Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2017. április 11.
Digitális színháztörténet
Marosvásárhelyen tartott színháztudományi konferencia alkalmával elindult a Philther nevű internetes színházi adatbázis erdélyi előadásokról szóló elemzéseket tartalmazó része. A Philther – a philology-ból és a theatre-ből képzett mozaikszó – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel, pontosabban a negyvenes évektől máig született kánonteremtő magyar nyelvű előadások gyűjtőportálja kíván lenni. Közöttük több sepsiszentgyörgyi előadás is szerepel.
A magyarországi Theatron Műhely Alapítvány 2010-ben indította a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta Philther elnevezésű projektjét a magyar színháztörténet kortárs fejezetének megírására. A kutatás azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el még az 1980-as években, és akiknek köszönhető, hogy a Magyar színháztörténet három, az 1790–1873, 1873–1920 és 1920–1949 közötti időszakokat elemző kötete megjelent. Az 1949 utáni korszak ezekhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, ezt a hiányosságot kívánja pótolni a Philther, mely már a kutatás metodikájával komplex művészeti formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. A Philther olyan generáció számára készült elemzéseket tartalmaz, amely az internet globális infrastruktúráján szocializálódott, és olyan rendszert hoz létre, ami a „képi fordulat” után felnövekvő közönség számára kínál megfelelő olvasási stratégiát. A konferencia felvezetőjében Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna színháztörténészek, a projekt vezetői elmondták: a digitális technológia korában a fizikailag megfogható tárgyakat őrző-gyűjtő archívumot egyre inkább felváltja a pusztán digitális formában létező adatbázis, mely hangsúly-áthelyezést is jelent, nevezetesen azt, hogy magukról a dolgokról, tárgyakról átterelődik a figyelem a dolgok közötti kapcsolatokra. Amikor 2010 tájékán kialakították a Philther koncepcióját, olyan színháztörténet kidolgozása volt a céljuk, mely az előadásokról fennmaradt vizuális emlékeket, sajtóanyagokat, kritikákat, kollektív és személyes emlékezet-megnyilvánulási formákat próbálja elemzésekké összefogni, és ezek között egy kapcsolati hálót is megpróbál kibontakoztatni. A nevezett honlapon tehát az utóbbi évtizedek fontos, kánon¬alkotó, színháztörténetileg kiemelkedő vagy a legnagyobb hatástörténettel bíró előadásaival találkozhat az érdeklődő, ezek között pedig egy sajátosan rétegzett szabad egyéni olvasásnak a hálója áll össze, mely inkább vertikális, mint lineáris olvasatot biztosít. Inkább előadás-centrikus színháztörténetről van szó, mely természetesen intézménytörténeti kérdéseket is felvet, nem oral history (mesélt történelem), de nagyon fontosnak tartja az alkotók személyes emlékeit a színházi múlt folyamatairól. Talán emiatt is történt, hogy az egykori előadások alkotói közül sokan jelen voltak, és érdekes történeteket meséltek a Művészeti Egyetemen tartott konferencián.
A Philtheren az előadások elemzése egy sajátos protokoll szerint hat blokkba rendezve történik – színházkulturális kontextus, dramatikus szöveg és dramaturgia, rendezés, színészi játék, színházi látvány és hangzás, az előadás hatástörténete –, de hogy a felhasználó milyen sorrendben olvassa ezek egyes részeit, hogy el akarja-e olvasni az előadások teljes elemzését, vagy azok egyes blokkjában található bizonyos nevek, utalások, más előadásokra való hivatkozások mentén rögtön átcsatlakozik más elemzésekhez, azt maga döntheti el. Az említett időszak erdélyi színháztörténetét egyelőre harminc előadás képviseli a Philtheren, de az adattár folyamatosan bővül. A feltöltött előadások között több sepsiszentgyörgyi előadással is találkozhat az olvasó, a jövő évi Philther-konferenciát pedig a tervek szerint Sepsiszentgyörgyön szervezik.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Marosvásárhelyen tartott színháztudományi konferencia alkalmával elindult a Philther nevű internetes színházi adatbázis erdélyi előadásokról szóló elemzéseket tartalmazó része. A Philther – a philology-ból és a theatre-ből képzett mozaikszó – a magyar színháztörténet elmúlt évtizedeit dolgozza fel a digitális kultúra eszközeivel, pontosabban a negyvenes évektől máig született kánonteremtő magyar nyelvű előadások gyűjtőportálja kíván lenni. Közöttük több sepsiszentgyörgyi előadás is szerepel.
A magyarországi Theatron Műhely Alapítvány 2010-ben indította a Magyar Tudományos Akadémia és az Országos Tudományos Kutatási Alap támogatta Philther elnevezésű projektjét a magyar színháztörténet kortárs fejezetének megírására. A kutatás azt a munkát folytatja, amelyet Bécsy Tamás, Székely György és Kerényi Ferenc kezdtek el még az 1980-as években, és akiknek köszönhető, hogy a Magyar színháztörténet három, az 1790–1873, 1873–1920 és 1920–1949 közötti időszakokat elemző kötete megjelent. Az 1949 utáni korszak ezekhez hasonló volumenű feltárása mindmáig nem történt meg, ezt a hiányosságot kívánja pótolni a Philther, mely már a kutatás metodikájával komplex művészeti formaként ragadja és mutatja meg a színházi előadást. A Philther olyan generáció számára készült elemzéseket tartalmaz, amely az internet globális infrastruktúráján szocializálódott, és olyan rendszert hoz létre, ami a „képi fordulat” után felnövekvő közönség számára kínál megfelelő olvasási stratégiát. A konferencia felvezetőjében Kékesi Kun Árpád és Jákfalvi Magdolna színháztörténészek, a projekt vezetői elmondták: a digitális technológia korában a fizikailag megfogható tárgyakat őrző-gyűjtő archívumot egyre inkább felváltja a pusztán digitális formában létező adatbázis, mely hangsúly-áthelyezést is jelent, nevezetesen azt, hogy magukról a dolgokról, tárgyakról átterelődik a figyelem a dolgok közötti kapcsolatokra. Amikor 2010 tájékán kialakították a Philther koncepcióját, olyan színháztörténet kidolgozása volt a céljuk, mely az előadásokról fennmaradt vizuális emlékeket, sajtóanyagokat, kritikákat, kollektív és személyes emlékezet-megnyilvánulási formákat próbálja elemzésekké összefogni, és ezek között egy kapcsolati hálót is megpróbál kibontakoztatni. A nevezett honlapon tehát az utóbbi évtizedek fontos, kánon¬alkotó, színháztörténetileg kiemelkedő vagy a legnagyobb hatástörténettel bíró előadásaival találkozhat az érdeklődő, ezek között pedig egy sajátosan rétegzett szabad egyéni olvasásnak a hálója áll össze, mely inkább vertikális, mint lineáris olvasatot biztosít. Inkább előadás-centrikus színháztörténetről van szó, mely természetesen intézménytörténeti kérdéseket is felvet, nem oral history (mesélt történelem), de nagyon fontosnak tartja az alkotók személyes emlékeit a színházi múlt folyamatairól. Talán emiatt is történt, hogy az egykori előadások alkotói közül sokan jelen voltak, és érdekes történeteket meséltek a Művészeti Egyetemen tartott konferencián.
A Philtheren az előadások elemzése egy sajátos protokoll szerint hat blokkba rendezve történik – színházkulturális kontextus, dramatikus szöveg és dramaturgia, rendezés, színészi játék, színházi látvány és hangzás, az előadás hatástörténete –, de hogy a felhasználó milyen sorrendben olvassa ezek egyes részeit, hogy el akarja-e olvasni az előadások teljes elemzését, vagy azok egyes blokkjában található bizonyos nevek, utalások, más előadásokra való hivatkozások mentén rögtön átcsatlakozik más elemzésekhez, azt maga döntheti el. Az említett időszak erdélyi színháztörténetét egyelőre harminc előadás képviseli a Philtheren, de az adattár folyamatosan bővül. A feltöltött előadások között több sepsiszentgyörgyi előadással is találkozhat az olvasó, a jövő évi Philther-konferenciát pedig a tervek szerint Sepsiszentgyörgyön szervezik.
Nagy B. Sándor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 11.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Háromszék régi arca
Háromszéki népi építészet címmel jelent meg Murádin-Beyer Katalin építész, a kolozsvári Műszaki Egyetem nyugalmazott professzorának 1984-ben megvédett doktori disszertációja rövidített, magyarra átírt változata, a kötet nagy érdeme, hogy Háromszék közel négy évtizeddel ezelőtti – mára már jócskán megváltozott – arcát mutatja be.
Az Árkosi Kulturális Központ Bástya-házbeli székhelyén tartott csütörtöki könyvbemutatón a szerző elmondta, életében először az 1960-as évek végén járt Háromszéken, az akkori kirándulásokon látottak hatására választotta később doktorija témájának a régiót. Bukaresti tanárai elfogadták javaslatát, de – mert nagyon kevés ismerettel rendelkeztek erről a vidékről – részletes bemutatást kértek tőle, így dolgozatának történelmi, földrajzi, társadalmi ismertetést is tartalmaznia kellett – ezeket a részeket nem foglalta bele most megjelent könyvébe, csupán a népi építészetre vonatkozó fejezeteket.
Kovászna megyét 1978 és 1979 nyarán járta be, szisztematikus terepútjai során két félreeső települést kivéve mindenhová eljutott. Feltérképezte mindazt, ami a népi építészet témakörébe illett (esetenként a temetőket is), és a helyi jellegzetességek alapján Háromszéket hét övezetre osztotta, amelyek jórészt egyeznek a régi széki beosztással: Kézdivásárhely és környéke (Kézdiszék), Kovászna – Zágon vidéke (Orbaiszék), Bárkány és környéke (Bodzavidék), Olt mente (Sepsiszék), elkülönítve Uzon és Lisznyó környéke, Köpec és Bölön övezete (Miklósvárszék) és Erdővidék. A kisrégiók sajátosságai ellenére van általános jellemzője a háromszéki építészetnek, vonta le a következtetést. 1984-ben doktori dolgozata gyakorlati végkövetkeztetését a turisztikai fejlesztésben jelölte meg, akkori véleményét fenntartja, most követésre méltóként Torockó példáját ajánlva.
Közel negyven éve zajlott terepmunkája után többé nem járta be Háromszék településeit. Négy évtized alatt sok minden eltűnt, sok helyütt átalakult a falukép is – élete legkedvesebb emlékét nem kívánja aktualizálni – vallotta be Murádin-Beyer Katalin.
Murádin Beyer Katalin: Háromszéki népi építészetről Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 11.
Marossárpataki könyvbemutató Tamás Gáborral
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)
Múlt hétfőn Marossárpatakon is bemutatásra került a Csak a szívünkben nem száll az idő című, Tamás Gábor életútjáról szóló könyv. Az információs és dokumentációs központban megtartott kulturális rendezvényen jelen volt Szucher Ervin újságíró, az életrajzi kötet szerzője, valamint a könyv főszereplője, Tamás Gábor.
Az érdekes stílusban megírt könyv – amely Tamás Gábor élményekben és eseményekben igencsak gazdag életútját örökíti meg – bemutatóján több mint hetvenen vettek részt. Elsősorban helyiek jöttek el találkozni Erdély minden idők legnépszerűbb énekesével, de a szomszédos Sáromberkéről és Marosvásárhelyről is érkeztek érdeklődők. Tamás Gábor másodszor járt Marossárpatakon, 2011-ben már közönség elé lépett az évente megszervezésre kerülő tánc- és huszárfesztiválon, s megcsodálta a település büszkeségét, a marossárpataki történelmi szoborparkot.
A rövid bevezetőt követően a helyi iskola negyedikes tanulói léptek közönség elé, hogy elénekeljék a művész egyik legismertebb slágerét, az Ó, Erdély szép hazám kezdetű dalt, kellemes meglepetést szerezve a vendégeknek és az összesereglett helyieknek egyaránt.
Ezt követően Szucher Ervin új-ságíró, a könyv szerzője vette át a szót. Elmondta, hogy egy tévéinterjú során találkozott először Tamás Gáborral, akivel rövid idő alatt szoros baráti kapcsolatot alakított ki. „Ez kiváltságot jelent számomra, örülök, hogy közel kerülhettem a művészhez, de azt is tudom, hogy Gábornak nagyon sok barátja s emellett rengeteg rajongója van. Barátságos, türelmes, közvetlen ember, aki szívesen beszél a múltról is, annak ellenére, hogy élete nem mindig volt fényes. Nehéz volt a gyermekkora, aztán a ‘70-es években a román titkosrendőrség nagyon sokat zaklatta, emiatt külföldre kellett távoznia. Erdély azonban, amelyet több slágerében megénekel, örökre a szíve csücske maradt, ahová mindig szívesen jön haza” – fejtette ki beszédében Szucher Ervin. Az újságíró elmondta, hogy először csak a nagyobb erdélyi városokban akarták bemutatni a kötetet, de aztán a kezdeti sikereken felbuzdulva több vidéki körutat is megterveztek, tudva azt, hogy falun is nagy szeretet övezi Tamás Gábor személyét.
Tamás Gábor őszinte és kedves szavakkal köszöntötte a megjelenteket, többször hangsúlyozva azt, hogy milyen fontosak számára a közönséggel való találkozások. „1994-ben indultam először erdélyi turnéra, ahová Csép Sándor, az erdélyi magyar újságírás, kultúra és közélet kiemelkedő személyisége kísért el. Szeretettel fogadtak mindenütt, én pedig csodálatosan éreztem magam az évek során, koncerteket adva az erdélyi városokban, falvakban, hiszen én itt vagyok itthon! Sándor a későbbiek során azt javasolta, hogy mivel különös és a nagyközönség számára mindenképpen érdekes életem volt, vegyem fel a kapcsolatot Szucher Ervin újságíróval, s készítsük el együtt életutam könyvét” – fogalmazott a művész. Elmondta, hogy a könyv egy őszinte vallomás, amely nemcsak a kedves emlékeket eleveníti fel, hanem szomorú fejezetek is vannak benne. Amikor a kötet árát meghatározták, olyan összeg mellett döntöttek, hogy a könyv mindenki számára hozzáférhető legyen. „Fellépéseim során is mindig arra törekedtem, hogy a koncertjegyeket minél többen meg tudják vásárolni, hiszen a kispénzű emberekre is gondolni kell. Továbbá büszke vagyok arra, hogy koncertkörútjaim során gyakran megfordultam kisebb településeken is, mert számomra nem az anyagiak a legfontosabbak, hanem az, hogy örömet szerezzek rajongóimnak” – tette hozzá a kiváló énekes.
A résztvevők közül többen is kérdéssel fordultak a művészhez, aki gyermekkori emlékeket osztott meg a hallgatósággal, mesélt külföldre távozásának részleteiről, énekesi sikerének titkairól. Igazi otthonának Erdélyt nevezte, ahová szoros szálak kötik, de elmondta, hogy nem szeretne különbséget tenni az erdélyi, felvidéki, vajdasági vagy anyaországi magyarok között.
A könyvbemutató része volt egy hét-nyolc zeneszámból álló dalcsokor is, amelyet Tamás Gábor ezúttal is élőben énekelt, a közönséggel együtt. Előadását hosszas tapssal hálálta meg a sárpataki közönség, majd sor került a kötet dedikálására. Kozma Barna polgármester marossárpataki kisüsti pálinkával köszönte meg a vendégek látogatását, a sárpataki asszonyok finom tepertős pogácsával és fánkkal kínálták meg a könyvbemutató minden résztvevőjét.
BEREKMÉRI EDMOND / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 11.
Jól szerepeltek a Csikysek
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
Ki mit tud? Lakitelken
Április 6-án került sor Lakitelken a Ki mit tud? versenyre, amelyre a Csiky Gergely Főgimnázium nyolc tanulójával neveztünk be három kategóriában: népdal, versmondás, rajz. A tanulókat a Kispacsirták kórusából választottuk ki, akik között van tehetséges versmondó is: Anghel Orsolya, Barta Karolina, Szabó Tamás Attila, Tapasztó-Gujdár Péter, Vida Roland (II. osztály, tanító Khell Jolán), Rudolf Janka Naomi, Vajdovics Jasmin Vivien, Vincze Lea (I. osztály, tanító Khell Levente).
A verseny előtti napon érkeztünk Lakitelekre, ahol nagy szeretettel fogadtak bennünket. A hivatalos megnyitó után – ahol a szervezők köszöntöttek bennünket – uszodába mentünk, majd vacsora után a Lyra zenekar fergeteges hangulatú koncertjén vettünk részt, ami emlékezetes marad számunkra.
Másnap reggel izgatottan készültünk a versenyre, ahol sorsolással döntötték el a sorrendet. Összesen 49 produkció vett részt, az ötvenedik egy bábjáték volt, ez már versenyen kívül. Voltak szavalók, mesemondók, hangszeres produkciók, énekesek, táncosok változatos műfajokban. A verseny alatt folyamatosan rajzoltak is a versenyzők, hiszen több kategóriába is be lehetett nevezni.
Először a Kispacsirták léptek színpadra 1-es sorszámmal. A műsor nagyon jól sikerült, fergeteges tapsot kaptak. Néhány műsorszám után sorra került Tapasztó-Gujdár Péter is, aki Kányádi Sándor Jó két ló szolgájacímű versét szavalta gyönyörűen. A hatalmas taps itt sem maradt el.
Végignéztük a többieket is, és bizony, el kellett ismernünk, hogy nagyon színvonalas versenyszámokat láthattunk. Izgatottan vártuk az eredményhirdetést, amelyre megérkezett Magyarország Országgyűlésének alelnöke is, dr. Lezsák Sándor, hogy személyesen adja át a jutalmat a díjazottaknak.
Rajzolóink oklevelet és könyvjutalmat kaptak, szavalónk, Tapasztó-Gujdár Péter I. díjat nyert. Öröm volt látni a csapat örömét. Az énekeseknél a zsűri nem adott III. díjat, hogy két első díjat adhasson, amelyből az egyik a Kispacsirtáké lett. Határtalan volt az örömünk. Minden gyermek értékes könyvjutalomban és egy szép oklevélben részesült.
A hatalmas felújítások alatt levő Lakitelki Népfőiskola visszavárja versenyzőit! – ezekkel a gondolatokkal búcsúztak a szervezők, akiknek köszönjük a szíves vendéglátást és azt, hogy részt vehettünk ezen a remekül megszervezett versenyen. A csoportot Khell Jolán és Khell Levente tanítók kísérték el a vetélkedőre.
Khell Jolán tanítónő, Csiky Gergely Főgimnázium
Takáts D. Ágnes / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 11.
Szakrális grafikák
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
Pénteken délután az Arad Megyei Múzeum szépművészeti részlegén Vásárhelyi Antal szatmárnémeti születésű, hosszú ideje budapesti – időközben mintegy évtizedig a németországi Nürnbergben is élt – grafikusművész kiállítása nyílt meg. A bevezetőt dr. Sandu Adrian művészettörténész tartotta, a kiállítót dr. Onisim Colta egyetemi tanár, képzőművész mutatta be, Vásárhelyi Antalt nagy művészként, a középpont, a részletek és a kompozíció mestereként értékelve.
A művésszel a kiállításmegnyitót követően beszélgettünk.
– Önnek a vezetékneve hasonlít a Vasarelyéhez (a magyarban azonos azzal), bizonyos mértékben alkotásai is mintha emlékeztetnének rá. Van-e valami összefüggés? Ihlette-e Önt valamennyire is Vasarely művészete?
– Nem! Bevallom, régente dühös is szoktam lenni – manapság már nem –, amikor vele kapcsolatban emlegetnek. Amikor még nagyon fiatal voltam, írtam egy levelet Vásárhelyi Győzőnek (Vasarelynek). Tanácsot kértem tőle, így kerültünk kapcsolatba. Egy nagyon csúnya levelet írt vissza, hogy legyek inkább mérnök (a levélhez mellékeltem néhány rajzot is, amelyek amolyan szárnybontogatások voltak legfeljebb, nem volt még akkor semmilyen előképezettségem); naiv gyermekként nekem nagyon rosszul esett, hogy eltanácsol. Aztán később többször is, amikor Németországban vagy Franciaországban egy bemutató könyvben, lexikonban együtt jelentünk meg, mindig kimásoltam és elküldtem neki. Amikor 1983-ban Párizsban volt az egyéni kiállításom, postáztam neki meghívót – a fiát küldte el, ő akkor már beteg volt. A névazonosság jó sztori, de az összehasonlításnak őszintén szólva nem örülök. Én játékosabb vagyok, nem az op-art irányába megyek, engem a testek és a különböző épületrészek játéka, a térbe elhelyezése érdekel. Vásárhelyi Győző az op-art atyja, nagyon tisztelem, le a kalappal előtte, nehogy félreértse valaki – de én Vásárhelyi Antal más vagyok, mással foglalkozom.
– A méltató azt fejtegette, hogy képeinek hangsúlya a középpontra esik, vagy valami hasonló.
– Igen, van egy központi szimmetria munkáimban, de az aszimmetriával is dolgozom. Például ez a kép egy illusztráció, valahol, Szilágyi István Kő hull apadó kútba c. regényéhez. Próbáltam nagyon tömören megfogalmazni a mű mondanivalóját, úgy próbálom megfogni vizuálisan, hogy érződjön a dráma, amit a regényben megfogalmaz. Egészen másképpen nyúltam például Madách Ember tragédiájához, a tizenöt színben, ott didaktikusan – itt, a regény esetében csak a gondolatot fogtam meg.
– Ön természetesen művészszemmel nézi, fogalmazza meg a dolgokat. Mit gondol, az átlagember ezeket a kissé absztrakt műveket felfogja, megérti?
– Kár, hogy nincsenek odatéve a címek, mert azok segítenének. Például ennek a szemben lévő képnek az a címe: A körző csillagkép. És létezik ilyen csillagkép. Elindultam egy valamiből, a körből és körzőből, tömeget csináltam annak a csillagképnek, és összekötöttem egy körzővel. Vagy a másik, a Penrose kocka, abban megpróbálom megmutatni belül, kívül, hátul a többdimenziósságát a térnek. Mindegyiket valamilyen formában, ha van türelme az embernek megnézni, megérti. Nem absztrakt képek ezek, én nem találom absztraknak. Itt vannak a fraktál-elméletek, a háromszögekből épülő Dávid-csillag-szerűség. Itt végül is a háromszög viszonyulása magához és a továbbgondolás a lényeg. Vagy ott van az repülő torony. Pontosan az a lényege, hogy megpróbáltam kívülről is megmutatni, meg a belsőt is, a lépcsőt, ami felvisz, egyszerre. Sokszor a szememre vetik, hogy nem ábrázolok embereket. De az emberek benne élnek az épületekben, meg az épületet is ember alkotta. Vagy ott van például Madách. Először mindenki gondolkodott, hogy az Urat miért nem ábrázolom. Azt mondtam: emberek, én nem vagyok ateista, de megpróbálom a legtökéletesebben ábázolni, egy négyzettel, egy körrel, egy egyenlő oldalú háromszöggel – e három olyan tökéletes forma, amelynél tökéletesebbet az emberiség nem tud kitalálni. Mi nagy építőmesternek tudjuk az Urat – láttam már daliának, öregnek stb. ábrázolni, magam így próbálom megjeleníteni.
Az a lényege az egésznek, hogy az ember egy kicsit gondolkodjon el azon, amit lát, ne csak felületesen menjen el mellette. Nem biztos, hogy az ember, akár ha tanult is, mindennap találkozna ilyen alkotásokkal, amelyekbe én mindig mondanivalót kívánok belevinni. Mondhatnám szerencsém volt, mert akárhol állítottam ki, volt értő közönsége – Japánban, Amerikában ugyanúgy, mint Finnországban, Görög- vagy Spanyolországban.
– Végül hadd kérdezzem meg: hogy került Ön Aradra?
– Véletlenül. Van egy barátom Csíkszeredában – Részegh Botond –, akit az itteni kurátor, Sandu Adrian kiállított. A lényeg: megnézte munkáimat, és azt mondta: szívesen.
Jámbor Gyula / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 11.
Könyvbemutató és íróavatás a magyar színházban
„Először megírom a novella csattanóját”
A temesvári magyar színház előcsarnokában tartották meg április 7-én, pénteken Andrásy József ízig-vérig temesvári író Zorba lehelete című novelláskötetének bemutatóját. A szerzőnek a Kriterion Könyvkiadónál megjelent első kötetét Eszteró István költő mutatta be a szép számú érdeklődőnek, aki jelképes gesztussal „íróvá” ütötte Andrásy Józsefet.
A könyvbemutató a temesvári születésű Andrásy József bemutatásával kezdődött, aki szülővárosában végezte el középiskolai és műegyetemi tanulmányait. Sikeres mérnökember létére szabadidejében írásra adta a fejét, első novelláit egy irodalmi kávéházban megtartott felolvasóesteken mutatta be, majd a temesvári Heti Új Szóban jelentette meg írásait. „Meglepően jól megírt, kimunkált írások, valóságos gyöngyszemek kerültek be ebbe a kötetbe – mondta Eszteró István –, olyan színvonalasak, mintha nem is az első, hanem legalábbis az ötödik köteténél tartana a szerző. Olyan írások ezek, amelyekre büszke lehetne egy gyakorlott író is.” Andrásy József mérnöki precizitással építi fel írásait, amelyeknek tematikája rendkívül változatos, földrajzi helyszínei valahol Temesvár és Kalifornia között találhatók, időben pedig múlt, jelen és jövő eseményei vannak jelen, az idősíkok néha váltakoznak, összecsúsznak. Eszteró István a nagy dél-amerikai írók, elsősorban Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusának a hatását vélte felfedezni Andrásy József írásaiban, akinél gyakran keverednek a mágikus, varázslatos elemek a realista elemekkel, és soha nem lehet tudni, mikor valóság és mikor fikció az, amit leír.
Ízelítőül a szerző felolvasott néhány részletet kedvenc írásaiból, mint a Vásárfia, a Nagyszombat, a Hotel California, a Zorba lehelete vagy az Állati sztori. „Ez utóbbi novellámban az ars poeticámat is megfogalmazom, mondta Andrásy József némi öniróniával, hiszen a szerző magát sasnak képzelő és repülni próbáló pingvinként jeleníti meg ebben az írásban. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Andrásy József általában a csattanóból kiindulva fogalmazza meg írásait. „Először megírom a novella csattanóját, és ha az jól sikerül, utána készül el az eleje, majd a közepe – mondta a szerző –, ha a csattanóról úgy érzem, hogy nem sikerült elég jól, akkor dobom is el az egészet”. Arra a kérdésre, hogy miért adta írásra a fejét, Andrásy József elmondta: úgy érzi, hiánypótló, amit csinál, hiszen Temesváron ritkán jelenik meg magyar nyelvű könyv, és azok is inkább szakkönyvek, helytörténeti munkák. „Először a magam szórakoztatására írtam, de a felolvasások során olyan jól fogadták a novelláimat, hogy már tudtam, ezekből könyv lesz. Először két novellámat küldtem el a kiadónak, azt válaszolták, hogy küldjek még, és végül mind a tizenegy írásom, illetve a Szösszenetek cím alatt megjelent rövid írásaim is bekerültek a kötetbe. Egy év és három hónap alatt készült el a Zorba lehelete című kötet” – mondta Andrásy József. A szerző a Nyugati Jelen kérdésére válaszolva azt is elmondta: tudatában van annak, hogy „egy kötetnyi írás mindenkiben mocorog”, csak nem mindenki írja le, a legnehezebb a másodikat megírni. „Elárulhatom, hogy már dolgozok a második kötetemen” – mondta Andrásy József, aki egyelőre időhiányban nem gondolkodik hosszabb lélegzetű írások, regények megírásában.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
„Először megírom a novella csattanóját”
A temesvári magyar színház előcsarnokában tartották meg április 7-én, pénteken Andrásy József ízig-vérig temesvári író Zorba lehelete című novelláskötetének bemutatóját. A szerzőnek a Kriterion Könyvkiadónál megjelent első kötetét Eszteró István költő mutatta be a szép számú érdeklődőnek, aki jelképes gesztussal „íróvá” ütötte Andrásy Józsefet.
A könyvbemutató a temesvári születésű Andrásy József bemutatásával kezdődött, aki szülővárosában végezte el középiskolai és műegyetemi tanulmányait. Sikeres mérnökember létére szabadidejében írásra adta a fejét, első novelláit egy irodalmi kávéházban megtartott felolvasóesteken mutatta be, majd a temesvári Heti Új Szóban jelentette meg írásait. „Meglepően jól megírt, kimunkált írások, valóságos gyöngyszemek kerültek be ebbe a kötetbe – mondta Eszteró István –, olyan színvonalasak, mintha nem is az első, hanem legalábbis az ötödik köteténél tartana a szerző. Olyan írások ezek, amelyekre büszke lehetne egy gyakorlott író is.” Andrásy József mérnöki precizitással építi fel írásait, amelyeknek tematikája rendkívül változatos, földrajzi helyszínei valahol Temesvár és Kalifornia között találhatók, időben pedig múlt, jelen és jövő eseményei vannak jelen, az idősíkok néha váltakoznak, összecsúsznak. Eszteró István a nagy dél-amerikai írók, elsősorban Gabriel Garcia Marquez mágikus realizmusának a hatását vélte felfedezni Andrásy József írásaiban, akinél gyakran keverednek a mágikus, varázslatos elemek a realista elemekkel, és soha nem lehet tudni, mikor valóság és mikor fikció az, amit leír.
Ízelítőül a szerző felolvasott néhány részletet kedvenc írásaiból, mint a Vásárfia, a Nagyszombat, a Hotel California, a Zorba lehelete vagy az Állati sztori. „Ez utóbbi novellámban az ars poeticámat is megfogalmazom, mondta Andrásy József némi öniróniával, hiszen a szerző magát sasnak képzelő és repülni próbáló pingvinként jeleníti meg ebben az írásban. A beszélgetés során az is kiderült, hogy Andrásy József általában a csattanóból kiindulva fogalmazza meg írásait. „Először megírom a novella csattanóját, és ha az jól sikerül, utána készül el az eleje, majd a közepe – mondta a szerző –, ha a csattanóról úgy érzem, hogy nem sikerült elég jól, akkor dobom is el az egészet”. Arra a kérdésre, hogy miért adta írásra a fejét, Andrásy József elmondta: úgy érzi, hiánypótló, amit csinál, hiszen Temesváron ritkán jelenik meg magyar nyelvű könyv, és azok is inkább szakkönyvek, helytörténeti munkák. „Először a magam szórakoztatására írtam, de a felolvasások során olyan jól fogadták a novelláimat, hogy már tudtam, ezekből könyv lesz. Először két novellámat küldtem el a kiadónak, azt válaszolták, hogy küldjek még, és végül mind a tizenegy írásom, illetve a Szösszenetek cím alatt megjelent rövid írásaim is bekerültek a kötetbe. Egy év és három hónap alatt készült el a Zorba lehelete című kötet” – mondta Andrásy József. A szerző a Nyugati Jelen kérdésére válaszolva azt is elmondta: tudatában van annak, hogy „egy kötetnyi írás mindenkiben mocorog”, csak nem mindenki írja le, a legnehezebb a másodikat megírni. „Elárulhatom, hogy már dolgozok a második kötetemen” – mondta Andrásy József, aki egyelőre időhiányban nem gondolkodik hosszabb lélegzetű írások, regények megírásában.
Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 11.
Újjáéled a szórványszínjátszó fesztivál Fehér megyében
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)
„… legbelül ég a láng”
Demény Piroska kolozsvári egyetemi tanár kezdeményezését a nagyenyedi Bethlen-kollégium közössége és környéke sohasem felejti el: enyedi magyartanárként tizennyolc évvel ezelőtt kitalálta a szórványságban, a többségi nyelv szorításában élő diákok számára a diákszínjátszás fesztiváljait. Az írók ismerik igazán nyelvünk szépségeit, a tisztán kiejtett szavakat, a szófordulatokat, amit az olvasással és a színpadon lehet leginkább tetten érni. A szórványban különös jelentősége van a színjátszásnak, ahol együtt követhetjük a „mese kerekét”, a közönség pedig – miközben figyel a jelenetekre, a szereplőkre, a szép magyar szóra – akaratlanul is részese lesz anyanyelve gyakorlásának.
A nagyenyedi kollégium régi „függönyös” színpada sok szép emléket rejteget, a sikeres diákprodukciók mellett a hajdani tanári előadásokat is. Visszaemlékszünk a fóti Kovács Éva és Kiss Tibor drámapedagógusok (a Magyar Drámapedagógiai Társaság képviseletében) nagyszerű szakmai segítségére, ami hozzátartozik a nagyenyedi diákszínjátszás újkori sikertörténetéhez. Akkor is játék, tehetség és fantázia kellett a jó eredményhez. A 11. fesztivál alkalmából Szőcs Ildikó igazgató köszöntötte a szórványszínjátszás nagyenyedi fórumát és örömét fejezte ki, hogy a „stafétaváltás ellenére is összehozták a találkozót” és igazi színházat teremtettek. (Korábban a Szabadság 2010. 06. 02-án számolt be róla.) A kollégiumi színjátszás töretlenül fejlődött egészen 2011-ig, amikor az épületfelújítás miatt hirtelen megszakadt, mert már nem lehetett elszállásolni a sokfelől érkező vendégeket. A megszakítás után egy közeli vidéki iskola, a Magyarlapádi Általános Iskola vállalta át és szervezi ma is a diákszínjátszást, sikeresen megoldva az ezzel járó problémákat.
Fesztivál két helyszínen
Közben a kollégiumban is újra fellángolt a színjátszó kedv, ezúttal egy gyökeresen átalakított, nyitott színpadon léphettek fel a műkedvelők. Megtudtuk és meggyőződtünk róla, hogy létezik eltökéltség és akarat a folytatásra. Így az idén váratlanul két helyszínen tartották meg Fehér megyében a diákszínjátszás fesztiválját, közös plakáton hirdetve a két, egymás utáni napon bemutatott műsort.
A felújítás első főszervezője Gábor Ella angol szakos tanárnő, aki szívesen vállalta a nem könnyű feladatot. Az igazgató üdvözlő szavai után hat előadást láthatott a főleg diákokból és egyelőre kevés felnőttből álló közönség. Horváth Piroska szavaival: „Létünknek színpadán csengettyű csilingel, előadás indul – vágyakhoz bilincsel, jelmezek színesek, arcunkon színes máz, tapsvihar lelkesít – legbelül ég a láz”.
A kollégiumi színpadon a nagyenyediek és az ilyefalviak is három-három darabot adtak elő. A közönség tapsviharral fejezte ki tetszését. Elsőnek a nagyenyedi vár őrei a Hinni a Fényben című igen látványos, hangulatos előadást mutatták be (felkészítő tanár: Fodor Elemér). Nem először léptek fel ezzel a sajátos hangulatú előadással, és ezúttal is sikert arattak. A Kis herceget az ilyefalvi Bicebóca színjátszó csoport adta elő (felkészítő tanár Henning Emese). A Márciusi ifjúság jelenet a nemrég ünnepelt március 15. emlékét idézte. A kitűnő produkció a kollégium 7.-es tanulóinak köszönhető (tanáruk Fodor Brigitta). A Virágot Angélának című színdarabot szintén az ilyefalviak mutatták be, A bolond falu című darab igazi bemutató volt, hiszen először került színre (Kovács Kinga tanár vezetésével). Végül az Az amerikai rokon című jelenetet az ilyefalvi Já(t)cint színjátszó csoport adta elő (tanáruk Henning Emese). Mindegyik bemutató élvezetes, szórakoztató, magas színvonalú volt.
A belső „láng” nem aludt ki Magyarlapádon sem. Aludtunk egyet a kollégiumi élményekre, és nézőként folytattuk a mindössze tíz kilométerre fekvő „lapádi nagyhegy” alatt. A lelkes és kitartó ilyefalviak ide is eljöttek, hogy bemutassák színjátszó tudásukat. Tanáruk, Henning Emese már tizenegy éve töretlen lelkesedéssel és türelemmel tanítgatja diákjait a színjátszás rejtelmeire. Elkísérte diákjait és a bemutatókat Szőcs Ildikó igazgató is végignézte.
A szervezést a helyi kultúr-életben jeleskedő óvó- és tanítónő Szilágyi Andrea, Székely Melinda, valamint Kovács András matematika- és Szabó Dániel testnevelőtanárok végezték. Szilágyi Andrea a lapádi fesztivál megnyitóján elmondta: a játék és a mese szebbé teszi életünket, játékkal ismerjük meg barátainkat. A lapádi fesztiválozást színesítette egy meghívott vendég, Demeter Ferenc bábjátékos színész, aki a János vitéz című bábjátékkal bűvölte el a lapádi tanulókat és a felnőtt közönséget. Ezután nyolc előadás következett, ahol a lapádiakon kívül a nagyenyediek, az ilyefalviak és a torockóiak is felléptek. Sorba színre került: A walesi bárdok(Lapád), A nagyenyedi két fűzfa (Nagyenyed), A kis herceg(Ilyefalva), Legyünk jók, de hogyan? (Torockó), Virágot Angélának(Ilyefalva), Bolond falu (Nagyenyed), Az amerikai rokon (Ilyefalva), A pletyka (Magyarlapád). Ez utóbbi kettő osztatlan sikert aratott különösen jól megjelenített, a közönség által is díjazott sajátos humorával.
A közösen elfogyasztott nagyszerű ebéd után rövid kiértékelőt tartottak. Demeter Ferenc jegyzeteiből sok minden kiderült: főleg dicséretek az igyekezetért, de megszívlelendő kritikák is, amelyek a továbblépést szolgálják. Végül a tanulókat kivétel nélkül oklevéllel és szép díszes, faragott emléktáblákkal jutalmazták.
Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Siklódi Zsolt grafikusművész emlékére
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)
„Zsolt meghalt, csak ötven éves volt és meghalt... Meghalt az egyik legkedvesebb és legtehetségesebb tanítványom” – hallom Ioan Horvath-Bugnariu grafikusművész, nyugalmazott egyetemi tanár elcsukló hangját a telefonban, és elöntenek a még nagyon friss emlékek. Emlékek egy magabiztos, egyenestartású, különleges intelligenciájú fiatalemberről, akivel személyesen mindössze néhány hónapja ismerkedtem meg Sepsiszentgyörgyön, az immár negyedszerre megrendezett, általa megálmodott és főszervezett, világviszonylatban ismert, ötszázas tömeget megmozgató Székelyföldi Grafikai Biennálén, de akinek híre-neve már régóta közszájon forgott.
Láttam munkáit Kolozsváron évekkel ezelőtt, de láthattam volna Budapesten, Londonban, Párizsban vagy Olaszországban is. És igaz, csak képernyőről, de láttam tavalyi marosvásárhelyi egyéni tárlatát, A csend arca címűt, amellyel, Nagy Miklós Kund biztatására, 50. születésnapja előestéjén, május 31-én lepte meg magát és művészete kedvelőit. Valami nagy-nagy nyugalmat sugároztak azok a sajátos hangvételű munkák: metszetek, fotók, fotógrafikák, szobrok. A nyugalmat, ami után, be nem vallottan, talán még vágyódhatott is olykor-olykor, de amit mozgalmas élete, alkotó és szervezőmunkája nem tett lehetővé. Csupán a természetből a művészetbe emelt nyugalom, a természet csendje, az a bizonyos sokarcú csend válhatott osztályrészéül. Ezt tükrözte Tavak sorozatának egy darabja is, amit ez év januárjában mutatott be Kolozsváron, a Barabás Miklós Céh országos tárlatán.
Siklódi Zsolt ötvenegyedik születésnapját már nem érte meg, de félszáz év alatt annyit teljesített, mint sokan a duplája alatt sem.
1966. június elsején született, a művészeket oly gazdagon termő Sóvidéken, Szovátán. A Kolozsvári Képzőművészeti Egyetem elvégzése után Bukarestbe került, hogy aztán a Gyergyószárhegyi Művészeti és Kulturális Központ művészeti vezetőjeként léptesse életbe művészi, művészetszervezői elképzeléseit, amelyek a Székelyföldi Grafikai Biennálékon csúcsosodtak ki. 1994-ben Bukarestben országos grafikai díjjal jutalmazták művészi tevékenységét, 2006-ban elnyerte a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma művészetpedagógiai díját és a Nemzeti Kulturális Alapprogram alkotói ösztöndíjában is többször részesült.
Tartalmas és mozgalmas élete tragikus hirtelenséggel ért véget.
Kedves Zsolt, nyugodjál békében! A nyugalom, a csend, a sokarcú csend világa immár örökre a tied...
Emlékedet megőrizzük.
Németh Júlia
Siklódi Zsolt /Szováta, 1966. máj. 31. – Szováta, 2017. ápr./ Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Jelek, képek, jelképek
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
Kassák Lajos, Hamvas Béla és Tamási Áron emlékét idéző képzőművészeti kiállításnak nyújt otthont 2017. március 30-tól április 30-ig az Apáczai Galéria. Az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME) Székely Géza vezette kolozsvári csoportjának szervezésében megnyílt tárlaton ötvennégy művész hatvanöt alkotása tekinthető meg.
„Az ember ott kezdődik, hogy teremt valamit, ami nincs. Valakinek lenni a semmiből. Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni. Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.” Ezt Hamvas Béla mondta, de mondhatta volna Kassák Lajos is. És nem csak azért, mert mindketten Felvidéken látták meg a napvilágot, kerek tíz évnyi különbséggel, utóbbi 1887 március 21-én, Érsekújváron, előbbi 1897 március 23-án Eperjesen. Sőt mondhatta volna az ugyancsak 120 évvel ezelőtt, a székelyföldi Farkaslakán született Tamási Áron is. Hiszen nem csak teremtettek ők mindhárman, hanem megvalósították a majdhogynem lehetetlent is: merőben más, merőben új világot teremtettek irodalomban, művészetben, s a gondolkodás tudományában. Tették pedig ezt nem csekély ellenállásba ütközve, de mindvégig egyenes gerinccel és feltartott fejjel.
Kassák a lakatosinasból lett világ-járt européer költő, író, lapszerkesztő, képzőművész, a magyar szabadvers megteremtője, az avantgárd élharcosa, az absztrakt festészet hazai úttörője és világviszonylatban is fontos képviselője valamennyi izmusba belekóstolt, hogy aztán aktivizmus néven a sajátját is megalkossa. Olyan kimagasló személyisége ő kultúránknak, akiről Illyés Gyula se többet se kevesebbet nem állított mint azt, hogy „ahol ő ült és beszélt ott mindig Európa közepe volt”. Való igaz. Képarchitektúrája mai napig újszerűen hat, a konstruktivizmus századunkban is virágkorát éli. Emberi nagyságával, meg nem vesztegethető jellemével kapcsolatban pedig Vészi Endre úgy vélte: „magatartásával is tanít” . Megállapítását Lengyel Balázs is alátámasztja, aki szerint „Kassáknak magatartása a remekműve”.
Amit pedig Hamvas Béla tett a 20. századi magyar kultúrában, a hagyomány és az avantgárd együttese terén az nem csupán Forradalom a művészetben hogy az ő szavaival éljek, hanem forradalom a gondolkodásban és forradalom az emberi tartásban, magatartásban és kitartásban. Egyszóval hamvasizmus. Amely megkerülhetetlenné vált a hatvanas, hetvenes évek új avantgardista irodalmi művészeti törekvéseiben, hogy aztán alkotója egyenesen kultuszszeméllyé avanzsáljon és a mai napig befolyásolja a közgondolkodást. A hite és meggyőződése valamint Lukács Györggyel folytatott polémiája következtében annak idején háttérbe szorított író, filozófus, esztéta könyvtárosi állását elveszítve kertészként és raktárosként alkotta meg hatalmas és komplex életművét, „az ébresztő elemek folyamatos sorát”, állította fel saját életét is meghatározó sorsképleteit. Hérakleitosszal, Buddhával, Lao-Ce-vel, Shakespeare-rel gondolatközösséget vállalva nem véletlenül vallotta, hogy „az ember sorsa jelleme”. Ez a jellem pedig, mármint az övé, nem ismert megalkuvást. Akkor sem, amikor a háborúban élete kockáztatásával mentette meg a felügyeletére bízott zsidó munkaszolgálatosokat és akkor sem, amikor a mellőzést vállalva következetesen kitartott a rendszernek nem tetsző elvei mellett.
Tamásival kapcsolatban pedig engedtessék meg egy személyes vallomás. A nyugati határszélen születtem, a Székelyföld egyfajta Antarktisz volt számomra, ahol sohasem jártam, de tizenéves fejjel belebotlottam Ábel rengetegébe, ami valósággal elnyelt. Olyannyira, hogy Tamási és székelység imádatomat osztálytársaimra is rákényszerítve, a tanórák szünetében, egyfajta, akkor még ismeretlen olvasásmaraton keretében, lassacskán az egész regényt felolvastam. Lányosztály voltunk, íróba, Ábelbe, vadonba, mindannyian beleszerelmesedtünk. Hogy aztán később megtudjam: 1956 szeptemberében Tamási Kolozsváron járt és a bolyaisoknak tartott előadásában már éreztette a forradalom előszelét. Irigyeltem is érte a bolyaisokat: a személyes találkozásért és a hallottakért. Nekem már csak a Babes-Bolyaiból jutott.
De szerencsére abból is, amit ez a 20. századi rousseau-ista – ahogyan Hegedűs Géza nevezte Tamásit –, novelláiban, regényeiben lelke mélyéből fakadó őszinteséggel, folklorisztikus mélységgel, hamisítatlan székely humorral és esetenként romantikába hajló sajátos mondatfűzéssel tudomásunkra hozott. S amiért egyszersmind a magyar irodalom élvonalába került.
S akkor most lássuk hogyan is hatottak jeleikkel, képeikkel, jelképeikkel, írásaikkal ezek a peremvidéki, de a magyar szellemi életben központi szerepet betöltő, még a 19. században született személyiségek a 21. század képzőművészeire, művészpedagógusainkra.
Itt van mindjárt a kiállítás egyik kiemelkedő alkotása, Hunyadi László Tamási-plakettje. A szobrász személyesen is ismerhette az írót, sőt , annak idején, képzőművészetis diákként akár halhatta is 56-os kolozsvári beszédét. S ugyancsak Tamási Áront idézi Matei Lászlónak az író gyerekkori élményeit felelevenítő, Bölcső és bagoly című, regényes életrajzából ihletődött, azonos címet viselő digitális grafikája valamint Simon Zsolt Emlék a rengetegből című míves triptichonja. Egyébiránt a modern technikával készült alkotások egyre nagyobb teret kapnak az EMME-tárlatokon. Közülük is kiemelkedik Petca Ovidiunak visszafogottan nemes eleganciájú, mély értelmű, Hamvas Béla filozófiáját eszünkbe juttató Ellenbenyomások XXX. című munkája, valamint Haász Ágnes Labirintusa és Mira Marincas Diptichonja.
Mint általában, most is könnyed játékossággal fűszerezett drámaiság jellemzi Forró Ágnes pasztelljét. A hamvasi kettősségből eredeztethető, sírva nevető, nevettető bohóc tematikája már önmagában is megköveteli a hasonló interpretációt, amit a művész egyedi stílusjegyei hitelesítenek. Immár markánsabb vonalvezetésű, állandó jelzőinek köszönhetően akár játékosnak is mondható, de szintén drámaiságba torkolló munka Sipos László Noé bárkája a galambbal című, élénk színvilágú, megkapó olajképe.
Gally A. Katalin Mozart-muzsikát idéző Lacrimosója gyönyörködtet és meditálásra késztet akárcsak Fátyol Zoltán Két figurája és Kozma Rozália Görög illúziója. Hamvas Béla szellemujját vélem felfedezni Starmüller Katalin aranyba öntött Egő csipkebokrában és ugyancsak Hamvas ihletésű Koncz-Münich Judit In vino veritas című olajképe. Kőmíves Andor két kis műremekét, az Újrahasznosított történet címűeket pedig az absztrakt festészet gyöngyszemeiként értékelhetjük.
Máthé László Emlék című olajképe viszonylag kis mérete ellenére is egyfajta monumentalitást sugall olyannyira, hogy visszafogott színvilága dacára is kiugrik, felhívja magára a figyelmet. Tompos Opra Ágota égő vörösbe fogalmazott Jel- és képörvénye viszont éppen tekintet csalogató színeivel és dinamikus formaritmusával hat erőteljesen, akárcsak Szabó Attila Táj-képe és ifj. Starmüller Géza Túlsó című munkája.
Elegáns tálalásban tekinthetjük meg M. Lovász Noémi Gulágot idéző, formailag és színvilágában is találó Jelképeit, Nagy Endre kollázsait valamint Nagy Tibor és Suciu Katalin Mária Hamvas Béla-képi átiratait. És érdemes elidőzni Adorján Ilona pasztellje, Essig Kacsó Klára akvarellje valamint Balló Andrea és Breznay András olajképei előtt.
A csilingelő hegyi források tisztaságát juttatja eszünkbe Tudorán Klára míves textilkollázsa s a földtörténet patinás világát fogalmazza kerámiába Koncz-Münich András.
Most sem hiányoznak a tárlatról szeretett, idős mestereinknek Gedeon Zoltánnak és Pócsai Andrásnak a munkái, valamint az EMME-tárlatok állandó résztvevőinek Ábrahám Jakabnak, Ábrahám Imolának, Boár Szilviának, Boros Györgynek, Drozsnyik Istvánnak, Durucskó Zsoltnak, Éles Bulcsúnak, Kentelki Gábornak, Keszthelyi Györgynek, Kovács Gézának, Molnár Imrének, Siska Szabó Hajnalnak, Subicz Istvánnak, Vincze Lászlónak, Vízi Katalinnak az alkotásai. És örömmel fedeztem új neveket a kiállítók között, mások mellett Sepsi Józsefét, Simonfi Timeáét, Horváth Leventéét.
Amit pedig Székely Gézának köszönhetünk, az nem csupán a kiállítás ötlete és fáradtságos munkával járó megszervezése, hanem az a tökéletes kassáki adaptáció is, amellyel monotípiában és fölöttébb igényes rézkarcban adózott a magyar avantgárd megteremtője emlékének. Kassák szellemiségében rajzolta meg Én-képét és fogalmazta meg az újjászületés, az öröklét szimbólumát Főnix énem című munkájában, amellyel joggal teszi fel a pálmát a jelenlegi EMME-tárlatra.
Németh Júlia
Elhangzott 2017. március 30-án, az Apáczai Galériában, a Jel-kép című kiállítás megnyitóján. Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 11.
Magyar költészet napja: Janus Pannoniustól a kortársakig
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)
Erdély-szerte számos programmal hívják fel kedden a figyelmet a magyar költészet jelentőségére. Az ünnepségek már vasárnap elkezdődtek, és szerdán is tartanak.
Kedden ünneplik az egész magyar nyelvterületen a magyar költészet napját, amelyet 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én tartanak. Erdély-szerte számos programmal hívják fel a figyelmet a költészet jelentőségére színházakban, iskolákban, különféle kulturális és nemcsak kulturális intézményekben.
Szatmárnémetiben gazdag rendezvénysorozattal adóztak a költemények napjának már vasárnap: több száz vers hangzott el a magyar költészet napja apropóján szervezett maratonon 14 és 22 óra között. Immár harmadik éve egész napos költészetünneppel tiszteli meg a jeles napot a Harag György Társulat. A már hagyományossá vált programsorozatnak idén új, nagyobb befogadóképességű helyszínt találtak a szervezők: a District 15. klubban verseket lehetett olvasni, mondani, hallgatni, énekelni.
Végh Balázs, a színház irodalmi titkára a Krónikának elmondta, óriási érdeklődés övezte a versmaratont, klasszikusok és kortárs költők versei egyaránt elhangzottak: Janus Pannoniustól Ady Endrén keresztül a kortársakig. Természetesen nem maradtak ki a sorból Arany János művei sem, a kétszáz éve született költőóriás balladáit is elszavalták, de részletek hangzottak el a Toldiból is. A bicentenárium apropóján Arany kedvenc ételeit is megkóstolhatták a résztvevők: a menüben zsíros kenyér lilahagymával, csirkepaprikás galuskával és marczafánk is szerepelt. A versblokkok között Skype-kapcsolaton keresztül verseltek ismert irodalmárok, művészek, többek közt Palya Bea énekesnő és Selyem Zsuzsa irodalomtörténész is ilyen módon vett részt a rendezvényen – írta a Szatmár.ro.
Bemutatták a Sugárút kulturális folyóirat új lapszámát is, erről Kereskényi Sándor és Veres István beszélt. A rendezvényen szó esett a verstanításról a szatmári magyar középiskolák diákjainak és tanárainak a részvételével, és téma volt a versekkel való kapcsolatunk – erről Bessenyei Gedő István dramaturg, Jánk Károly költő, Marosszéki Tamás színművész és Elek György költő, újságíró elmélkedett. A rendezvényen Horváth Benji költő, slammer és Helikon-szerkesztő legújabb, Az amnézia útja című kötetét is megismerhette a közönség.
A költészet napi ünnepségek kedden és szerdán is zajlanak, szerdán egy csíkszeredai rendezvényre várják a közönséget. Az irodalomkedvelők délután 5 órától a Kájoni János Megyei Könyvtár a Költészetnap – másképp című estjén vehetnek részt. „Miért másképp? Több szempontot is felsorolhatnánk, de itt most csak a leglényegesebbet: a Magyarországról indult, József Attila születésnapjára emlékező költészeti ünnepen az erdélyi irodalom színe-java mindig is képviseltette magát (prózaírók is). A vers ünnepe mára az egész Kárpát-medence (sőt a világ) magyarságának irodalmi ünnepe lett. A hagyományt mi is betartjuk. De jelezzük azt is, hogy a kötelező klasszikusok mellett a magyar irodalom, mint mindig, most is eleven friss hajtásokat is terem, akik lassan a nagy öregek méltó pályatársaivá növik ki magukat. Ezen a tavaszon mi két ilyen izmosodó tehetséggel ünnepeljük ezt a nagy napot" – írják a szervezők.
A két „friss hajtás" Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő és Muszka Sándor költő, prózaíró, szerkesztő, akikkel Murányi Sándor Olivér író beszélget az eseményen. A szerzők kötetei a helyszínen kedvezményesen megvásárolhatóak és dedikáltathatóak. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 11.
Díjeső erdélyi művészeknek a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjében
Erdélyi művészeket is díjaztak a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjén vasárnap: Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója számos elismerést kapott, díjazták Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét, valamint Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatóját.
Bajkó Edinának ítélték a fesztivál fődíját a Nemzeti Színházban megrendezett döntőn: Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását és 300 ezer forint jutalmat, ő vehette át a Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó 2 személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint 2 tiszteletjegy a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) április 19-ei Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – szintén a vásárhelyi hallgató nyerte el – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
„Előbb a pódiumműsor lehetőségét kaptam meg, aztán szerre-szerre a többi elismerést, még akkor sem hittem el, hogy a fődíjat is nekem ítélték. Nem először voltam versmondó versenyen, de még sosem nyertem" – mondta el lapunknak a kovásznai származású színészhallgató, aki András László Mikor van vége című versével nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Bajkó Edina elmondta, mindig is nagyon szerette a verseket, szinte nincs is olyan nap, amikor ne olvasna költeményt, legyen az kortárs vagy klasszikus, nyilván nemcsak olvasni, mondani is szereti a verssorokat. A legjobb képző- és filmművészeti pályamunka nyertese Kocsis Tünde kolozsvári rendező, valamint Hári Hajna és Rapkay Teréz, akik 50-50 ezer forint pénzjutalmat kaptak.
Kocsis Tünde a Krónikának elmondta, meglepődött, hogy a fesztivál a versfilm-kategóriával bővült, és úgy tűnik, a műfaj népszerűsítése még gyermekcipőban jár. A fiatal művész Háy János Csigák a triászból című költeményére készített versfilmet, amely immár két éve megtekinthető a Youtube videomegosztón. „Azt sem tudtam, hogy a díjátadón levetítik-e az alkotást, de úgy döntöttem, hogy elmegyek Pestre, a rendezvényre. Abból is látszott, hogy egyelőre nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a műfajjal, hogy a háromórás rendezvény legvégén egy mondatban említették meg a kategóriát, és le sem vetítették az alkotásokat. Úgy tűnik, mintha most fedezték volna fel a műfajt, ugyanakkor remélem, jövőre legalább egy versfilmet bemutatnak a döntőn. Annak mindenképpen örülök, hogy a jelek szerint a világ egyre nyitottabbá válik a hasonló alkotások iránt" – nyilatkozta Kocsis Tünde.
A „megzenésített vers nyelvi megformálásért" 100 ezer forint pénzjutalmat kapott Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. A színművész lapunk kérdésére kifejtette, bár a díjat neki ítélték oda, csak úgy lehet méltányos a rangos elismerés, hogy nem választható el alkotótársai, dr. Incze G. Katalin zeneszerző és Szép András zongorista, a két dalszerző munkájától, csak így érzi magukénak a díjat. Laczkó Vass Róbert kitért arra is, hogy a döntőn az Incze G. katalin által megzenésített Ady-verset, A márciusi naphoz című költeményt, Szép Andrással pedig Szálinger Balázs Számold meg a gazdag ember pénzét című versét adta elő.
„Az Ady-vers intenzív töltetű, önkritikus, tipikus Ady-vers, amely rengeteg energiát sugároz, ezt adja vissza a megzenésített változat is. A Szálinger-vers szintén »férfivers«, viszont teljesen más húrokat pendít meg: a férfiról szól, akit elhagy gyermeke anyja. A verset portugál fado-dallamra zenésítettük meg" – fejtette ki a színművész. Kitért arra is, hogy bár a zsűrinek elismert zenészek is tagjai voltak, a különálló „zenés" kategória mintha egy kicsit elveszett volna abban a nagy közös kalapban, amelybe a fesztivál mindenik kategóriáját sorolták, holott egy megzenésített versnek teljesen más a jelrendszere, mint annak, amit zene nélkül adnak elő, hiszen a zeneszerző továbbgondolja a művet.
A Magyar Írószövetség könyvcsomagját Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója vehette át. A vasárnapi döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért, az elődöntők márciusban zajlottak. A versenyzők mellett a rendezvényen fellépett Földes László „Hobo" előadóművész, dalszerző, Lovasi András dalszerző, énekes, Földes Eszter színművész, valamint a 2016. évi Versünnep Fesztivál diákseregszemléjének két győztese és két „szenior" versmondó, Gyulányi Eugénia és Szabó Ildikó. A Versünnep Fesztivál zsűrijének elnöke Márta István zeneszerző, tagja Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész volt.
Kiss Judit, Szász Cs. Emese / Krónika (Kolozsvár)
Erdélyi művészeket is díjaztak a Versünnep Fesztivál budapesti döntőjén vasárnap: Bajkó Edina, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem I. éves magiszteri színész szakos hallgatója számos elismerést kapott, díjazták Kocsis Tünde kolozsvári rendezőt, Laczkó Vass Róbertet, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészét, valamint Illés Alexát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatóját.
Bajkó Edinának ítélték a fesztivál fődíját a Nemzeti Színházban megrendezett döntőn: Párkányi Raab Péter szobrászművész Versünnep elnevezésű alkotását és 300 ezer forint jutalmat, ő vehette át a Nemzeti Színház díját is, amely felkérés a jövő évad egy produkciójában való részvételre, meghívó 2 személy részére a következő évad minden nagyszínpadi premierjére, valamint 2 tiszteletjegy a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó (MITEM) április 19-ei Az élet szép című előadására. Szintén Bajkó Edina kapta a Magyar Fesztiválszövetség, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) különdíját és a Magyar Művészeti Akadémia díját. Az RS9 Színház felajánlását – pódiumi est megtartásának lehetőségét – szintén a vásárhelyi hallgató nyerte el – tájékoztatták a szervezők az MTI-t.
„Előbb a pódiumműsor lehetőségét kaptam meg, aztán szerre-szerre a többi elismerést, még akkor sem hittem el, hogy a fődíjat is nekem ítélték. Nem először voltam versmondó versenyen, de még sosem nyertem" – mondta el lapunknak a kovásznai származású színészhallgató, aki András László Mikor van vége című versével nyerte el a szakmai zsűri tetszését. Bajkó Edina elmondta, mindig is nagyon szerette a verseket, szinte nincs is olyan nap, amikor ne olvasna költeményt, legyen az kortárs vagy klasszikus, nyilván nemcsak olvasni, mondani is szereti a verssorokat. A legjobb képző- és filmművészeti pályamunka nyertese Kocsis Tünde kolozsvári rendező, valamint Hári Hajna és Rapkay Teréz, akik 50-50 ezer forint pénzjutalmat kaptak.
Kocsis Tünde a Krónikának elmondta, meglepődött, hogy a fesztivál a versfilm-kategóriával bővült, és úgy tűnik, a műfaj népszerűsítése még gyermekcipőban jár. A fiatal művész Háy János Csigák a triászból című költeményére készített versfilmet, amely immár két éve megtekinthető a Youtube videomegosztón. „Azt sem tudtam, hogy a díjátadón levetítik-e az alkotást, de úgy döntöttem, hogy elmegyek Pestre, a rendezvényre. Abból is látszott, hogy egyelőre nem nagyon tudják, mit kezdjenek ezzel a műfajjal, hogy a háromórás rendezvény legvégén egy mondatban említették meg a kategóriát, és le sem vetítették az alkotásokat. Úgy tűnik, mintha most fedezték volna fel a műfajt, ugyanakkor remélem, jövőre legalább egy versfilmet bemutatnak a döntőn. Annak mindenképpen örülök, hogy a jelek szerint a világ egyre nyitottabbá válik a hasonló alkotások iránt" – nyilatkozta Kocsis Tünde.
A „megzenésített vers nyelvi megformálásért" 100 ezer forint pénzjutalmat kapott Laczkó Vass Róbert, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze. A színművész lapunk kérdésére kifejtette, bár a díjat neki ítélték oda, csak úgy lehet méltányos a rangos elismerés, hogy nem választható el alkotótársai, dr. Incze G. Katalin zeneszerző és Szép András zongorista, a két dalszerző munkájától, csak így érzi magukénak a díjat. Laczkó Vass Róbert kitért arra is, hogy a döntőn az Incze G. katalin által megzenésített Ady-verset, A márciusi naphoz című költeményt, Szép Andrással pedig Szálinger Balázs Számold meg a gazdag ember pénzét című versét adta elő.
„Az Ady-vers intenzív töltetű, önkritikus, tipikus Ady-vers, amely rengeteg energiát sugároz, ezt adja vissza a megzenésített változat is. A Szálinger-vers szintén »férfivers«, viszont teljesen más húrokat pendít meg: a férfiról szól, akit elhagy gyermeke anyja. A verset portugál fado-dallamra zenésítettük meg" – fejtette ki a színművész. Kitért arra is, hogy bár a zsűrinek elismert zenészek is tagjai voltak, a különálló „zenés" kategória mintha egy kicsit elveszett volna abban a nagy közös kalapban, amelybe a fesztivál mindenik kategóriáját sorolták, holott egy megzenésített versnek teljesen más a jelrendszere, mint annak, amit zene nélkül adnak elő, hiszen a zeneszerző továbbgondolja a művet.
A Magyar Írószövetség könyvcsomagját Illés Alexa, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem II. éves magiszteri színész szakos hallgatója vehette át. A vasárnapi döntőn 14 produkció versenyzett a különböző díjakért és elismerésekért, az elődöntők márciusban zajlottak. A versenyzők mellett a rendezvényen fellépett Földes László „Hobo" előadóművész, dalszerző, Lovasi András dalszerző, énekes, Földes Eszter színművész, valamint a 2016. évi Versünnep Fesztivál diákseregszemléjének két győztese és két „szenior" versmondó, Gyulányi Eugénia és Szabó Ildikó. A Versünnep Fesztivál zsűrijének elnöke Márta István zeneszerző, tagja Juhász Judit, az MMA szóvivője, Sebő Ferenc énekes, dalszerző, valamint Ráckevei Anna és Szarvas József színművész volt.
Kiss Judit, Szász Cs. Emese / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 11.
Nem kegy, nem ajándék: jár
Valahogy úgy vannak a kolozsvári magyarok a többnyelvű helységnévtáblával, mint a gyerek, akit sokáig tiltani, lebeszélni próbáltak egy játékról: amikor hosszú idő és sok-sok rimánkodás, követelőzés után megkapja, már nem is örül annyira neki. Főleg úgy, hogy a kapott ajándék nem egészen olyan, mint az epekedve várt.
Hogy mégse tűnjünk hálátlannak és telhetetlennek, szögezzük le hamarjában: a kincses város magyar elnevezését is tartalmazó tábla beharangozott kihelyezése jelentős eredmény és fegyvertény nemcsak a kolozsvári, hanem az erdélyi magyarság számára is. Elvégre Kolozsvár évszázadok óta őrzi fővárosi státusát a régióban, a táblaügy pedig egybeforrt a romániai összmagyarság jogkövetelésével, identitása megőrzéséért, anyanyelve használatáért vívott harcával. Egy emberként érezték vérig sértve magukat a magyarok a nagyvilágban, amikor Gheorghe Funar tűzzel-vassal próbálta irtani a köztudatból a kincses város magyar történelmét, identitását és nevét.
Másokkal ellentétben viszont úgy véljük, túlságosan korai még temetni a funari időket Emil Boc bejelentése alapján. Ne feledjük, a jelenlegi polgármester nem jószántából, a nemzeti kisebbség iránti gesztus gyanánt döntött a többnyelvű helységnévtábla kihelyezése mellett, hanem abban a tudatban, hogy minden bizonnyal jogerősen is erre fogja kötelezni a bíróság. Vagyis kényszerből. Azt se feledjük, milyen mondvacsinált indokokkal hárított évekig az ügyben Boc és az általa vezetett városháza, amely ráadásul a Musai–Muszáj mozgalom által indított perben hamis adatokra hivatkozva tagadta meg a feliratok kihelyezését.
Most pedig milyen „európai” megoldással igyekszik kiszúrni a nemzeti kisebbségek és a nagyvilág szemét? A Klausenburg és Kolozsvár városneveket tartalmazó táblát teljesen elnyomó, Hadrianus császár dicsőségét méltató latin felirat ugyanazt a funari történelemszemléletet tükrözi, amely a dák-római kontinuitás unos-untalan hangoztatásával folyamatosan azt igyekszik bizonygatni, hogy ki volt itt előbb tájainkon.
Ez lenne a tényleges multikulturalizmus, az együttélés művészetének a modellje? Remélhetőleg a kolozsvári magyarság nem fogja beérni ennyivel, és bármennyit is várt rájuk, nem tekint majd úgy ezekre a táblákra – amelyek kivívását az RMDSZ máris igyekszik a saját sikereként tálalni –, mint kisebbségi jogainak non plus ultrájára. A városháza kényszerű kapitulálása azt üzeni, hogy ha időigényes is, de megvan az esély a sikerre, a civil mozgalom politikai alakulatokat megszégyenítő kiállása, kitartása pedig jó alap a további fellépésre. E nélkül nem ment volna.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
Valahogy úgy vannak a kolozsvári magyarok a többnyelvű helységnévtáblával, mint a gyerek, akit sokáig tiltani, lebeszélni próbáltak egy játékról: amikor hosszú idő és sok-sok rimánkodás, követelőzés után megkapja, már nem is örül annyira neki. Főleg úgy, hogy a kapott ajándék nem egészen olyan, mint az epekedve várt.
Hogy mégse tűnjünk hálátlannak és telhetetlennek, szögezzük le hamarjában: a kincses város magyar elnevezését is tartalmazó tábla beharangozott kihelyezése jelentős eredmény és fegyvertény nemcsak a kolozsvári, hanem az erdélyi magyarság számára is. Elvégre Kolozsvár évszázadok óta őrzi fővárosi státusát a régióban, a táblaügy pedig egybeforrt a romániai összmagyarság jogkövetelésével, identitása megőrzéséért, anyanyelve használatáért vívott harcával. Egy emberként érezték vérig sértve magukat a magyarok a nagyvilágban, amikor Gheorghe Funar tűzzel-vassal próbálta irtani a köztudatból a kincses város magyar történelmét, identitását és nevét.
Másokkal ellentétben viszont úgy véljük, túlságosan korai még temetni a funari időket Emil Boc bejelentése alapján. Ne feledjük, a jelenlegi polgármester nem jószántából, a nemzeti kisebbség iránti gesztus gyanánt döntött a többnyelvű helységnévtábla kihelyezése mellett, hanem abban a tudatban, hogy minden bizonnyal jogerősen is erre fogja kötelezni a bíróság. Vagyis kényszerből. Azt se feledjük, milyen mondvacsinált indokokkal hárított évekig az ügyben Boc és az általa vezetett városháza, amely ráadásul a Musai–Muszáj mozgalom által indított perben hamis adatokra hivatkozva tagadta meg a feliratok kihelyezését.
Most pedig milyen „európai” megoldással igyekszik kiszúrni a nemzeti kisebbségek és a nagyvilág szemét? A Klausenburg és Kolozsvár városneveket tartalmazó táblát teljesen elnyomó, Hadrianus császár dicsőségét méltató latin felirat ugyanazt a funari történelemszemléletet tükrözi, amely a dák-római kontinuitás unos-untalan hangoztatásával folyamatosan azt igyekszik bizonygatni, hogy ki volt itt előbb tájainkon.
Ez lenne a tényleges multikulturalizmus, az együttélés művészetének a modellje? Remélhetőleg a kolozsvári magyarság nem fogja beérni ennyivel, és bármennyit is várt rájuk, nem tekint majd úgy ezekre a táblákra – amelyek kivívását az RMDSZ máris igyekszik a saját sikereként tálalni –, mint kisebbségi jogainak non plus ultrájára. A városháza kényszerű kapitulálása azt üzeni, hogy ha időigényes is, de megvan az esély a sikerre, a civil mozgalom politikai alakulatokat megszégyenítő kiállása, kitartása pedig jó alap a további fellépésre. E nélkül nem ment volna.
Rostás Szabolcs / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 11.
Véget ért az V. HolnapUtán Fesztivál
Sardar Tagirovsky szürreális világával zárultak az V. HolnapUtán Fesztivál színi produkciói vasárnap a Szigligeti Színház nagytermében. A Tamási Áron Színház sajátos Úrhatnám polgár-feldolgozása egyértelműen alátámasztotta, hogy a moliére-i gondolatok a mai világban is épp olyan aktuálisak, mint valaha. A Tagirovsky által újraformált és külsőségekből építkező Jourdain úr komikus megfelelési kényszere finoman – sőt olykor nem is túl finoman – megfogalmazott társadalomkritika. A nézőkkel közvetlen interakcióba lépő szereplők ugyanakkor kritikus hangvételű reflexiót adtak a jelenkori színházjáró közönség attitűdjeire is.
A színházi előadást követően a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű zenekarának koncertjével zárult az V. HolnapUtán Fesztivál a Szigligeti Stúdióban. A pályakezdő színházi alkotók bemutatását felvállaló rendezvénysorozat négy napja alatt közel háromezer néző vett részt a színházi előadásokon, kiállítás-megnyitón, koncerteken, illetve lapbemutatón.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)
Sardar Tagirovsky szürreális világával zárultak az V. HolnapUtán Fesztivál színi produkciói vasárnap a Szigligeti Színház nagytermében. A Tamási Áron Színház sajátos Úrhatnám polgár-feldolgozása egyértelműen alátámasztotta, hogy a moliére-i gondolatok a mai világban is épp olyan aktuálisak, mint valaha. A Tagirovsky által újraformált és külsőségekből építkező Jourdain úr komikus megfelelési kényszere finoman – sőt olykor nem is túl finoman – megfogalmazott társadalomkritika. A nézőkkel közvetlen interakcióba lépő szereplők ugyanakkor kritikus hangvételű reflexiót adtak a jelenkori színházjáró közönség attitűdjeire is.
A színházi előadást követően a sepsiszentgyörgyi színészek Tesztoszteron Zenei Alakulat nevű zenekarának koncertjével zárult az V. HolnapUtán Fesztivál a Szigligeti Stúdióban. A pályakezdő színházi alkotók bemutatását felvállaló rendezvénysorozat négy napja alatt közel háromezer néző vett részt a színházi előadásokon, kiállítás-megnyitón, koncerteken, illetve lapbemutatón.
Sz. G. T / Reggeli Újság (Nagyvárad)
2017. április 11.
A bevándorló muszlimok nem akarnak és nem is fognak integrálódni
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
„Európa elveszett!”
A kézdivásárhelyi önkormányzat és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem közös kezdeményezése, az Ezüst Akadémia előadássorozat korábbi alkalmain is értékes, az általános műveltséget bővítő, életminőségünk jobbításához segítő előadásokat hallhattunk. Csütörtökön dr. Maróth Miklós egyetemi professzor, orientalista Az iszlám politika elméletének bizánci gyökerei című előadását hallgathatták meg az érdeklődők.
Könnyen illetünk egy-egy előadást olyan jelzőkkel, mint „figyelemfelkeltő”, „szemet felnyitó”, hát az előbb említettnek minden szava figyelmet és megfontolást érdemel, hiszen olyan kérdéskört elemez – az adott kultúra, viszonyok páratlan ismerőjeként, elismert szaktekintélyeként –, amellyel mi itt, Erdélyben még csak elméleti szinten foglalkozunk, Európa más részein viszont maga a mindennapi valóság. Az alábbiakban az előadó szavaiból szemlézünk.
Közös gyökerek egyfelől, kultúrák ütközése másfelől
A judaizmus, a kereszténység és az iszlám egy valláscsoportba tartozik, hiszen mindhárom az „Isten igazat mond” elv mentén, az isteni kinyilatkoztatással igazolja magát, ugyanakkor genetikusan is összetartoznak, és többé-kevésbé ugyanazt az istent imádják – vezette fel az előadó. Mindezzel együtt bármelyik kettő szembeállítható a másikkal, különféle vallásfilozófiai szempontok szerint. Megjegyzendő, hogy noha ugyanazon szentnek tartott szövegeket olvassák, azok más-más értelmet nyerhetnek a kulturális különbözőségek miatt.
A muszlim hitet és a judaizmust a „törvény”, a jog köti össze, ami szigorúan meghatározza, mit lehet, illetve mit kell megtennie az embernek, de elfogadott „kiskapuk” is vannak, a „szűk” és „tág” lelkiismeret fogalmával is operálnak. Az iszlám közösségekben nagyon fontos szempont, hogy a közösség minden tagjának boldogulnia kell valamilyen módon, innen például a szegények bankja elv: a kamatszedés tilos, a tőkének nem az egyén meggazdagodását kell szolgálnia, hanem a közösség felemelkedését.
A további személetbeli különbözőségek érdekes magyarázatát is megtudhattuk az előadótól: a római alapokra, sporthagyományokra épülő kultúránk miatt számít mai napig is a teljesítmény, vannak nyertesek és vesztesek, a bibliai szövegeink is sporthasonlatokkal élnek. Ezzel szemben az iszlám a sivatagi utazásból vett példákat hoz, amikor is nem lehetett szó versengésről, a túlélés egyetlen módját az összefogás jelentette. A kereszténységben ellenben a vesztes és győztes fogalma, a vertikális hierarchia él tovább.
Más tájak, más mindennapok, zárt közösségek
Az iszlám mindennapokra rátérve az előadó viccesen megjegyezte: ott is a nők viselik a nadrágot, még ha ez nem is látszik kívülről, csak míg a magyar nők veszekszenek, a muszlim nők duzzognak – és egy duzzogó nőt nagyon sokba kerül kiengesztelni. A valóságban a sivatagi életnek kegyetlen törvényei voltak, többek között az, hogy a nemkívánatos lánygyermekeket élve eltemették – ezeken a szabályokon azóta enyhítettek.
A számunkra ismeretlen társadalmakat minden esetben dekódolni kell –ehhez tudni kell például azt, hogy az iszlámban a törvényeket is felülírhatja az érdek, az éppen adott helyzetet mérlegelve! Egy ilyen kulturális jellegzetesség, amelyet mindannyian ismerünk, az alkudozás: a parancs szerint eladónak és vevőnek egyaránt jól kell járnia, ez a szabály. Nincsen meghatározott ár, az adott tranzakcióból kell kihozni a lehető legtöbbet, ugyanakkor az eladó szándéka sosem az, hogy átverje a vásárlót, hanem hogy kölcsönösen előnyös üzletet kössön.
Európai szemmel azért furcsák ezek a szokások, mert mi itt szigorú, hajlíthatatlan morális standardok szerint élünk, a belénk kódolt „kötelességteljesítés” az, ami Európát naggyá tette. Ezzel szemben a muszlimoknál elfogadott dolog, hogy nem kell megszenvedniük azért, hogy megéljenek. Abban hisznek, hogy „valami mindig lesz”. Valami munka, netán olaj, esetleg európai társadalombiztosítás – utóbbira láthattunk az elmúlt években riasztó példát.
Tudni kell azt is, hogy a vallási törvény, jogrend számukra az élet legapróbb részleteit is szabályozza, attól kezdve, hogy miként szabad hajat vágni, állatot leölni, tüsszenteni vagy akár a szomszédasszonnyal szót váltani, miként lehet bánni a szomszéd háziállatával. Emiatt van az, hogy egy helyre települve, közösségbe tömörülve élnek, ahol lehet saját fodrászuk, mészárosuk stb.
Holnaptól a vallás nem lehet magánügy?
Egységes, teljes mértékig azonos életstílust kényszerít mindenkire az iszlám, és e térítés kötelezettségét is előírja. Ezért fordulhat elő nap mint nap, hogy azoknak a keresztényeknek a szent helyeit pusztítják, akiknek a jó szándékából élnek, és mindezt teljes lelki nyugalommal teszik, hiszen saját vallásuk parancsai szerint járnak el.
Integrációról szó sem lehet! Soha nem fog sikerülni, ez hiszékeny utópia a részünkről, hiszen ők elutasítanak mindent, ami keresztény (kultúra), és nem muszlim. Angliai példával is élt az előadó, egy ott élő barátja esetét említette: az angol konyha egyik remeke, büszkesége a véres beefsteak, ám erre alkalmas húst nem tud már vásárolni, mivel az iszlám szerint a húst ki kell véreztetni, és a kereslet elve mentén ezt teszik az angol hentesek is.
A legfőbb, amit meg kell értenünk: nekünk, európaiaknak a vallás magánügy, számukra maga az életük minden vetületét meghatározó parancsrendszer, amelynek alávetik magukat. Mi, naiv európaiak azt hisszük, majd az iskolarendszer révén megváltoztatjuk, integráljuk őket. Ez tévedés, soha nem fog sikerülni – állítja dr. Maróth. Az iskolaelhagyók zöme muszlim fiatal, a nők azok, akik tanulnak, akik közül sokan viszik is valamire, viszont ilyen módon ők a párválasztásban maradnak hátrányos helyzetben.
A fiatal muszlim férfiak nem tanulnak, nem dolgoznak, élnek a „lesz valahogy” elv szerint, ugyanakkor kettősség dúl bennük: a társadalomnak nem hasznos tagjai, alacsonyabbrendűek, a vallásuk tanítása szerint viszont az igazság ismerői, birtokosai, felsőbbrendűek. Ez a kettősség feloldhatatlan frusztrációhoz vezet, ami agresszióban nyilvánulhat meg.
Ahol rést találnak, azt kitöltik a muszlimok
A szekularizálódás ilyenformán az európaiak hátrányára válik, a muszlimok nem fognak integrálódni, nem is áll szándékukban, pláne, amíg úgy élhetnek, hogy „egy migráns krőzus egy magyar munkáshoz képest”. Abszurdum, hogy akik 2016-ban „életveszély” miatt jöttek ide, és kértek bebocsátást, idén már hazamennek vakációzni, látogatóba az „életveszélyes” országaikba.
Közben pedig elkezdték Európát átalakítani, ami ma már nem az, ami korábban volt! Mi önként vesszük le a keresztet templomainkról, hogy ne zavarjuk, ne sértsük őket, Európa elkezdett az iszlám törvényekhez alkalmazkodni. Önként – figyelmeztetett az előadó.
A muszlimok erős fegyvere a megrendíthetetlen hitük és a rengeteg gyerekük. Európában – így Romániában és Magyarországon is – hatalmas demográfiai vákuum alakult ki, amelyet első körben a cigányok, másodikban a bevándorlók fognak betölteni. A népességcsökkenés miatt a nyugati gazdaságok sem fenntarthatók, Németország abban a hitben engedte be a bevándorlókat, hogy majd feltöltik a munkaerőpiacot – erre beözönlött az analfabéta, dolgozni képtelen (és nem is akaró) tömeg. Most már beismeri az ország, hogy hibát követett el, de már késő.
Európa óriási válságban van, így ebben a formában nem fenntartható, jelentette ki dr. Maróth. A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött, ezt nem kísérte gazdasági fejlődés, emiatt nyomorognak. A megoldást az iszlámhoz való erőteljes visszatérésben látják, ezért nyerhettek teret a fundamentalisták. Szíria a kivétel, ott valóban válság dúl, a többi országokból érkezők azonban csak szíriainak hazudják magukat.
Az európai jogállam megbukott, mi önként jogkövető társadalom vagyunk, ők viszont csak kacagnak a mi törvényeinken, az egyetlen lehetőség, ha be sem engedjük őket! Ezt maga a katari emír mondta személyesen Orbán Viktornak, idézte fel az előadó.
2030-ra Brüsszelben muszlim többség lesz, Anglia elveszett, ott megfordíthatatlan a helyzet, Franciaország abban a helyzetben van, hogy 5 millió szavazat sorsa előre eldőlt, a muszlimok határoznak arról, hogy ki vezesse az országot. Ezzel párhuzamosan az Oszmán Birodalom rehabilitálása is elkezdődött, a Balkán iszlamizálása zajlik – zárta gondolatait dr. Maróth. Kétségekkel tele jövő előtt állunk…
Farkas Imola / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 11.
Tollal és kereszttel
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Abban a bizonyos egykoriban, a szocializmusban úgy volt, s mit ad Isten, ma is úgy van, hogy az egyetemeknek megközelítőleg sem volt autonómiájuk. Emiatt ültek börtönökben sokan magyarok. Mi az évfolyamon jogot vettünk magunknak ahhoz, hogy törvényt üljünk a kuruc költészet fölött. Retteghetett volna sok osztrák tábornok még a hévtől is, amellyel „támadtuk és védtük” a magyar irodalomnak ezt a csodálatos sodrását.
Nagy összeesküvések előzték meg a bírósági tárgyalást az évfolyamon, ugyanis majdnem mindenki a védelmet akarta vállalni. Mert hát az volt a nemesebb, gazdagabb, a látványosabb. Az „ügyész” előterjesztette a „vádat”, miszerint a kuruc költészet nem része, nem fenntartás nélküli rétege a magyar népköltészetnek, hiszen jórészt deákok, papok, írástudók tolla alól kerültek ki a dalok, kesergők, legényesek. Mondanom sem kell, hogy méltató elbírálást is kaptunk a segédtanártól; áldott legyen szándéka meg a neve is, hiszen úgy hívták, mint Petőfinét: Szendrey Júlia.
Éppen szembe jött vélem minap Csúzy Zsigmond pálos rendi szerzetes uram, aki II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelem kuruc szabadságharcos seregében vala 1705-től prédikátor. Tábori lelkész volt bizony őkelme, harcos is, meg nem is, ám haza- és népszerető a javából. Meg kell mondanom itt is, nem lehetett ám könnyű dolga annyi csata, hányódás, szétszóródás és összesereglés, újabb ütközetek, sebesülések és káromkodások, fohászok és utolsó kenetek osztogatása között vállalni a hit s az Úr igéjének hirdetését. Hogy miért vállalta, azt nem is olyan nehéz megfejteni, hiszen az igazi apostolok, prédikátorok, igazi (s tán mai) népvezérek nem a sült malac oldaláról tekintettek a lelkekre, sebesült katonákra meg száz sebből vérző, elnyomott nemzetükre.
Csúzy Zsigmond hirdette az igét magyar nyelven a magyarok között. Ápolt lelkeket, kötözött testeket; de vállalt szolgálatának valamelyes írásbeli bizonyságát is ránk akarta hagyni. Hadd jegyezzük ide egyik fönnmaradt versét, írásbeli tanúbeszédét annak, mit s miért cselekedett ebben az árnyékvilágban. Mert jaj, a prédikátor, különösen ha frontbéli, nem elszámoltató ám a halandók s elhalók között, hanem maga is el akar számolni a nemzete előtt. Költő is volt Csúzy, és azoktól ugyanvalóst így kéri az igazságos földi bíróság.
„Hazafiúságom ösztönöze arra
Hogy csekély munkámat fordítsam magyarra
Az ellenkezőknek bosszankodására
Az együgyűeknek vigasztalására
Istenemnek pedig magasztalására”
No, ez tiszta beszéd. És ha van odafenn égbéli bíróság, el nem marasztalhatják semmiben a jó kuruc, a pálos prédikátort, hiszen – akár Krisztus apostolai – maga is a közért, a népért, az igaz ügyért harcoló seregekért cselekedett. Szerényebben, mint a mostani szónokok, akik mihelyt közelébe kerülnek a húsosfazéknak, és nem ám a labancnak, a hamari feledés nagy bűnébe esnek, fogadkozásaikat maguk mögé vetik.
Azon az egyetemi bíróságunkon még a vádló is igyekezett védeni valamilyen módon a kuruc költészetet, Thaly Kálmánostól, ha már úgy alakult. Ez a költészet magába foglalta győzelmek, kudarcok, bujdosások nyelvi kincseit, igen, az eseményeket. Mindebben szerepe volt, lám, egy kuruc prédikátornak is. Mert nem a kor történései sodorták magukkal a szegénylegények táborába, hanem maga vállalta a meleg parókia, kolostor helyett a sátrakat s a vigasztaló magyar szót, a latin helyett.
Tán nem is tudta – vagy igen? –, hogy egy nép annyit ér, amennyit hagyatkozni tud az utókorra. Ő maga sem tudta ugyan, hogy mi is marad és mi vész el, hát cselekedett lelkiismerete s meggyőződése szerint népe javára abban a jelenben az elevenekért, a maga tudása, lelki ereje szerint. Azt is vallotta, magának az egyes embernek kell s kötelező eldönteni, hogy éppen a jelenben mivel is lehet hasznos, hogy nyugton aludhatna, ha eljön annak is az ideje majd.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 11.
A székely nemzet a vádlott
Az érintettekhez hasonlóan az elmúlt hétvégén szívdobogva vártuk a terrorizmussal vádolt Beke István és Szőcs Zoltán ügyében meghozandó bukaresti ítéletet. Nem mintha a legkisebb kétely is felmerült volna bennünk a kézdivásárhelyi ifjak ártatlanságát illetően, hanem azért, mert volt alkalmunk megismerni a román titkosszolgálatok és a velük újabban összefonódott ügyészség magyarellenes ténykedéseit.
A hosszas vajúdás után megszületett döntés pedig sajnos igazolta félelmeinket, hiszen Beke Istvánt a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérlete, Szőcs Zoltánt pedig erre való felbujtás miatt börtönbüntetéssel sújtották. Ez pedig annak ellenére is égbekiáltó igazságtalanság, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet, illetve arra történő felbujtás vádja alól – igaz, nem jogerősen, de – felmentették őket. És még akkor is, ha az ítélet időtartalma napra pontosan megegyezik az eddig általuk előzetesben vagy házi őrizetben letöltöttel. Ezek a tények ugyanis szintén az ártatlanságukat bizonyítják.
A tényállás ismeretében úgy vagyunk tehát, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hiszen örömmel tölt el, hogy nem sóztak a nyakukba hosszú börtönéveket, azonban elszomorító, hogy elhamarkodott és rosszindulatú döntések következtében hónapokat kellett bűnözők között eltölteniük. Annál is inkább, hogy ezért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Azt se feledjük továbbá, hogy általuk tulajdonképpen a székely nemzetet ültették a vádlottak padjára – természetesen nem véletlenül. A megfélemlítésünkön kívül ugyanis így szerették volna az autonómiamozgalmat kompromittálni, amint ezt a 73 oldalas vádirat célzatos összeállítása és megdöbbentő hazugságokkal fűszerezett tartalma is ékesen bizonyítja.
Kézdivásárhelyi honfitársaink meghurcolása tehát ellenünk is irányult, a rájuk kiszabott ítélet pedig minket is sújt a következményeivel együtt. Néhány kis létszámú tiltakozást leszámítva mégis a sorsukra hagytuk eddig őket, az elnyomó hatalom karmaiban. Éppen ezért nincsen jogunk beleszólni a folytatással kapcsolatos döntésükbe, azonban erkölcsi és anyagi támogatásukat egyaránt biztosítanunk kell, amennyiben mégis élni szeretnének a fellebbezés lehetőségével. Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor megértünk a nemzeti pusztulásra!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Az érintettekhez hasonlóan az elmúlt hétvégén szívdobogva vártuk a terrorizmussal vádolt Beke István és Szőcs Zoltán ügyében meghozandó bukaresti ítéletet. Nem mintha a legkisebb kétely is felmerült volna bennünk a kézdivásárhelyi ifjak ártatlanságát illetően, hanem azért, mert volt alkalmunk megismerni a román titkosszolgálatok és a velük újabban összefonódott ügyészség magyarellenes ténykedéseit.
A hosszas vajúdás után megszületett döntés pedig sajnos igazolta félelmeinket, hiszen Beke Istvánt a robbanóanyagokra vonatkozó szabályok megsértésének kísérlete, Szőcs Zoltánt pedig erre való felbujtás miatt börtönbüntetéssel sújtották. Ez pedig annak ellenére is égbekiáltó igazságtalanság, hogy az alkotmányos rend erőszakos megváltoztatására irányuló kísérlet, illetve arra történő felbujtás vádja alól – igaz, nem jogerősen, de – felmentették őket. És még akkor is, ha az ítélet időtartalma napra pontosan megegyezik az eddig általuk előzetesben vagy házi őrizetben letöltöttel. Ezek a tények ugyanis szintén az ártatlanságukat bizonyítják.
A tényállás ismeretében úgy vagyunk tehát, mint a mesebeli király, akinek egyik szeme sírt, a másik nevetett. Hiszen örömmel tölt el, hogy nem sóztak a nyakukba hosszú börtönéveket, azonban elszomorító, hogy elhamarkodott és rosszindulatú döntések következtében hónapokat kellett bűnözők között eltölteniük. Annál is inkább, hogy ezért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Azt se feledjük továbbá, hogy általuk tulajdonképpen a székely nemzetet ültették a vádlottak padjára – természetesen nem véletlenül. A megfélemlítésünkön kívül ugyanis így szerették volna az autonómiamozgalmat kompromittálni, amint ezt a 73 oldalas vádirat célzatos összeállítása és megdöbbentő hazugságokkal fűszerezett tartalma is ékesen bizonyítja.
Kézdivásárhelyi honfitársaink meghurcolása tehát ellenünk is irányult, a rájuk kiszabott ítélet pedig minket is sújt a következményeivel együtt. Néhány kis létszámú tiltakozást leszámítva mégis a sorsukra hagytuk eddig őket, az elnyomó hatalom karmaiban. Éppen ezért nincsen jogunk beleszólni a folytatással kapcsolatos döntésükbe, azonban erkölcsi és anyagi támogatásukat egyaránt biztosítanunk kell, amennyiben mégis élni szeretnének a fellebbezés lehetőségével. Ha pedig nem vagyunk erre képesek, akkor megértünk a nemzeti pusztulásra!
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 11.
Udvarhelyi diáklány az ország legjobb regélője
Szent Lászlóról szóló mondával nyerte meg a székelyudvarhelyi Péter Kriszta a harmadik osztályosok országos regemondó versenyét Marosvásárhelyen. A diáklány először vett részt országos megmérettetésen, nagyon büszke arra, amit elért.
Kilencedik éve rendeznek országos regemondó vetélkedőt harmadik osztályosoknak. Idén tizenöt megyéből harminckét kisdiák vett részt a megmérettetésen. A verseny megyei szakaszán első díjat nyert Péter Kriszta, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulója, így ő ment tovább az országosra, és ott is első lett – tudtuk meg tanítójától, Liszkovics Irmától. Mint a pedagógus elmondta, Kriszta szeret versenyekre járni, népdalokat énekelni, ő maga választott ki három mondát, amelyek közül végül a Szent László füve címűre esett a választás. Szerencsés döntés volt, hiszen a verseny napjáig titokban tartott tematika éppen a lovagkirály volt. A vetélkedő előtt Kriszta mindennap gyakorolta a mondát, amelyet az országos szakaszon legfeljebb három perc alatt kellett előadnia. Végül a marosvásárhelyi Ariel Bábszínházban, székely népviseletben mondta el, és első helyezett lett. A monda a Szól a rege ősi módra című gyűjteményben is megjelent, Kriszta rajzával együtt. Szeretek ilyen versenyekre járni, mert én is tanulok belőlük. Ha nem is érek el dobogós helyezést, akkor is örvendek, hogy ott lehetek, mert annyi szép éneket, regét, mesét és verset hallgathatok, nekem jólesik – fogalmazott Péter Kriszta.
Veres Réka / Székelyhon.ro
Szent Lászlóról szóló mondával nyerte meg a székelyudvarhelyi Péter Kriszta a harmadik osztályosok országos regemondó versenyét Marosvásárhelyen. A diáklány először vett részt országos megmérettetésen, nagyon büszke arra, amit elért.
Kilencedik éve rendeznek országos regemondó vetélkedőt harmadik osztályosoknak. Idén tizenöt megyéből harminckét kisdiák vett részt a megmérettetésen. A verseny megyei szakaszán első díjat nyert Péter Kriszta, a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Kollégium tanulója, így ő ment tovább az országosra, és ott is első lett – tudtuk meg tanítójától, Liszkovics Irmától. Mint a pedagógus elmondta, Kriszta szeret versenyekre járni, népdalokat énekelni, ő maga választott ki három mondát, amelyek közül végül a Szent László füve címűre esett a választás. Szerencsés döntés volt, hiszen a verseny napjáig titokban tartott tematika éppen a lovagkirály volt. A vetélkedő előtt Kriszta mindennap gyakorolta a mondát, amelyet az országos szakaszon legfeljebb három perc alatt kellett előadnia. Végül a marosvásárhelyi Ariel Bábszínházban, székely népviseletben mondta el, és első helyezett lett. A monda a Szól a rege ősi módra című gyűjteményben is megjelent, Kriszta rajzával együtt. Szeretek ilyen versenyekre járni, mert én is tanulok belőlük. Ha nem is érek el dobogós helyezést, akkor is örvendek, hogy ott lehetek, mert annyi szép éneket, regét, mesét és verset hallgathatok, nekem jólesik – fogalmazott Péter Kriszta.
Veres Réka / Székelyhon.ro
2017. április 11.
Egymilliárd forintot szán idén a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni családi vállalkozások segítésére
Egymilliárd forintot szán idén a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni magyar családi vállalkozások megsegítésére - jelentette be kedden egy nagyváradi fórumon Szilágyi Péter helyettes államtitkár.
A politikus elmondta: a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) döntése alapján 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve. E tematikus év keretében 600 millió forintot készülnek vissza nem térítendő támogatásként kiosztani a pályázó családi vállalkozásoknak, nyáron pedig 200 külhoni vállalkozó számára szerveznek szakmai képzést.
Hozzátette: a program keretében olyan vállalkozásokat kívánnak megszólítani, amelyekben egy-egy család több generációja dolgozik együtt, vagy amelyeket testvérek, házastársak hoztak létre és működtetnek. Megjegyezte: Szabadka, Komárom és Beregszász után kedden Nagyváradon, szerdán pedig Csíkszeredában népszerűsíti a programot, hiszen az a cél, hogy a pályázati lehetőségről minél több külhoni magyar családi vállalkozás értesüljön.
A helyettes államtitkár egy felmérés előzetes eredményeiről is beszámolt. Ezek szerint a határon túli magyar vállalkozások számára a szakképzett munkaerő hiánya és a hitelekhez való hozzájutás a legnehezebb feladat. Azt is megjegyezte: a felmérés szerint a külhoni családi vállalkozások átlagosan 13 főt foglalkoztatnak, és az általuk foglalkoztatottak 57 százaléka magyar. Az átlaghoz képest az erdélyi magyar családi vállalkozások kisebbek (átlagosan 7,3 személyt foglalkoztatnak) és magyarabbak (a foglalkoztatottak 72,4 százaléka magyar).
Szilágyi Péter felidézte: a Nemzetpolitikai Államtitkárság a 2010-es megalakulásakor a határon túli magyar oktatást és kultúrát támogatta, az elmúlt években azonban hangsúlyossá váltak a gazdaságfejlesztési programok. Megemlítette a vajdasági magyar vállalkozásokat 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztési csomaggal, a kárpátaljai vállalkozásokat pedig 34 milliárd forintos csomaggal segítették. Hozzátette: most a horvátországi és a szlovéniai, majd a felvidéki magyar gazdasági szereplők következnek.
"A cél az, hogy minél hamarabb elinduljon a gazdaságfejlesztési program Erdélyben is. Mivel az erdélyi magyarság a legnagyobb külhoni nemzetrész, ezt a gazdaságfejlesztési csomagot alaposan elő kell készíteni" - mondta az MTI-nek a rendezvény után a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter elmondta: nem zárult le a 2016-os tematikus év programsorozata sem. A külhoni magyar fiatal vállalkozók idén 230 millió forintos keretre pályázhatnak. Hozzátette: minden nemzetpolitikai támogatásnak az a célja, hogy ne az apadásról, az elvándorlásról, hanem akár munkaerőhiányról, és a demográfiai mutatók pozitív alakulásáról lehessen beszélni a Kárpát-medencében.
A nagyváradi fórumon Csidei Krisztina, a Felelős Családi Vállalatokért Magyarországon Egyesület ügyvezető titkára beszélt az egyesület céljairól, és a Kárpát-medencei magyar családi vállalkozások előtt álló kihívásokról. Mint fogalmazott, a nyugat-európai sok generációs családi vállalkozásoktól eltérően a kelet-európai családi vállalkozásokban most váltja a második generáció az elsőt. Hozzátette: az egyesület épp e generációváltás elősegítése céljával jött létre.
A keddi nagyváradi rendezvény sikeres helyi családi vállalkozások bemutatására is alkalmat teremtett. Gazda Árpád / MTI
Egymilliárd forintot szán idén a Nemzetpolitikai Államtitkárság a külhoni magyar családi vállalkozások megsegítésére - jelentette be kedden egy nagyváradi fórumon Szilágyi Péter helyettes államtitkár.
A politikus elmondta: a Magyar Állandó Értekezlet (Máért) döntése alapján 2017 a külhoni magyar családi vállalkozások éve. E tematikus év keretében 600 millió forintot készülnek vissza nem térítendő támogatásként kiosztani a pályázó családi vállalkozásoknak, nyáron pedig 200 külhoni vállalkozó számára szerveznek szakmai képzést.
Hozzátette: a program keretében olyan vállalkozásokat kívánnak megszólítani, amelyekben egy-egy család több generációja dolgozik együtt, vagy amelyeket testvérek, házastársak hoztak létre és működtetnek. Megjegyezte: Szabadka, Komárom és Beregszász után kedden Nagyváradon, szerdán pedig Csíkszeredában népszerűsíti a programot, hiszen az a cél, hogy a pályázati lehetőségről minél több külhoni magyar családi vállalkozás értesüljön.
A helyettes államtitkár egy felmérés előzetes eredményeiről is beszámolt. Ezek szerint a határon túli magyar vállalkozások számára a szakképzett munkaerő hiánya és a hitelekhez való hozzájutás a legnehezebb feladat. Azt is megjegyezte: a felmérés szerint a külhoni családi vállalkozások átlagosan 13 főt foglalkoztatnak, és az általuk foglalkoztatottak 57 százaléka magyar. Az átlaghoz képest az erdélyi magyar családi vállalkozások kisebbek (átlagosan 7,3 személyt foglalkoztatnak) és magyarabbak (a foglalkoztatottak 72,4 százaléka magyar).
Szilágyi Péter felidézte: a Nemzetpolitikai Államtitkárság a 2010-es megalakulásakor a határon túli magyar oktatást és kultúrát támogatta, az elmúlt években azonban hangsúlyossá váltak a gazdaságfejlesztési programok. Megemlítette a vajdasági magyar vállalkozásokat 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztési csomaggal, a kárpátaljai vállalkozásokat pedig 34 milliárd forintos csomaggal segítették. Hozzátette: most a horvátországi és a szlovéniai, majd a felvidéki magyar gazdasági szereplők következnek.
"A cél az, hogy minél hamarabb elinduljon a gazdaságfejlesztési program Erdélyben is. Mivel az erdélyi magyarság a legnagyobb külhoni nemzetrész, ezt a gazdaságfejlesztési csomagot alaposan elő kell készíteni" - mondta az MTI-nek a rendezvény után a helyettes államtitkár.
Szilágyi Péter elmondta: nem zárult le a 2016-os tematikus év programsorozata sem. A külhoni magyar fiatal vállalkozók idén 230 millió forintos keretre pályázhatnak. Hozzátette: minden nemzetpolitikai támogatásnak az a célja, hogy ne az apadásról, az elvándorlásról, hanem akár munkaerőhiányról, és a demográfiai mutatók pozitív alakulásáról lehessen beszélni a Kárpát-medencében.
A nagyváradi fórumon Csidei Krisztina, a Felelős Családi Vállalatokért Magyarországon Egyesület ügyvezető titkára beszélt az egyesület céljairól, és a Kárpát-medencei magyar családi vállalkozások előtt álló kihívásokról. Mint fogalmazott, a nyugat-európai sok generációs családi vállalkozásoktól eltérően a kelet-európai családi vállalkozásokban most váltja a második generáció az elsőt. Hozzátette: az egyesület épp e generációváltás elősegítése céljával jött létre.
A keddi nagyváradi rendezvény sikeres helyi családi vállalkozások bemutatására is alkalmat teremtett. Gazda Árpád / MTI
2017. április 12.
Teljesíthetetlen célokat tűztek ki? (Vitát szül a bértörvény)
A szakszervezetek és a pénzügyi elemzők is elégedetlenek a koalíció egységes bértörvény-tervezetével, amelyet az SZDP hétfőn hozott nyilvánosságra. A közigazgatási szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőznek, ha a közepes rangú hivatalnokok béreit nem emelik a többihez hasonló arányban, a pénzügyi szakemberek pedig a görögországihoz hasonló gazdasági összeomlástól tartanak. A Hotnews hírportál arról tudósít, hogy már jövőtől gyökeresen megváltozik az adórendszer.
Középen kimaradtak
A közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség képviselői szerint csak a helyi választottak és a polgármesterek részesülnek jelentős fizetésemelésben, a közepes rangú hivatalnokok nem, így a következő időszakban előfordulhat, hogy leáll a munka a polgármesteri és adóhivatalokban. A kormány egyértelmű rosszindulatot mutat a helyi közigazgatás iránt, amely nagyszabású, országos tiltakozásokra készül, a helyi adóhivatalokban dolgozók pedig fontolgatják az adó- és illetékbegyűjtés bojkottját – közölte Pompiliu Buzduga, a közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség alelnöke, aki úgy véli: a törvénytervezet kidolgozói csak saját szenátori, képviselői, polgármesteri és alpolgármesteri béreiket emelték, a szakszervezeteknek pedig a megkereséseire sem válaszoltak. Óriási lehet a deficit
Éppen a kétszerese a bérezési törvénynek a költségvetésre gyakorolt hatása, mint amennyit a kormány állít, 2018-ban a hiány meghaladhatja a bruttó hazai termék (GDP) 5,7 százalékát – nyilatkozta tegnap a Pénzügyi Tanács elnöke. Ionuţ Dumitru szerint eddig azt mondták, hogy négy év alatt 30 milliárd lej körül alakul a bértörvény költségvetésre gyakorolt hatása, de már most látszik, hogy ennek csaknem a kétszerese, 50–60 milliárd lesz. „Jelenleg nem áll rendelkezésünkre minden adat a pontosabb számításhoz. 2018-ban viszont óriási lesz a hatás. Az orvosok és asszisztensek béremelését teljes egészében jövőre ültetik gyakorlatba, ami helyenként akár 150 százalékos is lesz. Az oktatásban 50 százalékos lesz az emelés a 2017-es szinthez képest, máshol 25 százalékos. 2018. január elsejétől a közszférában átlagosan 40–50 százalékkal magasabbak lesznek a fizetések, mint 2017-ben. 2018-ban az intézkedés költségvetésre gyakorolt hatása 25 milliárd körül alakulhat, ami a GDP 1,8 százaléka” – fejtette ki. Ionuţ Dumitru szerint nehéz lenne azonosítani azokat az intézkedéseket, amelyekkel csökkenteni lehetne a költségvetési hiányt. „A számok maguktól beszélnek, és minden képzeletet felülmúlnak. Az Európai Bizottság 2018-ra 3,9 százalékos deficitet vetített előre béremelések nélkül, még hozzá kell adnunk az 1,8 százalékot, s ez csak a bérezési törvény” – figyelmeztetett Dumitru.
Gyökeres adóreform jön
Várhatóan már 2018. január elsejétől gyökeresen módosulna az adórendszer Romániában: az erről szóló tárgyalások megkezdődtek a pénzügyminisztériumban – tudta meg a HotNews. A portál minisztériumi forrásokból arról értesült, hogy a kormány az üzleti szféra képviselőivel és az adószakértőkkel konzultál az egységes adókulcs eltörléséről, a progresszív adózás és a családi adókedvezmények bevezetéséről. Az egyik legfontosabb újdonság az lenne, hogy az egyéni adóbevallást a családi vagy háztartásonkénti adóbevallás váltaná fel. Az új rendszerben adót az adott család egy főre jutó jövedelme alapján számolják ki, a családok pedig bizonyos költségeket le is írhatnak az adóalapból. A családi adókedvezményeket egyébként Magyarországon is alkalmazzák – írja a Maszol. A tervek szerint Románia január elsejétől váltaná progresszív adózási rendszerre az egységes, 16 százalékos adókulcsot: a 2000 lej alatti jövedelmek adómentesek lennének, a 2000 fölöttiek adója 10 százalékos lesz, a nagy jövedelmekről még nincs döntés. A progresszív adó 2018-tól történő bevezetése az SZDP kormányprogramjában is szerepel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szakszervezetek és a pénzügyi elemzők is elégedetlenek a koalíció egységes bértörvény-tervezetével, amelyet az SZDP hétfőn hozott nyilvánosságra. A közigazgatási szakszervezetek sztrájkkal fenyegetőznek, ha a közepes rangú hivatalnokok béreit nem emelik a többihez hasonló arányban, a pénzügyi szakemberek pedig a görögországihoz hasonló gazdasági összeomlástól tartanak. A Hotnews hírportál arról tudósít, hogy már jövőtől gyökeresen megváltozik az adórendszer.
Középen kimaradtak
A közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség képviselői szerint csak a helyi választottak és a polgármesterek részesülnek jelentős fizetésemelésben, a közepes rangú hivatalnokok nem, így a következő időszakban előfordulhat, hogy leáll a munka a polgármesteri és adóhivatalokban. A kormány egyértelmű rosszindulatot mutat a helyi közigazgatás iránt, amely nagyszabású, országos tiltakozásokra készül, a helyi adóhivatalokban dolgozók pedig fontolgatják az adó- és illetékbegyűjtés bojkottját – közölte Pompiliu Buzduga, a közigazgatásban dolgozó szakszervezeteket tömörítő szövetség alelnöke, aki úgy véli: a törvénytervezet kidolgozói csak saját szenátori, képviselői, polgármesteri és alpolgármesteri béreiket emelték, a szakszervezeteknek pedig a megkereséseire sem válaszoltak. Óriási lehet a deficit
Éppen a kétszerese a bérezési törvénynek a költségvetésre gyakorolt hatása, mint amennyit a kormány állít, 2018-ban a hiány meghaladhatja a bruttó hazai termék (GDP) 5,7 százalékát – nyilatkozta tegnap a Pénzügyi Tanács elnöke. Ionuţ Dumitru szerint eddig azt mondták, hogy négy év alatt 30 milliárd lej körül alakul a bértörvény költségvetésre gyakorolt hatása, de már most látszik, hogy ennek csaknem a kétszerese, 50–60 milliárd lesz. „Jelenleg nem áll rendelkezésünkre minden adat a pontosabb számításhoz. 2018-ban viszont óriási lesz a hatás. Az orvosok és asszisztensek béremelését teljes egészében jövőre ültetik gyakorlatba, ami helyenként akár 150 százalékos is lesz. Az oktatásban 50 százalékos lesz az emelés a 2017-es szinthez képest, máshol 25 százalékos. 2018. január elsejétől a közszférában átlagosan 40–50 százalékkal magasabbak lesznek a fizetések, mint 2017-ben. 2018-ban az intézkedés költségvetésre gyakorolt hatása 25 milliárd körül alakulhat, ami a GDP 1,8 százaléka” – fejtette ki. Ionuţ Dumitru szerint nehéz lenne azonosítani azokat az intézkedéseket, amelyekkel csökkenteni lehetne a költségvetési hiányt. „A számok maguktól beszélnek, és minden képzeletet felülmúlnak. Az Európai Bizottság 2018-ra 3,9 százalékos deficitet vetített előre béremelések nélkül, még hozzá kell adnunk az 1,8 százalékot, s ez csak a bérezési törvény” – figyelmeztetett Dumitru.
Gyökeres adóreform jön
Várhatóan már 2018. január elsejétől gyökeresen módosulna az adórendszer Romániában: az erről szóló tárgyalások megkezdődtek a pénzügyminisztériumban – tudta meg a HotNews. A portál minisztériumi forrásokból arról értesült, hogy a kormány az üzleti szféra képviselőivel és az adószakértőkkel konzultál az egységes adókulcs eltörléséről, a progresszív adózás és a családi adókedvezmények bevezetéséről. Az egyik legfontosabb újdonság az lenne, hogy az egyéni adóbevallást a családi vagy háztartásonkénti adóbevallás váltaná fel. Az új rendszerben adót az adott család egy főre jutó jövedelme alapján számolják ki, a családok pedig bizonyos költségeket le is írhatnak az adóalapból. A családi adókedvezményeket egyébként Magyarországon is alkalmazzák – írja a Maszol. A tervek szerint Románia január elsejétől váltaná progresszív adózási rendszerre az egységes, 16 százalékos adókulcsot: a 2000 lej alatti jövedelmek adómentesek lennének, a 2000 fölöttiek adója 10 százalékos lesz, a nagy jövedelmekről még nincs döntés. A progresszív adó 2018-tól történő bevezetése az SZDP kormányprogramjában is szerepel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 12.
Hírbörze
Nők a gazdaságban
Hozzáadott érték – Nők a kelet-közép-európai gazdaságért címmel szervezett konferenciát Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Csíkszeredában, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők közötti tudásátadásra, tudásbázis építésére és horizontális kapcsolatrendszer kialakítására biztosítson lehetőséget. A részt vevő előadók arra keresték a választ, hogy mit tehetnek a régió növekedése érdekében a gazdaság női szereplői. A rendezvényen a Magyar Nemzeti Kereskedőház sepsiszentgyörgyi irodájának szervezésében húsz Kovászna megyei női vállalkozó vett részt, Rácz Lilla (Daniel Kastély Szálló) és Grubisics Csaga (Csagasa Visual Communication) panelbeszélgetésben mutatta be tevékenységét.
Csökkent az átlagkereset
A januárinál kevesebb volt a nettó átlagbér februárban, amikor 7,5 százalékkal nőtt a közigazgatásban dolgozók és 2,5 százalékkal a tanügyi alkalmazottak fizetése, de 1,2 százalékkal visszaesett az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók bére. A csökkenés oka, hogy az előző hónapokban különböző alkalmi prémiumokat vagy ajándékokat kapott az alkalmazottak egy része – közölte az országos statisztikai intézet. A bruttó átlagfizetés februárban 3108 lej volt, 1,9 százalékkal kevesebb, mint egy hónappal korábban; a nettó átlag 2236 lej volt, ami 2,8 százalékkal, vagyis 64 lejjel kevesebb, mint januárban. A februári bér reálértékben 4,7 százalékkal marad el a januáritól. Tavaly februárhoz képest 14,7 százalékkal nőtt az átlagbér. A legjobban az IT-szektorban keresnek az alkalmazottak, ott havi 5631 lej a nettó átlagbér, a legrosszabban a vendéglátásban fizetnek, ott 1351 lejt visznek haza a munkavállalók. Ahogy jött, el is ment
Átlagosan, háztartásonként havi 2700 lejt tettek ki a tavalyi év utolsó negyedében a lakossági kiadások, ami egy főre több mint 1000 lejt jelent, és a bevételek 87,2 százalékát teszi ki – derül ki az országos statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott adatsorokból. Az átlagos havi bevételek eközben háztartásonként 3085 lejt tettek ki, ami egy főre 1168 lejt jelent. Ebből az összegből 2735 lej volt pénzbeni jövedelem (1035 lej/fő), amihez még 350 lejnyi (132 lej/fő) természetbeni jövedelem adódott hozzá. A háztartások bevételeinek 58,4 százalékát a fizetések és az ahhoz kapcsolódó pénzösszegek jelentették, 22,5 százalék érkezett szociális segélyből, 2,2 százalékot a mezőgazdasági jövedelmek tettek ki, a nem mezőgazdasági tevékenységből származó egyéni bevételek 2,4 százalékra rúgtak, különféle javak értékesítéséből a bevételek 1,5 százaléka származott. Jelentős arányt, 11,3 százalékot tesznek ki a természetbeni jövedelmek is, ebből 9,9 százalékot a saját termelésű mezőgazdasági termékek. A kiadások java része élelmiszerekre és nem élelmiszer jellegű fogyasztási cikkekre ment el, majd az adók és különféle hozzájárulások, illetve a háztartással kapcsolatos kiadások következnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nők a gazdaságban
Hozzáadott érték – Nők a kelet-közép-európai gazdaságért címmel szervezett konferenciát Magyarország Külgazdasági és Külügyminisztériuma, valamint Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa Csíkszeredában, azzal a céllal, hogy a gazdasági szereplők közötti tudásátadásra, tudásbázis építésére és horizontális kapcsolatrendszer kialakítására biztosítson lehetőséget. A részt vevő előadók arra keresték a választ, hogy mit tehetnek a régió növekedése érdekében a gazdaság női szereplői. A rendezvényen a Magyar Nemzeti Kereskedőház sepsiszentgyörgyi irodájának szervezésében húsz Kovászna megyei női vállalkozó vett részt, Rácz Lilla (Daniel Kastély Szálló) és Grubisics Csaga (Csagasa Visual Communication) panelbeszélgetésben mutatta be tevékenységét.
Csökkent az átlagkereset
A januárinál kevesebb volt a nettó átlagbér februárban, amikor 7,5 százalékkal nőtt a közigazgatásban dolgozók és 2,5 százalékkal a tanügyi alkalmazottak fizetése, de 1,2 százalékkal visszaesett az egészségügyben és a szociális ellátásban dolgozók bére. A csökkenés oka, hogy az előző hónapokban különböző alkalmi prémiumokat vagy ajándékokat kapott az alkalmazottak egy része – közölte az országos statisztikai intézet. A bruttó átlagfizetés februárban 3108 lej volt, 1,9 százalékkal kevesebb, mint egy hónappal korábban; a nettó átlag 2236 lej volt, ami 2,8 százalékkal, vagyis 64 lejjel kevesebb, mint januárban. A februári bér reálértékben 4,7 százalékkal marad el a januáritól. Tavaly februárhoz képest 14,7 százalékkal nőtt az átlagbér. A legjobban az IT-szektorban keresnek az alkalmazottak, ott havi 5631 lej a nettó átlagbér, a legrosszabban a vendéglátásban fizetnek, ott 1351 lejt visznek haza a munkavállalók. Ahogy jött, el is ment
Átlagosan, háztartásonként havi 2700 lejt tettek ki a tavalyi év utolsó negyedében a lakossági kiadások, ami egy főre több mint 1000 lejt jelent, és a bevételek 87,2 százalékát teszi ki – derül ki az országos statisztikai intézet által nyilvánosságra hozott adatsorokból. Az átlagos havi bevételek eközben háztartásonként 3085 lejt tettek ki, ami egy főre 1168 lejt jelent. Ebből az összegből 2735 lej volt pénzbeni jövedelem (1035 lej/fő), amihez még 350 lejnyi (132 lej/fő) természetbeni jövedelem adódott hozzá. A háztartások bevételeinek 58,4 százalékát a fizetések és az ahhoz kapcsolódó pénzösszegek jelentették, 22,5 százalék érkezett szociális segélyből, 2,2 százalékot a mezőgazdasági jövedelmek tettek ki, a nem mezőgazdasági tevékenységből származó egyéni bevételek 2,4 százalékra rúgtak, különféle javak értékesítéséből a bevételek 1,5 százaléka származott. Jelentős arányt, 11,3 százalékot tesznek ki a természetbeni jövedelmek is, ebből 9,9 százalékot a saját termelésű mezőgazdasági termékek. A kiadások java része élelmiszerekre és nem élelmiszer jellegű fogyasztási cikkekre ment el, majd az adók és különféle hozzájárulások, illetve a háztartással kapcsolatos kiadások következnek. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 12.
Marosvásárhelyen a vándorkiállítás
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
A protestáns oktatás ötszáz éves története
A megyei múzeum várbeli épületében két hétig látható a Protestáns iskolatörténeti mozaik című vándorkiállítás, amely a reformáció 500. évfordulójára ez év végéig 15 helyszínen mutatja be a Kárpát-medencei protestáns felekezeti iskolák történetét, értékteremtő munkáját, neves oktatóit és hírnevet szerzett diákjait. Megvalósítója a Református Tehetséggondozó Alapítvány az iskolák számára kiírt
Rejtőzködő kincseink pályázat révén.
A nagyalakú színes molinók képeken és rövid szövegeken át érzékeltetik a reformáció hatását az oktatásra. Azt a folyamatot, ahogy a nemzeti nyelvű prédikáció, nyomda és az iskola a társadalmi megújulás eszközeivé váltak, és „a reformáció a nemzeti kultúrák kibontakozásának a táplálója lett”. A molinók közötti térképeken a 16. század végétől kezdve minden században a közép- és felsőfokú protestáns – református, evangélikus, unitárius – iskolák eloszlását láthatjuk a korabeli Magyarországon.
Az április 8-i nyitóünnepség igei köszöntőjét Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese és Kecskés Csaba, a Marosi Egyházkör unitárius esperese mondta.
„Fel kell mutatnunk a múltunkat, a jelenünket a kibontakozni látszó jövő reményében. Sőt, ennél is többet, mert mi tudjuk azt, hogy protestáns hívőnek lenni nem tiltakozást jelent, hanem azt, hogy valaki, valami mellett kiállunk, tanúskodunk. Aki Isten igazsága mellé áll, önmaga is világosság lesz, és továbbadja az igazi fényt, amit maga is kapott kegyelemből – hangzott el Jakab István igei köszöntőjében. A kősziklára épített ház példázatából kiindulva Kecskés Csaba hangsúlyozta, hogy a felekezeti iskolák is kősziklára épített házak voltak. A hit, a tudomány, az erkölcsi tartás, az anyanyelv nemzeti kultúrkincsünk megőrzésének várai és bástyái, és azoknak kell lenniük a mában és a jövendőben is. Sok mindenért lehetünk hálásak az előttünk járóknak, a reformátoroknak, fejedelmeknek, nagyszerű tanároknak, diákoknak, akik az örökséget, amit a kiállítás bemutat számunkra, megőrizték. Ezt az örökséget kell tovább éltetni, megharcolni érte, ha kell, nap mint nap, hiszen sokan próbálják megfojtani azt, ami újra él.
Novák Csaba Zoltán RMDSZ-szenátor Péter Ferenc megyei tanácselnök üdvözletét tolmácsolta, majd Illyés Gyula verséből (A reformáció genfi emlékműve előtt) kiindulva igennel erősítette meg a költői kérdést, hogy szükség volt-e a reformációra. Amint a kiállítás pannói igazolják, az anyanyelvű oktatás alappilléreit, a felekezeti iskolákat adta, a bibliafordításokat és az ösztönzést a katolikus egyház megújulására és egy újabb felekezeti iskolahálózat kialakulására, amelyért ma nehéz küzdelmet vívunk Marosvásárhelyen.
Dr. Papp Kornél, a Református Tehetséggondozó Alapítvány kuratóriumának titkára beszámolt arról, hogy Marosvásárhely a vándorkiállítás nyolcadik helyszíne a Kárpát-medencében.
Az 500 esztendő 15 nemzedék munkásságának mozaikszerű bemutatását öleli fel. Teszi ezt 37 molinóval, hét térképpel, régi oktatási segédeszközökkel, fotófallal, felpróbálható tógával, a peregrinációt, a diákok külföldi egyetemre járását bemutató rajzfilmmel, érintőképernyőn megtekinthető adatokkal, játékkal, hogy élményt jelenthessen a látogatók számára.
A kiállítás választ ad az 1990-es évek óta gyakran elhangzó kérdésre, hogy miért foglalkozik az egyház a nevelő-oktató munkával. A protestáns, keresztyén értékadó köznevelés fél évezredes hagyománya mögött szilárd nevelési tapasztalatok állnak. A protestáns iskola nem egy reformpedagógia a sok közül. Ötszáz év alatt sikeresen integrálta Comeniusnak a 17. században újszerűnek ható pedagógiai elveit, a 18. századtól bevezette a természettudományos oktatást, majd a tehetséggondozás és a nőnevelés referenciaiskolájává vált a 20. század első felében. Az 1920-as évektől az államosításig, ahogy az újraindulástól napjainkig, a hagyományos és az újonnan fellelt értékek felmutatása és megtartása a magyar protestáns iskola célja, függetlenül attól, hogy mely állam területén végzi szolgálatát. Erkölcsi útmutatást ad egy erkölcsvesztett világban, ezért áll a támadások kereszttüzében – mondta dr. Papp Kornél, majd hozzátette: ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Bizonnyal senki, itt, Marosvásárhelyen sem.
Beszéde végén köszönetet mondott mindazoknak, akik nélkül nem jöhetett volna létre a kiállítás. A pannókon olvasható szöveg nagy része a bemutatott iskoláktól származik, Ősz Sándor Előd az erdélyi anyag összeállításában nyújtott segítséget. Gáborjáni Szabó Botond debreceni gyűjteményi igazgató egységes szemléletre fűzte fel a protestáns oktatás fél évezredéről szóló háttéranyagot. A történeti tartalomhoz szervesen kapcsolódó térképek Nagy Károly Zsolt, az MTA tudományos kutatójának munkáját dicsérik, a kiállítás anyagát Czenthe Miklós, az evangélikus levéltár igazgatója lektorálta. A kiállítás a Református Emlékbizottság anyagi támogatásával jött létre. Rajtuk kívül dr. Papp Kornél köszönetet mondott a megyei múzeumnak, amiért helyet adott a kiállításnak.
Végül Benedek Zsolt történelemtanár, a marosvásárhelyi Református Kollégium igazgatója beszélt erdélyi szemmel a kiállításról, amely a reformáció kezdetétől századokra felbontva mutatja be az iskolák megjelenését. Számunkra azért is fontos a tárlat, mert a református iskolákról szólva már tíz jut eszünkbe Erdélyben, és a többi közül csak néhányról van tudomásunk. A tárlatot bejárva tudatosul bennünk az is, hogy nemcsak Marosvásárhelyen, Kolozsváron, Szatmáron, Nagyenyeden stb. voltak református intézmények, hanem olyan városokban is, mint például Nyíregyháza vagy Mezőtúr, s ez utóbbit korábban alapították, mint például a debrecenit. Érdemes végigolvasni a molinókon levő szövegeket, amelyek a rövid iskolatörténet mellett felsorolják az adott intézményekben végzett híres személyiségeket, és érdekes mozzanatokat emelnek ki a felekezeti iskolák történetéből. Akinek nem volt türelme végigolvasni a pannókon levő szöveget, gazdag, szép színes prospektust kapott ajándékba, amelyben a kiállításon szereplő minden információ megtalálható.
A beszédek közötti szünetekben a marosvásárhelyi Református Kollégium kisebb és nagyobb diákjainak műsora hangzott el Enyedi Csaba lelkész vezényletével.
Szép, tartalmas kiállítás érkezett az elmúlt hét végén Marosvásárhelyre, és csak sajnálni tudjuk, hogy kettő kivételével az erdélyi református kollégiumok, amelyek a magyarság jelentős személyiségeit nevelték, nem szerepelnek közöttük.
BODOLAI GYÖNGYI / Népújság (Marosvásárhely)
2017. április 12.
A X. Simonyi Imre Szavalóverseny sikere
Ügyes versmondók éltették a hagyományt
Április 7-én délután családias hangulatú szavalóversenyre került sor Simonyifalván. Már tizedik alkalommal rendeztük meg a Simonyi Imre költőről elnevezett versenyt. Arad megye magyar iskoláiból, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Zimándújfaluról, Erdőhegyről, Ágyáról, Zerindről, Vadászról, Kisiratosról és Simonyifalváról érkezett az a 49 szavaló, aki szabadon választott verssel lépett a zsűri elé, négy kategóriába osztva. Az alsó tagozatosok az iskolában szavaltak, a felsősök pedig a kultúrházban. A zsűri elnöke Fekete Réka volt, az Aradi Kamaraszínház művészeti titkára, továbbá Brittich Erzsébet, Szivós László, Kiss Anna, Farkas Olga és Kovács-Finta Katalin értékelték a szavalókat. Nagyon sok díjat kiosztottak, hiszen a támogatóknak köszönhetően sok értékes jutalom állt a szervezők rendelkezésére. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Gyula város Polgármesteri Hivatalának, a békéscsabai nyomdának és a Frabeiro Egyesületnek az anyagi támogatásért. Helyhiány miatt nem tudunk minden díjazottat megemlíteni, de mindenki ügyesen és bátran szerepelt, a zsűri szerint minden évben emelkedik a verseny színvonala. Az izgalmas eredményhirdetés után együtt elfogyasztották a simonyifalvi pedagógusok által készített finom töltött káposztát. A szavalóverseny hagyománya él, nekünk az a dolgunk, hogy tovább ápoljuk. Jövő áprilisban mindenkit szeretettel várunk vissza!
Péter Dalma, a Simonyi Imre Általános Iskola igazgatója / Nyugati Jelen (Arad)
Ügyes versmondók éltették a hagyományt
Április 7-én délután családias hangulatú szavalóversenyre került sor Simonyifalván. Már tizedik alkalommal rendeztük meg a Simonyi Imre költőről elnevezett versenyt. Arad megye magyar iskoláiból, a Csiky Gergely Főgimnáziumból, Zimándújfaluról, Erdőhegyről, Ágyáról, Zerindről, Vadászról, Kisiratosról és Simonyifalváról érkezett az a 49 szavaló, aki szabadon választott verssel lépett a zsűri elé, négy kategóriába osztva. Az alsó tagozatosok az iskolában szavaltak, a felsősök pedig a kultúrházban. A zsűri elnöke Fekete Réka volt, az Aradi Kamaraszínház művészeti titkára, továbbá Brittich Erzsébet, Szivós László, Kiss Anna, Farkas Olga és Kovács-Finta Katalin értékelték a szavalókat. Nagyon sok díjat kiosztottak, hiszen a támogatóknak köszönhetően sok értékes jutalom állt a szervezők rendelkezésére. Ezúton szeretnénk köszönetet mondani Gyula város Polgármesteri Hivatalának, a békéscsabai nyomdának és a Frabeiro Egyesületnek az anyagi támogatásért. Helyhiány miatt nem tudunk minden díjazottat megemlíteni, de mindenki ügyesen és bátran szerepelt, a zsűri szerint minden évben emelkedik a verseny színvonala. Az izgalmas eredményhirdetés után együtt elfogyasztották a simonyifalvi pedagógusok által készített finom töltött káposztát. A szavalóverseny hagyománya él, nekünk az a dolgunk, hogy tovább ápoljuk. Jövő áprilisban mindenkit szeretettel várunk vissza!
Péter Dalma, a Simonyi Imre Általános Iskola igazgatója / Nyugati Jelen (Arad)
2017. április 12.
Szemlélődés közben Tudoran Klára tárlatán
Textilmontázsok és színes grafikák álomvilágába hívogatnak Tudoran Klára alkotásai a Minerva-házban megnyílt Spirituális kapuk című tárlatán. Csalogató cím, hiszen ki az, aki nem szeretné, hogy serkentő és pihentető, komoly és játékos vágyak festői panorámájában rátaláljon saját emlékeire s bennük rejtett titkaira beváltásuk ígéretében? Szerintem, eme rátalálás reményében lépte át a kiállítás jóreménység-kapuját a tárlatra igyekvők színe-java az április 4-i megnyitón.
Ám vigyázat! A belépés varázslattal kezdődik. Az átviteli mágia hatalmát idéző varázslat ez: megálmodni vágyaink teljesülését azon a bizonyos eszme- és érzelemtársító mezsgyén, a senki földjén, ami nincs is, és mégis van, ami a metaforák csábító világába vezet. Erre a varázslatra elsősorban azok hivatottak, akik alvás közben (vagy helyette) álmodni is merni tudnak, akik gyermekkoruk hitével együtt megőrizték emlékeiket, sőt máig gazdagították őket. Mert azok számára, akik az álmok világát nem értékelik, akik elfelejtették gyermekkoruk csodáit, és akiknek nincs amire emlékezniük – azok számára az álomhajó csábító hívogatása rövidre záródik. Picasso mondotta, minden gyermek művésznek születik, a kérdés az, hogy mit tegyünk, hogy annak is maradjon öregkoráig.
Csendes kíváncsiságukat nem szívesen törtem meg a szokásos előmagyarázatokkal. Ilyenkor, úgy érzem, őket is, magamat is megfosztom a felfedezés örömétől. Emiatt csak egy-két alkotás befogadásának bensőséges örömét áldozom fel az értelmezés mágiáján, amolyan félig-meddig vezetett megértéssel, a többit érintetlenül a nagyérdemű birtokbavételére bízva.
El kell mondanom, hogy Tudoran Klára saját műfajt dolgozott ki magának alkotásai életre keltéséhez: a textilmontázst. Kertészeti hasonlattal élve, akár a melegágy a palántáknak, a műfaj is szülőágya a műformának. A textilmontázs sajátosan egyéni műfaj. Kelmék, vásznak, selymek, s még sok más textília anyagából alakul ki, beleértve az anyagok eleve adott színét, kitapinthatóságát, visszfényét. Térbeliségében a festészet és szobrászat homogén közegei között húzódik meg. Szerénységében nem méri össze magát a dombormű évezredes vonásaival. Nem kő, nem fa, se nem metál, hanem emberi öltözék lenge anyagaiból származik. És összerakottságában kiválóan alkalmas a benne születő alkotás üzenetének felöltöztetésére, és rögtöni továbbítására. Ám eredetében magával hozza forrása szinesztéziás érzékelhetőségét. Ránézve valóságosan látjuk fénylő színeit vagy tompán jelentkező árnyékait és érzékszerveink kölcsönös kapcsolatai révén „halljuk” suhanását, ujjaink begyével „kitapintjuk, megsimogatjuk” hajlékonyságát, mozgékonyságát, egyszóval, eleve nagyon közel érezzük magunkhoz. Persze, ennek az anyagnak, ahhoz hogy az ihletben fogant üzenetet közvetítse, műformává kell válnia. Ilyen műformákba alkotta érzékivé Tudoran Klára jelen kiállításán bemutatott alkotásait.
Legutóbb, a hídelvei református templom dísztermében Nagy Annamária iparművész üvegbe komponált alkotásaival közös tárlaton jelentkezett Klára asszony textíliáival. Az előbbiek a fény, az utóbbiak a szín világából valók. Kifejezésbeli hasonlóságaikat és különbségeiket egy retorikai megfordításban foglaltam össze. Az üvegkompozíciók a fény színeit, a textilkollázsok a szín fényeit sugározzák nézőik elé, hol gyengéd szerénységgel, hol önző gazdagsággal.
Mostani kiállításán pedig, belépve a Szellemi kapukon a szemközti falon máris hívogat dagadó vitorláival az álomhajó útrakészen. Mellette az Imago sorozatból az első Világ képe (Imago mundi) borítékolt levélüzenetekkel teli virágkelyhével vár a nézőre. Sajátos varázzsal ruházza fel imágoit alkotója. Mint képek, valamennyien elvárják, hogy elidőzzünk mellettük. Felületükön apró nyitásokkal sejtetik a mögöttük húzódó rejtekutak talányait. Ha álomtekintetünkkel belehelyezkedünk fókuszpontjaikba másképpen látjuk ébrenlétünk világát és íme, éppen erre tanítanak. Tanításuk pedig érvényes a többi kép megértésében is. Így, a sorjában, rákövetkező Genézis szemlélésében, amely hegyek, völgyek, városok és az élővilág teremtésének biblikus motívumait foglalja össze számunkra. Meg aztán itt van a Kapu, a kiállítás címerképe tárva-nyitva előttünk fehér kendők látszatába takart felénk integető élményeivel. Körutunkon rövidesen elénk áll a Városvédők megindító kompozíciója, amint a várost madártávlatból szemlélődve nézik őrzőangyalaik, a várvédő emberek, akik – így a kép üzenete – bármikor hősökké válnának megmentéséért. Nagyon is tudatos ez a felszólító üzenet számunkra. Éppen azért hangsúlyozottan megismétlődik. A termet körbejárva nem léphetünk ki anélkül, hogy az ajtó melletti részt egyedül birtokoló tablót, az Európa megmentését az álomséta végén kellő áhítattal ne fogadnók be. Mert a jelképes alakok végig az előtérben rendezik soraikat, akár Giotto trecento kori ikonjain, a jelent vigyázva annyiszor megpróbáltatott jó öreg földrészünk megmentésére szólítanak. Mégpedig a categoricus imperativus hangvételében. Nincs mit kérdeznünk tőlük, mert nem szóra, hanem magatartásra intenek. Ha nem lenne időszerű felszólításuk, higgyük el, mementójuk nem került volna vászonra…
Mielőtt álszerénykedve abbahagynám a beavatások szertartását, a többi kép szemlélését érintetlenül a nézőkre hárítva, visszatérek aműfaj és műforma dinamikus kapcsolatához. A műfaj, létrehozza palántáit, a műformákat. Ezek jól érzik magukat benne, mindaddig, amíg a műfaj óvó jelenléte nélkülözhetetlen számukra. Aztán meghaladják saját műfajukat és újat kanyarítanak maguk köré. Közben elfelejtik, hogy az új műfaj előbb-utóbb új műformákat nemz, amelyek föléjük emelkednek. Bizony, ez zajlik a vívódó alkotás formális hátterében. Tudoran Klára kollázs-műfaja is új műformákkal vemhes. Három éve már egy sajátos színes grafikával kísérletezik. És a kezdeti kísérleteken túl, a mai kiállításon, gyönyörű példákkal bizonyította jogosultságukat. Az üveg mögé rendezett rajzainak technológiája is egyéni, amint a megteremtett montázsé is az volt. Grafikái végső formájukat fényképezés- és számítógép-technikák révén érik el. Mondanivalójukban ránk mosolyognak, akár a csendes szépség övezetében neszező eszme, ám üzeneteiket még nehezen árulják el. Titkolódznak. Akár művésznőjük, aki végül is a több mint húsz kiállított grafikából nekem is csak kettő programját árulta el: a Piros-Zöld varázslóét és a Kiment a ház az ablakon címűét. Feladatunk tehát, velemmel együtt, rákáresni a többiek jelentésére is.
E rátalálás reményében kívánom, hogy jövő évben újabb tárlattal lepjen meg mindannyiunkat Klára képzőművésznőnk csodaszép, hasonló élményekben, szépségben és szeretőn óvó üzenetekben gazdag alkotásokkal. Ha sikerül, akkor kettős évfordulós kiállítás lesz ez a jövő évbeli. Mert Tudoran Klára kora ifjúságában kezdte el képzőművészeti kísérleteit. Első kiállítását Máramarosszigeten rendezte 1988-ban. Amennyiben a mai tárlat sorjában a kilencedik, a jövőbeni a tizedik lenne. Számításaim szerint tehát alkotó munkásságának 30 éves évfordulóját ünnepelhetnők tizedik egyéni kiállításával. Úgy legyen. Addig pedig, minden kommentár nélkül fogadja el krónikása megelőlegező ajándékát, egyik kedvenc költeményét az álmok világából ébredő áprilisról, Radnóti Miklós tollából:
Ragyogó rügyre ült le most a nap/ s nevetve szamárfület mutogat./ Madárfi erre eltátja csőrét,/ hunyorg feléje a nevető rét/ s a bárány is csodálkozik. Csoda,/ hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap,/ indulni kész, arany fején kalap./ Fiatal felhő bontja fönt övét/ s langyos kis esőt csorgat szerteszét,/ a rügy kibomlik tőle és a nap/ pörögve hull le és továbbszalad.
ANGI ISTVÁN / Szabadság (Kolozsvár)
Textilmontázsok és színes grafikák álomvilágába hívogatnak Tudoran Klára alkotásai a Minerva-házban megnyílt Spirituális kapuk című tárlatán. Csalogató cím, hiszen ki az, aki nem szeretné, hogy serkentő és pihentető, komoly és játékos vágyak festői panorámájában rátaláljon saját emlékeire s bennük rejtett titkaira beváltásuk ígéretében? Szerintem, eme rátalálás reményében lépte át a kiállítás jóreménység-kapuját a tárlatra igyekvők színe-java az április 4-i megnyitón.
Ám vigyázat! A belépés varázslattal kezdődik. Az átviteli mágia hatalmát idéző varázslat ez: megálmodni vágyaink teljesülését azon a bizonyos eszme- és érzelemtársító mezsgyén, a senki földjén, ami nincs is, és mégis van, ami a metaforák csábító világába vezet. Erre a varázslatra elsősorban azok hivatottak, akik alvás közben (vagy helyette) álmodni is merni tudnak, akik gyermekkoruk hitével együtt megőrizték emlékeiket, sőt máig gazdagították őket. Mert azok számára, akik az álmok világát nem értékelik, akik elfelejtették gyermekkoruk csodáit, és akiknek nincs amire emlékezniük – azok számára az álomhajó csábító hívogatása rövidre záródik. Picasso mondotta, minden gyermek művésznek születik, a kérdés az, hogy mit tegyünk, hogy annak is maradjon öregkoráig.
Csendes kíváncsiságukat nem szívesen törtem meg a szokásos előmagyarázatokkal. Ilyenkor, úgy érzem, őket is, magamat is megfosztom a felfedezés örömétől. Emiatt csak egy-két alkotás befogadásának bensőséges örömét áldozom fel az értelmezés mágiáján, amolyan félig-meddig vezetett megértéssel, a többit érintetlenül a nagyérdemű birtokbavételére bízva.
El kell mondanom, hogy Tudoran Klára saját műfajt dolgozott ki magának alkotásai életre keltéséhez: a textilmontázst. Kertészeti hasonlattal élve, akár a melegágy a palántáknak, a műfaj is szülőágya a műformának. A textilmontázs sajátosan egyéni műfaj. Kelmék, vásznak, selymek, s még sok más textília anyagából alakul ki, beleértve az anyagok eleve adott színét, kitapinthatóságát, visszfényét. Térbeliségében a festészet és szobrászat homogén közegei között húzódik meg. Szerénységében nem méri össze magát a dombormű évezredes vonásaival. Nem kő, nem fa, se nem metál, hanem emberi öltözék lenge anyagaiból származik. És összerakottságában kiválóan alkalmas a benne születő alkotás üzenetének felöltöztetésére, és rögtöni továbbítására. Ám eredetében magával hozza forrása szinesztéziás érzékelhetőségét. Ránézve valóságosan látjuk fénylő színeit vagy tompán jelentkező árnyékait és érzékszerveink kölcsönös kapcsolatai révén „halljuk” suhanását, ujjaink begyével „kitapintjuk, megsimogatjuk” hajlékonyságát, mozgékonyságát, egyszóval, eleve nagyon közel érezzük magunkhoz. Persze, ennek az anyagnak, ahhoz hogy az ihletben fogant üzenetet közvetítse, műformává kell válnia. Ilyen műformákba alkotta érzékivé Tudoran Klára jelen kiállításán bemutatott alkotásait.
Legutóbb, a hídelvei református templom dísztermében Nagy Annamária iparművész üvegbe komponált alkotásaival közös tárlaton jelentkezett Klára asszony textíliáival. Az előbbiek a fény, az utóbbiak a szín világából valók. Kifejezésbeli hasonlóságaikat és különbségeiket egy retorikai megfordításban foglaltam össze. Az üvegkompozíciók a fény színeit, a textilkollázsok a szín fényeit sugározzák nézőik elé, hol gyengéd szerénységgel, hol önző gazdagsággal.
Mostani kiállításán pedig, belépve a Szellemi kapukon a szemközti falon máris hívogat dagadó vitorláival az álomhajó útrakészen. Mellette az Imago sorozatból az első Világ képe (Imago mundi) borítékolt levélüzenetekkel teli virágkelyhével vár a nézőre. Sajátos varázzsal ruházza fel imágoit alkotója. Mint képek, valamennyien elvárják, hogy elidőzzünk mellettük. Felületükön apró nyitásokkal sejtetik a mögöttük húzódó rejtekutak talányait. Ha álomtekintetünkkel belehelyezkedünk fókuszpontjaikba másképpen látjuk ébrenlétünk világát és íme, éppen erre tanítanak. Tanításuk pedig érvényes a többi kép megértésében is. Így, a sorjában, rákövetkező Genézis szemlélésében, amely hegyek, völgyek, városok és az élővilág teremtésének biblikus motívumait foglalja össze számunkra. Meg aztán itt van a Kapu, a kiállítás címerképe tárva-nyitva előttünk fehér kendők látszatába takart felénk integető élményeivel. Körutunkon rövidesen elénk áll a Városvédők megindító kompozíciója, amint a várost madártávlatból szemlélődve nézik őrzőangyalaik, a várvédő emberek, akik – így a kép üzenete – bármikor hősökké válnának megmentéséért. Nagyon is tudatos ez a felszólító üzenet számunkra. Éppen azért hangsúlyozottan megismétlődik. A termet körbejárva nem léphetünk ki anélkül, hogy az ajtó melletti részt egyedül birtokoló tablót, az Európa megmentését az álomséta végén kellő áhítattal ne fogadnók be. Mert a jelképes alakok végig az előtérben rendezik soraikat, akár Giotto trecento kori ikonjain, a jelent vigyázva annyiszor megpróbáltatott jó öreg földrészünk megmentésére szólítanak. Mégpedig a categoricus imperativus hangvételében. Nincs mit kérdeznünk tőlük, mert nem szóra, hanem magatartásra intenek. Ha nem lenne időszerű felszólításuk, higgyük el, mementójuk nem került volna vászonra…
Mielőtt álszerénykedve abbahagynám a beavatások szertartását, a többi kép szemlélését érintetlenül a nézőkre hárítva, visszatérek aműfaj és műforma dinamikus kapcsolatához. A műfaj, létrehozza palántáit, a műformákat. Ezek jól érzik magukat benne, mindaddig, amíg a műfaj óvó jelenléte nélkülözhetetlen számukra. Aztán meghaladják saját műfajukat és újat kanyarítanak maguk köré. Közben elfelejtik, hogy az új műfaj előbb-utóbb új műformákat nemz, amelyek föléjük emelkednek. Bizony, ez zajlik a vívódó alkotás formális hátterében. Tudoran Klára kollázs-műfaja is új műformákkal vemhes. Három éve már egy sajátos színes grafikával kísérletezik. És a kezdeti kísérleteken túl, a mai kiállításon, gyönyörű példákkal bizonyította jogosultságukat. Az üveg mögé rendezett rajzainak technológiája is egyéni, amint a megteremtett montázsé is az volt. Grafikái végső formájukat fényképezés- és számítógép-technikák révén érik el. Mondanivalójukban ránk mosolyognak, akár a csendes szépség övezetében neszező eszme, ám üzeneteiket még nehezen árulják el. Titkolódznak. Akár művésznőjük, aki végül is a több mint húsz kiállított grafikából nekem is csak kettő programját árulta el: a Piros-Zöld varázslóét és a Kiment a ház az ablakon címűét. Feladatunk tehát, velemmel együtt, rákáresni a többiek jelentésére is.
E rátalálás reményében kívánom, hogy jövő évben újabb tárlattal lepjen meg mindannyiunkat Klára képzőművésznőnk csodaszép, hasonló élményekben, szépségben és szeretőn óvó üzenetekben gazdag alkotásokkal. Ha sikerül, akkor kettős évfordulós kiállítás lesz ez a jövő évbeli. Mert Tudoran Klára kora ifjúságában kezdte el képzőművészeti kísérleteit. Első kiállítását Máramarosszigeten rendezte 1988-ban. Amennyiben a mai tárlat sorjában a kilencedik, a jövőbeni a tizedik lenne. Számításaim szerint tehát alkotó munkásságának 30 éves évfordulóját ünnepelhetnők tizedik egyéni kiállításával. Úgy legyen. Addig pedig, minden kommentár nélkül fogadja el krónikása megelőlegező ajándékát, egyik kedvenc költeményét az álmok világából ébredő áprilisról, Radnóti Miklós tollából:
Ragyogó rügyre ült le most a nap/ s nevetve szamárfület mutogat./ Madárfi erre eltátja csőrét,/ hunyorg feléje a nevető rét/ s a bárány is csodálkozik. Csoda,/ hogy nem billen ki száján fogsora.
Ragyogó rügyön álldogál a nap,/ indulni kész, arany fején kalap./ Fiatal felhő bontja fönt övét/ s langyos kis esőt csorgat szerteszét,/ a rügy kibomlik tőle és a nap/ pörögve hull le és továbbszalad.
ANGI ISTVÁN / Szabadság (Kolozsvár)
2017. április 12.
Megszüntetné a torlódást a határátkelőknél az RMDSZ
Gyors intézkedést kér az RMDSZ a bukaresti belügyminisztériumtól a határátkelőkön tapasztalt torlódások megszüntetése érdekében.
A határrendészetet is felügyelő belügyminisztériumhoz fordult Cseke Attila RMDSZ-es szenátor, arról kérve tájékoztatást a tárcától, milyen intézkedéseket készül bevezetni a torlódások elkerülésére a szakhatóság. Mint arról a Krónika is beszámolt, az elmúlt napokban jelentősen nőtt a várakozási idő az ország határátkelőin, miután április 10-én életbe lépett az új schengeni határellenőrzési szabályzat, amely szigorúbb ellenőrzést ír elő az Európai Unió tagállamai számára. Tekintettel arra, hogy a közelgő húsvéti ünnepek miatt a következő napokban még nagyobb forgalom várható a határátkelőkön, Cseke Attila szerint mielőbb megoldást kell találni a problémára annak érdekében, hogy bosszúság nélkül lehessen átkelni a határon.
Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője felhívta a belügyminisztérium figyelmét arra, hogy az Európai Unió legújabb tagja, Horvátország ideiglenesen felfüggesztette a szigorított határellenőrzésre vonatkozó uniós irányelv alkalmazását, mivel azt állampolgárai érdekeivel ellentétesnek ítélte. „A kialakult helyzetet Romániának is sürgősen orvosolnia kell, hiszen elfogadhatatlan, hogy az ország uniós csatlakozása előtti időszakra emlékeztető határellenőrzést vezessenek vissza, és mindezt a húsvét előtti, amúgy is rendkívül forgalmas időszakban. Köztudott, hogy nagyon sok külföldön élő román állampolgár utazik haza a húsvéti szünetben, az európai normalitás része kellene legyen, hogy órákig tartó várakozás nélkül jussanak az országba" – idézte a Bihar megyei honatyát az RMDSZ keddi hírlevele.
Cseke Attila szerint a múlt héten életbe lépett szigorítás talán még nagyobb bosszúságot okoz azoknak a román állampolgároknak, akik az elmúlt években a határ menti magyarországi településeken vásároltak házat, és innen naponta ingáznak magyarországi otthonuk és romániai munkahelyük, iskolájuk között. „Hétköznapjaikat jelentősen megnehezíti az unió határátlépésre vonatkozó irányelve" – fogalmazott Cseke Attila.
A pénteken életbe lépett 2017/458-as számú uniós szabályozás előírja, hogy az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Az említett kódex hatályba lépése következtében az elmúlt napokban félórás-órás várakozásra kényszerültek azok, akik a Szatmár megyei Peténél vagy a Bihar megyei Borsnál lépték át a határt, de a kisebb átkelőkön is nőtt a várakozási idő, a teherszállító járművek pedig sok esetben akár 10 órát is állnak a határon. Krónika (Kolozsvár)
Gyors intézkedést kér az RMDSZ a bukaresti belügyminisztériumtól a határátkelőkön tapasztalt torlódások megszüntetése érdekében.
A határrendészetet is felügyelő belügyminisztériumhoz fordult Cseke Attila RMDSZ-es szenátor, arról kérve tájékoztatást a tárcától, milyen intézkedéseket készül bevezetni a torlódások elkerülésére a szakhatóság. Mint arról a Krónika is beszámolt, az elmúlt napokban jelentősen nőtt a várakozási idő az ország határátkelőin, miután április 10-én életbe lépett az új schengeni határellenőrzési szabályzat, amely szigorúbb ellenőrzést ír elő az Európai Unió tagállamai számára. Tekintettel arra, hogy a közelgő húsvéti ünnepek miatt a következő napokban még nagyobb forgalom várható a határátkelőkön, Cseke Attila szerint mielőbb megoldást kell találni a problémára annak érdekében, hogy bosszúság nélkül lehessen átkelni a határon.
Az RMDSZ szenátusi frakciójának vezetője felhívta a belügyminisztérium figyelmét arra, hogy az Európai Unió legújabb tagja, Horvátország ideiglenesen felfüggesztette a szigorított határellenőrzésre vonatkozó uniós irányelv alkalmazását, mivel azt állampolgárai érdekeivel ellentétesnek ítélte. „A kialakult helyzetet Romániának is sürgősen orvosolnia kell, hiszen elfogadhatatlan, hogy az ország uniós csatlakozása előtti időszakra emlékeztető határellenőrzést vezessenek vissza, és mindezt a húsvét előtti, amúgy is rendkívül forgalmas időszakban. Köztudott, hogy nagyon sok külföldön élő román állampolgár utazik haza a húsvéti szünetben, az európai normalitás része kellene legyen, hogy órákig tartó várakozás nélkül jussanak az országba" – idézte a Bihar megyei honatyát az RMDSZ keddi hírlevele.
Cseke Attila szerint a múlt héten életbe lépett szigorítás talán még nagyobb bosszúságot okoz azoknak a román állampolgároknak, akik az elmúlt években a határ menti magyarországi településeken vásároltak házat, és innen naponta ingáznak magyarországi otthonuk és romániai munkahelyük, iskolájuk között. „Hétköznapjaikat jelentősen megnehezíti az unió határátlépésre vonatkozó irányelve" – fogalmazott Cseke Attila.
A pénteken életbe lépett 2017/458-as számú uniós szabályozás előírja, hogy az Unióban szabad mozgási joggal rendelkező polgárok úti okmányait is ellenőrizni kell mind belépéskor, mind kilépéskor. Az említett kódex hatályba lépése következtében az elmúlt napokban félórás-órás várakozásra kényszerültek azok, akik a Szatmár megyei Peténél vagy a Bihar megyei Borsnál lépték át a határt, de a kisebb átkelőkön is nőtt a várakozási idő, a teherszállító járművek pedig sok esetben akár 10 órát is állnak a határon. Krónika (Kolozsvár)
2017. április 12.
Kórházi anyanyelvhasználat: kérdőjeles a kivitelezés
A Krónika által megkérdezett orvosok jónak, de nehezen kivitelezhetőnek tartják a képviselőház keddi döntését, miszerint azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézmények kötelesek lesznek magyarul beszélő személyzetet alkalmazni.
„Nagyon jó ötlet, csak nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni" – reagált Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei sürgősségi kórház menedzsere, amikor a képviselőház 2018. január elsején életbe lépő döntéséről kértük ki a véleményét. Kifejtette, Nagyváradon egyre nehezebb magyar szakembereket találni, hiszen sokan úgy döntöttek és döntenek ma is, hogy inkább a közeli Debrecenben vagy Budapesten vállalnak praxist, illetve nyugat-európai országok egészségügyi rendszerét erősítik. „Én jól beszélek magyarul. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyváradi kórházakban az alkalmazottak 60 százaléka beszélt magyarul, ma már jó, ha 10 százalék tud" – emlékezett Carp, aki szerint a 90-es évek orvosexodusa után jelenleg is az a jellemző, hogy az orvosi egyetemek végzettjei előszeretettel vállalnak külföldön munkát.
A sebész szerint a parlamenti döntés egyébként indokolt és üdvözlendő. „Kell lennie valakinek, aki tud magyarul. Nem lehet, hogy ne legyen. Mert vannak betegek, főleg idősek, akik csak magyarul tudnak" – fejtette ki, de elmondása szerint jelenleg is meg tudják oldani, hogy ilyen esetben magyar vagy magyarul tudó szakemberhez kerüljön az illető. Váradon ilyen szempontból nincs gond, mindig akad magyar alkalmazott, aki segít, magyarázta, de más városokban problémát okozhat az új előírás. Gheorghe Carp szerint ha a törvény kötelez, lehetőségeket is kellene biztosítania. Mivel nálunk az orvosokat, egészségügyi dolgozókat versenyvizsgával alkalmazzák, nem pedig interjú vagy sajátos elvárások alapján, mint Nyugaton.
„Ha a kórház vezetése kiír egy versenyvizsgát, és az a kitétel szerepel benne, hogy tudnia kell magyarul, mindenki nekiugrik, mert diszkriminációnak minősül" – hívta fel a figyelmet egy lehetséges akadályra a kórházmenedzser, aki szerint a parlamentnek – ha már ilyen törvényt fogad el – erre is megoldást kell találnia. Nagyváradon, ahol a lakosság 26 százaléka magyar nemzetiségű, több magyar orvos kellene, ezért a honatyáknak azon kellene dolgozniuk, hogy ezek a hazai egészségügyi rendszert válasszák, tette hozzá a váradi megyei sürgősségi kórház menedzsere.
Hiába szabályoznák törvénnyel a számukat, ezután is ugyanannyi magyar orvos lesz, mutatott rá lapunknak egy neve elhallgatását kérő kolozsvári orvos. A gyerekkórház sürgősségi osztályán dolgozó, magyar nemzetiségű szakember kifejtette: a magyar orvosok hiányát mi sem illusztrálja jobban, minthogy a város orvosi egyetemének azon az évfolyamán, amelyen végzett, 400 végzős közül 10 volt magyar és 5 közülük elment külföldre. „Ugyanúgy elmennek, mint a többségiek" – mondta a fiatal orvos, aki szerint a marosvásárhelyi egyetem végzősei körében sem jobb a helyzet.
Úgy vélte, a képviselőház döntése nem megalapozott, hiszen tapasztalata szerint jelenleg is ugyanúgy ellátnak minden egyes beteget, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. A gyakorlat szerint, ha egy magyar beteg nem tud románul, akkor magyar orvoshoz kerül, és amennyiben az illető osztályon nincs magyar szakember, másik osztályról hívnak, és az fordít a beteget vizsgáló kollégájának. Mint mesélte, maga is sokszor fordított már kollégáinak, amikor szükség volt rá.
A kolozsvári orvos szerint a magyar beszéd sokszor amiatt is nehezen alkalmazható a vizsgálat során, mert a magyar orvosok többsége is csak a román szakkifejezéseket ismeri, ráadásul az asszisztensnek vagy a vizsgálatnál asszisztáló rezidenseknek románul kell jeleznie, mi a gond. Ilyenkor „fele apă, fele víz" alapon a gyerekkel, szülővel magyarul, a kollégákkal románul beszél, sürgősségen csak így megoldható, hogy a legrövidebb idő alatt ellássák a beteget, ismertette a gyakorlati akadályokat az orvos. Kifejtette, mindennapi munkája során azt tapasztalja, hogy román kollégái is ugyanúgy ellátják a magyar beteget, mint a románt. Ha vannak ennek ellenkezőjéről tanúskodó esetek – amelyeket szerinte előszeretettel kap fel a politikum –, az az illető orvos jelleméről árulkodik, és nem általánosítható. Az ilyen orvos a román vagy roma nemzetiségű beteggel is ugyanolyan kifogásolható módon bánik, mondta a kolozsvári szakember, hozzátéve, hogy az olaszteleki lány esetében is egy ilyen, sokak által bepanaszolt kollégáról volt szó.
Mint arról beszámoltunk, az olaszteleki Sükei Katika azért került a gyermekkórházba, mert a lábán áthajtott egy busz. A kolozsvári egészségügyi intézményben ügyeletes Ioan Dobrescu orvos kezdettől fogva megalázóan viselkedett vele, majd a szüleivel is, ugyanakkor a családnak segíteni akaró unitárius lelkésszel is gorombán beszélt. Végül elküldte az ellátásra szoruló kislányt a kórházból. Egy évvel korábban, 2015 márciusában a nagyváradi gyermekkórházban történt hasonló esetről számolt be egy édesapa.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
A Krónika által megkérdezett orvosok jónak, de nehezen kivitelezhetőnek tartják a képviselőház keddi döntését, miszerint azokon a településeken, ahol a magyarok számaránya eléri a 20 százalékot vagy az 5000 főt, az egészségügyi és szociális intézmények kötelesek lesznek magyarul beszélő személyzetet alkalmazni.
„Nagyon jó ötlet, csak nem tudom, hogyan lehetne kivitelezni" – reagált Gheorghe Carp, a nagyváradi megyei sürgősségi kórház menedzsere, amikor a képviselőház 2018. január elsején életbe lépő döntéséről kértük ki a véleményét. Kifejtette, Nagyváradon egyre nehezebb magyar szakembereket találni, hiszen sokan úgy döntöttek és döntenek ma is, hogy inkább a közeli Debrecenben vagy Budapesten vállalnak praxist, illetve nyugat-európai országok egészségügyi rendszerét erősítik. „Én jól beszélek magyarul. Emlékszem, gyerekkoromban a nagyváradi kórházakban az alkalmazottak 60 százaléka beszélt magyarul, ma már jó, ha 10 százalék tud" – emlékezett Carp, aki szerint a 90-es évek orvosexodusa után jelenleg is az a jellemző, hogy az orvosi egyetemek végzettjei előszeretettel vállalnak külföldön munkát.
A sebész szerint a parlamenti döntés egyébként indokolt és üdvözlendő. „Kell lennie valakinek, aki tud magyarul. Nem lehet, hogy ne legyen. Mert vannak betegek, főleg idősek, akik csak magyarul tudnak" – fejtette ki, de elmondása szerint jelenleg is meg tudják oldani, hogy ilyen esetben magyar vagy magyarul tudó szakemberhez kerüljön az illető. Váradon ilyen szempontból nincs gond, mindig akad magyar alkalmazott, aki segít, magyarázta, de más városokban problémát okozhat az új előírás. Gheorghe Carp szerint ha a törvény kötelez, lehetőségeket is kellene biztosítania. Mivel nálunk az orvosokat, egészségügyi dolgozókat versenyvizsgával alkalmazzák, nem pedig interjú vagy sajátos elvárások alapján, mint Nyugaton.
„Ha a kórház vezetése kiír egy versenyvizsgát, és az a kitétel szerepel benne, hogy tudnia kell magyarul, mindenki nekiugrik, mert diszkriminációnak minősül" – hívta fel a figyelmet egy lehetséges akadályra a kórházmenedzser, aki szerint a parlamentnek – ha már ilyen törvényt fogad el – erre is megoldást kell találnia. Nagyváradon, ahol a lakosság 26 százaléka magyar nemzetiségű, több magyar orvos kellene, ezért a honatyáknak azon kellene dolgozniuk, hogy ezek a hazai egészségügyi rendszert válasszák, tette hozzá a váradi megyei sürgősségi kórház menedzsere.
Hiába szabályoznák törvénnyel a számukat, ezután is ugyanannyi magyar orvos lesz, mutatott rá lapunknak egy neve elhallgatását kérő kolozsvári orvos. A gyerekkórház sürgősségi osztályán dolgozó, magyar nemzetiségű szakember kifejtette: a magyar orvosok hiányát mi sem illusztrálja jobban, minthogy a város orvosi egyetemének azon az évfolyamán, amelyen végzett, 400 végzős közül 10 volt magyar és 5 közülük elment külföldre. „Ugyanúgy elmennek, mint a többségiek" – mondta a fiatal orvos, aki szerint a marosvásárhelyi egyetem végzősei körében sem jobb a helyzet.
Úgy vélte, a képviselőház döntése nem megalapozott, hiszen tapasztalata szerint jelenleg is ugyanúgy ellátnak minden egyes beteget, függetlenül attól, hogy milyen nyelven beszél. A gyakorlat szerint, ha egy magyar beteg nem tud románul, akkor magyar orvoshoz kerül, és amennyiben az illető osztályon nincs magyar szakember, másik osztályról hívnak, és az fordít a beteget vizsgáló kollégájának. Mint mesélte, maga is sokszor fordított már kollégáinak, amikor szükség volt rá.
A kolozsvári orvos szerint a magyar beszéd sokszor amiatt is nehezen alkalmazható a vizsgálat során, mert a magyar orvosok többsége is csak a román szakkifejezéseket ismeri, ráadásul az asszisztensnek vagy a vizsgálatnál asszisztáló rezidenseknek románul kell jeleznie, mi a gond. Ilyenkor „fele apă, fele víz" alapon a gyerekkel, szülővel magyarul, a kollégákkal románul beszél, sürgősségen csak így megoldható, hogy a legrövidebb idő alatt ellássák a beteget, ismertette a gyakorlati akadályokat az orvos. Kifejtette, mindennapi munkája során azt tapasztalja, hogy román kollégái is ugyanúgy ellátják a magyar beteget, mint a románt. Ha vannak ennek ellenkezőjéről tanúskodó esetek – amelyeket szerinte előszeretettel kap fel a politikum –, az az illető orvos jelleméről árulkodik, és nem általánosítható. Az ilyen orvos a román vagy roma nemzetiségű beteggel is ugyanolyan kifogásolható módon bánik, mondta a kolozsvári szakember, hozzátéve, hogy az olaszteleki lány esetében is egy ilyen, sokak által bepanaszolt kollégáról volt szó.
Mint arról beszámoltunk, az olaszteleki Sükei Katika azért került a gyermekkórházba, mert a lábán áthajtott egy busz. A kolozsvári egészségügyi intézményben ügyeletes Ioan Dobrescu orvos kezdettől fogva megalázóan viselkedett vele, majd a szüleivel is, ugyanakkor a családnak segíteni akaró unitárius lelkésszel is gorombán beszélt. Végül elküldte az ellátásra szoruló kislányt a kórházból. Egy évvel korábban, 2015 márciusában a nagyváradi gyermekkórházban történt hasonló esetről számolt be egy édesapa.
Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)
2017. április 12.
Szinte Gábor hű maradt szűkebb pátriájához
A székelykaputól a törülközőig
A századfordulón tevékenykedő, sepsikőröspataki Szinte Gábor rajztanár, fényképész, rajzoló hagyatékából nyílt kiállítás múlt héten a Székely Nemzeti Múzeumban.
A néprajzi gyűjtő a 20. század eleji, alakuló néprajztudomány egyik tevékeny „terepmunkásának” tekinthető, aki a népköltészet példájára hivatkozva javasolta a hagyományos népi alkotások felgyűjtését „a kaputól az utolsó törülközőig”. Erre utal a budapesti Néprajzi Múzeumból érkezett tárlat címe is: A székelykaputól a törülközőig. „Mindig hű maradt Székelyföldhöz és a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ezért is mondhatjuk, Szinte Gábor hazajött” – fogalmazott Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőbeszédében, kiemelve, hogy a mostani tárlat igazi székely tematikájú kiállítás, a székelykapu-konferencia folytatásának is tekinthető.
Székelyföldnek és Háromszéknek óriási szerencséje, hogy a 19. század végén, 20. század elején tehetséges képzőművészek kezdték el dokumentálni ezt a vidéket, tudtuk meg dr. Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutatótól, aki a korabeli gyűjtések elindításának körülményeit vázolta. Kiemelkedő szerepe volt Szinte Gábor rajztanárnak, aki sepsikőröspataki származásúként belülről ismerte Székelyföldet. Első komolyabb tanulmánya Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros-Torda vármegye házait vette számba, és elsőként kötötte össze a háztípusok alakulását a tűzhely változásaival; ez a szemlélet később fontos szerepet kapott a magyar néprajztudományban.
Korában meglehetősen haladó véleménynek számított az is, hogy a népi építészet reprezentációját nem kiállításokban képzelte el, hanem eredeti helyen való megőrzésüket szorgalmazta. A 20. század legelején Kalotaszegen kívül egész Erdély építészete ismeretlennek számított, ezért is fontos Szinte Gábor munkássága, aki elsőként átfogóan dokumentálta Székelyföld népi kultúráját, Huszka Józseffel együtt a térségre irányította a kutatók figyelmét.
A kiállítás rajzokból, fényképekből, úti jelentésekből áll, hiszen Szinte Gábor nem tárgyakat gyűjtött, hanem így örökítette meg a tárgyi világot, mondta el Tasnádi Zsuzsanna kurátor, a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiemelve, hogy a fiatalok számára is szeretnék vonzóvá tenni ezt az értékes anyagot, ezért úgymond az ő nyelvükön szól az az interaktív székelykapu-rajzoló program, amit a múzeumban ki is lehet próbálni. A Néprajzi Múzeum anyagát kiegészítették a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő, a gyűjtemény témájához vagy a családhoz kötődő tárgyakkal is. A kiállítás Sepsiszentgyörgyön július végéig látható, majd Székelyudvarhelyre költözik.
Gy. Turoczky Emese / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
A székelykaputól a törülközőig
A századfordulón tevékenykedő, sepsikőröspataki Szinte Gábor rajztanár, fényképész, rajzoló hagyatékából nyílt kiállítás múlt héten a Székely Nemzeti Múzeumban.
A néprajzi gyűjtő a 20. század eleji, alakuló néprajztudomány egyik tevékeny „terepmunkásának” tekinthető, aki a népköltészet példájára hivatkozva javasolta a hagyományos népi alkotások felgyűjtését „a kaputól az utolsó törülközőig”. Erre utal a budapesti Néprajzi Múzeumból érkezett tárlat címe is: A székelykaputól a törülközőig. „Mindig hű maradt Székelyföldhöz és a Székely Nemzeti Múzeumhoz, ezért is mondhatjuk, Szinte Gábor hazajött” – fogalmazott Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntőbeszédében, kiemelve, hogy a mostani tárlat igazi székely tematikájú kiállítás, a székelykapu-konferencia folytatásának is tekinthető.
Székelyföldnek és Háromszéknek óriási szerencséje, hogy a 19. század végén, 20. század elején tehetséges képzőművészek kezdték el dokumentálni ezt a vidéket, tudtuk meg dr. Szőcsné Gazda Enikő néprajzkutatótól, aki a korabeli gyűjtések elindításának körülményeit vázolta. Kiemelkedő szerepe volt Szinte Gábor rajztanárnak, aki sepsikőröspataki származásúként belülről ismerte Székelyföldet. Első komolyabb tanulmánya Háromszék, Csík, Udvarhely és Maros-Torda vármegye házait vette számba, és elsőként kötötte össze a háztípusok alakulását a tűzhely változásaival; ez a szemlélet később fontos szerepet kapott a magyar néprajztudományban.
Korában meglehetősen haladó véleménynek számított az is, hogy a népi építészet reprezentációját nem kiállításokban képzelte el, hanem eredeti helyen való megőrzésüket szorgalmazta. A 20. század legelején Kalotaszegen kívül egész Erdély építészete ismeretlennek számított, ezért is fontos Szinte Gábor munkássága, aki elsőként átfogóan dokumentálta Székelyföld népi kultúráját, Huszka Józseffel együtt a térségre irányította a kutatók figyelmét.
A kiállítás rajzokból, fényképekből, úti jelentésekből áll, hiszen Szinte Gábor nem tárgyakat gyűjtött, hanem így örökítette meg a tárgyi világot, mondta el Tasnádi Zsuzsanna kurátor, a Néprajzi Múzeum munkatársa, kiemelve, hogy a fiatalok számára is szeretnék vonzóvá tenni ezt az értékes anyagot, ezért úgymond az ő nyelvükön szól az az interaktív székelykapu-rajzoló program, amit a múzeumban ki is lehet próbálni. A Néprajzi Múzeum anyagát kiegészítették a Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményében levő, a gyűjtemény témájához vagy a családhoz kötődő tárgyakkal is. A kiállítás Sepsiszentgyörgyön július végéig látható, majd Székelyudvarhelyre költözik.
Gy. Turoczky Emese / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 12.
I. Rügy szakmai napot rendeztek pedagógusoknak
Új módszerekkel ismerkedtek
Április 1-jén Kézdivásárhelyen az Értékpont Pedagógiai Műhely és a Bóbita Egyesület szervezésében rendezték meg a Rügy szakmai napot céhes városbeli, sepsiszentgyörgyi, erdővidéki és Hargita megyei pedagógusok, továbbá más szakterületekről érkezett meghívottak részvételével.
Orbán Imola szervező lapunknak elmondta, a szakmai nap célja az volt, hogy a résztvevők a tapasztalati és élmény-tanulás módszereibe betekintést nyerjenek, emellett műhelygyakorlatok révén megismerjék a legújabb módszereket. „A visszajelzések egyértelműen pozitívak, a résztvevők jelezték, végre azt kapták, amire szükségük volt: erős élmény, cselekvésre ösztönző erő, azonnal alkalmazható módszerek sokasága”.
A szervezők ablakot kívántak nyitni azon módszerekre, amelyek a pedagógiai munkát, a nevelő–fejlesztő, segítő tevékenységeket gazdagítják, kiegészítik. „Évek óta dolgozom pedagógusokkal, gyermekcsoportokkal és egy jó csapattal. Képzéseinken több száz oktató vett már részt, folyamatosan vannak felkéréseink és mégis, néha az az érzésem, hogy elakadnak az információk, nem elég erős a kapcsolatunk az iskolákkal. Szeretnénk egy párbeszédet kezdeményezni minél több intézménnyel, hogy képzéseinkbe, valamint az osztályközösségek számára szervezett tréningjeinkbe betekintést nyerjenek, kedvet kapjanak hozzá.”
A szakmai nap szervezésére rövid idő állt a rendelkezésre, a meghirdetett helyek hamar beteltek, és az 55 résztvevő az egésznapos tevékenység alatt négy egymást követő műhelyen vehetett részt. „Azok a pedagógusok, akik munkájuk során szívesen dolgoznak a művészet adta lehetőségekkel, vagy már rég vágynak egy önfeltáró, művészetterápiás képzésre, belekóstolhattak a módszereinkbe jómagam és László Ágnes vezetésével. A művészetterápiás műhelyünk az első képzés beharangozója is, amelyet június végén rendezünk”. A tapasztalati tanulás és a megváltozott pedagógus szerep a legnagyobb gombóc, ezért a résztevők a facilitálás módszereit is megismerhették gyakorlat közelben.
A továbbiakban Prezsmer Boglárka és Benkő Éva A népi játék és drámajáték című könyv bemutatása után drámapedagógiai foglalkozást tartottak, László Ágnes klinikai szakpszichológus terápiás prevenciós program-bemutatót, Horváth Kovács Ádám és Rácz Renáta az Outward Bound Románia részééről kalandpedagógiai foglalkozást, de volt meseterápia-foglalkozás Csavar Mátis Katalinnal és múzeumpedagógia is Dimény Erikával.
„Emellett Deszke Enikő, Demeter Csilla és Szekeres Márta kézdivásárhelyi pedagógus barátaim tartottak három műhelyt érdekes témákban, de volt nyereményjáték is, majd Bartalis Beáta, a Bod Péter tanítóképző diákja, a Bóbita Egyesület animátora tábori táncunkkal mozgatta meg a nagy csapatot. A rügyezést követheti a kibontakozás, színes élményekben tapasztalatokban gazdag tanórák és foglalkozások, majd újabb képzések és események sorozata. Köszönet a támogatóinknak, partnereinknek!”, summázott Orbán Imola.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
Új módszerekkel ismerkedtek
Április 1-jén Kézdivásárhelyen az Értékpont Pedagógiai Műhely és a Bóbita Egyesület szervezésében rendezték meg a Rügy szakmai napot céhes városbeli, sepsiszentgyörgyi, erdővidéki és Hargita megyei pedagógusok, továbbá más szakterületekről érkezett meghívottak részvételével.
Orbán Imola szervező lapunknak elmondta, a szakmai nap célja az volt, hogy a résztvevők a tapasztalati és élmény-tanulás módszereibe betekintést nyerjenek, emellett műhelygyakorlatok révén megismerjék a legújabb módszereket. „A visszajelzések egyértelműen pozitívak, a résztvevők jelezték, végre azt kapták, amire szükségük volt: erős élmény, cselekvésre ösztönző erő, azonnal alkalmazható módszerek sokasága”.
A szervezők ablakot kívántak nyitni azon módszerekre, amelyek a pedagógiai munkát, a nevelő–fejlesztő, segítő tevékenységeket gazdagítják, kiegészítik. „Évek óta dolgozom pedagógusokkal, gyermekcsoportokkal és egy jó csapattal. Képzéseinken több száz oktató vett már részt, folyamatosan vannak felkéréseink és mégis, néha az az érzésem, hogy elakadnak az információk, nem elég erős a kapcsolatunk az iskolákkal. Szeretnénk egy párbeszédet kezdeményezni minél több intézménnyel, hogy képzéseinkbe, valamint az osztályközösségek számára szervezett tréningjeinkbe betekintést nyerjenek, kedvet kapjanak hozzá.”
A szakmai nap szervezésére rövid idő állt a rendelkezésre, a meghirdetett helyek hamar beteltek, és az 55 résztvevő az egésznapos tevékenység alatt négy egymást követő műhelyen vehetett részt. „Azok a pedagógusok, akik munkájuk során szívesen dolgoznak a művészet adta lehetőségekkel, vagy már rég vágynak egy önfeltáró, művészetterápiás képzésre, belekóstolhattak a módszereinkbe jómagam és László Ágnes vezetésével. A művészetterápiás műhelyünk az első képzés beharangozója is, amelyet június végén rendezünk”. A tapasztalati tanulás és a megváltozott pedagógus szerep a legnagyobb gombóc, ezért a résztevők a facilitálás módszereit is megismerhették gyakorlat közelben.
A továbbiakban Prezsmer Boglárka és Benkő Éva A népi játék és drámajáték című könyv bemutatása után drámapedagógiai foglalkozást tartottak, László Ágnes klinikai szakpszichológus terápiás prevenciós program-bemutatót, Horváth Kovács Ádám és Rácz Renáta az Outward Bound Románia részééről kalandpedagógiai foglalkozást, de volt meseterápia-foglalkozás Csavar Mátis Katalinnal és múzeumpedagógia is Dimény Erikával.
„Emellett Deszke Enikő, Demeter Csilla és Szekeres Márta kézdivásárhelyi pedagógus barátaim tartottak három műhelyt érdekes témákban, de volt nyereményjáték is, majd Bartalis Beáta, a Bod Péter tanítóképző diákja, a Bóbita Egyesület animátora tábori táncunkkal mozgatta meg a nagy csapatot. A rügyezést követheti a kibontakozás, színes élményekben tapasztalatokban gazdag tanórák és foglalkozások, majd újabb képzések és események sorozata. Köszönet a támogatóinknak, partnereinknek!”, summázott Orbán Imola.
Daczó Hodor Barna / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2017. április 12.
Májusban a magyar könyvkultúráé a főszerep Kolozsváron
Hetedik alkalommal szervezik meg Kolozsváron az Ünnepi Könyvhetet május 11 és 14. között. Könyvbemutatók, beszélgetések, zene, színházi előadás várja az érdeklődőket.
„Szeretnénk minél inkább a Fogoly utcára koncentrálni, oda szeretnénk minél több eseményt szervezni, de működnek a párhuzamos helyszínek is” – fogalmazott H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. A magyar könyves kultúra – és a zene – négy napig uralja a belvárost – tette hozzá.
Csomos Éva-Zsuzsánna a programpontokat: május 11-én délután zajlik az ünnepélyes megnyitó, majd magyar- és világirodalomból származó gyerekdalokat hallgathatunk.
Molnár Krisztina Rita magyarországi műfordító, költő két előadást is tart, egyet gyerekeknek, egyet felnőtteknek – hangzott el. Színházi előadás is zajlik majd Nyáry Krisztián Így szerettek ők könyvsorozata nyomán – a felolvasószínház Kosztolányi Dezső eddig ismeretlen arcát mutatja fel.
Térey János költővel beszélget Prieger Zsolt újságíró, péntek este pedig az Anima Sound System Dj-set zenél: Hemingway, Örkény, Pilinszky, Áprily, Ady-műveket szólaltatnak meg. Gerlóczy Mártont az Áprily-évforduló kapcsán hívták meg a szervezők. A Báthoryakat övező mítoszokól Várkonyi Gábor írónő és Várkonyi Gábor történész beszélget majd.
Ferencz Blanka elmondta, idén a NEST-tel közösen szerveznek iskolásoknak szóló slambajnokságot. A Könyvhét előtti héten az összes kolozsvári magyar iskolában szerveznek előválogatót, vasárnap pedig a döntő zajlik. Idén a NEST experijammel is készül, audiovizuális élményt nyújtva a hallgatóságnak.
Nagy Péter, az Exit Könyvkiadó ügyvezetője elmondta, két és fél évvel ezelőtt egy 13 éves lány, Lupescu Kata ifjúsági kalandregényt kezdett írni, amelyet a kiadóhoz is eljuttatott. A kiadó támogatta ezt, a most 15 éves lány már a negyedik köteténél tart, az első regényét pedig a Könyvhéten ismertetik majd.
Műfordítók, elméleti szakemberek találkoznak, akik többek között arról beszélnek majd egyebek mellett, hogy milyen műveket érdemes újra lefordítani. Kassáról érkező vendégeik a város színházkultúráját ismertetik majd, városnéző túrákat is szerveznek a Korzó Egyesülettel közösen, csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Művelődés is a programsorozathoz. maszol.ro
Hetedik alkalommal szervezik meg Kolozsváron az Ünnepi Könyvhetet május 11 és 14. között. Könyvbemutatók, beszélgetések, zene, színházi előadás várja az érdeklődőket.
„Szeretnénk minél inkább a Fogoly utcára koncentrálni, oda szeretnénk minél több eseményt szervezni, de működnek a párhuzamos helyszínek is” – fogalmazott H. Szabó Gyula, a Kriterion Könyvkiadó igazgatója. A magyar könyves kultúra – és a zene – négy napig uralja a belvárost – tette hozzá.
Csomos Éva-Zsuzsánna a programpontokat: május 11-én délután zajlik az ünnepélyes megnyitó, majd magyar- és világirodalomból származó gyerekdalokat hallgathatunk.
Molnár Krisztina Rita magyarországi műfordító, költő két előadást is tart, egyet gyerekeknek, egyet felnőtteknek – hangzott el. Színházi előadás is zajlik majd Nyáry Krisztián Így szerettek ők könyvsorozata nyomán – a felolvasószínház Kosztolányi Dezső eddig ismeretlen arcát mutatja fel.
Térey János költővel beszélget Prieger Zsolt újságíró, péntek este pedig az Anima Sound System Dj-set zenél: Hemingway, Örkény, Pilinszky, Áprily, Ady-műveket szólaltatnak meg. Gerlóczy Mártont az Áprily-évforduló kapcsán hívták meg a szervezők. A Báthoryakat övező mítoszokól Várkonyi Gábor írónő és Várkonyi Gábor történész beszélget majd.
Ferencz Blanka elmondta, idén a NEST-tel közösen szerveznek iskolásoknak szóló slambajnokságot. A Könyvhét előtti héten az összes kolozsvári magyar iskolában szerveznek előválogatót, vasárnap pedig a döntő zajlik. Idén a NEST experijammel is készül, audiovizuális élményt nyújtva a hallgatóságnak.
Nagy Péter, az Exit Könyvkiadó ügyvezetője elmondta, két és fél évvel ezelőtt egy 13 éves lány, Lupescu Kata ifjúsági kalandregényt kezdett írni, amelyet a kiadóhoz is eljuttatott. A kiadó támogatta ezt, a most 15 éves lány már a negyedik köteténél tart, az első regényét pedig a Könyvhéten ismertetik majd.
Műfordítók, elméleti szakemberek találkoznak, akik többek között arról beszélnek majd egyebek mellett, hogy milyen műveket érdemes újra lefordítani. Kassáról érkező vendégeik a város színházkultúráját ismertetik majd, városnéző túrákat is szerveznek a Korzó Egyesülettel közösen, csatlakozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Művelődés is a programsorozathoz. maszol.ro
2017. április 13.
...olyan nem jó emlékezni ezekre… (2)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
A szocialista rend felforgatója
Incze – született Balázsy – Ilona folytatja visszaemlékezését:
– Édesapámat 1959-ben politikailag elítélték kilenc évre, Marosvásárhelyen volt a tárgyalás. Hogy milyen indokkal? Azt mondták, szimpatizált az 1956-os magyarországi eseményekkel, az „ellenforradalommal”, ahogyan a vádiratban fogalmaztak. Azt is felrótták neki, hogy azt mondta, persze kacagva, menjünk utcaseprőnek, ott legalább diplomás emberek lesznek. Hát ilyen bűnei voltak, és ezeket komolyan gondolták!
Míg a vizsgálati fogságban volt, az ismerősök azt tanácsolták, hogy mondjon le a kisebbik húgomról, mert sem engem, sem a nagyobbik húgomat, Borcsit nem vették fel sehová, és legalább Editke tudjon továbbtanulni. Nem tudtunk beszélni édesapámmal, hogy ezt miért kell megtennie, de ő tudta, miről van szó, és akkor a börtönben megírta a lemondást, románul, mert perfekt beszélt románul. Nagymama akarta, hogy két évet román gimnáziumba járjon, egyébként Zilahon a Wesselényi Kollégiumban érettségizett. Editkét édesapámnak a nővére adoptálta, Sári néném is el volt zárva azelőtt, de nekik nem volt annyi földjük, hogy kiemeljék őket. Nevet adtak neki, de soha, egy percet sem lakott náluk, viszont így tudott érettségizni a Mikóban, majd sikerült elvégeznie Brassóban a hároméves építészeti technikumot. Mind a hárman arra törekedtünk, minél hamarabb legyen valami végzettségünk, hogy dolgozhassunk, mert nagy szegénységben éltünk. Édesanyám az akkor még pirosban álló központi ortodox templom pincéjébe járt almát válogatni, akkor ott volt az aprozár raktárja. Édesapám is csak napszámban dolgozhatott, ő és más kiemeltek, Kaisler Anti bácsi – akivel úgy szólították egymást, hogy kiskomám, jó barátok voltak, eltemetve is egymás mellett vannak a szemerjai temetőben – gazdákhoz járt el kaszálni, de kellett fogadniuk egy embert, mert a kaszát egyikük sem tudta megverni. Olyankor adtak kosztot is nekik, de gyengét, édesapám azt mondta, ha én a napszámosaimnak ilyen kosztot adtam volna, otthagytak volna. Akkor nagyon nehéz idők voltak. A marosvásárhelyi tárgyalásról tömegesen jöttünk ki a törvényszékről, s az egyik egyenruhás tiszt diszkréten mellém jött, és mondta: hölgyem, fellebbezzék meg, hát ez milyen vád? Meg is fellebbeztük, de annyit értünk vele.
(A kolozsvári katonai törvényszék Marosvásárhelyre kihelyezett ülésén 1959. június 24-én hozott 261-es számú ítélet tipikus példája a koncepciós perekben született döntéseknek. Balázsy Károlynak valójában semmi bűne nem volt, ha beszélt is arról munkatársainak – időközben ugyanis tisztviselő lehetett az Autoexpediția állami vállalatnál –, hogyan intézte birtokát, míg el nem kobozták tőle, nem a „szocialista rend felforgatása” érdekében tette: a kommunista hatalom a magyarországi forradalom romániai utórezgéseinek felszámolását követő megtorláskor kihasználta az alkalmat, hogy végleg leszámoljon a kulákoknak nyilvánított, földönfutóvá tett, de még élő egykori nagygazdákkal is. Hogy Balázsy Károly esetét milyen gondosan „előkészítették”, az is bizonyítja, hogy 1958 szeptemberében elbocsátották munkahelyéről, és felvetették az egyházhoz titkárnak – így nem egy munkás, hanem egy „reakciós elem” került a törvényszék elé. Az ítélet egyébként teljes vagyonelkobzásról, valamint ötszáz lejes perköltség megtérítéséről is határoz. Amikor letartóztatták, Balázsy Károly összes vagyona húsz lej volt…)
Borítékban küldünk haza
Peripraván töltötte börtönéveit, olyan rabtársakkal, mint Csiha Kálmán, a későbbi püspök, meg még sokan. Felette az emeletes ágyban egy bukaresti román orvos volt, az mondta: Károly bácsi, ha kiengednek, nehogy zabáljál, mert nagyon sokan meghalnak, amikor hazamennek és jól étkeznek. Hát édesapám nyolcvanöt kilós volt, amikor elvitték, és pár év múlva, amikor Bukarestből kiszállt egy bizottság, negyvennyolc kiló volt. Nagyon sokan meghaltak ott, Peripraván, a Duna-deltánál, mindig azt mondták nekik, „cu plic [te] trimitem acasă” (borítékban küldünk haza, vagyis csak a halálhíre jut haza a rabnak). Egy bizonyos idő után megengedték, hogy csomagot küldjünk, aztán mikor ez a bukaresti bizottság kiszállt, kicsit jobb kosztot kezdtek adni a börtönben nekik.
(Közel három éve raboskodott már Peripraván Balázsy Károly, amikor felesége kegyelmet vagy amnesztiát kérő levelet írt személyesen Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtársnak, a Román Népköztársaság államtanácsa elnökének, melyben felvázolja nehéz családi helyzetüket – az akkor 52 éves Balázsy Károlynénak beteg édesanyjáról és három lányáról kellett gondoskodnia, dolgozni nem engedték, csupán a jóindulatú emberek adományából tengődtek –, „ünnepélyes” ígéretet téve, hogy férje többé nem követ el „hasonló megbocsáthatatlan tévedést”, sőt, „tisztességes, hűséges állampolgár lesz”, aki „drága hazánk, Románia Népköztársaság felvirágoztatásáért fog dolgozni”. Az aláírás fölött a kötelező üzenetek: „Éljen a Román Munkáspárt!”, „Éljen a békeharc!” A levelet az akkor kötelező formában írta meg a kétségbeesett asszony – de hiába reménykedett, beadványa hatás nélkül maradt.)
1964. június 22-én engedték ki a börtönből édesapámat, még annyi útiköltséget sem adtak neki, hogy hazáig utazhasson. Brassóban nem volt, amivel jegyet váltania, odament az állomáson a taxisofőrökhöz, s az édesanyám által küldött csomagból próbálta eladni nekik a cukrot, s ami még volt megmaradva. Kérdezték, honnan jön maga, mondja, hogy Peripraváról, hát azok nemhogy elvették volna a cukrot, hanem még több pénzt is adtak, úgyhogy még a többi társának is adott édesapám pénzt, hogy tudjanak továbbutazni.
Amikor a börtönből kikerült, ment a munkaelosztóhoz, ott egy elvtársnő azt mondta neki, magát sehova nem fogják felvenni, esetleg kocsimosónak. Egy darabig ott dolgozott, abban a hidegben, akkor még a kocsimosás nem ilyen elegáns volt, mint most, és édesapám nagyon legyengült a börtönben. Azután nem tudom, melyik elvtárs jóvoltából meg kedvességéből, mert köztük is voltak rendes emberek, sikerült elhelyezkednie a szállítási vállalatnál, papírmunkát végzett és ellenőrizte, hogy felrakták-e vagy lepakolták-e az árut.
Epilógus Érszentkirályon a szülői ház? A kommunizmus idején óvoda, tejcsarnok működött ott, egy időben kollektívszékház volt, és raktár. A csűrben tárolták a dohányt, azt aztán teljesen lebontották. Négy hektár volt a kert, gyümölcsfákkal, dísznövényekkel, azt is tönkretették, mind kivágták és eltüzelték, talán csak pár szilvafa maradt meg. Ahhoz a néhány évhez, amire visszaemlékszem gyermekkoromból, nagyon kedves emlékek fűznek, az szép volt, de aztán a leánykorunk, az szomorú és borzasztó, nem kívánom senkinek.
A házat aztán visszaadták, és valamennyit a földből is. Van egy olyan földrész a határban, amelyet a régebbi románok Tagu lui domnu Palco, a magyarok Palkó úr tagjának neveztek, édesapámat szólították így a faluban. Persze, a visszaszolgáltatáskor ezt a jó földet nem nekünk adták vissza, kiosztották idegeneknek.
A házat egy német bárónő vette meg. Azt mondta, amikor felújítják, meghívnak majd. De nem tudták felújítani, a kollektív idejében olyan vegyszereket tettek be, hogy nem tudták semmivel sem semlegesíteni, a macska megdöglött odabenn. Úgyhogy le kellett bontaniuk. Az Úristen megáldott bennünket, a húgomékat is, és édesapámékat is, még a börtönről is olyan jól mesélt, amikor megrúgták, hogy menjen gyorsabban a talicskával, édesapám azt is úgy adta elő, hogy a húgom azt mondta, édesapám, aki téged meghallgat, azt mondja, neked jó dolgod volt a börtönben. Dacára annak a sok hercehurcának, megaláztatásnak, érdekes módon mégsem voltunk elkeseredve. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy belül nem fájt, de azért… Az Úristen megsegített, én mindig csak ezt mondom. Mert én nagyon jól tudom, mit jelent az, hogy nincs és nem lehet.
Most, életem alkonyán gyakran eszembe jut a Bibliából József története: „Ti gonoszt gondoltatok én ellenem, de Isten azt jóra gondolta fordítani…” (I. Móz. 50:20) Így gondolok a múltra és a jövendőre egyaránt.
Váry O. Péter / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2017. április 13.
Bemutatták Matekovits Mihály kötetét Csöndes dicséretek a költészet napján
Kedden délután, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében telt ház előtt mutatták be Matekovits Mihály ny. matematikatanár Csöndes dicséretek c. könyvét. A kötetben a szerző által több mint négy évtizedes pedagógiai munkája során elmondott, leírt laudációkat találja meg az olvasó, olyan munkatársakhoz, kedves ismerősökhöz írt köszöntéseket, akik áldozatos munkájukkal egy életen keresztül szolgálták az aradi és az Arad megyei magyarságot.
Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent kötet bemutatása egybeesett a költészet napjával. Az ünnepi hangulatú eseményt a Kölcsey Egyesület alelnöke, Fekete Károly nyitotta meg, mondván, a kötetbe foglalt köszöntések mindegyike főhajtás azok előtt, akik magunk és gyermekeink erkölcsi értékeit csiszolták, emberségre, tisztességre, becsületre tanítottak, és igyekeztek segíteni eligazodni korunk értékei és értéktelenségei között. A könyv szereplői egész munkásságuk során azon fáradoztak, hogy embertársaikra figyelő, érzékeny lelkületű embereket faragjanak tanítványaikból. A kötetből visszaköszönő szereplők egy része kedden a közönség soraiban foglalt helyet, mások már nincsenek közöttünk. Az ő tiszteletükre az eseményre meghívott Fall Ilona, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze az Ave Mariával emelte a rendezvény hangulatát.
Az egyesület alelnöke és a színművész Magyari Lajos Csoma Sándor naplója c. versével – aminek egy részlete a kötet bevezető mottója – adózott a költészet napjának. A zenei aláfestést a Miltaller–Miscovici duó, valamint, nem utolsó sorban Silvestru Gavriloaie hegedűművész (az aradi zenelíceum tanára) biztosította.
Több mint nyolcvan személyről esik szó a kötetben, köztük pedagógusok, egyházi szereplők, illetve más területen tevékenykedő emberek. A könyv továbbá tartalmazza azokat a laudációkat is, melyek táblaavatásokkor hangzottak el. A szerző egy matematikushoz illő pontossággal tűntette fel, hogy a köszöntéseket mikor, hol, milyen alkalmakkor mondták. S, hogy miért éppen a „Csöndes dicséretek” cím? Mert a szövegek rendszerint ünnepélyes, lényegében csöndes keretek között hangzottak el, nagy tisztelettel. A kötet bevezető mottójaként olvasható Magyari Lajos-verset a szerző nem véletlenül választotta, úgy véli, a maga területén minden általa vagy mások által laudált személy egy-egy Csoma Sándor, aki „itt, mellettünk, velünk, értünk teszi meg a százezer lépést”. Egyébként a könyv hátlapján szereplő Ady-idézet is a kötet szereplőihez kapcsolódik.
Matekovits Mihály zárásként elmondta, a könyvet azért tette közzé, hogy a szereplők gyermekei, unokái, tanítványai is elolvashassák, megismerhessék, kik egyengették annak idején útjukat.
A kötet borítója Siska-Szabó Hajnalka festőművész keze munkáját dicséri, az olvasószerkesztői feladatot Szabó J. László tanár, a technikai szerkesztést Veres Rudolf vállalta el. A könyvben szereplő fényképeket Kurunczi Ferenc, Matekovits Alpár, a Nyugati Jelen és a köszöntöttek hozzátartozói jóvoltából ékelték a szövegek közé.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)
Kedden délután, a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében telt ház előtt mutatták be Matekovits Mihály ny. matematikatanár Csöndes dicséretek c. könyvét. A kötetben a szerző által több mint négy évtizedes pedagógiai munkája során elmondott, leírt laudációkat találja meg az olvasó, olyan munkatársakhoz, kedves ismerősökhöz írt köszöntéseket, akik áldozatos munkájukkal egy életen keresztül szolgálták az aradi és az Arad megyei magyarságot.
Az Irodalmi Jelen Könyvek kiadásában megjelent kötet bemutatása egybeesett a költészet napjával. Az ünnepi hangulatú eseményt a Kölcsey Egyesület alelnöke, Fekete Károly nyitotta meg, mondván, a kötetbe foglalt köszöntések mindegyike főhajtás azok előtt, akik magunk és gyermekeink erkölcsi értékeit csiszolták, emberségre, tisztességre, becsületre tanítottak, és igyekeztek segíteni eligazodni korunk értékei és értéktelenségei között. A könyv szereplői egész munkásságuk során azon fáradoztak, hogy embertársaikra figyelő, érzékeny lelkületű embereket faragjanak tanítványaikból. A kötetből visszaköszönő szereplők egy része kedden a közönség soraiban foglalt helyet, mások már nincsenek közöttünk. Az ő tiszteletükre az eseményre meghívott Fall Ilona, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház színművésze az Ave Mariával emelte a rendezvény hangulatát.
Az egyesület alelnöke és a színművész Magyari Lajos Csoma Sándor naplója c. versével – aminek egy részlete a kötet bevezető mottója – adózott a költészet napjának. A zenei aláfestést a Miltaller–Miscovici duó, valamint, nem utolsó sorban Silvestru Gavriloaie hegedűművész (az aradi zenelíceum tanára) biztosította.
Több mint nyolcvan személyről esik szó a kötetben, köztük pedagógusok, egyházi szereplők, illetve más területen tevékenykedő emberek. A könyv továbbá tartalmazza azokat a laudációkat is, melyek táblaavatásokkor hangzottak el. A szerző egy matematikushoz illő pontossággal tűntette fel, hogy a köszöntéseket mikor, hol, milyen alkalmakkor mondták. S, hogy miért éppen a „Csöndes dicséretek” cím? Mert a szövegek rendszerint ünnepélyes, lényegében csöndes keretek között hangzottak el, nagy tisztelettel. A kötet bevezető mottójaként olvasható Magyari Lajos-verset a szerző nem véletlenül választotta, úgy véli, a maga területén minden általa vagy mások által laudált személy egy-egy Csoma Sándor, aki „itt, mellettünk, velünk, értünk teszi meg a százezer lépést”. Egyébként a könyv hátlapján szereplő Ady-idézet is a kötet szereplőihez kapcsolódik.
Matekovits Mihály zárásként elmondta, a könyvet azért tette közzé, hogy a szereplők gyermekei, unokái, tanítványai is elolvashassák, megismerhessék, kik egyengették annak idején útjukat.
A kötet borítója Siska-Szabó Hajnalka festőművész keze munkáját dicséri, az olvasószerkesztői feladatot Szabó J. László tanár, a technikai szerkesztést Veres Rudolf vállalta el. A könyvben szereplő fényképeket Kurunczi Ferenc, Matekovits Alpár, a Nyugati Jelen és a köszöntöttek hozzátartozói jóvoltából ékelték a szövegek közé.
Sólya Emília / Nyugati Jelen (Arad)