását, kiiktatását célozták.
Ebben az idősíkban a magyar nyelvű oktatás új szabályzásában legalább két igen fontos javaslatunk volt. Ezek a törvénykezés diszkriminatív cikkelyeinek a kiiktatását szolgálták (volna).
(1.) Az első arra vonatkozott, hogy a magyar osztályokban a román nyelven kívül minden más tantárgyat anyanyelven adjanak elő.
(2.) A másik, hogy a román nyelvet és irodalmat minden oktatási fokon sajátos módszer alapján tanítsák. Erre egy másik alfejezetben még visszatérek.
Tény, hogy egyik törvénytervezetből sem lett új tanügyi törvény, mert sem a politikum, sem a szakma nem tartotta azokat megfelelőeknek. A következő érdemleges törvénytervezet 2010-ben került a nyilvánosság elé. Ez már sok pozitívumot tartalmazott. Érződött benne az a szándék, hogy a román oktatás közeledjék az európai „testvéreihez”. Viszont sok olyan törvénycikk maradt benne, főként a humán erőforrást illetően, amely a fölzárkózást sehogyan sem segítette.
Az új tervezet az oktatás szerkezetét 9+1-ben határozta meg. Ez magyarul azt jelenti, hogy az általános és kötelező oktatás kilenc éves lesz és hozzá jön ehhez egy ú.n. előkészítő osztály, amely az óvoda utolsó csoportját emelné át az elemi oktatásba. Az általános oktatás szerkezetét az alábbi életkori beosztás szemlélteti: 0-3, 3-6, 6-7 (előkészítő osztály), 8-12, 13-16. Vagyis a tanulókat legalább 16 éves korig az általános oktatásban tartják. Megjegyzem, hogy 1989 előtt sok külső támadás érte a román tanügyi rendszert amiatt, hogy az általános és kötelező oktatás a gyerekeket 14 éves korukban magukra hagyta.
Ebben az új szerkezetben megvalósulhatott volna az a változás, amely az oktatás tartalmi megújulását is elősegítette volna. Arról van szó, hogy az 1989 előtti 4 (elemi) + 4 (gimnázium) + 4 (líceum) oktatási szerkezet megtartása volens-nolens a régi oktatás tartalmi átmentéséhez is vezetett. Többek között az történt, hogy a tankönyveket 90%-ban ugyanazok a szerzők írták mint 1989 előtt. Ők a régi tankönyveket kevés változtatással, újként tovább görgették. Az a tény is „segítette” a szerzőket, hogy a tankönyvlicitek nem biztosítottak elég időt a kéziratok kidolgozására. Sejtjük, hogy ez a „szervezés” nem teljesen véletlenül történt. Ez lehetett a 2006-ban hivatalban levő miniszter véleménye is, mert leváltotta azokat, akik a tankönyvek kiadásáért feleltek. Ám az eltávolítottak helyét újak foglalták el és, láss csodát, a régi „gyakorlatok” mind a mai napig nem sokat változtak.
Sőt. Hihetetlen, hogy ma már ott tartunk, hogy a romániai, vagyis egy ország V–esei tankönyvek helyett „tankönyvpótlót” fognak kapni. Miután négy évig szintén tankönyvek nélkül tanultak. Micsoda „előrelépés”. Tapasztalataim szerint pedagógusaink között kb. 10—15% képes tankönyvek nélkül dolgozni. De mi lesz a többiekkel? Eddig a tankönyv biztosíték volt arra, hogy a tanulók legalább nagyrészt hallani fognak a curriculumba foglaltakról. És mi lesz a gyerekekkel? Azt, hogy ki állítja a tankönyvpótlókat össze és honnan „másolja” az anyagot, egyáltalán követi-e valaki, tudja-e valaki? Mert ebben a „pótmunkában” az intellektuális szabályokról nemigen lehet szó. Az egész „mentőövnek” messzirőlplágium szaga van. Ki ellenőrzi az anyagot? Ki és miből és milyen szempontok szerint fizeti a munkát? Ezekre a vonatkozásokra a Parlamentben már az érdekesség kedvéért is rá lehetne kérdezni. De maradjunk a saját házunk táján. A magyar iskolákba is román nyelven érkezik ez az „anyag”? Tanárokat is csatolnak hozzájuk? Vagy a magyar iskolások nem kapnak ilyen tankönyvpótlót? A TV-ben hallottuk, hogy a minisztérium illetékesei most gondolkoznak azon, hogy ezeket hogyan magyarítsák. Ki készítse a fordításokat, milyen pénzből? Csak halkan kérdezem: illetékeseink eddig mivel foglalkoztak? Miért nem léptek? Nem tudták, hogy a román gyerekek számára mit készítenek? És akkor mi lesz az esélyegyenlőség elvével? Mi lesz a minőségi oktatással? És végül ki fogja a felelősöket ezért elszámoltatni?
Murvai László
(Folytatjuk) maszol.ro
2017. szeptember 15.
„Sosem fogadtam el, hogy az álláspontomat azért ne tudjam érvényesíteni, mert nem tudok románul”
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro
Hány román szót hallott gyermekkorában? Boldogult-e, amikor először kért románul kenyeret a boltban? Kinevették-e valaha az akcentusa miatt? Hogyan és miért tanult meg mégis jól románul? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sorozatunkban, amelyben olyan, székelyföldi és tömbmagyar térségekből származó, különböző életpályájú értelmiségieket kérdezünk, akik szakmájukból vagy más, személyes okokból ma hibátlanul és napi szinten használják a román nyelvet.
Elsőként a Csíkszentsimonban született, majd Csíkszeredára került Horváth István szociológust, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, a kolozsvári székhelyű Nemzeti Kisebbségkutató Intézet elnökét kerestük meg. Szakterülete a kisebbségszociológia és a migráció. Beszélt gyermekkoráról, a katonaságban és az egyetemen töltött éveiről, valamint arról is, hogy a románt miért környezeti, nem pedig idegen nyelvként kellene felfognunk.
„Én mindig azt hittem, hogy a románok magyarok, csak rosszabbul beszélnek” – vezette fel gyerekkori élményeit, hiszen azt látta, hogy még a szomszéd moldovai felesége is, nehézkesen ugyan, de tud magyarul. Nem sokkal ezután, a tengerparti nyaralások alatt viszont rájött arra, hogy ez nem pont így van, és bizony vannak térségek, amelyek kizárólag román nyelven működnek.
Románul feliratozott angol és orosz filmeket néztek
Horváth István hangsúlyozta, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a szűk médiaválasztéknak köszönhetően sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, hiszen elsősorban románul feliratozott angol és orosz filmeket lehetett nézni, és román rádiókat hallgattak – Amerika Hangját, Szabad Európa Rádiót románul, nagy ritkán és nagyon halkan magyarul.
„Egy jelentős kollektív erőfeszítés” volt az, amikor összeültek ezeket a filmeket megbeszélni. „Képzelje csak el azt a helyzetet, amikor édesapám, aki beszélt románul, és édesanyám, aki kevésbé, értelmezték a Dallast” – mesélte. A beszűkülő rádiózás kontextusában is volt egy pár olyan adás, amelyben külföldi zenék is voltak, Adrian Păunescunak például megengedték, hogy Beatlest és román zenét is tegyen a műsorába. Ezek pedig mind egy spontán nyelvtanulást eredményeztek, mutatott rá.
Míg ma természetes, hogy a magyarlakta térségekben magyar csatornákat néznek, a kommunizmusban az volt a természetes, hogy nincs magyar adás, és a szociológus elmondása szerint föl sem merült bennük, hogy lehetne alternatíva. Tudtak róla, hogy vannak helyek, ahol a magyar televízió működik, de azt is tudták, hogy náluk ez nem lehetséges. „A mai székelyföldi gyerekekhez képest sokkal nagyobb volt a román nyelvnek való kitettség, és ez nem az oktatásnak volt betudható, hanem a televíziózás és a mozizás világának. Számunkra teljesen egyértelmű volt, hogy hétfő reggel megkérdeztük, hogy láttad-e A filmet” – magyarázta.
Magolástól a „mélymerüléses” nyelvtanulásig
Ennek ellenére a médiakörnyezet, az iskolai tanulás és pár táborozás kivételével nem igazán volt más alkalom arra, hogy találkozzon a román nyelvvel. „Talán negyedikes koromban édesapám elküldött a tengerparton cigarettáért, és én megterveztem előre a párbeszédet, de az elárusító nem úgy válaszolt, ahogy gondoltam, és akkor egész egyszerűen hátat fordítottam, és elmentem. Nem tudtam, mi az alternatíva” – ezt a nyelvtanulás kapcsán némasági szakasznak hívják, jegyezte meg Horváth.
Az első osztályt Csíkszentsimonban végezte, innen került el Csíkszeredába. „A román nyelvoktatás nyolcadikos koromig úgy működött, hogy meg kellett tanulni a leckéket” – idézte fel. Ez a hosszan lediktált tananyag bemagolását jelentette. Középiskolában, azaz 1980–84 között történt azonban egy váltás: egy olyan tanárnővel tanultak tovább, aki egy szót nem tudott magyarul. „Tulajdonképpen akkor tapasztaltuk meg, mit jelent a „mélymerüléses” nyelvtanulás”. Sajátos kihívás volt ez a pedagógus számára is, akinek úgy kellett tanítani, hogy nehezen kommunikált a diákjaival.
Ettől kezdve olyan tanárok egyengették a diákok útját, akik „nagy hangsúlyt fektettek a kötelező tanterven kívül a kommunikációra, például olyan fogalmazásokat írtunk, amelyek inkább a mindennapokról szóltak”, fogalmazott. Ráadásul az elméleti oktatás mellett volt egy román nyelvű szakoktatás is, amit bár a gyakorlatban magyar nyelven tartottak, a román szakszavakat ismerni kellett, mert ezeket kérték számon az ellenőrző dolgozatokban.
Versenyeztek, ki tanul meg jobban románul
A román nyelv elsajátításának következő szakasza a katonaságban jött el a számára. Míg a szakközépiskolát azzal a meggyőződéssel fejezte be, hogy jól tud románul, itt rádöbbent arra, hogy ez mégsem így van. Horváth leszögezte: nem hogy kisebbségrendű érzésük nem volt amiatt, hogy nem tudnak jól románul, egyenesen versenyeztek a székelyföldi kortársaival, hogy ki fogja jobban megtanulni a nyelvet. Emellett egyfajta létfenntartási kérdés is volt a román nyelvvel való boldogulás, hiszen „káromkodni, trágárkodni ebben a kemény világban valamilyen szinten alaptudásnak számított”, tette hozzá.
Tasi Annabella / maszol.ro
2017. szeptember 15.
A „nemzetbiztonságra veszélyes” migránsok zárt rendszerű központokba kerülnek
A Románia területére érkező illegális bevándorlók között vannak nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyek is, de kis számban – nyilatkozta Carmen Dan belügyminiszter az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban.
„Olyan számban vannak jelen, amely egyáltalán nem aggasztó. Nem, nincsenek több százan” – fogalmazott a tárcavezető. A miniszter rámutatott, minden bevándorlót leellenőriznek, és azokat, akikről megállapítják, hogy veszélyeztethetik a nemzetbiztonságot, zárt rendszerű központokhoz sorolják be.
„Ezeket a személyeket nagyon szigorúan ellenőrizzük. Jó az együttműködésünk az ügyészséggel is. Beazonosítjuk a személyeket és ellenőrizzük őket, hogy megbizonyodhassunk, a menekültközpontokba nem kerülnek olyanok, akik biztonsági kockázatot jelentenek. (...) Akik a menekültközpontokba kerülnek, szabadabbak, de őket sem hagyjuk felügyelet nélkül” – tette hozzá a miniszter.
Carmen Dan szerint eddig mintegy 2 000 migráns lépett az ország területére. „Körülbelül 1 300 személy a szerb határon jött, 300-an a bolgár határon és mintegy 400-an a Fekete-tenger felől érkeztek. (...) A Fekete-tengeren van egy nagyon jól működő rendszerünk, a SCOMAR (a határvédelem Fekete-tengeri összevont megfigyelő rendszere - szerk. megj.), amelynek segítségével 22 tengeri mérföld távolságból is beazonosíthatjuk a hajókat” – mondta a belügyminiszter.
Carmen Dan hangsúlyozta, a hatóságok urai a helyzetnek: „Nem tétovázunk és nem is haladt meg minket a helyzet”.
agerpres.ro; itthon.ma/erdelyorszag
A Románia területére érkező illegális bevándorlók között vannak nemzetbiztonsági kockázatot jelentő személyek is, de kis számban – nyilatkozta Carmen Dan belügyminiszter az Agerpres hírügynökségnek adott interjúban.
„Olyan számban vannak jelen, amely egyáltalán nem aggasztó. Nem, nincsenek több százan” – fogalmazott a tárcavezető. A miniszter rámutatott, minden bevándorlót leellenőriznek, és azokat, akikről megállapítják, hogy veszélyeztethetik a nemzetbiztonságot, zárt rendszerű központokhoz sorolják be.
„Ezeket a személyeket nagyon szigorúan ellenőrizzük. Jó az együttműködésünk az ügyészséggel is. Beazonosítjuk a személyeket és ellenőrizzük őket, hogy megbizonyodhassunk, a menekültközpontokba nem kerülnek olyanok, akik biztonsági kockázatot jelentenek. (...) Akik a menekültközpontokba kerülnek, szabadabbak, de őket sem hagyjuk felügyelet nélkül” – tette hozzá a miniszter.
Carmen Dan szerint eddig mintegy 2 000 migráns lépett az ország területére. „Körülbelül 1 300 személy a szerb határon jött, 300-an a bolgár határon és mintegy 400-an a Fekete-tenger felől érkeztek. (...) A Fekete-tengeren van egy nagyon jól működő rendszerünk, a SCOMAR (a határvédelem Fekete-tengeri összevont megfigyelő rendszere - szerk. megj.), amelynek segítségével 22 tengeri mérföld távolságból is beazonosíthatjuk a hajókat” – mondta a belügyminiszter.
Carmen Dan hangsúlyozta, a hatóságok urai a helyzetnek: „Nem tétovázunk és nem is haladt meg minket a helyzet”.
agerpres.ro; itthon.ma/erdelyorszag
2017. szeptember 15.
Gál Kinga: Az ukrán törvény veszélyezteti a nemzeti kisebbségek létezését
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap
A magyar, a román és a bolgár külügy közösen fordul az európai szervezetekhez a jogszabály ügyében
A szeptember 5-én Kijevben elfogadott ukrán oktatási törvény ellentmond Ukrajna saját alkotmányának és számos törvényének, szembemegy a nemzetközi normákkal és egyezményekkel, veszélyezteti a nemzeti és nyelvi kisebbségek puszta létezését – jelentette ki Gál Kinga, a Fidesz-KDNP európai parlamenti képviselője Strasbourgban, az Európai Parlament Kisebbségi Munkacsoportjának ülésén csütörtökön.
A képviselő elmondta, az anyanyelvhasználat az identitás és kultúra megőrzésének legalapvetőbb feltétele. Ennek korlátozása az érintett közösségek mindennapi létét lehetetleníti el. Minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy a törvénytervezet ne léphessen életbe, "hiszen a szerzett jogok elvétele visszafordíthatatlan károkkal jár a kisebbségi közösségek számára" - fogalmazott. A munkacsoport társelnökei Petro Porosenko ukrán elnöknek küldött nyílt levélben fejezték ki tiltakozásukat.
Közös román-magyar-görög-bolgár fellépés a törvény ügyében
A román, a magyar, a görög és a bolgár külügyminiszter közös levélben fordult az Európa Tanács (ET) főtitkárához, illetve az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) kisebbségügyi főbiztosához az új ukrán oktatási törvény ügyében - közölte a bukaresti külügyminisztérium csütörtökön.
Teodor Melescanu, Szijjártó Péter, Nikosz Kociasz és Ekaterina Zaharieva csalódottságának és aggodalmának adott hangot az ukrán parlament által szeptember ötödikén elfogadott, a kisebbségek anyanyelvű oktatását korlátozó jogszabály miatt. Thorbjorn Jagland ET-főtitkárnak és Lamberto Zannier kisebbségügyi főbiztosnak címzett, Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszternek is megküldött levelükben jelezték, hogy kiemelt jelentőséget tulajdonítanak a kisebbségi jogok érvényesítésének és felkérték az ukrán hatóságokat, hogy az együttműködés szellemében keressenek megoldást, tegyenek meg mindent a vonatkozó nemzetközi szabványok betartása érdekében.
A négy külügyminiszter szerint az ET-nek és az EBESZ-nek minden rendelkezésére álló eszközét latba kell vetnie annak érdekében, hogy az ukrán oktatási törvénybe beépített korlátozások ne akadályozzák a nemzeti kisebbségek megfelelő védelmét.
A bukaresti külügyminisztérium felidézte: a kétoldalú kapcsolatokban következetesen jelezte Kijevnek, hogy fontosak számára az Ukrajnában élő románok jogai. Ebben a vonatkozásban a román fél alapvető kérdésnek tartja, hogy a román kisebbség anyanyelvű oktatási jogai valamennyi oktatási szinten érvényesüljenek. Románia partnereivel együtt kész támogatni az ukrán törvényhozási, intézményi és gazdasági reformokat - zárul a bukaresti külügyi közlemény.
A Magyarok Kijevi Egyesülete is az új törvény megvétózását kéri
A Magyarok Kijevi Egyesülete írásos beadvánnyal fordult Petro Porosenko ukrán elnökhöz, a múlt héten elfogadott új oktatási törvény megvétózását kérve tőle - közölte Petneházy Gyula, az egyesület elnöke.
Tóth Mihály, az Ukrán Nemzeti Tudományos Akadémia Koreckij Állam- és Jogtudományi Intézetének tudományos főmunkatársa csütörtökön az MTI-nek nyilatkozva rámutatott: a Kijevben élő magyarok az eddigi oktatási rendszerben tanultak, Kárpátalján magyar nyelvű oktatásban részesültek az általános- és a középiskolában, s mindez nem jelentetett akadályt számukra abban, hogy elsajátítsák az ukrán nyelvet, valamint képesek voltak felsőoktatási intézményben diplomát szerezni. A kijevi magyaroknak nem okozott gondot az érvényesülés az ukrán társadalomban - hangsúlyozta a szakértő.
Kiemelte: a jövőben az jelentene előrelépést a magyar kisebbség számára Ukrajnában, ha az ukrán nyelvtanítást az igényeikhez igazítanák, továbbá az, ha továbbra is lehetőséget biztosítanának számukra arra, hogy anyanyelvükön felvételizzenek felsőoktatási intézményekbe.
Az ukrán fővárosban mintegy 400 magyar nemzetiségű ukrán állampolgár él, a Magyarok Kijevi egyesületének pedig 150 tagja van.
Szerdán három kárpátaljai magyar szervezet - a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) - kérte Porosenkót nyílt levélben arra, hogy alkotmányos felhatalmazásával és politikai befolyásával élve akadályozza meg az új ukrán oktatási törvény hatályba lépését.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára.
A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása - az ukrán mellett - csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint ez sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a kisebbségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen.
Klimkin: "Nem lesz már olyan nyelvi helyzet Ukrajnában, mint korábban"
Nem lesz már ugyanolyan helyzet az államnyelv ismeretének szintjét illetően Ukrajnában, amilyen eddig volt - jelentette ki Pavlo Klimkin külügyminiszter abban az interjúban, amelyet az Ukrinform állami hírügynökségnek adott.
A kijevi diplomácia vezetője kifejtette véleményét, miszerint a szomszédos országokban mindig akadnak olyanok, akik a nyelvi és a történelmi kérdéseket átpolitizálják, hogy ily módon mozgósítsák az embereket saját céljaik elérése érdekében. Ez mindig is így lesz, hiszen része a politikának - fűzte hozzá. "Nekünk viszont őszinte és nyitott, ugyanakkor nagyon következetes párbeszédet kell folytatnunk partnereinkkel, igazolva lépéseink helyességét és igazságosságát" - hangoztatta Klimkin.
Kifejezte meggyőződését, hogy a kijevi parlament által nemrég elfogadott oktatási törvény nem fenyegeti Ukrajna baráti viszonyát szomszédjaival. Elmondta, hogy a jogszabály elfogadása után beszélt a román és a lengyel külügyminiszterrel, akik szerinte tökéletesen értik, mennyire alapvető fontosságú Ukrajnának, hogy valamennyi állampolgára megfelelő szinten beszélje az államnyelvet.
Klimkin az interjúban kitért arra, hogy tavaly látogatást tett a beregszászi magyar konzulátuson. Elmesélte, hogy próbált beszédbe elegyedni a hivatalban az ügyeket intéző ukrán állampolgárokkal. Ám azt tapasztalta, hogy többjük még köszönni sem tudott ukránul.
Közölte: a külügyminisztérium az oktatási tárca képviselőivel együtt konzultációkat fog a folytatni, amelyeken elmagyarázza, hogy a törvény elfogadása nem jelenti azt, hogy Ukrajnában megszűnik az oktatás magyar, román vagy más kisebbségi nyelven. "Minden állampolgárunknak viszont beszélnie kell az államnyelvet, tudnia kell azon megszólalni éppen azért, hogy az ukrán társadalom részének érezhesse magát" - hangsúlyozta Klimkin.
Ukrán sajtóhírek szerint Vadim Prisztajko első külügyminiszter-helyettes a szerdai kormányülés előtt újságírókkal közölte, hogy a tervek szerint pénteken a külügyminisztériumban adnak tájékoztatást európai uniós országok Kijevben akkreditált nagyköveteinek az oktatási törvényről. Magyar Hírlap
2017. szeptember 16.
TANÉVKEZDÉSRE CSABA TESTVÉRTŐL: NÖVEKEDNI KEDVESSÉGBEN ÉS BÖLCSESSÉGBEN
Böjte Csaba ferences testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója és működtetője – az elmúlt 24 év alatt több mint 6000 árva gyermek „lelki apukája” – évente többször is körbejárja az alapítvány házait és otthonait, hogy felügyelje, eligazítsa a gondokat, problémákat, és együtt örvendjen a gyermekekkel, nevelőkkel, pedagógusokkal az elért eredményeknek.
Így, tanév kezdetén fontosnak tartja a buzdítást, hogy a nehézségek ellenére felül tudjunk kerekedni a kihívásokon, gondokon-bajokon. A Fájdalmas Szűzanya ünnepén, péntek délután szentmisét mutatott be az árkosi Irgalmasság Anyja Otthon kápolnájában, ahol szegénysorban élő lányanyákat gondoznak a ferences nővérek. Mielőtt tovább utazott volna a szombati, tanévkezdő zarándoklatra, amelyre 300 gyermekével készült, megkértük, ossza meg tanévkezdő gondolatait a Háromszék olvasóival.
– Azt gondolom, hogy a tanévnek nemcsak az iskolába járó gyermekeknek kell megkezdődnie, hanem mindannyiunknak. Árkoson anyaotthon van, a ferences nővérek működtetik, tehát a Szent Ferenc Alapítvány háza ez is. Ezért eljöttem, hogy imádkozzunk az eredményes tanév megkezdéséért. Ugye, nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem a kedves nővérek is, az anyaotthon lakói is, de minden embernek fontos a tanulás. Az anyaméhben találkozik két sejt, aztán megszületünk, lábra állunk, és az a cél, hogy felnőjünk oda, hogy a jó Istennel majd egy asztalhoz ülhessünk a mennyei lakomán. S biza, ehhez fel kell nőni… Jézus nem azt mondta, hogy maradjatok meg tökéletesnek, hanem legyetek tökéletesek. Azt hiszem, mindannyian a tökéletesedés útján járunk. Van, aki inkább üldögélni szeret, van, aki közben neki is indul… hát ebben kell egymást segítenünk. Sokszor mondtam viccesen is, meg komolyan is: ha a jó Isten az utolsó ítéleten számon kéri a családunkat, akkor én elég nagy bajban leszek, mert elég nagy családom van. Ezért el-eljövögetek a házakhoz.
Háromszéken az árkosi anyaotthonon kívül működik még a kovásznai bennlakó otthon a bajban levő gyermekekért. Bükszádon, Szentléleken, Esztelneken, Almáson, Lemhényben vannak napközis csoportjaink. Az lenne a cél: egyfelől magunk számára bebizonyítsuk, Isten selejtet nem teremt, minden gyermek nagyszerű, ügyes, nevelhető, formálható; másfelől meg azt szeretném megmutatni, hogy a 21. század embere képes szeretetben, békében jót tenni. S azt látom hála Istennek, hogy nagyon sok jó ember van. Ezt a lehetőséget felhasználom, hogy megköszönjem mindazok jóságát, türelmét, akik gyermekeinket akár az iskolában, akár adományokkal, kis szeretettel segítik. Adja a jó Isten, hogy a Szent Ferenc Alapítvány munkája itt, Háromszéken is elmélyüljön, és eredmények szülessenek, gyermekeink növekedjenek kedvességben, bölcsességben, akár a kis Jézus.
Keresztszülőket, hétvégi nagynéniket keresnek…
– Ha valaki segíteni szeretné az alapítványt, milyen formában teheti meg? Milyen segítségre lenne szükség?
– Annak is örvendünk, ha jön a hétvége, és akár innen, Árkosról elvisz valaki egy anyukát kisbabával egy ebédre, de megteheti ezt bármelyik házunknál is… Ha valaki úgy érzi, hogy a napközis csoportból egy gyermeket szívesen felöltöztet, beviszi a városba egy kicsit vásárolgatni, hogy legyen neki is szép ruhája vagy cipője, ennek mind-mind tudunk örvendeni. Ha valaki teheti, hogy meghívja a gyermekeket egy előadásra vagy a kertjében egy grillpartira, nyitottak vagyunk… Dél-Erdélyben van egy kedves nő, aki a Fülöp-szigeteken született. Ő mindegyre meghívja a gyermekeket, s akkor együtt sütnek-főznek finomságokat: a gyermekek roppant érdekesnek tartják, mert tücsköt-bogarat, mindent megesznek. Alig várják, hogy mikor mehetnek… Mi is örvendtünk annak idején, ha elmehettünk a nagyszülőkhöz. Az utóbbi időben nagyon sok olyan új gyermekünk „született”, akinek nincs támogatója, keresztszülője. Ezért szeretettel keresünk olyan keresztszülőket, akik a bentlakó gyermekeket napi egy euróval, napközis gyermekeinket napi fél euróval támogatják. (A keresztszülői hálózatot – keresztszulo@devaigyermekek.hu – Székely Gyöngy vezeti.)
Én biztatom a háromszékieket, hogy legyenek a mi gyermekeink nagybácsijai, nagynénjei, és fogadják szívükbe, szeretetükbe…
Lejegyezte: Józsa Zsuzsanna / Háromszék; Erdély.ma
Böjte Csaba ferences testvér, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány létrehozója és működtetője – az elmúlt 24 év alatt több mint 6000 árva gyermek „lelki apukája” – évente többször is körbejárja az alapítvány házait és otthonait, hogy felügyelje, eligazítsa a gondokat, problémákat, és együtt örvendjen a gyermekekkel, nevelőkkel, pedagógusokkal az elért eredményeknek.
Így, tanév kezdetén fontosnak tartja a buzdítást, hogy a nehézségek ellenére felül tudjunk kerekedni a kihívásokon, gondokon-bajokon. A Fájdalmas Szűzanya ünnepén, péntek délután szentmisét mutatott be az árkosi Irgalmasság Anyja Otthon kápolnájában, ahol szegénysorban élő lányanyákat gondoznak a ferences nővérek. Mielőtt tovább utazott volna a szombati, tanévkezdő zarándoklatra, amelyre 300 gyermekével készült, megkértük, ossza meg tanévkezdő gondolatait a Háromszék olvasóival.
– Azt gondolom, hogy a tanévnek nemcsak az iskolába járó gyermekeknek kell megkezdődnie, hanem mindannyiunknak. Árkoson anyaotthon van, a ferences nővérek működtetik, tehát a Szent Ferenc Alapítvány háza ez is. Ezért eljöttem, hogy imádkozzunk az eredményes tanév megkezdéséért. Ugye, nemcsak a jó pap tanul holtig, hanem a kedves nővérek is, az anyaotthon lakói is, de minden embernek fontos a tanulás. Az anyaméhben találkozik két sejt, aztán megszületünk, lábra állunk, és az a cél, hogy felnőjünk oda, hogy a jó Istennel majd egy asztalhoz ülhessünk a mennyei lakomán. S biza, ehhez fel kell nőni… Jézus nem azt mondta, hogy maradjatok meg tökéletesnek, hanem legyetek tökéletesek. Azt hiszem, mindannyian a tökéletesedés útján járunk. Van, aki inkább üldögélni szeret, van, aki közben neki is indul… hát ebben kell egymást segítenünk. Sokszor mondtam viccesen is, meg komolyan is: ha a jó Isten az utolsó ítéleten számon kéri a családunkat, akkor én elég nagy bajban leszek, mert elég nagy családom van. Ezért el-eljövögetek a házakhoz.
Háromszéken az árkosi anyaotthonon kívül működik még a kovásznai bennlakó otthon a bajban levő gyermekekért. Bükszádon, Szentléleken, Esztelneken, Almáson, Lemhényben vannak napközis csoportjaink. Az lenne a cél: egyfelől magunk számára bebizonyítsuk, Isten selejtet nem teremt, minden gyermek nagyszerű, ügyes, nevelhető, formálható; másfelől meg azt szeretném megmutatni, hogy a 21. század embere képes szeretetben, békében jót tenni. S azt látom hála Istennek, hogy nagyon sok jó ember van. Ezt a lehetőséget felhasználom, hogy megköszönjem mindazok jóságát, türelmét, akik gyermekeinket akár az iskolában, akár adományokkal, kis szeretettel segítik. Adja a jó Isten, hogy a Szent Ferenc Alapítvány munkája itt, Háromszéken is elmélyüljön, és eredmények szülessenek, gyermekeink növekedjenek kedvességben, bölcsességben, akár a kis Jézus.
Keresztszülőket, hétvégi nagynéniket keresnek…
– Ha valaki segíteni szeretné az alapítványt, milyen formában teheti meg? Milyen segítségre lenne szükség?
– Annak is örvendünk, ha jön a hétvége, és akár innen, Árkosról elvisz valaki egy anyukát kisbabával egy ebédre, de megteheti ezt bármelyik házunknál is… Ha valaki úgy érzi, hogy a napközis csoportból egy gyermeket szívesen felöltöztet, beviszi a városba egy kicsit vásárolgatni, hogy legyen neki is szép ruhája vagy cipője, ennek mind-mind tudunk örvendeni. Ha valaki teheti, hogy meghívja a gyermekeket egy előadásra vagy a kertjében egy grillpartira, nyitottak vagyunk… Dél-Erdélyben van egy kedves nő, aki a Fülöp-szigeteken született. Ő mindegyre meghívja a gyermekeket, s akkor együtt sütnek-főznek finomságokat: a gyermekek roppant érdekesnek tartják, mert tücsköt-bogarat, mindent megesznek. Alig várják, hogy mikor mehetnek… Mi is örvendtünk annak idején, ha elmehettünk a nagyszülőkhöz. Az utóbbi időben nagyon sok olyan új gyermekünk „született”, akinek nincs támogatója, keresztszülője. Ezért szeretettel keresünk olyan keresztszülőket, akik a bentlakó gyermekeket napi egy euróval, napközis gyermekeinket napi fél euróval támogatják. (A keresztszülői hálózatot – keresztszulo@devaigyermekek.hu – Székely Gyöngy vezeti.)
Én biztatom a háromszékieket, hogy legyenek a mi gyermekeink nagybácsijai, nagynénjei, és fogadják szívükbe, szeretetükbe…
Lejegyezte: Józsa Zsuzsanna / Háromszék; Erdély.ma
2017. szeptember 16.
Indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának a megünneplése Sepsiszentgyörgyön
Sepsiszentgyörgyön ismét indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának múlt hét végi megünneplése.
Kilenc helyi román szervezet közleményben adott hangot pénteken megbotránkozásának amiatt, hogy a múlt pénteken tartott ünnepség másnapján lekerült az ünnepség alkalmából kitűzött román zászló a polgármesteri hivatal tornyáról. „A sepsiszentgyörgyi civil társadalom képviselőiként nem viselhetjük el az efféle nosztalgikus, neorevizionista és románellenes gesztusokat” – áll a közleményben. A civil szervezetek Antal Árpád polgármestert a román zászló meggyalázásával vádolják.
A román hadsereg és a csendőrség alakulatai múlt pénteken Sepsiszentgyörgy központjában díszszemlével ünnepelték a román csapatok 73 éve történt bevonulását a városba. Sebastian Cucu prefektus ünnepi beszédében az eseményt a város „fasiszta-horthysta megszállás alóli felszabadításaként” említette. Az eset kapcsán Antal Árpád elmondta: a törvény nagyon pontosan megjelöli, hogy a középületek homlokzatára – nem a tornyukra – kell kitűzni állandó jelleggel az ország zászlaját, és a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal maradéktalanul teljesíti a törvényi előírásokat.
Emellett a sajátos napokra sajátos gesztusokat is tesznek. Ilyen gesztus, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének látogatásakor az amerikai zászlót is kitűzik az épületre, szeptember 8-án pedig a toronyra is kitűzik a román zászlót. Antal Árpád hozzátette: hivatali visszaélésnek lenne minősíthető, ha más zászlókat is kitűzne az épületre azokon kívül, amelyekről a törvény rendelkezik.
A román szervezetek pénteki közleményükben úgy vélték, hogy „más zászlóktól eltérően” Románia zászlajának a kitűzése nem sérthet semmilyen törvényt. Az utalás arra vonatkozik, hogy korábban a prefektus keresete nyomán a román bíróságok ítéletek tucatjaiban rendelték el a székely zászlók eltávolítását a székelyföldi polgármesteri hivatalokról.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista a román állami hatóságok irredenta megnyilvánulásának nevezte, hogy a román hivatalosságok a „magyar megszállás” alóli „felszabadításnak” tekintik a „román városnak” titulált, de máig magyar többségű Sepsiszentgyörgyre történt bevonulást. Állításának alátámasztására az irredentizmus fogalmának a román nyelvű meghatározását idézte.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott fellebbezését.
A két évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely a villámhárító szerepét is betölti, és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. A 2015. szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót.
Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte.
MTI; Székelyhon.ro
Sepsiszentgyörgyön ismét indulatokat gerjesztett a román csapatok 73 éve történt bevonulásának múlt hét végi megünneplése.
Kilenc helyi román szervezet közleményben adott hangot pénteken megbotránkozásának amiatt, hogy a múlt pénteken tartott ünnepség másnapján lekerült az ünnepség alkalmából kitűzött román zászló a polgármesteri hivatal tornyáról. „A sepsiszentgyörgyi civil társadalom képviselőiként nem viselhetjük el az efféle nosztalgikus, neorevizionista és románellenes gesztusokat” – áll a közleményben. A civil szervezetek Antal Árpád polgármestert a román zászló meggyalázásával vádolják.
A román hadsereg és a csendőrség alakulatai múlt pénteken Sepsiszentgyörgy központjában díszszemlével ünnepelték a román csapatok 73 éve történt bevonulását a városba. Sebastian Cucu prefektus ünnepi beszédében az eseményt a város „fasiszta-horthysta megszállás alóli felszabadításaként” említette. Az eset kapcsán Antal Árpád elmondta: a törvény nagyon pontosan megjelöli, hogy a középületek homlokzatára – nem a tornyukra – kell kitűzni állandó jelleggel az ország zászlaját, és a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatal maradéktalanul teljesíti a törvényi előírásokat.
Emellett a sajátos napokra sajátos gesztusokat is tesznek. Ilyen gesztus, hogy az Amerikai Egyesült Államok nagykövetének látogatásakor az amerikai zászlót is kitűzik az épületre, szeptember 8-án pedig a toronyra is kitűzik a román zászlót. Antal Árpád hozzátette: hivatali visszaélésnek lenne minősíthető, ha más zászlókat is kitűzne az épületre azokon kívül, amelyekről a törvény rendelkezik.
A román szervezetek pénteki közleményükben úgy vélték, hogy „más zászlóktól eltérően” Románia zászlajának a kitűzése nem sérthet semmilyen törvényt. Az utalás arra vonatkozik, hogy korábban a prefektus keresete nyomán a román bíróságok ítéletek tucatjaiban rendelték el a székely zászlók eltávolítását a székelyföldi polgármesteri hivatalokról.
Hans Hedrich politológus, civil aktivista a román állami hatóságok irredenta megnyilvánulásának nevezte, hogy a román hivatalosságok a „magyar megszállás” alóli „felszabadításnak” tekintik a „román városnak” titulált, de máig magyar többségű Sepsiszentgyörgyre történt bevonulást. Állításának alátámasztására az irredentizmus fogalmának a román nyelvű meghatározását idézte.
Sepsiszentgyörgyön évek óta feszültség forrása a polgármesteri hivatal tornyára kitűzött román zászló. A város korábbi polgármesterére, Albert Álmosra 2002-ben tetemes pénzbírságot rótt ki a prefektus, amikor eltávolíttatta a toronyról a román zászlót, és a bírságot a volt polgármesternek bírósági úton sem sikerült érvénytelenítenie. 2010-ben azonban az Emberi Jogok Európai Bírósága kártérítés fizetésére kötelezte a román államot amiatt, hogy a román bíróságok indoklás nélkül utasították el a volt polgármester zászlóügyben benyújtott fellebbezését.
A két évvel ezelőtt felújított városháza tornyára az eredetinek megfelelő toronydísz került, amely a villámhárító szerepét is betölti, és nem teszi lehetővé a zászló kitűzését. A 2015. szeptember 8-i megemlékezés botrányba fulladt, mert a megemlékezőknek egy létrás tűzoltókocsival sem sikerült kitűzniük az épületre a Bukarestből katonai stafétával hozott zászlót.
Gabriel Oprea akkori miniszterelnök-helyettes a sepsiszentgyörgyi elöljárók felelősségre vonását követelte.
MTI; Székelyhon.ro
2017. szeptember 16.
Tamási Áron-évfordulóval indul az új színházi évad
Az új évad első két fontosabb eseménye a sepsiszentgyörgyi színházban Tamási Áron 120 éves születési évfordulójának megünneplése, valamint a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás bemutatója lesz, melyet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján a sZempöl zenekarral együttműködésben készít a társulat. „A 120 éve született Tamási Áron művei, szellemisége, szelleme az elmúlt évtizedekben tökéletesen beépültek a társulat működésébe, és utakat nyitottak afelé a korszerű és érvényes színjátszás felé, amit jelenleg képviselünk. Tamási Áron születésnapja kitűnő alkalom arra, hogy a város lakói szembesüljenek az írásaiban rögzített képekkel, sajátos humorával és éles párbeszédeivel” – áll a színház közleményében, mely a szeptember 20-ára időzített egész napos rendezvénysorozatot ajánlja a közönség figyelmébe. Mint írják, az egész várost behálózó események estére a főtérre, majd a színháztermekbe vezetnek: 18 órától a társulat színészei Tamási Áron válogatott novelláiból tartanak felolvasóestet a Kamarateremben, 20 órától pedig a színház Nagytermében a Dresch Kvintett Tamási Áron tiszteletkoncertjét tekinthetik meg az érdeklődők. A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály sajátos zenei világával a nemzetközi kortárs dzsessz fontos úttörője, aki a magyar népi hangzásvilág és a dzsesszzene egyvelegét szólaltatja meg szaxofonjával. 1997-ben, a Tamási Áron centenáriumon is Dresch Mihály és együttese koronázta meg a rendezvénysorozatot, idén a művész újból vállalta, hogy megtiszteli Sepsiszentgyörgyöt egy ünnepélyes koncerttel az író születésének 120 éves évfordulója alkalmából. A Tamási-évforduló által megnyitott 2017/2018-as évadban más fontos események is várják a nézőket, a színház vezetősége úgy alakította az évadtervet, hogy ígéretes, a társulat és a közönség számára eddig még ismeretlen új hangok, valamint kiforrott, sajátos rendezői formanyelvek is teret nyerjenek az új produkciókban. Az Alice októberi bemutatóját Zakariás Zalán rendezése, Michel de Ghelderode Escorial című darabja követi, majd Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ját mutatják be szilveszteri előadásként Sardar Tagirovsky rendezésében. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező dolgozik a társulattal az Anna legenda című produkció színpadra állításán, végül pedig a többszörös UNITER-díjas Radu Afrim által jegyzett discOperett munkacímű produkció zárja az évadot. Az öt bemutató mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok fontos előadásai: Vízkereszt, vagy amire vágytok, Liliom, Évforduló, Norway.today, Pénz az égből, Az ezredik éjszaka, Kaisers TV, Ungarn, és a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is láthatják még a nézők. Az új évad előadásaira már árulják a bérleteket a Városi Kulturális Szervezőirodában és a www.biletmaster.ro weboldalon. A tavaly vásárolt bérletek – a Mecénás kivételével – az idei évadban is érvényesek. A jegyek és bérletek ára a tavalyi évadhoz képest nem változott, ez alól kivételt képez a diákjegy, amely idén 10 lejbe kerül, az Alice című produkciót pedig 10 lejes felár kifizetésével tekintheti meg a bérletes közönség. Az ősz folyamán több kiszállást is tervez a társulat: a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás előadóestet szeptemberben az udvarhelyi színház által szervezett dráMa Kortárs Színházi Találkozón mutatják be, novemberben pedig Tiszaújvárosban játsszák az előadást a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat részeként. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján többszörösen díjazott, és a Színházkritikusok Díjára felterjesztett Liliom című előadást októberben a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon mutatja be a társulat, az Alexandru Dabija által rendezett Évforduló pedig meghívást kapott a bukaresti Országos Színházi Fesztiválra, melynek idei kiadása október 20–29. között lesz. A korábbi évadok gyakorlatához hűen idén ismét bérletcserét tervez a színház vezetősége a Szatmárnémeti Harag György Társulattal, mely során a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadásért cserében a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darabbal találkozhat a sepsiszentgyörgyi közönség. Az idei évadot a REFLEX 4 Nemzetközi Színházi Fesztivál zárja, amelynek programja egyelőre még nem nyilvános.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Az új évad első két fontosabb eseménye a sepsiszentgyörgyi színházban Tamási Áron 120 éves születési évfordulójának megünneplése, valamint a Bocsárdi László által rendezett Alice című előadás bemutatója lesz, melyet Lewis Carroll Alice Csodaországban és Alice Tükörországban című meseregényei alapján a sZempöl zenekarral együttműködésben készít a társulat. „A 120 éve született Tamási Áron művei, szellemisége, szelleme az elmúlt évtizedekben tökéletesen beépültek a társulat működésébe, és utakat nyitottak afelé a korszerű és érvényes színjátszás felé, amit jelenleg képviselünk. Tamási Áron születésnapja kitűnő alkalom arra, hogy a város lakói szembesüljenek az írásaiban rögzített képekkel, sajátos humorával és éles párbeszédeivel” – áll a színház közleményében, mely a szeptember 20-ára időzített egész napos rendezvénysorozatot ajánlja a közönség figyelmébe. Mint írják, az egész várost behálózó események estére a főtérre, majd a színháztermekbe vezetnek: 18 órától a társulat színészei Tamási Áron válogatott novelláiból tartanak felolvasóestet a Kamarateremben, 20 órától pedig a színház Nagytermében a Dresch Kvintett Tamási Áron tiszteletkoncertjét tekinthetik meg az érdeklődők. A Liszt Ferenc-díjas Dresch Mihály sajátos zenei világával a nemzetközi kortárs dzsessz fontos úttörője, aki a magyar népi hangzásvilág és a dzsesszzene egyvelegét szólaltatja meg szaxofonjával. 1997-ben, a Tamási Áron centenáriumon is Dresch Mihály és együttese koronázta meg a rendezvénysorozatot, idén a művész újból vállalta, hogy megtiszteli Sepsiszentgyörgyöt egy ünnepélyes koncerttel az író születésének 120 éves évfordulója alkalmából. A Tamási-évforduló által megnyitott 2017/2018-as évadban más fontos események is várják a nézőket, a színház vezetősége úgy alakította az évadtervet, hogy ígéretes, a társulat és a közönség számára eddig még ismeretlen új hangok, valamint kiforrott, sajátos rendezői formanyelvek is teret nyerjenek az új produkciókban. Az Alice októberi bemutatóját Zakariás Zalán rendezése, Michel de Ghelderode Escorial című darabja követi, majd Carlo Goldoni Chioggiai csetepaté-ját mutatják be szilveszteri előadásként Sardar Tagirovsky rendezésében. Tavasszal Mezei Kinga újvidéki rendező dolgozik a társulattal az Anna legenda című produkció színpadra állításán, végül pedig a többszörös UNITER-díjas Radu Afrim által jegyzett discOperett munkacímű produkció zárja az évadot. Az öt bemutató mellett továbbra is műsoron maradnak az elmúlt évadok fontos előadásai: Vízkereszt, vagy amire vágytok, Liliom, Évforduló, Norway.today, Pénz az égből, Az ezredik éjszaka, Kaisers TV, Ungarn, és a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás-előadóestet is láthatják még a nézők. Az új évad előadásaira már árulják a bérleteket a Városi Kulturális Szervezőirodában és a www.biletmaster.ro weboldalon. A tavaly vásárolt bérletek – a Mecénás kivételével – az idei évadban is érvényesek. A jegyek és bérletek ára a tavalyi évadhoz képest nem változott, ez alól kivételt képez a diákjegy, amely idén 10 lejbe kerül, az Alice című produkciót pedig 10 lejes felár kifizetésével tekintheti meg a bérletes közönség. Az ősz folyamán több kiszállást is tervez a társulat: a Rajtammaradt télikabát című Cseh Tamás előadóestet szeptemberben az udvarhelyi színház által szervezett dráMa Kortárs Színházi Találkozón mutatják be, novemberben pedig Tiszaújvárosban játsszák az előadást a Színház Határok Nélkül rendezvénysorozat részeként. A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján többszörösen díjazott, és a Színházkritikusok Díjára felterjesztett Liliom című előadást októberben a gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokviumon mutatja be a társulat, az Alexandru Dabija által rendezett Évforduló pedig meghívást kapott a bukaresti Országos Színházi Fesztiválra, melynek idei kiadása október 20–29. között lesz. A korábbi évadok gyakorlatához hűen idén ismét bérletcserét tervez a színház vezetősége a Szatmárnémeti Harag György Társulattal, mely során a Vízkereszt, vagy amire vágytok című előadásért cserében a Tévedések vígjátéka című Shakespeare-darabbal találkozhat a sepsiszentgyörgyi közönség. Az idei évadot a REFLEX 4 Nemzetközi Színházi Fesztivál zárja, amelynek programja egyelőre még nem nyilvános.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
A gyűlölet ereje
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Érthetetlen és példátlan, mire vetemedtek múlt hét végén a kolozsvári futballhuligánok. Mint egyik képviselőjük magyarázta, az Universitatea futballklub rámenős drukkerei már 1998 óta megharagudtak, de nagyon a magyarországi Ferencváros és a Videoton szurkolóira, és azóta minden alkalmat megragadnak, hogy megbosszulják a csaknem két évtizedes állítólagos sérelmeket.
Önmagukhoz hűen el is látogattak a Kolozsvári CFR 1907 futballklub magyar szurkolói csoportja által rendezett amatőr futballkupa – ahogy annak szervezői vallják, inkább családi piknik, mintsem bajnokság – helyszínére, s rátámadtak ellenfeleikre, azaz a magyar résztvevőkre. És nem csak a klub ellen kiabáltak, hanem magyarellenes jelszavakat is skandáltak. A rendezvényen erdélyiek mellett magyarországi, felvidéki amatőr csapatok, illetve a játékosok családtagjai – azaz gyermekek, nők – vettek részt, s kerültek a szurkolók mellett a bosszúálló ultrák célkeresztjébe. A harcias huligánok pedig botokkal, láncokkal felfegyverkezve érkeztek, rárontottak a békésen focizgatókra, „véres csatajelenetek” következtek gyermekek s anyák előtt, aztán miután valahogy elkergették őket, megérkeztek a csendőrök, s a rendőrök is.
És bármennyire is felháborító a futballhuligánok minősíthetetlen cselekedete, legalább annyira elgondolkodtató, miként lehetséges, hogy ilyenkor a karhatalom csak a történtek után vergődik ki a helyszínre – sportnyelven: későre rúg labdába –, utána pedig nehezen találják az elkövetőket, s az egészről alig vagy szinte egyáltalán nem beszél a román nyelvű média. Ha ugyanez történne, csak ellenkező előjellel, magyar drukkerek viselkednének ilyen gyalázatos és megengedhetetlen módon, napokig, hetekig harsognák a hírcsatornák. Várjuk tehát a belügyminisztériumi vizsgálódás eredményét, de már az sem túlságosan biztató, hogy a hatóságok ráérősen, csak azután kezdtek foglalkozni az üggyel, miután a magyar sajtó cikkezni kezdett arról. Éppen ezért a történtek szőnyeg alá seprése legalább annyira fájdalmas, mint a huligánok bosszúja. Már csak azért sem kellene következmény nélkül hagyni a Kincses Városban történteket, mert olyan precedenst jelenthet, amelyet még durvább fejlemények követhetnek, miközben azt már sokan belátják, a gyűlölet útján nem érdemes masírozni.
Mózes László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Mihályi Molnár László: Az önfeladás csábítása ellen való orvosság (Felvidéki levelek)
Nagyon messzire pillanthatnánk vissza a történelemben annak igazolására, hogy az államhatalmi szintre emelt szemfényvesztések hogyan kezdődnek, és hogy a szép eszmények jelszavaival visszaélve miként lehet embertömegeket jámbor birkaként félrevezetni. Elegendő már csak azt felidézni, amikor a jeruzsálemi főpapok sok pénzt adtak a római katonáknak, hogy hazudjanak a népnek, miszerint Jézus nem támadt fel, mert a testét a tanítványok lopták ki a sírból… és ez a hazugság még napjainkban is gyakran felbukkan a különböző bomlasztó bulvársajtóban…. úgymond a szólásszabadság és véleményszabadság jegyében. Ám egy közelebbi történet a 18. század végén Beethoven korát idézi meg, amikor a jól hangzó szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavaitól a nagy zeneszerző is ámulatba esett, és még szimfóniát is ajánlott a szabadkőművesek császárának nevezett Napóleonnak. Szerencsére idejében világossá vált előtte, hogy a zengzetes szólamok csupán a világhatalmi törekvések elkendőzését szolgálják. Érdekes egyébként, hogy az államcsőd szélére juttatott Franciaország miként és miből tudott néhány éven belül fél milliós hadsereggel hódító háborúkat indítani. Avagy talán az államcsőd látszatát is azok a körök gerjesztették, amelyek végül a ledöntött trón és legyilkolt nemesség helyébe a maguk vérszomjas „forradalmárait” és egy nekik szolgáló császárt ültettek?! A ledöntött oltárok, feldúlt templomok és a nyaktiló alá hurcolt papság útmutatása helyett pedig a pénz, az üzlet és a kamatok imádatát rendelték. És ezt a csalást és tömeggyilkosságot ünneplik minden évben a franciák, akiktől – mint a „művelt nyugat” példaképétől – nekünk tanulnunk kellene. Vajon milyen képet vágna a világ arra a javaslatra, hogy a japánok tegyék ünnepnappá a hirosimai atomtámadást, a németek Drezda porig bombázását, a lengyelek a katyni vérengzést, a zsidók az auschwitzi tábor megnyitását, és hogy ne menjünk messze az időben, az USA-ban milyen ünnep lenne szeptember 11.?! Van persze ott is morbid emlékezés, mert a hálaadás napján azt éljenzik, hogy leigázták, legyilkolták a földrész őslakosságát, és a terület bitorlóivá tehették magukat. Velünk pedig így ünnepeltették négy évtizeden át felszabadulás néven a kommunista szovjet megszállás kezdetét. (Máris hallom, hogy e szavak hallatán a bolsevizmus haszonélvezőinek csemetéi, szellemi és vagyoni örökösei hogyan osztják a „gyűlölködő”, „szélsőséges”, „náci” és egyéb bemagoltatott címkéket, amivel a kimondott igazság miatti szégyenüket, bugris jellemtelenségüket vagy silány értékrendjüket akarják leplezni. Más esetben talán a megbízóik elvárásainak akarnak megfelelni.) Nem kell ezen csodálkozni, mert a XX. század három legveszedelmesebb ideológiáját (bolsevizmust, fasizmust és liberalizmust) egyazon talajból „nemesítették ki” a pénzvilág „bölcsei”, akik pontosan tudják, hogy az istenhittől elszakított, a megélhetési és anyagi hajszának kiszolgáltatott, tudatlanságban tartott és tévhitekre szoktatott, arcukat vesztett emberek tömegei már bármire manipulálhatók. Ráadásul, ha ezeket a csoportokat egymás gyűlöletére is kondicionálják, akkor látszólag még „értelmet” is kaphat az életük az egymás elleni küzdelem és háborúk által. Milyen tragikomikus az a hollywoodi jelenet, amikor az amerikai kiskatona büszkén áldozza fel az életét a „hazáért” vagy a „demokráciáért” a koreai, vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai vagy kupricisztáni harcmezőkön. Persze az USA első és második világháborús európai beavatkozása sem fennköltebb ennél, és a szovjet hadseregnek sem volt kevésbé sötét szerepe 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Közben a „demokrácia” feliratú maszlaggal még az is elérhető, hogy a különböző érdekcsoportokat egymás ellen kijátszva jól sakkban tarthatókká válnak, és a jól manipulált tömegtájékoztatással biztosítható, hogy a valódi célokra, okokra és indítékokra soha ne derülhessen fény. Ám akik mégis kíváncsiskodnak, azokat különböző negatív jelzőkkel megbélyegezve, hiteltelenné téve elhallgattatják. Például Wass Albert, az egyik legkiválóbb magyar író is így lett a hazudozók célpontja, a mai napig is aljas támadásoknak kitéve, mert nem volt hajlandó kiszolgálni azt a silány értékrendet, amelynek kényelmetlen az igazság elmondása és a nemzeti-keresztény hagyományok megerősítése, ezért utasították el regényeit a megzsarolt nyomdák Amerikában, de ez már egyre nyilvánvalóbban csak a gyalázkodókat minősíti, mert az életművet nem lehet megkérdőjelezni. Nem új keletű ez a módszer. A három évezredes görög eposzok és drámák, valamint a Szentírás tanításai is figyelmeztetnek arra, hogy a hatalom érvei időlegesen győzedelmeskedhetnek az érvek hatalma fölött, megalázhatják vagy megölhetik az isteni rendhez és a testvéri szeretethez ragaszkodókat, de a gőgös hatalom, a zsarnok király önmaga vesztét készíti elő önkényes cselekedeteivel, és a báránybőrben settenkedő farkasok lelepleződése sem várat magára sokáig. Bár még mindig megetethetőek a jámbor és jóhiszemű emberek azzal az ősi csellel, hamis biztatással, hogy mindenki és bárki előtt tárjuk szélesre az ajtót és kaput, mert hát ugye irgalmasságot kell gyakorolnunk. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy a befogadásnak és elfogadásnak is vannak eredendően természetes feltételei, mivel nem a másságot, hanem a másfajta értékeket illik tisztelni. De amikor csak bármiféle másságról szónokolnak, abba már a bűn és a természetellenes, valamint a beteges hajlam is belefér! Éppen ez a céljuk: hogy az emberi értékrend mértékadó szerepét eltorzítsák. Erre a csúsztatásra építette fel a Soros pénztára által támogatott nemzetközi bűnszövetkezet a NYITOTT TÁRSADALOM címkével ellátott programját, amely az „emberi szabadságjogok”, a „demokrácia védelme”, a „kisebbségek támogatása”, a „hátrányos helyzetűek felemelése”, az „információk szabad áramlása”, az „esélyenelőség”, az „önrendelkezés”, a „népakarat” és a „nyilvánossággal az erőszak ellenében” feliratú báránybőrökben a megcélzott országok és népek leigázásának céljával az önfeladásra szeretnék rászedni az embereket. Mindezt az erkölcsi rend felbomlasztásával és népek ellenálló képességének kiiktatásával (a nemzeti, közösségi, családi és hitbéli értékek megkérdőjelezésével), a gazdaság szétzüllesztésével és csődbe juttatásával, eladósítással, magas kamatú hitelek felvételével, a stratégiai szféra felvásárlásával szeretnék elérni. S ahol ez nem sikerül, ott akár fegyveres konfliktusok kiprovokálásával szereznek ürügyet a „jogos beavatkozásra”, a „demokrácia megvédésére”, a „szabadságjogok helyreállítására”. Ezért foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Nem sokra megyünk az ellenérvekkel, hogy ez a program segítette azt is, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, mert valójában nem a mi szabadulásunk miatt aggódtak. Gazdaságilag roppantották össze a szocializmus eleve bukásra ítélt rendszerét, hogy aztán még olcsóbban vásárolhassák fel, és a „szabad piac” jelszavával máris kiterjeszthették befektetési területeiket, hogy elhelyezzék felesleges és értéktelen (kamatból származó) pénzeiket. Mi pedig az adósrabszolgaság csapdájába estünk, ahol van ugyan szabad piac, de csak annak, akinek pénze van, van szólásszabadság, de nyilvánosságot megint csak az kaphat, akinek tőkéje van sajtóra, nyomdára, könyvkiadásra vagy propagandára. Vagyont pedig csak az szerezhet, aki velük üzletel, annak viszont sajátosan liberális feltételei vannak. Arról pedig, hogy jótékonykodnak, támogatják a civil szférát, csak annyit lehet megállapítani, hogy ennyit áldoznak a farkasok a báránybőr karbantartására, vagyis a lenyúlt milliárdokból ilyenre is juttatnak néhány milliót a látszat fenntartása érdekében, de egyébként különböző fondorlatos programmal végzik aknamunkájukat a választási kampányok befolyásolásától, a jelöltjeik felkészítésén át a liberális maffiát leleplező újságírók elleni propagandáig vagy jogi eljárásokig. Néhány éve már Sorosnak, mint a szellemi kútmérgezés vezéralakjának a megnevezése is felháborodást keltett az általuk felügyelt sajtóban, ami aztán kellő adagolás mellett a közvéleményt is megfertőzte. Aki bírálni merészelte, azt letiltották a sajtójukban vagy a megjelentető újságok nem kaptak pályázati támogatásokat, a bírálót pedig még az antiszemita jelzővel is illették, ami az ő értékrendjükben a hirosimai tömeggyilkosságnál és a Beneš-dekrétumoknál is nagyobb bűn, pedig a szerző még csak nem is tett célzást ennek a bűnöző spekulánsnak a származására, mintha minden közülük való egyén sikkasztó lenne… De ezzel valójában ők kezdtek el zsidózni, aztán kezdték észrevenni, hogy saját pöcegödrükben dagonyáznak, és maradtak a sivalkodó nácizásnál, ami ráadásul ismét egy pontosan meg nem határozott fogalom (mert jelenthet nacionalistát vagyis nemzetit, nemzeti és családi értékeket tisztelőt is, ami viszont az egyik legpozitívabb emberi alapérték és a liberális terjeszkedés egyik leghatékonyabb ellenszere). Lelkük rajta, csak azt igazolták, hogy nincs semmi érvük állításaik védelmére. Csakhogy amíg lesz pénz mögöttük, addig nem hagyják abba, mert mint megélhetési hazudozókat ezért fizetik őket! Persze ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy Sorostól megszabadulva majd minden rendbe jön. Hiszen ő is csak egy megbízott stróman, akinek a Nagykutyák adtak néhány milliót, megsúgták, hogy melyik piacot fogják majd romba dönteni, és a tőzsdén ilyen információval milliárdokat lehet kaszálni, a nyereséget viszont a békés adófizetők rovására kellett kiegyenlíteni. Soros pedig a jótevői és megbízói iránti hálából azok utasításai szerint osztogatja millióit. Nem kell sajnálni, hogy elfogy a pénze, a maradékból is busásan dőzsölhet magának, de közben el kell viselnie, hogy őrá köpködnek, mert a mögötte állók azt hirdettetik magukról a sajtójukban, hogy nincsenek, és az egész csupán valamiféle összeesküvés-elmélet. Ezért soha nem is indult ellenük vizsgálat vagy nyomozás, bár ilyen kísérlet miatt eddig már sokan haltak meg (Kenedy elnök is !), kormányok buktak meg, választott országvezetőket likvidáltak, újságok, könyvkiadók, televíziós társaságok és konkurens vállalatok jutottak csődbe. A XX. század két világháborúja és több tucat helyi háborúja, országok feldarabolása terheli számlájukat, de ott csupán a hadikölcsönök kamataiból és fegyverkereskedelemből származó több ezer milliárdos haszon szerepel, mert minden ilyen „üzletet” sokszoros haszonnal zárnak. Az már csak sátáni rangjuk fokmérője, hogy ezért a jövedelemért csak a XX. században legalább százhúsz millió ártatlan embernek kellett meghalnia. Nos ennek a haszonleső „csínytevésnek” bizony nincs emléknapja! És belátható időn belül nem is lesz. Ez viszont ne keserítsen el bennünket, hiszen jó harminc éve még mi is azt hittük, hogy belátható időn belül nem mennek haza a szovjet katonák, s azóta már a Szovjetunió és a kommunista rendszer is összeomlott, mint eddig minden hazugságra és gyarlóságra épített diktátum, megszállás, rendszer és intézmény a világtörténelemben. Széthullott a versailles-i békeszerződések néhány kierőszakolt kreációja, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia is… Az isteni gondviselésben bízók viszont megőrizték emberi arcukat, és immár kétezer éve van okunk a reménységre még ebben a siralomvölgyben is, amit egy kis szeretettel és jóindulattal legalább legközelebbi közösségünk, családunk és nemzetünk részére földi paradicsommá tehetünk, amelyben jó lesz, ha nem keverjük össze a jólétet a jóllakottsággal, az életminőséget az életszínvonallal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nagyon messzire pillanthatnánk vissza a történelemben annak igazolására, hogy az államhatalmi szintre emelt szemfényvesztések hogyan kezdődnek, és hogy a szép eszmények jelszavaival visszaélve miként lehet embertömegeket jámbor birkaként félrevezetni. Elegendő már csak azt felidézni, amikor a jeruzsálemi főpapok sok pénzt adtak a római katonáknak, hogy hazudjanak a népnek, miszerint Jézus nem támadt fel, mert a testét a tanítványok lopták ki a sírból… és ez a hazugság még napjainkban is gyakran felbukkan a különböző bomlasztó bulvársajtóban…. úgymond a szólásszabadság és véleményszabadság jegyében. Ám egy közelebbi történet a 18. század végén Beethoven korát idézi meg, amikor a jól hangzó szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavaitól a nagy zeneszerző is ámulatba esett, és még szimfóniát is ajánlott a szabadkőművesek császárának nevezett Napóleonnak. Szerencsére idejében világossá vált előtte, hogy a zengzetes szólamok csupán a világhatalmi törekvések elkendőzését szolgálják. Érdekes egyébként, hogy az államcsőd szélére juttatott Franciaország miként és miből tudott néhány éven belül fél milliós hadsereggel hódító háborúkat indítani. Avagy talán az államcsőd látszatát is azok a körök gerjesztették, amelyek végül a ledöntött trón és legyilkolt nemesség helyébe a maguk vérszomjas „forradalmárait” és egy nekik szolgáló császárt ültettek?! A ledöntött oltárok, feldúlt templomok és a nyaktiló alá hurcolt papság útmutatása helyett pedig a pénz, az üzlet és a kamatok imádatát rendelték. És ezt a csalást és tömeggyilkosságot ünneplik minden évben a franciák, akiktől – mint a „művelt nyugat” példaképétől – nekünk tanulnunk kellene. Vajon milyen képet vágna a világ arra a javaslatra, hogy a japánok tegyék ünnepnappá a hirosimai atomtámadást, a németek Drezda porig bombázását, a lengyelek a katyni vérengzést, a zsidók az auschwitzi tábor megnyitását, és hogy ne menjünk messze az időben, az USA-ban milyen ünnep lenne szeptember 11.?! Van persze ott is morbid emlékezés, mert a hálaadás napján azt éljenzik, hogy leigázták, legyilkolták a földrész őslakosságát, és a terület bitorlóivá tehették magukat. Velünk pedig így ünnepeltették négy évtizeden át felszabadulás néven a kommunista szovjet megszállás kezdetét. (Máris hallom, hogy e szavak hallatán a bolsevizmus haszonélvezőinek csemetéi, szellemi és vagyoni örökösei hogyan osztják a „gyűlölködő”, „szélsőséges”, „náci” és egyéb bemagoltatott címkéket, amivel a kimondott igazság miatti szégyenüket, bugris jellemtelenségüket vagy silány értékrendjüket akarják leplezni. Más esetben talán a megbízóik elvárásainak akarnak megfelelni.) Nem kell ezen csodálkozni, mert a XX. század három legveszedelmesebb ideológiáját (bolsevizmust, fasizmust és liberalizmust) egyazon talajból „nemesítették ki” a pénzvilág „bölcsei”, akik pontosan tudják, hogy az istenhittől elszakított, a megélhetési és anyagi hajszának kiszolgáltatott, tudatlanságban tartott és tévhitekre szoktatott, arcukat vesztett emberek tömegei már bármire manipulálhatók. Ráadásul, ha ezeket a csoportokat egymás gyűlöletére is kondicionálják, akkor látszólag még „értelmet” is kaphat az életük az egymás elleni küzdelem és háborúk által. Milyen tragikomikus az a hollywoodi jelenet, amikor az amerikai kiskatona büszkén áldozza fel az életét a „hazáért” vagy a „demokráciáért” a koreai, vietnami, iraki, afganisztáni, líbiai vagy kupricisztáni harcmezőkön. Persze az USA első és második világháborús európai beavatkozása sem fennköltebb ennél, és a szovjet hadseregnek sem volt kevésbé sötét szerepe 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában vagy 1980-ban Afganisztánban. Közben a „demokrácia” feliratú maszlaggal még az is elérhető, hogy a különböző érdekcsoportokat egymás ellen kijátszva jól sakkban tarthatókká válnak, és a jól manipulált tömegtájékoztatással biztosítható, hogy a valódi célokra, okokra és indítékokra soha ne derülhessen fény. Ám akik mégis kíváncsiskodnak, azokat különböző negatív jelzőkkel megbélyegezve, hiteltelenné téve elhallgattatják. Például Wass Albert, az egyik legkiválóbb magyar író is így lett a hazudozók célpontja, a mai napig is aljas támadásoknak kitéve, mert nem volt hajlandó kiszolgálni azt a silány értékrendet, amelynek kényelmetlen az igazság elmondása és a nemzeti-keresztény hagyományok megerősítése, ezért utasították el regényeit a megzsarolt nyomdák Amerikában, de ez már egyre nyilvánvalóbban csak a gyalázkodókat minősíti, mert az életművet nem lehet megkérdőjelezni. Nem új keletű ez a módszer. A három évezredes görög eposzok és drámák, valamint a Szentírás tanításai is figyelmeztetnek arra, hogy a hatalom érvei időlegesen győzedelmeskedhetnek az érvek hatalma fölött, megalázhatják vagy megölhetik az isteni rendhez és a testvéri szeretethez ragaszkodókat, de a gőgös hatalom, a zsarnok király önmaga vesztét készíti elő önkényes cselekedeteivel, és a báránybőrben settenkedő farkasok lelepleződése sem várat magára sokáig. Bár még mindig megetethetőek a jámbor és jóhiszemű emberek azzal az ősi csellel, hamis biztatással, hogy mindenki és bárki előtt tárjuk szélesre az ajtót és kaput, mert hát ugye irgalmasságot kell gyakorolnunk. Azt persze már nem teszik hozzá, hogy a befogadásnak és elfogadásnak is vannak eredendően természetes feltételei, mivel nem a másságot, hanem a másfajta értékeket illik tisztelni. De amikor csak bármiféle másságról szónokolnak, abba már a bűn és a természetellenes, valamint a beteges hajlam is belefér! Éppen ez a céljuk: hogy az emberi értékrend mértékadó szerepét eltorzítsák. Erre a csúsztatásra építette fel a Soros pénztára által támogatott nemzetközi bűnszövetkezet a NYITOTT TÁRSADALOM címkével ellátott programját, amely az „emberi szabadságjogok”, a „demokrácia védelme”, a „kisebbségek támogatása”, a „hátrányos helyzetűek felemelése”, az „információk szabad áramlása”, az „esélyenelőség”, az „önrendelkezés”, a „népakarat” és a „nyilvánossággal az erőszak ellenében” feliratú báránybőrökben a megcélzott országok és népek leigázásának céljával az önfeladásra szeretnék rászedni az embereket. Mindezt az erkölcsi rend felbomlasztásával és népek ellenálló képességének kiiktatásával (a nemzeti, közösségi, családi és hitbéli értékek megkérdőjelezésével), a gazdaság szétzüllesztésével és csődbe juttatásával, eladósítással, magas kamatú hitelek felvételével, a stratégiai szféra felvásárlásával szeretnék elérni. S ahol ez nem sikerül, ott akár fegyveres konfliktusok kiprovokálásával szereznek ürügyet a „jogos beavatkozásra”, a „demokrácia megvédésére”, a „szabadságjogok helyreállítására”. Ezért foglalkoznak annyit ezekkel a kérdésekkel. Nem sokra megyünk az ellenérvekkel, hogy ez a program segítette azt is, hogy megszabaduljunk a kommunista diktatúrától, mert valójában nem a mi szabadulásunk miatt aggódtak. Gazdaságilag roppantották össze a szocializmus eleve bukásra ítélt rendszerét, hogy aztán még olcsóbban vásárolhassák fel, és a „szabad piac” jelszavával máris kiterjeszthették befektetési területeiket, hogy elhelyezzék felesleges és értéktelen (kamatból származó) pénzeiket. Mi pedig az adósrabszolgaság csapdájába estünk, ahol van ugyan szabad piac, de csak annak, akinek pénze van, van szólásszabadság, de nyilvánosságot megint csak az kaphat, akinek tőkéje van sajtóra, nyomdára, könyvkiadásra vagy propagandára. Vagyont pedig csak az szerezhet, aki velük üzletel, annak viszont sajátosan liberális feltételei vannak. Arról pedig, hogy jótékonykodnak, támogatják a civil szférát, csak annyit lehet megállapítani, hogy ennyit áldoznak a farkasok a báránybőr karbantartására, vagyis a lenyúlt milliárdokból ilyenre is juttatnak néhány milliót a látszat fenntartása érdekében, de egyébként különböző fondorlatos programmal végzik aknamunkájukat a választási kampányok befolyásolásától, a jelöltjeik felkészítésén át a liberális maffiát leleplező újságírók elleni propagandáig vagy jogi eljárásokig. Néhány éve már Sorosnak, mint a szellemi kútmérgezés vezéralakjának a megnevezése is felháborodást keltett az általuk felügyelt sajtóban, ami aztán kellő adagolás mellett a közvéleményt is megfertőzte. Aki bírálni merészelte, azt letiltották a sajtójukban vagy a megjelentető újságok nem kaptak pályázati támogatásokat, a bírálót pedig még az antiszemita jelzővel is illették, ami az ő értékrendjükben a hirosimai tömeggyilkosságnál és a Beneš-dekrétumoknál is nagyobb bűn, pedig a szerző még csak nem is tett célzást ennek a bűnöző spekulánsnak a származására, mintha minden közülük való egyén sikkasztó lenne… De ezzel valójában ők kezdtek el zsidózni, aztán kezdték észrevenni, hogy saját pöcegödrükben dagonyáznak, és maradtak a sivalkodó nácizásnál, ami ráadásul ismét egy pontosan meg nem határozott fogalom (mert jelenthet nacionalistát vagyis nemzetit, nemzeti és családi értékeket tisztelőt is, ami viszont az egyik legpozitívabb emberi alapérték és a liberális terjeszkedés egyik leghatékonyabb ellenszere). Lelkük rajta, csak azt igazolták, hogy nincs semmi érvük állításaik védelmére. Csakhogy amíg lesz pénz mögöttük, addig nem hagyják abba, mert mint megélhetési hazudozókat ezért fizetik őket! Persze ostobaság lenne azt gondolnunk, hogy Sorostól megszabadulva majd minden rendbe jön. Hiszen ő is csak egy megbízott stróman, akinek a Nagykutyák adtak néhány milliót, megsúgták, hogy melyik piacot fogják majd romba dönteni, és a tőzsdén ilyen információval milliárdokat lehet kaszálni, a nyereséget viszont a békés adófizetők rovására kellett kiegyenlíteni. Soros pedig a jótevői és megbízói iránti hálából azok utasításai szerint osztogatja millióit. Nem kell sajnálni, hogy elfogy a pénze, a maradékból is busásan dőzsölhet magának, de közben el kell viselnie, hogy őrá köpködnek, mert a mögötte állók azt hirdettetik magukról a sajtójukban, hogy nincsenek, és az egész csupán valamiféle összeesküvés-elmélet. Ezért soha nem is indult ellenük vizsgálat vagy nyomozás, bár ilyen kísérlet miatt eddig már sokan haltak meg (Kenedy elnök is !), kormányok buktak meg, választott országvezetőket likvidáltak, újságok, könyvkiadók, televíziós társaságok és konkurens vállalatok jutottak csődbe. A XX. század két világháborúja és több tucat helyi háborúja, országok feldarabolása terheli számlájukat, de ott csupán a hadikölcsönök kamataiból és fegyverkereskedelemből származó több ezer milliárdos haszon szerepel, mert minden ilyen „üzletet” sokszoros haszonnal zárnak. Az már csak sátáni rangjuk fokmérője, hogy ezért a jövedelemért csak a XX. században legalább százhúsz millió ártatlan embernek kellett meghalnia. Nos ennek a haszonleső „csínytevésnek” bizony nincs emléknapja! És belátható időn belül nem is lesz. Ez viszont ne keserítsen el bennünket, hiszen jó harminc éve még mi is azt hittük, hogy belátható időn belül nem mennek haza a szovjet katonák, s azóta már a Szovjetunió és a kommunista rendszer is összeomlott, mint eddig minden hazugságra és gyarlóságra épített diktátum, megszállás, rendszer és intézmény a világtörténelemben. Széthullott a versailles-i békeszerződések néhány kierőszakolt kreációja, mint Jugoszlávia és Csehszlovákia is… Az isteni gondviselésben bízók viszont megőrizték emberi arcukat, és immár kétezer éve van okunk a reménységre még ebben a siralomvölgyben is, amit egy kis szeretettel és jóindulattal legalább legközelebbi közösségünk, családunk és nemzetünk részére földi paradicsommá tehetünk, amelyben jó lesz, ha nem keverjük össze a jólétet a jóllakottsággal, az életminőséget az életszínvonallal. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Ferenczes István: Ábel negyedik könyve, avagy: Ábel hazatér
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Abban a gyalázatos esztendőben születtem, amikor másodszor is bejöttek a románok. Az oroszokkal együtt érkeztek. Sztálinnal s a kommunizmussal...
Valahogy így kezdődhetne negyven évvel szülőatyja halála után egy mostani Ábel története, de hogy miként folytatódna, arról sejtelmeinkben ezerféle változat lehetséges. Megtörténhetett volna az is, hogy a második világháború végén született Ábelt a világ egyhatodát birtokba vevő, testvériséget, egyenlőséget és szabadságot hirdető osztályharcos világ felküldte volna a Hargitára monyatornak vagy a csicsói kollektív gazdaság tehénpásztorának. De az is elképzelhető, hogy annyira felcseperedvén elindul a vasút felé... Talán a kolhoztól menekülőben beáll váltókezelőnek, sorompóbakternek, jobb esetben még tehervonat-fékező is válhatott volna belőle. Másként nem tudom, hogy a hargitai rengeteg után miként nézhetett volna körül az országban. Hogy Amerikába eljutott volna-é? Talán igen, talán nem. De szinte bizonyos, hogy a kicsi Magyarországig már csak kíváncsiságból is elvergődött volna valahogy. Talán átszökött volna a zöldhatáron, vagy kivárta volna a székelyek számára oly kedves felszabadulást: a Moszkva téri nagy rabszolgapiac megnyitását. Hordta volna a maltert, a sódert budai luxusvillák, bankpaloták állványaira, trógerolt volna sok kicsi forintért, amikből itthon gyorsan milliomossá lett az embernek fia, kubikolt volna a vidéki anyaországban, szüretelt volna, juhokat őrzött volna a Hortobágyon, talán még Vecsésre, abba a másik nagy káposztatermelő faluba is eljut, ahol rácsodálkoztak volna a népek: „Jaj, hogy ez az ember román létére milyen szépen beszél magyarul...” Gyötörte volna honvágy, lelkiismeretfurdalás, amiért otthagyta az árvaságban szüleit, testvéreit, rokonait, társait, a szívszaggató kék eget, a tüdőtágító éles levegőt, a borvizeket, a bölcső dalát és a temetők siratóit, a Duna partig hallatszó csíkszentmiklósi templom harangszavát és még sok talminak mondott, felületesnek tűnő semmiséget, melyek, ha máskor nem, hát álmában csak meggyötrik a maga fajta székelyt. Időnként borba fojtott volna bűnt és bánatot, felsóhajtozván: Hol vagytok székelyek? Még a kettős állampolgárság megszerzése is beleférhetne a képbe. A szülőatya Áronka, akit szintén a kényszer vitt Budapestre, bizonyára nem orrolt volna rá ezért, mi több, talán még jobban siratta s kacagtatta volna, mint Kolozsváron született őselődjét. Igen, misét érnének egy mostani Ábelnek a kilencven utáni „felszabadult világban” (nevezzük inkább szabadosnak) megesett bolyongásai, melyekben újból és újból feltette volna a kérdést, egyre gyakrabban kérdezte volna a mind őrületesebb környezettől: Mi végre vagyunk a világon? Szóval sok minden történhetett volna véle egészen 2004. december 5-ig. Egy igazi Ábel akkor, vagyis másnap, de legkésőbb 2005 tavaszán, amikor torkig telt már a sok NEM-mel, melyek által egyre gyanúsabbá vált, s mielőtt végképp elhatalmasodtak volna rajta a kincstárfosztogatási kényszerképzetek, a 23 millió romános üldözési mániák, egy benzinködös budapesti délutánon kiment volna a Nyugati pályaudvarra, ahonnan a Székely tántorgónak nevezett vasparipa, a Korona nevezetű reumás nemzetközi gyorsvonat indul Brassó felé. Másnap hajnalban Madéfalván leszállott volna a vonatról s irány Csíkcsicsó, a szülői ház. Csudalátására összefut, ha nem is a fél falu, legalább a szomszédság. Egy-két napig még ellézengett volna szülötte falujában, de a kérdés, kérdéseinek kérdése csak nem hagyta volna nyugton. Újból és újból feltetette volna a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? Mi végre, mi célból... S mivel Csíkcsicsóban s környékén nem biztos, hogy találkozott volna egy nyavalyatörésből megtisztult emberrel, egy tisztával, fehérek közt egy európaival, szóval egy négerrel, aki megadná a megnyugtató választ, hisz l990 után az egész világ azt harsogja: „Azért vagyunk a világon, hogy ne legyünk otthon benne sehol…” – újkori Ábelünk egy félliteres köményes pálinkával az általvetőjében felindul a Hargitára, át Farkaslaka felé, ahol az elmúlt évtizedekben a Firtos lova fölött már oly sokszor aludt el a gondviselés, de ahol még áll a szülőatyja sírja. Nem megbotozni akarta ő azt a sírt, hanem ősi székely szokás szerint megtisztelni egy kortyintás, pálinkával s feltenni újból a kérdést a legnagyobb székely költőnek. Mert amint a szülőfaluban mindig is nevezték: költő volt Ő, homéroszi nagyságú poétája a mi kis világunknak. Tamási Áron biztosan megadja vívódó Ábelünknek kérdéseire a válaszokat. Ábel megnézte volna a döbbenetes kőszobrot, elő szomorkodott volna a két cserefa árnyékában lévő sírhalomig, keresztet vetve lekuporodék a cserefa kopjafa mellé, s felteszi Áron bácsinak a kérdést: Mi célból vagyunk a világon? A költő pedig kiszól a sírból és válaszol: AZÉRT VAGYUNK A VILÁGON, HOGY ITTHON LEGYÜNK BENNE! Mert OTT... Szóval abban az egyre messzibbre hulló OTT-HON-ban... Ki tudja otthon lehetünk-e benne valamikor! S Ábelre ekkor leszállának az angyalok. Vállára vevé az átalvetőt, s elindul vissza a megnyugvás ösvényein, át a Hargitán, vissza Csíkcsicsó felé. Valamivel a Tolvajos-tető előtt megpihen egy utcatábla előtt. Azon az utcatáblán írva vagyon: DECEMBER 5. UTCA. Ez az ! – szól magához Ábel. Megvan! És elindul befelé ezen furcsa gyalogösvényen, az egyre sűrűbb erdőbe, és megy, megy, mint egykoron apjával, kifelé a Hargitára, végül kiér ama kunyhó elé, ahol egykoron meg kellett enni a sast – amelynek a helyén azóta lehet, hogy hétvégi ház áll, de kicsire nem adunk –, az átalvetőt megforgatja a feje fölött, mint egy Dávid-parittyát, elröpíti Csíksomlyó felé… Karjait kitárva nagyot szusszan s belekiáltja a világba: ITTHON VAGYOK! Itthon. Itthon?
(Elhangzott 2006. május 28-án Tamási Áron sírjánál) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. szeptember 16.
Emlékkönyv a 60 éve alakult gyermekegyüttesről
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)
Gyöngyvirágtól lombhullásig
Hatvan év emlékeit lapozza, aki kézbe veszi ezt az emlékkönyvet. Pontosabban a 60 éve alakult marosvásárhelyi gyermekegyüttes életét, dicsőségét meg elmúlását, mert nem mondhatom, hogy hanyatlását, hiszen erről szó nem volt, pontosan az derül ki az írásokból, hajdani kritikákból, hogy első pillanattól kezdve magas művészi színvonalú produkciókkal jelentkezett, és azt mindvégig meg is őrizte az együttes, kitűnő szakmai vezetői, Birtalan József és Székely Dénes meg a többiek hozzáértése, igényessége révén. A bürokrácia és a politika volt az, ami a lombhulláshoz vezetett. Ha figyelmesen végigolvassák a könyvben lévő elemző kritikákat – a korszak legjelesebb írói, zeneszerzői, esztétái írtak az együttesről –, kiderül, hogy mennyire fontos pillanata volt a kornak, az erdélyi magyarságnak az együttes léte, működése. A tagoknak pedig olyan közösségi élményt nyújtott, ami egész életükre meghatározó lelki élmény volt, bevallottan vagy nem bevallottan.
Honnan tudom én ezt, aki nem is voltam a boldog 700 gyerek között, mert már túl koros voltam hozzá akkor is? Onnan, hogy szerkesztés közben egyértelműen kiderült számomra az írásokból. És az a jó, hogy bárki kívülálló kézbe veszi a könyvet, megérzi annak a közösségnek a fantasztikus erejét, amely így, 60 év után is irigylésre méltó kohéziót hordozott.
A könyv összeállításánál, mint a szabó, hozott anyagból dolgoztam. Birtalan József magánalbuma jelentette a fő forrásanyagot, hiszen annyi éven át szorgalmasan gyűjtötte az újságkivágásokat, fotókat, és a cím is az ő írásából származik, bár eredetileg Homoki Nagy István egyik természetfilmjének a címe, de úgy éreztem, kölcsönvehetem, mert ez az együttes is olyan volt, mint a természet csodái.
A kritikákat úgy rendeztem sorba, hogy megjelenésük helye és ideje feltüntetésével kronológiát is kapjon az olvasó. Oláh Tibor, Szépréti Lilla, Zoltán Aladár, Hubesz Valter, Deák Tamás, Szegő Júlia és mások neve fémjelzi ezeket az írásokat. Ők, mint említettem, a kor jeles személyiségei, írói, kritikusai, zenészei voltak, és véleményük akkor is, most is sokat nyomott a latban. Szinte hihetetlen, hogy nincs közöttük elmarasztaló írás, mindig az elragadtatás és dicséret hangján szólnak, olykor apróbb, kiküszöbölhető hibákat észrevételezve. Hát ilyen tökéletes volt az együttes? A tagok emlékezéseit olvasva vagy a képeket nézegetve, úgy tűnik, igen. Az emlékkönyv tehát a hajdani gyermekegyüttes tagjairól szól. Keresheti benne mindenki saját magát, de keresheti hajdanvolt gyermekkorát, ami kivételes volt, mert a közösség és a művészet vette körül, egy zordon korszakban felhőtlenül és tartalmasan.
Kuti Márta / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 16.
Egy különleges kiállítás
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
„Nem tudok megállni/ mennem kell a sírig/, s no már még tovább is/ kikben lelkem ízzik…” – írta néhai Nagy Ferenc unitárius lelkész, aki 95 évesen is szolgálta egyházát, amikor 2012-ben a küküllősárdi gyülekezetben tartott istentiszteletre elkísértem.
75 éves lelkészi pályáját nyugdíjasként sem tudta abbahagyni, ahogy az idézett verssorokban is megfogalmazta. A marosvásárhelyi Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János termében a rendkívül sokoldalú, verset író, zenét szerző néhai lelkész festményeiből nyílt kiállítás. A nagybányai festőiskola alkotásait idéző képek azt bizonyítják, hogy a „még tovább is” sikerült neki, és utódainak a festmények nyelvén üzen.
Üzen életének színhelyéről, Segesvárról, amelynek büszke szász lakóit hosszú élete során még jól ismerte, a Kis-Küküllő menti város környékének hangulatos tájairól, öreg tölgyekről, sudár nyírfákról, a folyócskáról, amikor békésen megfér medrében és amikor árvíz verte kerteket hagy maga után. Szívesen festette az impozáns középkori várat, a híres óratornyot, a várban levő város hangulatos tereit, házait, amelyek a jellegzetes szász építészet jegyeivel üzennek a múltból. Képzeletét a fehéregyházi sík is megragadta, és az impresszionista festőkre emlékeztető képekben örökítette meg a tengert, festett csendéletet, és a modern vonalakkal is megpróbálkozott. Képeinek kicsit visszafogott, tompa színeiben élményei, benyomásai köszönnek vissza, és hallani lehet a színek zenéjét, érezni az élet szépségeire való derűs rácsodálkozást.
Nagy Ferenc, aki édesapját, Nagy Béla unitárius lelkészt követte a segesvári szószéken, megörökítette Kolozsvár látképét is (sajnos a festmény csak fényképen látható), hiszen pályáját rendkívül nehéz anyagi körülmények között az írisz-telepi missziós szolgálattal kezdte. Ahogy beszélgetésünk alkalmával visszaemlékezett, „a proletárok papjaként”, az 1930-as évek végén gyülekezetet szervezett, és „fagyban, sötétben és sárban a mosolyról prédikált”. A családi élet minden eseményét versben örökítette meg, zenekonzervatóriumot végzett felesége mellett gyermekdalok szövegét írta, zenéjét szerezte. Segesvárról szóló verseit románul és németül is megfogalmazta, sírversei a Székelyföld több településének a temetőjében olvashatók. A festészet iránti érdeklődését a nyaranta vendégül látott képzőművészek példája serkentette, paptársaival megfestették a küküllősárdi templom kazettás mennyezetét. Képeit látva kicsit sajnálhatjuk, hogy élethivatásul nem a képzőművészetet választotta.
„A művészet kinek szerelem, kinek pénz, nekem szerelem” – értett egyet Kedei Zoltán képzőművész szavaival. Festményt soha nem adott el, és rendkívül sokoldalú tehetségét csak a hivatástudat, a kicsi sárdi gyülekezethez való hűség szárnyalta túl, ahol gondoskodott, hogy a padokon mindig ott legyen a Szeretet himnusza.
Feleségével négy gyermeket neveltek fel, és hét unokája mellett a több mint tíz dédunoka fejlődését, növekedését követhették. A kiállítást megelőző istentiszteleten unokája, Jakabházi Béla Botond nyárádgálfalvi lelkész hirdette a Bolyai téri unitárius templomban az igét, a tárlatot veje, Jakabházi Béla segesvári tanár nyitotta meg. Nagy Ferenc festményeit így együtt egy teremben élmény végignézni, a képek alatti verseket újraolvasni.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 16.
Kötet az újrafelfedezett művészről
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
„Egyike a legnagyobb magyar festőknek”
A Nagyenyeden született és Marosvásárhelyen tragikusan korán elhunyt Dósa Géza korának, a tizenkilencedik századnak egyik legjelentősebb magyar festőművésze. Ezt ma már tudjuk. Kortársai azonban nem ismerték föl zsenialitását, végül ez is okozta, hogy az alkotó az öngyilkosságba menekült. Jelentőségére jóval később eszméltek föl, ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria és a Maros Megyei Múzeum képzőművészeti galériája őrzi legtöbb, fennmaradt alkotását. Az alkotóról dr. Szinyei Merse Anna művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria nyugalmazott főmuzeológusa írt könyvet, amelyet szeptember 6-án a Kultúrpalota Tükörtermében mutattak be, a könyvbemutatót követően a művészettörténész Dósa-kortársak – akiknek megadatott a kiteljesedés címmel tartott vetített képes előadást. Az eseményről rövid beszámolót már olvashattak az előző Múzsa-lapszámban: felszólaltak Oniga Erika és Cora Fodor művészettörténészek, a kötet szerkesztője, a marosvásárhelyi Lector Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes pedig a könyv struktúrájáról szólt:
– Kétnyelvű kiadványról van szó, ezt nagyon fontos kiemelni. A Maros Megyei Múzeum kezdte a többnyelvű kötetek kiadását pár évvel ezelőtt, ezáltal a román anyanyelvű festőművészeknek, érdeklődőknek is alkalmuk nyílik megismerni az erdélyi magyar festőket. A kötet alapos bibliográfiával, adatokkal rendelkezik, a szöveget Csortán Ferenc ültette át románra. Szabó Zoltán előszavát követi a Szinyei Merse Anna monográfiája, a szerző összehasonlító módszerrel helyezte el Dósa művészetét a kortárs művészeti életben. Ezután következik a galéria, majd a jegyzetek. A kötet létrejötte meghatározó módon Szőcs Katalin és Szabó Zoltán érdeme, ők harcoltak érte leginkább. Ioan Şulea és Cora Fodor szakmai szempontból rengeteget segített a kötet létrehozásában, köszönöm nekik.
Szinyei Merse Anna elmondta:
– 1975-től kezdődően álltam rá a magyar festészet 1860 és 1910 közötti, csodálatos korszakának kutatására, akkor a legelsők között figyeltem fel arra, hogy van egy méltatlanul elfeledett művészünk. Ki az, aki merészelt 1871-ben modernebbül festeni, mint Szinyei Merse Pál? Amikor egy müncheni festőnövendék úgy fest meg egy anyát és gyermekeit ábrázoló életnagyságú kompzíciót, hogy szó sincs a hagyományokhoz való ragaszkodásról, az olyan bátorságra vall, amire méltán figyelt fel 2010 körül néhány külföldi kolléga. 1983-ban már erősen kezdtem kutatni Dósát és felkereshettem Olariu Györgyöt, nagyszerű segítsége azokban a nagyon nehéz években igen sokat jelentett. Viorica Herbean cerberusként őrizte a képeket, Török Gáspár segítségével mégis elkészíthettem a fotókat, amelyeket monografikus tanulmányomban mellékeltem – így loptuk ki Marosvásárhelyről Budapest számára a Dósa-képeket. Plájás István, Bordy András és mások is sokat segítettek Dósa megismertetésében. Erdélyben Dósa-művekkel nagyon nehezen tudta gyarapítani gyűjteményét a képtár, Budapesten számos magángyűjtő tulajdonában vannak alkotásai. 2001-ben szerveztem egy tanulmányutat, és megismerhettem Szabó Zoltán Judókát – ma nem ülnénk itt, ha ő nem dolgozott volna a legönfeláldozóbb módon Dósa megismertetésének szolgálatában. Köszönöm Szőcs Katalinnak, Gálfalvi Ágnesnek, Oniga Erikának, Soós Zoltánnak, Cora Fodornak és Ioan Şulea osztályvezetőnek ezt a könyvet. Amikor a magyar művészet kvalitásairól van szó, nem ismerek tréfát, mégis csodálatos barátsággal fejeztük be a közös munkát, és elkészülhetett ez a kötet. Kérem, látogassák a marosvásárhelyi képtárat és a budapesti Magyar Nemzeti Galériát, ott eredeti csodálatos színeikben láthatók az alkotások. A két galériának össze kellene fogni és a teljes Dósa-életművet közösen bemutatni, mert ő egyike a legnagyobb magyar festőknek. Hiszen olyan, hogy legnagyobb magyar festő, nincsen – mondta a szerző.
Amint azt az interneten is olvashatjuk, Dósa Géza elszegényedett erdélyi nemesi családba született, apja Dózsa György ügyvéd, anyja Gyarmathy Róza. Apja az 1848-1849-es szabadságharcban hadbíróként tevékenykedett, ezért bujdosni kényszerült, először álnéven szappangyáros lett Kolozsváron, majd életét Marosvásárhelyen állatorvosként fejezte be. Dósa Géza már tízévesen Simó Ferenc kolozsvári rajziskoláját látogatta. Tanulmányait 1862-től a marosvásárhelyi református kollégiumban végezte, ahol rajztanára Péterffy Károly volt, majd 1864-től beiratkozott a budapesti református főgimnáziumba és egyúttal Székely Bertalan magántanítványa lett. 1865-ben részt vett az Eötvös József miniszter által történelmi festményre kiírt pályázaton, ahol Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával ötszáz forintos ösztöndíjat nyert. Az ösztöndíj segítségével 1866-ban beiratkozott a bécsi képzőművészeti akadémiára, ahol Karl Wurzinger tanítványa lett. Itt kötött szoros barátságot Munkácsy Mihállyal, aki ekkor – szintén állami ösztöndíjjal – az akadémia hallgatója volt. 1869-től a müncheni akadémián Wagner Sándor tanítványa lett, de még ugyanebben az évben – Gustave Courbet Kőtörők című művének hatására – kilépett és önálló műtermet nyitott. Megrendelésre arcképeket és történelmi képeket is festett, többek között ekkor festette meg Az ónodi országgyűlés című képét. 1870-ben apja kérésére visszatért Marosvásárhelyre, ahol arcképfestésből próbált megélni. Sikertelensége, rossz anyagi helyzete is közrejátszhatott abban, hogy 1871 tavaszán egy szerelmi ügy miatt öngyilkos lett. Művészetét csak évtizedekkel halála után kezdték értékelni. 1941-ben Kolozsvárott, 1944-ben Budapesten, a Szépművészeti Múzeumban tartottak műveiből emlékkiállítást.
K. NAGY BOTOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. szeptember 16.
Útmutató kézikönyv a magyar és román nyelvű tankönyvekhez
Kezd már abszurddá válni a minden tanévkezdés előtti tankönyvek körüli hercehurca, káosz. Az még mindig rejtély a laikus számára, hogy miért éri váratlanul minden évben az új tanév az oktatási minisztériumot, a tankönyvkiadókat stb., hogy mindig ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeni.
Egy hete hivatalosan is elkezdődött a 2017–2018-as tanév, tankönyvek azonban nincsenek minden tantárgyból, van viszont az ötödikesek hiányzó tankönyveit helyettesítő kézikönyv, amely azokat a tantárgyakat sűríti egybe, amelyekhez még nem készültek el a tankönyvek.
„Kaptunk mi is ebből a kompendiumból, de egyelőre nem tudjuk használni, hiszen minden románul van benne. Most azt hallottuk, hogy talán le fogják fordítani magyarra, de az mikorra készül el? Miből tanítanak addig?” – kérdi Nyári Melinda, a Csiky Gergely Főgimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára, módszertani felelős, akit a magyar tankönyv mellé kapott segédanyagról kérdeztünk, érintve az általános tankönyvhiányt.
A mostani ötödik osztályosok az első előkészítős generáció, akik egy teljesen új módszerrel kezdték az V. osztályt, hogy ne szakadjon meg az előkészítőben elkezdett interdiszciplinaritás.
„Az új tantervhez kétféle tankönyvet készítettek magyar nyelv és irodalomból. Ez a segédlet, amit a kezemben tartok, és ami eddig nem volt, csak az egyikkel használható. Az egyik tankönyv a Corvin Kiadóé, a másik a Kreatívé, mindkettő nagyon jó, összeszedett, ez az útmutató viszont csak az utóbbihoz szükséges.
Nem egy munkafüzet, inkább tanári kalauz, amit nem szabad a diák kezébe adni. Egyébként nagyon megfelelő, van hozzá hanganyag is, ahhoz képest, hogy eddig milyen tankönyvekből tanítottunk, ez nagyon jó” – mondta Nyári Melinda.
A magyar oktatásban román nyelvet tanító tanárok is kézbe kapták a speciális tankönyv mellé szánt „tanítási kalauzt”, erről a Csiky Gergely Főgimnázium két romántanára is egyöntetűen pozitív véleménnyel vall.
„Egyértelműen nagyon hasznos számunkra ez a kiadvány, sokkal jobban és könnyebben tudunk majd boldogulni a tananyag leadásával. Célszerű, praktikus tartalma nagy segítség tanárnak és diáknak egyaránt. Az első része az elméleti, második része a gyakorlati oktatásban van nagy hasznunkra” – mondja Grada Gina Flavia román nyelv és irodalom szakos tanárnő.
„Sajátos módszertana van, sokat segít, hogy boldoguljunk egy magyar anyanyelvű gyerekkel, miközben a román nyelvet idegen nyelvként igyekszünk tanítani nekik” – teszi hozzá Rus Cristiana Maria, szintén román szakos tanárnő.
Ami a hiányzó tankönyveket pótló kézikönyvet illeti, a tanévkezdés után Marius Nistor, a Spiru Haret tanügyi szakszervezet elnöke azt nyilatkozta, hogy fogalma sincs, a minisztérium milyen szakértőkkel konzultált a kiadvány összeállításában, és hogy egyáltalán belegondoltak-e abba, milyen nehéz dolguk lesz a pedagógusoknak, akiknek ebből kell tanítaniuk. Hozzátette: az útmutató távolról sem diákbarát.
Amint arra egyébként a román sajtó rámutatott: az útmutató hemzseg a szerkesztési és a helyesírási hibáktól, illetve olyan szakkifejezéseket is tartalmaz, amelyeket az ötödikesek egyszerűen nem érthetnek.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Kezd már abszurddá válni a minden tanévkezdés előtti tankönyvek körüli hercehurca, káosz. Az még mindig rejtély a laikus számára, hogy miért éri váratlanul minden évben az új tanév az oktatási minisztériumot, a tankönyvkiadókat stb., hogy mindig ugyanazokkal a problémákkal kell megküzdeni.
Egy hete hivatalosan is elkezdődött a 2017–2018-as tanév, tankönyvek azonban nincsenek minden tantárgyból, van viszont az ötödikesek hiányzó tankönyveit helyettesítő kézikönyv, amely azokat a tantárgyakat sűríti egybe, amelyekhez még nem készültek el a tankönyvek.
„Kaptunk mi is ebből a kompendiumból, de egyelőre nem tudjuk használni, hiszen minden románul van benne. Most azt hallottuk, hogy talán le fogják fordítani magyarra, de az mikorra készül el? Miből tanítanak addig?” – kérdi Nyári Melinda, a Csiky Gergely Főgimnázium magyar nyelv és irodalom szakos tanára, módszertani felelős, akit a magyar tankönyv mellé kapott segédanyagról kérdeztünk, érintve az általános tankönyvhiányt.
A mostani ötödik osztályosok az első előkészítős generáció, akik egy teljesen új módszerrel kezdték az V. osztályt, hogy ne szakadjon meg az előkészítőben elkezdett interdiszciplinaritás.
„Az új tantervhez kétféle tankönyvet készítettek magyar nyelv és irodalomból. Ez a segédlet, amit a kezemben tartok, és ami eddig nem volt, csak az egyikkel használható. Az egyik tankönyv a Corvin Kiadóé, a másik a Kreatívé, mindkettő nagyon jó, összeszedett, ez az útmutató viszont csak az utóbbihoz szükséges.
Nem egy munkafüzet, inkább tanári kalauz, amit nem szabad a diák kezébe adni. Egyébként nagyon megfelelő, van hozzá hanganyag is, ahhoz képest, hogy eddig milyen tankönyvekből tanítottunk, ez nagyon jó” – mondta Nyári Melinda.
A magyar oktatásban román nyelvet tanító tanárok is kézbe kapták a speciális tankönyv mellé szánt „tanítási kalauzt”, erről a Csiky Gergely Főgimnázium két romántanára is egyöntetűen pozitív véleménnyel vall.
„Egyértelműen nagyon hasznos számunkra ez a kiadvány, sokkal jobban és könnyebben tudunk majd boldogulni a tananyag leadásával. Célszerű, praktikus tartalma nagy segítség tanárnak és diáknak egyaránt. Az első része az elméleti, második része a gyakorlati oktatásban van nagy hasznunkra” – mondja Grada Gina Flavia román nyelv és irodalom szakos tanárnő.
„Sajátos módszertana van, sokat segít, hogy boldoguljunk egy magyar anyanyelvű gyerekkel, miközben a román nyelvet idegen nyelvként igyekszünk tanítani nekik” – teszi hozzá Rus Cristiana Maria, szintén román szakos tanárnő.
Ami a hiányzó tankönyveket pótló kézikönyvet illeti, a tanévkezdés után Marius Nistor, a Spiru Haret tanügyi szakszervezet elnöke azt nyilatkozta, hogy fogalma sincs, a minisztérium milyen szakértőkkel konzultált a kiadvány összeállításában, és hogy egyáltalán belegondoltak-e abba, milyen nehéz dolguk lesz a pedagógusoknak, akiknek ebből kell tanítaniuk. Hozzátette: az útmutató távolról sem diákbarát.
Amint arra egyébként a román sajtó rámutatott: az útmutató hemzseg a szerkesztési és a helyesírási hibáktól, illetve olyan szakkifejezéseket is tartalmaz, amelyeket az ötödikesek egyszerűen nem érthetnek.
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. szeptember 16.
„Hátrafele halad” az oktatás, a hatóságokkal fenyegetőzik a tanügyminiszter
Nem elég, hogy nem állnak rendelkezésre tankönyvek, a pedagógusoknak segédanyagokat sem szabad használniuk, így gyakorlatilag zsebre dugott kézzel kell órára menniük. Az oktatókat kiborította a szakminiszternek a hatóságokkal való fenyegetőzése.
Elkeserítette és felháborította a pedagógusokat az oktatási miniszter eheti körlevele, amelyben emlékezteti őket, hogy nem használhatják a nem akkreditált segédanyagokat, sőt meg is fenyegeti őket, hogy ha mégis megteszik, „értesíti az állami hatóságokat”. A mindössze kétsoros körlevélben az áll, hogy amíg nem jelenik meg a segédanyagok akkreditálásra vonatkozó módszertana, addig ezek használata tilos.
Számos pedagógus a közösségi oldalon panaszkodott az ebből adódó abszurd helyzetre, hiszen nem elég, hogy nem használhatnak munkafüzeteket, még a tankönyvek nagy része sem érkezett meg.
„Ebben az országban nem előre haladunk, hanem hátrafelé, mint a rák” – fogalmazott egy oktató. Egy másik pedagógus rámutatott: tankönyv és segédanyag nélkül a tanár zsebre dugott kézzel érkezik meg az ötödik osztályosok órájára, lassan az sem biztos, hogy a krétát előveheti.
A Kovászna megyei tanfelügyelőség írásban jelezte Liviu Pop oktatási miniszternek, hogy a helyzet tarthatatlan, és Kovács Irén Erzsébet kisebbségi oktatásért felelős államtitkár segítségét kérték, hogy találjanak áthidaló megoldást, amíg a segédanyagokat akkreditálja a szaktárca.
Kiss Imre főtanfelügyelő a Krónikának megerősítette: kénytelenek eleget tenni a minisztérium felszólításának, de jelezték a szaktárcának, hogy tankönyvek és munkafüzet nélkül egyszerűen nem lehet oktatni. Arra is rámutatott: a segédanyag kifejezés rendkívül tág fogalom, így a tanítók, tanárok nem is tudják pontosan, mit használhatnak, például a matematika példatárat bevihetik-e az osztályba.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
Nem elég, hogy nem állnak rendelkezésre tankönyvek, a pedagógusoknak segédanyagokat sem szabad használniuk, így gyakorlatilag zsebre dugott kézzel kell órára menniük. Az oktatókat kiborította a szakminiszternek a hatóságokkal való fenyegetőzése.
Elkeserítette és felháborította a pedagógusokat az oktatási miniszter eheti körlevele, amelyben emlékezteti őket, hogy nem használhatják a nem akkreditált segédanyagokat, sőt meg is fenyegeti őket, hogy ha mégis megteszik, „értesíti az állami hatóságokat”. A mindössze kétsoros körlevélben az áll, hogy amíg nem jelenik meg a segédanyagok akkreditálásra vonatkozó módszertana, addig ezek használata tilos.
Számos pedagógus a közösségi oldalon panaszkodott az ebből adódó abszurd helyzetre, hiszen nem elég, hogy nem használhatnak munkafüzeteket, még a tankönyvek nagy része sem érkezett meg.
„Ebben az országban nem előre haladunk, hanem hátrafelé, mint a rák” – fogalmazott egy oktató. Egy másik pedagógus rámutatott: tankönyv és segédanyag nélkül a tanár zsebre dugott kézzel érkezik meg az ötödik osztályosok órájára, lassan az sem biztos, hogy a krétát előveheti.
A Kovászna megyei tanfelügyelőség írásban jelezte Liviu Pop oktatási miniszternek, hogy a helyzet tarthatatlan, és Kovács Irén Erzsébet kisebbségi oktatásért felelős államtitkár segítségét kérték, hogy találjanak áthidaló megoldást, amíg a segédanyagokat akkreditálja a szaktárca.
Kiss Imre főtanfelügyelő a Krónikának megerősítette: kénytelenek eleget tenni a minisztérium felszólításának, de jelezték a szaktárcának, hogy tankönyvek és munkafüzet nélkül egyszerűen nem lehet oktatni. Arra is rámutatott: a segédanyag kifejezés rendkívül tág fogalom, így a tanítók, tanárok nem is tudják pontosan, mit használhatnak, például a matematika példatárat bevihetik-e az osztályba.
Bíró Blanka / Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 16.
Cáfolja a román hírszerzés, hogy vádiratokat állítana össze
A Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) nem állt és nem áll módjában befolyásolni egy bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét – mutat rá a titkosszolgálat a honlapján pénteken közzétett közleményében.
A hírszerző szolgálat hangsúlyozza, a SRI-nek a bűnügyi eljárások kezdeti szakaszában kötelessége, hogy a nyomozó hatóságok igénylésére ezek rendelkezésére bocsássa az általa birtokolt adatokat és információkat, a bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét azonban nem tudja befolyásolni.
„Biztosítunk mindenkit afelől, hogy nem létezik egyetlen olyan vádirat sem, amelyet a Román Hírszerző Szolgálat állított volna össze" – mutat rá az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény, amely ugyanakkor felkéri mindazokat, akiknek bizonyítékaik vannak büntetőeljárásokkal kapcsolatos bármiféle visszaélésről, jelentkezzenek ezekkel az illetékes hatóságoknál.
A SRI és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közötti együttműködéssel kapcsolatban a közlemény megjegyzi, a bűnügyi dossziék monitorozása nem tartozik a hírszerzés hatáskörébe, azonban törvényes kötelessége jelenteni a nyomozó hatóságoknak az észlelt bűncselekményeket.
A titkosszolgálat rámutat: SRI-tisztek kizárólag a törvény által konkrétan megjelölt esetekben – azaz terrorista vagy a nemzetbiztonságot érintő bűncselekmények kapcsán – folytathatnak bűnügyi eljárást, és csak ügyész felügyelete alatt. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy egy külön erre a célra létrehozott parlamenti bizottság ellenőrzi a SRI tevékenységét, a hírszerzés pedig mindig készségesen válaszolt a testület igényléseire.
„A belső, illetve a parlamenti ellenőrzésen kívül a SRI jelenlegi vezetősége kidolgozott és jóváhagyott egy etikai kódexet, amely pontos előírásokat tartalmaz a hírszerző tiszti deontológia tekintetében, és amelyet a hírszerzés minden szintjén felvállaltak és betartanak" – áll még a közleményben.
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész szerdán felkérte az igazságszolgáltatási felügyeletet, indítson vizsgálatot azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket a SRI egykori tisztje, Daniel Dragomir tett egy televíziós műsorban. A DNA szerdai közleménye értelmében Daniel Dragomir nyilatkozatában azt állította, hogy a vádhatóság nem az ügyészek által gyűjtött bizonyítékok alapján állítja össze vádiratait, hanem a SRI alkalmazottai készítik elő azokat, a DNA ügyészei pedig csak aláírják és elküldik a vádiratokat a bírósághoz. Krónika (Kolozsvár)
A Román Hírszerző Szolgálatnak (SRI) nem állt és nem áll módjában befolyásolni egy bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét – mutat rá a titkosszolgálat a honlapján pénteken közzétett közleményében.
A hírszerző szolgálat hangsúlyozza, a SRI-nek a bűnügyi eljárások kezdeti szakaszában kötelessége, hogy a nyomozó hatóságok igénylésére ezek rendelkezésére bocsássa az általa birtokolt adatokat és információkat, a bűnvádi eljárás vagy büntetőper végkimenetelét azonban nem tudja befolyásolni.
„Biztosítunk mindenkit afelől, hogy nem létezik egyetlen olyan vádirat sem, amelyet a Román Hírszerző Szolgálat állított volna össze" – mutat rá az Agerpres hírügynökség által idézett közlemény, amely ugyanakkor felkéri mindazokat, akiknek bizonyítékaik vannak büntetőeljárásokkal kapcsolatos bármiféle visszaélésről, jelentkezzenek ezekkel az illetékes hatóságoknál.
A SRI és az Országos Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) közötti együttműködéssel kapcsolatban a közlemény megjegyzi, a bűnügyi dossziék monitorozása nem tartozik a hírszerzés hatáskörébe, azonban törvényes kötelessége jelenteni a nyomozó hatóságoknak az észlelt bűncselekményeket.
A titkosszolgálat rámutat: SRI-tisztek kizárólag a törvény által konkrétan megjelölt esetekben – azaz terrorista vagy a nemzetbiztonságot érintő bűncselekmények kapcsán – folytathatnak bűnügyi eljárást, és csak ügyész felügyelete alatt. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy egy külön erre a célra létrehozott parlamenti bizottság ellenőrzi a SRI tevékenységét, a hírszerzés pedig mindig készségesen válaszolt a testület igényléseire.
„A belső, illetve a parlamenti ellenőrzésen kívül a SRI jelenlegi vezetősége kidolgozott és jóváhagyott egy etikai kódexet, amely pontos előírásokat tartalmaz a hírszerző tiszti deontológia tekintetében, és amelyet a hírszerzés minden szintjén felvállaltak és betartanak" – áll még a közleményben.
Laura Codruţa Kövesi korrupcióellenes főügyész szerdán felkérte az igazságszolgáltatási felügyeletet, indítson vizsgálatot azon állításokkal kapcsolatban, amelyeket a SRI egykori tisztje, Daniel Dragomir tett egy televíziós műsorban. A DNA szerdai közleménye értelmében Daniel Dragomir nyilatkozatában azt állította, hogy a vádhatóság nem az ügyészek által gyűjtött bizonyítékok alapján állítja össze vádiratait, hanem a SRI alkalmazottai készítik elő azokat, a DNA ügyészei pedig csak aláírják és elküldik a vádiratokat a bírósághoz. Krónika (Kolozsvár)
2017. szeptember 16.
SZILÁGYI PÉTER: A SZÓRVÁNYMENTÉS A NEMZETPOLITIKAI CÉLOK EGYIK LEGFONTOSABBIKA
A szórványmagyarság olyan, mint a kenyér héja, mely összetartja a kenyeret; a kormány ennek szellemében kiemelt feladatának tekinti a szórványmagyarság megtartását – jelentette ki a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára szombaton, a Vasárnapi Iskola Alapítvány Összetartás konferenciáján, Egerben. Míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány.
Szilágyi Péter előadásában hangsúlyozta: 2010 óta a nemzetpolitika a kormányzati munka önálló szakterületeként működik, a szórványmentés pedig a kabinet nemzetpolitikai céljainak egyik legfontosabbika.
„Le szeretnénk mosni mindazt a gyalázatot, mely ezt az időszakot megelőzte. Célunk újra élővé tenni a határon túli magyarlakta területeket” – fogalmazott a helyettes államtitkár. Emlékeztetett: a célok megfogalmazása szintjén már a rendszerváltást követően, 1990-ben megindult a nemzetpolitika újjászervezése, ám ezt követően 2010-ig számottevő gyakorlati lépés nem történt.
A magyar kormány ekkortól teremtette meg a jelenleg zajló munka törvényi kereteit, élén az alaptörvénnyel, amely kimondja: hazánk nem csak felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarságért – mutatott rá. Szilágyi Péter a nemzet egyesítését szolgáló fontos intézkedésként említette az egyszerűsített honosítás lehetőségének megteremtését is.
A helyettes államtitkár szólt arról is: míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány. Ez az összeg még mindig a GDP nem egészen 1 százaléka, miközben a magyarság harmada határainkon kívül él – jegyezte meg.
A források felhasználására kitérve jelezte: létrejött egy átfogó intézményrendszer, annak részeként működnek kutatóintézetek és kulturális térként központi szerepet tölt be a Magyarság Háza. Emellett rendszeressé tették a párbeszédet a határon túli magyarsággal, legmagasabb fóruma a Magyar Állandó Értekezlet, munkájában pedig a Magyar Diaszpóra Tanács is részt vesz.
A tematikusan támogatott területek közül kiemelkedő az oktatás és a gazdaság, továbbá a szórványkollégiumok és szórványközpontok életre hívása. Sikeres a Kőrösi, a Petőfi és a Rákóczi Szövetség által működtetett Kárpát-medencei diaszpóra program, azok célja a külhoni magyarság kötődésének és anyaországi kapcsolatainak erősítése – sorolta a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter kijelentette: talán a legnehezebb szórványmentő munkát a Vasárnapi Iskola Alapítvány végzi, tevékenységét a kabinet az idén 10 millió forinttal segíti, és a szervezet a következő években is számíthat a kormány támogatására.
Habis László (Fidesz-KDNP), Eger polgármestere köszöntőjében a megyeszékhely fejlesztéséről, vonzerejéről beszélt a konferencia résztvevőinek. Kijelentette: a város büszke az értékeire, és azokat nem csupán őrizni, gondozni, de gyarapítani is igyekszik. Ennek jegyében a cél életteli, pezsgő, a fiatalok számára is vonzó környezet és hangulat kialakítása Egerben – fogalmazott.
MTI; hirstart.hu
A szórványmagyarság olyan, mint a kenyér héja, mely összetartja a kenyeret; a kormány ennek szellemében kiemelt feladatának tekinti a szórványmagyarság megtartását – jelentette ki a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára szombaton, a Vasárnapi Iskola Alapítvány Összetartás konferenciáján, Egerben. Míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány.
Szilágyi Péter előadásában hangsúlyozta: 2010 óta a nemzetpolitika a kormányzati munka önálló szakterületeként működik, a szórványmentés pedig a kabinet nemzetpolitikai céljainak egyik legfontosabbika.
„Le szeretnénk mosni mindazt a gyalázatot, mely ezt az időszakot megelőzte. Célunk újra élővé tenni a határon túli magyarlakta területeket” – fogalmazott a helyettes államtitkár. Emlékeztetett: a célok megfogalmazása szintjén már a rendszerváltást követően, 1990-ben megindult a nemzetpolitika újjászervezése, ám ezt követően 2010-ig számottevő gyakorlati lépés nem történt.
A magyar kormány ekkortól teremtette meg a jelenleg zajló munka törvényi kereteit, élén az alaptörvénnyel, amely kimondja: hazánk nem csak felelősséget érez, de felelősséget is vállal a határon túli magyarságért – mutatott rá. Szilágyi Péter a nemzet egyesítését szolgáló fontos intézkedésként említette az egyszerűsített honosítás lehetőségének megteremtését is.
A helyettes államtitkár szólt arról is: míg 2009-ben 9,1 milliárd forintot, addig tavaly összességében csaknem 100 milliárd forintot fordított nemzetpolitikára a kormány. Ez az összeg még mindig a GDP nem egészen 1 százaléka, miközben a magyarság harmada határainkon kívül él – jegyezte meg.
A források felhasználására kitérve jelezte: létrejött egy átfogó intézményrendszer, annak részeként működnek kutatóintézetek és kulturális térként központi szerepet tölt be a Magyarság Háza. Emellett rendszeressé tették a párbeszédet a határon túli magyarsággal, legmagasabb fóruma a Magyar Állandó Értekezlet, munkájában pedig a Magyar Diaszpóra Tanács is részt vesz.
A tematikusan támogatott területek közül kiemelkedő az oktatás és a gazdaság, továbbá a szórványkollégiumok és szórványközpontok életre hívása. Sikeres a Kőrösi, a Petőfi és a Rákóczi Szövetség által működtetett Kárpát-medencei diaszpóra program, azok célja a külhoni magyarság kötődésének és anyaországi kapcsolatainak erősítése – sorolta a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter kijelentette: talán a legnehezebb szórványmentő munkát a Vasárnapi Iskola Alapítvány végzi, tevékenységét a kabinet az idén 10 millió forinttal segíti, és a szervezet a következő években is számíthat a kormány támogatására.
Habis László (Fidesz-KDNP), Eger polgármestere köszöntőjében a megyeszékhely fejlesztéséről, vonzerejéről beszélt a konferencia résztvevőinek. Kijelentette: a város büszke az értékeire, és azokat nem csupán őrizni, gondozni, de gyarapítani is igyekszik. Ennek jegyében a cél életteli, pezsgő, a fiatalok számára is vonzó környezet és hangulat kialakítása Egerben – fogalmazott.
MTI; hirstart.hu
2017. szeptember 16.
Vízaknai magyarok között
A zentai Bajusz Erika a romániai településen töltött kilenc hónapot a Petőfi Sándor Program keretében
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a már meglévő kinti közösségeket. A zentai Bajusz Erika ennek a programnak a részeseként töltött tavaly szeptembertől kilenc hónap szolgálatot Vízaknán, Erdély legdélebbi részén, a Nagyszebenhez közeli kis településen.
Fogadószervezete a Református Egyház és az egyház keretében működő Árvácska Gyermekotthon volt. Bajusz Erika elmondása szerint nagyon hálás a sorsnak, amiért éppen oda küldték, hiszen egy olyan közösségbe került, mely nagyon gyorsan befogadta, megszerette, és ennek köszönhetően gyümölcsöző együttműködés alakult ki az ottani magyarok és közte:
– Picike közösségről van szó, háromezren laknak ott és ennek mindössze tíz százaléka magyar. Körülbelül 270 fő református és 30–40 személy katolikus. A vidék egyébként nagyon szép, Vízakna fürdőváros, mely gyógyító, sós tavairól ismert. Tényleg egy végtelenül kedves kis magyar közösségről beszélhetünk az esetükben, akik engem nagyon hamar el is fogadtak, persze ehhez megfelelő alázat és kellő nyitottság is kellett, de én csak jó dolgokat tapasztaltam közöttük. A befogadó szervezetem a Református Egyház volt, a mentorom pedig Csíki-Mákszem Lóránd helyi tiszteletes. A tiszteletes úrral már rögtön a legelején megegyeztünk abban, hogy korosztályokra bontva szervezünk programokat, tehát nemcsak a gyerekekkel foglalkozom, hanem az ifjúsággal és az idősekkel egyaránt. A gyermekekkel töltöttem a legtöbb időt, hétvégenként sokszor magyar népmesékkel foglalkoztunk, kézműveskedtünk, bővítettük magyar nyelvi ismeretüket. Mivel ott csak elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, érezhető, hogy nehezen megy nekik az írás, olvasás magyarul. Ötödiktől már mindent románul tanulnak, és ez sajnos nagyon hamar meglátszik a nyelvhasználatukon is, meg az írásukon, olvasásukon is. Ezt a hiányt igyekeztünk a hétvégi foglalkozásokon pótolni. Ezenkívül szezonális foglalkozásokat is kitaláltunk, volt pl. szüreti program, karácsonyi program, novembertől pedig általam elindult a városban a magyar néptáncoktatás gyerekeknek, és lett is négy állandó párunk. Az ifjúságnak játék- és kvízesteket tartottam, olyanokat, amelyek történelmünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódtak, az időseknek pedig irodalmi délutánokat szerveztem. Nagyon szerettem volna a három generációt valahogy összekapcsolni, ezért egy olyan foglalkozást is bevezettünk, amelyen egy-egy helyi időstől tanultunk. Mindig valaki mást kértünk meg arra, hogy az általa ápolt hagyományt, vagy az általa művelt foglalkozást bemutassa, megtanítsa a fiatalabbakkal. Így volt hímzés, farsangi fánk, vagy ahogyan ők mondják, pánkókészítés. Olyanra is volt példa, hogy felelevenítettük azokat a hagyományokat, amelyekről kezdtek megfeledkezni, így volt pl. szemeskukorica-főzés. Tavaly ősszel a fiatalok egy csoportjával Brüsszelbe utaztunk Gál Kinga Európai Parlamenti képviselő meghívására. Hat vízaknai fiatal utazhatott így el Brüsszelbe, és ott meglátogattuk a parlamentet, szétnéztünk a városban és a képviselő asszonnyal is találkoztunk, és vele az erdélyi kisebbség létéről beszélgettünk. Minden hónapban előadást tartottunk a gyermekekkel, ez kötődhetett nemzeti ünnephez, továbbá megünnepeltük a magyar kultúra napját, a karácsonyt, a húsvétot. Nagyon sok magyar népdalt és verset tanultunk, ezzel fejlesztve a szókincsüket – magyarázta a zentai ösztöndíjas.
Erika elmesélte, hogy a szolgálata hivatalosan májusig tartott, de ő még június közepén is Vízaknán volt és szervezkedett. A nyarat itthon töltötte, viszont szeptembertől ismét visszament az erdélyi közösségbe, hiszen ez a mentora és az ottani magyarok külön kérése volt. Erika tehát újabb kilenc hónapot tölt Vízaknán, és már most is azon fáradozik, hogy minél kiválóbbra sikerüljön az általa megálmodott 1. Vízaknai magyar nap, melynek megünneplését október 7-ére tűzték ki.
Kérdésemre elmondta, azok után, hogy Zentán olyan közegben nőtt fel, ahol a magyarság tömbben van, és szabadon gyakorolhatja anyanyelvét, nagyon érdekes volt belelátni egy olyan közösség életébe, mely nem tudja korlátlanul használni anyanyelvét a mindennapokban. Szerinte ezért van ott nagyon fontos szerepe az egyháznak, mert az egy olyan közösséget teremt, ahol még magyarul tudnak beszélni, tanulni. Akinek Vízaknán fontos a magyarsága, az ott élhet ezzel a lehetőséggel.
Erika egyébként Szegeden harmadéves orvostanhallgató, és a vízaknai szolgálat érdekében két évre felfüggesztette tanulmányait.
A program végeztével meg kellett fogalmaznia egy mondatot, hogy mit is kapott a 9 hónap alatt, milyen érzésekkel tért haza, az ő mottója így szólt: „Ahol egyetlen magyar szív is dobog, ott van feladatunk. Ez a feladat és szolgálat persze nem mindig könnyű, de hiszem azt, hogy szeretettel és áldással teli. Ilyen volt az én 9 hónapom is Vízaknán, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok a helyi közösségnek, a mentoromnak és a Jóistennek.”
Homolya Horváth Ágnes / magyarszo.rs/hu
A zentai Bajusz Erika a romániai településen töltött kilenc hónapot a Petőfi Sándor Program keretében
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a már meglévő kinti közösségeket. A zentai Bajusz Erika ennek a programnak a részeseként töltött tavaly szeptembertől kilenc hónap szolgálatot Vízaknán, Erdély legdélebbi részén, a Nagyszebenhez közeli kis településen.
Fogadószervezete a Református Egyház és az egyház keretében működő Árvácska Gyermekotthon volt. Bajusz Erika elmondása szerint nagyon hálás a sorsnak, amiért éppen oda küldték, hiszen egy olyan közösségbe került, mely nagyon gyorsan befogadta, megszerette, és ennek köszönhetően gyümölcsöző együttműködés alakult ki az ottani magyarok és közte:
– Picike közösségről van szó, háromezren laknak ott és ennek mindössze tíz százaléka magyar. Körülbelül 270 fő református és 30–40 személy katolikus. A vidék egyébként nagyon szép, Vízakna fürdőváros, mely gyógyító, sós tavairól ismert. Tényleg egy végtelenül kedves kis magyar közösségről beszélhetünk az esetükben, akik engem nagyon hamar el is fogadtak, persze ehhez megfelelő alázat és kellő nyitottság is kellett, de én csak jó dolgokat tapasztaltam közöttük. A befogadó szervezetem a Református Egyház volt, a mentorom pedig Csíki-Mákszem Lóránd helyi tiszteletes. A tiszteletes úrral már rögtön a legelején megegyeztünk abban, hogy korosztályokra bontva szervezünk programokat, tehát nemcsak a gyerekekkel foglalkozom, hanem az ifjúsággal és az idősekkel egyaránt. A gyermekekkel töltöttem a legtöbb időt, hétvégenként sokszor magyar népmesékkel foglalkoztunk, kézműveskedtünk, bővítettük magyar nyelvi ismeretüket. Mivel ott csak elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, érezhető, hogy nehezen megy nekik az írás, olvasás magyarul. Ötödiktől már mindent románul tanulnak, és ez sajnos nagyon hamar meglátszik a nyelvhasználatukon is, meg az írásukon, olvasásukon is. Ezt a hiányt igyekeztünk a hétvégi foglalkozásokon pótolni. Ezenkívül szezonális foglalkozásokat is kitaláltunk, volt pl. szüreti program, karácsonyi program, novembertől pedig általam elindult a városban a magyar néptáncoktatás gyerekeknek, és lett is négy állandó párunk. Az ifjúságnak játék- és kvízesteket tartottam, olyanokat, amelyek történelmünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódtak, az időseknek pedig irodalmi délutánokat szerveztem. Nagyon szerettem volna a három generációt valahogy összekapcsolni, ezért egy olyan foglalkozást is bevezettünk, amelyen egy-egy helyi időstől tanultunk. Mindig valaki mást kértünk meg arra, hogy az általa ápolt hagyományt, vagy az általa művelt foglalkozást bemutassa, megtanítsa a fiatalabbakkal. Így volt hímzés, farsangi fánk, vagy ahogyan ők mondják, pánkókészítés. Olyanra is volt példa, hogy felelevenítettük azokat a hagyományokat, amelyekről kezdtek megfeledkezni, így volt pl. szemeskukorica-főzés. Tavaly ősszel a fiatalok egy csoportjával Brüsszelbe utaztunk Gál Kinga Európai Parlamenti képviselő meghívására. Hat vízaknai fiatal utazhatott így el Brüsszelbe, és ott meglátogattuk a parlamentet, szétnéztünk a városban és a képviselő asszonnyal is találkoztunk, és vele az erdélyi kisebbség létéről beszélgettünk. Minden hónapban előadást tartottunk a gyermekekkel, ez kötődhetett nemzeti ünnephez, továbbá megünnepeltük a magyar kultúra napját, a karácsonyt, a húsvétot. Nagyon sok magyar népdalt és verset tanultunk, ezzel fejlesztve a szókincsüket – magyarázta a zentai ösztöndíjas.
Erika elmesélte, hogy a szolgálata hivatalosan májusig tartott, de ő még június közepén is Vízaknán volt és szervezkedett. A nyarat itthon töltötte, viszont szeptembertől ismét visszament az erdélyi közösségbe, hiszen ez a mentora és az ottani magyarok külön kérése volt. Erika tehát újabb kilenc hónapot tölt Vízaknán, és már most is azon fáradozik, hogy minél kiválóbbra sikerüljön az általa megálmodott 1. Vízaknai magyar nap, melynek megünneplését október 7-ére tűzték ki.
Kérdésemre elmondta, azok után, hogy Zentán olyan közegben nőtt fel, ahol a magyarság tömbben van, és szabadon gyakorolhatja anyanyelvét, nagyon érdekes volt belelátni egy olyan közösség életébe, mely nem tudja korlátlanul használni anyanyelvét a mindennapokban. Szerinte ezért van ott nagyon fontos szerepe az egyháznak, mert az egy olyan közösséget teremt, ahol még magyarul tudnak beszélni, tanulni. Akinek Vízaknán fontos a magyarsága, az ott élhet ezzel a lehetőséggel.
Erika egyébként Szegeden harmadéves orvostanhallgató, és a vízaknai szolgálat érdekében két évre felfüggesztette tanulmányait.
A program végeztével meg kellett fogalmaznia egy mondatot, hogy mit is kapott a 9 hónap alatt, milyen érzésekkel tért haza, az ő mottója így szólt: „Ahol egyetlen magyar szív is dobog, ott van feladatunk. Ez a feladat és szolgálat persze nem mindig könnyű, de hiszem azt, hogy szeretettel és áldással teli. Ilyen volt az én 9 hónapom is Vízaknán, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok a helyi közösségnek, a mentoromnak és a Jóistennek.”
Homolya Horváth Ágnes / magyarszo.rs/hu
2017. szeptember 16.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői, olyanok voltak a határon túli magyarok
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet
Hatásos-e a magyar nemzetpolitika, a szimbólumokon túl működik-e a gyakorlatban is a támogatási rendszer? Az ukrán oktatási törvény ügye és az egyre-másra Erdélyben is előforduló, a magyar nyelv használata és az alapvető jogok ellen irányuló fellépések azt mutatják, a valódi kisebbségvédelem terén egyes szomszédainktól Európa még túl messze van.
Soha annyi pénzt nem költött a magyar állam az anyaországon kívül élő nemzettársainkra, mint mostanában, és ez a tény szinte kötelezővé teszi, hogy a közelgő kampányban balliberális oldalról előjöjjön a már ismert „túlszerették a határon túliakat” érvelés, valamint a támogatás átszámolása lélegeztetőgépekre. Ha viszont egy másik szempontból vizsgáljuk a kérdést, a 18 000 milliárdos magyar költségvetésből a tavaly erre a célra elköltött 90-100 milliárd csak csepp a tengerben. Az éves magyar büdzsé alig több mint öt ezreléke, vagyis minden ezer befizetett adóforintból öt. Ettől viszont még jogos a kérdés: van-e nemzetstratégiánk?
Két fő forrásból csordogál (néha pedig valósággal ömlik, hiszen például tavaly decemberben két nap alatt 36,7 milliárd forintot osztottak szét, de erről később) a támogatás a határon túlra: a Miniszterelnökséghez tartozó Nemzetpolitikai Államtitkárság pénzosztó szervezetén, a Bethlen Gábor Alapon (BGA) keresztül, újabban pedig a Külgazdasági és Külügyminisztérium csatornáin is.
Rossz néven veszik
Kezdjük az utóbbival: Magyar Levente, a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciáért felelős államtitkára 2015 decemberében jelentette be, hogy a kormány ötvenmilliárdos gazdaságfejlesztési programot indít a Vajdaságban. A keret nagy részét hitelprogram teszi ki, közel harmincmilliárdos összeggel, a maradék húszmilliárd vissza nem térítendő állami támogatás. A program elsődleges célja, szólt az MTI-hír, hogy a világ legjobb termőföldjeit magáénak tudó Vajdaságot és az ottani gazdákat segítsék termékeik távoli piacokra való eljuttatásában. A programmal a turizmust is akarták támogatni, valamint a helyi kis- és középvállalkozásokat, utóbbiakat főként kedvezményes hitelekkel.
A jó hírek az Ukrajnában élő nemzettársainkat sem kerülték el: idén március tizenötödikén a beregszászi Petőfi-szobornál tartott ünnepségen Magyar Levente arról beszélt, hogy 2017 aranybetűkkel íródhat be a kárpátaljai magyarság történelmébe, ugyanis ebben az évben a magyar állam húszmilliárd forintos támogatást utal ki a megye gazdaságának felvirágoztatására (tavaly kétmilliárd jutott ugyanerre a célra). A borostyánkői mezőgazdászról és kultúrpolitikusról, Egán Edéről elnevezett gazdaságfejlesztési programban eddig főként egyéni gazdálkodók földprivatizációs költségeit fedezték, de ezentúl jut hitel vállalkozásfejlesztésre is.
Ám a külügyesek által vitt program nem mindenütt fáklyásmenet, és ezt jól jelzi a romániai példa. Idén májusban Marosvásárhelyen az államtitkár arról beszélt, hogy az erdélyi magyarság számára is beindul a másik két régióban már működő támogatási rendszer, és ki is hirdette, hogy kezdésnek a Mezőség Maros megyei részén élő magyar gazdák pályázhatnak összesen egymilliárd forintra. Információink szerint a román kormány ráborította az asztalt a magyarra, és azt mondta: ha etnikai alapon osztanak pénz, ötvenszázalékos adót vetnek ki a támogatásokra. Kelemen Hunor RMDSZ-elnök ugyan már százmilliárdos támogatást vizionált Erdélyben, mi biztos forrásból úgy tudjuk, a program teljesen leállt. Szlovákiában pedig információink szerint egyenesen Bugár Béla torpedózta meg a hasonló elképzelést – a vegyes pártjával kormányon lévő magyar politikus nincs jóban a Fidesszel, és nem vette jó néven, hogy kihagyták a buliból, ezért meggyőzte Fico kormányfőt, hogy Szlovákia ne engedélyezze a felvidéki magyarok efféle támogatását.
Egyházi intézmények
A határon túli oktatási, szociális és kulturális támogatásokat kezelő Bethlen Gábor Alap költségvetési támogatása látványosan emelkedett a 2010-es választási győzelem óta. Egyik forrásunk úgy fogalmazott: sokáig erős határon túli politikusok mondták meg, mire mehet pénz (Erdély esetében a szocialista kormányok alatt Markó Béla akkori RMDSZ-elnök, a második Fidesz-kormányzás elején pedig főként Tőkés László), de ez most már nincs így. A százmillió forint fölötti támogatásokról Orbán Viktor miniszterelnök dönt, az annál kisebb összegeknél van esélye tulajdonképpen bárkinek, ha jó a pályázat, és az érintett személyre vagy szervezetre nem haragszanak a Fideszben. Információink szerint a magyar kormányfő két szempontot preferál: egyházi kezelésben lévő intézményt támogassanak, mert attól még az időnként ellenséges kormányok sem tudják elvenni a vagyont (így például határon túli iskolaépület felújítására csak akkor lehet sikerrel pályázni Budapesten, ha egyházi tulajdonban működik, akár állami intézményként is); a másik szempont pedig az, hogy fenntartható legyen, tehát húsz év múlva is működjön az intézmény, amely jelentősebb összeget kapott.
Szóval Orbán Viktoron kívül most már nincsenek erős emberek, akik tollba mondják, mi történjen a pénzzel – pontosabban a legtöbb régió esetében nincsenek, Kárpátalja kivételével. Ez a régió ugyanis külön kormánybiztost is kapott, és Grezsa István joggal indulhatna a leghosszabb titulust viselő közszolgák versenyén, mivel „Szabolcs-Szatmár-Bereg megye és Kárpátalja (Закарпатська область) együttműködési és összehangolt fejlesztési feladatainak kormányzati koordinációjával” bízták meg 2015 decemberében. Lázár János kancelláriaminiszter egykori háziorvosa kívülről csöppent a nemzetpolitikába (rossz nyelvek szerint azért kapott határon túli magyarokkal kapcsolatos feladatot, mert nagyon szeretett Erdélybe járni), de annál vehemensebben vetette bele magát a munkába. Olyan beregszászi forrásunk is akad, aki azt mondta: a támogatás fejében még arra is kapott jóindulatú javaslatot, kinél vásárolja meg a téglát. Ez a többi térségben nincs így – erdélyi forrásaink azt mondták, nem jellemző a magyar közbeszerzéseken tapasztalható állapot, hogy a nagy összegű támogatások elnyerőinél hamar kopogtatnak a kijelölt kivitelezők. A nagyváradi római katolikus püspöki palota rekonstrukciójára például 2 milliárdnyi adóforint megy, de könnyen elképzelhető, hogy a munkát nem valamelyik Mészáros-érdekeltség, hanem helyi vállalkozók végzik el.
Ha van időnk alaposan végigböngészni a BGA nem túl jól kereshető honlapját, semmiféle logikát nem találunk a támogatásokban. A stratégia hiányát forrásaink is elismerték – egyikük egy nagyon érzékletes példát is mondott.
Mint egy tömegkatasztrófa túlélői
2010-ben a Fidesz úgy vette át a kormányrudat, fogalmazott riportalanyunk, hogy a határon túli magyarság olyan állapotban volt, mint egy tömegkatasztrófa túlélői. Az egészségügyben ilyenkor úgynevezett sürgősségi triázsolást végeznek: eldöntik, kinél kell kezdeni a beavatkozást, ki várhat még, és kit hagynak meghalni, mert az élettel össze nem egyeztethető sérülései vannak. Ennek pontos szakmai kritériumai vannak, de a magyar adminisztrációban nem volt meg ehhez a „nemzetpolitikai triázshoz” a kellő szakértelem, és a kétharmad ellenére talán a politikai bátorság sem. Ami súlyosabb, hogy az ehhez szükséges tárgyi tudással a határon túli közösségek vezetői sem rendelkeznek, így a kormányzás hét esztendeje alatt sok múlt az esetlegességen: ki találkozott jó időben és helyen Orbán Viktorral, vagy kinek voltak kiváló pályázatírói és lobbistái. Vagy csak egyszerűen szerencséje volt, és épp jó fiókban, felül volt egy elfekvő pályázata: a nemzetpolitikai államtitkárság munkatársainak rémálmaiban jön elő tavaly december, amikor négy nap alatt kellett egy ad hoc ötlet nyomán Kárpát-medencei óvodai és bölcsődei támogatási koncepciót kitalálni és beindítani, mert a költségvetés valamely bugyrából hirtelen el kellett költeni – és csak erre lehetett elkölteni – 9 milliárdot. Ez volt december 21-én, másnap, december 22-én újabb 27,7 milliárd sorsa dőlt el, főként egyházi nyertesekkel. Majdnem 8 milliárd jutott az Erdélyi Református Egyházkerületnek ingatlanberuházásra, 1,75 milliárdot kaptak a felvidéki reformátusok is ugyanerre a célra, és sok más mellett jutott erdélyi katolikus plébániáknak is nagyjából két és fél milliárd. A HVG úgy tudja, hogy más kalapból ugyan, de egy-egy milliárd ment eszéki, munkácsi, dunaszerdahelyi, csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi sportkluboknak is.
Az erdélyi Átlátszó oknyomozó portál munkatársa, miután több hónapot töltött a határon túli támogatások böngészésével és összeadogatásával, úgy fogalmazott: az államapparátus egymással versengő szereplői látszólag ötletszerűen döntenek a rendelkezésükre álló forrásokról, és senki sem tudja pontosan megmondani, összesen mennyi támogatás megy a határon túlra.
A fura helyzet ellenére forrásaink egybehangzóan azt mondták, hogy a támogatásokban nincs hátsó szándék, és meggyőződésük, hogy a pénzt hatékonyabban költik el a határon túl annál, mint ahogyan itthon például az európai uniós források lehívásánál történik. Az viszont elismerik, hogy a támogatások elosztásához szerkezetváltásra, a helyzet pontos ismeretén alapuló, rendszerszintű gondolkodásra és főképp tudatos tervezésre volna szükség.
Sokan – az ellenzéken kívül még a Fideszből is – úgy látják, hogy az Orbán-kormány nemzetpolitikáját egyre erősödő mértékben a belpolitikai célok határozzák meg. Röviden: minél több határon túli voksot begyűjteni. Ennek viszont némileg ellentmond, hogy a Fidesz holdudvarában van ugyan egy erőteljes erdélyi sajtóportfólió, de hiába lapoztuk fel ezeket a lapokat, egyetlen szem, választási regisztrációra buzdító hirdetést sem találtunk bennük. Pedig a kampány elkezdődött – a közterületekre kikerült plakátokon Székelyföldön arra buzdítják a honosított magyar állampolgárokat (áprilisra minden bizonnyal elérjük az egymilliós számot), hogy regisztráljanak a levélbeli szavazáshoz.
Mindez azért is furcsa, mert mint korábban megírtuk, miniszteri biztosa is lesz a környező országokban lebonyolított választásoknak, mivel a kvótanépszavazáson feltűnően sokan szavaztak érvénytelenül a jogszabályok hiányos ismerete miatt. Hidvéghi Balázs, a Fidesz kommunikációs igazgatója fejtágítást tartott augusztus végén a magyar nagykövetek szokásos éves értekezletén, és a kormány maga is küldött levelet a magyar állampolgárságot is szerzett határon túliaknak, amelyben a választáson való részvételre buzdít. A „stratégia” – ha lehet ezt annak nevezni – kiagyalója és irányítója természetesen maga a miniszterelnök, ezt egy külügyekkel foglalkozó fideszes forrásunk mondta. Az idei tusnádfürdői szabadegyetem politikai programjai között is hangsúlyosan szerepeltek olyanok, amelyekben kiemelt téma volt a választási regisztráció.
Érdekes és aktuális kérdés az ukrán oktatási törvény ügye is. Szijjártó Péter most „hátba szúrásról”, „cinikus időzítésről” beszél, miközben már hónapok óta ismert, hogy valamilyen, a magyarokat nem feltétlenül kedvezően érintő változásra készül az ukrán kormány. Olyannyira, hogy a nyár elején a budapesti ukrán nagykövetség sajtóbeszélgetést is szervezett a témában, amelyen Ljubov Nepop nagykövet azzal indokolta a tervezett változtatásokat, hogy a kárpátaljai magyarok között nagyon kevesen beszélnek ukránul, ez pedig elengedhetetlen ahhoz, hogy normálisan ügyeket tudjanak intézni például. Szintén még a nyár elején került lapunk birtokába egy olyan minisztériumi belső feljegyzés, amely már akkor arra figyelmeztetett: Petro Porosenko kompromisszumokra kényszerülhet a törvényhozásban a nacionalista pártok támogatásáért cserébe.
Hallgatólagos megállapodás
Ukrajnával ugyanakkor információink szerint kötöttünk egy nagyon érzékeny hallgatólagos megállapodást: az ukrán hatóságok nem firtatják, hány kárpátaljai magyar szerezhetett már állampolgárságot (az ukrán törvények tiltják a kettős állampolgárságot), cserébe a magyar kormány fejlesztéseket hajt végre a régióban, és nemzetközi fórumokon támogatja például az ukrán vízumkönnyítést. A határon túli szavazatmaximalizálásra törekvő Orbán-kabinetnek ebből a szempontból nem érdeke a helyzet túlzott elmérgesítése.
Mindez illeszkedik abba magyar nemzetpolitikai stratégiába, amely lehetőség szerint kerüli az éles konfliktust szomszédainkkal nemzetiségi-kisebbségvédelmi ügyekben. Cserébe viszont az olyan nagypolitikai kérdésekben, mint a migráció vagy az energetika, számít a közép-európai együttműködésre. Mint akár a kvótaper körüli huzavonából is látszik, ez a modell működik is, meg nem is. Hosszú távon a Kárpát-medencei magyarság szempontjából kétségtelenül vannak kockázatai annak, ha Magyarország az állandó gazdasági növekedésben, európai befolyása erősödésében bízva úgy gondolja, pozíciójánál fogva el tudja simítani a kisebbségvédelem terén jelentkező problémákat, miközben a nemzeti ügyekben csökkentett hangerőn szólal meg.
A magyar kormányt biztosan nem érte váratlanul a kijevi Rada döntése, arról viszont nincs tudomásunk, hogy az elmúlt hónapokban diplomáciai úton bármilyen tárgyalást kezdeményezett volna a magyar fél valamilyen kompromisszumos megoldás elérésére. „Ha tudtak róla, de nem tettek semmit, az nagyon súlyos hiba. Ha próbáltak valamit elérni, akkor pedig az derült ki, hogy ezek a lépések teljesen eredménytelenek maradtak” – mondta az esettel kapcsolatban egy korábban az Orbán-kormányokban több poszton is fontos diplomáciai küldetést teljesítő forrásunk. Ő szintén úgy látja, hogy a határon túli magyarok ügye kizárólag belpolitikai szempontból fontos a kormánynak. Szerinte ezt mutatja, hogy a Fidesznek állandó törekvése volt a környező országokban a párthoz feltétel nélkül lojális politikai erők mesterséges kreálása pénzt, energiát nem kímélve.
– A Fidesz 2010-es győzelmével megszűntek a magyar–román közös kormányülések, pedig ha valami, az jó fórum lett volna arra, hogy bármilyen közös problémát megvitassanak – mondta forrásunk.
Szerinte a belpolitikai célok érdekében a kormány feladta a mindenkori magyar nemzetpolitikai érdekérvényesítés egyik fontos eszközét is: mégpedig azt, hogy a lehető legjobb viszonyt ápoljon azokkal a befolyásos országokkal, amelyek egy-egy vitás ügyben esetleg valamelyik szomszédos kormányra is nyomást tudnának gyakorolni.
– Teljesen egyértelmű, hogy a magyar kormány egyedül nem mindig tud hatékonyan fellépni Romániával, Szlovákiával vagy éppen most Ukrajnával szemben. De ha ehhez meg tudnánk nyerni az amerikai vagy a német kormány támogatását, már más lenne a helyzet. Ez diplomáciai alaptétel, a kormányban mégsem foglalkozott vele senki. Most egyszerre vagyunk rosszban Berlinnel és Washingtonnal, talán nem véletlen, hogy az amerikai kormány pozitívan nyilatkozott az ukrán nyelvtörvényről” – összegzett forrásunk.
A kijevi amerikai nagykövetség elismerő szavait – vagyis hogy gratuláltak Ukrajnának az oktatási reform „továbblendítéséhez” – a nagy nemzetközi jogvédő szervezetek is elhibázottnak tartják.
Elhalkult a bírálat
A legtisztábban persze Szlovákia esetében látszik, mik a magyar kormány mozgatórugói a határon túli kisebbségeket illetően. Még ellenzékben a Fidesz rendszeresen azzal bírálta a Gyurcsány- és a Bajnai-kormányt, hogy nem áll ki elég keményen a magyarellenes Fico-kabinettel szemben. Aztán 2010 után kiderült, hogy Orbán Viktor kormányfőként nagyon is jól megtalálja a hangot Ficóval (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szlovák kormányfőnek időközben sikerült megszabadulnia a vállalhatatlanul szélsőjobbos Szlovák Nemzeti Párttól, így ő is változtatott a politikáján), a menekültválságban pedig gyakorlatilag stratégiai partnerek lettek. Ezzel együtt minden bírálat elhalkult Budapesten a felvidéki magyarok helyzetét illetően. A Fidesz által támogatott Magyar Koalíció Pártja ugyan időközben kiesett a szlovák törvényhozásból, és vissza sem sikerült kerülnie, az elvben a magyar ügyeket is képviselő Híd–Most magyar-szlovák vegyes pártot mégsem tekinti partnerének a kormány, pedig ők még a kormánykoalíciónak is tagjai. „Alig néhány fős, megkérdőjelezhető támogatottságú egyesületek rendszeresen ott ülnek a Magyar Állandó Értekezleteken, Bugár Béláék pedig nem, ez is jellemző a kormány szemléletére” – mondta a már idézett volt diplomata.
A fentieket az sem menti különösebben, hogy egy határon túli ügyekben is aktív fideszes képviselő szerint arra számítottak, hosszabb távon minden környező országban folyamatosan javulni fog a magyar kisebbség helyzete, és ez egyre kevésbé „ad munkát” a politikának. Tény, hogy – elsősorban az uniós integráció miatt – Szlovákiában, Romániában, Horvátországban és a még csatlakozási fázisban lévő Szerbiában is jobb a nemzetiségi kisebbségek helyzete, mint a 90-es években vagy a 2000-es évek elején volt, de a tendencia akkor sem egyértelmű. Jó példa erre a román belpolitika, ahol azért még ma is rendszeresen előkerül a „magyar kártya”.
– Az a furcsa, hogy Ukrajnát illetően éppen fordított a helyzet. Ott – bár a szegénység nagy volt – a 90-es években Kárpátalján nem tudtál úgy bemenni egy iskolába egy magyarok által is lakott településen, hogy az ukrán mellett ne legyen kitéve a magyar zászló is. Mindenki számára egyértelműen fontos volt, hogy a kisebbségek jogait biztosítsák – mondta a képviselő. Persze az is igaz, hogy az ukrán nemzeti törekvéseket elsősorban az oroszellenes érzelmek motiválják, a magyar kisebbség ettől függetlenül egy olyan geopolitikai játszma túszává válhat, amelyben egyelőre nem éppen jók az esélyeink.
KÓSA ANDRÁS, LUKÁCS CSABA / Magyar Nemzet
2017. szeptember 17.
A BÖGÖZI TEMPLOM ÉS AZ AHHOZ HASONLÓ MŰEMLÉK ÉPÜLETEK IS BIZONYÍTJÁK, HOGY MI NEM CSAK 100, HANEM 1000 ÉVE ITT VAGYUNK!
– Műemlék épületeinkkel, templomainkkal is tudjuk igazolni, hogy több mint ezer éve itt vagyunk, ezért is fontos vigyázni rájuk úgy, hogy közben használni tudjuk – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azon az örökségvédelmi konferencián, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia szervezett a Szent László Emlékév keretében szeptember 16-án Bögözben a műemléktemplomban. Bejelentette, jövőre, ha minden jól megy, a helyiek számíthatnak a megyei tanács támogatására az orgona feljavításában az egyházakat támogató programon keresztül.
A kiállítással és könyvbemutatóval egybekötött konferencián rövid előadások keretében áttekintették a kárpát-medencei magyar műemlékekhez kapcsolódó műemlékvédelmi tevékenységeket, tendenciákat. Borboly Csaba a kárpát-medencei magyar vonatkozású épített örökség védelmét érintő találkozón Hargita Megye Tanácsa műemlékvédelmi programjait mutatta be.
Köztük a több éves régészeti programot, amely a megyei tanács kezdeményezésére indult el Hargita megyei régészeti lelőhelyek feltérképezése, bemutatása, megismertetése a fiatal generációval illetve régészeti ásatások támogatása céljából szakemberek bevonásával. Beszélt a faluképvédelmi programról, amelynek célja azonosítani és megmenteni a megye településeinek népi építészeti értékeit. 2009 és 2017 között 85 település tanulmányának elkészítése történt meg, 20 helyi építész bevonásával. Továbbá ismertette a 2004-től folyamatosan működő műemlékvédelmi programot, amely révén az egyházi tulajdonban levő műemlékek mellett a magántulajdonban levő műemlékeket is támogatják.
A kezdetben 100.000 lejes évi keretet fokozatosan emelték, a tavalytól már 600.000 lejt különít el a megyei tanács Hargita megyei műemlékek felújítására. Ezen program keretében a bögözi református templom felújítására is fordítottak összegeket, hogy megvalósulhasson kezdetben az állapotfelmérés, megvalósíthatósági tanulmány, falképek, kőelemek és bútorzat restaurálása.
Ezenkívül a megyei tanács elnöke megemlítette a Székelykapu programot, amelyet a Hargita Megyéért Egyesülettel közösen folytatnak eddig összesen 73 kapu állagmegőrzését vagy teljes felújítását sikerült elvégezni. Az elhangzottakról a következő oldalakon tájékozódhatnak: http://epitettorokseg.ro/, http://virtualisszekelyfold.ro/, http://szekelyfold-360.ro/. Ugyanakkor vallás turizmus témában a Mária útról beszélt, amelynek kiépítése folyamatban van Hargita megyében első lépésként egy száz kilométeres szakasz kijelölésével kezdik, amelyen végighaladva a zarándokok gyalog tehetik meg az utolsó kilométereket a csíksomlyói búcsúra. A zarándokút kiépítésének folytatása Erdélyben az egyházak megerősítését is eredményezné.
Továbbá a megyei tanács elnöke kitért arra, milyen területeken szeretne együttműködést a Magyar Művészeti Akadémiával. Az akadémia főtitkára, Kucsera Tamás Gergely szintén előadást tartott bemutatva intézményük örökségvédelemhez, műemlékvédelemhez kapcsolódó tevékenységét. Beszélt arról, mi történik, ha nem megóvjuk a régit, hanem nagyobbat építünk, elveszíti az értékét, ha az én kerül a középpontba, a lélek finomságának a hiánya lesz jellemző. A főtitkár jelezte, szívesen várja a megyei tanács kérdéseit, terveit, hogy közös programokat valósíthassanak meg.
Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma
– Műemlék épületeinkkel, templomainkkal is tudjuk igazolni, hogy több mint ezer éve itt vagyunk, ezért is fontos vigyázni rájuk úgy, hogy közben használni tudjuk – fogalmazott Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke azon az örökségvédelmi konferencián, amelyet a Magyar Művészeti Akadémia szervezett a Szent László Emlékév keretében szeptember 16-án Bögözben a műemléktemplomban. Bejelentette, jövőre, ha minden jól megy, a helyiek számíthatnak a megyei tanács támogatására az orgona feljavításában az egyházakat támogató programon keresztül.
A kiállítással és könyvbemutatóval egybekötött konferencián rövid előadások keretében áttekintették a kárpát-medencei magyar műemlékekhez kapcsolódó műemlékvédelmi tevékenységeket, tendenciákat. Borboly Csaba a kárpát-medencei magyar vonatkozású épített örökség védelmét érintő találkozón Hargita Megye Tanácsa műemlékvédelmi programjait mutatta be.
Köztük a több éves régészeti programot, amely a megyei tanács kezdeményezésére indult el Hargita megyei régészeti lelőhelyek feltérképezése, bemutatása, megismertetése a fiatal generációval illetve régészeti ásatások támogatása céljából szakemberek bevonásával. Beszélt a faluképvédelmi programról, amelynek célja azonosítani és megmenteni a megye településeinek népi építészeti értékeit. 2009 és 2017 között 85 település tanulmányának elkészítése történt meg, 20 helyi építész bevonásával. Továbbá ismertette a 2004-től folyamatosan működő műemlékvédelmi programot, amely révén az egyházi tulajdonban levő műemlékek mellett a magántulajdonban levő műemlékeket is támogatják.
A kezdetben 100.000 lejes évi keretet fokozatosan emelték, a tavalytól már 600.000 lejt különít el a megyei tanács Hargita megyei műemlékek felújítására. Ezen program keretében a bögözi református templom felújítására is fordítottak összegeket, hogy megvalósulhasson kezdetben az állapotfelmérés, megvalósíthatósági tanulmány, falképek, kőelemek és bútorzat restaurálása.
Ezenkívül a megyei tanács elnöke megemlítette a Székelykapu programot, amelyet a Hargita Megyéért Egyesülettel közösen folytatnak eddig összesen 73 kapu állagmegőrzését vagy teljes felújítását sikerült elvégezni. Az elhangzottakról a következő oldalakon tájékozódhatnak: http://epitettorokseg.ro/, http://virtualisszekelyfold.ro/, http://szekelyfold-360.ro/. Ugyanakkor vallás turizmus témában a Mária útról beszélt, amelynek kiépítése folyamatban van Hargita megyében első lépésként egy száz kilométeres szakasz kijelölésével kezdik, amelyen végighaladva a zarándokok gyalog tehetik meg az utolsó kilométereket a csíksomlyói búcsúra. A zarándokút kiépítésének folytatása Erdélyben az egyházak megerősítését is eredményezné.
Továbbá a megyei tanács elnöke kitért arra, milyen területeken szeretne együttműködést a Magyar Művészeti Akadémiával. Az akadémia főtitkára, Kucsera Tamás Gergely szintén előadást tartott bemutatva intézményük örökségvédelemhez, műemlékvédelemhez kapcsolódó tevékenységét. Beszélt arról, mi történik, ha nem megóvjuk a régit, hanem nagyobbat építünk, elveszíti az értékét, ha az én kerül a középpontba, a lélek finomságának a hiánya lesz jellemző. A főtitkár jelezte, szívesen várja a megyei tanács kérdéseit, terveit, hogy közös programokat valósíthassanak meg.
Hargita Megyei Tanács sajtóközleménye; Erdély.ma
2017. szeptember 17.
Nagyváradon találkozott az erdélyi 56-os elítéltek egy csoportja
Szeptember 15-én Nagyváradon találkozott az erdélyi 56-os elítéltek egy csoportja. A baráti összejövetelt évente megtartják azok a koncepciós perekben elítélt egykori politikai foglyok, akik vagy ugyanabban a perben lettek elmarasztalva, vagy azonos munkatáborban, netán épp ugyanazon cellában raboskodtak – számol be a találkozóról Tőkés László EP-képviselő közleménye.
A ma már kivétel nélkül hetven év fölötti egykori elítéltek és családtagjaik a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében gyülekeztek péntek délután.
A megjelenteket Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke, a rendezvény moderátora köszöntötte. Mint kiemelte, az 1956-os magyarországi és erdélyi eseményekről, a koncepciós perekről egyre többet tudunk, köszönhetően annak is, hogy az elmúlt esztendő a forradalom és szabadságharc emlékéve volt. Nagyváradon a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete volt a legjelentősebb olyan kommunistaellenes kezdeményezés, amely a magyarországi forradalom hatására bontogatta szárnyait. A román politikai rendőrség résen volt, a megtorlás nem maradt el. Ma már tudjuk, hogy az egykori politikai elítéltek bátorságukkal, az igazságba vetett hitükkel örök példát statuálva mutatták meg, miként lehet a legnagyobb elnyomásban is embernek maradni.
Tőkés László európai parlamenti képviselő a rendezvény házigazdájaként, az egyetem alapító elnökeként is köszöntötte a megjelenteket. Mint elmondta, a kommunista módszerek és forgatókönyvek nemcsak az 1956-os megtorlásokban mutatkoztak meg, de végigkísérik a rendszerváltás előtti éveket, és kísértenek az azutániakban is. Az 1987-es brassói kommunistaellenes lázongás megtorlása, vagy éppen a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom és a bukaresti bányászjárások mind a kommunizmus sötét, vagyis igazi arcát mutatták meg. „Ez az elnyomó, agresszív gépezet koholta ki azokat a koncepciós pereket is, amelyekben az itt ülő politikai elítélteket súlyos börtönévekre kárhoztatta, nyilvánvaló szándékkal: a magyarság megfélemlítése volt a cél” – mondta a püspök, kifejtve: szabadságvágyukért súlyosan megbűnhődtek az akkori fiatalok, de éppen az ő példájuk mutatja, hogy ez a szabadságvágy sokkal erősebb volt, mint a kommunista hatalom rémuralma. A mai fiataloknak ezt a szabadságvágyat kell követniük, mindig tudniuk kell, hogy hová álljanak, mert az igazság mindig hatalmasabb a hamisságnál.
Az EP-képviselő végül elmondta, hogy a múlt puszta megismerésén túl ma már az igazság kiderítése a legfontosabb, aminek igazságtétellel kell párosulnia. A feltárásban segítenek az egykori politikai elítéltek visszaemlékezései, amelyeket Mohi Sándor és Nagy Ernő is feldolgoztak dokumentumfilmjeikben.
A rendezvényen Mohi Sándor filmrendező szólt röviden arról a három filmről, amit a jelenlévők megtekinthettek. Az első dokumentumfilm a SZVISZ-t mutatta be annak egyik vezetője, Domokos Miklós szemszögéből. A második az egykori ifjúsági szervezet tagjainak visszaemlékezésén keresztül mutatta be a történteket. A megrázó képsorok, visszaemlékezések után egy rövidfilmet vetítettek le, amely a tavaly ősszel megtartott sepsiszentgyörgyi konferencián készült.
Az esemény záróakkordjaként az 1956-os Magyarok Világszövetsége adott át emlékérmeket és -lapokat az egykori politikai elítélteknek. A meghitt, baráti összejövetel a Himnusz és a Székely Himnusz eléneklésével zárult.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; itthon.ma/erdelyorszag
Szeptember 15-én Nagyváradon találkozott az erdélyi 56-os elítéltek egy csoportja. A baráti összejövetelt évente megtartják azok a koncepciós perekben elítélt egykori politikai foglyok, akik vagy ugyanabban a perben lettek elmarasztalva, vagy azonos munkatáborban, netán épp ugyanazon cellában raboskodtak – számol be a találkozóról Tőkés László EP-képviselő közleménye.
A ma már kivétel nélkül hetven év fölötti egykori elítéltek és családtagjaik a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében gyülekeztek péntek délután.
A megjelenteket Nagy József Barna, a Magyar Polgári Egyesület elnöke, a rendezvény moderátora köszöntötte. Mint kiemelte, az 1956-os magyarországi és erdélyi eseményekről, a koncepciós perekről egyre többet tudunk, köszönhetően annak is, hogy az elmúlt esztendő a forradalom és szabadságharc emlékéve volt. Nagyváradon a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezete volt a legjelentősebb olyan kommunistaellenes kezdeményezés, amely a magyarországi forradalom hatására bontogatta szárnyait. A román politikai rendőrség résen volt, a megtorlás nem maradt el. Ma már tudjuk, hogy az egykori politikai elítéltek bátorságukkal, az igazságba vetett hitükkel örök példát statuálva mutatták meg, miként lehet a legnagyobb elnyomásban is embernek maradni.
Tőkés László európai parlamenti képviselő a rendezvény házigazdájaként, az egyetem alapító elnökeként is köszöntötte a megjelenteket. Mint elmondta, a kommunista módszerek és forgatókönyvek nemcsak az 1956-os megtorlásokban mutatkoztak meg, de végigkísérik a rendszerváltás előtti éveket, és kísértenek az azutániakban is. Az 1987-es brassói kommunistaellenes lázongás megtorlása, vagy éppen a marosvásárhelyi magyarellenes pogrom és a bukaresti bányászjárások mind a kommunizmus sötét, vagyis igazi arcát mutatták meg. „Ez az elnyomó, agresszív gépezet koholta ki azokat a koncepciós pereket is, amelyekben az itt ülő politikai elítélteket súlyos börtönévekre kárhoztatta, nyilvánvaló szándékkal: a magyarság megfélemlítése volt a cél” – mondta a püspök, kifejtve: szabadságvágyukért súlyosan megbűnhődtek az akkori fiatalok, de éppen az ő példájuk mutatja, hogy ez a szabadságvágy sokkal erősebb volt, mint a kommunista hatalom rémuralma. A mai fiataloknak ezt a szabadságvágyat kell követniük, mindig tudniuk kell, hogy hová álljanak, mert az igazság mindig hatalmasabb a hamisságnál.
Az EP-képviselő végül elmondta, hogy a múlt puszta megismerésén túl ma már az igazság kiderítése a legfontosabb, aminek igazságtétellel kell párosulnia. A feltárásban segítenek az egykori politikai elítéltek visszaemlékezései, amelyeket Mohi Sándor és Nagy Ernő is feldolgoztak dokumentumfilmjeikben.
A rendezvényen Mohi Sándor filmrendező szólt röviden arról a három filmről, amit a jelenlévők megtekinthettek. Az első dokumentumfilm a SZVISZ-t mutatta be annak egyik vezetője, Domokos Miklós szemszögéből. A második az egykori ifjúsági szervezet tagjainak visszaemlékezésén keresztül mutatta be a történteket. A megrázó képsorok, visszaemlékezések után egy rövidfilmet vetítettek le, amely a tavaly ősszel megtartott sepsiszentgyörgyi konferencián készült.
Az esemény záróakkordjaként az 1956-os Magyarok Világszövetsége adott át emlékérmeket és -lapokat az egykori politikai elítélteknek. A meghitt, baráti összejövetel a Himnusz és a Székely Himnusz eléneklésével zárult.
Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája; itthon.ma/erdelyorszag
2017. szeptember 17.
Ezt sodorta veszélybe az új ukrán oktatási törvény – A magyar nyelvű oktatás története
A második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján már 1945-ben elkezdődött a magyar tannyelvű iskolai oktatás, amely a legfontosabb szerepet játszotta abban, hogy a kárpátaljai magyarság a megpróbáltatások ellenére erős nemzeti közösségként élte túl a szovjet birodalmat.
A háború utáni rövid átmeneti időszakot követően Kárpátalján az 1945-1946-os tanévben csaknem száz – 82 elemi és 16 hétosztályos – iskolában indult meg az oktatás magyarul 11 700 tanulóval, az egységes szovjet oktatási rendszer szabványai szerint. A magyar gimnáziumi (középiskolai) oktatást a megszálló szovjet hatóságok betiltották. Ugyancsak 1945-ben kezdte meg működését Ungváron az idén megszűnt magyar tankönyvszerkesztőség.
Az 1951-1952-es tanévben a magyar iskolák között először haladta meg a hétosztályos iskolák (55) száma az elemiekét (46). A magyar tannyelvű tízosztályos középiskolai oktatás 1953-ban indult be négy magyarlakta településen, miután kárpátaljai magyar értelmiségiek Moszkvánál kérvényezték az anyanyelvű oktatás bővítését. A következő évben kilencre nőtt a középiskolák száma.
A magyar iskolákban tanulók orosz nyelvtudásának alacsony színvonalára hivatkozva orosz és ukrán nyelvű osztályokat indítottak a legnagyobb magyar iskolákban (ezt a módszert Kárpátalján a két világháború között a csehszlovák hatóságok is alkalmazták színmagyar települések iskoláiban). Az 1966-1967-es tanévben a magyar tannyelvű iskolák egynegyedében voltak párhuzamos orosz és ukrán osztályok, nagyobbrészt a magyar többségű Beregszászi járásban. A tendencia folytatódott, így 1989-re csak 50 tisztán magyar tannyelvű iskola maradt.
Igen nagy jelentősége volt a magyar oktatás fejlődését tekintve, hogy 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen (UÁE) megnyílt a magyar filológiai tanszék, amely amellett, hogy felkészült magyartanárokkal látta el az iskolákat, a kárpátaljai magyar értelmiségi képzés bázisintézményévé vált. A kárpátaljai magyar középiskolákból az 1960-as években kikerült végzősök egy része az UÁE-n kívül a szovjet nagyvárosok legjobb egyetemein tanult tovább. A magyar érettségizők többsége számára azonban leküzdhetetlen akadályt jelentett a kötelező orosz vagy ukrán írásbeli egyetemi felvételi vizsga. Ezért valóságos mérföldkő volt a kárpátaljai magyarság életében, hogy 1973-ban a Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) későbbi alapító elnöke által indított aláírásgyűjtés hatására Moszkva engedélyezte a magyar nyelvű felvételizést az UÁE-n. Már ebben az évben a magyar iskolák mintegy 130 végzőse jutott be különböző szakokra, a felsőoktatási intézmény számukra egyéves kötelező felzárkóztató orosz nyelvi kurzust indított.
A magyar nyelvű egyetemi felvételizés lehetőségének köszönhetően jelentősen megnőtt a kárpátaljai magyar diplomások száma, és megerősödött a magyar értelmiség. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy Ukrajnában 1989-ben a kárpátaljai magyarság hozta létre másodikként, a határon túli magyar közösségek közül elsőként független politikai érdekvédelmi szervezetét, a KMKSZ-t.
A Szovjetunió utolsó éveiben növekedésnek indult a kárpátaljai magyar iskolák száma, és 1991-re elérte a 88-at. A függetlenné vált Ukrajna tovább működtette a megörökölt szovjet oktatási rendszert, amelynek nemzeti szellemű átállítása közel tíz évig tartott, a rendszeres tankönyvkiadás is csak 2000-től indult meg. A magyar iskolákban a legnagyobb, máig megoldatlan problémát az ukrán nyelv oktatása jelentette. Tizenöt évig nem volt sem tanterv, sem tankönyvek az ukrán tanításához, nem álltak rendelkezésre – és kellő számban ma sincsenek – képzett tanárok. A jelenleg működő mintegy száz magyar tannyelvű iskolában több mint 16 ezer diák tanul.
Nagy előrelépést jelentett a magyar oktatás terén, hogy 1993-ban elindult a Nagyberegi Református Líceum, amit további öt egyházi líceum – három református, egy-egy római és görögkatolikus – középiskola alapítása követett. Ezek a magyar oktatás zászlóshajói, végzőseik több mint 90 százaléka folytatja tanulmányait ukrajnai és magyarországi felsőoktatási intézményekben.
A kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb vívmánya, hogy 1994-ben Beregszászon megalakult a ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának nevezett, nem állami felsőoktatási intézmény, amely mostanra a kárpátaljai magyar szellemi, tudományos és művelődési élet fellegvára lett. Ezzel teljessé, az óvodától a felsőoktatásig terjedővé vált a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás rendszere. Ezt sodorta most végveszélybe az új ukrán oktatási törvény.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára. A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása – az ukrán mellett – csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Ez a rendelkezés az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a nemzetiségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen. hirado.hu
A második világháború után a Szovjetunióhoz csatolt Kárpátalján már 1945-ben elkezdődött a magyar tannyelvű iskolai oktatás, amely a legfontosabb szerepet játszotta abban, hogy a kárpátaljai magyarság a megpróbáltatások ellenére erős nemzeti közösségként élte túl a szovjet birodalmat.
A háború utáni rövid átmeneti időszakot követően Kárpátalján az 1945-1946-os tanévben csaknem száz – 82 elemi és 16 hétosztályos – iskolában indult meg az oktatás magyarul 11 700 tanulóval, az egységes szovjet oktatási rendszer szabványai szerint. A magyar gimnáziumi (középiskolai) oktatást a megszálló szovjet hatóságok betiltották. Ugyancsak 1945-ben kezdte meg működését Ungváron az idén megszűnt magyar tankönyvszerkesztőség.
Az 1951-1952-es tanévben a magyar iskolák között először haladta meg a hétosztályos iskolák (55) száma az elemiekét (46). A magyar tannyelvű tízosztályos középiskolai oktatás 1953-ban indult be négy magyarlakta településen, miután kárpátaljai magyar értelmiségiek Moszkvánál kérvényezték az anyanyelvű oktatás bővítését. A következő évben kilencre nőtt a középiskolák száma.
A magyar iskolákban tanulók orosz nyelvtudásának alacsony színvonalára hivatkozva orosz és ukrán nyelvű osztályokat indítottak a legnagyobb magyar iskolákban (ezt a módszert Kárpátalján a két világháború között a csehszlovák hatóságok is alkalmazták színmagyar települések iskoláiban). Az 1966-1967-es tanévben a magyar tannyelvű iskolák egynegyedében voltak párhuzamos orosz és ukrán osztályok, nagyobbrészt a magyar többségű Beregszászi járásban. A tendencia folytatódott, így 1989-re csak 50 tisztán magyar tannyelvű iskola maradt.
Igen nagy jelentősége volt a magyar oktatás fejlődését tekintve, hogy 1963-ban az Ungvári Állami Egyetemen (UÁE) megnyílt a magyar filológiai tanszék, amely amellett, hogy felkészült magyartanárokkal látta el az iskolákat, a kárpátaljai magyar értelmiségi képzés bázisintézményévé vált. A kárpátaljai magyar középiskolákból az 1960-as években kikerült végzősök egy része az UÁE-n kívül a szovjet nagyvárosok legjobb egyetemein tanult tovább. A magyar érettségizők többsége számára azonban leküzdhetetlen akadályt jelentett a kötelező orosz vagy ukrán írásbeli egyetemi felvételi vizsga. Ezért valóságos mérföldkő volt a kárpátaljai magyarság életében, hogy 1973-ban a Fodó Sándor, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) későbbi alapító elnöke által indított aláírásgyűjtés hatására Moszkva engedélyezte a magyar nyelvű felvételizést az UÁE-n. Már ebben az évben a magyar iskolák mintegy 130 végzőse jutott be különböző szakokra, a felsőoktatási intézmény számukra egyéves kötelező felzárkóztató orosz nyelvi kurzust indított.
A magyar nyelvű egyetemi felvételizés lehetőségének köszönhetően jelentősen megnőtt a kárpátaljai magyar diplomások száma, és megerősödött a magyar értelmiség. Nagyrészt ennek köszönhető, hogy Ukrajnában 1989-ben a kárpátaljai magyarság hozta létre másodikként, a határon túli magyar közösségek közül elsőként független politikai érdekvédelmi szervezetét, a KMKSZ-t.
A Szovjetunió utolsó éveiben növekedésnek indult a kárpátaljai magyar iskolák száma, és 1991-re elérte a 88-at. A függetlenné vált Ukrajna tovább működtette a megörökölt szovjet oktatási rendszert, amelynek nemzeti szellemű átállítása közel tíz évig tartott, a rendszeres tankönyvkiadás is csak 2000-től indult meg. A magyar iskolákban a legnagyobb, máig megoldatlan problémát az ukrán nyelv oktatása jelentette. Tizenöt évig nem volt sem tanterv, sem tankönyvek az ukrán tanításához, nem álltak rendelkezésre – és kellő számban ma sincsenek – képzett tanárok. A jelenleg működő mintegy száz magyar tannyelvű iskolában több mint 16 ezer diák tanul.
Nagy előrelépést jelentett a magyar oktatás terén, hogy 1993-ban elindult a Nagyberegi Református Líceum, amit további öt egyházi líceum – három református, egy-egy római és görögkatolikus – középiskola alapítása követett. Ezek a magyar oktatás zászlóshajói, végzőseik több mint 90 százaléka folytatja tanulmányait ukrajnai és magyarországi felsőoktatási intézményekben.
A kárpátaljai magyarság történetének egyik legnagyobb vívmánya, hogy 1994-ben Beregszászon megalakult a ma II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának nevezett, nem állami felsőoktatási intézmény, amely mostanra a kárpátaljai magyar szellemi, tudományos és művelődési élet fellegvára lett. Ezzel teljessé, az óvodától a felsőoktatásig terjedővé vált a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás rendszere. Ezt sodorta most végveszélybe az új ukrán oktatási törvény.
Az ukrán parlament által szeptember 5-én elfogadott új oktatási törvény a közoktatás korszerűsítését tűzi ki célul 2018 szeptemberétől bevezetendő reformokkal, egyebek közt 11-ről 12 évre emelve a kötelező elemi, általános és középfokú oktatás időtartamát, s a jelenlegi 22-ről 9-re csökkentve a tantárgyak számát. A törvény jelentős autonómiát ad az iskoláknak, és béremelést ír elő a pedagógusok számára. A törvénynek az oktatás nyelvéről szóló 7. cikkelye kimondja: Ukrajnában az oktatás nyelve az államnyelv. Ennek megfelelően a nemzeti kisebbségek anyanyelvű oktatása – az ukrán mellett – csak az első négy osztályban engedélyezett, és csupán az önkormányzati fenntartású tanintézetek külön osztályaiban vagy csoportjaiban, így az 5. osztálytól felfelé, az anyanyelvi tárgyak kivételével, minden tantárgyat ukránul oktatnak majd. Ez a rendelkezés az érintett nemzeti kisebbségek szervezetei szerint sérti Ukrajna alkotmányát, több hatályos törvényét, nemzetközi egyezményekben és megállapodásokban vállalt kötelezettségeit. A törvény éles vitát váltott ki belföldön, de az Ukrajnával szomszédos Magyarország, Románia és Lengyelország is tiltakozott a nemzetiségek anyanyelven történő oktatásának tervezett visszaszorítása ellen. hirado.hu
2017. szeptember 18.
A KÁRPÁT-MEDENCEI MAGYAR AUTONÓMIATANÁCS KONFERENCIÁJA
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Nagyváradon rendez autonómiakonferenciát szeptember 22-én és 23-án Hogyan lesz autonómia? Hol az ördöglakat kulcsa? címmel a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége támogatásával. Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Házigazda Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KMAT elnöke.
A konferencia témakörei négy blokkba rendeződnek: pénteken 15–17 óra között az autonómia meghatározása, elérésének módja lesz napirenden. A megbeszélendő kérdések: Mi az autonómia és az önrendelkezés? Miféle autonómiák működnek Európában? Mik a közös alapok és mik a különbözőségek? Milyen közjogi problémákat kell megoldani? Kik a tárgyalópartnerek, és hogyan lehet elkezdeni a tárgyalásokat? A magyar politikusok és politikai szervezetek milyen autonómiameghatározásokat dolgoztak ki? Melyek a közös elemek és melyek a különbözőségek? Előadók: Elisabeth Nauclér finnországi svéd politikus és jogász, Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos. Hozzászóló: Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyek egyeztetésének miniszterelnöki megbízottja. Levezető elnök: Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója.
A 17.30–19.30 óra közötti blokkban az eredmények, eredménytelenségek, alternatív megoldások kerülnek terítékre. A megbeszélendő kérdések: Milyen (esetleg mellékesnek látszó) eredményeket értek el az autonómiatörekvések? Milyen eredmények várhatók közép- és hosszútávon? Az autonómia kivívásának folyamatában mi a szerepe a közösség gazdaságának? Vannak-e az autonómián kívül más önrendelkezési formák, megoldások? Hogyan élünk az autonómia eléréséig? Mi a teendő akkor, ha még a tárgyalásokhoz sincs partner? Van-e és mi lehet Magyarország szerepe? Előadók: Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, író, egyetemi tanár, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. Hozzászólók: Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a Partiumi Autonómiatanács elnöke, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Szili Katalin miniszterelnöki megbízott.
A szombati első blokk (9.30–11 óra) témája: az autonómia kivívásának folyamata, közjogi vonatkozások. A megbeszélendő kérdések: Vannak-e az autonómia elérési folyamatának ismert vagy követendő, egymásra épülő lépései? Mi a kezdete, mi a közepe és mi a vége a folyamatnak? Mik voltak Dél-Tirolban a kompromisszumok? Mit jelentett Ausztria védhatalmi státusa? Hol tartunk egy egyes utódállamokban? Van-e az autonómiatörekvéseknek és az egyes országok közjogának kapcsolata? A közjog változása megelőzi-e vagy követi a gyakorlati önrendelkezést? Előadók: Elizabeth Nauclér (Åland-szigetek), Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Hozzászólók: Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Nyilas Mihály, a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának (Strasbourg) délvidéki tagja. Levezető elnök: Bedő Árpád, a KMAT titkára.
Az utolsó, negyedik blokk (szeptember 23., 11.30–13 óra) munkacíme: Oktatás és autonómia, szórvány és autonómia. A megbeszélendő kérdések: Lehet-e önigazgatásos magyar oktatás, mielőtt beteljesülne az autonómia? Mit lehet és mit kell cselekedni az átmeneti (jelen) helyzetben? El lehet-e választani az adott ország belpolitikai életének zavaró hatásaitól az autonómiáért folytatott, a teljes közösséget érintő küzdelmet? Miért nincs sehol a teljes közösséget átfogó magyar érdekvédelmi szervezet? Van-e az autonómiának kritikus tömege? Mi a civil szervezetek szerepe az autonómiaküzdelemben? A szórványban élőkön segít-e bármilyen autonómia? Előadók: Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Hozzászólók: Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, Bodó Barna egyetemi docens, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Mécs László, a KMAT volt titkára.
A konferencián az angol nyelvű előadások szinkrontolmácsolásáról gondoskodnak.A rendezvény sajtótájékoztatóval zárul szombaton, erre 13–14 óra között kerül sor a konferencia helyszínén, román nyelvű tolmácsolás biztosításával. Témái: a KMAT-ülés és az autonómiakonferencia. Várják a média tisztelt képviselőit.
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács a konferencia első napjának délelőttjén tartja meg zárt munkaülését.
(sajtóközlemény)
Erdély.ma
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács (KMAT) Nagyváradon rendez autonómiakonferenciát szeptember 22-én és 23-án Hogyan lesz autonómia? Hol az ördöglakat kulcsa? címmel a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége támogatásával. Helyszín a Partiumi Keresztény Egyetem díszterme. Házigazda Tőkés László európai parlamenti képviselő, a KMAT elnöke.
A konferencia témakörei négy blokkba rendeződnek: pénteken 15–17 óra között az autonómia meghatározása, elérésének módja lesz napirenden. A megbeszélendő kérdések: Mi az autonómia és az önrendelkezés? Miféle autonómiák működnek Európában? Mik a közös alapok és mik a különbözőségek? Milyen közjogi problémákat kell megoldani? Kik a tárgyalópartnerek, és hogyan lehet elkezdeni a tárgyalásokat? A magyar politikusok és politikai szervezetek milyen autonómiameghatározásokat dolgoztak ki? Melyek a közös elemek és melyek a különbözőségek? Előadók: Elisabeth Nauclér finnországi svéd politikus és jogász, Kalmár Ferenc, Magyarország szomszédságpolitikájának fejlesztéséért felelős miniszteri biztos. Hozzászóló: Szili Katalin, a határon túli autonómiaügyek egyeztetésének miniszterelnöki megbízottja. Levezető elnök: Csóti György, a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatója.
A 17.30–19.30 óra közötti blokkban az eredmények, eredménytelenségek, alternatív megoldások kerülnek terítékre. A megbeszélendő kérdések: Milyen (esetleg mellékesnek látszó) eredményeket értek el az autonómiatörekvések? Milyen eredmények várhatók közép- és hosszútávon? Az autonómia kivívásának folyamatában mi a szerepe a közösség gazdaságának? Vannak-e az autonómián kívül más önrendelkezési formák, megoldások? Hogyan élünk az autonómia eléréséig? Mi a teendő akkor, ha még a tárgyalásokhoz sincs partner? Van-e és mi lehet Magyarország szerepe? Előadók: Duray Miklós szlovákiai magyar politikus, író, egyetemi tanár, Borboly Csaba, a Hargita Megyei Tanács elnöke. Hozzászólók: Pásztor István, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke, Szilágyi Ferenc egyetemi docens, a Partiumi Autonómiatanács elnöke, Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Szili Katalin miniszterelnöki megbízott.
A szombati első blokk (9.30–11 óra) témája: az autonómia kivívásának folyamata, közjogi vonatkozások. A megbeszélendő kérdések: Vannak-e az autonómia elérési folyamatának ismert vagy követendő, egymásra épülő lépései? Mi a kezdete, mi a közepe és mi a vége a folyamatnak? Mik voltak Dél-Tirolban a kompromisszumok? Mit jelentett Ausztria védhatalmi státusa? Hol tartunk egy egyes utódállamokban? Van-e az autonómiatörekvéseknek és az egyes országok közjogának kapcsolata? A közjog változása megelőzi-e vagy követi a gyakorlati önrendelkezést? Előadók: Elizabeth Nauclér (Åland-szigetek), Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere. Hozzászólók: Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke, Nyilas Mihály, a Helyi és Regionális Önkormányzatok Kongresszusának (Strasbourg) délvidéki tagja. Levezető elnök: Bedő Árpád, a KMAT titkára.
Az utolsó, negyedik blokk (szeptember 23., 11.30–13 óra) munkacíme: Oktatás és autonómia, szórvány és autonómia. A megbeszélendő kérdések: Lehet-e önigazgatásos magyar oktatás, mielőtt beteljesülne az autonómia? Mit lehet és mit kell cselekedni az átmeneti (jelen) helyzetben? El lehet-e választani az adott ország belpolitikai életének zavaró hatásaitól az autonómiáért folytatott, a teljes közösséget érintő küzdelmet? Miért nincs sehol a teljes közösséget átfogó magyar érdekvédelmi szervezet? Van-e az autonómiának kritikus tömege? Mi a civil szervezetek szerepe az autonómiaküzdelemben? A szórványban élőkön segít-e bármilyen autonómia? Előadók: Dávid László egyetemi tanár, a Sapientia EMTE rektora, Izsák Balázs, a Székely Nemzeti Tanács elnöke. Hozzászólók: Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, Bodó Barna egyetemi docens, a temesvári Szórvány Alapítvány elnöke, Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Néppárt ügyvezető elnöke. Levezető elnök: Mécs László, a KMAT volt titkára.
A konferencián az angol nyelvű előadások szinkrontolmácsolásáról gondoskodnak.A rendezvény sajtótájékoztatóval zárul szombaton, erre 13–14 óra között kerül sor a konferencia helyszínén, román nyelvű tolmácsolás biztosításával. Témái: a KMAT-ülés és az autonómiakonferencia. Várják a média tisztelt képviselőit.
A Kárpát-medencei Magyar Autonómiatanács a konferencia első napjának délelőttjén tartja meg zárt munkaülését.
(sajtóközlemény)
Erdély.ma
2017. szeptember 18.
SE TANKÖNYV, SE MUNKAFÜZET (TILTOTT SEGÉDANYAGOK A TANTEREMBEN)
Megalázó, hogy az oktatási minisztérium nem bízik abban, hogy a tanítók, tanárok ki tudják választani, milyen segédanyagok használatával segíthetik a tananyag jobb megértését, begyakorlását, ezért minden ilyen nyomtatvány használatát betiltotta, ott pedig, ahol nincs tankönyv, egyetlen eszköz sem áll rendelkezésre a kötelező tanterv követésére – panaszolták a háromszéki pedagógusok a múlt héten tartott módszertani körökön.
A tankönyvhiány leginkább a magyar nyelvű III. és IV. osztályt érinti, ezért a kialakult helyzetről a főtanfelügyelő mellett az említett osztályokban tanítókat és a magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelőt kérdeztük. Kiss Imre főtanfelügyelő diszkriminatívnak tartja, hogy az oktatási minisztérium nem mentette fel a segédanyagok használatának betiltása alól azokat az évfolyamokat, ahol nincsenek tankönyvek, ez elsősorban a magyar tagozat harmadik és negyedik osztályait érinti, másrészt nem bízik abban, hogy gyors eljárással engedélyeznék a meglévő kiadványok új módszertan szerinti használatát, annak ellenére, hogy az útmutatókat már közzétette a szaktárca.
A megyei tanfelügyelőség elküldte az oktatási minisztériumnak a magyar tagozat hiányzó tankönyveinek listáját, és kérte a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság közbenjárását a helyzet orvoslására.
A szóban forgó intézkedés a legtöbb tantárgy esetében hátrányt jelent, mert lassítja az oktatást, ha mindent fel kell írni a táblára, ha nem használhatnak példatárakat, a korosztályoknak megfelelően választott szövegekkel megszerkesztett munkafüzeteket, de a tankönyv nélküli magyar III. és IV. osztályokat a többinél is hátrányosabban érinti a segédanyagok betiltása. A kialakult helyzetről a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum említett osztályait tanító pedagógusokat kérdeztük. A beszélgetésen részt vett: Sebő Erika, Albert Erika, Ambrus Sánta Edit, Szabó Gizella és Forró Viola.
A tanítók egybehangzóan megfogalmazták: megalázó, hogy húsz-harminc éves tapasztalatuk nem elegendő ahhoz, hogy megbízzanak bennük, hisz ők kizárólag a gyermekek fejlődését elősegítő segédanyagokat használnak, ráadásul az elemi osztályokban ezek a kiadványok az új tantervekkel párhuzamosan jelentek meg, szerzőik egy része ugyanaz, mint akik a tankönyveket írták, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel ezeken, mégsem használhatják őket. Vajon azt is ellenőrizni fogják, amit a tankönyvek hiányában otthon szerkesztenek meg, állítanak össze a sok év alatt összegyűjtött sok polcnyi értékes anyagból? – kérdezik.
Egyesek elmondták, több mint húsz éve vannak a pályán, de soha olyan nehéz tanévük nem volt, mint tavaly, amikor először kellett mindent tankönyv nélkül tanítani a III. osztályban, rengeteg pluszmunkát jelentett, s lám, idén is ugyanazzal szembesülnek, egyedül román nyelvből kaptak tankönyvet. Megjegyezzük, a kisebbségek számára írt román tankönyvet ugyanazok írták, akik a munkafüzetet szerkesztették, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel rajta, mégis tiltólistára került ez is.
Beszélgetőtársaink elmondták: a gyermekeknek minél többet kellene önállóan dolgozniuk, elrabolt idő, ha a segédanyagok hiányában mindent fel kell írni a táblára, ráadásul az otthoni gyakorlásra is több lehetőség van, ha használhatnak munkafüzetet. A tanítók azt is kifogásolták, hogy bár sok tantermet felszereltek interaktív táblákkal, saját költségen végeztek tanfolyamot, hogy megtanulják ezek használatát, de ahol nincs tankönyv, se digitális változata, mostantól fölöslegessé válnak ezek, ha nem vihetnek be a tanórákra ilyen kiegészítőket. Minősíthetetlen, ami most történik, nem a gyermekek érdekeit szolgálja, és egészen biztos, hátrányt jelent diákok és pedagógusok számára is, hogy megfosztják őket a korszerű oktatás eszközeitől – mondották.
Kocsis Annamária, a háromszéki magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelő szerint emberfeletti teljesítmény felkészülni tankönyv és segédanyag nélkül az órákra, ráadásul a harmadik és negyedik osztályban, amikor a gyermekekben kialakul az olvasási technika és a szövegértés, nagy szükség lenne, hogy otthon szakszerűen összeállított szövegek alapján gyakoroljanak a diákok, ezért is jelent igen nagy hátrányt a tankönyvhiány. A szakember elmondta, vannak tantárgyak, mint az ének, természetismeret, rajz és még jó néhány tárgy, ahol a gyakorlat és a tereptapasztalat többet ér a tankönyvnél, de az írás, olvasás és számolás tekintetében a tankönyvekre és a jól szerkesztett segédanyagokra is szükség van. Sajnálja, hogy az ország egyes vidékein megjelent szemétkiadványok miatt a minisztérium mindent betiltott, úgy véli, a magyar segédanyagok jó minőségűek, követik a tantervet, és valóban segítséget jelentenek diáknak, tanárnak egyaránt. Szerinte a magyar pedagógusok tudatosan és jól választottak tankönyveket és segédkiadványokat, sajnálja, ha ezeket most nem használhatják.
Az oktatási tárca erre a hétre ígérte, hogy az Országos Felmérési és Vizsgaközpontot felruházza az oktatási segédanyagok jóváhagyásának feladatával, a kiadók ezután jelentkezhetnek kiadványaik engedélyeztetéséért, a végső rábólintásig ellenben tiltott mindenfajta segédanyag használata, amiről az érintetteknek annyi tudomása sincs, hogy az otthon összeállított feladatlap szerepel-e a tiltólistán.
Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma
Megalázó, hogy az oktatási minisztérium nem bízik abban, hogy a tanítók, tanárok ki tudják választani, milyen segédanyagok használatával segíthetik a tananyag jobb megértését, begyakorlását, ezért minden ilyen nyomtatvány használatát betiltotta, ott pedig, ahol nincs tankönyv, egyetlen eszköz sem áll rendelkezésre a kötelező tanterv követésére – panaszolták a háromszéki pedagógusok a múlt héten tartott módszertani körökön.
A tankönyvhiány leginkább a magyar nyelvű III. és IV. osztályt érinti, ezért a kialakult helyzetről a főtanfelügyelő mellett az említett osztályokban tanítókat és a magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelőt kérdeztük. Kiss Imre főtanfelügyelő diszkriminatívnak tartja, hogy az oktatási minisztérium nem mentette fel a segédanyagok használatának betiltása alól azokat az évfolyamokat, ahol nincsenek tankönyvek, ez elsősorban a magyar tagozat harmadik és negyedik osztályait érinti, másrészt nem bízik abban, hogy gyors eljárással engedélyeznék a meglévő kiadványok új módszertan szerinti használatát, annak ellenére, hogy az útmutatókat már közzétette a szaktárca.
A megyei tanfelügyelőség elküldte az oktatási minisztériumnak a magyar tagozat hiányzó tankönyveinek listáját, és kérte a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság közbenjárását a helyzet orvoslására.
A szóban forgó intézkedés a legtöbb tantárgy esetében hátrányt jelent, mert lassítja az oktatást, ha mindent fel kell írni a táblára, ha nem használhatnak példatárakat, a korosztályoknak megfelelően választott szövegekkel megszerkesztett munkafüzeteket, de a tankönyv nélküli magyar III. és IV. osztályokat a többinél is hátrányosabban érinti a segédanyagok betiltása. A kialakult helyzetről a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum említett osztályait tanító pedagógusokat kérdeztük. A beszélgetésen részt vett: Sebő Erika, Albert Erika, Ambrus Sánta Edit, Szabó Gizella és Forró Viola.
A tanítók egybehangzóan megfogalmazták: megalázó, hogy húsz-harminc éves tapasztalatuk nem elegendő ahhoz, hogy megbízzanak bennük, hisz ők kizárólag a gyermekek fejlődését elősegítő segédanyagokat használnak, ráadásul az elemi osztályokban ezek a kiadványok az új tantervekkel párhuzamosan jelentek meg, szerzőik egy része ugyanaz, mint akik a tankönyveket írták, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel ezeken, mégsem használhatják őket. Vajon azt is ellenőrizni fogják, amit a tankönyvek hiányában otthon szerkesztenek meg, állítanak össze a sok év alatt összegyűjtött sok polcnyi értékes anyagból? – kérdezik.
Egyesek elmondták, több mint húsz éve vannak a pályán, de soha olyan nehéz tanévük nem volt, mint tavaly, amikor először kellett mindent tankönyv nélkül tanítani a III. osztályban, rengeteg pluszmunkát jelentett, s lám, idén is ugyanazzal szembesülnek, egyedül román nyelvből kaptak tankönyvet. Megjegyezzük, a kisebbségek számára írt román tankönyvet ugyanazok írták, akik a munkafüzetet szerkesztették, az oktatási minisztérium jóváhagyása is szerepel rajta, mégis tiltólistára került ez is.
Beszélgetőtársaink elmondták: a gyermekeknek minél többet kellene önállóan dolgozniuk, elrabolt idő, ha a segédanyagok hiányában mindent fel kell írni a táblára, ráadásul az otthoni gyakorlásra is több lehetőség van, ha használhatnak munkafüzetet. A tanítók azt is kifogásolták, hogy bár sok tantermet felszereltek interaktív táblákkal, saját költségen végeztek tanfolyamot, hogy megtanulják ezek használatát, de ahol nincs tankönyv, se digitális változata, mostantól fölöslegessé válnak ezek, ha nem vihetnek be a tanórákra ilyen kiegészítőket. Minősíthetetlen, ami most történik, nem a gyermekek érdekeit szolgálja, és egészen biztos, hátrányt jelent diákok és pedagógusok számára is, hogy megfosztják őket a korszerű oktatás eszközeitől – mondották.
Kocsis Annamária, a háromszéki magyar elemi oktatásért felelős tanfelügyelő szerint emberfeletti teljesítmény felkészülni tankönyv és segédanyag nélkül az órákra, ráadásul a harmadik és negyedik osztályban, amikor a gyermekekben kialakul az olvasási technika és a szövegértés, nagy szükség lenne, hogy otthon szakszerűen összeállított szövegek alapján gyakoroljanak a diákok, ezért is jelent igen nagy hátrányt a tankönyvhiány. A szakember elmondta, vannak tantárgyak, mint az ének, természetismeret, rajz és még jó néhány tárgy, ahol a gyakorlat és a tereptapasztalat többet ér a tankönyvnél, de az írás, olvasás és számolás tekintetében a tankönyvekre és a jól szerkesztett segédanyagokra is szükség van. Sajnálja, hogy az ország egyes vidékein megjelent szemétkiadványok miatt a minisztérium mindent betiltott, úgy véli, a magyar segédanyagok jó minőségűek, követik a tantervet, és valóban segítséget jelentenek diáknak, tanárnak egyaránt. Szerinte a magyar pedagógusok tudatosan és jól választottak tankönyveket és segédkiadványokat, sajnálja, ha ezeket most nem használhatják.
Az oktatási tárca erre a hétre ígérte, hogy az Országos Felmérési és Vizsgaközpontot felruházza az oktatási segédanyagok jóváhagyásának feladatával, a kiadók ezután jelentkezhetnek kiadványaik engedélyeztetéséért, a végső rábólintásig ellenben tiltott mindenfajta segédanyag használata, amiről az érintetteknek annyi tudomása sincs, hogy az otthon összeállított feladatlap szerepel-e a tiltólistán.
Fekete Réka / Háromszék; Erdély.ma